Márai Sándor – Illyés Gyula

 

 

    Magyar írói arcképek

 

 

                               A naplókból egybegyűjtötte és kiegészítette

 

                                               Berszán Gábor

 

 

 

                                                    Budapest

 

                                                        2003

 

Kiegészítve: 2006. 01.

                                                               2008. 06. 30.

 

 

Tartalom

 

Bevezető

 

                                               Márai Sándor

Emigráció

Magyar irodalom

Költészet

Naplóírás

Arcképek

A Naplók jegyzéke

 

                                               Illyés Gyula

 

Magyarság

Népi, urbánus

Költészet

Naplóírás

Belső emigráció

Arcképek

A Naplójegyzetek jegyzéke

 

         Kronológiai táblázat

 

 

 

Bevezető

 

 

Egyszer be kell fejezni. Akkor is, ha nincsen „kész”. Lehet-e a szövegkörnyezetből idézeteket kiemelni, majd ezeket az idézeteket új szerkezetben – íróportré ábécé-rendben – összerakni, betét-szövegekkel kiegészíteni? Ez nyilván nem filológusi módszer. Ez ipari, termékgyártó módszer. Amihez én értek első fokon.

A kenyér úgy készül, hogy a búzaszemeket megőrlik, szemcsehalmazt képeznek, amiből szitálással különböző minőségű lisztet kapnak. Vízzel, kovásszal, sóval – sütés után – új termék, a kenyér születik. Ilyen „új termék” a Magyar írói arcképek a naplókból. A napló a búza, a portrésor a liszt, a kovász talán én vagyok, a víz, a só pedig a Márai-Illyés szövegek közé iktatott újabb idézet.

Sérül-e ettől a két szerző? Aligha. Művük új színben, új mondanivalóval bukkan elő a naplók több ezer oldalas szövegéből. Az arckép-gyűjtés többszöri olvasás eredménye. Bizonyára nem tartalmazza a naplókban található teljes portrészöveget. Volt, akit kihagytam.

Az arcképeket a két íróra jellemző napló-idézetek vezetik be.

Miért Márai és Illyés? A gyűjtemény válasz a kérdésre. Elöljáróban álljon itt két idézet egymásról, a naplókból:

 

Illyés: Nem tisztelem Márai álláspontját; magatartását / a személyi részt/ annál inkább tisztelem. S ebben is a legjobban a hűségét, ahogy megáll a Kassai polgárok-nak már csak az ő képzelete őrizte – s tán csak a képzelete alkotta – várfokán.

 

Márai: Illyés az egyetlen, akivel beszélhetnék, aki mindent tud: tud írni, teljes erővel és öntudattal, művelt, értesült, a szó nemes értelmében, mint egy vadállat és magándetektív egyszerre, huncut, van humora – vele tudnék beszélni. Ő az egyetlen élő író, a szó másik értelmében.

 

A napló szövegét helyenként rövidítettem, ezt … jelzi. Előfordulhat-e értelemzavarás? Remélem nem sok.

  

A naplóidézetek azonosítása: naplókötet száma/oldalszám. Pl. Ady 6/15 azt jelenti, hogy a 6-számmal jelzett napló 15 oldalán található az idézet. A naplók sorszáma és pontos címleírása a Márai Sándor és az Illyés Gyula c. fejezet végén, a gyűjteménybe felvett írók teljes névsora a közös Kronológiai táblázatban található. A betét-szövegek tipográfiája eltér a naplószövegekétől.

 

A gyűjtemény nem jött volna létre a Lukács uszoda zuhanyozójában – esetenként a Margit körúton sétálva – Váli Dezsővel folytatott beszélgetések nélkül.

 

Toldalék 2006.11.30-án Poprádi Géza, a Széchenyi Könyvtár volt főigazgatója jóvoltából:

 

Fried István: Márai Sándor élete  /tulajdon szavaival elbeszélve/    Új Horizont, 2001. 04.

Jelen dolgozat bevezető Erdélyi György könyvéhez, amelyben Márai-művekből vett szemelvények segítségével mutatja be Erdélyi Márai pályáját.

…érdemes próbálkozásnak minősíthető az olyan vállalkozás, amely a különféle Márai-művekből  rövidebb-hosszabb szövegdarabokat emel ki, s ezek kronológiájával igyekszik a Márai-pályát egy nevelődési- önnevelési „regény”-hez közelebb hozni. Minden szó Máraié, de az egész mű az összeállítóé, ahogyan ő, csakis ő látja Márait. Hiszen egy másik, más szövegdarabokat fölhasználó összeállítás egy másik Márai-életrajzot képes megépíteni. Az írói szövegek ebben az értelmezett formában / hiszen az eredeti kontextusból kiragadva más „vonzáskörbe” kerülnek/ egyszerre utalnak vissza arra a személyiségre, akinek „szerzőfunkció”-ja hitelesítette létüket…”

 

                                      Márai Sándor

 

 

 

Emigráció

 

 

11/315…megérkeztünk az Egyesült Államokba…elnéztem a könyvespolcokon a külföldön megjelent könyveim. Európában, Finnországtól Spanyolországig…ellopták könyveim honoráriumát. Magyarországon egész életem munkája – negyvennél több kötet, s mi minden még! – megsemmisült...Európa más…Valami felbomlóban van ott. Ezt a magam kis szemétdombjának szemlélése közben élesen látom...Nem tudom, mi vár itt reám, de ebből az Európából el kellett menni.

 

11/187. Hol az én hazám? Talán Farkasréten, ahol apám és fiam sírja van. Reggel megint Arany Jánost olvastam, - itt a hazám.

 

11/304. Nem lehet elég rendszeresen olvasni Vörösmartyt és Aranyt, mert hihetetlen, milyen gyorsan sorvad idegenben a nyelvi öntudat.

 

11/227. Ebben a magánstúdióban beszélek hát magyarul. Rómában minden héten egyszer, a magyarokhoz, tehát egy sötét lyukba, amelyből nem érkezik válasz.

 

10/146. 1986. November 10. Hónapok óta nem látok embert. Az öreg takarítónő jön minded héten kétszer, ez számomra a társas élet. Egyetlen gondom, hogy elmulasztom megölni magam, mielőtt elkövetkezik a tehetetlenség ideje.

 

         Dobozi Eszter

 

            San Diegoban Márai…

 

Édes-sós levegő zúdul a partra és

az árkádok alá. Fel se fogom, hogyan

torlódik, tarajoz, s feltöri végtelen

óráim fövenyét a víz.

 

Mert oly végtelen ég a tükör, melyet

hátán éjszaka holdfényben az óceán

hord. Lassan, nehezen mozdul a kéz, a láb

súlyos mozdulatokban él

 

itt mindaz, ki rokon nélküli, s így szabad.

Olvasmányaiban hosszan időz, kihűlt

száműzött szavakat mondogat. Égetik

káromlások, imák – belül;

 

és feltornyosulón pár ige, visszanyelt

főnév – ékezetes – legbelül émelyít.

Végül semmi se kell. Óra se. Száll időm

méretlen tova. Senki sem

 

 szólít, senki se hív. Képzeletem se tud

megbirkózni veled, városom. Elfogyott

utcáim, tereim! S otthonom. Elveszejt

mindent bennem az irgalom.

 

Még elnézem, ahogy vár bevetésre száz

és száz tengeri jármű, hadigép, ezer

vérszomjas repülő. Énekem elragad

s többé meg haragom se tart..                       Kortárs, 2001. 2.-3.

 

10/166. 1988. március 28. Egy futár Pestről. Három könyvkiadó szerződési ajánlatát hozza és más ottaniak hívását. Teljes, „feltétel nélküli” fegyverletétel részükről, mindent kiadnak, könyvet, cikkeket, mindent, az „életművet”. A tünet érdekes, mintha elkezdődött volna ott a felbomlás. Nem adok engedélyt semmiféle ottani kiadásra, amíg az orosz megszálló sereg ott van.

 

 

Magyar irodalom

 

 

3/80. A magyar irodalom nagy volt. Nagyobb volt, mint a nemzet.

 

2/99…az európai írók között a magyar írók voltak a legszorgalmasabb olvasók. Magyarországon az olvasás szorgalmi feladat volt az írók számára, az írásnál is fontosabb…A magyar nyelv szószegény maradt…olvasás közben fel kellett tölteni más nyelvek ingereivel.

 

3/67. A magyar nyelvben az írónak nincs társadalmi megszólítása. Általában „szerkesztő úr” a neve. Új közmunka-igazolványomban így jelölik foglalkozásom: „ Író, művész”…Valamilyen művészféle az író, de mégsem pontosan ugyanaz.

 

3/215. A magyar műveltséget nem a „nép” alkotta, hanem Mátyás, Pázmány, Kazinczy, Péterfy, a Nyugat köre…mindig felülről lefelé világított ez a műveltség, magányos mécsesek hősies fényerejével.

 

9/44…a népi irodalom soha nem alkotott irodalmi értelemben jelentőset, mert mindig csak a materialista tényeket írta le – nem beszélt arról, igazában milyen belülről a „nép”…Népi petőfik jelentkeztek csőstül, de népi Proust még nem kért szót.

 

11/121. Rettenetes kár a magyar irodalomért. Most, amikor – érzem és tudom – nincs módom többé magyaroknak, magyarul írni, most látom csak igazi nagyságát ennek a társtalan, izgalmas, magasztos irodalomnak. Arany, Vörösmarty, aztán Babits, Krúdy! És a többiek, a kisebbek. Csoda volt ez. És elpusztították. Az úrhatnám bugris magyar társadalom pusztította el, s most a bolsevisták.

 

 

Költészet

 

 

1/231. Író számára nincs nagyobb kegyelem, mint a vers, - az állapot, mikor néhány értelmetlen szó fogalom fölötti értelmet kap egy versmértéken belül. Ezt nem lehet elhatározni, sem akarni. Értelemmel és akarattal csak szép, pattogó, nemes, olvasmányos, vagy akár tökéletes verseket lehet írni, - csak nem igazi verseket. Óda a nyugati szélhez – írta Shelley, s az egésznek semmi értelme. Csak nem lehet többet mondani, versben.

 

7/103. Azt, ami a versben „költészet”, éppen úgy nem lehet lefordítani, mint a zenét. Robert Frost:  „ A költészet az, ami fordítás közben elvész a versből.”

 

 

Naplóírás

 

 

10/59. 1984. November 20. Postára adtam a Napló 76 – 83-as korrektúrájának betördelt oldalait és egyfajta „búcsú a mesterségemtől” hangulatban állottam a postahivatalban, amikor a hivatalnok reá ütötte a paksamétára a pecsétet. Nem valószínű, hogy maradék életemben közzé adok még egy ilyen eresztést. Számomra ezek a jegyzetek pótolják az elmúlt 40 évben a publicisztikát, a kapcsolatot a mindennapos valósággal.

 

10/62. December 21. Münchenből érkezik a Napló 76 – 83 most megjelent kiadásának egy kötete. Ez az ötödik naplókötet, ami az elmúlt negyven évben megjelent. Nem valószínű, hogy követi még egy eresztés. Négy évtized személyes emlékeinek kivonata az öt kötet, kéziratban, hajóládában maradt még egyszer annyi. Valamikor talán lesz kortörténeti érdekessége.

 

10/158. 1987. Június 7. Két éve nem „írtam”. A hajóládában hever egy „krimi”, két hangjáték. –„Titkos szám”, „Keresztkérdés” – egy vers „Térkép”. Naplót sem írtam az elmúlt hetekben, - az év elején néhány sort, de elkallódtak. Most mégis írok. Mint akit életfogytiglanra ítéltek, várja a kivégzést, néha körömmel jeleket rajzol a falra

 

12/26…Befejeztem 1945-52-es naplóim olvasását és jegyzetelését. Nagyon sokban tévedtem, fájdalmasan nincs igazam sok mindenben, amit emberekről, - így anyámról, aztán a magyar társadalomról, itt és ott feljegyeztem, - de az „egész”-ben, azt hiszem, nem tévedtem: így kellett élnem, nem tehettem, nem élhettem másképp. És nem kérem felmentésemet.

 

 

Arcképek

 

 

Ady Endre / 1887 – 1919 /

 

 

6/15. Füst Milán…a hipochonder-zseniális Kosztolányit, a kókler-zseniskedő Adyt, a lobogó, fanatikus hívő nagy művészt, Babitsot – mindenkit túlélt.

 

4/246…Baudelaire…őszintén megírja, hogy utálja Hugot, dagályos szörnyetegnek tartja, egyféle nemzeti monstrumnak, akinek semmi köze az igazi költészethez és rémuralmát fogcsikorgatva tűrik csak a költők. – Pontosan így írt Kosztolányi Adyról. És mindkettőnek igaza volt. S a végén Adynak és Hugonak is igaza volt. Az irodalom rendkívül összetett vállalkozás, a tiszta költészet elsuttyan az égbe, ha a földön nincsenek olyan ordenáré tartó oszlopai, mint Hugo és Ady.

 

11/18. A jellemkép, melyet a Máté és Lukács-evangélium rajzol Jézusról…nyugtalanító…Csak a sikert bírta; a közöny és a bukás oly dühhel töltötte el, mint egy cigányprímást, vagy a hiú Adyt. A bírálat mindenféle válfaját személyes inzultusnak érezte.

 

11/205. Jánossal elolvastatom Ady A Duna vallomása című versét, amelyet H. amerikai útja előtt valahonnan lemásolt és beküldött. Betűzve olvassa a verset és bevallja, hogy egyetlen szót sem ért belőle. Ady nyelvének kendőzött és mesterkélt színpadiassága itt, az emigráció légkörében, amikor minden magyar szónak liturgikus értéke van, különösen rikoltó. Cigányos ez a „színes” nyelv, s ugyanakkor zsurnalistás…Babits pontosabb hatással érzékelte Ady utolsó, zsoltáros verseiben az erdélyi prédikátorok zsongását, mint Kosztolányi.

 

            A Duna vallomása

 

            Megtudtam, hogy titkokat rejteget

            A mi Dunánk, ez a vén róka,

            Mikről talán sohase álmodott

            Az ősi barlang-tüzek óta

            Ez a közönyös Európa

            ……..

            A Duna-táj bús villámhárító.

            Fél-emberek, fél nemzetecskék

            Számára készült szégyen-kaloda,

            Ahol a szárnyakat lenyesték

            S ahol halottasak az esték.

            „Sohse lesz másként, így rendeltetett”,

            Mormolta a vén Duna habja.

            S boldogtalan kis országok között

            Kinyújtózott a vén mihaszna

            És elrohant tőlem kacagva.

 

 

Arany János / 1817 – 1882 /

 

 

2/297…felmentem az Akadémia épületében az emeletre, ahol a főtitkári szobában Géza, a főtitkár – mint egy őrtornyos, felvonóhidas várban vesztett csata után a várnagy – aggályos gondossággal őrizte, rendezgette, ápolgatta, ami a magyar irodalomból megmaradt…Az Arany-hagyaték egy része elpusztult az ostrom alatt, de ebben a szobában, ahol a múlt században Arany János főtitkároskodott, a nagy szellemi erőfeszítés légköre valóságosan érzékelhető volt. Géza megmutatta a Toldi szerelme kéziratát. Ceruzával írott, sokat javított kézirat volt ez…a jegyzetekből a végén a legtöbbször egyetlen jelző maradt csak meg az eposz kézirata számára. Élete vége felé Arany János meggyengült szemmel már nem tudott olvasni, felesége és fia olvastak fel neki. De írni – vakoskodva – mindig tudott.

 

3/212. Arany János az Ariostophanes-fordításokban egyféle pszichoanalítikus öngyógymódnak vetette alá magát. Ez a szemérmes lélek e fordításokban élt ki sok mindent, amihez az életben és az irodalomban nem volt bátorsága.

 

3/257. Arany – mintha Emerson gondolatmenetét folytatná, - azt mondja, a „költészetben”, valamint a művészet minden ágában, többé-kevésbé mind utánzók vagyunk. Maga a lángész a meglevő példányok után indul. A különbség csak az, hogy a lángész villámgyorsan szedi magába mindazt, ami jó van az előzőinél.

 

3/255. Arany János haragos-morgó bevezetője a Koszorú című folyóirathoz. Mit akarnak az írók? – kérdi mérgesen. – Keressenek valami tisztességes megélhetési lehetőséget, s aztán írjanak a fiókjuknak, néhány embernek…Köszönjük a száz éves tanácsot. Ezt csináljuk.

 

Kényelem- és jólétre az író is csak úgy sóvárog, mint más emberfia, s éppen nincs hajlama feláldozni azokat eszméiért. Csepp vágya sincs barlangban lakozni…az írói professió nálunk csakugyan nem emberedett még meg. S minél többen támaszkodunk rá, egyedül rá, annál inkább veszendőbe megy, amit ez úton el akarunk érni: maga az írói függetlenség.    Irodalmi hitvallásunk.  Koszorú, 1863. I..1. p:29

 

3/255. Arany János tanulmánya 1860-ból egy Achille Millien nevű francia vidéki költő versgyűjteményéről…Szegény Arany, a korabeli népies tilinkózás légköri terrorjának engedelmeskedve, számot ad, hogy íme akadt. egy francia is, aki „felhívta a vidéket, rázza le nyakáról a főváros irodalmi jármát”…A valóságban a francia líra soha nem rázta le a „főváros irodalmi jármát”, ahogy a magyar népi költészet sem fejlődött soha a Nyugat folyóirat Babits-Kosztolányi-Tóth Árpád szintjéig. Arany nem „népi költő”, hanem a népből származó nagy költő, aki a legjobb ösztönzést…az örökké „urbánus” világirodalomtól kapta.

 

4/195. Reggel Arany. A 48-52-es időkből, „forradalmi versei” mily meghatóan mesterkéltek, gügyögőek! Mikor buzdít, milyen ügyefogyott. S milyen nagy, megrázó, mikor kétségbe esik. A „talpra magyar” nem volt az ő műfaja: de mikor „leteszi a lantot”, valóban megráz…Mindenki csak a saját hangján „buzdíthat”, végzetes pillanatokban, egy nemzetet

 

4/199. Reggel Arany. Versek a hetvenes évekből, a nyolcvanas évek elejéről, az „Őszikék”, s ami körülötte sarjadt. Egyetlen alkalommal sem olvashatom úgy Arany verseit, hogy ne kelljen olvasás közben – szerencsésen megmaradt – magyar szófejtő, szótörténeti és tájszótáraim után nyúlni, megkeresni egy „réjja” értelmét vagy eredetét…Több szava volt, mint Shakespearenek.

 

5/232. De jó lenne magyarnak lenni! Úgy, ahogy még Aranynak módja volt magyarnak lenni, - minden csalódáson és kétségbeesésen túl hinni abban, hogy  magyarságnak szerepe, hitvallása van a világban!

 

7/104. Riedl. Arról, hogy Arany lírai verseiben is „elbeszélő” – a szemérmes rejtőzés költője, aki röstell érzésiről beszélni. Arany verseiben a hősök majd mindig szabad ég alatt élnek, hősködnek, mert a magyar "„nomád nép"” lelki alkatában ma is az.

 

7/165. Arany levelezése, a Ráth Mór-kiadás. Petőfi utolsó levele: ”Föllovalt volt bennünket Kossuth…esze ágában sincs Pest környékén harcolni, még kevésbé ott hagyni becses fogát, hanem az első bokor zörrenésre el fog eblábolni világig”…A levél Mezőberényből kelt 1849 július 11-ről. Petőfi néhány nappal később elesett Segesvárott. Arany 1858-ban csendes ceruzaírással ezt írta a levélre: „Kossuth egy mondókát mondott…a népet fanatizálni kell a keresztes hadra…Mi eljöttünk, de nem vettem észre, hogy valamelyikünk valami nagy dolgot tett volna…Ez hozzám utolsó levele Petőfinek.”

 

7/189. Arany János Aristophanes-fordításában a Felhők tünemény „kiterített gyapjú”-hoz hasonlatos. Ez a hasonlat repülés közben érzékletes lesz a magasból. A repülőgép ablakán át.

 

7/201. Csodálatos Arany. A megnemesedett érzékiség, ahogyan a Természet tüneményihez nyúl, - ujjheggyel, vigyázva, nehogy a Tünemény himpora vesszen…”Kardját hüvelyéből kirántja egy-egy villám…” Felülmúlhatatlan, csak Mallarmé vetekszik vele. /Ha ugyan igazán tudnám, milyen lehet franciául az, amit Mallarmé mond. /

 

8/13. Éjjel Toldi estéjé-ben a sorok: „…jött az édes álom / Aki legjobb orvos ezen a világon / Aki legjobb orvos, aki legjobb dajka / vagy tán puha bölcső,  vagy himbáló sajka / Vagy folyam az élet s halál közti mesgyén / Egyik partja innen, másik túlnan esvén.   Mint egy Brahms-melódia, melyet elalvás előtt hallgat az ember, a sorok belső zenéje áthallatszik az álomba.

 

8/124. A Daliás idők-et olvasom, s aztán a töredéket, melyben Arany megkísérelte az Attila-monda újraköltését. Mindkét írásban néhány oldalon tucatnyi olyan magyar szót találok, melyek tökéletesen ismeretlenek számomra, - ez még nem lenne csoda, de különösebb, hogy az Értelmező szótár számára is idegen a szavak legtöbbje. Az ormó /orom/ aztán lustos / sáros/, csapinos / ferde, rézsutas/. A rijjong, az örves, a pönge, a zsúrlós, aztán a gerész, kám, boca, hancsik, högy: szaporán követik egymást. Ezek aranynál még eleven szavak, nem a nyelvújítás poros csinálmányai, hanem tőről metszett magyar savak. Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád gazdag nyelvezetében ezeknek a szavaknak már nincs nyomuk.

 

8/151. Arany. „A rhytmus oly láthatatlan valami, mit inkább érezni, mint hallani.” A prózában a szó helyezési értéke éppen úgy változó, mint a versben…prózában semmiféle mondattan nem tudja érvényesen előírni, miért más a hangsúlya alanynak, állítmánynak…Néha a szekeret kell a ló elé kötni és akkor fürgébben gurul a szekér…Az írás nemcsak eszmei kifejezés, hanem helyezési technika is…

 

8/181. Egy Arany vers-szakasz számomra most már inkább „Magyarország”, mint a tányéraknás határsáv, amit az autóbusz ablakából látni lehet.

 

9/20. Arany. Etele halála. A birodalom megrendül, mert egy ember elszenderedett. Ha ez lehetséges, mi a Hatalom? Képesség, energia? Egyszemélyes arcvonal?

 

9/114. Arany mindig tökéletes. Aristophanes fordításai is remekbe készültek. De a nagy költő erőfeszítése sem tudja a 2500 év előtti vígjáték csípős tréfáit elevenre varázsolni…a vígjáték az idő forgatagában elveszti érzékességét. Molière. Ma is megnevettet, Aristophanes ma is röhögtet, de az irónia és a gúny, ha nincs személyes jellege, nem hat többet.

 

9/120. Az irodalom lélekvándorlás. Az író, aki azt hiszi, valamilyen soha előbb nem létezett víziónak ad alakot, nem tudja, hogy csak megszólal benne és rajta keresztül az emberi szellem…”A valóságban mind utánzók vagyunk” – írta Arany János…

 

9/158. Száz éve halt meg Arany. Az elmúlt három és fél évtizedben, idegenben, a külországi szállásokon, soha nem hiányzott a könyvespolcról a négy kötet: Arany teljes lírai életműve, összes prózai munkája, levelezése…Minden írásában a megnemesedett magyar nyelv teljessége. Az életmű mögött az „előkelő” magyar – a szerény, minden nacionalista pökhendiségtől mentes, osztálygőgtől vagy osztály-kisebbségi indulatoktól elkülönült, a magasabb szellemi szint tiszteletében halálig alkotó, erőlködő magyar…évszázados távlatból kitetszik, milyen szellemi sivárságban tengődött a nagyok – Arany, Jókai, Vörösmarty – árnyékában a magyar irodalom. 1850 – 60 között a folyóiratot szerkesztő Arany terjedelmes méltatásokat kénytelen írni Bulcsú Károly költeményeiről, Garay Alajos „Betulia” című művéről…A magyar irodalomnak ebben az időben volt néhány zsenije, de hiányzott az a művelt középszerűség, ami nélkül nincs teljes irodalom.

 

9/175 A testes kötetben, amely Arany prózáit fogja egybe, a Beszélyek fejezetben közzé adják a Hermina című elbeszélést. Ez a legnagyobb és legnemesebb magyar költő, amikor „beszélyt” ír / 1850 körül /, az olcsó romantika eszközeivel és stílusával alkot érzelmes rémtörténetkét, amiben van ármány és szerelem, füzetes regénybe való helyzeti félreértés – van benne minden szép és jó, csak éppen ponyva az egész. Műfaján kívül a legnagyobb tehetség is eltorzul.

 

9/181. Az Őszikék egyik rosszkedvű verse a Régi panasz 1877-ben írta Arany. „Mennyi seprő a pezsgésben / s mily kevés bor…Volt elég / Kit nagy honszerelme vonzott / Megragadni minden koncot / Nehogy más elkapja még…” Egy nemzeti tragédiából szinekúrát csinálni, néha óvatosan morogni a Rendszerre, de minden hónapban illedelmesen átvenni a Rendszertől a dúsan bélelt borítékot, az irodalmi díjakat, a külföldi utazásokat, a privilegizáltság minden kellemességét…Arany bevallja, hogy minden között, amit a szabadságharcot követő időben tapasztalt, leginkább ez émelyítette.

 

10/7. Minden műfajnak van egy sajátos- belső „formá”-ja. Arany egy helyt ír erről, aminek érzékeltetése nélkül az írás szintetikus, hideg marad…Megtanulni nem lehet, ki kell találni.

 

10/78. Később a Daliás idők. A bűbájos Első ének, mikor Lajos király álruhában megszáll az öreg Rozgonyi és a szépséges Piroska házánál. A szavak íze, illata, mint friss sütetű soroksári kenyér. Szépséges hazám, magyar nyelv, csak ez maradjon az utolsó pillanatig.

 

         Visszanéz a magyar, sóhajtva néz vissza,

            Te dicső hajdankor! fényes napjaidra;

        

            De Lajos kerülte a puha párnaszékét

            Mert neki nagy lelke nem hágy vala békét:

            „Elmegyek, fordulok egyet-kettőt” szóla,

            „Hiszen én vagyok az ország számadója.”

           

            „Angyalom Piroskám,” a gazda kiszóla,

„Hoznál egy ital bort a fejér kancsóval!”

           

            Ráköszönte a lyány, de rögtön kifordult,

            Tüzes lett a képe, de nem a kis bortul…

                        Arany János: Daliás idők

 

10/104. Éjjel Arany fordítását olvasom, hetek óta éjjeli olvasmány a János király. A jelenet, mikor a király megátkozza Hubertet, a felbérelt gyilkost, mert engedelmeskedett és hajlandó volt meggyilkolni Arthurt. A felbujtó mindig kegyetlenebb, mint a tettes.

 

11/17. Arany versei 1850-ből. Ezek a versek szenvelgősek. Végül is, a forradalom elmúlt s a költőt senki nem bántotta. Szeretne üldözött lenni, de nem tudja bizonyítani, hogy üldözték. Ma is sokan viselkednek így.

 

11/24…amikor utoljára jártam az Akadémia épületében V.G. kihúzta íróasztala fiókjából a Toldi szerelme kéziratát, s egyedül hagyott a kézírással. Ceruzával írta Arany, egyetlen sor törlés nélkül,  hosszú poémát

 

11/29. Éjjel Toldi szerelme, hatodik ének. Ez az ének, amikor Toldi megvész, gyilkos és földönfutó lesz, miért is? Látni valóan Arany maga sem tudta, mit kezdjen Toldi nemi problémáival?  Végül is semmi akadálya nem volt annak, hogy egybe keljen és boldogan éljen Piroskával; az, hogy „hosszú szakállát” nem engedte levágni, még nem indokolta a véres esztelenségeket. Arany egyszer életében, úgy teli tüdővel rikkantott egyet a nemiségről, éppen a Hatodik énekben, s ez a szemérmes, gátlásos, riadozó lélek megijedt attól, amit mondani akart…Toldi tivornyái a „festett nők” társaságában, mindez látnivalóan vonzotta és taszította a költő képzeletét.

 

11/37. Éjjel Toldi. Ez a hadakozás Nápoly falai előtt: kétségbe esett író-vállalkozás Arany szeretett volna valami világra szólót és nemzetközit faragni a magyar történelemből. De a dél-olasz várak előtt kódorgó magyarok hőstettei nem szólnak a világhoz. Nápoly előtt vidékiesebb Toldi, mint Nagyfaluban.

 

11/41. Toldi hadakozik Lajos seregében, Nápoly alatt, s a strófák szaporodnak, sorakoznak, rottyannak, mint a híg fos.    Arany Karlsbadból jött haza, mikor a Toldinak ezt a szakát írta, s a karlsbadi élmény érzik a szakaszokon.

 

11/48. …Arany, „Költő hazája széles e világon…” Amit a nyelvi hazáról ír, számomra borzalmas, kínos valóság.

 

11/51…Arany „Öreg tamburás”-a és „Tengeri hántás”-a. Utóbbi belső klímája, sötét hangulata titokzatosan, keletien, pogányul magyar.

 

11/54. Toldi estéje. A nyelv, a verselés a tetőzete mindennek, amit magyar nyelven ki lehet fejezni. A trilógia szomorú nagy erőfeszítés, megteremteni a magyar mitológiát, s ugyanakkor különös képet rajzol „a” magyarról. Ez a Toldi…tökéletesen műveletlen…Ez a magyar „hős”. Arany sem tudott jobbat és különbet választani, mikor a magyar mítoszt készült írni.

 

11/90. Arany: Vojtina Ars poétikája…Amit Arany a budai, tabáni, gellérthegyi tájakról ír: erősen érint. Ez volt a legjobb életemben. És most a tenger.

 

11/98. Arany: Katalin.  Költői beszély, 1850-ből. A nyelv már teljesen érett, művészi, fölényes. Mesze fölötte Petőfi nyelvének… Az a „nyugati szellem” nem üres szó. Átjár egy nyelvet, mint a nyugati szél egy áporodott, fülledt alföldi akácost.

 

11/115. Befejeztem A békák-at. Arany ilyen kísérleteiben a legnagyobb, de ilyenkor érezni tudásának, tehetségének azt a többletét, ami magasan Petőfi, igen, még Vörösmarty fölé is emeli.

 

11/148. Arany egyik bírálata Tompa „gyűjteményes műveinek VI. kötetéről”. Megható, alázatos, lelkes bírálat. Olyan, mint egy szanszkrit kézirat.

 

Tompa ez új kötete arról tesz bizonyságot, hogy termő ereje folyvást a régi…A jelen kötet, egészében véve, mélyebb, tartalmasb, komolyabb, mint akármelyik az előbbiek közül…mikor hosszan kibölcselkedte s látszólag megvigasztalta is magát: akkor is leborul és „homlokát a sír hűs gyepén nyugtatja.” Valóban ez a fájdalom mélyebb, mint a ti reflexiótlan, felvirágzott, fűhöz-fához, tengerhez, sziklához hasonlított fájdalmatok…Minden egyes versről írhatnánk ennyit, mint ez az egész ismertetés, s az olvasónak még sem tudnánk fogalmat adni az egyes darabok szépségeiről.

 

Arany János hátrahagyott prózai dolgozatai, Budapest, Kiadja Ráth Mór, 1889. Tompa Mihály költeményei. VI. kötet. 290-296. Old.

 

11/150. Arany irodalmi tanulmányait olvasom reggel. „Nyugat-felföldi népmondák” címmel egy angol könyvről ad hírt…A mesék vándorlásáról néhány zseniális szóval beszél Arany. Feltételezi, hogy bizonyos mese elemek időtlenül élnek az emberiség öntudatában…

 

11/170. Befejeztem Aristophanes Nőuralom-ját. Arany fordítása olyan ízes, szagos, mint egy korsó ciprusi bor, s ugyanakkor olyan tökéletesen trágár, bátran ocsmány, büdösen harsány, mint egy ógörög bordély társalgója. A nagy irodalom soha nem félt a szavak és tények valóságától.

 

         …Oh fényszeme a korong hajtotta mécsnek,

Mely ékesen függsz, feltűnő helyen,

Hirdesse nyelvünk származásod is:

Hajtott korongon fazekas keze

…..

Hálószobánkban Aphrodite kéj-

Fogásait gyakorolva ott világítsz,

S a görnyedő test titkait leső

Szemed a szobából egy se tiltja ki,

Egyedül világítsz a czombok tilos

Zugába, irtván a felsarjadó szőrt…

                                   Nőuralom

11/179. És Arany János az a magyar, aki – mindig, újra – ki tud békíteni a magyarsággal. Arany az a magyar, akiben a magyarság rangot kap.

Délelőtt a Nagyidai cigányok befejező énekét olvasom. Petőfi nyelve akkor is olcsó, zsurnalistás cigányos, amikor – legjobb pillanataiban valami fenségesről beszél. Arany nyelve akkor is fenséges, amikor cigányait beszélteti.

 

11/205. Nagy titok a magyar nyelv. Itt, idegenben, a magányban, csodálatosan lehull erről a nyelvről minden sallang. Marad Arany János és Babits. És Krúdy mélyhegedű-szava. S aztán még sok minden, - de például Petőfi nyelve nem bírja ezt a legszigorúbb próbát. Arany valóban úgy beszél, mint a nép – zengően, szűkszavúan, dallamosan. Petőfi csak népies.

 

11/208. Reggeli olvasmány: Arany János negyven oldalas bírálata Szász Károly „Összegyűjtött költeményei”-ről. Ez a bírálat úgy hat, mint egy szarvas bőrre  írott azték kézirat…csakugyan egzotikus…talán ez volt az igazi Magyarország.

 

…”Mennyi hűhó egy kis rántottáért!” hiszen csak Szász K. költeményeiről van szó, nemde? Könnyebb volna, elhiszem, amúgy szűr alól /vagy e falusi kifejezést magamnak tartva, nem bánom akármely noble dandy-köpeny alól / odavetett bökéssel

gyaníttatni, hogy azok bizony mit sem érnek; így legalább föl lennék oldva ama pedáns és fárasztó munka alól, hogy amiről ítéletet mondok, azt el is olvassam…Ha a költészet virág: Szász Károly gyűjteményét oly bokrétához hasonlítanám, melynek egészben több színe van, mint illata…az elpóriasodó ízlés épp azon éveiben, melyekre költői működése esik, e működés úgy tekinthető, mint valódi irodalmi szükségesség. És most béke velünk.

Költemények Szász Károlytól. Első és második kötet, Pest, 1861. Arany János hátra hagyott prózai dolgozatai, Budapest, Kiadja Ráth Mór, 1889. p:90 – 134.

 

11/240. Olvasmány: Arany János ismertetése a „Popular Tales of the Highland” című angol népmese-gyűjteményről. Az ős-elemek minden mesében – melyek gyökere a norvégtől és a mediterrántól a vendekig, az asszirokig, a láthatatlan mélybe nyúl vissza – mindig ezek: a „fehér kard” / valószínűleg a villám/, a fésű, az alma, a kígyók.

 

12/56…Reggel Arany, a Nagyidai cigányok. Minden sora olyan, mint a bor, a kenyér, a reggeli fény, az alkonyati révület, minden együtt. Egy nagy költő, akinek anyanyelve van, melyből megalkotja a saját nyelvét: a sértetlen Ember és Nemzet, együtt. Az utolsó menekvés és megoldás.

 

12/82…Reggel a Toldi szerelmét olvastam, s a kobzos, aki egy énekkel megsértette Lajos királyt, a kérdésre, mi késztette, hogy csak királysértő dalt énekeljen, ezt feleli: „Nem a bosszú uram, csak a mesterségem.” Mindig énekelni kellett, s az ember mindig valaki ellen is énekel. De nem haragszom senkire.

 

12/96…Olvasmány: Hamlet /Hányadszor?/ Arany fordítása.

„A nyivó, makogó, leplekbe öltözött halottak…” – ez a „nyivó, makogó” a többlet Arany Hamletjében, számomra. Ezt angolul soha nem tudom követni.

 

12/107…Reggel Buda halála. Ugyanolyan gyönyörűséggel olvasom, mint hat év előtt…

 

12/110…Olvasmány: Arany levelei barátaihoz / A Ráth Mór-féle kiadás/ - néha egy-egy levél.

 

12/111…Arany János  1854-ben megállapítja egyik, Tompához írott levelében, hogy Magyarországon mindössze hét-nyolc ember van, aki hajlandó készpénzért megvásárolni egy újonnan megjelent könyvet.

Lehet, hogy Amerikában, 1953-ban, arányszám szerint annyi sincsen…Arany azt írja tompának, „keczélnek” egymás mellett leveleik. /Keresztezik egymást./…Öt évvel a szabadságharc után Arany és kortársai leveleiben már nyoma sincs a nagy megrázkódtatás társadalmi, politikai következményeinek…”Nincs öt ember az országban, aki pénzt áldozna egy verseskönyvre” – duzzog Arany. A valóságban volt, több, mint nagyobb társadalmakban.

 

12/137…Olvasmány: A Darazsak, Arany János fordítása. Aristophanes volt Arany pszichoanalítikus ön-gyógymódja. Ez a szemérmes lélek ebben a fordításban élt ki sok mindent, amihez az életben és az irodalomban nem volt bátorsága.

 

12/150…Aristophanes, a Darazsak. Arany, minden nap Arany.

 

12/198…Reggel Arany verstöredékei. Ez a nyelvi gazdagság  káprázatos. Ilyenkor érzem, mennyire elszegényedtem.

 

 

Babits Mihály / 1883- 1941/

 

 

1/314. Babits Ödipusz fordításában néha érzik az a többlet, melyet mind mohóbban keresek, emberben és írásban: mintha csak az a szó menthetné meg a világot, melynek evangéliumi ereje van. Az evangélistáknak nincs mindig evangéliumi erejük: Szent Pál az egyetlen, kinek minden sorában érzem ezt a többletet, s néha Szent János írásaiban. Mikor Babits és Sophokles összefognak, hogy hírt adjanak Ödipusz tragédiájáról, az idő és a mű mély gödréből felénk lobban ez a különös alvilági fény.

 

1/332. A riasztás ideje alatt Babits utolsó verseit olvasom, az „Intelem vezeklésre”, a „Balázsolás” és a „Jónás könyve” befejező sorait…

Babits nagy költő volt, legnagyobb a kortársak között: de talán nagyobb lélek volt, mint költő. Modora néha elfáraszt, lelke mindig felüdít és erőt ad.

 

1/373. Babits nagy volt, igen nagy. De magasabbra nyúlt, mint ahová a keze elért. Mozdulata így néha bizonytalan, mesterséges, erőszakolt. De így is megindító.

 

1/484. Babits irodalomtörténete egy élményről ad számot: ez élmény neve a világirodalom…A világirodalom az indulat szavával kezdődött, mondja Babits: „Haragról dalolj, Múzsa!”- kiáltja az Ilias kezdő sora. Minden nagy emberi vállalkozás az indulat szavával vagy mozdulatával kezdődik: az értelem csak utána kullog e félelmes szónak vagy mozdulatnak.

 

1/486. Babits könyve az európai irodalomról nem mond semmi újat: legalábbis úgy érzem, nem „tanultam” belőle semmit. Bizonyos korban bizonyos emberek szakmai ismeretei egyeznek. De megnyer a könyv szempontja: Babits hisz a nemzet fölötti szellemben, számára a világirodalom egységes valami, Homéroszt, Dantét, Shakespearet és Goethét ugyanaz a villámlökés mozgatja.

 

3/58. Éjjel Babits Ezüstkor című kötetét nyitom fel. 1937-ben írta jegyzeteit a humanizmusról. Nem lep meg, hogy e jegyzetek válaszolnak napközi kérdéseimre: megszoktam már, hogy azzal az ösztönnel találom meg olvasmányaimban a választ arra, ami éppen foglalkoztat, ahogyan az állat táplálékát keresi. Babits azt hiszi, egy új háború menthetetlenül ketté szakítja az antik-keresztény világképet, a műveltség felbomlik és elpusztul. Az elmúlt tíz évben ez a háború bekövetkezett és a műveltség, amelybe az európai ember bele született, valóban alkatrészeire esett szét. A világ ma nem humanizmust akar, hanem fanatizmust…

 

3/59. Babits erotikus verseiben tömjénes füst terjeng. Egy misztikus álmodik e vers-fordításokban farokról és karokról. A test, amelyre vágyik, fűszeres illatú, de úgy, ahogy Szent Katalin teste is az.

 

3/63. Éjjel Ödipusz, Babits fordítása. Mi az, ami most, harmadik vagy negyedik olvasás után, ilyen elemien megérint, mint egy szenvedély?

E „detektív drámában” – mint Babits írta – nincs még külön a cselekvés és a szó. A szó egyidejűleg cselekvés is. A jelző, mint egy állapot, az ige, mint egy mozdulat: ütés vagy alkotás…A kijelentés hitele itt még föltétlen. Euripidesnél már a színpad beszél. Sophoklesnél még nincs külön a végzet és az ember. Összegabalyodva él az ember végzetével, véres és nedves bizalmasságban.

 

3/249. Babits. A versei. Néha fellobbannak, mint egy égő olajtorony. Mégis, az egész babitsi életmű inkább lankás, lapályos, mint a dunántúli táj. Nehezen írt, - a hevület gerjedelme ritkán ragadta el. De ebből a lapályos életműből néhány gótikus torony magasodik ki: a Jónás könyve, egészében, aztán a Versenyt az esztendőkkel, az Istenek halnak, az ember él és a Recitativ néhány nagy verse. Amikor a csúcsra ért, ő volt társai között a legnagyobb. Ritkán jutott fel a csúcsra; de ilyenkor társai alatta maradtak. Katolikus volt, de gótikusan, csontokból és kövekből építette a maga katedrálisát. Kortársa, Kosztolányi – akiről őszinte, igaz emlékezést írt – barokk volt, színes, tömjénes, zenés pompázatos katolikus. Mellettük, a Nyugat-nemzedékből, a protestáns Móricz életműve látszik még, siváran, komoran, debrecenien; gutaütéses, konok szenvedélyek érgörcsében vonaglik Móricz műve. És Krúdy, aki pogány, ázsiai, fülledt – saját világa van, nincs vallása, csak mítosza. E a négy nagy író marad meg a Nyugat nemzedékéből.

Előttük – és utánuk – örökké: Arany, a „forradalmár a nyárspolgár álarcában”. És Vörösmarty, a másik pogány magyar mitikus. Aztán a különös, színes, torz, panoptikum-alakok tömkelege.

 

4/104. Éjjel Babits. Mit fortyog ez a brekegő mocsár, mikor Babits nevét kiejtik? Nem is szabad meghallani. Csak ezt a gótikus, csontos, hitvalló, máglyára lépő katolikus zengést szabad hallani, mikor nevét kiejtik.

 

4/135. Benda könyve megrázó…Babits jobban figyelt e könyvre, többet értett belőle – milyen nagy volt Babits ez áhítatos hallásban is!

 

4/195. Reggel Babits. A Recitativ versei, s az utolsók, a betegség és a halálvárás idejéből. Lassan szótagolva olvasom, kortyolva, mint aki nehéz bort iszik. Ez a költő ritkán írt verset a vers, vagy a verstéma kedvéért: „csak a dalra” figyelt, igazán, lelke dallamára; azt hallotta, a vers csak ürügy volt, hogy hallgassa ezt a dallamot.

 

5/88. A Jónás könyve kéziratának fakszimiléjét kiadták a könyvnapra, s amint betűzöm a kézírás mását, azt az izgalmat érzem, amiről Zweig írt, s amit minden autográf-gyűjtő ismer: meglesni az írott betűben az alkotás titkos pillanatát, egy kézvonásban megismerni Eros villamos lendületét…Titokzatos pillanatok és nyomok ezek. Mintha valaki a genezis szemtanúja lenne.

 

5/160. Babits könyvét, - megilletődötten találom meg a halódó író kézjegyét az első oldalon, - tíz év előtt nem olvastam azzal a figyelemmel, melyet megérdemel. Ez a Keresztül-kasul az életemen első vázlata egy nagy és fontos könyvnek, melyet Babits már nem tudott megírni: a legfontosabb magyar önéletírások egyike lehetett volna. Így csak töredék, s fájdalmas bizonyíték, mennyire ugyanaz a törés kísért minden nemesebb magyar lélekben, Vörösmartytól és Széchenyitől, minden magyarban, aki egy törzsből nemzetet akart faragni, s egy napon megtudta, hogy az anyag, amellyel munkálnia kell, nem alkalmas erre a feladatra.

 

Egy reggel eltűnt Erdély. Az eleven ország éppúgy omlott és töredezett, mint a vakolat a vályogoszlopon, amely szintén térképhez kezdett hasonlítani.

Az eltűnések sorozatának evvel még nem volt vége. Lassan eltűnt a szellemi erőd szilárdságába vetett hit is…Nemzetek elsüllyedtek és fölbukkantak, városaink nevet és nyelvet cseréltek, s tereikről eltűntek a szobrok. Minden másként lett, életemnek ebben a második felében, mint az elsőben volt, és minden rosszabbul. Mintha a világ egyszerre a másik felére fordult volna.

Keresztül-kasul az életemen, Nyugat, 1939.

 

5/270. Babits szép tanulmánya Szent Ágostonról. Az ember mindig csak arról tud írni, ami rokon vele. Szent Ágoston karaktere rokon Babits katolikusságával: az emésztő, az önvádoló, a teljességet ugatva követelő hittel. Ezért tud írni róla ilyen szárnyas szavakkal.

 

7/14. Babits Jónás könyvé-ben vonzó a gondatlanság, ahogy ritmussal, rímekkel bánik…Nem törődik a prozódia szabályaival, mint egy nagyúr, aki tudja, hogy ingujjasan is nagyúr.

 

8/9. Babits Jónása a korszerű „világirodalom” egyik csodálatos alkotása, a magyar nyelv titokzatos tartályában pihen és várja az órát, amikor felfedezik, - mint a Duna fövenyében Attila hármas koporsóját.

 

8/124. Éjjel Babits versei. A nagy múzsa ezekben a versekben is a halál. A magyar költők ebben a században csak a halál sugallatára tudtak igazi visszhanggal felelni.

 

8/231. Éjjel Babits. Ebben a században talán ő volt a magyar líra legtisztább jelensége. /Jónás könyve / Csak Mallarméhoz lehet hasonlítani: lírájának belső fénye, nyelvének izgalmas egyszerűsége, ez mind egyedül való. És Radnóti, a következő nemzedék legkülönbje. József Attila, ha tragikus sorsa nem sújtja le, Hörderlin-féle ígéret volt, egyszerre őrült és angyali.

 

Babits Mallarméról: A költészet úgy tűnt föl előtte, mint valami külön, magasabb birodalom, egy új síkja a létnek, amelybe a szavak varázsa billenthet csak át. Ő a végső láncszeme annak a fejlődésnek, amely magából a költészetből akart egy új világot teremteni az eltűnt helyébe.

 

8/313. Néhány hete minden éjjel Babits fordítása, Isteni komédia. /Babits Isteni színjátékot írt. B.G./ Hajnalodott, amikor elolvastam a Paradicsom harmincharmadik énekének utolsó sorait -”de folyton gyors kerékként forgatott / vágyat és célt bennem a szeretet, mely / mozgat napot és minden csillagot” – és megbékélésnek, a feloldottságnak különös, ritkán tapasztalt nyugalmát éreztem. Dante és Babits csodálatos viaskodása kényszeríti az olvasót, hogy részt vegyen a cselekményben. / A Tisztítótűz unalmas, - valószínű a valóságban is az, hiszen már Achilles megmondta Ulyssesnek, hogy az árnyak birodalmában unalmas az élet és ő Achilles szívesebben lenne „akár napszámos” az élők világában, mint árny az alvilágban. / De a pokol nem unalmas. Az emigráns Dante – Luccaban vagy Pisaban, tehát „messze” a gyűlölt-imádott Firenzétől – odavaló ismerőseit időnként kénköves bűzzel füstölgő, forró szurokba dugja és kárörvendve nézi, amint néhány tercinán át szenved az ipse. Ez a lehetőség az emigráns író egyetlen elégtétele.

 

9/62. Halott a házban. Öreg campaniai paraszt…arca közömbös. Babits egyik utolsó versének záró sorát idézi: „Talán nem is olyan nagy dolog a halál.” Nem „valami” a halál, inkább összessége mindannak, ami nincs.

 

9/129. Minden éjjel egy ének az Isteni Komédiából, Babits fordítása emberfeletti munka, de a rímes tercina átültetése magyarra néha inkább sport-teljesítmény, mint fordítás. A Pokol olvasása közben dereng a gyanú, hogy Dante nem volt olyan fundamentálisan vallásos ortodox középkori zseni, akinek híresztelik. Nem valószínű, hogy a költő, aki a Pokol szörnyűségeit mutogatja, hitt a dogmatikus keresztény világkép Istenében, Aki ezeket a szörnyűségeket megalkotta.

 

10/16. Lámpaoltás: Babits. „Nem az énekes szüli a dalt / a dal szüli énekesét.” Nagyon igaz. Emlék a pillanatokról, mikor szikrát vetett egy mondanivaló. Aztán rögtön minden megváltozott, életmód, életritmus, egyszerre készült a napirend és a munka…Ez nincs többé.

 

10/40. Minden éjjel versek. Tegnap Babits. Mégis ő volt ebben a században a költő. Minden versében ugyanaz a lüktetés, érzéki mennyei áram. József Attilában volt ilyen lüktetés, kirobbant és kilobbant.

 

10/110. „Talán nem is olyan nagy dolog a halál.”  Babits. Lehet, de az „élet” nagy dolog, mert értelmetlen és kegyetlen.

 

11/127. A magyar életnek van néhány csúcsa. Szent István, néhány Árpád-házi király: a Bélák. Aztán Arany, Bartók, Babits. A többi elvész a homályban.

 

12/52…Reggel Babits olasz tárgyú versei. Arany és Babits megszólaltatták a magyar nyelvnek egyféle mélyebb dallamát, amely szerves rése a világirodalomnak.

 

12/194…Napok ót egy Babits-sor. Homályosan, foszlány-szerűen. Első versei egyike lehetett. Egy mozifilmről ír, mely rablókat, gangstereket, cowboyokat, vad ameriakai életet mutat és a vers végén felsóhajt: „Amerikába, ah Amerikában kellene élni…” Majd, valahol fogarasi száműzetésében, középiskolai tanári nyomorúságában így végzi a nosztalgikus, Amerikába-vágyó verset /erre a sorra pontosan emlékszem, mert gyermekkoromban olvastam és erősen eszméletemben maradt/: „Tengve e drága kenyéren unalmasan itt nyomorogni mit ér?…” a fordítottja az igaz, mert itt Amerikában „tengve a drága kenyéren unalmasan nyomorog” az ember. Európában színesebben nyomorog.

Márai mégsem emlékszik pontosan a „Mozgófénykép” című hosszú versre. Utolsó versszaka így hangzik:

 

         Ah! Ámerikába! Csak ott túl a tengeren, ott van az élet!

            Ah! Ámerikába miért nem utazhatom én soha véled

            Ott van az élet, a pénz, az öröm, s a kaland tere, küzdeni tér:

            Tengve a drága kenyéren unalmasan itt nyavalyogni mit ér?

 

 

Balassi Bálint /1554 –1594 /

 

 

3/68. Reggel Balassa versei. Nyelve nem túlságosan gazdag / aminthogy Zrínyi nyelve sem gazdag /- de erős. Szavának teljes súlya van, komoly, férfias zengése. Amikor Balassa írt, az irodalom még nem használta el a magyar szavakat.

10/26 Éjjel Balassi Bálint versei. Panaszkodik a XVI. Században, hogy „a szerelem bántja”. Nagy gondja volt szegénynek, Viola kacér volt.

 

10/71. Néha Balassi. Mintha csikorgó hóban szánkóval utaznék valamilyen füstölgő kémény irányában, ahol magyarok élnek.

 

 

Baróti Szabó Dávid / 1739 – 1819 /

 

 

9/9…a korszerű magyar Aeneis becses, nemes munka. De Baróti Szabó fordítása – 1804-ben kezdette és 74 éves volt, amikor befejezte – a „kései stílus” mély zsongásával érzékletesen szól az olvasóhoz. Ez a régies, ízes-erős magyar nyelv alkatian illik a klasszikus eposzhoz.

 

9/177.A magyar reformnemzedék versei, poémái 1750 és 1850 között. Ritka közöttük a remek, de a hang, a magatartás, az emberiesség, ami ennek a nemzedéknek – Kazinczy Baróti Szabó, Batsányi, Virág Benedek és még néhányan – művéből kihangzik, honvágyat kelt. Költők voltak, akik hősiesen keresték a magyar nyelv és a magyarság helyét a világban.

 

10/19. Tinódy, Baróti Szabó versei, a „kassai költők” megszólalnak az éjszakában. Tinódy majdnem krudys káromkodással beszél a részegesekről, Baróti Szabó a nyelvi imperativusról harsog. A nyelvi kérdés tudatosodása a XVII., XVIII. században elevenebb, mint ma.

 

10/84. Minden éjjel húsz-harminc sor az Aeneis magyar fordításából /Baróti Szabó/. Aeneas és Dido ismerkedése, az első terepszemle. Most olvasom negyedszer.

 

 

Beöthy Zsolt / 1848 –1922 /

 

 

10/29. Olvasmány: Két magyar irodalomtörténet Beöthy Zsolt remekbe nyomtatott kis irodalomtörténetkéje a millennium évéből. Hivalkodó, de van mire büszkének lenni. A másikat Nemeskürty írta…Ami eleven műveltség volt Magyarországon, ezeréves kísérlet során, az polgári műveltség volt.

 

10/51. Beöthy Zsolt kis, miniatűr irodalomtörténete a millennium évéből. Néhány bátor sor arról, hogy a magyar szellemiség mindig idegenektől kapta a lendítő erőt, amit aztán magyarul tökéletesített.

…a magyar föld természete, a magyar faj uralma és közintézményei, a magyar történet jelleme, a magyar nyelv, amelynek alakjait a magyar észjárás a maga módján fejlesztette: mindezek, a folytonos és erős keveredés ellenére is, legalább fő vonásaiban, mindmáig fenntartották az eredeti magyar lelket. A beolvadt idegenek: lovagok és harcos nomád csapatok éppúgy, mint a földmívelő és iparos települők, nagyrészt nemcsak nyelvökben, mint a hazánk területén talál szlávság nagy tömege s a később ideszakadt török népek valamennyien, hanem lelkök szerint is magyarokká lettek.

                   Beöthy Zsolt: A magyar irodalom kis-tükre, Athenaeum, hetedik kiadás

 

 

 

Berzsenyi Dániel / 1776 – 1836 /

 

 

1/109. Berzsenyi levelei. Kínos olvasmány. Levelei apjához, Döbrenteihez, Horváth Mihályhoz, Wesselényi Miklóshoz, Kazinczyhoz…túlzottan udvarias, mentegetőző, s a kor cikornyás formanyelvén túl hajbókoló, s ugyanakkor betegesen / mint ő mondja: „hypochondriásan” / gyanakvó, örökké megbántott, hiú, dicséretet zsaroló, elismerést követelő, betegember levelei. Ül Niklán, mint „szegény, világtól elmaradt író” – szereti így nevezni magát – s oly kísérteties hiúsággal érzékeli költői szava visszhangját a világban, mintha egy korunkbeli kávéházban vitatkozna ellenfeleivel. Nemcsak Kölcsey a veszélyes, nem, Kisfaludy is veszélyes, Kazinczyt is lehordja, sok alázatos levélke után, mert két beküldött versét nem méltatta eléggé szenvedélyes elismeréssel. Apjának egy zsugori aggályos pontosságával számol be talentuma világi kamatairól. Irodalom, micsoda betegség.

 

10/30. Az emberi tudat számára az univerzumban az egyetlen érthetetlen: az, hogy „van”. A kozmikus tüneményeket lehet szétszedni, magyarázni. De az Univerzum létezését, az ontológikus tényt nem lehet „megérteni”. Egy nagy költő, Berzsenyi, ezt a borzongást érzékletesebben fogalmazta meg, mint az asztronómusok vitái a big bangról és a steady statesről: „…léted világít, mint az égő nap./ De szemünk bele nem tekinthet.”

         Isten! Kit a bölcs lángesze fel nem ér,

            Csak titkon érző lelke óhajtva sejt:

                        Léted világít, mint az égő

                           Nap, de szemünk bele nem tekinthet.

           

            Te hoztad e nagy Minden ezer nemét

            A semmiségből, a te szemöldököd

                        Ronthat s teremthet száz világot,

                           S a nagy idők folyamit kiméri…

           

                        Berzsenyi Dániel: Fohászkodás

 

10/65. Éjjel Berzsenyi, Vörösmarty. 1800-t követően a magyar lírában az alaphang a „rút, szibarita váz” ostorozása. A nagy lobbanást közvetlenül megelőző évtizedekben ez a hangütés következetes. A „tespedés”, az „ősi erények” megtagadása, az idegenszerűség majmolása, aztán a főnemesi osztály cinikus közönye minden iránt, ami magyar probléma. Berzsenyi, Vörösmarty, Kisfaludy Károly, Garay, Czuczor, Bajza, Eötvös… Az ocsúdás, hogy a nemzet bele süpped a közönyösség és cinizmus lelkiállapotába. A „romlásnak indult hajdan erős magyar” patetikus és mégis őszinte jajdulásai. Ennek a néhány évtizednek magyar lírája elmond valamit a szabadságharcot megelőző közvetlen idő társadalmi atmoszférájából, amiről a magyar próza ebben az időben ritkán beszél. Az elpolgárosodás nosztalgiája ez, egyszerre keserű bírálat és érzelmes követelés. Nemcsak a „pór” társadalmi helyzetét panaszolja, hanem a vívódást, az értelmiség lelkiismereti válságát, a nagy nyugati változás, a francia forradalmat követő társadalmi földrengések csodálatát.

És a félelmet a változástól. Berzsenyi borongása őszinte és aggódó. Egyszerre megveti azt, ami van és fél attól, ami jöhet. Mint ma a magyar értelmiség.

 

 

Bethlen Miklós / 1642 – 1716 /

 

 

1/166. Bethlen Miklós önéletírása. Ez a XVII. Századbeli, erdélyi magyar próza megint meggyőz arról, hogy valamit elvesztetünk időközben: a magyar nyelvnek már csak csodálatos művészei vannak. De a nyelv, nemes erejével, mély áramával nem közkincs többé, ahogy az volt a XVII. Században: egy nép neveseinek és névtelenjeinek közös kincse.

Időközben volt Vörösmartynk, Aranyunk, Babitsunk, Tóth Árpádunk, Kosztolányink. De nincsen többé Bethlen Miklósunk, nem tudunk már igazi leveleket írni, köznapi társalgásunk, írásos kifejezésünk suta, nyegle, üres, szegény. Ez az erdélyi gróf még olyan bőséggel írt - házi használatra – ízes, pontos, hajlékony, erős magyarprózát, mint Arany. Ma is írnak művészi magyar prózát: de a tömegek nem élnek már a magyar próza öntudatában…

 

Az időt oszszuk rendszerint minnyájan és jól osztjuk a természet és dolog tanításából: in praeteritum volt, in praesens vagyon, futurum leszen. Azt kérdem már én tőled: akárki ebben a háromban melyik a valóság? Mert ami volt s elmúlt, az már nincsen, ami leszen is, az még nincsen; mivel pedig az időnek részei a szempillantások, a praeteritum vagy volt, egy, a praesens vagyon, más, a futurum leszen, a harmaik szempillantás, de valósággal egyedül az vagyon, mert a voltat már el, a leszent pedig még nem pillantottad el, és így az egyik sincsen, semmi, non ens, nem vagyon, nincsen az. Ha már én neked ezekből azt mondom: hogy az az egy szempillantás a te időd, életed, a te valóságod, nekem az enyim, kinek kinek az övé, valljon hamisat mondok-e? Bizony, nem, hanem igazat, mert nem életed az teneked, amit már eléltél, sem az, amit még ezután élsz, aminthogy bizony nem a te pénzed már az, amit elköltöttél, sem az, ami még a te erszényedbe nincsen…

Gróf Bethlen Miklós Önéletírása. Kiadta Szalay László. Pest, 1858. Heckenast Gusztáv, Első kötet, 101. oldal.

 

 

Bornemissza Péter / 1535 – 1584 /

 

 

9/137…az ország kulturális helyzete 1540 körül…már dereng a tudatosság, hogy az irodalom, a magyar nyelv összetartja az országot. Már akad egy Bornemissza Péter, Heltai Gáspár, akik magyar könyvet írnak és nyomtatnak. És akad olvasójuk, nemcsak a főúri mecénások, hanem polgári olvasók, az a társadalmi erő, amelynek – akkor is, mint ma – műveltséghordozó ereje volt és van.

 

9/160. Bornemissza Elektra-fordítása: mintha vásáron bábjáték keretében adná elő négyszáz év előtt egy borízű hangon rikoltozó mutatványos Sophokles remekét. De ilyen nyersen, vásári változatában is kitűnő a fordítás: eleven, mulattat és indulatra hangol. A magyar irodalomnak, amely négyszáz év előtt ilyen formában megszólalt, nem volt őse. De meglepő, hogy volt közönsége. Bornemisszának voltak nemes pártfogói, de Heltai Gáspárnak már polgári olvasói is voltak. Magyar nyomdát alapított számukra a német ajkú Heltai, aki a magyar szót gyermek korában tanulta. És halála után felesége fenn tudta tartani a nyomdát, volt fizető közönség. Milyen példányszám lehetett a magyar bestseller 1560 körül Kolozsvárott?…Bizonyos, hogy volt már olvasó polgárság, amely nem érte be a prédikációs közléssel: olvasni akarták a magyar betű. A 16. Századbeli prédikációs fohászkodások Heltai és Bornemissza fogalmazásában néha dübörgő, teli tüdős káromkodások is voltak a „fertelmes, büdös emberi természet” ellen. A négyszáz év előtti magyar nyelv még közvetlenül nevén nevezte a finnyás fogalmakat.

 

 

Cholnoky Viktor /1868 – 1912 /

 

 

1/330. Cholnoky Kaleidoszkóp-ját olvasom. Gyönyörű bolond volt, magyar ámokfutó, aki halálos honvággyal emlékezett egyfajta keleti délibáb-otthonra, ahonnan száműzték őt is, s mindazt, amit ő magyarnak hitt.

Amíg álmodott, tanult is: egyszerre izgatta Tamuz titka, s a repülés és a Dízel-motorok. A magyar mítosz éppen úgy érdekelte, mint egy jó enciklopédia. Ezek a hőbörödött álmagyarok, akik ma egy népi-náci-magyarkodó magatartás kerge jelszavait lobogtatják, tanulhatnának e vonzó és szomorú magyar garabonciástól, aki iparkodott pontosan tudni, milyen is a motor szerkezete, amely az emberi álmokat röpíti?

 

Milliomosok a levegőben.   Valahol a hajdani Far-West egyik pontján, ahol még száz évvel ezelőtt is, de talán még ötvennel is bret-hartei alakok irtották az őserdőket, vagy keresték az aranyat, tehát valahol Kaliforniában…lezuhant egy léghajó…

Valami mérnök, vagy gépész, vagy talán gépgyáros óriási nagyságú, eddig példátlan méretű léggömböt szerkesztett, applikált rá mindent, ami eddig hasznosnak bizonyult…és miután ekként európai ésszel megcsinálta kolosszusát, elővette az amerikai eszét és részvénytársaságot csinált Nem a szerkezet tökéletesítésére, a további kísérletezésre, vagy más ilyen elaggott célra. Ó nem: az első állandó léghajó-járatok berendezésére…a milliomosok is beültek a léghajóba és elindultak. Felemelkedtek háromszáz méter magasságra… és a következő pillanatban az egész alakuló közgyűlés úgy zuhant alá a földre, hogy egy sem törte ki még csak véletlenül sem a kezét vagy a lábát, hanem mind pontosan a nyakát törte….

Cholnoky Viktor: Kaleidoszkóp, „Élet” nyomda, Budapest 1914.

 

 

Czuczor Gergely /1800 1866 /

 

 

10/13. Éjjel lámpaoltás előtt Czuczor, Bajza, Batsányi. Mint aki naphosszat mocsárban gázolt és elalvás előtt lezuhanyozza magát-

 

 

Déry Tibor /1894 – 1977 /

 

 

6/34. …Major…nem véletlen, hogy ez a színész előszeretettel játszik nyomorékokat és intrikusokat, mint a minap Déry rossz darabjában a félkarú forradalmárt. A karakter megtalálja a neki való szerepet.

 

11/20…Petőfi „Akasszátok fel a királyokat”…Írhatta volna Révai József vagy Déry Tibor.

 

Devecseri Gábor / 1917 –1971 /

 

 

5/15. Devecseri Gábor lefordította az Odysseiát. A fordítás jó. Egy ilyen vállalkozás mindig jelentős esemény. A mi sorsunkban, a mi történelmi pillanatunkban nagyobb esemény ez, mint a párizsi béke. A magyar műveltség él, Arany János, Babits és a többiek vállalkozását folytatják fiatal emberek, alázatosan és hősiesen.

 

10/61. Megint az Odysseia. Nem tudom, hányadszor. Most Devecseri Gábor fordítását olvasom és felrémlik a korán elhalt fiatal költő, aki ezt a nagy és nemes feladatot 1940 körül elvállalta. Van valami megható a vállalkozásban, a zsidótörvényektől gőzös bódultságban hörgő magyar irodalmi életben egy fiatal zsidó-magyar költő, aki az Odysseiát fordítja. A fordítás 1945-ben jelent meg és méltán sorakozik az előző magyar kísérletekhez.

 

 

Fenyő Miksa /1887 – 1972/

 

 

8/219. A magyar kapitalizmus romjain Fenyő Miksa volt a repkény. Halálhíre felidézi a kis termetű, mozgékony ember emlékét. A magyar gyáriparosok egykori szövetségének volt titkára patronálta a Nyugat folyóiratot. Negyvennyolcban emigrációba ment, de két évtizeddel később haza látogatott Magyarországra. Elmúlt 90 éves, amikor meghalt – és a hír eszembe juttatja az ismertetést, amelyet egyik külországban kiadott napló-kötetemről írt. Azt írta, hogy „Ignotus vezette be írásaimat a Nyugathoz, amelynek egyik megbecsült munkatársa voltam és mindig örült, hogy találkozhatott velem a Nyugatmunkatársainak körében, a Bristol szállodában”. A kilencvennél idősebb Fenyő Miksát megcsalta az emlékezete, amikor ezt írta, mert az igazság, hogy soha egyetlen alkalommal nem írtam a Nyugat című folyóiratba…Tiszteltem a Nyugat néhány költőjét és íróját, Babitsot, Kosztolányit, Móricz Zsigmondot…de Osvát és aztán később mások szerkesztési szempontjai számomra túlságosan ezoterikusak voltak. Ezért soha nem írtam a Nyugatba.

 

         Márainak a Nyugatban megjelent írásai:

            Vidali módszere, novella, l934.

            Egy polgár vallomásai, regény, három folytatás, 1934.

            Két könyvismertető: Török Gyuláról /1919/ és Jules Renard naplójáról /1935/

 

            A Magyar Csillagban két folytatás jelent meg a Füveskönyvből /1943/   /B.G./

 

 

Füst Milán /1888 – 1967/

 

 

4/90. Írói megbeszélésen Füst Milán ül mellém. Esztendők óta nem láttuk egymást. Kaján pillantással méreget. Első szava esztendők és az ostrom után: „Milyen jó ruhád van!” Megjátszott elégedettséggel felelem, hogy „van, hála a Gondviselésnek” .”Nekem csak ez az egy maradt!” – sóhajtja gonosz sopánkodással. S aztán más egyebet nem is beszélünk.

 

4/305. Egy újságíró a kávéházban Füst Milán egyik kéziratát mutatja, s szeretne gúnyosan beszélni erről az íróról és kéziratáról; de leintem. Milán a Nyugat-nemzedékről ad hírt ebben az írásban, valamilyen rádió-interjú keretében. Milyen kitűnő írás! Természetesen tele modorossággal, sok tudatos nohával és netánnal! – de ez már ő, nem tud hangján, modorán változtatni. Nem is kell! Így jó ő és így rossz, ahogy van; s mindenestől mindig jelentős. S aki mögötte van, az ember, akármilyen pszichotikus: milyen sokat tud! Minden érdekli, mert író, s mindenhez utat talál, szemszöget és szemléletet, ahonnan meglátja azt, ami a tüneményben valóban új, érdekes, jelentős, vagy emberi. A Sértődöttek és Féltékenyek Ábeljében kissé őt mintáztam, de más ő a valóságban, összetettebb, valakibb…Határeset ő, a zseni határesete…Mindenestől egy okos és tehetséges költő Milán, s egy ember, aki nagyon vágyott egész életében a szeretetre…

 

6/15. Füst Milánnak egy szép verse: „Az egyik agg levele Zsuzsannához.” Utolsó élő nagy költőnk és írónk. Minden idegbajon túl nagyság van abban, amit ír.

         Szeretlek,

            De ne mondd meg senkinek,

            Mert én vén vagyok

            S az emberek nevetnek.

           

            Akár az Istenség,

            Maradj hát oly rideg

            S hogy hallottál búgó nevetést

            És könnyű szót, amely libeg

            S hogy kezed a szívedre tetted,

            Mert titkos mosolyát is észrevetted,

            Ne mondd meg senkinek.

                        Füst Milán: Az egyik agg levele Zsuzsannához

 

És csodálatosan túlélte nemzedékét, a Nyugat-nemzedéket: a talajgyökér-hírű / a valóságban érzékenyen neurotikus / Móriczot, a hipochonder-zseniális Kosztolányit, a kóklerzseniskedő Adyt, a lobogó, fanatikus nagyművészt, Babitsot…mindenkit túlélt. Sápitozva és kajánul sántítva, rángatózva és vinnyogva túlélt és túlírt ez az idegbajos nagy író mindenkit, akihez tartozott. Ma is /1948/ kitűnő, amit ír és becsületes emberi tartása is, ragaszkodik a szellem szabadságához, nem lett áldozata a barbár rémuralmak ígéreteinek és fenyegetéseinek. Mi az ereje? Nagyon okos és soha nem hazudott.

 

8/14. Exit Füst Milán. / Élt 8o évet /. Ő volt a Nyugat-nemzedék sereghajtója. Zseniális neurotikus volt, aki nem tudta neurózisát egyeztetni a zsenijével. Két prózai írása – a Nevetők és a Feleségem története – remekbe írott idegroham. Verseiben sötét fény parázslott, kabalisztikus morajlás. Prózája rángógörcsös erőlködés, - nyugodtan, fegyelmezetten kezdi a mondanivalót, aztán a téma és az előadásmód váratlanul rángatózni kezd, mint az író szemöldje, - mert ez volt a ticje – beszéd közben ugrált-rángatózott a szemöldöke. Mint a mondatai. Karikatúra volt és tudott erről – szomorú vigyorral tudta, hogy karikatúrája egy nagy költőnek.

 

9/113. Füst Milán versei. Itteni perspektívából ez is más – ami nagy és valóságos ebben a költészetben, és az is, ami betegesen clown-szerű. Néhány verse / A kalandor, Búcsú a mesterségemtől / átkong az időn, a téren, olyan kongással, mint a zsidó próféták komor súlyú kántálása. A kórosan rosszindulatú, betegesen gyűlölködő és irigykedő ember írt néhány verset, melyek a magyar líra sápadtan tüzelő gyöngyszemei.

         Végül is versem, légy hát az utolsó!

            Mondd meg a lányoknak: csak őket szerettem!

            S hirdesd még egyszer, hogy sokat szenvedtem én.

           

            Meguntam én, hogy szüntelen álljam az őrt,

            Figyelnem az éjfelet s kongatnom a vihart, -

            Sok volt nékem a sikoltás és sok a kurjongatás is,

            Mert én voltam az évszázadok őre, de meguntam –

 

            Hirdesd:

            Elfáradt szívét ezentúl pihenteti, ója,

            Csendet akar most már az öreg óra.

 

            Unja ő már figyelni az időket!

            Múljanak el felette.

                        Füst Milán: Barokk elégia: Búcsú mesterségemtől

 

10/57. Éjjel Füst Milán versei. Az affektált, zsidóskodó bölcselkedésen és kántáló átkozódáson és mellverdesésen, az ótestamentumi paródián néha áttetszik, átsugárzik a költészet. Beteges, gyűlölködő ember költészete. Mindenkit gyűlölt, saját magát is. De így is nagy költő volt.

 

 

Gárdonyi Géza / 1863 – 1922 /

 

 

1/142. Eger szívélyes város. Itt örülnek az írónak, megismerik, kezét szorongatják, üdvözlik, mint egy régi barátot. Idegen emberek bemutatkoznak. Gárdonyi emléke borong még a városon, minden idevalósi az irodalom rokonának érzi magát.

 

1/328. A forró délután párás unalmában Göre Gábor bíró úr utolsó eresztését olvasom. Ez a Göre Gábor bíró úr a magyar embert annyira jellemző őszinteséggel, hűségesen számot ad egy, sőt több magyar falusi közalkalmazott józan ítélőképességéről, különösen abból a szempontból, mint lehet valahol potyázni és a törvény megkerülésével egyfajta szerény kis külön haszonra szert tenni. Épületes, zamatos könyv. Később egyszer nem árt majd az iskolákban is tanítani.

            …Mögláttunk oszt egy fidibuszt, mögállittyuk, hogy mőre tart?

            Aszondi a ligetbe.

            Hát fölültünk a tetejire, oszt ahogy ott pélpázunk, etzörtsak látom, hogy valahova

            Ki visz bennünket a városbul.

            Mondok hova a fenébe visz? Ez nem a liget.

            Hát aszondi mondtam, hogy az Ugligetbe mögyünk. No mondok hát a ménkű tud eligazodni ebbe a sok ligetbe Avval leszálltunk oszt visszamöntünk gyalog abba

A ligetbe, akibe a kiállítás áll.

Mejhöz hasolló lyókat kívánok

                                   Göre Gábor  bíró úr

Gárdonyi Géza: Tapasztalatok vagyis más szóval az nagy kiállításon szörzött tapasztalatok. Dante kiadó. 90. old.

 

 

Harsányi Zsolt / 1887 – 1943 /

 

 

1/182. Harsányi Zsolt meghalt. Szépen és jól halt meg, ötvenhat éves korában, íróasztalára hajolva, agyvérzésben. Mindent elért, amit az élttől akart, de irtózatos árat fizetett érte.

Tehetséges volt, s tehetségét adta oda pénzért, világi sikerekért, nőkért, érdemrendekért, példányszámért. S ez nem kis ár. Okos volt és tudta, hogy túlfizeti mindezt. Végül mégis csak nehezen halt meg. Senki sem hal meg olyan nehezen, mint aki nem tud az utolsó pillanatban elszámolni a talentumról. Melyet Isten reája bízott.

 

 

Herczeg Ferenc / 1863 – 1954 /

 

 

1/147. Herczeg Ferenc nyolcvan éves. Államfő, állam, népség és katonaság egyfajta dísztemetést rendeznek tiszteletére ez alkalomból, amilyez magyar író – az egy Jókain kívül – nem kapott még soha.

Herczeg tehetséges ember, írónak is az, de embernek még sokkal inkább. Tehetségével nem harcolt, nem volt démona. Mindig ízléses maradt, akkor is, amikor az Angyallal kellett volna verekednie. Nyelve üres, hideg. Formaérzéke biztos. Ez és józan esze sikereinek titka.

De mennyi megalkuvás kell ahhoz, hogy a nyolcvanéves írót ilyen egyhangúan ünnepeljen állam, népség és katonaság! Az író nem kompromisszum, az író mindig ellenállás. Akit végül – még életében – mindenki ennyire magáénak érez, hőkölve érezheti, milyen olcsón adta élete igazi értelmét, az ellenállást!

 

3/50. Délelőtt Herczeg Ferencnél. Nyolcvannégy éves. Rokonokkal él régi sértetlen otthonában. A műtárgyak, amelyek között elém jön, különlegesen megöregedtek. Íróasztalán bőrtokok hevernek, díszpolgárságok, kitüntetések, dísztagságok oklevelei. Szobrok, közepes képek. Minden muzeális. A mennyezetről üvegbúra alatt lóg le egy vitorlás hajó apró modellje: e minta kivitelének a fedélzetén, a „szelek szárnyán” című vitorláson az író valamikor, napsütötte béke-nyarak boldog óráiban bekószálta az Adriát.

Megöregedett, de nem vénült meg. Mindent megért, mindenre józanon felel. Néha, nagyon kedvesen, csaknem gyermekesen nevet. Ez a nevetés a legokosabb rajta. A világra, amelyben élünk, kézlegyintéssel mondja: ”okádék”. A múltról sincs jó véleménye. Úri és bölcs. Elmondja, hogy dolgozik, befejezte emlékiratai harmadik, utolsó kötetét. „1914 júliusában kezdem és befejezem a napon, amikor 1944 decemberében az első orosz katona belépett ide, ebbe a szobába…” Érdekes írás lehet. A jelenről már nem akar írni.

Herczeggel is úgy vagyok – másképpen, magyar viszonylatban – mint Goethével: a jelenséghez több közöm van, mint a művéhez. Goethe rejtélyesen több volt, mint a műve. Herczeg is több, mint minden, amit írt.

 

3/217. Egy hazai kommunista újságban egysoros hír jelenti, hogy „Herczeg Ferenc író 91 éves korában meghalt.”

Elutazás előtt felkerestem, 85 éves volt. Teljesen öntudatánál volt. Azt mondotta: A te helyedben elmennék. D ne menj messze. Ő nem ment messze, otthon halt meg.

A magyar színpad számára írásaiból feltehetően megmarad a Bizánc és az Ocskay brigadéros. Megmarad néhány szép, turgenyevi hangulatú elbeszélése, a Jancsi édesanyja és a Lószőrhuszár. Talán megmarad a Pogányok című regénye és valószínű, hogy eleven marad a Gyurkovics lányok, amely kitűnő korabeli szatíra, felér Mikszáth keserű és gúnyos korrajzaival.

Herczeg megélte tulajdon utókorát. Sokkal több volt, mint amit írt. A németség ereje volt benne s elbűvölte az a különös igézet, ami a magyar életből sugárzik.

 

6/149. Egy újsütetű irodalmi hatalmasság – kiadó – szemforgató részvéttel beszél Herczeg Ferencről, akinek nyolcvanöt éves korában anyagi gondjai vannak, „Ha valaki olyan nagyot zuhant, mint ő…”- mondja. Ezek a szerencsétlenek azt hiszik, hogy Herczeg Ferenc „zuhant”, mert ők nem tekintik többé írónak, embernek és szerepnek Magyarországon. Nem tudják elképzelni, hogy akadhat ember, aki egyáltalán nem érzi „zuhanás”-nak, ha nem ült fel az ő vonatjukra…Nem akar útitárs lenni egy úton, amely a semmibe vezet…még mindig a „lezuhant” Herczeg Ferenc a valóság, s ők csak imbolygó árnyalakok, akik eltűnnek az első nyugati szél fuvallatára.

 

11/113. Herczeg Ferenc meghalt. A hír visszavetíti a délelőtt emléké, amikor utoljára láttam. Délben indult a vonat, amellyel külföldre utaztam; mindent elrendeztem, mert tudtam, hogy nem térek vissza külföldről többé az országba, amíg az oroszok és a kommunisták uralkodnak. Utolsó délelőtt úgy gondoltam, elmegyek Herczeghez és elbúcsúzom az egyetlen embertől, aki még eleven szemtanúja volt a régi Magyarországnak…Megkérdeztem ír-e még? Elgondolkodott. _ Nem – mondta – már nem írok. Tudnék még írni – és felemelte a kezét – vannak mondataim és azt hiszem, ki tudnám fejezni azokat. De a szerkesztéshez, a kompozícióhoz már nincs erőm – mondta okosan, tárgyilagosan…befejezte emlékiratai harmadik kötetét…”Bevégzem a történetet azon a napon, amikor az első orosz katona belép ide, ebbe a szobába” – mondotta…ki volt nagyobb…Jókai – mondta határozottan. – Mikszáth gondosabb író volt, nagyobb formaművész, tudatosabb stiliszta. De Jókai a bőség volt, a gazdagság. Olyan volt, mint a mesefa…- Én a te helyedben elmennék – mondta aztán...Maradj Európában. Ez volt az utolsó szó, amellyel búcsúzott…Herczeg az ember, sokkal több volt, mint amit írt. Okossága, emberi lénye, tisztessége, nagy emberismerete fölötte volt annak, amit alkotott…Ahogy a zipszer Gárdonyi Géza és a magyar-zsidó Bródy Sándor egy nyelven alkottak Egerben valamilyen csodálatos színes magyar szellemi tüneményt, úgy a „híg-magyar” Herczeg is tökéletesen felolvadt a magyarságban. Egy hosszú élet, egy hosszú írói és közéleti pálya során lehettek politikai tévedései. Amiben soha nem tévedett, az az emberiesség és a magyarság irántihűség volt.

 

11/266. Herczeg Ferenc mesélte egyszer, hogy még békében vásárolt Londonban egy hajót. Vitorlás volt…Nagy dolog lehetett, így gondoltam, olyan világban élni, amikor egy magyar író hajót vásárolhat Londonban.

 

 

Horthy Miklós / 1868 – 1957 /

 

 

 

2/124. A Kormányzó – aki Ferenc József szárnysegédje volt, mielőtt beköltözött a királyi várba – a köztudat szerint „nyájasan elbeszélgetett” a látogatókkal és aztán „országolt”…

A kormányzó itt székelt a Várban – nem „lakott”, hanem „székelt”, mert a neobarokk gentry-etikett, amely a ferencjózsefi spanyol etikettet helyettesítette, megkövetelte az ilyen finom árnyalati különbözőségeket. 

Horthy kakukfióka a gyűjteményben. Érdekes viszont, ahogy Márai és Illyés vélekedik róla. B.G.

 

5/278. A Horthy világ ellenszenves volt, nyegle, önző, szűklátókörű. Mégis Horthy jó iskolába járt; csak sajnos nem tanult eleget. De bizonyos, hogy nagy különbség, hol tanulja valaki az államvezetés mesterségét: Ferenc József oldalán, vagy az Abbázia-kávéház kártyaszobájában.

 

10/21…Horthyról azt mondja Szentmiklósy nevű emigráns katonatiszt, hogy október 15-én hajnalban ott volt a Várban, amikor a kormányzó a várudvaron fel és alá sétált, így várta Veesenmayer német követet, aki gépkocsival jött letartóztatni a kormányzót. Szívélyesen üdvözölték egymást /sic/, aztán a követ karon fogta a kormányzót és betessékelte az autóba, így vitték Németországba.

 

10/68. A Horthy-világ, a neobarokk úrhatnámság, ál-úriság. A faji, származási előjogok cigányos fitogtatása. A vérszomjas kapzsiság…

 

 

Illés Endre / 1902 – 1986/

 

 

5/92. Éjjel Illés új könyvét olvasom, a Kevélyeket. Ez a könyv többet ad, mint a színdarab délelőtt, noha az is nemes anyagból készült, de olyasféle kísérlet, mellyel ez a vidéki csepűrágás, ami a pesti színpad manapság, nem tud megbirkózni. A kötet száz oldalas, bevezető regénykéje – méreteiben a legnehezebb műfaj – szikrázik attól a hideg erőtől, mely ezt a különös, szűkszavú, szemérmes és gőgős írót feszíti. Egy rongy nőt ír le, afféle szellemi és nemi nyomorékot, s a leírás Baudelaire Une charogne-jának emlékét idézi. Így jégre tenni a Gonoszat, az Aljasat s megőrizni valamilyen hideg szépségben: ezt eddig csak kevesen tudták, prózában és magyarul! Néha Török Gyula nemes hűvösségét, Füst Milán izgalmas idegességét idézi ez a próza. De mindenestől nagy erő van ez írásban. Mondatai remegnek a lefogott, belső indulattól.

Különös író. Szégyell írni. Tehát jó író.

         Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,

              melybe ma szemünk ütközött:

            Az ösvényforduló kavicsos homok ágyán

              váratlan egy iszonyú dög

 

            nyitotta, lábait cédán magasba lökve,

              míg izzadt méreg járta át,

            elénk, gúnyosan és semmivel sem törődve,

              kipárolgással telt hasát.

           

            Igen! ilyen leszel, te, nők között királynő,

              az utolsó szentség után,

            csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő

              s kövér gyom burjánzik buján.

           

                        Baudelaire: UneCharogne  Egy dög  fordította: Szabó Lőrinc

 

12/81…Ma van öt éve, hogy a budapesti Keleti pályaudvaron elbúcsúztunk Salamontól, Illés Endrétől…

 

12/124…Milyen ritka az „úriember”! Tehát nem a kaszinótag, hanem az úr. Otthon háromról tudok: Illés Endre, Lehoczky Tibor, talán Ugron Gábor…

 

 

Illyés Gyula / 1902 – 1983 /

 

 

1/184. Illyés Gyula rikkantó kürtszava a Magyar Csillagban: a magyart száz éve gyűlölik a világban. Miért?

A feltevés túlzott. A magyart nem gyűlölik a világban, inkább csak megmosolyogják. Van benne valami reménytelenül divatjamúlt: mintha ma is zsinóros dolmányt viselne és delizsáncon utazna, piros bugyogós hajdúval a bakon. A magyart, ha a világba megy, hamar megbecsülik és megszeretik: nemcsak a vasmunkásokat és bányászokat, mint Illyés írja, hanem az orvosokat, mérnököket, tudósokat is, mert felfogásuk gyors, kapcsolásuk hamaros, mert tehetségesek és modoruk kellemes.

 

4/41. Illyés könyve: Csizma az asztalon – akad a kezembe. A falusi életet ajánlja az íróknak a városi élet helyett: „a megtisztulást”.

Esztendeje falun élek, a városban csak ritka vendég vagyok; s hol van már a város, ahol vendég lehetek? Mit mondjak egy író szemszögéből a falusi élet dicséretére? Nem mondhatok sokat és üdvöset. Csak azt mondhatom, hogy falun számomra, egy író számára minden pillanatban hiányzik valami…mindenek előtt a könyvek…

 

4/47. Illyés könyve a puszták népéről. Kitűnő könyv, gazdag, őszinte. De ez a könyv sem tud meggyőzni arról, hogy a puszták népe nem felelős mindazért, ami az évszázadokban történt vele; nemcsak a gróf, s később a zsidó nagybérlő.

 

4/134. X. azt kérdi, van-e író, akivel beszélgetni szoktam? A kérdés megdöbbent. Nem, nincsen ilyen író. Illyés az egyetlen, akivel beszélhetnék, aki mindent tud, amit írásról egy írónak az élethez való viszonyáról tudni kell: tud írni, teljes erővel és öntudattal, művelt, értesült, a szó nemes értelmében, mint egy vadállat és magándetektív egyszerre, huncut, van humora – vele tudnék beszélgetni. Ő az egyetlen élő író, a szó másik értelmében.

De sunyi, paraszt, mindegyre hős szeretne lenni, s aztán megijed és elbújik a betegségébe, vagy a felesége szoknyája mögé. Nem beszélhetek vele, a szakadás túlságosan nagy.

 

4/290. Illyés a legszomorúbb emberi jelenségek egyike, akivel a magyar irodalomban találkoztam. Ez a tehetséges, értelmes paraszt nem bír hiúságával; a nemzet őrangyalának érzi magát, a haza szeráfjának; a valóságban csak egy harácsoló szabadcsapat regőse. Keserves ébredése lesz. Kár érette.

 

4/301. Illyés verset adott közzé, melyben a Parasztpárt prominenseinek családnevét szedte rigmusba. Szomorú kép: egy költő, aki tallózó bandavezérek nevével ékesíti fel verseit.

 

5/74. Egy nő. Riadt, merev. Elmebajos benyomást tesz rám. Legalábbis a határeset. J.A. szerelme volt, majd, mikor a költő megőrült és öngyilkos lett, I. vette feleségül. Valami lappangó és alattomos van benne. Az a típus, mint a „mozgalmi nők”…de több is. „A lélek fontosabb, mint a gyönyör” – mondja, vagy valami hasonlót. Az ilyen nők körül nincs áldás.

 

A nő, aki életemnek gyökérzete lett, akinek birtoklásáért ma is küzdök, nekem gyermeket adott, olyan arcvonásokkal, amelyek – mint mikor az ember hajnalban néz a tükörbe – jobbágyságba tört besenyő néptörzsekkel kényszerített szembenézésre és állásfoglalásra.

Ennek a nőnek a házában – a szüleitől örökölt lakásban – lakom itt is Budán. Ez a nő főz rám, ő foltozza a fehérneműmet, ő intézi a gépírást, a levelezésem. Könyveimbe írt dedikációk egy része az ő kezétől származik: kézírásunk véletlenül olyan hasonló. Nincs olyan emberi vágyam, amit ne teljesítene. /Illyés Gyula: Naplójegyzetek, 3/23. /

 

Este: Vallomás Flórának – akadozó nyelvvel, de hát annál hitelesebben: szívből jövően – hogy mit is köszönhetek – neki én / és az egész korszak/ - puszta jelenlétének. Lélek, aki némán is beszél. 8/154.

 

 

 

7/159.Illyés Gyula: Ebéd a kastélyban. Mi ebben az írásban a penetránsan jellegzetes? A somolygás. A kézdörzsölés. A káröröm.

A műfaj: zsurnalista szépirodalmisággal kendőzött pamflet. Az a műfaj, amelynek Nádas Sándor – a Pesti Futár elnevezésű egykori hetilap szerkesztője – egyik mestere volt…Illyés pamfletjének van népies, dunántúli zamata is…a neves népi író fővárosi otthonából – kézdörzsölve, somolyogva, nyájasan – lelátogat a Kastélyba, ahol az egykori tulajdonosok időközben már a béres-lakásba szorultak. Itt elfogadja a volt birtokos meghívását és elmegy ebédelni a szerepet és tulajdont vesztett földesúrhoz. A reflexiók, amelyeket Illyés az ebédhez fűz mesteriek: leírja, ilyen, amikor a kastély privacy-jéből kizavart úri hölgy a béresek szeme láttára kénytelen végig sétálni az udvaron, hogy a közös latrinában túlessen a testi szükségen…az író nem akar tudni arról, hogy a legyőzött ellenfélnek meg kell adni emberi rangját…Ez és még néhány ilyen kellék hiányzik ebből az írásból. De cserébe kárpótol Illyés prózája, amely mindig sima, zörejtelen, néha kacéran somolygó, szemvillanósan huncut. Jobb, mint Nádas Sándor.

…a távolság elhomályosíthatja a valóság képét még arasznyira szemünk előtt tartott könyvben is. Véleményem szerint itt ez történt. Az Ebéd a kastélyban szerzőjének, aki e sorok szerzője is, elszánt törekvése volt, mert szerzett annyi stílusérzéket, / amely mindig egybevág a jó értelmű. illendőség követelményével /, hogy osztályokról szólva ne egyének / legkevésbé kiszolgáltatott egyének / fölött ítélkezzék, hanem magát az osztályt marasztalja el, visszamenőleg is…

Illyés Gyula: Naplójegyzetek, 4/124.

 

…a kanadai „Magyarság”-ban Mikes György mondata az Ebéd a kastélyban-ról. „Illyés egész mondanivalója kárörvendő kézdörzsölés. A volt béresgyerek rosszakaratú vigyorral beleköp a volt gazdája tányérjába.”…”Alávalóság”, „gyávaság”, „árulás” – ezeknek fő gyakorlója vagyok elég hosszú fölsorolásban.

Leírtam már / egyre esedékesebb / végrendeletemet arról, hogy ha lesz népszerű életművem: bevezetőül a föllépésemtől leírt legyalázásaim kellően összeszedett virágcsokra álljon.

Illyés Gyula: Naplójegyzetek, 6/377.

 

10/32. Illyés Gyula, Veres Péter és a velük társult műparasztok úgy képzelték 45-ben, ha nemzeti színű gatyában felsorakoznak a kommunisták mögött, nem kell más, csak megvárni, amíg a kommunisták elvégzik a piszkos munkát – elveszik a birtokot, a bankot, a zsidó és a grófi vagyont – és akkor ők, kéz-dörzsölve, előlépnek és átveszik a készet…A népi irodalom műkedvelői kiadták államköltségen műveiket és minden nemzeti lesz és paraszt…az igaz ellenfél mindig a „nemzeti” jelmezbe öltöztetett képmutató, kapzsi jobboldali.

 

10/153…Lámpaoltás előtt magyar versek. Illyés hamis, fahangú lírája.

 

11/151. Minden, ami mostani élethelyzetemben nehézség, baj, igazságtalanság, mellőzés, gond: egyszerűen nevetséges, ha arra gondolok, mi van azokkal, akik odahaza élnek, a bolsevisták karmai között? …akik „szabadon” vannak, az írók, Tamási, Illyés, aki „győzött”…Egész komolyan elszégyellem magam.

 

11/164…Bajor Gizi meghalt…s ezzel – felsőbb fokon – tisztázta magát és megnyerte perét. Nem tehetett mást. – Elgondolkozom, mit éreznek ez öngyilkosság hírére Illyés, s még néhányan otthonmaradt „tehetség”? Illyés sunyin, azt hiszi, hogy majd negyedórával zárás előtt í a vörös rezsim ellen egy verset, s ezzel igazolja magát. Lehet, hogy erre módja is lesz így. Meghalni – akárhogyan is – föltétlenebb igazolás. Bajor tehetséges volt, utolsó pillanatban megtalálta a nagy lelépés végszavát.

 

11/254. A Csillag című kommunista irodalmi folyóiratban Illyés bökversei. Valahol a Dunántúl „bujdokol”. Deportálta önmagát, persze nagyon kényelmesen. A meghasonlott, világfájdalmas, öreg költőt játssza. A versek rosszak, hazugok, konganak; egyetlen szava nem vet szikrát. Sunyin, lopakodva és kéz-dörzsölve alkudozott mindazzal, ami az elmúlt években történt…Gyanítja már, hogy éppen azok vetik meg legőszintébben, akiknek a nevében a Kossuth-díjakat és Baumgarten-díjakat szemforgatva felvette: a nép?

 

            A grófi szőlő is / amelyből egy

            pohárnyi bort cseléd nem nyelhetett/

            új birtoklatban. Ülünk. Kortyolgatva

            tanul Jánosunk ím az új tanokba;

            koccintásként elismételi,

            hogy „ egy helyett most kétszáz élvezi! „

                        Illyés Gyula: Szüret után /Csillag, 1952. Január /

 

11/318. És végül is, hogyan szólaltak meg ezek a parasztok, amikor kezükre jutott a föld, az ország…Meggyőzték-e azokat, akiket Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád tanítottak ebben a században verset olvasni, hogy Illyés süket és fahangú lírájával vagy Kuczka Péter bökverseivel igazibb költészetet hozott, mint a „polgári” költők?

 

12/278…Olvasmány: Green, Napló, 1950-54. „Ó, du mein Shakespeare!” Mit tudsz te?

De lehet, hogy ugyanakkor, amikor ezt leírom, a vasfüggöny mögött Illyés vagy Tamási az én naplókivonatom hallgatja a rádióban és gúnyosan felsóhajt: „Ó, du mein Shakespeare! Mit tudsz te?”

 

 

 

Jókai Mór  / 1825 – 1904 /

 

 

1/245. Mi maradt meg Jókai művéből? Semmi, csak az egész.

 

2/112. Egyetlen magyar író sem tudott könyvei jövedelméből megélni. Jókai fejedelem volt, területen-kívüliségben élt, könyveit nemzeti intézménynek tekintették. És szerényen élt…ő sem tudott megélni a száz kötetből, az életműből: kellett a laptulajdonosság, aztán a képviselőség, az igazgatósági tagság…

 

7/188. Jókai: a zseni ereje, ahogyan a történelmi, emberi, helyzeti és lélektani képtelenségeket, zavarosságokat és lehetetlenségeket egyetlen tollhúzással, a történet első szavával átemeli a maga térfogatába, ahol minden egyszerre a helyén van. Az olvasó nem kap a fejéhez, amikor Jókai a Dekameronjának egyik elbeszélésében azt olvassa, hogy Venezuela fővárosa Bogota /az öreg, mint Shakespeare szuverén volt, nem nézte meg a térképet, minek az? / A hősnő / a venezuelai Bogotában, ami nincs / harminc napon át harcol a hős oldalán és aztán „ az üdv lehével borul a hős keblére” / vagy így valahogy / - ami az akkori kozmetikai és szanitációs viszonyok mellett elég merész vállalkozás lehetett. És ez így van jól. Csodálatos Jókai. Hugonál minden kiszámított, ami Jókainál természetes és spontán.

 

7/197. Jókai. Nem lehet abbahagyni. Az olvasó szeretne néha odaszólni: „Kérem Móricz bácsi, ezt már mégsem lehet…” De az író oda mordul: „Kuss”. És beszél tovább, rendületlenül. És kiderül, hogy neki van igaza: minden képtelenség, amit összehadar, lehetséges, csak mert ő mondja. Milyen gazdag a nyelve…A viseletek: Petőfi afféle Csokonai-mentét viselt, kurta carbonari kabátot. Egressy attilája világos atlaszból készült, amilyenből paplant varrnak. Lisznyai világos kék  viktóriában sétált, öt sor ólompitykével, tulipános hajtókával…

 

7/214. Jókai, mindig újra. Leírásai ellenállhatatlanok, de mintha ez a nagy író szeksz-mentes lény lenne. Nem eunuch. Nem is homoszekszuális, mint egy lény, aki nem nő, nem férfi, nem is keverék, egyszerűen nincs nemi jellege, sem tudata. Mindaz, ami Jókai hősnői és hősei cselekednek, mondanak, elárulja, hogy az írónak fogalma sincs, mit mond hasonló helyzetben egy férfi vagy egy nő. Ez a kékszemű zseni mindent befogadott, amit látott, hallott, mindenből megalkotta a maga varázsos világát, Jókai kozmoszát, csak éppen érzékiséget nem tudott ebbe a világba adni, mert nem volt neki miből. Ugyanakkor nem volt kappan-szerű, mint Szabó Dezső. Egyszerűen szekszmentes volt, mint egy kerub.

 

8/27. Jókai. /Idegenben, hosszú évek óta, mindig olyan élmény felnyitni egy Jókai-kötetet, mint aki hét végén megtér a családhoz. / Három évvel a szabadságharc legyilkolása után, 1852-ben írta a Török világ Magyarországon című regényt. / Megírná ma, tizenkét évvel az újkori magyar szabadságharc legyilkolása után az Orosz világ Magyarországon című regényt? Talán megírná, de a könyv nem jelenhetne meg. / A romantikus, jókais túlzásokon túl éles szemmel látott, biztos kézzel rajzolt arcélek. / Teleki Mihály kitűnő. / Jókai túloz, de soha nem giccses, mint kortársa, Hugo, a hatásvadászó bestsellereket szakmányba író nagy költő, aki mindig az olvasóra sandít írás közben…Jókai nem figyel senkire…Csodálatos író.

 

8/214…Jókai a Kőszívű ember fiaiban leír egy isten háta mögötti faluban gondtalanul éldegélő kurta nemes magyar családot, akik 1849-ben, a szabadságharc bukása után, - amikor országszerte vadásznak a német kopók és a magyar spiclik a szabadságharcosokra – zavartalanok és védettek, mert a helység olyan félreeső, hogy „ott nincs német, nincs orosz, de nincs magyar sem.” Salerno ilyen hely.

 

8/316. Jókai 150 éves. Műve volt az ablak, amelyen át benézett a világ a magyar életbe és látott egy különös fenomént: a magyart. A „magyar”, akit Jókai műve mutat, tökéletesen más, mint akit a világ sablonos kliséivel asszociált: nem „tüzes”, „lovagias” magyar, hanem egy emberfajta, aki más, mint a környező népek, germánok, szlávok. Másféle emberi reflexekkel, hibákkal és erényekkel, másféle magyar. És Jókai nem karikírozta ezt az álomalakok módjára jelentkező fenomént, ahogy Dickens karikírozta az angolt. Jókai transzfiguráltan mutatta meg a magyart, a valóságot mutatta, de úgy, mint az álomban.

 

9/28. Jókai: Erdély aranykora és Aranyember. Amikor leír egy tájat, madarat, növényt: csodálatos nyelvi biztonsággal és egy szakember tárgyismeretével beszél tüneményekről. Linné sorolta fel ilyen akkurátusan a „Species planarum”-ban a változatokat. Mihelyst eleven emberről beszél, hangja elreked. Mintha nem tudná, hogy egy nő organikus élőlény, tehát nemcsak „istennői termet, tüzes pillantás, igéző szépség”, hanem hús-vér szerkezet…Írói nagyságát ez nem kisebbíti, mert így alkotta meg saját világát…tökéletesen.

 

12/121…Jókai leveleiben az okos, kedves, bohém zseni újságíró, aki fütyül a világra, tudja, hogy végül csak a honorárium és a siker számít, az írói hiúságot és érzékenységet beszámítja a honoráriumba. Gyulai okos szakember. Toldy Ferenc úriember az irodalomban is, lelkes, szerény, komoly…

 

Jókai lapjában, a Hon 1868. 12. 23. számában Pulszky Ferencet támadó cikk jelent meg. Pulszky a sértőnek minősített írás miatt Jókaitól – mint a cikket közre adó lap felelős szerkesztőjétől - lovagias elégtételt kért…A párbajra a Margitszigeten került sor 1869. 01. 07-én. Mindketten sértetlenek maradtak. Pulszky pisztolya csütörtököt mondott, Jókai a levegőbe lőtt. A párbajsegédek: Pallavicini Roger őrgróf, Beniczyky Ferenc, Pap Lajos és Kende Kanut. Nyilatkozatuk – miszerint „a viszály lovagias úton befejeztetett” - szövege az OSzK-ban található.

                        Jókai levelezése /1860 – 1875 / II. kötet. Akadémiai 1975. p: 670

 

 

 

József Attila /1905 – 1937 /

 

 

3/281. József Attila verseit megtalálom a belvárosi könyvtárban. Babitscsal egy időben a legjelentősebb magyar költő volt: másféleképpen volt „költő”, szó-látomásai voltak, s ez a másféleség, amelyet a tudat már nem kontrollált, nagy erővel szólalt meg költészetében. Látomásai, szóképei, titkos utalásai, az őrültnek és a költőnek ez a jajongó jelbeszéde ritka tünemény az irodalomban. Hörderlin és Verlaine, Kleist és Rimbaud között van valahol. De József Attila az őrület erejével, egy-egy szavával néha mélyebbre nyúl, mint bárki más előtte.

 

9/189. Emigráció…József Attila emigrált a sínek közé…Proust a betegségbe…

12/33. Koestler könyvet szeretne írni József Attiláról. Mikor megjegyeztem, hogy József Attila nagy költő volt, de élete és tragédiája inkább kórlelet, mint irodalmi anyag, azt felelte /M. Gy./ Koestler is ilyesféle skizofrén, mint József Attila…öngyilkosságot követett el…mint Klaus Mann, Stephan Zweig…

 

 

Juhász Gyula / 1883 – 1937 /

 

 

3/44. Könyvnapra kiadták Juhász Gyula verseit. A címlapon az őrült, nagy költő szakállas, szomorú arca, a tébolyodott mosoly. Juhász csakugyan „magyar” volt: s az ilyen alkati magyarban van valami pszichotikus. Nem lehet büntetlenül magányosnak lenni ezer éven át Európában. A magányban költő lesz az ember, vagy mániás depressziós vagy mindkettő. A finnek között is sok az őrült. A „finn-ugor” élmény értelme, hogy eltévedtünk az indogermán világban és magányosak vagyunk. A költő fényképén az őrült mosoly is erre figyelmeztet.

 

5/87. Meglátogat E., a szegedi költő, s elmondja K. I.-nak, Juhász Gyula hívének, titkárnőjének, rajongójának, utolsó bizalmasának halálát. Ez a nő, - mint E., mint Szegeden néhányan – Juhász Gyula igézetében élt. Gyűjtöttek mindent, ami a költőhöz tartozott, vallásos módon ápolták az őrült, nagy költő emlékét…Juhász őrült volt, K. I., E. mind határesetek, ezért is vonzódtak hozzá a betegség cinkosságával…

 

10/17. Minden éjjel lámpaoltás előtt magyar versek a XVI. századból. Aztán szentjánosáldásnak néhány Juhász Gyula vers. A depressziós, mániákus költőnek néha vannak ady-frázisos sorai, de tiszta, nagy versei nemesen „magyarok”. Minden lírai frazeológiától „megtisztított költészet” sugárzik ezekben a versekben, mint kevés korabeli költő művében. Ez a depressziós költő tudta, hogy a költészet benne van a világ anyagában, minden tüneményben, mint a szobor a márványban, csak ki kell bontani az anyagból a formát.

 

10/21. Lámpaoltás: Kassák, Juhász Gyula és Somlyó Zoltán versei. Három kitűnő költő, a magyar bestiárium különössége mindhárom…Juhász a „mélymagyar”, nem a németlászlós giccs értelmében, másképp, valóságosan magyar és nemes feszültség a lírájában.

 

 

Justh Zsigmond /1863 – 1894/

 

 

9/74. Justh Zsigmond naplója, levelei. Mint minden emlékezés, korszerű atmoszférát idéző írás: búcsú valamitől, ami nem lesz többé, és amiben volt sok szép is. Búcsú a 19. század viszonylagos békéjétől, a nyugati műveltség polgári színvonalától, a szabadelvű civilizáció századától…Időszerű lenne egy búcsúirat, amely megkísérelné elmondani, mi volt a mi századunkban – mindenestől és mindenek dacára – a borzalmasan túl a többlet?

1889. Vasárnap március 16-án. Justh Kálmánnál…egészen olyan, mint a múlt század felső magyarországi urai lehettek, kik udvarhoz nem jártak. Udvarias és merev, komoly anélkül, hogy komor lenne, puritán még arisztokratikus pincipiumaiban is. Ebből a típusból Felső Magyarország egyik részén /Turóc, Árva, Trencsén stb./ sok alakot találni.

Különben Felső Magyarország négyféle van, az első a Vág völgye, ez bécsies és Pozsonyba jár telelni, családok itt a Pálffyak, Esterházyak, Erdődiek; aztán a par excellence tótsági Zólyom, Árva, Turóc, Trencsén, családok: Révayak, Radvánszky, Prónayak, Jsthok, Majthényiak, Rakovszkyak; harmadik genre a Szepesség, családok: Csákyak, Máriássy, Berzeviczyek, Ketzerek, s végül Sáros, Zemplén megyék, a Sztáray, Szirmay, Andrássy, Hadik családok.

A legkonzervatívabb és legjellemzőbb azonban mindenesetre a tótság,amelyet város sohasem inficiált.

Egy egész eliramlott korszakot jellemez egy Zay Albert, Révay Ferdinánd vagy Justh Kálmán.

Justh Zsigmond naplója. Sajtó alá rendezte: Halász Gábor. Athenaeum Kiadás. A könyvnyomtatás 500-ik évében.

 

 

 

Karinthy Frigyes / 1887 – 1938 /

 

 

4/ 211. Karinthy Noteszét lapozom, e villanásokat. E műfajban csakugyan jelentős volt, leleményes, néha zseniális, s végül mindig újságírós. Elröhögte saját zsenijét, mint egy kamasz, aki szégyell arról beszélni, amit őszintén érez, vagy gondol.

 

 

Karinthy Ferenc /1921 – 1992/

 

 

4/221. Karinthy Cini könyve apjáról, Kosztolányiról, e szellemalakokról. A könyv megérint. Írója tehetséges, Karinthy-tanítvány, jó értelemben. Ez bizonyosan nem véletlen. Néha még a fiuk is örökölnek az apáktól valamit, nemcsak a kortársak és az epigonok.

Karinthy nagyon félt a haláltól, tehát nem hitt benne. Most azt mondhatnám, hogy félt, mint általában a zsidók, akik semmiben sem hisznek, legkevésbé a túlvilágban. De Kosztolányi katolikus volt – barokk, színes, tömjénes katolikus – s talán még sokkal jobban félt a haláltól. Karinthy tudott valamit a halálról s erről beszélt egyszer. Azt mondta, a lélek még egy kis ideig megmarad személyiségnek a halál után is /l. Maeterlink, Lodge / csak fáradtabb, erőtlenebb. Aztán átalakul, eloszlik. Ebben én is hiszek. Hozzá tenném, hogy hitem és feltevésem szerint a léleknek ez a halált követő, gyengébb, színtelenebb létezése egyidejűleg fakul el az anyag felbomlásával. Egy napon az anyag is teljesen felbomlik, a hámsejtek nem működnek többé. Egy napon a személyes lélek is átalakul világerővé. Ebben hiszek.

 

4/324. Karinthy Cini meglátogat, az ürügy, hogy valamilyen kiadói ügyben tanácsot akar kérni. A valóság az, hogy ő Karinthy fia s most eljött hozzám, egy íróhoz, mert ő is író…A látogatáshoz fekete ruhát öltött…a jelenet múlhatatlanul idézi Karinthy írását, amikor Frédi elmegy Stanci nénihez kondoleálni…

 

5/20. Karinthy Cini könyve egy félőrült filológusról szól, aki a Tihanyi Apátság alapítólevelében előforduló „kangrez” szó megfejtésébe bolondul bele. Jó ötlet, tökéletes francia nyelven. A legtisztább, legmagasabb irodalmi légkörben tud csak lélegezni, s ezért természetesen műkedvelő is, de az a műkedvelő, aki valóban kedveli a művet – nem alkotja, de éltre-halálra érti, megközelíti, tehát mintegy befejezi, amikor kedveli.

 

 

Kassák Lajos /1887 – 1967 /

 

 

8/12. Exit Kassák Lajos. /Élt 80 évet /. Olyan volt, mint egy dél-amerikai, tolték- vagy azték-álarc, amelyet száraz gyökérfából faragtak, aztán bevonták emberbőrrel, de olyan is, mint az andesi indiánok zanza-fejei, a kísértetiesen miniatűrré zsugorított emberfejek. Ez az álarc élethosszat rajta ragadt, nemcsak a személyiségén, az írásain is…Azt hitte, a Forradalom közelebb hozza az emberekhez a művészetet. A társadalmi, forradalmi problémák hulladékelemeiből csirizelt össze valamit, ami olyan volt, mint a Költészet és a Művészet, csak az Eros hiányzott ebből az erőlködésből. „Eredeti” akart lenni, de a valóságban jelmez és álarc maradt, az ember is, a műve is. És következetesen az maradt, aki volt, egy hosszú életen át. Sok könyvet írt, fahangú, lelkiismeretesen unalmas könyveket…A magyar irodalom egyik különös panoptikum-figurája volt: nemcsak jelmezes, de jellemes tünemény.

 

10/21. Lámpaoltás: Kassák, Juhász Gyula, Somlyó Zoltán versei…Kassák, mint egy mexikói kerámia-figura, zanza fejjel, őszinte tragikummal…

 

10/90. Egy budapesti folyóiratban közzé adják Kassák Lajos naplójának 1955-ből keltezett részleteit. „Legelőször is szobámat hoztam rendbe, kiszellőztettem az ágyneműt, letörölgettem a port, meleg vízzel felmostam a parkettát, stb. Aztán verset írtam.” Negyven éve csinálom mindezt, most a Csendes-óceán partján. Csak éppen nem írok többé verset. Kassák felesége éjfél felé tiltakozik a szörnyű „önkizsákmányolás” ellen.

 

 

Kazinczy Ferenc    / 1759 – 1831 /

 

 

3/215. A magyar műveltséget nem a „nép” alkotta, hanem Mátyás, Pázmány, Kazinczy, Péterfy, a Nyugat köre…mindig felülről lefelé világított ez a műveltség, magányos mécsesek hősies fényerejével.

 

9/153. „Amely nemzetnek nyelve nincs, annak nincs hazája…” 1800 körül és azt követően sziszifuszi feladat volt hangszerelni ezt a nyelvet. Mint Kisfaludy, mint később a testőrírók, mint később Kazinczy, Vörösmarty, Arany.

 

 

Kemény Zsigmond / 1814 – 1875 /

 

 

7/167. Zord idők. Száz év előtt írta Kemény a regényt: a nyelv barokk, hajporos. Kitűnően ír le embert, tárgyat, tájat; de az alakok, mihelyst kinyitják a szájukat, kántorosan énekelnek. Ez meglepő, mert száz év előtt Arany már korszerűen hangszerelte a magyar nyelvet. Az olvasmány izgalmasan időszerű…”Mi egy holttetemben élünk, a rothadás táplál minket egy darabig, de annak is végtére kiszáradnak nedvadó részei”…Megrázó könyv.

 

9/135. Kemény: Rajongók. A retorikus és patetikus magánbeszédek, a szereplők népopera-szerű kántálása fárasztó. Néha egy meglepő kortörténeti adat: a 16. Századbeli szombatosok egyikét a megvadult rajongók tompa bárddal fejezték le. A guillotine két évszázaddal később már nem volt tompa. A tudomány halad.

 

 

Kisfaludy Sándor / 1772 – 1844 /

 

 

9/153. Kisfaludy. Himfy szerelmei. Megható az erőlködés, ahogy 180 év előtt egy magára hagyott, uraitól és más népektől cinikusan kisemmizett nép nyelvén a költő iparkodik meghatározni követeléseit. „Amely nemzetnek nyelve nincs, annak nincs hazája…” 1800 körül és azt követően sziszifuszi feladat volt hangszerelni ezt a nyelvet. Mint Kisfaludy, mint később a testőrírók, mint később Kazinczy, Vörösmarty, Arany.

 

 

Kosztolányi Dezső / 1885 – 1936/

 

 

1/48. Éjjel újra olvastam  Kosztolányi fordításában – „Romeo és Júliá”-t. A fordítás egyenetlen, sok helyt selypegő. Kosztolányi barokk vers-nyelve nem bírja vissza adni a süvöltő shakespearei pátoszt…Kosztolányi fuvolázik…

 

1/51. A „Téli rege”, ugyancsak Kosztolányi fordításában, mely hasonlíthatatlanul különb, mint a „Romeo és Júlia”…Ezt a csilingelő mesehangot bírja a fordító tüdővel. De ahol a shakespearei vihar megszólal, Kosztolányi kifullad.

 

1/55. Kosztolányi Összegyűjtött novellái. Mit dobál el egy író ötven év alatt, mellékesen, fél kézzel, sietve! Senki nem pazarol úgy, mint az alkotó ember, aki lénye és létezése anyagából alkot.

Csak a kontár takarékos. A művész mindig pazarol, s ugyanakkor lelke mélyén szégyenkezik, bűntudattal gondolja: még mindig keveset adtam, hiszen időközben éltem is, így vagy úgy, nyakkendőm is megkötöttem, egy negyed órára talán boldog is voltam.

A húszas évek elején írt novellái mennyire zsurnalisztikusak még! Az újságtárca diadalmas pillanata ez: mindenki úgy ír, mintha a műfajt Molnár Ferenc találta volna fel. Az élet „kicsi, komisz”, egy pincér „szegény, szomorú”. Negyven éves korában megtalálja hangját. Prózája ez időben már szigorú és szűkszavú, a jelző végzetesen az, amilyennek lennie kell.

 

1/324. Lear királyt olvasom, Kosztolányi fordításában. A fordítás egy nagy író minden képességével tündöklik: csak éppen nem Shakespeare. E a nyelv, Kosztolányi nyelve puha, nem átkozódik, csak gügyög és sopánkodik, akkor is, amikor a legcifrább szitokszavakat használja. Egy átok ereje nem szóbőségén múlik, hanem a jellemen, mely a szavakat kimondja.

 

2/101-105. Kosztolányi – mint Virág Benedek, mint minden magyar költő – tudta, hogy a szlávok és germánok között egyetlen igazi hazája van csak: a magyar nyelv. Minden más, minden időben ködös volt, imbolygó, változó: a határok, a népesség. A nyelv megmaradt, mint a gyémánt. És mindig újra köszörülni kellett, hogy szikrát vessen. Ezt csinálta Kosztolányi. Ezért olvasott, szemüvegesen, éjjel és nappal, a szobában, aminek helyén most szemétdomb maradt…be kellett fejezni a honfoglalást, nyelvet kellett teremteni…Ezért írt a „bajuszos” Berzsenyi, a meghatóan donkizsott-szerű Kazinczy, az „álruhás forradalmár” Arany. Vagy a pipázó, hasas és bájos Heltai Jenő. Vagy a légszomjasan sípoló-hörgő, lázas-zseniális Babits. Vagy a gügyögő Szép Ernő. A gauguines ornamentikába menekülő József Attila. A nagyszerű öreg kamasz Szabó Lőrinc…Kosztolányi, mint minden magyar író – itt lenn a pépes tenyészetben, ami otthonából maradt – úgy táplálta és fertőtlenítette a magyar nyelvet, mint egy járványorvos…kinek írtak a magyar írók? Ki volt a közönség? Például kinek írt Kosztolányi?…És Babits, Ady és Móricz? Semmi esetre sem a nyegle dzsentrinek, nem is a megtollasodott bugrisnak…

Kosztolányi sem tudta már pontosan kinek ír? Mégis, amikor végzett a mindennapos, írásnál is kötelezőbb olvasással, gyorsan írt valamit, zöld tintával, sebtiben. Minden nap írt egy színes cikket, színibírálatot, elmefuttatást, összecsiholt két rímet egy készülő vershez, írt egy kézirat-oldalra valót az új regényből. Vagy fordított. Minden magyar író, aki értett nyugati nyelven, kötelességének érezte, hogy fordítson. /Jókai, Mikszáth és Krúdy nem fordítottak, mert nem értették az idegen szót. / Az Arany, Vörösmarty, Petőfi-nemzedék éppen olyan aggályos kötelességtudással fordított, mint a Nyugat-nemzedék…fordítottak, Kosztolányi is, holott tudta, hogy csak az értelmet lehet lefordítani, soha a célzást, a beintést…

 

2/113. Kosztolányinak volt sikere is, tehetsége is, de ő sem szeretett írókat látogatni. Én sem. Néha felkerestük egymást, ebédre vagy vacsorára vendégek voltunk náluk, vagy ők nálunk. Ilyenkor ünnepélyesen, feszes udvariasan ültünk a fehér asztal mellett, de lehetőleg nem beszéltünk az irodalomról.

 

2/114. Költő volt, szerelmes verseket írt a magyar nyelvhez, Magyarországhoz. Minden nap megajándékozta Magyarországot egy ízes szókötéssel, egy kifejezési árnyalattal, gúnyos vagy patetikus odaszólással…Nem hitt a Népben. Csak írt.

 

3/46. Kosztolányi kis, hírlapi írásaiból kiadtak még egy eresztést. Hagyatékából kifutja egy termékeny, élő író egész életműve. Ez a kötet nagyobbrészt élete utolsó éveiben írott, elpazarolt, eldobált, cigarettafüst-szerűen bodorodó apró tanulmányait mutatja. Ebben az időben már úgy írt – betegen, a halál keserű ízével ínyén és idegeiben – ahogyan az egészséges ember szíve dobog. Már nincs külön számára az írás és az élet: minden, amit lát, egyszerre írás lesz, tökéletes, gúnyos, alapos, részletes, szűkszavú, alázatos, fölényes írás. Utolsó éveiben ez a mesterségbeli biztonság, melyet a halál tudata fűtött, oly hőfokú, amilyenre kevés példát tudok a világirodalomban. Ez a „zsurnalista” széppróza a British Encyclopedia szakszerűségével, Valéry műgondjával, Swift derűs-keserű gúnyával és öngúnyával készült.

 

3/66. Hosszú délutáni séta az első kora tavaszi fényben, a Váron és a Krisztinavároson át. Esztendeje nem láttam az ismerős romvárost. Házak előtt megyek el, melyek tele vannak romos emlékekkel. Az utcáról belépek egy rom-oduba: ez volt Kosztolányi dolgozószobája. Négy lyukas fal maradt meg, a mennyezet lelóg. A roskatag falak közül átlátni a szemközti romházra, amelyről a „Hajnali részegség”-ben hagymázas önkívülettel, azt írta, eljön az a pillanat, amikor nem lehet megkülönböztetni, „ember lakott-e itt, vagy állat ólja”? A pillanat eljött.

            …Egy keltőóra átketyeg a csöndből,

            sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl

            és az alvóra szól a

harsány riasztó: „ébredj a valóra.”

A ház is alszik, holtan és bután,

mint majd száz év után,

ha összeomlik, gyom virít alóla,

s nem sejti senki róla,

hogy otthonunk volt-e vagy állat óla…

            Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

 

 

3/151…Voltairenek mindig a keze ügyében volta tehetsége. Ilyen volt Kosztolányi.

3/215. Kosztolányi, milyen nagy volt! Simasága, zörejtelensége, ravaszsága, szakszerűsége és önkívülete! Legalább annyira volt doctus, mint poeta. A kettő mindig csak együtt ad ki teljes egyet, e két elem önmagában torz, hiányos.

3/271. Tíz embernek írni! –sóhajtotta Kosztolányi húsz év előtt. Optimista volt. Hol az a tíz ember?

 

4/49. Kosztolányi könyve a nyelvtisztításról: megindító. Tíz év előtt, mikor vitairatait közzé tette, vitatkoztam vele. Ma tisztelettel olvasom: nálam megnyerte perét. S milyen őszinte ez a hevesség, ez az aggály, ez a szándék. S ezt az írót nevezték dekadensnek!

 

4/116. Valéry Cimetière Marine eredetiben, aztán Kosztolányi fordításában. Kosztolányi számára a versfordítás legtöbbször gyakorlat volt, egy nagy tehetség lírai csukló-gyakorlatai. Kevés fordítása van csak, amely olyan alázatos, mint pl. Tóth fordításai…Kosztolányi úgy játssza le az idegen remekművet magyarul, mint egy kitűnő magyar zenész egy külföldi zenedarabot…mikor fordít: interpretál, nem alkot…vannak fordítók, akik alkotnak…A Tengerparti temető Kosztolányi fordításában új szépségeket tár föl. Különös vers ez. A világirodalom nagy versei közül való…

 

5/23. Kosztolányi egyik jegyzetkönyvében utolsó kutyájáról ír, Kedvesről. Ismertem ezt a Kedvest, éveken át ugatott a költő udvarában, ablakom alatt. Azt írja, ha ez a kutya megdöglik, nem vesz új ebet, bizonyosan tudja, hogy ez az utolsó kutyája, mert „nem akarja vállalni többé a szeretet rabságát”, már ő, a költő nem akarja vállalni ezt a rabságot. A kutya, ha éppen akarja, vállalhatja.

 

5/123. Kosztolányi kis írásainak gyűjteménye elragad, s ugyanakkor kielégítetlenül hagy. Ez a tökély fáraszt. Néha szeretném megfogni a virtuóz szellemkezet, amely ilyen káprázatos futamokkal üveghangokkal játszik, könnyen és mesterien, nehéz és legnehezebb tételeket, s figyelmeztetni, hogy jólesne már a hallgató fülnek egy gikszer is. A vége felé már nem tudott melléfogni, minden tökéletes volt, amit írt, olajozott, zörejtelen, hibátlan. Úgy látszik ez kevés.

 

6/125. Kosztolányi könyve: Színház. Ezen a könyvön lehet e pillanatban a legerősebben lemérni, hova zuhant a magyar szellemi élet, milyen magasan járunk már, s milyen mélyre süllyedtünk. A pompás, okos, szikrázó írások egyike sem jelenhetne meg ma a magyar lapok vagy folyóiratok oldalain. Íróját széttépnék, s ami rosszabb, meg sem értenék.

 

6/137. Színház után, elalvás előtt: Kosztolányi, Színház. Úgy írt, ahogy más újságot olvas és cigarettázik, oda se figyelt; s mindig az a mozarti dallamosság.

 

6/230…Charles Lamb francia életrajzát olvasom; nem ismerem a szerzőt. Kosztolányi szerette ezt az írót, a felfedező lelkendezésével írt róla. Kosztolányi nagy író volt; a hulladékban is mester volt, a mellékesben is tökéletes.

 

7/52. Kosztolányi posthumus írásai írókról, művészekről, kortársakról. Egy zoológus érdeklődő nyugalmával járkált közöttük, feljegyezte a ritkább példányok jellegzetességeit. A bestiáriumot rács nélkül szemlélte, mint Hagenbeck állatkertjében a fenevadakat. Talán csak Párizsban volt még a fenomének sokféleségének ilyen bősége, mint a század eleji Budapesten.

 

9/90. Reggel a terrazza-n Kosztolányi verse, a Szeptemberi áhítat. Ezüst köd, olvadt arany fény. Az Appenninek japán rajza a háttérben.

 

10/25. „Halál fogadj el a fiadnak.” /Kosztolányi./ Talán inkább így: „Halál elfogadlak apámnak.”

 

12/258…Kosztolányi egy szép verse: „Csillag”. Mesterséges verseket írt, melyek úgy csillognak, mint a strassz. De csillognak.

        

         Ma téli pompafényben felkelétek,

            aranysugárotok a hóra hull,

            hadd nézem a fényt, oly rövid az élet!

            Holnapra már tán ott leszek alul,

            s ti így ragyogtok épp a téli esten,

            nem tudva rólam, öntudatlanul.

 

            Nyom nélkül itt mért kell mélységbe esnem,

            mért rontja szét a sorsveszély a jót,

mért nem marad fenn eltűnő nevem sem,

            ha egykoron a sírba roskadok - ?

            Feleljetek, hatalmas csillagok!

                        Kosztolányi: Csillagok

 

 

 

 

Kölcsey Ferenc /1790 – 1838/

 

 

3/42. A budapesti szobrok komoran viselik az ostrom sérüléseit. II. Rákóczy Ferenc jobb lábát ellőtték. Kölcsey pofalövést kapott; megérdemli, gonosz ember volt.

         Hát e falak közt hangozának

            Nagy szavaid, oh Kölcsey?…

 

            Nem féltek-e, hogy sírgödréből

            Kikél a megbántott halott?

            Hogy sírgödréből ide jő el,

            S – hogy hallgassatok – csontkezével

            Szorítja össze torkotok?….

                        Petőfi Sándor: Nagykárolyban, Szeptember 7. 1846.

 

 

Krúdy Gyula / 1878 – 1933/

 

 

1/186. Füzetben kiadták Krúdy apró rajzait, melyeket az elmúlt világháborúban, a „kicsi”-ben irogatott pesti lapokban. Csakugyan, mit is csinálna ma Krúdy? Hogyan viselkedne? Valószínűleg mélyen sértené a záróra, s úri, emberi és írói rangját sértené az általános szellemi szintsüllyedés. De máskülönben ugyanazt csinálná: dünnyögne, bort inna s cikkeket írna a lapokba Luca-napjáról és régi belvárosi ledér személyekről.

Igaz Trianonról is írt, a múlt háború vége felé, megható kétségbeeséssel és reménykedéssel: ő s hitte, amit ma sokan szeretnének hinni, hogy ezt a nemzetet megmentheti a vad és gyűlölködő világban a műveltség és az irodalom. De mit tanult ez a nemzet Trianonból? Semmit. Felnevelt egy zsebrák, basáskodó, önző és műveletlen középosztályt, s utált mindent és félt mindentől, ami igazi műveltség. Tudta ezt Krúdy? Szívével bizonyosan tudta.

 

Ne hajtsd búbánatnak fejed, jó magyarom; amit elvettek tőled a hegyszorosban, ahová bekergettek a viszontagságok, balsorsok:. amit elvett a rossz szomszéd, nem veszett el, mert nem rejtheti el sehová, mint a lopott subát, nem áshatja a föld alá, mint az orgazda a kincset, el nem viheti a helyéről, hogy túladjon rajta, mint az elkötött lovat a vásárban. Helyén marad minden. Ott állnak a tornyok, a városok, a hidak, ahol tegnap állottak. A temetőkből nem űzhetik ki ősi halottainkat…nem tilthatják meg az imádságot…nem törölhetik a memóriákból ezer esztendő históriáját…

                        Krúdy Gyula: Magyar tükör /1921/, Budapest, Atheneaum, 1921.

 

1/465. Krúdy könyve, a Szindbád ifjúsága, a világirodalom egyik legtisztább remekműve. Írhatna-e, ha ma élne, akkor is, ha engedik? Nem írhatna. Egy író csak akkor mondhatja el azt, ami a legszemélyesebb titka, lényének értelme, ha a korszak és a világ körülötte hívják ezt a titkot. Sötétben és levegő nélkül nem lehet beszélni…Fia, kivel nemrég találkoztam, azt mondta: „A papának, ha élne, már lenne zsidóigazolványa.”

 

2/266-69. A krúdyzmus előjelek nélkül, váratlanul lobbant fel Pesten. Úgy terjedt, mint egy divatos kábítószer. Olyanok is éltek vele, akik soha nem olvasták Krúdy írásait, nevét sem tudták…sokan vannak, akik a magány és a reménytelenség elől tudatosan és módszeresen menekülnek Krúdy világába. Ő volt az író, aki alaposan megnézte, aztán gondosan leírta a másik Magyarországot. És a kommunista Budapesten kitört az emberekben a honvágy a másik Magyarország után…Krúdy Magyarországa más volt, mint amilyent Jókai, Mikszáth írtak le. Korszerű műszóval más égtájon az ő tájképeit szürrealista ábrázolásnak mondták volna...

Krúdy alkoholizmusa gyógyíthatatlan volt. Orvosa, a Zsidó Korház tudós gyógyásza szeretettel és reménytelenül vesződött vele. Az óbudai viskó, ahol meghalt, jellegzetesen a magyar szégyenfa marad. Mindig gyalázatos honoráriumokat kapott…

Utolsó könyveit már saját költségén adta ki és állástalan, lézengő álhírlapírók terjesztették a könyveket vidéken. Mikor – néhány éjszakai kumpán, író, újságíró jelenlétében – sírba tették, életműve halott volt. Annál csodálatosabb volt ébredése évtized múltán…

Életében soha nem volt népszerű író. Az írók tisztelték, mert gyanították, hogy rejtélyes, érthetetlen munkafeltételek mellett, éjszaka kávéházakban és kocsmákban élt egy ember, aki alkotott valamit, aminek nincs elődje, nincs utódja, amit félre értenek és ami – úgy, ahogy van – egyedül való.

 

2/270. Negyven-ötven év előtt írta remekműveit budapesti, körúti újságokba, fillérekért. Írói ereje és nagysága fél évszázad múltán, amikor újra megszólalt a műve, csaknem érthetetlen. Ennek az alkoholistának nincs egyetlen fáradt sora, erőtlen hasonlata…Kísérteties erővel látott embert, álmot, látta a másik Magyarországot…Kevesen vannak a világirodalomban, akik így tudták megeleveníteni azt, ami a valóságban mitikus…olyan közel ment a valósághoz, mint Flaubert, Maupassant és a nagy francia realisták. Látomásai titokzatosan gazdagok, mint Proust emlékezései az idő mélyvizéről…Olyan közel ment ahhoz, amiről beszélt – egy utcaszeglethez, egy korabeli divatcikkhez, egy emberi archoz – mintha a szobában ülne, és úgy beszélne, személyesen a személyhez. Minden nagy írásának ez a titka. Feltámadása a gúzsba kötött magyar irodalmi élet válságos időszakában a hazai fenomének egyik legkülönösebbje volt.

Proust időfolyamatban vonultatja a megállított múltat. Időhatározóinak, helyzet-rögzítéseinek kronológiai értéke is van. Emlék-tömbje olyan önmagában forgó-alakuló világ, ami maga ugyan nem vesz tudomást az időmúlásról /hiszen folytonos „megidézésben„ van/ - de az alkotó mégsem emeli ki a múlás folyamatából…

Krúdy szemlélete, átélése, alapközérzete teljesen más: A történés nála állandó lebegtetésben jelentkezik: egyidejűleg már-történt, most-történik, fog-történni. Az időt radikálisabban függeszti fel, illetve relativizálja, mint Proust.

                        Mészöly Miklós: A tágasság iskolája, tanulmányok, Szépirodalmi, 1977

 

3/37. Charles du Bos naplója…olyan írókról ír, akiknek éghajlatuk van, az olvasót menthetetlenül bevonják az éghajlat bűvkörébe – s ez a legritkább! – csaknem mindegy, miről beszélnek. Krúdy ilyen író.

 

3/68. Éjjel Krúdy: N.N. Az élet, a szellem, a költészet régi ízei élnek ebben a prózában, oly égető, nemes tűzzel, mint az ópálinkákban a régi nyarak diófáinak ereje, illata. A tücsökről ír, a betyárokról, nádasokról, céda nőkről, akik temetőbe járnak szeretkezni a diákokkal – mindenről szól, aminek valami értelme volt az életben. Egy nagy író úgy őrzi meg a világot, amelyből származott, amihez tartozott, mint az eltévedt meteor anyaga árulkodik a világmindenség titkairól. Csillagpor ragyog minden során.

Krúdy olyan kép- és gondolat-asszociációkra szoktatja olvasóját, melyek zenei sarjadzást indítanak el a lélekben, hangulati láncreakciókat…

 

3/145. Reggel Krúdy, a Vörös postakocsi. Nem honvágy, amit olvasás közben érzek, csak mély szomorúság. Honvágy csak ott van, ahol vágy van. Krúdy egy halottról beszél. Ez a halott minden, amit szerettem.

 

4/313. Este Krúdy. Kis rajzok az első világháború után. Leírja, mint tör be a lues a háború utáni magyar életbe / mint ma / s a francia betegség hogyan fertőz át egy álarcos társadalmat. Leírja, hogyan mosolygott valamikor Blaha Lujza. Gazdag könyv, tömény líra, az írói és az emberi képességek, az okosság, a hangszerelés kis remekműve. Egyik legnagyobb írónk volt, a „csak-írók” között talán a legnagyobb.

 

5/242. Egy lélegzetre olvasom el Krúdy beszélyét, melyet Pesti nőrabló címmel most adtak ki füzetben…Nem lehet betelni ezzel az íróval…Ha van magyar magány, akkor Krúdy magánya az. Utolsó vigaszunk ő, ebben a korban, amikor már kételkedik néha a kortárs, van-e még egyáltalán magyarság.

 

6/72. A kocsmáéról ír Krúdy, a Kocsma csillagáról. A kocsma ma is az utolsó zug a hazában, ahol a magyar még rövid órákra otthon érezheti magát.

 

7/4. Krúdy könyve: Írói arcképek. Ez a bölcs cinikus ember csak az irodalmat tisztelte. Minden másra köpött. Nem sokat olvasott, inkább csak ösztönszerűen böngészett a könyvekben, de a kevés olvasmányból olyan erővel szívta el a munkájához szükséges nedveket, ízeket, a stílust, mint egy növény a napfényből a nitrogént…Kemény alkati depresszióját egy novella-szerű kis írásban tökéletesen írja le, szakszerűbben tapogatja Jókai lányos félelmét, Petőfivel szemben érzett szorongását, mint egy diplomás lélekbúvár…Ady-rajzai tökéletesek, közelebb ment Adyhoz, mint mind a kéretlen és hívatlan adylogusok, a „szakemberek”.

 

Az irodalomtörténetnek kemény dió lesz feltörni ez utóbbi tizenöt esztendőnek igaz történetét.

Hogyan történt az, hogy új hangon merészelt írni a prózaíró, nem Jókaitól vagy Mikszáthtól tanult repülni. A költészetben pedig olyan hangok hallatszanak, amelyeknek ismeretére nem tanítottak a kollégiumban és a szerzetes iskolákban. A fránya Ady Endre Debrecenből és Párizsból színes szavakat hozott, amelyből olyan arabeszkeket rajzolt az olvasóknak, hogy az dühében földhöz vágta az újságot, aztán még egyszer elolvasta a verset…

Természetesen a bolondok csatlakoztak először Adyhoz…

Szétnézek a hóba borult Budapesten. Hol áll majd vajon Ady fáradt szobra? /1918/

A szomorú Ady. In: Krúdy Gyula: Írói arcképek II. Magvető, 1957.

 

7/53. Krúdy történelmi regényei. A mohácsi vészt közvetlenül megelőző és követő idő történetét akarta megírni. Meg is írta mágikus erővel…Zápolya a regényben tíz újjal zabál bográcsgulyást. Olvasás közben az olvasónak farkasétvágya támad.

 

7/74. Krúdy írói titka a hasonlat. Kevés író akad a világirodalomban, aki olyan elképesztő bőséggel, megérintő pontossággal, festői ösztönnel és hangidéző hűséggel pazarolná a hasonlatokat, mint Krúdy. Soha nem mondja, hogy ez vagy az: ilyen vagy olyan, hanem rögtön, örökké ezt mondja: „olyan, mint…” Személy, tárgy, tünemény rögtön „hasonlít”…Másik titka: témaválasztásának kísérteties biztonsága…A kirabolt, magára hagyott magyarság ebben a században gazdagodott egy életművel, amelyhez hasonló kevés van a világirodalomban.

 

7/139. Krúdy és Csontvári életművében van lehetőség, hogy megvárják a maguk 400 évét. /Csontvári művészetét nem szabad túlbecsülni, van benne valami kóros fenoménszerűség is. / Krúdy több volt, mint fenomén.

 

7/213. Krúdy németül. Az idegen nyelv perspektívájában kitetszik, hogy éppen azt nem lehet lefordítani, ami Krúdy írásaiban jellegzetes: a paródiát…az idegen olvasó mindezt valóságosnak, igainak kell olvassa és akkor visszájára fordul az egész.

 

9/70. Krúdy. A csodálatos Napraforgó. Negyven éves volt, amikor írta. Minden sorában teljes érettség. Kísérteties biztonság, öntudatlan és mégis mindig célba szúró fogalmazás. Nem komponál, de alkot…Már mindent tud, amit mondanivalójához tudnia kell és ismeri képességei térfogatát, nem kalandoz máshova.

 

9/84. Krúdy: Szent Teréz utcái. Különnyomat, régi újságcikkek válogatása. Írások az időből, amikor családjával a Terézvárosban, a Király utca egyik bérházában lakott. Minden sora plasztikus, eleven. A címlapon az ötven éves író arcképe. Fénykép az időből, amikor a halálos kór ágyba döntötte…Arany János énekelte, hogy száz évben egyszer nyit az áloévirág. Ilyen titokzatos, szépséges áloévirág a magyar irodalomban a száz éves Krúdy életműve.

 

9/93. Éjjel megint Krúdy: Az asszonyságok díját 40 éves korában írta. Ez a kis remekmű közömbösen mutatja a halált, mindent, ami a halállal összetartozik.

 

9/173. Krúdynál nekrofil elemek. A hajporos barokk mögött a halotti maszk vigyora.

 

9/189. Emigráció…Krúdy emigrált Óbudára, ahol disznót hizlalt. / Nem sokat, csak egyet./

 

10/37. Egy kötetre való válogatás Krúdy 1914-19 között írott hírlapi cikkeiből. A végén kezdem, a kápolnai földosztást írja le, 1919 februárjában. Az olvasmány számomra izgalmas, mert közel hozza az ifjúság szalonspiccét: másodéves bölcsészhallgató voltam a pesti egyetemen, 19 éves, a Magyarország c. napilap „slapaj”-nak nevezett újságíró tanonca…Azokban a hetekben dőlt el minden, Benesék már balkanizálták a monarchiát, Horthyék készültek a megtorlásra. Ezt mind visszahozza a Krúdy-könyv. Vad ifjúság volt, nyitány, miden harsogott és üvöltött.

 

10/111. Éjjel Krúdy újonnan közzé adott, hátrahagyott, hírlapokba írt elbeszéléseit, újságcikkeit olvasom. Semmi mást nem bírok olvasni.

 

10/141. Elalvás előtt Krúdy összegyűjtött 1818-as újságcikkeinek némelyikét olvasom. Ezek az írások is gyönyörűek, mint minden, amit írt. 1918-bana „polgári” asszonyokon ramsliláz ütött ki, a spanyol láznak nevezett tömeggyilkos influenza mellett a nők elramslizzák a konyhapénzt, mert senki sem tud a keresetből megélni. Nagy író volt, minden sora ragyog, mint egy pénzdarab, amit a szemétben találtak és tisztára sikáltak.

 

10/141. Éjjel… Krúdy tárcái. Minden más émelyít. A vers is majdnem morgás, szájgyakorlat.

 

10/150. Minden éjjel néhány oldal Krúdy: A XX. Század vizitkártyái. A rablógazdálkodás, amire egy író a tehetsége bőségéből kényszerül. És minden sorában a zene, a Krúdy-zene.

 

10/170. Minden éjjel Krúdy. Remek portré Podmaniczky Frigyesről. A „jickás báró” a fiókjának írt regényeket. Úriember volt, tudta, hogy másképp nem érdemes írni, csak a fióknak.

 

11/41. A pesti „irodalmi élet”, ez a förtelmes cigányvásár. Az utolsó nagy író, aki valóban – írónak is, embernek is – rejtélyesen valóságos és „nagy” volt: Krúdy.

 

11/93. Azt hiszem, az utolsó harminc-negyven esztendő legnagyobb szellemi teljesítménye mégis Krúdy életműve volt.

 

11/183. Éjjel Krúdy, a Vörös postakocsi. Ez a legjobb a sértetlen, az álomszerű Magyarország. Nincs tökéletesebb, mint ez a könyv: minden benne van, amiért érdemes volt magyarnak lenni.

 

 

Lukács György /1885 – 1971/

 

 

6/36. A kommunisták irodalmi pápája, egy Lukács György nevű, Moszkvából hazatért esztéta, folyóiratukban lefejez, nagyon udvariasan, körülbelül, mint a középkorban a hóhér: elébb letérdel és bocsánatot kér, aztán hatalmasat suhint bárdjával és levágja a nyakam.

 

Márai Sándor: Sértődöttek I. A hang…A regény megindulása szép és érdekes…azonban megáll a kicsinyes rétegkérdésekben gyökerező „sértődöttség”-nél. Ezért eltorzult világ az, amelyet ábrázol…nincs bennük fejlődőképesség, átalakulási lehetőség; ezért elmosódott, esszé és hangulatkép között imbolygó előadási módja.

Lukács György: Új magyar kultúráért, Szikra, 1948.

 

8/232. A marxista bölcselő és esztétikus Lukács György halálát követően tanulmányok jelennek meg, melyek számot vetnek az elhunyt „szellemtörténeti jelentőségével.” Lukácsot a haladó értelmiségiek nemzetközi vonatkozásban iparkodtak úgy értékelni, mint azt a marxista bölcselőt, aki a zsákutcába jutott kommunista ideológiának „új lendületet adott.”…Az első magyar tanácsköztársaságban Kun Béla egyik népbiztos társa volt…”rothadtnak és dekadensnek” minősített minden irodalmat és művészetet, amely – bármelyik szellemtörténeti korszakban – nem volt „marxista” tendenciájú, tehát nem követelte az összes létező értéknormák elpusztítását. / Több írásában barbároknak minősítette a németeket, akik hálából a Goethe díjjal tüntették ki./…Nagyszájúan meghirdette, hogy „a legrosszabb kommunizmus is jobb, mint a legjobb demokrácia” – és ezt a cinikus esztelenséget…hívei tátott szájjal, áhítatosan hallgatták. Ötvenhatban neszelte, hogy a kommunizmus mégsem olyan tökéletes…és Nagy Imrével tartott. Ebből majdnem baja támadt, de hívei megmentették…A marxista szellemi panoptikumban olyan jelenség, mint a dinosaurus egy paleontológiai múzeum kiállítási csarnokában.

 

8/233. Amit Lukács és a „szocialista realizmus” esztétái nem hajlandók tudatosítani: a történelem nem fehér és fekete, nem racionális és irracionális, nem is materialista és idealista szemléletek ütközése, hanem állandó váltóáram –és az irracionális éppen úgy tud történelem alakító erő lenni, mint a racionális…Kant bele nyugodott ebbe.

 

9/18. A Budapesten közzé adott Társadalomtudományi Szemle közli Lukács György „Irodalom és Művészet mint felépítmény” című tanulmányát. A szerző a Magyar Tudományos Akadémia együttes ülésén 1951-ben tartotta meg előadását. „Mindössze egy év telt el, amióta Sztálin elvtárs cikkei a nyelvtudomány kérdéseiről megjelentek, és ma már elmondhatjuk, hogy a cikkek történelmiekké váltak…” – így kezdi. Aztán oldalakon át gátlástalan buzgalommal isteníti…a művészet és az irodalom soha nem volt más, mint a korabeli társadalmi viszonyok „felépítménye”. Homeros, Dante, Shakespeare és Goethe – e szemlélet szerint – valamennyien „felépítmények” voltak…/Szegény Babits, aki élete végén rövid időre vityillót szerzett Esztergomban…kapitalista volt, amikor megírta a „Jónás könyvét”, a „felépítmény”-t./ A neves esztéta szerint a művész csak akkor alkot, ha a szocialista realizmus eszközeivel tükrözi a korabeli társadalmi helyzetet…

 

 

Madách Imre /1823 – 1864/

 

 

9/126. Minden este felolvasás Az ember tragédiájából. Az olvasmány perspektívájában érzékletesen válik elő a depressziós nógrádi nemes úr alakja. Nagy erővel iparkodott évszázad előtt egy magyar nemzedék az ázsiai törzsi élet fossziljaiból európai nemzetet alkotni. Tanultak nyelveket, a könyv ritka volt és költséges, de olvastak. Utaztak, „csinosították” a nemzetet, a táblabírós, pipás, cinikus nagyhasú úri Magyarországot. Negyvenegynéhány évig bírta Madách a csesztvei magányt és tüdőbajt. Nagy művének egyes jeleneteiben zseniális Madách történelemlátása – a „pesszimizmus, amely mindig arisztokratikus”, ahogy Alexander Bernát a bevezetőben megállapítja. Ez a történelmi pesszimizmus a nógrádi kúria dohos légkörében tragikusan hatott. Környezete, a társadalmi osztály, amelyhez tartozott, fojtogatóan levegőtlen volt. Mégis, a láng fellobbant. Pesszimista volt, előre látta a kommunizmust.

 

12/113…Madách levelei a legőszintébbek. Bocsánatot kér, hogy ő, a nógrádi nemes úr, betör az irodalomba. Tudja, hogy az „Ember tragédiája” isteni csoda és kegyelem szülötte: tudja, hogy minden, amit elébb és később ír, dilettáns szófecsérlés…Madách volt a legbecsületesebb; birtoka volt, úr volt, nem volt szüksége díjra, új díjat alapított és visszaadta a pénzt az akadémiának…

 

 

Mikes Kelemen / 1690 – 1786 /

 

 

6/189. Förtelmes az, ami otthon történik…Az emigráció vár ránk…Rákóczy, Mikes, Kossuth hogyan bírták? Rosszul. Mégis nagy példák…

CXII. Rodosto, 8. Aprilis, 1735. Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Az Isten árvaságra téve bennünket, és kivévé ma közüllünk a mi édes urunkot és atyánkot…Hullassuk bövséggel könnyeinket, mert a keserűségnek ködje valóságosan reánk szállott. De ne azt a jó atyánkot sirassuk, mert őtet az Isten annyi szenvedési után a mennyei lakodalomba vitte, ahol a gyönyörűségnek és az örömnek poharából itatja, hanem mi magunkot sirassuk, kik nagy árvaságra jutottunk…

         Mikes Kelemen Törökországi levelei, Budapest, 1905. Lampel könyvkereskedése

 

 

Mikszáth Kálmán / 1847 – 1910 /

 

 

2/247…magyar értelmiségi középosztály…Mikszáthot szívesebben olvasták, min Móricz Zsigmondot, de tudták, hogy Babits Mihály nagyobb költő, mint Vargha Gyula.

 

3/284. Olvasmány: Mikszáth A fekete város. Most is olyan élethelyzetben, lelkiállapotban olvasom, mint tizenöt év előtt, nagy betegség után, amikor megcsömörlöttem minden olvasmánytól és Mikszáth volt az egyetlen, akit olvasni bírtam. Nincs bennem ellenállás, bírálat, amikor olvasom – a családról beszél valaki, okosan, emberségesen, cinikusan, komiszan – de mindig a családról beszél.

 

6/198. Éjjel házigazdám könyvtárából találomra kihúzok egy Mikszáth-kötetet és olvasni kezdem. Katánghy Menyhért hasznos olvasmány, idegenben. Mikszáth a torzrajzban is alig titkolt, belső utálttal anekdotázik kortársai világáról. Gyilkosabb torzrajzot nem is lehet már pingálni a magyar társadalomról. Ilyen sunyi csalókból állott össze egy kalandor csapat, amely az ország vezető rétegének nevezte magát. Ez volt „Mikszáth világa."

 

7/143…Dickens eltakarta Hardyt, Jókai Mikszáthot; ahogy az írót, akinek csak zsenije van, de nincs tehetsége a zsenijéhez…

 

9/147. Mikszáth: a Noszty fiú és a Fekete város. Az olvasmány utóíze kesernyés. Mintha polgári ebédlőben társas vacsora után tistiző emberek anekdotás történeteit hallgatná az olvasó. Nyelve, jelzői, szintaxisa, minden egy köz- és váltóügyvéd jó ízű, cinikus bonhomiával elmondott anekdotáinak nyelve. Cinizmusa az, ami túlemeli író-kortársai legtöbbjének banalitásán. Jókai bűbájos és szín-gazdag mesevilága, Krúdy titokzatos álomatmoszférája, Móricz barbár erejű szókimondása mellett a mikszáthi próza színtelen és erőtlen...Lőcse a parányi városka akkortájt inkább falu lehetett…Városi tömegekről beszél, bálokról…

 

10/71. Éjjel egy-egy fejezet L.-nak a Különös házasság című Mikszáth-krimiből. Nem nagy gondolkodó, nem is nagy stiliszta, de legalább mulatságos.

 

10/74. Olvasmányok: Mikszáth, Különös házasság. /L.nak hangosan. / Irgalmatlan körkép. Okos, komisz, cinikus.

 

 

Molnár Ferenc / 1878 – 1952 /

 

 

5/101. Éjjel olvastam az Amerikában élő Molnár Ferenc legújabb regényét. Molnár tehetséges író, a Szén-tolvajok, a Pesti erkölcsök, a Testőr harmadik felvonása, s talán a Liliom / melyet én nem szeretek /, s egész biztosan A Pál utcai fiúk: megmarad a magyar irodalom számára életművéből. Minden más, amit írt, meglehetős kiszámított és olcsó hatásokra vadászó, üzleties kísérlet. Egy ember, aki ennyit élt, írt, olvasott, ilyen döbbenetesen olcsó és szegényes erőfeszítéssel fejez be egy pályát.

 

11/120. Lassan megértem a magyar zsidó írókat, akik az elmúlt húsz-harminc esztendőben világgá mentek, nem tértek haza többé: Molnár, Bíró, Lengyel, s még néhányan. Ezek az írók talán nem voltak nagy írók – az egy Molnár kivételével – de bizonyos, hogy jó magyarok voltak. Egy napon nem hagyták többé őket annak lenni. Így száműzte az elmúlt évtizedekben, belső, vagy külső emigrációba a magyar társadalom legjobb szellemeit, legértékesebb embereit. Nem lehet örökké megtűrtnek lenni egy társadalmon belül, s nem lehet a társadalom akarata ellen tudósnak, művésznek, írónak lenni.

 

12/43…New Yorkban – csak itt, már sehol másutt – van még valami abból, amit Molnár Ferenc egyik okos és gonosz mély-békebeli krokijában így címezett: „Disznótor a Lipótvárosban”…Ez már sehol nincsen; de New Yorkban még mindig van s nemcsak zsidóban van, hanem baptistában és methodistában is.

 

12/72…Molnár utolsó könyvét olvasom: „Companion in exile”. Saját költségén adta ki…A könyv elképesztő példája, hová süllyedhet ebben az ellenőrzés nélküli amerikai szellemi világban egy tehetséges ember. Az írói önismeretnek és önbírálatnak már nyom sincs ebben a hisztérikus, szentimentálisan bűntudatos, nevetségesen szempont nélküli, tárgy- és őszinte indulat-nélküli írásban. Molnárnak mindig alkati hibája volt az érzelmes álcinizmus, mellyel lénye és szelleme gyöngéit leplezte; de ez az utolsó könyve már kóresetnek is szomorú, lehangoló…

 

12/215…Egy manhattani mellékutcában Molnár „Liliom”-át mutatja be egy alkalmi magyar színjátszó társulat. Afféle kordés, ekhószekeres, dérynés Thália ez: nem rossz az előadás, a magyar színpad hagyományainak reflexei még elevenek.

A színdarab – a „Pál utcai fiúk” mellett  Molnár egyetlen életképes, időtálló írása – huszonöt év szakadékán át érdekes: egy írás, amelyben a legordenárébb giccs vegyül valamivel, ami örök…

 

 

Móricz Zsigmond / 1879 – 1942 /

 

 

3/220. Móricz Tündérkertje e nagy távolban különös olvasmány. Az író is, a történet is, a hősök is: hisztériások, magas vérnyomásuk van, szederjesek a közelgő gutaütés feszültségétől. Nők és férfiak is állandóan „büdösek”. A mondatok inkább hűdéses ember izgatott dadogásai. Alany és állítmány nincs mindig a helyén. De a könyv belső perspektívája messzire mutat: egy korról, emberekről, a magyarságról nagy erővel beszél. A kemény vadság, a kegyetlen önzés s ugyanakkor a vérfagyasztóan, józanul számító emberek regénye, melyet mintha nem is tollal írtak volna, hanem görcsös, kemény fatörzsből, bicskával faragták. A török és a magyar alakok között csak a szászoknak van emberszabású méretük.

 

10/56. Móricz / és sokan még / tökéletesen írják le a valóságot, de nem jutnak tovább. Krúdy irgalmatlanul mutatja a valóságot és aztán rögtön a tüneményt, ami a valóságban lappang.

 

11/319. Móricz parasztkodott, de sem származásra, sem szemléletre nem volt igazi paraszt – s amennyire volt, olyan is volt, amit írt. Nem véletlen, hogy egyetlen sorát sem lehetett eredményesen nyugati nyelvre fordítani: mert a fordításban kiderült ennek a nervozus ál-parasztnak minden hibája. Igaz, ugyanakkor elvesztek erényei is.

 

 

 

Nagy Lajos    /1883 – 1954 /

 

 

12/251…A bolsevisták most a halottakkal iratnak gyalázkodásokat az élők ellen: egy hazai bolsevista folyóiratban a nemrégen elhalt Nagy Lajos naplóját közlik, s ebben gyalázkodó sorok vannak rólam és ellenem. Nem hiszem, hogy Nagy Lajos írta ezeket a sorokat: a bolsevisták nemcsak az élőket, hanem a halottakat is kényszerítik, hogy hamis tanúvallomásokat tegyenek a kortársak perében. Mindenesetre ide írom: ha egyszer, halálom után kiadják ezt a naplót, minden sor, amit „kortársakról”, névvel és házszámmal, lehet olvasni benne, hamisítvány.

 

 

 

Nemeskürty István / 1925 -  /

 

 

10/29. Olvasmány: két magyar irodalomtörténet, Beöthy Zsolt…A másikat Nemeskürty írta, két kötet, nagy erudicióval és bizalommal, inkább népies történelmi keretbe beleépített irodalom-mutogatás. Most adták ki esten. Sokszor beszél a „polgári szellemiség”-ről, mentegetőzve hozzá teszi, nem tud jobb szót. Nincs is „jobb szó”. Ami eleven műveltség volt Magyarországon, ezer éves kísérlet során, az a polgári műveltség volt

 

10/43. Olvasmányok: Nemeskürty, magyar irodalomtörténet 1946-ig. A magyar reneszánsz, s a barokk irodalmárról erudícióval ír, sok adatot gyűjtött.

 

10/50. Olvasmányok az elmúlt hetekben: Nemeskürty nevű hazai kommunista odaállású történész irodalomtörténete. Mesélgető olvasókönyv, szószátyár. Rólam is ejt néhány vállveregető zokszót. 1945-ben elvágja a magyar irodalom történetét, ahogy trimmelik a kutya farkát. A Kassai polgárokat nem említi, valószínűleg kellemetlen felidézni a jelenetet amint a Nemzeti színpadán Somlay és a polgárok ököllel verik az asztalt és üvöltik: „Jog nélkül nincs emberi élet”. Erre nem jó ma emlékezni, de negyven év előtt sem volt időszerű.

„…ez a kassai polgár, ez a konok városlakó is tudott hazafias verset írni…A gyertyák csonkig égnek már akkor is unalmas volt, ma olvashatatlan” 

Nemeskürty István: Diák írj magyar éneket, II. Gondolat, 1983.

 

Leveled végén ezoterikus finomsággal írsz valami Nemeskürty könyvéről: Ez történt Mohács után …becsületesen elolvastam betűről betűre a 223. lapig. Ritkán járt ilyen avatag és alpári fércmű a kezemben. A ma szinte kötelező szokással szemben én nem szoktam élni a szar szóval. Ennek a machiavellista Mórickának a könyve rábír az alkalmazására. Ilyen mocskos tollal még a legvadabb oroszok sem írtak Rankeról.

                                   Cs. Szabó László levele Lengyel Balázsnak, London, 1966. dec. 28.

                         In: Lengyel Balázs leveleskönyve, Enciklopédia, 1999.

 

 

Németh László /1901 – 1975 /

 

 

10/21. Juhász Gyula a „mélymagyar”, nem a németlászlós giccs értelmében…

 

11/31…amerikai folyóiratban a szovjet tudós, Liszenko fényképét látom. Ezt az arcot mintha ismerném: ez az idegbajos, fanatikus, türelmetlen mongol arca, aki nem vitatkozik, hanem ordít…Otthon az utolsó évtizedben gyakran találkoztam ezzel az alakkal s sokszor láttam ezt az arcot. Ezek olvasták Németh László zavaros kinyilatkozásait a „mélymagyarság”-ról, ezeket nevelte néhány torz alak…ezek voltak Szabó Dezső lelkéből leledzett szerelmetes fiai…

 

 

Osvát Ernő  / 1876 – 1929/

 

 

8/220…Becsültem Osvátot, a magyar irodalomnak ezt a mezítlábas apostolát / írni nem tudott, olyan volt, mint egy süket karmester, aki látja, de nem hallja a kótajegyeket – de élt-halt a magyar irodalomért./ Tiszteltem a Nyugat néhány költőjét és íróját, Babitsot, Kosztolányit, Móricz Zsigmondot – de Osvát és aztán később mások szerkesztési szempontjai számomra túlságosan ezoterikusak és eklektikusak voltak…a magyar irodalom sokágú síp volt. A nyugat egyik legszebben szóló hangja volt ennek a sípnak, de nem az egyetlen.

         Itt vagyok még.

            Ha szólsz hát még hallom,

            Itt állok még

            az ébenfok fekete szélén.

 

            Én nem tudom merre

            ugyan föl, avvagy le

            visz e messzi lépcső?

           

            Csak elindulok.

 

            Ám most még állok itt.

            ….

            Kovács Mária: Visszanézek. Nyugat, 1920. február.

 Ebben a számban még hat K.M.-vers olvasható és ő nem egyedüli ebben a kategóriában /”avvagy” van kinyomtatva, nem én írtam el. B.G./

 

 

 

Pázmány Péter / 1570 – 1637 /

 

 

1/68. Pázmány a magyar prózát az égig emelte; aztán gyorsan, a legjobbak is csevegni vagy szavalni kezdettek, felváltották a próza tömör aranyát kényelmes váltópénzre. A magyar nyelv komor ereje Pázmány után csak Vörösmarty verseiben szólalt meg újra és még egyszer, minden hitelével.

Visszaadni a magyar prózának a Pázmány-alkotta nyelv hitelét, erejét, zenéjét, szó- és mondatkötését…Mindenki várja ezt, a magyar színpad, az irodalom, a politika. Pázmány nyelvén nem lenne oly könnyű hazudni.

 

 

Petőfi Sándor / 1823 – 1849 /

 

 

1/86. Illyés Gyula Petőfije nem győz meg arról, hogy Petőfi nem volt legalább olyan mértékben hiú és becsvágyó, mint költő és forradalmár. Beteges gőgje, türelmetlen hiúsága, rossz modora, nyegle és hányaveti türelmetlensége, féktelen önbecsülése; mindez valóság, akárhogy mentegeti Illyés. S korabeli társadalom jogosan érezte a lángészben, a világirodalom egyik legnagyobb költőjében a hiú, gyönge, beteg lelkű és veszedelmes önző embert. Ezek a nagy önzők természetesen vérpadra is lépnek, ha így megvédhetik hiúságukat…ezt tette, akarva, akaratlan Petőfi is, aki, mint minden krakéler, igazában gyáva ember volt.

Ez a reánk maradt, „hiteles daguerrotip” egyik arcéle. A másik: Petőfi, aki a Puszta télen, a Tündérálom és a Szeptember végén című verseket írta; s a többit mind, amit írt, az egészet.

A féltékenységben, mellyel a lányos, piruló Jókai ellen fordul, mikor az a marcona Laborfalvy Róza öklei közé esik: sok az öntudatlan, lappangó homoszexuális elem.

 

3/67. Ma száz éve szavalt Petőfi. Igaza Volt? Nem inkább Aranynak, Tompának volt igaza? Ők tudták, hitték, hogy egy nemzet akkor cselekszik történelmien, ha megmarad. Petőfi azt hitte, a nemzet akkor marad meg, ha cselekszik. Az idő most dönt – lassan – ebben a perben.

 

4/48. Március idusa. Petőfi – milyen szerencse, hogy nem élte meg. Borzalmasan viselkedne, mint mindenki, aki látni kénytelen, hogy eszméi valósággá válnak.

 

4/209. Coriolanus, Petőfi fordításában. Rejtélyes fordítás ez. Erős a gyanúm, hogy Petőfi nem tudott angolul, nem tudhatott úgy, ahogyan tudni kell, ha Shakespearet fordítja valaki. Feltehetően német puskából is készült a fordítás. De ízes és jó, néhol, amikor káromkodik, csaknem shakespearei.

 

8/238. Petőfi Sándor nem volt nagy költő. Ő csak „ a legnagyobb magyar költő” volt, ami nem értékelés, csak védjegy, Made in Hungary…Arany költészete kibírta az idő tisztító tűzének hevét. Petőfi írt néhány szép verset, kö9lteményeiben akadnak zengő, andalító sorok, de költészete egészében lapályos…külföldön udvarias hümmögéssel emlékeznek azok, akik tudnak verset olvasni. Marad a kérdés, mi lett volna, ha van ideje?…Költők fiatalon mondják el, amit mondani akarnak: Byron, Shelly, Keats, Lamartine, Victor Hugo, Musset, mind húsz körül voltak, amikor teljes erővel szólaltak meg. Nem lehet tudni, „mi lett volna, ha”. Marad az olajnyomat: a költő, aki „meghalt a szabadság mezején”.

 

9/171. Petőfi hörgése: „A Kárpátoktól le az Aldunáig/ Egy bősz üvöltés, ez vad zivatar”. Elkövetkezett a pillanat, amikor a verssort földrajzi módosítással így idézik: „A Baltikumtól le az Aldunáig/ Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar”. Százmillió ember üvöltése messzire hangzik.

 

11/10. Ez a Petőfi-kötet a polcon, ahol őrzöm, ami számomra a magyar irodalomból megmaradt: Arany és Vörösmarty között áll. Az irodalomban is ott áll. A bolsevisták Aranyt és Vörösmartyt száműzték, Petőfit átképezték és hordóra állították. Erről végre nem is tehet, bár ugyan! Nem véletlen, kit tud kisajátítani alantas politikai céljaira az utókor! Arannyal nem tud semmit kezdeni a bolsevizmus.

 

11/15. Olvasmány: Petőfi, A puszta télen. Szeretnék kibékülni ezzel a zsenivel – mert az – s erre a versére úgy emlékeztem, mint egy különös hangulatú remekműre. Mégis valami hiányzik ebből a költészetből, valami többlet, valamilyen nyelvi, értelmi, érzelmi zengés, ami Arany, Vörösmarty, Babits jobb soraiban múlhatatlanul benne van. Petőfi soraiból számomra ez a zengés hiányzik.

            Mint kiűzött király országa széléről,

            Visszapillant a nap a föld pereméről,

            Visszanéz még egyszer

            Mérges tekintettel,

            S mire elér szeme a túlsó határra,

            Leesik fejéről véres koronája.

                        Petőfi Sándor: A puszta télen, utolsó versszak

 

11/20. Aztán Petőfi „Akasszátok fel a királyokat”, ez a szánalmas gascogniáda. Írhatta volna Révai József, vagy Déry Tibor. Utána mély megrendüléssel, Vörösmarty „Gondolatok a könyvtárban. Petőfi, akinél hiúbb cigányprímás még a magyar irodalomban nem akad, ezt a komor és bölcs zsenit is megmarta.

            Hallgassak-e, mivel szeretlek,

            Miként atyámat szeretem?

           

            Azért hagyád el a múzsákat,

            Azért tevéd le a lantodat,

            Hogy, földre szállván az egekből,

            Tüstént besározd magadat.

            Sarat, sarat kell látnom rajtad!

            Inkább szeretnék látni vért. –

            Nem én tépem le homlokodról,

            Magad tépted le a babért.

           

            Petőfi Sándor: Vörösmartyhoz

                                   Midőn a nemzetgyűlésben augusztus 21-én

                                   a hadügyben a többséggel szavazott

 

11/61. Minden reggel a Bibliát olvasom, s aztán száz-százötven sort magyarul. Legtöbbször Aranyt, Vörösmartyt. Legritkábban Petőfit.

 

11/302. Petőfit olvasom. Megdöbbentő, milyen híg, milyen olcsó - nyelve is, az is, amit mond. Arany játékos forgács-sorai is költőibbek, mint Petőfi nagy horkantásai.

 

12/158…Petőfi, ha ma élne, cikket írna otthon a Szabad Nép-nek, vagy előadna a nap értelméről a Szabad Európa Rádióban. Ugyanazt írná, vagy mondaná mindkét helyen.

 

 

Prohászka Ottokár / 1858 – 1927 /

 

 

4/76. Prohászka könyvétől bocsánatot kell kérnem: ez becsületbeli kötelesség; a kezdeti fejezetek kompilatórikus, erkölcstörténeti vázlatai után a könyv lobogni kezd, igazi harag és szenvedély van benne. A „gyűlölet erkölcsé”-ről, a faji képlettel felfokozott, XIX. század liberális-humanisztikus erkölcsének romjain felépített gyűlölet-pszichózisról lángoló oldalakat ír. S igaz, amit a korunkbeli nemi erkölcs betegségének lát: a kielégületlenség alakul hatalomvággyá. Lelkes könyv…türelemmel kell olvasni.

 

 

Radnóti Miklós /1909 – 1944/

 

 

4/246. Radnóti Miklós versei. Van lényében valami angyali. A legnehezebb emberi helyzetekben is világít, zsong, zeng a lélek. Haláláig énekelt, aztán eltűnt a ködben.

 

4/251. Éjjel és reggel Babits Ödipusza és Radnóti poszthumusz versei. Az első régi, a másik új olvasmány. Négy nap gőzös forróság után északnyugati szél, enyhülés a megkínzott idegekben. A verseket mély megrendüléssel olvasom: Sophokles, Babits, Radnóti szavai összekeverednek eszméletemben; mintha minden vers ugyanazt mondaná.

 

4/252. Reggel Radnóti versei. Nagy költő pusztult el a szerbiai munkatáborban /Radnóti Abdán halt meg. B.G./: megható, megindító, szívet dobogtató költő. Olyan új minden sora! Nemes, egyszerű, meglepő, gazdag! Barmok, gyilkos barmok, emberek.

 

4/308. Reggel Radnóti versei. Nem tudom könnyek nélkül olvasni ezt a remegő, nemes, nagy és fájdalmas költészetet. A Nyugat utáni nemzedék egyetlen nagy költője volt.

         Radnótinak 1932-1941 között 32 verse jelent meg a Nyugatban. /B.G./

 

5/27. Karinthy és Radnóti verseit olvasom délután. Karinthy verstémákat írt meg versekben, Radnóti verseiben az élet téma lesz, jelző, költészet.

 

 

Révai József / 1898 – 1959 /

 

 

5/241. Révai házában járok, s minden hivatalszoba üres: a munkások és alkalmazottak a Szovjetunió forradalmának harmincadik évfordulóját ünneplik. A nagy szedőteremben háromszáz ember hallgatja a szónokot, volt klasszika-filológiai tanárt, kicsapott papot; most kommunista…Az Internacionálét csak kevesen éneklik. A sarokban, ahol állok, fiatalmunkások vesznek körül; egy sem énekel.

 

 

Reviczky Gyula / 1855 – 1889 /

 

 

9/123. Reviczky-életrajz. A nyomorúság és reménytelenség, ami száz év előtt – mint ma – övezte a költőt. A tüdőbajos fiatalember akaratereje, ahogyan iparkodik megóvni függetlenségét, szellemi integritását. A liberális magyar kisnemesség század végi csendes hősiessége, ahogyan megkísérlik egy elmaradt országban a korszerű életszínvonal megvalósítását. Versei szenvelgősek, de a jelenség emberi és előkelő. Apja svihák dzsentri volt, fiát magára hagyta. A költő mindvégig szükségben élt. És amit így alkotott, sajátosan a szó jó értelmében magyar.

 

 

Rónay György / 1913 – 1978 /

 

 

 

5/66. Rónay György francia versfordításait olvasom elalvás előtt. Valéry Hajnala és Pálmája ringat álomba. Az értelem, mikor zene lesz belőle.

Rónay előszava az Új francia költők-höz lelkiismeretes dolgozat; írója jól ismeri az elmúlt és a jelen század francia költészetét, a nagy lírai korszak titkosabb szellemi, vallási, filozófiai mozgató erőit…Az iskolában vagy az iránytól még senki sem lett nagy költő. A költő magányosan áll az időben, megterhelve költészetének komoly pompájával, időtlenülés iskolátlanul.

 

10/34. Egy magyarországi katolikus folyóiratban / mert taktikai okokból ilyen is van / Rónay György nemrégen elhunyt tehetséges költő és esztéta naplójegyzeteinek válogatását közlik. Rónay katolikus költőnek mondotta magát és a naplójegyzetekben szakadatlanul bizonygatja, hogy hisz, mindent hisz, amit a vallás meghirdet, minden áron hisz…Nem bízom ebben a hitben, a sopánkodó bizonygatásban, hogy van Gondviselés, mindenben van Gondviselés. Vén fejjel oda jutottam, hogy nem hiszek semmiben, de nem is tagadom a lehetőségét semminek.

 

10/35. A közelmúltban elhunyt tehetséges és rokonszenves Rónay György egyik széljegyzetében balkáni Erasmusnak nevez. Az elnevezést vállalom, mert inkább vagyok balkáni Erasmus, mint népi demokratikus Petőfi.

 

 

Schöpflin Aladár / 1872 – 1950 /

 

 

2/118. …megvallotta, hogy Don Kizsotte az eszménye, szerényen, idegenül mosolygott, ahogy olyan emberek mosolyognak, akiket valamilyen testi hiba kizárt az egészségesek társadalmából, ezért gőgösek is és szégyenkeznek is.

Schöpflin is polgár volt, hozzátartozott ehhez a kis budai polgári világhoz, sörte haját rövidre vágatta és úgy ült a Philadelphia kávéházban, mint aki hivatalban van és aktát olvas. Egyedül ült, kemény tartással és egy pohárka szilvapálinkát ivott…A mestersége az volt, hogy bírálatokat írjon könyvekről folyóiratokba.

           

A Nyugat két regényt is közölt tőle /1919-ben és 1921-ben/: A piros ruhás nő és a Mosóczy Pál szép nyara. /B.G./

 

Somlyó Zoltán / 1882 – 1937 /

 

 

1/371. Somlyó Zoltán verseit olvasom.

Milyen igaz költő volt! A „Hajnali imádság”-ot ma sem tudom olvasni úgy, hogy könnyek ne toluljanak a szemembe. Mennyire ez a költészet, csak ez: a hangtalan zene, mely a szavak kötőanyagán át üzen! Ez a nyomorult, sötét és szomorú zsidó, a poloskás pesti hónapos-szobákban és a pesti kávéházak fanyar-büdös szutykában: a kortársi irodalom egyik legtisztább jelensége volt.

 

2/294. Somlyó Zoltán szerencsésebb volt: az „elátkozott költő” bordóvörös, pitykés mellényben szurokfekete üstökét tíz körömmel borzolva, olyan hőfokú verseket írt nőkről, szerelemről, nyomorúságról és magányról, melyek vetekedtek a nagy kortársak választékos lírájával, de az ember is, műve is mindig az aszfaltos járda szélén ballagott, soha nem jutott messzebb, mint amennyi visszhangot a kávéházi versenyben engedélyeztek.

 

5/149. Forró éjszaka. Somlyó Zoltán két elkallódott, kis könyvét olvasom. E füzetek zug-kiadóknál jelentek meg a múlt háború derekán. A költő hatvan-nyolcvan koronát kapott egy ilyen műért. A „Végzetes verssorok” néha shakespeareien forróak… Ez a költő /Somlyó/ műveletlen volt, a Körúton élt, a poeta doctus Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc vagy egy Kiss József műveltsége számára idegen világ volt. Mindent önmagából dobott fel, mintha az aszfaltból gejzír fakadna…A világ, melyhez regénye tartozott, menthetetlenül elsüllyedt. Nem él ma kiadó /olvasó is alig/, aki ilyen szövegeket kézbe mer venni…/ A közelmúltban jelent meg Somlyó verseskötete. B.G./

 

10/81. Néha Somlyó Zoltán versei. Elemi líraiság, sötét parázs.

 

            Siet e század

           

            Csavarokkal és tengelyekkel,

            huzalokkal és hengerekkel,

            telepekkel, szigetelőkkel,

            szelepekkel, gőzös erőkkel;

            szárnyakkal, zúgó motorokkal,

            fém-tüdővel, acéltorokkal,

            vas-szívvel, melyben nincs alázat

            szerelte fel magát e század! … Nyugat, 1931. II.523. old..

 

 

Szabó Cs. László / 1905 – 1984 /

 

 

4/292. Cs. Szabó tanulmánya egy folyóiratban, Erasmusról. Csodálatos, hogy egy ember, aki lehetőleg mindent elolvasott Erasmusról, ne tudjon egyetlen eredeti szót sem mondani róla. Mindenről beszél, csak arról nem, miért volt Erasmus az, aki, s mitől  volt az? …Cs. Sz. gyúr és dagaszt, szuszogva s végül nem tud mást csinálni, mint egy lexikális adatokból összetákolt tüneményt.

„…mélységesen művelt ember volt, mégis szerette írásait nem közkeletű          műveltségi utalásokkal telíteni – sziporkázó személyiségének szerves megjelenése volt ez a módszer.” Vas István: Mért vijjog a saskeselyű? I. Szépirodalmi Kiadó, 1981. p:522.

 

 

Szabó Dezső / 1879 – 1945 /

 

 

2/110. József Attilának „havi kétszázra sose telt”. Babits tanár volt, mint Mallarmé, tehát szegény volt, ebbe belenyugodtak. Szabó Dezső is tanár volt, de aztán nyugdíjba ment és mert nem volt pénze, szájaskodott állammal, kiadókkal, pénzt követelt azoktól, akiket állandóan megmart írásaiban.

 

4/249. A Népszavában egy marxista irodalmár felhördül, mert valaki azt ajánlotta, hogy síremléket kell építeni a Gellért-hegyen Szabó Dezsőnek. Felhördül s kitessékeli Szabó Dezsőt e szellős sírból, mondván nem érdemli meg, mert ekkor és ekkor zsidózott, stb. Szabó Dezső a megengedettnél nagyobb méretű nagyzási rögeszméktől kínzott, aránytalan tehetség volt; írói önfegyelme, mértéktartása nem volt soha.

 

7/203. Élesztgetik Szabó Dezsőt. Igazában mit mondott? A 48-as szabadságharcban elvérzett a köznemesség, az ország osztrák gyarmat maradt, a kiegyezés után a zsidók és a svábok rátelepedtek a magyar népre és elsorvasztották a nemzet erejét. Ha a magyarság megszabadul a zsidóktól és a sváboktól, csodálatos megújhodással, ennen faji erejéből mitikus magaslatba emelkedik a magyar nép. Ez tetszett, sokan mámorosan hallgatták. Széchenyi szerényebb volt: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak” – sóhajtotta. A nép, mint mitikus alkotóerő? Miért? A „nép” nem ír, nem alkot. A nagy magyar tehetségek társadalmi feltételektől függetlenül, néha azok ellenére  jelentkeztek. De ezt a dervis-kiáltást sokan, hálásan hallgatták.

 

7/214. Jókai…nem volt kappanszerű, mint Szabó Dezső…

 

9/127. A földgolyó területének egy-hatodát birtokoló Szovjet kénytelen Nyugatról vásárolni gabonát. Amilyen igaza volt Szabó Dezső kurjantása, hogy „üres hassal nem lehet a himnuszt énekelni”, olyan igaz, hogy üres hassal az Internacionálét sem lehet énekelni.

 

11/253. Giraudoux – ilyenkor látom – sokat rontott a francia stíluson.

Mint nálunk Szabó Dezső.

 

 

Szabó Lőrinc /1900 – l957 /

 

 

7/61. Szabó Lőrinc rekviemje a Huszonhat év, az Orfeusz-monda egyik különös változata. Egy költő leszáll az emlékek alvilágába, hogy a szavak zenei erejével visszahívja kedvesét a halálból, testet adjon a halott emlékének, szavakból, lírai zenével újra alkossa Eurydikét. Mindez tudatos, szándékolt és kiszámított, egy jó költő öntudatával és akaratával végrehajtott szellemidézés. Ugyanakkor mágikus és nyugtalanító…kevesebb több lenne: százegynéhány versen át hívja vissza a költő kedvesét a halálból.

 

10/79…az olvasó gyanakszik: a Múzsa igazában szerelmi társ volt-e a költő számára, vagy ürügy szerelmes verset írni. / Mint Szabó Lőrincz Huszonhatodik éve-e./ Szerelmes ember nem ír verset, méghozzá jó verset…/ Márai Lőrincz-et ír. B.G./

 

 

Széchenyi István / 1791 – 1860 /

 

 

11/168. Széchenyi azt mondta: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak.” Ez csak akkor igaz, ha feltételezzük, hogy minden nemzet alávaló.

 

 

Szekfű Gyula / 1883 –1955 /

 

 

6/38. Befejeztem Szekfű könyvét. A szellemi ember elaljasodásának, gyávaságból és érdekből meghunyászkodó képmutatásának ritka dokumentuma ez a könyv. A magyar összeomlás okait felsorolja…a következtetés a fontosabb. A magyarság tanulja meg, hogy a keleti szomszédja a morális, anyagi, társadalmi felemelkedésnek olyan magaslataira ért el, ami csak intő és vonzó példa lehet számunkra. A szovjet rendszert állítja elénk…amikor egy nemzet utolsó erejével, lihegve és aléltan viaskodik a múlt bűnös emlékeivel és a jelen irtózatos veszélyeivel.

 

Új helyzetünkben a Szovjet-oroszország szomszédai lettünk, s utunk a békeszerződésen át kétségkívül további szerződések, vele való barátság és talán szövetség fele visz.

   Szekfű Gyula: Forradalom után, Cserépfalvi, 1947. p:204

 

 

 

Szerb Antal  /1901 – 1945 /

 

 

4/217. A nagy tragédia a zsidóságot is értékeiben dézsmálta meg, nemcsak a zsidó értékek pusztultak, hanem az értékes zsidók. Az irodalomban elpusztult Szerb Antal, Szomory, Sárközy, Halász Gábor, Hevesi András, s jött helyettük néhány buzgó moszkovita alkalmazott. S mindenfelé ez történt: alzsidók tűntek föl, a letűnt, fasiszta alkeresztények helyében. Ezért a sok selejtesség, tisztességtelenség, néhol aljasság.

 

4/330. Szerb Antal poszthumusz könyvében szép tanulmány az udvari ember lelki alkatáról, Castiglione gróf, az urbinoi herceg udvaroncának lelki képletéről és könyvéről. Ez a tanulmány jelentős és megmaradó értékű. Szerb alázatos lelkesedéssel tanulmányozza és mutatja fel a fenomént. A reneszánsz udvaronc lelki alkatában, az udvari életben, mint műfajban, mint a magasabb rendű emberi alkotás egyik nemében gyönyörködik, tárgyilagosan és hevülten, úgy mint Gautier a Baudelaire tanulmányban.

 

6/110. Szerb Antal poszthumusz jegyzetkönyve. A varázsló eltöri pálcáját figyelmeztet, hogy nem olvastam Vörösmarty töredékét, a Délszigetet. Szerb Antal könyve szellemes. Az író kellemesen művelt, amit mond, nem harsog és nem modoros, kellemesen szerény. Pontosan a vonalon ír, a jelentéktelen és jelentékeny között van  minden észrevétele, a mód is, ahogyan beszél tapasztalatairól és ötleteiről.

 

6/128. Befejeztem Szerb Antal könyvét, s meglepett az a szerényen és okosan frivol tudás, amelyet könyvekből összehordott és sohasem fitogtat, mindig jó modorúan és tolakodás, hencegés nélkül ad elő. A magyar irodalomban kevesen tudnak ilyen szerényen sokat, ilyen hangsúly nélkül kevesen ismerik a címszavakat, ilyen igényesség nélkül kevesen tudják mikor, melyik kötetet kell a könyvtár polcáról leemelni, ha arról, ami a pillanatban foglalkoztat, éppen tudni akarunk valamit.

 

 

Szerémi György / 1490 – 1558 /

 

 

4/320. Szerémi György kódexe. Ezek a Czibakok, Bodók, Báthoryak, amint egy faluért eladják a királyt, az Istent, a népet, az országot, az esküt. Az adatok, amelyekről hírt ad, nem mindig hitelesek. De az egész hiteles, ez a magyar történelem.

 

4/328. Szerémy és Erdélyi szerint Székely Györgyöt, a keresztes parasztok vezérét tíz „gulyással és hajdúval” elevenen felfalatták bírái. A kódex szerint az áldozat ezt a különös, szittya kivégzési módot „békésen tűrte”, elevenen elviselte; végül, mikor a gulyások és a hajdúk már jóllaktak s az elitélten kevés volt a hús, levágták a fejét. Auschwitz, a kutyákkal és a gázkamrával együtt, ehhez képest szanatórium volt.

 

 

Szini Gyula / 1876 – 1932 /

 

1/477. A véletlen adja kezembe France ”Petit Nozière”-jét, Szini Gyula kitűnő fordításában. /Milyen méltatlanul feledték el ezt a tiszta, nemes írót, Szinit!/

 

2/291…megtaláltam Szini Gyula egy kis kötetét: A bohócok, ez volt a kötet címe. Néhány fillérért megvettem, hazavittem és olvasni kezdettem, inkább csak, mint különösséget. És mint aki betemetett pincébe téved, ahol régi évjáratú, nemes itallal töltött hordót fedez fel, úgy ízelgettem ezt a tiszta, erős prózát. Szinit ismertem: kistermetű, tanáros modorú, szemüveges ember volt, haját középen választotta, majdmindig magányosan üldögélt a Rákóczi-úti Balaton-kávéházban, a márványasztalon ott hevert degeszre tömött irattáskája, amely francia és irodalmi lapoktól és folyóiratoktól duzzadt. Írásait közölték a lapok, de csak, ha éppen nem volt sürgősebb, kelendőbb kézirat. Kitűnő író volt, szemérmes, csendes, ugyanakkor erős és bátor.

            A Nyugatban 1908-l932 között 12 novellája és 7 verse jelent meg. /B.G./

 

4/171.  A régi, alkati bűnök reménytelenül kísértenek: már megint könyveket vásárolok.  Tegnap egy budai ódondásznál Lovik-, Szini-kötetekre találok…

Hajnalban elolvasom Szini egyik kis kötetét. Címe: A bohócok…A nagy Nyugat-nemzedék mellett s velük egy időben élt egy másik, csendesebb, szerényebb: Lovik, Szini, Tömörkény, Csáth, Cholnoky. S ősük, az óriás Krúdy. Milyen gazdag korszak volt! Ma nyoma nincs ilyen nemes és értékes második garnitúrának; s az elsőről is okosabb csendesen beszélni.

 

 

Tamási Áron / 1897 – 1966 /

 

 

6/125. Fogadás után Haynal Imrével és Tamási Áronnal vacsorázom. Haynal okos, pszichotikusan nyugtalan. Tamási kellemesen tehetséges és nagyon buta. Vacsora közben azt mondom, hogy nem értem a nagy sértődét, mely mindannyiunkban él: végül is bekövetkezett az, amire mindig is vártunk. Mind akartuk a földreformot, elégedetlenek voltunk az egyházi neveléssel, utáltuk a neobarokk Horthy-Magyarország közhivatalnokait, kegyetlen és műveletlen katonatisztjeit, feudális álműveltségét. Kívántuk, hogy mindez tűnjön el. Hát most eltűnt.

 

 

Tersánszky Józsi Jenő /1888 – 1969 /

 

 

6/67. Tersánszky Józsi Jenővel találkozom. Most kommunista, kínjában. Baszk sapkát visel, vigyorog. „Furulyázok” – mondja. „Valamiből élni kell, furulyázok.”

 

 

Tompa Mihály  /  1817 – 1868 /

 

12/113…Öt évvel a szabadságharc után Arany és kortársai leveleiben már nyoma sincs a nagy megrázkódtatás társadalmi, politikai következményeinek…Tompa, mint a szűzlány, folyton kéreti magát: de az 50 aranyocskákat mind felvették, sértődött, szemforgató pislogással, mohón…

 

12/116…Tompa 1853-ban azt írja Hanváról Szalontára Arany Jánosnak, hogy ezen a nyáron nem látogathatja meg, mert a szabadságharc alatt írt versei, így elsősorban a „Gólyához” című miatt, rendőri felügyelet alatt van: ha utazik, minden úthoz külön útlevelet kell kérnie, elébb – személyesen – Rimaszombatban, aztán Kassán, s ha az útnak vége, vissza kell adnia az útlevelet. Pontosan száz éve ennek. Ma is így utaznak valahogy, a vasfüggöny mögött.

 

12/121…Tompa a szegény őrült, úgy készült a halálra, mint egy kereskedő a tönkremenésre. Leveleket írt barátainak, szűkszavúan bejelentette, hogy meghalt. Biztos akart lenni.

 

 

 

Tóth Árpád /1886 – 1928 /

 

 

4/207. Reggel Tóth Árpád versfordításai: Poe Hollója, aztán Búcsú Childe Heroldtól, Mallarmé Ablakok és Keats A csalogányhoz. Az utolsó vers különösen megérint, mint valamilyen dél-német zene.

         …Szálljunk tova, csak el! feledni mind,

            mit lomb mélyén te nem láttál soha…

         Csak el! rejtekhelyre lengni el!

                        Részlet Keats: Óda egy csalogányhoz c. versből. /B.G./

 

4/233. Reggel Tóth Árpád Összes versei. Az ifjúkoriak, aztán  „lélektől lélekig” zsongó, vijjogó, mélyhegedűs zenéje. Nagy zene ez, tiszta líra. Miért, hogy kevesebb ez a költészet, mint fordításai? Nagy művész volt, de érezhetően ő maga kevesebb volt, mint a költők, kiket oly tökéletesen fordított, mint Shelley és Baudelaire. Nem elég művésznek lenni. Valakinek is kell lenni. Tóth Árpád tökéletes művész volt, s ezért tökéleteset alkotott, mikor Valakik verseit fordította; az eredetivel egyforma értékűt adott. S tökéletes művész volt akkor is, amikor saját verseit írta, csak éppen nem tudta e versekbe bele adni azt a személyi többletet, ami nélkül nincs föltétlen nagyság.

 

5/211. Éjjel Tóth Árpád Semain-fordításait olvasom. A két költészet – a francia eredeti és a magyar fordítás tüze – átparázslik a szövegen, össze izzik csodálatos új színeket tükröztet.

 

8/148. Éjjel Tóth Árpád versei. Amit mondott, gyönyörűen mondta? De nem volt semmi mondanivalója.

 

9/84. Tóth Árpád kitűnő Baudelaire-fordításai. 53 vers a Rossz virágaiból: művirágok. Színpompájuk van, illatuk nincs. Nem virágok, csak pompás szavak. Hiányzik belőlük a költészet misztikus tartalma: az anyanyelv.

Charles Baudelaire versei, Sziget Könyvkiadó, Budapest, 2000. Az említett ciklus „A romlás virágai” címet viseli. Babits ”rossz”-at, Szerb Antal „gonosz”-t ír irodalomtörténetében. B.G.

 

 

Tömörkény István /1866 – 1917/

 

 

8/7. Tömörkény elbeszélései, apró írásai.  Szegedi múzeum-igazgató  érzékletes magyarsággal írt megragadó hangulatú, remekbe rajzolt apróságokat. Ez a fajta „úri magyar” – a művelt, szerény, áhítatos szemérmesen hevülő magyar. / Egyhelyt azt írja: „garaboly” – mi lehet az? Ijedten lapozok a szótárban. Valamilyen szakajtóféle./

 

 

 

Török Gyula / 1888 – 1918 /

 

 

 

10/38…Ott voltam az Astoria szállóban éjszaka, amikor áthívták a Károlyi palotából az elnököt…Károlyit ágyból rángatták ki…A parlamenti újságírók páholyában írom a riportot, a főnököm Török Gyula, a szakállas író, a Zöldköves gyűrű akkor híres írója, pártfogóm és nevelőm az újságnál. Károlyi körül tolakodva ágálnak az új emberek…rábeszélték az elnököt, hogy engedje ki a börtönből Kun Bélát, Szamuelyt és a többieket és adja át nekik a hatalmat.

 

 

 

Vajda János / 1827 – 1897 /

 

 

3/67. Vajda János verseiben meglepően sok a ritka magyar szó. A „sikár”, a „katang”, a „bujár” hivalkodva és kapzsin díszíti a verseket. Az idő nem hűtötte le a költészet hőfokát. A Harminc év után csodálatos. Brahms-tónusú utolsó szakasza…Ez a nyelv parázslik az időben, időtlenül, a zseni szenvedélyének máglyarakásán. A század eleji magyar költők számára mindig futotta a gazdagságból, a nyelvi és szó-bőségből, amellyel Arany, Vörösmarty és Vajda megajándékozta a magyar irodalmat. De a nyelv a század elején már csodálatosan „ellágyult”.

         …Így ül a hold ádáz vihar után

            Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen,

            És néz alá a méla éjszakán

            Bánatosan, de szenvedélytelen,

            Hallgatva a sírbolti csöndességet

            A rémteli sötét erdő alatt,

            Amíg a fákról nagy, nehéz könnycseppek

            Hervadt levélre halkan hullanak…

                        Vajda János: Harminc év után

 

10/15. Éjjel Vajda János átkozódásai. Az árulókról hörög 1860 körül. Betűváltozás nélkül közzé lehet adni a verset ma is, szó szerint időszerű.

 

 

Vas István /1910 – 1991 /

 

 

5/93. Vas István új verseskötetét lapozom, s megüt egy sor: a zsidóüldözések idején azt írja, hogy „hajón kíséri” Újpest felé az országúton, esőben hajszolt, menetelkő öreg anyját, s aztán elveszti szem elől. S éjjel kívánja, hogy anyját lőjék agyon a nyilas sintérek az esős országúton.

                                            …én Anyut

            Már szívesen képzeltem volna el

            A sárban végignyúlva gyors golyótól…

            És tudtam, hogy a téglagyár szabad

            Udvarán épp az eső szakad

            Anyámra is. Fűtöttek. Ittam-ettem.

            Vörösbort, húst. Marika sírt helyettem

                        November, 1944.

 

10/12. Budapesten két kötetben kiadták egy Vas István nevű írástudó emlékírását, melyben a polgári származású kommunista író elsorolja, mikor és kivel volt kapcsolata a kommunista hatalomátvételt megelőző időben, stb. Ez az író a Révai kiadónál lektoroskodott és úgy emlékszem, ő szerkesztette és nevével szignálta azt az emlékkönyvet, amellyel 1952-ben 33 magyar író-kiválóság /Déry, Illyés, Háy, stb./ hódoltak Rákosi Mátyás 60. születésnapján „ a nemzet bölcs tanítómesterének”

 

 

Veres Péter /1897 – 1970/

 

 

4/303. Veres Pétert, zsellér szabadcsapataival pörölynek tartják a kommunisták; ha a „reakció” mozgolódni kezdene az országban, Péter bácsi majd megindul ellene húszezer kaszás-kapás zsellérrel. Így képzelik. De ha Péter bácsi megindul zselléreivel, nem hőköl meg semmiféle nadrágos ember, így a kommunisták előtt sem.  Akkor majd csodálkoznak a kommunisták.

 

 

6/79. A reggeli lapokban olvasom, hogy Veres Péter honvédelmi miniszter kihallgatáson fogadta az amerikai légügyi attasét. A két szakember eszmecseréje 

bizonyosan érdekes és tanulságos volt.

 

6/162. A „Zürcher”-ben olvasom, hogy Veres Péter, a honvédelmi miniszter lemondott. Eszembe jut, amikor ez az izgatott balmazújvárosi paraszt – szószátyár, hiú, modorában és fellépésében olyan, mint egy vén ripacs színésznő, de nem tehetségtelen – először járt nálam, vagy tizenöt év előtt, a pesti szerkesztőségben; akkor úgy mutogatták managere-i, mint a fejszámoló kutyát . A forradalom, a földosztás egyik legvéresebb szájú alakja volt; ő hirdette a Nemzeti Színházban egy előadáson, hogy az „értelmiségit fel kell számolni”; most eloldalgott, mert nem tetszik neki, hogy a kommunisták kolhoz formájában vissza veszik a paraszttól a forradalmi koncot.

 

6/179. H. említi, hogy Veres Péter az újságból tudta meg a tulajdon „lemondásá”-nak hírét. A forradalomnak ezek a nagy tekintélyű személyiségei három éven át engesztelhetetlen fölénnyel ítéltek mindenki fölött, aki azt, ami Magyarországon történik, károsnak, a nemzet szempontjából veszélyesnek bélyegezte. Most ők az elsők, akik elbuknak. Egy napon mindenki eldobja őket, a külföld éppen úgy, mint a haza, melyet hűtlenül szolgáltak.

 

10/32. Illyés Gyula, Veres Péter és a velük társult műparasztok…

Márai naplója 1943-44-ről…jobb, mint a regényei és egyéb, megnevezhetetlen műfajú könyvei…nem érti, nem ismeri és nem is szeret a magyarságot…Márai okos és művelt, amellett van benne annyi önérzet, sőt entellektüel gőg / ez is olyan német-ízű/, hogy nem ismerheti be, mennyire imponál neki ez a német „démon”.

Tragikus élet, rettenetes sors, de azért igaz írás, mert csak ebből értem igazán: ez Márai!

                        Veres Péter: Olvasónapló, 1956-1969. Szépirodalmi Kiadó, 1988. p:384.

 

11/319. Veres Péter mit adott Krúdy és számtalan más kitűnő „polgári” prózaíró után a magyar irodalomnak?

 

 

 

Virág Benedek / 1754 – 1830 /

 

 

2/101…a Költészetben kap igazolást minden, amit a népek akarnak. Például Virág Benedek itt a szomszédban, a Viziváros egyik odvas odújában, ahol „lúdtollal körmölt virágéneket” /Kosztolányi írt róla így./

 

9/173. Lámpaoltás előtt egy másik magyar költő verseit olvasom. Szomszédom volt Budán, a Krisztinavárosban. Kétszáz évvel elébb költözött a Szarvas térre, ahol „kovakővel gyújtotta meg a gyertyát” és „lúdtollal körmölt virágéneket”- ahogy Kosztolányi írta róla. Virág Benedek volt a szomszéd, és verseit a felfedező örömével olvasom, mert az óceán partján újszerűen és meglepően hatnak. Nem akar minden áron új lenni, amikor virágéneket ír, nem akar meglepni. Tehát avantgarde, fehér parókásan. Hazafiassága rosszkedvű, morgós. Színésziesség nélkül volt papköltő, ami nem minden utódjának sikerült. Jól esik éjszaka a Csendes-óceán partján szót váltani a szomszéddal.

         Barátom! Az idő múl, s azzal életünk

            Szüntelen fogy: jaj mely méltán könnyezhetünk!

         Nyújtja az öregség már támaszpálcáját,

            A mord halál pedig feni ránk kaszáját.

            Ki állhat ellene szörnyű hatalmának?

        

                        Virág Benedek: Mulandóság

 

10/9. Éjjel Virág Benedek verseit olvasom. Szomszédok voltunk a Krisztinavárosban, csak ő 200 évvel elébb költözött oda a Szarvas térre. Verseit a felfedezés örömével olvasom…Papköltő volt…mécslászlós ripacskodás nélkül.

 

12/200…A hazai kommunista lapok utolsó időben visszatérő ütemességgel foglalkoznak velem, mint „egykori író”-val. Úgy emlegetnek, mint Virág Benedeket, aki valahol a Tabán és a Krisztina között élt és régies nyelven, ma már érthetetlen témákról írt…

 

 

Vörösmarty Mihály /1800 – 1855/

 

 

3/213. Délsziget. A magyar irodalom egyik titokzatos tüneménye ez az írás. Csakugyan sziget, tropikus, zsúfolt, nyelvi vonatkozásban is egyedülvaló szigeti tünemény. Vörösmarty ebben az alkotásban, talán öntudatlanul, az emberiség nagy mondakörének egyik változatát alkotta meg, teljes gazdagsággal, pazarolva, érthetetlen tökéllyel. / Ezzel a bekezdéssel egyezik a 12/142. oldalon olvasható szöveg. B.G./

 

3/291. Reggel Vörösmarty néhány töredék-sora: Borzadva jártam harmatos utamon / Az éj borongó karmaiban / Világgal úszott a szelíd Hold / A ragyogó sorokon keresztül.  Ez a legtisztább romantika, minden szó ugyanabból a hangulati elemből merül fel, csillámosan, ősien. A „ragyogó sorok” – milyen ritka ez a fecsegő világirodalomban!

 

6/110. Olvasni kell a Délszigetet, a Zalán futását, az Odysseiát, amíg teljesen beidegzem a hexameter lélegzetvételét, mert lehet, hogy neki kezdek egy napon „Az utolsó ítélet”-nek. Már úgyis mindegy minden…haljunk meg szépen.

A hexameterrel nem jutok messzire. Olyan ez a vállalkozás, mintha páncélos ruhába öltöznék, s ilyen csörgő jelmezben játszanék el egy betanult jelenetet! Talán Vörösmarty nem érezte jelmeznek a klasszikus versformát.

 

6/121. Vörösmarty. A Délsziget, A vén cigány és Gondolatok a könyvtárban. Aztán az utolsó sorok, a paralitikus sokk előtt; „Véred megsűrűsödött, agyvelőd kiapadt, vén gúnyád leszakadt, Fogytán van erszényed, fogytán van borod, mire virradsz te még, szegény magyar költő?”

 

9/104. Éjjel a Zalán futása. Vörösmarty nyelve másfél század idő távolán át úgy harsog, mint az óceán hullámverése.

 

11/15. Később Vörösmarty. A Merengőhöz. Itt zeng az a több és más. Itt és „Az emberek” dadogó, ótestamentumi nyöszörgésében.

                   I

         Hallgassatok, ne szóljon a dal,

            Most a világ beszél,

            S megfagynak forró szárnyikkal

            A zápor és a szél,

            Könnyzápor, melyet bánat hajt,

            Szél, melyet emberszív sóhajt.

            Hiába minden: szellem, bűn, erény;

            Nincsen remény!

        

                        VII.

            …S midőn azt hinnők, hogy tanul,

            Nagyobb bűnt forral álnokul.

            Az emberfaj sárkányfog-vetemény:

            Nincsen remény! Nincsen remény!

                        Vörösmarty Mihály: Az emberek

 

11/98. Vörösmartyt olvasom, A vén cigányt…nehéz megérteni a mi életünk távlatában ennek a démonikus kétségbe esésnek az egyéni, kórosan túlvaló, valóságos okait. 48-at a nemzet belső sérülés nélkül élte át. Áldozatokat hozott, de a nemzet lényegében és öntudatában nem sérült meg. A költők mégis úgy érezték, valami jóvátehetetlen történt a nemzettel; s nemcsak Vörösmarty és Tompa, a kórosan riadékony költők, hanem az egész nemzedék.

 

11/121…Arany, Vörösmarty, s aztán Babits, Krúdy! És a többiek, a kisebbek. Csoda volt ez…

 

11/147. Újév reggelén Vörösmartyt olvastam / Előszó, Az emberek/ az „őrült sár” most már egészen szabályos, csaknem orvosian pontos meghatározása az embernek.

 

11/304. Olvasmány éjjel: Vörösmarty hexameterei, a Zalán futása. Nem lehet elég rendszeresen olvasni Vörösmartyt és Aranyt, mert hihetetlen, milyen gyorsan sorvad idegenben a nyelvi öntudat.

 

11/306.Reggel Vörösmarty, A „tót fiú”-t gúnyolja, szép, színes verssorokban. A tót fiút, akinek minden bűne az volt, hogy megkísérelt magyar lenni.

 

12/116…Gyulai Pál egy levelében hírt ad arról, hogy kapott „az öregtől” /Vörösmartytól/ egy „bordal”-t, mely szép vers ugyan, de ebben az alakjában nem adható ki. A „bordal” a „vén cigány” volt.

 

12/142…Reggel Délsziget. Van valami tajtékosan hullámzó ebben a költészetben, valamilyen sötét áradás, valami a viharos tengerből.

 

12/175…Reggel Vörösmarty és a Példázatok. Élete vége felé – olyan idős volt, mint én most vagyok, - volt valamilyen bibliai erő Vörösmarty nyelvében.

 

 

 

Zilahy Lajos / 1891 – 1974 /

 

 

11/175. Néha penetráns szagot hagy az irodalom a világban. Mint mikor a prostituált pacsulijával telik meg a helyiség. Zilahy „bestseller”-je, The Dukay-s ilyen pacsulis pornográfia. Ez a könyv többet árt a magyarságnak a világban, mint éhenkórász, cigányos politikusaink. Nem azért, mert az író politikai és világnézeti következetlensége kiabál a könyvből; hanem mert kapzsiságból, pénz- és sikeréhségből a magyar irodalom cégére alatt árult szabályos ponyva és pornográfia. Ezt csakugyan nehéz megbocsátani…Ennél súlyosabban nem vétkezhet ma író a magyarság ellen.

Inkább legyen a magyar irodalom az emigráció katakombájában liturgikus vállalkozás, mint politikai és üzleti ügynökök áruja. Nem vagyok hajlandó politikusok és kerítők kezére adni a magyar irodalmat.

 

 

Zrínyi Miklós /1620- 1664 /

 

10/86…olvasom Arany jellemzését a Zrínyi-Tasso rokonságról. Arany bizonyítja, hogy Zrínyi szakaszokat plagizált Tassotól.

 

         Arany viszont ezt is írja:

            „Zrínyi előtt, midőn ősét rajzolta, mind Aeneás, mind Godolfréd lebegett; de mégsem csinált belőle fogalmi hőst. Az ő Zrínyije él, lehell, érez; örvend, búsul, aggódik, hisz, remél…Godolfrédot, mint szépen festett képet csak bámulni, Zrínyit tisztelni és szeretni lehet egyszersmind”

Arany János: Zrínyi és Tasso. Tanulmányok. In: Arany János: Hátrahagyott prózai dolgozatai, Budapest, 1889. Kiadja Ráth Mór. p:479.      /B.G./

 

 

A Naplók jegyzéke

 

1.     1943-1944, Révai, Budapest, 1945.  p:505

2.     Föld, föld! Emlékezések, Vörösvári, Toronto, 1972.  p:312

3.     1945-1957, Occidental Press, Washington, 1968.  p:302

4.     Ami a Naplóból kimaradt, 1945-1946, Vörösvári, 1992.  p:335

5.     Ami a Naplóból kimaradt, 1947, Vörösvári, 1993.  p:285

6.     Ami a Naplóból kimaradt, 1948, Vörösvári, 1998.  p:248

7.     1958-1967, Az író kiadása, Roma, 1968.  p:216

8.     1968-1975, Vörösvári, 1976.  p:328

9.     1976-1983, Griff, München, 1985.  p:189

10. 1984-1989, Vörösvári, 1997. p:173

11. Ami a Naplóból kimaradt, 1950-1951-1952, Vörösvári, 2001. p:340

12. Ami a Naplóból kimaradt, 1953-1954-1955, Vörösvári, 2003. p:301

 

Az 1949. évi „kimaradt”- kötet nem került a kezembe 2008. júniusáig. Akkor kivettem a kerületi könyvtárból és az ide illő szövegeket kiírtam. Egyelőre Illyés végén található. Ez a 13., de nem vagyok babonás, különben sincs vége.

Megjelent a Teljes napló. Recenziót sok idézettel – beillesztettem a tanszéki gépben levő kéziratba. Ha meglesz a könyvtárba, jegyzetelhetem.

További „kimaradt”- kötetek várhatók, a kéziratot pedig – ami válogatás -  egyszer le kell zárni. B.G.

 

 

 

                                      Illyés Gyula

 

 

Magyarság

 

1/185. Magyarság…Micsoda szemérem tart vissza, hogy épp erről restelljek szinte egy szót is írni, amelyről pedig, ha szívemen a zsilipeket valami felnyílásra kényszerítené, e perctől halálomig ömlene belőlem a szó és a betű, mint életem egyetlen mondandójáról.

 

6/35…évek óta járja szellemi körökben, mint bon mot: Illyés a magyarságot a saját halottjának tekinti.

 

6/73. Én lévén egy bizonyos magyar szellem afféle letéteményese.

 

5/162. Irodalom csak nemzeti lehet. Aki nem nemzeti, azt még a kritikust, a közírót is kiveti az irodalom. Ennek a magyar sorsra orrát vonó, hite szerint „magasabban” /de csak a magyar nép fölött/ díszelgő társaságnak a ráadás ostobasága, hogy maga alatt fűrészeli /minden „mélyebb” érték fűrészelésével/ a fát. Úgy pottyan a semmiségbe, mint Zerffy, Kuthy.

 

7/19. Ha a magyar irodalom annak idején „helyére teszi” a Petőfi legyalázásából fölmerült Zerffyt – Marx sose kap oly téves képet Kossuthról; mert hisz az is Zerffy  /akkor is aktív rendőrkém/ „írói” műve volt.

 

1/145. Irodalmunk szép erőfeszítése és fényűzése, hogy mindig többet mutatott, mint amennyire helyzete kényszerítette volna.

 

1/225. Második beszélgetés Némethtel… Egyesíteni szeretném az egész irodalmat, mondtam neki, s először mindent vele akarok tisztázni: „nehogy akaratlanul is elszívjam mögüle a tábort.”

 

1/227. Végső feladatul egyet érzek: visszaszerezni az irodalomnak azt a tekintélyt, amelyet a múlt század negyvenes éveiben a magyar irodalom élvezett.

 

7/16. A magyar irodalomnak van egy sajátságos vonása. Íróink között feltűnően sok, aki életművét aszerint alakítja, hogy mit várnak tőle. Ez nem minden irodalomban van így. Vörösmartyról szólva Babits elemezgette ezt a szolgálatvállalást…Arany a hiányzó Nibelung és Roland-éneket akarta pótolni hun-trilógiával. De maga Babits – de még Ady is – ilyen szolgálat-tudó volt…a közszolgálati figyelmet örökölte az én nemzedékem jó néhány tagja. Éppen azok, akik a művészi teljesítmény sajátos területén is nagy igényt vállaltak és értek el.

 

1/45. Proust tizenhat kötetben írta meg a franciák számára annak a furcsa, felemás társadalmi rétegnek vagy körnek lelki rajzát, mely kör magyar pandanjának életéről mi egyelőre csak társasági és rendőri tudósításokban értesülünk, s melynek igazi életéről talán nem is lesz hű képünk egy magyar Proust föltűnéséig.

 

3/163…Széchenyi és Eötvös és velük a reformnemzedék kitűnőségei seregestül előbb voltak jó magyarok, s csak azután tanultak meg jól magyarul. Ha egyáltalán megtanultak. Az aradi vértanúk híven és büszkén adták életüket a magyarságért. Noha csaknem felük a búcsúlevelét nem magyarul írta…

 

2/199. A magyar irodalmat s vele a képzőművészetet, zeneművészetet, tudományt, az egész szellemi életünket nyomasztó s egyben lelkesítő feladat várja; a köröttünk élő népek a múlt század folyamán, a keleti népek, mondhatni

szemünk előtt kezdtek egészséges nemzeti egységbe forrni; nálunk ez nem történt meg. Nem kis részben annak az illúziónak a hatása alatt, hogy nemzeti életünk ezer év óta töretlen. Holott széttörhetőségünk, majd széttöretésünk tragikus élményét valamennyien szinte bőrünkön is megszenvedtük.

A németség felsőbbrendűségét, vagyis a többi népek alacsonyrendűségét hirdető elméletek döféseire szellemi életünk bőrrezdülése az asszimiláció kérdésének erőtlen, mert öt-felé is óvatoskodó fölvetése volt…A magyarság mint nemzet nem működött, fölvetve a kérdést: működött-e valaha?…a magyarságot emberi életben s anyagiakban olyan veszteség érte, amilyen a török háborúk óta sem. S a kérdés ma is izzik: van-e hát már magyar nemzet, egészségesen működő, vagyis olyan, amelynek minden magyar anyanyelvű számíthat a védelmére, amelyben mindnyájan érezni tudjuk azt a tágabb családi összetartozást, amelyet az egészséges nemzetek tagjai éreznek?

 

5/115…Ferenc József…úgy nézte a magyarokat, mint majd Hitler, azaz elsöprendő idegennek. Lévén a magyarok Európa egyetlen nemzeteként nem árják, hanem eredetük miatt duplán is tűrhetetlen népség, mert honnan is keveredtek ide, azokra a termékeny és szép vidékekre a maguk finnugor hetykélkedésükkel. És szüntelen sirámaikkal az árvaságuk és balsorsuk miatt…

 

6/24. Miközben a Beneshez zárkózott szlovák nacionalizmus egy sor – a déli határán sorakozó – művelt magyar városból kisöpörte a magyar értelmiséggel, a múltba gyökerező magyar fölvilágosodottsággal magát a műveltséget is, Mun- kács, Ungvár, Nagyszőllős, Kassa, Losonc, Léva, Érsekújvár – tehát el Pozsonyig -  mindmegannyi elesett bástyája nemcsak a jellegzetesen magyar, hanem a jellegzetesen európai kultúrának is; ezt a mondatot még 1977-ben sem lehet /”emelkedetten”, „tudományosan” elvirányító tanulmányban sem/ közzé tenni – Magyarországon? Magyar tollnak még külföldön sem.

 

6/39. Vacsorán Bíbóék, Juhászék…Pista tiszteletre méltó tárgyilagossága…A határokon kívüli magyarság a vitatárgy…”Igen, Kolozsvárt, Nagyváradot teljesen el fogják románosítani.” Az ellene való kiállás csak ronthat a helyzeten. „A székelyföld talán ellenáll.”

 

 

 

Népi, urbánus

 

1/49. Petőfi meghalt, s a népiesség így is úrrá lett az irodalomban. De ezt a népiességet már nem Petőfi vezette; de nem is Arany vezette. Petőfi epigonjai vezették, akiket legelőször Arany támadott, s akik úgy védekeztek a támadás ellen, hogy Aranynak is epigonjai lettek. Ők hódították meg a Kisfaludy Társaságot, ők hódították meg az Akadémiát, mindent meghódítottak, kivéve a költészetet és a népet.

 

1/51. Irodalmi és szellemi életünk hőskora az a kor volt, amikor a szellemi élet a néppel testvéresedett, annak a nyelvét próbálta beszélni, annak gondolatait találgatta és annak vágyát igyekezett szolgálni. S különös eset: ez tett bennünket európaivá is. Pázmány, prózánk élmestere, Petőfi, akiről azt mondhatjuk, hogy költészetünk fölfedezője volt, zenénk fölfedezői: Bartók és Kodály a néptől tanulták mesterségüket…a nép kultúráját századokon át őrizte…

         „a népi irodalom soha nem alkotott irodalmi értelemben jelentőset”, Márai: Napló,9/44

 

5/325. Hogy a „népiek” kik is voltak, nagyjából már világos. Lassankint, de véglegesen megfogalmazza azt is az idő, kik minősíthetők „urbánus”-nak; a múltban, a közelmúltban. Mindazok, akik az előbbiek gondjait és gondolatait, a magyarságot különösen fenyegető népbajokról – a megoldást kívánó demográfiai és nemzeti-nemzetiségi helyzetről – eleve füttyszóval, majd gúnnyal és gánccsal kísérték. Akik nehezen váltják át ajkuk állását akkor is, amikor ezeket a gondokat már a nemzeti tudat is magáévá teszi. Türelemmel kell tudatos honpolgárrá nevelni őket. Erre van remény.

 

 

Költészet

 

 

3/356. Költészet nélkül nincs emberi élet. Költészet nélkül nem emberesedik az élet. Költészet nélkül nincs tehát fejlődés. Elképzelhető – megengedhető inkább – virágzó költészet nélkül is egy-egy átmeneti kor. De költészet nélküli – tágítsunk: művészet nélküli – kultúráról nem tudunk. A civilizációk azáltal maradtak ránk – bennünket azáltal nevelnek, az emberiséget azáltal fejlesztik – ami bennük művészi. Százszor meg kell hát gondolnunk, lehet-e „átmeneti” korszak is művészet nélkül.

 

5/420. A jó verseskönyv olyan módon kiolvashatatlan, mint a szótár. De hát fölütésükre milyen nem tudás késztet is bennünket? Mikor már elolvastuk, akkor tudjuk meg: akkor ismerünk  meg valami addig nem ismertet.

 

7/125. Röpködni könnyű, járni nehéz: a költőnek a versben. A dilettáns szabadon szárnyal – annyi arra is a recept, az új és még újabb. A hiteles erő, a tehetség azon mérődik, ki mit visz föl a földről; milyen dágványból szabadítja föl magát is, az olvasóját is…A szerencsés írói alkat Magyarországon úgy értendő: vállaljon minél több szerencsétlenséget; ha ropog belé is a derék.

 

1/16. Azt hiszem, a vers tulajdonképpen nem is szavakkal hat. Van a versekben valami szavakkal ki nem fejezhető értelem. Néha egy sorban megvillan, néha egy hasonlat ragyogtatja ki, vagy csak két szó egymásba olvadó zengése…A vers lényege megfoghatatlan.

 

1/161. Minden vers tulajdonképpen ráolvasásszöveg, bűbájrigmus, lefordíthatatlan, csak a törzsbeliek érthetik. Általános emberi érzést, a szerelmet például némi ügyeskedéssel más nyelvre is át lehet varázsolni. De egy nemzeti érzést? Magát az érzést kellene előbb megmagyarázni.

 

2/239. Rímbe és ritmusba foglalt írásbeli mű háromféle van:

         1. jó vers

         2. rossz vers és

3. nem vers.

A legtöbb az utóbbi…A nem versek azokhoz a hangfolyamatokhoz hasonlíthatók, amelyek akkor terjednek a légben, ha olyan valaki veszi álla alá a hegedűt, a jobbjába a vonót, akinek még arról sincs értesülése, hogy a húrokat föl szokás hangolni. A zörej, amit szerez, teljesen magánügy…a megjelenő versek zöme is ilyen…A rossz vers már grádus. Termelője tudja, mi a hegedülés. Neki a zenéről nincs fogalma…A rossz vers is magánügy…fájdalmasan rosszat voltaképp csak jó költő írhat.

 

5/87. Amilyen mértékben fogynak a versolvasók, olyan mértékben szaporodnak a költők. Ez a mérlegjáték törvényt követ. Színvonalas költőket csak színvonalas olvasótábor működtethet. Alacsony színvonalú vagy éppenséggel színvonaltalan táborban végül mindenki verselhet, akit csak meglegyint valamiféle szellő a versek világa felől.

 

1/169. Amióta szerkesztő vagyok, sietségemben a jót teszem félre, az első három sor után, boldog vagyok, hogy mehet, nincs vele dolgom; a rosszat olvasom el háromszor, néha négyszer is, hogy vajon igazán olyan rossz-e. De legtöbb dolgom a se jóval, se rosszal van, a langyossal. Ezt ötször is el kell olvasni.

 

1/241. A legszebb lejtésű magyar sorpárt; Babits kacérságával, barokkos méltósággal, Ady írta le, méghozzá jambusnak:

         Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,

         Csillag sorsomba ne véljen fonódni.

Kering velünk. Eszünkbe sem jut értelmét keresni.

 

4/104. A szimbolizmus akár elmaradhatott volna. Ady nem a legszimbolistább verseivel a legköltőibb. A szimbolista kor költői közül épp a legszimbolistábbak – Samain, Sint-Pol-Roux – halványodtak el leghamarabb…Az avantgarde a hadászatban is a legtöbb elesettet és sebesültet adja. A művészetben még gyilkosabb az előre törőkre váró bekerítés, csapda, puskatűz.

 

8/159. A modern rossz versek töméntelen elsokasodásának egyik oka: egymást nemzik…a tehetségtelen költők a világ kezdete óta a külsőt kopírozzák…Modern verset egyre kevesebb izgalommal olvasok.

 

Miért torpant meg a kultúra lendülete a hetvenes évektől kezdve Amerikában és Nyugat-Európában?…tizenkét évvel ezelőtt még csak a bomlás tüneteit láttam, azt, hogy az irodalom elveszti a diktatúra paradoxonaként kapott megkülönböztetett helyét…legfájdalmasabb a líra általános visszaszorulása. Tornai József, Hitel, 2002. dec.

 

7/7. Nincs érthetetlen vers. Ami érthetetlen: ami tehát nem közöl semmit, az mint minden művészet terén, és a költészetben is: semmi. Nem vers…Más azonban a nehezen érthető vers. Ez fokozott elmemunkát kíván, mint a szellemi élet annyi más terméke.

 

7/182. Minden jó költészet lényegében nem lehet más, mint nemzeti. Nem azáltal, hogy közössége legelső és legörökebb összekötő kévekötelét, az anyanyelv teremti, védi és tökéletesíti.

Szent, mert hisz vallásos vágy is, hogy eltűnjenek, mint versengő, egymással harcoló táborok egykor a különböző nemzetek is; egy mennyei jövőben a különböző országokkal, anyanyelvekkel, vallásokkal. Ennek a boldog internacionalizmusnak azonban éppen az egyebek közt a nemzetinek is mondható költők az előmunkásai…

 

A vers mindent kibír: nevetést, dührohamot, megvetést, csak azt nem, hogy ásítsunk fölötte: hogy abbahagyását áhítsuk. A vers alaptörvénye ugyanis, hogy minden sora valami meglepetéssel bukkanjon elénk, hogy figyelmünket egy fél sor erejéig se eressze el. A szépség – lélektanilag mérve – nem egyéb, mint a kellemes meglepetések és felismerések egy-egy csomópontja…

         Illyés Gyula: Abbahagyott versek, Szépirodalomi Kiadó, 1971.

 

…Verset szeretnék írni…Tudatom veled, a versírás az egyetlen komoly munka. A szomorúságot gyűri le. Talán belém nevelték, de nem tudom kivenni az életből, amit kínál…A vers vezet. A képzeletemnek enni adok, mert engem esz meg. Malom, ami lisztet őrölhetne, követ őröl…

Bertha Bulcsú interjúja Illyés Gyulával 1971-.ben   / A hálóról/

 

 

 

Naplóírás*

 

 

1/235. Naplót írok, s valójában életem eseményei érdekelnek a legkevésbé. Legfeljebb kapcsolódásuk foglalkoztat néha, illetve mosolyogtat meg.

 

2/405. Január 1. Eddig még mindig abba hagytam az efféle naplóírást. Minden írói napló: panaszkönyv, a jövendő üzemvezetőség címére.

Névtelen – bár fölismerhet stílusban írt – levelek gyűjteménye, ugyancsak a fenti címre.

De most jó volna nem abbahagyni.

Az író azért ír, hogy „kiírja” magából, ami különben meggyötörné. Én ezt sosem éreztem. Engem épp az írás gyötört meg. Számomra szolgálat volt – külön lapot igényelne, valójában minek is a szolgálata.

Olyanformán érzem, hogy jó volna nem abbahagyni, ahogy egy-egy regény írásának elején érzi az ember: jó út, már csak pusztán a kitartástól függ, hogy jó célhoz is érjünk.

 

3/260. Miért hagytam abba újra és újra a naplóírást?...Nincs napló, amelynek írója még a legtitkolandóbb szennyesek kitárásával is ne valamiféle rongyrázást művelne. Hisz azt veti papírra, ami érdekes az ő számára.

 

3/269. A jó napló a nap kvintesszenciája. Megalvasztani a nap köcsögnyi tejét, és csak a tejfölt szedni le róla.

 

3/276. ”Napló!” az idézőjel, az aláhúzás, a felkiáltójel az ajakbiggyesztést, a legyintést jelenti. Mert mit jegyzek föl naponta tüzetesen? Azok nevét, akiket aznap láttam. Mintha egy nap tartalmát a mérné, hány emberrel találkoztam. E szerint a legtöbb értéket barátaink egy-egy népgyűlése – egy érettségi találkozó, egy falusi búcsú – adná.

 

3/296…a napló a látottakat jól megrágott írói mondatba foglalja, leginkább költői hasonlatba. Emlékezetemből szedem elő ezt is: „Március 8. A szalmatetők nyílásainak széles orra a tavaszt szimatolja már”. Így írta Journal-ját Jules Renard…Arany Bach-korszakbeli versei jobban őrzik köznapjai tartalmát is, mintha óráról órára följegyezte volna, amit végzett. Ezeknek a lapoknak az lett volna a hivatásuk, hogy valamiféle elvégzett munka érzetét keltsék bennem, s ezáltal megkönnyítsék az idő – az aznapi idő – elviselését…nehezen viselem az üres időt. Minél tartalmatlanabb, annál súlyosabb.

 

5/83. – Cenzúra van maguknál?

-         Könyörtelen. Ideg-nyűvő. Kézzel írok, eléggé sebtiben, szabadon. Már   erre megkapom, ezekre a könnyű firkálmányokra az aprólékos észrevételt…A gépirat szélén már villogó – villámcsapás-szerű – fölkiáltójelek…

-         Ki az a kényes cenzor?

-         A feleségem.

-          

6/191. Flóra semminek az elkészítését nem sürgeti úgy, mint ezekét a henye rögtönzésekét. A nagyképűség elkerülését a lustaságom segíti. Mintha írásról szólva, a természetességhez köze lehetne a figyelmetlenségnek és a fegyelmezetlenségnek.

 

7/116. A naplók…ha nem odavetettek, sőt ha bizonyos fokig nem kuszák: nem hitelesek. A szépen kicsiszolt naplók pedig már apróbb-nagyobb esszék, célzatos visszaemlékezés-alapok.

 

8/10. Naplót épp írónak fölösleges írnia. Mintha a levél-kihordó magánbuzgalomból is gyalogolna, épp munkája előtt.

 

8/287. Naplót írni, ha nem elme-gyógytornául csinálod – erőpazarlás. /Akár a bányásznak a torna két fejtés közt./ Hónapok óta nem éltem vele. Az egérfogaknak az üres rágáson kívül is van dolga. De Flóra szinte naponként reklamál: legalább egy-egy sornyi villanást. Ez leplezi le a valóságot.

 

3/148. Kik is tömik tele írásukat idézettel? A lusta lelkűek. Akik renyhék, hogy maguk fejezzék ki – saját erőfeszítésükkel – azt, ami állítólag fejükben mozog…Őrizkedjünk az idézőktől. Egy szakajtó hazugság tetején egy marék odalopott igazság mindenkit, engem is megtéveszt. Olvassuk ki

 klasszikusainkat, saját korunkból fenékig…Nincs könnyebb és biztonságosabb, mint idézni. Szolga korok műfaja. Öregek, legalább ti legyetek fajtaazonosak.

 

Pierre Nora /1984/ naplóírásról szóló fejtehetései ennek a szövegnek a végén. /B.G./

 

 

Belső emigráció

 

 

4/217. Július 4…Boldizsár innen telefonál az MTI-be, hogy miért nem adtak még újsághírt az én commandeuri kitüntetésemről. Mert Lederer elvtárs megkérdezte a külügytől, hogy nincs-e ellene kifogásuk, s azok még nem válaszoltak. Valóban fontos volna, szerinte, hogy a hírt közzé tegyék, hitelt adna az utódállamok vezetői előtt a szavamnak: lám, a franciák is figyelnek rám.

 

5/334. Mert valóban: kinyomtattak csak egy betűt is / az általuk dirigált, tehát az egész magyar sajtóban / az én németországi, lengyelországi bemutatóimról /amikor másokéiról…/? Nem felsőbb „hivatalos” utasításra nem említették meg a magyar lapok az én becsületrend fokú „commandeur”-ré való párisi kitüntetésemet mindaddig, amíg Boldizsár Iván nem adott fölháborodott figyelmeztetést: már a franciák sem tudják mire magyarázni; véletlen-e, hogy az én darabjaimat még a vidéki siker után sem adják Pesten…

Amikor annak idején P.F. elkottyantotta nekem a tihanyi kikötőben, hogy miniszteri körtelefon tiltotta el, hogy a lapok bármi vonatkozásban kinyomassák a nevemet…

 

5/339. Mi lesz a következménye, ha az írót elütik – mint engem ebben a bután alacsonnyá húzott vitában a Népszabadság és az Élet és Irodalom jeleskedőivel – attól, hogy köznapi véleményét, bár szőrmentén is, kimondja. Átteszi műveibe…

 

5/342. Flóra Aczélnál. A cikkemnek igazat ad, de – minek lőni ágyúval verébre?…S ha a Népszabadságban megjelenendő interjúban mondanám el a nemzeti kérdésekről a véleményemet Pándival vagy Rényivel beszélgetve, vagy E. Fehérrel?…félek, elsimítás úgy, hogy a magyar ügy legyalázói kíméltetnek. S tán nem is tudnak arról, hogy mit csináltak - ismét. Vagyis csinálhatják tovább: ingerelni végül sovinizmusra az itteni magyarokat s elkeseríteni a határon kívülieket.

 

5/344. Bizonyos, hogy így még nem aláztak meg ennek az ügynek a képviseletében…Mi hát akkor a teendő? Vinni tovább – most már az irodalom védelmét is – még szélesebb körbe? Lemondani az írószövetségi tagságról? / Már a kilépősorokat fogalmazom…

 

5/350. De más út még sincs: kilépni az Írószövetségből. Így csak egy-két napi emésztődés; amúgy állandó. Flórával terv: kiutazni legalább egy évre Franciaországba vagy Torontóba, ahova másodszor is hívnak.

 

5/402. Flóra a karszékfájára ül, átölel: nem vennék be két szem nyugtatót? – Dobozy telefonált. A közgyűlésre küldött kétlapnyi szöveg – kiváló, szükséges. Két mondatot mégis jó volna enyhíteni…Rábízom Flórára, alkudjon továbbra is ő, azaz hagyja rájuk…

 

6/331. A mai napi postából; aláírás nélkül: …essék szó a nemrégen a tv-műsoron látott Az ünnepelt című írásával kapcsolatban. Miért kellett…Petőfit ilyen hátrányos színbe állítani…Vagy talán feledve van: „Egy mondat a zsarnokságról”?

 

6/304. Csoóri beszélt Kardossal. Könyvem tíz nap óta a nyomdában – Dabason – hever 30 000 példányban. Kornidesz az egyetlen pesti példányt magához vette.

 Tanácskozás, engedjék-e az árusítást, nem fogják-e a bukarestiek rossz néven venni. Nem kérek magamnak csak 50 példányt. Nem lehet.

 

6/310. Fél ötkor Kardos György és Csoóri…Az a kis csomag a vendég kezében: a kinyomott, de zárolt Szellem és erőszak öt példánya. A dabasi nyomda igazgatója nyugdíjaztatás előtt áll. Ez adta neki a tréfás bátorságot, hogy átlépje a törvényt, és kiengedje azt az öt példányt…

 

6/313. Aczél fölhívta Flórát. Két hét kell, hogy valami választ kapjak.

Azaz itt van kinyomtatva pályám talán legközéletibb – legfontosabb – könyve, s nem jelenhet meg…

 

6/328. Nekem meg – nyolc-tíz kötetnyi a kiadatlan kéziratom. Egy házkutatás „életművem” szívét tépné ki és semmisítené meg úgy, hogy a világnak sejtelme sem volna róla.

 

6/329…Csoóri telefonál. Flóra veszi föl, de az egyoldalú beszélgetésből is megértem: Kardos semmit sem tud, hogy legalább csitítóul adnak tíz-húsz példányt. Mert – mit kell intézkedni? Ha ide adnak egy cédulát, magam megyek Dabasra taxin, az ígért példányokért. Amik cáfolnák, hogy nem zúzták be az egész kiadást.

 

6/335…csomag Aczéltól. Igen, a könyvek. Mind a harminc példány első lapján bele ütve: Nem terjeszthető. Műszaki példány. S a mellékelt névjegyen: A megbeszéltek értelmében küldöm, várva a mielőbbi viszontlátást.

Vagyis jelentsem, kinek juttatok példányt. De hisz ez olyan, mintha denunciálnám is azokat, akiket az ajándékkal megbecsülnék? Meglenne a lista, hogy hol szedjék össze a köteteket, ha az lenne az utórendelkezés. Akár házkutatással, megfeleltetéssel.

 

6/368. Délután Pethő Tibor telefonja. Kedd délután idejön Pestről. Megbeszélni egy-két dolgot. Utolsóul említi a verset / a Közügy címűt /. Tehát még az is szemet szúr? De hol, kiknek? S miért? Az udvarias cenzúra átláthatatlanságával aláz meg.

 

6/369. Pethő Tibor…Kocsin jött le, megbízásból, fogadjam el, hogy azt a verset nem lehet most közölni, főképp nem a Magyar Nemzetben.

Az „általános” vélemény fönt / tehát többen is látták/, hogy a vers nagyon jó, de hát…Öt-hat kényes pont. Elhűlök az „érzékenységre”. Azt mind magára veheti a román államfő. De vele együtt legalább harminc hatalmaskodó…

 

6/378. Itthon: semmi hír, hogy a Közügy bárhol megjelenhessék. Vagyis bizonyos, hogy a „türelem” és a „majd meglátjuk” - a cenzúra egyféle nyálkás kötele. Átolvasva a verset /késő este/, hogy mi is benne az akadály, az a kényes csomó – amit az érzékeny zsarnokok nem nyelhetnek le – hozzá írtam még egy szakaszt.

 

6/435. Úgy küzdök a cenzúrával – se  a Szellem és erőszak, se a vers, se a cikk nem jelenhet meg – akár Petőfi…

 

7/27. X. megrovó „észrevétele” a Tiszatáj mostani számában közölt naplójegyzeteimről.

 

7/87. „Dolgozni” mégis? Mit? Vénségi megszégyenülés lenne, ha kiadnám, amit eddig a Szentlélek karavánjá-ból papírra gyötrődtem. Versek talán? Nem, odaállni az elhallgatók közé. Zelk öt-hat évvel fiatalabb nálam. Növeli a respektusomat iránta, hogy – mióta már – nem publikál.

 

2/398…Az írónak rettenetes aduja van a támadásra, a vádra. Nem válaszol. – Vagyis a bíráló úgy jár, mint az esőcsináló; nem jön meg az esője. S van még egy rettenetes fegyvere: joga van elpusztítani egy társadalmi értéket. Elhallgat.

 

 

 

Arcképek

 

 

Ady Endre /1877 – 1919 /

 

 

1/135… a költők többsége sötét jövőt jósolt; legzordabbat nálunk Vörösmarty és Ady.

 

1/136. „Pesszimista” költők is tudnak világbavalóan jól élni…Ady is mindent megtett, hogy hajlama és képessége szerint jól éljen, szinte életművészileg…

 

1/171. K. is, N. is a szellem egységét kívánja, azt, hogy az emberek minél több kérdésben egyet értsenek, közös ideált tiszteljenek. Meglepődve ütöm hát fel fejemet, midőn K. közvetlen ezután élesen kikel az ellen, hogy a jobboldaliak Adyt idézgessék, sőt magukénak vallják.

- Szóval Ady csak a baloldalé.

- Nem. Mindenkié. Az emberiségé!

- Nos?

 Gyanakodva hallgatja a mondatot, hogy csak örülni lehet annak, ha legalább egy-egy költő tiszteletében ért egyet az emberiség.

 

2/63. Képzeljük, hogy Ady Wassermann-kúrák helyett gyónni járt volna. A polgárolvasó szemében a legszebb költőhalál Villoné volt, az akasztófa.

 

2/360. Adyra egy nemzet mondta azt, amit az adomabeli gazdag ember a házába tévedt nyomorékra: dobjátok ki, mert megszakad a szívem.

Azaz dehogyis azt mondta; ezt – amit a „pesszimizmus” értetlenjei ma is – szúrjátok le, mert már ez a kis tokai, ez a kis pástétom sem ízlik…

A költők „pesszimizmusa” nem méreg. Gyógyszernek, igaz, magasabb rendű. Hozzá kell edződnünk, akkor hat.

Minden valamire való kultúra tartozéka, animálója.

Ez természetes is. Miképpen terjedne másként az ismeretkör a mélység felé is, de a magasság felé is?

 

2/501. Rózsikának vendége van, Erdélyből.

Annuska. Nekem is illik látnom.

Adyék cselédlánya volt…

 

Ady

-         Nagyon jó ember volt. Deli ember is volt, de csak a fölső testében; a lábai bizony olyan vékonyak, hogy nem is használta szívesen őket…

 

-         Sokat is aludt. Délben kelt föl, pizsamában, slafrokban jött az asztalhoz. Minden újság kellett neki, hogy olvassa…

 

3/354. Ady Endre nem lenne büszke tanítványainak minden csoportjára. Ő prófétai haraggal – vagyis a jóra térítés hevével- ostorozta „fajtá”-ját, nemzetét; ez utóbbit sose a néppel azonosítva, hanem azzal az ország-vezető réteggel, melyhez mamamagát is számította.

 

4/25. Adyt, Semmelweist, Tolsztojt és mind a többit korántsem született fogyatékosságuk miatt űzte annyi acsarkodás, fogvillogás, sőt harapás. Hanem miért? Az egyiket, amiért nem úgy verselt, hogy „lelkem olyan, mint egy ódon babonás vár”, hanem csak úgy, hogy „a lelkem ódon babonás vár”…

 

4/80. Rég befejezett vita Adyról szólva Baudelaire-hatásról beszélni. Nem hatott rá jobban, mint minden fölnőtt jó költő minden kezdő jó költőre. Merészséget tanult tőle; könyörtelenséget: szembenézni a világgal s önmagával. Megfogalmazni azt, amire eladdig nem akadt elég erős és elég árnyalatos toll. Ady - útja elején, első kötetében – két helyen fogalmaz Baudelaire elszántságával. Az egyik a Hiába kísértesz hófehéren, az, amely úgy kezdődik, „Én beszennyezlek. Én beszennyezlek” – a másik a Héjanász az avaron

 

4/104. Ady nem a legszimbolistább verseivel a legköltőibb.

 

4/130. Ady rejtelemérző tisztelettel végezte verseinek keresztelését. Első két kötetében a verscím jobbadán egy szó; az Új Versek-től fogva haláláig szívósan ügyelt arra, hogy minden versének címe három szóból álljon. Miért? Dante épített nagy költeményébe ilyen számok sugallta szerkezetet.

 

4/135…a költők többsége sötét jövőt jósolt; legzordabbat nálunk Vörösmarty és Ady…”Pesszimista” költők is tudnak világbavalóan jól élni…Ady is mindent megtett, hogy hajlama és képessége szerint jól éljen, szinte életművészileg…/Ez a mondat másodszor fordul elő. Lásd: 1/136 /

 

4/382. Milyen kísértő ördög nyüzsögtette az árva Ady Endre körül azt a rengeteg sajkát, bárkát, csónakot, gályát, yachtot, vitorlást? Az Új Versek „vörös szárnyú nagy vízi szekér”-étől a Temetés a tengeren vörös bárkájától, az Új vizeken járok részeg evezősétől? A Röpülj, hajóm holnapi hősétől a posztumusz kötet, Az utolsó Hajók befutott vén vitorlásáig, tépett lobogójú két fregattjáig, a lapozó ujj szinte percenként megáll: a ködbe fúlt hajók, a hajón megsiratott parti asszonyok, Csolnak a Holt-tengeren, messze lángoló fárosz, elérendő szent nagy óceán, Lédát hozó örömhajó és megint páros vitorlák és megint hajók, tutajok, dereglyék, hol éjben, hol ködben. A korszak leggyökerezettebb magyarja körül. Még a tátrai fenyves is tenger…hol látott ez a végtelenre /korlátlan távolra: szabadságra/ szomjas fiatalember akár csak egy propellert, egy át nem gázolható pocsolyát? Próbált csak úszni is, akár medencében? Szállt vajon egyáltalában a hajóra valaha? A pesti-párisi utat is a kontinens belsejében járta. Később megfordult a Riviérán, ellenőrizhette volna tüzetesen a látomásait. Erre nem pazarolt időt. Pedig akkor már Istent is utasszállító cethalnak nézte. Ment vissza a pesti hónapos szobájába világuralmú költőnk. Mélylélektani példatárunknak. A föl-földobáltatásból legmenthetetlenebbül visszahulló kőnek a puszta Ugarra.

 

5/160. Ady. Mosolyra ingerel a konok – humortalansága. A kamaszos rögzültsége, hogy mihelyst vers: palástot! Szerepre mindig. Hogy a költemény csak ünnepélyes lehet. Óvatossá tehette nyílván, hogy valahányszor mégis lejönne az emelkedettségnek erről a kálomista lépcseiről – mint a Margittá-ban -, le- és fölbukik: a nevetés, amit /országosan/ kelt, legfeljebb a szánalomé / ami kijár a felsült bohócnak is./ Nagyságot csak zord szerepben hajlamos elképzelni, de mutatni is. De mikor a „játszani”-való valóban zord volt?! S a helyzet / a világ/ valóban szerepet várt, „játékos” művészetet! Tekintve, hogy akikre az ország- és világvezetés nagy játszmái vártak: vaskos kontárok és csalók voltak, ügyesen bohóckodók és méltán jó hangulatúak, hogy olyan könnyű dolog a siker. De amikor valóban prófétai hang kellett, szó helyett / ha elfojtották/, vicsorgás?…a vallásos versek keretében Mária és Jézus képe ragyog. Ady őket is protestánsként – emberközelből – látja. Luther zord vaksiságával, aki a Világegyetem teremtésében nem lát logikátlanságot, de hogy Jézus miként minősíthető szűztől születettnek: azon elakad. Ady vagyont örökölt a zsoltárokból, azaz Szenczi nyelvéből. Onnan örökölte ezt a fogyatékosságát is.

Tragikusságának monotonságát. E tragikusság nem keserű magva miatt volt korszerűtlen, hanem az örök vasárnapi hanghordozás legátusi öblössége folytán.

 

5/189. Hogy milyen bajos a hatalom nélküli nagyságot is párja-ritkítóan egyenlő / s hasonló/ társak nélkül viselni: Ady a példa. Csoda, hogy környezete – a közeli és távoli – csak annyira rongálta-rontotta. Kora hatalmasai, akik jellemére szemközelből hathattak: Tisza és Hatvany. Párba jutni Babitscsal már akkor, megkésetten is képtelenség volt, a más-más természetük miatt; holott olyan „jól jött” volna számára is, az irodalom számára is, mint a madár szárnyának a másik.

 

5/191. „Kis Magyarország”, „kisded haza”, „árva nép”, aztán Adynál szinte másként sem, mint „kicsiny országom”, „árva fajtám”.

 

5/199. Kár a költői hasonlat letűnéséért. Abban, hogy a havas országból az alkonyati nap elűzött királyként menekül, Petőfi terjesztett annyi véres republikánizmust, mint az Akasszátok föl a királyokat-ban. A hasonlat volt a költők megingathatatlan szabad szószéke. Ady vörös vitorlás vízi szekerei meggyőző hírt vittek oda is, ahol a Proletár fiú verse üresen kongott. A szóképek mai önállósulásával, a szürrealizmus absztrakt fény- és vonaljátékaival a költő afféle havasi kürtöt ejtett ki a kezéből.

 

5/311. Ady Nyugatra nem tanulni, hanem pihenni járt, bakonyi magányba. Folyékonyan egyetlen nyelvet nem beszélvén, megelégedetten pihentette a párisi kávéházak járda-kertecskéjében a túl rövid lábaihoz túl vaskos törzsét, alig más gondolatokat és érzelmeket forgatva bensőjében, mintha írásait Kalkuttába küldte volna. Ha turbánt tesz a fejére, az indus diákok oda köszönnek a bánatát abszintbe fojtó, fajtája sorsán merengő maharadzsa-finak.

…Hogy a magyar szellemi élet is kelet és nyugat közt ingázó tutaj, Adynak ez a szóleleménye ugyancsak illett az egykori Auróra hivatását vállaló Nyugat-ra is.

 

5/332. Különbség. De honnan is az elfogadhatatlan különbség, hogy merőben más hatású, ha Ady tartja és mondja a magyar népet mulyának, barbárnak, pusztulásra érettnek, gusztustalannak, szegfűillat helyett bűzlően mocsárszagúnak, vagy ha egy-egy X.Y.? Mert Adynak oda lehet vetni: tágulj, ha büdös, ám X.Y.-nak nem, éspedig azért, mert méltán megsértődhet. S a vita rögtön más-más irányba fordul.

 

6/49. Ady arcát a levelezőlapon sokszorosított fényképéről ismerem meg. Meglett férfi képe ez, lírai költőnek Petőfi mintájához mérten öreg. Később már fiatalabbnak hatott, ugyanaz az arckép. Aztán az évek, éveim multával egyre fiatalabb. Most már nem is tudom hány dioptriás szemüvegemen át egy ártatlan kamasz mereszti szemembe szemét.

 

6/86. Az Ady-film. Megrázó és leleplező az érmindszenti ház és környezet. A szülőház! Hiszen még parasztfiúnak se volt módos a gyermek Ady. Nyilvánvaló: parasztszármazék. A nemesség – milyen jellemző kényszer – az ő találmánya.

 

6/145. Kínlódás a Monde-nak ígért Ady-cikkel.

 

6/148. Ika legépelte a Monde-nak szánt /tőlük kért/ cikket Adyról. /Lásd: Adyról franciáknak. In: Szellem és erőszak.- A szerk./ A Fauvet-nak írt levélben egy vonás javítást nem tett, holott én azért írtam olyan gyorsan és könnyedén franciául, mert számítottam: majd tökéletesíti.  

 

6/172. Ady fő fogyatékossága. Nem tudta jól viselni a nagyságát. Bedőlt neki.

 

6/179. Autón félórával előbb az Ady-ünnepségre…Felvezetnek bennünket a színpadra. A díszelnökség első sorainak közepén Apró, Óvári, Kállai stb. mint Ady történelmi helytartói.

Ünnepi beszédek egyetlen új gondolat nélkül, hatvanévi taglalás után. Egyetlen új gondolat sem.

Haza gyorsan, a beszédek után. Forralt bor mellett nézzük a tévéből a műsor második részét. A szavalt vers mind politikai és öntetszelgő. Harsogó taps: A nagy Óceánt mégis elérem!

Ha még elérte volna.

 

7/9. Ady újra és újra lemásolta a verset, s az előző fogalmazványt óvatosan megsemmisítette.

 

7/12. Formai hatás: epigonság. Tartalmi hatás: fejlődés, fejlesztés. Ady-epigon? Rengeteg volt, egy se maradt. S „fejlesztés”? Nincs, nem képzelhető magyar író, akire akként nem hatott Ady. Ám hogy ezt ki hogyan volt képes kifejezni? Elmarasztaló – riasztó – értékmérőnk lett.

 

7/124. Adytól – sokszor épp a legnagyobbaktól – nem lehet stílust tanulni. Prózastílust legkevésbé. Hisz azt legtöbbször ők maguk is másoktól szedték össze. /Ady Bródytól, Ignotustól./ Adytól az átvenni való mélyebben van.

 

7/208. Miért jobb költőileg Adynak az a sora, hogy „Ajkadon a nedves hazugság” annál, hogy „Nedves ajkadon a hazugság” – vagyis annál a logikus közlendőnél, amelyből ezzel a bukfenccel kiszökött?  Nyilván, mert élesebben, meghökkentőbben fest látszatot, képet.

 

8/132. Ady költészetének fő szólama magyar mivoltjának lírája: Jeremiás jajongása; ez a történelmi s egyben az esztétikai rangosítás. Csakhogy Jeremiás még talpra akarja állítani, akiknek pusztulását panaszolja. Ady hangja a gazdája már gyepesedő sírján is híven nyüszítő, máshoz társulni képtelen őrző-ebé.

 

 

Apor Péter / 1676 – 1752 /

 

 

6/257. Apor Péter az Erdélyi Változásokban megrója azokat az úrhatnám módosokat, akiknek a hagyományos ezüst- és aranyserleg sem jó: glázliból isznak.

 

7/32. A napi betűszecska elhárításával klasszikusokra nyílik az agyam. Kora reggel Apor Péterből olvasok egy-két lapot.

 

 

Arany János / 1817 – 1882 /

 

 

2/503. Arany nagy költő lett volna Petőfi fölszabadító s útmutató hatása nélkül is. De nem olyan lett volna, amilyen így lett; valószínű, hogy Vörösmarty-szabású inkább. Hogy Petőfi-szabású – népi hangú lett – ez kötelezettséggel járt. Arany ezt nem teljesítette. Szemlélete legjobb esetben is vörösmartyas. Csak míg Vörösmarty egy jobbfajta köz-, azaz uralkodó ízléshez idomult, a reformkor embereiéhez , Arany a Wenckheimok, a Tiszák társadalmának lett elfogadott költője, még akkor is, ha csak engedte, hogy az legyen.

Ő még a kiegyezés feudális potentátjai előtt húzódott tisztelettel a fal mellé. Szellemének letéteményese, Gyulai, már a fiatal Hatvany előtt is. Nem a „polgári” forradalmár Hatvany előtt, hanem – ahogy nekem Móricz személyes élményként elmondta – a báró Deutsch cukorgyáros-fi előtt.

Elkövetődött egy árulás. Olyan halkan, mint ahogy egy forrás kibúvik a földből. De mégis Duna lett belőle.

 

Ha Az elveszett alkotmány sorait összevetem a későbbi Aranyról kialakult érzéseinkkel, szinte megdöbbentő ez a bátor, blaszfémikus humor…nyolcvan éven át a feledtetés fátyolát sikerült rajta tartani ezen a művön, amelynek egy esetben döbbenetes hatása lett volna. Ha mögötte ember áll, aki felelősséget vállal érte…Ez az egész írás nem fedi Aranyt és ő nem fedezte ezt az irányt. Elejtette. Visszavonult.. Megtorpant és elbújt a bölcs hallgatás és a még bölcsebb bölcsesség sáncaiba.

                   Móricz Zsigmond: Arany János írói bátorsága. Nyugat, 1931.

 

3/33…Arany nemzeti vállalkozása…múltteremtő eposzok. Föltehető, hogy Arany János – az eposzi hitel igénylője – utána nézett a korában föllelhető dokumentumoknak, mielőtt a hun-magyar rokonságot élete fő művének szerkezeti alapjává tette…Arany magány sugallta eszméi – és érzelmei  - helyett a szegény hunokra szálltak a nyilak, hovatovább napot homályosító tömegben…Eredménytelenebbül ritkán folyt annyi értekezői tinta, nyeletett annyi előadói nyál, mint arról, hogy okkal keresztelhetjük-e gyermekeinket oly szívósan Attilának és Csabának; a hun-magyar kapocsról annyit tudunk, mint eleinte.

 

4/110. Petőfi halála után Júlia nem tartotta be a gyászévet, új életet kezd, hír szerint vidámat. Ezt egy ország veszi zokon tőle. Arany külön is, mint Petőfi másik legközelebbije. Holott a gyászt nála is éppoly hamar fellebbenti az élet. 1850-ben már így lép a nemzet elél:

                   Kedvem van énekelni/ ritka kedv

                   Egy idő óta/ s ami több, vígat -

 

Csak külsőleg teszi le a gyászt, csak dolga végzése közben. Szívében örökre őrzi.

 

5/76. Arany János, tudjuk, azért volt hajlandó talpalni, hogy elhárítsa a mellétől a Szent István-rend nagykeresztjét. Égette a fiókja mélyén is. Hát ha még olyat kap, amellyel báróság jár! Tizennyolc évvel Sandra csatatéri halála után! Dunának menni – ilyen kereszttel csak az lehetett volna a fényes út.

A Népköztársaság Elnöki Tanácsa Illyés Gyula háromszoros Kossuth-díjas költőnek kimagasló irodalmi munkássága és eddigi életműve elismeréseként, 70. születésnapján a Munka Vörös Zászló Érdemrendje kitüntetést adományozta. A kitüntetést Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke adta át…

Újsághír, 1972. november 2, csütörtök. /A költő kitüntetéseinek teljes jegyzéke megtalálható az interneten a Wikipedia Illyés-oldalain/

 

5/247. A magam módján azt ismételném, amit Arany: ne orrod lógatva indulj bár kétségbeesett harcba, hanem nevetve, bele a szörny szemébe is. Az ingó mécsvilágnál mit forgatott esztendők hosszán ő, a predesztináció nagy lesújtottja, mit honosított magyarjainak? Arisztofanészt. Még Nagyida után is.

 

5/286. A balladák első kitalálói és későbbi formálói számára „mindig a részletek a fontosak”. Akár a nem névtelen költők számára. A különbség Arany és Ilosvai között nem a történetben, nem is a szerkezetben mutatkozik, hanem egy-egy versszakban. A „Fehér László”-ban a költői alkotás nem a drámai mag, hanem a megjelenítő erő: ”Mosdóvized vérré váljon / Törlőkendőd lángot hányjon”. Ez pedig – ez az aiszküloszi tömörítés -  a parasztság műve.

 

5/348. Hiába volt Arany János úgy költőfejedelem, hogy Ferenc József  parasztgyötrő uralma alatt, hiába végezte vérben Jeszenyin és Lorca: szíve mélyén ez az árva N.N. még mindig Petőfi jóslatának hetyke lendületű szillogizmusától retteg, hogy ha a nép uralkodni fog az irodalomban, uralkodik a politikában is…

 

5/222. Karinthy Ferenc mondta: - Arany János a Nibelungokig kutatgatott, hogy a magyar őseposzra mintát és anyagot leljen. Holott három szobával arrébb évtizedek óta ott volt az Akadémia raktárszekrényeiben egy odisszeiai matéria. Reguly kézírásával.

 

8/156. Nyilvánvaló, hogy irodalmunk leghatalmasabb energiájú két verssora aprólékos műgondnak köszönheti erejét: a szokásos szórend sikeres megváltoztatásának…

                   Ötszáz bizony dalolva ment

                   Lángsírba, velszi bárd –

Az erőtömörítés, a hangtömörítés csodáját egy vézna termetű, gyenge tüdejű, asztmatikus – természeténél fogva szófukar – negyvenéves segédtanár /Arany/ írta…A vers keletkezésekor Nagy-Britannia már világtörténelmi uralom és dicsőség birtokosa volt. Sem akkor, sem azóta ilyen hitelesen nagy-szépségű verset, ilyen történelmi remeket nem iktathat büszkélkednivalói közé.

 

 

Arany László / 1844 – 1898/

 

 

4/111. Magyarországon volt trojka még száz éve is. A délibábok hőse „rövid szekéren s három friss egéren” vágtat – legtöbbször ugyan vánszorog – az „alföldi buckákon, fenyéren”. Elragadtatva ülök mellette: be nem telő élvezettel olvasom újra Arany László kis eposzát…Ifjaink kezébe alig adhatnánk tanulságosabb lelki tájékoztatót. A beatnikek sem a mi időnk szülöttei. A klasszikus stanzák, a káprázatos rímek egy száz év előtti magát szétszóró lázadót, egy még csak álmában üvöltő fiatalt léptetnek elénk. Neve akkor: Hübele Balázs…A huszonnyolc éves szerző ötvennégy éves korában halt meg. /Özvegyét ismertem még én is./

 

 

Babits Mihály /1883 – 1941 /

 

 

1/78…Mihály előadására megyünk a városmajori katolikus kultúrházba, régi templom…Előadás után ismét Mihályékhoz. Nagy vita Némethről, akinek szellemét, Mihály szerint ki kell irtani a magyar irodalomból. Szembeszállok vele…Ellene akarnak tüzelni, látom…Nincs igazuk, de Némethnek sincs.

 

1/79. Babitsékkal moziban, utána nálunk vacsorázunk, éjfélig. Mihály és Ilonka kölcsönös idegenkedése.

 

2/35. Olvasmány dolgában elég rossz az emlékezőtehetségem. Tíz, illetve tizenöt év után harmadszor olvasom Babits tanulmányait. Nemcsak az előadás szépségét élvezem. Seregestül van adat és eszme, amely az első két olvasással nem ragadt meg agyamban, nem lett tulajdonom.

 

2/64. Babits mélyen megsértődött, amikor Németh László azt írta róla: úgy virágzik és terem, ha van karó, amire felfuthat. Tölgy szeretett volna lenni? A német erdők lebegtek előtte? Holott a legnemesebb gyümölcs, a szőlő, és  legnemesebb szellemek sora így, felfuttatva érik.

 

2/426…Baudelaire Repedt harang című versét Babits „tette át” magyarra…meggazdagítással…Ha Babits a maga alkotta képet valamelyik saját versébe iktatja, pusztán ezzel feledhetetlenné teszi a verset. De másutt nem írta le. Lovagiasan odaajándékozta Beaudelaire-nak…

 

2/507…Jönnek-mennek az államtitkárok, de én Babitsnak és Petőfinek felelek…

 

3/334. Maga Babits mondta el, hogy mennyire lelkesen fogadta ő a tanácshatalom megalakítását; Kosztolányi, Karinthy, Krúdy, Móricz, Nagy Lajos kiváltképp, mind lelkes hívei voltak rögtön azoknak az eszméknek…egészen addig, amíg Szamuely és Cserny terrorkülönítményeinek, a végzetes retorziónak híre nem támadt.

 

4/328. Egy jó mondat: „Babits járt oda azelőtt is Adyékhoz, most is többször följött, sétáltak is Csinszkával, de a házasság elmaradt.” Tömör, mint a történelem. Adyék volt cselédlánya, Vonyica mondta tollba Kovalovszky Miklósnak.

 

5/39. Babitscsal idézgetni próbáltuk, hány növénynek, virágnak emlékezünk hazai / Tolna megyei/ nevére. Az ő fölsorolásában ott volt ez is: barátszar. A szülői házban is – a kúriai bíróéban – így mondták.

 

5/156. Babits hiánya, Tudva, hogy elolvashatja, igényesebben írnék. Fegyelmezettebben érvelnék. Elkanászosodtam, gondolkodásban is. Még logikám is faragatlanabb.

 

5/232…bele merülök Babits Írás és olvasás-ába.

És hosszú eltűnődés: miért nincs ma olyanfajta irodalmi élt, mint a két háború közt. Sehol a világon nincs.

 

5/243. Babits a Balázsolást eredetileg rímben írta meg, de aztán mint oda nem illő cafrangot, letépte a sorok végéről a játékos csengést. Igaza lett. Mert levont volna vajon a könyörgés komolyságából?…A legegyszerűbb a legbonyolultabb, mihelyt a szív beszél a szívhez.

 

5/266. Babits remekül meglátta tanulmányaiban – még a rövidekben is – az írók csontvázát. Vörösmarty  a kötelesség költője. Ifjú korában a hazának az eposz hiányzott / amely minden nemzet tartozéka /, innen a Zalán futása. Aztán a romantika regényes vértörténeteket kívánt. Tessék. Dráma kell? Szózat? A felelősség szava? Az aggodalomé: a kétségbe esetten is szívós reményé? Ezen a csontozaton járja a pályát minden magyar költő.

 

5/363. A vallásos hajlamú Babits sosem olvasta végig a Bibliát. Idétlen pletykák rosszul megírt sorozatának tartotta, összevetve persze a görög mitológiának főleg a földolgozásával. A bárgyú mese, ahogy Jézus disznókba varázsolja az ördögöt! Ábrahám kése Izsák nyakán, ami elvette nem egy gyermekkori éjszakáját! Hitvágya vezette ilyen igényessé Babitsot…

 

6/64. Vasárnap. A tévé autóján Flórával és Kereszturyval Esztergomba, a Babitsról készülő film fölvételére…

Tegnap este elolvastam az „Összes versek” kicsiny kötetét. Most válik hatalmassá. S kapok kilátást Babits egész életére, akár az innen már szabadon tágas tájra.

Elfeledkezve, hogy forog a fölvevő, el-elkapott a hév az érvelés közben, hogy Ady méltó társa.

Müller Márta érdeme a film. Az első ilyen megemlékezés Babitsról. Kozocsa Sándor a „beszéltető”.

 

6/255. Este ismét Trockij önéletrajza. Mit dicsért rajta annak idején Babits?…

 

6/297. Babits nem szeretett emeleten lakni. Így szekszárdi saját szülőházát is kényelmetlennek érezte; emeletes volt…Eredetileg az esztergomi hegyi tanya sem volt sokkal több, mint egy présház. Kocsiút sem vezetett oda. Egy szűk szurdék-csapásból kellett hozzá fölkapaszkodni, lépcsős ösvényen…Álltam Babits mellett az esztergomi hegyen is.

Kevés művészi magányt látott, aki Babits hegyi házára is elefántcsont-tornyot mondott. Az elefántcsont drága anyag, ára az ókorban az aranyéval vetekedett…Babits elefántcsont-tornyába alulról beszivárgott, fölülről becsepegett a víz, a vakolat megpúposodott, és lehullt a falról…olyan volt, mint általában a nem érvényesülésre, hanem a mesterségükre adó művészeké…ő nem elvonuló próféta…a végsőkig lobogott a lélek: az olthatatlan remény, hogy érdemes a küzdelem a társakért.

 

7/44. Veszem-e észre, hogy az öregnek – az örök meg nem elégedettnek – Babitsnak a költészete most mitől újul? A mi rossz rímeinktől. Attól a /szándékoltan/ kezdetleges, már-mát népi rímeléstől, amely Kosztolányit oly lefitymáló bírálatra buzdította. Ezt bizonygatta Hevesi András, citálva rá bőven példát / visszaemlékezés: Hevesi, Illyés együtt kísérik haza Babitsot, utána beszélgetnek/. S ettől Babits pályaképe megbomlik. „Megnyúlik.” – Vagyis, ha Babits lírája eddig, mondjuk kör alakú volt, most ellipszis lesz?…a csúcs után a völgy ereszkedés-e a költészetben, vagy termékenyülés?

 

7/102…a Toll köre provinciálisabb volt, mint a Fülep és Németh irányította Válasz. Európaiságot bajos volt itt – a limeszeken – képviselni. Jó hátratekintéssel fölmérve az akkori országrészeket, a nem-provinciálist Tolna két szülötte próbálta úgy-ahogy érvényesíteni, a türelmetlenség már-már barbár össztüzei alatt. Az egyikükként Babitsot tekinthetjük, pályájának teljes tükrében. A másikként e sorok íróját, megvárva ugyancsak a teljes tükröt.

 

8/87 „Az agya becsületességére hiú volt” – jellemezte már még csak néhány napja halott Babitsot Szabó Lőrinc. Az elmarasztalást, hogy hiú volt, magasztalásnak szánta: az agya becsületesen szolgálta a valóságot.

Szembeszállhattam a kétlövetű jellemzéssel. Babits szinte társalgási anekdotaként szokta oda dobni agyának megbízhatatlanságát

Épp a legvaskosabb – legtapinthatóbb – valóságok világában…S ki fejezett ki mégis több valóságot, mint ő, a verseiben is, de akár a Gólyakalifában is? Babits szemérmes volt. Tartózkodó a szégyellősségig…

 

8/93. Babits az emberiség képviseletében volt őszinte. Ady csak a magáéban. Babits fölemelne; Ady bűntárssá tenne.

 

 

Balassi Bálint / 1554 – 1594 /

 

 

2/491. Minden idők leg-európaibb magyar költője nyilvánvalóan időrendben is a legelső költőnk volt, Balassi Bálint. Noha negyven éves korában már meghalt, műveltsége tökéletes. Egész sereg nyelven olvas és beszél. Nemcsak azt tudja, ami korának – a renaissance-nak – keresztény világában történik, van értesültsége a török életről és irodalomról is. S mindezt természetesen birtokolja, nem mint kivételes megszerzője, hanem mint részese, mint örököse egy környezet szellemi színvonalának.

Mindezen mélyen el kell csodálkoznunk. Magyarország a valóságban ekkor már nincs. Az Alföld templomaiban arab lovak trágyáznak, Budáról már a harmadik betelepült réteget fújja ki a veszély, maga Balassi Esztergom visszavételének kísérleténél esik el.

A szellem épületei, úgy látszik, tartósabbak, mint a végváraké. Egyetem nincs, de az egyetemes műveltség, még száz évvel az iskolafalak összedűlte után is magas…Közönség nélkül nincs költő, s hogy Balassinak volt, bizonyítja, hogy versei még kéziratos másolásokban is átvészelték a későbbi publikumtalanságot, szellemi életünk fokozatos elsötétülését.

 

6/161. Balassi Bálint és Losonczy Anna meghitt csevegését, de még a csattogó pörlekedését a figyelem egy kis megerőltetésével mi magunk is megértenénk, négy évszázad távolából. Ők a mienket nehezebben.

 

6/391. Balassi: „Idővel paloták, házak, erős várak, városok elromolnak.

Nagy erő, vastagság, sok kincs, nagy gazdagság idővel mind elmúlnak.”

S hol olvastam ezt: sovány benne a hit?

 

 

Berda József  / 1902 – 1966/

 

 

5/53. Berda néha bevillamosozott Pestre, Szőnyiékhez, csak egy-két pengő kölcsönért is: csak az azok utcájában levő kocsma pultjánál társították számára megfelelően össze a kvárgli nevű büdös sajtot a hozzá való hagymával és pálinkával.

 

 

Berzsenyi Dániel / 1776 – 1836 /

 

 

7/77. A Magyar Fa, melyet már Berzsenyi oly megcsupáltan ábrázolt, a nevezetes jelkép, a nemzet valamiféle leglényegének érzékeltetésére.

 

8/217. Milyen Berzsenyinek ez a sora is: rongált Budának tornyai állanak. Értve, hogy még az ő idejében is, dacolva a nyolc századoknak vérzivatarjaival. Összesen egy torony állt, az is megnyúzva, tört lábszárcsonttal. De ez az állanak a sor végén a mi korunkban már pusztán a zengő kiáltásával toronyerdőt támaszt látnivalóul.

 

 

Bethlen Miklós /1642 – 1716 /

 

 

8/148. A tekercs nekem még kézbe fogható szó gyermekkoromból. A házban olyan közhasznú volt, akár a kalapács, a seprő…Rongyból formált arasznyi tömör koszorú volt. Az asszonyok, lányok viselték, királynőien, egyenes derékkal, egy kicsit a homlokuk felé igazítva. Hogy jól megálljon rajta a fejen cipelendő teli véka…

Meghökkent hát, amikor felnőtt korban bukkan elém a szó. Hol mégpedig? Egy erdélyi magyar kapcájában. Az írónak is nagyrangú Bethlen Miklós önéletrajzában. Nem tetszelegve, hanem a korszak memoár-íróinak természetes stílusában ad képet testi mivoltáról is. – „Szép voltam – írja a hivalkodás árnygondolata nélkül – kezem ujjai és körmei is szép hosszúak”. Az öntetszelgés gyanúját a következő mondat fújja el: „De lábam ujjai, körmei rút, ocsmány tekercsek, talán a szűk csizma miatt.”

Az a kiváltságom, hogy a dunántúli parasztasszonyok teherkönnyítő fejviselete révén jupiterlámpák fénysugarában láthatok vissza – szemlélhetek érzékletes színű – már-már illatú – képet egy réges-rég halott nagyúr / és nagy író/ lábbeliben őrzött / és megszenvedett / titkairól. Pusztán annak folytán, hogy ismerte ő is azt a szót; azt a szerény holmit.

 

 

Bölöni György / 1882 – 1959/

 

2/405. Bölöni. Szegény. „Fajtámbeli testvéremmel” – Ady dedikált neki így egy verset. Ez volt a peronjegye a magyar irodalom sineihez, ez örök bérlete a magyar közélet összes vonalára. Egy magyar úr, sőt nagyúr-származék, aki forradalmár, nyugatos, művelt. Mint Rákóczy.

Esztendők óta szinte csak a „népiek” ellen ír, a nacionalizmus ellen, a barbárság ellen. A műveltség, a pallérozottság, az elfogulatlanság védelmében; s birtokában, hangjáról ítélve.

Ez a mostani cikke az Élet és Irodalom karácsonyi számában a magyar provincializmust veszi célba, európaiságot, nagyobb szellemi igényt, szélesebb látóhatárt ajánl…”…Nehogy bármiképpen valakit is megkísértsen a ci-devanjaink szelleme…”

Hogy azt az egyetlen francia szót is / helyesen: ci-devant/, amit leír, hibásan írja le, nem szórakozottság. Aki hallotta őt franciául beszélni, elámult a csodán: negyven év Párizs önmagában milyen kevés nyelvlecke.

Évekkel ezelőtt együtt utaztunk Párizsba…A francia határon a francia tiszt akadékoskodni kezdett Bölöni vízuma miatt. Bölöni izgatottan magyarázkodott. A francia összevont szemöldökkel hallgatta…nem értette Bölöni magyarázatát. Mert Bölöni a hímnemű és a nőnemű birtokos névmást elcserélve mon visa helyett újra mag újra azt mondta ma visa. Francia fül ezt csak m¢avisanak hallhatta.

…Nagy Lajos kéziratai közt meg kell lenni annak a másfél oldalnyi stílusficam-gyűjteménynek, amelyet a Nyugat Árkádia-rovata számára az akkor emigráns Bölöni Az igazi Ady könyvéből Lajos összeírt…

 

2/450. Épp Bölönivel volt ildomos összehivatni ezt az értekezletet.

Nincs népi író, akit ne sértett volna meg. Aki ne utálná.

Mit írt Sárköziről. Legyalázta, holtában, s nem volt bátorsága – gerince – hogy megkövesse, amikor rápirítottuk, mit tett…ez az alakítandó Írószövetség embriója…De végighallgatni ismét…én nem megyek el…

 

 

 

Csinszka /Adyné/  /1894 – 1934 /

 

 

5/227. Móricz Virág megemlékezése Csinszkáról. Csinszka védelmére. Noha maga is tudja, hogy jelentékeny embereket / és eseményeket / tönkre lehet verni szemenszedett igazsággal. Csinszka – töltöttem vele egy társasági estét magam is – nem volt jelentékeny teremtés. Ami rosszat rá mondtak, valóban igaznak tetszik, szemenszedetten. / Remek szófordulat, illetve szóátfordítás Virág tollából./ Sorsa is tragikus: anyja, ki őt szülve meghalt, a fantaszta apja testvérnénjének a lánya volt. Kastélyban nevelkedett a „bőszült”, elkeseredett nagyanya-nagynéni szárnya alatt, aki „soha életében nem bocsátotta meg egyetlen szép kisleánya megbecstelenítését és halálát”. Ady özvegyeként már nélkülözés fenyegette. Ady életén kívüli sorsa már közömbös az irodalomra – mert hisz Ady költészetét már közvetve sem magyarázza. Micsoda rejtett szadizmus táplálja mégis az olvasószomjat, hogy későbbi hibáiról és szenvedéséről minél többet megtudjunk?…

 

                   Üzenet Júliának                                         1930. június 15

 

                        Karcsú, erdődi szép tündérkisasszony,

                        Halálra szánt, kedves virág!

                        Gyermekek anyja, megalázott asszony!

                        Adott-e megnyugvást a másvilág?

                        Küldött-e álmot kilobbant szemedre,

                        takarót? – ha síri ágyad hideg.

                        Késett jóságtól, késett belátástól

                        fölenged végre agyonvert szíved?

                        Porrá hullott, csonttá aszott kezed

                        érzésben gyöngéden megcsókolom,

                        ha éjszakákon rám néz bús szemed,

                        könnytől megszentelt testvéri jogon.

                        Csöndes testvérem, szent, halott rokon,

                        mi minden vár rám, magam sem tudom…

 

                        …Nyugtalan évek föltisztult ködén át

                        halott testvér, nyújtsd felém kezed,

                        elvérzett hősök csillagfényes útján

                        az utunk egy közös sírhoz vezet.

 

                   Júlia egy verse:

 

                        Ne higyj nekem…

 

                        Ne higyj nekem, ha mosolygok,

                        Álarc ez csak arcomon,

                        Mit felöltök, ha a valót

                        Eltakarni akarom

 

                        Ne higyj nekem, ha dallásra

                        Látod nyílni ajkamat,

                        Gondolatot föd e dal, mit

                        Kimondanom nem szabad.

 

                   Ne higyj nekem, hogyha hallasz

                        Fölkacagni engemet,

                        Megsiratnál, hogyha látnád

                        Egy ily percben lelkemet!

 

Csokonai Vitéz Mihály / 1773 – 1805/

 

 

3/216…Tbilisziben…Egy egész ország Csokonai-orral… Mintha csupa álruhás Mátyás király között járnék. Mivel pedig Csokonai kedvenc költőim első sorában áll, Mátyás király pedig versenytárs nélkül a legbefogadhatóbb királyom, Rusztaveli népe közt jól érzem magam…

 

4/39. Csokonai diadala nemcsak a megmaradó betű diadala az elröpülő szó fölött, hanem íme, a romló-összeomló test fölött is. Ámulunk, hogy országfutó volt, mellőzés, lenézés, nemegyszer köznevetség tárgya; hogy kortársai nem emelték arra a magas székre, arra a trónusra, amely kijárt neki, kiáltóan, a mi szemünkben…Ha hihetünk a korabeli adatoknak, Csokonai tele volt olyan jegyekkel, ahogyan a korabeli bohócokat ábrázolták. Himlőhelyes volt – ragyás – csúnya; aránytalanul nagy orra szinte kilógott az arcából. S ráadásul természete is bohóckodó, szalonképtelen, a botrányokozás határáig. És italkedvelő…Ez az esendő test egy posványba bukott nemzet talpra állításához kölcsönözte a hátát. Egy ország tohonya vezetőit akarta a válluknál fogva megragadva cselekvésre rázni.

 

5/227…Milyen kiábrándulás, hogy Lilla nem egy személy volt, és így Csokonai korai haláláért már csak emiatt sem égethető meg Vajda Julianna…

 

 

Csoóri Sándor / 1930 -     /

 

 

4/217. Délután Boldizsár, rémhírek áradatával, hogy mit is jelent az írószövetségi néhány fölszólamlás. Sántát, Csoórit, Fekete Gyulát röviden antiszemitának tartják…

 

4/273. Csoóri nemcsak költőnek nagy tehetség, de kiváló tanulmányíró, cikkíró, sőt pamfletíró lehetne, lehetett volna, ha megkapja a teret, a sok jól nyüzsgő közt: van tartalma. Rég szerkesztő kellett volna lennie – erre a jó hely- és helyzetérzéke és hűsége is képesíti. S mióta tevékenykedik – gyanú alatt áll.

 

5/154. Csaknem rögtön utána Csoóri Sándor. Komoly, csupa nehézséget lát, mégis derűs. A Népszabadság-beli cikkem hatása „közvéleményt fordít”, igen sokat beszélnek róla: „frontáttörés”…További vita, illetve találgatás az ő generációjának esetleges egybe állásáról. Ferenc /Juhász/ szerintük túl individualista, László /Nagy/ keményen velük van. De a fiatalokat úgy megkínozta az eddigi kezeltetésük, hogy szinte megtörte. És hol volt lehetőség annak a „szinte földből emanálódó tennivalónak a szolgálására, amely – közösségi üggyé válván – nemzedékké tömörít egy csomó tehetséget?” Ez az én kételyem, de – most már mégsem annyira sötéten lát, mint csak néhány éve is. Aztán Erdélyről hosszan…

 

5/214. Első olvasásra megérzem például, hogy Csoóri versei maradandóan tartalmasak. De második, harmadik olvasásukkor fedezem csak föl: mi is a tartósan értékes az újszerűségükben: mi emel föl bennük a próza talaja fölé…

 

6/11.  Csoóri Sándor és Huszár Tibor; ½ 5-től 8-ig izgalmasan mély, mert szükségesen éles /s mégis szellemes-vidám/ beszélgetés. Előbb a Márciusi Front kiáltványának történetéről majd a baloldal „elnemzetietlenedéséről”; - ma is heveny baj…

 

6/204.  Délután Csoóri – Kardos György helyett is / mert beteg./ A szellem és erőszak gyors megjelentetéséről – amíg a M.N.-cikk hatása tart, és erre a kérdésre van élénkebb figyelem…Aztán: miért nem állt össze nemzedékké az ő táboruk? Juhász és Nagy közönye miatt? Hogy lehetne mégis az akadályokat félre tolni? Hogy folytatódjék az a nép / azaz most magyarság/ -védelem, amit a mi nemzedékünk föladatul vállalt /úgy-ahogy is/. 

 

6/317. Ingerültség az Élet és Irodalom szelleme ellen. Csoóri még marad. Ő már: hogyan lehetne hetilapot az igazi irodalomnak. Mint az írószövetség lapjának? Ugyanez lenne az eredmény. De – ezt mondtam én – a költség? Kidobni milliókat, mert nem lehet kitenni egy-két tehetségtelen embert a legfontosabb szellemi irányító helyről; egy szerkesztőségből. De ha a külső ellenség az ő „érveiket” fegyverül használja, és ők ontják az ilyen érveket.

 

7/100. Riasztó hírek továbbra is Csoóriról: szívinfarktuson, vagy ehhez hasonlón ment át…Most Csoóri egy-egy ciklusában mennyi érték; a Sirály vonalban például.

 

7/125. Csoóri verseinek mindig „mély” tartalma van. De verse már első pillantásra – már formáját nézve – akár klasszikus terminusokkal taglalható: jó szerkezet, drámai előadás, gazdag ötletesség, izmos tömörítés; villámfényű megjelenítések.

 

7/131. Délután Csoóri. Teltebb az arca, jobban van. S lelkileg? Évinek / élettársának/ most megint többet jósolnak egy-két hónappal. Kitartani így egy szerelemben, ahogy Csoóri: jellemkép is.

 

7/193. Vacsora – voltaképpen Csoóri 50. születésnapjára…szellemi sziporkákkal villogó beszélgetés. Nyíltan a szellemi életről, a világhelyzetről…Csoóri helyett egész oldalas / a Tükörben/, de még bent is színes fényképek más / hozzá se mérhető/ írót ünnepelnek. Nem kellene ebből a lapból is „kivonulni”? Aczél ezt ígérte mint a népiek szócsövét, szemben az Élet és Irodalommal.

 

8/24. A Tiszatájban Csoóri remek új versei – ugyanaz a kettősség. Forma és tartalom: egyensúlyban tér vissza végre, legalább a szépirodalomban?

 

8/33. Csoóri telefonja a Mátrából, aztán többször Gombos Katié. Se Sinkovits, se Csoóri nem kapott még választ, kimehet-e Amerikába, a Bartók- centenáriumra. Még Boldizsár is: én telefonáljak A,Gy.-nek. Törjem tehát meg a köztünk kialakult nem kellemetlen nem-érintkezést? Ha pedig nem, enyém a „mulasztás”?

 

8/60. Csoóri hideg „ucsorán”, elég talpraálltan, noha betegágyból kikelten. A Mozgó Világ körüli hercehurcákról. Milyen kicsinyes, szánalmas világa ez a „szellem”-nek, ahol miniszterek, pártfővezetők húzogatják a fércelések szálait…a ”fiatalok” memorandumot készítenek, hogy saját hetilapjuk legyen.

És ha az is olyanná alakul – az odanyomott tényleges szerkesztőkkel – hogy még egy lap a meglevő tucatnyihoz, amelyet a tömegeknek pénzén e tömegek jó-tudatának megzavarása végett működtetnek?

 

8/67.  Csoóri Bécsből a Herder –díjjal, Münchenből a hírrel, hogy kiadták ott is a Szellem és Erőszakot. Alig tudom hinni. Példányt nem hozott, bár máris kereng belőle itthon is /?/

 

8/72. …S aztán – milyen végzetes melléfogás lehet, ha a hazai ellenségeskedők holmi invesztigátorául Csoórit teszik meg.

 Ma este meg épp Csoóri nálunk – magával hozta Tornai Józsefet is, váratlanul / de éppoly szívesen látva/: nem tudott ide szólni, napok óta rossz a telefon…Végre személyesen is felsorolják, kiket is lát Aczél magyar ellenzéknek. Nyolc-tíz ember mindössze, 30-35 év körüliek. Jórészt nagypolgár-ivadékok…A bűnük voltaképp, hogy – Lukács ellen is fölkeltek; s nem tudhatni, olyan szemlélettel-e, mint a Párt.

 

8/87.  Ha az irodalom csak helyeselné az életet, nem volnának írók. De ugyanígy filozófusok se. Még egyházatyák is csak úgy-ahogy. De hisz tán vegyészek, úttervezők, csillagászok sem. Orvosok kiváltképp nem.

Miért ráncol hát homlokot a kritikus azt hallván, hogy az irodalom alapjában csak ellenzéki lehet? Értve csak azt a kritikust, aki nem az alapokon áll, hanem a mindenkori fölszínen? 

Ezt arra, hogy Csoóri telefonált: jelentkezik ismét a buzgalom, hogy saját hetilapja legyen az ő nemzedéküknek is.

 

8/153. …Egy szerencsés villanású metafora minden úgynevezett belő vallomásnál fényt ad a versnek, megvilágítja az annyit emlegetett lírai kifejezhetetlent. Csoóri verseiben szakadatlanul villognak ezek a fények. Egyszerre mély és – szemgyönyörködtető. Ösztönösen; pusztán eredeti – eredendő – tehetsége révén.

 

 

Darvas József /1912 – 1973/

 

 

2/ 484. Darvas Kormos ég című darabja.

Izgalmas, jó első felvonás. Igen, mert az expozíció annál feszültebb, minél több elemet vet föl.

De ezek az elemek nem állnak egységbe. Teljesen külön ügy az író viszonya a népéhez, a feleségéhez, a családjához.

„Bemondások”-ra alapozott mű, s kezdetben mintha mindenki megkapná a magáét. Aztán…

Senki sem foglalkozott író annyit pályája során a hűséggel s az árulással, mint Darvas.

Erről lehetne egy lélektani drámát írni, ezt a darabot is, mint jelenséget véve bele.

 

4/41.  Ma temetik Darvast.

Beteg vagyok, nem mehetek ki. Csak Flóra lesz ott.

Van a tett és van a mű.

Az utóbbi években ismét közelebb kerültünk egymáshoz.

Korszerű dráma, ez volt minden ambíciója. Kereste hozzá a megfelelő hőst.

Csak a tükör elé kellett volna állnia.

Engedte, hogy fölhasználják, közvetlenül. Jóhiszemű volt. Vagyis épp az értékeit adta oda, ahol azok csak árucikkek lehettek, kitéve az idő devalváló erejének.

Ritkán sírunk. De mikor kinyitottam az újságot, s bementem Flórához a hírrel, mindkettőnk szeme megkönnyesedett.

Nem fejezte be a pályáját. Most kellett volna a tanulságot levonni, s ő meg is indult ezen az úton. A kettétört pálya fiatalon is szívszorító. Milyen szívszorító így, hatvanegy évesen.

 

 

Déry Tibor / 1894 – 1977/

 

 

1/121. 1938 Január…8 / vasárnap/ reggel Dérynél a Gyűjtőben. 11-kor Gellérttel…Gombaszögiék felkínálják a Pesti Napló szerkesztőségét. Húzódozom…

 

1/289. Déry arra, hogy: „Hogy vagy?” „Olyan jól, hogy szinte szégyenlem.”

 

2/66. Vita Németh László értékéről, este a közös hálóban a klinikán. – Mégis csak ő Móricz után a legnagyobb regényíró. A legnagyobb élő magyar prózaíró. Mire Déry, a mélyebbik hangján: - A múltkor elolvastam a nagyregényemet. S a Tengerparti gyáramat. S nagy, fekete tekintete mondja, hogy ő ezeket tartja a jelen irodalom tetejének.

 

3/270…Kortárs-beli emlékezéseiben Déry kalapáccsal töri Füst Milán személyének friss, de máris agyonbarokkosított szobrát…

 

4/41.  Vacsorára Némethék, Aczélék, Déryék…László is, Tibor is irigylésre méltó. Lászlót állandóan boldog révület védi az öregkor korbácsütései ellen, Tibor boldogsága, hogy hátrálva is okosan védekezik: tudja – fölényesen - , hogy mibe kell bele nyugodnia. És naponta oda tudja kötni magát a munka gályapadjához, s mivel szívósan evez, az a hiedelme, hogy Kháron ladikján azért ő is irányít valamit, még afféle kirándulásokra is fölhasználhatót.

 

4/67. „Elviselhetetlenül rossz – Nem engedem újra kiadni – Csak visszfénye egy szándéknak – nem mű, csak kísérlet.” Így Tibor A befejezetlen mondat-ról, főművéről.

A jó író az ilyen mondatokkal is győz…Mennyi hang volt az Ítélet nincs-nek Füst Milánra mért csapásai ellen…

Tibor nem először tagadja meg a „kísérleteit”. És kit nem fog el a megtagadás ilyenforma indulata?

Ha volt is Füst Milánban tapintat, tapintatlanná játszotta. Az arányérzéknek ez a hiánya tette főképp, hogy összezördült a világgal…Ady országos temetésén…öklével döngetni kezdte a vasajtót, lábával rugdosta,  s velőkig hasító hangon addig sivított…amíg végül belülről ki nem nyitották…

 

Mind ritkábban találkoztunk. Amikor pedig 1945-ben, már a háború vége után, egy – igaz, jócskán naiv – nyilvános előadásom alatt, mely az író és a pártok viszonyáról szólt, hirtelen felugorva helyéről, az előadást félbe szakította…ellejtette Salome táncát, fejemet követelve, majd a széksorok között átcsörtetve, kifutott a teremből – nos akkor rosszkedvűen bár, de végképp lemondtam arról, hogy személyünkben folytassuk majd harmincéves barátságunk párbeszédét…Nem láttam többé.

Déry Tibor: Ítélet nincs, Szépirodalmi, 1969. p:211 és 217.

 

4/117. Este Déryék…Tiborban most egyesül a műveltség és az egyszerűség, úgy bölcs, hogy mégis szókimondó, szinte a kegyetlenségig, de önmagáról szólva is…Tibor – noha igazán több embert lát, mint én – nem tud arról, hogy a politikusok személycseréje eltolódást jelent az addig kialakult iránytól. Aczél Györgyöt…”leváltották”? A tekintélyét ez nem érinti…

Aztán hosszú véleménycsere a legújabb – a „legmodernebb” – költőkről Tibor dicséri Somlyó cikkét az érthetetlen versről, noha ő csaknem az egész mai új lírát bosszantóan érthetetlennek tartja. Flóra Juhász „A harmadik napon” című versét olvassa föl, hogy megvédje, neki nagyon kedves verse.

 

4/132. Böbe és Ella viszik a szót. Tibor irigylésre méltóan /én is irigylem/ ürítgeti a kupicákat…

 

4/211. Déry nyolcvanadik születésnapjára meg kell írnom a Kortársnak a cikket. Elolvastam ismét a Bópeert. Vaskos tárgyról röpke líra; sirattató otrombaságról mosolyogtató szellemesség. S mindezt hetvenkilenc évesen!

 

4/213. Tegnap fejeztem be a cikket, melyet Tibor nyolcvanadik születésnapjára a Kortárs kért. Flóra ma gépeli. A dicséret túlzott? Tán csak barátságunk meghittségét túloztam, gyanútlanul: örömet akarván szerezni dísz - /gyász-/ ünnepen. De másodszori elolvasásra a Kedves bópeerről valóban mérsékeltebb a véleményem.

 

4/251. Tibor is most hallja először, hogy a diaszpóra ma itt az erdélyi és a felvidéki magyar tömböket is jelenti; hogy a népművészet a határon túli magyarság afféle védő kerete, mint egykor a vallás stb. Vagyis cikkemnek éppen a magvát, a végső konklúziót nem értette meg ő sem: legyen mód leinteni azokat, akik a feszültséget egyszerűen a magyar nemzeti érzés visszafojtásával akarták ösztönösen s akarják most tudatosan eltüntetni. Vagyis egyszerűen az egész magyar nép elnyomásával…semmi együttműködési hajlandóságot nem látok.

 

4/293. Ebéd Déryéknél Vas Zoltánékkal. Előzően jó másfél órás letelepedés a ház előtt, az öregségét pótgallyakkal leküzdő nagy gesztenyefa alatt. Böbe, Tibor elragadtatva „A befejezetlen mondat”-ból készült filmről.

Aztán Tibor cikke az enyémre. Még nem írta le, csak ismerteti. Az egész új népies-urbánus vita magva az új antiszemitizmus – ő ide fordította az eszmecserét. Böbe szerint igen veszélyesen. Külön is megkér, beszéljük le Tibort, hogy ezt az írását kiadja. Elküldik még majd közlés előtt.

 

4/336.-339. Babits halálának, a Nyugat betiltásának, a Magyar Csillag kínos-keserves megindulásának évada volt? A jövő még tömören borús láthatárú, a jelen nyomasztóan alacsony felhőjáratú. A vita magvát éppen a Magyar Csillag adta.

Sok levelet írtam, olyanoknak is, akik közöltek a Nyugatban, de a lap tengése idején elmaradtak; ki-kimaradtak a havi néhány ív terjedelemből. Tibornak még az új lap megjelenése előtt oda szóltam asztala előtt elhaladva: készítsen most már rendszeresen kéziratot. Nyilván nem figyeltem a válaszára, mert néhány hét múlva, mikor megismételtem a fölszólítást, ezzel kezdte: Mondtam a múltkor is, hogy…

Azt mondta a múltkor, illetve azt kellett volna megértenem, hogy amíg ő nem teljes jogú magyar író, addig nem vesz részt a magyar irodalomban. Magyarázat kellett, hogy megértsem. Ezzel indult meg a vitánk.

Igen jó viszonyban voltunk. Alig volt elkészült írásunk, amit nem mutattunk meg egymásnak azon melegében…

Ritka volt köztünk a vita, mondtam az okát. Ha különbözött a véleményünk, azt csaknem mindig véleményünk kiegészítésével intéztük el, figyelemmel, teljes jóhiszeműséggel egymás iránt. Tibor nyolc évvel volt idősebb nálam, tapasztalata, műveltsége valóban vitathatatlanul szélesebb körű, mint az enyém…

Mi is volt tulajdonképpen az ő visszahúzódásának az oka? A sértés, hogy megbélyegzik. Ez igaz volt; a sérelem respektálandó volt, elégtételre jogosult, megcsitításra kötelező…

Még a húszas évek elején ismerkedtünk össze, Párizsban…Akárhol találkoztunk is, a színhelyet teljesen háttérbe nyomja a sugárzás, a fiatal Déry Tibor tekintete. Ismert levelezőfényképén Adynak volt akkora szeme, mint akkor Déry Tibornak.

 

4/358. Déry – szeret szerepelni személyesen is; nemrég volt a szerzői estje, az Irodalmi Színpadon, most meg a Kossuth Klub hirdeti nyolcvanadik éve ünneplésének megismétlését, Keresztúry bevezetőjével. Vigasz ez is, vajon diadal fölmászni a pódiumra, hajlongással köszönni – fokozni, igényelni – a tapsot?

 

5/60. Aczél – kigömbölyödve, magával hozott jókedvet, noha el-elejt keserű megjegyzést is. / Nehéz volt, s még ezután jön a neheze./ De a kongresszus lényegéről / a motorikus erőkről / nem esik szó. Tibor dicséri Kádár összefoglaló beszédének teljesítményét: szabadon beszélt, kerek fogalmazással, hibátlan magyarsággal, komolyan, mégse fensőbbségesen, sőt még megmosolyogtatva a hallgatóságot.

 

5/93...A legjobbat most Csoóri írja. Tibor: - Nem bírom Csoórit – Miért? – Nem bírom. Juhászt még kevésbé…

 

5/177. Délben Déryéknél…- Hogy bírod ilyen jól már a nyolcvanegyediket? – Nyolccal vagyok öregebb nálad. Soká bírjam még? – A biztonságomért; a villámhárítómnak érezlek; amíg fölöttem így állsz – csak nem vág belém, pedig ugyancsak sistereg köröttem.

…Én szorongok. Tibor: - Teljes magánszeméllyé tesz, hogy képtelen vagyok fölfogni az események bonyolultságát.

 

5/201. Tibor hosszú elmélkedése, miért szeretünk tüzelni, vízcsobogást hallgatni. Legalább háromszor leírtam elméletemet erről: atavisztikus ösztöneinket mozgatják.

 

5/273. Mosonmagyaróváron ebéd, a Várpincében, igen jól s olcsón. Még kirántott velő is volt /Flórának/ és vese-velő /nekem./ Déryék fogast ettek.

…Tibor nem vesz részt az üléseken. Baden-Badenbe készül – a ruletthoz. Böbe: már tudom a pesti sztorimat. Ahogy gördülünk Bécs felé, és Gyula minden egyes magyarázatára /hogy hol voltak Vér-Bulcsú törzsének szállásai/ Tibor magyarázata, hogy mire kell vigyázni a rulett asztalnál /nehogy más nyúljon be a megnyert tételért stb./.

 

6/49. Tibor – Ella szerint - / de Csoóri is ilyet mondott / megfizetteti az interjúit. /Logikus: szellemi munka az is./ A legutóbbi tévé-fölvételéért a nyugatnémetek 50 000 forintot fizettek. A svédek is egy órás tévét csináltak. Böbe szerint, hogy még ne késsenek el. Mi a Nobel-díjra következtetünk.

 

6/96. Ella és Móricz Virág, tele hírekkel Tiborról. Veszprémből először Pestre akarták küldeni, de Pestig nem bírta volna ki az utat! „Labdáznak vele ide-oda, egyik kórház sem akarja, hogy nála haljon meg”

 

6/101. Kilenckor Aczél hivatala Flórát keresi. Átadom neki a kagylót. A közömbösnek tetsző mondatokból is megértem: Tibor meghalt.

Ma hajnalban, szenvedés nélkül; elaludt. Az ápolónő mellette ült.

 

6/102. Közben én állandóa: Tibor.

Élete: a choix. De stílusa is mondatonként választékos. Megbecsülte az olvasót, a magas fokú igényességével. Felelősség és bátorság.

 

6/103…akármennyit is szenvedett is az utolsó héten, végül Tibor „jó halált” kapott. Hajnaltájt elaludt, oly észrevétlenül, mintha saját maga sem vette volna észre. Vagy – az utolsó tanú – az ápolónő aludt? Meglehet, sőt valószínű. De a kínos halálküzdelemre nyilván fölébredt volna. Vagy már későn ébredt föl? De mit tehetett volna akkor is? Még egy injekcióval hátráltatni azt, amit – Aczél szerint -  Tibor már sürgősen kívánt?

 

 

6/104. Tibor két nagy meleg szeme. Ez lesz a portréja az emlékezetem múzeumfalán. Miért járunk temetésre? …

Tibor koporsója mögött a gyászmenet. Kísérjük ki a föld alá, az életből, néma fegyelemben, példásan egyenes, csaknem katonás sorokban…

Sírt valaki a szertartás alatt? Végül is úgy hiányzott, mint az egyházi ima. Kodály földolgozást énekelt / produkcióként/ az operai kórus. Kellemesen ringatta a gyászt. Peregtek a filmfelvevő gépek. Ettől is: színpad.

 

6/186. Déry meghalt. Ettől én is elhallgatok. Nem sarkall, hogy ő dolgozik /kedvvel s eredménnyel/, én meg nem.

 

7/138. Negyedik napja már reggeltől estig hiábavaló – s egy porcikámnak se való – szellemi erőfeszítés: megírni, amit Tibor emléktáblájának fölavatásán holnap Füreden el kell mondanom. Nálam jobban csak Tibor vetette meg / s vetette volna meg most is/ jó dadaistaként az efféle fontoskodást.

 

7/142. Déry Tibor ontja példatárait a rendkívüliségnek. Elég az Ítélet nincs egy-egy fejezetét megfelelően elemezni…Déry a szigorú, de költői igazságot szolgáltató bíró.

 

7/153…Böbe érdeméről,  képességeiről – nagyságáról. Semmi sem készítette elő, hogy ilyen szép / valóságos/ szerepet töltsön be. Szívből dicsértük. Véletlenül került a fénybe amit Tibor személye árasztott, de nem éjszakai lepkének bizonyult: az a fény egyéniséget mutatott meg.

 

7/174. Déry Tibor a nyolcvan felé táncoltatta oly könnyedén s oly tartalmasan a betűket. Gratulálás közben megkérdeztem, hogyan csinálja. – Van türelmem kivárni is, megválogatni is a pimaszokat.

 

8/75. Az irodalomba Déry Tibor a tölgyerdők birodalmából érkezett, közvetlenül, személy szerint. Családjáé volt a Nasici-féle hatalmas fakitermelő vállalat. Annak egyik vidéki telepé hivatalnokoskodott, amikor meghívást kapott egyenest a Nyugat kávéházi asztalához. Azonmód az erdészek valamiféle zöld öltönyében húzott széket maga alá, szemben Adyval. Mellette Ignotus ült. Dzsentriskedőnek nézte a ruhája miatt. A pincértől már akkor törkölyt kért.

 

8/222. Tibor /Déry/ naponta /délelőttönként/ végül fél liter pálinkát is rászánt „föltölteni” a tollát. Görnyedve, törpére zsugorodva írt. De mindig egyenes derékkal – már nem is tudatos: de ösztönös büszkeséggel – szedte össze a jegyzeteit. „Lett valami?” kérdezem. „Az, hogy még lehetne!”

Ezután már csak fél oldal következik a naplóból, ott egy utalás Veres Péterre, aztán Flóra fejezete: A Semmi közelít. B.G.

 

 

Devecseri Gábor / 1917 – 1971 /

 

 

4/173. Devecseri – posztumusz – könyve, A has-felmetszés előnyei és utolsó versei. Az 1927-30-as években élek, kínlódva: milyen zűrzavar volt, vergődés. A versei közt igen jók is. S az ártatlansága a halál előtt, a szívóssága.

 

 

Dugonics András / 1740 – 1814/

 

 

5/257. Mennyi a föltámadás-képes írónk! Dugonicsot első soron ezek közt érzem. Épp azért, mert – szégyenemre – műveit csak szemelvényekben s így alakját csak az irodalomtörténetből ismerem. De mennyi is ezekben a szemelvényekben. Mennyi ábrázoló – igaz művészi erő! S mennyi elragadó vonás írójuk természetében…Boldog és hálás előfizetője lennék Dugonics művei új kiadásának.

 

 

Eötvös Károly /1842 – 1916 /

 

 

5/215. Véletlenül – a kötése miatt – húzom ki a zsúfolt sorból Eötvös Károly „Nagy év”-ét.

A színig rosszat eldobjuk, nyugodt lélekkel. A félig rosszba beleragadunk: hátha, mégis. Aztán züllesztőnek van mivel züllesztenie: adja azt is, ami léleknek kell!..

 Németh László dicsérte / még hajdan/ Eötvös stílusát. Valóban: mondatszerkesztés, mondatritmus csábítóan kifogástalan.

S aztán a mi szűkebb tájunk írója…Ahány falut, de még pusztát is emleget: ismerős.

S közben locsog, tartalmatlanul, mint a kikapcsolt vízimalom kereke. S hazudik, mint a vízfolyás. A csillapíthatatlan kérkedhetnéksége ontatja vele a szót és a – visszavetített „wunschtraumot”.

Ahány nemes família neve fölmerül, az neki mind atyjafia. Ahány történelmi esemény, azt mind kedves édesapja tette döntővé! Ahány környékbeli hőstett, arról mind ő hiteles szemtanú. Kedves édesapja minden csatába, vészes hadi kalandba magával vitte, maga mellé ültette, a dupla puskája mellé. Így mindent aprólékosan – többször is – emleget.

Csak egyet nem. Hogy 1842-ben született, s így a Nagy év alatt hat-hét éves volt...

S mégis abban, amit ez a sokszor csak a saját köveit őrlő malom világgá szór: a konkoly íze feledhetetlen. A kép, amit ez a plajbászt jól, de a távlatot csapnivalóan ismerő dilettáns fest az 1840-es évek nemesi és jobbágyi falváról, dermesztő…

 

 

Erdélyi János /1814 – 1868/

 

 

8/184. Erdélyi Jánost az irodalomtörténet mindmáig nem állította méltó helyére. Népdalgyűjtéssel kezdte és Arany János nagyra becsülte…”Miképp a föstész, midőn arcot másol, a szemet rajzolja legelébb, hogy mintegy folyvást nézhessen a másolandó egyén lelkébe: úgy kerestem én azt a szemet, amelyen a magyarság szemébe láthassak, s nem találtam”…jó száz éve írta ez a Németh László-vágású, jellegzetesen magyar bölcsész…

 

 

Erdélyi József /1896 – 1978/

 

 

5/158…én megkésve jöttem kortársaim közé /külföldről/, s azok már tartották a helyeket, és – féltették öntudatlanul…Erdélyi acsarkodása, noha ontottam rá /írásban is/ az elismerést.

 

6/394. Nehezen bírta a tehetségét Erdélyi. Nehezen bírta a tehetségét el már ifjan, meg-megrokkant alatta; eluralkodott rajta, emberileg le-lealacsonyította…acsarkodott, rágalmazott…Korszerű volt, rövid lejáratúan, mennyire korszerű. Most épp ezt kell túlhaladnia, ezzel a megmentendő, megmentésre való teherrel.

 

6/398. Erdélyi temetése. A taxi pontosan jön…Az első öt perc már éles szociológiai fölvétel a nem kisszámú összegyűltekről. Egyetlen férfi sincs negyven év alatt, hacsak a szép szál unokák nem Honor mögött…

Egyetlen író sincs.

De mégis: Fodor András.

Az egyházi szertartást jóval előbb tartották. Soká állongunk némán a hideg ravatalozóban. Honor: fekete ruha, fekete szalmakalap…

Kiviszik a kívül fekete, belül bádogszürke koporsót a napfénybe. Itt beszél – töredékesen hallom csak – Fodor.

 

6/401. Erdélyi annak idején bűnvallatás és bocsánatkérés után tért vissza a szellemi életbe. Szívből jött vajon ez a lépés, hiteles volt a versbe foglalt vallomás?…Nem mindennapi kanyarba fordulhat a tűnődés. Mi a helye s módja az önbírálatnak a szellemi életben.

 

6/406. Rossz ébredés. Helyes volt-e a akaratlan flottatüntetés, hogy mégis elmentem. /Csak azért, hogy ne legyen rossz ébredésem amiatt, hogy nem mentem el./ Mit szólna, ha szólhatna Erdélyi ehhez is, ahhoz is? /…/ Itt a szerkesztő hagyott ki a szövegből. B.G.

Akkor merült ez föl bennem, amikor valaki azt már a sírtól eljövet mondta: jó válasz volt ez a mai zűrzavarban, hogy itt láthatnak, elmegy ennek a híre. Ő az „irodalompolitika” pesti köreire gondolt. De rajtam átvillant: hátha a bukarestieknek is szánt valamiféle választ a fegyelmezettebb részem.

Valamennyien, magyar „népiek”, „népiesek” között ő volt a legnépiesebben – népibben – magyar is. Én – mellette igazán – internacionalista voltam, Szabó Lőrinc / ahogy tőle meg is kapta/ kozmopolita.

J.F. is egzaltált volt. De őt / szememben/ nem mentette olyan elementáris tehetség, ami Erdélyit néha zubbonyként korlátozta és – mentette; úgy értve, hogy mentette föl az értők előtt.

 

 

Erdős Renée /1879 – 1956 /

 

 

2/20. Egy szétlőtt ház megmaradt könyvei közt halászok…Mi ez a piros kötéses? Erdős Renée A nagy sikoly-a. Egy világnak kellett elmerülnie, hogy végre a híres könyv elolvasásához jussak. Az első kötet után ámulva teszem le. Valósággal megrendít, úgy meglep az ízléstelenségnek, a hazugságnak ez a mélysége. Ezt olvasták a magyar udvarházakban?

 

 

Fazekas Mihály /1766 – 1828 /

 

 

1/375...ha már mindenben előfutárt keresünk, a szocialista realizmus első képviselője Fazekas volt. Az első vérbeli forradalmár. Elképzelem, milyen egészséges gúnnyal ment át a dohogó kalmárok s arrébb a derülő „sinlődők” csoportján a templom előtt, a csöpögő esőben.

Kolozsvári Grandpierre Emil: Egyedül Zsdanov tudta, mi a szocialista realizmus, de a titkot magával vitte a sírba. /B.G./

 

 

Füst Milán / 1888 – 1967 /

 

 

1/27. Mi lehet igazán Füst Milán legújabb vállalkozásának oka? Tudniillik politikus lett. Miután drámájának legutolsó jelenetét vagy kétszázszor átírta, váratlanul félretette az egész irodalmat s belépett a Rassay-pártba…Miért mindez? A legegyszerűbb magyarázat: most maga játszhatja meg drámáit, szónokolhat, mint egy Antonius! /Kitűnő szónok lehet, s imponáló már a megjelenésével: magas homlok, komor arc, nyugtalan, éles tekintet./ de mi van e mögött? A művész utolsó erőfeszítése? Hiúság?

 

1/301. Virág elmondja: első vagy második találkozásukkor Füst Milán két ujjal megfogta Zsiga bácsi orrát. Móricz utálkozva, de udvariasan eltolta magától, s egy életen át nem állt többé szóba vele.

 

5/290. Még tegnap Tiboréknál: megkerült Füst Milán „elveszett” naplója. /Tibor szerint ezt csak Milán terjesztette fontoskodásból, azt mondva élete fő művének. Utólag Erzsi is beledolgozott./ Mert a naplók!

 

5/408. Végül Ikát már feddő pillantásom is zaklatta: mikor szerzed meg végre Füst Milán naplóját? Kifogyott.

 

5/532. Füst Milán naplója. Érzékeny test, de csontváz nélkül – így szenved csak igazán: emberien. Az első kötet 319. lapján: „Falusi feudális ország ez. Milyen mélyen alázatos a paraszt a földesurához! Hogy megérkezik: megszólal a harang…Ők parádéba öltöznek – szónoklatot tartanak…” Még a vendégeknek is kezet csókolnak. Az egész leírás azért hat egy Tolsztoj-regényből való lapnak, mert parasztot olvasunk béres helyett. Ott van a helyszínen, s mert a szavakat nem ismeri, nem lát semmit, még ő sem!…S mindezt egy érzelgős slágernek köszönheti még ő, Füst Milán is, annak a bizonyos Akácos útnak, melyben a pacsirta befalván a fülemülét, még fára is szállt szólni.

G. Karcsitól ajándékba kaptam a „teljes” Naplót. Nem tartotta szükségesnek tartani a könyvtárában. Nemsokára bevittem a Ferenciek-teri antikváriumba. A nő fanyalgott, majd mondott egy elég kis számot. Otthagytam. B.G.

 

6/34. Távolodás Füst Milántól. Vétke? Hogy rengeteg rosszat is írt, csinálmány-prózát. / A versek állnak./

 

 

Gara László /1904 – 1966/

 

 

3/224…Párisban élt Gara László, aki talán a legtöbbet tett a magyar irodalom és szellemiség külföldön való elterjedéséért, mondhatnám Mikes Kelemen óta... Amikor kinn voltunk Párisban, nem okkal éppen Gara László halála után, annak a hatása alatt, hogy valahányszor túl jó kedvünk volt, vagy túl szomorúak voltunk, mi magyarok, már Gara és én, tréfából vagy szomorúságunkból, mindig franciául beszéltünk. A halála hatása alatt, amit róla verset írtam, azt franciául kezdtem. Nem sokkal utána egy francia nyelvű folyóirat különszám-félét adott ki Gara Lászlóról, és megkért engem is, hogy járuljak valamivel hozzá ennek a folyóiratnak a tartalmához. Akkor én ezt a francia verset adtam át, amit később magam fordítottam vissza magyarra.

         .

 

Görgey Gábor / 1929 -  /

 

 

6/36. Görgey Gábor ötvenlapnyi remek kötete; mindnyájunkra rápirít az érzelmes locsogásunk miatt. Szűkszavúság és gúny /öngúny is, ez a méltó líra. A líra végleges visszanyelése felé?

 

 

Herczeg Ferenc / 1863 – 1954/

 

 

 

2/390. Itt volt T. – épp lemondásra készen az Írószövetség főtitkárságáról.

„Mennyi az Írószövetség havi kiadása?” – Sok. „Szerintem a magyar népnek soha ennyi pénzébe nem került még az irodalom.” – Körülbelül. „Soha a magyar nép ilyen keveset nem kapott okulást vagy gyönyörködést az irodalomtól” -. Bizony. „Soha annyi Pekár Gyula, Beniczkyné Bajza Lenke, Földi Mihály nem zsüzsgött a magyar irodalomban?” – Nagyon meglehet. „Mikor szórjátok ki ezeket a marxista Pekárokat, ezeket a leninista Courths-Mahlereket?” – Nagyon nehéz. „Hogy legalább egy szocialista Herczeg Ferenc legyen!”

 

5/326. Nagy veszély forrása lehet az is, hogy ha valaki a maga idején jelentős alkotással lép a művészi világba, s ennek folytán rögtön a műhöz méltó szerepet és tekintélyt kap egy életre. De ennek a továbbiakban nem felel meg. S ezáltal épp egykori megérdemelt tekintélyével lesz kerékkötő a szekéren, ha ugyan nem vérrög az agyban. Ez volt a magyar szellemi életben például még az ifjan úgy-ahogy figyelmet méltán érdemelt s úgy megakadt Rákosi Jenőnek, majd csak a közép-tehetségűnek bizonyult Herczeg  Ferencnek is az útja. Ártottak a későbbiekben akkor is, midőn használni szándékoztak…Herczeg Ferenc neve nincs a kor nagy írói között. A sor vége felé említeném én is őt. De vajon még mindig előbb, a tárgyilagosság fokáról, mint az, a jó indulásuk után is mindmáig csak ünnepelt Bródy, Gárdonyi és még hány neve előtt? Meg kellene vizsgálni. Mihelyt valakivel szemernyi igazságtalanság történik, hajlamosak vagyunk mindenben pártját fogni.

 

 

Horthy Miklós / 1868 – 1957 /

 

 

1/228. Németországban nem engedték bemutatni Horthy kieli látogatásán készített mozgóképeket. Hitler alulról fölfelé tekingetve kegykereső kiskutyaként keringett Horthy körül, aki valóban épp csak ment, emelt fővel és határozott léptekkel…kegyesen eltűrte, hogy a szél szembe fújjon vele.

 

3/145. Ha Horthy huszonöt éve helyett Károlyi Mihály huszonöt évére tekinthetnénk hátra – hol állanánk ma! Még ha ugyanazon a területen is.

 

4/353…mintha a fegyverbarátság ilyesféle „elárulása” bénította volna Horthyékat is 1944 tavaszán és nyarán…Nemcsak a nemzeti, hanem az egyéni erkölcskódex is Fráter György-i / tehát Bethlen Gáborénál is erdélyibb / húzást engedélyezett, sőt írt elő. Meghátrálni akár egy meghajlás erejéig az árulása folytán immár szabályszerű ellenség előtt s hathatós cselekvésre tömöríteni az erőt…Horthy még akkor is – még a 48-as zászlók hazaküldésének szép jelképe után is – a maga egyéni erkölcsének hatása alatt attól tartott, hogy a szovjet Vörös Hadsereg katonái úgy bánnak vele, ahogy ő bánt el a magyar Vörös Hadsereg katonáival is.

 

4/388. Horthy csak az orráig látott. Masaryk csak a kinyújtott kezéig. A meredélybe már egyforma vakon vezették a népük.

 

5/349. Az ember történelmi fejlődését legszebben két állat húzta: a jámbor tehén, a hiszékeny ló. A hámot mindkettő letehette. A tehén tovább élhet, mint szent állat s mint tejelő. A ló még remélhette, hogy legalább a méltóságos lépésrakása miatt kegyelmet nyer, mint szobrászati modell és mint hatalmi jelvény, mint be- és fölvonulási kellék a diadalmenetben! Horthy azon tengerész-sipkásan is lóra ült, bejövet Pestre 19 őszén, hogy valamiféle győztesnek hihesse és hitethesse magát.

 

7/257. Horthy emlékiratai. Írói – irodalmi érintetlenségében jó tényközlő, sorok közt főleg. Művészi hajlandósága és szintje: már hajóstiszt korában előbb az énekben tökéletesítette magát, aztán a festészetben: leckéket vesz. Imponáló fokra a nyelvekben jut. Német, francia, angol, olasz: egy szinten beszéli a magyarral; de szónoklatot intézni, tósztot mondani, vezényelni, kapásból képes horvátul, szerbül, ruténül is. Tenisz-, lovas- és úszóbajnok. A tetszésére való lánnyal az teremt benső kapcsolatot is, hogy mindketten remekül táncolnak, összeillenek, egy teljes bálterem közepén. Mindezek magas polcra rendelték, kivéve az érdemeit, neveltetése eredményeit. Örökölt vagy elsajátított nyíltsága és szótartása adott esetben éppúgy korlátozza, mint eszmei primitívsége. A hűséget az aulikussággal azonosítja, a kamerádi kézfogással. Így lesz kicsi vonatkozásban nagyvonalú, nagy helyzetekben végül is apró. Sas tekintete a gyakorlat révén így lesz rövidlátás, a kemény ököl vakon törő-zúzó.

 

 

Ignotus Pál / 1901 – 1978/

 

 

4/307. Ignotus Pál volt József Attila igazi mecénása. Hatvany Lajos igazán csak a Nincsen apám költőjét kedvelte…Komoly formában később egyáltalán nem támogatta, legkevésbé a Nagyon fáj idején nem, hisz akkor már nem is volt Magyarországon.

Ignotus épp fejlődése felső szakaszain támogatta József Attilát, nemcsak – amit följegyeztek – megértéssel, bíztatással, szeretettel, hanem ténylegesen is: anyagi gondoskodással…Hogy a beteg megmentéséül a házasság Flórával megtörténjék, abban a tervben ő is segített volna. Az urbánus-népies vitában vele volt a legkevesebb ellentétem, de – valahányszor Londonban jártam, sértődés vagy megalázkodás származott abból, hogy nem hozzá szálltunk, Flórával, aztán Ikával. Ha meg ő Pestre jött: még aznap este vacsora nálunk…

 

 

Illés Endre / 1902 – 1986 /

 

 

4/60. Illés Endre új esszégyűjteménye, Két oroszlán közt. Érzékletesek; az ember nemcsak az agyával, hanem szemével, fülével, orrával benne van a megismerendő hős világában, egy-egy irodalmi korszakban. Sétálva – lélegezve, élvezve – folyó tanítás, igazi peripatetikus iskola; igazi esszé, ahogy Montaigne kijelölte az irányt. Tanulmánynovellák? A meggyőzés oly természetesen folyik, hogy eszünkbe se jut az ellenállás; észre se vesszük, amikor átmegyünk az író álláspontjára: egyszerre csak ott vagyunk, mégpedig kellemes otthoniassággal. Írókról író ír: könnyedén nyújtja a súlyosat; szinte bűvészi művészettel.

 

4/214. Tibor túlzott dicséretének egyik visszahatása az a lelkiismeret-furdalás, hogy Illés Endréről viszont még semmi hozzá méltót nem írtam. Pedig ott a túlzás veszélye nélkül onthatnám a dicséretet.

 

6/190. Nem szégyenkezem magának Illés Endrének is elmondani, okadatoltan: amit lassan negyven éve a magyar könyvkiadással végez, hatás dolgában ér annyit, mintha egy Nyugat-szerű folyóiratot szerkesztett volna: nemzedékek szellemiségét táplálja és irányítja.

 

6/373. Illés Endre naplójegyzetei a Népszabadság ünnepi számában. A lecsiszolt kő olvasása után: le kell tennem a tollat, ez az érzésem. Az a remeklés elcsüggeszt.

 

6/450. Illés Endre hüvelykujjnyi írása is föllelkesít, a tartalmas zsúfoltságával s természetes könnyedségével. S ugyanakkor megszégyenít…

 

7/123. Írói gondok…Szerény mester

Illés Endrétől folyvást tanulni lehet. Legtöbbet nem tanulmányaiból. Azok a tudósoknak szólnak, akiknek súlyos anyagokkal zsúfolt fejébe jól befér az ilyen csipke-finom tudás. Illés Endre az írókat tanítja, halkan, a novelláival; de annál igényesebben. Csak a már úgyis jó írókat oktatja, hogy büszkélkedjem. Minden lapjáról elsajátíthatok valamit.

 

8/181. A Krétarajzok írójához

 Illés Endre gazdag életműve a változatosságával egyszeri. Minden mástól azonnal, első pillantásra, megkülönböztethetően sajátos.

 

8/184. Csak szemünket kell behunynunk s Illés Endre ismét olvasott novellája ott pörög koponyacsontunk mozivásznán. A filmdrámák mértani dimenzióitól szabad cikázásával…

Illés Endre minden helyzetben és viszonylatban a feszültségre esküszik. A művészi alkotásnak arra a vihar előtti légnyomására, melyben már ott van az ózon. Amennyi hitet – szinte zeuszi önhitet – ad, hogy a villámokat emberi kéz is áldást hozóan kirobbanthatja.

 

 

Jékely Zoltán / 1913 – 1982/

 

 

3/ 161. 1965. január elsején délelőtt fél tíz és háromnegyed tíz között a budai Lukács fürdő nyílt medencéjében egyetlenegy lélek sem volt, rajtam kívül. A hőmérő zéró alatt állhatott, mert az úszó csak néhány métert láthatott maga elé, a gyapjú sűrűségű pára miatt.

A fűtött üvegfolyosó végén fürdőnadrágban beszélgetett Jékely, azt hiszem, az építész Ráczcal; a zuhanyozóban nyüzsgött a szilveszterezésből idesereglett fiatalság, de a medence senkit sem csábított.

         Mi kétezerben nem élünk, szegénykém,

            az új évezred nem lel itt bennünket;

            fekszünk a mélyben, s az ég régi kékjén

            fenn, fenn különös új gépek keringnek.

            Lebontották a házat, hol születtünk,

mint a Tabánt. Ágyunk, székünk elégett.

Sok könyvünk méltatlan kezekben eltűnt –

                        Jékely Zoltán: Új évezred elé

 

4/ 141. Jékely Zoltán. A hegy lábánál lakik, fölsétál a kis unokájával – aki Zeyk Domokos dédunokája is -, fölhozza Illyés Kinga ajándékát: hanglemezét: erdélyi költők, székely és csángó népballadák.

 

5/77…a képernyőn…Bartók kitűnő elmondása /Sinkovitstól/. Az gyötör, de ugyancsak testforgatóan, hogy tőlem három verset is műsorba vettek, Weörestől, Jékelytől, Simontól pedig egyet sem.

 

 

Jókai Mór / 1825 – 1904 /

 

 

4/233. Az irodalomtörténészek diadalmaskodva olvassák rá Jókaira, hogy egy-egy emlékét Petőfiről egyszer így mondja el, aztán úgy. Jókai mestersége, hogy képzeletét foglalkoztassa; a szökdelésre, szárnyalásra idomult képzelet táplálékul használja az író életének nyersanyagát is…Babits panaszkodott, hogy ugyanarra a kora reggeli élményre délben másképp emlékezett, mint este…

 

4/387. Jókai közvetlenül a király személyes kasszájából vett föl kemény tízezer forintokat, luxuskiadások fedezésére. Naiv volt? A legveszélyesebb fajtából. Önhitten naiv. Sznobsággal tetézve. Elhitte, hogy a pénz jár neki, a kétségtelen tehetségéért, és az „gesztusra” kötelez. Az írói árulás, ha nem is vele, de az ő korában kezdődött.

 

5/102. Szabó Magda…Úgy meggyőz Jókai tehetségének erejéről, hogy feledteti – elfogadtatja? - jelleme gyengeségeit. El kell fogadnom, mégpedig úgy az egész embert, hogy örvendjek is neki, fönntartás nélkül…Jókaira azt hittem, örökre ráfordítottam a könyvfedelet. S most elevenre varázsolja ez a vogul termetű /szurokhajú, bogyószemű, fürge savú és mozgású / Ukko-tündér.

 

7/68. Értelmes eszmepárbajok éjfélig. Arról is, „mire jó a nemzedék”?

1848-tól 1908-ig nem volt a szellemi életben magyar felelősségű nemzedék. Ezért hitványolódott el Jókai, ingott meg még Vajda is, lett lelki kataton Arany, nem talált közeget Eötvös – és így tovább. A mégoly sok ember sem hadsereg, ha nincs hódításra közös akarat? Védekezésre!

 

 

József Attila / 1905 – 1937 /

 

 

 

1/74…Fejtő…József Attiláról már írt – elmondja / nem érti/, József hogy beszél úton-útfélen rólam. Gyaláz és rágalmaz. Levelet írtam Józsefnek: Kedves Barátom, most felelek régi leveledre. A Válasz már fizet. A lap összeállítói szeretnék, ha dolgoznál, közibük tartoznál. Őszinte nagyrabecsüléssel I. Gy….

 

1/135. Mi mindenben hitt a mi nemzedékünk is. József Attila a külvilág és a lelkivilág harmóniájának közeli megvalósulásában, a munkásuralom és a mélytudat édenkertet hozó együttműködésében.

 

1/294…József Attila haláláért mindnyájan vádolhatjuk magunkat. Legjobban azok, akik mást vádolnának. Akiken annyi a vád súlya, hogy másra kell hárítaniok. Bánt s mennyit engem is a lelkiismeret: nem tettem meg mindent. De ha Jolán a haszonélvezeti sír mellől még egy célzást tesz, teljesen felmentettnek érzem magam.

 

1/375. A marxizmus előttünk volt csaknem száz éve, amíg akadt egy költő / azt hiszem az egész világon/, aki – a társadalmi elégedetlenség, a hangulat után – a tételt is rímbe tudta fogni: József Attilának hívták.

 

2/124. Proudhommeaux felolvassa szép József Attila-fordításait. Az Ódá-nak még csak a felével készült el. A francia nyelv új hangszerelésében új élményként zeng az a mély emberi kétségbeesés. Milyen kéjjel élvezzük ezt a fájdalmat. Ezt a jól meghasogatott, nagy emberi szívet.

 

2/514. A Jókai Színházban hónapok óta játszanak egy színdarabot Gosztonyi János tollából. A főhős József Attila. Tragédiájának három fő okozója a hiú irodalmi vezér, az álnok barát s a hűtlen kedves, még csak nem is József Jolán regénye, hanem a melodrámák hagyományos receptje alapján. Költött nevekkel. A darabot nem láttam. Amit olvastam, a kritika – Waldapfel Józsefét leszámítva – kedvezőtlen. A Kortársban Hermann Istváné is. Ez így véd meg, illetve szolgáltat igazságot: ”A Babits-ábrázolás és Illyés-ábrázolás legfeljebb mozzanatszerűen igaz.”

Eddig azt hittem, Babitsot érte a legtöbb mocsok ebben az országban. Úgy van. De már versenytársa vagyok, s elszorul a szívem az undortól, hogy elébe fogok vágni. Mert én nem bírom.

 

3/105…Minden iskolavégzett ember betéve tudja József Attila Ars poetica című versének ezt a szakaszát:

         Én túllépek e mai kocsmán

         az értelemig és tovább

         józan ésszel nem adom ocsmány

         módon a szolga ostobát.

A szolga itt is én vagyok. Kaptam a figyelmeztetést nem sokkal a vers megjelenése után. De nem a költőtől…

 

3/153. Amiként a Nagyon fáj szerzője édesanyjának sem reakciós voltára következtetnék abból, hogy egyik gyermekét Attilára, a másikat Etelkára – e név női változatára - , a harmadikat pedig az ősi Jolánra kereszteltette. Arra – az irodalomtörténetileg sem érdektelen – körülményre neszelnék, hogy hatott rá az irodalom, hogy cselédlány és proletárasszony mivoltában is fölfogott valamit Arany János működéséből; volt közösségi – vagyis a kor szava szerint, nemzeti – tudata.

Hogy – tovább menve – tán még férjével szemben is volt valami állásfoglalása.

 

3/229. Megvan, a szomszéd szobában az asztal, amelynél egykor szerény vacsorák közben József Attilának bort töltöttem. Alakját minden pillanatban oda tudom képzelni, még jellegzetes fejfélrehajtását, kutató hunyorítását is látom. De milyen alakban üljek én magam vissza a régi helyemre? Képtelenség, hogy hajdani alakban. Hisz ma is élek.

Képzeljük el, ötszáz év múlva is lesz nyoma korunk magyar irodalmának; lesz valami kézikönyv mindkettőnk fényképével. Ő, mint a fiatal Petőfi; én az öreg Aranynál is öregebben.

 

4/98-100. Illés Béla 1954-ből kelt levele Révaihoz: miét nem hívták meg József Attilát a szovjet írókongresszusra még harmadikul sem? Nagy Lajos mellé s mellém. Kun Bélával s Zsdanovval folyt erről tárgyalás, többször is, de „József Attila neve egyetlen egyszer sem merült föl”. Kun Béla – írja illés –  „Nagy Lajossal és Illyés Gyulával megérkezésük első napján találkozott / az én laskásomon/ - minden s mindenki iránt érdeklődött, József Attiláról akkor sem esett szó”.

Emlékezetem nekem is hézagos, de egy-egy mellékkörülmény néha védőburokban őrzi a múlt töredékeit. Kun Béla azon a számomra nem egy meglepetés miatt is emlékezetes találkozón /nem ismertem meg azonnal Kun Bélát/ nemcsak hogy megemlítette József Attilát, hanem „tehetséges ember”-nek nevezte.

…Arra nem emlékszem, hogy József Attilának átadtam-e a hírt Kun Béla véleményéről. Ez az én moszkvai utam szakította meg igen hosszú időre /halála előtti időig/ a baráti viszonyt köztünk. Ez akkortájt volt a legmeghittebb.

Mialatt én kint voltam, cikket írt s akart közöltetni arról, hogy személyemben méltatlant hívtak meg az orosz írók… A cikk valóban Márainál is megfordult, de végül az Újságban sem jelent meg, sőt a Népszavában sem…

Volt még egy hasonlóan fájdalmas – akkor kínos – találkozásunk. Bartók vigadóbeli hangversenyének végén. A földszintre vezető széles díszlépcső egyik szárnyának tetejéről megindulva őt pillantottam meg a másik lépcsőszárny tetején. Ő is észrevett. Ha együtt haladunk a tömeggel, a két lépcsőszárny tövénél természetszerűleg találkozunk. Akkoriban már elég éles vitahangok csattantak arról, nacionalizmus-e a magyar nép biológiai elgyengüléséről, pusztulásáról beszélni. Kölcsönösen úgy tettünk, mintha nem akadt volna össze pillantásunk.

 

4/123-124…feltűnően szép arcú és termetű / Flóra – későbbi – emléke szerint „királynői” megjelenésű/, kevés szavú fiatalasszony…Mártának hívták. Hozzá írta József Attila az „Ódá”-t…Az Óda volt az utolsó vers /emlékezetem szerint/, amelyet József Attila szájából hallottam…1933 nyarán még lakáslátogató viszonyban is voltunk: helyzetünkhöz mért vacsorával ünnepeltük meg, hogy az Óda a Nyugatban jelent meg, első versként a Babits ellen írt szomorú pamflet okozta feszültség föloldásául, amelyet az én kínosan / s mint kiderült/, fölöslegesen méricskélt bírálatom / a Külvárosi éjről/ is szolgált. Babits nagylelkűbb / tágabb horizontú/ volt, mint magunk is gondoltuk. 

 

4/162-164. A késel szót a magyar fül kétféleképpen értheti. Úgy, hogy te késlekedsz, és úgy, hogy ő bicskáz. Képzeljük el, hogy először halljuk a hatalmas zengő sort, és értsük benne ezt a késel szót a bicskázás jelentésében.

 

         Régi dicsőségünk hol késel az éji homályban?

 

József Attilával űztünk ilyen agy-akrobatikákat. Az ő állandóan villogó elméje egyre-másra pattantotta ki még a diákos tréfákat is. Így ezt az iménti sort is. Vagy csak átvette és eltette fejének abba a zsúfolt raktárába, ahol a betéve tudott versek és szövegek töméntelen mennyiségét őrizte? Csak jókedvére emlékszem.

Egy kávéházban egyszer a nagy utcai ablaknál ülve várt rám. Előtte haladtam el a járdán; azt hittem, beteg, oly szigorúan meredt az üres asztalra. De bent már mosolynak és a tekintetnek azzal a derűjével lépett elém, mint akinek sürgetően boldog közlendője van.

…Egyik napról a másikra változott meg ez a mindenki Attilája, ez a világ árvája: vagy csak a mi kettőnk viszonyában lett hírtelen változás?…több tárgyalásra kaptunk egyszerre idézést. A bírósági várószobában épp csak biccentettünk egymás felé; meglehet, hogy 1934 után azt sem. Az ok az én moszkvai utam volt; az ő számára. Számomra az a cikk, amit ő erről az én kint létem alatt itthon akart közöltetni. Ezt is, azt is tíz perc alatt helyére tehettük volna. Halála előtt, Szárszóra indulása előestjén tettük meg, a Siesta Szanatóriumban. A mosoly és a sírás görcsei percnyi szünet nélkül váltakoztak akkor az arcán órák hosszat.

 

4/192. Hány éve kínálta föl Flóra, hogy ideadja, amit följegyzett /Ika számára/ az 1937-es évről: ismeretségéről József Attilával? Akkor azzal hárítottam el: nem akarom befolyásolni emlékei följegyzésében. De hisz akkor már elkészült velük.

 

4/231…az Ingyen lakoma új anyaga…vegyük be azt is, amit József Attiláról írtam 1932-ben. Azt nem írhatom most mellé, mi is volt annak a bírálatnak a légköre és célja. A nyugat számára készült; addig ott József Attila ismert Babits-ellenes pamfletje óta semmi nem jelent meg tőle. Az én bírálatom ezt akarta megtörni; előkészíteni, hogy József Attila ismét dolgozzon oda is, béküljön ki Babitscsal. Ennek eredménye volt, hogy az Óda valóban a Babits szerkesztette Nyugatban jelent meg. A bírálatot József Attila előzően is ismerte; helyeselte.

 

József Attila: Az Istenek halnak, az Ember él. Tárgyi kritikai tanulmány Babits Mihály verseskötetéről. A Toll, 1930. jan. 10. In: József Attila Tanulmányok és cikkek, Osiris, 1995.

…bántóan rossz versek kötege ez a könyv…két marékkal tömi belénk a zagyvaságot…Babylon egerei …Ignotus után szabadon: akasszanak föl, ha értem…tele van képzavarral…végig zavaros…a költő mintha nem volna szavahihető…Az elmaradt tószt, Fenyő Miksának …a költő tollaz, különös gátaktól zsilipeltetve…Még a különben önmagukban jó részek is széthullanak…A Madonna fakirja …ocsmány üresség…

Ha kezdő költő volna Babits Mihály s ez volna az első könyve, akkor meg azt írnám, hogy néhány sora kétségtelenül tehetségre vall. De a könyv egésze mégis kétségessé teszi e tehetség kifejlődését. Sokat kell még tanulnia …egyik-egyik kísérletét be-beküldheti módjával valamilyen kisebb igényű lapnak…

 

4/324-325. Baráti jóakarat. Kora délelőtt fölhív Bányász György, volt iskolatársam. Most olvasta el Fábián Dániel könyvét József Attiláról – siessek megvenni, az Írók boltjában még kapható. De a véget ő maga is szívesen fölolvassa. Azt tagolja igen hangsúlyozottan a telefonba, hogy József Attila halálát közvetlenül én okoztam; 1937 nyarán egy kávéházi társaságból együtt távoztam Flórával: József Attila ettől esett abba a szomorúságba, amelyből nem tudott talpra állni. „Mit fogsz erre válaszolni?”

Csak ide írom le: 1934 tavaszától József Attilát csak 1937 októberében láttam viszont; 1937 nyarán egyáltalán nem találkoztam József Attilával, legkevésbé Flóra társaságában – mert Flórával sem.

…József Attila megmentésére én is egyet értettem azzal, hogy Flóra hozzá megy feleségül; ahogy ezt ő nyilván részletesebben is leírta az évekkel ezelőtt kelt jegyzeteiben /melyeket én máig nem kértem el olvasásra/.

 

5/101. Gách M. másról is akart interjút. József Attiláról. Eddig még senki másnak nem mondtuk meg, hogy flóra írt arról az időről /Ikának levelet, halála utánra/, úgyhogy előre megmondtam neki: nem fogom soha elolvasni. Most tudtam meg magam is, hogy száz lapnyi az a visszaemlékezés /halála utánra Ikának levél/.

Illyés Gyuláné: József Attila utolsó hónapjairól. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1987. /B,G./

 

4/379. Fájdalmas életút József Attiláé; az elmaradt méltánylás miatt. De bántalom, írói támadás, kartársi legyalázás – leszámítva a moszkvai mondatot – megkímélte.

A különbség köztünk: rám záporoztak. Mintegy természet-adtán. Hiszen még az ő részéről is.

Boldogan írnék barátságunk zavartalan idejéről. De – nem kérkedés lenne? Nem enyhe farizeuskodás? A teljes igazság megváltozatlanul nagy írói teljesítményt kívánna.

 

5/50…Arról a játékról van szó, melyet egykor / ha jól emlékszem/ szintén József Attilával űztünk. Fonetikus magyarításával a híres Verlaine-versnek:

                   Les sanglots longs

                   Des violons…

Agyam most némi kaparás után ezt bocsátotta ki fél évszázadnyi mélységből:

                   Tésasszonyom

                   Kérdi lovon…

Több változat is volt. Az egyik eleje:

                   Lé-szagolón

                   Déry e lón

                   Dől a Donba

Egy teljes délután ment rá, akkor /1928-ban?/ nagy nevetések közt errea mihaszna kis elmeerőltetésre…

 

5/81. Szépérzék és szadizmus mintha egy agysejtben lakna. A ma lenne hetvenéves József Attilát azok a cikkek ünneplik leglendületesebben, leghatásosabban /legolvasmányosabban/, amelyek még Babitsot is a fő – s  mintegy tudatos, mert bosszúálló – elveszejtői közé sorolhatják /mint Z. szinte szürcsölve, ezúttal is, a mai Népszabadságban/. Aki József Attilát esztendőkön át támogatta, s végül, mondhatni, a fölszínen tartani próbálta, olykor még lakását megosztva vele: annak, Ignotus Pálnak a nevét sem ejti ki senki, ezúttal sem. .

A szakszervezetek, a szociáldemokrata párt több milliós vagyonnal rendelkeztek, lapjai, folyóiratai voltak, népes szerkesztőségek…Itt a logika sem számít. Hatvany Lajos / s nem Bertalan!/ a „mecénási” dicsfényben támogatta a költőt, aki ugyanakkor „éhen tengett”.

Bármily szégyenletes elgondolni is: Petőfinek fele akkora volna a „tömeghatása”, ha nem Segesvárnál, lándzsától, hanem négy hét múlva Viddinben hal meg, kolerában…

 

5/90. József Attilának is volt egy bámulatos önműködő ceruzája…Nem csavarással, hanem gombnyomással ugratta ki és ugratta vissza a belét. Ragyogva szedte szét, hogy megmagyarázza. A Japánban, a térre nyíló nagy ablakban, ahol már délelőtt kedvére ült…

 

5/135. Könyv-hirdetésben: Vágó Márta könyve. Elolvassam? A közölt részletekből – meg a kihagyásokból – kiáradt már az ellenszenve. Ez is csak fölzaklatással végződne. S amit mondhatnék, oly árnyalatos, egész könyv kellene hozzá. Azt megírni pedig – egyebek közt – tisztességtelen versenynek is érzem, hiszen csak én beszélnék benne, s nem József Attila is.

 

5/160. Hallott valaki engem valaha magántársaságban versemet szavalni…József Attila kéretlenül is mondta a magáét, szépen, külön ízt adva nekik a hanggal is – megéreztetve, hogy már szinte az ihlete is auditiv volt. /Akár Babitsé./ Ő minden versét betéve tudta, a volt s lehető variánsokkal. /Másoktól is tömérdeket tudott./

…Vágó Márta könyve József Attiláról. Miért húzódozom az elolvasással? Holott azok az idők máig kedvesek – még együtt volt az „együttes”, jó elemben.

Ezt az elemet Márta rossz fénysugárral töri meg. Ez járkál bennem.

Nem emlékszem – mert azt hiszem, nem emlékezhetem - , hogy én szinte tolakodóan akartam József Attila előtt verset mondani.

 

5/166. Flóra bele kezdett Vágó Márta könyvébe. Már az első fejezet után: ő nem ilyen József Attilát ismert meg. Nem ilyen „röhincsélőt” – de nemcsak Vágó Márta szerencsétlen kifejezései bántják-e vajon elsősorban is az ízlését? De – mint lélektanhoz értő – képtelenségnek tartja /mert különben emlékező zseninek kellene tartania/, hogy valaki utcai beszélgetések – és filozófiai viták – apró részleteit a színpadi jelenetek ilyen dramatizálásával tudja hitelesen föleleveníteni annyi év /14!/ után. De József Attila jelleme sem ilyen…

 

5/189. Vágó Márta könyve, egyben látva, végigolvasása után. Új arculatokat, helyzeteket ábrázol megrendítően. Hitelesen /?/ is, ha elfogadom Márta – ahogy ma is mondja – rendkívüli emlékezőtehetségét. Flóra szerint „zseniális” – ha még a részletek is úgy estek meg. /Magamra azonban nem ismerek, ahogy már említettem./ Márta szerelme, úgy látszik, őszinte; megható egy levele. Ami tévedés, nyílván mástól hallott adat. Egyebek közt: Flóra csak 1937 februárjában / az első szanatóriumi kezelés után?/ ismerte meg József Attilát. Bíztatás: Írja meg a függeléket.

 

5/201. Tibor…rossznak tartja Vágó Márta könyvét: Attila ellenszenves benne. /”Kezet sem fogtam volna vele, ha ilyen.”/ Nehezen fogadja el /Böbe egyáltalán nem/, hogy milyen megrázó a Berlini tér környéki polgárian sivár /plüsbútoros/ albérleti szobájában az a néhány jelenet…

 

5/227. Mennyi kéjes csámcsogás kísérte a tudósításokat Júlia már özvegyi viselkedéséről…Milyen hiány hasonló köz-szadista kielégülésben, hogy József Attila betegségéért, öngyilkosságáért Flóra nem okolható.

 

5/356…Fehér Rózsa…véletlenül jött rá, hogy Flóra engedélye nélkül publikálni akarják Flórának néhány levelét József Attilához…Engedje közölni, ez a válaszom. Ha lesz még figyelem száz év múlva is erre a korra, akkor fog derengeni /nagyjából/ az igazság. Fehér Rózsa mondta, hogy J.A. írásainak egy részét ma is „zárlat alatt” tartják – az ő „érdekében”. Azt a cikkét is, amelyet Nagy Lajos és az én moszkvai utam kapcsán akart közölni. Letiltották Komlós Aladárnak azt a /kinyomtatott/ visszaemlékezését is, arról, hogy milyen éles ellentét volt J.A. és köztem az antiszemitizmus kérdésében…Lesz egyáltalán pillanat a „tisztázásokra”? Vagy igaz az, hogy minden legenda csak hamisítással lehetséges?

 

5/411. Latinovics öngyilkossága. Miért vonat elé s a Balatonnál? Mint B. Nagy László is. A vasutasok szerint mintha az egész országból oda mennének az öngyilkosok, József Attila példájának bűvöletében.

 

6/17. Komlós Aladár most megjelent könyvéből…azon a hajnalon a vitázhatnék megállított bennünket: őt, Ignotus Pált, József Attilát, engem. Soká beszéltünk…Komlós szerint én vittem a szót „mindenkinél hatásosabban cáfolva Attila újonnan szerzett elveit”. Ezekre az elvekre viszont / az antiszemitizmusról/ nagyon is jól emlékszem. József Attila jó néhányszor /legelső s különös mód legutolsó találkozásunkkor is/ emlegette / ide illik, hogy „fejtegette”/ ezt érintő gondolatait. De ezek lényege sose maga az antiszemitizmus volt, hanem az, hogy milyen legyen a mi m agatartásunk /főleg nekünk, fiatal „fajbeli” költőknek/ ezzel a jelenséggel szemben.

 

6/186. József Attila halálának évfordulója…A Tükör megemlékezésül részleteket közöl az újságcikkekből, melyek annak idején József Attila halálát hírül adták és méltatták. Z. rögtön ezt is Babits gyalázására fordítja. Stílusának megfelelően ilyenféle képpel: a mozdony vasöklei tettek véres koszorút a költő tiszta homlokára. Aki Babits vétkéből halt nyomorhalált. /Z. havi jövedelme akkor kb. annyi volt, mint a  Baumgarten-díj évi összegének a fele. És a Hatvanyaké, mint az alap százezerszerese. Igaz, H. Bertalan adott is./

 

7/165. Aczél üzenete – József Attila 75. évfordulójára, a bizottságban én is, előadással /vegyek részt/: ez az alkalom, hogy… /A pontok Illyéséi. B.G./ Holnap ide telefonál a válaszért. Nem. De miért is valójában? Oda tolakodni a fénybe? Mert még mindig tele a levegő a mendemondákkal? Összeférhetetlenségi érzés most is. És – az idegenkedés minden külsőséges szerepléstől.

 

7/177. Miért nem vehetek részt a József Attila ünnepélyeken – születése 75. évfordulóján – sorakozva a tévé elé is? Feszélyez – szégyenkezésig – hogy én még élek. /Aczél újabb sürgetésére: hogy még díszebéd is várna rám./

 

7/239. Testes könyv a Petőfi Irodalmi Múzeumból: József Attila levelezésének fölsorolása. Flóra bele kezd végre emlékei leírásába; illetve az előbbi átjavításába. Azt se láttam. Rövid vita, miért ragaszkodom ahhoz, hogy azt sem fogom elolvasni, soha, amit most hozzá jegyez. Hogy hátsó gondolatban se legyen tekintettel másra, mint a tényekre. Ezt a hátralépésemet vállalnom kell, még – hiúságként is.  

 

8/101. Képtelen voltam József Attilával vitatkozni. „Szavakon nyargalsz!” A kávéházi boxban is – prózában is – azt követte /öntudatlanul/, amit a versben. Hogy minden a szavaktól függ /ahogy Mallarmé mondta a versbe eszméket nyomorító Degasnak – vagy Renoirnak?/ vagy – ahogy ma mondjuk – a szavakon múlik.

 

8/201. A rossz filmeken mozognak így / a rossz forgatókönyvből létre törekvő alakok/, ahogy a mai néző az 1936-37-es esztendőkről „képet alkot” magának. Csak egy /részlet/ jelenet. Ki akarta Flórát magához ragadni? Én ismertem meg őt előbb. József Attila én – utánam. Mintha nem Flóráé lett volna a döntő – ahogy a mai divatszó mondja – az „elhatározó” szerep. Azzal, hogy természetétől húzódozott minden „szerep” elől. Attilát választotta. Tiszta tény volt egy mocskosító – csak mocskolást-figyelő – komédiában. Mely épp ezért lett – hány részletében – tragédia.

Ahogy G. F. tekintetet nyilazott rám. József Attila egy gyászünnepén! Ítélt! Így teremtve vádat. Rágalmat – „tiszta szívvel”!

 

8/202. Héra cikke Vágó Márta emlékiratairól: vagyis József Attilához való kapcsolatáról. /A viszony itt hamis volna már puszta szóhasználattal./

Elmarasztalja Mártát, hogy anya szerepet vállalt, gyermekké törpítve azt, aki – felnőtt ideálja volt. De hisz épp ez volt Márta – önfeláldozása. /Hogy az irodalom oltára előtt – is? Ott is. De még így is – ember-mentő – szándékkal, nemesen!/

 

 

Juhász Ferenc /1928 -     /

 

 

4/204. Bámulatos emlékezőképesség olvasmányaira is. Komoly műveltség és értesültség, a gazdasági kérdésekről is. Élénk előadó.

 

5/145. A mai Élet és Irodalom első oldalán Juhász Ferenc hosszú verse, melynek címe az én nevem. Zavarban vagyok: összeférhetetlenségnek érzem /műfajkeveredésnek/, hogy esztétikailag is értékeljem. Flóra szépnek találja, örül neki, vásárolt egy példányt a gyűjteményébe is. Míg nem olvastam /Ferenc már a múlt héten említette/, jól esett; a tény maga. Most: mintha egy ajándékba kapott gyűrűt az ékszerész mérlegére tennék, mennyit ér forintban.

 

5/212. Vacsorán /egy tál étel, de jó!/ Ikáéknál, Juhász Feri és Kati.

A fiatal költőkről.

Most ismét idegkezelésre szállítottak be egyet, a tehetségesek közül.

Ferenc szerint az őrli őket, hogy munkátlanul, jól eltartottan is létbiztonságban élnek.

Egy-két értékes vers után ezreket kapnak havonta…

 

5/290. Kellemes – kötődő – hang Ferenccel. Leközölte a születésnapi albumba írt versét rólam. Tréfálkozva lehetett ezt is megköszönni. /Mert ha nem: méltán megbántom; amit aztán igazán nem érdemelne meg senkitől. Ezt arra, hogy nő – növesztetik – ellene a mellékszempontú bírálat.

 

5/372. Vacsorán Juhász Ferenc Katival…Ferenc szerint Aczél igen sötéten látja a holnapot, így Illés Endre is. Nem sok jövőt jósol Csanádi és Benjámin vállalkozásának, hogy jó lapot csináljanak a Tükörből. /Csanádi írt nekem, hogy szívesen fölkeresne.

 

6/14. Este Juhász Ferenc. A cseh Charta 77 aláíróinak harminc magyar támogatójáról /aláírójáról/. A szellemi élet máris két tábor. Noha sem a cseh, sem a magyar tiltakozás szövegét senki nem ismeri…Déry, Nagy, Juhász, Vas sem kapott fölszólítást az aláírása, ahogy én sem. Mármost ez mellőzés vagy udvarias kímélet?

 

6/16…Vacsora, Ikáékkal, Juhász Ferenccel, Ferenzy Erzsikével. S ez a napló meg hovatovább afféle vendégkönyv lesz.

 

6/184. A Journal des poètes magyar száma. Rólam: afféle magyar Hugo. Volt vöröskatona, majd fölkínálkoztam Gömbösnek, majd – Flóra csak nem nyugszik meg – Valóban se Szabó Lőrinc, se Juhász nincs benne.

 

6/210. Délelőtt fekvés. Orvosi vizsgálat /Iván/, elmehetek-e az ebédre, az amerikai követségre…Lemondani  kínos lenne: mindössze hárman leszünk magyar meghívottak /Juhász és Boldizsár/.

 

 

Juhász Gyula / 1883 – 1937 /

 

 

7/18. Az Annához, illetve Annáról írt verseket is a mögöttük lappangó személyes tragédia emelte ki a többiek sorából. Melyek alatt épp úgy ott égett a – csak később megvilágosult – tőzegtűz.

 

 

Kányádi Sándor / 1929 -   /

 

 

7/68. Daliás termet, jellegzetes szép székely arc, friss kedély, lélekből fakadó derűlátás – és mégis keserű, ami a tudósításaiból bennünk marad. Bizony van spontán atrocitás is: egyszerű ember ver meg egyszerű embert, mert csak magyarul tud – még mindig.

 

 

Karinthy Frigyes /1887 – 1938/

 

 

2/67. Kosztolányi és Karinthy között lépdeltem egyszer egy halottas menetben…Fenyő Miksa első feleségét kísértük utolsó útjára…Karinthyban és Kosztolányiban tobzódott a tréfálhatnék…azon voltak, hogy ott, tíz méterre a koszorúval tele rakott koporsó mögött elnevessem magam. Egyik képtelen ötletet a másik után eszelték ki…Karinthy mondta, oda mennél Fenyőhöz: ”Csak egy pillanatra, Maxikám. Bocsáss meg, de nekem most már el kellene sietnem. Nem volnál szíves ötvenet kölcsönözni, csak elsejéig?”

 

4/335. Sűrűn teleírt papírlapot tett Flóra elé Böbe. A tintát már megszítta rajta az idő. „Ez meg egy párbaj-jegyzőkönyv.”

Odahajoltam én is.

Ráragadt a szemem. A párbajozó felek: Karinthy Frigyes és Déry Tibor. De ami még jobban fölélénkítette az olvasási kedvet számomra: a jegyzőkönyv az én kézírásom volt. Én voltam az egyik párbajsegéd. S lám, a jegyzőkönyv írásba tevője. /Mint a segédek közt a benjámin./

Nem kellett összecsapási segédkeznem. Az elégtételadás is jegyzőkönyv fölvételével zárult. „Kiadatlan remeklésed.”

 

 

Karinthy Ferenc / 1921 – 1992/

 

 

4/299. Karinthy új novelláskönyve. Minden darabját ismerem, s ezúttal épp ezért merülök újra az olvasásukba. Ereje: könnyedén pontos, takarékosan gazdag; így két vonással tökéletes a rengeteg kis portré és helyzetfestés. Milyen sikere lenne, ha csak két-három mondattal meri modernnek riszálni magát. Külön elismerés, hogy ezt nem teszi. Minden újszerűség birtokában tartózkodó. És a bátor tekintet! A „Vaskor”!

 

8/73. Karinthy Ferenc, már hét előtt. A „tanácskérés” /voltaképpen megbeszélés/, mi a teendő a szegénytámogató mozgalom ügyében. Burkolt ellenzékiség? De mit kell ebben burkolni? Gáncs a kormányzatnak?…Elég szenvedélyesen beszél még spiclikről is. A főspicli is köztük van: - A leghangosabb itthon s a legkönnyebben járhat külföldre. S milyen elszánt rákosista volt.

De Ferenc – Cini –szenvedélyes szélsőséggel jellemez mindenkit, mindent.

Vacsorára hivatalos – de csak esszük Flóra nagy tálca meleg szendvicseit.

 

 

Kassák Lajos / 1887 – 1967 /

 

 

1/42. Nyilatkozat

         november 16.

 

Egy Kassák Lajos szerkesztésében megjelenő lap legutóbbi száma cikket közöl, mely többek között személyemre vonatkozólag rosszhiszemű vádakat és kitételeket tartalmaz, amiket a „Nyugat” hasábjain nem reprodukálhatok. A cikke kimerítőbben foglalkozni nem érdemes. A Nyugat augusztusi számában megjelent írásaimra vonatkozik, s aki ezeket fellapozza, úgyis látja, hogy itt tudatos ferdítésről van szó. Aki kérdéses verssoraimban nem veszi észre a gúnyt, az irodalmi farkasvakságban szenved. Prózám konklúziója pedig pont az ellenkezője annak, amit neki a cikk tulajdonít, melynek írója különben vádjait s besúgás konkrét formájába tudja öltöztetni.

A cikk rója és közrebocsátója tanult rágalmazó, illetve elszánt szellemi hamisító.

 

1/89. Kassák is épp csak kitanulta a kazánkovácsságot; húsz éves sem volt, amikor – ha jól emlékszem- művésznek állt.

 

3/247. Kassák belépő cédulája a magyar irodalomba: az első fizikai munkás; vasmunkás: kazánkovács!…Fokozta a benyomást a pályakezdő versek whitmanos bő légvétele, marinetta dübörgése a gyárnegyedek és bányák zord alakjairól, a Mesteremberekről. Alacsony termetű, finom végtagú ember volt, mozgásban is az a fajta, akire azt mondják / véznasága ellensúlyozásául/: kecses…Valójában elámélkodtatóan szűk látókörű volt. Az autodidakták örök fölénye a holtig magoló grádus-szerzővel szemben? Az örök szerzeményeivel.

 

3/248. Miképp emlékezem Kassákról? Hálával. S ingerültséggel. Hódolattal. S ma is lázadással, keserűvel…Vezéregyéniség volt. Olyanfokú egyéniség, hogy nemcsak alvezért nem tűrt a közelében, de kapitányt, hadnagyot, már-már közvitézt sem…az ő érdeme, hogy egyáltalán beszélhetünk magyar avantgárdról. S őt terheli, hogy csupán beszélhetünk róla…micsoda küzdőtársak jelentkeztek az általa levert gyülekezőhelyre: Déry Vas, Zelk, József Attila / és serénységem./ Micsoda egyéniségek. Mind elszakadtak tőle. Ez csak a kisebb baj volt. Elszakadtak – örök sebbel a szívükben – a mozgalomtól is. De nála jelentkezett első írásaival még – Révai József is…Kassák legendája Adyéval vetekedett.

 

4/285. Ráütök Kassákra: „Dölyfös és üres.” Kibírja. Aztán oldalról: „Karó. Száraz és csurom érzelgősség.” Meg se rezzen, pedig ez is igaz. Aztán a másik oldalról: „Azért merész, mert korlátolt.” „Azért <újít>, mert nem tudja a régit.” Állja konokan. „Kollektív individuum! - : közösségben hatalmaskodó, egyéniségében örök epigon. Forgó szélkakas,” Folytatnám, de karomban érzem erejét. Még egy szó, és visszaüt.

 

5/68-69. Szólam, hogy végül Magyarországon is fölbukkanó szürrealizmusban ő volt a merész, a hű. Ő nem hagyta ott a „zászlót”. Otthagyta. Azt először és szinte elsőnek, amely pusztán csak művészet / modern, adekvát/ szolgálatára hívta világszerte a híveket…Eszméi alakulásának vonalát – vonulatát - nem tudtam hittel követni. Körültekintését szűknek véltem…nem ismerte a humor, nem bírta az ellenvetést…Megemlítettem egyszer neki /tréfásan, de ellenőrizhető, mennyi alappal /, hogy nincs még egy kortárs költő, Sík Sándort és Mécs Lászlót se kivéve, akinek a verseiben annyi nyájas szó esik angyalokról, Máriáról, Istenről…Ő hidegen csaknem végigmért, cselszövés /”árulás”/ gyanúját villantva…

 

5/180. Kassák. Műve Veres Péterével párban arról oklevél, hogy az autodidakta sors nagyobb és főleg tartósabb műveltséget nyújthat, mint az egyetemi rang. Mert a legtöbbre képes: szüntelenül nyitva tartani az elmét. Született művész volt, született harcos. Mozgalmat is fontosat vezethetett volna. Sajnos, amilyen kitűnő verbuváló volt, olyan rossz tábormegtartó. Hadnagyai – épp a legtehetségesebbek – sorra ott hagyták. Vitaképtelen volt. Merev és humortalan.

 

5/343. Kassák legmaradandóbbat abban alkotott, amiben legkevésbé volt – illetve egyáltalán nem volt – eredeti, a prózában; ráadásul a Gorkíj-mintájú életrajzban…

 

7/293. Lefekvés előtt Kassák utolsó – nyolcvanévesen írt – versei. Színtelenednek. Az egyszerűség, a közvetlenség zsákutcái, de hányszor. A teljes líra, az „eszköztelen” egyben érdektelen is ezen a fokon. Viszont: milyen vívmány egy lélegzetre megteremteni egy verset.

 

8/160. Megszeretni Kassákot, nem mutatott – ellentétben a hírrel – sok akadályt. Szeretni őt annál többet. Megszeretni egy óra műve / és tartama/ lehet. Szeretni mintha időtlenséget igényelne.

 Becsültük Kassákot elfojtva lebecsülésünket. Szemében határtalan vágyú messze tekintés, eszméiben zsarnoki korlátok.

Meddig soroljam ezeket az iskolás ellentéteket? Aszkéta volt, aki női aprólékossággal ápolta, óvta testét. Volt rajta mit…

Vállalkozásait, lapjait és előadó estjeit munkaközösségileg szervezte, s mégis egyeduralmilag: munkatársainak honoráriumot sose fizetett. Szabad csapat vezéreként működött, de szívósan a saját akarata szerint.

 

 

Katona József / 1791 – 1830 /

 

 

2/414. A Bánk bán is rossz színdarab. Feszengek, unatkozom, de mindvégig helyben maradok, s végül is nagy értéket viszek haza. A zseni szinte a ruhatárban nyomja kezembe kitartásom díját.

 

5/102. Délután Czimer. Ha egyszer a kozmetikázgatás helyett fölbontjuk a Bánk bán belsejét – operáljunk radikálisan, ezt feleltem. Afféle Mária Terézia-rendjeles csata lesz. Ha sikerül: aranyérem, ha nem ólomgolyó. Katonának teszünk szolgálatot. Nézzük úgy, hogy harmadikul ott ül az asztalnál és – bizonyára meggyőzetné magát, az a huszonhárom éves zseniális – kezdő. Aki soha nem látta színpadon a művét. Hírtelen zsibongás az agyban megkérem Czimert, menjen el.

 

5/104. Aczél Pécsett megtudta Nógráditól: a Bánk bán „átírására” készülök. Beszéljen le Flóra erről, mert egészségem nem fogja elbírni a támadássorozatokat…azt hittem, örülni fognak, hogy szívességet teszek, közügyben fáradozok…

 

5/108. Munka a Bánk bánon – most világosul meg előttem is, milyen magas rendű, most, hogy úgy tudom színpadra képzelni, ahogy Katona képzelhette.

 

5/190. Nekikészülődtem, hogy sorra elolvasom ismét a Bánk bánt fejtegető rengeteg munkát. Elsőül Czimer Józsefét. Úgy meggyőzött, mégpedig az alapok dolgában, hogy bátorságom van a többiről lemondani.

 

5/192. Csaknem egy időben Czimer…Juhász…Kapóra jött a találkozás mindkettőjüknek. Úgy dicsérhetem meg élőszóval Czimer tanulmányát, hogy Juhász rögtön el is kéri az Új Írásnak.

Munkamegbeszélés a Bánk bán átigazítása ügyében.

 

5/204. Délelőtt Czimer.

Sajnos én magam nem tudom fölolvasni az eddigi munkát a Bánk bánon. Ő szerencsére elég jól silabizálja a ceruzafirkálmányokat is a lapszéleken és a betoldott cédulákon. De vitára nincs erőm – a fájás rögtön ott a mellben. Egy szón tíz-tizenöt perces csata.

 

5/212. Fölolvastam félhangon, néha már-már suttogva a Bánk 5. fölvonását. Az eddigi „kiigazításokat” nagyrészt az olcsó kiadás lapszélére írtam / csak itt-ott téve be egy papírlapot/; ez a fölvonás teljesen külön lapon fogalmazott kézírás. Elragadtatott Czimer véleménye…Ha jól fogják játszani, a néző csak a végén eszmél rá, hogy klasszikust látott.

 

5/213. Azért nem írtam /naplót/, mert eléggé kielégített a Bánk ötödik fölvonásának az átírása. Ezt a „végleges” szöveget még senki sem látta, de ezért nyugodtan nézek a támadások botránya elé is.

 

5/253. Aztán Czimer hosszú telefonja, fölingerlődve a Film-Színház kritikája és a bemutató szándékos „elbagatelizálása” miatt, s főleg, mert a szerkesztő – Sándor Iván – azzal akarta jóvá tenni a „pesti botrányt”, hogy még rajta keresztül cikket akart kérni tőlem a Bánk bánról.

 

5/345. „Átdolgoztam” a Bánk bán-t? Jön az ellenhang eleve, a dolog ismerete nélkül…

Amibe én fogtam, csak ajánlat.

S elbírálója egy lehet: Katona József érdeke.

 

5/435. Az igazi célom ezzel az átigazítással az volt, hogy Katona József szenvedélyes alkotását ne csak tiszteljük az irodalomtörténészek magyarázatai nyomán, hanem szívvel-lélekkel szeressük is, közvetlenül.

 

 

Kazinczy Ferenc / 1759 – 1831 /

 

 

2/206. Ki oldja meg a rejtelmet, hogy Borsányi Suzanna és Kazinczy József gyermeke, az oly hosszú sor kuruc Andrások és Sámuelek Ferenc ivadéka olyan habókos biztonsággal tudta, ahogyan már-már csak emlékezni lehet, hogy miképp kell finomítani a magyar szólást, hogy mihez kell alakítani s nyugatosítani?…Egy kertész és egy zenész buzgalmát pontosítván magában ennek alapján nyesett és dallamosított…Nyelvészeti beavatkozását a szavak elmetszésével kezdi, azúttal Helmeczyt igazolva.

…irodalmunk bábája Kazinczy. Hogy lehet az, hogy Kazinczyt, akinél senki sem tett többet arra, hogy a magyar nemzeti szellem elveszítse eredeti színeit, levesse a gubát s a bocskort s nyugati ruhába öltözzön: örök kárhozatra nem ítélték.

            Móricz  Zsigmond: Nemzeti irodalom, Nyugat, 1921. 4.

 

2/432. Kazinczy. Húsz éve itt van a könyveim közt a levelezésének harminc kötete. / 23 kötet jelent meg. B.G./ Aranybánya, mint mondják; csak azóta sincs, aki a homokból kiszitálja az aranyat. Félórai gyalogolás versei sivatagában…jól csak a naplójában ír. Noha ott emberséges, itt embertelen.

 

3/367…Élő íróink: Ki írja a legigényesebben a magyart, de szinte Kazinczy deréktartásával? Déry…

 

4/131…a Csokonai-Kazinczy szembeállítás már rossz, mert hisz a nagy irodalmi levelező éppúgy foglya volt reggeltől estig a nemes bódulatnak, akár a nagy irodalmi országjáró. Az ismérv tehát nem az, hogy ki lírikusabb…

Mélyebb ismertetőjel, hogy kik tudták föltenni a költői sorsra egyéni életüket: kik vállalták a nyomort is, csak hogy minden percük a költészeté lehessen. Kiknek adott befelé elég nyugalmat, kifelé elég dacot az, hogy van költői mondanivalójuk; s hogy értenek a vershez; hogy mindezért a társadalomnak el kellene tartani őket…

 

4/335. Szeretem Kazinczy prózáját. Az értekező stílusát is, de még inkább a levelezését. Lúdtollát úgy faragja, mint Goethe, de a tinta, amelybe prózát írva mártja, hazai: az, amivel Csokonai is dolgozott.

Említettem már egyszer, hogy kik örökölték meg kortársaim közül az ő stílusának e dicsérendő kettősségét. Illés Endre, a legfinomabb átváltással. Hozzá hasonlóan  Déry figyeli még Kazinczy szomjával az eszközforgatás nagyvilági vívmányait és a honi érdes anyag alakíthatóságát. Újító kedve neki oly merész, tisztelete a hagyományok – a helyi adottságok – iránt oly ösztönös, bíráló mércéje oly szigorú, mintha nem a nyájas Tamás-hegyen ülne, hanem a félelmes Széphalmon.

Példája engem is kordában tart.

 

5/367. Könyveim egy deszkapolcán ott van Kazinczy levelezésének húsz-egynéhány nagyméretű – legalább annyi kilót nyomó – kötete. Ő még minden szavát úgy bocsátotta ki tolla alól, hogy levelező társai megkérdezhették – meg is kérdezték, mint tudjuk - : Helyes-e, ahogy te mondod? A nyomdagép alól ömlő betűáradat ellenében elfúl a magányos szava.

 

6/62. Széphalom. Hol a halom?…Hányszor ült festőnek és szobrásznak Kazinczy? Mily keveset olvastam én is, és mennyire becsülöm egyre jobban.

 

7/223. Crimen laesae nationis: a nemzetsértés bűnét először Kisfaludy /Sándor/ és Kazinczy híres kibékülési levelezésében olvastam. Himfy marasztalja el benne a Széphalmi Öreget a magyar nyelv nyaklótlan újítgatása miatt. Kisfaludy akkor Kazinczy irályát nem édesnek, hanem émelygősnek érzi. Őt magát „utálatos, nevetséges magyar harlequinnek”. „Vén francz és német nyavalyatörő fiá”-nak, aki „asszonytermészetével” uralkodni vágyván csak dicséreten kapkod: csapodár, részrehajló, irigy, elmés, kellemes, tüzes kofa lelke szorult belé…Valahol az irodalmi gráduson is egymás mellett álltak. De –

 

8/94. Kazinczy prózája folyamatosan villogtatja az erőt, az ötletet, a természetes frissességet. Versei ólomlábúak, nyelvileg nyakukat-tekerőn rossz-gerincűek. Azt várná az ember, hogy ugyancsak homályban maradnak a próza ragyogása mellett. Nem. A köztudat – az irodalom szakmunkásai jóvoltából – a versekre is fény hárul. Káprázatot kapok magam is.

A Népszabadság emlékező cikkben ünnepli elsőül helyezve épp azt a mélyreható Kazinczy-verset – azt a híres epigrammát, amelyet én már az iskoláskönyvben is bámulva olvastam, hogy soha senki nem olvasta e azt valóban mélyre pillantva.

A Nagy titok címűről van szó:

         Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted

         Szánts és vess, s hagyd másnak az áldozatot.

Vagyis menj parasztnak? Azaz eszedbe se jusson a műveltek közé keveredni, írástudókhoz közelíteni?…nem jó verset írt.

 

 

Kemény Zsigmond  /1814 – 1875 /

 

 

2/326. Kemény Zsigmond nagyon fájlalta, hogy korában – az újságírás virágzásának kezdetén – az emlékírás úgy elhanyatlott. „Önérzettel tekinthetnénk múltunkra – írja 1853-ban, az Élet és irodalom elején – s nyugodtan bízhatnók a cselekedeteink és tévedéseink feletti bírálkodást a jövőre, ha korunkról csak annyi emlékírónk s krónikásaink is volnának, amennyivel bír a 17. század, Mikó Ferencen és Illésházyn kezdve, Csereiig vagy Bethlen Miklósig.” A gondolatot másutt is felveti, attól tart, hogy megfelelő írott emlékek híjában az utókornak fogalma sem lesz arról, milyen is volt az ő életében a világ. Amikor emiatt aggodalmaskodott, száz meg száz ember foglalatoskodott azzal Magyarországon, hogy az eseményeket napról napra feljegyezze és közre adja: tucatnyi volt már a napilap, a legkülönbet maga Kemény szerkesztette. Épp ezért tudta, hogy ez a szorgos munkálkodás a korszak hű ábrázolása szempontjából nézve fabatkát sem ér.

 

 

Keresztury Dezső  / 1904 – 1996/

 

 

2/29. Kereszturyhoz. Várni kell, épp beszédet mond valahol az épületben. Szélsebesen érkezik, a fiatal államférfiak kötelező gyorsaságával – az ösztön súgja ezt…Dezső elemében van s vadonatúj ruhában. Közvetlen, rokonszenves – helyére került.

Némethnek a gyógypedagógia / lélektani/ vizsgáló laboratórium igazgatóságát – ó, hogyne!

 

4/165. Az ápolás /vigasztalás/, bevásárlás, háztartás / még a mosogatás is/ Dezső dolga. De emellett végzi az írói teendőit is, sőt vállal megbízást. Most Bécsben volt. Mindenről tud. Verseskötetet ad át már a jövő héten a kiadónak; 120 vers…Drámát is fog hamarosan írni, a költő Zrínyiről. Bizonyos, hogy öngyilkos lett…Montecuccoli nem volt rossz hadvezér, csak pays dévasté-t csinált – tágabb taktika! Magyarországból; hogy Ausztria erejét nyugatra fordítsa. Balassi is nyilvánvalóan szánt szándékkal állt ki a török ágyuk  tüzébe; öngyilkos lett…Hogyan beszéltem rá én a miniszterségre… Az Aranyról befejezendő könyve alapjában kész a fejében, de ahhoz nagyobb csend kell. Töviről hegyire ismeri a pápa és Mindszenthy huzakodásainak fordulatait is. A szovjet-amerikai viszony javulásának bonyodalmait…

Kikísérem a kapuhoz. Darvast az alkoholizmustól szerette volna kimenteni Judit az önfeláldozásával. Késő volt.

Gyalog ment le a városba; ahogy gyalog is jött föl. Csak a felületen van összetörve. Szívós erőtömeg. Szeptemberben lesz hetvenéves.

„Pihenni jöttem föl hozzátok.”

 

 

Kisfaludy Károly / 1788 – 1830 /

 

 

6/347. „Tomori! Büszke vezér…” A forma /ezúttal a prozódia/ rémuralom. Szegény kéltségbe esett Tomori minden volt /ezen kívül/ csak büszke nem. De a hexameter ítéletét, azt a büszke szót, le nem tépheti magáról, amíg csak a vers élni fog; sőt azután sem.

                        Tomori! Büszke vezér! mért hagytad el érseki széked;

                        Nem halt volna hazánk dísze, virága veled.

                        Harc tüze lángítá bizton viadalra kikelted’

                        S érted mennyi dicsők estenek áldozatul!…

                        …egységünk törten törve, hanyatla erőnk.

                        A sorvasztó lánc így készüle árva hazánkra;

                        Nem! Nem az ellenség, önfia vágta sebét…

                                   Kisfaludy Károly: Mohács

 

Kisfaludy Sándor /1772 – 1844/

 

 

3/118…a Tátikától le Egerszegig és föl Fehérvárig mindenütt van Kisfaludyra keresztelt mozi, eszpresszó és téesz és könyvkereskedés…a tájról háromszorta jobb verseket írt… Batsányi, Berzsenyi, Csokonai. Mivel emlegetés dolgában ezek messze nyomában sincsenek, azt következtethetjük, hogy az édeni tájban az ő verseiket sem olvassák…A boldogtalan szerelem szerzőjének megvan a maga helye kortársai közt is / a hatodik-hetedik sorban/, a mindenkori magyar költők közt is / a nyolcadik-tízedik padsorban. Ez nem kis rang/.

…Csatában sose harcolt: hadifogsága két nyári hónap volt egy édes provance-i városka békés szállodájában.

                   Ülj mellém a kandallóhoz,

                        Fel van szítva melege;

                        Csobánc-várról, Édes-kedves,

                        Ím! Halljad, egy agg rege: -      

                                   Kisfaludy Sándor: Csobánc

 

Kodolányi János /1899 – 1969/

 

 

2/440. Darabot fog írni. Csak le kell írnia. Egy diákról szól, aki 1919 nyár végén a diktatúra bukása után ébred rá – polgári rokonai viselkedése folytán – hogy a diktatúrának igaza volt. A Néphadsereg színháza adja majd elő. Mennyi energia benne – ebben az állapotában is. Mellőzik, becsapják, rosszul fizetik! Még azok is, akik láthatóan – szerinte nyílván látszólag – oda segítették, hogy újra megjelenjék.

 

 

Kolozsvári Grandpierre Emil /1907 – 1992/

 

 

8/45. Érzékletesen élvezetes visszaemlékezései lapjain Grandpierre Emil csaknem ilyen jó hiedelemmel ábrázol szellemes „skicc”-ben Révai kedveltjei táborában, épp engem. Mint mester-teljesítményű taktikust: milyen Martinuzzi-korabeli ügyességgel húztam ki a nyakamat a kettős csavarással rám dobott hurokból. A helyzet /elmaradt/ tartozéka: hogy soha nem húztam ki, hanem éppenséggel megmerevítettem a nyakamat. Dacból? Én azt mondhatnám. De – a kívülálló így is nézhette – azért /ilyen eredménnyel/, hogy mások nyakába már ne kerüljön hurok. Azaz: éppen hogy ők húzták ki kockázat nélkül a nyakuk.

 

 

Konrád György /1933 -    /

 

 

4/329. Csoóri telefonja délben, majd találkozás, hogy a napi járkálás ne maradjon el. Letartóztatták Konrád Györgyöt…beszéljek én Aczél Györggyel, érdekükben…Csak azt akarom közölni, tudasd azokkal, akik határoznak a sorsukról, hogy én kiváló művésznek ismerem Konrád Györgyöt, nagyra becsülöm fiatalabb társait is: bizonyos vagyok a jóhiszeműségükben, számítsák be ezt is már a vizsgálatnál. Így lesz, és bizonyos lehetsz, hogy tekintetbe veszik szavadat.

6/248. Délután Ma vie Trockijtól, melyet egykor Babits úgy dicsért / a stílusa miatt/. Majd Konrád György új könyve, még kéziratban /Veronique-nak kell referálnia róla/. A két könyv összecsengése: a hiedelmek előtt és után. És a száraz stílus meg az / újból / énközpontú.

 

 

Kosztolányi Dezső /1885 – 1936/

 

 

1/193. Kosztolányi Dezső a nyelv titkáról és varázsáról töprengve egy helyütt azt fejtegeti, hogy a világ dolgait igazánból csak anyanyelvén hiszi el az ember.

 

3/152. Kosztolányi pompás sorokban elméskedett azon, mért lehet egyik novella hősnőjének keresztneve csakis Malvin, a másiké csakis Piroska.

 

4/169. Kosztolányi hátrahagyott cikkeit milyen buzgalommal szedtem össze, gyúrtam könyvekké. Milyen szép kötet lett az Erős várunk a nyelv, és milyen hasznos, még a német náci árammal szemben is akkor a negyvenes évek végén…Az új kiadást a Szépirodalmi Kiadó alkalmazottjaként R. vette magához, anélkül, hogy engem csak egy sorban is értesítettek volna.

 

4/205. Kosztolányinak – mint szépírónak, „alkotó”-nak – nincs egy hazafias sora. A nemzeti érzésről a legszívbemarkolóbbat mégis ő írta. Abban a novellában, amelyben 1919 nyár végén egy napszámost a huszonöt bottal rámért megalázás fűzfapoétává tesz.

 

5/224. Kortársai – rangos írótársai – közt Kosztolányi volt a leghódítóbb. Olvasói, társasági körben egyaránt. Jó arc, jó termet, jó modor, jó – együtt érző és szolgálatkész – szív; jó stílus, melynek értékét – a gyémántos tündöklést és a tömörséget – az úgynevezett nagy tömegek, a napilapszintűek is élvezhették.

A művészt mégis második vonalba helyezte az irodalmi – értesültebb – köztudat. Legleleplezőbben Németh László foglalta ezt össze. Jó költő, de mégsem akkora, mint Ady vagy Babits. Mint regényíró nem éri el Móriczot. Humora elmarad Karinthyé mögött. Mint műfordítót, Tóth Árpád első jelentkezésekor lehagyta. Tanulmányai? Be se neveztetnek.

Hogy az öttusázó Kosztolányi teljes mivoltában milyen első rendű művész, az csak halála után kezdett a szigorúbb körökbe beszivárogni.

Az „Ady-revízió” idején írt nevezetes tanulmányát azzal a nyílt vallomással kezdte, hogy – kártékonynak érezvén ízléstelen istenítését – ártani akar Ady Endrének. Három irányban is használt. Ráterelte a figyelmet – a helyes kritika „kivívásával” Ady méltán ünneplendő remekeire. Hozzájárult – azzal a kis léghuzat csinálással – irodalmi életünk légtisztulásához. Példát adott, hogy véleményünk kimondásáért kockára vethetjük népszerűségünket is. Kár, hogy vele magával mindezt nem közölhettük.

Kosztolányi Dezső aligha tartozik e század legkiválóbb öt magyar lírikusa közé, mint műfordító minőségben Tóth és Babits mögött marad, regényei már célkitűzésük, s viszonylagos életszegénységük miatt sem állíthatók Móricz, Babits, vagy akár Kassák, Kaffka regénye mellé. Mégis egyike ő e kor elmoshatatlan klasszikusainak.

Németh László: A Nyugat nemzedéke, 1928. In: Két nemzedék, Szépirodalmi, 1970.

 

7/98. Nincs bonyolultabb, mint mívelni már az egyszerűséget, tudva – ez volt Kosztolányi ars poétikája: nincs nehezebb, mint a könnyű.

 

8/103.                                       Eredetileg

                      Bélyeg gyanánt

                   sütötte Kosztolányira Ady:

                   irodalmi költő, de lehet-e más

                   és nem volt-e ő maga kiváltképpen az

                   visszanyúlva Károlyi Gáspár nyelvtanáig.

                   Persze hogy temetőkben legel a pegazus… 

 

 

 

 

Kölcsey Ferenc / 1790 – 1838/

 

 

2/28. Kívánom, hogy a mi végzettel, nemzethalállal, kétségbeeséssel küzdő nemzetünkre az utánunk jövők úgy nézzenek, ahogy Kölcseyékre nézett a húszéves Bajza a maga európai magabiztosságából. De azért Kölcseynek volt igaza.

 

3/406…Mikor Berzsenyi meghalt, az ünnepi gyászbeszédet, az irodalom búcsúztatóját, mint tudjuk, Kölcsey vállalta. Megemlékezett a nagy halott élete legsúlyosabb sérelmeiről is, arról a nevezetes bírálatról, melyet egy kezdő író intézett ellene, igazságtalanul,de oly lendülettel,hogy a költő kedvét örökre elvette a versírástól, az egész irodalomtól. Kit nem ragadott el a gyászbeszéd elegáns fordulata:

- Az az ifjú én valék…

 

3/163. Beszéd Párisban…Mi magyarok Kölcsey megfogalmazásában ismerjük a híres felfogást: nyelvében él a nemzet. Eszerint a magyarok közösségébe azok tartoznak, akik magyarul beszélnek, a németekébe, akik németül, az angolokéba, franciákéba, akik angolul, franciául.

Nos ez nincs így. Kölcsey lelkes mondatát le kell vennünk az ünnepi feliratok közül a dísztermek faláról. Egy-egy nemzet ősi fészke valóban a közös ősöktől örökölt anyanyelv. De a nemzet már nem csak a nyelvben él. Él azon túl is. Sőt anélkül is. Úgy értve, hogy más nyelvet beszélve, sőt ápolva…

Széchenyi és Eötvös és velük a reformnemzedék kitűnőségei seregestül előbb voltak jó magyarok, s csak azután tanultak meg jól magyarul. Ha egyáltalán megtanultak. Az aradi vértanúk híven és büszkén adták életüket a magyarságért. Noha csaknem a felük a búcsúlevelét nem magyarul írta…

 

 

 

Krúdy Gyula /1878 – 1933/

 

 

3/99…Sarkadiban…Dózsa György szelleme lakott, benne társbérletben Krúdy homokfutón vágtató hőseivel…

 

3/334. Maga Babits mondta el, hogy mennyire lelkesen fogadta ő a tanácshatalom megalakítását; Kosztolányi, Karinthy, Krúdy, Móricz, Nagy Lajos kiváltképp…egészen addig, amíg Szamuely és a Cserny terrorkülönítményeinek, a végzetes retorziónak híre nem támadt.

 

Kivételesen korábbi forrásból: Magyar Csillag, 1943. márc. 15. p:365. Naplójegyzetek

 

A múltat is teremteni kell. Csak a művészek tudják. Egy korszak attól lesz múlt, hogy megírják. Elevenedj meg, mondja álnokul a művész az időre; az időnek ehhez legelőször is meg kell halnia. Ezek a múltteremtők, ezek a jelen-gyilkosok itt állnak közöttünk…A város, ahol Krúdy csak félórára is megfordult, azon nyomban legendává változott. Ő, Krúdy, a jellegzetes író, akinek lába nyomán fű se nő többet, ha csak nem az emlékezetben, az emlékezet tündéri smaragd ragyogásával. De nem ő az egyedüli. Móricz…Kosztolányi…lezárt egy korszakot. Igen egy korszak véget ért.

 

 

Lukács György / 1885 – 1971 /

 

 

2/476. Lukácséknál. Milyen szép lehet egy bérházi lakás is, most látom…Megöregedtek…Csak várom, miért üzentettek Böbével. De semmi. Csak látni akartak… Szerintük mégis lesz amnesztia, Dérynek is. A támadások? Amikor 70. születésnapját ünnepelték az Akadémián, három szónok is volt: Fogarasi, Tolnai, Szigeti. Ki is adták a beszédjüket, együtt. Van egy dossziéja: Augiász istállója…Nem kapott 1919-es érmet. Meg sem említették, hogy népbiztos volt.

 

3/371. Egy este Lukács Györgynél

1971. május 3.

…Nyolcvanhat éves…A kistermetűek gyors lépteivel jött elém az előszobában…Az író-karosszékbe ült, én félig szembe vele az asztal végéhez tett székbe, ahová nyilván a kollokváló diákjait, a világ minden részéből jelentkező tisztelőit is telepíti.

…Németországban élt a kor legemelkedettebb bölcselői és művészei körében; a Varázshegynek fogalommá vált egyik filozófusát róla mintázta Thomas Mann.

…A proletárdiktatúra a közoktatásügyi népbiztosság élére állította. Nem mint bölcselőt; nem mint az elmélet, hanem a cselekvés emberét. Ilyen minőségében rendelte el a magyar kommün élethalál harcai során azt a csoportos kivégzést – egy meghátráló munkásezred megtizedelését -, amelynek igazolására később mint bölcselő is vissza-visszatért, nemcsak velem való beszélgetései során…

 

3/388…mi a receptje, hogy úgy bírja erővel, kedéllyel – hittel. „Mert nincs belső életem! Mert foglalkozom mindennel, de soha a lelkemmel.” /Franciául mondta…/ Ő a saját életét is tudta nézni is, kezelni is…

 

4/281. A hetvenöt éves Lukács György, miután szemrebbenés nélkül benyelt negyed liter tihanyi pálinkát: tíz évet még, és se itt, se ott nem lesz félreértés, rendbe teszem a szénám.

 

5/188. Decemberben Lukács György elítél egy eszmerendszert, s fél év múlva ugyanannak nevében, sőt védelmében halálra ítél s kivégeztet tizenhét embert…Akkoriban az etika és esztétika foglalkoztatta. Egyforma fontossággal.

5/290…hosszú gondolatcsere Lukács György életművéről és – a fiatalok szerint – elmezavaró, jellemgyengítő /!/ hatásáról a mai nemzedékre. Egy-egy meglátásáról /Madách és Katona detronizálásának ürügyeiről / órákig vitáznak az egyetemi szemináriumokon a betűrágók, s tartják vissza a lényeges munkát. Az bizonyos, hogy a vershez nem volt jó füle.

 

5/378. Lukács lángelme volt. Épp csak olyanról füstölgött – a szépirodalom – amihez épp gőze – lelke – nem volt.

…Ha megfürdött a kor minden mocskában, akkor mitől olyan nagy-nagy ember – szeretném tudni? Mitől olyan irányadó az, amit ő az irodalomról mond? Én még azt is megengedem, hogy lehet, hogy ő is kiváló filozófus bár őszintén szólva kételyeim vannak efelől, mert az ilyesfajta gondolkodásmód igazán érvényeset nem alkothat semmiféle szellemi területen…1990.okt.

                        In memoriam Nemes Nagy Ágnes, Nap Kiadó, 1999. p:121.

 

6/66. Lukács annyira belemerült az esztétikába, hogy végül alig maradt érzéke az irodalomhoz. Legfeljebb figyelme. Hogy rajtakapja. Követi-e a „törvényt”? Boncolta az irodalmat. Mint hullát. Azaz nem operálta mégsem. Épp azért, mert mást se akart, mint operálni.

 

6/112. Lukács György is végül oly kicsi és vékony volt, hogy fél karral a hónunk alatt vihettük volna. De nyolcvanon túl is asztal alá ivott volna bennünket, akár borral, akár pálinkával; és hajnalig ki nem került a szájából a szivar. De olyan folyamatos füsttel, mint a gyárkémény.

 

7/73. Nem igaz, hogy a nők egyenlő külső esetén a férfiak izomerejét fölébe helyezték szellemi képességüknek, akár az őskorban. Ha így lett volna, a kiválasztódás a gorillák szintjére visz bennünket. Rilkén fürtökben lógtak a nők, Lukács Györgyért éltek-haltak.

 

7/150. A mi Lukácsunk: Lukács György „magyarsága”: magyar bölcselő volta! Méltán nagy, európai méretű filozófus…

Jóhiszemű volt, jó akaratú, jólelkű. A filozófia tette azzá? Vagy azért vált nagy filozófussá? Nagy lélek is volt, akár innen, akár onnan nézve.

 

7/297. Valahányszor Lukács György hozzá nyúlt a magyar irodalomhoz, csaknem ugyanannyiszor szisszentően melléfogott. Ettől függetlenül lángelméjű bölcselő volt, méltó a már ifjan megszerzett világhírre.

 

8/124…a búcsúbeszéd elhangzott fölöttük s némi csönd támadt. Kinek kedvez ez a koszorút-helyező, tisztelgő némaság? Lukács Györgynek vagy Németh Lászlónak? …Lukács nehezebben olvasható, de a szavanként kibetűzött szöveggel is könnyebb – mert súlyosabb hatású – az érvelés…

Lukács Györgynek…csaknem annyi félreértésre s mellémagyarázásra alkalmas szemlélési módja volt irodalmunk múltjáról. Ő felületien nézte a magyarság valóságos története mélyeit…a nemzeti megmaradás sötét hangjai…nem egy nép szorongó hangjai ezek, hanem csak egy osztályé, a gazdaság-fejlődésileg méltán eltűnésre ítélt nemességé.

…Nem szabad tűrnie, hogy gondolkodásának zavarosságaiból, gondolatainak végig-nem-vittségéből utak nyíljanak a reakciós ideológia elterjedése számára…Illyés az esztétaság maradványainak segítségével idealizálja a paraszti hátramaradottságot, városellenességet, a munkásságtól való idegenséget, válogatás nélkül tesz magáévá divatos reakciós jelszavakat…nem látja meg az egész magyar dolgozó nép egységének szükségességét…

Lukács György: Írástudók felelőssége, Szikra, 1945. p:122-123.

 

Madách Imre /1823 – 1864 /

 

 

2/413. A Faust – ez a remekmű – élvezhetetlen, előadhatatlan, hitelesen vacak színdarab…Az ember tragédiája is rossz darab. Remek értékeit az tartja meg – úgy-ahogy – a színpadon is, ami az operett-revüket…

Az igazi nagy drámák színpadszerűek is. Molière és Shakespeare…

 

4/304. A Madách-Keresztúry Mózes-e a televízióban. Kitűnő – rosszul játszó színészek – nagy igényű – visszafelé sülő, mert csak teátrális rendezés – drámai mag nélküli cselekmény: s mégis nagy hatás. A darab annak idején a magyar nemzeti érzés ébresztésére készült, gyorsan, dramaturgiai tapasztalat nélkül. Most hetedik éve játsszák, ez a 307. előadás. A ki nem fejezhető, de csak annál lüktetőbb és jogosabb zsidó nemzeti érzés fejeződik ki benne úgy, hogy a hajdani szándékból egy mondatnyi se vág a régi célba.

 

 

Mándy Iván / 1918 – 1995/

 

 

6/386. Csorba Győző puritán – s ezáltal fokozottan remek - / Másik nyelv című verse a Jelenkor-ban. S rögtön utána Mándy Iván ugyanilyen „keresetlenség”-gel ugyancsak mesteri novellája. S mindkettő alig-alig megfogalmazható lelkiállapotot ábrázol ezzel a „mindennapiság”-gal.

 

 

Márai Sándor / 1900 – 1989 /

 

 

 

1/72. Este vacsora Lőrincéknél. A kis Lóci, Márai, Márainé. Rokonszenves Márai fölfogása a megélhetésről és az irodalomról. Jöjjenek hozzánk lakni.

 

1/80. Délivasút Kávéházban Márai, Zilahy, Lőrinc, én. Mit kell csinálni, ha megint hívnak bennünket? Márai fogadja el a B.H.-t…

Elmenet az derül ki, hogy Márai és Zilahy atyafiságban vannak; aztán az, hogy én is atyafiságban vagyok Máraival; s mivel én Németh Lászlóval is abban vagyok, az egész banda egy család. Vacsora Máraival, iszik, s rögtön megváltozik. Halálfélelem, háború, németek.

 

1/123 – 127. Felkínálták a Pesti Napló szerkesztőségét…

D. e. Harasztival. Nincs, aki a munkásrovatot csinálná. Vállaljam. D.u. Máraival az utcán. „Nadrágtartót veszek, ez még izgat. Ne vállald! Mért nem kínálták a dögök egy évvel ezelőtt?”

 

1/164. Országrészeket általában írók szállnak meg tartósan. Ha Márai Kassán marad, ma az ő szelleme is tartomány…Én dunántúli vagyok, hallottam már, hogy nekem is van külön szellemem, de leteszek róla.

 

1/239. Utazás Kolozsvárra. Reggel hatkor Márainál. Beteg. Lola tartóztatná, de jön mégis. Taxi. Az előcsarnokban Gulácsy Irén két vadászruhába öltözött inasa, elől…Márai és én egy fülkében…

A könyvnap megnyitása. Séta. Ferences kolostor. Ebéd a Központiban. Szombathelyiék bevonulása. Márai üdvözli. Távozáskor a segédtiszt utánunk jön, hol van a mi sátrunk…

A téren át katonatisztek…A vezérkar volt, Szombathelyivel az élén. Márai elébe ment, őt már régebbről ismerte. Szombathelyi is kilép: középkori seregek találkozása.

 

1/276. Cs. Szabóval Márainál a Szigeten, ebéd a Palatinusban. Kívül a társaság: az 1920-as infláció hiénáinak pontos másai...Márai szerint a társalgás: adok svájci frankot…

Kijövet Márai letesz a ruhatár polcára egy pengőt. Utána Cs. Szabó is kitesz egy pengőt. Én szégyenlősen süllyesztem vissza a kikészített húsz – majd a pengők láttán még hússzal megtoldott aprót – s én is egy pengőt teszek ki. „Ennyit tán egyszerre nem tud felváltani” mondja Márai. Én visszaveszem a pengőt, sőt meg is mondom: azt hittem, ilyen előkelő helyen ennyi jár. Cs. Szabó ott hagyja: rendben van, mondja, érte, hogy az én részem is. De amikor oda akarok adni ötven fillért, semmiképp sem fogadja el.

 

2/7. Márai Naplója. Minden együvé van hordva ebbe, ami egy nagy író lelkületére jellemző – egy adótiszt képzelete szerint. A nagy író a hazáért aggódik, a nagy író érzi a felelősségét, a nagy író művén töpreng, a nagy író küzd a művel, a nagy író ingujjra vetkezik. Mindez megfelelő elosztásban és vegyítésben, a végzet és egy gondos szakács utasításai szerint. S ilyenféle mondatok: „Mikor apám meghalt, kimentem a folyosóra, s cigarettára gyújtottam. Mikor fiam meghalt, szintén rágyújtottam. Úgy látszik erős dohányos vagyok.”

A zseni egy adag tehetség és két adag szorgalom – Márai kedvenc Goethe-idézete. De ő hovatovább csak a szorgalomra nézett. S pláne, azt hitte, a szorgalom a teleírt lapokat jelenti…

Nem Márai az egyetlen Goethe híres mondásának félreértésével, hogy a tehetség nem más, mint szorgalom. A szorgalom nem a fél évenként kötelező új és új könyvet jelenti. Félévi szorgalmas figyelmet jelent, egy oldalnyi szövegért. Márai a tanácsot nyilván Goethe százötven kötetének szemlélése közben értette félre…Van valami lusta szemérmetlenség, férfiatlan hanyagság százszámra hagyni könyvet az utókorra…

 

 

2/120. Nem tisztelem Márai álláspontját; magatartását / a személyi részt/ annál inkább tisztelem. S ebben is legjobban a hűségét, ahogy megáll a Kassai polgároknak már csak az ő képzelete őrizte – s tán csak a képzelete alkotta – várfokán…

Ki írta le, hogy a falukutató irodalom, helyesebben: magyar társadalomkutató irodalom első műve – az Egy polgár vallomásai? Én…

 

2/137. Úti vázlatok. 1946. Magyar határ…A nők búcsúja; sírnak…Útitársak: Márai, Cs. Szabó, Pátzay, Ferenczy Béni, Czóbel, Szűcs László, Szőnyi…Nagy vitám Máraival: urbánus, polgár-védő…Tetszik a hűsége. A kultúra hordozója…

 

2/141. Márai is itt lakik; igen kedvesen szegődött betegápolónak, hozott két kiló narancsot és citromot…

 

4/124. Mit ad Márai Naplójának újra-lapozása? Hogy mi a tengerre sodródott ember szellemi Robinson-szigete / hogy újra építse az otthont/? A könyv. Meg amit a betű mellett a szem befogad. Testének más kommunikációs eszközét alig használja a naplóíró. Nyelvét, fülét jóformán csak étel-rendeléskor működteti, noha filmszerű képcserével New York, Paris, Róma, Madrid, Lisszabon nyüzsgésében lökdösődik megérthető kataton állapotban: sehol nem gyógyuló sértettségben. Így fölvilágosítást bennszülöttről és korról csak a festmények és képek nyújtanak neki, és főleg a könyvek. Ezekkel vitázik is. Fordulatosabban, mint ahogy az első olvasáskor összerakódott bennem. A Napló nyert a pihentetéssel…

Hazai könyvek közül főleg a klasszikusokkal társalog: mintha apja könyvtárát vitte volna magával. E múlt századi kiadványok hatására mintha maga is néha a múltból nézné a jelent. Árulkodó, de megható is tollának egy-egy elcsúszása: nemcsak a Móricot /Jókait/ írja cz-vel, hanem Lőrincet is, Szabót. Öregszünk, bárhol vagyunk. Saját írói múltjáról is azzal a némasással hallgat, amely már beszél…

 

4/125…Magáról szólva az író kis részletekben sem tévedhet, azoknak van    csak hosszú láncolatuk. Tatár hadak élén behatolásra Erdélybe nem Rákóczy Ferenc vállalkozott volna, hanem a fia, József, jóval apja halála után. Ennek láncolata, hogy Márai nem olvasta / vagy nem élményként/ Mikest; annak legszívszorítóbb lapjai erről szólnak. Másutt – hogy Rákóczynál maradjunk – Márai tolla is belebotlik a kurucok mindmáig annyi zavart okozó „kártyabarlang”-jába: Versailles-ban működteti. Tehát a Manon Lescaut-t sem olvasta? Szajna-parti sétáiban nem volt egy percnyi elálldogálása sem az Hôtel de Transylvanie előtt?

 

4/126. Előnye vagy hátránya vajon Márai naplójának, hogy csak írói gondjait jegyzi le? Alig valamit civil személyéről. Felesége /Lola/ mindössze egy mondatot kap. /Az utolsó Napló-kötetben kárpótlást kap Lola. B.G./

 

5/21…Miért ír csupa rosszat az itthoniakról? Mert nem vált be, hogy külföldön sikere lesz? Mert – valóban, mióta kint van, igen gyengéket publikál / saját kiadásában/. Végül már csak én védem: gondolnunk kell, milyen árvaságban élhet. A saját – befelé fordított – sündisznó bundájában. Ellát – aki Olaszországban látni akarta – szinte sértően utasította vissza.

 

5/87. Negyed évente egyszer ha álmodom. Ma: Márainak akartam valami szívességet tenni? Hogy megvigasztaljam a rossz könyvei – és rossz véleményem - miatt. A dölyfe, ahogy újra s újra megalázott a visszautasítással. Mi is lehet most vele?

         Flórát is visszautasította, amikor engedélyt kért tőle, egy régebbi írásának

         újraközléséhez az Illyés-emlékkönyvbe. /Márai-kiállítás, Budapest, 2004. márc./

 

7/239. Ki idősebb még nálam? Író, Márai, Komlós, Illés Endre. Ki még?

 

8/100. A padlástéri könyvespolcon Márai újabb könyveit – itt is túlságosan magasra rendezte az abc szerinti sorakoztatás. Ágaskodva betűzöm ki: megvan a Föld, Föld…c. újabb naplója is. Laponként szinte: kezdettem, mondottam – keresettség, modorosság? Eltávolít. De aztán: hátha felvidéki dialektus? Közelebb visz a gondolataihoz.

Sajnos, kiütközik ezekből is: évtizedekig újságolvasó-közönség figyelme ösztökélte – húzta is – az írót. Márai – miért is nem elsőrendű? Mert „író”. Előbb látja a mondatot / a papíron/, mint az alakuló mondatot / a fejében/. Megnyer, de nem ragad föl. Olyan magasba / vagy magasság felé/, ahova maga a szellem embere még írás közben is csak kívánkozik. Pas d’effort! Véritable.

 

8/113. Bolhapiac – egy könyvének is ezt a címet adva Márai , adott új nevet is a zsibvásárnak. Azt hitte, franciásít. De a marché aux puces, nem bolhapiac, mert aszerint bolhát árulnának benne: ellenpróbául visszafordítva a marché aux puces: bolháspiac. Van benne bolha, de nem mint árucikk.

 

 

Mécs László  / 1895 – 1978 /

 

 

6/385. Készülődés Győrbe…Át Pannonhalmán. Álljunk meg egy fél órára. Odafelé nincs idő, de okvetlenül tisztelegnem illik Mécs Lászlónál – ha még ott van. Épp azért, mert hajdan olyan rossz volt köztünk a viszony. Az én bírálatomra nyeglén legyuszizott. / Babits utasította rendre. / De most hány éves is? Meg az óriási fölénye, hogy – mellőzik. / Még az egyháziak is./

Jellegzetes pap ő is, de a hangos szónokok fajtájából. Versei gáttalanul ömlenek és neki épp ez a fogyatkozása. Művére igazán áll, hogy kevesebb több lett volna. De hírnevet épp bőbeszédűségével hódít. Noha tehetségével is hódíthatna. De nem tud mértéket…Mécs ima-patakjai, csók-turbinái, álom-malterja, csend-lova és sors-küllői olvastán Ady egész sereg sorától is viszolyogni kezdtem…

1933.In: Iránytűvel, I. 341. old.  B.G.

 

…Most húsvét van. De valahol mint hetyke Mágus

duhaj kalappal, kalandor-arccal jön a Május,

egyik zsebében majálisok, másik zsebében bálok.

A  Szent Szűz óvjon tégedet, maradnál ilyen áldott…

                   Mécs László: Bűnbeesés előtt

 

            …Gyalogolok, kis szív-turista,

            kinek az élet fáj vakon,

            és hogyha áll az úton egy ház,

mindig eszembe jut az Egyház,

s haladok Krisztus-tájakon.

            Kosztolányi Dezső: ISTEN-WEEKND Undorom tetején

 

 

6/412. De Pannonhalma nemcsak katedrális és múzeum. Iskola és szeretetház. Évek óta itt él teljes visszavonultságban és többnyire betegágyban az öregség nyavalyáival küzdve a költő Mécs László! Életünkben sose láttuk egymást, de pályánk egy pontján érdesen szembe kerültünk, még verset is váltva, éleset; így foglalhatom össze: bandázs nélkül. Megkérdeztem, nem zavarnám-e, ha csak egy kézfogás idejére.

A mostani, a nyolcvanharmadik éve néha már súlyosan ránehezül: az agy-érelmeszesedése főképp; de vannak könnyebb fél napjai. Megkérdezik.

A szerzetesi cellák – az egykori lakószobáinak – egyikébe vezetett be egy fiatal polgári ruhában is apácai mozgású és arcú ápolónő, csak engem…

Nyilván megmondták neki, hogy ki tiszteleg nála. Az üdvözlő szavak után is úgy áll rajtam a szeme, mintha mégis messze mögém tekintene…

Most már kéz kézben állok az ágy mellett. Pehely-fehér, pehelykönnyű és puhaságú kezeket tartok a kezemben. De már mentegetőzve, hogy zavartam, s búcsúzóul szorítva meg azt a csonttalan kezet.

Tekintet-szóértésben lehet a karcsú kis  ápolónővel. Egy oldalpillantására elfordul az, majd egy levelezőlap nagyságú fényképpel lép vissza hozzánk. A takaróra teszi…

Mécs László rá három napra halt meg; szenvedés nélkül; öntudatlanul.

 

 

Mikes Kelemen / 1690 – 1786 /

 

 

5/297. Rodostóban már Mikes vezet diáriumot. Ritkábban. De ott hús-vér férfiak mozognak oly fényben, amely idáig hozza az arcokat is, rajtuk még a mosolyt, a könnyet is.

 

6/281. Hajnali ébredéskor aprólékos eltervezése /”megélése”/ korrajz-szerű hosszabb írásnak: Mikes „édes nénje” válaszol a rodostói levelekre. Kommentálja őket, s maga is beszámol: mi történt közben Zágonban, Erdélyben – a szabadságharc lehanyatlása után. S mit várnak ők a jövőtől? A kész régies nyelv és az éppúgy kész legmaibb helyzet: sistergő összevegyüléssel.

 

 

Mikszáth Kálmán  / 1847 – 1910 /

 

 

2/24. Mikszáth a Kortársai egyik feledhetetlen jellemrajzában a magyar nekrológirodalom mesterdarabjában / a Horváth Boldizsárról írottban/ néhány mondatnyi vágással az egész magyar liberalizmust felboncolja. „Minden ember két emberből állt” – mondja. Az egyik otthon kövéren, gőgösen és megközelíthetetlenül szívta a drága szivart, szidta a szolgáit és a romló világot, a másik apostoli megszállottsággal hirdette a fórumon a szabadelvűség szent igéit, embertársai javát. „Egy szent hazugság volt a zászló, melyet mindnyájan / a Gorovék, a Klauzálok, a Mikók / lobogtattak. De egy szent hazugság, melyben mindenki hitt.”

 

 

Móricz Zsigmond / 1879 – 1942 /

 

 

1/88. A jó regényíró Móricz Zsigmondot rossz színdarab-írónak mondják. A legfinomabb lelki hangulat felé fejlődő jeleneteket is hírtelen elvaskosította; „ráengedte az istállószagot”. A színpad levegőjéhez túlságosan bárdolatlannak tartották. A legszebb „szituációit” csapta agyon ezzel. Ezt mondták

rá: most láttam meg, miért.

 

1/246. A Magyar Csillag és a régi Nyugat nevében mondok búcsúszót, mesterünk, Móricz Zsigmond, kedves Zsiga bátyánk. A régi küzdőtársak és az új követők tisztelgését közvetítve…még mindig  új alkotásodra lett volna szüksége ennek az országnak, amely most lép történelmének egyik legnehezebb fordulójára. Szomjasan kutattad a lélek átváltódásának, a szellem síron túli sorsának a titkát… ne hagyj el minket.

 

3/138…a legtöbb regényíró úgy használja tüzét, mint a gépész: kazánt hajtat vele. Ritka az állandó ihletű prózaíró. Nálunk még gyakoribb, mint külföldön. A legnagyobb, vagyis a ritkák közt is a legritkább Móricz Zsigmond. Csaknem száz kötetet írt. Rengeteg anyagot gyűjtött össze hozzájuk. Mégis azt mondhatjuk, hogy szinte öntudatlanul írt…az indulatok és szenvedélyek embere volt…

 

4/232. Ha Zsiga bácsi beszélt, én Ady kortársát hallottam; szavai az 1910-es évek akusztikájában csengtek…

 

4/237. Utolsó beszélgetésünkkor Móricz Zsigmond panaszkodott, hogy nem maradnak meg fejében az emlékek – nyilván azért tettél annyit papírra. – Ha nekem jó emlékező-tehetségem lenne! – Fele annyit írnál – Már a tegnapiak sincsenek meg! – Csinálj helyettük. Közben ebédel, görög dinnyét kenyérrel.

 

7/150. Ella viszi a szót. Kimeríthetetlenül dicsérve az Új Írás Móricz-számát. Zsiga bácsi naplóját főleg. Újra és újra olvassa: mintha a „hangját hallanám”. Este én is bele kezdek. A hang ugyan benne van a sorokban, de – írni mégsem így írt ő maradandót… 

 

8/89. Móricz Zsigmond – Zsiga bácsi –naplója, Virág jegyzeteivel, pótnaplóival. „Magával-ragadó” – referálok Flórának / a mi Virágunknak/ - „ahogy a szigony a bálnát ragadja.” Bele döfve a – nem nemes részekbe…ahogy leszólja, még Némethet, Lőrincet is; ebben a vértezetben, hogy önmagát éppúgy. Még a kedvezően kezdett portrékhoz is odacsap a végén valami alantasan megragadót…

1935. II. 14. Németh László könyvét olvasom: Ember és szerep. Strindberg óta nem látok nála egocentrikusabb íróvezért…én soha egy szót nem szerettem s nem is tudtam magamról írni… Az írásomban minden az enyém. Most jön a kritika, s vagy megért, vagy nem. Ha megért, akkor megerősít abban, amit csinálok, ha nem ért, akkor vagy okosat mond, s akkor egy percig eltűnődöm rajta, vagy butaságot, s akkor el sem olvasom…

Számomra teljesen felfoghatatlan az a szenvedés és szenvedély, ahogy ez a Németh László a Babitscsal való viszonyát tárgyalja s érti. A szerelemben veti ennyire alá magát valaki a másik egyéniség hatásának…

Nekem ez a Németh László úgy tűnik, mint valami őrült…

In: Móricz Virág: Tíz év, Szépirodalmi K. 1981.

 

8/90. Bálnaként tovább Zsiga bácsi szigonyán. De milyen szédítően elragadó részletei vannak. A keresetlenség, sőt hanyagság milyen begyakorlott remekei. A lefegyverző kegyetlenség. Tízpercnyi olvasmányban a sötét, három rétegű pletyka föltárása Csinszkának és Ady anyjának párbajáról az Ady-versek jogdíjairól…Aztán Szabó Lőrinc…További feladat lett volna: kemény vonásokkal „kihozni” ellentétüket. Ahogy regényhőseivel szinte szériában tudta csinálni. A Csibe, Rozika romlottságát együtt a szűziességükkel. A ringyókban az angyalt.

 

8/206…Kék ereiben a paraszti vér Széchenyi Istvánt még a mi népi-írói táborunkban is külön táborba osztotta…már-már indulat égett benne, ami Túri Dani alakját az irodalom mérce-kezelői számára úgyszólván elfogadhatatlanul romantikussá, a valóságba helyezve aránytalanná teszi…

 

 

Nagy Lajos  / 1883 – 1954 /

 

 

1/80. Nagy Lajos eljönne lektornak, ha én elfogadnám a rádiót.

 

1/113. Nagy Lajos – Zelk verse szerint – élete végén / fiatalabban, mint én most/ „már imádkozott is”. Már fiatalon is halálfélelmei voltak.

 

3/339. Nagy Lajos, aki ebbe a sajátos irodalmi világban legtöbbször / vigyázzunk: nem a legtöbbet/ kért: behajtott; nem tartozást, hanem afféle adót. Mindig igen kis tételben / egy-két pengőt/, de azt akár naponta és mindenkitől, akinek polgárjogot adott / épp ezáltal/ barátainak, pontosabban: bizalomra érdemesített ismerőseinek álladalmába. Ez egyben műveinek / szellemi tevékenységének/ helyeslését, azaz eljövendő uralmának támogatását is jelentette. Közügy volt tehát.

 

5/103…rohantam a Japán kávéház előtt…Nagy Lajos cigarettázva sakkozott Fenyővel, akinek a sakktáblája mellett ott volt a kézirat-papír, megkezdett verssel. Két lépés között oda-odaírt egy sort, a tél kínjairól. Lajos is arról írt…Néha, észre véve az üdvözlésemet, élénk taglejtésekkel behívtak. Hogy kölcsön kérjenek még egy kávéra-, zsömlére-valót. Az volt gyakran az ebédjük is.

 

6/44. A tv-ben Nagy Lajos Tanítvány-a. Túl rövid, túl konvencionális, de mégis jó, mert – nem rontották el; a lényege bent maradt.

 

 

Nagy László  / 1925 – 1978 /

 

 

 

5/142…Nagy László a tévében. Kitűnő bemutatása az arcának, komoly mimikájának. Lassú, nem tündöklő, mégis tartalmas vallomás a fejlődéséről…Nem „közönségnek való” s mégis bizonyosan közönség-sikerű is…Mosoly nélküli, mégis meghitt.

 

5/215. Nagy László Vértanú arabs kancá-ja a másodszori odahajlás után lesz ilyen lélek-emeltető sajátom. Betűről betűre aprólékosan kell lépdelnem benne, hogy visszatérjek az ifjúságba; hogy visszakapjam a szárnyakat.

5/360. Végzetes lenne, ha a magyar „értékvédők” elsőül egyik legkitűnőbb értéküket / a Nagy Lászlókat/ lőnék ki akármilyen zűrzavaros harcban. Nem hogy a velünk érzők ott hagyják a zavart szítók helyét – az Élet és Irodalmat – de minél többet dolgozzanak ott is…nem halaszthatjuk az egész szét- és megosztott magyar nyelvű nép valami egységének / és védelmének/ megteremtését. Mindezt állandóan Flóra aggódó tekintete és csitítása alatt / hogy ne beszéljek izgatottan és egyfolytában öt percnél többet./

 

6/24. Nagy Lászlónak két hónapja ki van nyomtatva / s letiltva/ a cikke. Tegyenek hozzá fakszimile dokumentumokat, s úgy próbálja közöltetni.

 

6/207. Nagy László váratlan halála! – mintha egy más / szörnyű / bolygó szállta volna meg a világot.

6/213…nemcsak Nagy László, de Szemes Piroska temetésén is a gyászolók elénekelték a Himnuszt. Ez veszedelmes. Nincs köztünk tisztázódás: miért veszedelmes.

 

7/158. Szécsi Margit telefonja: nyissam meg én Nagy László grafikáinak pesti kiállítását. Még örültem is, hogy ezt meg kell csinálnom.

 

7/182. Aztán: hogyan kiharcolni Nagy László képeinek két oldalt az Új Tükörben, az én bevezetőmmel. És hogyan nívósítani magát az egész Új Tükört.

 

8/40. Szécsi Margit…ÁVO kémkedésről, hatósági gáncsokról beszél László képkiállításairól szólva is. / Hogy éjjel jártak detektívek a kiállítási teremben,/ S ha valóban van valóság ebben csak egy szemernyi?

 

 

Nemes Nagy Ágnes  / 1922 – 1991 /

 

 

4/60…Nemes Nagy Ágnes, a kedves diáklány is nagymama lehetne: ötvenkét éves! Hátra tekintve a nemzedékben csak Csoóriig hord el a szemem.

 

4/111…az Írószövetség fordítói osztálya „ünnepélyfélét” tart fordításaimról. Nemes Nagy Ágnes, Lator László, Fodor András vezetik be – elmennék-e csak egy fél órára is? El tudnék menni, de megint a lélek húzódzkodása, hogy ne. Pedig Ágnest is, Andrást is, Lászlót is becsülöm és szeretem.

 

5/338…ajánlatom, hogy mosószappan és síbakancs márkái helyett ilyen nevek egy-egy csoportját sugározzuk az éjszakai égre, időnként cserélve: Nagy László, Juhász Ferenc, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, hogy az első csokorra valóra adjak mintát.

Meg vagyok győződve, hogy azok az útitárs írók, Illyés Gyulával az élükön, akik ott működtek a Rákosi-rendszerben és útitársként viselkedtek, szívük mélyén éppen úgy utálták az önkényuralmat, mint a többiek. Miért vállalkoztak erre a szerepre?…Illyés Gyula esetében, aki számomra a legnehezebb problémát jelenti, mivelhogy a legkiválóbb író ezek között, messze és a legkiválóbb szellem, személyiség, hogy az ő esetében számtalan megfontolás játszott szerepet…

Kelevéz Ágnes interjúja, 1990. okt. In: In memoriam Nemes Nagy Ágnes. Nap Kiadó, 1996.

 

Holmi, 2008. április. N. N .Á hagyatékából. Népiek.  Illyés lerángatása a sárga földig. Merthogy az 1951-es írókongresszus után, amikor a polgári írókat kitörölték az irodalomból, Illyés N. N. Á kérdésére, mit tegyen a polgári író, a mester azt mondta: Akassza fel magát. Dezső szerint a hölgynek nem volt humorérzéke.

 

 

Németh László / 1901 – 1975 /

 

 

 

1/76…Németh László levele…a Válasz minden költségét vállalom, attól fogva semmi közöm a folyóirathoz, megszüntethetitek, megtarthatjátok, ahogy jólesik…gondolom, hogy soha többé nem dolgozom a Nyugat-ba – de a Válasz-ba sem.

 

1/79. Egész délután együtt Németh Lászlóval. Összeállítjuk a Válasz-t…

 

1/255. Ami könnyen támadható, az még nagyon is igaz lehet. Sőt. A rokonszenves, az igazán bátor igazságok legtöbbször ezt a köntöst öltik. A jóhiszemű figyelőt Németh László műveiben ez a könnyen támadhatóság ejti meg.

 

1/271. Németh László nem megy Debrecenbe egyetemi tanárnak, a magyar irodalom tanszékére. Erre érdemtelennek találták. Az öt pályázóközül elsőnek őt ejtették ki. Választás elé sem bocsátották…Nem. A debreceni egyetemnek nem kell Németh László gondolatvilága. Mert az kétségtelen, hogy nem Németh László képességei ellen esett kifogás…Szellem nem kellett…hol volnánk ma, ha a magyar irodalom tanárait húsz éven át ő neveli. Császár Elemér nevelte…

 

1/273…Tavaly a rejtőzés némi idejét s aztán z ostromét Németh László társaságában töltöttem. Legtöbbre becsült szellemi vívótársam volt…milyen szép hivatásunk lehet átvenni vagy megőrizni a nemzetfölöttiségnek valami tolsztojian békés örökét. Láttam a hazafiság veszélyeit. Ma is látom.

 

1/279. Németh önéletrajza, a Magam helyett. Mennyi erőfeszítés, önfeláldozás, kegyetlenség – s bizonyára mennyi szenvedés vagy rossz önelégülés – hogy megmondja az igazat. A pompás leírások közben azon kapom magam, hogy pletykaszomjam elégítgetem…elpirulok…

 

1/301.Németh olyan üldözési mániás, akit véletlenül valóban üldöznek.

 

1/311. Lőrinc elmondta Karl Rothe nevű német regényírónak Németh László elméletét, hogy a magyarok kisebbségben vannak hazájukban. A német végre megérti.

 

2/44. Németh László ellen a fő kifogás / és az utolsó is/, hogy „zavart” kelt. Mit keltsen egy eredeti gondolkodó / sőt akár eredeti gondolatok híján is egy nagy tehetség/, ha elsősorban nem is zavart? Megnyugvást keltsen, elmerenyheséget, vagyis konzervativizmust? Azt nézd: erjeszt-e, előbbre visz-e? Jó élesztő a jövőre? Köszönd meg annak, aki felpezsdít, útra lendít.

 

2/445…Laci különben remek erőben. Arca teltebb, mint valaha…Tele van életkedvvel…Mit csinál? Fordít, az új európai vallási áramlatokról ír. Most korrigálja a Magyar Műhely-t. Rossz véleménye I.E. viselkedéséröl…

 

2/488. – Hogy van Laci?

- Rosszul. Rettenetesen támadják. Most jelent meg az Égető Eszter oroszul. Annak az előszavát is alig tudta végigolvasni, úgy támadják.

 

3/266…Legutóbb Kádár írószövetségi előadásán; akkor néhány mondatot is váltottunk. „Most már nem vagy olyan sápadt” – ejti el…

Kiadatlan tanulmányok…bent voltak ezek is az őszibarackos szakajtóban. Jó sok bennük az egzegézis, ez a hálásan üdvözlendő malter, ez a nagy igénnyel kevert kötőanyag, amely akár az ókor épületeiben vetekedni tud a téglák keménységével, a falat a méhsejtek társává teszi…

 

3/286. Befejeztem – ámulattal – Németh Kiadatlan tanulmányainak két kötetét. /Ezer-ezer oldal, ha nem sűrítve nyomják./ Nem a „népi” és „urbánus” irodalom volt; az, amelyről ő beszélt, s az, amelyről nem. Igazságosan vagy igazságtalanul ő választotta ketté a két háború közti szellemi életet. Ha később is úgy írhat, mint addig, nyílván pótolja a hiányokat, s egységessé, eggyé teszi a képet. Megadja ellenfeleinek is a magukét. Ettől épp azok ütötték el magukat.

Azt méregetem / a könyv súlyát nézve szinte a tenyeremen/, elég erős-e a mostani szellemi szint, hogy Németh ezt a művét legalább a helyére tegye? Nem szakadt-e le ez alatt is a jég – így merítve azt is homályba? Ahol megint csak a „mélyek” vitaminja lesz? Szellemi világunk gyomorállapotának századokig helyzetmérője lesz, meg tudja-e és hogyan tudja megemészteni, amit Németh rakott belé. Mert, hogy időálló-e, az már eldőlt.

Mutatja ezt – az egész értékét -, hogy az odavetett megjegyzések, interjúk, hírlapi nyilatkozatok is ízesek, nedvdúsak. Műve részei lettek. Amennyit ő, írt annyit néhány író-publicista kortársa is, Márai, Hevesi András, Zsolt, Féja, Herczeg és mind, akit a szerepkeresés / s nem a kenyérkereset/ „grafomán”-ná tett. Szívesen átlapoznám az ő ilyen összegyűjtött – mégiscsak írói állásban készült – alkotásait. Mennyi ment át – s mehet még – az idő s mennyi a „nemzet” gyomrán.

 

3/293…Hevesivel…a találkozásra…tán csak azért emlékszem, mert Némethtel kapcsolatos; vele, akit most sokat látok, olvasok is…Aznap jelent meg a Nyugat-ban Németh nemzedéktoborzó cikksorozatában a rólam szóló…

 

3/397. Mint mindenki, elsőben én is az arcára csodálkoztam rá. Ez ő, a kemény kritikus, ez a szerény egyetemista? Együtt jöttünk le a Balaton utcai ház pompázatos – de szintén homályos- lépcsőházában. Az utcán sütött a nap, most néztem meg valójában ezt a lányosan szép, nem is egyetemista, hanem gimnazista arcot…

…A fogászat kezdett begyulladni. A házfelügyelőné meg volt elégedve az ingyenmunkával…a rendelőajtó…mögött a fehér köpenyes gimnazista képű fiatalembernek gyorsan be kellett mutatkoznia, nehogy megkérdezzék tőle, hol van a „doktor úr”.

Németh László: Ember és szerep, in: Homályból homályba, I. Szépirodalmi, 1977. p:323.

 

4/89. Valamennyi tájnyelv közt az irodalom tájnyelve a legszellőtlenebb oly kicsi a kör, oly nagy a súrlódás, hogy a friss szó is szólammá kopik. Németh László agya igényesen kiszórja a szólamot; megismétlem, hogy úgy ír ő, mintha előtte még senki sem írt volna. Annyit olvasott, hogy eltolja papírjáról az olvasmány emlékét is. Mondatai attól olyan tőrőlmetszettek, mert valóban tőről vannak metszve, arról, amelyről még Bethlen Kata, Bethlen Miklós, Zrínyi meg a hitvitázók metszettek.

 

4/186. Napló vagy életrajz. A Kortárs új számában új részlet Németh László még 1944-ben kitűnően megírt / véletlenül most előkerült / visszaemlékezéséből az 1920-as éveiről…Egy-egy hibája is a rendkívüli képességéből eredt. Túl mohón markolta a nehéz anyagot is, túl gyorsan formálta, túl gyorsan adta az olvasók elé. Ez meg azért, mert ráadásul pedagógus módra volt moralista és lírikus módra akarta a meghallgatást / a tetszést/.

 

5/41. Laci meghalt.

Kora délután hozta a hírt Flóra.

Aczél telefonálta meg neki a főiskolára.

Nem szenvedett külön az agonizálás miatt.

Fél tízkor halt meg. A nap jobbnak ígérkezett, mint a többi…

Életemnek talán legtöbbre becsült szellemi társa Németh László volt. Flóra emlegeti, hogy mikor először beszéltem neki róla, ezt mondtam összegezésül: élő ember közt előttem ő mutatta a zsenialitás legjellegzetesebb jegyeit.

Tegnap óta valamiféle árvaság erősödését érzem. Mintha a levegőből, a látóhatárból is hiányozna valami.

Nekem kellett volna a ravatalánál beszélni…Illés Endre fog beszélni. Tegnapelőtt mégis leírtam…De ki olvassa föl? Sinkovits ezt is.

 

5/49. Délután Korányi…Laci írásainak orvosi pontosságát bámulja, az Iszony-ban főleg; minta-diagnoszta…

 

5/56. Korányi Laci halálát nem a gyógyszerek túlságos / vagyis felelőtlen/ adagolása okozta…saját maga a mohó tudásszomjával, és hogy áldozatul adta a saját testét is…föláldozta magát kettősen is az emberiségnek…

 

5/60. Laci emléke is a jókedv során bukkant föl. Ella irigylésre méltó ereje. Aczél még hangsúllyal is utánozva Laci már beteg-kori mondatát / Ella legszebb dicséretét/: „ Negyven évig küzdöttem ellene, s most egy percig nem tudnék meglenni nélküle.”

 

5/79. Mit kaptam – külön is – Némethtől?…Az Ozorai példa erjesztő ötletét ő nyelette le velem, tréfásan. Az igaz történet – a hegyen körben járó huszárokról – Szilason elevenebb: színesebb legenda volt, mint Ozorán…emlékkép…a Reviczky utcából jőve Babitséktól. Hetente összegyűltünk nála, s négyesben / Basch volt a negyedik / latin-gyakorlásul Vergiliust olvastunk, fölváltva, ki-ki a maga előkészülése eredményével. De aztán Babits aprólékos magyarázataival, boldog tanárkodásával…Ha az a hármas úgy alakult volna tovább, a szép téli hónapokon is túl! Mert hisz majdnem a táj – a közös táj sok közös emléket – is összefűzött. Szekszárd és Ozora: Tolna megye; Szilas Ozorával szomszédos falu…Az egykori szép nyugatos „egység” szakadozott, a regionalizmus tekintélye – mint világszerte – emelkedett. Mi lenne, ha – merő dacból és a képtelenségnek / a veszélynek/ illusztrálására – mi hárman irodalmi lapot / és mozgalmat/ indítanánk, mondjuk Völgységi Parnasszus címmel, de persze – mert a három helység közt a középen fekvő – ozorai székhellyel?…a pannon szellem nagyon is esedékes érvényesítésére…

5/151…Mindmáig még Németh László személye / emlékképe/ sem esett át az agy emésztő munkáján. Mert fogy abban is a gyomoréhoz hasonlítható bomlasztó nedv?

 

5/296…Németh Péterné Szarka Milike, az Iszony hősnőjének, Kárász Nellinek a modellje / csak külső körülményeivel s nem lelkével, mert hisz az azonmód Németh Lászlóé/.

 

5/488. Lipták egy mondata, később:

Laci / Németh/ ebben a székben mondta 57-ben vagy 58-ban, amikor Gyuláról olyan szorongva beszéltünk, csak nem fogják letartóztatni: „ nem lehet olyan magyar rendszer, amely ne Gyulát tekintse a legnagyobb élő költőnek”.

 

6/28. Visszatekintve a pályára, az ember csak forgatja a fejét, mennyi rendkívüli adottsággal és adománnyal halmozták el az égi és földi sorsintézők – a szellemi és anyagi talentumok milyen rogyasztó tömegével – azt a fiatalembert, aki a Németh László névvel a magyar szellemi életben megjelent, s azt a hétköznapi nevet azon nyomban egyedülivé tette.

 

6/30…a nevezetes „Harmadik út” nem a szocializmus irányának tagadása volt, hanem a hitleri „Szocializmus”-é, a koncepciós pörök államvezetéséé; hogy a „minőség forradalma” messze előre érezve az értelmiség felelősségtudatát akarta forradalmasítani; hogy a „hígmagyarság” a „Kisebbségben”-i magyar nem faji megjelölés volt, hisz elsősorban olyan korabeli „fajmagyarokat” célzott meg, mint Szekfű; csaknem kivétel nélkül az uralkodó, sőt hivatalos szellemiség törzsököseit…”Szerettem az igazságot”. Ez a jelige vitte Németh Lászlót a tűzpróbák poklába…

 

6/182. Németh László évtizedekig kapta / s még mindig kapja / a dühödt nyilat, amiért „harmadik utat” mert elképzelni. / A kommunizmus és a kapitalizmus, azaz akkor Sztálin és Hitler között./ Háromszáz út is elképzelhető; háromezer… Ritkán szolgálta ki szellemi élet oly vakon a politikát, mint a magyar, épp a legtöbb éleslátást kívánó időben…

 

6/185. Németh László új két kötetének az életrajzi írások végén rövid táblázat sorolja el Németh pályafutásának „Állomás”-ait. Elkerülte a figyelmemet. De – így igaz – átsuhanni is rajta: képzeletelállító. A magyar szellemi élet tablójaként.

 

6/215. Flóra…Német Homályból homályba címmel összegyűjtött emlékezéseit olvassa. Nem győzve ámulni Laci őszinteségén és igazmondásán…Laci fájdalmasan összekülönbözött rengeteg olyan emberrel is, akik láthatóan a javát akarták…

 

6/294. A művész pedig mi más, mint örökké kérkedő, fitogtató? És nálunk legjobban tán a protestánsok. Ady. / Szemben a szemérmes Babitscsal./ Szabó Lőrinc! Németh olyan erejű alkotó, hogy ahányszor olvasom, elkápráztat. De hányszor elismétli, ezt tettem, azt tettem, és a világ csak bántott. Ezt ontják az Új Írás-beli Naplói. És a strindbergi / még egy protestáns! / megdöbbentő kitárulkozása, lenyűgöző, végül is ezzel győz.

 

6/381. Az Irgalom modellje Flóra. De hisz ez tudott dolog! „No persze csak karakter. Meg könyörületessége! Antigonéi.”

 

7/66. Németh Emberi színjátéka. Sose olvastam, most kezdtem bele; a kitűnő kezdet végig rántott a / Szabó Dezső ihletésű/ részeken is – gyötrődve.

 

7/161. Még főzni is szívesen főzött Németh / valahányszor kettesben laktunk, sőt „bujdostunk”/, rám hagyva – de szemmel tartva azt is – a terítést, a tálalást.

 

7/169. Petőfi centenáriumára döcögtünk túlfűtött vasúti kocsiban, Kiskőrösre, korabeli sivár vidéken.

-         Miért közlitek ti oly szívósan Németh-től az Iszony-t is? – fordult felém, a sivárság elűzéséül, Révai.

-         Mert remekmű – mondta Déry, fölmentve engem, hogy méltó választ adjak…Csönd lett a fülkében, ahol Gerő is ott ült. Csönd a szellemi légkörben is…

 

7/242. Fél hétkor Illés Endre, Németh még könyvben kiadatlan tanulmányainak megjelenhetéséről – Aczél ellenzi; támogassam majd, ha itt lesz…megkésve Aczélék…Később Németh kiadatlanjairól szólva. Aczél már elfogadná, hogy az Akadémia adja ki szűkebb keretben – 5000 példány. Illés ragaszkodik a Szépirodalmihoz…Még a kapuban is folt a vita. Jóval tizenegy után.

 

8/45. Írásos beszámolójában, de a szóbeliben még nagyobb meglepetéssel ábrázolta Németh, hogy első / és egyben utolsó/ találkozásunkkor Rákosinak milyen ingerülten becsmérlő szavai voltak rólam. Még a Puszták népéről beszélve is! „Abban nincs útmutatás!” Nem tartott egyenes embernek. Annak idején egy fogadáson – karon fogva vezetett Vorosilov elé: „eto bolsoj vengerszki piszályel!” – és méltó lettem a bizalomra? Németh aggódó meghökkenésének alapja: abban a hiszemben élt, Rákosi becsül, kedvencei közé sorol. Szobájából kijövet, Némethről oldódott a szorongás, hogy a népiek soron levőnk emlegetett koncepciós pörében Veres Péter mellett ő lesz a fő intellektuel. Engem látott e társas polcra emelkedni.

 

8/53. A Magyar Nemzetben a Németh Lászlóról – az ünneplésére – írt versem. Meglátszik rajta, mennyi idő alatt készült…A megemlékezések bizony szégyenletesen tartózkodóak. Amennyi plusz, annyi mínusz…

 

8/88. Németh művészi zsenijét két forrásból is táplálta a természete, ahogy ő ismételgette: a szüleitől örökölt, benne örökre összeférhetetlen gének /”Rideg” türelmű paraszt apa, hiszteroid „nagy”-polgári anya./ A kíméletlen fölhasználása a könyörtelen anyagszerzésnek.

 

8/125. Akit Németh László megközelítésétől még mindig a mélymagyarság inkább lírai, mintsem szaktudósi elmefuttatásai távolítanak el, kitörli emlékei közül, hogy Németh az után adott fegyvertársi tisztelgést Babits Mihálynak, amikor az már ország-világ előtt „pajzzsal és dárdával” kelt harcra e szemlélési mód ellen…

Vannak, akiket a történelem azért helyez közel egymáshoz, mintegy hallótávolságban, hogy az idők múlásáig vitatkozzanak. Petőfi és Arany kar-karban lépdelik a halhatatlanság útját. Kossuth és Széchenyi újra és újra szembe fordulva, meg-megállva is megszakíthatatlanul a kezdeti hévvel cserélik a véleményt. A mi érdekünkben. Tőlünk várva a helyeslést. Az egyeztetést is.

 

8/168. Különös áttétel: ha szavahihető ember ismétli meg, s képtelen rágalom is hitelt kap: valamelyest legalább. Naplójában Németh László / ma olvastam/ lejegyzi egyebek közt Rákosinak azt a rám acsargó mondatát is, hogy Párisban Gerő szemináriumát hallgattam. Ebből már az sem igaz, hogy Gerő ott szemináriumot tartott

 

 

Orbán Ottó  / 1936 -   /

 

 

7/239. Orbán Ottó könyve: oly igényesen szellemes, hogy épp érezteti végül a komolyabb gondolati tartalmat.

 

         Itt a vers, a versed mása,

            dúlt idegzet, Kölcsey,

itt a vers, hogy haldoklása

közben nyelvét öltse ki,

mert hiába az új század,

ha a régi a gyalázat…

 

Hiúságok hiúsága,

hogy a nyelv versben beszél;

élteti még a rögeszme,

hogy nélküle odaveszne

az eleven szalmabáb.

Legyints rá, és menj tovább!

            Orbán Ottó: Vanitatum vanitas

 

Osvát Ernő  / 176 – 1929 /

 

 

1/13. Az általa szerkesztett Nyugat legutolsó számának egy verset küldöttem postán…A vers megjelent azonmód, ahogy én leadtam. Másnap felhívtam Osvátot. Megkérdeztem, jónak találja-e így kihagyás nélkül a verset…- Dehogyis tartom jónak!.. Én kínlódjam minden alkotás legkínosabb, legidegőrlőbb oldalával, a javítással, és ön vágja zsebre a dicsőséget? Tanuljon meg javítani!...Küszködjön, szenvedjen…Nekem más dolgom is van…Harmadnap reggel olvastam a halálhírét. Magamra maradtam.

 

         Lassú szekérről melynek zörgését felissza nyugvó őszi por

            egy férfi nézi a tájon élete múlását

            mintha halálos elitélését hallaná olvasni: néz a messzeségbe értelmetlenül!

            férfi ő és könnye mégis majd kicsordul a fényes gyeplőszárra.

           

                        Hirtelen

                        emlékeznie kell

                        Thière  városára

                        hol egy vasárnap járt

           

            néz a messzeségbe értelmetlenül! – s csak könnyei folyásán

            érzi, hogy él, mint egy rossz emlékben.

                   Illyés Gyula: Elégia, Nyugat, 1929. II. p:511.

 

1/170. Megtévesztheti az embert: Osvát egy sereg rendkívüli tehetségbe ömlesztette át erejét: ereje nem veszett el, méltó helyen feszült remekművek teremtésére. A kép azért megtévesztő, mert Osvát erejének java mégsem tehetségek működtetésére ment el, hanem azok felfedezésére, vagy még inkább helybe állítására. Termelésüket igazánból már alig figyelte, alig élvezte, ennyire önzetlen volt. Csak működésük érdekelte, a működés zavartalansága, a rend, a tiszta helyzet, a munkára pezsdítő légkör.

 

1/243. Azt már láttam – tréfálkozott Osvát -, hogy az egyik szép nő a másik nőről elismerte, hogy szép. Láttam – ritkábban – költőket is elismerni egymást. De hogy az egyik szocialista a másikról elismerte volna, hogy az is igazi szocialista, azt még nem láttam.

 

2/344. Mikor meghallottam, hogy a kor legnagyobb szerkesztője – Osvát – igen kedvezően emleget, és vár, zavarba estem…

 

5/79…a Helikon versenytársává nőtt a Nyugatnak, mely Osvát halála után egyre kevesebb sót és nedvet kapott a pesti talajból…Az egykori szép nyugatos „egység” szakadozott…

 

5/355. Azt szinte percre meg tudnám mondani, hogy a vasárnap délelőttnek melyik negyedében ültem egy kávéházi asztalnál Osváttal, vagy hogyan fordult a szürkület estébe, amikor az Andrássy út ligeti részén járkáltam elfáradhatatlanul József Attilával…

 

 

Pázmány Péter / 1570 – 1637 /

 

6/391. Pázmány nyelve. „Vastagíts engem Úr Isten, szentlélek malasztjával.” Latinból fordít, Kempis tamásból. Ott így hangzik: „Confirma me, Deus, per gratiam Sancti Spiritus.” Az eredeti szöveg világítja meg a fordító eredetiségét. A vastagítás itt /és a 16. században/ erősítést jelent. Törvényszerűen, mert másutt is így lelem: „Fiam, vastagon állj és én bennem bizakodjál”…itt író kezeli a szót, a művész megingathatatlan fölényével…

Ennek a magyarosságnak jellegzetessége, hogy szinte tapinthatóan izmos; oly emberközeli, hogy valósággal testi. „Szüvednek soványságát békességgel viseljed”, ez az áttétele annak az elvont, írástudói mondatnak, hogy „ariditatem mentis patienter suffere”; hogy írástudatlanok, a szószékre bámuló bocskorosok is megértsék.

Nagy betegség jele, ha egy anyanyelvet „újítani” kell.  A nyugati nyelvek rendezése – jellegzetességük föltárása a törvényszerűségig – a reneszánszban indul meg s a barokkban. Pázmány idejében már kész. Mi azért nem rendezhettük idejekorán, mert az ország sem volt rendben. Holott lám, megvolt még bőven az anyag. Ha nem újítani, hanem folytatni lehetett volna!

 

 

Pekár Gyula  / 1867 – 1937 /

 

 

1/237. Pekár esztendőkig sajátítgatta, ülte meg Petőfit a hasonló nevű társasági székében. Ártott ez Petőfinek? Ijesztő volna csak elgondolni is, hogy Petőfi olyan gyenge lábon áll.

…az anyagi Magyarország megszállt részeinek ádáz pusztításával párhuzamosan egyre vakmerőbben folyik a merénylet-hadjárat a szellemi haza kirablására, nemzeti értékeink aranyfajsúlyának az ellopására…ez magyar létérti harcunk viharos képe…

Pekár Gyula: Nemzeti értékeink megvédése. Koszorú. A Petőfi Társaság Közlönye. 1936. április.

 

 

 

Petőfi Sándor  / 1823 – 1849 /

 

 

1/97. Az Athenaeum Petőfi-életrajzírással bíz meg.

 

1/168. Száztizennyolc évvel ezelőtt éppígy virrasztva várták az emberek a nagy óraütést, mint ma…

Petőfi Sándor született meg, 1823. január első napján. A naptárban csak egy új év, de a magyarság életében egy új korszak nyílt ezzel a nappal.

A magyar nép lelke kapott hangot. Mintha néma szólalt volna meg. Később az a fiú mondta el legvilágosabban, mi fáj, mi kell a magyar népnek, mitől lenne boldog.

 

1/383. Petőfi

Kétféle tanulság

A költő örökké az eszményt követi

A politikus megalkuszik – nem az eszménnyel, hanem a körülménnyel

Tartsunk ki?

Alkalmazkodjunk?

/…/  A napló-szerkesztő kihagyása. B.G.

Ellentétben voltak, s mégis nehéz őket ellentétbe állítani. Mindkettőnek igaza volt. Kossuth – későn jött rá? Petőfi – nem alkalmazkodott.

 

2/496. Mi volt Petőfi legnagyobb ereje? Hogy – szinte már kamaszfővel – remekül tudott szerkeszteni. Már zsengéi…is hibátlanul kerekek…S Ady legnagyobb ereje? Ugyancsak a szerkesztés…Petőfitől tanulta? Nyilván. Ahogy a hazafiságot is…A nagyok a nagyot – a mélyet – veszik át, s adják tovább.

…Az igazi világirodalom-történet ezeknek története. A nagyoké, akik folytatják egymást századról-századra, s kezet nyújtanak egymásnak a népek feje fölött.

                        Babits Mihály: Az európai irodalom története