h14 – 02 Nyugatosok a Vasárnapi Újságban. II. rész

 

2013. 11. 18. – 12. 02.

 

Tartalom

 

Bevezetés

 

Pótlás az I. részhez

 

Ady Endre

Ambrus Zoltán

Balázs Béla

Beczási Judit*

Cholnoky László

Cholnoky Viktor*

Csáth Géza

Dutka Ákos

Farkas Zoltán

Földi Mihály

Gellért Oszkár

Hatvani Lajos*

Juhász Gyula

Kaffka Margit

Karinthy Frigyes

Kassák Lajos

F. Kernách Ilona

 

*Az előző fejezetben nem szerepeltek.

 

II. rész

 

Kosztolányi Dezső

Krúdy Gyula

 

Függelék

       

       Elsikkasztott Magyarország

       Az örök magyar

       Váczy János

       Cholnoky Jenő

 

Pótlás az I. részhez

 

Bevezetés

 

A h14 – 02 fejezet első része a 01.-ben bemutatott szerzők műveit egészíti ki. Három költő most szerepel először. A második rész Kosztolányi és Krúdy terjedelmes cím-, illetve idézet-jegyzékét tartalmazza. A nyugatosok 1907 és 1912 között a lap karácsonyi mellékletében is publikáltak. Többen a Nyugat indulása előtt jelennek meg a hetilapban, pl. Hatvani Lajos 1901-ben közli szép versét az anyjáról. A névsorban Laczkó Géza következik, vele kezdünk a következő fejezetben.

 

 

Ady Endre

 

 

1907. 14. 275 A GRAND-GUIGNOL. (Párisi levél.)

 

A Grand-Guignol színház, itt Parisban, azoknak az orvossága, akiknek a gyomrát elrontotta a színház. Sokan vagyunk ilyen elrontott gyomrúak Parisban, Berlinben, Budapesten és mindenütt. De viszont a mai ember már nem igen tud színház nélkül elélni. Ez magyarázza meg, hogy a Grand-Guignol színházba járni több, mint divat. Kissé megvénült már a halott Dumas s hasonlóképpen az élő Sardou. Az újak azt csinálják, a mit ezek csináltak, de rosszabbul. A régiek, az örökök, a színpadi klasszikusok, nem mindennapi estéinkhez és hangulatainkhoz illők. A muzsika sem elégítheti ki teljesen a lelket, s operák helyett szomjúhozzuk az eleven beszédet. A Maeterlinckek, a poéták, nagyon ritkán tudják magukat a színpadról megértetni. Ibsen és Hauptmann sem azok, akik halálra ne fárasszanak, s a változatos életet nyújtsák nagyszerű, mély költészettel, de könnyedén, a Bisson-féle, a Feydeau-féle, a Véber-féle s más ezer szellemes vagy szellemtelen filozófus vagy sekélyes malacságok pedig nem lehetnek rendes táplálékai a magára valamit is tartó emberi intellektusnak….

Nevetséges volna azt állítani, hogy a Grand-Guignol valami revelációval szolgál. Ehhez talán még közönséget sem kapna, ha írói már volnának bőséggel. A legtöbbször bizony újság-riportokat játszat a színpadon. Néha messzebb jár az igazi irodalomtól, mint a napilapok tucat-novellája. Néha kacagtat, amikor ríkatni akar, máskor pedig ízetlen tréfákkal kedvetleníti el az embert. Magam is csak a szándékát dicsérem ennek az apró, különös berendezésű, de mindig válogatott publikumú színháznak. A Grand-Guignolban öt-hat egyfelvonásos darabot játszanak esténként. Van köztük apró bohózat, dráma, sőt olykor igazi költemény is. Hadd mondjam el pár szóval a színház egy-két új darabjának a vázlatát. Itt van például a Revenante, mely Maeterlinck ifjúkori darabjaira emlékeztet. Este van, terített asztal áll a falusi házban. Ősz, nyugtalan, fájdalmas arcú férfiú, a gazda, virágokkal díszíti föl a szobákat. Várja hosszú útról haza az ő imádott feleségét. Két öregember, szomszédok ülnek vele a szobában. S húsz év óta egy napján az évnek így van ez mindig. Húsz évvel ezelőtt kellett volna hazajönnie az asszonynak. Hat hónapja volt akkor, hogy férjével egybekelt. S titokzatos módon, este, amikor hazatérőben volt, az erdőben megölték…

Sekélyes, de felséges szatíra a Lecture. A színdarab-író olvassa a darabját a színigazgatónak az ír, telefonál, vendégeket fogad, közben kegyetlen változtatásokat ajánl a szerzőnek, holott oda se figyel a darabra. Végül eltávozik, s a szolgáját ülteti a szerző mellé, hogy hallgassa végig a darabot. Kedves dolog színpadról hallani végig szatírában, hogy a színpad milyen lenézően bánik az irodalommal.

Az Aveugle-ben egy vak apa szerepel. Valahol afrikai gyarmatokon vesztette el látását, mint magas államhivatalnok. S most egyetlen, imádott fia azt a pályát választja. Már három hónap óta Afrikában kell lennie a fiúnak. Jönnek is a levelek tőle s fölolvassa őket a vak ember második felesége, egy édes, gyönyörű, szenvedő asszony. A fiú pedig nem utazott el, mert szereti a mostoha anyját. Birkózik magával, Parisban bujkál s egy este, mikor az apja nincs otthon, beállít. Az asszony, a mostoha anya megrémül, s mégis elárulja magát, hogy ő is szereti a fiút. S íme, hazaérkezik az apa, s a lépcsőtől már magában jön föl a vakok csodálatos tájékozódásával. Belép a szobába, ahol halálra dermedten áll egy szék mellett a fiú. Az apja ő róla beszél imádattal, fölolvastatja újra a leveleit. Izgalmas, különös, csupa tragédia ez a színpadi helyzet egészen egy revolver-durranásig. Az apa nem lát, nem tudja a fiát lelőni s nem is tudná különben sem, mert istenként imádja, önmagát lövi főbe.

Ezek s ilyenek a Grand-Guignol darabjai. Lehet, hogy túlzó lelkesedéssel s egy kis gyűlöletével a régi színpadnak bírálom őket. De nem lehetetlen, hogy csakugyan, talán öntudatlanul, egy új, most születő színpad bölcsője ez a kis színház.

 Diósadi

 

*

 

1908. Karácsony. KÜLÖN MŰMELLEKLETEINK

Kisoroszi parasztház. NÁDLER RÓBERT festménye a Szépművészeti Múzeumban / A képet nem találtam. G./

*

Nádler Róbert (Pest, 1858. április 22. – Budapest, 1938. június 7.) magyar iparművész, festő és pedagógus. Wiki

 

 

1908. A Karácsonya ünnepi album. A «Vasárnapi Újság 52-ik számához mellékelve. Az elsüllyedt utak. Költemény. Írta Ady Endre

Hívott a titkok nagy mezője,
Kellette magát száz sima út
És én legényesen, dalolva
Csaptam mögöttem be a kaput.

Valamennyi út fölfelé tört,
Ragyogón és virágba veszőn
S én feledtem a csendes udvart,
Rohantam részegen a mezőn….

 

 

1909. Karácsonyi melléklet. 30. oldal. A költő fia. Elbeszélés. Írta ADY ENDRE

 

A Tinódi-társaság tagjainak kellelt volna összegyűlniük a nagy, rossz levegőjű, hitvány bútorú, gyér világú, kék szobában. Teremnek hívták kényeskedve, nagyzolva a Harmónia zenés kávéháznak ezt a hosszú, semmire se alkalmas oldalszobáját. Valóságos megváltás, mesebeli átok-zárak lepattantása volt, amikor a Tinódi-társaság kimondta, hogy itt fog ezután gyűlésezni. Maga a kávéház, a Harmónia, is tekintélyt kapott, szétszállt a hír, hogy írók látogatják némely héten kétszer is. S jöttek, csakugyan némely héten kétszer is különös arcú, százféle divattal öltözködő, általában azonban nem nagyon vidám férfiak. A nagy, bosszú szobában, mely olyan volt, mint egy sorvadásos, nagyon magas, de lábáról leesett asszony, két lámpa égett csupán. A Tinódi-társaság tagjai között akadt húsz esztendős legény is egy-kettő, de negyven-ötven évet taposó a többség. Ám mikor együtt voltak s a kék falak a két rongyos gázlámpától meghorkanva bámultak s vetettek reszkető árnyékokat, elszaladt az arcokról az évek különbsége. Ezek az emberek, a Tinódi-társaság tagjai, itt, a reszkető homályban, a kék teremben mindig egymáshoz vénültek, hasonultak. Nem ment nehezen a dolog, mert többnyire savanyú, öregen született, hamar ráncosodó arcú, vézna, sápadt valakik voltak mind. Fűtötte őket a láz, összekergette őket a szomorúan nyegle s látástalan ambíció, nagyon sokat várlak és akartak magoktól. Egymást megvetették…

 

 

1910. 26. 306. Ady Endre: VERLAINE ÉS CARRIÉRE.

 

Korának legkeresztényebb festője, Eugéne Carriére, megfestette kortársának, a legkeresztényebb poétának, Paul Verlainenak az arcképét. Ez a híres Verlain-kép Jean Dolent tulajdona lett és maradt sokáig, de most megvásárolta a Luxembourg-múzeum számára a francia állam. Carriére, amikor Verlaine képmását megcsinálta, már glóriát festhetett ecsetjével a Verlaine-re dobott sárból a beteg költő Krisztus-feje köré. És most, íme, feledve a gyalázatok, s Carriére a hivatalos örökkévalóság biztos szállását is megszerezte az üldözött, szállástalan nagy költőnek. Csak kortársak voltak ők, Carriére és Verlaine, nem barátok s nem testvérek a művészetben, nem egymást egyformán látni tudó valakik. Carriére minden volt, a mi gyarló, mai ember egyszerre lehet: filozófus, költő, muzsikus, szociológus, piktor, szobrász, iparművész, humanista és ember. Jó, szomorú, hívő és rajongó ember mindenek fölött, a milyenekről az ábrándos Svedenborg* álmodhatott.

Paul Verlaine, a muzsikás álmok átélt, mámoros, önkínjaitól összetörött költője már csak a múltban élt és az alkohol-vetítetté jövőben. «A sajnált, az utált múlt s az ismeretlen, félelmes jövő között feszíttetett meg»,— írja egyik biográfusa. S csakugyan olyan volt már Verlaine élete vége felé, mint egy keresztre feszített, aki már lehunyta szemét s zokogni is csak befelé zokog

 

 

 

PAUL VERLAINE ARCKÉPE; CARRIÉRE FESTMÉNYE

 

Verlaine élete, egy föláldozott ember élete, akinek kálváriája száz idegen okot és titkot rejteget. Metzben született, mely ma már német föld, az apja katonatiszt s már hajló korú ember. Korán érett, korán szomorú, korán poéta, az édes anyja érzelmes, jó asszony. S életébe, mely tisztes, polgári életnek, vagy legföljebb úri, szolid költői életnek vágyódik és indul, folytonosan belecsapdosnak a mennykövek. Paris városának kis-hivatalnokáról minden ok nélkül, csak, mert gyönge akaratú volt, azt hiszik, hogy veszedelmes forradalmár. Mert a Kommün idején ő ott maradt Parisban, régi kávéházaiban és a versírásnál…Ki volt Carriére ? Bizonyos, hogy nagy művész volt, példás életű ember és keresztény, szabad keresztyén, miként Verlaine. És itt találkoznak ők ketten: a kereszténységben, életüknek altruizmusában. Verlaine nyomorultul, de generációkért és Istentől megszentelt szívvel halt meg, Carriére gondolattal a vászonnal ugyanígy apostolkodott. Csodálatosan megnyugtató, hogy ők mégis észrevették egymást, s hogy a Verlaine-portré beszélni fog sokáig és százezreknek arról, hogy az élet összehozza az egymáshoz illőket s hogy az az élet az érdemes élet, mely a leendő életeket munkálta.

 

*Emanuel Svedenborg (šve. Emanuel Swedenborg; Stokholm, 29. januar 1688 — 29. mart 1772) je bio švedski filozof,

 

1911. Karácsonyi melléklet, 34. oldal. Ady Endre: A gyilkos Sabaseff

 

Sabaseff diák Szófiában az ifjúság és boldogulás meredekét bulgár fogalmak szerint irigyelni valóan, szépen és könnyen hágta meg. Nagybátyja segítette, aki Parist, Münchent és Bécset bejárta, s akit végül hasznos, okos honvágya haza-kényszerített Szófiába. És itthon bejutott a fejedelmi udvarba, főszakácsa lett a palotának s finom eledel-maradékokkal traktálhatta öccsét, a diákot.

A diák, Sabaseff, szegény, félig-pásztor, félig-kertész embernek a fia volt s nagybátyja híján aligha szabadul el a barmok és virágok közül. Egyébként se volt nagyeszű, tüzes agyú gyermek, a ki biztatás és gyámolítás, sőt tudott szándék nélkül tudja fölharcolni magát. Voltaképpen csak 3, fejedelmi konyha bő morzsái tették emberré a diákot s a finom ennivalók ébresztették föl benne a föltörés vágyát. S azután a főszakács megmozgatta az udvari hatalmakat s Sabaseff diákot húsz esztendős korában, állami pénzen kiküldték a külföldi egyetemekre. Olyan volt a főszakács s olyan bőkezűek az udvari hatalmak, hogy Sabaseff hat hosszú esztendőn át élhetett gondtalanul a világlátásnak és tudományoknak. Vakációkra haza-haza jött a francia és német egyetemi városokból, szerfölött tudós ifjú lett belőle, a kire már egész szülőhazája számított.

Talán harmadízben érkezett volt haza vakációra Sabaseff, a mikor tisztába jött. azzal, hogy Bogodics Heléna nélkül nem tud élni. Bogodics Helénának az apja a fejedelmi birtokok egyik tiszttarlója volt, az anyja pedig francia nő, aki nevelőnőként került volt szép Bulgáriába. Heléna finom, szeszélyes, törékeny, kis leánygyermek volt, s Sabaseff diák eljegyezte leendő hitveséül Bogodics Helénát. Parisba utaztam Münchenen át s ketten ültünk a direkt kocsi egy nagy, első osztályú szakaszában, én és egy magam-korú, ideges, alacsony, barna ember. Okvetlenül szóba kellett állnunk egymással, habár első, ismerős óráink csak udvariasak beszédtárgy-keresők, óvatosak és cukrozottak voltak. Münchenben egy táviratot ordítoztak be a vonatunkba s egy nevet, melyet nem ismertem, mivel még nem mondtuk meg egymásnak a neveinket….

 

 

Ady Endre a vonaton, útitársával. Márton Ferenc rajza.

 

— És ha ön tudná, hogy mit jelent az én képviselőségem, amiről most táviratban értesített a lapom helyettes szerkesztője, még akkor nézne nagyot,

Engem öt évvel ezelőtt a bíróság elítélt húsz esztendő fegyházra s két éve annak, hogy kegyelmet kaptam s ma Bulgária képviselője vagyok. Volt egy nő, a kit kötelességem volt megölni, meg is öltem s az nagyon híres botrány volt, még az amerikai lapok is írlak róla.

A menyasszonyomat, Bogodics Helénát öltem meg, beszélte nyugodtan az én útitársam, fölkészültem előre megfontoltan.

— Nem volt bűnös szegény Heléna, legalábbis a halált nem érdemelte meg, de mégis meg kellett ölnöm, mert majdnem elvette a hitemet.  Abban az időben úgy képzeltem, hogy egy soktervű, sokcélú férfiú köteles a maga becsületére, hírére vigyázni, köteles ezért ölni is. Talán olykor még eszembe jut, de megházasodtam, mihelyst a tömlöcből kiszabadultam s ma már fiam van s talán leányom is lesz.

Ezután pedig politizáltunk Sabaseff képviselő úrral, aki egyszerre naggyá, félelmessé, különössé alakult előttem, mióta megtudtam, hogy asszonyt ölt.

— Én egy új pártot csináltam, egy egészen új pártot, melynek nagy jövője van, habár csak ketten kerültünk be a parlamentbe. Mi nemzeti demokraták vagyunk, akik már kétszer-háromszor kövekkel dobáltattuk meg a fejedelmet, mert cézárian viselkedett. Mi azt akarjuk, hogy minden bulgárok egyesüljenek, mi csak nyelvben távolodtunk el a magyaroktól, de a vérünk, lelkünk ugyanaz. Mi elfoglaljuk Macedóniát, le fogunk számolni Törökországgal, utána Romániával és Szerbiával is, mert a Balkán-kérdést csak Bulgária oldhatja meg.

Furcsa volt, majdnem megrémítő az én útitársam, Bulgária új képviselője, az apró, dühös és gyilkos mullú Sabaseff szerkesztő úr. De nemsokára már a francia határ felé közeledtünk s Sabaseff egyre mélázóbbnak, gyöngébbnek, álmodozóbbnak látszott. Strasbourgnál azonban majdnem tombolni kezdett s hamar megvénült szemeibe, s arcába fiatalság szállt ragyogva és pirosulva.

— Itt is diákoskodtam majdnem két esztendeig, — magyarázta lázasan Sabaseff képviselő úr s volt három barátnőm, akiktől szöknöm kellett. Még megtartották szemeim a strasbourgi dóm égre-rajzolt vonalait, az álom is elszaladt a fejemből, tehát tudtam már haragudni is.

— Hát ön szeretőket tartott messze Szófiától s a mikor hazament, gyilkolt, mint egy hentes s megölt egy leányt, a kinek talán csak az volt a bűne, hogy önt egy kicsit elfelejtette?

Az én bulgárom nevetett, legyintett a kezével és már nemsokára francia fináncok érkeztek, átléptük, átszaladtuk a határt. Most már majdnem tetszeni kezdett e kis, vad, erős, balkáni ember, az ő sajátságos moráljával, de még ezután kezdődött a java.

— A nagybátyám, — mesélte az egykori Sabaseff diák, — meghalt és némi pénzeket volt jó és szíves testálni reám. Azóta én sokat dolgoztam, dolgozom is, de alapjában csak akkor élek, ha néha-néha Berlinbe, Parisba, Londonba utazhatom. De Brüsszelt is szeretem s tudja-e, uram, hogy én már nem az vagyok, a kivel ezelőtt egy pár órával beszélt?

Néztem az én Sabaseffemet s valóban mintha kicserélték volna, tartása, ülése, szeme, hangja, kedve más volt.

— Tudja-e, — szólott Sabaseff, — hogy nekem Parisból valamikor menekülni kellett, mert a rendőrség megtudta, hogy dolgozótársa vagyok az orosz nihilistáknak? Hát azt tudja-e, hogy Strasbourgban és Münchenben én csináltam meg a feministák férfi-klubját s hogy ebben a két városban, talán másban is, egy sereg szabadlelkű asszony és lyány áldja a nevemet?

Most már haragudni kezdtem erre a furcsa Sabaseffre s majdnem olyan dühvel kérdeztem tőle, mint egy ambiciózus vizsgálóbíró:

— Hát akkor, gazember, miért ment haza fenevadként s miért ölte meg a szegény Helénát, akibe a beszéd után majdnem szerelmes vagyok?

Majdnem Parisban voltunk, vacsoránkat is megéltük az étkezőkocsiban, amikor választ kaptam a kérdésemre.

Két ember vagyok én, — mormogta búsan Sabaseff, — ne haragudjék reám, mert minden kelet-európai embernek két lelke van. Amikor én átlépem a francia határt, gyűlölöm a mai társadalmi rendet, a katonaságot, a hipokrita erkölcsöket. S mihelyst hazaérkezem, szinte lángot vet az újságom a hazaszeretettől s a bibliás erkölcstől. Ilyenek vagyunk, s nem tehetünk róla és nekem még az sem fáj, hogy megöltem Bogodics Helénát, akinek talán Parisban igazat adtam volna. Elkomorodott s elnémult a bulgár szobranje ifjú tagja, a búcsúzásnál csak erősen megszorította a kezemet, de nem szólt semmit, mintha nagyon sietett volna. Sietett is és úgy szaladt bele az ő régen nem látott Parisába, mint egy fantom, mintha helyettem élt, utazott, ölt és tűnt volna el.

 

 

1912. Karácsonyi melléklet, 21. oldal. A Dorbayak testamentuma. ÍRTA ADY ENDRE

 

Ült mellettem a kocsiban a köhögős, erős, tartós, öregúr, az egyetlen Dorbay, kinek még szinte egy kis birodalom maradt a földből. Néha-néha megállottunk késett szérű gőzgép munkájánál, kukoricatörésnél, szántó jószágoknál, gulyáknál, vagy kaszásoknál. Fölséges nyárvégen, a mikor az izgató és a legfényesebb napfény a legfeketébb árnyékokkal cudarkodott elénk...

— Halunk, ejnye-ejnye, halunk, — dünnyögte köhögősen az öreg, még daliás, egyenes, elpusztíthatatlan nagyúr….

Ültünk, szivaroztunk, a nagyúr olykor halálosan hosszúkat, kínosokat köhögött.

— Meghalunk, mindnyájan meghalunk, öcsém, — sírt föl váratlan megtöröttséggel, megindultsággal Péter úr. — De mi lesz evvel a két szegény, édes árva gyermekkel s mi lesz az életem, vérem, munkám által gyarapított vagyonommal?

Sírt a nagyúr összeroskadva, ragyogtak, játszottak a csillagok s a park ős fáiba belekapaszkodott ágyúk zajával egy hirtelen szélvihar.

 

 

1913. 25. 499.  A magunk szerelme. Ady Endre új verseskönyve, mint minden eddigi könyve, egyik legérdekesebb jelensége irodalmi termésünknek. A költő, szokatlanul bő termékenysége ellenére is, mindig tud új dolgokat mondani. Mindig új oldalakról tudja megmutatni sokféle színű egyéniségét A fiatalság szertelenségei, végletes, izgatott gesztusai már elhalkultak benne… Szenvedélye és ereje nem csökkent semmit, csak jobban ura lett önmagának és a világnak. Kibékülni nem tud egyikkel sem, szelleme még mindig lázadó, a régi haragok és régi szerelmek még élnek benne és lobogva törnek ki belőle, de ebbe a lobogásba már vegyülnek hangok, a melyekből arra lehet következtetni, hogy elindult a megbékülés útjára…

 

 

 

BUDAPEST SZÁZ ÉVVEL EZELŐTT.  A FŐVÁROS LEVÉLTÁRÁBAN ŐRZÖTT AQUARELL-FESTMÉNY UTÁN RAJZOLTA MIRKOVSZKY GÉZA.

 

 

 

1919. 11. 129 – 130. ADY ENDRE AZ AKADÉMIÁBAN.

 

Ady Endre most, halála után néhány héttel vonult be először az Akadémiába, egyelőre vendégül. Schöpflin Aladár, maga is vendég, kalauzolta, felolvasást tartott róla a nagyszámban összegyűlt akadémikusok és a szép, tágas felolvasótermet teljesen betöltő közönség előtt. Az Akadémiában eddig talán még ki sem mondták Ady nevét, a megváltozott idők, és talán a halál engesztelő ereje vitte rá az Akadémiát, hogy meghívásával , a felolvasásra alkalmat adjon.

Schöpflin Aladár ebből is indult ki felolvasásában. Érintette azt az ellenkezést, melyet Ady költészete és szereplése támasztott, s a mely elsősorban világnézeti okokból származott, s azután támadói részéről szításában szerephez jutott az elfogultság és nem egyszer a szándékosan félremagyarázó rosszindulat is. Ezek a támadások az olvasóközönség nagy részét elzárták Ady elől, sokan elítélték anélkül, hogy olvasták volna. Leginkább hazafias költészetét magyarázták félre….Felolvasását Schöpflin Aladár azzal fejezte be, hogy bár ma még nem vált általánossá Ady elismerése, igazi értékét csak egy kisebbség fogadta el, szilárd meggyőződése szerint ő volt a legnagyobb magyar lírai költő. Az irodalom nagy eretnekei közül való, akiket koruk félreismer és megtagad, akiknek igazsága azonban keresztülhatol a kortársak elfogultságán s lassanként általános érvényűvé válik.

 

 

1908. 49. 1000. Új versek. Ady Endre régebbi, mintegy három évvel ezelőtt megjelent verses könyve most második kiadásban látott napvilágot. Ez az a könyv, a mellyel Ady benyomult az irodalmi diszkusszió körébe, mint a mai irodalom egyik legérdekesebb tagja s olyan heves viták központja, a milyeneket ez a mai nemzedék még nem látott. A vita nem szűnt meg, a hullámok még zajlanak s ellenfelek, barátok minduntalan visszanyúlnak az új dalok könyvéhez. Az új kiadás most jókor jön, mert a kinek az első kiadás nem volt meg, semmi módon nem juthatott hozzá, pedig szüksége van rá mindenkinek, a ki Ady egyéniségét s költői munkájának természetét meg akarja ismerni. Változás az új kiadásban csak a kiállítása, tartalma ugyanaz maradt, megvan benne Nagy Sándornak a versekre magukra is jellemző címképe is.

 

A Karácsonyi ünnepi album.

A Vasárnapi Újság 1910. 52-ik számához mellékelve

A hatodik osztály. Elbeszélés. Írta Ady Endre

 

 

Ambrus Zoltán

 

 

 

1908. Karácsonyi melléklet, 4. oldal. Ambrus Zoltán: Lillias

 

I.     VERA VIOLETTA BÉCSI ROLLÁNAK.

 

Kedves Rollám, hogyne felelnék neked?! Neked igen.…Hidd el, egy cseppet sem erőltettem meg magamat azért, hogy Romanovics Mihályné legyek: egy kacsintás erejéig sem. Eszem ágában sem volt, hogy el fog venni. Többet mondok. Nem is helyeslem elhatározását; nem adok igazat neki. Neki nem lett volna szabad engem feleségül vennie. De visszautasíthattam-e az ajánlatát? Azt hiszem, könnyű megszámlálni azokat, a kik az ilyes kísértésnek is ellent tudnak állani. Akármennyién irigyelnek mostanában, annyira mégse vittem, hogy azt felelhettem volna neki: Hidd el, egy cseppet sem erőltettem meg magamat azért, hogy Romanovics Mihályné legyek: egy kacsintás erejéig sem. Eszem ágában se volt, hogy el fog venni. Többet mondok. Nem is helyeslem az elhatározását; nem adok igazat neki. Neki nem lett volna szabad engem feleségül vennie. De visszautasíthattam-e az ajánlatát? Azt hiszem, könnyű megszámlálni azokat, a kik az ilyes kísértésnek is ellent tudnak állani. Akármennyién irigyelnek mostanában, annyira mégse vittem, hogy azt felelhettem volna neki: köszönöm, de én nem megyek feleségül hozzád. Rám nézve, bizony, nagy szerencse ez. A sok hányattatás, nyomorgás, vészverődés és izgalom után: a nyugalom, a jólét. Meg a tisztább levegő. Nekem már ez maga nagydolog. Ilyen szerencséről sohase álmodtam. Nem törtem magamat érte, de nem tagadom, két kézzel kaptam utána. Az efféle ajánlatra nem szokás azt felelni: Köszönöm, nem táncolok….

 

 

 

 

A SVÁBHEGYI NORMAFA 1885-BEN. Keleti Gusztáv festménye a Székesfővárosi Múzeumban

 

 

 

Balázs Béla

 

1908. 47. 942 Balázs Béla: TALÁLKOZÁS

 

Ősz van, hideg van, nyirkos ködben áznak

Holttestei a hullott leveleknek,

A ködben járók eltévednek

És összebújnak, akik fáznak.

 

Vigyázzunk, mi ketten ködben jártunk,

Ki tudja, mi a találkozásunk?

És a kik azért ölelnek, mert fáznak,

Megfizetnek az első napsugárnak.

 

1909. 226. Balázs Béla: Tavi nocturno / a tartalomjegyzékből. G./

 

 

 

Beczásy Judit

 

 

1920. 1. 19. Elbeszélés. Írta: Beczásy Judit. VETÉLYTÁRSAK.

 

Korai verőfény melengette az erdőt. Még csak tavaszvég volt, de a nyári vendéglő összes asztalaival kiköltözött a nyár elé az udvarra. Csak kevés vendég ritkállott még arra, dolog alig akadt, egy sör, egy pörkölt, ha fogyott naponta. A vendéglősné lánya, a Katica, telin, sugárzón, fiatalon rózsállott az ajtóban. Jenő, a nyári pincér, ki-bejárt mellette, hogy beszívja dús egészsége illatát. Oda telepedett az ajtó mellé, késeket fényesített, vállig gyűrt ingujjából kimeztelenkedett hófehér, szőrtelen karja. Lopva Katicára pillantgatott, hogy nézi-e őt? Tervek bimbóztak benne, elvenni a lányt a vendéglővel, ezt az egészséges, erős lányt, ezzel a pompás üzlettel….

Most egy vendég tétovázott az asztalok sorában. Látszott rajta, hogy mérlegeli a helyeket, közelebb menjen-e, vagy jobb lesz távol leülni? Gyakran jött ide. Katica ismerte, a szomszéd villában dolgozgató asztalos, jó negyvenes, életerős, piros arcú öreglegény. Jómóddal öltözött, vadászos ruhában, nem is mesterember-forma, inkább erdész, vagy ilyesmi. A lány nem mozdult, várta, amíg köszönti….

Katica közelebb jött, megállt az asztalnál, szemben a férfivel egy üres székre támaszkodott és kivágott blúzából most kivillant két fiatalos melle. Az asztalos éhes szemmel lesett be, csupa kívánság volt, ahogy nézte. Érett fejjel jó feleségnek ítélte a duzzadó, fiatal erőt, ez hozta most is ide.

— Jöjjön közelebb, no, csak nem fél tőlem?

— Magától? — biggyesztette gúnyosra az ajkát. — Miért félnék már én Kovács bácsitól?...

De a mikor odaértek a fák sűrűjéhez, a pincér meghökkent. Nagy kígyó volt és sziszegőn forgatta felmagasló fejét, mintha a támadót keresné. Azért célzott, de tétova keze mellé talált. A kígyó szembenézett vele, fehérre vált arccal eresztette le a karját és remegett. Katica izgatottan kiabált:

— Na, lője le hamar, elszalad!

Az asztalos a lövés után fölényes nyugalommal utánuk ment. Kezében szoros markolással fogta bunkói, zömök botját. A kígyó már kúszott az erdő sűrűje felé, ő utána indult. Megfogta a bot szöges végét és súlyos zuhanással csapott a kígyó fejére….

 

 

Cholnoky László

 

1902. 10. 146. Cholnoky László: CSAK EGYSZER TUDSZ SZERETNI

 

Csak egyszer tudsz szeretni,

Bármennyiszer szeress,

Az ember életében

Csak egy leányt szeress.

 

Mely ezt meg nem találja,

Üres a szív, sivár;

De még lehet reménye,

Hogy egykor rátalál.

 

De sírhat összeomlott

Boldogsága előtt,

Aki már megtalálta

És elvesztette őt.

 

 

 

 

 

Cholnoky László

 

20-as években már csak szépirodalommal foglalkozott. Írásait a Magyar Géniusz, a Vasárnapi Újság, a Nyugat és számos napilap közölte. Sokat éjszakázott, az alkohol rabja, majd hajléktalan lett.Wiki

 

 

1902. 44. 715. Cholnoky László: HALOTTAK ESTÉJÉN.

 

Ezer láng kint a temetőben,

Ezer szem könnyektől ragyog,

A szomorú fogadó-estén

Ezer vendég mond: itt vagyok.

 

Apró lángok bús fényitől csak

Sötétebb lesz az éjszaka,

Minden kihalt, a szép emlékek

Kelnek csupán életre ma.

 

A hűvös őszi este csendjét

Bús szél sírása veri fel,

Kiért zokoghat? Aki elment,

Vagy a kinek még várni kell?

 

 

 

 

 

Cholnoky Viktor

 

 

 

 

1906. 34. 546. A NAGY KÉS. Elbeszélés. Írta Cholnoky Viktor.

 

I.

 

Van nekem egy nagyon jó barátom, akivel majdnem két hónapig együtt töltöttem naponta kimérten másfél órát ós a kivel soha többé ebben az életben találkozni nem fogok. Mert ma már négy tenger van közöttünk s nekem, kontinentális létre kárhozott rabszolgának egy tenger, sőt még egy olyan pohár sósvíz, mint az Adria is sok és nehéz. Levelet sem váltunk egymással, mert ez az én életemből kiesett barátom japáni, tehát nagyon praktikus ember, aki a világ leghenyébb és legfeleslegesebb munkájára, magánlevélnek az írására nem pazarolja a drága idejét.

Azért járt itt Budapesten, hogy a Duna-Tisza közének a népmozgalmi statisztikáját tanulmányozza. A japáni mindent tanulmányoz, és Európa minden tudását úgy szívja magába, mint a Sárga-tenger spongyája a vizet. Valahol a József-kőrúton lakott. Gyönyörű neve volt: Avodake Higasi, ami magyarul valami ilyet jelent: A napkelet zöldellő Hegye. Avodake Higasinak azonban csupán csak a neve volt zöld, a kvalitásaiban egészen más színeket hordott magán. Pápaszemes arcán a bőr mongol sárga volt, a nyugalmas modora angol kék, a csendes beszélgetésre és filozofálásra hajló kedve németszürke, a bor pedig, a mit iddogálni szokott, magyar vörös. A ménesit szerette nagyon, de csak mérséklettel…

 

II.

 

— Hát determinista vagyok, igenis, —kezdte az én sárga barátom, — de, ne nevessen ki — panteista alapon. Nem hiszem, hogy az ember csak egy mozdulatával is szabadon rendelkezik, mert mindenütt ott van valaki, a ki úgy csinálja a mozdulatait, az agymozdulatait is, mint a mi komédiásaink a drótra járó bábuikat. Elmondok magának egy történetet, amit nem fog elhinni, pedig én az apámtól hallottam, tehát igaz….

 

III.

 

...Nézze: más világ a miénk, mint a maguké. Én az apámtól hallottam ezt a történetet és az én apám Takáisziró volt, az anyám pedig Minamotó. És attól a naptól fogva mindig úgy csinálták a mutatványukat, hogy az apám az utolsó kis kést, meg a nagy kést egyszerre hajította rá az anyámra. Úgy még hatásosabb, még becsületesebb, még ügyesebb volt a munkájuk. Nyugodalmas jó éjszakát kívánok.

 

 

1907. 272. Bambuan katasztrófája. Elbeszélés. Írta: Cholnoky Viktor

 

 

1907. 559. A sárga nagyúr. Elbeszélés. Írta: Cholnoky Viktor

 

 

1907. 798. Severin doktor találmánya. Elbeszélés. Írta: Cholnoky Viktor

 

A laboratóriumban nehézszagú kék füst terjengett, szinte sűrű volt tőle á levegő. Nem valami boszorkányos vegyüléknek, vagy undorító, de hasznos főzetnek a párája, vagy gőze volt ez, hanem erősen ópiumos cigaretta sűrű füstje és egyben Szeverin Szevér doktor idegességének a fokmérője. Mennél intenzívebben dolgozott Szeverin doktor, annál lázasabb egymásutánban szítta a cigarettákat, de amikor a minden munka legnehezebbjét és legfölségesebbjét végezte, gondolkozott, akkor a szája, egy kis túlzással mondva, valóságos ópiumbarlanggá vált. Ennek a mindenben puritán embernek ez volt az egyetlen szenvedélye, hanem az ópiumos dohánynak aztán mosolygó daccal, szinte kihívó nembánomsággal hódolt, pedig ha valaki, ő, kora legkitűnőbb biológusa, bizonyára ismerte a mák száradt levének romboló hatását….

Nemcsak a filozófusok, hanem a nemzetgazdák is rég elfogadták már teljes értékű igazságnak, hogy az alvás a legnagyobb kártévő a világon. Egyharmad, sőt öt tizenketted részét is ellopja az emberiség munkájának. A biológus és orvos előtt pedig egyszerűen nevetséges és megszégyenítő az a gondolat, hogy az ember időközönként kénytelen vissza-visszatérő tehetetlenségbe, időszakos ájulásokba esni, olyan ájulásokba, amelyeket az abszolút nemléttől semmi más nem különböztet meg, csak a szervezet automatikus továbbműködése. Szeverin Szevér doktor élete feladatául azt tűzte ki, hogy ettől a csapástól, az alvástól, megszabadítja az emberiséget…

A számoszlopoknak és egyenleteknek csakhamar egész hadserege feketéllett előtte a papiroson; mind jobban és jobban belemerült a munkájába, egyik cigarettát a másik után szívta s észre sem vette, hogy már alkonyodik, hogy szeme előtt kezdenek összefolyni a számok. Valami különös, kellemes ürességet, bódulatot kezdett érezni a fejében, mely mind lejjebb hanyatlott a papiros fölé. A szeme mind zavarosabb lett, az utcáról beható nesz mintha egyre távolabbról és távolabbról hangzott volna a fülébe. Egyszerre csak egészen oda csuklott a feje a papirosra, a szeme lecsukódott, a lélegzete egyenletesre, hosszú ritmusúra vált. Szeverin Szevér doktor, az európai hírű biológus, az álom megölőjének, a hatalmas hipnotanatosznak a feltalálója aludt. Aludt, mélyen és boldogan, álmodva a tudomány csodálatos álmát, azt a tarka reménységgel átszőtt ábrándot, hogy az ember képes lesz valaha legyőzni két legnagyobb ellenségét, két legjobb barátját: az alvást és a halált.

 

 

1907. 962.  A pályaorvos. Elbeszélés. Írta Cholnoky Viktor

 

 

1908. 37. 742. ARTABÁN MIHÁLY ES A VASÁRNAP. Elbeszélés. Írta Cholnoky Viktor.

 

Nagyvárosokra a téli vasárnap délutánja valami olyan unalommal fekszik rá, amit legjobban lehetne hasonlítani az ólomhoz, ha az ólom a szürkesége, nehézsége és ellenszenves tapintata mellé még nyúlós és nyirkos is volna. Nem lehet kikerülni az unalmát sem otthon, sem az utcán, sem a kávéházban, mert az idegeinkbe beraktározódott sok ezeréves ünnepérzés megakadályozza a legelfogulatlanabb, legnyugodtabb temperamentumú embert is abban, hogy olyan napnak érezze a vasárnapot is, mint a boldogabb hétköznapokat.

Minden kifordul a sarkából, hazulról a cseléd múlhatatlanul elmegy a kimenőjére még akkor is, ha úgy csikorog a hideg, hogy a farkasok a kapu előtt ásítoznak éhségükben, így azután a szobák félig fűtve maradnak, a lámpás kanóca feketébb a koromtól, mint a te lelked a dühtől, és ha véletlenül kifogy a cigarettád, mehetsz le magad…

Az öreg Artabán régi ismerősöm volt, excentrikus, izgatott, nagyon eredeti ember, aki először azért ment ki Afrikába, mert itt nálunk megjelentek azok a felírások, a melyek szerint «a lábakkal lépni tilos.» Azt mondta, hogy ahol ezt még ki kell írni és ahol ezt így írják ki, ott ő nem marad. Inkább megy a bántuk és a négerek közé…

Artabán Mihály betámolygott a szobámba, a bútoraimba kapaszkodva jött el az ágyamig, ott leroskadt a frissen vasalt ingemre, ami oda volt készítve már váltásra az ágyam lábához:

— Segíts, orvos, ha van még segítség, segíts! — nyögte….

Kocsiba kellett ültetnem, azon vittem el a szanatóriumba, ahol másnap már dühöngött, két hónapra rá pedig meghalt az öreg Artabán. Kergén, a fejét a falhoz verve, mint a beteg birka. Bulcsú doktor itt abban hagyta az elbeszélését. Künn az ivóban is elhallgatott már a gramafon, a pörköltillat helyet adott a dohányfüstnek, a Juci kötényén pedig megjelent a vacsora minden zamatos és színes cseppje. A bor mintha jobb ízre kapott volna, a gázláng mintha jobban égett volna. Mert Bulcsú doktor elbeszélése alatt az óra éjfélre fordult és elmúlt, lepergett a vasárnap, mint a hogy elmúlik, lepereg az élet minden vasárnapja, és ahogy jön, jön mindnyájunkra az örökkévalóság meg nem szűnő boldog hétköznapja.

 

 

1912. 24. 488.  Schöpflin Aladár: CHOLNOKY VIKTOR 1868-1912

 

…Egyszerre föltűnt a lapokban itt is, ott is a Cholnoky Viktor neve. Legelőbb acélosan hajlékony észjárású, az ismeretek igen széles körét befoglaló, egészen egyéni gondolkodásmódú tárcák, majd egyre gyakrabban olyan novellák alatt is, a melyek mindjárt, mint egészen eredeti, magában álló elbeszélőt mutatták be Írójukat, a kire az olvasók is mindjobban kezdtek figyelni…

Cholnoky Viktornak első könyve, a Tammúz című novella-gyűjtemény. A kritika, a közönség már elő volt készítve a megjelenésére s szinte elébe hozta az írónak a szokatlan, feltűnő tetszést. Cholnoky novellás könyve uralkodott az 1909-iki karácsonyi könyvpiacon s híre eljutott mindenhova, ahol nemcsak napi szórakozásból, hanem élénkebb művészi ösztönből is érdeklődnek irodalmunk eseményei iránt. A Tammúzra következett a múlt év végén másik novellás könyve, az Alerion madár vére….

 

 

 

Kass Ottó fényképe: CHOLNOKY VIKTOR

 

Poe Edgár és a német Amadeus Hoffmann a Cholnoky Viktor irodalmi ősei. Nála is, mint ezeknél a fantasztikum nem merő játéka a képzeletnek, hanem az izgalmakkal túlfűtött idegrendszernek saját természetéből folyó, önkénytelen működése. Ezért szerette Cholnoky az olyan embereket, helyzeteket és történeteket, a melyek mintegy borotvaélen mozognak a jó és gonosz, a bűn és őrültség, a betegség és az egészség, a realitás és a fantasztikus határán s csak a fantázia belső logikája tartja őket egyensúlyban…Ebben a különös, furcsaságokat kedvelő kísértet és álomlátóban egy tudós szelleme és tehetsége is dolgozott. Nem volt rendszeresen képzett tudósa semmiféle szakmának, de egész sereg szakmában  - különösen a természettudományokban - a dilettáns ismereteket messze felülhaladó tanultsága volt, s mindenféle tudományos ismeretek körén túl eső dologról voltak ismeretei, mint nagyon kevés kortársunknak. Ezt a sok ismeretet, mely nem fáradságos tanulmányozás szerzeménye, hanem egy rendkívüli intellektuális fogékonyság szintű önkénytelen terméke volt nála, egységes, félig logikailag elgondolt, félig megálmodott panteisztikus világfelfogás fogta össze egységbe, a mellyel minden ismeretére és minden gondolatára rányomta a maga egyéniségének bélyegét. Sokoldalúsága és fogékonysága tette kitűnő újságíróvá, kinek alkalmak-szülte cikkei nem egyszer súlyosabbak voltak a szülő alkalomnál.

Mikor a siker napja felkelt számára, már egy beteg, roskadozó testű emberre világított, a kiről mindnyájan, barátai és tisztelői, tudtuk, hogy nem fogja sokáig élvezni azt a keveset, a mit a sors végső adományul adott neki. Betegeskedése munkájában is megbénította, az utóbbi időben már csak elvétve tudort annyi erőt gyűjteni, hogy egyebet is írhasson, mint napi újságcikket…

 

*

Cholnoky Jenő földrajztudós: „Amikor kitört az orosz-japán háború, akkor Nagy Miklós, a Vasárnapi Újság szerkesztője cikket kért tőlem Mandzsúriáról. Ott jártam, saját tapasztalataimat írtam le. A cikkért 25 korona tiszteletdíjat kaptam. Egyik este feljött Viktor hozzám, és kérdezősködött Mandzsúriáról. Jegyzeteket is csinált. A következő Vasárnapi Újságban is megjelent egy cikk Mandzsúriáról, Viktor 100 koronát kapott a cikkért.” Cholnoky László nem csak pályáján, de életmódjában is követte bátyját, ahogyan a testvér műveihez való hozzáállásban is. Viktor 1912-ben bekövetkezett halála után a hagyaték nagyrészt hozzá került.

http://www.modernmagyar.u-szeged.hu/index.php/muhelyek/hajno.

h12-5-ban is olvasható Cholnoky Viktor

 

A Cholnoky dinasztia kezdete - Villanyspenót

 

 

 

Csáth Géza

 

1908. 17. 335. Csáth Géza. ZENEI KÖZMŰVELŐDÉS

 

«Meg kell vetnem a világot, mert nem sejti, hogy a zene magasabb megnyilatkozás, mint minden bölcsesség és filozófia.» Száz esztendeje múlt, hogy Beethoven ezeket mondta, a világ azonban máig sincsen az ő véleményén, bár egyébként sok tekintetben megváltozott. A természettudományok haladásának rohamos, mohó nekilendülését, amikor a tudományt kezdték mindenekfölött becsülni, a nyugodt munka váltotta fel és megnyugodtunk benne, hogy a laboratóriumokban máról holnapra nem fogják kémlőcsőben előállítani a bölcsek kövét. És be kellett látnunk, hogy a tudományok egymagukban nem igen fogják megváltani az emberiséget, de szó lehet róla, hogy a művészetek társaságában elviselhetővé teszik az életet: amely belátás a művelődés jelenségeiben figyelemmel is kísérhető….

A mai embert a szellemi élet érdemtelenül kényelmes helyzetbe hozta. A nagy városokban olcsó pénzért jó muzsikát s zenekari muzsikát, izgató muzsikát vehet magának. Olyat, a mit hangszerekhez nem értő, és csak közepes zenei érzékű emberek is élvezhetnek, ha nem is érthetnek. Ez a zene nem készült házi használatra — Wagner, Puccini, Debussy zenéjéről van szó — sőt szinte elválaszthatatlan a zenekartól és a színpadtól. Aki belekóstolt ebbe a muzsikába, azt az a veszély fenyegeti, hogy a házi muzsika nem fog neki többé ízleni, és a csillogó zenekari színek után unalmasnak fogja találni a zongora egyforma hangjait, szürke hangszínét. Kis városokban pedig, a hol ilyen zenéhez semmiképp se lehet hozzá jutni, más veszély fenyegeti a házi muzsikát. Kevesen tudnak és kevesen tanulnak zenélni; de akik tudnak, azok a fővárosi utcák muzsikáját importálják a tiszta vidéki szobákba…

Szükséges, hogy legyen modern házi muzsika is. Hiszen előbb-utóbb engednek kényszerítő erejükből azok a gazdasági körülmények, a melyek a szegény nagyvárosi embert csak este engedik zenéhez jutni, a mikor már csak pszichikai izgató-szernek használja a muzsikát, és ha ez egyenesen nem tudja izgatni, akkor elalszik mellette. Több operajáró ismerősöm bevallotta, hogy őt csak Wagner és Puccini érdekli és Mozartot, Verdit teljesen érdektelenül, unatkozva hallgatja…A modern muzsika minden látszólagos komplikálódása mellett is egyszerűsödni fog. Egyszerűsödik technikailag, kifejező eszközeiben, formáiban, a nélkül, hogy lemondana a harmóniák csodás, újonnan felfedezett gyarmatairól és a hangzás pikantériájáról. A Debussyk, a Straussok, a Sindingek utódai meg fogják találni a módot, hogy az ő individuális poézisüket, vagy ha úgy tetszik, őrültségeiket miképp mondják el egyszerűbben, összefoglalóbban, a nélkül azonban, hogy a kifejezésben egy pillanatra is megtagadnák magukat és önmagukban a Ma emberét.

 

 

 

 

CHOPIN. Születésének századik évfordulójára.

 

Akkor remélni lehet, hogy az erkölcstelen és sokszorosan bonyolódott viszony, a melyben a hangszert nem tudó, de zenekedvelő fővárosiak nagy része a zeneművészettel került, erkölcsössé fog változni. A házi muzsika általánosodásával szerves kapcsolatba jutunk a zeneművészet dicsőséges alkotásaival, a melyek mindeddig ifjan, élettől duzzadóan várják a föltámadásukat tiszta eszű, egészséges tehetségű emberek szobáiban, kis, olcsó zongorákon és durvább fajta hegedűhúrokon. Sok és sokféle zenei szenzációban volt részem, de a legszebbnek számítom azt, a mikor falun reggeli után fehérre meszelt szobában játszhattam a Mozart hegedűszonátáit. Izgalmasabb volt a Salome, a Butterfly, a Tristan első meghallgatása, de amarra szívesebben emlékszem, mert a kiábrándulásnak egyetlen árnyéka se követte az élvezetet.

Éppen ezért azt kell hinnem, hogy lesz — nemsokára lesz — modern házi muzsika. Szükség van rá, hogy a zene morfinistáit a zongora mellé csalogassa, hangszer-tanulásra kényszerítse és a zenei kultúrát áthelyezze igazi életadó bázisára, a tettleges zenélés alapjára. A világ akkor sem fogja egyetemesen belátni, hogy a zene magasabb megnyilatkozás, mint minden bölcsesség és filozófia, — mert mi tudjuk, amit Beethoven nem tudott, hogy a világ mindeddig azt a puszta tényt sem értékeli, hogy a bölcsesség és a filozófia magas megnyilvánulás-e, — de a művelődésben a zene ily módon mégis elfoglalja az őt joggal megillető helyet.

Csáth Géza.

 

 

 

 

Csáth Géza (1887-1919)

 

 

1911. 23. 459 - 460. SZÍNHÁZ.

Csáth Géza: A Janika. Tragikomédia két fölvonásban. — Hamvazó szerda. Bábjáték egy fölvonásban. (Magyar Színház.) Alice-Hegan Rice — Cholnoky Viktor: A bagdadi vőlegény. Vígjáték három fölvonásban. (Nemzeti Színház.)

 

A színházi év végét lehetetlen bohózatok vagy kezdők szárnypróbálgatásai tarkítják. így jutott szóhoz a Magyar Színházban az ifjú nemzedéknek tehetséges és sokoldalú írója, Csáth Géza, míg a bohózatot ezúttal Amerikából importáltuk, anélkül azonban, hogy a minta, tartós üzleti összeköttetéssel kecsegtetne bennünket. A Janika, melyet a szerző tragikomédiának nevez, nem mindennapi munka. Két fölvonása két különböző oldalról mutatja be a szerző tehetségét, írói készségét. Az első igen gyorsan lezajló cselekvényt ad, tempója: rohamlépés. Ebben a tekintetben virtuóz dolog. A második tiszta analízis, a szerző, az alakok, a cselekvény szinte nem mozdulnak a helyükről. Az első fölvonás határozottan árt a másodiknak, még lassúbbnak tünteti föl. A második árt az elsőnek, mert eloltja az érdeklődést, melyet amaz keltett. Mégis mindegyik a maga nemében igen jól van megírva. A szerzőnek nem kell tapogatózva útját keresnie, sőt nagyon is öntudatos, csupa számítás az egész, összes brutalitásaival, melyeket a szerző szintén keresni látszott. Tessék egyébiránt meghallgatni.

A szerző javára írandó azonban, hogy bámulatosan ki tudja fejezni, a színpadon megvalósítani, a mit átgondolt. Ennyi technikai készségre egy első kísérletben egyáltalán nem emlékszem. Szinte ijesztő ez a készség. A hangegység tökéletes. A hogy a cselédek egymással beszélgetnek, remeke a naturalisztikus rajznak…

Ugyanattól a szerzőtől játszották az előbbi darab után Hamvazó szerda című egyfelvonásos bábjátékot. Bábjáték? Nem tudom, mi ebben a jelenetben, mert egy jelenet az egész, a bábjáték. Igazán érdekes ez a zűrzavar az esztétikai osztályozásokban, melyről már a minap szóltunk. Nem lehetne egyszerűen oda írni: Valami egy fölvonásban, írta....? Ez legalább nem vezetné félre az embert. A színlapon a bábjáték szereplőinek száma nem kevesebb, mint huszonhárom. Történni pedig az történik benne, hogy egy fiatalember Hamvazó szerdán reggel, egy átdorbézolt éjszaka után azt álmodja, hogy eltemetik. Mikor később a takarítónő bejön, ott találja a fiatalembert a kanapén. Fölkelti. A fiatalember távozik. Ez minden. Mi vonzotta a szerzőt ebben az ötletben, nem igen tudom. Az ötlet kivitele is ötletesség nélkül való. Az ember álig hinné, hogy a két darabot egyazon szerző írta. A Nemzeti Színháznak amerikai importja nem nagyon sikerült…

Amerika bizonyára nagy, dicső világ, a hol a legszebb trösztök virágzanak, a legnagyobb blöffök történnek, a legmagasabb házakat építik, a revolverek maguktól elsülnek, a reklámok hihetetlenül buján nőnek, az újságok a legnagyobb hazugságokat költik, a vasúti szerencsétlenségek minden képzeletet meghaladnak, de drámákat ott a nagy heringtavon túl nem tudnak írni, se regényeket, zenét se komponálnak, szobrot se faragnak, képet se festenek. A művészet, ritka kivételeket leszámítva, ott nem terem. Importálják, de az import is, mintha nem kedvezne az importált dolgoknak! Minden elsenyved, meghal ott. Csak az öntudat óriási, a kérkedés és a vagyon. Csak azt szeretném tudni, ha ez az Európa az ő szemükben igazán oly semmi, oly dekadens, oly rothadt, oly elmaradt, miért jönnek rajokban át hozzánk, miért fosztják ki gyűjteményeinket, miért vágják a fejünkhöz pénzüket, hogy művészeink alkotásait megkaparinthassák? A darabokat igen jól játsszák. A Nemzeti és Magyar Színház művészei nem hibásak a sikertelenségben.

Alexander Bernát

*

"Tizenkilenc évvel ezelőtt indult el a Magvetőnél Csáth Géza életműkiadása, és egyelőre (tegyük hozzá: hála istennek) nem látni a végét – legalábbis erre utal a most közzétett kéziratokat Molnár Eszter Edinával közösen sajtó alá rendező Szajbély Mihály a kötet záró tanulmányában, amikor végszó gyanánt megjegyzi, hogy »az 1904 utáni naplófeljegyzések és memoárok még sok titkot rejtenek«."

https://hu-hu.facebook.com/magveto

 

 

 

Dutka Ákos

 

 

 

 

Dutka Ákos (1881-1974)

 

 

 

1907. Karácsonyi melléklet. 15. oldal. Hajdútanyákon. Költemény. Írta:

 DUTKA ÁKOS.

 

Kincseket ér e rét, e vadon  

És fáj valami mégis e tájon.

Megül a gond a tornyok alatt,

A zöldfalú, apró hajdútanyákon.

 

Álmodik itt a férfi, a lény,

Valami szent napkeleti álmot:

Életet, milyet rég valahol,

A századik őse, ha látott.

 

Délibábot hajszol a gyermek,

Rőzse-máglyát gyújt este a pásztor,

Úgy szeretik a fényt, a tüzet,

A napot és mindent, ami lángol.

 

És mégis-mégis oly bánatosak.

Lázongó vággyal telis-tele telten

Nótába, mesébe fellobog a kin:

Valami nyűg ül ez ős keleti lelken.

 

Régmúlt időkről sír, dalol hír.

Lelkekben vajúdik száz új csoda álom

S készülnek át a tengereken

Nap-nap után a hajdútanyákon.

 

Virágok hullnak, szirmok permeteznek.

Violaszín fátyolt tereget az est.

A rónaságon halk tavaszi zsongás

Új szimfóniák nagy dallamába kezd.

 

Virágok hullnak, szirmok permeteznek.

Sejtett dalok, árnyak kelnek, szállnak,

Félelmes csöndben, áhítatban ülve

Hallgatom e zsongó, kósza árnyakat.

 

Virágok hullnak, szirmok permeteznek.

Nagy várakozás ül most a lelkemen.

Vajmi súgja: várj! A puszta lelke

Új titkokat vall meg nem soká neked.

 

Virágok hullnak, szirmok permeteznek,

S örömmel a lelkem csordultig tele.

Rímek csendülnek, álmok szóra válnak

S megfogan a puszta egy új éneke.

Dutka

 

 

 

 

A magyaróvári gazdasági akadémia régi épülete.

 

 

 

1910.  27. 562. Dutka Ákos: Néz csak az elmúlt életedbe

 

…Szobákra, a hol egyszer háltunk,

Ahol először estünk bűnbe

S könnyesre tágult bús szemekkel

Nézünk az elmúlt életünkbe.

 

 

1910. 44. 902. Dutka Ákos: Az élet kútja

 

Szemem, az éber két kíváncsi ablak,

Az élet kútja mély gödrébe nyílik;

S e bús aknába hullnak, zuhannak

Tört életek a bölcsőtől a sírig.

 

A kút káváján ül az Élet anyja,

Félelmes asszony, a vágy örök bolondja,

Kinek termékeny, vajúdó öléből

Milliárd fattyú születik naponta.

 

S mi zuhanunk nagy, tarka, bús gobolyban,

Az örök asszony sok béna porontya,

Az élet kútja rémes gádorán át

Az ismeretlen, mélységes titokba.

 

S az élet kútja mélyén áll a meddő

Szentséges szűz: a nagy halál, a Béke,

Ki áldott ölében altat vissza minket

Mindent felejtető, örök semmiségbe.

 

1910. 51. 1050. Dutka Ákos: Hívogat az őszi tenger

 

— Antwerpeni emlék. –

 

November-est. A csontjaim sajognak

Barnán nyújtóznak künn az őszi fák

Szemben ázott háztetőn a kémény

Füstöl, mint a barna flamand fapipák….

 

Hajók dudája, bús hajós legendák,

 Anyám búcsúzó, könnyes két szeme,

Úgy rémlik, mintha minden itt zokogna

S öt év ködéből újra intene….

 

1912. 52. 1056. Dutka Ákos új verseskönyve. Külsőre is szép könyv, dicsérete a vidéki nyomdának, a melyben készült. A tetszetős rajzú betűkön át pedig egy költő szól hozzánk, a kinek fejlődését, rokonszenves figyelemmel néztük első lépésétől fogva. Egy időben féltettük, egy nálánál energikusabb lendületű költő erős hatása alá került, — könnyen formálódó, puha lelke, melybe belenyomódik minden külső benyomás, mástól átvett formákba öntötte a maga rezdüléseit. Megszabadult hamar ettől a veszedelemtől, megtalálta magát s most már tisztán, csengve árad ajkán a szó, nem érezni rajta semmi egyebet, csak saját belső életének hullámzó melegségét. Nem a mélységek költője, a nagy szenvedélyeké,  indulatoké, nem zenekar a muzsikája, a mely százféle hangszer hangjait hozza össze egy harmóniába, — lágy, csöndes, merengő hárfaszóhoz hasonlít inkább,…

Új verseskönyvében az előbbihez képest mindenképen nagy fejlődést találunk, melyben már a maga eszközeivel biztosan bánni tudó, saját hangján megszólaló költőt látjuk,  ki a legtöbb esetben biztos, megfogható formába is tudja önteni, a mit érzelmileg átélt.

 

Dutka Ákos: Tabán, In: Tóbiás: Krúdy világa, 68.o. Osiris, 2003.

 

…itt tanultunk mély pincék ködén

visszanézni Mátyás udvarába

és álomlátó fényt gyújtott a láz

emlékek közt bujdosó pohárba.

Itt kapott új értelmet a sors,

Krúdy Gyulának itt mesélt a mámor

s száz grádics odvas rejtekén

Poldi bácsi avas poharából…

 

A vén Tabánnak téres, hűlt helyén

magamnak én még múltról fütyörészek

s előttem ím a lankás pázsiton

Ünnepekre indul már az Élet.

 

 

 

 

Farkas Zoltán (1880-1969)

 

Pályámat a Vasárnapi Újságnál kezdtem, ahová 1911 tavaszán cikket írtam Greco Annunciatio-t ábrázoló képéről. A lap irodalmi embere Schöpflin Aladár volt, aki összebarátkozott velem és megismertetett a Centrál kávéházba járó írókkal…Schöpflin Aladár egyike volt a legokosabb embereknek, akikkel hosszú életemben találkoztam…Schöpflin nélkül a Vasárnapi Újság színvonala elképzelhetetlen lett volna, lesüllyedt volna vidéki lapok szintjére. Aladárnak a lap hátsó részében közölt bírálatai, ismertetései nagyon számottevő szerepet játszottak a magyar kritikában…

http://www.jamk.hu/ujforras/0803_18.htm

 

 

Farkas Zoltán  1911. 44. Raffaelli és a skót mesterek a Könyves Kálmán szalonjában (képekkel).

 

Farkas Zoltán  1911. 70. A «Kéve» kiállítása a Nemzeti Szalonban (képekkel).

 

Farkas Zoltán 1911. 101. Székely Bertalan emlékkiállítás (képekkel).

 

Farkas Zoltán  1911. 198 A Nemzeti Szalon tavaszi kiállítása (képekkel).

 

 

 

 

 

A kép a Rudas-gyógyfürdő dunai homlokzatát mutatja az átépítés után. Szemben az Erzsébet-híd

 

Dr. Farkas Zoltán  1911. 664. Egy híres képről (képpel).

 

Farkas Zoltán  1911. 701. Israels (képekkel).

 

Dr. Farkas Zoltán 1911. 733. A Bruckenthal-képtár (képekkel).

 

Farkas Zoltán 1911. 753. A Nemzeti Szalon őszi kiállítása (képekkel).

 

Farkas Zoltán 1911. 987. Kernstock Károly kiállítása (képekkel).

 

Farkas Zoltán 1911. 1050. A Műcsarnok jubiláris kiállítása (képekkel).

 

 

 

AZ ÉPÜLŐ BUDAPEST. Balogh Rudolf felvételei.

 

1. Házbontás és házépítés az Irányi-utcában. 2. A Haris-bazár bontása. 3. Házbontás a Váczi-körút és az Ó-utca sarkán. 4. Az új Anker palota. 5. Az Anker palota építése. 6. Az Anker köz. 7. Az új posta- és távírda-épület a nyugati pályaudvarnál. 8. A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank új palotája.

 

 

 

1912. 16. 312. Farkas Zoltán: NÉMET ÉS NÉMETALFÖLDI RÉZMETSZÉS A XV. SZÁZADBAN

 

A Szépművészeti Múzeumnak tizenharmadik kiállítása mindenképen megérdemli művészet-kedvelő közönségünk érdeklődését. Elsősorban is egy oly terét ismerteti meg a művészet-történetnek, mely nemcsak hazánkban, de még a nyugaton is nem régen még teljesen feldolgozatlan volt s ezért különösen minálunk újságszámba megy. Másrészt pedig jól kiválasztott anyagának érdekességével figyelmünket reátereli a XV. század egyszerű, természetes, sokszor együgyű művészetére, melyen oly gazdagon és oly őszintén ömlik el egy kibontakozóban levő primitív kor művészeti felfogásának érintetlen bája, hogy szerfelett sok tanulságot nyújthat nekünk ma, midőn tudatosan törekszik a művészet a primitív felfogásban rejlő monumentalitás elérésére. A kiállítás anyaga talán kissé idegenszerűnek látszik majd, és azok, kik ismeretével gazdagodni akarnak, kitűnő vezetőre találnak a katalógusában, melyhez a mai német tudomány összes eredményeinek felhasználásával Meller Simon, a kiállítás rendezője, irt nemcsak tanulságos, de igen élvezetesnek bizonyuló előszót. A rézmetszés alighanem ugyanannak a szükségletnek köszönheti felvirágozását, mint a könyvnyomtatás: a tömeges terjesztésre való törekvésnek. A XV. században a polgári elem nagy kultúra-szomjúsággal kezd előtérbe tolulni, s ezt a fogyasztást a régi kódex-rajzolással és festéssel semmiképpen sem lehetett már pótolni,…

Israhel van Meckenem, ki már a XV. század második felében dolgozott. Sokszor csak kényelmes ismétlő mesterségnek használta fel a rézmetszést, E. S. mester lapjait dolgozta át, korabeli festményekről csent el motívumokat, de e mellett tudott önállóan is alkotni s ezek között a lapjai között meg¬ lepően tökéletesek találkoznak...

 

 

 

Izrahel van Meckenem: Szerelmesek tánca

 

Schongauer nemcsak virtuóz módon értette a metszés mesterségi oldalát, hanem hogy nagy művész is volt. A korabeli német képzőművészetnek legelső mesterei közé emelkedik velük. Azon a pár olajfestményen, mely kétségtelen műveként maradt reánk, sokkal megkötöttebb, sokkal bizonytalanabb volt, mint e rajzain, melyek az első nagy német grafikussá teszik. Schongauer körül s után egészen Dürerig egy csomó kisebb kortárs dolgozott, néhány érdekes lapot hoz tőlük a kiállítás, melynek katalógusa rendre fel is sorolja őket. Egy mester kivételével nem is igen vitték tovább a grafikának ezt az ágát, melynek kimutatható befolyása volt már a festészetre is. Ez az egy kiemelkedő művész az úgynevezett Amsterdami kabinet mestere, ki onnét nyerte nevét, hogy legtöbb lapját Amsterdamban őrizik. Egészen más irányban fejlesztette a rézmetszés technikáját, mint Schongauer. Egyáltalában nem törekedett arra, hogy nyomatainak reliefszerű kidomborodást adjon, nem kereste a mély és meleg színű árnyékokat, hanem ellenkezőleg annak rajzszerű jellemére fektette a súlyt. Érdekes alkotásait gyakran nem is a szokott rézmetsző vésővel véste ki, hanem néha tisztán csak a vékony hajszálnyi vonalat karcoló úgynevezett hidegtűvel rajzolta meg, úgyhogy azok finom tollrajzoknak látszanak. A Szépművészeti Múzeumnak e kor metszeteiből 117 lapja van, nagyobb könyvtárainkban néhány darab ismeretes még…

 

 

 

1912. 35. 705. Farkas Zoltán: A kecskeméti művésztelep.

 

…Épült Kecskemét város áldozatkészségéből, 1911–ben...Nem a megszokott alföldi nagyszerű egyhangúság ez, hanem valóságos Szinnyei-utánzat. Annak, aki itt éli művészetét, nem kell messzire cipelnie festőkészletét, csak kiül a kertbe s bármerre fordul, máris festhet. Sötétlő akáclombok vakítva világító házfalakra borulnak, előttük vakító vörös virágok, felettük ultramarinkék az ég és máris készen van a kép…Egy házzal odébb Falus Elek lakik, a telep lelkes szószólója és menedzsere. A modern magyar ornamentika első mesterét lakásának berendezése is elárulja, legtöbb látogatója alighanem megirigyli minden apró részletre kiterjedő páratlan ízléséért. Lelkesülten beszél telepük jövőjéről…. Grünwald Béla műtermében nagy meglepetések érnek. A műcsarnok jubiláris tárlatán látott erőteljes vonalfelfogásába most már izzó színeket önt, keserves küzdelemmel legyűrte a konstruktív formát s hozzájuk adja már a színek líráját is…

 

 

 

GRUNWALD BÉLA MŰTERMÉBEN

 

Olgyay Ferencz műtermében is sok az őszre tervezett munka. Aki csak a régi Olgyayra emlékszik, annak újság lesz, hogy mennyire üdébbek lettek színei. A régi Olgyay színskálája haragos volt. Volt valami németes íze, nem volt mentes néha színpadias pózoktól sem, ma pedig egy vidám lelkű, kiforrott látású, a megfigyelés egyszerű finomságaival ható, nyugodt, befejezett művész. Pólya Tibor még a válaszúton áll. Egyrészről erőteljes természet megfigyelő, az impressziók ügyes felfogója, másrészt egészen sajátos víziószerű erővel stilizáló. Hermann Lipót is itt dolgozik, a magyar rónaságon elképzelhetetlennek látszó művészetébe is belelopja magát lassanként a környezet…

Falus Elek lelkesen magyarázza, hogy mit is akarnak művészetükkel: vidámak akarnak lenni, örülni az életnek, egészségesek, színekben dúskálók, és amit nem igen hall az ember művészek szájából, ezeknek a tulajdonságoknak révén elsősorban magyarok is.

 

 

 

Földi Mihály / 1894 – 1943/

 

 

1913. 28. 550. FÖLDI MIHÁLY: SZATÍRA.

 

A cirkuszból forrt ki a népség. Belülről még sikongott utánuk a hegedűk és fuvolák kara, melybe bele-belevisított annak a szegény munkásasszonynak a csecsemője, ki magával vitte szopós gyermekét a heti élet e koronájába, a cirkuszi látványosságba, s kit a hálás magzat sírásával jutalmazott meg: ámde a jó asszony, ha már ott van egyszer, elringatja visongató kis gyerekét az előadások végéig…

Robin James leült a szobában a lócára és etette kis fiát a hentesáruval. Közben beszélt Dodóhoz, kinek orra átnedvesedett a hús szagától.

— Na Dodó, édes kis kutyám, ugyan jól vagyunk! Neked megvallom, Dodo, egyél csak kis fiacskám, meg se merek moccanni, ha a Jack elé kerülök, agyonzúz az öklével. Éhes vagy még, Dodó, ennél még?...

A majmot nem szereti. Mogorván lépked el előtte: az valami középszerű, rút és kiállhatatlan hérosz, valami fejlődésében abbamaradt magasabb lény, fajának kellemetlen és ellenszenves. Most is rávicsorítja a majom a fogát, kapkod utána s hogy el nem éri, utálatos büdöset köp utána….

A kóbor ebek ugráltak körülötte, rugdosták, fejükkel lökdösték, Dodo testéből párolgott a fáradtság: barna diószeme könyörögve fordult körül. Majd hirtelen felpattant, indulatos dühében felugrott az egyikre s átharapta a fülét. Apró vércseppek fúródtak be a hóba. A kóbor ebek nekiestek, leteperték és szétmarcangolták, a kerítésen át üvöltve hajították ki fogukból az útra. Másnap elnyújtózott, vékony kis fehér állatra akadtak a hóban a verebésző gyerekek. Megismerték a tudós kutyát, elvitték Robin Jameshez. Robin, ki családi boldogságát újra megalapította, könnyekre fakadt. Sáfrányos, csatakos arcát elborította a sós víz, ahogy húzta maga után Dodót az utcán. Szipegett, csuklott, maga elé tette a szobájában.  Kis Dodóm, hűséges kis társam az izzadságban, a küszködésben, minek szöktél el hazulról! Szétmarcangoltak a kegyetlen dögök, összeharaptak, hát te finom, kényes, tudós kis kutyám, nem tudtál szembeszállni velük? Bűvészkedő, csenevész kis ember tudtál lenni, mikor kutyának kellett volna lenned, nem volt erőd? Látod, látod, kis Dodó.

És rácsöpögtette mind a sok könnyét.

 

 

 

Gellért Oszkár /1882 – 1967/

 

 

1903. 107. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET.

Gellért Oszkár: Az első stációnál; Budapest, 1903.

 

 A nem egészen száz lapos kis kötetből gondolkozó főt és könnyen felinduló lelket ismerünk meg. Többnyire szerelmi verseket ir, de érzései közvetlenségét nem engedi nyilvánulni erős hajlama a reflexióra. Némely versében ügyesen szövi össze szerelmét anyja iránti szeretetével, hasonlókép szeret színezésül a vallásból vett képeket használni, melyek azonban inkább retorikai dísznek tűnnek fel nála. A szerző kétségtelen tehetsége nem bír kellő érvényre jutni e versek legtöbbjében a miatt a küzdelem miatt, mely bennük az érzés, a gondolat és másrészt a kifejezés formái közt folyik. Mondanivalóját ritkán tudja így kifejezni, hogy megtegye teljes hatását, rendszerint vagy többet mond, vagy kevesebbet, mint a mennyi szükséges, a miért a kép, melyet festeni akar, széjjel foszlik vagy homályban marad. Hasonló küszködés tapasztalható nyelvében is, a mely — sokszor úgy érezzük — inkább akadálya, mint eszköze nála a művészi alkotásnak. Egyéni színezetre törekszik itt is, e helyett azonban erőltetette válik. A csinos kiállítású könyv ára 2 korona. Mutatványul a következő költeményt közöljük belőle:

 

Ti ketten

Ha egymás mellett álltok ketten:

Én angyalom s te édes jó anyám,

Álmodva, hívőn, önfeledten

A mennyet is enyémnek vallanám,

Oly mérhetetlen boldogság fog át...

Melyiket nézzem, Istenem, tovább?

E két csodából melyiket csodáljam?...

Kerek e világon nincs boldogabb nálam!

 

S míg önmagamban e fölött vívódnék:

A két csodát — szívemre ölelem.

S örökre, mintha egybekapcsolódnék

Fiú-szeretet s szűzi szerelem...

Idegen ember dehogy érzi át,

Hogy csak ti vagytok nékem a világ.

 És hogy cserébe, Istenemre, érzem:

Az én egy szívem a tietek egészen.

 

Öleljétek meg egymást ketten,

Ölelkező két égi napsugár.

S napfényes lesz az ég felettem,

Felettem, a ki elgyötörve jár...

S a hit, a mely már régtől puszta rom:

Hitté lesz újra, édes angyalom.

Te angyala egy új, kelő világnak!

Óh, csókold, csak csókold az édes anyámat.

 

Hatvany Lajos /1880 – 1961/

 

1901. 5. 74. BÖCKLIN ARCKÉPE ELŐTT.

 

Ki a haboknak titkát kitalálta,

Meghalt a zúgó tengerek barátja,

Ki annyi fényt látott e szép világban,

Alant nyugszik sötétlő, síri árnyban.

 

Ez agyba tegnap szatírok csatáztak,

Sikló nimfákra faunok vadásztak,

S a küzdés, mely ott benn folyt hetven éve,

Megszűnt ma már, örökre véget érve.

 

Lelkével szállnak lelkének lakói,

Olimposz isteni, hegyek manói,

Sergök suhanva tűn az éji ködben,

Az égi had honába visszaröppen.

Hatvany Lajos.

BÖCKLIN ARNOLD.  (1827—1901.) a német festészet jelenkori egyik legnagyobb művelője.

 

 

 

 

 

GRÓF ANDRÁSSY DÉNES KRASZNAHORKAI KÉPTÁRA.  Balogh Rudolf fölvétele. Háttérben a vár.

 

 

1901. 19. 302. NAGYANYÁM.

 

Egy év oly gyorsan elmúlik!

Belépek újra kis, fehér szobádba.

Az őszi napsugár besüt az ablakon,

A porszemek keringenek vidáman,

Minden mosolyog, ragyog, mint egykoron,

Midőn még éltél s boldogok valánk!

Csikorgó kulcsot forgatok a zárban,

S kitárom a fiókot.

Sok régi, elsárgult levél

Sötét rejtekben fekszik itt;

Selyemszalag fonódik a papírrakás köré,

Széles, díszes csokorba futva össze.

Ilyet csak asszony köthetett!

Elnézem, nézem némán a csomót,

S úgy rémlik, éled szép, öreg kezed,

Amint a szálakat nagy gonddal húzogatja,

A ráncokat gyöngéden elsimítva.

Ő ott ül, újra látom őt!  

Most egy tekintetet vet kész művére,

Elégedetlen!

Fölé hajol, sokáig nézi,

Vizsgálja jobb s baloldalon,

Lapítja, majd egyengeti,

Míg végre a csomó tökéletes!

Előttem a szalag

S könnyezve el-elgondolom,

Hogy selyme szálait ma is

— Erő, mely benne lüktetett —

Éltének egy kis részecskéje tartja össze,

Ma is, midőn a finom, drága kéz,

Amelyre gyermekajkam csókja annyiszor tapadt,

Már hamvadoz!

Egy pillanat! S kegyetlenül kibontom a kötést,

Kiillan onnan az erő, az élet,

Mely itt feküdt e szép piros szálak között,

Szegény, szegény halottam,

Óh kedves, kedves nagyanyám!

Így halsz meg mindennap ezerszer,

Ha szétbontják, mit megkötöttél,

Ha elviszik a széket, asztalt, ágyat,

Ha szertehordják minden bútorod,

Míg végül semmi sem marad belőled,

Csak az emlékezet

A sápadt és halványuló!

Ez is kivész!

S ha majd bezárul a végső szem is,

Mely látta jó, mosolygó arcodat,

Csak akkor lészen nyugtod igazán,

Csak akkor fogsz pihenni majd,

Csak akkor lészen nyugtod igazán!

Hatvany Lajos.

 

 

1910. 9. 191. Én és a könyvek. Hatvany Lajos könyvének címe első pillanatra kissé önhittnek tűnik fel s hajlandók volnánk egyik újabb jelét látni benne annak a különcködésnek, melyben ez a nagyon képzett és nagyon tehetséges, de még erjedése közepén álló fiatal író már eddig is sok oldalról bűnösnek találtatott Olvasva aztán a könyvet, többet is kell látnunk a címében: a könyv tartalmának jelzését. A hét fejezet, melyből áll, különböző pontokról elindulva az olvasó viszonyát akarja meghatározni a költői olvasmányhoz, vagyis azt a szerepet, melyet az igazi olvasó életében a könyv játszik. Az olyan olvasó számára, mint e kis könyv szerzője, a könyv többet jelent, mint órák kellemes vagy hasznos eltöltését, sőt többet, mint megértő élvezést és penetráló tanulmányt. Neki a könyv ép úgy személyes ügy, az élet egy fontos alkotó eleme, mint akár a szerelem, a család s minden más nagy dolga az életnek, s ha könyvről szól, az ép oly ura, mintha szerelmese szép szemeiről szólna…

*

Ady 1910. febr. 15-i kritikájában azt írja, hogy „Laci pedig oly zavaros a könyvben, mintha álmában beszélne.” Ignotus „Lírai kritika” címen 4 nagy oldal terjedelmű méltatást ír a Nyugatban / 1910. 8. 528./

 

 

Kaffka Margit

 

1906. 49. 795. Kaffka Margit: CIGÁNYBALLADA.

 

Útszélen ül Mára a redves kövön,

A kebele apró, a dereka nádszál,  

Óh, sátrat szedett és elment messze az öröm,

A csók meg a dal, a büszke vadásznál,

Ott lakik idegen erdők sötétjén.

 

Fehér kígyók futkosnak barna szemén,

Varázsvonalat ír az újjá hegyével:

Jöjj, sátán úr, segíts, mert elveszek én,

Bűbájos szó a nyomába nem ér el,

Itt legyen, akarom, szeressen engem!...

 

Jött gondtalan újra az ifjú vadász

És hegedül Mára a redves kövön,

Haj, fehér kígyók serege futva cikáz,

Rásimul a bűbáj, — vad, gyilkos öröm,

Ujjongó, tépő, pokoli nagy bánat…

 

A csodaszerszám meg ott maradt, hallga  

Vén kósza cigány jött, az vitte magával,

Azóta kacag, meg sír, aki hallja,

 Míg hordja városon, falvakon által,

A hogy ő akarja.

 

 

 

1907. Karácsonyi melléklet. Elbeszélés. Írta FRÖHLICHNÉ KAFFKA MARGIT: Mélységek fölött

 

 

1909. Karácsonyi melléklet, 31. oldal. FRÖHLICHNÉ KAFFKA MARGIT:

Felszabadultan.

 

A szomszéd ebédlő ajtaja nyitva volt és a langyosra fűtött gyermekszobában egyre mélyülő lassú, téli szürkület. A két kisleány némán maszatolt egy bababölcső meg egy dominós doboz mellett; a nagy ingaóra keményen és szomorún tiktakolt odaát és a cserépkályha ajtó cifrán rózsaszínű, formátlan fényábrák hulltak ki a szőnyegre, meg a homályos falakra ... A mama valahol a villaház túlsó szárnyában üldögélt ilyenkor, a nevelőnő boltba ment és Zsófi, a szobaleány végül is ürügyet talált, hogy visszaosonjon a cselédszobába és magára hagyja a két gyereket. Csendesen voltak. Egyszerre a nagyobbik, alig tízesztendős, — halkan, valami szívtépően oktalan bánattal, monoton, — szinte dallamosan sírni kezdett…

Nekem szép vagy, — mondta az író eltűnődve, de őszintén. — Csak téged nem kell épp közép-európai szemmel nézni. Olyan vagy, mint valami nagyon idegen regének a legfelleltebb és legfinomabb példánya.

Olga hálás örömmel pirult bele a vőlegénye felfedezésébe. Aztán egy pillanatra valami nagyon régi és fájó emlékezés döbbentette össze; de mindjárt utána érthetetlenül könnyült, kibékülő sóhajtás szállt fel a lelkéből. Szépség!... A szegény, gyönyörű kis nénjére gondolt és a szalmapárnás, rettenetes koporsóra, a hol ragyogó szőkén, habfehéren — és lengén, édesen, mint egy virág, kiterítve feküdt. Milyen sok éve már... E percben tiszta szemmel látta, hogy azon a szörnyű koporsón keresztül jutott önmagához, az életéhez, a boldogsághoz. Minden napfényhez.

 

A Karácsonyi ünnepi album.

A Vasárnapi Újság 1910. 52-ik számához mellékelve, 30. oldal

A barlangvasút. Elbeszélés. Írta Kaffka Margit

 

…Akkor a nyílás előtt, a kis pénztárfülkében meglátták az öreg anyókát, aki a barlangvasút tulajdonosa volt. Nagy, zöld szemüvegen át nézett feléjük és olyan szúró, kemény volta tekintete; ezermillió ránéz a képén, de azért kényszeredetten, édeskésen mosolygóit. A két sovány csontvázkarjával sebesen vetélve pamutot gombolyított, valami igen erős, szürke fonalat és előtte már egy egész szakajtó tele volt a nagy, kemény gombolyagokkal. Kedveskedőn, vigyorogva integetett feléjük. Jertek csak közelebb, jertek, kedves kicsikék!

Palkó megállt előtte, a szemébe nézett és megmondta:

- Nincs ám pénzünk, néni!

- Sebaj! - kiáltotta és most úgy kacagott, mint mikor a bagoly huhog…

A vonat továbbment. Hízelgőén lágy, mámoros és könnyű táncmuzsika hallatszott most, oly nehéz, mint a tubarózsák illata. Egy ezerszeres fényben ragyogó és pazarul díszes teremben találták magukat. A padló a legdrágább malachit kőből volt, a falakon nehéz és tarkaselymű szőnyegek függtek, mint az ezeregy éjszaka meséiben, és a terített asztal aranytól és ezüstedényektől csillogott. Drága borok és bódító virágok illata terjedt szét; a terem közepén a leggyönyörűbb leányok lejtették a táncot, arannyal átszőtt fátylakba öltözötten és hajlékony alakjuk elbűvölő mozdulatokkal ingott, lengedezett. A fiú hirtelen felugrott társnője mellől és elvegyült a tolongó, fényes vendégseregben….

Minden eltűnt nyomtalanul s az angyal sem látszott többé sehol. Csak annyit tudtak, hogy kiszöktek ma este egy kicsit és végigszaladtak a fasoron, de eltévedhettek a liget bokrai közt. Milyen jó, hogy végre hazataláltak és becsöngethetnek az ismerős kapun.

 

 

1911. Karácsonyi melléklet, 7. oldal. TEMETÉS. ÍRTA: KAFFKA MARGIT

 

Átázott, fekete, tavaszi földek nyúltak el messzi a ház körül, — sután és fázósan, elmeztelenedve, mint egy kitakart, síró arc nyomorúsága ; s a gyászos rögök sziszegése hallatszott, a mint beitták a hó piszkos levét és egyéb rohadt nedveket. A szomszéd faraktár deszkarakásain nesztelenül, bágyadt és búsan kecses melankóliával lépdelt át egy gémberedett, fiatal szürke macska; tétován és céltalanul, elnyúlt, belapult bordáival, - a legszélső léc tetején végigment és megállt a messziségbe tükröző, nagy kerekablak szemekkel. Arra, a raktáron túl egy temető következett, attól jobbra vizes háztetők, utcák…

Hiába, ki kell végezni szegény kis bolondot! — mormogta a férfi még elfordulva és a szerszáma fölé hajoltan. Csakugyan ebzárlat van és nem tudni, nem volt-e beteg a másik. És Palkó miatt is veszedelmes…Cukorral csaltam ki és boldogan, ugrálva szaladt a nyomomban a kertig. A fák közt, a palánknál vigyázva félrefordítottam a kis fejét. Egy fél másodperc volt, agyat ért a golyó, nem is vergődött. Az ásót már odakészítettem, most lágy, porhanyó a föld, nézd milyen sáros lett a csizmám! Még meleg volt, mikor betettem és rátakartam a száraz leveleket is. Tudod-e, hogy harangszó kísérte a sírjába, megvolt a végtisztesség…

Az alkonyat összesűrűsödött már és az üveges falak kockaablakai enyhén keretezték a tájékot, a fázósan nesztelen, tavaszi földeket, gőzölgő rögök lucskos, fekete gyászát s a lomhán szétnyúló síkvonalak tétova távlatát a homályos horizont felé árnyalón. Este, lámpafényt ígérő, feloldó, melegítő, már itt van. Már minden úgyis hiábavaló, tán egyre kevesebb a fájdalom mégis, jön a hozzá-törődés, a belebékülés. Egy fájdalommal kevesebb, most a kis beteg kutya nem vonít többet kínjában, csendesen alszik és mindez milyen gyorsan, könnyen. Milyen egyszerű a halál! És az élet. Mindjárt jön haza Palkó a dajkával. Odaengedte a kezét, ölelésre a derekát. Már úgy is minden hiábavaló.

 

 

1912. Karácsonyi melléklet, 2. oldal. KAFFKA MARGIT: Irinyó-pirinyó

 

Az operenciás pusztaság közepén volt az irinyó-pirinyó ház; abban lakott az irínyó-pirinyó leány. A Bibliaforgató ember volt az apja, a Rokkapörgető asszony az anyja. Minden héten három szót szóltak egymáshoz, azt is csendesen mondták és a másik mindig bólintott rája.

Irinyó-Pirinyónak fehérpille viganója volt és fehér almafák alatt sétálgatott a kertben. Ki se látszott a tarka fűből, alulról nézte a nagytányéros virágok koronáját és számlálgatta, hogy milyen számtalanon vannak. Jaj, milyen nagy a világ ! - gondolta szegény. «A kerten túl kezdődik a nagy puszta, távolabb attól még nagyobb puszta; és túl, túl, valamerre, irdatlan messze, jaj, az igazi világ!» Mert Irinyó-Pirinyó tudta ám, hogy ő csak egy kis mese-ány szegény, — és úgy megijedt…

 

 

 

„Fehér almafák alatt sétálgatott a kertben” /Illusztráció Kaffkához/

 

 

Tán ez a mese is elfelejtette már magamagát? Nem, meg nincs vége egészen, csak rejtezik; de nem sokáig kell várni! Minden mesekígyó addig női, nyújtózik, míg a maga farkába haraphat, míg a maga elejéről kezdődhetik újra. Mért minden újra kezdődik elölről!

Legvégül eljött hát az, amit Irinyo Pirinyó hajdanában hajdan kívánt, mikor még a virágos almafák alatt tébolygott tavaszkor. Eljött valahonnét a nagy örökös víz; a nagy, mesébe való tenger! Körülfogta mindenfelől az udvart és a ház úgy magasodott ki belőle magányosan. Ki is ott rekedtek ők kelten, az óriási ember meg az Irinyó-Pirinyó asszony. Idáig is csak úgy voltak, de most már tudták hogy nem is lehel elmenni egymástól.

Az ember most már nem a tűzhelynél ült, hanem az ablak mellett, mert mindig kinézett. De nem a vizet nézte, hanem a vízen túl; hogy nem látszik-e valahol valami part vagy hajó? De nem látszott. Csak múlt az idő….

 

 

Karinthy Frigyes /1887 – 1938/

 

1910. 36. 744. AZ INTŐ. Elbeszélés. Írta Karinthy Frigyes. h 14. - 01

1916. 49. 774. NATURAL SELECTION.

TUDOMÁNYOS ÉRTEKEZÉS HÁROM RÉSZBEN. Írta: Karinthy Frigyes.

I.

Azon a helyen porhanyós bazaltréteg feküdt, alatta egy gneisz-lap, úgy a hogy annak idején a kihűlő kéregben megmerevedett. A két réteg közt egy darab obszidián volt, amit szorítottak a kőzetek. Az obszidián szeretett volna egy fél méterrel lejjebb kerülni, ahol puha sírkőbe került volna, és nem nyomják úgy. De ez nehezen ment. A bazaltrétegre televény homokot kent a szél, mint vajat a kenyérre és a homokba dús, szívós páfrányok kapaszkodtak. Fönt, a felszínen, nem messze az obszidiántól zöld domb lejtőjén halformájú, de különben szőrös állal gubbasztott. Nemrég kerültek erre a vidékre, de már otthon voltak: élénk, figyelős szemük jobban mozgott, mint a halaké és gyíkoké, amik ezen a vidéken laktak. Ez a fajta már régen elhagyta a vizet: a has felső részén két puha mirigy nőtt, a mirigyből fehér, sűrű lé szivárgott és a kikelő kicsinyek ezt a levet szítták. Kicsi, tömzsi állatok voltak, a szájuk félig olyan, mint a halé, félig, mint a madáré…

— De Balogh megtudja, hogy te ...

Nem tudhatja meg, mert az igazgató megígérte nekem, hogy senkinek se szól, ha nekem nem tetszik, és úgy adja vissza Baloghnak, mintha az ő véleménye szerint nem felelne meg.

— Pszt. Vigyázz. Már nem olvas. Idefigyel.

— Alászolgája, Balogh úr! Mi szépet olvas? Gyönyörű volt a «Kék vér», ami ma jelent meg. Délután szóba került a körben is, én nagyon vitatkoztam maga miatt, egész dühbe jöttem — «nem igaz» — mondtam — «inkább nagyon, de nagyon tehetséges munka>> — ezt kiabáltam folyton.

Az obszidián még egy fél métert csúszott, leszorult a gneisz rétegről, a puha zsírkőben kicsit kinyújtózkodott, az asztal alatt, a kávéház padlója alatt, a pince alatt, a homok alatt, a bazaltréteg alatt.

 

                                             -----

 

 

Kassák Lajos

 

 

1913. 49. 972. A HARMADIK EMBER. ELBESZÉLÉS. ÍRTA KASSÁK LAJOS.

 

Ha rosszabbul lesz, küldjön a madámért; nekem már nem muszáj jönnöm!

A pápaszemes kis orvos, úgy mondta el ezeket komolyan, hideg kimértséggel valami elérhetetlen magasból, mint aki tudja, hogy ezek a riadt, elárvult emberek csak benne hisznek, őt tartják az élet és halál teljhatalmú urának.

Nekem már nem muszáj jönnöm, szólt vissza még egyszer erősen, parancsolón; aztán csikordult az ajtó, egy pillanatra hideg léghuzam szökött a szobába és a kövérke, rosszlábú ember hangos kopogással sietett ki a lakásból.

A szobában csend lett, melyet csak a konyhába szorult nagyanyó csörömpölése, csoszogása zavart meg néha-néha. A beteg, egy sápadt, éles arcú asszony a tarka cihák között kissé oldalra billenve, félig nyitott szemekkel bámul maga elé. A csend fájó teherrel ült fel a halántékára és gyötrő, ideges rángás futott át a testén az öreg csusszanó lépéseire…

A beteg mozdulatlanul a mennyezetet bámulta, Iván széles girárdi kalapját gyűrögetve a gyerekeket nézte. Azok már megunták az előbbi játékot, a levelet darabokra tépték s most egymás kövér, mezítelen testét gurítgatták keresztül-kasul a szoba padlóján. Kálmán bukfencezni kezdett, a többiek pajkos nevetéssel csinálták utána. Kemény, gömbölyű húsuk kedves rózsaszínben világosodott ki a homályból. Iván egy pillanatra minden másról megfeledkezve a tarka színjátékban gyönyörködött és lázas emlékezéssel élte vissza az amszterdami partok napsütött gyerekeit, akiket olyan nagy szeretettel teremtett rá a durva vászonra. Most kedve jött kiengesztelni az asszonyt és zavaros lelkesedéssel önmagáról és a képeiről kezdett beszélni előtte….

- Ugyan hát melyikünk élete is az igazi? — kérdezte Iván szomorúan önmagától. — Talán az enyém, a nyugtalan, idegbeteg roncsé! Nem, nem! -adta meg a feleletet a kovács szívből jövő nevetése.

- Tálalhatok, Fülöp? — szólt be a konyhából a nagyanyó.

- Lehetne bizony, anyó, mondta a kovács. Aztán kérdőleg Ivánhoz fordult. - Ha nem veti meg az úr, meghívom, hogy tartson velünk.

— Köszönöm! — rezzent föl hirtelen Iván — Igazán nagyon köszönöm, de már elígérkeztem máshova,

— De hiszen hozzánk már úgyse jön többé! — szólt közbe kevés rábeszélő tehetséggel az asszony.

- Nem, nem jövök, de azért még se maradhatok! — felelt neki szégyenkezve Iván. Már nem jövök többé.

A kovács pipájából egy szikra az ágyi ruhára pattant és nagy tenyerével ijedten morzsolta szét a veszedelmes kis jószágot. A beszédből semmit se értett, közben valami huncut történetet gondolt el a szikra útjáról s most gyerekes mókázással pislogott az asszonyra.

- Ugye, ha most nem lett volna ilyen kemény tenyerem, hát megütsz!

- De hátha nem!  - mondotta az asszony és hízelegve tapogatta meg a kovács szurtos keze fejét.

- Kis huncut! - nevetett rá az ember duruzsolva.

Iván egy ideig még nézte irigy hallgatagon a játékot; aztán kurta köszönéssel elbúcsúzott. Körülbelül tíz óra lehetett.

 

 

1914. 27. LEGENDA A KÉT RÉZPÉNZRŐL. Elbeszélés. Írta: KASSÁK LAJOS h 12- 9

 

1918. 32. Misilló királysága. Kassák Lajos ily című regényét több évvel ezelőtt írta /kritika/ h 12 – 9

 

 

 

Kernách Ilona

 

 

1919. 24. 276. AZ UTOLSÓ ÓRA.

 

Falusi életkép. — Írta Fazekasné Kernách Ilona.

(Magyar parasztszoba; ablaka az udvarra nyílik, s violaszín selyemkendővel van beakasztva. A levegő hűs, a homály jól esik a szemnek. A vetett ágy mellett, faragott karosszékben ül a gazda; töretlen vállú, magas öregember, túl a hatvanon, ingben, nadrágban, mezítláb papucsban. Csizmája az ágylábhoz van támasztva. Komája valamivel fiatalabb, csak alacsonyabb és vékonyabb testalkatú ember nyit be hozzá. Az ajtón beömlik a nyári napfény, ami láthatóan bántja a gazda szemét, mert kezével eltakarja és várja, a míg a vendég betette az ajtót.)

Koma: Jó napot agyon Isten!

Gazda: Agyon isten komám.

Koma: Hát kend itthon van?

Gazda: Amint látja, itthon.

Koma: Mit csinál?

Gazda (egykedvűen vállat von): Csak üldögélek, meg hallgatom, hogy ketyeg az óra.

Koma (az órára néz): Ez bizony már tízre jár. Nem siet?

Gazda: Se nem siet, se nem késik. Pontos, üljön le komám. A vásárról?

Koma: Onnan (leül, tovább szívja pipáját).

Gazda: Venni jött kend valamit?

Koma: Azt. Ökröket akartam.

Gazda: Már meg is vette kend?

Koma: Csak megvettem volna, ha el nem ütik a kezem alól.

Gazda (kicsit hunyorít) : Na fenét.

Koma: De bizony.

Gazda: Hogy-hogy?

   Koma: Úgy, hogy nem nekem vót szánva…

 

 

Gazda (egyedül marad. Az ablakhoz megy, lehúzza róla a kendőt, beereszti a világosságot, s a napsütésbe néz): Jó ökrök. Szép tinók. (De a következő percben visszatámolyog, nem bír a fényességgel, egyik kezével eltakarja a szemét, a másikkal megfogódzik, hogy el ne essen.)

Gazdasszony (jön vissza, ijedten néz rá): Mit csinált kend?

Gazda: Kinéztem. Igazítsd meg a párnámat asszony. Nem jól vagyok. Lefekszem.

Gazdasszony (aggódva és félve nézi, amint lassan, de a maga lábán megy vissza az ágyig): Hékám. Mit gondol? Ne hívjuk a papot?

Gazda (az ágy fejénél áll, mereven néz maga elé, látszik, hogy magába mélyedt, fejét rázza később és ránéz): Minek az? Nem kell. Nyugodtan meghalok én így is. Nem öltem senkit, nem raboltam senkiét, amink volt, azt munkával szereztük, ennyi az egész. Most pedig kinyithatod az ablakot*. És ne felejtsd el megállítani az órát.

(Hanyatló mozdulattal fekszik az ágyba, fejét a fal felé fordítja, szemei lecsukódnak, mire újból felnyílnak, üvegesen merednek a levegőbe. Az asszony pedig gyertyát gyújt, halkan imádkozik, a könnyei hullnak, s lassan lefogja a haldokló szemét.)

 

* Paraszt szokás szerint, ha valaki meg akar halni, kinyitják az ablakot, hogy a lélek elszállhasson.

 

 

 *  *  *

 

II. rész

 

Kosztolányi Dezső /1885 – 1936./

 

 

Magyar írók bibliográfiája (kiegészített) | Kosztolányi Dezső emlékoldal

http://kosztolanyioldal.hu/magyar-irok-bibliografiaja-kieges..

 

 

 

 

 

 

Kosztolányi Dezső /1885 – 1936/

 

 

*  *  *

1906. 355. Kosztolányi Dezső - Megállt az óra  h 12 – 6

 

 

1907. 50. 1002. Kosztolányi Dezső: Üres órákban

 

Alkonytalan, homályos nappalok!

Hajnaltalan, világos éjszakák!

A fáradt perc lomhán andalog

S a végtelen időbe olvad át.

 

Üres vagyok. Átfog a semmiség,

A szürke ég ködébe bámulok.

Farsangi éjek, hamvazó misék

Lelkembe szórják szálló hamujuk.

 

Üres szobákat látok szerteszét

És hallgatom az elmúlás neszét.

 

Borús e zaj, rejtelmes és csodás,

Nyögés, sikoly, vad ajtócsapkodás.

 

Távolban egy borfoltos asztal áll,

Ott lakomázik a sötét halál.

 

S kísérteti gyász-függönyök megett

Egy megvetetlen ágy reám mered.

 

Érzem, nem alszom benne már soha,

Óh jaj, a lelkem ez üres szoba!

 

 

 

 

1907. 25. 508. Négy fal között. Két-három év óta egy tüzes fiatal csapat rohant bele irodalmi életünkbe, öntudatosan ellentétbe állva az eddigi irányokkal, új stílus, új formák és új gondolatok jelszavát írva zászlajára. Kis csoport, de mert nagy zajjal, zárt sorokban lépett fel, nagy mozgalmat támasztott: az egészen fiatalok lelkesedve siettek zászlaja alá, az öregebbek vagy gyanakvó tartózkodással, vagy még gyakrabban nyílt ellenszenvvel néztek rájuk. Céljukat azonban elérték: sikerült magukat észre vétetniük, a mi nem kis dolog nálunk, a hol sokszor a legkomolyabb jelenségek mellett is teljes közönnyel halad el nemcsak a közönség, hanem az irodalom is. A figyelmet meg is érdemlik, mert ha ma még sokszor kissé zöld, vadóc íze van is annak, amit csinálnak, lehetetlen el nem ismerni, hogy van köztük néhány kiváló tehetség, hogy magas színvonalra törekszenek, van kultúrájuk s némelyikük máris jelentékeny új szépségeit hozta felszínre a magyar költői nyelvnek. A harcos csapat egyik tagja, szereplésre a legfiatalabbak egyike, Kosztolányi Dezső most kiadta verseit egy kötetben. Ami ezekben a versekben első pillanatra feltűnik, az szerzőjüknek nem közönséges irodalmi műveltsége, amely nemcsak abban mutatkozik, hogy észre lehet munkáin venni különböző költők, különösen Leconte de Lisle, Carducci és itt-ott talán Wilde hatását is, hanem még inkább gondolatainak széles körében és felfogásának előkelő színvonalában. Még ahol észrevehető is rajta az idegen hatás, ott is mindig keresztül csillan a saját egyénisége… A költő még fiatal, még beláthatatlan fejlődés áll előtte… Ilyen fiatal embernél meglepő, hogy versei sokkal inkább reflexió szüleménye, de elég élénk az érzékenysége s elég tüzes a képzelete arra, hogy reflexióit behintse a költészet virágaival. Társainak közös hibája, hogy a banalitástól féltükben sokszor nagyzoló bombasztba tévednek s homályosak ott, ahol a tárgy épen nem kívánja meg a homályt, megvan nála is,,,

 

1908. 13. 242.  Kosztolányi Dezső: A VONAT-ABLAKBÓL.

 

Kék hold cikázik a fehér havon.

Dermedt, sugáros, éji nyugalom.

 

A szunnyadó csend olyan lomha, mély.

De ébredez és szétfigyel az éj….

 

 

1908. 23. 445.  Kosztolányi Dezső. HOLDSUGÁR-SZONÁTA.

 

Álmodó hold  

Éjbe lengő néma lámpa,

Alvajárók, bús bolondok,

Tolvajok barátja

Vaksi fényed

Újra éled,

Mint gyerekkoromban,

Hogy a hanton

— Síri fantom —…

 

Szent delejtű,

Fecske-lelkű

Ifjú kedvesemhez

 Ő a holdsugár-kisasszony,

Úgy-e hívogat panaszlón

Ablakának árnyán?

Félig csendesen merengő

Éjszemű, szelíd istennő,

Félig vad cigánylány.

 

1908. 37. 742.. Kosztolányi: Hódolat a halálnak h 12 – 05.

 

1909. 11. Kosztolányi Dezső: DANTE.(Canciani szobra) h 12 - 7

1909. 23. Kosztolányi Dezső: LAMENTOSO. h 12 –  7

1909. 40. Kosztolányi Dezső: VÉNASSZONYOK NYARÁN. h 12 - 7

 

1909. 206. old. Kosztolányi: Szonett egy szoborra h 12 – 7

 

1910. 98. Kosztolányi Dezső: Az alvó

 

1910. 306. Kosztolányi Dezső: Tercínák.

 

1910. 22. 462. Kosztolányi Dezső: A SZEGÉNY KISGYERMEK PANASZAI

h 12 – 7

 

1910. 662. Kosztolányi Dezső: Az átkozott

 

1910. 39.  802.  Kosztolányi Dezső: Koporsó és bölcső közt

 

Anyám, ha egyszer végre visszatérek

És ottmaradok mindörökre nálad,

Ha ráborulok régi küszöbünkre

S megcsókolom az áldott, ősi fákat

És fáradottan, könnyesen remegve

Nézek szemedbe.

Várj akkor engem, mert jövök egy este.

Ősz lesz, tudom, bíborló fény cikáz.

Rőt esti láz.

Nagy vaskapunk mennydörögve összerendül,

Hogy fázva átremeg az ősi ház

A félelemtől…

 

Te hallgatod, mint bölcsőnél virrasztó

Merengve, mosolyogva, szomorún

S koporsó és bölcső közt tétovázva

Fonod fehér halotti koszorúm.

Múlik az est majd s vissza-visszasóhajt,

Gyógyítva rebben könnyes mosolyod

S könnyel, virággal, régi régi dallal

Szegény fiad halálba dalolod.

 

 

 

 

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ EMLÉKÉRE  EMELT ÖRÖK IMÁDÁS TEMPLOMA, AZ ÜLLŐI-UTON

 

 

1911. 44. 882.  Kosztolányi Dezső: BANG, A HŐS.  /próza/ h 12 – 09

 

1911. 14. 262. Kosztolányi Dezső: Kulcs

 

1911. 23. 545. Kosztolányi Dezső: Új versek

 

1911. 34. 674. Kosztolányi Dezső: Szavak. Szavak

 

1911. 38. 754 . Kosztolányi Dezső: ÚJ VERSEK.

 

(«A szegény kisgyermek panaszai»-ból.)

 

A rút varangyot véresen megöltük.

Ó iszonyú volt.

Egy háború volt

A délután pokoli-sárga.

Nyakig a vérbe és a sárba

Dolgoztunk, mint a hentesek

S a kövér béka elesett.

Egész smaragd volt Rubin a szeme,

Gyémántot izzadt, mérgekkel tele.

A lába türkisz, a hasa zafír,

A bőre selymek fonadéka

S regés kincsével elterült

A gazdag, undok anya-béka.

Botokkal nyomtuk le a földre.

Az egyik vágta, másik ölte,

Kivontuk a temető-partra,

Ezer porontya megsiratta

S az alkonyon, a pállott alkonyon

Véres szemével visszanézett….

 

Vagy kérdezem: anyácskád gyászolod te

Ugye-ugye, hogy nem jő róla hír?

Nem tud beszélni, a kedveske néma.

És sír, és sír. Szegény kis kutya sír.

Úgy élünk együtt, két kis idegen,

Valahol messze, mese-szigeten.

 

1912. 17. 333. Kosztolányi Dezső: Mások

 

Az idegenek ők, kik messze tőlem

Száműzve élnek, mint vad csillagok

És néha hallanak csak hírt felőlem

És a szemük rám lopva, eltűnőben

Idegenül ragyog.

 

Az idegenek ők, úgy élnek itten

És azt mondják: fuj, azt mondják: de jó.

Az arcukat csodálkozón tekintem.

Nekik csak egy az, ami nekem minden

 És puszta szó.

*

És hogyha késeket döfnek szívembe:

Nem vérzenek.

És ők nevetnek hangos hahotával:

Ha vérezek….

 

1913. 5. 87. Kosztolányi Dezső. Egy kézre vágyom

1913. 33. 652. Kosztolányi Dezső: A jó élet

 

1914. 30. 596. Kosztolányi Dezső: PLÉHKOSZORÚ.

 

Pléhkoszorú

Lóg a boltocska ajtaján,

Egy kis halottra vár talán.

 

Pléhkoszorú.

Elmúlt az ősz, el a hideg,

Nem kellesz már te senkinek.

 

Pléhkoszorú.

Sírokra sem jó, szomorú,

Szegény, bitang pléhkoszorú.

 

Pléhkoszorú.

Csak pléh-levél, pléh-nefelejts,

Ha kell rá gyöngy, egy könnyet ejts.

 

Pléhkoszorú.

Azt gondolom, hogy megveszem,

Szívemre halkan ráteszem.

 

Pléhkoszorú.

Rozzant, poros a levele.

Húsz krajcár. Ennyit érek-e?

 

1916. 17. 216. Kosztolányi Dezső: Anyai nagyapám arcképe, h 12 – 6

 

1917. 37. 591. Kosztolányi Dezső: Sakkoztunk egyszer

 

1917. 52. 835.  Kosztolányi Dezső: Szénrajz

 

1920. 20. Kosztolányi Dezső: VÉNSÉG, h 12 – 05.

 

1920. 28. 157. Kosztolányi Dezső: Égi kaland

 

  1920. MŰFORDÍTÁSOK

52. Szonett (V. Wordsworth) .

52. A rímhez (Carducci)

 

5. 52. Költészettan (Verlaine)

 

Zenét minékünk, csak zenét,

Ezért a versed lebegőben

Ragadd meg a lágy levegőben,

A mint cikázik szerte-szét.

 

Ha szókat írsz, csak légy hanyag.

És megvetőn dobd a zenének,

Mert édes a tétova ének,

S a kétes olvadó anyag….

 

Zenét minékünk, muzsikát!

Legyen a vers egy meg nem álló

Lélek, mindig új vágyba szálló,

 Mely új egekbe ugrik át.

 

  Egy jó kaland legyen dalom,

  Hajnalban, az ideges szélben

  Méntákra üljön észrevétlen,

  A többi csak irodalom

 

127. Stanzák (Musset)

208. Álmatlan éj (Annette v. Droste Hülshoff)

 

 

1921. 17. 195.  Kosztolányi Dezső: HÁROM NÉMET KÖLTŐ.

Eduárd Mörike; Conrad Ferdinánd Meyer; Detlev von Liliencron

 

Eduárd Mörike: Szeptemberi reggel.

 

Még ködben alszik lenn a rét s az erdő lombja, halkan:

De nézd, foszol már fátyla szét,

Meglátod édes, kék egét,

s a lanka hömpölyögve ég

a lenge, langy aranyban.

 

 

 

 

Krúdy Gyula / 1878 – 1933 /

 

 

 

 

 

KRÚDY GYULA, A PETŐFI-TÁRSASÁG ÚJ TAGJA Révész és Bíró felvétele.

 

*

 

A Petőfi Társaság (1876–1944) a Petőfi-kultusz terjesztése és a magyar szépirodalom nemzeti szellemben való művelése céljából alapított egyesület. Tagjai voltak többek között: Ambrus Zoltán;  Babits Mihály; Bodnár Zsigmond; Gárdonyi Géza; Mikszáth Kálmán; Móra Ferenc; Reviczky Gyula; Szép Ernő.

Amikor Pekár elnök támadta Krúdyt, akkor kilépett.

*

 

1905. 37. 586. A GAÁLOK ÖRÖKSÉGE. Elbeszélés. — Írta Krúdy Gyula.

 

A Gaálok is örököltek egyszer. Mintha csak a sors meg akarta volna őket tréfálni, még ez az örökségük is olyan örökség volt, a melynek semmi hasznát nem vehették. Némely famíliák, a mikor már az utolsó karneol gombostűn is túladtak, a melyet őseiktől örököltek, hirtelen ismét bőségbe, jómódba jutnak. Hallani néha — különösen téli estéken, a mi vidékünkön, — fantasztikus történeteket gazdátlan nagy vagyonokról, fel nem vett sorsjáték nyereményekről és idegen földön élő dúsgazdag atyafiakról, a kik egyszer csak meghalnak. Gyerekkoromban például a Gaáloknál — ott laktak mind egy csomóban e szegény kurta nemesek, — az a legenda járta, hogy van valahol egy nagy alapítvány, a mely az idők folyamán tenger kincsre szaporodott: ós ezt az alapítványt vissza lehetne pörölni. Bizonyos Laskodi Gáspárról volt szó ebben a legendában, a kinek született Gaál-leány volt a felesége. Az ördög tudná mit, mit nem csinált Laskodi Gáspár kétszáz esztendő előtt: talán elrejtett kincset talált, de az sincsen kizárva, hogy hamis pénz volt. Még az hozzá, hogy öregségére nagyon nagy bánatán úgy könnyített, hogy rengeteg vagyonát az atyafiságnak alapítványozta. Építtetett valahol egy rengeteg kastélyt, talán ezer szoba is volt benne és itt nevelték tudós tanárok, vívómesterek, lovagló-tanárok az atyafiság gyerekeit. Hat esztendős korától egészen addig, a meddig meg nem házasodott…

— Nincsen olyan nagy pör az egész országban, mint a milyen a Gaálok pöre. Egyszerre híre futamodott vidékünkön, hogy a százesztendős pör befejezéséhez közeledik. A sánta Gaál lenyíratta a szakállát, új kalapot vett és elutazott. Fantasztikus hírek terjedtek el a kis falukban. A sánta Gaál egy nagy vasládát vitt volna magával a pénznek, de ha kevés volna egy vasláda, csinálnak a pesti lakatosok akár tizenkettőt is. Majd beszélték, hogy négyökrös szekér hozza a pénzt és Bujin a piac közepén felállítanak egy mérleget, azon mérik ki mindenkinek mázsaszámra a pénzt, mert az olvasásához nagyon sok idő kellene. Csak a keresztlevelét hozza el mindenki, a mellyel igazolja, hogy köze van a Gaál-familiához. Hát a négyökrös szekér a nagy ládával egyszer csakugyan megjött. A sánta Gaál azonban nem jött vele, az ökrös gazda azt mondta, hogy még Pesten elvált tőle. Nohát, ha nem jött, nem jött. Nélküle is el lehet osztozni. Hamarosan kinyitották a ládát, abban pedig nem találtak mást, mint egy molyette, régi párduc-bőr kacagányt. Mellette a sánta Gaál írása:

A milliókból ez a bunda maradt meg, amelyet a hajdani Laskodeánum valamely ifjú leventéje viselt. Csináljatok vele, amit akartok. Én elmegyek, mert nem szeretem, ha nevető arcok háborgatnak.

A Gaálok egymásra bámultak. Mintha valami kemény ostornak az ütését érezték volna a hátukon. Vége a legendának. Be kell érni a holdvilággal és a nappal, más többé nem világít nekik. A párducbőr kacagányt sorban felpróbálták, de nem illett egyikre se, nem ő rájuk volt az már szabva, daliásabb, hatalmasabb, ifjabb emberre. S mert hasznát nem vehették, oda ajándékozták a megyei múzeumnak, még ma is láthatja, a ki akarja, a molyette kacagányt, rajta a felírás: ns. Gaál-család ajándéka.

 

 

1905. 45. 720. AZ UTOLSÓ LOVAGI TORNA. Írta Krúdy Gyula

 

Az unatkozó vidéki emberek sok mindent kitalálnak. Ha olykor haza megyek a szülőföldemre, csak hallgatom az ismerőseim mesélgetését, legendáit olyan eseményekről, dolgokról, a melyeket jobban ismertem, mint ők. Hiába, a fantázia még mindig ott van a honom, meghajlítja a pusztai jegenyéket, messziről úgy látszik, mintha óriások futnának keresztül a szemhatáron. A kis tanyákon és ócska udvarházakban hallani néha olyan vad történeteket, hogy megemészteni igazán nem tudná más, mint az a jó nyírségi gyomor. Itt nem kételkedik senki, itt mindenki hisz a másiknak. Ha a Gaálok előhozakodnak néha napján valami új mesével, új legendával, új bolondsággal, a melyet hosszú unalmas télen kigondoltak, a Zathureczkyek, Kunfalvyak, Birták, akik éppen a környéken laknak, jámboran bólintgatva hallgatják meg a Gaálok hazugságait. Sőt még segítenek is a terjesztésében, ha a városba vetődnek és pohár pálinkára a cukrászhoz betérnek.

— A Gaálok örököltek, nagy vagyont örököltek. Eddig még csak titkolják a selymák, de hamarosan kitudódik.

Az ilyenfajta titokzatos mondások mintha nem is a kis, szűk és füstös Corini cukrászdában mondattak volna ki, hanem Isten szabad ege alatt negyvenezer ember előtt…

Tehát párbaj, még pedig középkori párbaj. A kis falukon végigvágtatott a hír, végig az egész vármegyén. Még öreg alispánunk is megelégedetten bólintott:

— Már csak meg kell adni ezeknek a Gaálok-nak, hogy eredeti fickók.

A párbaj napja és órája is meg volt határozva. Gyűlt, gyülekezett az atyafiság a komaság az Almás-rétre. A pillangós mezőt ellepték az emberek; feketedtek a férfi arcok és a színes női ruhák kimosolyogtak a barnaságból. Még valami kisebb követválasztásra se gyűl össze ennyi nép. Szekértábor állott a kis erdő alatt, a hol a két bajvívót felöltöztették a nehéz páncélba. Zathureczky Gábor intett a kürtösnek, az belefujt a trombitába, a bajvívók előrobogtak és a viadal kezdetét vett. Hej, hogy nézték visszafojtott lélegzettel a lovagok tornáját! A páncél zörgött, a kopja csattogott, koppant a sisak. Zathureczky zuhant le lováról és az emberek éljent kiáltottak a győztes Gaálnak. Most már úgy kellene befejezni ezt a történetet, hogy Gaál Péter megkapta jutalmul a Jolán kezét. Dehogy, dehogy. Nincsen olyan szerencséje a Gaáloknak. Jolán a párbaj izgalmai alatt elköltözött vidékünkről és soha többé vissza nem jött.

S azóta haragszanak egymásra a Gaálok s Zathureczkyek.

 

1905. 50. 799. HOLDAS ÉJJELEN. Írta Krúdy Gyula. Elbeszélés.

 

…Felnyitottam a szemem. Egy pillanatig úgy láttam, mintha a szép Perényiné ülne mellettem piros kendőben, tornyos frizurával, piros orcával. De mégse. A néni jóságos öreg arca mosolygott szelíden reám és a hegytetőn állott a régi vár, megvilágítva a hold ezüst fényétől. /Vége/

 

1906. 43. A várasszony. Elbeszélés. Irta Krúdy Gyula / A tartalomjegyzékből. G./

 

1906. 267. Egy házasság története. Irta Krúdy Gyula

 

1906. 386. Ebéd után. Elbeszélés. Irta Krúdy Gyula 386

 

1906. 451. Zathureczky tréfája. Elbeszélés. Irta Krúdy Gyula

 

1906. 594. Pókhálós palackok. Elbeszélés. Irta Krúdy Gyula

 

 

KRÚDY GYULA: PÓKHÁLÓS PALACKOK - MEK

http://mek.oszk.hu/05900/05958/05958.htm

KRÚDY GYULA. PÓKHÁLÓS PALACKOK. VÁLOGATOTT ELBESZÉLÉSEK 1894-1908. VÁLOGATTA ÉS A SZÖVEGET GONDOZTA: BARTA ANDRÁS.

 

*  *  *

 

1906. 762. A fürtös guba. Elbeszélés. Irta Krúdy Gyula

 

1906. 844. Három pipa. Elbeszélés. Irta Krúdy Gyula

 

1907. 187. Erdei kastély. Elbeszélés. Irta Krúdy Gyula

 

1907. 658. Tavasz. Elbeszélés. Irta Krúdy Gyula

1907. 46. 918. Krúdy Gyula: EGY CSÚNYA LEÁNY ÁLMAIBÓL. Elbeszélés. I. h 12 – 5

1908. 334. A postamester levelei. Elbeszélés. Irta: Krúdy Gyula

 

1908. 486-767. A bűvös erszény. Regény. Irta Krúdy Gyula

 

1908. 13. Krúdy Gyula: A NEMZETI LÁDÁBÓL.  /a káromkodásról/ h 12 – 7

 

1908. 866. Őszi vadászat. Irta Krúdy Gyula

 

1909. 31. A PRAKOVY-KISASSZONYOK HOZOMÁNYA. Elbeszélés. Írta Krúdy Gyula h 12 – 8

*

Bezeczky Gábor: A Krúdy-bibliográfia helyzete

 

…Tenesse és hadai című elbeszélés először 1906. január 31-én, másodszor pedig 1909. január 31-én jelent meg a Vasárnapi Újságban. 1906. január 31. szerdára esett. A Vasárnapi Újság viszont, vasárnaponként jelent meg. Krúdy gyakran újraközölte az írásait, néha még az is előfordult, hogy az újraközlés ugyanabban a lapban jelent meg, mint az eredeti közlemény. Mindössze annyi igaz, hogy 1909-ben valóban megjelent az elbeszélés a Vasárnapi Újságban…

 

*

 

1909. 5. 88. TENESSE ÉS HADAI.

Elbeszélés. — Írta Krúdy Gyula.

 

A téli megyei gyűlésen történt. A megyei közgyűlés akkoriban még épen olyan fontosságú volt a kis székvárosban, mint az országos vásár Szentmihálykor. A kereskedők túladtak portékáikon, mozgalom, elevenség, frissesség költözött a városkába. Az ember naphosszat az ablaknál ülhetett, mindig akadt valami látnivaló a piacon vagy a főutcában, a hol a régi megyeház állott, a melyet valami különös hagyomány folytán várnak neveztek. A szekérháziak ilyenkor méltán büszkék lehettek. Talán még a fővárosban sincs annyi pompa és fény, amennyi Szekérházán, a megyei közgyűlés egy-két napján kápráztatta a szemet. Különösen a téli gyűlés volt nevezetes, a mikor a megye urai ráértek a közügyekkel foglalkozni. Itt is, ott is feltünedezett egy-egy négyes fogat, amely könnyű szánt röpített. A díszmagyar ruhák épen alkalmatosak voltak az időjáráshoz és a kinek volt díszmagyarja, az legalább az első napon felhúzta. A vármegyei hajdúk is a jobbik gúnyájukat viselték e napokon és a vár ablakából a megye zászlója lengett. Hej, mégis csak nagydolog az a közélet! Ünnepélyes hangulat volt az egész városban és a «Medve»-ben már az ebédhez kezdett muzsikálni a cigány. A szekérháziak ott őgyelegtek naphosszat a vár körül, — az, asszonyok a gyűlésterem karzatán foglaltak helyet és mikor a főispán ő méltósága feltett kalpaggal a terembe lépett, határozottan érezni lehetett, hogy nem mindennapi dolgok történnek…

Azon a téli gyűlésen, a melyről ez a krónika regél, egy emberkerülő és mogorva ember is megjelent két hóka lován és csakhamar feltűnést keltett kopottas Zrínyijében és széles fringiájával, a mint nyugtalankodva fel és alá járt a gyűlésteremben és a szomszéd javaival valami megyei útról beszélt, a mellyel rajta kívül senki sem törődött. Széles vállú és zömök ember volt, nem nagyon öreg, de nem is fiatal. Lecsüngő bajusza olyanforma volt, a milyent a kuruc képeken láthatni és csizmáján olyan sarkantyút hordott, a mely hegyben végződött. Szürke szemében gőg, de egyben félénkség látszott…

Velem álmodott? -- kérdezi halkan.

Magával. És azt álmodtam, hogy szeret. - Az álom igazat mondott, - - felelt Sarvady Éva és bánatos, szomorú szép arcán régen letűnt boldog mosolygás suhant át.

. . . Körülbelül ez a története annak, hogy Tenesse azon a bizonyos téli megyei gyűlésen megkérte a várnagy-kisasszony kezét. Legalább is más magyarázatát nem lehet találni ennek a dolognak, mert hiszen előzménye a leánykérésnek nem volt. —És nem «reformer» többé Tenesse sem és nem rágja meg a csigahéjat, ha az öreg várnagy a gyűlésen megérintette a kezével a vállát. Sőt ő a leghűségesebb híve a kegyelmes főispánnak, a ki, hogy minél tovább éljen, kívánsága minden hazafias embernek.

P. S. Az utat is rendbe hozták

 

 

1910. 2. 47. MENYASSZONYI RUHA. Elbeszélés. — Írta Krúdy Gyula. h 12 – 7

1910. 686. A pápa. Elbeszélés Írta Krúdy Gyula

1910.  997. A Sebestyén-utcai bolt. Elbeszélés. Írta Krúdy Gyula ._. ...

1911. 27. 536. A KÓCSAG,  A HAJNAL. Elbeszélés. Írta Krúdy Gyula. h 12 – 7

1911. 43. 862. Zathureczky jó kedve. Elbeszélés. Írta Krúdy Gyula

 

Elmés és jókedvű barátom, Zathureczky mesélte nekem ezt a történetet:

Volt olyan időszak az életemben, a mikor mindenáron meg akartam házasodni. Hála Istennek, nagyon régen volt ez, és eszembe se jutott a házasság.

Az asszonynak igen váltakozó az értéke a férfiúi életben, mint valami spekuláns börzei papirosé. Hol leszáll, hol meg felemelkedik az árfolyama. Kamaszkorunkban például egy cigarettáért odaadnánk az egész asszonyi nemet. Később, mikor a szakáll erősebben ütközik, kezdjük nagyra becsülni a nőket, különösen azokat a nőket, akik idősebbek nálunk. Az én tapasztalatom szerint minden jóvérű fiatalember első szerelme a negyvenesztendős asszonyok soraiból kerül ki. A szerelmet is tanulni kell. Megbajuszosodván, távolodunk a negyvenesztendős asszonytól. A férfikor azzal telik el, hogy fiatalabb, mindig fiatalabb ideáljaink vannak. (Nem csodálom a nagyapókat, akik kéthetes leányunokájukba szerelmesek.) Ha munka, kötelesség és más egyéb dolgai nem volnának a férfiúnak, bizonyos korban egyebet sem tenne, mint örökké szerelmes lenne. Aztán a deres fürtökkel devalválódik a szerelem értéke. Jönnek egyéb ördögök, a melyek a férfi lelkébe fészkelődnek: hír, vagyon, dicsőség. Mindegyik egy-egy kis ördög, amely a férfit zavarja. Deres fejű férfiú a legritkább esetben ugrik le a toronyból szerelem miatt. És amikor a szerelem már csak alig-alig liheg, mint a fáradt juhászkutya, akkor beteszi az ajtót az egésznek — a gyomor….

 

 

 

 

PÁRISI DIVATKÉPEK. Séta-ruha; Divatos nyakbavető és karmantyú ezüstrókából; Látogató-ruha kabáttal

 

Öcsém, téged akarlak megmenteni. Hadd maradjon meg szűzen, tisztán ez a derék, jókedvű úrifajta, amelyből te származol, sohase kerüljön asszony kezébe, asszony hatalmába. Hogy el ne ronthassa az asszony a nemességét, gavallérságát. (Azt, remélem, tudod, hogy a férjek nem urak?!) Te csak maradj meg ilyennek, amilyen vagy. Sohase legyen belőled durva, rosszkedvű, hazudozó ember, amilyen minden férfi lesz az asszony befolyása alatt. Nekem meg már úgyis mindegy erre a kis időre, ami hátra van. Én már csak maradjak meg olyannak, a milyenné az asszonyok csináltak…

 

 

 

 

1912. 10. 184. KRUMASZTA ÖRÖKÖSE. E LBESZÉLÉS. IRTA: KRÚDY GYULA.

A kaszinó sörházában délelőtti sörözésnél, a hol tudvalevőleg a város minden intelligens emberének erkölcsi és társadalmi kötelessége megjelenni. Itt tudódnak ki az elmúlt éj eseményei: Ki nyert, ki vesztett a zöld asztalnál, kinek adtak éjjeli muzsikát, meg aztán miféle új pletyka kering a városban, tehát az ebédelőtti sörnek a leghívebb fogyasztói közé tartozott a többek között  Krumaszta István. Sehová se járt az öregúr szívesen, de a sörházat nem mulasztotta el soha…

 

 

1912. 490. Öreg író alkonya. Krúdy Gyula

 

 

1912. 51. 1024. A NEMZETI LÁDÁBÓL. Írta Krúdy Gyula.

 

Zathureczky, az én elmés, öreg barátom mesélte egyszer: Ha az embernek nincs felesége, sok mindenre ráér; az asszonytalan férfinak semmi dolga nincs, élvezi az életet kedvére. A legtöbb dolog az asszonyok miatt van. Én is azon az állásponton vagyok, mint a keléti meseköltő: az asszonynak olyannak kell lenni a férfi életében, hogy csak akkor jelenjen meg, amikor szükség van reá. Máskor még csak hangja se legyen. A meseköltő megírta, hogy volt egy ilyen asszony a világon. Zsebben kellett hordani; mert keszkenő volt. Ha a keszkenőt szétterítette szerencsés tulajdonosa és elmondta a megfelelő varázsigéket, asszony lett a zsebkendőből: vidám, jó, szerelmetes asszony. Majd ha megelégelte feleségét az ember, ismét z\ebre dughatta, mint előbb. Igen nagy kár, hogy, ilyen asszony csak a keleti mesében volt. Azóta az asszonyok másformák…

Estefelé azt mondtam Sárinak:

— Légy a feleségem, lelkem. A leány rám nevetett:

— Nem lehet. Zathureczky. Van már nekem uram.

Szólt és kisurrant a szobából. Felálltam és megtántorodtam:

— Gazember vagy, Napóleon, — kiáltottam az öregre.

Mert az öreg megnyerte a fogadást: egyszer boros volt Zathureczky is.

 

 

1912. 52. 1045. A Rouart-aukció (képpel) K. Gy.

 

Paris, 1912. december. A művészet iránt érdeklődők figyelmét az utolsó hetekben a Parisban lezajlott Rouart-aukció tartotta lekötve. Nagy várakozásokat fűztek hozzá s az eredmény a várakozást még talán fölül is múlta. Összesen

6 216 001 frank folyt be s ebből csupán festményekért 5 122 546 frank volt a bevétel. Meg kell jegyezni, hogy ebben az érdeklődésben a művészeti szempontokon kívül meglehetősen fontos szerep jutott a műkereskedelem iránti érdeklődésnek is, mely utóbbi mindinkább az előbbi rovására kezd érvényesülni. Henri Rouart, kinek gyűjteményét örökösei, nem tudván egymás közt osztozkodni, árverésre bocsátották…

A Rouart-aukció nyomán mindenkiben fokozott mértékben felújul a kérdés: hol fog megállni ez a fejlődés, mely a XIX. század francia műremekeinek árát az utolsó két évtizedben szédítő tempóban ily magaslatra emelte?

*

Henri Rouart, de son vrai nom Stanislas-Henri Rouart (Paris 1833 - Paris 2 janvier 1912), est un ingénieur, industriel, artiste-peintre et collectionneur français.

 

1913. 1. 2 – 142. Mákvirágok kertje. Víg regény. Írta Krúdy Gyula

 

 

 

Cím-grafika. Mákvirágok kertje.

 

1913. 8. 142. …A leány felemelte a fejét. Megragadta a gróf kezét:

- Mondja, kegyelmes úr, Milfay tudja, hogy öngyilkos akartam lenni és ott maradt az asszonyokkal?

Miklós gróf merőn a leány arcába nézett.

Különös, eddig nem sejtett érzések váltódtak ki a szívéből. A leány dús szőke haja kezére omlott és önkéntelenül, lágyan megsimogatta a leány fejét.

Egy másodpercig visszafojtott lélegzettel állott.

Aztán mélyen felsóhajtott:

- Milfay odakünn van. Majd beküldőm - mondta tompa hangon és lehajtott fővel kiment a beárnyékolt szobából.

Mire a napsütésre ért, ismét Merseházy lett, a fejedelmi vér. Büszkén felemelte a fejét és Milfay vállára tette a kezét:

- Olivér, szereted te Treszkát?

Milfay megrázkódott, aztán kesernyésen mosolygott.

— Azt hiszem: igen.

- A teremtésit! Hát miért nem szóltál? Eredj be, csókold meg a kezét, aztán vedd el, vagy csinálj vele, a mit akarsz. A leány hozományba kapja a szentvéri váram, meg a hozzá tartozó földeket. Megígértem — valakinek.

(Vége)

 

Magvető, Budapest, 1961. 726 oldal

 

*

1913. 22. 432. FALUSI REGGEL. ELBESZÉLÉS. ÍRTA KRÚDY GYULA

 

1913. 37. 730. BÚS LOVAG. ELBESZÉLÉS. ÍRTA KRÚDY GYULA

 

 

1913. 51. 1019. Mákvirágok kertje. Krúdy Gyula annyira ismeretes már mindenki előtt, aki olvasni szokott, tehetségének erői és határai annyira nyilvánvalón vannak mindenki szeme előtt, hogy alig lehet róla újat mondani. Új könyve, a Mákvirágok kertje sem módosítja semmiben a képet, a melyet róla alkottunk. Egy hosszabb elbeszélés van benne, melyet az év elején mi közöltünk és néhány novella. Valamennyi abban a körben játszik, a mely Krúdynak specialitása: zajos múltú, levitézlett urak, a kik egy félreeső felvidéki kastélyban vonulnak meg, egy igen nagy úr pártfogása alá s ott folytatják bohó, furcsa kis életüket, meleg, borongó emlékek alig elmúlt időkből, hangulatok furcsa emberekről, omladozó kúriákról, az egész széthulló, már csak emlékeiben élő régi magyar világról. Krúdy nem él a jelenben, a mi most van és történik, azt ő alig látja, a dolgok csak akkor lesznek számára valósággá, mikor már elmúltak, akkor aztán a hangulaton keresztül megelevenednek lelkében, szint, zamatot kapnak, visszhangokat vernek fel és sajátságos belső muzsikával zengnek…

A rövid novellában, ami nála mindig inkább lírai kép, mint történet, ellenállhatatlan erővel tudja megzendíteni lelkünk húrjait. Új könyvében van egy-két novella, amely legjobb dolgai közül való, ezekben határozott, biztos, érett művészet nyilvánul.

 

*  *  *

 

1913. 52. 1029. ZENÉLŐ ÓRA. Elbeszélés. — Írta KRÚDY GYULA.

 

Petőfi Zoltán számtalan próbálkozás és csalódás után végre teljesen megbizonyosodott, hogy Pesten senki sem rajong érte, kalapját tehát mélyen a szemébe húzta, a köpenyege gallérját az arca elé hajtotta, a fal mellett bandukolt az utcán, miközben a köhögést is visszafojtotta. Persze: meggyűlölte az embereket, a kik közömbösen lépkedtek el mellette, a nők párisi divat szerint öltöztek, kis virágos kalapokat illesztettek fejükre és mosolyogva, vígan csevegve mentek a Váci-utcában, miközben a Dunáról friss tavaszi szél ömlött a városba. Új házak, idegen paloták keletkeztek a régiek helyén, fényes bolti címerek terpeszkedtek ott, a hol nem régen még kis boltok voltak s a boltajtó előtt a gazda bánatos megindultsággal emelte m-g kalapját Zoltán előtt; nedves szemű szép úri dámák összesúgtak mögötte:

- Nézd, a Petőfi fia!...

Az apám még vándorszínész volt s vándorszínész vagyok én is, -- felelt Zoltán. — Amint egészséges leszek, pályázok Bács-bodrogi úrral! Nekem szabadság kell.

- Március volt, mikor elhagytam a szülei házat, a fák már rügyeztek és forspontos szekéren egyedül utaztam éjjel a pusztán, míg reggel megtaláltam a társulatot. Kis szerepet játszottam a «Nancy-i leány»-ban….

Valéria kibontotta az elemózsiás kosarat, abroszt terített a fűre, a pirosló bort metszett üvegében úgy helyezte el, hogy átcsillant rajta a napsugár, sonkát és hideg sültet bontott ki a papirosokból, a szeletelő kést megfente egy kövön.

Zoltán egy faderéknak támaszkodva állott és merengő tekintettel, fedetlen fővel nézett bele az erdőbe.

Baranghy kisasszony a terítéssel elkészülve, lábujjhegyen Zoltán háta mögé lépkedett, gyöngéden vállára hajtotta a fejét s egy percnyi csend után halkan sóhajtotta:

— Olyan embert szeretnék szeretni, a milyen maga, Zoltán.

Zoltán csendesen sóhajtott. A kezével az erdőre mutatott.

— Mily sokszor aludt szegény apáin ebben az erdőben!

 

1914. 164. Az öreg báró lelke. Elbeszélés. Írta: Krúdy Gyula

 

1915. 35. 471. Krúdy Gyula: Fehér holló a tornyon. h 12 – 6

1917. 24. 354. VERBÉNAI, VAGY EGY PESTI POLGÁR MEGTÉRÉSE.

 

Verbénai, egy puskaporos arcú agglegény, Pesten, a háború alatt is csak az esti órákban hagyta el Koronaherceg-utcai lakását, a hol műtárgyai, képei és választékos könyvei között oly magánosan élt, mint a remete-rák a tenger fenekén. Pontban hét órakor gumitalpú cipőjében, télen szénaszagú bundában, nyáron heliótroppal fecskendezett selyembélésű fekete felöltőben, vékonyra csavart esernyővel kezében, hódsapkában vagy panama-kalapban (az időjárás szerint), minden nap más nyakkendőben és más nyakkendőbe való tűvel, frissen mosott szarvasbőr kesztyűben elhagyta lakását, miután soha sem mulasztotta el a házmesterné tudomására hozni eltávozását. (Húsz év előtt kiraboltak egy lakást a szomszédban, Verbénai óvatos volt.) A Szervita-téren belépett a virágos-boltba és az ősz hajú és rózsapiros arcú boltosné minden nap ugyanazon mosollyal tűzte fel a fehér szegfűt, a melyért évenként egyszer, újesztendőkor szokott fizetni Verbénai. Egy selyem-kereskedés kirakatában tetőtől talpig megnézte magát, aztán egyforma léptekkel indult el mindennapi sétájára.

ö szerette Pestet, mint egy unatkozó utazó, a ki néhány nap könnyű eltöltésére érkezik meg a városba s kedves élménynél, esetleg egy tavaszi kalandnál egyebet nem akar emlékbe elvinni. Évtizedek óta nem ismerkedett meg új emberekkel, tehát nem is ismerte őket….

A piszkos suszter megint alázatosan köszön. A boltos az ajtóban várja. A vendéglős elébe siet. A virágárus asszony finomkodva mosolyog. A kofa nem szemtelenkedik a piacon. A kardcsörtető főhadnagyok csendes bankhivatalnokok lesznek. A lerongyosodott középosztály ismét összeszedi magát. Az intelligencia, a műveltség lesz úr a világon. Ha elmúlik a háború.

Érezte, hogy itt van az idő, a mikor szemlélődő, boldogtalan, tunya életének véget kell vetni. Tenni kell valamit. Egy terv motozott már régen a fejében, a melytől a mai napig idegenkedett. Tudta, hogy a műtárgyak, képek ára hallatlan mértékben emelkedett a háború alatt. Eladja a képeit borsos áron a hadi milliomosoknak. És a befolyó pénzen — békét vesz. Hadikölcsönt jegyez, a háborúnak adja vagyonát — a háború ellen. Verbénai ez éjszakán sorban elbúcsúzott  képeitől. Megcsókolta őket, mint az anya a háborúba induló fiát.

— Menj gyermekem, légy a haza szolgálatában, — mondotta megilletődve.

A kép-katonák sorakoztak a földön, ahová egymás mellé álltak. Volt közöttük hadnagy, kapitány. Egy valódi Munkácsy-vázlat volt,

— Holnap útra keltek édeseim, — mondta az agglegény remegő fájdalommal, de érezte, hogy belehalna, ha másképpen cselekedne. Reggel megjelent az újságokban a hirdetés, hogy Verbénai István (IV., Koronaherceg-utca) eladja műtárgyait és képeit. Található egész nap.

Krúdy Gyula

 

 

1920. 1. 11. Európa legszegényebb népei közt címmel kezdjük közölni mai számunkban Krúdy Gyula egy pompás cikksorozatát, amelyben finom tollal és meleg szóval írja le a rutén nép földjét és életét. Hazáik ez északkeleti darabját is el akarják tőlük szakítani, a magyarhoz váltig hű népének tiltakozása dacára s ez már magában is különös érdekességet ad Krúdy szép és színmagyar lelkű írásának. A cikksorozatot azon a helyen közöljük, ahol az eredeti regény szokott lenni s néhány számra fog terjedni utána; majd egy kiválóan becses regény közlését fogjuk elkezdeni.

 

1920. 1. Krúdy Gyula: Utazás Európa legszegényebb népei között, h 12 – 9.

 

Európa legszegényebb népéről, az orosz-magyarokról, más nevén: ruténekről szól ez az írás. Hívják még ezt a népet: kisorosznak is, az ő nyelvükön ez: ruszinnak hangzik; külföldön uhernek (magyarnak) mondja ö magát. Neve tehát volna elég ennek a népnek, ami már eléggé jellemzi szegénységét. A milliomos Esterházynak sohasem kellett különösebben megjelölni magát. De az egykori szegény kurta nemes felrakta névjegyére összes valódi s kölcsönzött prédikátumait….

 

 

*

 

 

„Gyönyörű kocsmai csend” – kiállítás Krúdy és a Tabán kapcsolatáról.

 

2013 többek között arról is szól Óbudán, hogy 80 évvel ezelőtt, egy vélhetően madárfüttyös májusi hajnalon itt halt meg Krúdy Gyula. Aki most egy teljes évet kapott a III. kerülettől a megemlékezésre.

 

http://mandarchiv.hu/cikk/1966/Leulni_Krudy_melle_egy_froccsre

 

 

1909. 29. címlap. A TABÁN.

 

KISEBB TÉPÁZÁSOK után, melyek festői tollazatától azért egészen mégsem tudták megfosztani, a főváros tanácsa most földrengésszerű apparátussal megy neki a Tabánnak. Eddig csak csipkedte. Egyszer kimetszett belőle egy keskenyebb húsdarabot. Ez még nem ártott a Tabánnak túlságosan. Aztán, mint mikor a beteg embernek a fogát húzzák vagy a fájós tagjait operálják, Tabán gyöngyeiből leüttetett egy-egy különösebb darabot a szabályosság elve érdekében. A Tabán azért megmaradt nagyjában az ő régi, kedves, különös és furcsa mivoltában. Mindannak, a mi szabályszerű, csökönyös tagadásával, keresztülkasul, össze-vissza és rapszodikus rendetlenségben kanyarogtak az ő ódonságot kiáltó utcái és ezekben az utcákban olyan házak, melyek semmiféle sablont nem ismertek. A pesti kő-rengetegekből idetévedt utas úgy járt ebben a festői labirintusban, mint a meseország kalandozója. Romantikát, antikvitást vagy ahogy a pesti költők mondják, levendula illatot kellett éreznie minden lépésére és a tabáni svábok, a kik persze semmit sem éreztek ezekből a fellengző impressziókból, a pesti ember kedvezéséből ezalatt szépen vagyonosodtak, gazdagodtak s vendéglőikben a romantikát kereső kirándulóknak olyan idegenforgalmi árakat szabtak, hogy méltóvá tették magukat a legkiválóbb uzsoracégek elismerésére.

Mert hiába nevezik hivatalosan Rácz-városnak a főváros eme területét, a rácokból egy templomon, néhány egyházi emberen és a várost jelölő rác, vagyis szerb szón, Tabánon kívül nem maradt más hírmondó semmi sem. Valamikor nagy életcsaták dúlhattak az itt élő törzsökös szerbség és a beözönlő svábok között….

 

 

A PUSZTULÁSRA ÍTÉLT TABÁNBÓL Török-kori ház a Kereszt-utca és Aranykakas-utca sarkán

 

Tabánban már évtizedek óta a sváb elem jutott túlsúlyra, az egykori rác élet viszont annyira kiapadt, hogy ittlétét és virágzását kultur-emlékei nyomán kell nyomozás tárgyává tenni. Ilyen mindjárt maga a név, melyről a fővárosnak ezt a részét ma is ismerik: Tabán. Mi ez? Micsoda vonatkozása van a szerbek¬ kel vagy az ebben a városrészben végbement élettel? II. Endre oklevelei között, melyeket Fejér György közölt utalások vannak: «Tabenra mons ad Budám.» …Ez a Taben(ra) hegy Buda és a hévizek között létezett volna…A rácvárosi sörház és a rácvárosi kávéház a tizennyolcadik század első éveiben olyan nevezetességek voltak, melyekről Gaal György Furkáts Tamás levelei című humorisztikus újságjában több ízben megemlékezik. A tabáni kiválóságok között pedig az iroda¬ lom emlékezik meg Vitkovics Mihályról és Virág Benedekről Mind a ketten itt laktak…1810-ben a Tabánt hatalmas tűzvész dúlta és majdnem egészen elpusztította. Egy régi emeletes ház rácsos teraszának a felirata ma is őrzi ennek a nagy tűzvésznek az emlékét….

A főváros tanácsa ezt az öreg városrészt immár sommásan elintézi. Nem egyes házak lebontásával, ócskaságok kicifrázásával, hanem az összességnek lehengerelésével. Tabán többé egyszerűen nem lesz. S épen azért, mert a főváros halaszthatatlan kiirtását határozta el, jól tenné, nagyon is jól tenné, ha a lehengerelés előtt a Fővárosi Múzeum számára hozzáértő művésszel a régi Tabánt rekonstruálná. Másutt is megcselekszik ezt, ahol törődnek a fővárosok hagyományaival.

Zuboly

 

KRÚDY GYULA: A KIS MÁRIA KACÉRSÁGAI

…Ó, ti hamvadó szerda hangulatú, nagypéntekesen bús-komoly utcácskák a Tabánban. Ti voltaképpen a szemérmesen surranó szegénység utcái vagytok. A száz esztendős, ódon kapuk lelkekre záródnak, amelyek soha sem mertek kinyílni. Szú módjára őrlő öregség himbálgatja fejét az ablakfüggönyök mögött, hervadó asszony süvít keletlen hamu pogácsái felett és skroflis kislányuknak a családanyák különös altató éneket mondanak a hóbortos Krúdyról. Ő a tabáni öregasszonyokat ugyanazzal az egy mesével vigasztalja: hosszú szeget kell verni a férfiak hátulsó fejébe, amikor azok alszanak, ameddig a hajzat eltakarja a fejbőrt, az életunt halottkémet reggel édes pálinkával vagy borral kell várni. A sírásóval jó előre megbeszélendő a dolog, hogy az "öreget" gyorsan eressze le a gödörbe, mielőtt észrevenné magát és akkor harmadnapon már jöhet három piros rózsával kezében a dalos elöljárósági írnok


tabananno.blogspot.com/2009/10/krudy-gyula-kis-maria-kacersagai.html‎

 

*

 

 

1920. 3. 26.  Krúdy Gyula: Utazás Európa legszegényebb népei között /a h 12-9. kiegészítése. G. /

 

….A Beszkidek alatt lakik a legvallásosabb rutén. Itt igazán nincs mása a népnek, mint Istene, a kihez oly buzgón imádkozik, hogy szinte arcával túrja a templom kövét. Magyarország legzordonabb tája, félelmetesen sötét erdőségekben szarvas és medve lakik, a hegyeken köd és felhő ül, a mély völgyek felett csak a sas kering néha, emberrel órákig nem találkozni ezekben a vad hegyekben, ahol az országút is csak félve közelíti meg a hegyszorosokat. (Megismertük a keleti Beszkideknek nevezett hegyvidéket Ihsoknál, hol a világháborúban folyt a drága magyar vér. Itt, az Ung folyó mentén vonultak felfelé a magyar seregek, a kiket többé sohasem láttunk viszont.) Az ördög túrta itt fel a földet. Hegyet hegyre emelt. Erdőt erdő mögé vont. Vad ez a táj, mint Kaukázus, a melyril „Korunk hőse" zengett. Messze fehérlenek a havasok, keblükből jéghideg folyók törnek elő, őserdő felett a sas kering, medv¬feje van a télnek, bárány-gyenge a tavasz....

 

 

KERTBEN. — Királyfalvy  Károly festménye.

 

…A magyar-orosz valószínűleg eredetileg pásztornép volt. Földműveléshez csak azután fogott, amint lejjebb bátorkodott a havas tetejéről. Leszállott a hegyoldalakba, fából épített magának házikót és művelni kezdte a földet. Ámde a szíve még most is a szabad természethez vonzódik. Nyárban, tavaszban egész háznépével a szabadban eszik, erdőkben, réteken, kis szántóföldjén tölti az éjszakát és szomorú, a mikor ősszel haza kell költözni. A hegyek lakói egyszerű szelídségükben megbecsülik pásztoraikat. Szívesen adják feleségül leányukat a legényhez, a ki egy-két esztendőt szolgált a havason.

A pásztor nagyon kevés időt tölt falujában, februárt, márciust, húsvétot, aztán siet vissza hegyei közé. Mikor ismerkedik meg a lányokkal, ifjakkal? A pásztorok éje, Szent János éjszakája, július első napjaiban következik el, a mikor á falusi fiatalság felkerekedik s elmegy a pásztor látogatására a havasok közé. A hegyormokon nagy tüzek gyulladnak meg, fűből, fából, szagos növényből való máglyák lobognak a nyári éjben. Eljönnek a leányok fehér bocskoraikban, szőke fejükön virággal,…Szent János tüzének őre gyógyítja a marhákat János tüzével, a tűz felé nyitja fel az állatok száját, hogy azokból kiégjen a betegség. Ő ugorja át először a tüzet. A tűz átugrásában követi őt az ifjúság. Hej, hogy ugranak a lányok! Egyik sem égeti meg fedetlen combját…

 

*  *  *

 

Krúdy Gyula: Ál-Petőfi, Szépirodalmi Kiadó, 1962.

 

138. oldal. …Inkább legyen halott az imádott költő, mintsem ő kövesse el azt a sok szélhámosságot, csalást, amelyet az utóbbi években az ő nevével véghezvittek…– Leányok, nézzetek a dolgotok után. Mert komolyan mondom, hogy elzárom előletek a legközelebbi Vasárnapi Újságot. A tisztelt szerkesztő úr is jobban tenné, ha ilyen izgató olvasmány helyett több hasznos háztartási tudnivalót közölne újságjában.

 

 

1860. 42. 506. Adatok Petőfi halálához.

 

Midőn legnépszerűbb költőnk emlékét ezennel megújítjuk, egy szent tartozásunkat s ígéretünket teljesítjük. Midőn még néhány évvel ezelőtt homályban voltunk Petőfi születése helye s ideje felett, s naponkint egymással ellenkező adatokat, sőt vitákat is olvastunk. A Vasárnapi Újságnak megdönthetetlen erejű bizonyítékokkal sikerült kideríteni azt, hogy Petőfi Sándor 1823. jan. 1-jén Kis-Kőrösön született (1. V. U. 1857. 1. és 3. sz.). Még akkor megígértük, hogy akinek feltaláltuk bölcsőjét, a magyar nemzet kedvenc költőjének, feledhetetlen barátunknak sírját is fogjuk keresni s addig nem fogunk nyugodni, míg az igazság itt is kiderül. A puszta jó szándékkal kellett beérnünk eddig, mert Petőfi halálának körülményei oly tényekkel vannak összefüggésben, miknek megemlítését a közel lefolyt időkben még mindig tiltották a viszonyok, s melyek előadása bal magyarázatokra szolgáltatott volna ürügyet. Most azonban elérkezettnek véljük az időt, hol e tárgyat többé halasztanunk nem lehet, hol be fogja látni mindenki, hogy itt csupán egy nevezetes történeti tény kiderítése forog szóban, melynek semmi más mellékcélokhoz sincs köze. Szégyen és pirulás nélkül tovább nem tűrhetjük a bizonytalanságot, s még jókor el kell magunkról hárítani a késő kornak bizonyosan bekövetkezendő vádját, hogy kortársunknak, a nemzet ünnepelt költőjének sírját fölkeresni restek voltak, s a helyett megelégedtek naponkint megújuló mendemondákkal, melyeket részint a jóakarat, de többnyire rövidlátóság s nem ritkán szándékos áltatást koholtak, vég nélküli ámításunkra. Tudni akarjuk, tudnunk kötelesség: Petőfi Sándor hol és mikor halt meg!

Az igazság kiderítése, egyelőre úgy látszik, némi nehézségekkel lesz egybekötve, amennyiben ellenmondó nézeteket is kell összeegyeztetnünk. Azonban türelmünk nem fog elhagyni. Ki akarunk hallgatni mindenkit, aki a dologhoz avatottan hozzászólni képesnek érzi magát; s ezennel fel is hívunk minden igazlelkű embert, aki nem üres pletykák, hanem meggyőződése s igaz tudomása szerinti tények előadása által kitűzött célunkhoz vezethet, szíveskedjék velünk, úgy ahogy tudja, adatait közölni. Most még számosan vannak, kik egyes részletekre híven fognak emlékezni, azóta máris 11 év múlt el s az idő halad. Nincs vesztegetni való percünk.

*

Adatok Petőfi halálához V. Ú. 1860. 506; 548; 572; 587, 599, 635; 649.

 

*  *  *

 

Tóbiás Áron / 1927 - /: Krúdy Világa, Osiris, 2003. 662. oldal. A tartalmas könyvbe, a 662 oldal egyikén sem fért bele a Vasárnapi Újság említése. Pedig Schöpflin is szerepel benne.

 

*

Más sincs a könyvtől elragadtatva: …Amit joggal kifogásolhatunk, az a könyv belső felépítése, szerkezete. Az egyes fejezetek és alfejezetek anyaga egymást keresztezi, a felosztás önkényes, s a kiválasztott részletek – nagyrészük Krúdy és mások megjelent műveiből – olykor teljesen feleslegesek. Mégis az új anyag összegyűjtéséért, a könyv hőse iránti odaadó szeretetéért és fáradozá­sáért hálásaknak kell lennünk a szerző­nek és a könyv kiadását lehetővé tevő Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár igazgató­ságának. Katona Jenő /1964/

 

 

 

Függelék

 

 

1906. 22. 359. AZ ELSIKKASZTOTT MAGYARORSZÁG.

 

Az elsikkasztott Magyarország, természetesen  osztrák művelet. A nagyszabású és bátor cselekedet, térkép alakjában látható London utcasarkain és hirdetéses tábláin. A térkép egy, az angol fővárosban rendezett osztrák kiállítás reklám-plakátján hirdeti a hatalmas és bizonyára jóllakott Ausztriát, mert hiszen egész Magyarországot lenyelte. A mellék tartományokat a térkép szerint már meg is emésztette, az anyaország körül még ott szerénykedik egy halovány határvonal, de ez is kiválóan alkalmas arra, hogy ne lehessen észrevenni. Az ilyenfajta kellemességet odaátról már sokkal jobban megszokhattuk, semhogy valami túlságosan megütődnénk rajta. Ez a tréfa éppenséggel nem új, az ilyen tendenciájú osztrák ötleteknek egész hadseregnyi az atyafisága. De minden ilyen tréfa mellett is megértünk ezer esztendőt, és Isten segedelmével meg fog érni ez az ország még sok ezer esztendőt. Magyarország nem egy osztrák nyomdában készült és nem is egy osztrák térkép-csináló tervei szerint, és ha ez a mappasajtoló olyan térképet csinált, amelyen nincs ott Magyarország, ez nem Magyarország baja, hanem a térképé.

 

 

 

A LONDONI OSZTRÁK KIÁLLÍTÁS PLAKÁTJA, MELY HORVÁTORSZÁGOT AUSZTRIÁBA KEBELEZI.

 

Ha más fegyverük nincs a Nagy Osztrák-ország megalkotására: ettől igazán nem kell féltenünk a határainkat. Különben pedig ez a behódítási szisztéma, nemcsak hogy nem nobilis, de már nem is hatásos. Belétagadni Magyarországot Ausztriába, immár meddő mesterkedés, aminek csattanós bizonysága, hogy a ki ezt a legújabb suskust észrevette és reá a nekünk elküldött fényképfölvétel útján a magyar közönség figyelmét fölhívja, nem magyar, hanem angol ember, Shrubsole úr, nemzetünk igaz és lelkes barátja. Szíves figyelmét köszönjük, az elsikkasztott Magyarország térképét, íme, bemutatjuk, de nyugodtak vagyunk, hogy az ilyen mappacsináló ötleteknek semmi ártó erejük nem lehet ott, ahol olyan barátaink vannak mint Shrubsole úr, és még egy csomó, a ki hozzá hasonlóan érez.

 

 

1919. 6. 63. AZ ÖRÖK MAGYAR.

 

A mióta bizonyos lett, hogy a háborúban vesztesek lettünk, nagyon sokan vagyunk magyarok, a kik nem merünk Magyarország térképére ránézni. Olyan szép kis folt volt Európa térképén, a formája olyan kedves volt szemünknek, olyan meghitt, gyermekkorunk óta annyira megszoktuk, annyira beletartozott gondolatainkba, hogy el se tudjuk hinni, hogy ez valaha is más legyen. S ha szemünkkel kirajzoljuk a leendő Magyarországnak azt a formáját, amelyet a szomszéd országok, és talán nyugati pártfogóik is szántak neki, ez a kép annyira sérti a szemünket, hogy rá se tudunk nézni. Akármi történik velünk, ezt az új térképi figurát mi, ma élők már nem fogjuk többé megszokni, minekünk mindig az ezeresztendős régi Magyarország lesz a szívünkben, az a szépen, szabályosan elhatárolt, igazán mondhatjuk, magától a természettől kirajzolt szívsalak Európa szíve a Kárpátok és a Duna közt. S a szívünkből csendesen, szünet nélkül pereg a vér, akármit csinálunk, akármivel foglalkozunk, akármire gondolunk, még álmunkban is a lelkünkre nehezedik a nyomasztó, tehetetlen fájdalom….

 Az elszakított országrészekben élő testvéreink tompa, sivár keserűségben töltik napjaikat. Minden mozdulatuk egy megalázás, minden pillantásuk fájdalmat okoz, mert mindenütt csak szerencsétlenségük ütközik a szemükbe. Magyar voltuk minden nyilvánításáért súlyos üldözés a büntetés, egy-egy alantas katonai parancsnok vagy kárörvendő hivatalnok kegyétől függ, hogy szabad-e egyáltalán élniük, magyaroknak lenniük. S hozzá pedig az a fellázító, megszégyenítő érzés, hogy a magyar haza lemondott róluk,…

Akármi történik Magyarországgal, egynek meg kell maradnia: az összes magyarok érzelmi egységének. Ha az országot nem tudjuk ezeréves formájában kimenteni a nagy katasztrófából, ki kell mentenünk a nemzetet. A magyarság, ha hazáját még úgy szétszedik is, egy kell, hogy maradjon. A magyar kulturát nem téphetik öt felé és nem vehetik el tőlünk, ez a miénk marad örökre. A székelyt elszakíthatják tőlünk, azért Arany János és Petőfi Sándor nekik is daloltak, Kemény Zsigmond nekünk, magyarországiaknak is szólt, a Bolyaiak nekünk is gondolkoztak. S a ki költői lélek, gondolkozó elme a magyar fajból ezután lesz, az egyformán a miénk lesz, akár Magyarországban élünk, akár bármely elszakított területen. A magyar észt, a magyar lelket nem lehet szétszakítani, egyes részeit eltulajdonítani és máshova csatolni. Az országgal tehet a kapzsiság, a bosszú-vágy, a tájékozatlanság akármit, a nemzet egy marad és oszthatatlan. S országhatárokon, mesterséges elválasztó vonalakon át, akármit csinálnak is velünk, kezet fognak magyarok a magyarokkal, lélekben és igazságban össze fognak tartozni. Az összeomlott régi Magyarország romjai fölött örökre ott fog lebegni az örök magyarság lelke.

S. A.

 

 

 

 

 

A SZENTHÁROMSÁG-TÉREN A KORONÁZÁS UTÁN A KÖZÖNSÉG A TEMPLOM FELÉ TÓDUL. — Márton Ferencz rajza

 

 

1885. 41. 702. Váczy János: ( HORNYIK JÁNOS 1812—1885.)

Alig néhány napja, hogy Kecskemétnek egyik legkitűnőbb embere, a város főjegyzője és történetírója elhunyt s egyszerű ravatalát tiszttársai és barátai közrészvéttel állták körül. Híre alig terjedt túl szülőföldje határain, amelyekhez oly híven ragaszkodott s neve csak kevesek előtt volt ismeretes. De mindazoknak, akik működését figyelemmel kisérték, kik az egyszerű, túlságosan szerény városi hivatalnok kiváló tehetségét ismerték, kik polgártársai közül segélyért, fölvilágosításért hozzá folyamodtak: be kell vallaniuk, hogy Hornyikban nemcsak szülővárosa, Kecskemét, de az egész haza tevékenyen működő tisztviselőt, szorgalmas, alapos készültségű történettudóst s résztvevő emberbarátot vesztett. Kiváló tehetségei magasabb hivatalokra is képesíthetik: de ő nem kívánt más lenni, mint egyszerű, független polgár, hogy végső leheletéig a közügynek, a történelmi búvárlatnak áldozhassa minden erejét, jó idején lemondva az ifjúság ábrándos terveiről s megelégedve szülővárosa tiszteletével, a melyet mindennél többre becsült. Ismerősei, a kiket csak megnyerni tudott, de felhasználni sohasem akart, szívesen avatták volna be a tudományos világ hangadó köreibe: de ő nem óhajtott kiváló szerepet játszani, fővágya levén, hogy munkáján, Kecskemét város történetén dolgozhassák, a melynek múltja iránt már kora ifjúságában oly élénk érdeklődést matatott s a melyet később oly szép készültséggel s gazdag adatokkal mutatott be földiéinek és a hazai tudományos világnak….

1860-ban látott napvilágot Kecskemét várostörténetének első kötete, melyet a következő években a 2-ik, 3-ik és 4-ik kötet követett, egész a szatmári békekötésig kisérvén a város és területe történetét. Az akadémia figyelmessé levén a jeles könyvre, amely a városi monográfiák között első sorban foglal helyet, sietett íróját tagjai közé választani s művének három első kötetét a Marczibányi kisebb díjjal, ötven arannyal jutalmazni. Hornyik 1863-ban el is foglalta helyét az akadémiában Az idéző pecsétről írt értekezésével s folyton dolgozott kisebb-nagyobb értekezéseken, mint a Rácok a kurucvilágban, Pusztaszer története, A rácok ellenforradalmat címűeken, amelyek részint önállóan, részint az Új Magyar Múzeumban és Századokban jelentek meg: de működésének legkiválóbb eredményét a Kecskemét történetében találjuk….

Halála megakadályozta munkája befejezését. Az akadémia megtisztelő bizalmára, melyet, mint rendkívüli szerénységgel írta, parányisága érzetében remélni sem merészelt. Csak úgy hitte magát érdemesnek, ha legalább teljes történetét megírja szülőföldjénél, amelyet félszázadon át szolgált s amely iránti égő szeretetének maradandó emléket állított. Működése azonban így is nevezetes. Hornyik így is szép helyet foglal el történetíróink között. Dr. VÁCZY JÁNOS / 26 éves ekkor, G./

 

1905. 37. 595. A Budapesti Szemle, szeptemberi száma első helyén Váczy Jánosnak tartalmas és az akkori irodalmi viszonyok részletes ismeretén alapuló tanulmányát közli a keszthelyi Helikonról, gróf Festetics György lelkes, hazafias kezdeményéről s a hozzá fűződő irodalmi vonatkozásokról… /Kiegészítés a VÁCZY JÁNOS c. fejezethez. /

 

*

 

Cholnoky Jenő (1870 – 1950)

 

1902. 1. 5. Cholnoky Jenő: VASÚT EURÓPÁBÓL AMERIKÁBA.

 

Alig, hogy az oroszok nagy erőfeszítéssel biztosították a szibériai vasútnak egészen Vlagyivosztokig való kiépítését, máris újabb és még nagyobb szabású tervekkel állnak elő…Irkuckból a Bajkál-tó északnyugati partján, Jakuckon keresztül a Behring-szoroshoz akarnak vasutat vezetni, hogy onnan Amerikával nyerjenek összeköttetést. Ha ez sikerül, akkor vasúton lehet majd New-Yorkba utazni…Ha a Behring-szoroson átvezető vasutat sikerülne valaha kiépíteni, akkor Budapestről is szárazon juthatnánk el New-Yorkba. Budapestről ugyanis ma már el lehet vasúton Moszkvába menni, a szibériai vonalra jutva, tovább Irkutckig; Irkutzktól pedig Jakuckon s a Behring-szoroson keresztülvezetne  a tervezett vonal New-Yorkba…

 

1902. 385. A Pelée-vulkán kitöréséről (képekkel) Cholnoky Jenő

 

1902. 397. Az ó-budai hegycsuszamlás (képekkel) Cholnoky Jenő

 

1902. 752. Távíró vonal az egész Föld körül (térképpel). Cholnoky Jenő