h14 – 04 Nyugatosok a Vasárnapi Újságban. IV. rész

 

2013.12. 16. – 2014. 01. 03.

 

Tartalom

 

Bevezetés

 

 

Nyugatosok folytatása

 

 

Rédey Tivadar

Révész Béla

Sárközi György

Schöpflin Aladár

Somlyó Zoltán

Szabó Dezső

Szabó Endre

Szép Ernő

Szini Gyula

Szomory Dezső

Tersánszky J. Jenő

Tóth Árpád

Tóth Wanda

Török Gyula

Turcsányi Elek

Várnai Zseni

 

Pótlás

 

Bíró Lajos

Heltai Jenő

Kárpáti Aurél

Krúdy Gyula

Lányi Sarolta

Mikes Lajos

Molnár Ferenc

Moly Tamás

Móricz Zsigmond

Nagy Endre

 

 

Függelék

 

Osvát Ernő

  Díszmagyar

  Magyarország Amerikában

 

 

 

Bevezetés

 

A negyedik fejezetben az R – V névkezdetű nyugatos alkotók művei olvashatók. Számuk – a négy fejezetben – mintegy 60, köztük a Nyugat élvonala: Ady, Babits, Kaffka, Kosztolányi, Krúdy, Móricz. A nyugatosok a lap karácsonyi mellékleteiben /amikor volt ilyen melléklet/ is megjelentek, hosszabb írásokkal. Az utolsó évfolyamokat hanyatlónak tartják. Kétségkívül szűkült a lap tartalma, de közben volt a világháború, a tanácsköztársaság.  1919 – 1921 között 21 nyugatos publikált, köztük Babits, Kosztolányi, Krúdy, Márai. Szép Ernőnek 1912 – 1919 között 20 műve jelent meg. /Ez elsősorban Schöpflin érdeme./ Vers, novella, haditudósítás. Közben a Nyugatban 22 verse, novellája.  A gazdag tartalmat szép és érdekes képek illusztrálják.

 

 

 

Nyugatosok folytatása

 

 

Rédey Tivadar / 1885 – 1953/

 

 

Nyugat 1913. 4. Figyelő

Laczkó Géza: Rédey Tivadar versei

…Rédey Tivadar költészete színes, szomorú prizma, a vívódó ifjúságé, amelyet a maga mulattatására forgat kékes homályban, gazdag lélekkel kicsinyes viszonyok között. A korrekt, hideg mosolygás mögött lelke merő seb. Lát, és szomorú pompában, tompított fénnyel ragyogtatja vissza látását, érez, s a vulkáni kavargás halk, hideg szonettek kristályában csapódik le, gondolata gyúl, s ragyogása bús-viaszos teája párájában homályosra fakul. Kint mi történik, alig tudja. Véres vagy borongó romantikus hangulat, amit az élet ad. Szomorú szívű ember, fájó intellektusa az a prizma, amelyen mind e fény megtörik. A mesék költészete, szomorú, magányos ihlet aggódva szült gyermekei e versek, bús katolikus mormolt imái a Művészethez. Szíve azé a fölszárnyalóé, ki az emelkedésben csak a lezuhanást érzi, beteges aggodalom finom tiszta, kezével nyúl a vérző húsdarabhoz, s fáj neki, hogy olyan, amilyen…

*

 

 

1913. 13. 250. Rédey Tivadar: SZÉP ASSZONY.

 

Ilyen fehérek mind az elmenők.

(Hogy ennyi szépség semmivé enyészhet!)

Becézi szemmel az egész fedélzet

És némán hódol szépsége előtt.

 

S ő csak mereng a távol habokon.

A gőzhajó fehér korlátain túl,

A messzeséget nézi — (oda indul!)

A végtelent, mely véle már rokon.  

 

A lázban égő mély szempár alatt,

Mint halvány rózsa gyenge porcelánon

Csalékony és beteg hajnal hasad.

 

Elbúcsúzik majd, mint egy könnyű álom.

Parfümje még egy percre megmarad,

S Lussin szigetén pár parányi lábnyom.

 

 

 

 

ELMERENGVE. ETTORE TITO FESTMÉNYE.

 

 

1900. 1. 7. ELMERENGVE. Ettore Tito festménye.

Alig van más nemzet, amelynek művészei olyan nagy előszeretettel festenék a saját nemzetük életéből vett jeleneteket, mint az olasz. Más országok művészei, közöttük a mieink is, szeretik képtárgyaikon a változatosságot; rendesen az újdonság, a szokatlan és ismeretlen képtárgyak kötik le figyelmüket. Nem így az olaszok. Ha egy olasz festő Rómában született, ott élt és tanult, akkor alig van rá eset, hogy csak egy várossal is tovább keresse akár első, akár későbbi képtárgyait. A szülőváros sajátságainak beható ismerete, a környezet, melyben a művész naponta mozog, olyan közvetlen erővel nyernek kifejezést művein, mint idegenén talán soha. Ettore TitoVelence szülötte…

 

 *

 

 

 

1913. 15. 290. Rédey Tivadar: BÚCSÚZÓ.

 

Valaki, aki a szívébe lőtt,

Ezt imádkozta el a vég előtt:

Imádlak, élet, részegítő kelyhe

Tikkadt ínyemnek, édes és nehéz bor…

Oh szánjátok meg e mohó szívet, ti!

Engem az élet nem tudott szeretni

Oly szertelen, mint én, szerettem őt.

Ezt mondta.

Aztán a szívébe lőtt.

 

 

1913. 42. 827. Rédey Tivadar: ZENE.

 

„Megvallom, a zenére féltékeny vagyok...” (Hoffmann: Antóniához.)

 

Azon az estén zenéről beszéltünk.

Azt mondtam: talizmán a zene nekünk,

Az élet drága ékszere,

(Emlékszel?)…

 

Az élet nekem dús és drága koncert

 Egyetlenegy hatalmas hangszeren…

 

Oh, ha e fojtott hegedű-danát

Egyszer meghallanád t

— Vagy mondd: soha?!

Hallgatsz.

   De zeng és zúg az orgona.

 

 

 

 1914. 16. 313. Rédey Tivadar: Férfi-szívvel

 

Ma alkonyórák békéje hajol rám

Dúsan és lágyan, mint ravatal-bársony,

Ma könnyet ejtek minden halott rózsán,

Ma rajtavesztek egy ellágyuláson.

 

Hivalkodó és ünnepi szavaknak

Nem szítom lángját olyan pazarul már,

De érzi, aki ma szavamra hallgat:

A szó mögött egy férfi szíve bujkál….

 

Dalol a gyermek és a férfi, hallgat.

A férfikor beszédes csöndje jön, jön.

Lásd: szót szívemnek csak e nagy csönd adhat,

Hozzám való jóságod megköszönnöm.

 

 

1914. 22. 427. Rédey Tivadar: Tengerszem

 

Oly tiszta és mély, mint a hegyi tónak

Szűz pillantása, felhők magasában…

 

Az én szerelmem amaz ősi tenger

Szikla-gyűrűbe foglalt foltnyi képe  

A lázadó vágy ősi tengerének,

Amely a földön egykor elözönlött

S meddő mezőket csókolt televénnyé,

Mely a fagallynak finom erezetjén

Végig kúszott, a szűz virágba oltva

Remegő vágyát a gyümölcshozásnak…

 

 

  1917. 26. 415. Rédey Tivadar: ERDEI MONOLÓG.

 

Erdőm te, bükkök boldog erdeje,

Oh, halld: egy magából kilendült lélek,

Kétség űzötten, tövissel tele,

Faggatja a te békés bölcsességed.

 

Mely éveimmel egyre bágyadóbb,

Mint pénz, ha veszti kalmárkézen ércét:

Tápláld tüdőm ma izmossá a szót,

Teljes zenével zengjen e beszéd még….

 

Mondom bizony: nincs élet kívüled,

Csak az, mit benned csermely meg csalit zeng

S kit künn megölt a gyilkos őrület:

Te őrzöd még az égi, régi Istent!

 

 

 

ANGKOR-WATT LÉPCSŐZETE

 

 

 

1918. 26-27. 405. Rédey Tivadar: A NYOLCVANÉYES SZILY KÁLMÁN.

 

Az Akadémia palotájában, e napokban egyik legderekasabban dolgozó tudományos egyesületünk, a Magyar Nyelvtudományi Társaság sereglett egybe, hogy szellemi vezérének, mindenben példaadó elnökének nyolcvanadik születése napját, megünnepelje…A matematikai természettant adta elő a műegyetemen, s így került a Természettudományi Társulat titkári székébe, kerek ötven esztendeje…

A tisztelet, mellyel a mi generációnk fordul nemes alakja felé, nem a pátriárka-kornak kijáró kegyelet: büszke megismerése az igaz értéknek, mely szellemi háztartásunkban ma is töretlen erejével munkál. Szily Kálmánt a nyolcvan év munkában találja: előtte tervek, mögötte — valóban ritka jutalom! — nagy, igen nagy eredmények.

 

 

1918. 37. 527. Rédey Tivadar: ÉNEK A DAMJAMCH-UTCÁBAN

 

Megrajzolom. Majd tőle elbúcsúzván

Tunyán ne lepje emlékét hamu.

 

A forradalmi régi vértanú

Nevét vallották a táblák az utcán,

Hová bús bérház, téged építettek,

Szemeid szegve boldog napkeletnek….

Vagy nézd csak, nézd: nem rokonunk-e, kedves,

Ki első éjszakánkon hű koboldként

Állt őrt az ablaknál, a vén ecetfa?

 

 

 

1918. 43. 599. Rédey Tivadar: EPITHALAMIUM*.

 

A költő:

 

Most itt vagy és enyém vagy, hitvesem

Vagy Kit annyi évem lázadón akart

S ez évelő vágy minden éve immár

Tied, s mert néked adtam: fogva tart.

Te ezt tudod s tudod, hogy oly tied már

A lelkem, mint a napfényé a harmat

S magát mohó örömmel éli rajtam

Magadba szívó sugaras hatalmad…

 

   Az asszony:

 

Sorsod vagyok, ha távol, ha veled,

Hogy térdre hulltál: gyöngébb lett-e térded?

És minden, ami fájt és a mi sértett,

Mondd, nem hozott-e hozzám közelebb?

Míg messzi jártam, volt jogom kívánni,

Hogy az elérhetőt semmibe nézd,

De nincs jogom most, két közel karodban,

Az áldott és termékeny szenvedést

Elvenni tőled csókomért cserébe…

Vagy vonz-e vágyad renyhe rózsaágyra

Lankadni lustán, lendülettelen

S míg én szerelmes szót: tőrszavú vádat

Suttogjon végzeted füledbe?

 

    A költő:

 

   Nem.

                           *Lakodalmi költemény

 

 

 

 

1918. 52. 715. Rédey Tivadar: KÖZTÁRSASÁGI PUBLICISTÁK 1848-  BAN

 

Mikor öt-hat évvel ezelőtt egy fiatal ügyvéd-képviselő az ellenzék legszélsőségesebb frakciójaként magyar köztársasági pártot alapított. Folyóiratában nagy gondot fordított rá, hogy a republikánus eszme előző magyar hitvallóinak emlékezetét megújítsa és elevenen tartsa. Természetesen a szabadságharc-korabeli köztársasági manifesztációkról is megemlékeztek. Feltűnő azonban, hogy az általuk számon tartott efféle megnyilatkozások mind 1849-ből, az április 14-iki függetlenségi deklarációt követő időkből valók. A szabadságküzdelmeinkről írt történeti munkák is jórészt csupán e hónapok republikánus mozgalmairól tudnák; ezeken is inkább csak átsiklanak, amit a kiegyezés óta új ápolásra szoruló dualisztikus felfogásnak kijáró történetírói óvatosság magyaráz. Holott a debreceni trónfosztástól a világosi fegyverletételig Magyarország a köztársaság tényleges állapotában élt…

A szabadságharc első naptári évének két elfeledett sajtó-republikánusáról   kívánunk, futólagos feljegyzést nyújtani. Az egyik egy lengyelországi származású zsidó ifjú, Szinnyei repertóriumában* a legfurcsábban hangzó magyar írói nevek egyikének viselője: Heilprin Mihály…Philadelphiában könyvvel kereskedik, New-Yorkban tanít. Utóbbi állomáshelyéről a Vasárnapi Újságot is fölkereste egy cikkével, melyben a New-yorki magyar egylet működését ismertette. 1888-ban hunyt el…

Figyelemreméltóbb Birányi Ákos agitációs működése; ez vérbeli újságírónak céltudatos munkája. Schultz Ágost (ez a valódi neve) növendék papból lett publicistává, görög filológusból republikánus izgatóvá…Köztársasági Lapok címmel újságot indít…Köztársasági káté-t szerkeszt…A lelkes kis iratra a történelem akkor más, keserves választ hozott: Világost és az abszolutizmust. Szerzője a reakció bosszúját — csodálatosképpen — elkerülte, de évekre vissza kellett vonulnia a hírlapírástól. Utóbb még Bulyovszky Gyulával vett részt — névtelenül — a Napi Tudósító szerkesztésében, majd (az egykori kispap) a Religio című egyházi lapot redigálta /szerkesztette/. 1855-ben halt meg a pesti kolerajárványban. Feledésbe merült kis kátéját az 1918-as demokratikus forradalom bízvást lenyomathatta volna propaganda célzattal, irányeszméi és érvelései annyira helytállók még ma is. Egy csillag alatti jegyzete is mintha megelevenülne e napokban: Éppen, midőn e sorokat írom, hallom, hogy Bécsben a nép respublikát kiáltott ki, s Ferdinánd császár Tirolba menekült.

 A XVIII. századvégi reverendás Martinovics után a negyvennyolcas republikánus törekvésnek Birányi az egyházi avatású harcosa. 1918-ban azután a Nemzeti Tanács élén ismét egyházi férfiú: Hock János hirdeti ki a népköztársaság államformáját.

*Heilprin Mihály, író és publicista, szül. 1822-ben Piotkrowban Lengyelországban zsidó szülőktől; rendes iskoláztatás nélkül sokoldalú tudományt, egyebek közt 18 nyelvet bírt elsajátítani. 1842-ben jött Magyarországba…Könyvkereskedést nyitott Miskolcon. 1848-ban Szemere Bertalan miniszterelnök titkára a sajtó-irodában szolgálta a szabadság ügyét. 1849-ban menekült Hamburgba, Brüsszelbe s Párisba. 1850-ben visszatért Magyarországba…1856-ban Amerikába kivándorolt és Philadelphiában könyvkereskedést nyitott; később tanító lett New-Yorkban. 1857-től a New-yorki magyar egyletnek rendes tagja volt. Meghalt 1888. máj. 10. /Szinnyei/

 

 

 

Révész Béla /1876 – 1944/

 

 

1912. 43. 872. A magunk útján. Különös, minden megszokottól különböző, de izgatóan érdekes könyv a Révész Béla új könyve. Csupa líra, nagy indulatoknak, fájdalmas felháborodásoknak, epedő reményeknek és egy erős, szinte vallásos hitnek szavakba való kitörése. Emlékeztet a formájával, a hangjának zengésével, szabálytalanul ritmikus beszédével, kenetes lendületével az ó testamentum lírai könyveire. A vallás, amelyet hirdet, forradalmi vallás, a mai kitagadottak, szenvedők, nyomorultak eljövendő boldogulásában való hit. Kötött formába nem szorított, prózai himnuszok, melyek néha szinte apokaliptikus hangon hirdetik a szenvedő milliók panaszait, az ujjongó bizalmat a jövőben, a forradalmi eszméknek való lelki odaadást. Novellák, melyek túl vannak telítve égéssel, a levegőjük forró és a kirobbanásig fülledt a beléjük sűrűsödött indulattól…Akik szeretik az ilyen önvallomásszerű írásokat, melyekből bepillanthatnak egy forrongó élet kráterébe, azok sokáig meg fognak emlékezni, elolvasása után, Révész könyvére.

 

 

 

 

1919. 22. 285. Miniatűrök. Rövid, apróra kidolgozott, erős lírával aláfestett képek, a világ roppant hullámverésének kicsi cseppjei, a melyekben szivárványosan tükröződik az élet napfénye és borúja, mind külön-külön, önálló egész, együttvéve pedig összefüggő egységbe kapcsolódnak s ebben az egységben megnőnek és megsúlyosodnak. Ez Révész Béla szép új könyvének foglalata. Prózában vannak írva, de igen gyakran egészen versnek hatnak.…. Az író csak hangszer, amelyen az élet lírája kiformálja a melódiát… Mindig van valami meghatottság benne. A szeretet meghatottsága, az író szíve tele van túláradó szeretettel, a mely keblére öleli az egész mindenséget, de különösen az embereket s azok közül is az elhagyottakat, a szenvedőket, a Krisztus elhagyatottjait. Benső áhítattal tud elgyönyörködni a természet egy jelenségén, a péklegény és a kertészleány furcsa szerelmén s a munkásember bütykös, durva kezén. Mély zengésű szociális költészet ez, nem a pártprogramok zajos pátosza, jelszavak és aktualitások retorikája, hanem az a szívbeli, az író lényébe szívódott szocializmus. Nem egyéb, mint testvéri érzés a szenvedő tömegekkel és a szenvedő egyénnek, a munkának, a küzdésnek, a nyomornak áhítatos tisztelete, programszerűség nélkül, de élményből, igaz átérzésből. Szocializmusa annál igazibb, mert szándékosság nélküli, önkénytelen, lelki kényszerből fakadó. A mód, ahogy megszólal, tömény, néha szinte túl sűrű művészet, mely épen tömény voltánál fogva érinti olykor azt a határt, ahol már a modorosság kezdődik. Révész Béla a magyar szocializmusnak eddig legkiválóbb írója, talán az egyedüli fenntartás nélküli, igazi művésze. Ő rakja annak a hídnak a pilléreit, amely átvezet az egyes osztályok irodalmából a nagy tömegek egyetemes, osztálytalan irodalmához.

 

 

 

 

 

 

 

Sárközi György / 1899 – 1945/

 

 

1935–1938 között a Válasz című folyóirat szerkesztője volt. Feleségül vette Molnár Mártát, Molnár Ferenc lányát. Fia, Sárközi Mátyás (* 1937) író, szerkesztő, a BBC Televízió munkatársa.

Sárközi Márta, született Molnár Márta (Budapest, 1907. március 21. – Budapest, 1966. augusztus 8.) magyar szerkesztő, ifjúsági író, műfordító. Molnár Ferenc író és Vészi Margit hírlapíró leánya. Első férje Horváth Zoltán publicista, második férje pedig Sárközi György író volt. Wiki

*

 

   1921. 4. 39. Sárközi György. BORDAL.

 

Nem csurran lelkem gyakorta gyatra borral;

Sötét szőlője lassan ér s édesedik,

De leve nemesebb mámorokra forral.

 

Borzong, ki issza, mint istenek serlegéből

Nektárt, ha kóstol álmában a halandó

S Héphaisztoszként hull le képzelt egéből.

 

Szent részegségre bujtalak én, hogy égjél

Tiszta tüzekben s örökké vágyakozzál

Lakni e hamvadhatatlan fényességnél.

 

Ki ifjú vagy még s istent kívánó kedvben

Illeszted ajkad új ízű poharakhoz,

Tudd, hogy isteni vért iszol e nedvben.

 

Ürítsd a kancsót s szent kábulatba omló

Lelkeddel öleld forrón át az enyémet:

Kívánom, légy te is hozzám hasonló.

 

 

 

1921. 14. 160. Sárközi György. A HALÁL FÁJA

 

Ha harsannak a fekete kürtök, én rohanok majd szédülve, szállva,

S elfogom a lágy szárnyú hangot, a halál homályos erdejében,

Mint a pillangót gyermekségem napsütötte mezőin.

 

S körülnézek az ismeretlen csönd-takarós, ködágyas erdőn:

Fölém lombok ketrece zárul, előttem vad bozót sötétlik

És mögöttem a feledésnek ágai leborulnak.

 

Némán állnak a terebély fák, meredek törzsük meg se reccsen,

Egy-egy levél hull csak le néha lassan a korhadó avarra,

Mint olvasón a csörrenő szem lehullik ájtatosan.

 

Innen már nincsen út semerre, se előre, se föl, se hátra;

Lábaim örökre megállnak, ereimben új nedvet érzek,

Karjaim a magasba nyúlnak valami égi parancsra.

 

Érzem, amint gyökerek kúsznak testemből a fekete földbe,

S ujjaim végén sűrű füstként bodrozódnak elő a lombok

Ropogva, zúgva török az égre, ágaim szerte szaladnak.

 

S a néma társak közt hatalmas, sötét oszlopként állok meg én is.

Évezredek már nem zavarnak, az idő átlép nagy koronámon

S leveleim közt mozdulatlan, jeges csönd veri fészkét.

 

Bús fa a halál zord erdejében, de kinek legmagasabb orma

Már a szférák zenéjét sejti s gyökeréig hatolni rejtett

Sugarat érez, gőgösen állok: a halál már örök élet

 

 

 

 Schöpflin Aladár / 1872 – 1950/

 

 

 

 

 

Schöpflin Aladár arcképe az 1920-as években

 

 

Schőpflin Aladár: Válogatott tanulmányok, Szépirodalmi, 1967. Bevezető tanulmányt Komlós Aladár írta. Ebből idézet:

5. oldal:…Minden héten két-három névtelen recenziót ír a népszerű hetilapban, ami 1901 – 1921 között, a Vasárnapi Újság megszűnéséig legalább kétezer recenziót tesz ki, a magyar irodalom század-eleji fénykorának páratlanul gazdag képcsarnokát…”

 

A recenziókból többet felvettünk az egyes fejezetekbe. Van közöttük, amit névvel jegyez. Tanulmányok, életrajzok is előfordulnak. Kiemelkedik közülük az 1919. 6. 63. AZ ÖRÖK MAGYAR című /h 14 – 02/.

 

*

 

 

1901. 1. 11. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Spanyol téli esték. Verses legendák. Fordította és jegyzetekkel kísérte Köröst Albin. Budapest, 1901. Örvendünk, hogy a spanyol költészetnek oly buzgó és hivatott tolmácsa akadt nálunk, minő Körösi Albin, ki már eddig két gazdag antológiát állított össze az újabb spanyol költőkből. Most egy új ágát mutatja be a spanyol költészetnek, a legendákat…

A fordítás jellemzésére célszerűnek láttuk egy kisebb részt közölni…

 

 

1901. 4. Címlap. Schöpflin Aladár: VIKTÓRIA ANGOL KIRÁLYNŐ.

1819—1901.

 

 

1901. 128. Levélposta. Elbeszélés. Írta Bret Harte. Angolból fordította S. A. (képekkel)

 

 

1901. 23. 376. A Kalevalából. A Lemminkajnen-rúnók, fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Vikár Béla. A finnek nagy nemzeti eposzának fordításával többen is próbálkoztak már irodalmunkban, köztük elhunyt jeles tudósunk, Barna Ferdinánd, aki az egész eposzt lefordította. Ez a régebbi fordítás azonban nehezen hozzáférhető, s részben már el is avult. Vikár Béla, aki nagy buzgalommal és sikerrel foglalkozik a finn, s a többi rokon népek nyelvével s a komoly tudós és a tehetséges költő tulajdonságait egyesíti magában, igazi hivatottsággal fogott bele a Kalevala új fordításába…Vikár nagy sikerrel küzdte le a nehézségeket, melyeket az eredetinek versmértéke és sajátszerű hangja támasztott. Igen ügyesen használja fel a magyar népnyelv adalékait, tájszavait a fordítás jellegzetességének emelésére. A fordításhoz bevezetést és bő magyarázó jegyzeteket fűzött, melyek nagymértékben megkönnyítik a mű élvezetét és megértését. A következőkben azt a részletet közöljük mutatványul, melyben Lemminkájnen anyja fiát keresi akit gonosz szellemek beleöltek a tóba. Érdekes e részletben az anyai szeretet gyöngéd rajza, mely sok vonásában rokonságot mutat a magyar népköltészettel:

 

Keresi a bolygót anyja,

Elveszettjét siratozza,

Fut, mint farkas hegyvölgyeken

Jár, mint mackó rengetegen,

Vizeken, mint vidra átkel,

Halmokon, mint hangya jár-kel,

Mint a sün, szigetek szélin…

 

 

 

1904. 13. Címlap. 197 – 200. oldal. Schöpflin Aladár: BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF. 1813-1871.

 

 

1904. 19. 303. Schöpflin Aladár: Jókaiban a magyar faj legszebb tulajdonságai fejeződnek ki, lelkében úgy tükröződik a nemzet lelke, mint a tó tükrében a csillagos ég. A ki őt ismeri, meg kell szeretnie s a ki őt szereti, megszerette a magyar nemzetet. Mily szerencsénk, hogy épen ő az. akit irodalmunkból leginkább ismer a világ, hogy a magyar faj az ő általa rajzolt képekben áll a népek szeme előtt! Költőink közül senki, még Petőfi sem hódította meg annyira a művelt emberiséget, mint ő, s e hódítás a magyar faj hódítása….

 

 

1907. 05. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Schöpflin: A Pál-utcai fiúk. h 12 – 5.

 

 

1910. 52. 1089. Hamupipőke ő nagysága. Újabb regényírásunknak körülbelül legnagyobb arányú vállalkozása az a regény-ciklus, amelyet Kóbor Tamás még jóval ezelőtt kezdett, melyben a mai Budapest kialakulásának rajzát igyekszik megadni. Az első tagja a ciklusnak, mely a Budapest címet viselte, a vidékről a fővárosba költöző szegény hivatalnok-családok züllését írja le komor, megrendítő képben. A Hamupipőke ő nagysága című regény, városi életünknek a züllés határait súrolva, élő rétegét rajzolja meg.  Dob-utcai apró zsidóságot, a kisiparosokat, kereskedőket, ügynököket, akik bizonytalan sorsban, napról-napra, folyton a nyomor rémétől üldözve élnek, folytonos erőfeszítésekkel hasztalanul keresik az utakat, melyek a gettó sötétségéből kivezetnék őket a napfényre, a jólétbe, a nyugodt, biztosított életbe. A rajz ebben a regényben, mint Kóbor Tamás minden művében, komor, kegyetlen, kissé fanyar…

 

 

 

1913. 41. 811. Schöpflin Aladár: BALÁZS BÉLA: «Az utolsó nap», a Nemzeti Színházban. Fiatal íróink között Balázs Béla a legproblematikusabb. Megpróbálkozott jóformán minden műfajjal, a filozófián kezdve a lírán és a novellán át a drámáig, a drámán belül a modern társadalmi és pszichológiai rajzon kezdve a misztikus misztériumon át a históriai tragédiáig. Minden munkája azt bizonyítja, hogy nem mindennapi dolgokra tör, nem éri be az író népszerű szórakoztató szerepével, több akar lenni: költő, eszmék ki-nyilatkoztatója, nemes formák játékának mestere, erős és finom lelki megindulások, transzcendens mélységek felfedezője. A gesztusa mindig nagy lendületű…

Az előadásnál, érdekesebbek voltak a felvonásközök. Nálunk egész szokatlan, hogy a közönség pártokra szakad. Most valami effélét láttunk, valamit, ami hasonlít ahhoz, amikor a közönség egy része ki akarja küzdeni a sikert, a másik rész ellenére. A nagyobbik rész passzív rezisztenciában maradt, s ezzel szemben egy lelkes kisebbség jóhiszemű klakkot / fizető tapsoló/ alkotott. Nyilván a szerzőnek vannak hívei, akik hisznek benne és biztatni akarták. Talán a szándékait szeretik Ezek a szándékok jók is, megbecsülésre méltók, de a jó szándék, sajnos, csak az erkölcs világában ér valamit, a művészet világában csak a teljesülés jön számba, sőt mennél nagyobb a szándék, annál kirívóbb a megvalósításra való erő hiánya. Mi is szeretnénk hinni Balázs Bélában s éppen azért foglalkoztunk ilyen nyomatékosan és részletesen darabjával, hogy megmutassuk, mennyire komolyan vesszük. Eddigi szkepszisünket azonban, sajnos, tovább is fenn kell tartanunk vele szemben.

 

 

1904. 15. 299. Szegény magyarok. Oláh Gábort, olvasóink jól tudják, kezdettől fogva rokonszenvvel és jóindulattal fogadtuk, az elsők közé tartoztunk, akik segítettek neki meghódítani a nyilvánosságot, érdeklődéssel kísértük fejlődésének különös változatait, várakozással néztük, mivé fogja kiforrni magát az az izgatott forrongás, amely egyik végletből a másikba sodorta, tévedéseit nem titkoltuk el, de nem ítéltük el érte. Most megjelent nagy, két kötetes regényét azonban, melynek Szegény magyarok a címe, mély elkedvetlenedéssel tettük le. Egy szertelen ambíció munkája ez a regény; de az ambícióhoz nincs meg a hozzávaló erő és a hiábavaló erőlködés megrendíti az írónak elhivatottságában való hitünket is. Az író a saját élete történetét írja le benne…

S. A.

 

 

1914. 692. A német császár. Schöpflin Aladár

 

 

1917. 16. 264. Magyar Írók. Schöpflin Aladárnak, aki lapunk e rovatának könyvismertető cikkeit már több, mint egy évtizede írja, terjedelmes könyve jelent meg Magyar írók, irodalmi tanulmányok, és tollrajzok címmel. A könyvben kisebb-nagyobb tanulmányok vannak régibb és mai magyar írókról: Vörösmartyról, Aranyról, Vajda Jánosról, Petelei Istvánról, Mikszáth Kálmánról, Gyulai Pálról, Eötvös Józsefről, Bárd Miklósról, Vargha Gyuláról, Sebők Zsigmondról, Lovik Károlyról, Heltai Jenőről, Ady Endréről, Móricz Zsigmondról, Babits Mihályról. A több mint 15 ívnyi kötetet szép kiállításban a Nyugat folyóirat adta ki; ára 4 K.

 

 

1917. 46. Schöpflin: AZ IRODALOM AZ UTCÁN h12 – 05.

1918. 37. A SZÁMTANÁCSOS. Elbeszélés. — Írta Schöpflin Aladár. h 12 – 07.

 

 1919. 12. Schöpflin Aladár. SZINHÁZ. Karinthy Frigyes: Holnap reggel

 Karinthy Frigyes: Holnap reggel Tragikomédia három ... - EPA epa.oszk.hu/00000/00022/00188/05924.htm    h 12. – 05

 

 

 

 

Somlyó Zoltán / 1882 – 1937.

 

 

 

1911. 51. 1024. Somlyó Zoltán: CSANTAVÉRI FORSPONTON./vers/ h12-7

 

Zörgő forsponton utaztam, ahogy tőled jöttem el.

Zörgő forspont barna sárban éjjel ím, így énekel:

E faluban van egy lány,

Kicsi fehér házba.

Két keze két puha szárny,

Tűzzel pántlikázva….

 

 

1912. 46. 929. Somlyó Zoltán: Galamb, h12 – 05.

 

A fák alatt már hervadott a gyep

És jött az ősz már, egyre közelebb.

 

Érett gyümölcsök sóhajtoztak ott,

S a bágyadt szél bús illatot hozott.

 

Kék fátyolával elrepült előttem,

Mint kék madár, mely ágról-ágra röppen.

 

Utána néztem. Kicsi kék galamb!

 És így lett dél; megszólalt a harang.

 

Messziről csengett s nagyon messzire.

Mint távol-kedves szerelmes szíve.

 

S a fáradt őszben nagyon csendesen

Utána sóhajtottam: Kedvesem.

 

 

 

Szabó Dezső / 1897 – 1945/

 

 

1917. 39. 632. Nincs menekvés. Szabó Dezső figyelemre méltó író és még inkább figyelemre méltóvá lesz annak számára, a ki írásait pszichológiai szemmel nézi, mint egy sajátságos, sok tekintetben abnormis típus irodalmi nyilvánulását. Nagyon szertelen és egyensúly nélküli s ez nyilvánul gondolataiban…Nagyon egyoldalúan s bizonyos indokolatlan ingerültséggel nézi az embereket, lenézően bánik velük.

 

  1919. 29. Az elsodort falu. Szabó Dezső /könyvismertetés/ h 12 – 05.

1919. 29. 340. Az elsodort falu. Szabó Dezső két-kötetes nagy regényét most igen sokan olvassák, nemcsak azért, mert körülbelül az egyetlen nagyobb igényű új magyar szépirodalmi könyv, hanem azért is; mert a tartalma erősen benne úszik a mai napok politikai sodrában. Politikai regény, vállalt célja szerint a magyarság tragédiáját próbálja egy nagy képben összefoglalni, megmutatni belső romlásunk okait s talán utat is mutatni, amelyen ebből a romlásból kiküzdhetnők magunkat. A társadalmi osztályokat sorra veszi, és sújtó kritikát mond róluk. Mindenütt csak romlottságot, elgyengült erőt, testi- lelki betegséget lát. A parasztság fél-állati öntudatlanságban, pálinka szagú lelki eltompultságban él. A vidéki középosztály, a parasztok hivatott vezetői, a papok, tanítók, mind csupa felszínes műveltségű vagy teljesen műveletlen, erkölcsileg beteg, alkoholba fúló moralitású félember a züllés határán vagy azon már jóval túl, a fővárosi intelligencia csak az üzlet után rohan sóváran, a vezető osztályok a nemzet igazi érdekei, a társadalmi és kulturális haladás iránt teljesen közömbösek. Az író a düh lendületével ontja ki magából azokat a képeket, amelyekben ezt a bomlást mutogatja előttünk, mintha valami patologikus gyönyört találna a megdöbbentő, undorító és szégyenteljes képek részletezésében. A romlott magyarsággal szemben odaállítja a hidegen számító, üzletileg szoros fegyelmet tartó zsidóságot, amely a magyarság tejfölét leszedi magának. A regénynek ez a zsidóellenes tendenciája bizonyára nagyban hozzájárul mai népszerűségéhez, de ennek nem az egyedüli tényezője. Szabó Dezsőben van valami igen erős impulzus, amely izgatottá, de egyúttal szuggesztívvé is teszi azt, amit mond. A szavak, a képek egymás hegyén hátán torlódva rohannak, roppant feszültségek és sivár ellankadás végletei közt hányódik a regény, folyton látjuk az író küszködését mondanivalójával, érezzük, hogy egész lélekkel csinálja, a mit csinál, néha szinté az önkívületig izgatja magamagát s végig játssza az érzés egész skáláját az egyszerű, nyugodt elbeszélés ritka pillanataitól fogva a magából kikelt és önmagát túlkiabáló rekedt üvöltésig. Embert látunk a regény mögött, a ki minden fenntartás, minden szemérmeteskedés nélkül, a műveltség minden önfegyelmét elhajítva tárja ki az olvasó elé a maga vulkanikus lényét: az írónak ebben az önmagával, témájával és a művészi forma rá nézve leküzdhetetlen nehézségével való harcával játszik le előttünk, mint egy izgalmas dráma, amelynek lehetetlen nem kerülni hatása alá. S ez az író, aki így kitárja magát előttünk, beteg lény, tele abnormitással, a látásnak s a reagálásnak megdöbbentő elferdüléseivel. Betege a gyűlöletnek, a dühnek. Az egész világot elárasztja gyűlöletével és minden embert betegnek, az őrültség szélén állónak lát. Nincs alakja, akibe bele ne oltotta volna a saját betegségét. Csak az ilyen beteg lelkeket tudja megrajzolni: Farcsády Jenőt, a jobbra hivatott, tehetséges, de menthetetlenül elzüllött kálvinista papot, Kurucz Ilonát, a házsártos, gonosz hárpia falusi tanítónét. Amikor egészséges, erős, harmonikus lelket próbál megkonstruálni, mint János alakjában, akiben a magyar erőt, a magyar egészséget, a magyar jövőt akarta megszemélyesíteni, írói ereje teljesen cserbenhagyja, az alaknak nincs semmi kontúrja, absztrakt elgondolás marad, az élet minden színe nélkül. Farkas Miklós alakját sem bírta megformálni, egy-egy helyzetben egy-egy mozdulatát eltalálja, de az egész alak érthetetlen zűrzavar, néha pedig egészen naiv konstrukció. A nőket nem ismeri; nőalakjai, élükön Judittal, levegővel bélelt, élettelen bábuk, akiket az író szeszélye rángat pocsolyáról pocsolyára. A szerelem titka — titok maradt az író számára; szerelmi jelenetei vagy naiv, realitás nélküli elképzelések, vagy a szerelemnek csak legalantasabb formáiban tapasztalt ember romlott fantázia-képei. Amint valamely alak meg-elevenítéséhez valami pozitívum: szeretet, gyöngédség, megértő együttérzés kellene, ott megakad az író. A jó emberekkel nincs benne kongenialítás, a komplikált, gazdag egyéniségek megértéséhez a lélektani szintéren ereje hiányzik belőle. A regény a legegyenetlenebb könyvek egyike, két-három részlete ragyogó írói képességgel van megírva, némely motívumot, emberi vonást finom megértéssel pillant meg és rögzít le, de aztán egész fejezetek következnek, a melyek olvasásakor sivatagban érzi magát az ember. Az első kötetben jóformán mindent elmond, ami mondanivalója van, a második kötetre csak töredékek maradnak, s ennek a második kötetnek a második fele már kiábrándító vergődés: az író már kész van témájával, de nem bírja befejezni és nyújtja tovább, csak üres szavakat tud már adni. A stílusa is olyan, mint az író maga: izgatott, túlzsúfolt, a kifejezéssel erőszakoskodó, sajátságos módon merev és ugyanazokat a kifejezési formákat modorosan ismétlő, Nem egyszer olyan izgatott az író, hogy írni tudása teljesen elhagyja, ilyenkor dadog és akadozik, semmiképpen sem bírja magát kifejezni. Az a brutalitás, melyet az alakjaival s általában az emberekkel szemben tanúsít, megnyilatkozik Írásmódjában is: nemcsak a magyar irodalomban, de a világirodalomban sem tudunk példát az ilyen durva beszédmódra. A regény politikai tekintetben tagadhatatlanul rámutat a magyarság nem egy betegségére/bűnére és veszedelmére, — ebben nem eredeti ugyan, mert a magyarság sorsáról és helyzetéről való koncepciója egészében véve Nagy Endre politikai költészetének parafrázisa, de megvan az  érdeme, hogy sokszor úgy hangzik, mint valami vészkiáltás, melyre megdöbbenten kell a magyaroknak felfigyelni. Irodalmi tekintetben, ha leszámítjuk a regényből azt, a mi benne reminiszcencia Móricz Zsigmondra, egy egészen sajátságos írói típust láthatunk benne igen jellegzetesen kifejeződve: egy rendkívüli írói tehetséget, amely önmagában összeomlik a saját harmonizálatlanságán, az emberi és művészi fegyelem teljes hiányán és még inkább moralitásának roppant fogyatkozásain.

 

*

Schöpflin a Vasárnapi Újságban, névtelen cikkben sújtott le a regényre.

 

szakacseniko.wordpress.com/.../szabo-dezso-az-elsodort-falu-c-regenyen..

 

*

 

SZABÓ DEZSŐ: AZ ELSODORT FALU. REGÉNY HÁROM KÖTETBEN 
ELSŐ KÖTET GENIUS KIADÁS „Ful text”

 

ELŐSZÓ…Az író énje mélyén ott vonaglik megszenvedett élettanulsága, az emberi sorsnak egy nagy felkiáltása s ő azokat az embereket és eseményeket vizionálja egybe, melyek szavakba, másokba átvivő szintézisbe szabadítják az életnek ezt a végzetes szuggesztióját. Itt nincs szükség egy mesterkélt egység stilizálására, főhősre s a harmadik oldalon már holtbizonyosra vett befejezésre. Az élet részei az élet természetes elömlésével következnek egymás után, a kezdet már mintegy folytatása és nincs külső, hókuszpókusz befejezés, az egymásra következő részek közt néha alig van külső kapocs, mint ahogy az életben sorsok mennek el egymás mellett s lesznek egymás végzetévé, anélkül, hogy ez kiordítana a külső eseményekből. És mégis ezek a részek egy hatalmas, egy szemnyitásban meglátott boltozatot adnak össze, ahol minden szó véres, ideggel átfutott része az egyetlen nagy szintézisnek. Ez az egység erősebb minden más egységnél s a legművészibb, mert az élet titokzatos, céltalannak látszó mély eszközeivel lükteti a tudatba a kiolvasott végzetet. Az első primitívebb, mesterkéltebb, stilizált szerkezet. A másik a művészet legmagasabb fejlődését jelenti s a modern irodalom leghatalmasabb arányú szintéziseit adta. Ilyen szerkezete van a háború és békének és ilyen van az Elsodort falunak is. Aki ezeket nem látja regénynek, aki ezekben nem látja meg a mindent egybefog- laló roppant boltozatot, azt vissza kell küldeni Dugonics apánk Etelkájához. Éppen a szerkezet, ez a nálunk páratlan arányú architektúra az, amivel különálló orom ez a regény a magyar irodalomban, akárcsak a Katona Bánk Bánja…

                                                      Gellérthegy, 1919 okt. 29. Szabó Dezső.

 

*

 

Szabó Dezső:Tanulmányok, esszék
Gróh Gáspár (Vál., szerk., jegyz., utószó)
Sorozat: Magyar Remekírók - Új Folyam
Megjelenés: 2007
Terjedelem: 604 o.
Műszaki adatok: keménytáblás, aranyozott vászonkötés, könyvjelző
Ár: 4500 Ft 

 

 

Szabó Endre

 

 

 

 

SZABÓ ENDRE

 

 

1901. 52. 850. Szabó Endre: Zápor; költemények. 1890—1900. Nagyobbára szatirikus költemények vannak e kötetben. A költő érzéseit, gondolatait egyszerű hangon, fellengzés és dagály nélkül mondja el, — a finnyásabb ízlés olykor a pongyolaságot és a finomság hiányát is szemére vethetné. Egy kisebb drámai költemény is van a kötetben…A könyvet a Franklin Társulat adta ki: ára két korona. Mutatványul a következő verset közöljük a kötetből:

 

Szabó Endre: Nem a koldus a legszegényebb.

 

Nem a koldus a legszegényebb;

Oh, nála sokkal nyomorúbb,

Ki aranyért sem bír szerezni

 Egy virág-koszorút.

 

Nem azt öli a fájdalom, ki

Nyög szívet tépő bú miatt;

Az a halálosan beteg, kit

Semmi meg nem ríkat.

 

Nem az a kérdés: mennyit élünk

A kalendárium szerint,

Hanem az, amit csak szívünk tud,

Hogy mennyit szenvedünk?

 

 

1904. 2. 18. RÉSZLET A BOLOND  CIMŰ VERSES REGÉNYBŐL.

Írta, s a Petőfi Társaság nagygyűlésén felolvasta Szabó Endre.

 

Nincs még vasút, nem metszte füttye

Októbernek üveg-legét,

Az országutat rótta, nyűtte

Szekér- úgy, mint hintó-kerék,

Filoxéra sem volt viszontag

S mint költője az ősi kornak

Dalolta egykor: aberant

Poena metusque* egyaránt.

Haj ! Mennyi cifra, szép fogatnak

Prüszkölt is erre a lova!

Hogy telt még akkor az uraknak,

Nem várva rossz végét soha —

— Hát hova is tűnt el mindez, hova?...

 

Mi úgysem értjük a lovas had

Hangos győzelmi mámorát:

Egy nyúl, a melyet megrohannak

Lovak, kutyák, urak! —

Nohát. Nem hős ezek mellett a hét sváb?

 

 

*Ovidius

Aurea prima sata est aetas, quae vindice nullo,
sponte sua, sine lege fidem rectumque colebat.
Poena metusque aberant, nec verba minantia fixo
aere legebantur, nec supplex turba timebat
iudicis ora sui, sed erant sine vindice tuti.

 

Elsőnek vettetett el az aranykor, amiben fenyegetés nélkül…

 

*

 

1906. 24. 386. Szabó Endre: TÖRÖD A GÖRÖNGYÖT

 

Töröd a göröngyöt, szegény magyar ember

Földhöz ragadt bajjal, nehéz küzdelemmel,

Szántasz és boronálsz hosszába, keresztbe,

Próbálgatod: a mag jobban hogy' eresztne,

S látod oszt szorongva,

Hogy munkád jég veri, apály, ragya rontja.

 

Megyen a dolgod csak homályos talánra:

Hátha a balog sors egyszer rád találna,

Hátha felsegítne, oda állva melléd,

Amint azt te tőle úgy megérdemelnéd,

De ha rád mosolyg is, a legtöbbször csalfán

Ráng a mosoly ajkán.

 

Pedig ha az ekéd, kaszád megmarkolod,

Muzsikára mén a kezeden a dolog,

Nincs más, aki veled a versenyt kiállja,

Munkád, még aki néz, az is megkívánja;

Mi Isten-verése,

Hogy meg nem nyered a várt jutalmad mégse!?

 

Valami végzet áll a sors közt s te közted,

Valami varázslat ülte meg a földed,

Valami kór annak teteje és alja,

Valami élősdi látatlanul marja,

Vagy talán-talán a

Régi bőség, áldás csömör-nyavalyája?

 

Valaminek jönni kell már valahonnan,

Valami tisztító égi háborúnak,

Amely neki dűlve a tikkasztó légnek,

Tisztogasson, mint a haragos ítélet,

Amely zúzva-törve

Élősdiektől a földünk kisöpörje.

 

Nehéz a türelem, de ha bírtuk eddig,

Csak elbírjuk tán még egy kis valameddig,

S már, amint én sejtem, látom és hallgatom,

Fény szikrázik által a nagy borúlátón,

Valahol messze, a látó-határ fölött

Villámlik, mennydörög.

 

 

 

1911. 9. 175. Új könyvek. A fenomén. Szatíra, írta Szabó Endre. Budapest, Benkő Gyula; ára 4 korona.

 

 

1911. 9. 175. A fenomén. Szabó Endrét írói pályája folyamán mindig vonzotta a szatíra; egy időben élclapot is szerkesztett, verseiben mindig szerette a szatirikus hangulatokat. Most aztán egy nagyarányú prózai szatírával szól bele a közélet dolgaiba. Formájában közel áll a regényhez, de nem ez az irodalmi forma benne a fődolog, hanem a közélet maró, sokszor haraggal tele kritikája. Krumpli Tóbiás, a fenomén története, aki egy erdőkerülő félkegyelmű fiából a maga érdeme, sőt akarata nélkül, csupán a kedvező körülmények és hatalmas pártfogók segítségével diák, majd kolduló barát, férj, grófi titkár, képviselő, sőt végül miniszter is lesz. Torzító tükörben felmutatott képe a magyar élet visszásságainak: a vallási képmutatásnak, a formák megóvása mögött rejlő erkölcsi romlottságnak, a politikai kapaszkodásnak, protekciónak, a politikusok és egyéb nyilvános szereplők tudatlanságának. Torzkép, néha nagyon is vastag vonásokkal rajzolva; a valóságot túlságos sötéten színezi, de rajzát érdekessé tudja tenni a torz vonásoknak realitásokra, sőt aktuális dolgokra való, néha csak gyöngén elleplezett és könnyen felismerhető vonatkozásokkal. Egy pár túlságosan vaskos részletét szívesen elengedné az olvasó, de gúnya nem egyszer olyan találó és éles, hogy túlzásaiban is lehetetlen fel nem ismerni a találó valóságot. A mi viszonyaink között tiszteletreméltó bátorság nyilvánul a könyvben. Ekkora nyíltsággal és merész szabadszájúsággal még alig ábrázolta valaki a magyar közéletet. Erős meggyőződés és epés temperamentum nyilatkozása ez a könyv, hangjában régi, nyersebb korok szavajárására emlékeztet.

 

 

 

 

A BETLÉRI KASTÉLY FŐHOMLOKZATA

 

 

1919. 22. 254. SZABÓ ENDRE.

 

A mai napokban is, mikor a közdolgok teljesen lefoglalják az emberek érdeklődését, joggal kérhet figyelmet a maga számára irodalmunk egy kitűnő öreg munkása, Szabó Endre. Most június 3-án tölti be munkás élete hetvenedik évét, szép öregségben, íróasztala mellett, munka közben…Verseiből néhány hónappal ezelőtt adott ki egy kötetet, forradalmi verseit, a melyekből mindenki láthatja, hogy Szabó Endre egyik úttörője volt a magyar szociális költészetnek.

Munkásságának másik része kulturális szempontból talán még nagyobb fontosságú. Ő juttatta bele a magyar kultúrába, mint ható és gyümölcsöző tényezőt, az orosz irodalmat. Rengeteget fordított a nagy orosz írókból, Dosztojevszkijt, Tolsztojt, Csehovot, Nyekraszovot…A hetvenedik év munka közben találja. Most fejezte be évek óta készülő verses regényét, A bolond címűt,  s ezzel akarta megünnepelni élete e nagy fordulóját. A regény a mostani súlyos papír-viszonyok közt nem jelenhetett még meg; a költő szívességéből itt közöljük egy részletét:

 

  Strófák a Bolond c. verses regényből.

 

. . . De hát vajon él még a régi.

Az ideális szerelem?

Hogy meglohadtak érzeményi:

Nem állítom, csak képzelem;

S hogy nem magát vádolja egy sem.

A házassági bús duettben,

Az már épen természetes,

Hisz' nincs ember tökéletes,

Nem is lehet másképp, bolondok!

Ámor finnyás, kötözködik,

Vár kényelmet, bőségi kosztot,

S ha nincs, ha már mindent kifosztott,

A szegénységtől menten megszökik…

 

Csak egy mentség van már, hiába!

Valamely biztos hivatal,

Be kell törődni az igába,

Ha éhen veszni nem akar...

 

 

1920. 1. 3. Szabó Endre: RONGYOS A CSIZMÁM

 

Rongyos a csizmám, rongyos az ingem,

Leszakad rólam maholnap minden.

Felfűtöttem már sövényt, garádot,

Ünnepem van, ha kenyeret látok.

 

Szegény szenvedő, síró feleségem

Tehetetlenül, szótlanul nézem;

Nem tudom már, hogy mivel biztassam,

Vigasztaló szóm elfogyott lassan.

 

Szegény fiúnk meg idegen földön,

Hiába várjuk, hogy haza jöjjön.

Hát sírunk, sírunk, folynak a könnyek.

De szívünk soha attól se könnyebb.

 

Csak sírunk, sírunk, míg végre intek,

Hogy kímélni kell bús könnyeinket.

Mert ha kiapad futó patakjuk:

Szegény hazánkat mivel siratjuk?!

                          1919. nov. 25. Szabó Endre

*

 

1921. 18. 207. Szabó Endre: JAMBUSOK.

 

Oh jöjjetek még vissza egyszer

Komoly, borongó jambusok.

Egy dalt a régi érzetekkel

Dalolni még talán tudok,

Hadd mondjam el ezt véletek még

Utószor, míg pihenni mennék;

Csak egy szót még, jó emberek,

Aztán elég, aztán megyek.

 

Mint sebzett sólyom röpte: zordon,

Merész volt lüktetésetek.

Vihar vert szembe, ám ti folyton

Tovább, előre mentetek;

Vívtunk, csatáztunk helyet állva

Igazságunk szolgálatába'

S bekötözvén kapott sebünk,

Megint csak azt mondók: «jerünk!»…

 

 Fáradt vagyok. Oh, lenne bárcsak

E dal utolsó sóhajom.

Bár vége lenne a tusának

Amely tör, zúz, éjen, napon

S a melyhez, mint kesergve látom,

Sehol sincs már egy jó barátom

Köszönöm, komor jambusok.

Hogy ti még el nem hagytatok.

1921. aug. 10.

 

Nyugat 1921. 24.

Szabó Endre: Kifakadás

…Kereslek, Isten: mért tűröd meg,
Hogy mind e bú csak rám szakad,
Hogy egyedül engem gyötörnek
Eves gondok, botor szavak?
Szeretném, Isten, hogy ha volnál:
A mennybeli találkozónál
Tudom, lesütnéd a szemed,
Hogy így megvertél engemet.

 

 

 

Szép Ernő 1884 – 1953 /

 

 

 

 

 

Szép Ernő

 

 

1912. 6. 103. Szép Ernő: IFJÚSÁGOM EL NE MENJ MÉG.

 

Ifjúságom el ne menj még.

Gyöngy idő, tündér erő.

Maradj még te drága vendég,

Hangom sírva kérlelő.

Már kopik sűrű hajam.

Ijedt vagyok, nyugtalan.

Érzem, unsz már és ellépnél.

Hagyván engem a faképnél.

 

Szánom-bánom hosszú álmom,

Vágyam száraz kortyait,

Gyengeségem, máléságom,

Éjszakák hóbortjait.

Tűnődésbe halt öröm,

El nem húzott függönyöm.

Meg nem rázott víg csengőim.

Elvirágzott esztendőim

 

Szeretnék még útra kelni.

Csavarogni hontalan

Zöld erdőben énekelni.

 Muzsikálni gondtalan.

Vakon vadászni veszélyt.

Úszni képek Gangeszét.

Szerelmek között habozni.

Életemmel játszadozni.

 

 

 

1912. 27. 543. Szép Ernő: HÁZTETŐ A MONTMAETRE-ON.

 

Mint szétszedett szirmai az elszáradt virágnak,

Olyanok a tetőn a barnult cserepek,

S nekem, ki csendesen bámulni szeretek,

Elég a háztető is, hogy semmit se csináljak.

 

Az ablakom szemben van az ócska háztetővel.

Fel se kell nézni, hogy láthassam az eget.

S az ég alatt a karcsú kémény-sereget,

Amely Paris felett, mint fekete nádas nő fel.

 

De nem jó, ugye nem jó menni a messzi égen.

A felhők rajzain szenvedni oktalan,

És nézni végtelen, némán, boldogtalan

Parist, a legszebb várost, ahol semmim sincs nékem….

 

Cserép, cserép, hány lehet egymás mellett egy sorba?

Egy, kettő, három, négy, milyen jól látni mind,

Ócskák közt egy piros, nini, ott egy megint,

Piros, fekete, rozsda, amott meg egypár csorba.

 

De messzi van az élet, de messzi van az élet,

Ezer csudabódé, támolygó boldogok,

Zászló leng, hinta száll, tűzijáték lobog.

Arany kocsik forognak, halk sípládák zenélnek.

(Paris)

 

 

 

1912. 43. 868. Szép Ernő: ÜDVÖZLET. Kedves olvasó! h 12 – 9

 

 

 

 

JÉGZAJLÁS A DUNÁN

 

 

1912. 44. 888. Szép Ernő: ÁKOM-BÁKOM, h 12 – 09

 

  1912. 46. 929.  Szép Ernő: SZERELMI LEVELEZŐ h 12 – 09

 

 

1912. 48. 968. Szép Ernő: Eugénia és Emília

 

A nyári éjszakában való utazgatásom közben egyszer bementem arra a tarka és bohó területre, a hol a városi emberek a napi küzdelem után elkésett gyerekjátékaikat szokták űzni, varieté, lovarda, tánchelyiség, amerikai hullámvasút, forgó kerék, mozi, abesszíniai falu, csingilingi-csárda s olcsó nyeremény-sátrak között. Sétálgatván a mindenfelől repkedő csilingelés, kacaj, kurjongatás közt, a piros, zöld, lila villanyok s bágyadt lampionok füzérei alatt, az életöröm e cifra forgatagában, tétova lépéseim megállottak egy dísztelen, nagy deszkaház előtt, amelyből az ajtó gyanánt alkalmazott és belülről egy kéztől összefogott két vászonfirhangon keresztül valami gyengéd, tiszta s andalító messziségből hangzó, gyönge zongoraszótól kísért gyerekének hallatszott. A két vászonfüggönyön, elül-hátul felkiáltó jelektől támogatva, ilyen mondatokat olvastam: Huszonöt elsőrangú női szépség! Ének és Tánc produkció! Belépődíj nincs! Kezdete éjfélkor! Műsor ára negyven fillér! Reggelig nyitva! A deszkaház homlokán nagy és kacér formájú betűkkel pingálták ki: «Első Magyar Női Dalcsarnok.» A szavak kezdőbetűit zölddel mázolták. Beléptem, a függöny mögött maga a Dalcsarnok igazgatója üdvözölt, aki arra az időre, míg a negyvenfilléres programot megvettem tőle, eleresztette a függönyt, azután megint szigorúan összefogta, mert egy kíváncsi házaspár már megállott kinn és bebámészkodott. Leültem a függöny mellé, a sarokba. A dalcsarnok deszkafalai belül szürkére voltak festve, a szegény falakat itt-ott a magyar pezsgőgyárak mámoros reklámtáblái…

Két kislány egyszerre kezdett énekelni:

 

 

Mi sok országot bejártunk,

Már mindenütt voltunk

És sok mindenféle táncot

Elsajátítottunk…

 

Oroszországban is jártunk,

Péterváron lent,

Az orosz táncot megtanulni

Kissé nehezen ment…

 

Ámde az összes tánc között,

Oh ez egészen más,

Mégis legszebb minekünk

Egy ropogós csárdás.

 

Nagyot sikítottak, magyarosan s egy pár taktusnyi csárdást táncoltak. Aztán előrefutottak, meghajoltak cirkuszi korrektséggel, visszafutottak s leszaladtak a dobogó háta mögött a lépcsőn. A direktor tapsolt, a két-három pincér tapsolt, meg egy pár művésznő is tapsolt, akik már lenn ültek az asztaloknál. Én is tapsoltam, más nem tapsolt, mert több közönség nem is volt a dalcsarnokban…

Hogy hívnak te kis bárány? Kérdem a tengerészt.

— Emília.

- Milyen Emília?

- Antoni.

- Ez az igazi neved?

— Hát mi lenne?

A sanszonetthez fordulok:

- Hát téged, kedves?

    — Eugénia…

    - Mondjátok csak ... ki írta azt a verset, a mit énekeltetek ?

   Emília felel:

- A nővérünk, aki meghalt. Nem olvasta maga Antoni Micit, tavaly aki öngyilkos lett Varsóban egy artista végett.

 

 

 

1912. 50. 1008. Szép Ernő: JÉGPÁLYA  /próza/ h 12 – 05

 

1913. 5. Szép Ernő: TISZTA MÚLT A KIADÓHIVATALBAN. h 12 - 09

   

 

1914. 7. 132. Szép Ernő: A HAVAS SZIGET.

 

Drága olvasóm, volna egy pár perced gyönge mondanivalóm meghallgatására? Bágyadtan adom át magamat a penna kényének, én magam érzem veled szemben való kötelességemet, mint úgynevezett hírlapíró és töprengtem most is sokáig, mivel tudnék hízelkedni érdeklődésednek, drága olvasóm. Keresztül-kasul képzelődtem az egész világon, emlékezetemben elkérődztem a héten olvasott újságokat, azután összeráncolt homlokkal végigborongtam Budapest életének külsőségein, utcai, kávéházi dolgokon, meg minden egyében, amit a társadalmi osztályok dűlőútjain csavarogván látni lehet. Azután a korcsolyázni siető fiatal leányok tündér lettek el előttem képzeletemben, azután a nyomorra gondoltam, meg a kórházak nehéz szagú termeiben merengő betegekre, meg a vizsgálati fogságban töprengő rabokra, azután a lezajlott Széchenyi-bálra, amelyen nem voltam jelen…

A téli sziget Budapest partjai között mintha valami elvarázsolt világ lenne. Idegen regényekből, a melyeket a legérzékenyebb ifjúkorban olvastam, s régi operákból emlékemben szendergő képekhez próbálom hasonlítani, minden benne van, de semmihez se hasonlít, minden élő és lefestett tájtól, minden emléktől és képzelettől idegen a szépsége, bája és melankóliája. Az élet télire elhagyja a szigetet, a hotelekben alszik a homály a betett zsalugáterek mögött, a vendéglők oszlopos teraszain a székek felültek az asztalokra, a galamblövészet pavilonja néma s a dúcokban lakó galambok örök boldogságról ábrándoznak, a fehér teniszpálya az angol szavakkal futkosó kisasszonyok után mélázik, néma és merengő az ünnepélyes kis cukrász…

A sziget alsó végében jégpálya van, a híd mellett, alkonyatkor színes villanykörték széles koszorúja gyullad fölötte s a bosnyák banda kezd játszani a korcsolyázóknak s az erőszakos katonazene megszelídülve s álmodozva terjeng befelé a csöndes szigetre. Ha az ember bent jár a sziget közepén, nem is tudja kivenni, mit játszanak a bosnyákok, csak tűnődésének tétova zenekíséretét hallja ős fehér lombok alatt fehér földön járva, úgy el tudja gondolni magában, milyennek kéne lenni a világnak, egy-egy reggeli vagy esti sétát naplóba lehetne írni, mint az élet legdrágább eseményeit.

 

 

1914. 14. 272. Szép Ernő: SÜT A NAP.

 

Az omnibusz oldalán fölragyognak a reklámtáblák betűi, az ablakok szikráznak, a házak sárga falai mosolyognak, szinte világítanak, ajkaim mohón nyílnak lélegzetet venni, az égne olcsó kék színe van, mint a kirakatban a selyempaplannak. Az utcán megyek és elfelejtem, hová akartam menni és megállok a járda közepén és csodálkozva nézek körül a szép időben, képzeletemet szédíti az örök idő körhintája, a melynek édes és keserves zenéjű forgásában megint a tavasz képe jött a szemem elé. Milyen szép idő van…

Áldottak legyetek fagyott magocskák a föld alatt, akik puhultok, dagadtok, gyötrődtök és fölhasadtok és szűzi zöld füvecskét hoztok világra. Áldott légy mindenféle dudva veteményes kertben, szántóföldön, árokparton és szemétdombon, melyeknek magját senki se látta, senki se vetette, melyeknek nevét senki se kérdezi, melyeket felszurkálnak, kitaposnak, elpusztítanak mindig, mégis kijönnek a földre, hogy ők is éljenek egy kicsit, mert süt a nap!

 

 

 

1914. 19. 375. Szép Ernő: LUXOR

 

Úgy képzeltem, kérlek, hogy ebben a korban már a palotám dolgozószobájában írok. Firenzében óhajtottam lakni, vagy Firenze mellett, egyedül, a művészet és a természet szépségeinek harmóniájába andalítva lelkemet, amelynek a világ nehéz terhét kell hurcolni magában. Nápolyban, a Posilipon, amely oly hosszú, halk és előkelő, mint egy hegedűszóló az Operában, ott is kinéztem egy csukott fehér kastélyt sötétzöld kertben…

A cigarettázó szultána álomalakja alatt folyik a kék Nílus, két barna bárka úszik rajta, a sárga parton pálmák, mecsetek ormai, a szfinx, a három piramis és fölöttük rózsaszínben nyomtatott felhőfoszlányok. Hányszor néztem e bágyadt szultánát a kéjes keleti táj fölött, mióta ezt a cigarettafajtát szívom. Szemeit szomorúknak, sóvárnak láttam s felém fordította tekintetét, a cigarettafüst forró és illatos sóhaj volt ajkán s szívemben keleti zene dobolt, ifjú nosztalgiám édes fájdalomban epekedett s bizarr vágyaim piros madarai röppentek el Kelet felé. Kék selyem ég, arany félhold, arany csillagok, vakmerő szenvedély s titokzatos szerencse várták ottan éjszakáimat, napjaimat unalmatlan tétlenség, édes heverés, fűszeres álmosság. Ah, egzotikus utak, amelyeket nem tettem meg. Mehetek-e még vájjon? «On ne devient pas gai en voyage.» /Nem szívesen utazik/ Honnét jut eszembe ez ? Igen: Flaubert Gusztáv írta egy levelében Egyiptomból. Mintha én írtam volna, mintha Egyiptomban is jártam volna már és Arábiában is és Indiában is és mintha senkivel se találkoztam volna sehol, csak magammal. Fölnyitom a bádogdobozt, kiveszek egy Luxort, rágyújtok, lassan kiszívom az első füstöt s tekintetem visszaesik a doboz tetejére, a szultána naiv színezésű alakjára s a primitív tájra, amelyen az unalom sárgállik, és újra bemártom a pennát a tintába, mert írni készültem, csak egy kicsit meglepett a szórakozottság.

 

 

A MARGIT-SZIGET HÍDJÁNAK ÉPÍTÉSI MUNKÁLATAI. Paur Géza rajza

 

 

1914.  21. 407. Szép Ernő: Margitsziget 1914. május 12.

 

…Sötét hintó futott el

Egy úr s egy nő ült benne

S kék volt az ég fölöttük

S fehér felhők az égen.

Ültem, hallgattam, néztem

És az jutott eszembe,

Hogy egyszer meghalok majd

S többé sohasem élek.

 

 

 

1914. 476. Ballag már a vén diák. /próza/ Szép Ernő

 

 

1915. 35. 555. Szép Ernő: DUNAPART.

 

A nap lemegy nyugat felé,

Köröskörül felhő virul,

A Vénusz csillag virrad,

A víz folyik, múlik és ragyog,

A híd kőből való sóhaj,

Kanyarodik fehér hajó,

Ifjú lányok sietnek el,

Illannak édes hangjaik,

Elúsznak bontott hajaik,

Barna derű, szőke ború,…

 

Kardom hideg markolatán

Érzem meleg balkezemet,

S állok az élet közepén

Arccal az elmúlás felé.

 

 

1915. 44. 703. Szép Ernő: OBRENOVÁC

— A noteszemből kiszakított levelek. —

 

1914 december 8. Hosszú, hosszú utcába búvik az ezred az országútról. Obrenovác. Egymáshoz ragadt fehér, sárga, zöld, kék alacsony házak. Egy-egy emelet ugrik föl az utcában. Dél van, a nap süti a falakat. Egyforma dísztelen, piszkos, fáradt házak. Köves út, ezen járni pihenés Szerbiában. A ló feltartja a fejét, szívesen csatakol a kövezet sarában. A járdán katonák jönnek-mennek, a kapuk előtt katonák állnak, stájer porcellán-pipa a mellükön. Egy emeletes ház kapuja alól tábla mered előre: K. u. K. Kommandó. A tetőről egy rúdból sűrű drótok indulnak rézsút a levegőbe. Ez volt az obrenováci posta…

Elered az eső. Az ütközetvonatot megrakták emberekkel. Minden vagonon végig sűrűn ülnek a fejek s a puskacsövek egymás mellett ágaskodnak feketén a sötétedésben. Zaj van. Mintha mindenki morogna. A vasutasok kiabálása jön-megy. A doktor folyton elkiáltja a nevem messziről, hogy tudjam, merre van. A katonák várnak a vagonokon, esik rájuk az eső. A csizmám csúszkál, az égő konyha felé megyek, a jövő-menő katonák közel hajolnak egymás arcába. A sátrakat felhúzzák. Az emberek a fejükre húzzák a pokrócokat, járkálnak. Távol egy lassú alföldi nótát danolnak. Sípolás. Az első zászlóalj indul. Múlnak a vagonok a sötétben, múlnak a mozdulatlan fejek rajtuk. A szalmatüzek a földön sercegnek, simák, küszködnek, alacsonyodnak, és végre kialszanak, mint a remények az ember szívében, egyik a másik után.

 

Belgrád közeli Obrenovác városka. háló.

 

 

1916. 18. 276. Szép Ernő: A RÉSZEG MORVA TEMETÉSE. (Emlék Szerbiából.)

 

Eszembe jut, elmesélem, hogy temették el a harctéren a nagyszakállú morva embert a debreceni népfölkelők. Novemberi reggel volt, a tréntábortól mentem vissza a harcoló ezredhez egy szekéren, a melyik kenyeret vitt, meg engemet. Olyan sár volt, amilyen csak a mesében van. Igaz, a mesében soha sincsen sár, sőt aranyföld meg gyöngyvirágföld van a mesében, amelyen bűbájos szépség forgolódik, tündérek, királyleányok, szultánok, boldog favágók, szerencsés juhászok, beszélő bárányok, tekintélyes törpék és nevetséges óriások, meg hercegek, grófok, válogatott cigánygyerekek. Abban a sárban, ami akkor Szerbiában volt, olyan sejtelmeim voltak, hogy a földnek abba az őskorába hanyatlottam vissza, mikor még nem keményedett meg, mikor még a teremtés keletlen tésztája volt ez a bámulatos világ…

A morva kinyitotta a szemét, mosolygott, fölemelte a karját, gajdolni kezdett álmosan valami osztrákságot, amit magyar fül soha nem tud élvezni. Csekély kék szemei boldogan pislogtak fölfelé. Részeg volt.

— Meghóttál sógor? — szólott le neki Kovács Jeremiás.

— Du, du, nyam-nyam-nyam... — felelt a morva.

— Vasz isz dász testvér, vasz isz nájesz? — barátkozott vele B. Szabó Gerzson. — Németül kell evvel beszélni!

— Hollaaarió, szeusz, szeusz  - motyogott a morva és nyújtotta fölfelé a karját, de rögtön visszaejtette.

— Tót? — kérdezte tőle Dorogi Máté németül

A morva nem válaszolt, lecsukta a szemét és valami nótát dajkált lusta ajkain.

Megcsiklandozták a nyakát. Arra mozgott.

— Tót vagy te sógor! Kampec vagy. Tót vagy. El kell téged temetni — beszélt neki Dorogi Máté.

   — Innye csakugyan, temessük el, emberek — örvendett B. Szabó Gerzson.

— Az ám, el kell szépen temetni a sógort.

— Hadd örüljön.

— Hadd legyen neki is pünkösdbe karácsony.

Így megtárgyalták a dolgot, avval négyen-öten, akik ott voltak, elmásztak a sárban, nagy erős ágakat csaptak le fejszével, kisebb ágakat törtek, sáros tengeri szárakat húzgáltak ki a földből, a nagy ágakat letették a morva mellé a földre, sorban hosszába, a kisebb ágakat keresztbe, a tengeri szárakat ráhányták az ágakra, megfogták a morvát, rátették erre a ravatalra. A morva aludt. Egyszer csak a morva fölemelte a fejét, jobbra-balra fordult, látta magát a levegőben vonulni a vállak fölött, nézte a fáklyát és

— Nein ... nein ... nein ... — elkezdett rimánkodni odafenn.

A magyarok hangosabban kántáltak.

— Nicht Tod! Nein! Ni-i-cht! Kein To-o-od! — nyöszörgött és üvöltött a morva és meg megrázta a fél lábát. Aztán nagy nehezen felült és széjjelnézett, a magyarok csak vitték és énekeltek egyformán. Egypár tréfás kocsis levette a sipkáját, úgy nézte a menetet. A morva úgy látszik elhitte, hogy meghalt, mert hátraejtette magát és elkezdett keservesen bőgni.

— Oh véh, o-o-o-oh . . . o-ho-ho-hoh ... — és sírt aztán békés sírással és engedte vinni magát és elhallgatott. De hirtelen csapkodni kezdett a két karjával kétfelé, mint a kocsisok, ha fáznak, fölrázta magát, ült és acsarkodott.

— Nááájn! Núúú! Húúú! Noooo! Nit begraben! Nicht sterbn! Nááájn! Duuu .. . Ná-íl ili.t — kalimpált a két lábával, végre lepottyant, nagyot esett a sárba, rögtön felpattant, s támolyogva, hadonászva, vonítva menekült:

— Nicht Toood! Nicht Toood! Lébn! Lééébn! Még a drága nagy porcellán pipáját is otthagyta a sárban.

 

 

  1916. 25. 394. Szép Ernő: A NYÚLLÁB.

 

Kérlek, kedves olvasó, tisztelj meg türelmeddel. Egy haszontalan kis históriát firkálok lefele, ami az én életem bazárjából való. Nem az az érdekes, hogy velem történt, csak az, hogy történt és akármi történt valaha valahol, az mind nagyon érdekes. Beismerem előtted, hogy magános óráimban utána szoktam járni minden csekélységnek, ami idáig való életemben előadódott. Néha vissza tudok emlékezni egy-egy sóhajra is, amely a múltban elpályázott ajkamról a láthatatlan levegőbe. Meglelem és képzeletem babrál vele s húzgálja, mint egy talált hajszálat. Minden ember minden dolga egyformán érdekel, érdekel az is, ami velem történt, mert én is egyik példánya vagyok az emberiségnek. Mint ilyen, iskolába is jártam. Algebrát is tanultam. Oh, dehogy tanultam, csak tanítottak. A tanár úr, mikor magyarázott, minden második szava után köhögött. Hallgattam a tanár urat és gondoltam, hogy beteg, azért köhög. A tanár úr, ha a köhögés elvette a szavát, olykor a tábláról elnézett a fehér falra s én láttam szórakozott szemeit. Az ádámcsutkáját is észrevettem, mert beszéd közben föl és lejárt az alacsony, fénytelen állógallér széles nyilasában és az ádámcsutka alatt a tanár úr halványkék, lapos, szerény nyakkendőjét is nézegettem, mert az is érdekelt…

Egyszer, emlékszem, a nyúlláb felett gondolkoztam, a kit a balkezemben tartottam. Szivacs helyett használtuk a nyúllábat. Egy kicsit kopott volt, megőszült a színe a sok krétától és a talpa egész lapos volt. Olyan különös volt szorongatni s érezni ujjaim érzékenységével a nyúlláb szőrzetét. A nyúllábról a nyúlnak a többi három lábára gondoltam. Vájjon a többi láb milyen pályára ment? Ez itt a kezemben, ez algebrával foglalkozik, a többi bizonyosan boldogabb és a mezőn szaladgál….

Gondolkoztam. Az a gyanúm támadt, hogy a nyulakat csakugyan megölik. Láttam már nyúlvadászatot a mezőn, de csak azt láttam, hogy a vadászok felkapják a képükhöz a puskát, durrantanak egy nagyot, azzal a nyúl elkezd sebesen vágtázni messzire, míg eltűnik. Azt hihettem, hogy azért lőnek oda, hogy a nyúl olyan remekül szaladjon. Hanem a levágott nyúlláb a szörnyű igazságot tárta elém. Az ablak nyitva volt, mert meleg tavasz volt, emeleten volt az osztály, kinéztem, a házakon túl zöld lombozatokat láttam és az ég fehér selyem felhőit.

— Hát így vagyunk? — szólott nyomott hangon a tanár úr és lenézett a noteszbe. Szégyelltem magamat. Bár már beírná azt a négyest és ülhetnék vissza a padomba, Pali mellé. A nyúlnak meg kell halni odakint a mezőn, gondoltam és nem tetszett nekem ez a dolog. A tanár úr a noteszbe hajolt, írta a négyest, rám se nézett:

— Törülje le a táblát, menjen a helyére. Fölemeltem a nyúllábat, s néztem milyen sápadt szürke felhőköröket csinálok vele a táblán. A nyúlláb a balkezemben járt, s mintha elszakadt idegei folytatódtak volna az én kezemben és karomban és a bánata annak az elmúlt kis életnek, ami ebben a nyúllábban volt, a szívemhez jött és belement a szívembe. Pedig én ártatlan voltam, én nem tudtam az algebrát.

 

 

 

 

GYULAI PÁL LEÁNYFALVI HÁZA A DUNA FELŐL. Jelfy Gyula fényképe

 

 

1917. 45. 719. Szép Ernő: KI TUDJA

.

Ki tudja fáj, vagy inkább jól esik

A falevélnek, hogyha meghajol

Mikor egy nagy csepp eső ráesik,

 

Ki tudja, hogy ezüst-e vagy smaragd,

Gyémánt, arany, parázs vagy tán fehér

A csillag, mely fönn az égen ragad.

 

Egy pillantás ki tudja, hova vész,

Ki tudja, milyen hosszú egy sóhaj.

Ki tudja, hogy a szív milyen nehéz.

 

Ki tudja az árnyék miből lehet.

Ki tudja mért repült fel a madár.

Ki tudja mit mondott a lehelet.

 

Ki tudja az őszi barack szaga

Honnan van? Mi az íz, hogy van az?

Mitől édes könny, ajk és malaga?

 

Ki tudja, merre mennek a halak.

Ki tudja, hol lopózik a halál

A tengerben meg minden víz alatt

 

 

1917. 45. 719. Szép Ernő: REPÜLÉS.

 

Álmomban én repülni szoktam,

Vagy félálomban, mielőtt elalszom.

Egyszer csak két karom kinyúlik

S mozdulat nélkül emelem magam,

Össze van a két sarkom téve,

Szemem zárva van, ajkam nyílva,

Ügy szállok, föl, föl, fölfelé.

Csodálkozom, hogy nappal, ébren

Miért nem szállok föl soha

Mikor ez olyan egyszerű…

S két karom ki van nyílva kétfelé.

Egy angyal várja tán, hogy átöleljem.

 

 

Nyugat 1918. 4.

Tóth Árpád: Szép Ernő: Emlék

Szép Ernő költészetéről szólva, csaknem mindegyik kritikusa e költészet impresszionista méltatását választotta, a költemények által keltett hangulatnak kereste színes, a Szép Ernő poézisével többé-kevésbé azonos fajtájú lejegyzését. Finom hasonlataikkal, tévetegen csapongó, pasztell-puhaságú vonalaikkal néha meglepő módon idézték fel újra e költészet kedves varázsát, de az általuk nyújtott rajz nem annyira pontos körvonalú költői arckép volt, mint inkább valamely elfolyó tónusú, szubtilis bizonytalanságú lelki tájkép. Egyetlen konkrétumot ragadtak meg újra és újra: a gyermekélet motívumainak erős jelentkezését hangsúlyozták Szép Ernő költészetében, de nem igen vették figyelembe, hogy e motívumok megszólaltatása tipikus jelensége újabb költészetünknek s egymagában véve nem alkalmas egy költői pálya jellemzésére, még kevésbé e költői pályafutás jelentőségének a méltatására. Pedig Szép Ernő költészete kétségkívül egyik legjelentősebb eredménye új líránk fejlődésének s rászolgál a részletesebb elemzésre…

 

1919. 25. 284. MONOKLI. Írta: Szép Ernő.

 

Jaj de kevés monoklit látok ezen a Pesten. Pedig én szabad szemmel is meglátom, akármilyen messzire jön az utcán egy monokli. A monokli feltűnik az embernek a feje mellett elgörgő sokadalomban. Mai nap az tűnik fel az embernek, ami nincsen. Nincsen monokli. Sötét este van most, nem igen hányja egymást az égen a csillag. Csillag, igen, vagy hold inkább, holdak ezre meg ezre volt a városon a monokli, fényes nappal is csillogó bolygórendszer, idelenn a földön futott, lebegett, cirkált, idelenn oly mélyen az ég alatt, a flaszter felett másfél és két méter közti magasságban, a férfifejek magasságában. Eltűnt ez a frivol holdrendszer. Kialudt. Ha megengedik, hát bizalmas leszek. Húsz esztendős koromig eszembe se tudott jutni, hogy magam is feltehetnék egy monoklit. Féltem, hogy kitudódik valahogy, hogy éjszakánként bőgni szoktam a szállásomon most is, mikor már egy fővárosi napilap belső munkatársa vagyok, mert az álmatlan fekvésben a magam személyére gondolok, az elszakadt gyermekidő jelenetei visszajátszódnak emlékezetünkbe, apám hasadt hegedűjét hallom és szegény kis anyám sírós valcerei látogatnak meg a csendben, azok, amelyeket a varrógépnél énekelt meg a vasalódeszka feletti hajolásában. Meg az jut eszembe, hogy mi lesz velem majd, mikor meghalok és az emberek nem kérdezve semmit tőlem leeresztenek a sírba s rám tapossák a hantokat. A monoklis urakat néztem Pesten. Elnéztem őket, az urakat meg a fiatal gavallérokat, a kiknek a szemén monokli van…

Van négyszegletes monokli is. Láttam az orfeumban egy óriás gallérú vén francia énekest, egy nagy bokrétával énekelt a párjával együtt, egy csillogó pikkelyezett francia kisasszonnyal együtt, emlékszem a refrénre:

 

Et lon lan la

La dérirette

Et lon lan la

La, dérira haha, ahhahhaa.

 

Annak a franciának négyszegletű monoklija van, zöld rámában, szalag csüngött le róla. Az órás firtatta a szememet, közellátó vagyok-e, vagy távollátó, melyik szemem rossz, hány dioptriás üveget használok, meg mindent. Rövid küzdelem után vettem nyolc hatosért egy recézett szélű gavallér monoklit. A mellényzsebembe vágtam, hazavittem, felpróbáltam. Nem akart megállani a szemem. A jobbszememről átvezényeltem a balszememre, mert nekem egész mindegy volt, melyik szemem viselem majd…

Jaj, hogy jártam vele egyszer. Szégyellem, de bevallom. Egyszer ott őgyelegtem a Stefánián, egy fényes, meleg, fiatal nyári este. Jött szembe magában egy érdekes szőke kisasszony. Villanyütést adott a gusztusomnak. Belékaptam a felső mellény-zsebembe, elő azt a monoklit, mintha nem is én lennék az a nyomorult alkalmatlan és odanyomtam a szememre az üveget. Persze beszorítottam a szememet és felhúztam a számat, de kegyetlenül, különben egy pillanatig nem állott volna meg a monokli. Hevülve és vitéz módra így masíroztam az érdekes szőkével szembe, úgy vettem észre, ő is figyelmes lett már én rám. Megszólítottam volna s tettem volna néki standé pedante / azonnal/, egy habarodott komplimentet? Mit tudom én már. Mikor másfél lépésre voltam tőle, elszánt fejjel szép világos arcának fordultam, de abban a minutában megéreztem, hogy a monokli olvad lefelé a szememről. Hát olyan iszonyatos nyavalyás grimaszt vehettem, hogy az a kisasszony egyet kacagott, félrekapta a fejét és félhanggal egy szót adott, de oly víg édes hanggal:

— Majom!

Hát aztán ma nem igen látni monoklit. Alig csillan-csillan. Fekete monokli szomorog, komorog az emberrel szembe.  Az a fekete monokli, ez már nem az a szemtelen monokli, nem az a lump, nem az a betyár, nem az a gavallér, az az úri, az a hódító, az a kalandor, az a kegyetlen, az az ifjú, könnyű és dicső, nem az az, ööö, no mi az öregem, parancsolsz talán egy kardpárbajt?

 

 

 

Szini Gyula

  

 

 

 

Szini Gyula

 

 

 

1911. 6. 107 – 108. AZ ÖRÖKIFJÚ CSOKONAI

Ki hisz ma már tündérmesében? És mégis: Csipkerózsika alvó varának kapujáról lepattan a hallgatás zárja. Száz évvel Csokonai Vitéz Mihály halála után modern mai színészek bebújnak «Az Özvegy Karnyóné» magyar incroyable /hihetetlen/ jelmezeibe és eljátsszák nekünk, huszadik századbeli magyaroknak, ezt a furcsa komédiát, amelynek ráncaiba belepenészedett az idő, és mégis, mint valami Csipkerózsika királykisasszony bontakozik ki előttünk évszázados álmából. Még érdekesebb, hogy fiatal magyar írók, akik formákat és eszméket akarnak robbantani, lelkes tüzet gyújtanak a «Lilla» költőjének bús emléke előtt, és benne látják egyik ősüket, a vergődő magyart, aki több, mint száz évvel ezelőtt már megírta, hogy „szegény hazában méltó jutalmadat nem veheted”.

Mit szólna ehhez Kölcsey, aki Himfy, Dayka és Virág mellett csak másodrendű költőnek taksálta Csokonait? Mit szólnának ehhez mindazok, akik a magyar Villonnak, az országban szertekóborló, kalandos bohémnek sohasem tudták megbocsátani azt a nyugtalanságát, féktelenségét, amely ép egyéni bélyegét teszi Csokonai költészetének, és amely mintegy modernségének, örökifjúságának titkos talizmánja? Aktuálissá vált egy jóslat, amelyet most nyilván sokszor fognak idézni, és amelyet Csokonai a „Földi sírhalma felett irt ódájában mondott:

 

Lesz még az a kor, melybe felettem is

Egy hív magyarnak lantja zokogni fog,

S ezt mondja népünk : „Oh, miért nem

Éltek ez emberi századunkban?”...

 

Így hat Csokonai a megjósolt XX. században. Vele még a híres Etesiák játszottak. A maiakkal nyugati szellők pajzánkodnak és mégis vonzza őket valami megsejtett rokonság a több, mint száz év óta porladó debreceni halotthoz.

 

CSOKONAI «ÖZVEGY KARNYÓNÉ»-JA A «NYUGAT» MATINÉJÁN A VÍGSZÍNHÁZBAN

 

 

 

FALUSI UDVAR. Pőrge Gergely rajza.

 

 

1911. 12. 235. Szini Gyula munkáiból két érdekes füzet jelent meg. Mind a kettőben olyan dolgok vannak, melyek mintegy mellékterményei az író szépirodalmi munkásságának. Az egyik füzet Stúdiumok címmel kisebb-nagyobb tanulmányokat ad irodalmi és művészeti dolgokról. Leginkább a Wilde Oszkárról szóló két részre oszló tanulmány emelkedik ki közülük… Walter Páterről szóló kis cikke arról nevezetes, hogy nálunk elsőnek figyelmeztetett az újabb angol intellektuális mozgalom egyik legérdekesebb képviselőjére. A többi cikkek Rossettiről, Heinéről, Nietzscheről, Ernest la Jeunesse-ről, Bembrandtról, Cézanneról, Beadsleyről, Lenau-ról szólnak. A magyar irodalmat az Ambrus Zoltánról szóló cikk képviseli… A másik füzet úti emlékeket rögzít meg Vándortáska címmel: Paris, Róma, Píza, London képei vonulnak el egymás után, színesen, egy könnyen hangolódó, az átélt hangulatokat hosszú gyönyörrel magába felszívó író tolmácsolása alapján. Szini Gyula azok közé tartozik, akik szeretnek utazni és érdemes is utazniuk, mert minden új hely nemcsak benyomásokat, hanem igazi élményeket jelent számára s mindenünnen önmagába elmélyedten, lelkileg gazdagodva tér vissza.

 

 

1912. 10. 190. Szini Gyula: Az orosz balett Budapesten, h12 – 05

 

…Egy lelkes kis művészcsoport valósította meg a reformot, amelyet korszakalkotónak lehet nevezni, még ha olyan lenge dologra is vonatkozik, mint a balett szoknya. Talán ebben egy új kor ízlése nyilvánul meg, amely a táncot is átszellemiesíti és a régi akrobata mutatványok helyett poézist akar a ritmus, a mozdulatok, a tánclépések világában is. A régi balett a maga elfajulásában odáig zsugorodott, hogy voltakép nem volt más mint üres, lélektelen staffázs a prímabalerina spiccelése, piruettjei, capriolái körül. Az új, orosz balettben minden egyes szereplő fontos tagja az csoportnak, külön életet él és vele játszik a darabbal. Az új balettnek tehát a lényege az, hogy a mozdulataival és mimikájával ép olyan illúziót akar kelteni, mint a színész. A zenés némajátékhoz, a színjátszáshoz viszi közelebb a balettet…

 

 

 

1912. 11. 205. Szini Gyula. A MEGSZÓLALT MÚMIA. AZ ETRUSZK-MAGYAR ROKONSÁG KÉRDÉSE. Zágráb, 1912 március 11.

 

Egy sok ezer éves múmia nyelve megoldódott és titkát megsúgta egy francia tudósnak. A rosettei kő megfejtése és az ékírás rejtélyének megoldása óta talán ilyen nyelvészeti szenzációja még nem is volt a filológusok és régiségtudósok világának. Bennünket talán első sorban érdekel ez a tudományos fölfedezés, mert csaknem egészen kétségtelenül megállapítja, hogy a titokzatos etruszk nyelv rokona a finn-ugor nyelveknek, tehát a magyarnak is. Minthogy ebből a nyelvcsaládból mi vagyunk a leginkább számba vehető elem, a külön érdeklődésünk az etruszk nyelv problémája iránt nyilván több, mint jogos, bárha különösebb érdekünk abban, hogy az etruszkokkal rokon nemzet vagyunk-e, nincsen. Minket az igazság érdekel első sorban.

Egy különös véletlen, amelyet szinte jelképesnek lehetne mondani, még inkább fokozhatja a kíváncsiságunkat. Budapesttől vasúton hét órányi távolságra, Zágrábban, az odavaló Nemzeti Múzeumban van az a múmia, amelynek pólya-szalagjáról olvasta le Jules Martha, a párisi Sorbonne tanára az etruszk nyelv titkát és a magyar-finn nyelvvel való rokonságát…

Ez a múmia, amely most a nyelvészek és régiségtudósok érdeklődésének középpontjában áll, nem volt mindig a múzeum tulajdonában, hanem egy ideig a bécsi múzeumban volt. Egy Barich nevű osztrák követségi titkár, a ki Alexandriában állomásozott, hozta el onnan magával Bécsbe. Barich-ról Bécsben a III. kerületben egy utca is el van nevezve.

A bécsi múzeumból Barich fivére, egy golubinci (szerémségi) pap örökölte a múmiát és ez ajándékozta aztán a zágrábi múzeumnak, így mondják a múzeum vezetői, tudós férfiak. Mily érdekes így ennek a kalandos múmiának a sorsa, amelyet Alexandriából kerülő úton vetett a sorsa Zágrábba, a magyarok közelébe. De még érdekesebb a múmia pólyázó szalagjának a valószínű sorsa. Alighanem etruszk hajósok vitték ezeket a felírásokat Egyiptomba, és ott hogy-hogy nem múmia-balzsamozók kezébe kerültek, pólyaszalagot hasítottak belőlük és belé bugyolálták az egyiptomi nő múmiáját. Évezredek múlva ez az etruszk fölirat a mondott kalandos úton ismét visszakerült csaknem oda, ahonnan nagy tengeri útjára elindult….

Kittit bécsi professzor, aki voloscai születésű, volt az első, aki rájött, hogy a betűket nem balról jobbra, hanem mint a keleti népekét jobbról balra kell olvasni. Ő fedezte föl, hogy ezek etruszk betűk és az és görög írásból származnak, mint az itáliai népeké általában. 1892-ben könyvet is irt tanulmányairól…

A mi számunkra most főként az etruszk föliratok fontosak, mert ezekből állapította meg Martha professzor az etruszk és a magyar-finn nyelvek közeli rokonságát. Nem szabad a múlt századbeli tudósok hibájába esni és a nyelvrokonságból rögtön származásbeli, vér- és néprokonságra következtetni. De az etruszk nyelvről föl kellene tennünk, hogy a hódító etruszkok magúkévá tették valamely leigázott finn-ugor nép nyelvét, ami olyan történelmi abszurdumnak látszik, hogy valószínűbb és tudományosabb az a föltevés, hogy az etruszkok nemcsak nyelv szerint, hanem vér szerint is az ural altáji népekhez, a finn-ugor népcsaládhoz tartoznak.

*

 

Az etruszk-magyar nyelvrokonság, illetve vérrokonság egy alternatív elmélet a magyar nyelvrokonságról. Mario Alinei olasz nyelvészprofesszor Etrusco: Uno forma archaica di ungherese („Ősi kapocs: A magyar-etruszk nyelvrokonság”) című művéből ismert. Wiki.

 

 

 

 

 

A SZARVAS TÉRI RÉGI POLGÁRI ISKOLA BUDÁN.

 

 

1912. 26. 528. Színi Gyula: CÉGTÁBLÁK.

 

Budapestet szívesen szeretjük összehasonlítani egy fiatalasszonnyal, akinek udvarolunk, akit mennél szebbnek szeretnénk látni, és akitől nem sajnáljuk a legdrágább cicomát és piperét sem. Egy városnak a szépsége azonban nemcsak palotái, házai, parkjai, szobrai szépségéből áll, hanem intim külsőségekből is, amik fölöslegeseknek látszanak, amik azonban a kulturális város hatásához hozzátartoznak.

Külföldi városok példájára nálunk is megindult a virágos Budapest című mozgalom, amit kiegészít a szép kirakatok versenyének buzdítása pályadíjakkal. Van az utca szépítésének még egy titka, amit azonban nálunk teljesen elhanyagolnak. Ez pedig nem más, mint a bolt legfeltűnőbb és legősibb tartozéka, a cégtábla vagy a cégér.

A kereskedőknek nem volna szabad elfelejteniük, hogy az ő tisztes foglalkozásuk régi-régi időkre nyúlik vissza, és hogy nekik ősi, tiszteletreméltó szimbólumaik vannak, a mikbe úgyszólván az emberiség kultúrtörténete van beleírva. A mai dekoráló művészek igen jól tennék, ha a múltból hoznák az emblémáikat, amiket aztán modern ízlésükhöz képest stilizálhatnának. Nekik kellene példát adni, hogy hogyan lehet egy bolti cégér egyszerre ízléses, természetes és feltűnő is…

Nem tudom, foglalkozott-e már valaki azzal a kicsinyesnek tetsző, voltaképp érdekes és értékes tudománnyal, a cégtáblák történetével. Mily érdekes volna tudni, hogy mi a borbély réztányérjának, a korcsmák Péter-szakállának, a szatócsbolt pergament-tekercsekből és madzag-gombolyagokból összeállított pentagramjának az eredete? Miért viseltek a vendégfogadók már az ó-korban is heraldikus állatneveket? A címer és a cégér állatai és egyéb emblémái különben is szoros összetartozást mutatnak. London utcáin a figyelmes szemlélőnek feltűnik némely ékszerészbolt, bank, váltóüzlet fölött a háromszögben elhelyezett három aranygolyó. Minden londoni ember tudja, hogy ezekben az üzletekben kézizálog fejében kölcsönt lehet kapni…

A középkorban több volt a cégér és nagyobb jelentőségű, mint most. Az utcákat még nem jelölték táblák, a házakat számok, az emberek cégérek szerint igazodtak el. Sok utcán rajta maradt a cégér neve. Erre nálunk is van példa, mint az Aranykéz-utca, Oroszlán-utca, Zöldfa-utca, Újvilág - utca, Kiskorona-utca.….Paris cégtáblái közt nem egy művészi kéztől eredt, és itt-ott múzeumokban őriznek is belőlük egy-kettőt. Jean Goujon,* Watteau és más nagy francia festők festettek cégtáblákat. Nálunk is divat volt, hogy híres emberek képeivel díszítették a cégtáblákat, mint Londonban, hol korok szerint változott a nagy emberek divatja. Egy ideig III. György piros palástja uralkodott, ezt felváltotta Washington kék ruhája, majd Napóleon, a porosz király, Drake, Nelson. Az angol költőknek, mint Shakespeare, Milton, Byron is jutott hely a cégtáblákon éppúgy, mint nálunk a mi költőinknek. A Kék medvén, az angol boltok gyakori cégére, az oxfordi herceg címeréből való, amely III. Richárd címerét szorította ki, az 1485-iki kosworti csata után. A mi Fekete kutyánk, «Fekete macskánk, Arany sasunk és egyéb ilyen bolti emblémánk is bizonyára történelmi emlék, régi családi címer nyoma.

 

*Jean Goujon / 1570 – 1566/ est avec Germain Pilon le sculpteur le plus important de la Renaissance française.

 

 *

 

1912. 40. 800. Színi Gyula: AZ ÉLHETETLEN. ELBESZÉLÉS, h 12 – 09.

…A tubafa felől jött a hang és így folytatta:

Én beszélek, a tubafa szelleme. Holnap elvirágzom és ezért búcsúzni akarok tőled. Mikor először megismertél, sugalltam neked egy remekművet, a lótuszvirág-asszonyt, amint fehér elefántja fejére dűl hanyagul. Hol van ez a remekmű? Századokra, örök időre szólt volna. Éhezned, szenvedned, küzdened kellett volna miatta, de legalább elmondhattad volna, hogy nem éltél hiába. Neved halhatatlansággá változott volna. De te megelégedtél az olcsó dicsőséggel. Száz szál asszonyt, száz csinos képet festettél, de holnaptól kezdve valamennyi egy hajítófát sem ér. Tűzre kerül mind. Holnap elvirágzom. Nem leszek többé a szerencséd. Nem leszek többé a művészeted. Csak tengernyi pénzed marad, de vigyázz, mert semmisem mulandóbb, mint a pénz. Holnaptól kezdve elmúlik a fiatalságod, megvásik az étvágyad, elszáll a művészi erőd. Nem leszel többé semmi, semmi, csak gazdag ember. Te akartad. Hol a remekmű, József, hol a remekmű?

Így szólt a tubafa szelleme. A hangja olyan volt, mint egy szűz leányé, a szakála pedig mint egy prófétáé.

                                        -----

 

 

 

  1912. 47. 940. SIHEDEREK. ELBESZÉLÉS. ÍRTA SZINI GYULA

 

Kalapvarrónő volt Júlia, tizenöt éves, romlatlan. A belvárosi korzó gavallérjai alig méltatták figyelmükre, ha öreg este hazabotorkált. A Szalonból jött, ahol csekély bér fejében kalapokat kellett tűzdelnie kora reggeltől néha késő éjszakáig is. Emlékeztem rá, amikor még ormótlan, kötött sipka volt a fején és ferdére tiprott cipőben nagy kalapskatulyákat cipelt. Néha másodmagával ment, egy hozzá hasonló kifutó leánnyal.

Meg-megálltak a kirakatok előtt és egymásnak magyarázták a női divat újdonságait, a melyek csillogó, színes buborékokként jönnek-múlnak. Eközben észre sem vették, hogy a kis, fázékony kabátjuknak nincs egyáltalán divatos szabása. Olcsó szalag, csipke vagy néhány fillérbe kerülő dísz mutatta csak, hogy már ezekben a kis leányokban is felébredt a hiúság, a nő.

És aztán egy esztendő alatt a kis pesti vézna, jelentéktelen masamódpatkányból csinos, szemrevaló nő lett. Júlia fölcseperedett. Akkor a szegényes, olcsó ruha már lerítt róla és gömbölyödő, feszülő idomairól. A Kossuth Lajos utcán végig már sűrűn találkozott kihívó, mérlegelő, tapogatózó pillantásokkal. Nem is mert hosszasabban elálldogálni a kirakatok előtt. És egyszer megismerkedtünk. Nem futott el előlem, nem volt vad. Szinte bizonyosra vettem, hogy már megunta a szegényes ruháját, a nyomorúságát, és az első jött-ment gavallérnak szabad prédájává lehet….

Az a gondolat, hogy színházban fog ülni és lornyettezni fogják, fölkeltette benne a hiúság mindennél erősebb érzését. Ez acélozta meg az akaraterejét is.

Csak három napja volt arra, hogy szegény rongyainak gubójából ragyogó, színes pillangóként bújjon elő. Más szóval bárom napja volt csak arra, hogy megvarrhassa maga a ruháját. Minthogy nappal kenyérért dolgozott, az éjszakáit kellett megrabolni, hogy idejére elkészüljön az új, pompás, divatos ruhájával. Csak a mesékben történnek olyan Hamupipőke-csodák, amilyent Júlia végbevitt. Talán tündérek siettek a segítségére éjjel, mert a nevezetes színházi estére készen lett a ruhája.

Idegen ember számára ez az öltözet bizonyára nem volt egyéb, mint egy odahaza varrt szegényes toalett, amiről lerí az olcsóság. De amint Júlia magára öltötte a tükör előtt, a ruhakápráztató csodává változott át, mintha igazán tündérek szőtték volna. A tükör nem hazudott…

Féltékenyen figyeltem Juliára. Ügy ült mellettem, mintha varázslat alatt volna. A szeme sem rebbent meg, a lélegzetét is visszafojtotta. Egész testével és lelkével a színpadra figyelt, mintha én ott sem volnék. Aztán hirtelen rám mosolygott. Szinte elszégyellte magát, hogy annyira megfeledkezett rólam…

Nem, nem bírtam tovább. Éreztem, hogy féltékeny férfi lettem. Ha botrány lesz, legyen botrány. A tolakodót vissza fogom kergetni a helyére. Ha kell, arcul ütöm. Egész, testemben reszketve megfordultam, mert eddig háttal voltam az idegen felé, aki a hátulsó sorból udvarolt a padsoron át Júliának. Egyenesen a szemébe akartam nézni és izzó pillantásommal, talán az öklömmel is lesújtani reá. Hirtelen mozdulatommal azonban levertem egy keménykalapot, amely a hátulsó padsor peremére volt téve. A kalap után hajoltam, udvariasan fölemeltem és körülnéztem, hogy ki jelentkezik érte.

Ellenséges, pápaszemes tekintettel találkoztam. Egy öregúr nyújtotta a kezét és én ámulva ismertem benne Palinayra, a hetedik A osztály főnökére.

- Maga a Bé-be jár, ugye? — kérdezte a tanár úr komoly szigorral, miközben átvette a kalapját. Mit felelhettem neki egyebet, mint hogy:

- Igen, tanár úr!  

És visszaroskadtam a helyemre. A hős Romeóból hirtelen alázatos diákká vedlettem vissza és oda volt minden férfiasságom. Júlia pedig kacagva, megszépülve, diadalmasan hallgatta a tolakodó idegen fiatalembernek gőgicsélő, udvarló, kényeskedő szavait. És többé nem is találkoztunk

 

 

 

1912. Karácsony, 25. SZÍNI GYULA: BERCEUSE* TRAGIQUE.

 

Egy öreg kastély elaggott zongorájának egy húrja megpattant, és a következőket búgta el: A dubravai kastély úrnője, Helén asszony kinézett ablakán a parkba, amelyben a terebélyes fenyőfák a hó alatt olyanok voltak, mint a száz fodros fehér ruhás leányok. Az óra halkan ketyegett a szobában, mintegy csöndes szívveréssel. A függönyök még azt a csöndet is megszűrték, a mely odakinn hallgatott Egy kései, eltévedt légy zümmögött az ablaktábla körül és emlékeztetett arra az időre, amikor még nyár volt és a napfény szitáló porfelhőre szőtte csipkés, játszadozó virágait.

— Emlékszel? — suttogta Helén asszony. Fehér vászon ruha volt rajtam vérpiros rózsával a keblemen, és te rám borultál. Én eltoltalak magamtól, de te vadul felém nyújtottad az arcodat és a rózsáról egyszerre mind leperegtek a  szirmok. Ez volt az első csókunk. A férjem még nem sejtett semmit, és még szabad volt a házunkba járnod. Remegő ujjaival lágyan simogatta a kedvese fejét, a mely az ölében pihent.

— A paripád már abrakolt. Ilkának hívják, úgy-e? El is aludt az istállóban. Bizonyára nagyon fáradt.

Kaál az asszonyra egy pillantást vetett, amely némán beszélt arról a sóvárgásáról, amely a lovának szárnyat adott.

Fáradt vagy? — dédelgette az asszony. — Nem csodálom, négy óra hosszat voltál nyeregben, a kedvemért. Még jó, hogy idején megkaptad a táviratomat. Már nagyon, nagyon vágytam rád, és halkan, anyásan tovább simogatta a kedvese gömbölyű, szőke fejét. …Helén asszonynak eszébe jutott ez a boldog, zavartalan kor, amire úgy emlékezett vissza, mint egy szelíden fodros, álmodozó tóra, amit valahol útközben a Kárpátokban látott, és amely úgy el volt rekesztve a világtól, mint egy leányfürdő, ahol szemérmes tündértestek szedik magukra a rengő harmat cseppeket.

— Tente baba, tente…

Nincs bűnös szerelem, merengett az asszony — vagy talán azt nevezik bűnnek, hogy ölemben tartom alvó szerelmesemet és egyetlen rossz gondolat, egyetlen céda vágy sem borzongat meg. Elüldögélnék így az ítélet napjáig is. Kaál nyugtalanul kezdett pihegni, de az álom újra meg újra elnyomta.

— De ez a nagy, nehéz gyerek — mondta magában az asszony — egyszer csak föl fog ébredni és szégyellni fogja gyöngeségét, hogy légyottra jött, e helyett pedig csöndes szundikálás lett a nagy szerelemből. Az asszony kihúzta Kaál feje alól a karját, amely már holtra fáradt. Kaál mély álmában nem tudta, hogy mi történik vele. Csókra nyújtotta öntudatlanul is az ajkát. Helén föléje hajolt és olyan gyöngéden érintette meg az ajkát, hogy a csók egy darabig szinte ott lebegett még fölötte szivárványosan, pillangósán…Kaál a pamlagon feküdt, öntudatlanul, a hagymázos betegek borzongó delíriumában.

Dubravay Péter lenn a kapu aljában még nem sejtett semmit. Hol az asszony? - kérdezte nyugodtan…

Dörömbölni kezdett, de az ajtó nem nyílt. Nekifeszítette a bikaölő vállát a félfának, a következő pillanatban benn volt a szobában, és a feleségével állt szemben. Helén célzásra tartotta a fegyvert és halkan, izgatottan szólt:

-        Ne gyere felém, ha élni akarsz!

Péter nem törődött a fenyegetéssel, a fegyver elsült, a golyó félre szaladt, és a puska csöve egyszerre csak a Dubravay vasmarkában volt. Nyugodtan a vállára akasztotta a Lanceslert és a feleségéhez fordult:

-        Veled már nem törődöm, szólt hozzá. Hanem ehhez a gyáva, elájult

emberhez volna néhány szavam….

— Annyira szereted ezt az embert? — kérdezte Heléntől és az asszony ráborult a lázas betegre. Dubravay sarkon fordult, kiment a szobából. Helént halk szárnyaival megint betakarta az a csönd, amit az öreg várkastély vastag falai még jobban őrizlek. Megbénulva, akaratlanul, tehetetlenül csúszott le a pamlag mellé a kedveséhez és percekig feküdt így kábultan. Ám egyszerre az udvarról velőt hasogató kutyavonítás hangzott föl, amely még a méterszéles falakon is áthatott. A Diana nevű agár szűkölt, mert megérezte az ura halálát. Dubravay Péter átlőtt halántékkal feküdt a szobája padlóján.

*A berceuse is a musical composition

                                    ----

 

1913. 206. Tolvaj napsugár. Elbeszélés. Írta Színi Gyula

 

1913. 510. A rózsakertész. Írta Színi Gyula

 

1913. 752. A mesemondó. Elbeszélés. Írta Szint Gyula

 

1913. 910. A Született férj. Elbeszélés. Írta Színi Gyula

 

 

1914. 1. Szini Gyula: A porcellán muzsika. Regény, 8, 12, 13 szám, h 12-9

 

 

Címgrafika Szini Gyula: A porcellán muzsika

 

 

1914. 21, 411. ŐSZI HEGEDŰ. ELBESZÉLÉS. ÍRTA SZÍNI GYULA

 

…Megmérgezte ez az asszony a számomra a tavaszt. Azt hittem addig, hogy a tavasz önmagában véve jó. Nem igaz. A tavasz olyan csúnya, rücskös, ráncos, mint a Bednárekné, és csak akkor látjuk szépnek, mikor már mindenből ki vagyunk fosztva, amikor már nem a miénk, amikor csak, mint elmúlt dologra tekinthetünk rá vissza. Ősszel, reményhulláskor. Bednárekné, amikor még tizenhét éves volt, nem hajolt le százszorszépért, gyöngyvirágért, tavaszért, nem is sejtette, hogy tavasz van körülötte, és hogy ő is ehhez a tavaszhoz tartozik.

Csak most tetszik neki igazán, a mikor egy kancsó sörrel lemossa a jelenét, és

kissé pityókásan föleleveníti maga előtt a múltat, a tavaszt…

Meggyilkolt magyar nő. Bednárekné a szerelem áldozata. Magyar ember a gyilkos. Szerelem és rablógyilkosság. Ötven éves asszony és húsz éves fiú szerelme. Tehát agyonütötték. A húsz éves ifjú, akit fölkarolt, akiből «embert» faragott, levágta a pénzéért, zsírjáért, mint egy tulkot. Szép. De épp úgy meghalhatott volna influenzában is, amely különösen tavasszal és ősszel szedi le lábukról az idősebb embereket. És még most is a fülemben cseng az asszony náthás hangja:

—- Szeretni kell a tavaszt.

 

 

 

1914. 29. 570. HALÁLUGRÁS. Elbeszélés. Írta: SZÍNI GYULA.

 

A parkban itt-ott félkör alakú karéjok voltak kinyesve a taxus bokrok sűrű rendjéből. És ezekbe az esti virágillattól mámoros fészkekbe fiatal asszonyok és leányok bújtak el a lampionok tarka japáni pillangói alá, amelyek a sötét lombpamacsok közül villogtak elő.

A nők a hódolóik udvarában kis tea-asztalok körül ültek fehér lakkos csecse-becse székeken. Fejük fölött magas cédrusok szeszélyesen görbe és görcsös ágaikkal nyújtották föl legyező-alakú lombkoronájukat a holdvilágos ezüst portól csillámló égre. Az asszonyok nagyon is simuló, lágy kínai selymekbe burkolóztak. Parányi lábaik és ikráik finom pókháló-harisnyákból fehéredtek ki. Mezítelen vállukat és keblüket lehajtották, mint a mámoros írisz a szirmát, ha magához akarja csábítani a tétova pillangót…

 

 

 

 

1918. 5. 64. SZÍNI GYULA PORCELÁN MUZSIKA Ára 6 korona

 

Egy asszonyi élet vergődése a reá áhítozó férfiak egymás elleni harcában.  

Szini Gyula új regényének tárgya, s a budapesti művészvilág adja meg az

érdekes levegőjét színes képeivel és finoman rajzolt jellemző alakjaival.

 

 

1918. 230. Bölcsődal. Elbeszélés. Írta Színi Gyula

 

  1918. 602. A bécsi út. Elbeszélés. Írta Szini Gyula

 

 

 

 

LUXEMBURG RÓZA NÉMET KOMMUNISTA VEZÉR, AKIT A BERLINI UTCAI HARCOKBAN MEGGYILKOLTAK

 

 

 

1919. 22. 248. A POLGÁRTÁRS. Elbeszélés. — Írta Szini Gyula.

 

            A csengettyű hosszan csilingelt, maga Moreau doktor nyitott ajtót. Polgári ruhában, háromszögletű csákóval, szuronyos fegyverrel a vállán egy szőke, sápadt fiatalember állt előtte:

— A nép nevében! Itt lakik Bouleau törvényszéki elnök?

— Nem lakik itt, — felelte nyugodtan Moreau doktor.

A katona egy lépést tett előre. Mögötte a lépcsőház sötét hátterében szuronyok

villogtak.

           — De itt lakik! — mondta a katona és úgy nézett előre, befelé a lakásba, mint akit nem lehet többé visszatartani.

         — Higgyen a szavamnak, polgártárs, — szólt az orvos — én Moreau doktor vagyok, ez itt az én lakásom, nincs itt más senki, mint én és a betegeim. Bouleau törvényszéki elnök, azt hiszem, egy emelettel följebb lakik...

A hatalmas szalon ablakmélyedésében ült Dujardin, a hellén arcélű fiatalember. Forradalmi divat szerint a haja, hosszan, szabadon a nyakába omlott: lágy, hullámos selyemszálak tengere. Szoborszerűn fehér és leányos fényű arcából ibolyakék szeme néha ijesztő tűzzel lobogott elő…

— Nagyon nyugtalan vagyok — szólt Louise kisasszony Dujardinhez — már napok óta nem kapok hírt Ladomériából*. Félek, hogy apám ő felségének valami baja esett. Dujardin részvéttel a hangjában kérdezte:

— Csak nem fenyegette valami veszedelem?

— A parasztság föllázadt ellene. Legutóbbi levelében azt írta, hogy országában rohamosan terjed az új átkos szellem, a mely Franciaországunkat is tönkre tette. Nem lehetetlen, hogy a nép elűzte apámat trónjáról…Puskalövés dördült meg az utcán, utána gyors egymásutánban még kettő vagy három. Az orvos az ablakhoz rohant és kinézett.

— Vigyázzon, fellőnek! — intette Louise.

— Ó, hiszen ezek a rendcsináló csapatok. Az utcán katonás rendben, kemény, fegyelmezett lépésekkel egy csapat haladt feltűzött szuronnyal. Az utca üres volt. Csak egy ember futott eszeveszett iramban és bekanyarodott egy mellékutcába.

Még mindig nem hiszik el? — kérdezte Moreau doktor.

Dujardin lehajtotta a fejét:

— Oly nehéz elhinni, hogy ismét szabadon lehet föllélegeznünk…

Az utcán szüntelenül csapatok vonultak föl. Puskaropogásra, üdvlövésre ijedt emberek ki¬kidugták a fejüket az ablakon, de gyorsan megint visszakapták. Senki sem akarta elhinni, hogy Robespierre-nek és társainak a kezéből kiesett a hatalom…

 

*Galícia és Lodoméria királyság vagy csak egyszerűen Galícia volt a Habsburg Birodalom legnagyobb, legnépesebb és északi tartománya.

 

  

Szomory Dezső / 1869 – 1944 / 

 

 

 

Szomory Dezső

 

 

1896. 11. Szomory Dezső: PÉNTEK ESTE. Színmű, h 12 – 05.     

           

1903. 26. 425. Szomory Dezső: GENF ÉS A SZERB KIRÁLY. Genf, 1903 június 25.

 

A tóparti Nápoly, — Svájc gyöngye: Genf — az örök gyász városa nekünk. Míg odaát, a túlsó parton, a szerbek vidáman üdvözölték királyukat, itt a csendes vizek mentén, a Quai du Mont-blanc ama tragikus helyét kerestem fel, ahol Erzsébet királyné vére folyt. A hajó, melyre még élve szállt, s amelyről holtan hozták az evezőkből s vitorlavászonból alkotott hordágyon, itt áll a révben s várja a bolyongó angolokat. E rettenetes esemény színhelyét semmiféle jel nem őrzi. «A halottak gyorsan tűnnek el», Genf alig emlékszik reájuk.

E városban élt Péter, az új szerb király nyugodtan, tizenhét esztendőn át, a Bellot-utca egy csinos sárga bérházában, az első emeleten, virágok között. Most reménnyel eltelve, vidáman hagyja el a csendes otthont. Genf városa se búsul. Karagyorgyevics herceg mindenkinek rokonszenvesebb volt itt, mint a koronás Péter király. Itt mindenki republikánus. Rendületlen és rajongó tisztelet érezhető az emberi szabadságok iránt; amennyire halandó ember szabad lehet, csakugyan szabad itten. Még a koronás Péter királyon a távozás napján is meglátszott itt egy kissé a demokratikus közérzés. Míg had- és szárnysegédei csillogó egyenruhában tűntek fel a Metropole-Hôtel előtt és selyemmel bélelt hintókba szállottak, a király egyszerű egyfogatú kocsin járt, kövér és nyárspolgárias titkárja kíséretében.

Aki mint száműzött hontalan jön Genf városába, s mint reménytelen trónkövetelő vagy trónvesztett király búslakodik csendesen a Leman-tó partján s bámulja a Mont-Blanc havas üstökét, bizonyára jól érezheti magát itt, mert a genfiek szeretni fogják. Viszont rokonszenvüket kevésbé kelti fel az, aki innen véres eseményeken át egy szilaj ország királyának megy. Egyszer, a tó partján ülve, szemtói-szembe a roppant hegyekkel, ahol a mozdulatlan hó sivatagok mintegy évezredek álmát őrzik, állítólag így szólott Erzsébet királyné:

— Száz év múlva senki sem lesz itt többé közülünk és semmi, még egy parányi emlék sem abból, amit igen nagy és roppant fontos dolognak tartottunk. De odaát, a Mont-Blanc csúcsrengetegén még mindég ott lesz a hó s a kicsi fodrok is itt lesznek a víz szélén és a moha a köveken.

 

 

1896. 11. Szomory Dezső: PÉNTEK ESTE. Színmű, h 12 – 05.                 

1910. 7. Alexander Bernát: Szomory Dezső: A NAGYASSZONY, h 12 – 05.

1911. 5. 90. Kép szöveg nélkül. Szomory Dezső Balzay-lány c. előadása a Nemzeti Színházban. 1. Margit: (D. Ligeti Juliska) Kamilla… nekem van pénzem, az egész havi fizetésem…(II. felvonás.) — 2. Günzburg kanonok: (Horváth I.) L'Amour, l'amour, l'amour! (III. felvonás.) — 3. Horváth György: (Odry) Az egész lelked oly szárnyaló s nemes... (I. felvonás.) — 4. Kamilla: (P. Márkus E.) Vigyél el innen…/ I. felvonás/ — 5. P. Márkus Emília a szerzővel, mögöttük Odry.

 

 

 

 

JÁSZAI MARI ÉS LINDH MARCELLA MEGÉRKEZÉSE SZEGEDRŐL BUDAPESTRE AUTOMOBILON Jelfy Gyula fényképe.

 

The first of many was Marcella Lindh who had the distinction of being the first
soprano with the band at its inauguration in 1892.

*

 

 

1911. 49. 971. SZOMORY DEZSŐ: Mária Antónia, a Nemzeti Színházban

 

Szomory Dezső nem fukarkodik semmivel, ami színházban jó és drága. Pazarló kézzel zsúfolja bele új darabjába és kiontja a nézőtér közönsége közé. Viharos, forradalmi parlamenti ülés, Mirabeau lángoló szónoklata, a királynéra átkozódó nemzetgyűlési képviselők, a király, aki az alkotmányra hivatkozva, semmisnek nyilvánítja a nemzetgyűlés határozatait. Fejedelmi, pompás méltósággal jön, szól és távozik, engedetlen képviselők, munkások, akiknek le kellene bontani a lázongok feje fölül az épületet, s a kik Mirabeau egy szavára leteszik a csákányt. A fanatikus királyellenes Barnave és a királynéba esztelenül szerelmes tejtestvére, Saint-Marie gárdatiszt, hölgyei közt sóhajtozó, rossz sejtelmektől gyötört királyné, a dilettáns lakatos király, aki szakszerű érdeklődéssel szemléli dr. Guillotine érdekes találmányát, amely — ő nem sejti, de mi, hála műveltségünknek, tudjuk - nemsokára le fogja ütni az ő fejét is. A forradalom kitörése a káprázatos versaillesi kastély előtt, megint a függöny és a varennesi szatócsbolt, a királyság ellen fogadkozó forradalmárokkal. Az álruhában menekülő királyi család, a fáradt gyermekekkel, meghiúsult menekülési tervek, közben egy kis bűnös szerelem a szatócsné, és a királyi család elárulója közt. Aztán a halálra ítélt király, aki utolsó órájának sztoikus felmagasztalásával teszi jóvá élete tehetetlen ingadozását, könnyfacsaró búcsúzása gyermekeitől, lelki összetalálkozása a halál ajtajában azzal, akivel lelkileg külön élt, s a ki tőle lelkileg külön élt egy életen át…

Keressük Szomoryt az írót a darab dús külsőségei, hatásos dekorációi alatt és megtaláljuk abban az attitűdjében, a mellyel Mária Antóniához fordul. A csengő, vágyakban fetrengő megalázkodás az asszonyi bűbáj előtt, a mely — királynőről van szó, a káprázatos pompa és hatalom keretébe foglalva, százszoros hatással jelenik meg, — a férfinak saját érzékeiből láncot fonó rabszolgahódolata a nő előtt, — ez a dráma alaphangja. Közvetlenül kifejeződik ez Saint-Marie céltalan, önmagát véresre kínzó szerelmében, de közvetve bele van rejtve az egész darab s különösen Mária Antónia alakjának vonalaiba, szemmel nem láthatóan, de érzéssel kisejthetően. Ezt Szomory adta a darabba, ez az a líra, a melyből az egész keletkezett, ezen a ponton gyökerezik a darab, minden mesterkedése, rafináltsága és barokk túlterheltsége ellenére is egy művészi szándékban, egy írói lélek önmaga kifejezésére való törekvésében. Ha ez a gyökere nem volna annyira eltemetve a hatásra való törekvés ügyeskedései alá, a hatás nagyobb, mélyebb és tisztább volna. Itt azonban az erotikus megalázkodáson kívül még egy másik megalázkodást is látunk: az író megalázkodását a közönség előtt, amelyet, mint a szerelmet könyörgő férfi,  a megkívánt nőt, elhalmoz mindenféle drágasággal, ékszerrel, selyemmel, bársonnyal, a világ minden ékességeivel. Ez a látvány sokat elvesz kedvünkből a darab iránt….

 

 

1913. 4. 66. Schöpflin Aladár: Szomory Dezső: Bella, a Vígszínházban.

 

Szomory Dezső a legkülönösebb író a maiak között, írásában mindig van valami túlfeszítettség, erotikummal túlfűtött novellái olyan területeken járnak, ahova normális fantázia és gondolkodás nehezen tudja követni. Stílusa örökké túlfeszített beszéd, olyan dolgok kifejezésén erőlködik, hogy kénytelen áttörni a nyelv-béli tradíció, sőt a mindenki számára magától értetődő grammatikai törvények korlátjait is. Amit túlzaklatott fantáziája láttat vele, azt csakis barokkul túlterhelt és mesterségesen átidomított nyelvvel tudja kifejezni. Értjük, hogy vannak esküdt ellenségei, de szívesebben állnánk hívei közé, ha nem bántana mindig az, hogy írásának színekkel és kacskaringós vonalakkal túlterhelt, némely keleti szőnyegekre emlékeztető felszíne alatt aránylag kevés és főleg kevéssé súlyos a mondanivaló. Néha el tud kápráztatni csillogásával, fantáziájának fülledtségével, mely a délszaki növényeket rejtő melegházak levegőjére emlékeztet. Nem tudunk közömbösek maradni vele szemben. Mindig érdekel, mert érezzük, hogy művész, csakhogy művészetének csak nagy, széles formákban széttáruló levelei és buja színű, lankadt virágai vannak, de nincsen gyökere. Írói valóját novelláiból tisztábban és teljesebben lehet megítélni, mint színdarabjaiból, mert a színpadon mégis csak kénytelen többé-kevésbé kilépni a maga stílusából, közeledni a közönséghez, az emberek ízléséből is bele olvasztani valamit a darabba s e mögé a valami mögé rejteni igazi valóját. A drámaíró a legkevésbé független író, neki az ezrek ízlésével, kívánságaival, kedvteléseivel kell számolni s neki kell legtöbbet engedni magából,ha színpadi, eleven hatásra törekszik, nem pedig csak az írótársak kárörvendő platonikus dicséretére.

Szomory új darabjában, a Bellá-ban dús választékban hordta össze azokat a dolgokat, a melyeket a budapesti publikum s valószínűleg minden nagyváros publikuma szeret a színpadon látni. Jó adag világfiasság, érzékies szerelemmel túlfűtött levegő…Szomorynak becsületére válik, hogy nem tudja teljes ügyességgel összekeverni; mégis több van benne a művészből, semhogy egészen el tudna rejtőzni. Számításába minduntalan hibák csúsznak, olyan hibák, melyekben a finomabb fülű és finomabbat váró hallgató számára a darab  szépségei rejlenek. A közönség ízlésére épített jelenetekből néha erős emberien harsanó szavak lobbannak ki melyekben az író elárulja magát, egy-egy fordulaton egyszerre megtelik lélekkel és ebből szólal meg valamelyik szereplő, aztán hirtelen elbújik az író a darab mögé és a kiszabott sínen megy tovább a dolog. Ez a kettősség, az írónak ez a bújósdi játéka a színpadi emberrel, megvalljuk, ingerelt és érdekelt, Oscar Wilde darabjaiban éreztünk hasonlót. Amint, hogy Oscar Wilde az előképe annak a drámának …

A belső ellentmondásoktól hajszolt asszonyt itt megfogja szenvedélyének elemi ereje, a jelenetek izgalma feszültségben tartja az egész színházat. Alig zavar más, csak Puccininek színpadra hozása, olyan módja a hatáskeresésnek, amely nem méltó Szomoryhoz. Itt is, mint többször a darabban, bánt, mikor egy természeténél fogva disztingvált tónusú író kelleténél olcsóbbá teszi magát a sikerért. Olyan ízetlen és durvaságukban is szellemtelen vicceket, amilyen több is van a darabban, magára tartó író nem volna szabad, hogy megengedjen magának. Varsányi Irén játéka tartja a darabot a két első felvonásban s a harmadikban annyi erőt, karaktert és lendületet mutat, a mennyit ritkán láttunk tőle. Az ő kedvéért fogja nagy közönség nézni a darabot….

 

 

 

 

 

Részlet Szomory II. József c. drámájából / Pallas, 1918./

 

 

 

 

Tersánszky J. Jenő

 

 

1921. 24. 290. / Utolsó lapszám/ A két zöld ász. Tersánszky J. Jenő első nagyarányú regénye hagyta el most a sajtót A két zöld ász. (Buzikán Mátyás hamiskártyás története) címmel. Egy vidéki város képét rajzolja meg benne, azokat a tényezőket, a melyek a kisvárosi fiú életére és nevelkedésére befolyással vannak s a melyek a gyönge jelleműeket és rosszra hajlókat lassan-lassan a züllésbe vonszolják. Tersánszky regényének hőse nem megátalkodottan rossz, sőt vannak jó nekilendülései, vannak hosszabb időközök, amikor egészen józanul és rendesen viselkedik, csak az ellenálló képesség hiányzik belőle a rosszal, a lumpolással, a kártyával, a mindenféle lebujokkal szemben, mindig visszaesik a züllő diák életmódjába s mire az érettségit leteszi, már kitanult hamiskártyás. Bűnén egyszer rajtakapják és ez a szégyen-bélyeg aztán állandó akadálya annak, hogy visszatérjen a rendes életbe. Vergődik, küszködik még egy darabig, aztán visszakerül a lebujba, véglegesen elmerül a posványba s az erkölcsi pusztulást nyomon követi a fizikai is. A mindennapi történet nagyon dúsan van fölszerelve. Az élet képeinek rendkívüli sokasága, a helyzeteknek és mellékalakoknak nagy változatossága mozog a hős körül, egész nagy galéria a kisvárosi életből: diákok, tanárok, kispolgári emberek, az iskola, a kispolgári szülői ház, az iparos műhely, a kisvárosi lebujok groteszk képe, a fővárosi élet néhány különös alakja. Ez mind tarkán, de mindig életteljesen, a megfigyelőképesség és emlékezet képeinek ritka gazdagságával vonul fel. …Tersánszkyban nem mindennapi megelevenítő erő dolgozik, írása tele van élettel, belső igazsággal, képei mindig szemléletesek, szinte a szemmel látott dolognak benyomását teszik, stílusának, némely szándékos egyénies megoldáson túl is van erős saját íze. Ez a regény egy kiváló tehetség teljes kibontakozását jelenti. Legújabb irodalmunk legtöbb figyelemre méltó jelenségei közé tartozik.

 

 

 

Tóth Árpád / 1886 – 1928/

 

 

1907. 414. Tóth Árpád: Este, h 12 – 6.

  1909. 8. 146. Tóth Árpád: RICHÁRD. h 12 – 07.

 

  1914. 103. Tóth Árpád: A szent folyó

 

   1914. 23. 448. Tóth Árpád: Kastély és temető

 

Nézd, már a lelkem bús, üres liget,

Egy sarka temető: vad ugaron

Fejfák, sötét emlékek, csupa rom

S éjjel rémek vetik föl testüket.

 

Másik sarkában vén kastély, süket

Csöndben borong, felverte dudva, gyom

S az elhagyott és hűvös udvaron

A társtalan lovas, a bú üget.

 

Lennél-e úrnő e szomorú tájon?

A temetőt, hogy rája béke szálljon

Fehér kezed meg tudná áldani?

 

S ha hozzád lépne sötéten és halkkal,

Az átkozott és társtalan lovaggal,

Tudnál-e megváltó szót váltani?

 

 

 

   1914. 533. Tóth Árpád: Vízió a vonat ablakából

 

Fájt-e már szívetek a gyorsvonatban,

Hallgatva lágyan zúgó kerekét,

Át néma síkon, holdas alkonyatban,

Nézve az ablak sötét keretét

Min úgy tűnik a táj át tovafolyva,

Szeszélyes rajz, mit gyors két letörül,

Mintha bús művész bús vázlata volna,

Ki száz képet kezd, s egynek sem örül.

 

És őriz-e a lelketek ily tájat,

Mely tovaszédült a vonat mögött,

De mégis emlék s mégis egyre fájhat,

Bár múlt takarja s messzeség, őrök?

Tán tőrt íve egy híd vén vonalának,

Vagy egy idegen országúti hárs,

Ránéztetek s akkor sírt föl a bánat,

Fülkétekben a titkos útitárs?...

 

 

 

Tóth Wanda /1888 – 1926/

 

1911. 7. Új könyvek. A csodálatos köntös. Elbeszélések, írta Tóth Wanda. Budapest, a Nyugat kiadása. A Nyugat első időszakának a folyóiratban második legtöbbet publikáló írónője volt, aki aztán hirtelen és nyomtalanul eltűnt.

h 12 – 07.

 

 

 

Török Gyula / 1888 – 1918/

 

 

1917. 18. 770. A VÖRÖSHAJÚ ÖZVEGY.  Elbeszélés. Írta Török Gyula.

 

Advent első vasárnapján vidáman sürögtek kukták, szakácsok és szolgálattételre berendelt pórleányok a kondérok, húsvágódeszkák és zsírral telt bödönök körül. A konyha felől megejtő illatok szállottak a verandára, ahol a diák álldogált. Nyurga alakját az oszlophoz támasztotta és lenézett a völgyre, a bánatos és szürke folyóra, amelynek a háta tavaszig már nem fog fényes napsugarakat táncoltatni. Fehér derekú nyírfák szomorúan intettek feléje száraz ágaikkal, hogy elmentek a fényes tollú seregélymadarak és csak az otromba varjak maradtak itt. A szelíd falu szénával és trágyával körülkerített barna, alázatos házai is azt mondták neki, hogy a fekete madarak nem hiába keringenek a nyírfák felett, tél lesz nemsokára és nagy hófelhők gomolyognak majd a szürke égen. A langymeleg, párás illatok egyre szálltak a konyha nyitott ajtaján át és a diák szíve buzgón felujjongott…

Ezen az estén csak a délről maradt káposztából falatozhatott a diák, mert mikor a mécseseket meggyújtották és belépett ismét a dorbézolok közé, szilaj ordítozással fogadták:

— Itt van a pap! — röhögtek feléje. — Itt van, aki misét mond nekünk.

A vörös hajú özvegy még mindig ott ült közöttük és édes bort ivott finom kristály pohárból. Az arca piros volt, olyannyira, hogy szeplőit nem lehetett látni…A sápadt ember fölnézett: ott állott előtte a legszebb asszony leeresztett vörös hajjal, piros ruhában a zöld gyepen.

— Igen — rebegte — szépek az ezüstös halak... Nézték egymást. Az asszony kinyújtotta a karjait a diák felé.

— Csak mi ketten maradtunk itt — mondta könnyezve, — a többiek mind

elmentek.

A keze fején vörös szeplőket látott a diák, és a szeme szögletében észrevette a démoni vörös fényt, amelynek nem tudott sohasem ellenállni. Egy pillanatig állt tétován és remegve, aztán már nem tudott uralkodni magán. Előreugrott és keményen és kegyetlenül reásújtott az öklével a vörös hajú keblére. Bő ruháiban állt az özvegy a patak partján és könnyes szemmel nézte, hogyan menekül a diák a zöld pázsiton át. A sápadt ember messze járt, mikor először visszanézett. A keresztútnál leült egy kis domb alján és most már utoljára nézte meg a várat. Elhatározta, hogy jobbra tér, mert ez az út Wittenberga felé vezet. Amint Wittenbergára gondolt, eszébe jutott a sok marhamáj, amelyet az univerzitáson evett és arcát a tenyerébe temetve, zokogni kezdett, mint egy gyermek. A fehér-derekú nyírfán, a feje fölött egy fényes tollú seregély fecsegett.

 

 

Turcsányi Elek / 1898 – 1944/

 

 

1912. 40. 800. Turcsányi Elek:  Egy csillagot kezembe vettem

A hold, a sanda képű hold,
Ma megölelt és rám hajolt.

A fákon apró lángok égtek:
A csillagok a fákra léptek.

A csillagok a fákra léptek;
A fák az úton összeégtek.

Egy csillagot kezembe vettem;
Nem égetett; zsebembe tettem.

Hazáig hoztam ezt a kincset;
Itt vettem észre csak, hogy nincs meg.

Tán nem szereztem igaz úton,
Hogy elvesztettem így az úton;

S majd azt hiszed, hogy ez csak álom;
De elhozom, ha megtalálom.

Engedd meg, hogy csókot ne adjak;
Engedd meg, hogy visszaszaladjak!


 


Várnai Zseni /1890 – 1981/

 

 

 1917. 49. 783. Várnai Zseni: A végtelenben egy napot

 

Csak pár évet, pár hónapot,

A végtelenben egy napot

Alszol egyedül gyermekem.

 

Csak egyet álmodsz és jövök.

A földön itt, misem örök,

S melletted leszek újra én.

 

És rád roskadok Mindenem,

Ott messze, túl a Mindenen,

Ott újra eggyé forradunk.

 

Köröttünk zeng a végtelen,

De túl a földi életen,

Nem érhet többé semmi vész.

 

S újra viselem gondodat,

Csak még pár földi dolgomat

Elvégezem, aztán jövök.

 

Addig az álmod szép legyen,

A másvilági réteken

Könnyebbek tán az álmok is.

 

Aludj, aludj, s már ott vagyok,

A végtelenben egy napot

Aludjál addig Gyermekem.

                     1917. július.

 

 

 

Pótlás

 

 

 

 

Bíró Lajos

 

 

1906. 24. 396. Új könyvek:

Harminc novella; írta Biró Lajos. Budapest, Athenaeum; ára 2,80 korona.

 

 

 

1910. 49. 1017. BÍRÓ LAJOS  SÁRGA LILIOM  CÍMŰ DARABJÁNAK ELŐADÁSA A MAGYAR SZÍNHÁZBAN Jelfy Gyula fölvétele

 

 

1912. 10. 188. SZÍNHÁZAK. A Nemzeti Színház: A cárnő. Bíró Lajos és Lengyel Menyhért színjátéka. Bíró Lajos és Lengyel Menyhért, mint társszerzők igen nagy várakozást keltettek A cárnő iránt…/ Lásd Lengyelnél. G./

 

 

 

1913. 10. 187. A TAVASZI ÜNNEP, BIRÓ LAJOS DRÁMÁJA A MAGYAR SZÍNHÁZBAN. Liza: Acél Iona, Rípolt Törzs és Ágnes Gombaszögi Frida a II. felvonásban.

 

 

1913. 49. 971. Schöpflin Aladár: BÍRÓ LAJOS; Az utolsó csók, a Vígszínházban.

Egy huszonkét éves budapesti ügyvédbojtár, ha nincsen különös fantáziája és életismerete, mit képzel az élet tetejének. Olyan dolognak, amiben összesűrűsödik az életnek minden szépsége, értéke és gyönyöre, amire érdemes rátenni egész életét, s ami után szívesen meg lehet halni? A dúsgazdag élvezők valami nagy találkozóhelyén, a legnagyobb luxus közben, melyet az ügyvédbojtári fantázia ki tud találni.  Amely egyértelmű egy fényes szálloda legfényesebb lakosztályával. Egy fejedelmek ínyének való lakoma, gyöngyöző finom borok mellett egy nagyszerű nő, Paris legszebb megvásárolható nője. Ez a gyönyörök ideálja nemcsak Bíró Lajos ügyvédbojtárjának, új komédiája: Az utolsó csók főszereplőjének, hanem még sok-sok hozzá hasonló köznapi fiatalembernek is, akik a nagyvilági életet a pesti kávéház távlatából nézik s a fényről, luxusról való ideáljuk is csak egy pesti kávéház olcsó ideiglenes luxusának megsokszorozása. Az alak, akit Bíró Lajos felkapott, a mi aszfaltunkon termett s ezzel megkapja budapesti veretét a nemzetközi környezetben lejátszódó darab is… Ez a legjobb, amit eddig Bírótól kaptunk s ez teszi Az utolsó csókot az író legjobb darabjává. Az érzés, melegség van benne s a drámaíró számítása is művészi, tudatos fölénnyé válik benne. Örömmel láttuk viszont azt a Bíró Lajost, akit novelláiból nagyra becsültünk. A kifejlés is gyors és biztos és erős vonalú: a herceg fölényes nyugodtsága a kapkodó, idegeskedő fiúval szemben, aki agresszív fellépésével csak ijedtségét akarja elfojtani s a két szerelmes könnyes elválása, mikor a reggel világossága, a való élet elszakítja őket, — megértően, megértetően és meggyőzően van ábrázolva. Ebben a darabban olyasvalami van a darab mögé rejtve, de mindig érezhetően, ami Bírónál nem mindig szokott érezhető lenni. Szeretet van benne…

 

 

 

Heltai Jenő

 

 

  1900. 14. 212. Heltai Jenő: MAGYAROK PÁRISBAN.

 

Néhány nap, és az egész világ izgatott kíváncsisága közepette megnyitják a párisi világkiállítást. A mit a francia leleményesség és ízlés szépet és ügyest csak kieszelhetett, amit a többi nemzet nagyot és hatalmast, eredetit és meglepőt csak alkothatott, gyönyörű egésszé szövődik itt össze a Szajna partján, a hatalmas Eiffel-torony árnyékában. Tarka és zajos látványosság ez, szédítő és kábító így, a körvonalaiban is és óriási arányaival megdöbbentő. Az ember alig tudja elképzelni, mi lesz itt akkor, mikor a hideg és üres épületekben, amelyekben most legföljebb a kalapácsok kopácsolnak, vagy a mázolók meszelnek, zajos és igaz élet fog pezsegni és a kíváncsiak milliói fognak hullámzani. Az 1889-ik évi kiállítást 120 millió fizető látogató élvezte végig és alig hihető, hogy ez a szám az idén lényegesen ne emelkedjék…

A mi tarka és kackiás pavilonunk, amelynek hatalmas tornya büszkén néz le a Szajna vizére és büszkén hordja a háromszínű lobogót, immár teljesen kész a történelmi kiállítás befogadására. Az üvegszekrényekben már elhelyezték a tárgyakat és az országház bútorai csak a művészi elrendezésre várnak. Belül a falakat már befestették, kedves és primitív ódon freskókkal, viaskodó lovagokkal, királyokkal és szentekkel, a sokat ígérő huszárterem fala pedig már csak a Vágó Pál nagy festményét várja…

Parisban különben most nagyon sok a magyar és esténként a nagy bulvárokon a magyar szó korántsem olyan ritka, mint a fehér holló. Az új és hatalmas magyar kolónia pedig vidám és kellemes bohém életet él, amelynek a középpontja a Buffet-Bapp nagy asztala. Ez a nevezetes kis vendéglő, amely szemben a magyar kormánybiztosság épületével ebédre és vacsorára rendes vendégnek látja mindazt a sok-sok magyar hivatalnokot, kiállítót, művészt, vállalkozót, stb., a kinek a kiállítás munkát ad. Ma már csak olyan párisi magyar nevezetesség, mint az egykor híres és ma hírhedt Grand-Café, a mely annak idején a párisi magyarok találkozója volt. A nagy magyar asztalnál maga a kormánybiztos elnököl, a zajos és vidám magyar társaság közepette. Voltaképpen pedig csak a munka folytatódik itt is, a kiállítás nagy és fáradságos munkája a fehér asztalnál, ahol a kis pihenő alatt is csak kiállítási dolgokról folyik a szóbeszéd, a nagy álmokról és a nagy reményekről, hogy a hatalmas nemzetek e hatalmas versenyében a kis Magyarországot is észre fogják venni, és az elismerés pálmájából a magyarnak is jut majd egy jól megérdemlett ágacska.

 

 

 

 

Kárpáti Aurél

 

 

 

1912. 51. 1022. Kárpáti Aurél: VALLOMÁS

 

S most sírva gyónom, hogy a vágyak,

Mik hangot, formát nem találtak.

Elperzselték a lelkemet.

A megrabolt éjeknek árnya:

Arcomon a fekete lárva,

Amit letépni nem lehet.

 

Valamit vártam s lesve, félve

Néztem a holnapok elébe

Mit hoznak: könnyet vagy mosolyt?

És most már elfogyott a holnap,

Szólaltatója új daloknak,

S a hamvadt lángok füstje fojt.

 

Csak álmodom a nevetésrül,

Lelkem mámorba sose szédül.

Késő van már. Fáradt vagyok.

Egy céltalan, vak küzdelemben

A lelkem halálra sebeztem

És álom és dal elhagyott.

 

 

 

Krúdy Gyula

 

 

1912. Karácsonyi melléklet. 25. oldal. Krúdy Gyula: A kalendáriumbeli fiú.

 

A kalendárium az ablak mellett függött egy szegen és benne a fametszet kivilágított ablaka kis falusi templomot mutatott. A templom felé közelről és távolról, a mély hóba taposott gyalogösvényeken bundás emberek és asszonyok igyekeznek. A képecske még egy fiút is a látóhatárra hozott, aki könyveket visz a hóna alatt és együtt igyekszik a hóban, éjfélben a kis bundás emberekkel. A messzi toronyban bizonyosan már szól a harang és a viasz-gyertyák szaga megtölti a kis falusi templomot. A Mányoki-kisasszonyok tehát ugyancsak igyekeztek a karácsonyi kézimunkákkal…

A Mányoki-kisasszonyok! Igazi kisvárosi leányok voltak, akik bár zongora-tanítással kereslek kenyerüket, mindvégig megmaradlak elsőrangú dámáknak. Milyen ügyesen öltözködtek! Egy nagy toll a kalapon, egy vállra adott színes kendő vagy egy fodor a szoknyán vagy a zubbonykán: és már a Mányoki-kisasszonyok különbek, szebbek, kedvesebbek lettek a kisváros többi hölgyeinél. Gyakran délben is kávét ebédeltek, és a kisvárosban, az ő idejükben olyan nagy divat volt a kávézás, hogy a híres borivó Samudi, a mulató vaskereskedő is beadta a derekát, és nagy csészéből fogyasztotta a kávét az estéli viziteken. Egyszer a Mányoki-kisasszonyok elindultak a növendékeikkel, az udvarlóikkal, az ismerőseikkel az elhagyott liget felé, midőn jött a szép alkonyat…

A karácsonyi kézimunkák szorgalmasan készültek szerte a kisvároskában és némelyek tudni vélték, hogy Mányoki Emma, az idősebb leány erre a karácsonyra a rokoni házi sapkákon kívül egy rejtett, titkolt és éjjelente hímzett kézimunkával is kirukkol….

(Talán elfelejtettem mondani, hogy Emma már nem volt fiatal leányka. Azon szép hervatag leányok közzé tartozott, akiknek láttára az embernek mindig valamely régi, kedves szeptembervégi délután jut az eszébe, midőn a liget már elcsendesedik és messziről hallani a vízimalom kelepelését. A haja olyan volt, mint a kankalin színe. A szeme mély és gondolkozó. Az ajka keskeny, vértelen, mint a pasztell-képeken a régi dámák ajka, akik még hajporozták a hajukat. Ha tollas kalapját feltette és fátyolát leeresztette, azt vélted, hogy a postakocsin utazol valamely régi szép regényben ódon városok közelében, és a regény hősnője éppen szemben ül veled. Ha megszólalt bús-komolyan és elmélázva, a versekben megénekelt nők juthattak eszedbe, akik mérhetetlenül vágyakoznak valamely ismeretlen lovag után. Ez volt Emma. Regényes, szép hervatag. A termete kissé telt, mint egy asszonyé, de ám derékban karcsú, mint egy pezsgőspohár.)

És midőn már annyira előrehaladott az idő, hogy számítani lehetett arra, hogy a Kis Juhásznéban a kugli-partinak vége, a nagykendős asszonyok, lányok hazafelé síeltek a Mányoki-házból, suhanva és félve siettek végig a girbegurba utcácskákon, mintha a sarkon, ahol a török pipázik a kirakatban, rabló-lovagok leskelődnének a kisváros hölgyeire. Csak halkan, mint mikor a szél zörgeti a faleveleket, hangzóit fel egy-egy hang a nagykendők alól…

Már mind megjöttek a fiúk. Csak egy egyetlen egy hibázott. Macskási nem jött haza. A fiúk hírül hozták, hogy a kis Macskási betegen fekszik pesti jogászlakásán. Meghűlt, megbetegedett, természetesen a sok tanulástól. Az öreg Macskásiné, aki a fia miatt némi haragot táplált a Mányoki-ház ellen, (véleménye szerint Bérci éppen Mányoki Emma miatt szüntette be egy időben a tanulást, midőn a kisvárosi gimnázium növendéke volt), egy estén felvette nagy-kendőjét és lehajtott fővel suhant be a Mányoki-házba. A kemény öregasszony megtörten, hallgatagon, bocsánatkérően ült egy darabig az öreg Mányokiné mellett, majd síró hangon megszólalt:

— Hallotta Emma, beteg a Berci?

Emma szótlanul, sápadtan bólintott. Aztán a szekrényhez lépett és selyempapírból egy gyönyörű, hímzett pénztárcát vett elő.

— Küldje el neki, néni. Ezt szántam neki karácsonyra.

Az öreg Macskásiné sírva, zokogva kapta el az Emma kezét és megcsókolta.

- De néni — mondta megcsukló hangon Emma.

— Maga a legderekabb, legjobb leány, — kiáltotta az öreg Macskásiné.

 

 

 

Kofahajó megérkezése a Vámház előtt

 

 

1919. 4. 45. Krúdy Gyula: Pesti album. Krúdy a legkellemesebb és legérdekesebb beszélgetők egyike. Ez az ő ereje, a beszédnek egész különös adománya, a mit elsősorban a hang tesz, az író lágy, érzéki, meleg hangja… Erős líra van ebben a hangban, búsongó, kissé szentimentális, de nem férfiasság nélkül való, — az író maga is meghatódik a saját hangjától, mint a magányos esteli muzsikáló, a kiből könnyeket fakaszt a saját hegedűjének a szava. Ez a fontos, ez a hang, fontosabb a mondanivalónál is, a mely nem egyszer kis-súlyú és elfolyó, mindenki másnak az ajkáról irrelevánsnak hatna. Krúdy az elmondás módjával jelentékennyé és érdekessé tudja tenni… Nem vesződik azzal, hogy szigorú, biztos és határozott körvonalakat adjon történeteinek és alakjainak, az életnek nem az anyaga, hanem a muzsikája hat rá. Nem három dimenzióval dolgozik, hanem mint a spiritiszták a szellemeket, egy negyedik dimenzióba, a saját hangulatába helyezi el a világ képeit, amint feltűnnek előtte. Semmi más nem tartja össze mondanivalóját, mint a belőle áradó líra. Nem komponál, nem osztja be színeit és formáit bizonyos terv és cél szerint. Inkább úgy dolgozik, mint a naturalista muzsikus, aki kotta nélkül is, csak úgy hegedüli magának azt, amit a hangulata pillanatnyilag sugall neki. Anélkül, hogy törődnék vele, hol lesz vége egész szabálytalanul csapongó áriáinak, meddig terjednek ki és milyen részét foglalják magukba a hangok világának…Kizárólag és teljesen az ő egyéniségétől függő, mindennél bizonyítóbb erejű próbája annak, hogy a művészetben végeredményben minden az emberen múlik, a művész személyiségén.

 

 

 

Lányi Sarolta

 

 

1912. 51. 1025. Lányi Sarolta: TESTÁMENTOM.

(Egy régi leányzó utolsó éneke.)

 

Jó napot az Isten

Adjon mindeneknek!

Legelsőbb azoknak,

Akik eltemetnek.

 

Tegyen az szívükbe

Békét, vigasságot,

Az benne bízóknak

Légyen igazságok.

 

Mert nekem—jaj nekem!

Vigasságom nincsen.

Bujdokolok árván

Elhagyott az Isten.

 

Bocsássatok immár

Halálom útjára.

De még visszaszólok

Onnat utoljára.

 

Az ki halni mégyen,

Ne kérjen heában,

Békéje hadd légyen

En-ásta sírjában.

 

Fiatal fenyőből

Vágják nyoszolyámat,

Az hideg harasztból

Tornyozzanak ágyat.

 

Testem ne takarják

Inneplő fejérbe.

 Az setét sírban is

Gyászt viseljek érte.

 

Szűzi koronám se

Vigye legény, három,

Mert még köztük volna,

Kiért lőn halálom

 

Az kiért ily korán

Keresem halálom,

Életem fullánkja:

Hívségtelen párom.

 

Azért erányában

Haragvásom nincsen.

Az lába nyomát is

Áldja meg az Isten!

 

 

 

 

 

Mikes Lajos / 1872 – 1930/

 

 

1904. 50. 849. Mikes Lajos: PETELEI ISTVÁN.

 

Hosszú hallgatás után, mely szokatlan gyorsan termő napjainkban, újra megszólalt a magyar irodalom kórusában Petelei István. Szava nem együtt hangzik a többiével, hanem különváltan, szinte magában szól. Régebben sem volt sok közössége a többi írókkal, sem ami szellemét, sem ami hangját illeti; és nincs közössége velük most sem, elbeszéléseinek abban az új két kötetében, a mely Az élet* gyűjtőcím alá foglalva most jelent meg, s amelyet legutóbbi számunkban már méltattunk. Ezek az új elbeszélések egész érettségében mutatják ennek a jeles írónak kiváló talentumát, mely a világ zajától elhúzódva, szinte elrejtőzve termi alkotásait, úgy hogy a közönség csak sajátos műveit ismeri, míg írójuknak, az embernek, úgyszólván hírét sem hallotta….Született Marosvásárhelyen 1852-ben, középiskolai tanulmányait Kolozsvárott és Székelyudvarhelyen befejezvén, 1872-ben Budapestre jött s elvégezte az egyetem bölcsészeti fakultását. De tanári pályára sohasem lépett….

Az év három szakában Marosvásárhelyt, nyáron pedig Szovátán, ebben a sóstavas, kies fekvésű, kis faluban él. A férfikora teljében levő író itt termékenyíti meg lelkét azokkal a benyomásokkal, amelyekből aztán őszön és télen át különös varázzsal ható lélekrajzait és történeteit szövi. Kis vályogházban, melyet készen vásárolt s maga alakított át különös, díszes székely hajlékká, él itt az író feleségével, Korbuly Zsuzsannával. A ház nemrégen még páratlan volt a maga nemében, mert Petelei István, aki szenvedélyes és jeles fafaragó művész is, maga faragta és festette a háza portáját.

Petelei termékeny íróink közé sorolható. Bár csak harminc éves korában, 1882-ben lépett föl első kötetével: a Keresztekkel, két évtized alatt a jelenlegiekkel együtt összesen kilenc kötet regényt és elbeszélést alkotott. Első kötetével országos feltűnést keltet, s az irodalmi bírálat elsőrendű elbeszélőként üdvözölte. Sorra következtek a Fülemile (1884), Az én utcám (1886), majd hosszabb szünet után Jetti (1894), Alkonyat (1896), Felhők (1897) és Vidéki emberek (1898) című kötetei…

A jó ember, a művészember, a magas szellemű írólélek érdekes és tiszta típusa, aki nemcsak műveivel az irodalomban, hanem egyéniségével a maga szűk környezetében is a legnagyobb becsülésben részesül. Rendkívül szerény férfiú, másokat megbecsülő, magának semmit sem követelő. Fiatalon, első kötetének megjelenésekor, beválasztották a Petőfi Társaságba. Ezt a tisztességet akkor elfogadta; de érett férfikorban a Kisfaludy Társaságnak még jelölését is elhárította. Hadd jusson az elismerés másnak, fiatalabbnak; neki elég maga borostyánja. Az egész ember rajta van a képén; ez az arc igazán a lelke tükre.

 

 *Az élet. (Képek és történetek.) Írta Petelei István I—II. kötet. Kiadta a Franklin Társulat. Ára egy-egy kötetnek 2 kor. 50 f.

 *

 

Ötvennyolc éves korában 1910. január 5-én halt meg a kolozsvári elmegyógyintézetben. Nem túl mozgalmas élete gazdag hagyatékot bízott ránk. Kortársai az írók írójának nevezték. Wiki

http://mek.oszk.hu/10300/10397/10397.htm

 

 

 

Molnár Ferenc – Gombaszögi Frida

 

 

1913. 16. 310. Schöpflin: Színházak…Gombaszögi Frida az idei szezon legtöbbet és legfeltűnőbben szereplő művésznője. Csaknem teljesen az ő vállán nyugodott a legváltozatosabb és legtöbb sikert aratott műsorú színház, a Magyar Színház egész műsora. Kitűnő kvalitású színésznő: ifjúi szépsége, megjelenésének eleganciája már maga is fél siker. Van egy tulajdonsága, melyet mindenki ösztönszerűen megérez: ő alighanem a legtipikusabban budapesti színésznőnk. Megvan benne ennek a mi városunknak a kiforratlansága és egyenetlensége, megvan sokféle gyökerekből eredő vegyessége. Alig láttuk szerepét, amely egyenletesen lett volna kidolgozva minden részletében, amelyben ne lettek volna itt-ott elragadó erővel, biztosan kihozott hangok és itt-ott apró félresikamlások. Ideges nyugtalanság ég benne, a mely arravaló szerepben kitűnően aláfesti az egész játékot. Nyugodtabb és öntudatosabb alakítást kívánó szerepekben azonban az egész darabot kihozhatja a tónusából. Még semmi sem kész, teljes, lehiggadt a művészetében, de a nem mindennapi művész-egyéniség mindig kitör belőle. Vannak nagyon eredeti, egészen egyéni hangjai s a mozgása, mimikája, ha nem mindig azt fejezi is ki, a mit kellene, mindig valami érdekeset fejez ki. Erről a fiatal színésznőről még sok szó lesz, minden arra vall, hogy még nagy fejlődés előtt áll…

 

Nyugat · / 1912. 22. Figyelő

Ignotus: A farkas Molnár Ferenc új darabja

 

 

GOMBASZÖGI FRIDA MOLNÁR FERENC «A FARKAS» CÍMŰ VÍGJÁTÉKÁBAN. Vadász Miklós rajza.

 

 

…Hogy Molnár Ferenc mi mindent mer, s mi mindent tud a színpadon, arról szószaporítás beszélni. Hogy felsőséges okossága, mint tudja megnyergelni két világrésznek szkeptikusait éppúgy, mint naivjait, az olyan nemzeti elégtételünk, mely három-négy kultúrnyelven dagasztja a májunkat. De amily hódolattal beszélnek a Molnár Ferenc úgynevezett ügyességéről, annyira nem eleget mondják meg s veszik észre, hogy ez az ügyesség mily egyre finomodó anyaggal dolgozik. Molnár Ferenc darabról darabra jobb, mert darabról darabra érettebb. Ez nem is lehet másképp. Művészet nincs tartalom nélkül. Mint ahogy aki jól ír, az jól gondolkozik is s azért tud írni, mert tisztában van gondolataival s vannak gondolatai: a színpadi megformálásnak, még a szemre külsőségesnek is, az a mestere, ki lelkeket visz fel figuratáblájára. Akinek görögtüzei látomásokra világítanak rá és süllyesztői az idegek alvilágának mélységeibe vezetnek….Gombaszögi Frida adja az asszonyt, végig a nőiesség egész skáláján, rajongóan, kegyetlenül s kétségbeejtő szépen. Csortos a hódító férfit, szintén egy egész skálát mintegy baritonban.

 

 

 

1913. 50. 991. «A HÍRESEK; », HATVANY LAJOS SZÍNMŰVE A MAGYAR SZÍNHÁZBAN. Az előtérben Matild (Gombaszögi Frida)

 

 

1915. 51. 815. MOLNÁR FERENC HADITUDÓSÍTÁSAI

 

Egy haditudósító emlékei cím alatt jelent meg Molnár Ferenc könyve, amely a sajtó-hadiszállásról írt cikkeit foglalja. Végig vezet az egész háborún, az egyik fontos fordulóponttól a másikba: a háború kitörésének erős kézzel megfestett hangulatával kezdődik, az 1914-iki szerbiai hadjárat a következő állomása. Majd visszatér északra, a limanowai nagy csata emlékeiből mond el részleteket. A kárpáti hadjárat a könyv dereka, Galícia felszabadítása, a május 2-iki áttörés, Tarnow, Przemysl, Lemberg visszafoglalása. s a nyári és őszeleji galíciai harcok adják befejező részét. Inkább epizódjait mondja el a háborúnak, mint nagy eseményeit; a mai haditudósító a hadseregek mögött jár, az események másnapján szedi össze anyagát a harcban részt vettek elbeszéléseiből, az elcsöndesedett harctér benyomásaiból, szakértő katonák magyarázataiból. Egy halottak napjára irt elmélkedés zárja be a könyvet, halotti beszéd az elesettek sírjai felett…Molnár Ferenc haditudósításai elsősorban azzal válnak ki az efféle munkák rengeteg tömegéből, hogy csaknem teljesen a háború emberi dokumentumainak feltárására fordul a figyelmük. Az egyszerű katona, a baka, a huszár háború élete és halála…

Könyvének alapérzése a mindeneket keblére ölelő, fájdalmas, meghatott szeretet s a nagy hatás, melyet egyes cikkei már az újságban való megjelenésükkor tettek, s most könyvben összegyűjtve még jobban fokoznak, bizonyítja, hogy az író itt az egész nemzetnek lelki állapotát fejezi ki. Molnár Ferenc könyve a Franklin Társulat kiadásában jelent meg, igen szép kiállításban.

 

 

 

 

Kőrösfői Kriesch Aladár: Hungária

 

 

Körösfői-Kriesch Aladár (Buda, 1863. október 29.– Budapest, 1920. június 16.) magyar festő, szobrász, iparművész, a szecesszió kiváló képviselője. 1901-ben megalapította a gödöllői művésztelepet Nagy Sándorral együtt. Wiki

 

 

Moly Tamás

 

 

1920. 24. 288. Szegedy Emma, színésznő. Moly Tamás ily című regényét mi közöltük először 1919-iki évfolyamunkban. Olvasóink a tanúi, a regény finomságokban igen gazdag, érdekes, nemes szellemű munka. Olyan témát fog meg, mint a színésznő helyzete, a polgári világhoz való viszonya, művészi vergődései, sikerei és kiábrándulásai… Nőalakokban elég szegény modern regényirodalmunk, már csak ezért is jelentékeny helyet foglal el Moly Tamás regénye. A vidéki színész-élet adja meg a miliőt, amelyben Szegedy Emma él és küszködik, ezt a furcsa, élhetetlen, léha és mégis művészi temperamentumtól átmelegített emberfajt kitűnően ábrázolja az író néhány könnyedén és biztosan odavetett alakban. A regényt a Franklin Társulat adta ki igen szép kiállításban.

 

 

 

Móricz Zsigmond

 

 

 

 

MÓRICZ ZSIGMOND CSALÁDJA KÖRÉBEN LEÁNYFALUN Jelfy Gyula felvétele

 

 

 

1911. 49. 989. MÓRICZ ZSIGMOND: Aranyos öregek c. vígjátékának szereplői a Nyugat vígszínházi matinéján. A szereplők közt Blaháné.

(A vígjátékot idei karácsonyi albumában a Vasárnapi Újság, fogja közölni)

 

 

 

1911. Karácsonyi melléklet. Vígjáték egy felvonásban. Írta MÓRICZ ZSIGMOND: Aranyos öregek.

 

….MISKA: Még itt vitatkozik velem, hogy ő csak éppen nézni akarja a terített asztalt! És tessék milyen mohón neki lát! Hanem öregem! Jobban felkösse a nadrágot, aki házasodni akar! Ahhoz legény kell! Ilyen, mint én! Még az én inaim nem pattantak úgy el, hogy ha egy szépasszony előtt letérdelek, fel is ne bírjak állani! Nálam nemcsak kurázsi van hékás, hanem erő is! Nézz ide fiam. Katica nagysád bátor vagyok megkérni a kezét!...

 

GYÖRGY (megfogja a kezét). Maga boldog volt! Ez mindent megmagyaráz, ez mindent jóvátesz, ez igazol, ez bizonyít, és ez megmutatja, hogy semmi sem történhetett másképp, mint ahogy történnie kellett! De emlékszik még arra az éjféli csárdásra, a mely három óra hosszáig tartott!  Hogy belesimult a karomba, hogy az enyém volt! Hogy szállott velem, mintha világ végezetig meg nem állhattunk volna, ha az egek-földek összeszakadnak is…

 

 

1910. 40. 822—1074. A galamb papné. Regény. Írta Móricz Zsigmond

h 14 – 03.

 

 

 

 

A galamb papné - Bánovits Vivianne /Ica/

 

Színes, magyar tévéfilm, 105 perc, 2013

 

A gáti református pap, Pap Énók házasodik. Eljegyezte a méltóságos kisasszonyt, malomszegi és Zádori Zádor Icát. A húsvéti "papnéválasztó bálon" Énók harmincöt gáti lány közül választhatott volna magának feleséget, de ő a harminchatodikat, Icát, a pesti kisasszonyt kérte meg. Énók paraszti származású, tanulással küzdte fel magát a vidéki értelmiségi középosztályba. Ica - egy tönkrement nemesi család sarja, - Budapestről érkezik a rangon aluli házasságba, de Énók hivatali emelkedése visszajuttathatja a család lecsúszása miatt elvesztett, magasabb társadalmi körökbe. Szerelemből házasodtak ugyan, de mindkettőjüket érdek és elvárás is vezérelte e döntésükben. Ica eleven, igazi nagyvilági nő, elégedetlen, unatkozik, visszavágyik a pesti életbe, társaságba. Különös szórakozásra talál: hol öleli, hol gyötri urát. Énók fülig szerelmes, mindent eltűr, cserébe boldogan fogadja a jutalmul kapott csókokat. Kettejük édes civódása azonban csak addig tét nélküli, míg vissza nem tér a faluba a fiatal, szoknyavadász földbirtokos, Thorsa Ábris...

www.port.hu › Mozi‎

 

 

1917. 52. 844. Szegény emberek. Novellák. Móricz Zsigmond ama kevés számú író közé tartozik, akiket megtermékenyített a háború…. A tűznek nem szabad kialudni című művében a háborúnak a front mögötti hatását írta meg. Azokat az elváltozásokat, amelyeket az emberek lelki és anyagi életében a háború alatt megváltozott gazdasági rend, a termények roppant megdrágulása, a mezei munkának az öregek és a nők vállára való háramlása, a férfi-nép virágának távolléte s az életnek a normális mederből való mindenféle más kitolódása okozott…

A napszámos paraszt-katona, aki szabadságidejében látja maga és családja kínzó nyomorát, mint egy éhes tigris, gyermekeket gyilkol, pénzt rabol, és aztán elmegy feleségével a vásárba, fojtott belső izgalommal, a mely azonban nem erkölcsi, hanem idegrendszerbeli. A harctéren hozzászokott a gyilkoláshoz a kiontott vér nem ijesztő neki már, s a végén a katona fegyelmezettségével, de baromi fásultsággal adja meg magát a csendőröknek. S ebbe a szörnyűségbe valami tragikus humorral hangzik bele az apai szeretet és gyöngédség. Ez a novella hörgő kiáltás á háború embertelensége ellen. Rendkívüli erővel és beleérzéssel van megírva, olyan feszültség és izgalom van benne, hogy minden során érzik a lelki átélés. Raszkolnyikov óta nem írtak meg gyilkolást, ennél belsőbb, megrendítőbb elképzeléssel. Ez a novella mindenkor Móricz legjelentékenyebb és legjellemzőbb dolgai közé fog tartozni.

 

 

 

Nagy Endre

 

 

 

1905. 22. szám, 89-161. A VASÁRNAPI ÚJSÁG REGÉNYTÁRA. Nagy Endre:

Apostol a Hódságon.

 

I.

A Liget-úton, a pompázó, kacér villák sorában van egy, a mely sehogy sem illik ide. Mintha díszruhás menetbe rongyos koldus keverednék. Az utcára csak egy komor, dísztelen fal látszik belőle, amelyen vak bemélyedések helyettesítik az ablakokat. A ki itt lakik, nemcsak azt nem akarja, hogy őt lássák, de ő maga sem kíváncsi a külvilágra.

A «villa» előtt lévő kert éppen méltó a házhoz. Az elvadult gyepen csak süppedékek és emelkedések sejtetik a virágágyak nyomát. Valami elzüllött Vénusz-szobor áll a kert közepén. A könyörületes természet labodát növesztett körülötte, hogy eltakarja kopott, töredezett bájait. Itt ugyan alig fedezné föl valaki az emberi gondoskodás nyomait. Akik erre elhaladnak és a dús, pompás kultúra közepén meglepődve állnak meg, azt hiszik, hogy e fal mögött valami modern Diogenész lakik, a ki kacérkodik, kérkedik a különcködésével. Pedig szó sincs róla. Nem Diogenész lakik itt, hanem Lukullus.

Benn, ahova nem hatol el az utca szeme, csupa pazar fényűzés látható. Maga a villa cifra tornyaival, vidám loggiáival, teraszaival, szeszélyes erkélyeivel a gondtalan mulatság nagyúri tanyájának készült. A kert pedig, a mely egészen a túlsó utcáig elnyúlik, mindennel bővelkedik, amit csak természet és mesterkedés nyújthat. Ha a keskeny, pajkosan eltünedező erdei ösvényeket, kies lugasokat, rejtett barlangocskákat és folyondáros őserdő-részleteket látnád, — el se hinnéd, hogy mindez Budapest kellős közepén van, abban a negyedben, a hol arannyal mérik a telket….

 

 

II.

 

Vajkay Jenő éppen befejezte könyvei rakosgatását és el akart menni hazulról, mikor a kis inas-szobából éktelen kurjongatás csapta meg. Kiment, és amint benézett a félig nyitott ajtón, elnevette magát. Jancsi, a hűséges huszár, kis kézi tükröt tartott a kezében és bajuszát zsírral tűhegyesre pödörgetve, vígan bokázgatva danolta:

 

Én is oda való vagyok,

Ahun az a csillag ragyog!

 

Jenő mosolyogva szólt rá:

— Hát te mit csinálsz, Jancsi?

— Semmit, nagyságos úrfi, csak örülök. Meg azt próbálom, hogy nem felejtettem-e még el a magyar virtust.

— Hát örülsz, hogy haza megyünk?

 — Hej, nagyságos úrfi, nincs ehhez fogható öröm a világon! Mert hiszen jó volt itt minden, de azért még sem olyan az, mint odahaza…

 

/Folytatás/

 

— Nem, nem akarok szerepelni, atyám.

— No, ezt én se valami nagyon ajánlom. Ez csak az üres fejűeknek való, akiknek imponál a többiek üresfejűsége ... Marad tehát a harmadik út: ismered talán még unokanővéredet, Stubenthal Melanie komteszt. Ámbár akkor még kicsi bakfis volt, de gyönyörű hajadon lett belőle. A birtokuk éppen szomszédos a tiéddel és egy csöppet sem kisebb, mint a tied. Vedd őt feleségül.

— De atyám ! …

 

(Vége.)

 

Most már dühbe gurult az öreg Vajkay. Türelme különben is vékony fonálon lógott. Ingerülten mondta:

— Közibük kellene hajtatni és eltiporni őket, mint a pozdorját!

— Nem, nem, apám! Ők nem tehetnek róla. Félrevezették őket!

— Te vezetted félre! Igen, igen! Te magad!

— Én, édes apám? Jenő majd hogy sírva nem fakadt erre a szemrehányásra. De az öreg ma nem volt irgalmas kedvében. Kegyetlenül folytatta:

— Bizony, te! Te nyitottad föl a nép szemét és most másokat okolsz, mert amint látni kezd a nép, nem téged követ. Szárnyat adtál neki és azt hitted, hogy akkor is követni fog, a mikor röpülni tud. Egyáltalán, ti ifjú apostolok elgázoljátok a Jelent, lenézitek, tudomást sem vesztek róla, és épp oly megátalkodottan akarjátok a nyakába erőszakolni a Jövőt, mint a megcsontosodott, copfos öregek a Múltat. Pedig a Jelen megvan, élni, érvényesülni akar, és nem tűri, hogy elébe ugorjanak, vagy hogy erőszakosan kiforgassák a maga mivoltából.. .

Azt hitte, hogy most a kastélyt fogják megrohanni. De Köllő mesternek más volt a haditerve. A nép neki esett a rácsos kerítésnek és hamarosan letördelte vasrúdjait. A végük lándzsa-formájú volt, de aligha gondolt arra, hogy még igazán lándzsának fogják használni, aki ezt a díszt kitalálta. Most aztán visszafordultak a csendőrök felé. Köllő mester elől rohant, és a vasrúddal akkorát vágott az őrsvezető lovának fejére, hogy a szegény állat fájdalmasan vijjogott föl. Ami ezután történt, azt bajos volna elbeszélni. A lovasok összekeveredtek a tömeggel, lövöldözés, pufogás, átkozódás, jajveszékelés hallatszott. Ám mind e harci zajt túlzúgták az asszonyok és gyermekek, akik félre menekülve jajveszékeltek.

A szörnyű hangokra Jenő kihajtatott, és ha apja vissza nem tartja, maga is belerohan az öldöklésbe. Magánkívül ordította:

-         Hagyjátok abba! Hóhérok! Hóhérok!

Hiszen abba is hagyták. Akit meg nem sebzett a kard, vagy a golyó, mind elmenekült. Az út porában sebesültek vonaglottak, mint a pondrók. A zsandárok maguk is véreztek Rémületes látvány volt. Az öreg Vajkay borzadozva rebegte a kocsisnak

-        Szabad az út. Hajts!

A lakodalmas hintó nekilódult és a paripák füle mellett vígan lobogtak a selyem keszkenők. Az út porából egy nyavalygó, vonagló alak fölemelkedett a könyökére. Köllő mester volt, akinek a fejét hasította be a kard. Csupa vér volt az arca és csak a fehér foga vicsorodott ki, a mint torzul mosolygott. Hörögve kiáltotta a kocsi után:

— Nagyságos úr, vidám lakodalmat!

 

*

 

Multimediapláza - E-könyvek - Klasszikusok http://www.multimediaplaza.com/ekonyvek/kategoria/400

Apostol a hódságon. Nagy Endre · 990 Ft

 

*

A FEKETE HATTYÚ ANTIKVÁRIUM XXII. KÖNYVÁRVERÉSE, 2007.

194. Nagy Endre
Apostol a Hódságon. - Regény. Bp., 1907. Franklin. 186 p.
A magyar kabaré alapítójának regénye. Szecessziós papírborítóban. Körülvágatlan. 3 500.-

 

 

 

1919. 14-15. 167. Gróf Mách Zsigmond Nagy Endre ily című regénye a legkomolyabb írói erőfeszítés, amit ez a szeretetreméltó író eddigi pályáján felmutatott. Széles alaprajzú történeti regény a múlt század elejéről, s olyan témáját fogja meg a régi magyar életnek, a mely tele van a mai időkbe is bele-hangzó aktuális mellékzöngékkel. A jobbágyság sorsát a rendi világban s azt a folyamatot, amely a nemesség jobb részét abban a mozgalmas időben a jobbágy felszabadítás irányába sodorta... Az előtérben egy bihari földesúr, gróf Mách Zsigmond áll: roppant gazdag, hatalmas erejű, tehetséges, de a szűk körű vidéki életben elparlagiasodott, gőgös nagyúr, szenvedélyben, mulatságban, szeretetben és haragban féktelen, indulatos fellobbanásaiban félelmetes, kíméletlen és gyöngéd, durva és jószívű, nagy tettekre képes és aprócseprő virtusokban kiégő nagyúr. A történet elején vezére a bihari nemes uraknak a rendi előjogokéit való küzdelemben, aztán az élet keserűségei, második feleségében való csalódása, szörnyű bosszúja s az e miatt szenvedett kufsteini fogság, nem különben egy házában nevelkedett tüneményes tehetségű jobbágy-fiú hatása alatt mindinkább megpuhul, felismeri a rendiség szörnyű igazságtalanságát és a saját jószántából fölmenti jobbágyait. Az alak beállítása némileg az idősebbik Wesselényire emlékeztet, amilyennek Kemény Zsigmond leírta…Nagy Endre legnagyobb írói erénye, a friss, könnyed elbeszélni tudás ebben a regényében is megvan teljes mértékben, de megkomolyodva és stílusban is erősebb lendülettel. S. A..

 

 

 

 

 

Függelék

 

 

Osvát

 

FARKAS ZOLTÁN: Emlékeimből

 

Pályámat a Vasárnapi Újságnál kezdtem, ahová 1911 tavaszán cikket írtam Greco Annunciatiót ábrázoló képéről. A lap irodalmi embere Schöpflin Aladár volt, aki összebarátkozott velem és megismertetett a Centrál kávéházba járó írókkal. Hat óra tájban gyűltünk itt össze a kávéháznak egy az Egyetem utca felőli sarkában. Ennek a társaságnak tagjai a következők voltak: Schöpflin Aladár, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Kaposy József, Tóth Árpád, Király György, Czakó Ambró, Mikes Lajos, Gellért Oszkár, Elek Artúr, Kőnig György, Nagy Zoltán. Néha Kaffka Margit, Osvát Ernő, Ignotus, Szabó Ervin is megjelent közöttünk. /Osváttal kapcsolatban nem találtam semmit a VÚ-ban. G.

www.jamk.hu/ujforras/0803_18.htm‎

*

Díszmagyar

 

 

 

UGRON GÁBOR. /1847-1911./ Koller fényképe.

 

 

Ugron Gábor (Szombatfalva, 1847. április 15. – Budapest, 1911. január 23.) politikus, Ugron Gábor miniszter apja. Wiki

 

„Nem lehetett meg magyar politikus díszmagyar nélkül…A miniszterek díszmagyarjai irányították a stréberek öltözködési divatját…” / Krúdy, 1918./

 

*

 

1919. 2. 16. CÍMEK, CÍMZÉSEK.

 

A kormány el akarja törölni a címeket. Hogy ne legyenek nagyságos urak, se méltóságos urak, annál kevésbé pedig kegyelmes urak. És ha arra a címkórságra gondolunk, amely a magyar társadalomban dúl: csak helyeselni lehet ezt a tervet. Legföljebb azt lehet kérdezni, hogy a mai rettentő állapotok között nincs-e sürgősebb dolga a kormánynak ennél? És lehet kérdeni azt is, hogy használni fog-e a törvény nemcsak a hivatalos érintkezésben, hanem az életben is. Épp nálunk, ahol a szokás oly erősen tartja a maga jogát, és ahol a megszólításnak és címzésnek olyan sokféle fajtája virul. És ahol rettenetesen nagy demokraták vagyunk egyenként valamennyien, de mind csak fölfelé, ellenben nagyon zokon vesszük az alsóbb rangúaktól csaknem kivétel nélkül, ha nem adják meg nekünk a címet, amely dukál, s amelyről sokszor csak hisszük, hogy dukál. Nincs Európában nemzet, mely a kellő címzésre akkora súlyt helyez s annyi különböző címet ismer, mint a magyar…

A nagyságos cím a régi Erdélyben a fejedelemnek kijáró megszólítás volt. Később, mikor a fejedelemség osztrák kézre kerülésével az erdélyi urak bárói és grófi rangokat kezdtek vásárolni Bécsben (csaknem kivétel nélkül pénzért), ők is nagyságoltatták magukat. Ellenben „méltóságos"nak titulálják Erdélyben azoknak a famíliáknak a tagjait, akik külön királyi meghívást kaptak valamikor az erdélyi országgyűlésekre (pl. Zeykék, Macskássyék, Ugronék) vagy pedig a guberniumnál szolgáltak, mint referendáriusok (pl. Zilahi-Kissék, Gyárfásék).

A magyarországi bárókat és grófokat a hozzájuk intézett királyi levelekben „tekintetes" és „nagyságos"¬oknak címezték, de a társadalmi életben „méltóságos" volt a címük. Ma az udvari tanácsosokat is így szokás szólítani. A „kegyelmes" cím csak a belső titkos tanácsosoknak jár, de minthogy röviddel ezelőtt is, csaknem minden miniszter megkapta a titkos tanácsosi kinevezést is: szokásba jött minden minisztert „kegyelmes" úrnak szólítani. És ezen az eddigi legmagasabb címen felül van még a „főmagasságú úr", melyet királyi kézirattal állapítottak meg a magyar hercegek és az ország prímása részére….

Hogyan szólítsunk meg egy teljesen idegen embert, akinek se nevét, se foglalkozását nem ismerjük? Apáink 1848¬ban demokratikus felbuzdulásukban ily esetben a „polgártárs" kifejezéssel éltek, de az, hogy megpróbálták és mégsem sikerült, amellett bizonyít, hogy ez nem felel meg a közfelfogásnak. Vagy azt mondjuk talán, hogy: „uram"? Ez ellen az a nagyon alapos ellenvetés szól, hogy az így megszólítottat egyenesen a magam urának titulálom…A francia „monsieur" kifejezés jól megfér ugyan a demokráciával, noha az uramnak felel meg, de ez egészen különös eset. A francia nyelvben a „sieur" szó, mint az úrnak hasonló értéke, egészen kikopott a közönséges használatból. S mikor a francia ,,mossziő"¬t mond, nincs annak tudatában, hogy ez ,,uram"¬ot jelent, de nincs is eszében, hogy ezt akarja mondani. A mi nyelvünkben azonban szószerinti értelemben venné mindenki, már csak azért is, mert nem megszokott a kifejezés.

 

 

*

 

1904. 39. 661. MAGYARORSZÁG AMERIKÁBAN

 

St.-Louis, 1904 szeptember 4.

Egy millió magyar él, dolgozik Amerikában, az Egyesült Államokban és Kanadában. New- Yorkban mintegy kilencvenezer honfitársunk keresi kenyerét, és így azt mondhatjuk, hogy magyar lakosságát tekintve, a harmadik legnagyobb magyar város New- York. A st.-louisi kiállítás magyar osztályának kormánybiztosa, gazdag programmal vár. Hatalmas automobilokon és négyesfogatú postakocsikon az egész magyar társaságot elviszi a világ legnagyobb sörfőzőjébe…

 

 

A MAGYAR IPARMŰVÉSZETI ÉS HÁZIIPARI KIÁLLÍTÁS FŐÉPÜLETÉNEK HOMLOKZATA. A SAINT-LOUISI VILÁGKIÁLLÍTÁSBÓL. / Az élő császár mellszobra a bejáratnál. /

 

A ipar és műipar különböző termékei közt nagy hatást kelt gazdag háziipari kiállításunk, melyet a Magyar Kereskedelmi Részvénytársaság háziipari osztályának vezetője, állított össze. Hazánk minden vidékének háziipara, hímzések, szőnyegek, agyagáruk, a javával szerepelnek ebben a gyűjteményben, melynek párját, változatosság dolgában, egy nemzet kiállításában sem találjuk…A bányászati épületben sikerült csoportját találjuk a világhírű magyar ásványvizek kiállításának, melyekből kóstolóra is jut a kiállítás látogatóinak. A mezőgazdasági csarnokban nagyon hiányzik Magyarország részvétele, pedig itt nagy sikert arattunk volna. Malom- és cukoriparunk is hiányzik, mit szintén csak fájlalhatunk. A magyar malomipar dicsőségét hirdeti, hogy akárhány amerikai nagy malomiparos ma már nemcsak azt hirdeti, hogy magyar rendszer szerint őrölt lisztje van, hanem tudatja a Mechwart, Haggenmacher szabadalmú gépekkel való őrlését is….

Zerkovitz Emil.