h14 – 07.  Nem nyugatosok a Vasárnapi Újságban, akikről írtak a Nyugatban. III. rész

 

2014. 1. 31. – 02. 13.

 

Tartalom

 

Bevezetés

Folytatás: Nem nyugatosok, akikről írtak a Nyugatban / 1890  - 1911 /

Kiegészítés /akik eddig nem jelentek meg / 1890 - 1911 /

Függelék

       

 

 

 

Bevezetés

 

Az előző fejezethez hasonlóan, a „folytatás”-ba – az időben visszafele haladva - azokat a szerzőket soroljuk, akik eddig még nem fordultak elő gyűjteményünkben. A „kiegészítés”-ben a már közölt írók további munkáit találjuk. A Nyugat 1908-ban indul, viszont ennél korábbi időből is válogattunk. Figyelemre méltók: Justh Zsigmond naplója, Czóbel Minkáról újabb adatok, Szabolcska verstömege. Kiss József, A Hét szerkesztője rendszeresen publikált a Vasárnapi Újságban. A képek – az írók portréin kívül – főleg Pest-budai városképeket mutatnak.

 

 

Folytatás

 

 

Gárdonyi Géza

  Grünwald Béla

Halasi Andor

Justh Zsigmond

Kármán Mór

Kazár Emil

Kozma Andor

Lenkei Henrik

Somlay Károly

Szöllőssi Zsigmond

Váradi Antal

 

 

 

 

 

 

Gárdonyi Géza /1863 – 1922/

 

 

 

 

Gárdonyi Géza

 

 

 

Gárdonyi Géza (eredetileg Ziegler Géza; Gárdony-Agárdpuszta, 1863. augusztus 3. – Eger, 1922. október 30.) író, költő, drámaíró, újságíró, pedagógus, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja.

Az Egri csillagok mindmáig az egyik legolvasottabb magyar regény.

Dante: A pokol, fordította Gárdonyi Géza, 1896. Értékelése: Kaposi: Dante Magyarországon, 1911. 267. oldal.

Nyugat 1912. 24. Figyelő. Ady Endre: Az új Gárdonyi  h12 – 9.

 

1903. 6. GÁRDONYI GÉZA KÖLTEMÉNYEIBŐL: A HÓVIRÁG; ÁLOM. h12-9

 

 

1899. 1. 13. A Petőfi-társaság tagválasztása. A Petőfi-társaság 1898. december 23-ikán töltötte be a megüresedett három helyet.

Ajánlották tagokul: Bartha Miklóst, Koróda Pált, Gárdonyi Gézát. Vértesy Gyulát, Makai Emilt, Ábrányiné Katona Klementint, Szabolcska Mihályt, Szomory Károlyt és Erdélyi Gyulát. Az első szavazásnál kapott Bartha Miklós 21, Gárdonyi Géza 18, Vértesy Gyula 11, Makai Emil 11, Koróda Pál 10, id. Ábrányi Kornélné 5, Szomory Károly 3, Szabolcska Mihály 2 szavazatot. Minthogy az általános többség 14 szavazat volt, az elnök Bartha Miklóst és Gárdonyi Gézát megválasztott rendes tagoknak jelentetté ki. A harmadik helyre szűkebb választásnak volt helye és a legtöbb szavazatot nyert jelöltet tűzték ki szavazásra. Minthogy Vértesy Gyula és Makai Emil egyenlő szavazatot kaptak, sorshúzás döntött az elsőség dolgában. A sors Makai Emilnek kedvezett, a ki 13 igen szavazatot kapott 12 nem ellen.

 

 

 

1901. 52. 850. HEGYESI MARI, MTNT MÁRIA GÁRDONYI KARÁCSONYI ÁLOM CÍMŰ BETLEHEMES JÁTÉKÁBAN Kossak fényképe után

 

 

1907. 34. 673. AZ EGRI DALÜNNEP.

DOBÓ ISTVÁN s az egri asszonyok hazájában gyűltek össze az idén legnagyobb ünnepükre, a szokásos nagy országos dalünnepre a magyar dalos-egyesületek…

Szép gondolat volt, hogy kapcsolatba hozták az országos ünneppel Eger városa legnagyobb történelmi dicsőségének, a híres egri viadalnak ünneplését

 

 

EGER LÁTKÉPE A BÓLYI BÁSTYÁRÓL.

AZ EGRI ÜNNEPÉLYEKBŐL. —Jelfy Gyula fölvételei.

Dobó István szobra az egri Kossuth-téren nemcsak műtárgy, hanem a hazafias érzések egész seregének gyújtópontja is.

 

 

 

 

Grünwald Béla /1838 – 1891/

 

 

 

 

 

GRÜNWALD BÉLA

 

Nyugat 1939. 12. Kósa János: EGY POLGÁR CENTENÁRIUMA
Grünwald Béla emlékezete

Polgárnak indult, és történelemmé vált: magyar földön ez ritka sors. Ahol a polgárok életútja annyira kimért, mint a kiegyezés Magyarországában volt, nehéz sors ilyen távolságot befutni. A nehézség nagyobb volt, mint ami a lélek számára a természettől kiszabott testi erő: ezért kellett elbuknia. A pálya megindult, de abbamaradt, kifejletéhez el nem érkezhetett; a vágyak és a tervek elpusztultak a valósággal vívott csatájukban….Hatalmas munkában akarta megírni a kiegyezéskori Magyarország kialakulását, a terv csonka maradt, és csak két kötet jelent meg belőle: máig is a legjobb monográfiák irodalmunkban.

A véletlen bekövetkezett, ismeretlen helyen és időben. Májusban egyik ismerőse, párizsi magyar újságíró, a Morgue-ban látta viszont elcsúfított testét, mint a külváros egyik ismeretlen öngyilkosát…

 

*

9.  JUSTH ZSIGMOND. GRÜNWALD BÉLÁNAK* Szenttornya 1888. júl. 8. Édes Barátom!

…Már azért is szeretnék találkozni veled, mert Fesztyvel egy nagy képes revü alapítását terveljük, amely nem a publikum ízlésének lenne alárendelve, mint az eddigiek mind, de ellenkezőleg a publikum nívóját emelni volna hivatva (tán áldozatok árán is.)…Justh

*A levélre vonatkozóan lásd a Justh címszót. G.

 

 

 

Toulouse-Lautrec: Mosdó nő. FRANCIA MŰVÉSZI KŐNYOMATOK KIÁLLÍTÁSA A SZÉPMŰVÉSZETI

MÚZEUMBAN.

 

1891. 20. címlap. GRÜNWALD BÉLA. 1838—1891

 

POLITIKAI újabb küzdelmeinknek egy kiváló tehetségű vezérbajnoka költözött el az élők sorából Grünwald Bélában, parlamenti életünknek és politikai irodalmunknak e sokat emlegetett, rokonszenves alakjában. Elköltözött pedig olyan körülmények között, melyeket fájdalmasan esik regisztrálnunk. Erőszakos kézzel vetett véget sikerekben s elismerésben eddigelé is gazdag s még több szép reményre jogosító munkás életének. Úgy találták e hó 4-ike és 5-ike közti éjjel Paris mellett, Courbevoie határában, felső testével a Szajnába bukva, jobb halántékában két revolver-golyóval. Daczára, hogy Parisban álnév alatt tartózkodott, s mindent eltávolított, a mi nyomára vezethetett volna kilétének, jó ismerősei, a Parisban tartózkodó magyarok, a Morgue halottas kamrájában kiterített holttestében fölismerték a kitűnő magyar politikus és publicista porhüvelyét, s a rendőri szemle kiderítette, hogy saját kezével oltotta ki életét…

Az akadémia Régi Magyarországáért választotta levelező tagjának, mely művét így önállóan is érdemesnek ítélte e kitüntetésre. 1878-ban lett tagja a képviselőháznak, melyben a kormánypárton foglalt helyet. Halálának szomorú körülményei társlapunkban, a Politikai Újdonságokban, bőven vannak ismertetve. E helyen csupán rövid jellemzését kívántuk adni közéleti jelentékeny szereplésének, mely valóban más befejezésre lett volna méltó, mint a minőhöz egy megfejthetetlen lelki állapot juttatta. —rs.

 

 

 

1890. 32. 459. GRÜNWALD BÉLA. A törvényhatósági közigazgatás kézikönyve. A fennálló törvényekből és rendeletekből rendszerezett összeállítás.

 

 

 

Halasi Andor / 1883 -1969 /

 

Bírálatai és irodalomtörténeti írásai realista igényűek voltak, ezeket a Jövendő, A Hét, és a Budapesti Napló c. lapok közölték. Wiki.

A Nyugatban /1921. 361/ Kosztolányi méltatta.

 

1913. 15. 887. CSEPÜRÁGÓK

— Leconte de Lisles. —

 

Mint elragadt barom, ki port ver, dühben ég,

Nyakán a lánc, s üvölt az izzó ég felé:

Ilyen, ki hússzívét hurcolja szád elé

Tisztátlan utadon, húséhes csőcselék.

 

Hogy magtalan tüzet vethessen vak szemed

S elérje mosolyod, kegyednek zálogát,

Tépetté lesz kezén a lenge fény-brokát,

Mit égi kéj visel s a lelkiismeret.

 

Inkább takarjon el a néma gőg fala,

Jeletlen sírfödél, örök nagy éjszaka,

Nem árulom neked a mámorom, bűnöm.

 

Nem szolgálok röhejt, bensőmhöz nincs közöd.

Nem táncolok neked az ócska tribünön.

Kibérelt cédanép s bohócaid között

 

 

 

 

Justh Zsigmond / 1863 – 1894./

 

 

 

 

 

 

JUSTH ZSIGMOND.

 

Nyugat 1941. 3. Illés Endre: Justh Zsigmond naplója

…Ha portrét rajzolnék Justhról, nem a sznobot ragadnám meg benne, nem is a nemes «álmodót», a példát: úgy élt, ahogyan egy regényírónak (minden regényírónak) élnie kellene…Mindig sietett, figyelt, jegyzett, jellemeket, hibákat, vitákat, korhadó és keményedő állapotokat tapogatott Telhetetlen volt. Nem szeretném, ha bárki félreértene. Nem úgy élt, mint egy újságíró, nem ezt mondom. A riporter lohol, ő nyugtalan volt. És ebben a nyugtalanságban égett el.

Naplójának második része, a hazai oldalak: a legérdekesebb magyar társadalmi regény nyersanyaga. A hiányzó regényé, amely a magyar vezető osztályokat mutatná be. Amíg csak jegyzeteket ír ehhez a regényhez, addig Justh izgalmas ígéret: jegyzetei úgy lobognak, olyan kétségbeesett, vad, összeeső piros lánggal, mint a szalmatűz…

 

*

 

1891. 35. 563. Justh Zsigmond  A pusztán.

 

 Hangulatok.

Írta és barátjának, Feszty Árpádnak ajánlja Justh Zsigmond

 

I.A puszta bölcse

 

Egy délután toronyirányt szeltem át a csaba-csüdi pusztaságot, kocsim hol nagyot zökkent a szikes göröngyök tetején, hol mély kátyúba jutott. Csak nagy üggyel-bajjal jutottunk a karámig. A pásztor éppen a kútra terelte a jószágot, amely a forró nyári naptól elhízva, lomhán neki dőlt a vályúnak s úgy ivott.

Az útszél nagyra nőtt sásából egyszerre egy kaszás mosolygó arca bukkant elő: a Franyó Miska volt, süketnéma legény a homokháti szőlőkből. Hallottam már róla rég, hogy nagyon gyakran jár ide ki puskázni, bandukolni a vadvizes mocsarak világába. Rám nevetett.

Derült, életerős fiú volt. Zöldeskék szeme majd mindig mosolygott, bizalmasan, nyíltan tekintett a szemeim közé, a piros képén, erős vonásain mintha csak a forró napsugár fénye verődnék vissza. Úgy látszik, nagyon megörült nekem. Még az idén nem találkoztunk, pedig hát jól elvoltunk együtt mindig, ő elágált óraszámra s én néztem. Oly gyorsan mozgott, akár a macska, kezeivel szédítő sebességgel értetve meg magát. Így most is két-három kézemeléssel, két-három ujj játékkal felvilágosított, hogy hogyan jött ki ide Szabad Szent Tornyáról, hány óráig tartott gyalog és hogy már megint visszakészül. Mutattam neki, hogy hazaviszem kocsin…

Egyszerre szánalmasan vigasztalni kezdett, és a lényegesen kezdte. A hüvelykujját magasra emelte, hogy ö is magányos ember, ő sem házasodhat meg, mert, mutatta, süket is, meg néma is. De, folytatta, a két orcáját végig simítva, azért jó színben van, meg a két karját tapogatta végig: azért erős; majd a szíve gyors mozgását mutatta hamiskás gyors kézjátékkal: azért ez se kutya!...

«Hát a rózsával mi lesz?» kérdeztem kíváncsi kézlejtéssel. A süketnéma felemelte ismét hüvelykujját, tagadólag csóválta a fejét, aztán önmagára mutatott: övé lesz; meg, hogy pohár vízbe teszi, ha haza ér. Ezzel boldogan mosolyogva, hogy így megrakodva távozik, hátára rántotta a tarisznyáját s magasra emelte a rózsaszálat, hazafelé indult... Tehát ez a nagy bölcs, megtalálta önmagában azt, amit annyian másban is hiába keresnek: a boldogságot!

 

 

 

 

1891. 35. 578. II. Az elkárhozott. Írta Justh Zsigmond

 

Augusztus vége felé az első ködös éjszaka párái ráfeküdtek a pusztaságra. Ködfelhőbe borult minden; sötét, párás, de azért meleg éjszaka volt, amelynek nedves levegője nagy messzeségre elvitte a hangot. A végtelen ég felhői mintha csak mind a föld végtelen lapjára borultak volna. Innen-onnan gerlebúgás hallatszik, honnan e hang ily késő órákban? Egyszer keletről hallatszik a bugás, majd délről jő rá a felelet, mintha most közelednének egymáshoz, keresnék egymást. Csak búgnak, búgnak, míg egyszerre csak egymásra talál a két dalos madár s elhallgat. Pár percnyi végtelen csend, majd megint Orosháza irányából hallik a bugás; ez is halad, közeledik, arra felé tart, amerre az a másik kettő előbb elhallgatott. Majd elnémul ez is, s most már csak a pusztaság síró, nesztelen zenéje terjed végtelen messzeségbe…

Hát tudod már te is a bűnömet? Hej fiú, mondta az öreg bús szelíden, okulj a szerencsétlenségemen. A dolog így történt folytatta hozzám fordulva, a feleségem, ki szent asszony, minden néven nevezendő akadályt az utamra gördített a maga mérhetetlen jóságában, hogy bűnre vezető utakra ne tévedjek, az Urnák nem tetsző módon ne kereskedjek,,,

Iszom is. Ha egyszer már elkárhozom, legyen miért. Meg is verem néha az öregemet /asszonyomat/, ha már nem győzöm hallgatni; nem védi magát, mert a hívő asszonynak tűrnie kell. De ilyenkor is csak azért jajgat, hogy ezzel is csak gyarapítóm a bűneim lajstromát.

Aztán ebben az órában mit művel? Ilyenkor alszik. De könnyű álma van nagyon, hirtelen felneszel. S ha felriadt, ott kezdi el, ahol elhagyta. Leírja a pokol gyötrelmeit nékem. Pedig éjjel ez, uram, nem tréfadolog, sötétben, csendben nehezebb elviselni. így szöktem ma is ide, nem győztem már hallgatni, eljöttem a tűz irányába. Itt a butykosom, bátyám, ne kímélje, jóféle tavalyi pálinka, mondta most már derültebben Szöreg Mihály. Az Isten megver téged is, engem is érte. De te még fiatal vagy, van időd a vezeklésre, meg hát, mondta két korty között, enyhébb a bűnöd, még nem voltál köztük, nem tudsz az igaz ösvényről.

Napfényes reggelre virradtunk. Úgy éreztem, a lelkünk ifjúságát, szüzességét lehelik be a harmatos ébredő mindenségbe, s életre hívják benne mindazt, ami élni született, s ezért magában hordja az örökkévalóságot. Az öreg bús lekonyult fővel, összezsugorodott testtel aludt az elhamvadt tűz szélén

 

  1894. 46. 769. JUSTH ZSIGMOND. (1863—1894.)

 

Az ifjabb irodalom egyik nagyreményű, szép tehetségű és sokat tanult, messze világrészekben utazott tagjának halálát jelentette közelebb a távíró a genuai tenger-öböl partjáról, Cannes-ból, a Riviera napsugaras vidékéről. Uri nép szokott itt összegyűlni ősz végén, ott marad egész a tavaszig, a míg máshol is fölszabadul a természet, s megnyílik azok számára, kik menekülnek a tél zordonsága elől…

Mint Zola egy családnak, a Rougeon-Macart családnak típusaiban kívánta felmutatni következetesen az emberi tévelygéseket és bűnöket, úgy Justh Zsigmond , is egy regény-ciklus megírásához fogott, mely a magyar társadalom életének ferdeségeit, átalakulását különböző rétegekben tüntesse föl, bebizonyítandó, hogy minden forrong és szétfeszíteni törekszik a mesterséges korlátokat. Ezt ő „a kiválás genezisének” nevezte, és több regényben illusztrálta a bölcseleti tételt, melynek alapeszméjén meglátszik egykori tanárának, a híres Taine Hippolitnak megfigyelése,

Justh Zsigmond 1863-ban született Szent Tornyán. Tanulmányai egy részét Németországban és Parisban végezte. Kezdetben nemzetgazdasággal foglalkozott. A nem rég elhunyt francia tudós író, Taine, azonban szépirodalmi munkásságra buzdította, s meg is fogadta a természetének és egész lényének megfelelő tanácsot.

De a végzetes betegség már régen emésztette. Ezért fölváltva hol Budapesten, hol Szent Tornyán, hol külföldön tartózkodott. Indiai tartózkodásáról hosszabb úti rajzokat közölt egy napilapban. Ha itthon volt, festők és írók társaságában töltötte idejét. Ezek Szent Tornyán is sokszor fölkeresték. Itt színházat is építtetett, egészen római amfiteátrum mintájára, melyben az ő parasztjai játszottak magyar népszínműveket, klasszikus drámákat. Molière, Shakespeare, Plautus állandó műsoron voltak, s néha-napján előadták az ő alkalmi darabjait is. Az előadásokra összegyűlt rendesen három határ apraja-nagyja; a jó falusiak elözönlötték a nagy parkot s áhítattal hallgatták az előadásokat, melyeknek rendesen tánc lett a vége. Holttestét Cannes-ból a család hazaszállíttatta, s Szent Tornyán temették el nagy részvét mellett.

 

 

1894. 41. 682. JUSTH ZSIGMOND, a szépirodalom egyik becsvágyó, szép tehetségű tagja, meghalt e hó 9-ikén, dél Franciaországban, Cannes-ban, hol üdülést keresett. Még csak 31 éves volt, de a halál csiráját már évek óta magában hordozta. A telet mindig meleg égalj alatt töltötte, Indiában, Egyiptomban, Olaszországban, vagy dél Franciaországban. Az irodalomban a nyolcvanas évek végén lépett föl Káprázatok című kötetével, melyben rövidebb rajzokat adott. Ezekben a külföldi benyomások, a szülőföld szeretete, finom érzés, de nyughatatlan kedély nyilatkozott. A nagyvilág, a francia irodalom befolyása mindig meglátszott művein, noha a magyar életet, főleg pedig az egészséges paraszt népet szerette festeni. Az év egy részét szent-tornyai birtokán töltötte, a másik részét külföldön, s e kettős élet nyoma tükröződik műveiben. Paris elemei című kötete után regényeket irt, melyekben a magyar társadalmat törekedett lélektanilag festeni és bölcseleti tanulságokat állítani föl. Az egészséges népnek, az alföldi parasztságnak sok találó rajzát, élénk megfigyelését találhatni a Puszta könyve című elbeszéléseiben, Gányó Julcsa, Delelőn, című regényeiben. Egy másik regénye A pénz legendája az arisztokrácia életéből van merítve. Érdekes, sokoldalú és rokonszenves tehetség volt, mely épen most ment át a forrongáson. Halála veszteség szépirodalmunkra: Holttestét Cannes-ból Szent Tornyára szállítják. Justh Gyula képviselő, a függetlenségi párt elnöke, testvéröccsét gyászolja az elhunytban.

 

 

 

KAMERMAYER KÁROLY TEMETÉSE A temetési menet az országos kaszinó új épülete előtt a Kossuth Lajos-utcában,

Erdélyi fényképe után.

 

Kamermayer Károly (Pest, 1829. május 14. – Abbázia, 1897. június 5.) Budapest első polgármestere volt

 

1894. 42. 699. JUSTH ZSIGMOND holttestét Cannes-ból hazaszállítják, Szent Tornyára, hol a korán elhunyt író oly szívesen időzött. A temetés e hó 26-ika körül lesz.

 

 

1894. 43. 717. JUSTH ZSIGMOND holtteste október 19-én érkezett meg Cannes-ból a Csanád megyei Szent Tornyára, hol a kastélyban fölállított ravatalhoz messze vidékről eljöttek és elhalmozták koszorúkkal. A temetés e hó 21-ikén délután ment végbe. Igen nagy sokaság gyűlt össze, hogy megadja a végtisztességet a korán elhunyt írónak. A koporsó előtt a bánfalvi, és szent-tornyai olvasó-egyletek tagjai haladtak fekete lobogók alatt, s a menet élén cigányok gyászindulókat játszottak. A koporsót annak a görög stílusú színház nézőterének közepén temették el, amelyet a költő építtetett, s amelyben annak idején a tornyai parasztokkal Shakespeare Macbethjét adatta elő. A páholy helyén, amelyben ülni szokott, nagy kőkereszt állt. Mikor a koporsót leeresztették a földbe, Czóbel István, Czóbel Minka testvére, gyászbeszédet mondott.

 

 *  *  *

 

JUSTH ZSIGMOND NAPLÓJA ÉS LEVELEI - MEK

http://mek.oszk.hu/05600/05631/html/01.htm

 

*  *  *

 

Halász Gábor (szerk.): Justh Zsigmond naplója

Athenaeum, Budapest, 1941. 426 oldal

 

299. oldal, Halász Gábor a hazai naplóhoz:”…Czóbel Minkáért lelkesedik, mert úgy gondolkodik a halálról, mint a magyar paraszt. Költeményeiben a szinte „öntudatlanul szunnyadó turáni nyugalom” tudatosodik művészi felismerésben, mintegy a „második hatványon.” Testvérében, Czóbel Istvánban, akiről csak barátai tudják, hogy egy hatalmas filozófiai és társadalomtudományi munkán dolgozik, a magyar világnézet megteremtőjét tiszteli…”

 

 

Nyugat. 1939. 6. 382. old.  Halász Gábor: Justh Zsigmond párizsi naplójából

MUNKÁCSYÉK 1889. Január 27. péntek

 

…Munkácsy: grosse race /nagy fajta/. Primitív ember, két-három századdal van elkésve, s ezért hatott itt annyira. Művei megleptek, mert a spanyolok korából valók, anélkül, hogy azok modorát tökéletesen átvette volna. Van műveiben valami, ami egészen új, s ezért nem ebből a korszakból való s ezzel hat. Mint ember: jó kedélyes férfi, semmi brilliáns tulajdon. Érdekes hallgatás. Magyarul elfelejtett s franciául nem tanult meg. Ez utóbbi lacune-je /hiányosság/, meg fütyülése (magasan száll a daru stb.) teszi őt a legnagyobb hazafivá.

Liszt pár milliót adott hazájának, folytonosan segítette hazafiait, szellemével a magyar ember nívóját a lehető magasra tette a külföldön, s mind ennél többet tett az által, hogy dacára társadalmi félszegségeinknek évente Pesten töltött pár hónapot, s nem találták őt elég magyarnak arra, hogy hamvait haza szállítsák.

Persze nem tudott magyarul. Mindehhez nem kell kommentár.

Madame de Munkácsy. Pár év előtt egy recepció volt náluk, egyszerre csak Singner vagy Smith vagy valami ilyenféle nevű urat jelentenek be. Madame de Munkácsy elébe szalad, megragadva kezét így kiált fel: "Tiens vous etes la vingtième personne qui arrive - et la première non titrée!" /Ön a huszadik vendég, akit fogadok – és az első, akinek nincs címe. /…

 

Nyugat. 1939. 7. 20. old. Justh Zsigmond

 

A TÁRSASÁG. Március 30. szombat

Este tea Batthány Festetich Zéline grófnénál, Géza és B. leányok nagyanyjánál Budán. St. Germain jellegű palota. Óriási Louis XV. kőlépcső, már az előszobában megüti az embert annak a füstölőnek a szaga, amelyet nagyanyáink használtak, amely illatba valami savanykás szag is vegyül, amely a muskátli és a rozmaring divatjának korából származott reánk. Bajuszos inasok, vén, alig bicegő komornyik, halvány drapp, 1850-ből való, úgynevezett slendrián bútorok, paliszanderfával. Ugyane fából óriási asztalok, tükrök. Toronymagasságú fehér olajlámpák, óriási fotelek, öt szalon nyitva, mind fényesen kivilágítva. A nagy szalon egyik sarkában egyenesen, mereven, óriási fekete selyem (1843-ból való) fejkötőben, befűzve, rengeteg krinolinban, amely alatt csergő, suhogó alsószoknya. E felett fekete antik uszályos, ezer redőjű toalett: a finom arcú, egyetlen fennmaradt magyar douairière /előkelő ruha/, Batthány Zéline grófnő palota- és csillagkeresztes hölgy, ki így várja vendégeit, kik azonban tömegesen sohasem jönnek, lévén a budai vár Verbőczi utcája éppen 3/4 óra járásnyira az élő, a modern Pesttől.

Igen régies, igen különös, igen szokatlan, de azért minden mozdulata érdekes, és egy cseppet sem nevetséges, sőt! Finom arcéle, grande dame /nagyasszony/ mozdulatai (minden kézemelésnél, meghajlásnál suhog a ruhája), tiszta, még meglepően élénk gondolatmenete megmentik ettől. Igen sok mindenről beszélünk (eleinte egyedül lévén), Párizsról, a francia művészetről kérdez, amelyet a Revue des deux Mondes nyomán elítél. Persze nem mondok neki ellent - úgysem lehetne a Zola-iskolának megnyerni, azt hiszem! - Berlinre megyünk át, meg Bécsre, az utóbbi társaság zsánerét tökéletesen elítéli. Egy Fürstenbergnéről beszél, ki negyven év előtt úgy megbotránkoztatta adomáival, hogy még ma sem tudja felejteni.

Azt mondja, Budán azért szeret lenni, mert kávéházak nincsenek, meg zsidók nem lakják a Várt, no meg a járdák nincsenek leköpdösve, mint Pesten. Bár az asszonyok azon típusához tartozik, kik gyalog egyáltalán véve sosem jártak. Csak a 70-es évek óta jár egy grande dame gyalog is, azelőtt nem tudott, mert a cipői nem voltak úgy konstruálva.

 

 

 

A BUDAI VÁR KRISZTINAVÁROSI RÉSZE, MELY YBL TERVEI SZERINT ÉPÜLT.

 

 

*  *  *

 

1977. Justh Zsigmond: Naplója és levelei. Szépirodalmi. Gondozta: Kozocsa Sándor. 795. oldal.

 

100. levél. CZÓBEL MINKÁNAK Budapest 1891.

Igen tisztelt Kollégám!

Heuréka! Hisz az nagyszerű! Második kiadás! Méghozzá verskötetből nálunk! Azt hiszem, még elő sem fordult eddig, a klasszikusokat és - Kiss Józsefet kivéve

 

121. levél Czóbel Minkának, Szenttornya 1891. augusztus 18.

Kedves Barátnőm!

…Tudja-e, hogy mi a tervünk? A Vasárnapi Újságból egy magyar revüt csinálni, mint munkatársak: maga, Jókai, Szabolcska, Baksay, úri magam, mint rovatvezető, István bátyja / ha elvállalja/, Pekár / irodalom/, Batthyány Géza /művészet, képzőművészet/, mint illusztrátorok: Medi, Űjváry, Feszty, Hári.

Új év elejétől már új formában jelennék meg, s mint ilyen, kétségen kívül az eddigi legjobb revünk lenne. Én annyira a magamévá tettem az eszmét, hogy már e hónapban A Hét kebeléből is /könnyű szívvel/ kilépek…Szívből üdvözli vén barátja Justh

122.  CZÓBEL MINKÁNAK Szenttornya 1891. aug. 19.

Kedves Kollégám!

…Verse igen szép, küldje be a Vasárnapiba, a másikat engedelmével majd az "Arad és Vidékébe" helyezem el…

 

129. CZÓBEL MINKÁNAK [Tornya] 1891. aug. 27.

Kedves Kollégám!

…Istvánékkal szintén feljönnének Pestre, én pár napot Fesztyékkel töltök ott el, fenn a Svábhegyen - mily jó lenne egyszer kibeszélnünk magunkat az Istvánnal is. Aztán a "Vasárnapi Újságot" illetőleg is kovácsolhatnánk tervet quantum satis.

 

145. CZÓBEL MINKÁNAK Cannes 1891. dec. 31.Grand Hotel Montfleuri

Kedves Barátnőm!

Kötete igazán gyönyörű - engem, dacára, hogy egy részét már ismertem, nagyon meglepett. Egynehány hatalmas erejű dolog van benne - az újak között is. A "Magam vagyok", az "Anyaföld", "Csak egy szóért", a békési dolgok, a "Bagoly", a "Végső óhaj", "A változhatatlan"  hatalmas dolgok. Gratulálok  magának, ki tán mindnyájunk között a legeszesebb, legmagyarabb tehetség.

Különben ezt vártuk, ezt éreztem meg, midőn legelső sorát olvastam. Egyszer még fogok írni magáról…

 

159. levél, Budapest, 1892. ápr. 25.

Szabolcska Mihálynak

…Nekünk Nagy Miklóssal, egy revü terve fő a fejünkben, azt hiszem létre is fogjuk hozni, ha nem az idén ősszel, úgy a jövő tavasszal…Czóbel Minka Pesten lesz. Találkoznál vele is…

 

279. levél, Czóbel Minkának Ikevár, 1894. júl. 11.

Kedves Barátnőm!

Köszönöm levelét. Bármit küldjön M-nek, azonnal fogják közölni. Polignacnak* csak 5 verse van magától…azt szeretné, ha maga fordítaná le neki saját verseit. Si cela tous semble mieux /ez tűnik a legjobbnak/, tegye meg neki…sok szépet igaz barátjától Justhtól.

 

*P. Menyhért gróf, francia publicista…Czóbel Minka költeményeit franciára kezdvén fordítani, később egy magyar költőkből való francia antológia kiadását tervezte. /Pallas/

 

 

Kármán Mór / 1843 – 1915 /

 

 

 

 

Kármán Mór

 

A Figyelő 1905. 660. számában méltatta Kármán Madách tanulmányát.

*

Kármán, Mór (1905) „Az ember tragédiája”, Budapesti Szemle 124. kötet, 346.
szám, 57–115

*

 

 

Szőllős-kislaki  Kármán Mór (1874-ig Kleimann) (Szeged, 1843. december 25. – Budapest, 1915. október 14.) pedagógus, kiemelkedő neveléstudós, egyetemi tanár, közoktatás-politikai szakember.

 

 

Kármán Mór…Széles körű elméleti és gyakorlati működést fejtett ki a m. pedagógia korszerű szintre emelése, az oktató-nevelőmunka hatékonyabbá tétele, a polgári köznevelés alapjainak megteremtése érdekében. A pedagógia első haladó szellemű polgári elmélkedője Mo.-on, bár az általa elfogadott és részben korszerűsített herbarti elméletnek negatívumai is voltak (formalizmus, a régi nemesi latinos-retorikus műveltség továbbéltetése stb.). – Gimnáziumi tanterve (1879) és módszertani munkái több évtizeden át meghatározták a mo.-i középfokú iskolák munkáját…Életrajzi Lexikon

 

 

*

 

1915. 43. 690. KÁRMÁN MÓR 1843-1915

 

Kármán Mór egyike azoknak, kiknek a mai magyar intelligencia, de különösen a tanárság nagyon sokat köszönhet. Követendő például odaállítható élete és működése, kompromisszumokat nem szerető és mindig csak az elérendő célt szem előtt tartó idealizmusa igen sok pedagógusra állandóan hatást gyakorolt, és minden ismerőjére a bölcs és lelkes ember s a szilárd jellemű férfi erejével hatott. Ha pályafutása külső stációit tekintjük, egy alig az átlagon felüli karriert találunk. Évtizedeken át középiskolai tanár, ki munkája jutalmául az egyetemi tanár címét kapja…

Polihisztor volt, még pedig a szó etimológiai értelmében, mely nem az összes tudható dolgok tömegére, a világra, a társadalomra, az emberre vonatkozik, hanem mindebből csak arra, a mi könyvben feldolgoztatott vagy legalább is könyvbeli feldolgozásra alkalmas. Minden tudomány közül legerősebben a pedagógia vonzotta. A ki csak beszélt vele pedagógiai dolgokról, vagy hallotta beszélni, azzal a gondolattal fejezhette be az eszmecserét, hogy Kármán mindent tud, amit pedagógiai kérdésekben tudni lehet….

Mégis mi az, a mit a pedagógia terén hazánkban alkotnia sikerült? Bizonyos, hogy tanácsi tárgyalásokban, és száz más helyen szavai nem hullottak el nyom nélkül, s az életképes csírákból gyakran hasznos növények sarjadtak, de igazi, meglévő alkotása csak egy maradt: a mintagimnázium, mely különben ma már szintén nem eredeti alakjában áll fen. Nem őt, az érvényesülés rendkívüli nehézségeit kell hibáztatnunk, ha nem találjuk kielégítőnek az arányt Kármán tehetsége és munkásságának maradandó emlékei között. Mindenki elismerte arravalóságát és mégsem tudott idejekorán olyan helyre jutni, ahonnan gondolatait nem küzdelmek árán, hanem nyugodt munkával, íróasztal mellől valósíthatta volna meg.

k. gy.

 

 

 

 

A BUDAI KIRÁLYI PALOTA. — HÁRY GYULA RAJZA

 

1915. 45. 719. Alexander Bernát: KÁRMÁN MÓR KÖZÉLETI MUNKÁJA.

 

A minap közlött személyes megemlékezések után ma szólnunk kell Kármán Mór közéleti munkájáról, melynek eredményeit ma is féltő gonddal kell őriznünk, mint Kármán hagyatékának legbecsesebb részét. A világháború alatt sem szabad e kincsekről megfeledkeznünk. Kármán Mórnak köszönjük a magyar középiskola újjáalakítását, új szervezetét, új tantervét, új szellemét. Ha nem teljesült mindenkép az ő eszménye, az azért van, hogy nem értettük őt mindenben meg, hogy tunyák és irigyek voltunk és hogy soká nagyszerű egyetértéssel falanxba sorakoztunk ellene. Neki meg kellett halnia, hogy ezt az igazságot hangosan hirdethessük. Egy nagyon megrögzött múlt ellen kellett szembe szállnia és az a múlt hallatlan vitézséggel védte a maga területét, melyet lépésről lépésre meg kellett hódítani. A védők azonban nem haltak meg hősiesen, hanem észrevétlenül elpárologtak, igazgatói és főigazgatói állásokba menekülvén. Ez annyit jelent, hogy ma mind Kármán-hívők vagyunk, hogy működése gyümölcseit nagy kényelemmel élvezzük, mintha mi végeztük volna Kármán művét….

Kármán föllépése óta van Magyarországon tudományos pedagógiai élet. Kármán óta van tudományos tanterv. Kármán óta van igazi nemzeti iskola. A mai kultúra eredete a görög-római kultúrában van, a gimnázium nem szakadhat el az ókortól és egész tanítása történeti menetű. Épp ezért a reáliskola eleinte nem érdekelte Kármánt, csak később, midőn felkészültebb lett. De Kármán nem volt a klasszikus tanítás dogmatikusa, a grammatikai oktatás fanatikusa. Maga nagyszerűen tanította a latint…

Ha az ember Kármánról beszél, oly útra tér, melynek hosszát és irányát nem lehet egyszerre áttekinteni. Egységes út, mégis magasba visz, és a világra nyit perspektívát. Csak kevesen vannak, akik őt igazán megértik. A legtöbb ember, kivel érintkezett, különösnek, makacsnak, dogmatikusnak tekintette, holott az ideálok embere volt, a ki rajongott az igazságért. Tegyünk tanúságot mellette, hogy szelleme el ne vesszen körünkből.

 

 

 

 

Kazár Emil / 1843 – 1922/

 

 

Nyugat 1922. 11. SCHÖPFLIN ALADÁR: KAZÁR EMIL

Az öreg Kazár Emillel fiatalkoromban néhány évig - 1898 és 1905 közt - együtt dolgoztam a Vasárnapi Újság szerkesztőségében. Nagyon sokat dolgozott, ő csinálta a lap rovatait s a két népies melléklapot, a Politikai Újdonságokat és a Képes Néplapot csaknem teljesen ő írta, nyírta, kivonatolta és állította össze. Ezen kívül napilapokba is dolgozott, akkoriban a Magyar Hírlapba írt vezércikkeket, mi egyebet, több más lapba tárcákat. Ebből láthatni, hogy szegény ember volt. Aki sokat dolgozik, az szegény marad. Ez azt hiszem, általános szabály, nemcsak a zsurnalisztikában és irodalomban, hanem az életnek más terén is…

Olvasója sohasem volt nagyon sok, és akik voltak is, hamar elfelejtették. 1905-ben a miniszterelnökség sajtóosztályának tisztviselője lett, szerény, nyugalmas állásában olvasgatta a vidéki lapokat, kivonatokat készített cikkeikből, az irodalomtól elfordult, alig írt valamit. Néhány év előtt próbáltam rábeszélni, írjon meg egyet-mást irodalmi memoárjaiból.

 

 

 

AZ ORSZÁGOS LEVÉLTÁR ÚJ PALOTÁJA. Jelfy Gyula felvétele

 

 

 

1912. 8. 146. LEVELET IRAT ELBESZÉLÉS. IRTA KAZÁR EMIL

 

Matty Mihályné levelet íratni indult a jegyző írnokához. Ajándékot illik vinni a szívességért. Pénzre nem telik, Galain-bot sütött. A két kis gyerek turbékoló pajtását, két tányér közé tette, fehér szalvétába takarta, a szomszéd Dinitől egy palack bort is kért. Egy karaj kenyeret szelt még a pecsenyéhez, közben a szemével a kés járása után már kimérte, mennyit kell megtakarítani a két gyerek porciójánál a pazarlás után. A két gyereknek -- pendelyes fiúcskák -- azt mondta, ragadjanak a szoknyájába, játszani mennek…

Tekintetes ifjú úr, szépen kérem. Levelet kellene írni. Fogja, kérem a pennát. Elmondom, mit vessen papírra… Gyüge Demeter ő kegyelmének adassék a levél…Minden jókat kívánok Gyüge Demeter uramnak, kedves komám uramnak, folytatta Mattyné a levélhez való beszédet. A gyerekek nőnek. Pali, Ferke a nevük a kereszt-fiuknak. Hogy ne tudná komáin uram. Hát az én nevemre emlékezik még komám? Öspörös Klára, Klári, Klárcsi. ..

- Mindent csak az ó testamentumba lehet bele írni, de nem égy levél-papirosra, vélekedett az írnok türelmetlenül…Az írnok falatozott. Az asszony dörmögött, tovább, rázta a fejét, ráncolta a homlokát.

— Jaj uram ! Amikor kijött az ispotályból, sarkán, könyökén, búbján letörve, meghorpadva. - Jó borocska. Így, így ifjú uram. Tessék, csak tessék. Nini, nem is bírom követni szerteszét a sokféle észjárásomat. Szénában, dunyhában hozták haza. Soha többé senki sem látta az egész orcáját. Kötés az egyik szemén, kötés a fél fülén. A válla felhúzódott, mintha a nyaka alá fújtak volna. Sok hétig ült a ház előtti padkán, mint a hideglelősök. Süttette magát a nappal és szagolgatta az akácfák virágját, meg a bazsalikomot. Mezei virágot szedett össze és vitt neki szegfűt, bazsalikomot... izé. A valakije dohányt kerített, bükkfa taplót szerzett, szép skatulya gyufát. Szegény Gyüge,..

Az írnok megette a galambot, már az üveg alsó feléből öntötte a bort.

— Mit is írjunk még?  - nógatta a beszélgetőt.

— A levélbe kérem szépen, most már ez jön, ocsúdott fel Matty Mihályné. - Én Öspörös Klári, a becsületes Matty Mihály hűséges felesége lettem ... Na, nézze csak fiatalúr, mit beszélek. Mintha Gyüge Demi nem tudná, mikor keresztapja a két fiamnak, írja tekintetes fiatal úr. .. A fiúk pacsit adnának a keresztapának, ha láthatnák. Nem írtuk még ezt?... Egészségesek vagyunk, de a tehén nincs, a ló nincs, süldő sincs. Kérem jól kiírni, mert ez nekünk nagy baj, mert szegények vagyunk…

Hosszú a levél húgom asszony, vágott közbe az írnok, fogytán a papiros.

- Hadd fejezzem be. Az uram eladta a tehenet, a malacot is, hogy lovat, szekeret vehessen. Gyalázatosán becsapták az őszkor egy vén lóval. Sovány volt, de Mihály azt hitte, hogy csontos, erős állat. A vasútig két órahosszat vánszorgott, fél szekér terhet sem bírt és tél közepén összeesett. Egész tavaszig a bőre árából kellett élnünk. Mattyné, a hogy a papírnak tele irt utolsó oldalát nézte, tisztán látta, hogy Gyüge Demeter udvaráról négy tehén jár ki-be, tejet, vajat visznek puttonyban, kosárban a vásárra. A csürhe-érkezéskor tíz-tizenöt malac számára nyitnak kaput.

- Rögtön viszik a postát húgom-asszony.

Még csak ezt írja: Az uram oda ment tegnap Szentpálra. A takarékban akarna valamit . . .  Elkésünk!...

Hirtelen sivító trombitaszó hallatszott, gyerek trombiták lármája. A porban Pali és Ferke futnak feléje. Vesszőparipán nyargalnak, csákó a fejőkön, a nyakukban színes mézeskalácsból füzér.

- Édes anyám. Megjött édesapám a vásárból! -  kiabált Pali fulladozva. - Apámuram hazahozta a riskát, meg a lovat.

- Mit beszélsz? …

Csupa licitált holmival van tele az udvar, a szín, meg a pince. A te süldődre is bizonyosan úgy számit, amint szokott a koma. - Az isten áldja meg! - Kívánja az asszony remegőn, mintha valami vakmerő kívánsága volna.

Áldja meg, áldja meg, ismétli tompa hangon. Matty Mihály, ha ugyan a tömérdek átok útját nem állja ennek a kis áldásnak. Az asszony az összegyűrt levelet lassan a zsebébe rejti. Megnyugvás, kiengesztelődés, egy ember iránt való szokatlan érzés járja át lelkét, és az ifjúkor emlékének felelevenítését ünnepli némán, de eltelten az asszonyi szív.

 

 

 

 

Kozma Andor /1861 – 1933/ 

 

 

 

 

 

Kozma Andor. (1893). A KISFALTJDY-TÁRSASÁG TAGJA. Ellinger Ede fénykép után

Nyugat 1913. 9.

/Ignotus/ Kozma Andor: Koboz krónikája.

Néhány keleti szőnyegem

Az ódonságtól feslik
S most házamnál egy új-török
Javítgat reggeltől estig.

Feztelen úr és fesztelen
Parríroz franciául,
S hogy Szkutari is elveszett,
E híren el nem ájul.

Ha Szalonikin, Janinán
S Drinápolyon mosolygott,
Csak nem veszi tragikusan
A legutóbbi dolgot!

Hisz ő nem szultán, nem basa,
Nem bej, hát úgy se' lophat.
Ezek sirassák, de ne ő
A hont, az elbukottat!

Szép szál fiú, de ide jött
A háború előtt még
S örül, hogy jókor volt esze,
S nem szúrták, vágták, lőtték….

Hol csak egy polgár akad is,
Ily világ-bölccsé fáradt:
Ott már bajos megvédeni
Trónt, hitet, hont és várat.

Brit, germán, gall, szláv, ily okos
Tán egy sincs a világon.
Hogy osztrák s magyar se legyen,
Az szívemből kívánom.

De Ausztriában Prága van,
S van Désy-ügy* minálunk,
S világ bölcs polgár millió,
Hát mit lehet csinálnunk?

*Pénzügyi panama

...Folytatom a három pontot... Kozma Andornak rég nem olvastam olyan szép versét, mint ez az e heti Újságbeli Koboz krónikája - olyan szépet s olyan, tagadhatatlanul, igazat. Látszik, hogy tiszta szívéből írta - s az érzés, mely szívét bántotta, előttem sem idegen. Szent igaz, amit mond, hogy hol csak egy polgár akad is, ily világ-bölccsé fáradt: ott már bajos megvédeni trónt, hitet, hont és várat. Bajos? Lehetetlen! Való igaz az is, hogy brit, germán, gall, szláv - ily okos tán egy sincs a világon, de nem vagyok benne biztos, hogy osztrák s kivált magyar nem akad-e ilyen. S hogy hát mit lehet csinálnunk? Azt, hogy valóban tanulmány legyen számunkra a török, amelyből megérthessük, hogy egy-egy megbomolt haza miképp lesz menthetetlen. Éppen csak ez az, ami a Kozma Andor szép, sőt igen szép és tiszta szívből fakadóan igaz verséből hiányzik…

 

 

1910. 20. 412. Kozma Andor: Esti köszöntő

 

(Mikszáth Kálmánnak.)

 

Szerencsés jó estét kívánok

A nagy utolsó mohikánnak,

Akiben él még maga az ősnép,

S folytatja folyton kifogyhatatlan,

Nyugati sápadt alkonyulatban,

Tündéri bájos mese szövését.

 

Szerencsés jó estét kívánok

A nagy utolsó mohikánnak.

Aki lelkében még csupa hajnal.

Szavajárása bűvös, derűs még,

Könnye is jóság, nem keserűség,

S bölcs hite bátran bír meg a bajjal.

 

Szerencsés jó estét kívánok

A nagy utolsó mohikánnak,

Akinek színes tollkoronája

Hanyatló esten átragyog.

Szívem repesve tekintek raja,

Mint biztató istencsodára:

Van még magyar, vagyunk még magyarok!

 

 

 

 

Lenkei Henrik / 1863 – 1943 /

 

Nyugat 1910. 4.  KARINTHY FRIGYES: LENKEI HENRIK: AZ ÉN HŐSElM

Első poézisén bizonyosan túl van már az a költő, aki ezeket a verseket írta. A lírán, mely csak önmagát ismeri, azon a kritikus korszakon, amikor tehetségünk eltépve a köldökzsinórt, melyen át szülőanyja, az évezredes kultúra táplálta, egy percre elfelejteni látszik, hogy mégis csak a nagy organizmusnak részese maradt. Kilökött meteorkő módjára hallatlan sziporkázásokkal véli jelezni, hogy nincs köze többé a hideg és sötét és nyugalmas, roppant Glóbushoz, a Múlthoz, melyre pedig mégis vissza kell hullania végül, fáradtan, de boldog megnyugvás érzésével…Legfőbb hiányossága degradálja őt másodlagos értékűvé…egyszerűen csak ódákat ír a már ismert és meglátott nagyságok ismert és már meglátott nagyságairól…

 

 

 

1913. 11. 203. NOÉ VIGASZA. Lenkei Henrik

 

Akkor az időben valának a földön nagy óriások, és az ő szívüknek minden indulatja szüntelen csak gonosz volna.

 

Mózes I. 6. .

 

Elültének vala a vizek,

Hegyek-völgyek megszáradának,

S a bárka öbliből kiszállt

A jövő ivadékok őscsaládja.

Nekizsendült minden a friss televényen.

Sem, Kám, Jáfet ölébe hullott

Ég-föld pazar ajándéka.

Hajnaltól estig csattog az ének.

Barna fehérnép, piros apróság

Hancúzva, kacagva meséli

Az özönvíz szörnyű történetét...

 

Nem óriások, fityma kevélyek

Méltók kegyemre, birtokomra!

Palotát építenek önmaguknak

S téglát hordáinak a többivel!

Ti vagytok az én képem viselői,

Ti hívők, tiszták, jámborok!

S időtlen időkig kél magatokból

Egy új, viruló, szűz emberiség!

 

Mikor felébredt, boldog volt Noé.

Öröm, a víg dalos madár

Fészkébe visszaszállt. S ha néha

A rém pörölye rá lecsapni készült,

Pár kortyot szürcsölt a varázsitalból,

Mit a Teremtő bölcsessége

A gonoszoknak büntetésül.

A jóknak vigaszul adott.

 

 

 

1913.  21. 411.  Lenkei Henrik: ÖNARCKÉP.

I.

Jácint után a liliom virul,

A liliomot a rózsa váltja fel,

S ha a rózsának szirma porba hull,

Nyomán krizantém színpompája kel.

 

Erdőn-hegyen hancúroztam, mint gyerek,

Mint ifjú mézes lányajkak körül,

Most ások-ások álomkincseket,

S lesz majd, minek agg szemem is örül.

 

Mert boldogságom nem ott keresem,

Hol más lohol, küzd balgatag mohón:

Az én lelkemnek sok a kévésem,

S mi másnak lóca, nékem büszke trón….

 

III.

Nem hirdettem sötétnek a világot,

Mert hő nappalra hűvös éj borul,

S mert piros almán hernyó foga rágott,

Nem löktem el gyümölcsöm botorul.

 

Csalódás, kétség bárhogy földre verte,

Mind talpra állt haláltalan hitem.

S hódként, ha sáncom árvíz elseperte,

Örökre bízva újra építem.

 

1914. 73. Lenkei Henrik: Nagy napon

 

1914. 434. Lenkei Henrik: Útközben

 

 

 

 

Somlay Károly / 1870 – 1930/

 

Nyugat 1914. 13.

Nagy Lajos: Somlay Károly: Pusztai szellő

Novellás könyv. Falusi, tanyai parasztokról beszélnek a novellák. Sablonos bennük a parasztoknak, az ő életüknek, mindenféle dolguknak a nézése. A könyv egyes történetei anekdotaszerűek, hasonlatosak a parasztokról írt rengeteg mennyiségű "históriákhoz", új elemekkel nem ékeskednek.

A történeteit népies nyelven mondja el az író, buzgó ismeretével a tájbeszédeknek, még buzgóbb mutogatásával ez ismeretnek, mintha legfőbb célja etnográfiai és nyelvi dokumentumok halmazba gyűjtése lenne. Így már az elindulásai, a nyilvánvaló szándékai, speciális és szűk matériája, a hangja, a külsőségekkel való bíbelődése is földre vonják az írót, annyira, hogy alacsonyan száll akkor is, amikor az emberek cselekvéseivel, történetük fejlesztéseivel, tetteik lelki motiválásával foglalkozik. A "Pusztai szellő" című novella például így kezdődik: "Madarat tolláról, embert a barátjáról lehet megismerni, a juhászt pedig a szamaráról." Bizony, csaknem kötelező ígéret ez a nekiindulás arra, hogy az író mindvégig is gyalogszerrel fog ballagni.

Ugyanebből a darabból: "A juhász kitanulmányozta a csacsi egyéniségét és mert az okosabbik enged: alkalmazkodik is hozzája." Igen egyszerű, mesélő, szinte gyermekies beszéd ez, melyet jóindulattal is nehéz túlértékelni. A példák persze nem önkényesen kikeresett részletek, hanem dús választékból találomra kikapottak, jellemzők.

 

 

Szöllősi Zsigmond /1872 – 1952/

 

SZŐLLŐSI ZSIGMOND hírlapíró, biztos pennájú, derűs elbeszélő. Palma di Palma, A férfi szerelme, Párbaj a korzón stb. c. könyvek írója. 1915 – 16-ban a Vasárnapi Újság munkatársa.

http://mek.oszk.hu/07100/07195/07195.htm

 

Fenyő Miksa: Szőllősi Zsigmond novellái ügyes gyártmányok.

 

 

Nyugat 1908. 2. FENYŐ MIKSA: Szőllősi Zsigmond: Palma di Palma. Elbeszélések.

Szőllősi Zsigmond jó nevű elbeszélő, aki egy szépszámú közönség ízlését szolgálja ki. Tudjuk róla, hogy nem számításból, népszerűség hajhászásból mondott le elbeszéléseiben a finomabb irodalmi eszközökről, hanem mert talentuma arra a közönségre utalta, melynél az irodalom a kerek és értelmes történettel körülbelül be is fejeződik. Amit filiszterízlés és nyárspolgári képzelet csak kívánhat és kívánni szokott: az mind megvan Szőllősi elbeszéléseiben. Alaposan. Egy ilyen Szőllősi elbeszélésből mindent megtud az ember az alfától az ómegáig, megoldatlan benne semmi sem marad. Minden elbeszélése egy önmagába visszatérő görbe vonal. És érdekesek a dolgai. Rendszerint olyan történetek ezek, amelyekről, ha polgártársaságban esik szó, azt szokták mondani: "ez olyan, mint egy regény, ezt egy író megírhatná". Vagy azt: "ha ilyet regényben olvas az ember, el sem hiszi".

 

 

 

1913. 3. 46. LINK BÁCSI. EGY HIVATALNOK ELBESZÉLÉSE. IRTA SZŐLLŐSI ZSIGMOND

 

Az öreg Link Manó nekem bajtársam. Nemcsak azért, mert ő is hivatalnok, bár más hivatalban, mint én, hanem azért is, mert a pesti drága házbér miatt mind a ketten a Telepen lakunk, aminek következtében naponként legalább egy órát együtt vagyunk. Ebből a nagyobbik félórát a megállóhelynél töltjük, ahol várjuk a villamost, a kisebbiket a kocsiban, amíg utazunk rajta. Tehát elég közös bajunk van, hogy bajtársaknak érezhessük egymást. Én csak délelőtt járok be a városba: Link bácsi azonban délután is, mert ő délutáni foglalkozást is vállalt. Családos embernek sok kell ebben a drága világban akkor is, ha a Telepen lakik, mert ingyen ott is csak a levegőt adják. De ebből legalább sokat adnak és tisztát. Neki két felnőtt gyermeke van: egy fiú, akinek már megvan a mérnöki oklevele, de, sajnos, egyelőre még csak szép kilátásai vannak, meg egy lánya, aki amióta a tanítónői diplomát megszerezte, pályázatok Írásával foglalkozik. Ügy emlékszem, hogy ezelőtt öt-hat esztendővel még a leány, a Szerénke volt az idősebb és a fiú, Kornél a fiatalabb két esztendővel. Újabban azonban az öreg Link bácsi már megfordította a sorrendet. Kornél lett huszonhat esztendős és a Szerénke huszonegy. Nem tesz semmit. A fő, hogy sikerült gyerek volt mind a kettő. A fiú egy kicsit csöndes, de nagyon jóképű, komoly, szolid fiatalember: a leány pedig határozottan nagyon csinos, kedves, vonzó teremtés. Ha lett volna vagy harmincezer koronája, bizonyára kérője is akadt volna minden ujjara kettő…

Link bácsi kiterjesztette a két karját és a legnagyobb csodálkozással meresztette rám a szemét: A szülők! Hisz nem azok veszik el a lányomat! Micsoda furcsa kérdés ez? A szülőknek, ha van eszük, örülniük kell, hogy ilyen derék, ilyen egészséges szívű és ilyen okos fiuk van!  Egy fiuk, aki tudja, hogy nem a pénz az, ami boldogít, és a ki a helyett, hogy eladná magát, a boldogságát keresi. És a helyett, hogy elvenne egy gazdag, de csúnya vagy puccos nagyvilági lányt, elvesz egy szép, okos, kedves, szerény teremtést, amilyet bizony nem kap még egyet, ha háromszor körültáncolja is a világot. Ezt én mondom, akinek tapasztalatai vannak.

Vagy mondja ön kedves kollégám, odaadná maga a maga kedves nejét a Rothschild lányáért. Egy kis idealizmus kell az embernek!...

 

 

 

1916. 46. 722 – 838. Üvegház. Elbeszélés. Írta Szőllösi Zsigmond

 

I.

A Hotel Réve híressége és jogos büszkesége a kertje volt, a mely lenyúlt egész a tengerig. A part itt magas, csupa szikla és oly meredek, hogy csak egy karos vaslépcső vezet le a kiálló sziklára pántolt két fürdőbódéig. A kert erősen kinyúló részét belülről alig pár arasznyi magas, de jó két méter széles kőfal szegi, a fal mögött egy kis tisztás, mohos kőpadokkal, öblös nádszékekkel, nyugágyakkal, középütt hatalmas sátor-ernyő, hátrább megredvesedett, töredezett kőszobrok, orratlan angyalkák, megnyomorodott pogány istenek és istennők. Mögöttük a park sűrű, zöld rengetege, előttük lent a végtelen kék űr, nyílegyenes aranyfolyókkal és szeszélyes formájú arany tavakkal a hátán. A messzeségben alacsonyan szálló, hosszúkás barna felhő: egy hajó füstje, a mely azonban maga nem látszik. A leány, magas és szőke, világoskék ruhában a falon állt, arccal a víz felé fordulva, oly mereven és mozdulatlanul, mint egy szobor….

A leány egészen elpirult. Egy pillanatig zavartan hallgatott. Azután elnevette magát, fölkapta a fejét és kiáradó hangon mondta:

— Hát én az vagyok! Csakugyan az. Hisz, édes jó Istenem, olyan csodálatos itt minden. Olyan kimondhatatlanul szép…

A jövő soha se unalmas és az idegenek: a percek folyton jönnek. És, hogy el ne felejtsem: én bélyeggyűjtő vagyok. Természetesen nem úgy, mint az iskolás gyerekek, hanem mint azok, a kik a fantáziájukat tartják jól (ezzel a szórakozással.

— A fantáziájukat?

— Azt. Minden bélyeghez hozzáképzelnek egy levelet és minden levélhez valakit, a ki írta. Ez Kaliforniából jött, nyilván egy ember írta, a ki kincs után kutat. Ez a sarkvidékről. Bizonyára egy tudós levelén volt, a ki a világ végét keresi. . . Minden bélyeg beszél valakiről és — még egy valakiről. Az egyik egy kis tengerész üzenetét viszi messze vizekről az édes anyjának, a másik egy szerelmes ifjú sóhaját a mátkájának…

Az asszony megállt Klausen előtt, egy fejmozdulattal abba az irányba intett, a merre a leány távozott, szétcsapta a kezeit és kissé gúnyos sajnálkozással mondta:

— Egész szerencsétlen lennék, ha zavartam volna és miattam maradt egyedül.

Klausen vállat vont.

— Egyedül? Hiszen ha jól tudok számolni, hárman vagyunk. (Folytatása következik.)…

 

 

 

 

 

AZ ERZSÉBET KIRÁLYNÉ EMLÉKMŰ ÚJ PÁLYÁZATA. SZENTGYÖRGYI ISTVÁN ÉS LAJTA BÉLA PÁLYATERVE

 

 

 

 

1917. 1. 4. Szőllősi Zsigmond. KORONÁZÁSI BENYOMÁSOK.

 

Kétség hozzá nem férhet: a legnagyobb látványosság, a mit halandó ember szeme e földön láthat: a magyar király koronázása. Ehhez fogható próbatétele az érzékszervek felfogóképességének nincsen. Nincs az a sokat látott higgadt nézésű vagy nyugodt éberségre berendezett szem, a mely a hatások olyan vulkánikus felhömpölygésébe, a milyen például a kardvágás szertartása, bele ne káprázzék és bizonyos önkívületbe ne szédüljön. Maga ez az egy látványosság — pedig csak egy szeme a gyémántláncnak — több, mint a mennyit az ember figyelő' öntudata átfoghat. A hogy a magyar vármegyék, törvényhatóságok összesége a legkülönfélébb színű zászlók szédítő selyemragyogása alatt, aranyzizegésben, kardcsörgés és sarkantyúpengés között odaszivárog a koronázási domb tövébe és túlnan rajta a koronázó menet lóháton ülő főpapokkal és országnagyokkal, ékességgel elborított lovaktól vont üveg-baldachinos aranyhintókkal előhömpölyög: ettől magától elalél a lélek és egy látomás izgalmában remeg minden idegünk.

És a mi azután jön, az már a meghatott szédületünk forró párájában úszik. Szent koronánk már egészen ezüstfehéren csillogó ékességével fején, teste egészen elborítva az ezer esztendő leheletében fénye-vesztett arany palásttal, szürke lovon egy tavaszian ifjú arcú levente nyargal fel a dombra…

A mi szent koronánk fölvétele azonban nemcsak látványosságnak a legnagyobb: teljesítésben is egészen rendkívülit követel attól, a kinek e szent ékesség a fejére száll. Három napig tartott az aktus, a míg a harmadikon megteljesedett. E három nap új urunknak csak alig-alig adott valami időt a pihenésre, magáé a koronázásé pedig" nem~ közönséges mértékét kívánta ki fizikai és erkölcsi munkabírásának. E grandiózus szertartás nyilván úgy fogalmazódott, hogy a mi királyunknak erős embernek kell lennie. A testi és lelki energiák szinte kivételes méretére szabták gyönyörű és súlyos formáit.

A körülmények most e teljesítések bizonyos sűrítését is követelték. A pihenő hősök szinte teljes kiküszöbölését. A mi ifjú királyunk karcsú termetével, gyöngéd, finom arcával gracilis jelenség. Csak azután, hogy útról hazaérkezett, már munkában volt: fogadta a hitlevelet átnyújtó küldöttséget. És végig csinálta a három nap hosszú, gazdag programját a legkisebb fáradtság egyetlen jele, egy pillanatnyi elhanyatlás nélkül…

A mosoly a palota és minden magyar szívek úrnőjének ajkáról indult el, hogy betöltse a házat. Mert olyan mosolya, mint a mi koronás asszonyunknak, semmi királynénak nincs több a világon. Se olyan mély, meleg ragyogású szeme. Erősen van építve a budai várpalota, de a márványfalak megreszkettek attól az éljenzéstől, a mely szerdán este Zita királyné első látogatáson tisztelgő hű magyarjaihoz intézett beszédére fölviharzott. Köszönő szavait a hercegprímás üdvözlő beszédjére a királyné nem papírról olvasta. Szabadon mondotta, tiszta, csengő hangjának ugyanazzal a bátor és lelkes lendületével, a hogyan koronás ura, a király beszél…

Károly sirály olyan makulátlan tisztasággal beszél magyar nemzete nyelvén,  a hogyan magyar király első megjelenésekor évszázadok óta nem szólt e nemzethez. A királyné szóejtése még nem oly tökéletes, mint új urunké, de annyi akarás sugárzott a hangjából, oly meleg, szívbeli öröm a szeméből lelkes magyarjai láttán, hogy bizonyos, a koronás asszonyunk igen-igen rövid idő alatt teljes lesz a magyar szó minden kincsével….

 

 1917. 13. 207. Szőllősi Zsigmond. BELLUM OMNIUM.

 

Tulajdonképpen mindig, minden háború népek viadala volt. A sorsdöntő csaták és mérkőzések sose szorítkoztak a fejedelmek vagy vezérek párbajára és a bandériumok vagy zsoldos hadak katonái a népből rekvirálódtak. Hatalmasan kiszélesedett a háborúk népküzdelmi jelleme a hadkötelezettség általánossá tételével. De nemzetközi megállapodások mindig gondot fordítottak arra, hogy a hadviselés munkája lehetőleg a mérkőzésben résztvevőkre, a kombattánsokra korlátozódjék. E megállapodások bizonyos fokú érinthetetlenséget biztosítottak vagy legalább igyekeztek biztosítani a viaskodásban tevőlegesen nem részes polgári élet számára. Sőt a katonai becsület egyik legszigorúbb parancsa volt, hogy a védtelen lakosságot se vagyoni, se személyes biztosságában bántani vagy megcsökkenteni nem szabad. A katona védi a polgárt akkor is, ha mint hódító vonult be a városába.

Nagyon természetes, hogy ez a törvény nem védelmezhetett meg minden fegyvertelen polgárt és minden háztetőt. Sok gazság és garázdaság történt minden háborúban. De gazságok és garázdaságok, jogsértések, visszaélések és féktelenkedések történnek békében is, a nélkül, hogy ezek azokat a törvényeket, a melyeket megtipornak, hatálytalanítanák. Igaz, hogy béke idején az igazságszolgáltatás megtorló munkája biztosabb és szabatosabb. De viszont a háborúban garázdálkodó katona úgy is minden pillanatban ki van téve egy halálbüntetés végrehajtásának, ha nem is mondták ki rá az Ítéletet…

Anglia ezer ünnepies nyilatkozatban jelentette, hogy csak a semleges kis Belgium érinthetetlenségének fölháborodott tisztelete vitte a háborúba. De ugyanez az Anglia proklamálta a kiéheztetési háborút, vagyis a háború pusztító erejének rászabadítását a nem harcolókra, nőkre, aggokra, gyermekekre, szóval olyan területre, a melynek érinthetetlenséget minden nemzetközi megállapodásokon túl és felül is a nagyobb rendű princípiumok követelik és garantálják. Egész nemzetek, több mint százmillió védtelen, fegyvertelen, nem harcoló polgár, aggastyán, nő és gyermek éhenhalásra való ítélése…

Mi azt a helyzetet, a melyet ellenségeink és elsősorban Anglia az emberiség történetében példátlan hideg kegyetlenséggel és a maga érinthetetlenségének gőgös illúziójában diktált ránk, elfogadtuk és berendezkedtünk rá, hogy a nagy harc mireánk hárított részét becsülettel, hűséggel, némán, zúgolódás nélkül végig harcoljuk. Tudtuk és át éreztük: ez a rész nem lehet oly keserves és követelő, hogy még mindig a hasonlíthatatlanul könnyebb és szerényebb ne legyen azokénál, a kiknek a másik jutott és a kik az első pillanattól fogva szintén a mi testvéreink, fiaink és apáink voltak…

A régi háborúk kortársai között nagyon sokan voltak, a kik végigélték a nagy történelmi eseményeket a nélkül, hogy ezeknek a legkisebb szele is érte volna őket. Se nem látták, se nem éreztek belőlük semmit. A későbbi kor fia hasztalan ostromolta őket a kíváncsiságával; az élményeikből egy kérdésre se telt felelet. Ez a mostani háború ilyen szigeteket a maga óriási véres áradatában nem hagyott. Mind benne vagyunk valami szenvedéssel, valami lemondással, valami megpróbáltatással és erkölcsöt érezünk abban, hogy ez így van. Ez az erkölcs most útban van az angol partok felé is. Ez a hajó föltétlenül megérkezik a blokádon keresztül is. De ünnepi fogadtatásra nem számíthat. Mert ott mást vártak.

 

 

                               

Váradi Antal /1854 – 1923/

 

Nyugat 1923. 6. Figyelő. Schöpflin Aladár: Váradi Antal 1854-1923

 …Szépen élt, szép pályát futott meg, mint tanár, mint a Színművészeti Akadémia igazgatója, majd a Nemzeti Színház dramaturg igazgatója. Sikerei voltak a közönségnél, nem kellett soha megéreznie a nagy alkotók, az önmagukból teremtők mindig megújuló mártíriumát. Szerelme a színház volt és mikor a közízlés változása, új drámai felfogások és technikák uralomra jutása leszorította a színpadról, a régi magyar színészet emlékeit gyűjtögette és mesélgette kedvvel és szeretettel. Szépen, stílussal halt meg: azon a helyen, amely számára a világ legfontosabb és legkedvesebb pontja volt. A Nemzeti Színház előtt esett össze és mire a színház épületébe bevitték, már nem élt.

 

 

 

1921. 43. Első látogatásom Jókainál. Emlékeimből. Írta Váradi Antal

 

 

 

 

Kiegészítés

 

Ábrányi Kornél

Beöthy Zsolt

Czóbel Minka

Erdős Renée

Kiss József

Lampérth Géza

Lévai József

Pekár Gyula

Rudnyánszky Gyula

Sebők Zsigmond

Szabolcska Mihály

Zempléni Árpád

 

 

 

Ábrányi Kornél

 

 

1892. 25. 434. ÁBRÁNYI KORNÉL: A KORONÁZÁSI MISE TÖRTENETÉHEZ.

 

Most, midőn a koronázási ünnepségek alkalmából a lefolyt negyedszázad számos emlékei fölelevenülnek, melyek a magyar állam életnek új korszakot nyitott koronázási aktusával egybe-kötöttek: talán nem lesz érdektelen a magyar művészet egy emlékét is fölemlíteni, mely Liszt Ferencznek akkor legelőször előadott koronázási miséjével kapcsolatos. Mert hát érdekes és tanulságos története van e koronázási misének. A mai nemzedék közül csak kevesen bírnak már arról tudomással, s akik bírnak, azok között is csekély már a száma azoknak, kik azt hegyiről tövéig ismerik. E sorok írója is még egyik életben maradottja ama nyolc tagból állott — hogy úgy mondjam, — titkos komiténak, melynek (a mint látni fogjuk) egyedül volt tulajdonítható, hogy a nemzettel kibékült magyar király fölszentelt fejére Magyarország hercegprímása, nem a bécsi «Hofkapelle» karnagyának német, hanem a nagy magyar művész magyar misezenéje mellett kérhette Istentől az első áldást…

A bécsi udvari körök ellene voltak Liszt magyar koronázási miséje előadásának.

Ennek elhárítására alakult bizottság tagjai: b. Augusz Antal, Engeszer Mátyás, Erkel Ferenc, Huber Károly, Mosonyi Mihály, Reményi Ede, Rosty Pál és e sorok írója…

 

 

A BUDAVÁRI MÁTYÁS-TEMPLOM TORNYA. Dr. Téry Ödön fényképe után

 

A budavári Mátyás-templomtól kezdve, az Albrecht úton, a lánchídon, a Ferencz-József téren, a Duna parton keresztül, egészen az Eskü térig, a nép százezrei képeztek sorfalat a számtalan tribünök díszes közönségétől szegélyezve. Mindenki várta a gellérthegyi ágyúk dörgését, mely jelezte a királyi menet indulását De ezt egyszerre egy elementáris erővel kitört éljen-dörgés előzte meg az egész hosszú vonalon. A budai Albrecht úton kezdődött és tartott az Eskü-térig. Mindenki azt hitte, hogy a dörgő éljenek a közeledő díszmenetet illetik, pedig csak a nagy művész ünnepélyes alakja volt látható, ki a nép hosszú, kétfelé oszlott sorfalai közepén haladt meghatottan, egymaga, ünnepi fekete talárban, hajadonfővel, oroszlán sörényű haját lobogtatva a nyári szellő, s folyton hajlongva a tömegnek e nem várt s önkéntelenül megnyilatkozó ovációjára, mely láthatólag épp úgy megindította, mint feszélyezte. De hát nem szabadulhatott s egész hazáig ki nem térhetett többé előle.

 

 

 

Beöthy Zsolt

 

 

 

 

A BEÖTHY ZSOLT KERTJE ÉS NYARALÓJA A KOMÁROMI ERZSÉBET-SZIGETEN. Bokor Gyula fényképe

 

 

 

1890. Horatius és Kazinczy (Kazinczy arcképével). Irta Beöthy Zsolt .. ... 314, 329

 

 

 

Czóbel Minka

 

 

 

 

Szegedi Lap / Bene Kálmán: Aki helyet kér a kánonban…

http://www.szegedilap.hu/cikkek/irodalom-tortenes/bene-kalma...

Száz éve jelent meg Czóbel Minka utolsó jelentős verseskötete .... Neki csak a
konzervatív, felületes Petőfi Társaság tagsága marad.

*

 

Czóbel Minka és Büttner Helén barátsága - Magyar Nemzeti ...

http://www.szabarchiv.hu/drupal/sites/default/files/249-262.pdf

kapcsolatot és ennek hatását Czóbel Minka művészetére és életszemléletére.
Czóbel ... (1914), A magyar nép nótás könyve (1943), Boszorkánydalok (1974)

 

A dolgozat szerzője Tálas Anikó. A témát Margócsy József irodalomtörténész ajánlotta. A dolgozatban 1890 és 1914. közötti megjelenéssel 13 Czóbel-kötet cím található, köztük egy francia: La migration de l’ame /1892/ A lélekvándorlás.

 

*

Czóbel Minka versei - Bloglap.hu

http://margitanyakepeslapjai.bloglap.hu/cikkek/czobel-minka

 

*

 

Czóbel Minka: Pókhálók. Elbeszélések.  Kiadó: Jelenkor Oldalszám: 142
Eredeti ár: 590 Ft

*

 

A hajszálak is párban – A Vörös Postakocsi Online

http://www.avorospostakocsi.hu/2014/01/08/a-hajszalak-is-par...

2014. jan. 8. ... Tálas Anikó Czóbel Minka és Büttner Helén barátsága címmel írt tanulmányában  ezt olvashatjuk: „A Hafiát már megjelenése idején…Részlet:

 

A literatura.hu oldalon olvasható Kaffka Margit-életrajz így nyit: „Mindmáig ő a legnagyobb magyar író-költő asszony” – izgalmas átcsapás, meddig marad mindmáig érvényes a netes tartalom, az viszont tény, hogy valóban ő az az alkotó, akit a Nyugat, mint „asszonyírót” (újabb vitára okot adó kifejezés) azonnal elfogadott. Czóbel Minkát, aki rendkívüli műveltségre tett szert, olyanra, amely a korabeli női körökben ritkaságszámba ment, különös vidéki életmódja és úri származása miatt nem érezték maguk közé valónak.

 

*

 

1891. 251. Czóbel Minka: Cigány temetés

 

Széles, nehéz ásó, nyele sima, görbe,

Kerek csorba éle bemélyedt a földbe:

Hogy a sárga, nedves homokot felkapja,

Mint, az érett szilva, hamvas lett a lapja…

 

Mennek, énekelnek, felértek már végre

Fejfákkal ültetett halom tetejére.

Leszáll a koporsó, remegő kötelén

Árnyékot kap tőle a sötét sírverem.

 

   Cigány volt a halott, muzsikus fajtából,

   Brúgózni, úgy ahogy, tanult az apjától.

   Sógora, testvéri, majd hozzá kerültek,

   Kis fiával együtt öten hegedültek…

 

Vedlett hegedűjét emeli most vállhoz,

Sárgás piros fáját felszorítja állhoz,

Csak két húr van rajta, zsineg a két másik,

Az élelmes cigány még ezen is játszik.

 

Játszik érzés-teljjel, sír a száraz fája,

Búcsút hegedül le az édes apjára

Tompán omlik a hant, a húr sivít, harsog  

 Hegedüli néki a Rákóczi marsot.

 

 

1891. 35. 562. Czóbel Minka: VISSZFÉNY.

 

Fehér holdvilágnak ezüst karimája

Világoskék égbolt nagy mezejét járja,

Elterül az alkony párás ködös leple

Az egész fennsíkot hullámával lepve.

Hullámzik a ködös esti pára fátyol

Kis városka felett, ott a völgyben távol.

Óriás hegyláncot lassan beborítja,

Éles körvonalát lágyabbra simítja.

Esti alkonyatba virágillat téved,

Fűszeres illatja erős hegyi légnek,  

Éles, erős színben, mezei virágok.

Kavicsos hegyi út, amelyen most járok.

Vetés van mellette, de szegény a földje

Nem nőhet a szeme, éretlen a zöldje.

 

Képzelgő gondolat, áldás-e, vagy átok?

Este hegyek közt is délibábot látok;

Pitypalatty szólalt meg ismerős hang szárnyán,

Messze repül lelkem, hazafelé szállván,

Messze, oda, hol az én nyelvem beszélik,

Hol aranyos mezőn nehéz kalász érik:

Homok úton járok, mely szélesen halad

Poros két akác-sor szürkészöldje alatt.

Akác törzsek barna vonalán keresztül

A tágas nagy mező arany fénye rezdül.

Fényes, napsugaras, aranyos az alap,

Sötét árnyék rajta egy közelgő alak:

Csendesen jár, lassan, örül a napfénynek,

Vidor sugara van jó öreg szemének,

Hófehér hajfürtjét a szél el-elkapja:

Községünk agg. tisztes, református papja.

Itt élt csendben vagy egy fél századon által

Meg volt elégedve élettel, világgal.

Várta évről-évre a körte érését;

Örömmel figyelte szívek ébredését;

Ha egy fiatal párt áldva összeadott

Gyermekesen örült, dicsérte a napot.

Hogyha nyugalmasan, csendesen temetett,

Nem búsult, nem ítélt e múlt élet felett.

Olykor szólt: hisz egyszer mindenki bevégzi,

De a meddig lehet, jó a napot nézni.  

Gyermekded volt, bölcs volt, most közeleg felém,

Vidám nyugalmas fény, árad széjjel szemén

 

Ugyan mit képzelek! — régen eltemették.

Hiszen láttam, mikor koporsóba tették,

Láttam: hogy borult rá fekete fedele,

Sok tavaszi virág hogy szállott le vele

Ingó köteleken, a jó meleg földbe

Hogy csillant még vissza a koszorúk zöldje.

 

Öreg füves kertbe hullnak le az ágról

Érett piros körték, nem szedi a fáról

Jó öreg pap keze — idegennek érnek, —

Lassan lehullanak, ha már fent nem férnek.

Eltakarja őket, elnyeli az árok.

Máshoz folyamodnak a fiatal párok.

 

S én csak itt a köves hegyi utat járom,

Előttem tündököl délibábos álom,

Meleg napsugárról, aranyos mezőről,

Messze földön fekvő csendes temetőről.

 

 

 

1901. 795. Czóbel Minka: Fehér virágokhoz

 

 

Gergely Imre: Virágvásár

 

KÉPZÖMÜVÉSZETI-TÁRSULAT TAVASZI KIÁLLÍTÁSÁBÓL.

 

 

Czóbel Minka: Boszorkány-dalok. Szépirodalmi, Budapest, 1974. 270 oldal

Bevezető: Weöres Sándor.

 

Czóbel Minka: Tavaszdal

 

Eljött már a gólya,

Rászállott a házra:

Kelepeld el nékem,

Hogy volt Afrikába?

 

Szeretnek-e téged

Ott is az emberek?

Vittél-e nekik sok

Szerecsen gyereket?

 

Czóbel Minka: Ki volt?

 

Mély nyomok a hóban,

Elhagyott nagy kertbe’

Kékesre nyomulva

A fehér hó pelyhe.

 

Ki járhatott erre?

- Az út oly elhagyott –

Látom még a nyomot

De nem az alakot.

 

Majd visszaképzelem

Milyen volt az élet,

Mely itt magányosan

A nagy hóba tévedt.

 

Mintha már látnám is

Jön felém egy árnyék

Mintha az árnyékban

Magamra találnék.

 

Hiszen én jártam itt,

Ide be van nyomva,

De már nem ismerek

A saját nyomomra,

 

 

1904. 21. 419. Az erdő hangjai. Czóbel Minka sajátságos, halk, finom költészete már vagy egy negyedszázada foglalkoztat minket. Azt hisszük, ő az első, aki a régebbi magyar írónők gyermeteg dilettantizmusa után megszólaltatta irodalmunkban a női lírát, asszonyi vonásaival, azokkal a visszhangokkal, melyeket az élet, a természet, a világ jelenségei az asszonyi lélekben keltenek. Asszonyi érzékenység, fokozott fogékonyság, képszerű benyomáson keresztül való szemlélet. Többnyire azonban csak halk sóhajokban, fojtott panaszokban merül ki, a formák erős körvonalak nélküli lágysága, a mondanivaló lazán, puha kézzel való megfogása. Ezek a jellemző tulajdonságai, a melyek élesen elválasztják mindenkitől, egyes egyéniségektől és irodalmi áramlatoktól. Ezt a különválást még fokozza a költőnő visszahúzódó, tartózkodó természete. Belerejti önmagát szimbólumokba, természeti képekbe, az életből kiragadott jelenetekbe…A kilencvenes évek lírájának értékesebb gyöngyei vannak az ő csöndes, finom könyveiben. Lírájának forrása nem apadt el ma sem, mint ahogy új kötete bizonyítja, mely Az erdő hangjai cím alatt most jelent meg. Terjedelmes kötet, s azt a Czóbel Minkát adja ismét elénk, akit régtől fogva ismerünk. Egy hangulattal átitatott pasztell-kép vagy impresszionista festmény, öreg várak hangulatos termei, régi tükrök, bútorok, amint megelevenednek a költő keze alatt…Álomszerűség lebeg mind valamennyi felett, ez a költő inkább álmodja, mint éli az életet, nem lép bele a maga egész valójával, csak gondolataival és álmodozásával reagál reá. Talán ezért olyan elfoszlók a formái: a mondanivaló gyakran kisiklik kezéből, mielőtt meg tudná fogni, mint ahogy elfoszlik előlünk az álom, a mely a fölébredés pillanatában még világosan állott tudatunkban. Néha rendkívüli gyöngédség van a kifejezésében s a szavai olyanok, mint a virágszirmok pergése. Czóbel Minka könyve, nemcsak mint versgyűjtemény, hanem mint egy gazdag, finom és gyöngéd lélek dokumentuma is kiválóan érdekes.

 

*

1977. Justh Zsigmond: Naplója és levelei. Szépirodalmi. Gondozta: Kozocsa Sándor. 734. oldal…Justh Zsigmond az eddig összegyűjtött leveknek / 303 levél/ több mint harmadát ehhez a költőnek és levelező-társnak egyaránt méltónak talált arisztokrata kisasszonyhoz, Czóbel Minkához intézte…

A kötetben három, Czóbel Minkától származó levél is olvasható, 1890-ből. Justhot Kedves Kollégámnak szólítja.

Az IV. 3-i levélből:…Könyvem? – sok örömet is szerez nekem, néha-néha van egy perc, hol egyik vagy másik résszel meg vagyok elégedve, aztán  - megint ez a gyakoribb érzés – osztom Kiss József kívánságát, melyet a Hét-ben fejezett ki, hogy hát jobbat írhatnék! A sajtó, úgy látszik meglehetős előnyösen nyilatkozik…

251. PEKÁR GYULÁNAK Nizza 1894. jan. 7

…Olvastad Cz. Minka új kötetét. Én vagy húsz verset belőle a legjobbnak találok, mit ír, és egyáltalán tökéletesnek. Bizony, igazán megható. De hát érzi valószínűleg, hogy én is azok közül való vagyok, kik legjobban szeretik, s azért, ami. Azért, mert él, mert ereje van, mert gondolkodik, s nem olyan hitvány pástétom, mint Ohnet-Herczeg kollégánk, ki se nem gondolkozik, sem nem érez, csak ír, ír folyton, s tudja, hogy ezért a hiányaiért a mi primitív publikumunk imádni fogja, mint ahogy B. B. Lenkét imádta, s imádja ma is…Justh

 

*

 

 

 

Erdős Renée

 

 

 

1893. 28. Papvirágok. Elbeszélés. Írta Erdős Renée  

 

 

 

 

LUIZA HERCZEGNŐ MENYASSZONYI ÖLTÖZETBEN S NYOSZOLYÓLEÁNYAI. AZ ANGOL KIRÁLYNŐ UNOKÁJÁNAK

LAKODALMA

 

 

1904. 750. Erdős Renée: Fönn a hegyen. — Kék pillangók.

 

 

 

1906.  38. 611. Erdős Renée: A költő leánya

 

A költő leánya az ablaknál ült és fehérneműt foltozott. Tikkasztó, meleg délután volt, a ház előtt a porban négy gyerek játszadozott; kiabáltak, ugráltak, harsány vezényszókat kiáltottak egymás felé. Ketten voltak az ellenség, a másik kettőnél vessző volt, azzal hadakozott. Végre a harc valahogy véget ért, s akkor mind a négyen békésen rázendítettek a Garibaldi himnuszra.

— Takarodtok el innen, csavargók!

A sovány fekete leány felkapott az ablak mellől egy korsó vizet és fenyegető mozdulattal mutatta feléjük. A gyerekek sivalkodva szaladtak el az ablak alól.

— Mért nem hagyod őket énekelni, Tina? — szólalt meg egy siránkozó hang a szoba mélyéből, egy reszkető, öreg hang, melyet nyomban felcsukló sírás követett.

— Ugyan hagyd el, apa! Miattad tettem. Nem akartam, hogy zavarjanak.

— Jól van, jól, — mondotta az aggastyán a karosszékben, — de te nagyon szigorú vagy, Tina!

A kiaszott arcú fekete leány felé sem nézett. A munkájára hajolva dolgozott tovább, míg az öregember a karosszékben csöndesen folytatta a sírdogálást.

— Meddig tart még, Madonna, meddig tart még ez így? — gondolta magában, amint összegörnyedve ült a varrása fölött. A két lángoló fekete szemében valami türelmetlen indulat mutatkozott. Az ajka Összeszorult, de az ujjai gépiesen mozogtak tovább.

-        Milyen élet! És már így tart tíz év óta…

  És így fog tartani talán még tíz esztendeig. Hát így fog tartani. Most már nem bánja. Belenyugodott. Hiszen nem lehet másképp. De a keserűség mégis föltámad lelkében olykor. Hát igazság az, hogy egy ember élete annyi áldozatot követeljen, és hogy ez áldozatokhoz joga legyen? Az édesanyjára gondolt, akinek nem volt helye az apja oldalán. Nem volt oda való. Egyszerű, jó teremtés volt, aki nem tudott— mint mondták — fölemelkedni az ő világába. Egyszerű polgári törvények közé akarta szorítni a nagy ember életét, ezért szépen elküldték őt onnan, ahová nem illett. Ott éltek együtt a kis házban ketten és csak az újságokból olvasták, miként folyik az Ő élete, künn a világban. Most itt ünnepelték, most amott. Idegen fejedelmek rendjelekkel tüntették ki. A király meghívta magához. A királyné irodalmi órákat vett tőle. Most ebbe a városba érkezett, majd a másikba, mindenütt nagy ünnepségek voltak a tiszteletére. Anya és leánya a csöndes kis falusi házban szenvtelenül olvasták ezeket a híreket…

Mégsem a hercegnők hódolata ártott meg a nagy embernek, hanem az, hogy egy napon betoppant hozzá egy kóbor cigánynő és ott maradt nála egypár esztendeig. Az ég tudja, honnan jött, miket élt át! De szép volt, boszorkány volt, leült a férfi lábai elé és azt mondotta:

— Szolgálni akarlak téged, mint egy királyt. De azután ő szolgáltatta magát, mint egy királynő és ebbe lassan belepusztult a nagy ember minden idege. Mikor találkoztak, ötven éves volt a férfi, húsz éves a leány. Örökös küszködés volt a kettőjük szerelme és győztesen a leány került ki belőle. Ő volt a fiatalabb. Ezt a leányt sokat átkozták a varesei kis házban. De persze az ilyen átkok nem fognak…

A poros kocsiúton egy bérkocsi jött vágtatva. A leány letette kezéből a varrást és a függöny mögül figyelmesen kinézett. A kocsi megállt a ház előtt. Két nő ült benne. Fiatalok voltak és szépek.

A kocsistól azt kérdezték:

— Itt lakik? Ez az ő háza?

A leány a kiejtésükről megérezte, hogy idegenek.

— Már megint! — gondolta magában, — ezek csak jönnek, egyre jönnek, és azt hiszik, a hogy a múzeumokat, templomokat, szobrokat megnézik: úgy nézhetik meg őt is. Hogy a város különlegességeihez tartozik. Gyalázat!

Most már dühvel ugrott fel és kihajolva az ablakon, lekiabált a két nőnek:

— Kicsodák maguk? Mit keresnek itt?

— Senkit sem keresünk, — felelte vissza csendesen az egyik nő. — Csak meg akartuk nézni a házat, ahol a nagy költő lakik, és már megyünk is tovább.

Intett a kocsisnak és az elhajtott, mint a szél.

— Az átkozottak! — gondolta a szikár fekete leány, amint utána nézett a repülő tollaknak és csipkés napernyőknek. — Ezek voltak az okai mindennek. Ezek, ezek! Ha ők nincsenek, ha ide nem jönnek: az anyám élete nincs elrontva, az anyám élete és az enyém — és az enyém

 

 

1906. 642. Erdős Renée: Hideg tavaszok

 

 

 

1907. 5. 83. Erdős Renée: Egyszer megnyugszom

 

Egyszer megnyugszom és erős leszek

S majd könnytelenül járom az utat.

És tűz, víz, nap, zivatar közepett

Vidáman hordom vándorbatyumat.

 

Egyszer majd elrepülnek álmaim,

Mint könnyű felhők a vihar után,

S zaklatott éjek látomásain

Szendergő lelkem föl nem sír talán.

 

Szívem falán egyszer majd rést nyitok.

Mert makacsul véd múlt emlékeket.

S kiszórok onnan minden lim-lomot,

Fakó babér- és rózsalevet.

 

Egyszer majd olyan egyedül leszek,

Hogy elfelejtek időt és napot.

S a lét szárnyán cikázom csüggeteg,

Miként az űrben bolygó csillagok.

 

S távol lesz tőlem: múlt, jövő, jelen,  

Távol a zaklató álmok, a vágy

S a nagy éjben kialszom hirtelen,

Mint egy ismeretlen, fáradt világ.

 

 

 1907. 290.  Erdős Renée: Hattyúk

 

 

 

 1907. 29.575. Erdős Renée: Hegyek között

 

A hegyek között megtaláltuk

A vérvörösen nyugovó napot.

Én lecsüggedett fejjel álltam.

A gyermek kacagott.

Az anyja nézte az alkonyatot.

 

És San Miniato* orma lángolt

S a sok sugár mind a völgybe csapott.

S tüzet szórt a dóm kupolája,

S bíborban égtek tornyok, ablakok.

A gyermek kacagott.

 

«Menjünk haza, mert gyorsan jő az est!

Jutnak eszébe ilyenkor dalok?

Reám a teremtés ihlete száll.

Ilyenkor megint mindent akarok!»

A gyermek kacagott.

 

«Két éve nem volt véső a kezemben!

Ez alatt a sors, hogy megzaklatott!

Élet és halál diadalfutása

A gyermek jött s a másik, az halott,

Az apja, az halott.

 

S most újra érzem a tavasz fuvalmát,

Minden csepp vérem forró láztól reszket.

Istenem, hogyha igazán megértem!

S örömeimből és fájdalmaimból

Valami szépet és nagyot teremtek»

A gyermek sírni kezdett.

 

Lehajolt hozzá és ölébe kapta.

«Én neked adom a kelő napot.

Én neked adom az egész tavaszt

S mind, ami voltam, s mind, ami vagyok.

S ami emlékem és üdvözülésem,

Mit örökségül rám apád hagyott,

Egy élet fényét, harcát, győzedelmet

Mindent neked adok»

A gyermek kacagott.

 

 

*San Miniato egy község (comune) Olaszország Toszkána régiójában, Pisa megyében.

 

 

 

 

A BUDAPESTI REFORMÁTUS FŐGIMNÁZIUM ÚJ ÉPÜLETE. DÖRRE TIVADAR RAJZA

 

 

1910. 768. Mikor Líviát megkérték. Elbeszélés. Írta Erdős Renée

 

 

1913. 767.  Erdős Renée: A régi bűbáj

 

 1913. 52. 1040.  Erdős Renée: Én szeretlek

 

Én szeretlek.  E nagy elfáradással,

És semmi tűzzel, semmi lázzal.

Sápadt kezemmel, félig hunyt szememmel,

Ezzel a hűs, fénytelen szerelemmel.

 

S te szeretsz engem, mert tudod, hogy végem,

És jön az én nagy pihenésem.

És azt szereted, ami bennem fáradt:

Fürtjeim közt a sok ezüstös szálat.

 

Szemem mélyén a sok messzi emléket,

Csókokat, amelyek nem élnek,

Álmokat, amik engemet megcsaltak.

Te szeretsz engem, hogy így legyen végem:

Szépet álmodjam, s mosolyogva haljak.

 

 

 

 

Kiss József 

 

 

 

KISS JÓZSEF

 

A Hét (Budapest, 1890. – 1924.) társadalmi, irodalmi és művészeti közlöny, 1894-től politikai és irodalmi szemle. A haladó szellemiségű polgárság irodalmának kívánt vezető lapja lenni. A Nyugat indulásáig (1908) ezt a szerepet be is töltötte. Alapító szerkesztője Kiss József. wiki

h12-6.htm

 

1894. /Kossuth-emlékszám/ Kiss József: Amikor csak írtál

1916. 17. 209. Kiss József: Népdal

1916. 43. 597. Kiss József: Legendák nagyapámról  

 

*  *  *

 

Nyugat, 1913. II. 797. Ady: Kiss József ünnepén

*

 

1907. 50. 1002. Kiss József költői pályájának negyvenedik évfordulóján

attól kell tartanunk, hogy felhangzik egy disszonáns szó, amely visszájára fordítja az ünnepi örömet…Ő benne testesül meg legtipikusabban az Arany János utáni költői nemzedék kemény küzdelme egyéniségének érvényesüléséért, a saját gondolatainak és érzéseinek kifejezésére való új formákért. Kezdte Arany hatása alatt balladákkal, a melyekben… nem állt szembe Arannyal, mint legtöbb kortársa, köztük Reviczky Gyula is, hanem belőle indult ki, hogy a kellő pillanatban elváljon tőle a saját útjára.…Kortársai között alighanem éppen ő az, akiben legtöbb található meg abból, a mit nemzeti elemnek szoktak nevezni…

Egy nagy francia író, talán Stendhal mondja, hogy irodalmi dologba belevinni a politikát épp olyan, mint hangversenyen elsütni egy pisztolyt. Minek vinnők bele mi is irodalmi ünnepeinkbe közéletünk és társadalmi életünk mindennapi kicsinyes viszályait, mért ne egyesülhetnénk annak üdvözlésében, aki elvégre is jelentékeny értékeket adott a magyar kultúrának? Kiss József nem kapott élete pályáján sem kitüntetést, sem magas állást, még csak nyugodalmas öregkort sem, — hagyjuk meg neki legalább a költő koszorúját, melyet maga szerzett magának.

Schöpflin Aladár

 

 

 

1876. 22. 338. Kiss József költeményeiből.

 

Szerelemvágy.

 

Utcáról utcára őgyelegni tétlen:

Ez az én legédesebb, legszebb kedvtelésem.

A sürgés, a robaj, a tömeg gyors árja

Kápráztat, elmerít édes andalgásba.

 

Miként, ha zöldellő hegyormokon járva,

Kéjjel hallgatódznám a malom-zúgásra,

Mely alant kelepel, csitteg-csattog lágyan

Ily érzet hat által a tömeg zajában.

 

Szívemben tavasz van, dal s virággal áldott,

A költészet fényes, csodás halmán állok.

A tömeg közepett vagyok messze tőle,

Mintha csak álmodnám, álmodnám felőle.

 

És lelkem oly nyugodt, mint tó vihar után.

Csak olykor-olykor, ha egy édes arcú lány

Vetődik utamba, kezd szívem remegni:

Volna szeretőm, hej, be tudnám szeretni!

 

 

Magány.

 

Te vagy a hűség, te vagy a jóság,

A béketűrés és a szerelem!

S ami fényes és tiszta e földön,

Azt mind a te képedre képzelem.

 

S mi a mesében gyermeki s bájos,

Az a te vonásid viseli mind:

Mesék szelíd hamupipőkéje!

Ím képmásod itt áll s reám tekint!

 

De mikor a gondolatnak szárnyán

Messze szállok, te nem jöhetsz velem,

S a csodákat, miket lelkem látott,

Tenéked hasztalan mesélgetem.

 

Mosolyodban nem lelek üdülést,

És szívem, lelkem olyan csüggeteg:

Tán a csillagokban volt megírva,

Hogy én örökké egyedül legyek!

 

 

 

1891. 2. 29. Kiss József: Hová?

 

Hová, hová lomhán lecsüggő szárnnyal

Tépett hajóm, te korhadt kis ladik!

Magányos fáklyád széllel és hullámmal

Még meddig küzd? Meddig viaskodik?

 

Ha egymagámba járnám a hullámot,

S ne csüggne rajtam annyi drága lét:

Ó dehogy védeném e félig elmállott

Veszendő rongynak olcsó életét.

 

Hol legvadabb az örvény forgataga,

Az éj magánya a legzordonabb:

Oda terelném, hogy a szirtbe' csapja

A legelső hullám csónakomat.

 

De nem szabad! Sorsom kemény parancsa:

Lankadt izommal törni a habot,

Bár érzem, hogy az áhított révpartra

Csak evezőm eldobva juthatok.

 

 

1920. 22. 264. Esteledik, alkonyodik.

Kiss József merengő öregkora virágaiból font koszorúja az a szép kötet, mely most jelent meg Esteledik, alkonyodik címmel. Megvan bennük még a régi hang, a költő sajátságos, egyéni melankóliája, de kissé fátyolozott már. Az érce nem olyan csengő, az életkedve nem buzog már benne olyan gazdagon : a költő már inkább csak emlékeinek él és szüntelenül érzi az örök fagy közeledését. Új könyve egyik legszebb versében, A malom címűben ezt mondja szülőföldjéről, a Rima völgyéről:

 

Csak egyszer látnálak, még egyszer,

A régi, friss gyermekszemekkel.

Azután fogjátok be a szemem.

Több látnivalóm úgy sincs már nekem.

 

Ez az alaphangja költészetének Az öregség azonban szelíddé, megértővé teszi, nincs meg benne az öreg emberek gyakori keserűsége, megérti még a fiatal vágyakat, a szív ifjúi rezgéseit, a melyekre ő benne is felelnek a rég szunnyadó érzések. Keserű csak akkor lesz hangja, mikor a magyar haza mai állapota foglalkoztatja: a nagy magyar fájdalom néhány szép és melegen átérzett hangja csendül föl verseiből. A szép kis könyv mintegy a költő búcsú-ajándéka nemzetének, de, hisszük és reméljük, hogy ez nem a végső búcsú még s hasonló ajándékot kapunk még.

 

 

 

Lampérth Géza

 

 

Lampérth Géza első verse negyedik osztályos diák korában jelent meg Tihanyi álnév alatt a Vasárnapi Újságban (1898), melynek attól kezdve munkatársa volt. Sokat írt a Pápai Lapokba és egy évig mint főmunkatárs szerkesztette a Pápai Független Hírlapot. Később szinte az összes számottevő fővárosi szépirodalmi lapnak dolgozott. Tárcákat írt a Budapesti Hírlapba és a Magyar Újságba, történelmi rajzokat és elbeszéléseket a Magyar Leányokba; rendszeres krónikákat a Politikai Újdonságokba. 1905-től a Petőfi Társaság tagja, 1926-tól főtitkára volt.

 

 

A VÚ.  1895. 51. 838. számában ez a két vers található: 

 

1895. 51. 838  Lampérth Géza: KARÁCSONY-ESTI EMLÉKEK.

 

1895. 51. 838. Tanfi Iván: Eljött az angyal

 

Eljött az angyal,

Eljött hozzátok

Pásztorok, pásztorok

(Régi ének.)

 

Kis angyalok dunnáikat kirázzák

És hull az égből sűrűn a pehely,

Fagyos szél járja-ropja künn a tánczát,

Az ablakon száz jégvirág-kehely…

 

Eljött az angyal, el, de ő érette  

És szárnyain az égbe felvivé,

Az Úr kis angyalunkat úgy szerette,

Hogy felvitette társai közé!

Egy sírhalommal több van lenn a földön

S kis angyalunkkal gazdagabb az ég.

Tűnik a kép, a szempillámra könny jön.

Künn hullnak egyre sűrűn a pillék.

 

 

 

1895. 402. Lampértli Géza: Parkban

686. Gödöllői zöld erdőben

810. A magyar nóta

838. Karácsonyesti emlékek

 

 

 

 

1904.  Lampérth Géza: Kossuth.182

Glória 214

Rejtelmek370

Utikönyvemből: I. A Márk-téren. — II.Egy palota előtt  642

A Splendid Hotelben .871

   Édes anya. 95

 

 

 

 

1905. 119.Lampérth Géza: Prológ Veér Judit rózsája című regényes színjátékhoz.

 

 

 

1905. 327. Csokonai emlékére

411. A Hortobágyon.

586. Úti könyvemből

690. Tanulmány-úton; Gyógyulás

 

 

 

 

1906. Lampérth Géza: Asszonyok. — Virágének 2

250. Ismeretlen.

314. Bocskai emlékezete  

418. Nyári mezőben.  

626. Szomorú emberek  

 810. Múltak árnya.

 

*  *  *

 

1910. 49. 1006. Lampérth Géza. FEKETE BOLT ELŐTT.

 

Jártál-e már úgy az élet víg utcáján,

Hogy sírva roppant meg büszke férfi-erőd,

Mentél-e el, a nagy Rémmel szíved táján,

A fekete bolt előtt?

 

A bolt előtt, amely máskor is már ott volt,

De észre sem vetted, bár épp' úgy ismeréd.

S melyből most bús fejfák és komor koporsók

Meredtek zordul feléd.

 

Míg hervasztó lázban nyögte a kórágyat

Valaki kedvesed, nyíló virág előbb,

S hozzá siettél. Vert-e gyökeret lábad

A fekete bolt előtt?

 

Mikor életed egy része vívta harcát

Az enyészettel, e szörnyű örök csatát. 

Fekete boltosnak láttad-e az arcát,

Hallottad-e a szavát?

 

*

Ady Endre: A FEKETE ZONGORA

Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.

Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szívemnek vére
Kiömlik az ő ütemére.
Ez a fekete zongora.

*

Babits: Fekete ország

Fekete országot álmodtam én,
ahol minden fekete volt,
minden fekete, de nem csak kívül:
csontig, velőig fekete,
fekete,
fekete, fekete, fekete.
Fekete ég és fekete tenger,
fekete fák és fekete ház,
fekete állat, fekete ember,
fekete öröm, fekete gyász,
fekete érc és fekete kő és
fekete föld és fekete fák,
fekete férfi, fekete nő és
fekete, fekete, fekete világ…

 

 

 

Lévai József

 

 

 

 

 

LÉVAY JÓZSEF DOLGOZÓ-SZOBÁJÁBAN. - Jelfy Gyula fölvétele

 

 

1905.  50. címlap. Schöpflin Aladár: LÉVAY JÓZSEF NYOLCVAN ÉVES.

 

MINDÖSSZE egy meleg, szép új verssel ünnepelte meg Lévay József a nyolcvanadik születése napját. Ez rávall az ő egyszerű, nemes szerénységére, amely egész hosszú és gazdag életében egyik legfőbb vonása volt. Kedves és sokszor megénekelt szülő vidékén, a regényes Bükk alján élt mindig, visszavonulva a világ zajától, elkerülve a nyilvános szereplést, a lármás feltűnést. A versei szerepeltek helyette, azokból tudtuk meg, hogy szíve még dobog a hazáért, hogy a természet szépségei még gyönyörbe tudják ringatni a lelkét…Egyhangú mégse volt ez a magány. Benépesítette lakójának szelleme a képzelet színes, szelíd, ábrándos képeivel, ifjúi szerelemmel, baráti vonzalommal, a haza gondjaival, bájos hangulatokkal. Nagy lárma, sem a retorika színfalhasogatása, sem a ditirambus mámoros rikoltozása nem zavarta soha e magány csöndjét, nem küzdöttek benne a szenvedély vijjogó ölyvei. Csak a pacsirta köszöntötte a reggelt s a csalogány az estét. Boldognak vallhatja magát, a kinek ily derűit, munkás öregséget engedett a végzet s a ki ha visszanéz hosszú pályájára, büszkeség töltheti el lelkét, mert jól megmunkálta földjét, jó magot vetett bele s színes virágokat, édes gyümölcsöt nevelt rajta a maga és egész nemzete gyönyörűségére.

 

 

 

1891. 135. Léray József: A hámori völgyben

 

1891. 871. A dumfriesi önkéntesek (Burns)

                 Caledonia (Burns)

 

 

1895. 22. Lévay József: Régi történet

 

Zúg a malom szakadatlan;

Hallod, hallod-e?

Gyertya is ég az ablakban;

Látod, látod-e?

Itt epesztem magam érted,

Ha el nem jössz, mért ígérted?

  Csalfa, csalfa te!...

 

Csendes az éj, csillag szalad,

Látod, látod-e?

Örvény zúg a malom alatt,

Hallod, hallod-e?

Titkomat hadd nyelje ő el,

Ha nem jöttél, ne is jöjj el,

Hűtlen, csalfa, te!

                                 A Budapesti Szemle legújabb füzetéből

 

1895. 99. Lévay József : Gyulai Pálnak

 

 

1901.  3. Lévay József: Téli vers

 

1901. 515. Lévay József: Turisták.

 

Tátra Széplak, 1901. július 22.

 

Nosza fiúk! Itt a Tátra

Felleg-gyűjtő orma int:

Elő a turista-bottal,

Fel a nehéz útra mind!

 

Sarkal a vágy olthatatlan,

Biztat az acél-ideg.

Nem ismerni fáradalmat,

Nem hamar pihenni meg.

 

Járni vészes meredélyen,

Elérni a bérctetőt,

Az örökös hó hazáját,

A tündöklő jégmezőt.

 

És diadal érzetével

Majd büszkén megállni ott,

Hova eddig szerencsésen

Ritka ember juthatott.

 

Napsugaras tiszta légben,

Honnan a szem messze lát,

Harsány hangon, lelkesülten

Ott éltetni a hazát

 

S ki útközben félre lépett,

S a mélységbe hullt alá,

Megkönnyezni, felsóhajtva:

Szomorú, de szép halál.

 

Fénylő, magas célra törve,

Küzdelemben esni el,

S lelkünket így kilehelni

Az ég boltjához közel!

 

Oh menjetek, boldog ifjak!

Bércről-bércre hágjatok,

A tiétek a magasság:

Én már alant maradok.

 

 

 

RIKKANCSOK BUDAPESTI ÉLETKÉP Gerő Lajos rajza

 

 

 

 

1901. 583. Egy államférfiú temetése.

 

1905. 98  Régi emlék

         288  Egy barátnőm távozásakor

         434  Csermely

         554  Őzike

         618  Ismeretvágy

 

 

1905. 798  Lévay József: Útlevél

 

Feljutottál a tetőre,

Onnan már ne nézz előre,

Az már egy arasznyi tér:

Merengj inkább a vidéken,

Mely utánad maradt régen,

Ott merengni többet ér.

 

Ködfátyol leng bár a tájon,

Ám azért csak bízva szálljon

Vissza rá tekinteted;

A tárgyak körrajza még ott

Végképen el nem mosódott,

Mind-mind fölismerheted….

 

Az se háborítsa álmod,

Mikor önmagad bírálod:

Mit mulasztál? Mit tevél?

Haladj utadon nyugodtan,

Vezérül kezedben ott van

Nyolcvan év, az útlevél.

 

Útlevél, de tudod, látod.

Nem soká lesz az sajátod,

Nem! Talán csak percekig;

Hogy ítélő székre hozzák,

Tőled a közel mennyország

Kapujánál elveszik.

 

 

 

1911. 48. címlap. LÉVAY JÓZSEF ÜNNEPE.

 

BOLDOG ÖREGKOR: úgyszólván egymagában maradni fenn egy nagy históriai korszak szereplői közül, nyolcvanhat évvel…Lévaynak élete is olyan volt, mint költészete: egyszerű, nyugodt és munkás. Mint tanár, mint egy virágzó vármegye tisztviselője, majd közigazgatásának feje, mindenütt híven betöltötte tisztjét. Élete végső szakában lírája egy új elemmel gazdagodott, olyan elemmel, mely az irodalmakban, különösen a lírában a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. Az aggkor sajátos költészete ez…

Lévay jól takarékoskodott élete adományaival: megőrizte a normális emberi életet túlhaladó korban is minden kincsét. A mai gyorsan élő kor embere előtt szinte csodaszámba megy ez a mindvégig megmaradt harmonikus termékenység, az életerőnek ez a kimeríthetetlen buzgása olyan életkorban, a melynek minden órája már Isten különös ajándéka. Az ilyen élet s az ilyen öregkor méltó az ünneplésre. Mi is hozzá akarunk járulni az ünnephez a magunk üdvözletével: Lévay Józsefben legrégibb költő-munkatársunkat ünnepeljük, a kinek költői pályája jelentékeny része lapunkban folyt le s a ki máig is megőrizte lapunk iránt mindenkor oly kedves szeretetét és hűségét.

Schöpflin Aladár

 

 

 

Pekár Gyula

 

 

 

1904. 189. Mátyás és Beatrix. Pekár Gyula történeti drámája (képekkel)

 

1905. 11. 163—194  Csokonai vőlegény. Elbeszélés. Írta Pekár Gyula

 

Felolvasta a szerző a Kisfaludy Társaság nagygyűlésén, 1905. február 12-ikén

 

I.

Régen volt, illatos májusban, poéták tavaszán.  Legszebb rózsák nyíltak akkor Bódi János szenátor uram kertjében s enyelgő mulatságra odajártak a komáromi szép leányok minden délután: a Pázmándy, Csejthey, Thaly gyerekek, meg a Konkoly, Csajághy, Samarjay, Beöthy kisasszonyok. Hogy hancúztak, fogócskáztak a rózsabokor körül, s zálogosdi közben milyen csintalan terveken törték a fejüket! Egyre az öreg kúria tornáczára néztek, mintha az odabent maradottak ellen forraltak volna valami újabb összeesküvést. A szenátor úr, ki tekintélyes pipával szájában sétált a virágágyak közt, mosolyogva fenyegette meg őket:

— Hej, de kíváncsiak ezek a komáromi leányok! Per amorem / az isten szerelmére/, be ne menjetek, meg ne zavarjátok az Akadémia ülését! Mindszenthy Sámuel tiszteletes úr, aki még tekintélyesebb pipát sétáltatott mellette, nevetve kérdezte:

— Hát aztán kire oly kíváncsiak?

   — Kire? Hát a preceptor úrra, arra a bujdosó debreceni poétára!... A mióta a minap olyan szép verset irt a komáromi inszurrekcióra, nem akarnak békét hagyni neki. Hja, még ha ragyás is, az ilyen búsongó deák után bomlik a fehérnép legjobban…

Bédi uram morgott még egy kicsit, aztán odább sétáltak. A politikára, az inszurrekcióra tértek át, szidták Bonapartét és vitatták azt a sok rosszat, ami ebben a siralmas Anno 1797-ben még elkövetkezhetik a magyar hazára. Odaát a rózsabokrok mögött csak erre vártak a leselkedő, csintalan leányok. A hogy az öregek hátat fordítottak, felugrott a fűből Beöthy Zsófika, a legcsintalanabb, s szájára tette az ujját:

Rajta leányok, most besurranhatunk.

— Most vagy soha! — súgtak a többiek, — ki kell csalnunk őt. Nem nyugszunk addig, a míg meg nem tanítjuk a kállai-kettősre !...

A leányok visszatartott lélegzettel nézték. Vajda Julis törte meg a csendet:

— Hát ez ő? — szólt merengő ámulattal. — hát ez Csokonai Vitéz Mihály! Olyan csúnya s mégis olyan szép. Hát még milyen szépen beszélhet! …

 

II.

Csokonai meg Bédiné magukra maradtak. A fiatalasszony elmosolyodott s aztán anyáskodó gonddal, hosszan nézett a költőre. Édes örömét lelte benne, hogy vigyázzon rá s ápolgassa a bujdosó ifjút, akit amúgy is bizony betegesnek tudott. Szó sincs róla, eszményi nemes hév lakozott Fábián Juliannában, s Csokonaiban a poéta ihletéért rajongott ő csupán. De hát hiába! Asszony volt ő is, és öntudatlanul is lehetett azért valami kacérság ebben az ő anyáskodó viseletében….

Csokonai felriadt merengéséből és keserűen tört ki:

— Eh asszonynéném, minek mondanám tovább? Hát elszöktem Debrecenből, megcsömörlöttem attól a deákhínárral zavart víztől, amellyel a kollégium itatott; Sárospatakra mentem juristának, gondoltam: ti tán meg nem martok, ti, kik a törvény-léből moslékot habartok! Csalódás! Bujdosnom kellett tovább. Azt hittem, Pozsonyban révbe érek; «Diétái Magyar Múzsát» szerkesztettem a Tekintetes Karok és Rendek számára: belebuktam!...

Német és angliai, gallus és itáliai géniuszok révén szívtam magamba a nagyobb eszmények utáni vágyat. Nézze asszonynéném, tette hozzá lelkesen s két könyvet húzott ki dolmánya zsebéből, imhol az én két barátom: a pásztor Metastasio és Rousseau, a genfi bölcs. Messze, ott a Lemán tó partján, az ő rajongásának kertjében lakom én, ott álmodok Otahitiről, a boldogság elérhetetlen szigetéről….

Mihály öcsém, — szólt Bédiné ijedten, — mi lelte?

A poéta csak hévvel szorította ajkaihoz a rózsát. Végre megszólalt halkan:

— Kicsoda ez a leány?

— Kicsoda? Hát Vajda Julis, Lilla. Nevetve tette hozzá: tán csak nem szeretett bele így hamarjában ebbe a kis libába? …

 

V.

Február lett Anno 1798-ban. Egy napon Vajda uram ravasz hunyorítással szólította félre, látogatóba jövő Bódinét.

— No, komámasszony, azt hiszem, sikerült a dolog! Végre valahára elfordítottuk a leányunkat az élhetetlen poétától. És tudja-e hogyan? En még a feleségem sodrófájánál is jobb metódust találtam ki; nézze, ma fogtam el a Csokonai uram tizenötödik episztoláját!

 

VIII.

…A városon kívül ballagott már, mikor egyszerre megállt és visszafordult. Ott a távolban, mintha a Lilláék háza fedelére sütött volna a hold. Mulatnak most ott... Hej, barátom Csokonai, gondolta keserűen, pünkösdi királyság a poéták vőlegénysége! „Nem is arra születtél te, hogy a szerelem édességeivel éljél. hanem hogy az után csak áhítozzál, reszkessél, őrizzed, de hozzá ne nyúljál és magadban emésztődjél el, mint a csipkebokor.”  De vajon gondol-e, ha csak egy percre is, rá az a leány? Eh, tört ki búsan, s fájdalma ihletett szóval kezdett lüktetni ajkain, mit gyötörsz te

 

Földiekkel játszó

Égi tünemény,

Istenségnek látszó

Csalfa, vak remény?...

 

Élete napja éjre dűlt, eh, búcsúzni kellett. Befejezte a költeményt:

 

Bájoló lágy trillák,

 Tarka képzetek,

Kedv, remények,

Lillák, Isten véletek!

Vége

 

 

 

Rudnyánszky Gyula

 

 

 

RUDNYÁNSZKY GYULA Botfan felvétele. h 14 – 16.

 Rudnyánszky Gyula: Mária-dalok és legendák - Pázmány Péter ...

http://www.ppek.hu/konyvek/Rudnyanszky_Gyula_Maria_dalok_e

*

Rudnyánszky Gyula

A magyar nyelv

A világon édesebb nyelv
Nincs a magyar nyelvnél!
Lágyan csorran ajkaidra,
Mintha mézet ennél.
Égnek-földnek minden bája
Összeolvad ebben;
A mennybéli angyalok se
Dalolhatnak szebben!...

Sok százados szenvedésünk,
Féltett szabadságunk,
Ami szépet eltemettünk,
Ami álmot láttunk.
Múlt, jövendő kínja, kéje,
Dicsőséges harcok
Szent emléke mind a nyelvben
Él, kesereg, harsog.

Ha fohászát kulcsolt kézzel
Buzgó szív sugallja,
Imádságos nyelvünket az
Isten is meghallja.
Földi élet, örök élet
Összekötő szála
A magyarok Istenéhez
Útját megtalálja.

 

 

 

http://www.eternus.hu/vers/918

*

1889. 387. Rudnyánszky Gyula: Őszi séta

           794. Krisztus sírjánál Feszty Árpád

           843. Karácsonyfa alatt

 

 

1890. 154. Rudnyánszky Gyula: Újév napjára (képpel) 2 Tél és tavasz (képpel)                         218. Mátyás király

726. Levél Jakab Ödönnek

810. Az élet folyóján

 

 

1904. 14. 223 Rudnyánszky Gyula költeményei (1894—1904). Debrecen, 1904. A ki az irodalmat csak a fővárosi lapokból figyeli, azt kellett hinnie, hogy e régebben oly termékeny költő csaknem teljesen elhallgatott; most megjelent kötete vaskos terjedelmével ugyancsak megcáfolja e véleményt. A ki pedig emlékszik Rudnyánszky régebbi verseire, rá fog ismerni ez új kötetben is: semmiben sem változott, sőt nem is fejlődött. Ugyanaz a könnyűsége a verselésnek, ugyanaz a fordulatos, csillogó nyelv s a mélységnek ugyanaz a hiánya jellemzik, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Még tárgyai is ugyanazok: régebben is szerette a hazafias tárgyakat hol könnyen hevülő lelkesedéssel, hol kesernyés szatírával énekelni; a társadalmi bajokat jóakarattal, de felületes filozófiával ós lágy szentimentalizmussal fejtegetni,…A kötetből, melynek ára nincs feltüntetve, mutatványul a következő verset közöljük:

 

Virágok

 

Repülnek az évek felettünk,

Az elvirult nyár egyre több;

De amit álmodtunk, szerettünk,

Nyomát még el nem födte köd.

Szerelmünk napvilágos útján

Hervadva hullt le sok levél;

De mért borongjunk percnyi múltján,

Amíg emléke frissen él?...

 

Szerelmi hódolat jeléül

Mindig virágot adtam én;

Boldog virág, mely sose vénül,

Halála, üdve egy: a fény.

S úgy érzem, hogy mi is, szerelmem,

Egy-egy ilyen virág vagyunk;

Nem küzdhetünk a végzet ellen:

Mi éltet, attól hervadunk.

 

 

 

1905. 41. 654. Rudnyánszky Gyula: Örök ifjúság

 

Ha Isten azt megengedné,

Hogy egy vágyam teljesüljön:

Nem kívánnék semmi mást,

Csak egyetlenegy varázst,

Hogy a lelkem mindhalálig így hevüljön!

Szeressem a dalt, a nőt és a virágot;

Adjon nekem Isten örök ifjúságot!

 

Van a földnek ezer kincse,

A világnak ezer bája;

A rejtelmes végtelen

Millió csodát terem,

Köztük üdvét minden ember megtalálja;

De az én egyetlen esdeklésem, álmom,

Hogy az ifjúságom soha el ne szálljon…

 

Isteneknek kiváltsága,

Ifjúság, te örökélet!

Ha te elmúlsz csendesen,

A király is rab leszen

És a koldus királyoknál dúsabb véled!

Te gyarlók erénye, zabolátlan fenség,

Te magad vagy egyben az egész mindenség!

 

És ha Isten megengedné,

Hogy egy vágyam teljesüljön:

Nem kívánnék semmi mást,

Csak egyetlen egy varázst,

Hogy a lelkem mindhalálig így hevüljön!

Szeressem a dalt, a nőt és a virágot;

Adjon nekem Isten örök ifjúságot!

 

 

 

 

Sebők Zsigmond

 

1916. 10. 832. A milliomos fia. Ifjúsági irodalmunk különösen érzi Sebők Zsigmond elhunytát. A kis gyerekeknek ő volt legkedvesebb írója; az ő kedves, naiv kedélye, friss és dós leleménye, vidámsága, elbeszélésének egyszerű bája nehezen lesz pótolható, mert míg olyas Íróink, a kik a serdültebb ifjúságot tudják jó olvasmánnyal ellátni, szép számmal vannak, a tíz éven aluli kis gyerekek számára alig tud újabb irodalmunk mást, igazán jót adni, mint Sebők műveit. Még szerencsének s mindenesetre nagy nyereségünk, hogy elhunyt kitűnő Írónknak több könyv alakban még kiadatlan műve maradt, a melyek remélhetőleg rövid idő alatt sorban a közönség elé fognak kerülni. Most jelent meg közülük az első, egy kis ifjúsági regény A milliomos fia címmel. Sebők Zsigmond, a ki első sorban mint furcsa és humoros állattörténetek Írója állt a gyermekek előtt, ebben a könyvében a mai fővárosi életbe vezeti őket a ebből mond el egy bájos, naiv történetet. Egy szegény fiú a bőse, a ki bejut egy milliomos házba s belépésével meghozza oda a szerencsét: előbb a gyógyulás útjára vezeti a család egyetlen, beteges elkényeztetett gyermekét, aztán megmenti a család válságba jutott vagyonát is. A gyermeki egészség és okosság diadala ez a könyv, kedves, derűs hangú jeleneteit bizonyára nagy élvezettel fogják olvasni a fiatal olvasók, s mint az igazán jó ifjúsági könyveknél lenni szokott, kedvet kapnak tőlük elolvasására a szülők is így az ifjúság számára irt könyv az egész közönség könyve lesz. — A Franklin Társulat igen szép kiállításban adta ki Sebők művét Moldován Béla kedves rajzaival. Ára díszes kötésben 5 korona 20 fillér.

 

 

 

 

 

Szabolcska Mihály

 

 

A hetilap tán a legtöbb verset közölte Szabolcskától. Előző fejezeteinkben, 2014. 02. 01-ig a következő Szabolcska-versek jelentek meg:

 

 

h12-9

1903.46. Szabolcska Mihály: EPILÓGUS.

 

1905. 43. Szabolcska Mihály: JÖN RÁKÓCZI HAZAFELÉ

1913. 5. 92. Szabolcska Mihály: REMÉNYSÉG.

1916. 1. Szabolcska Mihály: NAGY NAPON

 

 

h12-5

1898. 38. Szabolcska Mihály: KRÓNIKÁS ÉNEK, ERZSÉBET KIRÁLYASSZONYUNK TEMETÉSEKOR.

*

h14 – 05

1917. 8. 123. Szabolcska Mihály: Vélemény a békésségről, Hír a falunkból

 1917. 47. 751. Szabolcska Mihály: Novemberben

*

 

1890. 820. Szabolcska Mihály: Édes anyámnak.

             830. Karácsonyest idegen földön

 

1891. 18. Szabolcska Mihály: Megcsendül még

         103. Az ég

         208. Nagyszombat éjszakáján

         419. Fellebbezés

530. Rab vagyok

662. Dal a dalról

766. Ünnepi harangszó

766. Ébren

766. Indulás előtt

766. A mi házunk

799. Elmegyek én innen

 

 

 

1891.  41.662. Szabolcska Mihály: DAL A DALRÓL*

 

  Részlet egy ilyen című hosszabb költeményből.

 

Mesék tündére száz, csodás alakban,

Az vagy te dal! Itt a leányka ajkán

Most fakadó, bimbózó szerelem;

Amott örök bút síró szíveken,

Az elhaló, legutolsó sóhaj tán.

 

Most templomok fölséges boltozatját

Csapdossa szárnyad, szent zsolozsma képpen,

Majd munkazajjal váltasz egy tanyát,

Vagy zörgeted a csárdák ablakát,

S jársz andalogni, puszták közepében

 

Most kis tilinkó méla hangja vagy csak,

Sövény-kerítés jázmin bokra mellett.

S merengve, míg hallgat a lány belül:

Patyolat ágyán könyökére dűl,

Míg álmodik rajtad csókot, szerelmet.

 

Majd büszke szózat, harcok viharában,

Egyszerre zúgva ezrek ajakáról,

Keményre edzed a kardot, szívet,

A zászlót győzelemre úgy viszed,

S zöngesz apoteózist — a halálról

 

* Mutatványul szerzőnek sajtó alatt levő kötetéből

 

 

 1891. 49. 799. Szabolcska Mihály: Párisi harangok

 

Harangok sírnak

Est-imára

A boulevárdok

Zsivajába.

 

Szólni, sírni is

Alig mernek,

Mint az eltévedt

Árva gyermek.

 

Harangok, mért is

Sírdogáltok?

Úgy se hallgat itt

Senki rátok!

 

Csak én figyelek,

Hallgatózva,

Mintha e hang csak

Nekem szóina.

 

És az utolsó

Hanghullámon,

Egy könnyet érzek

Szempillámon.

 

 Nekem, nekem szólt,

 Megértettem:

 Árvák vagyunk itt

 Mind a ketten!

                           (Paris, 1891. október )

 

 

 

  1892. 166. Sóhajok;

            610. Vallomás;

            703.  A Hortobágyon;  

 

  1892. 49.827. Szabolcska Mihály: Erzsikének

 

Áldja meg az Isten, áldja meg,

Angyali, jóságos szívedet.

Hogy engem már akkor szerettél,

Amikor még alig ismertél.

 

Áldja meg az Isten, áldja meg

Kék-sugaras kökény szemedet,

Hogy meg tudtál velők igézni,

Hogy úgy tudtál velők rám nézni.

 

Áldja meg az Isten, áldja meg

Mind a két ölelő kezedet,

Hogy nem szántad őket angyalom,

Összekapcsolni a vállamon.

 

Áldja meg az Isten, áldja meg,

Ahol találkoztunk, a helyet.

Amelyen születtél, a napot,

Azt a kezet, amely ringatott.

 

Áldja meg az Isten, áldja meg,

Úgy áldja meg a te éltedet,

S érted ezt az egész világot:

Ahogy engem veled megáldott.

 

  1895. 163. Szabolcska Mihály: A levél

           518. A borszéki úton

           618. Sejtelem

           623. Novemberben

           822. Munkaközben

 

 

1900. 178. Alkalmi strófák a hazaszeretetről

 

 

1900. Szabolcska Mihály:

      99. A Tiszánál

 

 

 

131. Kis lányunk születésekor

 

 

 

 

 

227. Krisztus keresztjén

 

 

354. Közös bánat

 

 

354. Betegen

 

 

459. Szabadban

 

 

558. Etelkának

 

 

654. Robotban

 

 

734. Szülői szeretet

 

 

 

 

 

826. Betegen

 

 

826. Falusi mezőben

 

 

840. Kérelem a Jézuskához

 

 

 

A PEST VÁROSI REDOUTE ÉS AZ AL-DUNASOR 1848-BAN

 

A redoute.

Az  Angol királynői szálloda.

 

 

 

A görög-keletiek temploma. Duna-gözhajózási állomás

 

 

 

 

 

1900. 47. 558. ETELKÁNAK.

 

Ha meghalok, ne légy te olyan, Mint e divatos özvegyek. Tenéked én minden külső gyászt, Előre is elengedek.

 

Hosszú, elomló fátyolokkal,

Ne ékesítsd fel magadat. cicomás gyászruhákat értem,

A fiaim se hordjanak

 

Ha szóbahoznak majd előtted,

S dicsérnek engem itt-amott:

Ne ölts te az arcodra gyorsan, Nagy, ünnepélyes bánatot.

 

 

 

Hanem ha otthon, magatok közt, Merengtek majd emlékemen: Öleljétek át akkor egymást, Szomorún, hosszan, csendesen!

 

És sírjatok, zokogva némán, Szomorún, hosszan, csendesen, Mert úgy, ahogy én, titeket, jaj, Nem szeret többé senki sem.

 

 

 

 


/Technikai okok miatt a sorok tördelése hibás. G. /

 

*

 

   1903. 1. 3. Szabolcska Mihály: A Vasárnapi Újságnak  

   (1854—1903.)

 

Ki annyi ünnepet szerzel már szívünknek

Jó öreg Újság, most téged ünneplünk meg!

Nem tudom, más hogy van ezzel az ünneppel?

Az én szívem-lelkem

Tele van irántad édes szeretettel!

 

Már gyerekkoromban te voltál minálunk,

Nagy szegénységünkben egy hivalkodásunk,

Jó ízűn megettük barnás kenyerünket,

Barnábbra szitáltan:

Csakhogy te valahogy ne hagyj el bennünket!

 

Ezer emlékeddel van tele a múltam,

Silabizálni is belőled tanultam.

Tiszta lapjaidról szívta be a lelkem

Hogy az égieket,

Az örök szépet, jót halálig szeressem.

 

Sok magyaros nótád, szép mesemondásod,

Szívemben nem egyszer mély barázdát ásott.

 Költőidért kivált mennyit rajongottam!

 S hogy az leszek én is,

Apámat már akkor azzal búsítottam.

 

S lapjaidat később, nagy oknak miatta!

Jó anyám csakugyan sokszor simogatta.

Sokszor simogatta szíve szerelmében,

Gyönyörködve büszkén

Óh áldott kevélység! A fia versében.

 

Félszázad alatt így hány szívbe bevésted:

Az Igaz szerelmét, az Eszményt, a Szépet!

Voltál nemzetednek hű mesemondója,

   S nagy nehéz időkben

   Baja enyhítője, búja gyógyítója.

 

Most is, ünneplésül jó magyar Újságom!

 Úgy se kapsz, tudom, a lármás hiúságon,

 Ha mi egy-két szóm kél a jó kívánságra ,

Elfogódó szívvel

Ím azt se rád mondom, hanem a hazára!

 

Nőjön, növekedjen oda ez az ország,

Hogy életszükségből folyamodjék hozzád.

Hogy mire még egyszer ötven évet érnél:

Minden magyar háznép

Többre becsüljön a földi kenyerénél.

 

*

 

 

A GYŐRI ÚJ VÁROSHÁZ.

 

 

1903.136.  Szabolcska: Hír a megyénkből.

          231. Húsvétkor

          299. Rákóczi sírja

          347. Jövel Szentlélek Úristen

     570. A halálról

     654. Iratkozás

     710. Ősszel születtem

     754. Epilógus

     826. Egy jó ember könyvébe

         708. Karácsony

 

 

 

 

A GYŐRI BENCÉS GIMNÁZIUM

 

  1904. 8. Szabolcska Mihály: Új esztendő   

         34. Virágének

         43. Idegen földön  

       102. Kietlen éjjel  

       102. A második asszony

       202. Virágvasárnap.

       213. Feltámadunk, van örökélet.

 

 

Szabolcska: Jókai. 1904. 20. 334

 

Jókai Mórról ne írjatok ódát.

Nem óda, nem, dal kell neki.

Magasztosak, de hidegek az ódák,

A magyar nemzet nagy mesemondóját

Szívbeli, szép magyar dal illeti!

 

Hanem az a dal, a mi Róla szól majd:

Imádságos, szép dal legyen.

Költője mártsa tollát napsugárba,

S rejtőzve nyíló rózsák lugasába,

Úgy írja áhítattal, lelkesen!...

 

Jókairól, óh, ne írjatok ódát.

Nem óda, nem, dal kell neki.

Magasztosak, de hidegek az ódák,

S a magyar nemzet nagy mesemondóját

Szívbeli, szép magyar dal illeti!

 

 

 

1904. 22. 372. JÓKAI HUMORA A PARLAMENTBEN.

 

Aki a magyar országgyűlés naplóit lapozza a 61-iki országgyűlési ciklustól kezdve, az Jókai nevére rátalálhat, ha csak a gyorsírói Tetszés, Derültség, Hosszantartó élénk, vagy Zajos derültség nyomait követi is. Senki nem csalt ki annyi derűt hallgatói lelkéből, senki nem fakasztott annyi mosolyt humora varázsvesszőjével a politika sivatagaiban, mint ő. Jókai felszólalásai, melyekre mindig gondosan készült s melyekre mindig válságos alkalmak adták meg a címet, ellenállhatatlan vonzerőt gyakoroltak a parlamenti tanácskozások közönségére, habár ritkán lépett ki a küzdőtérre s politikai beszédeinek zöme csak a 80-as évekre esik…

Szalay Imrének az 1882 január 20-iki ülésen oda vágta : «Igenis kívánom, hogy a pénzügyminiszter hozza be Magyarországba, ami oly nagy jövedelmet hoz Francia- és Olaszországban, — az italadót, akkor aztán mondhatjuk, hogy iszunk a hazáért. (Élénk derültség.)…

Talleyrandról szóló adoma, amit egy külföldi diplomata mondott volt annak egy hozzá intézett leveléről: Uram, én egy fél óráig törtem rajta a fejemet, mi van abban a levélben, nem tudtam megérteni. Amire Talleyrand azt felelte: Uram, én egész nap törtem a fejemet, hogy úgy írjam, hogy ön azt meg ne értse.

Lehetetlen volna még csak megközelítőleg is Jókai parlamenti szónoki működésének teljes és kimerítő képét adni. Felszólalása legtöbbször egy jól megirt humoreszk hatását tette, természetesen fokozva még az ő sajátságosan megigéző előadása művészetével is. Csak aki a kettőt egyszerre élvezhette, elméje játékának szivárvány színeit, s azt a jellemző előadást, melybe gondolatait öltöztetni tudta, csak az ismerhette meg igazán Jókai ragyogó stílusát. V.

 

 

 

  1891. 18. Szabolcska Mihály: Távolból

 

 

 

*

 

 

 

A BUDAI VÁRKERT ÉPÍTMÉNYEINEK KÖZÉPSŐ RÉSZE /Várbazár/

YBL MIKLÓS NEVEZETESEBB ÉPÍTMÉNYEI. — Balogh Rudolf felvétele.

 

 

  1910. 2.Szabolcska Mihály: Sorsunk

138. Dalok hazulról

258. Húsvét  

411. Mikszáth

482. Magyar vagyok

622. Marosfelfaluban*

822. Arany János nagy körösi szobránál

 

*Marosfelfalu (románul Suseni, németül Pranzdorf) község Romániában, Maros megyében

 

*

 

 1910. 23. 482. MAGYAR VAGYOK.

 

Magyar vagyok, büszkén nézek a múltra,

Ezer éve itt fénylő csillagunkra.

Ez a csillag, a Kárpátok felett,

Besugározta sokszor az eget.

Török-tatártól védtem Európát

Karom, szívem kiállta a tűzpróbát.

Magyar vagyok, büszkén nézek a múltra!

 

Magyar vagyok, ezer az ellenségem.

Bírámnak áll be sok régi cselédem,

S keresztfámat ácsolja odaát,

A farizeus, régi, jó barát!

Egyes egyedül állok a világon,

De ehhez is szabom a számadásom.

Magyar vagyok, tudom az ellenségem.

 

Magyar vagyok, nem félek a jövőtől

Semmi rám zúgó ítélet-időtől.

Hadd jöjjön, aminek jönnie kell,

Az Isten él, én nem veszhetek el!

Nem töltöttem még be a hivatásom,

S győz az igazság minden álnokságon.

Magyar vagyok, nem félek a jövőtől!

 

Magyar vagyok, s ez lesz majd a hálálom.

Síromat egyszer tudom, magam ásom,

A nagy örvénybe botorul, vakon:

Saját testvérem árulása von.

Ősi átkom lesz a halálos végem:

Pártoskodásom és gyűlölködésem.

Magyar vagyok, s ez lesz majd a halálom!

 

Szabolcska Mihály.

*

 

1912. 46. 922. Szabolcska Mihály. A TÖKÖKÖKHÖZ, h14 - 06

 

  1913. 92. Szabolcska Mihály. Reménység

123. Versek

223. Másvilág

347. Hír a falukból

612. Kertemben

667. Ha visszatekintek

807. Őszi tájon

45. 887. Gyorsvonaton

  1011. A betlehemi mezőségen

 

 

*

A könyv címe:

Letört lombok

Alcím:

Dalok Szabolcska Mihály, Kiss Menyhért, Ihász Aladár, Farkas Sándor, Komlós Alfréd és Molnár Emil verseire

Kotta, Pesti könyvnyomda. Évszám nélkül.

 

Tartalomból: Szabolcska: Csüggedt erdő; Megemlegetsz; Kézfogó előtt; Koporsómra.

 

*

  

 

Az új levéltár számára lebontásra kerülő épület

 

 

 

Zempléni Árpád

 

 

  1891. 218. Zempléni Árpád: Tóparton I., II.

                                              218. Számadás

                                                      Barátaimhoz

 

  1895. 302.  Zempléni Árpád: Vadgesztenye

                                       670. A jegecek

 

1905. 14.210. Zempléni Árpád: Örök magyar

 

(A Turáni dalokból.)

Oh, honnan térnek vissza a nagy elmék?

Kiktől öröklik bölcsességüket?

Múltból, amelyről nem tud már az emlék,

Ősöktől, kiknek rég nyomuk veszett.

Év-ezrek jönnek, év-ezrek suhannak,

Az emberiség nő, fogy, vesztegel;

Oly nemzet, melynek lángelméi vannak,

Nagy múltat élt már és nem veszhet el….

 

Magyarság! Nagy rejtélye a világnak!

Mi örök-ifjú öreg nemzetünk!

Ameddig sejtés, tudomány belátnak,

Te mindig küzdél, mint mi küszködünk…

 

De nem veszünk! Az óriási pálya,

Melynek nyomát év-ezrek őrizik:

Véget nem érhet! Az idők bírája

És önbecs érzetünk nem engedik.

Alkotni fel, történelem tanúja!

Táplál a szerszám és megvéd a kard!

Míg a föld újra csodálni tanulja

A munkás szittyát, az örök Magyart!

 

 

1905. 602. Zempléni Árpád: Déli csend.

            754. Temetés a Lipótmezőn

 

 

 

 

 

Függelék

 

 

 

1892. 7. 124. AZ OROSZORSZÁGI ÉHINSÉG.

 

Oroszország közép és keleti tartományaiban az oly hosszú ideje tartó éhínség elvadította az erkölcsöket is. Lehet, hogy nincs is mindenütt éhínség; legalább a cár, midőn a finnországi ezredek tisztikara által felajánlott segélyt elfogadta, kétségbe vonta ezen jelző helyességét, de mindenesetre tény, hogy sok helyen nagyon közel áll hozzá a baj, mivel a nyomor számtalan községben elterjedt s a segélyezés képtelen minden óhajtásnak eleget tenni. Sok helyen azonban kétségtelenül pusztít az éhínség. Az állami közegeken kívül a vörös-kereszt egylet alkalmazottjai, a helyi hatóságok s igen sok magán egyén is nagy buzgalmat fejt ki a segélyezésben. Különösen dicsérik Tula és Riazan vidékén Pissarov Rafael földbirtokosnak, Tolsztoj gróf barátjának, nagy buzgalmát.

 

 

AZ OROSZORSZÁGI ÉHINSÉG : A PARASZTOK LESZEDIK A SZALMÁT A HÁZTETŐRŐL BARMAIKNAK

 

Az éhínséggel küzdő nép nagy nyomorának egyik jelenségét mutatjuk be, azt a természet után készült képet, mely azt a jelenetet tünteti föl, midőn egy falusi paraszt a szó szoros értelmében házának fedelét kénytelen leszedni, hogy pusztuló szarvasmarháját és lovát megmentse. Az útfélen és mezőkön igen sok elhullott lovat és ökröt lehet találni, s ezenkívül mindenütt nyomorral küzdő beteg parasztokat, kik a tífusz rettenetes ragályát magukkal hordják szerteszét, a népesebb városokba is.