h14 – 10. Nem-nyugatosok a Vasárnapi Újságban 1911 – 1921.

 

2014. 03. 04.  – 2014. 03. 20.

 

Tartalom

 

Bevezetés

 

Nem-nyugatosok a Vasárnapi Újságban 1911 – 1921.
Nyugat-írások a Vasárnapi Újságban is megjelent szerzőktől, II.

Függelék

    

     Az első magyar doktornő

     A KISFALUDY TÁRSASÁG.

     A BÉCSI TITKOS LEVÉLTÁR ÉS A VASÁRNAPI ÚJSÁG

 

Bevezetés

 

A h 14. jelű tíz, és a h 12. jelű néhány fejezet tartalmából megállapítható, hogy Magyarország a „költők országa”. A Vasárnapi Újság nagy valószínűséggel a legtöbb verset /magyar és műfordítás/ közlő orgánum, irodalompolitikája és hosszú élete következtében. A költők előtt szélesre nyitotta a kapukat. Így néhány nagyon gyenge vers is bekerült a lapba. Fejezeteinkben olvasható versek mennyisége távol áll a teljességtől. A költők száma, egy-egy költőtől közölt vers, és a vers terjedelme /kihagyások után/ válogatás alapján állt össze. A lap színvonala – bele értve a verseket is - felülmúlja a „néplap”-tól elvárható mértéket. Törekvésünk volt több költőnőt szerepeltetni. Figyelemre méltók a Titanic-témakörű írások.

.

Folytatjuk a Nem-nyugatosokat, 1911- 1921 között és kiegészítjük a

h14-08 fejezetet.

 

*

Másnak is eszébe jutott:

 

Sodrásban 2012 : Amatőr költők antológiája, 2012 11472.pdf - MEK

http://mek.oszk.hu/11400/11472/11472.pdf

AMATŐR KÖLTŐK ANTOLÓGIÁJA. 9. AMBRUS JÓZSEF. Az igazság fénye. Az
igazság fényével érkezem mint jó testvér a mindenekkel a szolga láncot zokon ...

 

*

 

Nem-nyugatosok a Vasárnapi Újságban 1911 – 1921

 

 

 

Baáry Elemér

Beke Ágnes

Benedek János

Dapsy Gizella ( Nil)

Dékániné Máthé Mariska

Fejes István

Haraszthy Lajos

Kéthy Endre

Könyves Tóth Kálmán

Lovászy Károly

Mezey Sándor

Miklósné Nagy Idus

Papp Zoltán

Sonkoly Ede

Szabados Ede

Szabó Richárd

Szász Piroska

Vállaji Ida

Varságh János

 

 

 

Baáry Elemér

 

 

[BAÁRY] Baári Elemér
Fehér menet. [V.] = Erdélyi Lapok, 6. évf. 1913. 13. sz. mell. 4.

 

 

INVENTÁR RUKOPISOV

http://www.snk.sk/swift_data/source/alu/Inventare/19/Registe...

REGISTER MIEN. Abrahám 130 Artiševicova, Vera 7. Abrahamovičová, Danuta 7 Augermayerová 7. Adamiš, (Július)? 44. Adamiš, Ľudo 172 Baáry, Elemer 190.

 

 

1912. 16. 311. Baáry Elemér: Fehér menet*

 

Nagy csend. A vizén virágos

Hajóhad úszik halkan,

Es mindegyik hajó ölén

Gyönyörű ravatal van.

 

A koporsók fedél helyett

Fátyollal letakarva,

Es ifjú szűz leányoknak

Látszik a keble, karja.

 

Úgy úsznak mind a nagy vizén,

Rejtelmesen a csendben,

Az útnak soha vége nincs

A tiszta végtelenben.

 

Ily ifjan haltak, vesztek el,

Akik még nem szerettek!

Nem ismertek forró csodát,

És csókot nem leheltek.

 

És fönt a fényben fölzokog

Az Asszonyoknak lelke:

Mily jó volt hozzájuk az Úr,
Hogy őket megmentette.

 

* Felolvasták a Petőfi Társaság április 14-iki ülésén.

 

 

 

 

Beke Ágnes

 

1911. 40. 794. Beke Ágnes: Sötét magános erdő

 

Sötét, magános erdő

Mohos vén rejtekén

Naphosszat andalogva

Egyedül jártam én!

 

Zúgó fenyők tövébe

Dőltem pihenni le,

Fejem fölött süvöltött

A hegyek vad szele!

 

És ott, az erdő mélyén

Zúgó fenyők ölén

Zokogtunk mind a ketten.

A vén erdő meg én.

 

Benedek János /1863 – 1926/

Benedek János, kisbaconi, politikus, újságíró, költő. (1863. január 6. – 1926. március 13.)

 

1916. 29. 451. Benedek János: A magyar tanító*

 

Muskátlis ablakos, nádfödeles kis ház,

Korhadt kapufélfa, mit felfutó cifráz;

Nem lehet mondani épen vityillónak;

Egyszerű, de tiszta: ez a tanító lak:

 

És a milyen a ház, olyan a gazdája;

Korhadt is, kopott is, a sors rég cibálja.

Ám redős homlokán, gyér fürti ezüstjén

Ott lobog, ott villog valami derűs fény.

 

Mint aki tisztában dolgával, magával,

Becsülettel állja, végzi, amit vállal;

S derengve tekint szét pályája tetején:

Mint gyümölcsös-kerten az őszi verőfény…

 

Nyáron, ha a nap tűz; télen, ha hull a hó:

Iskola udvarán zajos a hujahó!

Járja a kapósdi, a kifutó, méta:

Fele edző torna, fele vidám tréfa.

 

Hát még mikor rájuk derül a majális,

Megirigyli kedvük a dalos madár is.

Harsan az induló, zúg-búg a kesergő:

Fölzeng a magyar dal: «Akkor szép az erdő!»…

 

De mi az én szívem édesen átjárja;

Messzünen pislogó pásztortűznek lángja,

Falukból, tanyákról a mely ide rezdül

Rozoga iskolák ablakin keresztül.

 

A magyar néplélek kohója e tűznek,

Oltárait őrzik éber Veszta-szüzek,

Élesztgetve, szítva, hamvadástól óva:

Ezer áldás a jó magyar tanítóra

 

*A Magyar Tudományos Akadémia cidei Farkas Rasskó pályázatán dicsérettel kitüntetett költemény.

 

Dapsy Gizella (Nil) /1885 – 1940/

Dapsy Gizella (Nil)

Sárréti Múzeum - EPA http://epa.oszk.hu/00800/00892/00033/pdf/32.pdf

w Dapsy Kálmán:A szeghalmi Simay János kisded- óvó története. ... w NIL [
Dapsy Gizella]: Testamentum. Versek ... fűzte Rozsnyay Kálmán.Szeghalom,
1925  /Portré Dapsyról itt látható. G./

 

*

Dapsy Gizella, költői álnevén Nil (férje után Rozsnyai Kálmánné, Losonc, 1885. január 18. – Nógrádverőce, 1940. április 30.) költő, óvónő.

Testamentum. Versek 1914-1924. Bp. 1925. Singer és Wolfner. 97

*

 

Dapsy Gizella, Rozsnyai Kálmánné (Losonc, 1885, jan. 18. – Nógrádverőce, 1940. ápr. 30.): költő. Óvónő volt Szeghalmon. Írásai népszerűek voltak a század elején. Költeményei és elbeszélései Nil név alatt jelentek meg a korabeli lapokban. Az I. világháború idején pacifista verseivel keltett feltűnést. Dosztojevszkij és Puskin műveiből fordított. – F. m. Zsúrvilág provincián (kisvárosi élőképek és egyebek, Gyula, 1904); Versek (Békéscsaba, 1905); Testamentum (versek 1914–24-ből, Bp., 1925);  Ady Endre az életben (Bp., 1928). – Irod. Tóth Lajos: Adatok a békésmegyei óvodák kialakulásának történetéhez (Magyarországi Óvónőképző Int. Tud. Közl., Szarvas, 1964); Syposs Zoltán: Emlékezés Nilre, D. G.-ra (Békés Megyei Népújság, 1965. V. 9.) Életrajzi Lexikon.

 

*

 

Az 1908/9. évre Gézának újra fel kellett jönnie a közigazgatási tanfolyamra. Most már édesapja egyenesen az én gyámságomra bízta, hisz nemsokára sógora is leszek. Együtt lakunk a Damjanich-u. 28/a. sz. ház III. emeletének egyik utcai albérleti szobájában, ahol előző évben Vidovszky Bélával laktam. Megismerkedtünk Nillel, s az ő útján Ady Endre költészetével. Nil révén (mert Géza nem tudott kilincselni)…

GYÓNI FERENC dr: Gyóni életrajza.

*


[DAPSY Gizella] Nil.
Csókok. – Csak egyszer! ... [Vk.] = ERDÉLYI LAPOK 1. évf. 1908. 4. sz. 76

 

1910. [Dapsy Gizella] Nil: Lélekstációk. Novellák és El nem küldött levelek. Költemények

 

*

 

1908. 45. 902. CONFESSIO.

 

A szívemet nem adom könnyen,

De akinek egyszer odaadtam:

Azzal feles mosolyom, könnyem.

 

Ahhoz én mindig hű maradtam.

Úgyis, hogyha csalódtam benne,

Akkor is, hogyha hűtlen lenne.

 

Arról nekem bármit beszélnek:

Hajszálig meg nem tántorítnak

A vádoló, gonosz beszédek.

 

S az én szemem, ha rossznak látná:

Nem hinnék a magam szemének

És önmagamtól védeném meg.

 

Egész világ, ha megkövezné,

És tudnám, hogy megérdemelte:

Az én karom csak fölemelné.

 

Sebet, hogyha ütnének rajta:

Az én kezem ápolná híven.

Bekötözném enyhén, szelíden.

 

Rászórhatnának minden átkot,

Gúnyját, szennyét a rágalomnak:

Én csak mellette fognék pártot.

 

Ha vétkes volna, bűnös volna,

Az ég irgalmából kivetve:

Feloldaná szívem szerelme.

 

És megbékélne, megtisztulna,

Ha lelkem szent oltára mellett

Egyetlenegyszer leborulna.

 

Nil.

 

 

1909. 24. 499. Nil: EGY ÖREG HÁZRÓL.

 

Rozoga, sánta, kopottas székek,

Barna gerendák, homályos tükrök:

Vágyom közétek.

 

Mosolygó szívvel gondol az rátok,

Kit odavertek kavargó, színes

Élethullámok.

 

Áldott békesség nyugalma, csöndje.

Fehér falakról, fakó tükörből

Bólint, köszönt le.

 

Öreges finom parfümje árad

A gyöngédségnek, a szeretetnek,

A tisztaságnak.

 

Álmok suhannak tétova szárnyon  

Mind ott álmodták valaha őket

A vén díványon.

 

S a kit igába hajtott az élet:

Ünnepnapokra, bús áhítattal,

Mind oda tér meg.

 

Hogy ernyedt, fázós lelkét befödje.

Lágyan borítsa álmodni hívó,

Babonás csöndje.

 

Szomorú szívét ott mindig várja

Egy öreg szívnek, egy igaz szívnek

Halk muzsikája

 

Barna gerendák s két fakult ablak

Mennyi sok kincset rejtenek titkon

És mennyit adnak

 

Rozoga, sánta, kopottas székek,

Mosolygó szívvel gondolok rátok:

De jó is nektek!

 

 

 

 

A KEREPESI-ÚT A RÓKUS-KÓRHÁZNÁL

 


Dapsy Gizella Nil: Még /hálóról/

Nagy néha még suhanva visszajár
Kísérteni egy álom-emlék.
Nagy néha még indulni készülő
És mennék, mennék.

Még hívogatják kóbor lelkemet
Ezüstködös fénypászmás éjek.
Néma szívembe dalt a csillagok
Még hintenének.

Valaki még tán fellobbantaná,
szemem kihamvadt, beteg fényét,
Mosolyos, tiszta, halk szavú öröm
Alvó reményét.

Még tudnék lágyan, lopva, remegőn,
Imás gyönyörrel csókot adni.
Jó Istenem! Még tudnék fiatal,
Fehér maradni.

 


Dapsy Gizella Nil: Déryné estéje

Sorsának kusza selyemgombolyagját
Gyöngédtelenül markolták a párkák.
Tenyérnyi ablakában balzsaminák,
Bús aszterek álltak virágos vártát.

De tükre hű maradt még: visszabókol
Vigasztaló vidáman, szende szépen,
Pajzán, kecses negéddel néhanapján
És káprázatos királyasszonyképpen.

 

blog.xfree.hu/myblog.tvn?...Dapsy%20Gizella%20Nil%20%20verse

 

 

 

 

Dékániné Máthé Mariska

 

 

Az Erdélyi Helikon és a Nyugat

http://www.forrasfolyoirat.hu/0909/mozes.pdf

Károly, Kemény János, Dékániné Máthé Mariska

*

Irodalom és művészetek birodalma: 30 július

http://csicsada-irodalom-birodalom.blogspot.com/2013_07_30_a...

2013. júl. 30. ... Forrás: http://erzesekszerelmekversek.hupont.hu/ ...... Devecsery László: Húsvéthétfő hajnalán · Dékániné Máthé Mariska: Gyermekemről

 

*

 

1918. 52. 717. Dékániné Máthé Mariska: Gyermekemről

 

Lágy puha pihés s milyen szépen szőke

Hajad hullámos selyme kicsikém!

Mosolyogva, égi meleg fénnyel csillan

Szemed barna bogara.

Rubintos csipkés vidám vonalban ível két ajkad

Csiga szarvától vette a mintát

Kis kezed ujja.

 

Nekem mindig ezer tavasz hinti,

Nyitja s nyújtja virágát, bódító báját,

Mióta parányi lábad tipeg, jön-megy,

Felém, ha rebben.

Szívemben a régi boldog álmok

Színes, szent tüze lebben.

S íves szivárványa, szelíd béke kél.

 

És büszke alázattal áldom az Urat,

Érted, hogy Gileád balzsamából írül.

Szívemből szívemre küldött s megengedte,

Hogy enyém, általam, tőlem lehessél.

 

 

 

 

A SZENT ISTVÁN NAPI KÖRMENET BUDAVÁRÁBAN. A PAPSÁG — Jelfy Gyula fölvételei

 

 

 

 

Fejes István /1838 – 1923/

 

 

Fejes István író, költő, műfordító, református püspök - néprajzkutató, tanár (Miskolc, 1863. november 20 – Miskolc, 1923. február 12.)

 

 

 

1912.  21. 415. Fejes István: Titanic*

 

Az égostromló Titanic

Már fekszik a tengerfenéken,

Az ég pedig áll mostanig

Örök magasban, tiszta kéken.

A nap, ki Grönland jéghegyét

Szegezte a merész hajónak,

Mosolyogja, hogy nem volt egyéb

A Titanic sem, mint egy csónak.

 

Pedig nem is tombolt vihar,

A részeg orkánok pihentek;

A bősz habok tornyaival

Csatájuk sem volt mennyköveknek.

Álltak a lég hullámai,

Forgószél örvénysírt nem ásott,

Mégis a Titán, bár mai,

Ott van, hol az ős óriások.

 

Nos, ember, mit csodálod ezt?

Mit állsz a parton megriadva?

Erőidet ezerszerezd,

És ölts gyémánt páncélt magadra!

Fel, feljebb még az árbocot,

Edzettebbé hajód acélját!

Előre nézz, hagyd a romot,

Hogy új hajód kivívja célját!

 

De akkor is, ha nő erőd,

Ha mint ma, több lesz milliószor,

A gőgös címet letöröld

Hajódról, mellyel együtt úszol.

Nincs óriás, csak a nagy ég

S alatta a mélységes tenger,

De kicsi volt és kicsi még

 A tenger és ég közt az ember.

 

*Elsüllyeszthetetlennek hitték, mégis elsüllyedt első útján, miután összeütközött egy jégheggyel, 1912. április 14-én.

 

 

 

 

 

Astorné, milliárdos,  aki a Titanic  katasztrófájából megmenekült.

 

 

1912. 17. 340.  Balla Mihály: A TITANIC

 

A világ legnagyobb hajója elindult első nagy útjára. Büszkén s elbizakodva szeli az Óceánt, mert meg akarja mutatni, hogy nemcsak a legnagyobb, hanem a leggyorsabb hajó. Százhuszonkilenc kemence, huszonkilenc kazán fűti gépeit. Az utasa több, mint bármely más hajóé. A fedélzete, mint egy bulvár, hol ezernyi ezer ember tolong ugyanegy pillanatban. Itt is ugyanaz a tarka kép. Amerikai milliárdos egy sorban az alsóbbrendű gazdagokkal s a kalandorokkal. Alattuk a fedélközben, a hajótestben a szegények, a kivándorlók, a hajómunkások ezre. A gépek hatalmasan s vígan dolgoznak, a középcsavar pereg. A kapitány csupa önbizalom, csupa akaraterő. Szinte már diadalmaskodik. Mögötte Southampton, előtte New York. Le fog verni minden eddigi rekordot: ötödfél napnál rövidebb idő alatt teszi meg az utat a két világrész között. S a hajó, mely oly irdatlanul nagy, óránként negyven kilométernyi sebességgel halad nyílegyenesen előre, a csillagos éjszakában….

Előre törne, de hirtelen útirányt változtat, és lefelé indul. Ezerhétszáz embert visz magával menetrend-ellenesen. A víz elsimul fölötte. Egy pillanat, s megszűnik a halálordítás. Néma csoportozatok állnak a fedélzeten. Szakasztottan az előbbiek, csak hallgatnak. Ott ölelkezik az amerikai nábob a feleségével, ki nem akarta elhagyni a halál pillanatában sem, pedig a nőknek és gyermekeknek biztos volt a menekülés. Izgalomnak már nincs nyoma a sokszor-száz ember arcán. Szemük nyitva, meredten néz a még átlátszó vízben, mintha bámulna a hirtelen változáson. De ez csak egy pillanatig tart. A hajó mélyebbre, mélyebbre száll a világosságnak csökkenő fokozatain. Négyszáz méteren túl már a teljes éjszaka sötétsége veszi körül. A roppant test még mindig lebeg. Élő már nincs rajta. Száll, száll, s végre megáll negyedfélezer méter mélységben, a tenger fenekén. Élet már nincs rajta, de körülötte van. Szép virágállatok foszforeszkálnak zöldeskék fényben, megvilágítva útját a mélység csodásan torz állatvilágának. A tengerfenék remetéi élnek itt: azok a különös formájú halak, melyek hol kék, hol vörös, hol meg zöld színű lámpácskát gyújtanak ki a szemük fölött…

A boldogtalan Smith kapitány rémesen megbűnhődött a Titanic önfeledt rekord-hajhászásáért. Láthatta a minden borzalmat fölülmúló eredményt, mielőtt meghalt. De utolsó óráira az engesztelés bágyadt fényét sugározza a hajósbecsület, mely nem nézi a maga életét, hanem kiadja a jelszót: "Először az asszonyokat és a gyermekeket!»

 

*

Sas Ede / 1869 – 1928/

A Nyugat 1917. I. 1125. oldalán Tóth Árpád írt Sasról. Ady lesújtó véleménnyel ír verseskönyvéről a Szabadság c. lapba /1908/. In: Ady prózai művei, MTA, 1990.

 1902. 17. 275. Sas Ede: Elsüllyedt hajó.

 

Sirályok sírva csapongnak

Kéklő vizek felett.

Siratva a mélybe süllyedt

Veszendő kincseket.

 

Hajókat, melyek az árral

Büszkén dacoltak,

S koporsóként fekszenek

Korall-fejfák alatt.

 

Haj, büszkén indult útnak

Egykor az én hajóm,

Mintha a vészbe', viharba'

Gyönyörűsége vón.

 

Túlzengte ujjongva az orkánt

Födélzetéről a dal,

S hogy végre mégis győzött

A romboló vihar!

 

S most minden fényes álom,

És minden drága remény,

A roncs hajóba' pihennek

Az óceán fenekén.

 

Egy dalfoszlányt felettük

El-elkap a szél, az ár.

A tengeren így siratja

A kincseket a sirály.

 

*  *  *

 

 

 

1913. 3. 43. Fejes István: Bolgárok jönnek, magyarok mennek

 

Hová, hová, bolgár fiuk?

Boldog világ, az új világ.

A napja nemcsak életet,

A földje nemcsak enni ad!

Hová siettek onnan úgy,

Tolongva a hajók felé,

Hogy szálljatok, repüljetek

Valahová, kelet felé?

 

Kelet felé dörög az ég

És vérözönbe fúlt a föld;

Csatán a nép halomra hull

S a harc nyomorba dönt.

Bolgár fiuk, otthon ti több

Eget nem láttok csillagost.

Országotok. Bulgária.

Csak a halál országa most!...

 

Szegény, szegény magyar fiuk!

Boldogtalan magyar haza,

Ha nincs miért, hogy a honát

Szeresse a haza fia!

Mi lesz velünk, ha vész, vihar

Ilyen átok között talál?

Jaj, jaj nekünk, ha a honért

Már nem dicsőség a halál.

 

 

Haraszthy Lajos  ( 1881-1959) 

 

 

Szeged jelesei szegedi temetőkben - EPA

http://epa.oszk.hu/01600/01609/00035/pdf/MFME_EPA01609_2001_...

Kiskundorozsma, kriptasor 335 Haraszthy Lajos, költő- 1881-1959 .

 

 

1911. 13. 242. Haraszthy Lajos: Az arany ember

 

Vézna a karom, keskeny a kezem,

Vékony az ujjam, ideges, erőtlen:

Ott domborul csípővé nehezen,

Hol két hosszú íz tapad reszketően;

S a hogy lüktet a vér kék erekben,

A hús ijedt-vonaglón meg-megrebben.

Hiába, hiába.

Arannyá válik mégis minden,

Amihez érek e gyönge kezemmel,

Mert én vagyok az aranyember…

 

S hogy elnézek e sárga tengeren

Arany előttem és arany utánam.

Csak aranyam van, s nincsen kenyerem

S egy foltnyi sár, hol megpihenjen lábam.

Kenyeret, s földet, jaj, sehol sem látok,

Körülfog arany-álom, arany-átok.

Hiába, hiába.

A sár előtt leomlok mégis

Szent borzadályos, gyászos félelemmel,

Mert én vagyok az aranyember.

 

 

 

1911. 27. 534. Haraszthy Lajos: Aratnak

 

Mit a siheder zöld Tavasz ígért,

A meglett sárga Nyár büszkén beváltja

S egymásnak átadván a csatatért,

Legyőzötten, diadalmas halálba,

Egyik virágözönnel és a más

Termésre gazdag kincs ü aratás

Zsírjába fúlva dúsan suhan által:

Örökélet: halállal.

 

A tájon némán reng a rekkenő

S reszketve hull rohanó vonatunkra;

Párázva fő, libeg a levegő

S izzad, ki munkál és izzik a munka.

S jővén loholva Péter és a Pál,

Sűrű rendet kaszál, kaszál, kaszál;

Acél nyisszen, kalász zizzen és égve

Garmadába dől a kéve.

 

De én? én? Lelkem busás bimbait,

Kit elszórtam, ki elhervadt, és vetvén,

Hol a termés? Csak vén tarló van itt.

Estellik. Hegyen túl, az ég peremén

Vörösen izzik a hulló korong,

A völgybe' távol lila köd borong,

Búcsú-csókjától aranylik az ablak

S én nézem, hogy aratnak.

 

 

 

Velazquez : X. Incze pápa. Balló Ede másolata. A NEMZETI SZALON KIÁLLÍTÁSÁBÓL

 

*

X. Ince (1574. május 6. – 1655. január 7.) a 236. pápa. Pápaságának tizenegy éve alatt ért véget a harmincéves háború, és az azt lezáró vesztfáliai békében neki kellett elődje szerencsétlen politikájának árát megfizetnie. Az európai uralkodók Ince tiltakozása ellenére semmi tekintettel nem voltak a pápaság érdekeire…Egyházfőként szerette a művészetet, és több műremeket hagyott emlékül maga után. Diego Velázqueztől származó portréja a leghíresebb és legsikeresebb pápa-arcképek közé tartozik.

 

*

1911. 37. 734. Haraszthy Lajos: A csodaszarvas nyomában

 

Hajrá paripám, előre, tovább,

Patkó szikrázzék, repüljön a láb;

Bőszült iramban mindent megelőzz!

És szót fogad vad táltosom: a gőz.

 

Ott fut előttünk nádon, berekén

A csodaszarvas: a vágy, szerelem;

Ő tud csak ösvényt a hínáron át,

Hajrá paripám, előre, tovább!

 

Messze Meotisz*: a szent ingovány,

És a százszorszép szűz királyleány;

Fürdeti forrás, a csáté susog

S megkoronázzák fehér lótuszok.

 

Fésűje gyöngyház, s ha bomol haja,

Hull a világra sűrű éjszaka

S ha fölveti nagy, mélytüzű szemét,

 Kigyúl az égbolt, tűnik a setét.

 

De jön már, hajrá, az új hegedős,

Aki csak csókra, álomra erős,

S jön lányt rabolni, mint az ükapám.

Hajrá, hadd bánja patkó a patán!

 

Kaplak nyeregbe, viszlek hevenyén,

S fekszel aléltan, nem nézve felém:

Én fölcsókollak, életre, nagyon

És megölellek, halálra, agyon.

 

*Meotisz, (Maeotis), az Azovi-tenger régi neve. Krónikáink szerint a M. partján  játszódott le a csodaszarvas története.

 

Arany János: Rege a csodaszarvasról
(Buda halála, Hatodik ének)

Száll a madár, ágrul ágra,
Száll az ének, szájrul szájra;
Fű kizöldül ó sírhanton,
Bajnok ébred hősi lanton.

Vadat űzni feljövének
Hős fiai szép Enéh-nek:
Hunor s Magyar, két dalia,
Két egy testvér, Ménrót fia.

Ötven-ötven jó leventét
Kiszemeltek, hogy követnék;
Mint valamely véres hadra,
Fegyverkeztek könnyű vadra.

Vad előttük vérbe fekszik,
Őz vagy szarvas nem menekszik;
Elejtették már a hímet,
Üldözik a szarvas-gímet.

Gím után ők egyre törnek
Puszta martján sós tengernek,
Hol a farkas, hol a medve
Sohasem járt, eltévedne….

http://titaness.wordpress.com/2007/11/18/arany-janos-rege-a-

 

 

 1911. 1047. Haraszthy Lajos: Tükör

1912. 223.  Haraszthy Lajos: Rip van Winkle

        744. Utazom

 

1913. 8. 143. Haraszthy Lajos. Édes

 

Ülök a villámfények özönében,

Mámorkalózok, mulatók között:

A Zene pompás hímet sző elébem,

S lelkem bíbor vágyborral öntözött.

 

A húrok álma délibábot

A lég fojtóan, kábítón meleg

És zsongva szállnak és körülkerengnek

A nóták, miket hallgattam veled, Édes…

 

Mámortalan csömörben összetörve

Vánszorgok a vak éjszakába ki

S szemeid elkísérnek börtönömbe

S melódiák tépett foszlányai.

Oh, szánj meg, édes.

 

 

 

1913. 39. 767. Haraszthy Lajos: Tavaszi vasárnap

 

A nap enyhe vidoran tűz a földre.

A most sarjadó élet üde zöldje

Oly hamvas, mintha tejbe volna mártva

S odébb nagy, égő foltokba szórt sárga

Pimpimpáré-virággal dús a rét,

Aranyhímes a rét.

 

A hegyoldalban erdő, mint a rozsda:

A friss zöld belejátszik a pirosba.

A vágásokba' mély, sötétkék árnyak,

S arany piros ködfátylak úszva szállnak

A tisztásokon, ott a fák között

S a zöld mezők fölött…

 

Kis templom, a klastrommal egybeforrva;

Messze pirosló bádogból a tornya.

Megkondul, kong-bong százados harangja;

A tiszta légben elhallik a hangja

És megcsendül a vonat-ablakon,

A kormos ablakon.

 

S az út mentén, már korhad szürke kője

Kereszten a Megváltó. S lent előtte

Parasztlegények s lányok kézen fogva,

Élő hittel mennek föl a templomba,

Hogy a te neved zengjék, Mária,

Üdvözlégy, Mária.

 

 

 

MADONNA. A Könyves Kálmán intézet tulajdona. Csók István festménye.

 

1914. 5. 89. Haraszthy Lajos: Harc a múlttal

 

Lelkem, a sóvár, a vad, a szilaj,

Új örök üdvösségű mennyért harcol,

S még meg nem vívott diadalt akar.

S éles tollkardom sima, fehér

Papirost karcol.

 

Ha már hiszem, így senki sem dalolt,

S a dalom maga a betelt Jövendő;

Mind beleszól, aki élt, aki Volt

S látom, beléje dalolt a Múlt.

S a harcom meddő.

 

Hiába Ézsaué a kezem,

Csak Jákobé s erőtlen a hangom.

Meg-újra csak hiába vérezem,

Ha visszajárnak ó énekek

Újhúrú lanton.

 

Újra meg újra visszajár a dal,

Nekem is az fáj, ami ükapámnak.

Vérző sebem ódon, csak más a jaj.

Itt nincsen másnak életjoga.

Csak ős Halálnak.

 

Új szavakban fölszaggatott sírok

Sikongnak. Tompa jajuk lesz a sírom.

Örök átkom: a Múlttal nem birok

S a meddő harcban elvérzem egy

Fehér papíron.

 

 

1917.  14. 219. Haraszthy Lajos: A Topcsiderben

 

Fölöttem összeborulnak a fák,

Mint valami dús zöld ünnepi sátor

És én ünneppel gondolok terád.

 

Színessé fesledez minden virág

A Napnak izzó, csókos sugarától,

És én virággal gondolok terád.

 

Illatoznak a nyíló orgonák

Smaragd csilláron lilafürtű lángok

És én bódultan gondolok terád.

 

Melyet opálos, édes tej von át:

Az orgona a te kedves virágod

S én orgonával gondolok terád.

 

Víg füttye a légbe harsogva vág

Az ágak közt szökdécselő rigónak

S lelkemben dallal gondolok terád.

 

Pillangók vívnak szerelmes csatát;

Küszködve szárnyaik összecsapódnak

S én szerelemmel gondolok terád.

 

A pázsit lágy-hegesztőn köti át

Mély, gránát tépte sebeit a Földnek

S én fájdalommal gondolok terád.

 

Hogy vér termékenyítse Föld sarát,

Vértengert ontva embert ember öl meg,

És én vérezve gondolok terád.

 

Ott túl a nagy Kaszás üli torát

S a síron itt már bimbó, zsenge és friss

És én vágyakkal gondolok terád.

 

Bár harcban áll az ember-miriád,

Szép a Tavasz, szép a Szerelem mégis.

És én sóhajtva gondolok reád.

 

Topčider is a forest park and an urban neighborhood of Belgrade, the capital of Serbia. It is divided between in the municipalities of Čukarica, Rakovica and Savski Venac. Being close to downtown, it is one of the major locations for relaxation, picnics and fresh air for the citizens of Belgrade.

 

 

Kéthy Endre

 

1911. 19.  374. Kéthy Endre: Líra

 

Két oldalt dölyfös díszőrséget állnak

Pompás gyászhoz szokott jegenyefák,

S már látom tar falát szörnyű kriptádnak

Szegény, félénk, gyér könnyeimen át.

 

Virágaid, akár szép szemed nem rég,

Szelíden, szótalan köszöntenek,

S én, a hálátlan, léha, ritka vendég

A küszöbön túllépni nem merek.

 

Csak öntudatlan mormogok magamba'

Egy tőled tanult régi szép imát,

S a kezem, mintha téged simogatna,

Dermedt virágok szirmát hinti rád.

 

Egy hívő csókot sápadt ajkam rányom

A kőre, hol áldott neved ragyog,

És töröm lelkemet egy nagy talányon,

Melynek bús megoldása én vagyok

 

 

Könyves Tóth Kálmán /1817 – 1924/

 

 

 

KÖNYVES TÓTH KÁLMÁN, debreceni ref. lelkész, lapunk egyik legrégibb munkatársa,

 

 

 

1899. 166. Könyves Tóth Kálmán: Önigazolás

 

1911. 3. 42.  Könyves Tóth Kálmán: Vissza a múltba

 

Fölhívás ötvenéves találkozóra.

 

Gondoltok-e még a derűs napokra,

Mikor együtt ürítők a pohárt?

Hívott a nagyerdő virága, bokra,

Hová a sok diák mulatni járt.

Szabadulván főiskolánk porától,

Szavunk kötött, ha tíz év elpereg,

S ködfátyolos határköve lezárul,

Egybegyűl a szétvált diáksereg.

 

Egymás nyomán szálltak el tizedévek,

Vak sors szeszélye emelt, hol levert,

A szőke, barna ifjak már ma vének,

Csöndes, ki föl, magasra tőrni mert.

S kik évekig egy úton járva-kelve,

Szorgalmasan rótták az iskolát,

Akár igába volna kötve nyelve,

Szótlan mereng a sok régi barát!

 

Nem is találkoztunk, múlt ötven éve,

Mikor búcsúra szorítunk kezet

Könny csillogott a szem kék tükörébe

S fakaszt ma is a bús emlékezet.

Adott szavunk maradt üres ígéret,

Szétvert a sors, ki ki más útra ment.

Szegény fiúk! Fürtjeink hófehérek.

S tudjátok-e, hány alszik odalent?

 

Mi, kik virrasztunk még, jó kedvre gyúlva,

Osztozzunk egymás közös baján,

S mielőtt indulnánk ama nagy útra,

Fogjunk kezet, utoljára talán!

Éjfélre jár, közeleg a síri árnyék!

Űzzük el azt, ha pár órára is.

Mintha a nagyerdőn ifjonta járnék,

Tél idején tavaszi majális!

 

Öreg fiuk! jertek baráti körbe,

Idézzük elénk a kies tavaszt,

S ha csak egyet gond és bánat gyötörne,

Kevés időre dobja sutba azt!

Ringasson édes álomra varázslat,

Röpítsen oda játszi képzelet,

Hol a padokban pajtásokra lássak,

S úgy írjak onnan én is levelet!

 

Minő viszontlátás! Régi barátok,

Kik éldegéltünk egy són, kenyéren.

Orcátokon könnyet ragyogni látok,

Mert közülünk nem lesznek mind jelen.

Sok elmarad, nevük sírkőbe vágva;

Minket megőrzött égi irgalom!

A holtakért lobogjon síri lámpa;

Kupát ide! Élőket hív dalom!

 

 

1911. 614. Látogatás Kubelik kastélyban

 

1913. 367.  Könyves Tóth Kálmán. A dal világából

 

1921. 12. 144. Könyves-Tóth Kálmán: Vissza a múltba

 

Könyves Tóth Kálmán, a kiválóan érdemes ősz író, lapunknak talán legrégibb élő munkatársa nagy ritkán ugyan, de épp oly sikerrel, mint ifjabb éveiben, ma is fölveszi még írói tollát. Legutóbb is egy szép költeménnyel örvendeztette meg szerkesztőségünket. A nemes magyar érzésű vers, mint költője kísérő levelében mondja, hiven tükrözi azt, a mi most mindnyájunk szivében honol. Eredetileg a Magyar Történelmi Társulat Debrecenben tartandó ünnepére készült prológusnak, de mivel az ünnepet késő őszre halasztották, a költő lapunk útján kívánja nyilvánosságra hozni. A lendületes verset itt adjuk:

 

Vissza a múltba

 

Szegény magyar gyászruhát öltve sír ma,

Siratva e szétdarabolt hazát,

Mintha be lenne zárva néma sírba

S a domb fölött vad orkán zúgna át!

Előőrse romboló fergetegnek..

Halál kiséri, hol csak megjelen  

Elmúlását hirdeti nagy betegnek.

Hajnalt sem ér rózsaszín reggelen!

 

Így búslakodva kialudt reménnyel

Látom e drága hont ravatalán,

S ím egyszer csak fölsugárzik az éjjel.

Megoldva e titokzatos talány!

Életre kél a múlt s-a hős vitézek

Sírból kiszállva járnak itt,

Kihűlt remény éled, ha arra nézek,

Elűzik ők bánatunk árnyait!

 

Tekintsetek vissza letűnt időkre!

Ezer csapás érte a nemzetet,

Kacag az ellenség, kész sírja gödre!

Mégis kilábolta mindezeket!

Tatár, török, német tört életére,

Századokig hordozott rabigát.

Széttörve azt, szabadságát elérte,

Nem volt nehéz előtte semmi gát!

 

Dicsőült hősei régmúlt időnek,

Buzdítsatok, ha csapás könnyet fakaszt.

Szebb jövőnknek derűs napjai jönnek,

Érhetünk még koszorúzott tavaszt!

Remélhetünk, ha nyomotokba lépve,

A küzdelemben példátok vezet.

Fohászkodva nézünk föl távol égre:

Múltunk a jelennel így fog kezet!

 

  Lesz még ünnep, feltámadásra várva,

  Régmúlt jövőnk szilárd alapköve.

  Majd helyre áll hazánk-tépett határa,

  Áll oszlopa, nincs egy is ledőlve.

  Rajtunk még a véres háborúk átka,

  Rombolva pusztít iszonyú vihar,

  De visszanézve a régi világba,

  Új erőt merítve győz a magyar!

 

 

 

1921.  17. 201. Könyves Tóth Kálmán:  Nyolcvanöt év határánál

 

1837—1921.

 

Mint vihar-tépte fa a sziklabércen,

Nyolcvanöt évemmel úgy állok itt.

Letűnt időkre visszanézve, érzem

Életre kelni színes álmait.

Küzdelem e lét sivár jutalma

Töviskoszorú véres Golgotán,

De hát kire ilyen végzet szakadna,

Leroskadjon, ez mégse járja tán…

 

Apai házunktól jó messze távol

Harcoltam én, hirdetve az igét,

De szívemben honvágy szent tüze lángol.

Vágytam haza, ki ne tudná miért?

Debrecenbe hívtak s mint lelkipásztor

Ápoltam itt egyházam érdekét.

De jaj! leomlott már a régi sátor,

Szememre köd borult, napom setét.

 

Ma már csak tengődöm szobámba zárva,

Nyújtsatok hát felém segédkezet!

Múltam emléke, hogyha visszaszállva

Nyugalmat ád Hála s Emlékezet.

Rövid pár év s futásom véget érhet,

De áldásom veletek itt leend.

Nem száll rideg sírba a hálaérzet,

Beragyogja a múltat és jelent!

 

 

Lovászy Károly / 1887 – 1952 /

 

Pamfletszerű tárcákban, bökversekben panamákat, botrányokat leplezett le, nemegyszer nevén nevezte a szereplőket. Vágóhíd című élclapja az irodalmi és művészeti életet tűzte tollhegyre. A Holnap antológiáról is közölte paródiákat. 1912-ben Ugat címmel a Nyugat külsejét is utánzó paródiafüzetet írt. wiki

 

Lovászy Károly (író, költő, humorista, publicista, műkritikus; a Simplicissimus Kabaré megalapítója) 1887-1952. Bp. negyed.

 

*

 

1912. 2. 27.  Lovászy Károly: Négy fekete ló

 

Lovat akartam gyermekkoromban.

Csak kértem és hozták oda nyomban.

Alig hogy kértem, ott volt a ló

S én mégis sírva fakadtam,

Hogy ez csak mézeskalácsból való,

És én nem ilyet akartam.

 

Később, hogy néhány röpke hó eltellett,

Hintalovat hoztak

S nékem ez sem kellett.

Elszomorodtam, sírva fakadtam:

Anyám, én nem ilyet akartam.

 

Nagy sokára, mikor férfi lettem,

S a lovakat talán el is felejtettem,

Akkor történt meg a nagy csuda:

Négy igazi, fekete ló

Állott a kapuba.

 

Aranyos kocsira feltették anyámat.

Sírni sem hagyott a bú és a bánat,

S mikor elindult a négy fekete ló

S utána indult a könnyező menet.

Valami régi gyermeki érzés

Fogott el engemet.

 

Anyám, szerettem volna

Felnyitni koporsód fedelét,

S mosolyra nyílt, halotti arcod nézve

Ezt kiáltani feléd:

Anyám, nézz oda, nézz oda ó.

Milyen szép ez a négy fekete ló.

 

Szép volt és büszke a négy fekete mén,

Amire gyermekkoromban vágyódtam én

És mégis zokogtam, sírva fakadtam:

Anyám én nem ilyet, nem ilyet akartam.

 

 1912. 440. Lovászy Károly: Mesélő kavicsok a Zala partján

         604. Hazafelé

         703. Ligeti padon  

 

 

 

 

A GELLÉRTHEGYI BÚCSÚ HÚSVÉT HÉTFŐJÉN

 

 

 1912. 49. 981. Lovászy Károly: Az utca csendes

 

Az utca csendes, néma, árva,

Az éjszakában nincs, ki járna,

Csak én magam csatangolok

S mögöttem egyre elmaradnak

A szürke, méla házsorok.

 

Amerre járok, kong a léptem

S kísértetek lépéseképpen

Visszhangozzák a házfalak,

Egy sarki lámpa sárga fénye

Rémárnyat szül a fák alatt.

 

Nagy úr vagyok, az éj királya,

Ki éj honát magában járja,

Magamban járom csendesen,

Enyém az éj, a léptek, árnyak,

De ezt sem látja senki sem.

 

S ha fénysugárral jő a reggel

S találkozom az emberekkel,

Mi lesz belőlem? Senki. Semmi.

Ledőlt a trónod. Elmehetsz már

A szalmazsákra lepihenni

 

 

 

Mezey Sándor /1884 – 1968/

 

1911. 1. 2. Mezey Sándor: A Rába partján

 

A sáros parton ránk lesett az este,

Sápadt ködében elveszett a Rába.

Egy asszony mellett jártam. Szeme kéklő

Virágokat mosolygott a homályba.

 

A teste ringott, mint tövén a rózsa,

S fehér volt, mint a holdja téli éjnek.

Szelíd volt, édes, könnyű és finom,

Mint egy lehelet lágy provence-i ének.

 

Szerettem volna megszorítni egyszer

Kesztyűs kezét — de hozzá mégse értem.

Szerettem volna megcsókolni sokszor,

De nem csókoltam. Féltem, hogy elérem.

 

A hídon szótlan elmaradtam tőle.

A ködben halkan hullámzott a teste;

Egy ócska, rozzant oszlopnál megálltam,

És néztem, amint elnyeli az este.

 

 

1911. 435. Mezey Sándor: Anehió

774. Largo

 

1911. 556. Mezey Sándor: Együgyű ének egy gyönyörű kertről  

 

 

1912. 583. Mezey Sándor: A vágyak tornya

 

 

 1912. 40. 800. Mezey Sándor: Szerelem

 

Adok elébed két tűzoszlopot:

A két szemem.

Menj, járj utána nappal, éjfélen.

 

Vetek teneked párnát édesem,

A vállamat.

Szép vagy, mikor az orcád rátapad.

 

Adok teneked zászlót kedvesem,

A lelkemet.

Élj s halj meg érte. Éltet, eltemet.

 

S te vedd szerelmem, mint egy drágakő

Ím te eléd hull.

 Jöjj s tűzd az életedre diadémul.

 

 

1913. 184. Mezey Sándor. Szonett

 

1914. 8. 143. Mezey Sándor: Beszámoló

 

A hosszú utcán áthaladtam,

A legjobb csókot meg nem adtam,

Volt egy szerelmem — megtagadtam.

 

Volt egy hajóm: a tenger várta.

Oh szent vitorla, drága bárka  

Miért nem ért az óceánra?

 

Forrás tövén és völgy ölén,

Sok szép kövekre leltem én  

Miért nem építettem én?

 

Daláradás volt lázas éjen

Oh tavaszok az erdő mélyen,

Oh síri lámpa, szenvedélyem!

 

Ha szedtem volna ott az ágon,

Lett volna millió virágom,

Óh életem! Óh ifjúságom?

 

 

 

Miklósné Nagy Idus / h12 – 7 is/

 

 

1905. 46. 735. Miklósné Nagy Idus: A költő lelke

 

A költő lelke nem virágos erdő,

Hol csak tavasszal zengedez a dal,

S az őszi szél, ha bús sóhajjal eljön

Virág, dal, illat elmúlik hamar.

 

A költő lelke nem ragyogó csillag,

A csillag fénye oly sivár, hideg,

Sötétben él csak, elvész, hogyha virrad

És földi lény soha sem érti meg.

 

A költő lelke véghetetlen tenger,

Mely mindig zajlik, forr, sohasem pihen,

Mely szép, midőn sír, vagy ha zúgva kel fel

És gyöngy van rejtve csodás mélyében.

 

Vagy nap, mely fát, virágokat növel,

Magasan jár és mégis oly közel!

Szívünkbe lopja fényét és hevét

S ha elpihen — egy világ lesz setét.

 

 

Papp Zoltán

 

1918. 4. 51.  Papp Zoltán: A Requiem-ből

 

Iza emlékének*

 

Más a színe

 

Más a színe a levegőnek.

Mások a tárgyak, emberek,

Mióta te nem vagy közöttünk

S nincs kapcsolatuk már veled.

 

Más vagyok én is! Elvégeztem

Nagyon hamar a dolgomat.

S most idegenbe', zúgolódva

Varom, míg indul a vonat.

 

A mi sorsunk

 

Miken- mosolygott jövőnk előttünk:

Én drágaságom, nem így szerződtünk!

 

Te eltűntél, mint gyönyörű álom;

Én meg a rideg, bús valót járom!

 

Szívednek nem fájt eltávozásod;

Én fájdalmamtól görnyedve járok.

 

Te elmentél egy leheletben;

Én megyek egész életemben.

 

* Szerzőnek a Petőfi-társaságban felolvasott verseiből

 

 

Sonkoly Ede

 

1919. 18. 199. Sonkoly Ede: A mézeskalács szív

 

Oh, mesekönyv, oh, sápadt gyermek-arcom,

Milyen hívőn borultam bús betűkre,

Oh, zsenge újság, mely sosem volt szürke:

Papírhajóm kötött ki csak a parton.

 

Oh, halk fiú, ki lenézted a rosszat.

Mert csillagos volt kis kopott kabátod,

Hozol-e még nekem mézeskalácsot

A bábostól, hol ődöngtünk naphosszat?

 

Emlékszel-e, hogy vágta ki a szívet

A tésztából, amelybe öntött mézet?

És a cukor-rózsákat is idézed?

Ma nincs cukor, s de sápadtak a színek.

 

Oh, vettem én is szívet egy leánynak,

A legnagyobbat, és kicsinek véltem,

Reménytelen, de komolykodni féltem,

Falusi búcsún bús poros vasárnap.

 

Útközben oh, hányszor nézett feledten

A kis tükörbe, közepén a szívnek,

Kínzott szívek mély tiszta tükröt visznek

S alul naiv vers vallott én helyettem.

 

Haza sem ért még, máris összetörte:

Ez a szívek s minden játékok sorsa.

És a szívemből hullott s mennyi morzsa,

S rózsáit is leszedte rózsa körme.

 

Szívet keresve, hogy tavaszba forrna,

A más szívével vétlen elcserélem

Szívem s oly édes, ha a bút elérem,

Mintha a régi marcipánból volna.

 

 

 

 

 Szabados Ede

 

 

1911. 474. Szabados Ede: A jaguár álma (Leconte de l'Isle)

 

 

1912. 165. Szabados Ede: Szívem kertje  (Jean Richepin, Franciából J

 

 1912. 523. Szabados Ede: Túl a földön

 

Pár röpke pillanat

S már messze elmarad

A hitvány rög alattam.

Ím, gépem szárnyra kel

Fel a magasba, fel,

Előre, szakadatlan.

Tűnj el, tűnj el, bilincsverő

Kegyetlen földerő!

 

Egymásután törpülnek el

A mélyben a gyári kürtők,

Ezernyi vérző kebel

Jaját az egekbe küldők;

A város hullámzó köre

Egy pontba húzódik össze,

Mit a távol sűrű köde

Fátyolköpenyével föd be.

 

Mohón szívom magamba

Az üde, tiszta léget,

Hová a föld salakja,

A lomha, föl nem érhet;

Gyors szárny ragadja lelkem

Előre, mind előbbre,

Gyors szárny ragadja lelkem.

Sosem látott mezőkre…

 

Száll, száll lassan lefelé a gép,

A lég pár percnyi röpke királya

Óriás madár alakjaképp

Két szárnyát messze kitárva.

Egymásután bukkannak elő

A mélyben a gyári kürtők,

Ezernyi vérző

Kebel jaját az egekbe küldők;

A város, e parányi pont,

Hullámzó körbe tágul…

 

Izgalmak percei,

Hová lettetek?

Keresi, nem leli

Nyomotok a lélek.

Mi rémület hadával

Tört mélyébe nem rég,

Most játszva lengi által,

Mint báj teli emlék.

 

Az ég oly tiszta, szép, felhőtlen,

Szellő lehet alig, hogy erezem;

Valami ott fenn egyre, egyre int.  

Holnap, ha élek, fölszállok megint.

 

 

 

 

TAKÁCS SÁNDOR AVITATIKUS A Kolbányi-féle gépen

 

 

1914. 22. 427. Szabados Ede: Himnusz a ritmushoz

 

A Petőfi Társaság Vigyázó-pályázatán dicséretet nyert költemény.

 

Szent borzadályos áhítatba dőlve

Közelg feléd a szomjas képzelet,

Te, végső titkok néma őrizője,

Te, egy úr a nagy mindenség felett;

Örök Ritmus, jóságos ég szülötte,

Hozzád igyekszik gyarló énekem,

Fennkölt valód, hogy általad köszöntse,

Hatalmad egy parányát add nekem…

 

Csüggedve némul lantom gyöngesége

Előtted, kit csak sejtenünk lehet,

Ki, millió sors útjait kimérve,

Az Ég urának nyújtasz segédkezet

Lant méltóképp hogy is zenghetne téged,

Zenék között te, legdicsőbb zene,

Tápláló árja minden ér-verésnek,

Örök világ örök lélegzete.

 

 

1909 | Január: Jegyesem - Sully Prudhomme verse Franciából fordította: Szabados Ede.

 

 

 

Szabó Richárd

 

 

1911. 27. 514. Szabó Richárd: Új utakon

899. Feleségemnek

 

1921. 27. Szabó Richárd : Hervadt rózsák közt

 

 

 1921. 5. 53. Szabó Richárd: Szerelmem: szenvedésem

 

Uram Isten, tán sok is nékem?

Az én szerelmem: szenvedésem.

 

Uram Isten, én vártam, vártam,

Amit kerestem, nem találtam.

 

Illatja nincs' az orgonának,

Madárdalok, tavasz ma fájnak.

 

És fáj a napfény-hozta élet:

A csóknak íze semmivé lett.

 

A csókom, vágyam, lelkem, álmom

Már nem találom, nem találom.

 

Akit szeretek és szerettem.

Tán nem érdemli, hogy szeressem.

 

Tán nem is érdemelne engem;

De fáj, de fáj az én szerelmem.

 

Uram- Isten, tán sok is nékem:

Elég volt minden szenvedésem.

 

 

 

Szász Piroska

 

 

Lévay József a Budapesti Szemle Értesítő-rovatában - Miskolci ...

http://bolcsesz.uni-miskolc.hu/dok/jubileumikotet/15_porkola...

Szász Károlyt, Vargha Gyulát, Kozma Andort is felülmúlva – Lévay a leginkább kortárs írók tudják, de legalábbis sejtik azt, hogy ki rejtőzik a szigorú...Lippich
Elek, Sajó Sándor, Alba Nevis (Unger Ilona), Vértesy Jenő, B. Szász Piroska / Bp. Szemle, 1906. 300. o. /…

Lévay kritikát írt többek között a következőkről: Pósa Lajos, Szalay Fruzina / Bp. Szemle, 1898. 468.o./, Czóbel Minka, / 1890. 112. o./ Nil: Rozsnyai Kálmánné, Dapsy Gizella.

 

SZÁSZ Piroska, B.
Gyermekeimről. 1. Ő meg ne tudja. – 2. Már látom ... [Vk.] = Erdélyi Lapok. 2. évf. 1909. 8. sz. 185.

SZÁSZ Piroska, B.
Újabb versek. Fiamhoz. – Mi enyém? = 3. évf. 1910. 22. sz. 675.

*

 

1905. 400. B. Szász Piroska: Pillangósors

          698. Az első csók

 

1913. 15. 290.  B. Szász Piroska. Hol rejtőzik

 

Emberek jöttek s mentek utamon,

Én valamennyit vizsgálón szembenéztem

S mind fájóbb, lázasabb lesz keresésem.

Míg lelkűk rejtelmeit bolygatom.

 

Volt, ki közelgett virághidakon,

Mint fénysugár s nem ért szívemig még sem,

Egy hang itt, ott a szem övé egészen,

Akit sóvárgok, s nem találhatom.

 

Hol rejtőzik, ki lényemmel rokon:

Halkan kopogok süppedt sírokon:

«Tán elment régen s övé már a béke?»

 

Vagy üde gyermek, ki most érkezett?

S én nem juthatok soha közelébe,

Hisz életem hajnalából este lett.

 

 

 

1914. 29. 567. B. Szász Piroska: ERZSIKE BESZÉL

 

Emléke egy kép, gyászkeretbe fogva,

S távol innen egy néma hant.

Derűs szeme reám nevet naponta,

Bár régen porrá omlott ott alant.

 

S mint hajdan, szól, pajzánul szembe nézve:

 «Élek ám? Száz új életben vagyok,

Beleolvadva színbe, hangba, fénybe,

Mindabba, a mi lüktet, ég, ragyog

 

«Az elé-vágyó virágrügyet bontom,

Mámoros lepkék szárnyán lebegek,

Harmat gyöngyében csillogok a lombon,

Míg tovavisznek vándorfellegek

 

«Egy szál a napnak aranyhálójában,'

Izzóm — s tükröznek kristályos vizek,

Gerjedek szőlőbogyó bíborában,

A széllel hímport s illatot viszek.

 

«A te léted? Kiszabott végzet járma,

Romlás övezi éjed, nappalod,

Szíved ravatal, magad rommá válva.

Mondd: melyikünk halott?

 

 

 

 

Sipos Ida (vállaji).

 

Költeményeket írt a Vasárnapi Újságba (1901) és a Pesti Naplóba (1908); cikke a Magyar Szóban (1904. 274. sz. Népies irodalom). Fóton született.

Munkája: Mesék és képek. Elbeszélések. Kecskemét, 1905. Szinnyei

 

 

 

1901. 23. 366. Vállaji Ida: DAL EGY ŐSZ HAJSZÁLRÓL

 

Ne tépd ki azt a fehér szálat,

Ne tépd ki fürtjeid közül;

Korán jött bár, időt se várva,

Meglepve készületlenül.

Korán jött, mint sugáros nyárba

A hervadásnak bús jele:

Virító, lombos, üde fának

Legelső sárga levele.

 

Oh, jól tudom hogy mit jelent ez  

Tudom, e hajszál mit beszél.

Hány éber álom tűnt fölötte

Virasztva el, hány kínos éj  

Ti megkísértő, kínzó vágyak

Oh, hányszor vittatok csatát,

Emésztő hévségtikbe, míg a

Sötét hajfürt fehérre vált.

 

Álmodtál szebbet, édesebbet

S tán vakmerőbbet, mint szabad,

S a hideg élet mind kitépte

Röpülni vágyó szárnyadat.

Azért ne bánd, hogy ifjú voltál,

Ha szánnak is az emberek,

Vagy kinevetnek gúnyolódva,

Miért szégyellnéd könnyedet.

 

El miért tagadnád; gyönge voltál.

Lelked sebzetten nem maradt,

Nehéz időknek sajtolási

Ott hagyták rajta nyomukat.

Vergődve küzdtél minden ellen

Te, elhagyatva, egymagad.

Oh, mennyi édes álmod elhalt

Megérdemlik, hogy megsirasd.

 

De eljövend, el még az óra,

Midőn vágy, ábránd, szenvedély,

Mint vad patak a bérez fokáról

Csendes, virágos völgybe ér.

Vád, dac, keservnek zokogása

Szelíd sóhajjá válik át,

Míg könnyiden át rád mosolyogva

Köszönt egy új, egy jobb világ.

 

Medrükbe térnek csendesülve

A habzó, háborgó vizek,

Kivíva, megharcolva harcuk

Egy romba dőlt világ felett.

A méla csendet nem zavarja

Már többé durva földi hang

S az elpihent haboknak tükrén

Leszáll egy szép fehér galamb.

 

Fehér galamb, fehér hajszálak

Oh, szálljatok e főre le.

Megfáradtnak édes zálog,

A békességnek követe.

Taníts feledni, megbocsátani,

Istentől küldött égi jel,

Aztán jöhet reám akármi,

A megváltás közel, közel!

 

 

 

 

BÁL A VIGADÓBAN. Edvi Illés Ödön rajzai

 

V.Sipos Ida: HÚSVÉT

Az Úr halott. Nagy csönd a tájon
Mint tompa élettelen álom
És jönnek a hű asszonyok,
És hoznak drága kenetet
És hoznak drága könnyeket,
Virágorcákon harmatot.

De ah! Szavuk sikolt remegve
Nincs már a holt a mély üregbe,
A zároló kő sincsen ott.
Jajukra angyal szó felel meg:
Holtak közt élőt, mit kerestek?
Ő nincsen itt, feltámadott!

Oh, boldogok ti szentek, látók,
Már öleltétek a Megváltót,
Nem félitek a bús halált.
A temető rózsás liget
Honnan szebb élet integet,
Keservetek gyönyörre vált.

Oh, mi Urunk! Sírok közt járunk
Mi is, siratva árvaságunk,
Mint egykor a hű asszonyok,
De a holtak közt Élőt keresünk
Szégyen porában, bárha éltünk,
Hisszük, szerelmed ránk ragyog.

Hisszük, megnyílik a sírok szája
Megváltó szíved nagy csodája
Megrontja a haláligát,
S minden halálon aki győzött,
Előlünk ő el nem rejtőzött,
Jézus kibontja zászlaját.

 

http://sgforum.hu/listazas.php3?azonosito=nevelo&id=11020874

 

 

 

1899. 890. 53. BICIKLI ÉS VARRÓGÉP.

Írta Szikra.*

 

Jer kedves a tandememre,

Fel van fúva kereke,

Bicikliről, varrógépről,

Halld, mit mond egy bús rege.

Már két éve, hogy egy gyárból

Mind a kettő kikerült,

S egy nagy raktár tengerébe

Mindenik alá merült.

 

Soká vártak ott hiába,

Míg végre egy szép napon,

Varrógépért jött a lányka

S válogatta boldogon.

Új otthonba kell ez nékem,

Magyarázta, s elpirult,

Ajka, arca piros rózsa,

Amely fehér hóra hullt.

 

Nyomán lépve, város éke,

Ifja is a boltba nyit,

Körül nézdel, majd így érvel:

Ejh, de szép egy bicc ez itt!

Mit gondolna, ha megvenném?

Oh, csak vegye, kedvesem.

Isten neki! Új fészkünkbe

Elfér az is. Megveszem!

 

Együtt jöttek, együtt mentek

Gép, bicikli s ifjú, lány,

Megesküdtek nemsokára

Dalos május hajnalán.

Gép' s biciklit új lakásba

Lepi rozsda, por, penész,

 Szerelmével elfoglalva

Az ifjú pár rá se néz.

 

De a mézes hetek múltán,

Nő a szükség, jő a gond,

Kora reggel, késő estig

A varrógép egyre zsong.

Varrás felett sápadt asszony

Szakadatlan görnyedez,

Én bizony nem ölöm magam,

Mond a férfi —«lesz, mi lesz!»

 

Te is hagyd e csúnya gépet,

Jer a zöldbe, angyalom,

Nem tehetem, sürgős munkám,

Számomra nincs nyugalom.

Ejh, én unom magam itthon!

Úgy? jő rá a felelet,

Kettőnk közül, aki henyél,

Maga édes elmehet!

 

De e szóra, átkos óra!

Boldogságnak vége van,

A sértett fél szitkozódva

A szobából kirohan;

Ki a házból, gyors bicikli,

Nesztelenül elpereg,

Sápadt asszony varrógépnél

Elhagyatva kesereg.

 

* A jeles írónő /gr. Teleki Sándorné, Kende Júlia/ e csinos költeményét, lapunknak volt szíves átengedni.

 

 

 

 

 

 

KOSSUTH LAJOS-UTCAI VILLAMOS VASÚT ÉPÍTÉSE BUDAPESTEN.

 

 

 

Varságh János /1875 – 1953/

 

Peterdi Andor, Szabó Lőrinc, Szegedi István, Varságh János - néhány soros jellemzését Várkonyi Nándor: A modern magyar irodalom című könyvéből idézik. háló

 

1912. 391. Varságh János: A Villik

744. Selyemhímzés

 

 

1914. 26. 511. Varságh János: A szemedről

 

A szemedről még írnom kell egyszer

Mielőtt elhagynám az álmok tiszta földjét,

Hogy meginduljak az élet sarában,

Mely ráfröccsen hószín ruhámra

És újra bemocskolja lábam.

 

Óh milyen szép, mily isteni gyönyör volt

Bolyongani az álmok kertjében,

Melynek ajtaját kis kezed nyitotta,

És üde zöldjét, százezer virágját

A szemed napja sugározta be!...

 

 

1921. 17. 197. Varságh János: Találkozás

 

Keze kezembe beleröppen

Fészkébe tért madár ,

Ki messze földről, idegenből,

Könnyen hazatalál.

Megbújva mélyén belesimul,

Pihegve megpihen

S ujjongva jöttén, friss veréssel.

Dalolni kezd szívem.

 

Tíz szelíd ujjban egy ütemre

Táncolni kezd a vér.

Két árva kéz egy pillanatra

Parányi csatatér.

Ellenfelek, ki mind a kettő

Magát megadni kész

Aztán egy hosszú kézszorítás

És ennyi az egész.

 

 

 

Nyugat-írások a Vasárnapi Újságban is megjelent szerzőktől, II.

 

Barcsai Fehér Géza

Boda József

Endre Károly

Jászay Horváth Elemér

Mihályfi Ernő

Molnár Jenő

Szász Menyhért

Szegedi István

Vértesy Gyula

 

 

 

 

 

Vasárnapi Újság fejléce

 

 

 

 

 

 

 

 

Nyugat, 1911. címlap 

 

 

Barcsai Fehér Géza

 

Új Nagy-magyarországért! Válogatott hazafias, vallásos és vegyes költemények gyűjteménye 1918-1936 - Legújabb ének- és zeneszámok jegyzékével/Iskolai és magánhasználatra - Irredenta verseskötet Előszó: Pekár Gyula

Rónay György, Bisztray Gyula, Harsányi Kálmán, Rédey Tivadar, Sík Sándor

Vollay Ferenc, Barcsai Fehér Géza… (1936)

Barcsaitól: A kavics, A Magyar lobogó, Gond, Hősi emlék, Ország-zászló. Több antológiában olvasható verse.

Antikvárium. hu

 

 

1920. 17. Barcsai Fehér Géza: Bánat.

 

 

1921.  22. 260. Barcsai-Fehér Géza: Élet

 

Hallgassatok rám, emberek!

Egy dalt mondok tinéktek.

Az óra int, kattog, berreg,

A perc siet, jaj, elpereg:

Ez, ez a dal tiétek.

 

Hol kezdjem? Jaj! úgy összefoly

Az álom, a valóság.  

Egy kis szobában, valahol,

Fény ömlik tejszín mécs alól.  

Gyermekkor, üde rózsák!

 

Aztán sok év, sok fürge év,

Iskola nyűge, terhe,

Sok jó barát, (ma puszta név!)

Sok balgaság, sok ifjú hév

Kis üdve, kis keserve.  

 

De ünnep jő. Fény, csillogás,

Új élet minden óra.

Szerelem, könny, csók, halk fohász.

Aranypor hull. Csak be ne láss!

Pondró rág a dióban.

 

Beleharapsz. Jaj!  bűnhődés,

Csalódás, szitok, átok!

De alkuszol. Vágyad kevés:

Kis ház, nő, béke, jó evés,

Pár pici kar, mely átfog.

 

Még áldhatod a sors kegyét,

Ha így térsz nyugovóra:

Kedvesed arca néz feléd,

Száll, száll a nap, a láz, a lét;

Búcsúra kong az óra.

 

*

 

Barcsai – Fehér Géza: Nagymamának

 

Jó nagymama, tedd le ma

Fényes ókuládat!

Kérlek szépen hallogasd meg

A kis unokádat!

 

Eddig mindig te hoztál

Ajándékot, cukrot.

Kérlek, ma te fogadd el

Tőlem e kis csokrot.

 

Nem adhatok egyebet

Pár szerény virágnál.

De egy- egy jókívánság

Mindenik virágszál.

 

Általuk, jó nagyanyám,

Tehozzád én szólok.

Isten éltessen soká!

Légy vidám és boldog!

Ezt az aranyos kis verset találtam a neten. Elhoztam nektek is. Olvassátok szeretettel. / A hálón nagy a kínálat Barcsaiból/

 

1920 | Április Barcsai-Fehér Géza - Michel Angelo

A szirt előtt, a zúgó ár felett
Merengve szőtt nagy álomképeket:
Alkotni szobrot, kőmelódiát,
Szobrot, minőt nem látott a világ.

Viharban, éjben álljon szirtfokán
Sugárzó fényben, mint a büszke Pháros.
Kitárt kezében egy-egy sziklaváros,
Hajósnak messze, bűvös látomány.

Így álljon mindég. - Mégis mintha menne
Hatalmas lábán a nagy végtelenbe,
Rab, törpe fajt ragadva tiszta mennybe.

De véső pattan. Ébred. Tudja már,
Az úr, a pápa tőle másra vár.
És álma széthull mint köd, páravár.

www.huszadikszazad.hu/1920-aprilis/.../barcsai-feher-geza-michel-angel

*

Nyugat 1920. 7-8. Barcsai-Fehér Géza: Pálmakertben

Hol távol trópusok tündöklő napja zöldell,
Üvegfalak között a lég dermedten ül,
Bús tó halott vizén víg hal le nem merül,
Mindent szent lótuszok nagy némasága tölt el,

A lét ott legbujább. Vad harca dúl belül,
Hol rejtve száz gyökér csatára kél a földdel.
Szűk vedrük, szűk a bolt, mit koronájuk öklel,
Míg pára s gőz nyomán száz üveglap feszül.

Börtönbe zárt rabok nyújtóznak ott remegve,
Álmukban lelküket ringatván végtelenbe,
Hol távol trópusok tündöklő napja ég.

Ott jártam én veled. Ott pattant szét a fék,
Mely szívem nyűgözi s a dermedt, tikkadt csendbe'
Hallgatták csókomat a pálmák s áloék.

 

Nyugat 1920. 7-8. Barcsai-Fehér Géza: Alkony

Oh, kékesszürke ég, elomló alkonyat,
Tornyok, csúcsok, tetők, hegyormok bágyadt bája,
Lassan tűnő folyó ködülte híd alatt,
Jégtáblák zizegő, zengő, bús, lassú nyája!

Oh, tán nem is való, csak álom ez a kép?
Álom, - mely elbűvölt szemhéj alatt leperdül,
Míg zümmög egy bogár, csodás tavasz van épp'
Távolnan birkanyáj tűnő kolompja zendül.

Csodás, ködlő világ, nem játék vagy csupán?
Tán parton, víz felett tréfál meg bűvös álom?
Hisz' minden oly csodás ily bús nap alkonyán,
Hol egybe foly Tavasz, Tél, Életem, Halálom.

Az 1920-as Nyugatban 6 verse jelent meg. Más nem.

 

 

 Boda József

 

 

1918. 28. 421. Boda József: Mennek a vének.

 

Csöndes a nóta, mennek a vének.

(Hol van az első mámoros ének?)

Nézem az ősz fejek unt vonásit.

(Haj, de szilaj szemű volt a másik.)

 

Lombja ha elhullt, vesszen az ág,

Menjetek áldott ősz katonák.

Tengere hullt el a vérnek, könnynek,

Vén szívetek se veszíthet többet.

 

Megy, fut a zordon, szürke vonat,

Hordja a kincset, hoz romokat.

Zárd be az ajkadat, mért is jajdul,

Roncs marad úgy is az ősi fajbul.

 

 

1919. 113. Boda József: Hector eleste

1920. 255. Boda József: A vágtató batár Ogygia-szigetén

 

A Nyugatban két verse található. G.

Nyugat 1918. 10.

Boda József: Az előőrs (Egy éjszaka a galiciai erdőkben.)

Jaj, mély az erdő, méhe oly sötét,
sötétebb, mint a lelkiismeret,
félelmetes vigyázni vak ködét.

Halotti csönd, mi most reád mered
agyadra súlyosul, s a gyáva lélek
ijedt füledbe' riadót veret.

Szemed keres, - kutatva les. A véred
zurrogva fut. A fák között hazug
testetlen árnyak csöndbeszéde éled.

Csak illan itt, csak villan ott... Az út
a lég, de csak mögötted él, kering
a tánc, ha visszanézel, halott a zúg.

Ott nyüzsg, buvik, kígyózik egyre mind...
A vaksötétbe' keze nő az ágnak
s fejedre száz parázsló szem tekint.

Fantom, tudod. - Egy faja ez a láznak...,
- de ellen is lehet - s a szürke rög,
bokor lekushad és - előremásznak.

Gally-reccsenés, fojtott beszéd örök.
Fegyvert szorít kezed és egyre ver,
dobol szegény szíved, ha ág zörög,

félsz-szülte nép, ha holt avart kever.

 

 

Nyugat 1920. 1-2.

Boda József: Sötétség

Bozontos koponyám mellemre csuklik leszegetten
Földhöz bakolt a csupa-jaj, szánom-bánom,
ki lendülni, repülni termettem.

Szemem a delelő nap pörkölte ki vakká.
Fülem süketre sírja mély-szavú bánat.
Nagy horgadásom kétség csépeli beteg szavakká.

Pedig épül lettem és célossá róttak
fájdalmak, sebek, vérhullások,
tettre izgatónak, nagy kiáltó szónak.

Szélbe harsogni meg se feszített igazságot.
Teremtő hittel élő Istent semmiből kivájni
lendültem, de valaki elibém vágott.

S amint rimává köpte szűz álmom az érdek,
az új zsoltár átokká vetemült a számon.
(Siket ég, siket föld, siket emberek, ki ért meg?)

A szenvedés miértje kit mar ki egy fekéllyé?
Látom vonulni népsorok enyésző útján a fajtám.
Ki érzi: élni nem puszta szeszély-e?

Kinek hazudik hite még igazat?
Ki tesz, művel jövőbe - nevető szemmel?
Ki fúr, ki farag, ki vet, ki arat?

Aggódó gondolat virraszt-e, tud-e még
csalogatni, hívni, elesett, eltiport népet?
- Vagy a céltalan fény a mécsnek is elég?

Dob-e ki új sarjat csak örömre fejlő,
meddő álmú méhe esett magyarságnak?
Keményre duzzad-e a tejtelen emlő?

Anyát szemel-e a férfiszem a nőben?
Apát-e az asszony az ölelgetőben,
kétség és kín között százszor is termően?

Lekopik-e egyszer szívünkről az érdek?
Tetté vált akarat pezsdül-e a kézben?
Nem aszik-e vénné már a pólyás féreg?

S van-e célja: lenni, élni, tenni, marni,
lopva tovacsúszni, sarokkal tiporni
forrongó lelket közönnyel takarni?

Árva Don Quihottok, a mi szívünk vére
nem meddő hullás-e; hasztalan pazarlás?
Tán kész az ítélet? A nagy pörnek vége?

Éltünk ezer évet; adódik-e holnap?
Szennyben, gyűlölségben, véres ököl láttán
ki tébolyodott, ki egyre latolgat?

Mit? Hol? Hogyan? Vakon előre? Fontolóra?
---------------------------------------------------------
Éj van - és csönd - és rémület a csöndben...
- ...Várjunk az első kakasszóra?

Megállt a falon az óra!

Budapest, 1919. július 17.

 

 

 

Endre Károly /1883 – 1988/

 

/ Egy-egy verse a két lapban, a hálón sok verse megtalálható.  G./

 

Első versét a Temesvári Hírlap közölte 1910-ben. Az első világháború éveiben bontakozott ki az értelmetlen pusztítás ellen tiltakozó költészete. 1918-19-ben bizakodva tekintett a várható változások elé, megidézve a forradalmat: "Vérem, vérem, te drága harmat / Hozd meg, ó hozd meg a forradalmat!" Az ellenforradalom felülkerekedése kedvét szegte, belső emigrációba vonult. Az 1920-as évek elején a Napkelet közölte verseit, de a sajtóban egyre ritkábban, többnyire csak kritikusként jelentkezet. wiki

 

 

1918. 48. 664. Endre Károly: A porondon

 

Még porzik a homok a cirkuszi körbe';

Szörnyűt esett. Még így fekszik szegény;

Arcára bukott; az orra betörve,

S derekán térdel a győztes legény.

 

Jaj, meztelen nyakán az izmával gyalul:

Gégéjét nyomja. Megadja magát.

Hátára fordul, s a győző hanyagul

Még egyszer könnyező arcába vág.

 

Szemének fehérje könyörgőn kifordul,

Kínosan, bandzsán irgalmat kér,

Szájából habosan buggyan a vér,

 

S a «győző», — a «győző»—harmadszor is orvul

Arcába vágja a durva kezét,

Pökhendin dobbant, s a fejére lép.

 

Nyugat 1922. 19. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: AZ EMBER, AKI JÁRVA JÁR

Endre Károly azok közé tartozik, kik az iskolapadból léptek a harctérre. Feketére pörkölve az olasz naptól, véresen, mocskosan, nagyon fiatalon érkezett vissza egyszer, kezében egy tiszta füzettel, melybe dolgozatként, mint a halál iskolájának szorgalmas tanulója, gyöngybetűkkel költeményeket írt. Ezek a versek jelentek meg mostan. Nem típus, hanem kivétel. Sokan verseltek a harctéren. Ő egyetlenegy úgynevezett «háborús» verssel sem jelentkezett. Csak a halál foglalkoztatta…Mint művész él a hagyományokkal s ura az új-veretű magyar nyelvnek, melyet a Nyugat költői edzettek meg. Néha barokk. (Egy verse «Árván, unottan» csupa módhatározó, regényes halmozással, izgató, a végén kicsattanó fokozással.) Játékos és gyermeteg… Humora van és ez különös jelenség fiatal költőnél. Igazi értéke halálverseiből tetszik ki. («A halál szól» című: «Nékem nevelted vágyad, Nékem vetetted ágyad, Ágyadból nékem keltél, Ebédet nékem nyeltél». Vagy egy másik «Az ifjú halál» dacos, fiatal kacagásával: “Ó mennyi óhaj, mennyi sóhaj ajkán ... Nem bánom! - véle surranok a sajkán És dalfüzért akasztok még reája”…Kérem, figyeljenek erre az új költőre és ízleljék meg verseit, mert ezeknek ízük van. Kesernyés és zamatos íz, mint a manduláé, melyben találni egy csipetnyit a leghalálosabb méregből is, a kéksavból.

 

Nyugat 1921. 24. Endre Károly: Elsodort éj

Csendes a táj, alkonyodó - fonnyad a szín, szunnyad a szó,
Túl a tűnő fellegeken elmerül egy távoli tó -
Megremegő tiszta tüzek áhítatos lelke kigyúl,
Halk ütemen koppan a perc, röppen a szél s újra kimúl.

Enyhe világ fátyola közt halovány hold képe mereng,
Mélybevesző éji mező szenderedő fénye dereng,
Íme, midőn mindenüvé drága varázs balzsama hull,
Felszakadó múltja ölén nyögdel e szív nyugtalanul.

Éjjelek mély éjfele jő - balga mesét suttog a lomb,
Retten a szív, moccan az árny, messzi torony jelszava kong,
Zord peremén megfagy a perc, dermed a szél, borzad az éj,
Ébredező szellemi nép, vágyakozó sóhaja kél:

Tört szívű lény! Jöjj le, ne félj, tört szíved a mélybe merül!
Jöjj, ne remélj, élted egén hajnali fény úgyse derül!
Ó odafönn - könny, csupa könny - kín, csupa kín - hasztalanul
Lám idelenn csendes a mély, jobb idelenn naptalanul.

Jobb odalenn, gyász idefenn, hajnali fény úgyse derül.
Néma az éj - Napkeleten enyhe a pír s egyre terül
Csókos a szél - rózsaszínű tó nyiladoz Isten egén
Hervadozó csillagokat felkacagón önt el a fény!

*

http://adatbank.transindex.ro/inchtm.php?akod=4289

 

Endre Károly: MOST

Most!
Ó be nagy úr most a Most,
Nem álmodó, nem réveteg,
Félelmetes, mert sorsot oszt

A kis idők
Lusta mikéntje, mostja,
Kit felidéztek kicsi nők,
Ó hányszor is maradt vágyától fosztva.

*    Nagy idők jöttek
És birodalma a tettnek,
Henyélni akik szeretnek
Ostorától be szöknek.

Zúzni, lám zúzni,
Mennyire megtanultak,
Egykor tépni a könnyű kelyhet
Gyáván s habozva nyúltak.

Űzd őket, csak űzd nagyidők mostja,
Nemes kísérőd, a nagy halál
Kishitűségükért bosszút áll!
Pilsen, 1917. V.

 

 


Endre Károly: A HALÁL SZÓL

Végre hálómba estél,
Csak nékem fejledeztél,
Labdázó, eszterláncos,
Majálisokon táncos:
Gyermek is nékem voltál.

Ligetbe értem jártál,
Nem kislányt, engem vártál,
Hajacskád omló tincse
Nem jó anyácskád kincse,
Már akkor is enyém volt.

Mi épült, nékem épült,
A lelked nékem szépült,
Tudásod nékem érett,
Nékem pezsgett a véred
A tavaszébredéskor.

Nékem kellett meglelned
Gyermek-szelíd szerelmed,
Szempillái oly selymes,
Szeme oly szép szerelmes,
Enyém és nem tiéd volt.

Nékem nevelted vágyad,
Nékem vetetted ágyad,
Ágyadból nékem keltél,
Eledelt nékem nyeltél,
Mind, mind csupáncsak nékem.

Ha életed szeretted,
Ezt is csak nékem tetted,
Ha friss igére leltél
S lelkesen énekeltél,
Csak nékem, ezt is nékem.

Jer hát zsenge palánta
Földalatti hazámba,
Magad híven hizlalva

Add ide mostan halva
Hej, máris, máris nékem.

Grobsche, 1917. XI.

 

 

Jászay Horváth Elemér /1888 – 1933. /

 

 

Nyugat 1933. 10-11. IN MEMORIAM

Babits Mihály: JÁSZAI-HORVÁTH ELEMÉR (1888-1933)

Először a Nyugatban láttam nevét, nagy virtuózitással megverselt, parnassien irányú költemények alatt, s csak később tudtam meg róla, hogy azonos apám ifjúkori barátjának a fiával. Az ő apjának neve familiáris név volt gyermekkorom előtt; fényképei sűrűn szerepeltek albumainkban, levelei postánkban; sőt egyszer ő maga is eljött hozzánk Pécsre, s emlékezetem szerint apám is járt nála Orosházán. Együtt laktak jogászkorukban, hajlamaik és szokásaik szerint elválhatatlanok. Apám akkori naplója, mely ma is megvan még, híven őrzi ezeket az emlékeket. De aztán ő meghalt, s Horváth Károlyról nem hallottam többet. Csak mikor a fiával találkoztam. Bizonyos melegséggel újítottuk meg az apai barátságot, noha talán mind a ketten éreztük, hogy ez közöttünk sohasem lesz oly erős. Nem mentünk egyvonalban; a költői technika titkai iránti szenvedélyes érdeklődés összehozott, de nagyon kevés dolog izgatta őt, ami nekem szívügyem volt. Mindinkább szűk körre vonult vissza érdeklődésével; gondolom, otthoni, szülővárosi dolgok foglalkoztathatták, öröklött kis birtokának gondjai, ahová mind gyakrabban tűnt el s mind hosszabb időre, talán jól élni, jó borokat inni, s pattogó rímeket faragni a Borsszem Jankónak. Egynéhány verseskönyve jelent meg, ízléses, formailag virtuóz, tradicionális hangú, de belső küzdelmeket titkoló versekkel. De a komoly versek mind ritkábbak lettek. Lassanként valami rusztikus külsőt is öltött, kicsattanó arcával, lassú beszédével, kissé lomha modorával; noha nem tett tökéletesen egészséges benyomást. Az irodalomhoz már csak a jó élcek és szép rímek szerelme kötötte; s az élclapnál otthonra lelt, melyből, úgy látszik, nem is vágyott ki. Különös magyar sors, amilyen nem egy van. Aztán egészen elszakadtunk, s azt sem tudom, hol élt azután, Pesten vagy Orosházán, vagy másutt. Mégis, úgy rémlik, gyakran megfordult az Otthon Körben, ahol én is utoljára találkoztam vele. Évekkel ezelőtt. De akkor már, úgy találtam, nagyon megváltozott; az arca szinte megijesztett. S egyszer csak egy halálhír, és nincs több. Most tűnődöm, valóban az volt-e ő, aminek itt most, a halálára gondolva, hevenyészetten lerajzoltam - vagy pedig egészen más?

*

 

http://blog.xfree.hu/myblog.tvn?SID=&kat=2999&n=nagyuska&blog_kategoria=J%E1szay%20Horv%E1th%20Elem%E9r

*

 

1911. 282. Jászay Horváth Elemér: Fáradt ember éneke

         514. Sándor a pusztában

 

   1911. 44. 878. Jászay Horváth Elemér: Nyugasztaló ének

Bújjál meg most szívemben,

Mint félős esti csendben

Anyja ölén a gyerek,

Künn járnak már a rémek

S alján az ólmos égnek

Őszi eső csepereg.

Most válni kéne, válni.

De bús magamba szállni

Bánatommal nem merek.

 

Szívemmel nem birok ma

Szállani bősz birokra,

Hogy legyőzzem álmait;

Akaratom legörnyedt,

Erőtlen ejti földnek.

Csapzott tollú szárnyait.

Vágyak fölémbe nőnek

És színes szemfödőnek

Dúlt szívemre száll a hit.

 

    Hiszek ma mind a nőkben.

   Asszonyi szép erőkben,

   Mert legyőztek átkosan.

Rút szürkeség: valóság

Leplén tűz szirmú rózsák

Szűz illatja átoson.

Száz képzetek belepnek;

Rontását szép szemeknek

Többé már nem átkozom

 

Nevettek? Rám nevettek.

Kínoztok, de szerettek!

Fájt a szívem. Este lett.  

Nem fáj már semmi, semmi,

Álmodni kell, pihenni.

Bús szívem mélyén veled.

Már késő lenne válnom:

Az ősz s az őszi álom

Száll át szíveink felett.

 

 

 

1912.  243. Jászay Horváth Elemér: Haza vágyó dalok  

          415. Életnek csodái  

           643. Gulliver végrendelete

           744. Éjszakai zivatar

           981. Felhők az égen

 

 

1912. 32. 643. Jászay-Horváth Elemér. GULLIVER VÉGRENDELETE

 

A kik a szívemet megölték:

Legyenek boldogak a törpék;

Osztozzanak rajta királyilag.

 

Sok súlyos és szomorú kínját,

Vércseppjei hulló rubinját

Adják a kék hegyek lányainak.

 

Sok szép szivárványszínű álma,

Hogy értő szemekre találna,

Gyönyörködtessen fáradt véneket

 

A benne nyugvó dallam árja

Víg legénykék lelkét bejárja

S visszhangra keltsen újabb éneket.

 

S hol vérem cseppjei pihennek,

Majd szárnya kél halott szívemnek,

Erdők mélyén és rohanó pataknál.

 

És citerás gnómok regölnek

Ember-szívről, melyet megöltek,

Mely bíboros volt és nagyobb a napnál.

 

 

 

AZ ELÖNTÖTT PART AZ EÖTVÖS-TÉREN.

 

 

1912. 37. 744. Jászay Horváth Elemér: Éjszakai zivatar

 

Ragyog a hold, mint egy végső remény.

A csillagok még égőn látszanak,

De földre hajló égbolt peremén

Már kis kölyök-villámok játszanak

S a mennydörgés próbálja fegyverét.

 

Még mozdulatlan hallgat az akácz

És nesz nélkül fülelnek a füvek,

De rezgő nyárfát szél félelme ráz,

A boglya bús, mint egy tűrött süveg:

A néma föld némán vár valakit.

 

Az alvó tyúksereg meg megriad,

Behúzott farkkal kullog a kuvasz;

Az égnek alján gyülöng messzi had.

S mint óriás, kibontott szárnyú sas,

Lomhán közelget barna felleg-ár.

 

A földnek szőre fölberzenkedik,

Föléje száll a szél, a gyors futár.

A felhőnépek sátrukat szedik,

Itt-ott ki villan egy villám-sugár

S az éjszakának tiprott népe nyög.

 

A vész most megharsantja bősz zaját,

A mennydörgések sortüze ropog,

A mennykő bontja véres zászlaját

S az ég országútjára felrobog

A vén király: a győztes fergeteg.

 

 

 

1913.  596.  Jászay-Horváth Elemér. Dalok

1914.  11. 203. Jászay- Horváth Elemér: Üzenet egy faluba  

 

Odalent vidám parasztlány a nyár,

A kedve nótás, száz szoknyája tarka;

Körötte vágyak fürge nyája jár

S az ajka mézes, mint érett kadarka.

Az ölelése csókra csábító,

A csókja forró, szívet kábító,

Friss forrás vize tiszta itala.

 Én kedvesem,

Gondolsz-e rám is ott lenn valaha?...

 

Az én nyaram már őszről álmodik,

A te nyarad még a tavaszra gondol

S a fényekből, melyben dúskálkodik,

Csak egy sugár jut nekem, irgalomból.

Falusi fény és városi virág,

Gyönyörű asszony, csúnya, vén diák,

Kinek szívében vágyak tüze ég:

Én kedvesem,

Szép kedvesem, találkozunk-e még?

 

 

 

1917. 351. Jászay-Borváth Elemér; Búcsúzás  

        559. Vágyódás

           735. Naplemente

 

1918.  19. Jászay-Horváth Elemér: Kísértet

 

 

SZOBORSZÁLLÍTÁS AUTOMOBILON, PÁRISBAN

 

1918. 403. Jászay-Horváth Elemér: A csend beszél

 

Dagad az esti csend,

A puha párna.

Már elpihent

A zagyva földi lárma.

 

Zajt és bajt elfedez

Az éjnek mélye,

S fölzengedez

A természet zenéje.

 

Láthatatlan húrokon

Szollatja lantját,

Csak hű, rokon

Szív érzi, érti hangját.

 

Csak az, ki nem tapad

A föltúrt röghöz,

Szárnyas, szabad

Kívánság köntösében röpdös.

 

Ki kérni elfeled

Hatalmat, kincset,

Szíve felett

Nem hord szennyes bilincset.

 

Ki elé nem mered

Babonás bástya,

Mindent szeret,

 Mit csak takar az ég palástja.

 

Kit nem riaszt halál,

Múló enyészet,

Az rátalál

Harmóniádra, óh természet.

 

Annak az égi csend

Dalt súg fülébe

És régi, szent,

Szép békesség borul fölébe.

 

Szemében, míg ragyog

Versenyt az éggel,

A csillagok

Testvéri fénye kékell.

 

*  *  *

 

Jászaynak a Nyugatban 29 műve jelent meg. G.

 

Nyugat  1911. 20. Jászay-Horváth Elemér: Dolce far niente

Édes semmittevés. Hő nyári délután.
Lankadtan lógó lombok.
Fakó lepkék, bolondok.
Nyújtózkodás az élet békessége után.

Régi verseket mondok.
Fekszem a fű között jóízűen, bután.
Nem ámul most szemem szívdöbbentő csudán,
Nem bántanak a gondok.

Pedig szép életünk oly gyorsan elfut ám
És nemsokára tán halotti ágyat bontok
Egy őszi délután.

Keserves könnyet ontok,
S elküldöm vágyamat, a végsőt és bolondot
Tűnő asszonyszemély, tűnő élet után.

 

 

 

G. Raphael Donner: Venus Vulkán műhelyében

 

Nyugat 1912. 10. Jászay-Horváth Elemér: Ima Földistenhez

Napsugaras dombon haladok fölfele,
Elébe a nyárnak,
Völgyek illatával, mámorával tele,
Napsugaras dombon víg örömök várnak.

Aranyba takargat kelő napnak fénye,
Vágyakkal melenget;
Rám kacag virágzó szőlőtők reménye.
Szívemben az élet nászdalokat penget.

Most látlak, Földisten, mindenütt lakozó
Vidám, ifjú Isten!
Ott látom a képed mézzel adakozó
Virágokban, csókban rejtező gerezden.

Most áldlak, Földisten, csókbeteljesítő,
Bánatot lebíró,
Teremtő álmokba illattal szédítő,
Örök törvényeddel élő, büszke bíró.

Most hívlak, Földisten, hatalmas Istenem,
Illesd meg a mellem!
Töltsd meg színeiddel fényt sóvárgó szemem,
Áldd meg gyermekekkel ébredő szerelmem.

Ébredő szerelmem álma megfoganjon,
Asszonyom ölében,
Hadd érjünk örökös, vidám lakodalmon
Napsugaras dombra, nyárnak idejében.

 

 

 

MÁRK LAJOS AMERIKAI FESTMÉNYEIBŐL. MRS. ROBERT E, TODD

 

Nyugat 1912. 10. Jászay-Horváth Elemér: Három fekete asszony

*    Három fekete asszony
Tépi a lelkemet,
Hogy sír felé hervasszon,
Mert egyik sem szeret.

Sötétek, mint a bánat
S nézik csodálkozón,
Hogy rajtuk vágyó számat
Véresre csókolom.

Arcuk hideg. Nem érzik
Tüzem, mely vágyra bír;
Sebzett testük se vérzik,
Fájó szívük se sir.

Három fekete asszony
Jár mindenütt velem,
Az ő álmukat alszom
S életük: életem.

Előttem ők repülnek:
Sötét galamb-fogat;
Ágyam szélére ülnek
És nézik arcomat.

És nem tudják: szememben
Mi az, mi úgy ragyog?
Mi bús van életemben?
Koldus miért vagyok?

Nem értik: férfi-testnek
Mért kell vonaglani,
Ha árnyán őszi estnek
Hozzáért valami.

Egy forró szoknya-hullám,
Szó, mely szíven szorít.
Arcom hogy elborul, lám,
Könnyem hogy elborít.

Három fekete asszony
Szívrontást ünnepel
És hajnali kakas-szón
Kacagva tűnnek el.

Nyugat 1918. 4. Jászay-Horváth Elemér: Lelkek börtöne

Börtönbe zárták büszke lelkemet,
Erőtlen lelkek roppant börtönébe.
Alföldi por, rút szürkeség temet
S a némaság borul fejem fölébe.

Körül ölel az izmos lomhaság,
E sárból vert fal szennyes, durva karja,
Meg nem törhették ezt török pasák,
Meg nem dönthette új idők viharja.

Vasrács a mélyen ülő ablakon,
Tapló a szíven, pókháló a lelken,
Nagy tömlöcben: az Alföldön lakom,
A kárhozott, vak, süppedt ősi telken.

Itt nincsen mozgás, nincs egy moccanás,
Amely kívánna messzebb, messzi menni.
A gondolat kis gödrön hosszan ás,
És abban sincs, és abba sem jön semmi.

Fásult fülembe régi dal gagyog,
Mit itt értünk csak istenigazában,
Hogy "rab vagyok, talpig vasban vagyok":
Talpig tétlenség rozsdavett vasában.

Magyarhoz illő, megkötött hely ez,
Tikkasztja torkunk' és poshasztja vérünk.
Tegnap sohasem volt, holnap sohse lesz,
Mindig ma van ma: abból, abban élünk.

Panasz nem használ, nem segít sírás.
Hiába vágynod, hasztalan akarnod!
A porba róva óriás írás,
Kétségbeejtő: Itt kell élned, halnod!

De még a föld is fitymál hidegen,
Kevély temető egy nagy, néma tagban.
Magad földjére láncolt idegen:
Magyar fogoly a magyar sivatagban.

 

Mihályfi Ernő / 1898 – 1972/

 

 

1920. 21. 248. Mihályfi Ernő: Esti szonett Budán

 

/ A Nyugatban 2 verse jelent meg/

 

Csodáld! az ég hullámzó tűzopál

Boldog Budán esendő estelen.

Bizony mondom, konok és esztelen

Ki sorsa ellen balga harcot áll.

 

Boldog Budán esendő estelen

Sok száz akác fehérlik szerteszét,

Az illatuk fohászos szentbeszéd,

Ringó simítás tiszta testemen.

 

Én békén nyugszom minden vesztemen.

Dicsérem utam végzett végzetét

És áldom titkát, mely, mint sír, setét.

 

A jók ma szánják hitlen sóhajuk,

Boldog, ki vallja, minden jóra jut.

S áldott, ki eljött hinni ezt velem.

 

 

 

A BUDAPESTI KATONATISZTI KASZINÓ EPÜLETE.  Erdélyi fényképe után.

 

Nyugat 1920. 13 – 14. Mihályfi Ernő: Egyszerű vers

Mária parasztlány,
anyja a föld és apja az isten,
(szeretném testvéremnek mondani)
kemény és izmos, mint a tavasz,
a haja omló nyári zápor
(gyermeköröm ázni alatta)
a teste ázott, boldog, termő nyári föld,
melle hullámos ringó búzatenger
(mint én két karomnak nagy ölelése)
gőgös, mert fiatal
(mert szent gőg a fiatalság)
ajka tiszta forrás körül piros virággal
kristálykacagás csordul belőle dúsan
(jó a partján nagyon vidáman ülni)
és a szeme
dacos és büszke, mint az erdő,
alázatos, mint a rét
(amikor semmi nem volt, volt egy szem,
- mint a Mária szeme -
és ebből lett erdő, rét, föld, ég, nap, csillag,
ember, szarvas, fülemile, akarat, szeretet,
vágy, öröm és bánat)
most vidám, mint a vidámság,
boldog, mint a boldogság,
szomorú, mint a szomorúság.
Lelke, mint gyermekimádkozás,
(amikor Istennel telik meg a csend)
én szeretem.
Mária parasztlány,
de szép, de szép az élet!

 

Nyugat 1920. 13-14. Mihályfi Ernő: Mária ének

Az arcát ma megsimogattam.
Jó volt. Ragyogó meleg bőrén
Bársonymezőn pajkos legények
Tavaszi kedvük szűzi pőrén
Siklottak el az ujjaim.

Felcsattanó dal volt a lépte.
Lengő, ringó fiatal testét
Mint rügye-bontó gyenge hajtást
Sejtődő vágyak feszítették.
Gondoltam: de szép Isten lenne.

Két felfakadó kacagás volt
Ruganyos, dacos kicsi melle.
Vak kívánások ostorával
- Sodró lázadást énekelve -
Vesszőzött zsarnok férfisorsom.

Barna haja tömötten omlott,
Játékos ritmus bujkált közte.
Nagyon szép volt. Én bódult kedvem
Minden vígságát felöltözte.
És az arcát megsimogattam.

 

 

 

Molnár Jenő /1880 – 1933/

 

1912. 8. 143. Molnár Jenő: Holt leányok tava

 

Valami nagy fehérség

Káprázza szemem,

Tiszta szűzi térség,

Mely hosszú mély csókban

Fogy el az égperemen.

 

Ott nincs semmi túlnan,

Csak álomtavak.

Rajtuk el-kinyúltan

Szép halott leányok

Úsznak, siklanak

 

Hajuk kiteregetve

Szent vízi növény

Szőkeség-szigetre

Álom-csónakomon

Besurranok én

 

Ezüst evezőmről

Hab gyöngye pereg

És mind táncra pördül

Kígyózva, kerengve

A néma sereg.

 

Egymásba fonódnak

Dús hajfonatok;

Súlyán a csomónak

Megbillen a csónak

S örvénybe forog.

Nyugat 1913. 7. Molnár Jenő: Miért?

 

Gyermekkorom sok-sok csacsi miértje
Ma is miért vagy, fejtetlen talány.
Nagy, tágra nyílt szemem hiába kérte,
Az Élet nem felelt a sok miért-re,
Az Élet nem felel egyáltalán.

 

Nem mondta meg, miért vagyok s miért nem,
Nem mondta meg, mi bűn és mi erény:
Ha fölzendül s lobog parázna vérem?
Ha leigáz szelíd, meddő szemérem?
S alázatoknak élek kenyerén?

 

Nem mondta meg, hogy dacos indulatban
Foganjon lelkem vakmerőt, nagyot,
Hogy vágyjak, égjek, forrjak szakadatlan
Vagy csak borongjak tétlen hangulatban?
Az Élet nem felelt, ment s otthagyott.

 

Nem tudhatom: a finom, nagy zsiványnak
Elvághatom-e torkát éjszaka?
Vagy magam is pénzt, pénzt és pénzt kívánjak,
Semmit se bánjak és senkit se szánjak?
S ha lemosom a vért, van-e szaga?

 

Nagy csodaállat hátán ül az Élet,
Vad vágtatása végzetet kísért.
Rohan, lohol, a szeme rám se téved,
Töröl vagy ad legfeljebb még pár évet,
S én itt vagyok, és nem tudom miért.

 

 

 

 

A KIRÁLY HÁZA BUDAPESTEN, A FERENClEK TERÉRŐL NÉZVE.  Erdélyi fényképe után

 

 

Nyugat 1913. 7. Molnár Jenő: Lefekszem

 

Átkarolom óh Élet,
Jéghideg vánkosod,
Mit gonosz istenek
Bölcsőmbe tettek,
Mit szívemnek ömlő
Vére átmosott,
Mit forró könnyeim
Meglengettek.

 

Átkarolom, s álmot
Esdek le tőled:
Ólommal född be
Látó szemem,
Fagyaszd meg a vérem,
Mely zendülő lett
S némítsd el szívem
Egy halk ütemen.

 

Nyugat  1916. 6. MOLNÁR JENŐ: MIT HALLOK ÉN?

 

Olykor életnek és halálnak
Fekszem táncoló küszöbén,
Furcsa kis törpék muzsikálnak.
Mit hallok én?

 

Hallom szavát megholt anyámnak,
Az utolsót: vigyázz, fiam!
S kriptákban száz visszhangja támad,
Hogy elsuhan.

 

Hallom jajos nyivákolását
Zsellérgyereknek messziről,
És ölebek viháncolását
Úrnők körül….

Hallom, mint vijjognak, kerengnek
Az űrben hűlt fantáziák
S hogyan kacagja ki a gyermek:
Egy új világ.

Olykor életnek és halálnak
Fekszem táncoló küszöbén,
Furcsa kis törpék muzsikálnak,
Ezt hallom én.

 

Nyugat 1916. 3. Molnár Jenő: AZ ÖREG BOLTOS

 

I.

 

Miért nem gyújtod már föl a gázlámpát, Ábris? Gyújtsd föl a gázlámpát, Ábris! A kuncsaft már azt se látja, hatost vagy krajcárt adsz neki vissza.

Ötpercenként kinyílt az ajtó, mely az üzletet a lakástól elválasztotta és anélkül, hogy a boltba lépett volna, be-beszólt Schillerné asszony, Ábris felesége. Köténye sarkát a kezébe vette, úgy nyomta le a kilincset, hogy homály ne fussa el a tükrös sárga rezet, mert Teréz asszony mindig talált valami foglalatosságot a tűzhely körül. Ha töpörtyűs pogácsát nem sütött, akkor gyantából és olajból főzött csillogó aranysárga keveréket a szemtelen őszi legyek pusztítására. Papírra kenve nagyon kapós árunak bizonyult a külvárosban, ahol szaporább a légy, mint odabent a palotasorok között, mert a légy is tudja, ki tűri inkább, hogy leköpjék. Ábris, az öreg boltos, nem is felelt az asszonyi sürgetésre, csak mérgesen dohogott, rövidszivarjáról leverte a hamut. Nem is volt mit levernie róla, hiszen egy órája már, hogy kialudt belőle a tűz s nyugodtan megnézte az óráját, amely félhatot mutatott. Odakint megkezdte körútját a szorgos lámpagyújtogató, a külvárosi bölcs, aki munka előtt be-benézett Ábris szomszédhoz, pakli dohányt, pakli parasztgyújtót vett és megforgatta a krajcáros újságot, mondván:

- Már én el nem olvasom, szomszéd, mert olyan a világ sora, hogy mindig elölről kezdődik. Akárcsak az én mesterségem. Sötétben felgyújtom, nappal eloltom a lámpát. Engem csak a felhők járása érdekel. Meg a hold, meg a csillagok….

 

 

Szász Menyhért /1893 – 1939/

Szász Menyhért. 1893-1939. Lapszerkesztő, költő, ifjúsági író.

 

 

 

1914. 15. 291. Szász Menyhért: Kisasszonyok

 

Ha posta jött örültek, ha harang kondult, mentek,

Ha ősz jött megkönnyezték, nyáron halkan kacagtak

Szegény, falusi szentek.

 

És téli esteleken a könnyük mintha folyna,

És bús regényt olvastak, a melynek keretéből

Mintha kiléptek volna.

 

Gyakran dörmögött atyjuk, a vénhedt, kémény szittya,

Ők mosollyal hallgatták, míg zöldes, vizes szemük

A távolságot itta.

 

A derekuk sovány volt, az álluk szöges, keskeny

Nem csókoltak még férfit, táncolni sem tanultak,

Nem voltak soha Pesten.

 

És száraz életükre, a vágyaikból varrtak

Szép, színes álomkendőt, s mindig kértek mindenből

És sohasem akartak.

 

A befőttet eltették a nyárból újabb nyárra

És sohasem bontották föl, bár újabb termés szökött

A kerti gyümölcsfára.

 

Szép, karcsú üvegekbe a szívüket temették,

A vágyukat hámozták egy-egy őszi barackkal.

Azt cukros vízbe tették.

 

Este még imádkoztak, reggel egymásra néztek,

A befőttről beszéltek, s egymás arcába lestek:

Hogy mára ki lett vénebb?

 

 

 

Nyugat  1915. 3.  Szász Menyhért: HÚSZÉVESEK

Húszévesek, szép, kék szemük
anyjuk drága tejétől lágy még,
most elküldte őket az a föld, aki szülte
az a havas mező, az a délszaki tájék
és húszévesek.  Most rajtuk a sor!

(Fáknak a levelét, ne vedd el ég,
tőről a bimbót ne mard le fagy,
Isten, ne mocskold be arcod
és legyél, ha vagy.)

Húszévesek,  és amit nem mernek bevallani maguk se,
és amit nem tűr a szívük se, agyuk se,
lelkük mögött egy óhaj él,
ajkukról éjszaka sóhaj kél
nem vagyunk mi, csak húszévesek.

 

Nyugat 1915. 3.  Szász Menyhért: LOVAK PANASZKODNAK

Gebének hívtak,  a sárga rögöt dagadt izommal
Belerogyásig szántásra vágtuk,
A rothadt szalmát csámcsogva rágtuk.
Ezüst-szín ekét húztunk a sárnak
És zab - csak egyszer volt - vasárnap.

Oh! Az embernek mindent megadtunk.
De szénát - mégis - csak előttünk lustán zökkenő
Kocsi-hátról lophattunk.

Az istállóban Péter, vagy János a részeg kocsis
Esténként kövér mindenest durván ölelt meg, s vágyva.
S mi nyerítve féltünk, nehogy az olajos lámpa ledőljön,
S ott vesszünk mi is a lángban.
S reggel az álmos kocsis, a sárkefét vágta belénk,
A mindennapi friss vizet adni már unta
S mérgét kiszögelt csizmával rúgta az oldalunkba….

Jaj, s most bokáig kell majd a vérbe járni
Trombita szóra, huszár attakra figyelve várni,
Fáradt vérünkkel rohamra gyúlni,
Tüzes nyelvű sárkány-ágyúknak céljába fúlni.

És megdögleni,
Mikor oly szép a vágy: a széna,
És úrnőnkkel együtt az árnyas berek,
S most megdögleni, mint az emberek.

 

 

 

CSIKÓS. A budai királyi palota lovardája elé állítandó nagy ércszobor vázlata ifj. Vastagh Györgytől,

 

 

 

 

Szegedi István / 1886 – 1944/

 

 

 

1920. 6. 63. Szegedi István: Önarckép

 

Csak egy kinyújtott, árva kéz.

tenyér, amely üresen ásít,

a fátyolos szem ködbe vész,

de nem néz szembe vele másik;

és tétován a tíz köröm,

amely a semmiben kapargat,

ó, hol vagy, drága kincs, öröm,

előlük mély föveny takarhat;

két láb, mely rossz ütemre lép,

a perc elé lassan kalimpál

és egyre hozná közelebb,

mi egyre távolabbról int már;

két makrancos, kemény ajak,

amely kopáran zárul össze

és nem becézik lágy hajak,

hogy harmatával kéj fürössze;

a fül csigája csak kereng

és önnön útvesztőbe téved,

fészket rakott belé a csend,

míg tűnnek hangtalan az évek.

 

Egy puszta falra írtam ezt

és arra túl halottak élnek

és egyre több a sírkereszt

és egyszer majd idáig érnek.

 

 

1920. 14. 164. Szegedi István: Szerelem csillaga

 

 

1920. 14. 164. Szegedi István: Szerelem a sírig

 

Úgy él hangod zenéje bent az én szívemben,

mint téli estén ódon kandalló, ha zümmög,

hallom, nem is hallom talán, de menten

felriadnék, ha múlna s oda bújnék a tűzhöz.

 

Úgy él szemed szelídje bent az én szívemben,

mint ibolya virág tavasszal a kabáton,

nem is tudom, hogy ott van, de jaj, csak el ne vesszen

keresném, nem volna életem, míg újra látom.

 

Mint kandalló a téllel, tavasszal a kökörcsin,

énvelem már e létre olyan egyetlenegy vagy,

nem is szakadsz le, míg amaz alkonyon, az őszin,

tavasz, virág, kandalló, lélek, élet elhagy.

 

 

 

 

HOCKEY-JÁTÉK A SANCT-MOIRITZI TAVON

 

1920. 20. 232. Szegedi István: Magamnak szólok

 

Magamnak szólok, ha dicsérem a fákat,

Mikor március rájuk új zöld ruhát ad.

 

Magamnak szólok, a jéghegyet, ha látom:

Odáig aligha jutsz el már, barátom.

 

Magamnak szólok, ha bámulom a holdat

Malájszín éjszakáján bánatomnak.

 

Magamnak szólok, a szívem, ha kitépem,

S úgy úsztatom magányom tengerében.

 

Magamnak szólok, ha azt mondom: szeretlek;

Oly messze vagy, már nem is értheted meg.

 

 

 

Nyugat 1921. 7.  Tóth Árpád: Verskötetekről

Szegedi István: Boldogság felé. Tiszta hangú, finom költő versei, formai tekintetben tökéletesek, talán túlságosan is azok. Szegedi István gyakran virtuóz, verselési szemfényvesztésekben leli kedvét…A formai bravúr ártalmára van annak a műfajnak, melyben Szegedi legszívesebben szólal meg: az úgynevezett lírai sóhajnak. Ha nem is megyünk el a Poe Edgár ismeretes szigorúságáig, mely még egy Shelley költészetében is sekélyesnek, túlságosan röpke hatásúnak találta a nagyon rövid, pár rímmel és színnel játszó effajta verseket, rá kell mutatnunk, hogy a túlságos megmunkálás, az ötvöző pepecselés lerontja az ily remegő lélegzetű sóhajtások leheletszerűségét. Pedig Szegedi Istvánt tehetsége kitűnően alkalmassá teszi a meleg, fátylas hangon felsíró muzsikára, arra a fajtájára a költésnek, mely pár odavetett szóval tartós után rezgésekre kelti az olvasó lelkét. Gesztusában, mellyel témái után nyúl, sok van annak a legendabeli gyermekek kedves, félszeg mozdulatából, aki tenyerével akarja kimeríteni az óceán mélységeit. A meleg, reszkető kéz szelíden emeli föl a sós cseppeket, egy-egy szonettnyi könny csillogva hirdeti a bánat végtelenségeit. A kis kötet nem egy versét gyönyörködve olvassuk s szívből kívánunk a költőnek nagyobb lélegzetet, mélyebb elmerülést s a forma csábításaival szemben erősebb ellenállást.

 

Nyugat 1920. 15-16. Szegedi István: Mi van eladó?

Elment az ősz az ablakom alatt,
az ősz után batyus zsidó haladt,
fütyörész és óbégat a zsidó:
mi van eladó, mi van eladó?

Az öklömmel kivágom a zsalut,
a sírásom felveri a falut:
ide gyere, gyere vissza, zsidó,
bánat van eladó, bánat van eladó.

 

Nyugat 1920. 15-16. Szegedi István: Vers, a verseimről

Sokat nem babráltam e verseken,
hogy ki mit szól, nem néztem jobbra-balra,
csak írtam műsorra, hangversenyen,
vagy állva csak, az utcákon a falra.

És volt olyan, bottal írtam a porba,
a szerelemről, mely örökkön él
és messziről jött süvöltve, sikoltva
és elfútta a sorokat a szél.

 

 

Vértesy Gyula /1867 – 1925/

 

1887-ben jelentek meg első irodalmi dolgozatai a Fővárosi Lapokban, melynek később munkatársa volt. Tízévi újságírói pályája alatt hírlapi és tanügyi cikkeken kívül néhány száz tárcát, rajzot és verset írt. Novelláinak alakjai többnyire szomorú, beletörődő, megtört emberek. Elbeszéléseiben és regényeiben realista eszközökkel jelenítette meg a századforduló kisembereinek szürke, színtelen életét: Hivatalnok-páriák. Wiki

 

 

1917.  21. 335. Vértesy Gyula: Vers egy vén karosszékről

 

Édes apám is ebben üldögélt;

Ebben pihengetett, amíg csak élt.

A fáradtságát itt pihente ki,

Legjobb barátja volt e szék neki.

 

Elmélyedő, bús ember volt szegény,

Még nevetni sem láttam sose én

Lehajtott fővel itt pihengetett

S a sírba, útnak, innen eredett.

 

E szék volt a legkedvesebb helye,

Sokat pihent támláján a feje.

Behunyt szemmel itt álmodozgatott;

Itt gyógyult meg, ha kint sebet kapott.

 

Pedig kapott; nem egyet, de sokat.

Hiszen üldözte a bitangokat,

S ki, nálunk igaz, bátor, egyenes:

Ahhoz a jó sors, dehogy is kegyes!

 

Neki is örök harc volt élete,

És hiába volt dolgos két keze;

Nem áldotta meg isten a kezét

Az életharc elvitte mindenét.

 

Reám kevés örökséget hagyott.

Koldus vagyok és az is maradok.

Fáradt, szomorú, s mint ő: ostoba,

Ki, konc  után bátran nem jár soha.

 

Percig se éltem okos életet.

Szegény apám, de egy voltam veled!

Az élet: bús álom volt nekem is,

Sok könnyet hullattatott velem is.

 

Jó, hogy; utánam senki se marad.

A fajtámnak jobb, hogy magja szakad.

S öreg karszékünk' ha én itt hagyom,

Tüzeljék fel, írásba meghagyom.

 

Idegeneknek helyet te ne adj;

Ha mi, elmentünk, itt te se maradj.

Hol élhetetlen népek ültének:

Öledben boldogok ne üljenek.

 

Majd elbúcsúzunk szépen, csendesen.

Fáradt fejem támládra féktetem,

S te, mint afféle jó öreg cseléd

Alommal fogd le a gazdád szemét.

 

 

AZ URÁNIA-SZÍNHÁZ ÉPÜLETE BUDAPESTEN

 

 

1917. 43. 687. Vértesy Gyula: Szomorú versek

 

 I.

 

Ö, a ki úgy szerette a nyarat, a napot,

Nyári halott.

Ö, a ki úgy szerette a szép vasárnapot,

Vasárnapi halott.

 

Ő, a ki úgy szerette, mit az élet adott,

Most mindent itt hagyott.

 

Az életnek oly gyorsan mindent visszaadott

Ez a kékszemű, ifjú, halvány, nyári halott…

 

IV.

 

Ha majd mindnyájan visszajönnek,

De szörnyű lesz a bánatom!

Mindenki látja, akit úgy várt,

Én az öcsém nem láthatom.

 

Ott állok én is, mintha várnék,

És öntudatlan keresem

Őt, kiről tudom, hogy nem látom

Ez életben már sohasem.

 

Ha majd mindnyájan visszajönnek,

Az lesz a legszörnyűbb napom.

Talán meg is hasad a szívem,

Míg virágos lesz kalapom.

 

 

Nyugat 1914. 8. Tóth Árpád: Vértesy Gyula: A vér és egyéb történetek

Hivatalnok-páriák. Például a vérbajos Tóth Pista, aki vad, különc elkeseredéssel búvik meg hivatalában, mint a sebeit nyaldosó vad a barlangban, s innen csattogtatja fogait a távoli emberekre és a távoli istenre, akin külön, torz bosszút vél állani azzal, hogy rettenetes betegségét tovább plántálja, csenevész utódokba... Vértesy Gyula elbeszélő tehetsége ezekben a hivatalnok-novellákban érvényesül legegyenletesebben. Kerek, egyszerű kompozíció, sallang nélküli nyelv, némi jóízű bőbeszédűség, mintegy az anekdota-mondás és a részvét közlékenységének elegye… Ez a líra nőkről sír, a kicsi, kedves nőkről, a könnyen meghódíthatókról és még könnyebben eltántorodókról, az üresekről, rosszakról és édesekről, akiket mégis szeretni kell, kesernyés agglegény-búval meditálni róluk újra meg újra, a csöndes, kedves házi tűzhely örök nosztalgiájával. És irodalomról is sír ez a líra: a kötet igen sok novellájában író az egyik alak… Lehetetlen mély meghatódás nélkül olvasni ezeket a sorokat. A kritikus nem folytatja tovább, az író írja szeretettel az íróról: Vértesy Gyula sok, hosszú év el-ellankadó írói küzdelmei után sem szürkült filiszterré: testvér maradt, író maradt.

Nyugat 1915. 1. TÁBORI POSTA VÉRTESY GYULA: ÁROKBAN, ROHAM ELŐTT (Utána érezve egy sebesült elbeszélésének)


I.

Mi minden kellett azelőtt:
kényelem, meleg, finom ételek,
hangulatok, nők, vastag szivarok,
pezsgő, virág, illatszer, szerelem,
mámorok, cigány, könyvek, színpadok.
S most? Nem kell semmi, semmi, semmi se,
csak legyen falat száraz kenyerem,
s egy korty vizem. S eldughassam fejem
a fedezékbe, a golyók elől.

 

Nyugat  1915. 1. VÉRTESY GYULA: ÁROKBAN, ROHAM ELŐTT

V.

Hadnagy uram, hadnagy uram!
Mi bajod van édes fiam?
Hadnagy uram, hadnagy uram!
Csak előre édes fiam!

Semmi más nincs az eszemben
mintha égett falu lenne,
szálldogál benn egy-két pernye:
négy sor vers, egyéb sincs benne.

Hadnagy uram, hadnagy uram!
Csak előre édes fiam!
A hadnagyra mered szemem
és várom, hogy mondja velem.

Nyugat 1915. 1. VÉRTESY GYULA: VERBUNKOS

Nem őrzöm én senki juhát
a király ád nekem gúnyát.
Gúnyát, csákót, gatyát, inget,
ingyen adják pajtás, mindet.

Adnak mundért, lovat, kardot.
Te magad csak odatartod
pajtás, mindent reád raknak
lovadnak is kerül abrak.

Úgy indulhatsz a csatába,
mintha csak mennél a bálba.
Mint a nádat - füttyre vágod -
a muszkát is, meg a ráncot.

Oszt' ha belemelegedtél,
ha mán kicsit pihenhetnél:
megfordítod a kantárod
beszünteted a napszámod.

A többi addig majd vágja
te meg' rágyújtasz a pipára,
s míg a füstöt eregeted
magad, lovad pihenteted.

 

 

*

 

Függelék

 

 

 

A sárospataki kollégium régi épülete a Piac utca felől.

 

 

1897. 22. 357. Az első magyar doktornő. Dr. Wartha Vincéné szül. Hugonnay Vilma grófnő tiszteletére május 27-én ünnepet rendeztek abból az alkalomból, hogy az egyetemen doktori diplomát nyert. A doktornő a tisztviselőtelepen lakik, s az ottani hölgyek rendezték az ünnepet, mely az ottani iskola tornatermében ment végbe. A közoktatási miniszter képviseletében Tóth Lajos dr. osztálytanácsos jelent meg. A mikor az ünnepelt a terembe lépett, zajos éljenzéssel fogadták. Majd Tomcsányi Mór táblai tanácselnök szép beszédben üdvözölte a grófnőt, a ki meghatott szavakban mondott érte köszönetet. Végül átnyújtották neki az albumot, melyben több, mint kétezer aláírás van.

 

 

 1897. 23. címlap. Dr. Váczy János: A KISFALUDY TÁRSASÁG.

A Kisfaludy Társaság ez évi február 7-ikén tartotta ötvenedik ünnepélyes közülését. A «Vasárnapi Újság» föl akarta használni ezt az alkalmat, hogy ez előkelő irodalmi intézetünk jelenlegi összes tagjait bemutassa arcképekben olvasó közönségének. Az arckép-gyűjtemény teljessé tétele huzamosabb idő alatt történhetvén meg, a közlés csak most vált lehetővé, midőn egyszersmind rövid visszapillantást kívánunk vetni a társaság keletkezésére s eddigi munkásságára is.

Midőn Kisfaludy Károly 1822-ben az «Aurora» című zsebkönyvet kezdte szerkeszteni, ezzel nemcsak a magyar költészet nemzeti irányának első öntudatosabb képviselője, hanem, a finomult ízlésnek, a haladottabb műveltségnek szintén nemzeti szellemben való hirdetője és erősítője lett. Az «Aurora» köré csoportosult írók a költészetben és politikában egyaránt a hazafiság eszméit terjesztik, Pestnek irodalmi központtá tételére törekednek s működésükkel a nemzet szívéhez közelebb férkőznek, mint előzőik…

1836-ban már «Kisfaludy-társaság»-nak nevezte magát e baráti kör s kilenc új tagot választott: Czuczor Gergelyt, gr. Dessewffy Aurélt, Fáy Andrást, b. Jósika Miklóst, Kovács Pált, Kölcsey Ferenczet, Péczely Józsefet, Szenvey Józsefet és Szontágh Gusztávot. Alakuló gyűlését a KisfaludyTársaság 1837 febr. 6-ikán tartotta, amelyen igazgatóvá Fáy Andrást, jegyzővé pedig a máig is élő Tóth Lőrincet választották…

Toldy már az 184:2 febr. 6-iki közgyűlésen kimondta, hogy ne csak jutalmakkal igyekezzünk a szépirodalom emelésére hatni, hanem ahhoz tettleges önmunkásságunkkal is járuljunk”….

1848 február 6-tól 1862 február 6-ikáig működését, szünetelni volt kénytelen a társaság. Báró Eötvös József és Toldy Ferenc ez idő alatt többször kérelmezték az alapszabályok újabb megerősítését, illetőleg hivatalos elismertetését, de mind hiába. Az abszolút kormány nem találta azokat alkalmasoknak „a legfelső helyen való előterjesztésre”. Tehát új szabályokat kellett kidolgozni, amelyek alapján a társaság 1860-ban «eltűrhetőnek» nyilváníttatott….

Ki ne tudná, hogy Arany János itt tűnt föl Toldi-jával; hogy Madách nagy művét, Az ember tragédiáját-t ugyané társaság révén ismerte meg nemzetünk?...

Valóban meg is érdemli a Kisfaludy-társaság a pártfogást. Főleg a hatvanas évek óta elsőrendű terjesztője a nemesebb irodalmi ízlésnek, s irányadó művelője a magyar költészetnek és szépprózának.

 

 

 

 

A MAGYAR GÁRDA PALOTÁJA BÉCSBEN, A HOFSTALL STRASSÉN. Gyula felvétele

 

 

 

1921. 8. 92. Tábori Kornél: A BÉCSI TITKOS LEVÉLTÁR ÉS A VASÁRNAPI ÚJSÁG

 

A bécsi udvari és rendőrségi archívumokban, a melyek végre megnyíltak a kutatók számára, több intim jelentést találtam elszórtan a Vasárnapi Újságról és íróiról. A sok Vertraute, Naderer, Confident és egyéb spicli nemzeti életünk minden „gyanús" momentumát tudatta a bécsi központtal s a nevesebb írókról is gyakran küldött jelentést. Dr. Bach Sándor, a forradalmárból lett belügyminiszter „sehr geheim" jelű utasításában kiemeli, hogy mennyire fontossá válhat az írók szemmel tartása, mert rajtuk keresztül megismerhető a néphangulat s ez roppantul kívánatos, tekintve a császári kormánynak messze ható tervét: „demokratikus" politika inaugurálását Magyarországon, „a népet és a pöffeszkedő urakat elválasztván" egymástól. Ez a hazug eszmekörű és gonosz tendenciájú módszer szükségessé tette, hogy a spiclik számos írót közvetlenül megfigyeljenek, „magánviszonyaikat" is kikémleljék s legszűkebb környezetükbe is befurakodjanak. Utasítást kaptak, hogy az írókkal igyekezzenek megismerkedni, mivel azok sokszor „informáltabbak" a néphangulat dolgában, mint a helytartósági alkalmazottak, vagy a hadsereg főtisztjei.

A Vasárnapi Újság egész forgalmazását, már 1854 márciusa, tehát a hetilap megindulása előtt figyelemmel tartották. Amikor Jókai Mór a bujdosásból visszatért Pestre és lapengedélyt kért, a bizalmas jelentés alapján megtagadták úgy a szerkesztői, mint a kiadói jogot. Irodalomtörténeti érdekességű az a kém-notice, amely elmondja, hogy a Vasárnapi Újság „Jókai Mór eszméje" volt. De a bécsi centrum nem engedte meg, hogy ő szerkessze, noha Jókai még az enyhén proskribáltak közé tartozott. A megfigyelt, és üldözött írókról többféle részletet közlök a „Titkos rendőrség és kamarilla" című könyvemben és most csak olyan adatokat reprodukálok, a melyek a Vasárnapi Újságra vonatkoznak.

Rosszindulatú jelentés számol be a V. U. első szerkesztőjéről, Pákh Albertről, ámbár Heckenast kiadó maga sem állt ép távol a spicli-rendszertől s kétszínű magaviseletét több akta leleplezi. Izgalmas új háború korszakában indult meg a V. U. és e miatt fokozódó élességgel figyelték: a sorok közt, mondatok és szavak árnyalataiban is magyar „rebelliót" kerestek.

Jellemzésül kivonatban ismertették — nem mindig pártatlanul — az egyes cikkek tartalmát. Már az első számban gyanúsnak vélik a „Pesti levelek"=et, amely azzal kezdődik, hogy „Csak egy őszinte, egyenes szót hallanánk már." Megróni való izgatást talál a cikk végén, amely oly távoli furcsa számokat is idéz elibénk:

„... a farsangot a múlt héten szerencsésen eltemettük. Régen nem volt oly zajos és jókedvű, mint ez idén, pedig minő hosszúra nyúlt. Volt költség és fényűzés, pedig minő drága lesz napról napra minden a piacon. Szegény feleségem naponként panaszolja, hogy a mit a múlt évben még váltó forintjával fizetett, most pengő forinton is alig kapja. Háborúról beszélt az egész világ és közelgő véres időkről s még is úgy táncolt, hogy se vége, se hossza nem volt. Bizony furcsa idők."

A József-napi pesti vásáron feltűnő a gabona árának emelkedése. Hét forint a búza, „de még drágul", 35 forint a zsír mázsája, 3 frt 40 kr. a kukorica, 60 frt a tokaji aszú akó)a, 8 frt a budai fejér ó=bor, 20 forint a kender mázsája.

Röviden közli a V. U., hogy ő fensége, a pármai uralkodó herceg március 26=án az utcán orozva leszúratott s másnap este, hosszas kínlódás után kimúlt. A herceg magyar embertől, Deáky Zsigmond címzetes püspöktől nyerte nevelését, a magyar nyelvet tökéletesen érté s örömest beszéli, — fiatalabb korában (31 éves volt, amikor leszúrták) sokáig Budán lakott. — Deákyt a gyilkosság után, minden ok nélkül, tapintatlanul molesztálták s két „gonosz" véleményt továbbítottak Pestről az eset után, hogy magyar politikusok és írók fölfogását dokumentálják „egy uralkodó elleni gaz merénylet alkalmából."

Rendőrakta beszél aztán Vörösmarty Mihály „titokzatos" művéről, a melyet aggódásában elpusztított. Az öreg író „most vidéken tengődik", rá sem lehet ismerni kusza, ősz szakálas arcára s állítólag csak Lear fordítása miatt járt Pesten. Egyik bizalmasa árulta el, hogy a rejtelmes munkát felolvasta barátai előtt, aztán elégette, mert „zsarnokság ellen" szólt és Vörösmarty félt a spiónoktól, „Nem csoda, ha megbolondul."

Megrendítő jelentés közli, hogy az írók egy részével nem érdemes törődni. Garay János tehetetlen vak, Nagy Ignác régóta ártalmatlan beteg koldus, Bajza József pedig közönséges őrült. Annál veszélyesebb a fiatal Zichy és néhány ismeretlen nevű újságíró, akik Kossuthtól érkező híreket továbbítanak. Szakadatlanul üldözték Sárossy Gyula Arany trombitáját, a mely számos magyar nő testére göngyölve rejtőzött. A spiclik mindent gyanúsnak találtak, „észrevették" a Vasárnapi Újságban Tompa Mihály „célzatos" tavaszi sorait is:

 

Vidul a föld ábrázatja,

A jó isten megmutatja

Neked ember, hogy szeret!

Adván újra kenyeret.

 

A sorok közt ebben is tiltott reménykedést szimatoltak. Pálffy Albertet ugyanakkor le is tartóztatták, mert Heckenast kiadta „Egy földönfutó hátrahagyott novellái" című könyvét. Nagy sokára derült ki, hogy a munka szedése már 1848 óta készen állt s a zavaros időben nem tudták előbb kiadni. Pálffy félévig ült az Újépületben, majd száműzték s szigorú figyelés alatt tartották Budweisben, Sárossy Gyulával együtt.

A kémek egyike a V. U. nyomán referálja, hogy a budai Császárfürdőben az idei első társas ünnepély húsvét hétfőjén lesz. Szekrényessy József bérlő gondoskodott egy új zenetársaságról és föleleveníti a „tavalyi évben közkedvességet nyert szokást: újra kifüggeszteni két képtalányt, egy magyart és egy németet, s aki kitalálja, külön-külön egy palack pezsgőt nyer." A rébuszt azonban, így árulkodik a spicli, fölhasználják arra, hogy az osztrák hivatalnokokat furfangosan kigúnyolják. Idéz is egy „sértő és izgató" rejtvényt. Végre 1854 április 30-án jelenti a V. Ú.: „A legmagasabb ünnepségekkel (I. Ferencz József esküvője) kapcsolatban levő kegyelmes tények sora, hazánkat szorosabban illetőleg, az ostromállapotnak megszüntetésével nem végződött be. Ismét újabb kegyelem nyilatkozatban részesültünk, ő cs. és kir. apostoli felsége rendeleténél fogva a felségsértés bűne miatt elítéltek általános megkegyelmezést nyertek, a függőben levő perek megszüntetnek, s végre rabságra ítélt 336 politikai vétkes részint teljes bocsánatot s szabadságot nyert, részint fogsági idejük fele leszállíttatott."

De az amnesztia egyáltalán nem hozta magával a magyar üldözés végét s az aljas kémrendszer megszüntetését. A V. U. higgadt, vigyázó íróinak is állandóan tartani kellett a súlyos kellemetlenségektől…

 

 

 

 

 

AZ EÖTVÖS- KOLLÉGIUM ÚJ ÉPÜLETE

 

 

Egy hivatalnok több jó birtokú embert egymásután magához hivatott s ezeknek a legnagyobb titoktartás ígérete mellett, tudtukra adta, hogy gyanú alatt vannak s bizonyos régi időkből származó dolgokért vizsgálat alá fognak vonatni; de ő — úgymond — hallgatni fog, ha ennyi meg ennyi pénzt adnak neki. Az így fenyegetett emberek közt több családapa volt s jó remény fejében szívesen fizettek. Akadt azonban egy, ki haragra gyúlt e zsarolás miatt s jelentést tett a hatóságnál. A hír mellett egyetlen sorban olvassuk: „Gróf Batthyány Kázmér Parisban folyó hó 11-én kolerában meghalt." …

A V. U.-nak számos kellemetlensége volt, bármily gondosan szerkesztődött a heti újság. Felelősségre vonták csaknem valamennyi hazafias cikke miatt. De ennek a tisztes múltú régi lapnak egyik legnagyobb értéke és büszkesége lehet az, hogy a titkos jelentések oly ellenszenvvel beszélnek róla.