h14 – 09. Nem-nyugatosok a Vasárnapi Újságban 1900 – 1910.

 

2014. 02. 16.  -  2014. 03. 12.

 

Tartalom

 

Bevezetés

Névsor

Függelék

         Oláh-ország

         Czóbel Minka

         Justh, Ady

          Péterfy Jenő

 

 

 

Bevezetés

 

Ebbe a fejezetbe azoknak a verseit vettük fel, akik nem jelentek meg a Nyugatban és ott nem is írtak róluk. Ezek nem találhatók a Nyugat-repertórium névmutatójában. Sajó Sándor irredentizmusával vált ismertté. Esetenként a vers terjedelme /száma/ igyekszik pótolni a költői erőt. Több hazafias verset olvashatunk. A sivatagban oázis Szalay Fruzsina. Dömény József: Pletyka néni c. alkotását nehéz versnek tekinteni. Annál figyelemre méltóbb Békássy Helén.

 

 

 

Névsor

 

Albert József

Apor László

Balla Miklós

Bán Aladár

Békássy Helén

Dalmadi Gyula

Dézsi Sándor

Dömény József

Dömötör Pál

/Kassák Lajos/

Erdélyi Zoltán

Havas István

Jankovics Marcell

Miklós Elemér

Sajó Sándor

Szabados Ede

Szalay Fruzsina

Szalay Károly

Tóthné Munkácsy Eleonóra

Vay Sándor

Versényi György

Vértesy Jenő

 

 

 

 

Albert József

 

Nem található adat Albert Józsefről. G.

 

 

1900. 40. 655. Albert József: A kőfejtő

 

Mese.

 

Hol volt, hol nem, egyszer, de már nagyon régen,

Elhagyatott, kopár, kősziklás vidéken,

Élt egy szegény ember, csak egy rossz kunyhója,

Az éhenhalástól csak az isten óvja.

Ott fejti a követ estig a bányában

S szomorún sóhajtoz a jámbor magában:

«Én uram, teremtőm sose perlek veled,

Ha már így kell töltenem egész életemet,

De mert irgalmas vagy s csodát is tudsz tenni:

Szeretnék egy napra gazdag ember lenni!

Gazdag ember lenni, bársonyba', selyembe',

Kiheverni magam egy napig kedvemre!»

Gábor, a főangyal, éppen arra szállott

S mosolyogva így szólt: «Legyen, mint kívánod!»

Amott egy nagyváros kerekedik elé,

Oly szép, hogy a szem is elkáprázik belé,

Ragyogó palota kellő közepében,

A szegény ember meg kinn ül az erkélyen;

Azaz dehogy szegény! Dehogy ül! Hogy ülne?...

 

Egy toprongyos alak, íme, kikezd vele,

Véső és kalapács a kezében csupán,

S zúzza, darabokra töri egymásután.

Hát ez mi? — kiált fel — Ez csak a hatalmas!

Hallgass meg még egyszer, jó angyalom, hallgass

Legyek ilyen ember! Lett is s akkor látja,

Hogy újra követ fejt, miként hajdanába'.

Elméjében soká forgatja e dolgot:

Ki megelégedett, lám, csak az a boldog!

Munkához lát, s többé, bár kevés volt bére,

Sose zúgolódott, azzal is beérte.

 

 

1901. 478. Albert József: Fürtös Gaál esete

 

 

1902. 225. Albert József: A felhők

         226. A Sió és a Balaton

 

           30. 479. Albert József: Rózsa lombok árnyékában

 

Rózsalombok árnyékában

Olvasgatom leveled,

S míg betűzöm, ellepik a

Hulló rózsalevelek;

Betűidből a lelkedben

Olvasok én, édesem

Rózsaszirmok szálldogálnak,

Hulldogálnak csendesen.

 

Langyos szellő halkan surran,

Megsimítja homlokom,

Ifjúságod bubájában

Egyre rólad álmodom:

Rajtam feledt tekinteted

Kész mennyország énnekem

Rózsaszirmok szálldogálnak,

Hulldogálnak csendesen.

 

Kis házatok erdő szélén

Bizalmasan integet,

Vadvirágot szedegetek

Gondolatban ott veled,

S kakukk madárt kérdezgetem:

Meddig lesz hű kedvesem?

Rózsaszirmok szálldogálnak,

Hulldogálnak csendesen

 

 

 

 

 

László Fülöp: Arckép.

 

 

A tornácon, holdas estén,

Búcsúzgatunk éjfélig,

Kéz a kézben, haj! Az idő

Olyan hamar eltelik!

S ha elválunk, még sokáig

El nem alszom s tán te sem,

Rózsaszirmok szálldogálnak,

Hulldogálnak csendesen.

 

Olvasgatok egy megfakult,

Rég elsárgult levelet;

Aki írta, tudom, az is

Réges-régen elfeledett;

Ifjúsága bubájában

Fel már többé nem lelem.

Rózsaszirmok szálldogálnak,

S mind lehullnak csendesen.

 

 

 

 

Apor László

 

Nem található adat Apor Lászlóról. G.

 

 

1900.  32. 526. Apor László: Mater Dolorosa

 

Ha nincs derűje életednek,

A hű szívet azért ne fedd meg,

Mely érted él s dobog;

Önvád emészt, hogy nem lehettünk,

Amint reméltem, boldogok

 

Ha sápadt homlokodra nézek,

Leolvasom nagy szenvedésed'

S szemedből a borút

S feljajdulok, hogy mért is tettem

Fejedre mártír-koszorút.

 

Az út, melyet tapos a lábam

Sivár, kietlen éjszakában,

A gyásznak útja az,

Hol mindent, ami él szívedben

A tél fúvása behavaz.

 

Korán elhervadt ifjúságod

Ragyogó álmát tűnni látod

S mindent, mi üdv, mi kéj

S utána halkan, észrevétlen

Rád zúdul feneketlen éj.

 

Bocsáss meg érte, és ne űzz el,

Ha a kihamvadt, régi tűzzel

Szeretned többé nem lehet:

Szerelmed elkésett sugara

Ragyogja be a lelkemet.

 

 

1903. 851. Apor László: Oh, mint suhantok el.

 

 

 

1904.  26. Apor László: Mater Dolorosa

          407. Szőke kis leánykám  

             563. Nyár

 

1905. 442.  Apor László: A hajam őszül

 

 

 

Balla Miklós /1872 – 1912/

 

A Kisfaludy-társaság a Bulyovszky díjjal jutalmazta „Rútacska” című köl­tői elbeszélését, a Magyar Tudományos Akadémia pedig a Farkas-Raskó díjjal Királyhágón című költeményét. wiki.

 

1907. 12. 226. Balla Miklós: A KIRÁLYHÁGÓN h12-5 , az itt kihagyott részek:

…Derékon tisztás:

Zöld gyepes irtás;

Fürge juhnyáj rajt játszva legel,

Katrincás lányka,

Gyönge, soványka

Éber szemekkel rája ügyel.

 

Köszöntöm, kérdem;

Szól, de nem értem.

Félve húzódik nyája felé,

Mint a bocs ott fenn,      

Szűz rengetegben,

Ha idegen nesz gerjed elé.

 

A hegy tövében,

Ott lenn a mélyben,

Enyhe sorokban kis házikók,

Szalma födéllel

Küzdenek a széllel,

Bennük viharzó lelkű lakók.

 

Siralom völgye,

Magyar a földje,

Kis sötét folt a honi égen.

Más a ruhájuk.

Más a világuk

S nyelvük, szokásuk oly idegen.

 

Fatornyú templom

Harangját hallom

Csendülni át a kunyhók fölött.

Szalma viskóba

Lakik a pópa

Besüppedt bantu sírok között.

 

Ma van vasárnap,

Szavára várnak

Kis templomában zord hívei

S ahogy tüzelve

Izzik a nyelve

Lángját a nép szomjazva nyeli!

 

Ha e sötét had

Tüzes szikrát kap:

Lángba borítja agyát, szívét.

S vad haragjába

Túl a rónára

Szórja ki ádáz gyűlöletét…

 

 

 

 

A NÁDOR-UTCA SZÉKESFEJÉRVÁROTT A CISZTERCIEK TEMPLOMÁVAL ÉS RENDHÁZÁVAL

 

 

Bán Aladár   / 1871 – 1960/

 

A Szent István Akadémia, a Petőfi Társaság rendes tagja, a Néprajzi Társaság, az Irodalomtörténeti Társaság választmányi tagja, a nemzetközi Federation of Folklore Fellows magyarországi tikára, a Finn Irodalmi Társaság, a Kalevala Társaság, az Észt Irodalmi Társaság levelező tagja. Több magas finn és észt kitüntetést is kapott. Magyarországon elnyerte a kormányfőtanácsosi címet. wiki

 

 

 

1900. 236. Bán Aladár: Az első imádság

 

1901. 410.Egy kép. Cajander Pál költeménye finnből

 

                        18279, CAJANDER, Paul (Paavo) Emil, 2.10.1863 háló.

 

Bán Aladár: Kantrletar ; a finn népköltés gyöngyei, Budapest 1002

 

1902. 16. 258. Bán Aladár: Édes otthon

A kis ing is meleg, hogyha

Édes anyám keze fonta,

És hideg a szőrtakaró,

Ha más keze közül való.

 

Anyámnál a fürdőházban

Gőz nélkül is jó meleg van,

De fagyos a más fürdője,

Hogyha forró is a gőze.

 

Otthon minden falat kenyér

Édes, habár nem is fehér

De keserű másutt, bárha

Írós vajat kennek rája.

 

A vessző se csíp, ha vele

Megver apám, anyám keze,

Üssenek bár egész napon,

Jót akarnak vele, tudom.

 

De ha más ver, kétszer érzem,

Tüskés a bot, hull a vérem;

Üssenek csak egyszer is rám,

Érjenek egy kicsit hozzám.

 

Drága az a kis ház nékem,

Nem hagynám el semmiért sem!

Bárha kicsiny és szegényes,

Megpihenni benne édes,

Tündéri szép ott az álom,

Azon a kis szalmaágyon.

 

 

 

A BUDAI KIRÁLYI VÁRPALOTA BELSEJE. —A HABSBURG-TEREM Weinwurm fényképe

1906. 22. 346. Bán Aladár: Hiába mondod

 

Hiába mondod, hogy hiszel, ha nincs

Szívedben szeretet!

Ahol fagyasztó téli éj lebeg,

Ott Isten nem lehet.

Hisz ő maga a fény, a napsugár,

A tavasz és a nyár;

Hogy lenne ő ott, hol a hervadás

Hideg fuvalma jár?

 

S hiába mondod, hogy szeretsz, ha nincs

Szívedben szánalom

Azok iránt, kiket az árvaság

Osztatlan súlya nyom;

Kiket nem fűz lelkedhez semmi más,

Csak bús tekintetük,

Kik elhagyottak, testvértelenek,

És árvák mindenütt.

 

Mert azt szeretni, aki szült, nevelt,

S érted tűrt, bánkódott,

Ki kétségedben lelke fényivel

Gyújtott zsarátnokot,

Vagy azt, kit egy tő sarjadékaként

Egy sors sújt s áld veled:

Szeretni azt, a ki téged szeret,

Ez még nem szeretet!

 

Ha szereted, kinek te senki vagy,

Kit más sors, föld nevelt,

Ha szereted mindazt, ki rászorul,

Hogy gyógyítsd, fölemeld,

Még azt is, ki tán bűnhomályban jár

S hozzád kemény, hideg.

Ha így szeretsz, csak akkor mondhatod:

Szeretek és hiszek!

 

 

1921.12. Bán Aladár: A SZABAD FINN NEMZETHEZ

h12-5

 

Békássy Helén

 

Hét évszázad magyar költészete - Magyar Tudományos Akadémia

http://mta.hu/data/cikk/10/75/1/cikk_107501/Lakatos_Istvan_s...

mellett – 336 költőt mutatott be, 3700 oldalon, mintegy 2900 verssel.
Viszonylagos ... Apáthy István, Békássy Helén, Erődi Dániel,

 

 

1895. 2. 27. Békássy Helén: Erdőben

 

E régi tölgyek rejtett sűrűjében,

Hol árnyat ad a lomb és dalt-a fészek —

Sok csendes órát álmodozva ébren

Elheverészek

 

Nem rég, a nagyvilág zajgott köröttem,

Kísérőm volt sok édes, büszke álom

De visszatértem ide szárnyszegetten,

Pihenni vágyom!

 

Itt gerle búg madár szól lágyan, tisztán,

Fűt, fát megérint a tavasznak újjá

S a szív remélni kezd, hogy majd ő is tán

Szerethet újra.

 

Halkan szívem közéig az est, már csend ül

A lombokon, nem kezd madár se dalba.

Ne álmodj te tavaszról, szerelemről.

Meg vagy te halva.

 

 

1895. 2. 27. Békássy Helén: Békássy Helén újabb költemények. Budapest 1894. Amint a cím is mutatja, a csinos kis kötet Békássy Helénnek már második versgyűjteménye. E költemények a fiatal írónő tehetségének fejlődéséről, izmosodásáról tanúskodnak: hangja tisztább, érzései mélyebbek. A kötetben a szubjektív elem az uralkodó, néha azonban a szerző mondai tárgyak feldolgozásával is megpróbálkozik…A szerelemnek elég hely jut a kötetben, de ez a szerelem inkább csak mint emlék, mint a múltból feljáró árny jelenik meg szemeink előtt. A költőnő, csalódva a szerelemben, a mindent átölelő szeretetben keres és talál megnyugvást, vigaszt…Mutatvány:

 

 Az angyal kérdése

 

Egy angyal jött, és így szólt:

Kívánhatsz egy kegyelmet!

Oh, édes angyal, add hát

Szívembe a szerelmet!

 

S az angyal ismét eljött:

Kívánj még egyet lányom!

A szerelem nagyon fáj,

Inkább a sírba vágyom!

 

 

 

Dalmady Győző /1836 – 1916 /

 

 

 

 

 

DALMADY GYŐZŐ.

 

1867. évben lett a Kisfaludy-társaságnak r. tagja s dec. 18. foglalta el székét. 1870-ben a megyénél rendes főjegyzővé s 1872-ben a megye újra szervezésénél árvaszéki elnökké választották meg.

Vasárnapi Újság (1855-67. 1871-78. 1880-89.) Szinnyei

*

 

1894. 19. 321. Hazafias költemények 1856—1894. Írta Dalmady Győző, Budapest 1894. Annak a költői nemzedéknek, mely az abszolutizmus szomorú korszakában, az ötvenes években szólalt meg, Dalmady Győző kétségkívül egyik legrokonszenvesebb alakja. Mint a szerelem dalnoka szerzett csakhamar népszerű nevet magának, de egyúttal hazafias verseivel is….Előszeretettel áldoz a magyar haza régi nagy királyai: Szent István, Szent László, Nagy Lajos és különösen Mátyás emlékének. Olykor egy-egy hazafias vonatkozású mondát vagy történeti anekdotát is feldolgoz, meg az eltűnt időt s az el nem ért eszményeket. A kötet ára 1 frt 60 kr. díszkötésben 2 frt. Mutatványul álljon itt belőle a következő költemény:

 

Hazaszeretet.

 

Nem a lármás jelszavakban

Áll a hazaszeretet!

Hallgatni a szív szavára,

Kötelesség parancsára,  

Ez a jelszó vezetett.

 

Megértem-e elég tisztán

A szív csöndes szózatát?

Megtettem-e amit kellet?

Oh, hazám, te Ítéljed meg,

Ne a zajgó sokaság.

 

A hatalmat föl sem vettem,

Tartsa meg díszjeleit!

Nép kegyével se törődtem,

Tapsa zeng a levegőben,

S nyomtalanul eltűnik.

 

De mikor a próba itt volt,

Megtaláltad fiadat,

A hívek közt ott harcoltam,

Részt vettem sok bánatodban,

S biztattalak: megvirrad!

 

Mikor mások vásárt csaptak

Szent nevedből hűtlenül,

S keresték a maguk hasznát,

Vigaszszómat te meghallod,

Nem hagytalak egyedül.

 

Nagyságod és dicsőséged

Csillagára néztem én.

 Mit bántam, ha jött a felleg,

Vagy a tömeg nem értett meg

Annál inkább hirdetem.

 

Érzést, hitet és ábrándot

Eldaloltam szabadon,

Szívem helybenhagyta halkan,

Ez az egyetlen jutalmam,

S ezt szégyellni nem fogom.

 

 

 

 

AZ ORSZÁGHÁZ POZSONYBAN

 

 

AZ ÚJ ORSZÁGHÁZ. STEINDL IMRE TANÁR TERVRAJZA UJTÁN

 

 

1901. 1. 3. Dalmady Győző: TÓTH KLÁRA.

 

Gálnénak levele jött vasárnap délben.

Tanító fiától rózsaszín pecséttel.

Apró gyöngybetűkkel írva a levélre:

«Özvegy Gál Pálnénak tulajdon kezébe.»

 

Jön az atyafiság; alvégi, felvégi,

Egyik a levelet, másik Gálnét nézi.

Találgatják egyre: vaj' mit írhat benne?

Hej, csak köztük egy is — írástudó lenne!

 

Felbontják; forgatják, ki balra, ki jobbra,

Egy arckép esik ki belőle a porba,

Gyönyörű, mosolygó úrilány arcképe,

Egyenest Tóth Klára lábai elébe.

 

Tóth Klára felveszi, csak nézi, csak nézi.

Meghasad a szíve, azt érzi, úgy érzi.

Olvasni nem tanult, s csak leborul sírva:

Ő már tudja, mi van a levélbe írva.

 

 

 

 

1902. 36. 575. Dalmady Győző: Falusi élet  

 

Kis falunak vagyok vendége,

Most élem csak gyöngyéletem,

Kapu, ajtó nyitva: mennék be,

A szívet is nyitva lelem.

 

Minden háznál szívesen látnak,

A vendéget megbecsülik.

Vége nincs a kínálgatásnak,

Üres pohár újra telik.

 

Az igazi magyar szívesség

Nem mese hát, itt él, íme,

A szobában ez az ékesség,

Az arcon az élet színe.

 

És ilyen a tájék is szerte,

Viruló és örvendező,

Gyümölcsével kínál a kertje,

Virágival a zöld mező.

 

Távolról int az erdők lombja,

Ott vár még csak az élvezet!

Keskeny ösvény biztatón mondja:

Jó helyekre majd elvezet.

 

Neki vágok a merész útnak,

Bűbáj búg az erdő felett,

Tündérmesék eszembe jutnak,

És várom a tündéreket.

 

Hegyet, völgyet ekképp bejárom,

Csak a késő est vet haza,

És nem tudom, mi szebb: az álom?

Vagy itten az élet maga?

 

 

 

 

 

VÍZHORDÓ.

 

 

 1902. 642. A királyné útja

         651. Az akácliget  

 

 

1903. 35. Dalmady Győző: A kidőlt cser

 

 

   1903. 7. 98. Dalmady Győző: Temető mellett robogó vonat

 

Gyorsan robog a vonat

A temető mellett,

Látom el-eltünni ott

A sok sírkeresztet.

 

Van közöttük mostani,

Van közöttük régi,

Itt-ott egy-egy kőszobor

Emeli fejét ki.

 

De legyenek bárminők,

Mind egyformák abban:

Alattuk egy porladó

Álmodik nyugodtan.

 

Aki rég leszámol

Élettel, világgal,

És kibékült csöndesen

A mulandósággal.

 

Oly különös látomás!

Ott nyugalom, béke,

Itt a lázas sietés,

Melynek nincsen vége.

 

Amint tovarobogok,

Tűnő sírkeresztek

Mind azt mondják, oly nagyon

Sohase siessek.

 

Sorsát ki nem kerüli

A világon senki,

Ki porból lett, annak itt

Porrá is kell lenni.

 

A vonat bárhova visz,

Kalandozzak bárhol,

A temető visszavár,

Sohase lesz távol.

 

  

 1903.  14. 214. Dalmady Győző: A Gellérthegyen .

 

Álmodozva jártam, keltem,

A Gellérthegy oldalában,

A Dunára, a városra,

És a távol síkra láttam.

Üde, gazdag volt a róna,

Lehajolt rá az ég boltja,

Itt is, ott is szín és élet

Sohse láttam bájosabb képet.

 

Soká, soká álmodoztam

A Gellérthegy magas ormán,

A hegy is a képet nézte,

Kételkedve és mogorván.

Hajh, egykor más képet látott!

Egy pusztuló, bús országot,

Melynek nincs feltámadása

Kővé meredt a láttára.

 

Tovább is csak álmodoztam

Szikláin a Gellérthegynek,

Elhitettem ott magammal:

Szebb korszakok következnek.

És a hegy is bízik, bízik,

Sziklái közt virág nyílik,

A remény zöld színe rajta,

Álmodozás el nem hagyja.

 

 

 

 

AZ ERZSÉBET-HÍDFŐ A BUDAI OLDALON, Nagy Virgil terve után építette Zsigmondy Béla

 

 

 

 1903. 850.  Dalmady Győző: Lefelé

 

 

1906.  2. 22 Dalmady Győző: Megifjodás

 

Megifjodom hazámmal,

Mely csupa tűz, erő,

Szolgaságát megunta,

Merészen tör elő.

Új életet kezd végre,

A magasba tekint,

Szabadságát, a régit,

Követeli megint.

 

Olyan vagyok, mint voltam

Ifjú korom delén,

Évek sorát és terhét

Éppen nem érzem én.

Fellobognak, mint akkor,

Szívem érzelmei,

Megértem a jelszót, mely

Mindenkit tettre hí.

 

Előre! Ezt kiáltom,

És újra harcolok.

Baj, veszély nem rettent meg,

A célra gondolok.

És ha fel kell áldoznom

Az életet magát,

Az sem baj; csak lássam még

Szabadnak a hazát.

 

 

1906, 183.  Dalmady Győző: Jegyben járó leány  

           402. Rózsák közt

 

 

1907. 895.  Dalmady Győző: Tarló között a nyúl

 

 

 

 

Dézsi Sándor

 

 

1900. 21. 450. Változatok. Dézsi Sándor. Pozsony, 1900. Három évvel ezelőtt már jelent meg a szerzőtől egy kötet vers. Új kötete haladást mutat; a költő lelke, úgy látszik, gazdagabbá vált, gondolatai, ötletei eredetibbek, egyénisége erősebben kidomborodik…Dézsi Sándor, a mint egyik verséből olvastuk, színész; a művészetnek tehát két oltárán is áldozik..A kis gyűjteményből álljon itt mutatványul a következő költemény:

 

Jelentés.

 

           A dombot lassan megkerülte

            S rajokra oszlott a csapat;

            Az ellenség reá akadva

            Tüzelt a tölgyerdő alatt.

 

Járőr voltam; bolyongtam szerte

Virágos, illatos mezőn.

A fegyverem körülkeringték

A tarka lepkék vakmerőn.

 

S hogy ellenség ne lásson engem,

Füvek közé temetkezem:

Pipacsvirág s a margaréta

Kíváncsian hajolt felém.

 

Sapkám levéve néztem széjjel

Piros, fehér virág felett —

A zöld mezővel, zöld erdővel

A tiszta ég ölelkezett.

 

Szent volt a béke. Lomb s a szellő,

Virág s a méh békét kötött,

A kis bogár is ment az útján

Rejtelmes, sűrű fű között.

 

Nem messze tőlem a bokorban

Csókolta egymást két galamb,

És én jelentést küldtem vissza:

«Egy ellenség sincs itt alant.«

 

 

 

 

Dömény József  / 1834 - ?/   

 

Ev. ref. lelkész, szül. 1834. jún. 13. Bálványoson Somogy Megyében, hol atyja D. József lelkész volt; 1841-48-ig Gyönkön tanult; 1849-ben önkéntes huszár lett a 14. ezredben és okt. 4. Komáromban tette le a fegyvert. Azután Kecskemétre ment és 1855-ben végezte tanulmányait; utolsó évben az alsóbb osztályokban tanítóul is alkalmazták.

,,,Költemények. II. kötet. Veszprém, 1888. (Ismerteti: Vasárnapi Újság 1889. 3.) Szinnyei

 

 

1889. 3. 48. Költemények. Írta Dömény József. Második kötet. A szerző nem fiatalember, nemcsak mert második kötetét adja (ez mostanában nagyon fiatal emberektől is kitelik), de mert Petőfi kor- s pápai tanulótársa. Költeményeiből érett ész, élettapasztalat s az élettapasztalásban mélyült érzések szólnak. Oly ember, ki hosszú életén át nem tekintette mesterségének a versírást, de irt, ha ösztöne hajtotta s mondani valója volt…Lapunk olvasói e költemények közül nem egyet ismernek már. S mai számunk ismét ad belőlük egyet mutatványul a mindenesetre becses kötetből, melyet a közönség figyelmébe jó lélekkel ajánlunk. Ára 1 frt 50 kr. Megrendelhető, a következő értesítés szerint:

Vers-kötetem a nyomda alól kikerülvén, azokat szétküldöm a napokban. Megrendeléseket is elfogadok, s kérem azokat nevemre címezve  Nagy-Berénybe — u. p. Somogy-Som, küldeni. —-Dömény József.

 

 

1889. 3. 38. Dömény József: MEGJÖTT AZ ÉN KICSINY FECSKÉM.

 

Megjött az én kicsi fecském,

Hű párjával szép kettecskén.

Ott repked az eresz alatt,

Hol fészke állt, épen maradt.

 

Kis szíve annak úgy örül,

Vígan tekinti meg körül.

Nincs semmi híja, megvan az;

Jó karban érte a tavasz…

 

Mi tudjuk ezt, lásd, így van az,

Egyszer csak eljön a tavasz,

Fákon kihajt a száraz ág,

És felleljük a szebb hazát.

 

 

1900. 11.162. Dömény József: Pletyka néni

 

 

Pletyka néni kiszalad az utcára,

Ha valami hírt odakünn találna.

Kis kapun túl utcaszélen van elég,  

Giznek-gaznak melegágya a szemét.

 

Ott keresgél vizsga szemmel lihegve,

Ettől éled, s szinte újul a kedve.

Amit talál, szedi szennyes köténybe,

S vele gyorsan szomszéd műhelybe tér be.

 

Rágalom úr híres festő lakik ott,

Van halomba gyűlve nála szenny, piszok,

Onnan szedi, válogatja színeit,

Oda önti Pletyka néni, mit bevitt.

 

Hozzáfogott munkájához a festő,

Szeme lángol, ere dagad, ha fest ő.

Áll kezében durva, vastag ecsettel,

Mit a pokol fenekéről vetett fel.

 

Pár rövid perc alig múlik, kész a kép,

Pletyka néni mond vigyorogva: oh, be szép!

Nagy örömmel teszik a kirakatba,

Ha nézője, ha vevője akadna!

 

Hogyne, hogyne! Bizony akad vevője!

Soknak nincs még feje lágya benőve.

Megveszi azt, el is viszi magával,

Nem szégyelli, butasága, ha rá vall.

 

S míg a nemes lélek és szív felsajog,

S fenn az égben sírnak a jó angyalok,

Addig itt lenn gonosz szívek ördögül

Felkacagva állnak sort a kép körűi.

 

Sok derék, jó és nemesnek sorsa az,

Hogy torzképet fest le róla egy pimasz!

Így volt ez már ősidőktől, s így marad,

Míg irigység lesz e földön és harag!

 

 

 

 

 

ZÖLDSÉG-ELÁRUSÍTÓK A KÖZPONTI VÁSÁRCSARNOKBAN

 

 

1900. 46. 758. Dömény József: Magdolna

 

Vasárnap van. Zúgnak a harangok: Bim, bam 

Jertek! Imádkozni, földi hajlékimban.

S a cifra templomok telnek, egyre telnek,

Siet oda mostan férfi, asszony, gyermek.

Ez megszokásból jő, az azért, hogy lássák,

De a kik szívéből hőn buzgó imádság

Száll fel trónusához a Láthatatlannak,

Bizony azok itt is csekély számban vannak!

 

Jobbra-balra nézve, félve, lesve, lopva

Rongyos, sápadt asszony suhan a templomba.

Fiatal arczára kínos szenvedések

Agg homlokra illő barázdákat véstek.

A gyülekezetet áhítattal nézi,

Az ünnepélyes csend szinte megigézi,

Félénk zavarában szeme-szája nyitva.

Figyeli, a pap a népet hogy tanítja,

Szólva az Istennek egyszülött fiáról,

Ki nékünk tanított fényes mennyországról,

Elbeszéli, hogy Ő értünk emberré lett,

Megmutatta, milyen az igazi élet,

Bűneinkből minket megmentett, megváltott

S közöttünk a földön szeretetként járva,

Lehajolt érettünk a fertőbe, sárba

S kinek neve azért szent, örökre áldott!

Majd meg Magdolnáról szól a beszéd ajkán,

Aki Jézus előtt bűneit bevallván,

Töredelmes szívvel letérdelt elébe

S bocsánatot tőle könyörögve kérte.

Jézus, a térdeplő asszonyt fölemelve,

Míg nyájas szemében mennyei fény égett,  

Bűnös Magdolnának szelíden fejelte:

Mert nagyon szerettél, megbocsátok néked…

 

 

 

 

 

HARANGSZENTELÉS CSEPELEN

 

 

1903. 850. Dömény József: A Rákóczi-harangról

 

1906. 40. 652. Dömény József. Ezt a jó magyar nevet ismerik lapunk régebbi olvasói. A nagy-berényi öreg református pap viseli, a ki egy hosszú emberéleten át híven, hitbuzgó lelkesedéssel lelkipásztorkodik derék magyar népe közt s e mellett fiatal kora óta szerényen, lármás hatásokat kerülve, de tiszta ihlettel, meleg idealizmussal áldoz a költészetnek is. Versei javarészt a «Vasárnapi Újság»-ban jelentek meg. Gyulai Pál és Lévay József mellett ő lapunknak harmadik legrégibb költő munkatársa…

 

Ötvenéves jubileumomra

 

Jubilálok, persze csak úgy titkon,

Gratulálok jó magamnak itthon.

Rokon, barát semmit se tud róla,

Hogy a lantom ötven évről szól ma.

 

Üldögélek csöndes kis szobámba',

Nincs körültem zaj, zsibongó lárma.

Poharamat fölemelem kézbe,

Hozzám ma is csak a jó nap néz be.

 

Ugye, jó nap! Ismerjük mi egymást?

S bár te égi magasságban fenn jársz,

Lenézel a földi sárra, porra,

Magas fák közt rejlő kis bokorra!

 

Nem úgy, mint a földi emberfajta,

Kit, ha a sors fel magasba hajtja

Rájuk se néz, kik alantabb járnak,

Vagy vergődnek mélyén rút hínárnak.

 

Melegedben sokszor részesültem,

Ha szíveket láttam jég-kihülten

Bús lelkembe néha sugárt szórtál

S ragyogott az tőle, mint egy oltár.

 

Ugye, jó nap, akkor se hagysz engem,

Ha síromba le kell is majd mennem?

Szórj sugarat oda le is olykor

Rügyfakasztó nyájas szép tavaszkor.

 

Lehatol tán sugarad én hozzám,

S nyugodalmat, édes álmot hoz rám.

Megérzem azt a rögön is által,

S megköszönöm nyíló kis virággal.

 

 

 

 

Dömötör Pál / 1844 - ?/

 

1844-ben született. Irodalmi első kísérlete a Vasárnapi Újságban 1863-ban megjelent költeménye volt; u. ott 1870., 1876., 1879., 1881-84, 1886 óta; 1865, de különösen 1867-től fogva a fővárosi szépirodalmi lapok majd mindegyikében és néhány bácskai lapban jelentek meg költeményei. Szinnyei.

 

 

 

1870. 8. 66. Dömötör Pál: Anyámnak.

 

Világba lépsz fiam, élet színpadára,

Melyen főszerepét az önérdek játssza!

Ahol szerepünket száz körülmény súgja,

Közé út az élet biztos irány útja!

Ám azért ne csüggedj az élet-ösvényen,

Ég kegyelme óvjon, áldásom kísérjen,

Lebegjen fölötted szívemnek szerelme,

Az élet vészei vigyenek bármerre

Az élet vészei akármerre hánynak:

Megőrizd emlékét szerető anyádnak!

 

 Ezt mondád egykor a messze távozónak,

S aggódó szemeid utána szálltanak,

Nézve a távolba: mint egy imakönyvbe,

Mintha jövendőjét olvasnád belőle!

Még többet szólt a könny, szemed néma könnye,

El sem is felejtem — sokáig, örökre. .

 

Mintha csak ma volna, olyan jól emlékszem.

Sötét felhők szálltak akkor fenn az égen,

Midőn elindultam a széles világnak,  

Lelkemen is felhő: hogy sohasem látlak!

Ki is hitte volna, hogy újra meglátlak?

Hajnala hogy lesz szívem bánatának!

 

S íme, már eloszlott lelkemről az éjjel,

Újra látlak anyám, újra, új reménnyel!

Noé galambjaként hozzád visszatérve,

A hideg világból szerelmed ölébe.

Szerelmed kísért el, s hozott meg engemet,

De én is meghoztam épen szerelmedet.

Emléked, jó anyám megőrizem épen,

Miként drága kincset a tenger mélyében.  

Hajh pedig voltam ám az élet színpadán,

S a világ csáblelke közel is jött hozzám.

 

Oh de hagyjuk képét mostan a világnak,

Hadd felejtsem anyám, midőn újra látlak!

Csakhogy visszahozott, sorsom a kis házba,

Vagy már ne űzne el, többet a világba,

Itt vagyok én boldog szerető öledbe,

Mintha egy szebb világ szerelme ölelne,

Mintha belátnék én innen a mennyekbe:

Hadd borulok anyám, a te kebledre!

 

/ Az Anyámnak c. vers szakaszai nem azonos sorszámúak. G./

 

 

1870. 118. Dömötör Pál: Csak ő róla

 

Az agg nagybátya és nagynéne,

Kik otthon úgy várnak reám!

Kiket magához vett a háznak

Szelíd angyala, jó anyám,  

E két öreg, a hála hangján,

Mely lelkük mélyéből rezeg,

Csak jó anyámról fog beszélni,

Ha majd tavasszal honn leszek.

 

Az a szegény nő, kinek élte

Nyomasztó gonddal van teli,

Ki eljárt hozzánk, és panaszolja:

A balsors folyvást hogy veri!

S ki telt kosárral távozott el,

S már csak örömtől könnyezett:

O is csak róla fog beszélni,

Ha majd tavasszal honn leszek.

 

S a szomszédok, kik egytől-egyig

Úgy tudták, mint te, istenem!

 Hogy a csinos lak özvegy nője

Szegény, de szíve-lelke nem!

Hisz tud segélni máson is még!

S a béke háztáján lebeg.

Ők is csak róla fognak szólni,

Ha majd tavasszal honn leszek.

 

Aztán a sok volt utca-gyermek,

Oh régi játszótársaim!

Kik úgy csevegtek udvarunkon,

S a nagy eperfa ágain,

Kik közt nem egy volt, aki áldá

Az áldott, jótevő kezet:

Mind, mind anyámról fog beszélni,

Ha majd tavasszal honn leszek.

 

S nem azt mondják-e majd emlékeim,

Ott, a szülőház kebelén?

 Sokat köszönnek néki mások,

De mennyit köszönhetek én!

Ez édes, áldó szent emlékim,

S e könnyel terhes föllegek,

Sírjára mind velem borulnak,

Ha majd tavasszal — ott leszek!

 

 

 

1881. 9.130. Dömötör Pál. Ősszel

 

Az őszi szél már tépi, szórja

A fák, virágok levelét,

S kíséri halk gyászindulója

A bús temetkezésre szét.

Elnézem, és úgy fáj nekem,

Úgy fáj: így látni a virágot.

Ah! újra látom hervadásod,

Hervadt virágom, gyermekem!

 

 De a levél, ím most a széllel  

 Az ég felé repülve száll.

Oh lásd, csak alig hervadt még el,

S az ébredés jelképe már

A szirmokon, a kelyheken

Szelíd sejtéssel szakad fel.

Ah! ily szelíden hervadt el

Az én virágom: gyermekem!

 

Majd jő tavasz, jő, s újra minden,

Szin, pompa, minden visszajön,

Virág kinyílik kértjeinkben,

Virágos lesz erdő, mező.

Hegy oldalán s a völgyeken  

Oh, mindenütt lombok, virágok.

Ah! téged újra mikor látlak,

Virágom: édes gyermekem?

*

 

Kikapcsolódásként egy verset is olvassunk el, G:

 

1912. 31. 624. Kassák Lajos: NYÁRI DÉL A PUSZTÁN.

 

Egy nagy, nagy égő rózsa most az ég;

Lent eltűnődve porban ül a róna.

A vén toronyból, mintha ének szólna;

A déli táj szent áhítatba lép.

 

S a míg egy-két iszákos, bő torokba,

Kancsót ürít a dús gyümölcsök méze,

Hol sárga rétek állnak földig égve:

Vízért kiált a méla nyáj kolompja.

 

Mint ó-szimbólum: a kis láncos kútnál,

Egy asszony karcsú sziluettje áll.

Most bronzszín válla égi gyönggyel ékes.

 

S a hogy kacagva önt a fényen át,

A dombtetőn le, mely a térbe lát,

Vihart ígérve hajt a durva béres.

 

*

 

1881. 342. Dömötör Pál: Gyermek könnye

 

1882. 23. 354. Dömötör Pál: DAL.

 

Ölembe csak, ölembe fel!

Oly szépen kér, úgy esdekel,

És abba nem is hagyja:

Míg megteszem, föl is veszem,

Majd lágy öledbe helyezem,

Szerető édes anyja!

 

Kis szíve, honnan eredt,

Így mindig a te szívedet

Repesve föltalálja;

S a mire épp alkotva van:

Csókhoz, százával, untalan,

Így jut picinke szája.

 

 

1882. 23. 354. Dömötör Pál: VÁD.

 

Vádolnak: a lantot

Miért nem teszem le?

Hiszen nem való az

Már az én kezembe!

 

Előttem az élet!

Hagyjam a dalt másnak.

Ábrándos ifjúnak,

Daloló madárnak.

 

Ne szerettem volna:

Nem daloltam volna.

Madár ne szeretne:

Madár se dalolna!

 

De a madár dalol;

Mert kis szíve szeret!

De én is dalolok,

Mert én is szeretek!

 

 

 

1901.  114. Dömötör Pál: Szerb néprománcok

          707. Hosszú út

 

1903. 48. 791. Dömötör Pál: Hallgathat-e az emberszív?

 

Hallgathat-e az emberszív,

Hogy ha érzi bánatát?

S a madár, ha szíve törve,

Párja itt hagyván örökre,

Mindörökre őt s a fát,

Hol fészkük állt, azt a fát?  

 

Zöldellő fa sűrűjében

Még ma két madár cseveg,

S holnap egy kiül az ágra,

S úgy siratja: hol a párja?

Szíve úgy fáj, kesereg!

 Szívem úgy fáj, kesereg

 

 

 

 

Erdélyi Zoltán / 1872 - ?/

 

Erdélyi joghallgató és hírlapíró, szül. 1872. ápr. 5. Kecskeméten; iskoláit Szegeden a piaristáknál végezte 1889-ben; ekkor Budapestre jött és a jogi fakultásra iratkozott be az egyetemen. Szinnyei

 

 

1901. 42. 682. Erdélyi Zoltán: Bálban

 

Tündércsarnok szép, ragyogó fénybe,

Kacérkodva csillog be az éjbe.

Benn zeneszó, vidám táncot járnak,

Híre sincs itt sötét éjszakának,

Kacagás cseng, illat árad szerte,

Dobban a szív, szem merül a szembe.

Suttog a szó, csapkod a vágy lángja,

Lányderéknak férfikar a lánca…

 

Rongyos alak, gyermeklányka állott.

Sovány kezét kinyújtotta félve,

Kolduskrajcárt, alamizsnát kérve.

Két nagy szeme könnyektől volt fényes,

Úgy tördelte: éhes vagyok, éhes.

Én beléptem, zaj fogadott s pompa,

 

Lehajol a férfi hozzá lassan,

Szólongatja szép gyöngéden, halkan,

Majd hozzányúl s összeborzad félve,

Fagyos keze akad a kezébe.

Ki se nyitja, pedig pénzt kínálnak?

Angyalok a pénzzel mit csinálnak;

Vissza a pénzt mégse veszi mégse!

Jó lesz majd a sírra, temetésre!

S visszamegy a dáridóba, bálba,

Kérdő szemmel vár reá a lányka.

Hazudjon-e, vagy igazat mondjon?

Sírjon-e a lány, vagy mosolyogjon?

Küzd magával, aztán csak megszólal,

Vigasztaló, feddő, kérő szóval:

 

 No, de most már ne lássak ám könnyet!

Az a gyermek nem éhes már többet!

 

 

1908. 338. Erdélyi Zoltán: Bazsalikom. (Költői elbeszélés)

 

 

 

1886. 1. Fejes István: A JOBB JÖVŐ. h12-5

1921.24. Gács Demeter: JÓ VOLNA. h12-5

 

Havas István / 1873 - ?/

 

Tanító, szül. 1873. március 15. Csarádon Baranya megyében, hol atyja szintén falusi tanító volt, ki 1885-ben meghalt; az édes anya, hogy négy fiát iskoláztathassa, Lévára költözött. H. itt tanult a gimnáziumban. Hlavácsek István, írói neve Havas István. –Szinnyei.

 

1901. 462. Havas István: A szegények háza

 

 

 

 

A KALOCSAI SZÉKESEGYHÁZ

 

1903.  13. 199. Havas István: Két templom  

 

Vén, százados dóm tövében

Ül egy gyermek a fövényben,

S elmerülve nagy munkába'

A dóm alakját formálja

A szétfutó homokszemből,

Mely a szellőtől is megdől.

 

Egész szívvel csügg e munkán,

Mást se lát, míg rajta munkál;

Nem ösztönzi gyarló érdek,

Dicsőség se kell szívének.

De ott ragyog gyermek-álma:

Kicsiny homok-templomába.

 

S te ott fenn az égi trónon,

A kinek a világ hódol:

Íme néked egymás mellett

Két templomot, nézd, emeltek!

Az: szédítő nagy műremek,

Ez: szétömlő homokszemek.

 

Azt emelte a hiúság,

Ezt az ártatlan tisztaság,

Mely tudatlan' megsejtette,  

Közelebb jutván közeledbe,

Hogy szétfutó homok minden,

S örök csak te vagy a szívben.

 

 

 

1903. 618. Havas István: Olyan vagyok csak

 

1905. 1. 10. Havas István: «Part felé.» Költemények, Budapest 1904. Havas István szerény, rokonszenves tagja a mai lírikusok nemzedékének. Szelíd, egyszerű érzések egyszerű hangú éneklője. Ha nem adatott is meg neki a kifejezés erőteljes biztonsága s a nyelv festői gazdagsága, ha néha kissé nehézkesen vonszolja is a verses forma nyűgét, melegsége és őszintesége gyakran megtalálja az utat a szívekhez. Fájdalma csendes borongás, az élet sötét képei nem lázadó haragot keltenek benne, hanem bánatos részvétet, szánakozást s szerelme is inkább epedő vágy, mint féktelen szenvedély. Lírája nem marad az egyéni apró fájdalmak és örömek körében, van figyelme a mások szenvedései iránt, szánakozó szívvel vonzódik a szegényekhez, a szerencsétlenekhez, az élet kitagadottjaihoz…Mutatvány a kötetből:

 

Hangulat.

 

 I.

 

Azok a legszebb dalaink,

Amiket meg sem írunk.

Amiket hulló, szótalan

Könnyek között elsírunk.

 

Amik a röpke, névtelen

Sóhajokból fakadnak,

Örökre tűnt sugarai

Egy-egy szent pillanatnak.

 

 II.

 

Sugár topolyfa kint a pusztán

Merészen tör az ég felé.

Egy csillag ég az égi síkon.

Sejtem, szerelmes lett belé.

 

Nyugodtan nézem, bús közönnyel,  

Oh ábrándok hívó kora.

Nagy célokért hevültem én is,

S nem értem el semmit soha!

 

III.

 

         Csöndes erdő mélyén járok,

         Sóhajtani se merek:

          Oda lent a völgybe, mélyen.

          Egy vadgalamb kesereg,

 

          Vele érez ez az erdő,

          Vele érez a szivem

          Tudom én is, mi a bánat,

          Tudom, mi a szerelem.

 

 

 

Jankovics Marcell /1874 – 1949/

 

Munkája: Búzavirágok. Pozsony, 1894. (Száz költemény, túlnyomó része lírai; vannak a kötetben fordítások Freiligrath, Grün Anasztáz, Schiller, Prutz Róbert, Herwegh és más német költők műveiből és egy Bérangertől.) Szinnyei.

 

1899. 46. 439. Versek. Írta Jankovics Marcell. Pozsony. 1899. Szerzőnek ez már második kötete. Nyomot a korábbi sem hagyott maga után, nem fog ez sem. A verskötetek roppant tömegében, mely gomba módra lepi el irodalmunkat, nehéz feltűnni, még nehezebb a közönség érdeklődését lekötni. Hány szerényebb, de azért igazi költői lélek fecsérli el kincseit. Nem volna-e jobb, ha mint a fösvény, fiókjába zárná, féltékenyen őrizve a nagyvilág szemeitől? Azt hisszük, Jankovics Marcell is több elismerést érdemelne, mint a mennyiben része van. Elég magvas tehetség, s költői képzelete bár nem gazdag, elég eleven s nem egyszer meleg közvetlenséggel tükrözi vissza a természet képeit s a zsáner-szerű alakokat. Dicséretére válik, hogy nem utánoz, nem másol. Versét nem irodalmi olvasmányokból böngészve mozaik darabokból varrja össze. Azt írja, a mit látott, azt mondja, a mit érzett, szóval nem minták, hanem természet után dolgozik s művébe olykor saját lelkét is bele tudja vinni. Vannak a kis kötetben figyelemre méltó versek… Álljon itt belőle a következő költemény:

 

Az én őszi dalom.

 

Megint egy dal, pedig őszi,

Azt hiszitek, méla lesz?

Az én lelkem őszi búban

Soha el nem tévedez.

Nem halál ez, édes álom

E hatalmas hervadás,

Azért hervad minden itt csak,

Hogy legyen feltámadás!

 

Ugye szél fujt, a száraz gally

Fájdalmasan zizegett?  

Ej, dehogy is, Sára néne

Szedte, csak úgy recsegett: 

Szép száraz ősz, csak nem ér föl

Veled a nyár napja sem  

Szabad száraz ágat szednem:

Ma lesz meleg levesem.

 

S azt gondolják, hogy búsong itt

Az a szürke kis veréb,

Hogy nem mehet Olaszhonba,

Ámbátor utazni szép.

Azt csipegte párja éppen:

Gyere velem, kedvesem;

Ott a házi galamboknál

Jut nekünk is búzaszem.

 

S tán nincs vígság őszi tájon?

Van bizony és mennyi sok  

Katalin-bált rendeznek

A kedélyes mókusok:

Vadgesztenyét játszanak ki,

A legbohóbb kapja meg,

S ugrándozva körüllejti

Az a kedves kis sereg.

 

S mit elejt egy ily kis pajtás,

A megsárgult levelén

Az én lelkem azt olvassa:

Bimbó lesz még e helyen.

Hát mi bús van a jó őszben?

Vegyük a jót, amit ad.

Ha keressük, megtaláljuk

Mindenben a naposat!

 

 

 

 

KRASZNA-HORKA VÁRA A KÖZSÉG FELŐL NÉZVE. (Távcső-felvétel.) Balogh Rudolf felvétele

 

 

Jankovics Marcell: ELSZEGÉNYEDÉS.

 

Rátettem egy kis papírcsónakot

A csermelyünkre, a füzes alatt,

Egy-egy kavicstól a hab felcsapott,

Himbált a sajka és odább szaladt;

Sugárzó arccal tapsoltam neki,

Hajós leszek, ki küzd és győzni fog,

S új világban a horgonyt megveti.

Álmok, ti álmok, szépek voltatok!

 

Zimankós estén, ha dúlt a vihar,

Kiraktam sok kis ólomkatonát

Karddal, fegyverrel küzd a férfikar,  

Tervezgetek hosszú órákon át:

Ha felnövök, majd harcos leszek én,

Szabadságért vért én is onthatok,

Míg hazám első a föld kerekén.

Álmok, ti álmok, szépek voltatok!...

 

A szomszédunkban csalogány dalolt,  

Dalnok leszek! Én meg nem halhatok,

Az én mesterem egy madárka volt!

Álmok, ti álmok, szépek voltatok,

 

De mindez elmúlt, és örülni én

Mind e játéknak nem tudok ma már,

Az ártatlan hitet elfeledem,  

Bár van szivárvány és meleg sugár.

Az idő lassan mindent összetört;

A tudás fáját ízlelni miért?

Odaadnék két kézzel minden gyönyört,

Egy üdvösséget a gyermekhitért.

 

Miért nem lehet gyermekész szerint

Az életet keresztüljátszani?

A bimbót is le kéne törni mind,

Még mielőtt hervadnak szirmai.

Álmok, ti álmok, szépek voltatok,

De oly fájdalmas minden ébredés,  

Mert minden nappal koldusabb vagyok,

S legborzasztóbb ez elszegényedés!

 

 

1903.  49. 816.  Jankovich Marcell: Költemények; Pozsony. Í903. Utóbbi időben nem ritka eset nálunk, hogy váratlanul előáll egy költői tehetség, mely addig csöndben, szinte titkon, az irodalmi élettel és a közönséggel való érintkezéstől elszigetelten fejlődött…Szeret elmélkedni s elmélkedése nem mindig jár taposott utakon. Komolyan veszi érzéseit és költészetét is. Tartalmas, költői lelket árulnak el ezek a versek, teljes hatást még se tesznek. Feltűnően gyenge a szerkezetük, még inkább a belső formájuk. A nyelv sem elég hű eszköze a gondolat kifejezésének, sokszor erőtlen, a hol szárnyalnia kellene, sokszor bőbeszédű, a hol tömörnek kellene lennie. Mindazáltal e kötet igazán megérdemelné, hogy figyelmet keltsen az irodalomban. Mutatványul a következő verset közöljük belőle:

 

Montblanc

 

Lihegve néztem hátra, hol vágyó szem

A kékes árnyban jégmezőkre lát,

Melyeknek hátát vész viharekékkel

Álmatlan éjén szántogatta át.

S eszembe jutott a somogyi róna

Porhanyó rögje, termő melege,

Hol a barázdán, búzavirág alján

Hűsöl kis fürjek élénk serege…

 

S havas hegytengert, sejtett csöndes völgyet

Repült be lelkem vágyak szárnyival

Feledtem minden édest, mi bilincsel,

S borzongó kéjjel csak ezt susogom:

Fönn állsz, kis ember, királyok királya

Gyémántkoronás vészjós homlokán…

 

Piros pitymallat leheletében füröszti

Hullámzó szárnyát lassan, könnyeden

És kisebbedve tűnik el fölöttem

Remegő azúr titkos mélyében.

Reszketve néztem, egy állat bejárja,

Mi emberszemnek mély örök titok,

És útra keltem, megalázott szívvel

A kötő röghöz visszaballagok.

 

 

 

Miklós Elemér /1882 – 1954/

 

Született Alacskán, meghalt Santiago de Chile-ben. Felszínes írásainak egy részét barátai spanyolra fordították. Bevezető tanulmánnyal kiadta Mikszáth válogatott elbeszéléseit / 1911/ Irodalmi lexikon.

 

1902. 283. Miklós Elemér: Szívből szeret

 

 

1907.  3. Miklós Elemér: A kis Almási Jóska  

            270. Egy kis diákról

 

 

1907. 46. 914. Miklós Elemér: Tűnődés *

 

En a ki azelőtt oly sokat daloltam,

Ki úgy tele voltam vággyal, szenvedéllyel,

Búsan hallgatok most s oly csendes a lelkem,

Mint a temetőkert holdas, téli éjjel.

 

Fiatal szívemnek sok tarka virágát

Nem hagyja kinyílni a zord fagy, az élet;

Fiatal lelkemnek ábrándja, reménye

Csalóka lidércként eltűnt, semmivé lett!

 

Ha a tavasz elszállt, vidám napsugárral

Búzát érlelő nyár jön mindig utána,

Gyümölcshozó őszre áll be csak a zord tél

S megnyugtat az élet örök változása!

 

De én, a ki még csak tavaszomat láttam,

Hogy nyugodhassam meg már mostan a télben?

Hogy nyugodhasson meg ez a fiatal szív

Örök csalódásban, örökös reményben?

 

Feldúlt tavaszomnak sírja felett állván,

Az első napsugarat sohasem felejtem;

S búsan kérdem: békés melegét a nyárnak

Megéred-e még te, én szomorú lelkem?

 

* Felolvasták a Petőfi-társaság nov. 10-iki ülésén

 

 

 

Sajó Sándor / 1868 – 1933/
 

 

 

 

Sajó Sándor, a Kisfaludy Társaság tagja.

 

 

 

1900. 25. 410. Sajó Sándor: DAL A SZÜLŐFÖLDRŐL

 

A szívembe emlék csendül,

Messze földről, idegenből;

Idegenből, onnan, onnan,

Ahol egykor otthon voltam.

 

Ahol egykor fölsarjadtam,

Honnan végkép elszakadtam,

S hova szívem visszafáj még:

Virul-e még az a tájék?

 

Hasad-e még szűzi hajnal,

Rózsás kedvvel, vidám dallal?

Enyhe alkony, ha leszállott,

A szívekre hint-e álmot?

 

Nyit-e virág még a réten?

Zeng-e nóta a környéken?

Hűvös erdő ad-e árnyat

Turbékoló galambpárnak?

 

Hát a város, hát a népe,  

Ifjúságom száz emléke?

A nagy utcán járva-kelve,

Van-e még, ki rám ismerne.

 

És visz a vágy sebes szárnyon

És a tájat, im, bejárom,

S búja ébred a szivemnek:

Engem itt már nem ismernek

 

A szivembe emlék csendül,

Oh jaj, immár idegenbül;

Ezer emlék : csupa bánat,

A szemem is könnybe lábad.

 

A szemem is könnybe lábad

És elhagyom ezt a tájat,

S nem maraszt más elmenőben,

Csak egy sír a temetőben.

 

 

 

 

KRONBERGER LILI MŰKORCSOLYÁZÓ VILÁGBAJNOK

 

 

1895.  250. Sajó Sándor: Szerelem

 

I.

 

Tanulom a boldogságot,

Kedvesemnek mondalak;

És szemedbe könny szivárog,

S rám tekintesz hallgatag.

 

Mért e könny szép szemedben,

Szíved, mondjad, mért remeg?

Hogy kimondtam önfeledten,

Fáj talán e szó neked?

 

A múltakról álmodóan

Tán bús emlék száll feléd,

S mert csalódtál már e szóban,

Többé meg sem értenéd?

 

Óh vagy tán üdv száll szívedre,

A boldogság könnye ez,

S édes vágytól megremegve

Így vallod meg, hogy szeretsz?

 

II.

 

Szép vagy, ha olykor jó kedved megárad,

S mosolyba fürdik ajkad és szemed;

Szebb vagy, ha elfog egy titkos búbánat,

S selyem pilládon fájó könny rezeg.

 

De én esengek: légy víg újra, újra,

Mert fáj nekem, ha bús vagy, oh leány 

S óh legszebb vagy, ha közelebb simulva

Könnyes szemekkel mosolyogsz reám…

 

 

1898. 11. 178. (márc. 13.) Sajó Sándor: ÖTVEN ÉV

 

Hozván madárdalt, fakadó virágot.

Légy üdvözölve nyíló kikelet!

Szép vagy, mosolyogsz és vígan kitárod

A vén világnak ifjú kebledet,

Oh, szebb volt mégis most félszázad éve

Ezer közt nem lelsz még egy ily tavaszt  

Lehe leszállt egy nép aggott szívébe,

S ifjú erővel újjá szülte azt.

 

Most ötven éve szebb volt a madárdal

És igézőbb a virágfakadás;

Ébresztő volt az, riadó szavával.

Haló nemzetnek új föltámadás.

Csodának hinnéd, bár tudod: valóság.

Csak ötven éves, mégis oly mesés.

A holtnak hitt feltöri koporsóját,

S diadalt ül a hosszú szenvedés.

 

Bús századokról bús dalok regélnek.

Bevonva gyásszal múltunk romjait.

A nemzetben már haldokolt az élet,

S szívében végképp elapadt a hit.

A gyászban, melyet táplált a sötétség,

Jövő sorsára félve ismére,

S tudattá vált a vérfagyasztó kétség,

Hogy a magyarnak nincs már Istene.

 

Óh, van! Borulj le s szent nevét imádjad

Ő adta nékünk azt a szép tavaszt!

Mikor keservünk jajszóval kiáradt,

Lehajolt hozzánk, s meghallgatta azt.

Higgy benne: ő az, aki ezer éve

Virrasztja, védi folyton a magyart,

Remény a búban, bátorság a vészbe'.

Békében: munka, háborúban: kard!

 

Nézz vissza, népem, március napjára.

S lásd az ujjongó, ifjú nemzetet:

Gondolat, érzés béklyóit lerázza,

S szabaddá lesz, mert annak született.

Temessék sírba: mégis halhatatlan,

Föld zsarnoksága meg nem ölheti;

Öljék: föltámad millió alakban

S örökkön él, mert lelke van neki!

 

Gondolj a múltra, hajnalhasadásra,

És ne feledd ezt a napot soha!

Ez a nap lett az új kor megnyílása,

Kit várva-várt bús századok sora.

E napon zengtek égő honszerelmet,

Akik támadtak, az apostolok,

Rabszolga népből így lett újra nemzet,

Jobbágyból polgár, nyervén új jogot.

 

A nemzet ajkát ama nagy napokban,

Halld ott Petőfit: minden szava láng;

Izzó szívében egy nép szíve dobban,

Dús lelke kincsét pazarolva ránk.

Amiért a nemzet küzdött és sóvárgott,

Amiért a költő zengett, izgatott:

A szent szabadság, ím, a földre szállott

S fölébreszti az alvó századot.

 

Szabadság, áldást hintő a világra,

Te Isten lelke emberek között;

Legszebb tavasznak legszebbik virága,

Könnyel sóvárgott, vérrel öntözött;

Egyeseknek, s millióknak levegője,

Ki nélkül élni végképp nem lehet,

Te, minden szépnek és nagynak szülője:

Édes szabadság, hogy nevezzelek?

 

Mi vagy te nékünk, oh, nevezhetetlen?

A legszebb szó is rólad: puszta név;

De ott élsz minden hű magyar kebelben,

Sorsunkhoz fűzött immár ezer év

Mi vagy te nekünk: elzúgták a harcok,

Megírták vérrel hősi daliák,

S mert harcunkban a te erőd viharzott,

Ámult erőnkön az egész világ.

 

 S legyőzve is csak győztesek maradtunk,

Zsarnokság gőgje el nem nyomhatott;

Mikor kezünkben kettétört a kardunk,

Múltunk hirdette, hogy mienk a jog.

Magunkban álltunk, óh, fájó tanulság!

Es gúnyos sorsunk megtiport nagyon;

De fölemelt a gyász, a vértanúság

S erőnk forrása lett a fájdalom

 

Hallgatva tűrtünk, de nem elhagyottan,

Bízván, lelnünk kell megmentő utat;

A mit kivívtunk ama nagy napokban,

Szívünkben élt, mint szótlan öntudat.

Nagy márciusnak hajnalhasadása,

Múltunkból tárta a jövőt elénk:

Vértezve mentünk a nagy alkuvásra

S ott nem kegyelmet, de jogot nyerünk.

 

Nézz vissza, népem, ötven év határán,

Ott a szabadság, az erő, a jog!

Le nem sújthat vész, meg nem ejthet ármány,

Míg annak fénye lelkeden ragyog.

Bölcs bátorsággal szebb jövőre várva,

Hited, bizalmad az a múlt legyen:

Ha méltó voltál a föltámadásra,

Méltó vagy élni új évezreden!

 

 

1899. 20. 331. Sajó Sándor: Bessenyei * / 13 versszak/

 

Jöszte ide, népem, csöndes áldozatra,

Legyen hódolásod fölmagasztalás,

Előtted a költő büszke ércalakja,

Érdemét keresve, messze múltba láss.

Édes magvar nyelven zengjen róla ének,

Ki e nyelvért küzdött, erről álmodott:

Zengő magyar szóra sírjában is éled,

S szíve e szoborban újra földobog.

 

Ércajka, ha szólal, érckeble, ha dobban,

Ünneplő szívünknek tán csodás lehet:

Csodás, hogy dalt zengett daltalan napokban,

S a közöny fagyától meg nem dermedt.

Mily lángoló érzés, mely még tettre lázad,

S mely saját magán győz, óh, mily őserő!

Új hangot teremt a megnémult hazának

S lesz a magyar nyelvnek büszke hőse ő…

 

Eszmék katonája, álmok álmodója,

Szebb jövőnket zengi bátran egymaga;

Nyugat sugárfényét a hazára szórja:

Gyászba borult égnek első csillaga.

Alvó milliók közt egymaga van,

S riadó szavával fennen hirdeti:

Nincs erő, boldogság, csak a műveltségben,

S nincs igaz műveltség, csak, ha nemzeti...

 

* Felolvasta a szerző a nyíregyházi Bessenyei-szobor leleplezési ünnepélyén.

 

 

*

 

Sajó Sándor (Ipolyság, 1868. november 13. – Budapest, 1933. február 2.) költő, tanár, drámaíró, az MTA levelező tagja. Hazafias és irredenta költemények szerzőjeként vált ismertté. Verseit 1885-től közölték a fővárosi és vidéki újságok, folyóiratok. /Magyar ének 1919-ben /

 

 

Egy elfelejtett pedagógus, Sajó Sándor (1868-1933) - Kodolányi ...

http://www.kodolanyi.hu/nevelestortenet/?act=menu_tart&rova

 

*

Állami főgimnáziumi tanár, Heringer János, szabóiparos és Rossnagel Teréz fia, szül. 1868. nov. 12-én Ipolyságon; középiskoláit a selmecbányai ev. líceumban végezte. Ezután a budapesti egyetem bölcseleti karára iratkozott be… 1895-ben nyert tanári oklevelet a magyar és latin nyelvből és irodalomból… 1903. a budapesti III. ker. állami főgimnázium tanára. Heringer családi nevét Sajó-ra változtatta.

Költeményeket írt a Képes Családi Lapokba (1885-90); a Magyar Szalonba; a Vasárnapi Újságba (1898-99., 1904. A tarpataki völgyben, lírai költemény, a Vigyázó-pályázaton 300 korona díjat nyert, 1905. az Ország Világba, Háziasszony, Új Idők, Jászberényi Hírlap, Honti Lapok és más hírlapokba is…1899-ben a Petőfi-társaság ítélete alapján a nyíregyházi szobor felavatására hirdetett ódapályázat díját nyerte el. Szinnyei

 

*

 

 

1901. 350. Sajó Sándor: Apám emléke

 

 

1902. 19. 302.  Sajó Sándor: Halál

 

Harangok zúgnak, temetésre búgnak,

Itt lenn körültem árnyak lengenek;

Ah, neve sincs tán az én néma búmnak,

Mely átkarolja bágyadt lelkemet.

Sejtés tán, melytől, mint napfény az éjtől,

Szárnyas jókedvem nyugovóra száll,

S hogy ím, az alkony végképp rám sötétül,

Te ülsz agyamra, bús képzet: halál!

 

Csillag kialszik odafönt az égen,

Virág elhervad idelenn, tudom;

És nemsokára magam is elérem

A partnak szélét, melyről lebukom.

Holtom harangszó panaszolja búgva

És viszi hírét röpke gyászlevél,  

Így indulok majd ismeretlen útra,

Melytől, ki nem bölcs, mind remegve fél.

 

Szeretek élni. Bár tövist taposva,

Egy-egy szál rózsát mégis téphetek,

S bár utam sokszor könnyek árja mossa,

Nem mondom gyásznak ezt az életet;

De hogyha lenni: nem teher szívemnek,

Kell, hogy nem lenni még könnyebb legyen,

A gondolat, hogy vég nélkül pihenjek,

Zajgó hullámot nem ver lelkemen.

 

S meghalni sem fáj! Oh, e gondolatba

Ölelő hittel kulcsolom magam;

Elmúlunk, mint a tónak játszi habja,

Bú nélkül, könnyen, öntudattalan.

Lágy ölbe' ringat a halál az éghez,

Végső vívódás: élők kínja csak,

Búcsúzó lélek földit már nem érez,

Azé minden gyász, aki itt marad.

 

Elmúlni könnyű; hull a kert virága:

Nem neki fáj az őszi bús halál;

Hajh! Csak a kert lesz mondhatatlan árva,

Hogy díszét vesztve, letaroltan áll.

Meghalni nem fáj, ah, temetni fáj csak,

Halottnak tudni féltett örömöt,

A sír, amelyet kedvesünknek ástak,

A hant, mely a koporsón dübörög.

 

Uram, ki úr vagy életen, halálon,

Ettől a gyásztól ments meg engemet!

S add, hogy koporsóm másoknak se fájjon,

Ha majd magadhoz hívod lelkemet.

Ne jajduljon bú napom elborultán,

Hogy könnyen haljak, ha időm lejár:

Szelíden, mint a tó tükrén a hullám,

Bú nélkül, mint a röppenő sugár.

 

 

1902. 430. Sajó Sándor: Drégelyi emlék

 

1903.  8. Sajó Sándor: Új évre

423. Erdei hangulat

           674. Hazafelé

 

 

1904. 15. 234. Sajó Sándor: Az élet

 

Fogva tart a fájó kétség,

Meg a gond, a százkarú;

Mosolygón is egyre érzed:

Ez az élet csupa bú.

 

De a zúgó áradatban

Megpihenned nem lehet:

Új reménység új harcokba

Hajtja-vonja lelkedet.

 

Így éled le, küzdve, bízva,

Életednek a javát,

Fogy a fény is, s egyszer aztán

Alkonyatba olvad át.

 

Szép emlékké enyhül lassan

Minden átélt szenvedés,

Ami volt már: nem sokallod,

S a mi lesz még: oly kevés!

 

Hullám vagy, mely zúgva törtet

A nyugalmas part felé

S melynek éppen az a veszte,

Hogy nyugalmát megleli.

 

Hullám sorsa: percnyi sors csak,

Partot ér és megtörik.

Nem az fáj, hogy bús az élet,

Hanem az, hogy oly rövid!

 

 

  

 

HUSZÁR-KORDON A FERENC JÓZSEF-TÉREN /Gresham/

 

 

 1904. 310. Sajó Sándor: A tarpataki völgyben

         350. Apró sírhalmok

           894. Karácsonyi fohász

 

 

1905. 358. Sajó Sándor: André  

           570. Balaton

 

 

1906. 102. Sajó Sándor: Gyere, ülj le mellém

         380. Magyar lélek

         498. Nyári éj  

          626. A fonyódi várhegyen  

            810. Fiatalasszonynak

 

 

1906. 21. 380. Sajó Sándor: MAGYAR LÉLEK.

 

Magyar földön: halmon, rónaságon

Látomás kél csöndes éjszakákon;

Magyar ember, ha ott bolyong épen,

Csodát lát a csillagfényes éjben.

 

Titkos órán, nagy, magányos csendben

Ezeréves turulmadár lebben

S bús fenséggel, halkan ringó szárnyon

Suhan át az elmerengő tájon.

 

Suhanása: mámoros igézet,

Szent gyönyör, mely hódolásra késztet:

Magyar ember a lelkébe szívja

S megy, a merre az a madár hívja.

 

És az éjben, rejtekek homályán

Kőszobor kél, mint valami bálvány:

Zordon búval, büszke daccal telve

Rajta reszket egy ezredév lelke.

 

Bűvös látvány: ősmagyarság szobra,

Nehéz kardját két marokra fogja

S kémlő szemmel, harci tűzben égve

Elszántan néz végzete elébe.

 

Es mozdulnak a rögök, a hantok,

Párállik az ősök vére rajtok;

Mint a harmat szomjas virágkelyhet,

Az a pára ellepi a lelket.

 

Magyar ember ott bűvölten állva,

Bágyadt lelkét büszke dacra váltja,

És ezentúl, akármerre járjon,

Szent hittel csügg a nagy látomáson.

 

Soha sehol szót nem ejt felőle,

De a lelke acélos lesz tőle;

Magyar szívét fennen dobogtatja

Egy ős nemzet büszke öntudata.

 

Járja útját mindig emelt fővel,

Ezeréves komoly őserővel,

És a sorsa bármily búsra válik:

Nagy múltjához hű marad halálig.

 

 

1907. 182. Sajó Sándor: Hajó

 

A kikötőben útra kész hajó,

Nyaldossa hullám, föl-fölcsobbanó;

Kéménye füstje fátyollá szövődve,

Lebegő gyászként száll a levegőbe.

 

Fölsír a gőzsíp, zakatol a gép,

Fönt a födélen zsongó tarka kép:

Ezernyi ember nyüzsgőn kavarog,

Nő, férfi, gyermek, s hajh, mind magyarok.

 

Szél borzongatja halkan a vizet

Nyomasztó bú, a búcsúzó szívet;

De fojtott búját komor dacra váltja

S új hittel indul messze új hazába.

 

A balga lélek mit hisz, mit remél?

Hogy tengeren túl lágyabb a kenyér;

Ragadja, vonja messze, újvilágba

Káprázatoknak csalfa délibábja

 

S a föld, a melytől népe elszakadt,

Megvonaglik a Kárpátok alatt;

Valami bánat sóhajt a szélben,

Mint temetések lassú gyászzenéje.

 

Harangjel cseng, a zajban elhaló,

Torló habok közt mozdul a hajó,

Ah, indul is már, messze végtelenbe,

Úszó koporsó, ezer halott benne.

 

Könnyem kicsordul, szemem éjbe vész,

Oh, hányadik már ez a temetés!

A hullámhantok zúgva hömpölyögnek,  

Ezer halott megy, s nem jön vissza többet!

 

Nagy, bús koporsó ring a tengeren,

Nagy, bús terhével itt ül lelkemen,

Ezer halottal száll, száll mind tovább,

Hosszan lengetve gyászos fátyolát

 

 

1907. 434. Sajó Sándor: Egy kis városban  

         675. A Badacsonyon  

            958. Forgács

 

 

1908.  15. 282. Sajó Sándor: A kis lányunk sokat imádkozgat

 

A kis lányunk sokat imádkozgat:

Valahányszor Úrnak harangoznak,

Este, reggel az ágyához térdel,

Úgy társalog hosszasan az éggel.

 

Gyermekszíve túlzott gerjedelme

Tudj' az Isten, nincsen a kedvemre;

Azt gondolom, e nagy buzgóságot

Én Istenem, magad sem kívánod.

 

E gyakori, komor áhítatban

Van valami szomorún szokatlan:

Mintha rózsás tavaszi mosolyba

Kora ősznek bús köde borongna.

 

A gyermekszív gondtalan bizalma

Mintha titkos rettegésbe halna;

Mélyén mintha már is ott tanyázna

A jövendők sok sejtelmes gyásza.

 

Isten képét az ártatlan gyermek

Ne hordja úgy, mint nyomasztó terhet;

Imádságra szárnyaljon a lelke,

Óh de ne úgy, mintha vezekelne!

 

Gyúljon dalra, édes kacagásra,

E világot gyönyörűnek lássa,

Istenének hálát is úgy adjon,

Játszi kedve hogy ki ne apadjon!

 

Ha a gyermek fölnevet az égre,

Mosolygása: Isten dicsősége,

S a szívéből feltörő vidámság

 E világon a legszebb imádság.

 

 

1908. 542. Sajó Sándor: Légy erős

 

1910.  158. Sajó Sándor: Úton

 

1917. 7. 107.  Sajó Sándor: JÖVENDŐ.

 

A Kisfaludy Társaság Bulyovszky díjával jutalmazott költemény.

 

Te szív, szívem!

Te szomorúság ringatója,

Te bús magyarság könnyes kelyhe,

Te éjszakába zengetője

Nagy, ezredéves bánatoknak:

Csillaghullásos éjszakából

Mondd, tudsz-e bízón átsuhanni

Egy szebb jövendő hajnalába,

És mersz-e fejfák erdejében

Egy csonka ágra települve

Új kedvvel új dalt zengedezni,

Mint vihar tűnt én a madár?

 

Nagy szenvedések kőszikláit

Nagy gránitkockákká faragván

A lét ormára görgetik

Es fölépítik a csodát:

Magyarságunknak büszke várát

Soha nem romló csoda-mésszel:

Hősök hamvával elkevert

Sok magyar könnyel, drága vérrel  

Óh, az lesz majd a büszke vár:

Egy ezredévnek kőalapján

Vérvakolattal megerősödött

Világraszóló szép jövendő!

Sugárzó tornya égbe csúszik,

És onnan Isten közeléből  

Harangok zúgnak majd a légbe

S érchangon zengik végtelenbe

A diadalmas szózatot:

Vagyunk, vagyunk!

Te szív, szívem!

Te por leszel már nemsokára

És elvegyülsz az anyafölddel;

De hinned kell a sírban is,

Hogy betelik majd egy napon

A diadalmas nagy Jövendő,

S te hamvadón is földobogsz majd

A magyar élet himnuszára:

Vagyunk, vagyunk!

 

 

 

Az utolsó ember-pár villamos léghajóján


 

Sajó Sándor: A REPÜLŐGÉP

 

Nagy szitakötő száll a légben,

Magasság csattogó csodája;

Madárhad ijedezve vijjog

S riadva röppen a nyomába;

Nyugodtan úszva büszke útján

Két karcsú szárnya meg se lebben,

Mint fénysugár a virradatban,

Oly könnyen, halkan, s mind vígabban

Ott fönt jár már a fellegekben!

 

Hozsánna néked, szent merészség,

Te testet öltött ősi álom,

Föld bús rögérül égre törve

Ki új fényt gyújtasz e világon:

Teremtés titkát földre lopva

Az ember, íme égre szárnyal,

S a földi por, a büszke senki

A mindenséget tele zengi

Egy új szabadság himnuszával.

 

Hozsánna néked, szárnyas ember,

Te ringatódzó büszke gálya

Mondd, milyen érzést zsong szívedbe

A szűz magasság óceánja?

Hallod-e hangját Ikarusnak

Tűnt ezredévek távolából?

Mondd: kéjt vagy kínt fakaszt-e benned

Végzetes, titkos, bús szerelmed.

E szent, e földöntúli mámor?

 

Te porszem a nagy végtelenben,

Érzed-e ott fönt földi voltod?

Rettent-e mélység, fojt-e kétség,

Míg döngeted az égi boltot?

Vagy káprázattól ittasultan

Csak egy vágyad van: föl a porból,

S ott fönt a felhők közelében

Istenülésed gyönyörében

Oh tán a könnyed is kicsordul.

 

Mélázón nézve szárnyalásod,

Az én szemem, nézd, könnybe lábad:

Szívemre mintha szent áhítat

Halk zsolozsmái hullanának;

Vértanúk hangja zeng a mélyből.

Csak föl a porból! Csak előre!

Es látom ott fönn hősök árnyát.

Kik sírok virágit dobálják

A diadalmas jövendőkbe!

 

Oh minden, ami szép e földön.  

A sírhalmokról száll az égre,

És száz merészség porba hullhat  

Száz új vágy röppen a helyére.

Hősök kikelnek hamvaikból,

Hogy álmuk teljesedve lássák,

S a csoda ott van fönt a légben:

Ott leng a kéklő messzeségben,

Mint égre szálló halk imádság.

 

*  *  *

 

Sajó Sándor: Magyar ének 1919-ben

2008, március 18 - 15:00

http://alfahir.hu/node/12549

Mint egykor Erdély meghajszolt határán
A fölriasztott utolsó bölény,
Úgy állsz most, népem, oly riadtan, árván
Búd vadonának reszkető ölén.
És én, mint véred lüktető zenéje,
Ahogy most lázas ajkadon liheg,
A hang vagyok, mely belesír az éjbe
És sorsod gyászát így zendíti meg:

Két szemem: szégyen, homlokom: gyalázat,
S a szívem, ó jaj, színig fájdalom.
Mivé tettétek az én szép hazámat?
Hová süllyedtél, pusztuló fajom?
Fetrengsz a sárban, népek nyomorultja,
Rút becstelenség magad és neved,
Én mit tegyek már? Romjaidra hullva
Lehajtom én is árva fejemet.

Laokoon kínja, Trója pusztulása
Mesének oly bús, sorsnak oly magyar;
A sírgödör hát végképp meg van ásva,
A föld, mely ápolt, most már eltakar;
Búm Nessus-ingét nem lehet levetnem,
De kínja vád s a csillagokra száll,
Ha végzetem lett magyarrá születnem:
Magyarnak lennem mért ily csúf halál?

Nemzet, mely máglyát maga gyújt magának
És sírt, vesztére, önszántából ás,
Hol száműzötté lett a honfi-bánat
És zsarnok gőggé a honárulás,
Hol a szabadság őrjöngésbe rothad
S megváltót, s latrot egyképp megfeszít,
Hol szívet már csak gyávaság dobogtat,
Ah, rajtunk már az Isten sem segít!

Pattogva, zúgva ég a magyar erdő,
Az éjszakába rémes hang üvölt,
Lehullt az égből a magyar jövendő,
Millió görönggyé omlik szét a föld;
De bánatomnak dacra-lázadása

Mint őrület, mely bennem kavarog
Fölrebben most is egy-egy szárnycsapásra:
Még nem haltam meg, élni akarok!

A mindenségbe annyi jajt kiáltson,
Ahány magyar rög innen elszakad;
A tíz körmömmel kelljen bár kiásnom,
Kikaparom a földből a holtakat:
Meredjen égnek körül a határon
Tiltó karjuknak végtelen sora,
S az ég boltján fönt lángbetűkkel álljon
Egy égő, elszánt, zordon szó: soha!

Soha, soha egy kis göröngyöt innen
Se vér, se alku, se pokol, se ég
Akárhogy dúl most szent vetéseinkben
Idegen fajta, hitvány söpredék!
E száz maszlagtól részegült világon
Bennem, hitvallón, egy érzés sajog:
Magyar vagyok, a fajomat imádom,
És nem leszek más,  inkább meghalok!

Uram, tudd meg, hogy nem akarok élni,
Csak magyar földön és csak magyarul;
Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni,
Jobb is, ha szárnyam már most porba hull;
De ezt a lelket itt hagyom örökbe
S ez ott vijjog majd Kárpát havasán
És belesírom minden ősi rögbe:
El innen rablók, ez az én hazám!

És leszek szégyen és leszek gyalázat
És ott égek majd minden homlokon,
S mint bujdosó gyász, az én szép hazámat
A jó Istentől visszazokogom;
És megfújom majd hitem harsonáit,
Hogy tesz még Isten gyönyörű csodát itt:
Bölcsővé lesz még minden ravatal,
Havas Kárpátoktól kéklő Adriáig
Egy ország lesz itt, egyetlen s magyar! 1919

 

 

 

I. RÁKÓCZI FERENC FEJEDELEM EPITAPHIUMA A PRÉMONTREI REND KASSAI EGYHÁZÁBAN

Sajó Sándor: Est-szürkületkor

 

Est-szürkületkor, pihenőben.

Mielőtt lámpát gyújtanál

S szobád falát az alkony árnya

Ha fátylával bevonta már,

Ha kézimunkád ölbe téve

Leülsz a dívány szögletébe

S míg szétterjeng az est nyugalma,

Ülsz félig ébren, félig alva

Oly csendes mozdulatlanul,

Hogy még a szempillád se rebben:

Mondd, kislány, mi van az eszedben?

 

Az esti csend, ha messze ringat

Ábrándjaidnak kék taván

S ezer hullámot zsong szívedre

A vágyó, sejtő halk magány,

Ha behunyt szemmel, mégis ébren

Száz ragyogást látsz a sötétben

S egy ismeretlen boldogságtól

A szíved édes búra fájdul

S mint égi titkok fényjele

Egy könnycsepp reszket szép szemedben:

 Mondd, kislány, mi van az eszedben?

 

S mikor már lelked messze szálldos,

Tündérországban valahol,

S már érzed, hogy a mindenségben

Egy szent és örök vágy dalol,  

Valaki mintha rád hajolna,

Valaki mintha átkarolna,

S a szíved nem tud mit csinálni,

A véred elkezd muzsikálni,

És olyan szépen muzsikál,

Hogy még az angyalok se szebben:

  Mondd, kislány, ki van az eszedben?

 

 

Szabados Ede / 1867 - ?/

 

 

Szabados Ede ref. főgimnáziumi tanár, szül. 1867. Aradon; 1891. tett tanári vizsgát a magyarból és németből; írt a  Vasárnapi Újságba / 1901- 1906/ Szinnyei

1902. 494. Szabados Ede: A hullám

 

1903. 727. Szabados Ede: A gazdátlan szolga

 

 1904. 310. Szabados Ede: Az árvák

 

1905. 45. 719.  Szabados Ede: Rejtelmek. — A rút leány.

 

 

1906. 282. Szabados Ede: A régi zongora /l. lejjebb/  

466. Sevilla csillaga

 

 

1909. 327.  Szabados Ede: Jegyesem

 

1910.  78. Szabados Ede: Antik dalok

 

 

 

Szalay Fruzsina / 1864 – 1926 /

 

 

Munkái:
 Versek 1893.
 Egy marék virág    Budapest 1898.
  Bébi és Micóka Bpest 1906.

 

 

1894. 1. Vallomás, h 12 – 07.

 

 

A magam útján. Költemények. 1901. (Ism. Vasárnapi Újság 1901. 51

 

 

Szalay Károly

 

 

 

1900. 46. 73. Esti Ima

 

Ha megjön az éjjel, mielőtt leszállna

Enyhet adó álom fáradt szempillámra:

Ott mereng a lelkem szegény jó anyámon,

S egy forró sóhajtás esti imádságom.

Azt susogja ajkam, azt szívem verése:

Legyen álma édes s boldog ébredése.

 

Végzetem viharja messze űzött tőle;

Hírt is olyan ritkán hallok csak felőle !

De, ha jő az éjjel, valami azt súgja,

Hogy fáradt pilláit mielőtt lehunyja:

Ő is én rám gondol, szenvedő fiára,

S csendes nyugodalmat kíván éjszakára.

 

S az a két sóhajtás, míg felszáll az égig,

Csupa csillagok közt vezet útjuk végig  

Azért tán oly édes az én éji álmom?

Hol, mit sorsom elvett: nyugtomat találom;

S a fiáért esdő, hű anyai lélek, Azért bírja el tán fájdalmát szívének?

 

 

 1900. 846. Szalay Károly: Az alkony

 

1901. 207. Szalay Károly: A segesvári csatatéren

 

1900. 42. 687.  Szalay Károly: Alsó Sztregován

 

Szent hely, ahol borongva járok.

A tájra őszi napsugarak

Arany-lepelt terítve szét,

A hervadó élet neszét

Míg hallgatom, szorult kebellel,

Elmém nagy lelkeden mereng el,

S örökszép alkotásinál,

Rég porladó szellemkirály.

 

Ódon falával ős lakásod

Komor, miként nagy alkotásod,

Mely földet éggel összeköt,

S titokzatos, mint őszi köd

Leplébe burkolt messze róna,

Mikor lenge foszlányi róla

Fáradt madárként szállnak

S csodát valóra váltanak…

 

Panaszra mégse nyílik ajkam.

Szellemhang súg fülembe, halkan:

Kétség ne bántsa lelkedet!

Mert hogyha szíved úgy szeret,

S bízik az Alkotó művében,

Mint én hívék, ameddig éltem:

Megnyugtat, hogy bár por levél,

De szellemed örökkön él.

 

 

 

MADÁCH IMRE DOLGOZÓ-SZOBÁJA AZ ALSÓ-SZTREGOVAI KASTÉLYBAN

 

Szalay Károly / 1859 – 1938/. Holland, német, francia, valamint angol egyetemeken is tanulmányokat folytatott. 1886 és 1921 között a Budapest városában található református gimnáziumban a latin-görög nyelv tanáraként munkálkodott.

 

*

 

 

 

Szabados Ede

 

 

 

1905. 45. 719. Szabados Ede: REJTELMEK.

 

Ragyog a tó, bearanyozza

A nap sugara tükörét

S az egész, tarka nyári pompa

Vakítva árad rajta szét.

 

Ki sejtené, hogy sírok éje

Borong mélyében mindenütt,

Hogy ez örökös vak sötétbe

Egy szál sugár se hint derűt?

 

De tél jöttén, ha játszi habja

Fagyos jégkéreggé mered,

Átlátszó leple megmutatja

E szunnyadó rejtelmeket.

 

Hány vidám arc ragyogja vissza

Az élet tünde gyönyörét,

Míg a szívet gyászéj borítja,

Hajnaltalan, örök sötét!

 

S nem tudja senki, ily mosolyba

Hány elfojtott kín rejtezik,

Mit a kebel zárt mélye lopva

Hord hosszú, hosszú évekig

 

Míg végre jő a perc, amelyben

Halál fuvalma járja át

S az arcra írja leplezetlen'

Egész eltitkolt bánatát.

 

 

 

 

ESTÉLYI RUHA 10 MILLIÓ KORONA ÉRTÉKŰ TŰKKEL

 

 

1905. 45. 719. A RÚT LEÁNY. (Sully Prudhomme). Ford: Szabados

 

 

1906. 18. 282. Szabados Ede: A RÉGI ZONGORA*

 

Midőn a nap bágyadtan száll alább,

S egy messze nyúló ferde fény-nyaláb

Egyik bútorról a másikra lebben,

Oly tétovázva siklik ott tova,

Ahol a mélán nyugvó nagy teremben

A divatját múlt ósdi zongora

Borong elrejtve s elfeledten.

 

Ki tudja, már hány éve állhat itt,

Mióta első tiszta hangjait

Merészen küldte ámulók fülébe?

De az idő gyöngéden bánt vele,

Agg testét roskadástól megkímélte,

S ezernyi hanggal még ma is tele,

Csak oly idegen a beszéde!

 

El nem szakadt egyetlen húrja se,

Bár oly sok év rozsdája vonta be;

Billentyűi, bár elsárgultak, épek

S hiába várják finom ujjait

Egy rég elporladt, gyöngéd női kéznek,

Hogy létre keltsék, ami benn lakik,

 Amin nem fog halál, enyészet.

 

Hej! Szép is volt, midőn még hajdanán

Az édes-bús akkordok hallatán

A titkolt vágy ikerpárját kereste,

Szent érzelemtől lángolt a kebel,

Mindent, mi földi, gyarló, messze vetve

S a szív dal szárnyain rebegte el,

Hogy síron túl is él szerelme.

 

De most? Beront a nyüzsgő, víg csoport,

S gúnyolva küld egy megvető mosolyt

Üdvözletül a néma szenvedőnek,

Majd pajzán ujjak táncot lejtenek

Billentyűin, vadul verdesve őket,

Akár csak vásott, fürge gyermekek,

Kik egy sírhanton kergetőznek.

 

S hogy víg, ledér nótára késztetik,

Kettőzve érzi szenvedéseit

S titkolt búját neheztelőn kitárja.

A sivár gajd** tombolhat rajta már,

Kacaghat a jelenkor léhasága,

Belézokog egy lágyabb dallam-ár:

A múlt édes melódiája.

 

Sorsod, szegény, elaggott zongora,

De sok bús léleksújtó ostora!

Lézengenek, mint sírtalan halottak,

A vidám élőknek játékszerül,

Szótlanságuk fagya kelletlen olvad,

Ha ösztökélt kedélyük földerül,

De titkon mégis csak zokognak.

 

 

* A Petőfi Társaság Vigyázó-pályázatán dicsérettel kitüntetett költemény

** Jó kedvű lárma

 

Szalay Fruzina (1864-1926)

 

Szalay Fruzinától a Magyar költőnők antológiája / 1997/ a Búcsúzó fecskék és az Andante c. verset vette fel.

 

Szalay Fruzina (1864-1926), A Hét egykori kedvelt poétája annak a neo-romantikus hangulatlírának művelője, melynek rokona, Endrődi Sándor volt első hazai képviselője. A világtól elvonulva, egy kisvárosban töltötte napjait, s ez rányomta bélyegét költészetére, mely élményekben bizonyára ezért is oly szegény. Szalay Fruzinában határozatlan sóvárgás élt fény és tiszta levegő, vagy talán szerelem és ifjúság után; de sorsa köd volt és magány és álmodozás. A természet meteorológiai jelenségeire – de csak azokra – rendkívül érzékenyen és élénken reagált. Hangulatainak, a gyermekek iránti szeretetén kívül, szinte egyetlen forrása az évszakok változása, az időjárás, a fény, a köd és az árnyék; mintha a világ nem is volna egyéb, mint ezek ellentéte és váltakozása. Tüdőbeteg szervezetének is roppant fontos volt a levegő és a nap; nem csoda, hogy úgy fogta fel őket, mint az élet jelképeit. Bágyadt és szűk körű, de finom hangulat-költészet származott ebből; elhaló, távoli zenéhez hasonló: a századvégen épp határozatlan hangulataival meg zeneiségével modern és népszerű.

http://mek.oszk.hu/02200/02228/html/04/353.html

 

 

1894. 1. 12. Szalay Fruzina. Versek. Budapest, 1894. Akik a tehetségek örökletességét vitatják, mint fényes bizonyítékra hivatkozhatnak e szép kötetre. Kisfaludy Atalát a legelső helyek egyike illeti meg a magyar költőnők között és íme leányát, Szalay Fruzinát, már az első kötete után szintén a legjobbak közé számíthatjuk…Kár, hogy itt-ott magyartalanságok fordulnak elő a kötetben pl. „Meg lett zavarva hirtelen”. A kötetből bemutatunk egy eredeti költeményt:

 

1894. 1. Szalay Fruzina: Vallomás.  h 12 – 7.

 

…Remegve, szívdobogva hallom

Az erdő mélységes neszét

És Önt nem is aggasztja vajon

Ez édes suttogó beszéd?

 

Emlékezzék a gerlicére,  

Sok' évekig volt fogva már,

S mi aztán elfeledtük végre,

Hogy szárnya van és hogy madár.

 

Lehet, hogy ő is elfeledte

Az édes szárnyalást talán,

Míg jött egy langyos május este,

Szellő járt, szólt a csalogány.

 

S ő új életre kelve szinte

A régi vágyat föllelé,

Csapongó szárnya messze vitte

A távol rengeteg felé!...

 

 

1900. 2. 27. Tűnő napok. Írta Szalay Fruzsina.

 

Az ifjúságból telve bájjal

Valamit elragad magával

Minden elszálló pillanat.

Kegyetlen gyors a perc, az óra.

Itt egy mosoly vész, ott egy rózsa,

Amint felettünk elhalad.

 

S tudom, hogy végre úgy van, mintha

Eget, földet bús köd borítana,

A nap is bágyadt, szomorú.

Virágát, éltét veszti minden

És elhervad a láng a szívben

S a homlokon a koszorú.

 

Oh, bár lehetne, bár lehetne

Úgy elmenni a végtelenbe,

Vidáman, bátran, szabadon!

Míg búnak árnya rám se szállna,

Szívemben ifjú kedv hulláma

És ujjongó dal ajkamon.

 

Sötét szárnnyal, míg el nem értek,

Sem hervadás, sem szenvedések,

S köröttem minden még ragyog;

Még nincsen semmi veszteségem

Úgy tovatűnni teljes fényben,

Miként a hulló csillagok.

 

 

 

 

ÚJ KALAPOK.

 

 

Szalai Fruzina: Hintán*

Semper altius**

Szeretek - most is úgy mint régen-
A suttogó, zöld lomb alatt
Hintázni, ez a kedvtelésem
A gyermekkorból megmaradt.
Lebegni, mintha volna szárnyam,
Az üde, tiszta légen át,
Míg a fűben, a nedves árnyban
Kakuk-fű nyílik s vadvirág.

A nap aranyszikrákat hint rám,
Lágy szellő csókol szelíden,
Oly zajtalan jár könnyű hintám
Mint csónak, sima kék vízen.
Halk csendesen, suhanva szállok,
Így suhant, így repült velem
- Míg körülem a hab csillámlott -
Gyors gondolám a tengeren.

Oh, légy köszönt, légy ezerszer,
A távolból is újra még,
Sugárban fürdő déli tenger!
Ragyogó, fényes olasz ég!
Felétek karjaim kitárom,
Ah, mind e fény úgy tűnt tova,
Mint egy múlékony, édes álom,
Mint egy elszálló gondola.

A hinta mind gyorsabban lebben.
És visz magával engemet,
Sebesen s egyre sebesebben
Repülök el a föld felett.
Minő gyönyör: lélegzet vesztve,
Merészen, fennen, szabadon
Repülni, feljebb, messze, messze,
Gyors, szélvész-adta szárnyakon!


Érzem, hazám a tiszta lég volt,
Én gyönyörét jól ismerem,
Köszöntelek, te fényes égbolt!
Te mámorító végtelen!
A földet messze, messze hagytam,
Csodás erő sodor, ragad,
Itt a szabad határtalanban
Köszöntelek, oh sugarak!

 

 

 

**Mind magasabbra

 

*Szalay Fruzina: Emlékkönyvbe,Szalay Fruzina: Ősz jöttén,Szalay .

 

 

 

 

 

AZ ANKER-UDVAR (RÉGEBBEN GYERTYÁNFFY-HÁZ) A DEÁK-TÉREN, MELYET MOST LEBONTANAK

 

 

Tóthné Munkácsy Eleonóra

 

 

1898. 44. 763. Tóthné Munkácsy Eleonóra: Az utolsó rózsa

 

Dermesztő hidegnek, gyilkos dérnek, fagynak,

Halovány kis rózsa, téged itt nem hagylak.

Nem hagylak itt, íme, leveszlek a tőről,

S elteszlek emlékül, a hervadó őszről.

 

Érezni már lehét a közelgő télnek,

Nézzétek, e rózsát elteszem emléknek.

Jöhet a sivár tél fagyával, nem bánom:

Ez utolsó rózsát imakönyvbe zárom.

 

Ide teszem, ide s majd a zordon télbe

Mikor imádkozom, találkozom véle.

Csendes megnyugvással a tavaszt úgy várom,

Az utolsó rózsát imakönyvbe zárom.

 

De ember halandó, vajh ki tudja sorsát!

Érek-e több tavaszt? Látok-e még rózsát?

Többé kivirulni talán nem is látom!

Az utolsó rózsát imakönyvbe zárom.

 

Sejtelme a végnek, nem háborgat engem,

Kínos előérzet nem tépi a lelkem;

De mégis, több tavaszt ha talán nem érek :

Ez utolsó rózsát síromba tegyétek.

 

 

 

Vay Sándor / 1859 – 1918.

 

 

 

 VAY SÁNDOR

 

Vay Sándor gróf, született Vay Sarolta grófnő (Gyón, 1859. december 6. – Svájc, Lugano, 1918. május 23.) író, újságíró; Vay Péter. Tanult Lipcsében, Drezdában és Berlinben. Egyetemet végzett Budapesten, utána újságírással foglalkozott. A Sándor nála nem csupán írói álnév volt, hiszen férfiként élt, férfiként viselkedett és öltözködött, nőkkel volt szerelmi viszonya… Svájci tartózkodásakor tüdő-gyulladást kapott és egy luganói szanatóriumban meghalt. Kezdetben inkább verseket írt, később áttért a prózára. Emlékezéseinek, romantikus korképeinek anyagát a vidéki nemesi kúriák világából merítette. Sok hangulatos rajzot adott közre a 18. és a 19. század Pest megyei nemesi családok életéből. Irányát és tárgyait tekintve Eötvös Károlyhoz hasonlították. Verseiből szülővárosa önálló kötetet jelentetett meg (Vay Sándor/Sarolta: Virág borul minden rögre, 2009) wiki.

 

 

Gróf Vay Sándor munkái Tíz kötetének teljes szövege a Magyar Elektronikus Könyvtárban

*

VAY SÁNDOR: ERZSÉBET KIRÁLYNÉRÓL - MEK

http://mek.oszk.hu/10300/10345/10345.htm

 

Kötetben:  Régi magyar társasélet, Magvető, 1986. 609 oldal.

 

 

*

 

1900. 28. 467.  Régi nemes urak, úrasszonyok. Írta Vay Sándor gróf. A terjedelmes kötetben sok apró eseményt, családi történetet, legendát, adomát gyűjtött össze a szerző, melyeknek adatait többnyire úri családok leveles ládáiból, vagy a szájhagyományból merítette s élénk tollával feldolgozva tárja most az olvasó elé. Érdekes dolgokat mond el többek közt a Rudnay-családról, a Grassalkovicsokról, a régi udvari bálokról, a reichstadti hercegről, Aumale herceg s Koburg Klementina magyarországi időzéséről, majd Sobri Jóskáról, és sok más egyebekről. A kötetben foglalt történetek a Mária-Terézia korával kezdődnek s egész az utóbbi évtizedekig terjednek, sok jellemző dolgot mondván el azon korok társadalmi életéből. A könyvet a Singer és Wolfner cég adta ki, ára fűzve 4 korona.

 

 

 

Versényi György /1852 – 1918 /

 

Válogatott tanulmányok és költemények / Versényi György.

www.rfmlib.hu/.../versenyi_gyorgy_banyak_banyaszok_hagyomanyok

Rudabánya, 2011.

Tanulmányok, cikkek

Költemények

Önéletrajzi írások

 

Eladó Versényi György Gyopárok (Költemények) című műve,  a korához képest szép állapotban.

Kiadás éve: 1892

Kiadás helye: Budapest

 

*

 

 

1891. 42. 679. VERSÉNYI GYÖRGY: AZ ÖREG TÖLGY.

 

Míg odakünn viharzúgás hallszik,

Lelkemben sok édes emlék rajzik.

Ott bolyongok újra messze-messze,

Ott a kert, kígyózó ösvényin merengve.

 

Virágdíszben mintha volna fája,

Elbujdosott gyermekét úgy várja.

Megjöttére reszket örömébe'

Sziromkönnyet hullat gond-ülte fejére.

 

S mint a mikor elhagytam volt régen,

Sudár tölgyfa a kert közepében,

Büszkén üti koronás fejét fel,

Dacolva az idő, romboló kezével.

 

Ki tudja, hogy melyik ősöm ültette,

Növésében nagy öröme telve!

Hány ivadék pihent árnyékába',

Míg a végsők széjjel bolyonganak a világba.

 

Oh, a vén tölgy, de sok mindent látott!

Ifjú lánykát, nyíló rózsa ágat.

Kedvesének hő szívére dőlve,

Szemérmesen súgva: a tiéd örökre!

 

Kérges törzsén nyoma sincs a névnek,

Emlékül mit régen oda véstek.

S ölelő kézcsókoló hő ajkak,

Kéjtől égő szemek, mind-mind oda vannak

 

Látott harcba menő daliákat,

A hazára ellenség, ha támadt!

Fájó szív, patakzó könny kísérte,

Tartóztatva soha, de senki se kérte!

 

Látott győzedelmes harci népet,

Búban is, bánatban is, hej, részt vett.

Bú és bánat őket meg nem törte,

Megedződött, erősebb lett lelkük tőle.

 

Ha még egyszer láthatnám egy percre!

Nem, nem. Reám soha sem ismerne.

A szomorú, összetört alakba'

A vidám gyermekre hogyan találhatna?

 

 

 

 

1899. 49. Versényi György: Vasvári sírjánál

 

1900. 27. Versényi György: Illatot lehelő

 

 1900. 27. 443. Versényi György: A gyár előtt

 

A csillagfényes este

Halkan, mélán leszáll,

Elvész a messzeségben

A havas sziklaszál.

 

Már nem dübörög a csille

A gép nem búg, süvölt

Búőrlő nyugalomnak

Tanyája lesz a föld.

 

Csak a kohó sistergő,

Izzó lávája foly.

Piros, vakító fénye

Az éjen áthatol.

 

Piros, vakító fénye

Egy új kor hajnala,

Mely hirdeti: nem őrjöng

Vérengző, vad csata.

 

A béke fegyveréve

Vár büszke diadal

A munka győzedelmet

Dicséri már a dal.

 

Ki első voltál harcban,

Szerette nemzetem,

Nem lehetsz az utolsó

E küzdelembe' sem!

 

                       (Vajda-Hunyad.)

 

1901. 24. 382. Versényi György: Mátyás király

 

A havasok között bolyongva, pihentem

Tarfejű sziklánál, fenyőrengetegben.

Hűs nyári este volt, szép csillagos este,

Csobogó kis csorgó neszelt csak a csendbe…

 

Elvették tőlünk az áldott legelőket,

Nekünk rajta még egy kötés fű se nőhet,

Elveszett a marhánk, nincsen tejünk, sajtunk,

Régi jó időkért hiába sóhajtunk.

 

Nincsen gyapjúnk, magunk nincs, mivel ruházzuk,

A vadat, a halat, jaj, ha hajkurásszuk.

Földönfutók vagyunk ősapáink földjén,

Földönfutókká tett ellenséges törvény…

 

Rettenetes kardját hüvelyből kivonja,

Öregek és ifjak állnak csatasorba.

Ez lesz az utolsó, de véres, nagy csata,

Utána derül új boldogság hajnala.

 

Igazság lesz újra ezen a szép földön,

Lánc lefoszlik, omlik valamennyi börtön.

Felderül jó napja szegény embereknek,

Urak, szolgák helyett csak testvérek lesznek.

 

 

1901. 35. 558. Versényi György: A Cenktetőn*

 

Köröskörül erdős hegyek mélán állnak,

Távol fehérlenek havas sziklaszálak,

A hegyek aljában messze nyúló róna.

Mintha zöld bársonyból készült dolmányon

Ezüst vitézkötés díszítésül volna:

Fehér út kígyózik a széles lapályon.

Közben learatott sárga búzatábla,

Reszket fölötte a reggeli kék pára.

 

Lent a város barna, vörös födelei,

Ébresztő sugárban verőfény fürdeti,

Ősrégi templom áll komoran magába,

Viharos időkre hogy emlékeztessen.

Mintha volna régi, el nem múló gyásza,

Szomorún, hallgatag áll, fekete mezben.

De sok apróbb, újabb templomoknak tornya

Messziről felcsillog, vidáman mosolyogva.

 

Nem szállong a füstje gyárak kéményének,

Robotoló munkások pihennek szegények.

Vasárnap reggel van, harangok csendülnek.

Megenyhül a lélek az imádság szárnyán,

Lázongó érzések le is csendesülnek,

Nyugalmas jövendőt reményelvén, várván.

S jönnek az erdőbe, természet ölére,

Ott van a szabadság, elringató béke.

 

Fenn a hegytetőn, hol elmerengve állok,

S nézem az alattam nyüzsögő világot,

Magas, karcsú oszlop, ezredév emléke.

Leg-csúcsán honszerző Árpádnak alakja,

Néz rónára, bércre, távol messzeségbe.

Leeresztett pajzsra ereszkedik balja,

Magasra emeli jobbjában a kardot,

Vívni készen tovább azt a nagy, nagy harcot

 

Ne is tedd hüvelybe! Édes pihenésnek,

Csöndes nyugalomnak ideje nem tért meg,

Nincs még meghódítva, oh nincs Magyarország!

Mikor szívben, nyelvben, mikor gondolatban

Mind egyek leszünk majd és fennen harsogják:

Ez az áldott haza egy, megbonthatatlan,

Csak a szeretetben áll viadalt, harcot:

Akkor tedd hüvelybe a hadverő kardot

 

*A Cenk (románul Tâmpa, németül Zinne vagy Kapellenberg, latinul Mons Cinum) 955, más források szerint 957 vagy 960 méter tengerszint feletti magasságú hegytömb. wiki.

 

 

1904. 34.  574. Versényi György: Szőke Ompoly* lejt

 

Szőke Ompoly lejt susogva,

Csillog-villog ezüst fodra.

A telehold útra kelve,

Nézegeti magát benne,

Mintha bűvös tükör lenne.

 

Ompoly parton reves füzek

Csalogató tréfát űznek,

Mintha lidérc kísértene.

Kigyúlt, ez az igaz jele,

Hogy a föld itt kinccsel tele.

 

A mezőnek pitypalattya

Harsány szavát itt hallatja.

Csúfolódik tán: itt szalad  

Kiáltja a dűlő alatt.

A sok kincsért ne törd magad!

 

Szemeti pinty, kenderike,

Tarka szárnyú tengelice

Rejtett fészkén sűrű lombnak

Elpihentek, álmodoznak,

Ölén édes nyugalomnak.

 

Lám nekik sincs semmijük se,

Ám de azzal nem törődve,

Nem verik a fejők falba.

Álmodoznak s friss hajnalba,

Rágyújtanak vidám dalra.

 

*Az Ompoly férfinév, az erdélyi Ompoly folyó nevéből ered. wiki

 

 

 

 

Vértesy Jenő / 1877 – 1916 /

 

Eredeti és fordított költeményei hírlapokban és folyóiratokban jelentek meg: M. Szalon (1896., 1898., 1901-3.), Fővárosi Lapok (1897.), Budapesti Szemle (1898., 1910.), M. Szemle (1898-1905.), Vasárnapi Újság (1900., 1902., 1905., 1907., 1909.), Hazánk (1902., 1905.), Magyarország (1902.), Katolikus Szemle (1906., 1908.) Szinnyei

 

VÉRTESY JENŐ: KÖLCSEY FERENC, 1790-1838 - MEK

http://mek.oszk.hu/05600/05657/html

 

Részlet az Előszóból:

 

CSAK a XIX. század első tizedeitől lehet szólani magyar irodalomról a szó igaz értelmében. Addig csak egyes írók vannak, világító-lámpák a sötétben. Addig nincs irodalom, amíg határozott írói gárda nincs. Ezek az írók, akik megalkotják a magyar irodalmat, értékre, tehetségre nézvést igen különbözők; különbözők írói és egyéni jellem szempontjából egyaránt, de egytől-egyig érdemesek a nemzet hálájára, mert egytől-egyig jó magyarok voltak. Úgy vonultak föl az irodalomba, mint az égre a csillagok, mígnem világossá tették azt. Végre is a legfényesebb csillagot is ki lehetne oltani, a csillagos ég megmaradna annak, ami volt. A magyar irodalom e vitézeiből is ki lehetne vetni bármelyiket, az irodalom azért megvolna. Egyetlenegyet kivéve és ez az egy Kazinczy Ferenc. Az ő nemléte pótolhatatlan hiány lett volna. Megállt volna az irodalom szekere..

 

Vértesy Jenő: Nádasdy Ferenc, mint író.  (1904)

 

*

 

1900. 494. Vértesy Jenő: Balogh Berci

 

 

 1900. 39.  639.  Vértesi Jenő: Amadé László

 

Nagy Amadék fészke, híres báni porta

Idő megrugdosta, rútul megcsúfolta.

Omlik az udvarház, kívül-belül hiba.

Rozzant az istálló, pókos a paripa.

A vén diófa is kidől lassan, nyilván

Jó éjszakát kíván.

 

Hej, Amadé László, császár deli tisztje,

Rútul bánt az idő, kegyelmeddel szinte!

Rókatorkos mente, kihullott a szőre,

Kordován csizmának fölrepedt a bőre.

A penna megreszket megaszott kezében,

Ám tűz ég szemében.

 

Öcsém, Tádé — írja — jól értse kegyelmed.

Lelkemmel sejdítem a nagy veszedelmet.

Ám elhiggye nekem, nem jó szelek fújnak.

Jaj, hogy nem bírja már vén lábam az utat.

Nemes megye széke, Pozsony nekem messzi,

A gyűlésbe menni.

 

Mi villog ott? Kard ám, mit forgat az ellen.

Cudar burkus készül királyasszony ellen.

Édes öcsém, Tádé — eb lelke — gyalázat,

Ha szégyenbe hagyja az Amade-házat!

Kályha mögé búvik a nemzetnek alja,

                                   Ha a vihart hallja….

 

Öcsémuram, Tádé! Hallom, vígan vannak,

Lent az aranykertben nagy lagzikat csapnak.

Mulassák magukat, vígan éltem én is,

De ha tenni kellett, első voltam mégis

Nemzetsége ágát koronásra hajtsa,

Mint édes olajfa.

 

Csupán egy szándékát fejcsóválva hallom.

Azt a két pej csikót eladja, rosszallom.

Öcsémuram, értse! Amade-faj ló az,

Bősz szélláng nemzette, vihargyors futó az.

Kit Vergilius ír, nem jobb az a táltos

Széllel versenyt szálldos!

 

Bizony nyereg alá, hadi lónak termett.

S most a vihar napján adja el kegyelmed?

Meg akartam venni, harcba velük menni  

Hagyján, annak vége, abból nem lesz semmi.

Arany sarkantyúmat vethetem sarokba,

Eméssze a rozsda!

 

Kényes csikóimhoz tartom ám a jussom.

Megveszem mégis, hogy más kézre ne jusson.

Amade-mének ez oktalan állatok,

Legalább koporsóm vigyék ki majd azok,

Tollbokrétás fővel, fekete csábrágba*

                                    Érzem, nemsokára.

*

Várkonyi báró Amade László (Bős, 1703. március 12. – Felbár /Szlovákia/, 1764. december 22.) magyar költő

 

*Csábrág (Čabrad') 

 

1901. 51. 851. Vértesy Jenő, kitől szintén közöltünk már verseket, Homérosz Iliászát fordította le verses formában s a Franklin Társulat nyomdája díszes kiállításban fogja közrebocsájtani. Előfizetési ár két forint, bolti ár két forint 50 krajcár lesz; az összeget január 15-ig kell szerző nevére a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárába küldeni.

 

 

1902. 474. Vértesy Jenő: Tomori Pál legendája

 

 

1905. 310. Vértesy Jenő: A szabácsi kapitányok

 

 

1905. 24. 383. Vértesy Jenő költeményei. Ilyen tartalmú verseskönyv rég nem jelent meg nálunk: 244 lapon csupa történeti tárgyú, vagy legalább történeti környezetbe helyezett verses elbeszélést olvasunk, nem kevesebb, mint ötvenhármat. Van köztük egy-kettő, melyet olvasóink már ismernek, mert lapunkban jelentek meg először. A szerzőt mintha a XVI. századbeli históriás énekek költőinek szelleme ihlette volna meg, vagy Arany János tanácsa, a ki a hatvanas években váltig biztatta fiatalabb költőinket, hogy a sok egyhangú üres lírai érzelgés helyett forduljanak a rövidebb lélegzetű verses elbeszéléshez…Mutatványként a következő verset közöljük belőle:

 

  Magyar párbaj / 12 versszak/

 

Német-újvár, Győr földúlva,

Minden kincsünk elragadták

Német urak, a rabló faj!

Sváb lovagok, a haramiák!

Iván, a Német-újvári,

Ajkát rágja vad dühébe',

Iván, a Német-újvári

Esküszik, hogy fizet érte.

 

Ing-leng tolla a sisaknak,

Kihívásra az a jel.

Vérszínű az Iván tolla,

Apródjával küldi el:

Nosza, Hermann, nosza Berchtold

S ti megannyi németek!

Álljatok ki nyílt mezőre,

Ott vívok meg véletek!..

 

Beste német! Ez nem járja,

Hisz' titeket vas takar!

Miért nem bújtál te is vasba?

Az a te bajod, magyar!...

 

Bezzeg már olcsóbban adják!

Ott hever pajzs, pajzs hátán,

A sok címer: sas meg rózsa,

Arany medve meg kék sárkány.

Tollas sisak, ékköves vért,

Porba fekszik szégyenszemre.

Még szablyáik' is elhányják:

Úgy hódolnak kegyelemre.

 

 

 

1907. 330. Vértesy Jenő: A fehér vajda halála

 

1909. 702. Vértesi Jenő: Szent István esküje

 

 

 

 

Függelék

 

 

1908. 14. 169. Nagy-Oláhország. A delegációk legutóbbi ülésezése idején egy magyar delegátus, úgy tudom Thorotzkay Miklós gróf meginterpellálta a külügyminisztert a Romániában használt iskolakönyvek, főleg pedig egy földrajz miatt, amely kissé fantasztikusan jelölte meg Románia határait. A magyar lapok most reprodukálják ennek a földrajznak a mappáját: amely a román királyság egy igazán bámulatos csodatételének az ábrázolata. Ezen a térképen Románia nemcsak lenyel egy darab Magyarországot: de nagyobb darabot nyel le, mint a mekkora maga Románia. A mappán Debrecen is már jól bent van Oláh országban: a mi nyilván mutatja, hogy a Nagy-Románia ábrándozóinak tág a gyomruk, de nagy a szájuk is, különben ekkora falatot be nem tudnának venni. A nagy térkép-alkotók: Nagy Károly, Nagy Lajos, Mátyás király, Napóleon, Bismarck neveit a história őrzi a halhatatlanságnak még akkor is, ha a térkép, amit ők alkottak, már meg is változott. Abban a derék oláh térképrajzolóban, aki most szőnyegre került, bizonyára az alkotás ambíciója nyugtalankodott…A bukaresti térképrajzoló odaajándékozta fél Magyarországot Romániának, ami még szerénységre mutat, mert ugyanígy az egész Magyarországot, sőt egész Európát is odaajándékozhatta volna. És ha a román kormány valóságnak taníttatja a szegény oláh iskolás gyerekekkel ezt a fantazmagóriát: ez elsősorban és főként ezeknek a szegény gyerekeknek baj, mert akárhogy tanulnak is, sőt mentől szorgalmasabban tanulnak, annál kevésbé tudnak geográfiát. Szerencsétlen ország, ahol az iskolában tudatlanságot tanítanak.

 

 

 

A SZABADSÁG-TÉR BUDAPESTEN. — Balogh Rezső fölvétele. balra: Az áru- és értéktőzsde; jobbra: Az osztrák-magyar bank.

 

 

Czóbel Minka

 

Czóbel Minka: Pókhálók Kiadó: Jelenkor, 2000.
Oldalszám: 142 Eredeti ár: 590 Ft Utószó: Márton László.

Irodalom, benne Osvát Ernő: Összes írásai, 1945. 136 – 143 oldal.

„…Szépnek, büszkének, rejtelmesnek mondják. Csak az hiányzik, hogy az írónő ilyennek érezze, s az olvasó ilyennek lássa. De Donna Juannának minden értéke csak névleges. A gavallérjai is.”

 

Czóbel Minkától a Magyar költőnők antológiája / 1997/ az Eunoia, Párhuzamban, Új Héloise és az Andante c. verset vette fel.

 

 

Justh /1895/ - Ady / 1899/ : Fuimus

 

Justh Zsigmond: Fuimus

Írásművek Kiadó, 2010. 216 oldal

 

Utolsó regénye a Fuimus (1895). Egy részlet a regényből:

Most már mindegyik mosolygó arccal, de azért összeszorult szívvel érezve, hogy az a mosoly nem igaz az ajkon, érezve, hogy az a néma ígéret sohasem lesz beváltva, hogy az a kézszorítás nem jöhetett a szívből, hogy az öregasszony fejéről leomló csipkefátyol ma már gyenge arra, hogy a két fiút a modern idők pusztító szelétől megvédelmezze. Késő, késő, a fátyolt elrongyolja a szél, a feudális templom romba dől, porrá omlik az oltár, amely előtt örök hűséget esküdtek, betemetve azt a sírboltot is, amelyben az ősök fekszenek, s a templom romjainak utolsó porszemét elkapja a jövő idők szellője magával, és sodorja, sodorja az enyészet tengerébe...

 *

Ady Endre: Fuimus

De jó, ha elszállt minden álmunk,
Ha nem tudunk senkit szeretni,
Ha érzéketlen kővé váltunk,
Ha nincs reményünk s nincs több álmunk.

Hullhatnak forró könnyek értünk:
Nem érezzük terhét a vádnak,
Hitvány ellen nem forr a vérünk,
Csókot, ütést egyként nem érzünk.

Mit sem várva, mitől sem félve
Állunk ez őrült forgatagban,
S ha eltipornak összetépve:
Voltunk... aztán... mindennek vége.

 

 

Péterfy Jenő

 

 

 

 

Péterfy Jenő. (1887). A KISFALUDY-TÁRSASÁG TAGJA Ellinger Ede fényképei után.

 

1887. 3. 49. A Kisfaludy-társaságnál öt hely üres, melyből négyet töltenek be. Ajánlva vannak e helyekre: Dóczi Lajos. Bodnár Zsigmond, Péterfi Jenő, Horvát Boldizsár, Petelei István, Vértesi Arnold, Jakab -Ödön, Komócsy József, Szabó Endre. Végül külső tagoknak: Silberstein Adolf és Aigner Lajos…

 

1887. 14. 236. A Kisfaludy-társaság március 30-iki ülésén, melyen ismét nagy hallgatóság jelent meg, Gyulai Pál elnökölt.

A felolvasások sorát Bercik Árpád nyitotta meg…Utána Péterfy Jenő tartotta meg székfoglaló értekezését, egy magvas tanulmánnyal a tragédiáról, melyet fejlődésétől kezdve kísért egész a legújabb időkig, hogy feltüntesse, mennyire koruk szellemét tükrözték vissza mindig a nagy tragikus művek. Schillernél már megkezdődött az élet és költészet meg-hasonlása, s utána tűnni kezdett az a költői világ, mely kedvezett a tragikai pátosznak, a kiváló ember nagyvonású festésének. A hősök helyett kis emberek tragikumát kapjuk most; kicsiben keresik az élet tükrét; az oroszlán helyett a hangyát festik, mert abban is megvan az élet minden eleme. Hőstettek helyett társadalmi kérdések foglalják el a drámát. A székfoglaló beszédet általános figyelem közt hallgatták.

 

1897. 23. 363.A KISFALUDY-TÁRSASÁG TAGJAI. A Vasárnapi Újság mai száma arcképekben bemutatja a Kisfaludy Társaságnak mostani tagjait, kiknek száma 49, mivel egy hely Vajda János elhunyta óta még betöltetlen. Az arcképek- köztük Péterfy Jenő - majdnem mind legújabb keletűek s legnagyobb részt Ellinger Ede ismert fényképészünk fölvételei. A bemutatott tagok életrajzi adatainak elsorolását ezúttal mellőzzük. Minden egyes tag neve mellé oda nyomatjuk azt az évszámot, mely az illetőnek a Kisfaludy Társaság tagjává választatásának az ideje.

 

1899. 23. 388. A Kisfaludy Társaság május 31-ki ülése Gyulai Pál elnöklése mellett ment végbe…Radó Antal kezdte meg a felolvasásokat, s az olasz újabb költészet két szép termékét mutatta be… Majd Péterfy Jenő ismertette Aristophanes néhány vígjátékának tartalmát, szerkezetét és jellemző erejét, folytatván ezzel az ókori klasszikus drámairodalomról irt jeles tanulmányait. A tetszéssel fogadott előadás után Beöthy Zsolt olvasta fel Hegedűs Istvánnak Dolgos kis kéz című, mély érzésű költeményét…

 

*  *  *

 

Nyugat 1910. 11. BABITS MIHÁLY: AZ IRODALOM HALOTTJAI  

"Igaz, hogy nálunk az irodalom halottjai mélyebben vannak eltemetve, de mégis hiszem, hogy Péterfy valódi élete már megkezdődött." Ezt írta Angyal Dávid 1901-ben, Péterfy Jenő összegyűjtött munkái bevezetésében…

Akármerre nézünk Péterfy világában, mindenütt megtaláljuk e tudományos lelkiismeretet, mely mindenáron önmaga ellenére, önlelkét kínozva a külső világra függeszti tekintetét s mely aztán a tragikus, esztétikai felfogásban békül meg. Ezt mutatja ifjúkorának természettudományi érdeklődése, melynek Összegyűjtött Munkáiban nem maradt nyoma s melyet Rédey részben Goethe hatásának, részben (s ez sokkal finomabb megjegyzés) a korviszonyoknak tulajdonít. "Az alkotmányosság beálltával - mondja - önkénytelen, a legkülönbözőbb csatornákon át beszivárgott hozzánk a pozitivizmus szelleme; az illúziókban csalódott, de ismét tetterőre ébredt ország mohón kapott mindenen, ami tény..." De hogy mennyiben voltak összefüggésben a korviszonyok irodalmi halottjainak lelki történetével: ennek kutatása e dolgozat végső részének célját képezné, ha a szerzőnek merészsége volna e nagy témához nyúlni. Az eddigiekből már megérthetjük azt, hogy Péterfy nem lehetett tudós, hanem az igazat, de artista szemmel néző esszé-író; azt is, hogy figyelmének az élettelen természetről a szellemi világ felé kellett fordulnia, amelyet inkább nézhet a tragikus szépség törvényei szerint. Természettudomány helyett most történetírás és regényírás - lényegileg rokonok - kezdik érdekelni. A tudós lelkiismeret nem kisebbedett benne: nem tér ki a legfájdalmasabb igazság elől sem, sőt különösen keresi a legfájdalmasabbakat. Rokonszenvét nem bírják az oly írók, akik mint Jókai felszabadítják magukat az igazság béklyóiból, sőt mintha nem bírnák teljesen az olyan alakok sem, akik mint Eötvös, mint Kossuth, harmonikusak, fátumtalanok, tragikumtalanok. Keményt, Széchenyit érezte rokonainak. A fájdalmas igazságokat keresi, hogy tragikummá emelje őket s így elvegye fullánkjukat, melyet nagyon is érez.

A fájdalmas igazság keresése teszi őt szkeptikussá, a rendszerek, a sémák ellen, amelyek iránt alapjában rokonszenvet érez. Tainet így szereti és kritizálja. A legnagyobb önmegtagadás volt az igazságért: rendszertelennek lennie.

A fájdalmas igazságok keresése hozza őt ellentétbe a nemzeti elfogultsággal, a "nemzeti színű korlátokkal", mint ő nevezi, követeli, hogy a politikus "eszével álljon kívül a háromszínű sorompón", hogy a költő ne álljon útjában a nyugati áramoknak, "a szép inváziójának". E szándékos, hajlamainak ellenére való nemzetköziség alapja tragikus, mint Széchenyinél is az: saját csekélységünk ismerete. Péterfy a politika kritikájában is mindig a fájdalmas, önmegtagadó józanságnak ad igazat és nem a nemzeti fellobbanásoknak: Széchenyinek és nem Kossuthnak…Jókainál Keményt, a kedvelt Karthauzinál a Falu jegyzőjét többre becsüli….