h 12 – 23  Címlapok VI. 1870 – 1871.

2013. 05. 17.  -   06. 01.

 

Tartalom

 

Bevezetés

 

1870. 08. HERTELENDI GÁBOR

          10. Herzen Sándor.   

          13. Asztalos Sándor.

          15.  181. oldal A spanyol fejedelmek párbaja

          16. Gr. Batthyány Lajos koporsója a ferencesek sírboltjában

          26. Dickens Károly.

          29. Lengyel történeti múzeum Rapperswylben.

          51. Beethoven Lajos.

1871. 07. B. Eötvös József

          26. DÜRER ALBERT.

          30. BÖLÖNI FARKAS SÁNDOR.

         36. Arad főtere.

         38. GRÓF SZÉCHENYI ÖDÖN.

         39. A Nemzeti Színház díszlettárának égése

         47.  GRÓF Andrássy Gyula

         52. Kepler.

 

 

         Vajda János politikai vezércikkei

 

 

1870. 24. Tüneményes alakok

          35. A francia hadtest-vezérek

          37. Paris hadparancsnoka

          38. Strassburg védője 

          39. FAVRE GYULA

          40. A Napóleon-dinasztia detronizáltatása

          42. BLUMENTHAL TÁBORNOK

1871. 3. Az új spanyol király

          5. Faidherbe tábornok    

 

 

 

Beillesztett szövegek

 

         Francia-porosz háború

        

         Solferino

         Napóleon-Bismarck

         Párizs

         Versailles

         Issy-erőd

         Neuilly

         Metz

  

 

         Városok, várak

 

        Zilah

        Dévény és Rothenstein

        Nagy-Oroszi

        Pest

       A strassburgi székesegyház

       Trencsén

       A Gellérthegy és Tabán

       If vára.

 

                   

Idézettség

 

Függelék

         Repülő hajók

 

 

 

Bevezetés

 

Ebben a fejezetben olvashatunk Batthyány Lajos miniszterelnök újratemetéséről, a temetési menet résztvevőiről és azok sorrendjéről.

„A legnagyobb magyar”, tűzoltó-parancsnok fiáról, gr. Széchenyi Ödönről. B. Eötvös József múlhatatlan érdemeiről. A Vendôme-oszlop ledöntéséről.

Erre az időszakra / 1870- 1871/ esik a francia-porosz háború. A még nem közölt városképeket /pl. Arad/ pótlólag felvesszük.

Feltűnik Vajda János költő, mint a Vasárnapi Újság vezércikk-írója. A háborúval, annak vezető alakjaival foglalkozik. Írásai túlmennek az események

leírásán. Többnyire ironikus a hangvétele. Sok a mára utalás az 1870. 24. Tüneményes alakok c. és a következő, A spanyol király c. írásban:

 

      1871. 3. „A latin népekre rossz idők járnak mostanság. Ha egyfelől visszaesésük számos jeleit, másrészt a germán és szláv fajok

       nagy mozgékonyságát és emelkedését látjuk, pillanatig csaknem valószínűnek tartjuk, amit pedig éppen nem óhajtunk,

       hogy a latin törzs szellemi és erkölcsi világuralma, vezérszerepe végét érte. Új korszak veszi kezdetét, melyből eddig

       csak annyit sejtünk, hogy az nem lesz oly nagy, oly szép, rokonszenves, mint volt az, melynek a római törzsek adtak eszményeket

      Nagy, az oroszok, szlávok által lakott földrész műveletlen s tán az is marad örökké; a műveltebb német része pedig önző, hideg, szolgaságra,

       brutalitásra hajlandó…”

 

Vajda szövegeihez csatolt címlap-képek többségét / egy kivételével katonák/ elhagytuk. A gazdag tartalom, sok kép miatt, a fejezet

két évfolyamot dolgoz fel. Az idézettség példái saját könyveimből valók. Olyan rangos történész, mint Romsics Ignác, forrásként használja a hetilapot.

 

 

 

Címlapok 1870 – 1871

 

 

 

1870. 8.

 

Hertelendi Gábor


Hertelendi Gábor, régi magyar nemes családnak ivadéka, Hertelendi Ádám és Csáni Erzsébet fia, — mint maga följegyezte

1742-ben, szept. 7-én Vas vármegyében Gosztony helységben született. Iskoláit Kőszeg városában járta, de lelke a katonai pályára

vonzotta… Esztergomba vetődött a bátor fiú és ott 1759. febr. 27-én gróf Kálnoky Antal huszár ezredébe

felcsapott közlegénynekNyolc évi és három havi közlegénység után 1767. jún. 1 én tisztségre, még pedig ezredesi segédségre emeltetett.

Ezzel az út előmenetelére meg volt törve. 1776. máj. 1-én főhadnaggyá,1783. máj. 21-én pedig másod- és 1787. decz. 16-án főszázadossá lett.

A török háború nemsokára tágasabb tért nyitott számára. Már 1789. szept. 16-án a kimpolungi* merész vállalatnál a hivatalos hadi jelentésben

a kitüntetettek sorában találjuk; azonban nevének hervadhatatlan hírét a francia háborúk alatt szerezte. Midőn 1793-ban az

Offenbach és Esslingen ellen intézett előnyomulásnál hősiességének első kitűnő jelét adta, az Elsasba visszavonuláskor a wendemheimi

erdőben sebet kapott… Felgyógyulása után Riesse tábornok dandárjánál Rochefort vidékén az előőrsök vezényletével bízták meg, hol

alkalma nyílt belátását és vitézségét a legfényesebben igazolni…Az ö belátásának és tapasztalatainak volt az is tulajdonítható, hogy a

Maas folyón keresztül a dandárcsapatnak — különösen máj. 29-én Boiselleből Dinant-on keresztül — veszedelmes visszavonulása,

az ellenséggel szemben sértetlenül megtörténhetett.

 

 

 



HERTELENDI GÁBOR

  

 

E siker jutalmául 1797-ben alezredes lett; a cassanói csata pedig (1799. april 27.) a Mária Terézia keresztjét hozta meg később (1801.)

számára. Ugyanis, az Ott és Zopf-féle osztályok, melyek a jobb szárnyat képezték, Moreau francia tábornok heves támadásait már

alig bírták kiállani. Vaprio az ellenség kezébe esett, és e szárny több császári zászlóalja már a szétszóródás és megsemmisítés pillanatában

állott, midőn Hertelendi osztálya élén az ingadozó zászlóaljak oldalán terem, és háromszor egymásután vitézi rohammal támadja

meg az ellent...

A következő 1800. évi aug. 24-én Hertelendi érdemei méltatásául ezredesnek neveztetett ki, és pedig az újonnan állított Nádor

huszárezredhez , mely a jász-kunok és hajdú városok gyönyörű magyar fiaiból alakult. Ezen ezred élén, melyre élte végéig

büszke volt, Rohan herceg tábornok dandárjába beosztva, vett részt Hertelendi az 1805. évi francia hadjáratban is, valamint

Ferdinánd főhercegnek Ulmtól Csehországba vonulásánál, és harcolt Austerlitznél is. 1808. jan. 22-én tábornok és a

Tiszán-innen felkelő nemes sereg dandárnoka lett, míg utóbb a bécsi békekötés után Galicziába rendeltetett. Végre 1814-ben,

mint altábornagy nyugalomba helyeztetve, Gyöngyöst választotta lakásául, hol 1826. jul. 26-án meghalt és eltemettetett… Emlékét

fenntartja azon lelkes magyar induló is, mely az ö nevét viseli, s melynek szövege következő :

 

Hát fiaim, Ti vitéz nevetek

Rablánccal váltjátok-e fel?

 

Ezredem vér mezején vezetem,

Győzni, vagy halni tanulj seregem!

X.-n.

 

 

*Der Gerichtsbezirk Kimpolung (rumänisch: Câmpulung; ruthenisch: Kimpolung) war ein dem Bezirksgericht Kimpolung

unterstehender Gerichtsbezirk im ...

 

Hertelendy Gábor (Gasztony (Vas megye), 1742. szeptember 7.Gyöngyös, 1820. július 26.) Csák nemzetségbeli

Hertelendi Hertelendy család Vas megyei ágából született, császári és királyi huszár altábornagy. Részt vett az adott kor

és időszak valamennyi háborújában: a török, porosz hétéves háborúban. Wiki

 

 

 

1870. 10.

 

Herzen Sándor.

(1816-1870.)


Január 24-kén halt meg Parisban a híres orosz kivándorolt, Herzen Sándor; egyike azon férfiaknak, kik részint az átküzdött forradalmak, részint a hazájukban uralkodó kormányrendszerek elleni gyűlölet folytán, kényszerű vagy önkéntes száműzetésben,

idegen földön élik le életüket s találják sírjukat. Mazzini, Hugó Viktor, Heine, Kossuth s számosan alkotják e száműzöttek koszorúját…Először Olaszországban, majd a februári forradalom alatt a júniusi napokig Franciaországban élt, 1849-ben pedig Londonba tette át lakását s csak halni jött Parisba. Herzen Sándor 1816-ban született, orosz atyától, de német anyától, Moskauban…Tanulmányait itt végezte, egész ifjúsági kört gyűjtött maga körül, mely orosz szellemű, de szabad nemzeti irányú volt. A kör csakhamar felköltötte a hatóság gyanúját, mely titkos és veszélyes politikai összeesküvőket látott a lelkes fiatalokban. A tizennyolc éves Herzen, több barátjával együtt befogatott s majd egy évi szigorú vizsgálati fogság után Szibériára ítéltetett…Először Szibéria innenső szélén Permben helyezték el, majd beljebb, Viatkába vitték. „Tiurma i silka" (fogság és száműzetés) című könyvében érdekesen beszéli el élete e szakának szenvedéseit és sanyarúságait. 1838-ban, midőn a mostani cár, akkor még Sándor főherceg arra utazott, Herzen sorsa is jobbra fordult. A szibériai kormányzó Tioufajef, az ázsiai satrapák valódi példánya, megbukott s a többi közt Herzen is Vladimirbe helyeztetett át, a mi már egy neme volt az amnesztiának, legalább közelebb jöhetvén a birodalom közepéhez. Végre 1839-ben teljes amnesztiát kapott s Petersburgba hivatott, hogy ott Stroganof gróf oldala mellett, tehetségeihez mért s meglehetős fontosságú hivatalos állást foglaljon el….Stroganof gróf jóakarója volt, s fiatal védencét eltávolította a központtól s a félre eső Nowgorodba tétette át, az ottani tanács tagjául, hol szabad gondolkodása kevésbé lehetett botránykő a hatalom szemeiben. Herzennek itt sem tetszett a helyzet és hivatal, s mivel e kényszerült állásról máskép nem szabadulhatott, elhatározta magában, hogy kivándorol. Atyja meghalván, tetemes birtok ura lett, s ez ürügy alatt, hogy szórakozni és tapasztalni akar, útlevelet kért külföldre.

 

 

 

 

 

 

Herzen Sándor.

 

 

 

 

 

 

 

Végre 1847-ben búcsút mondhatott hazájának, melyet soha nem is látott viszont… Londonban maga állított orosz nyomdát, melynek kizárólagos célja volt orosz eredeti, s franciából, németből, angolból, olaszból fordított művek által a szabadság és felvilágosodás

eszméit bevinni és terjeszteni Oroszországban. Louis Blanc, Lelewel, Mazzini műveinek fordításai, szintúgy mint Gogol és Herzen eredeti dolgozatai e nyomdából kerültek ki… Első műveit még hazájában írta, Izkander álnév alatt, mely keresztnevének perzsa vagy török formája. Első műve Műkedvelőség  a tudományban védőirat Hegel bölcsészete mellett… Levelek a természet tanulmányozásáról célja pedig a tapasztalati tudomány és a bölcsészet közötti ellentéteket kiegyenlíteni…Néhány regény és novella következett, melyek

egy részét már külföldön írta, mielőtt egészen politikai publicisztikai tevékenységének szentelte volna minden erejét… Nem  kísértette az elnyomatás légkörében jelenni meg. A külföldi szabad sajtót használta fel az orosz kormányrendszer éles és kíméletlen bírálataira. Kolokol (Harang) című szabadszellemű folyóiratában egész hosszú sorát adta politikai röpiratainak… Franciául írt műve A forradalmi eszmék kifejlődése Oroszországban azt igyekszik bebizonyítani, hogy Oroszország vulkán fölött áll…A lengyelek megbocsátnak nekünkmű röpiratában engesztelődést igyekezett létrehozni a két testvérnemzet között, melynek egyike  kegyetlen elnyomója  a másiknak.

Mind e műveinek hatását messze felülmúlta, kivált honfitársaira nézve, politikai folyóirata. 1856-ig Északi csillag, azután Harangm alatt bocsátotta közre s küldözött ezer meg ezer példányban, a csempészet minden kigondolható utjain és minden őrködést kijátszó ügyes fogásaival, elnyomott hazájába. A hatalom ellen oly erős közvéleményt teremtett, s tartott ébren és táplált folytonosan, hogy egyszerű hírlapját maga az autokrácia erősebb ellenségnek ismerte el a hatalmasságok hadseregeinél. A Kolokol halál-harangként hangzott az orosz kormány füleibe, mely hiába igyekezett bedugni azokat, éjjel-nappal hangzottak s hirdették bűneit, a legélesebb s az élet eréig ható kérlelhetetlen megtámadásokban….

Herzen épp oly forrón és szenvedélyesen gyűlölte hazája szabadságának ellenségét, mint szerette hazáját és a szabadságot…A Kolokol 1870 januárban nem jelent meg többé. Herzen megrongált egészségének helyreállítására, vagy legalább némi enyhülést keresni Parisba ment s a francia főváros orvosi kitűnőségeinek ápolása alá adta magát. Hasztalan. Miután számos barátait, tisztelőit s száműzött társait még egyszer körüle gyülekezve látta a Rohan-pavillonban, január 24-én meghalt. Most ő is a Pére-Lachaise temetőben nyugszik, hol Börne, Heine s több barátja találta meg utolsó földi kikötőjét… Az idegen föld alatt csöndesen porlad a szív, mely oly fennen vert hazájáért, nemzetéért.

-       á—r

*

Alekszandr Ivanovics Herzen (Moszkva, 1812. április 6.Párizs, 1870. január 21.) az orosz forradalmi demokraták első nemzedékének tagja és az orosz szocializmusnak, a narodnyikságnak a megteremtője volt. Wiki

 

 

 

1870. 13.

 

Asztalos Sándor

 

 

1848/9'diki szabadságharcunk bajnokai között kiváló helyet foglal el az „aradi hős," kinek jól talált arcképét mai számunk közli. E nevet a nemzet adta neki, e név alatt szerepel a történet lapjain, e név alatt ismeri az ifjú, ki dicső példáján lelkesedni vágyik.

Asztalos Sándor Asztalos Pálnak volt fia, ki többször képviselte az országgyűléseken Máramaros megyét, s később, mint a pesti királyi ítélőtábla bírája lépett nyugalomba. Sándor egyszersmind testvére volt az ifjabb Pálnak, az éles eszű s korán elhunyt kormánybiztosnak, kiről Kossuth Lajos is mindig a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott. Mindkét fiú büszkesége volt atyjának s Máramaros megyének

Sándort hajlama s a megye bizalma a magyar testőrseregbe juttatta. Deli termete, szépsége mintha egyenesen ide teremtette volna, hanem magyaros, szabad szelleme sok kellemetlenséget szerzett neki a testőr seregben. A kor szelleme gyakran oly hangos nyilatkozatokra ragadta, melyeket Bécsben nem fogadtak szívesen, 1847-ben meg kellett válnia a kacagányos egyenruhától. Otthon élt tehát várakozó és vágyakozó tétlenségben,

mígnem elérkezett: 1848. Asztalos Sándor, e dicső emlékű év közepén egyszerre csak eltűnt Szigetről. Midőn a máramarosi ifjak az alvidéki lázadás elnyomására siettek, már ott találták öt az Alföldön. A 29-ik zászlóaljnál kezdte működését, s csak akkor tette le kardját, midőn minden kéz elzsibbadt, midőn tovább küzdeni egyenlő volt az öngyilkossággal. Jeles haditetteinek színhelye Arad, Zaránd és Temes volt…. Személyes bátorsága annyira feltűnt, hogy legvakmerőbb bajtársai is bámulva tekintettek reá. S e mellett ügyes gondolkozó katonának és csapatvezérnek ismerték. Asztalos pályájának fénypontja az aradi harc. 1848. okt. 3. után, midőn Ferdinánd király Magyarországot, s Erdélyt hadi törvények alá rendelvén, báró Jellachichot királyi helyettesnek nevezte ki. A Schwarzenberg dzsidások küldettek az aradi várőrség szaporítására, de a nemzetőrség ellenállt, mire Berger várparancsnok látván, hogy nem sikerül a nemzetőrökkel a fegyvert lerakatni, sem Máriássy őrnagy önkénteseit eltávolítani, ágyúztatni kezdte Aradot…. Asztalos elől ment, vitézei követték s a magyar sereg diadalmasan vonult be Aradra. Másnap Berger kirontott a várból, de Asztalos és Zurics visszaverték. November 13-dikán a Sólymosnál összecsoportosult népfelkelőket szórta szét, az e célra kiküldött Asztalos.

 

 

 

 

 

Asztalos Sándor.

 

 

Az utolsó utcai-harcot írjuk le, azt a harcot, mely leginkább illesztette neve mellé az ,,aradi hős" epithetont. E harc febr. 8-kán volt. Már reggel megkezdődött a csatározás, s a csatalánc az Ó-Aradon alul fekvő erdőtől két mérföldig terjedt. A Maros be volt fagyva. A vár a császáriaknak nagy előnyül szolgált, a magyar honvédek, a tüzérektől támogatva, 12 óráig nem tágítottak, ekkor fordult a kocka. A császáriak általános támadást intéztek

Ó-Arad ellen. A parancsnok elveszettnek tartja a csatát s hátrálást parancsolt. A honvédek a városból mind kivonultak s a tüzérek ott hagyták ágyúlövegeiket. A lakosság is, a felkelő néptől rettegve, mind kivonult a városból, otthagytak mindent, csakhogy életüket megmenthessék. A várőrség megpihent az elfoglalt városban, de a rácság irgalmatlanul kezdett rabolni. A lakosok a városon kívül szabad ég alatt várták a további eseményeket, hallották a pusztítást, s nem mozdulhattak. A városba vonult császári sereg az egész Ó-Aradot elborította, s az ott hagyott ostromszerek tova szállításához fogott. Asztalos a 29-ik zászlóalj négy századával, Arad végén, a Simánd felé vezető országút mellett levő vámháznál állott, a magyar tábor hátrálását fedezte, s hidegvérrel nézte: mint hagyják oda a várost. A győztes sereg már egész a megyeházig ért, s Asztalos még sem mozdult helyéről. Látta, hogy emberei mozogni kezdenek, s fel nem foghatják, mi tevő akar lenni. Asztalos azonban jól megfontolta a dolgot. Várta, míg mindenki kivonul, a zsákmányosok is biztosságban képzelik magukat. Ekkor oda áll négy százada élére, s így szól:

„Honvédek! ki az, a ki nem akarna meghalni, midőn a dicső halál vagy a gyáva megszaladás közt kell választani?" — „Inkább meghalunk!" — volt a rövid beszédre a még rövidebb válasz. Asztalos ekkor Nagy József zászlótartó kezéből kikapván a zászlót, s baljába véve kardját, a honvédek elibe lépett. A dob megperdült. A bátor csapat látva az oroszlán szívű vezér nyugodtságát, tízszerte több bátorságot nyert. A parancs ki volt adva, hogy csak akkor lőjenek, midőn a vezér parancsolja. E perctől minden szem rajta függött. A császáriak megdöbbentek a nem várt fordulatra, de még bíztak röppentyűikben. A honvédség, mint egy élő vastömeg, gépi nyugalommal haladt előre. Itt-ott megsebesült, elhullott egy-két honvéd, — elhullott jajszó nélkül, sebet viselt panasz nélkül. Egyszerre megáll Asztalos, s „tüzet" vezényel. A négy század fegyvere, mint mennydörgés recsegtette a levegőt. A füstfelhőben „szuronyt szegezz" volt a folytatás

Az aradi hősnek e naptól fogva országszerte szállt híre széjjel. Boczkó Dániel aradi kormánybiztos, még a harctéren őrnaggyá nevezte ki. Arad város közönsége, mely a diadal után ismét visszatérhetett a városba, kitüntetésekkel halmozta el… A világosi fegyverletétel után ö is menekült Londonba, Franciaországba, s Genfbe…. Svájcban, e szabad szép hazában, 1857-ben a végzet egy lengyel nemessel hozta össze, ki gyalázni merte a magyar nemzetet. Asztalos Sándor megvívott vele. Aki a harcban meg nem halhatott a nemzet javáért, meghalt párbajban a nemzet becsületéért. A máramarosiak épen most akarnak Máramarosszigeten emlékszobrot* állítni a megye e jeles szülöttének, kit, míg az emlékezet él, hálásan emleget Arad város és büszkeséggel a nemzet. Sz—i      /Szilágyi István. - G./

 

*

Asztalos Sándor (Máramarossziget, 1823. május 5.Genf, 1857. február 17.) honvéd ezredes, az „aradi hős”.

 

http://hu.wikipedia.org/…tván_(pedagógus)
Szilágyi István (Nagykálló, 1819. január 6. – Máramarossziget, 1897. április 12.) református főiskolai igazgatótanár, író, az MTA levelező tagja (1846
)

 

 

* A szobrot felállították, ma is áll. A h12-10 fejezetben látható. G.

 

 

 

 

1870. 15.

 

A spanyol fejedelmek párbaja

 

Korunk egyik jellemvonása, hogy semmi sem megy a mindennapiság rendes kerékvágásában, és soha sem lehet kiszámítani: mi lesz holnap. Naponként találkozunk senkitől előre nem sejtett eseményekkel, váratlan fordulatokkal a politikai világban,

melyek minden józan számításnak ellene mondanak. Elkezdve onnan, a hol a magát hosszú évtizedek óta csendesen viselő s a politikai szerepkörben nagyon is másodrendűvé vált Poroszország hét nap alatt megveri, s békét kérni kényszeríti a nagyhatalmi polcon tündöklő Ausztriát…Elűzik a már-már szentté kanonizált dinasztiát. Minden nagyobb esemény a váratlannak, a rendkívülinek olyan színét viseli magán, hogy az ember kísértésbe jön azt hinni, miszerint a történelemnek egészen különböző logikája van… A meglepetések e korszakának legkiválóbb pontját képezi a spanyol forradalom. A fölkelésre a dinasztia bukása rövid küzdelem után oly hirtelen következett, mintha az egész forradalmat és annak sikerét telegráfon vívták volna ki. Az a nemzet, melyen az abszolutizmus legnehezebben súlyosodott Európa valamennyi nemzetei közt, s melyet már a rabigával örökre összenőttnek képzelt a világ: egyszerre csak, mint egy gladiátor, a fövényre lép s bebizonyítja, hogy megérett a szabadságra. Az ország nagy része kikiáltja a respublikát — szívében: s akkor előállnak az istenített hősök, a kik az igát összetörték s kijelentik a nemzetnek, hogy csak azért törték össze a régi igát, hogy újat akasszanak a nemzet nyakába. Prim, Serrano, Topete, ez az újkori triumvirátus, tegnap még a szabadságnak égig emelt apostolai, — csődöt hirdetnek a spanyol trónra! A spanyol királyvadászat egész gúnyirodalmat teremtett Európában… Spanyolország, dacára a pártviszályoknak, még sohasem érezte magát olyan jól, mint a republikánus interregnum alatt. Nem tudták rábírni a királyvadászokat, hogy őrült tervükkel hagyjanak fel…A generális urak egy gyermek-király palástja alatt örökössé szeretnék tenni hatalmukat, melytől republikánus kormányforma mellett a nemzet bizalmatlansága bármely percben megfoszthatná őket…Nem nagy baj, hogy

a genuai herceg visszautasította a koronát; hiszen úgy is van még, a kit a spanyol trónra fel lehet ültetni, tizenegy. E tizenegy közt az első helyet foglalja el Montpensier herceg, Fülöp Lajosnak, Franciaország polgár-királyának fia és Lujza spanyol infánsnőnek, Izabella elűzött spanyol királynő nővérének férje…. Felhasználtak minden eszközt — a veszélyes trónkövetelő népszerűtlenné tételére. Ez eszközök egyike volt, hogy Bourbon Henrik elővette kevés szerencsével azelőtt is forgatott tollát s pamfleteket bocsátott világgá Montpensier herceg ellen… 1847-ben megnősült Rómában, s mint a legtöbb Bourbon, ő is u. n. messalliance-ot csinált. Elvette Helme de Castelvi grófnőt, kitől három fia és egy leánya született. Neje 1863-ben meghalt. Henrik 1867-ben egy királyi rendelettel megfosztatott infánsi méltóságától.

 

Megjegyzés: a címlapon Bourbon Henrik képe látható, mi a párbaj-jelenetet közöljük. G.

 

 

 

A spanyol fejedelmek párbaja.

 

Alig hogy kitört a forradalom, sietett azt  elismerni, s a detronizált királynő ellen heves röpiratokat irt. Az új kormány azonban sehogy sem látszott szívesen fogadni ragaszkodását. Akkor a Madridba érkezett Montpensier ellen fordult, de támadásait ez egy ideig föl sem vette. Henrik március 7-én a madridi lapokban egy manifestumot bocsátott közre a montpensieristákhoz. Ebben az orleans herceget gonosznak festi… Ezt a megtámadott nem nézhette többé szótlanul s kihívta az infanst.

Márcz. 12-én volt a párbaj Alcorcon mellett Madridtól 8 kilométernyire. Ez egy elhagyott puszta hely, mely mindössze két épületből áll: egy rozzant kunyhóból s egy árva szélmalomból. Tizenegy órakor jöttek ki a felek tanúikkal. Montpensier herceg segédei voltak Cordoba és Alaminos tábornokok, Bourbon Henrikéi Santa Maria és Federico Rubio… A sors Henriknek kedvezett. Ekkor állást foglaltak s 10 méternyire álltuk egymással szemben. Bourbon Henrik lőtt. de nem talált. Montpensier ekkor levegőbe sütötte pisztolyát, mire a segédek megkísérelték a békés kiegyenlítést, eredménytelenül…. Henrik újra lőtt s újra nem talált, míg Montpensier golyója összezúzta ellenfele pisztolyát, s azon végig csúszva az infans felöltőjébe fúródott. E pillanatban Bourbon Henrik magához intette segédét s a következő szavakat sugá fülébe: Érzem, hogy halnom kell…. Kettőt fordult maga körül s aztán arcra esett. Négy perez múlva megszűnt élni… A spanyol törvények arra, ki mást, enyhítő körülmények közt párbajban megöl: négyévi száműzetést s ez időre a polgárjogok elvesztését határozzák. E szerint a herceg négy évig spanyol polgár sem: annál kevésbé lehet spanyol király. Bourbon Henrik temetése a legnagyobb pompával ment végbe. Részt vettek a kíséretben az ország minden méltóságai és nevezetességei. Hűlt tetemei a San-Isidoro temetőben takaríttattak el.

 

 

 

1870. 16.

 

Gróf Batthyány Lajos sírja.

 

 

A feltámadás előestéjén, mikor a hívő világ a szent sir pitvarába zarándokol, hogy lássa a követ, mely másnap hajnalra elmozdítandó lesz, s hallja az élet igéjét, mely a legyőzött halálról és a megfosztott koporsóról zeng diadaléneket, húsvét-vasárnap reggelén, mi is egy sírboltba vezetjük olvasóinkat. Ha nem is egy világra s egész emberiségre szóló igazságnak, de a nemzeti szabadságeszmének meggyilkolt vértanúja fekszik… A ferencesek pesti szerzetházának sírboltja ez…A sírbolt őrizte, az 1849-diki év gyászemlékű október 6-dikán, az Új-épület mögötti téren elvérzett gr. Batthyány Lajosnak, az első magyar miniszterelnöknek holttestét…; A Pesti Napló szerkesztősége pendítette meg azon eszmét, hogy Batthyány Lajosnak ünnepélyes temetés adassék, mi tőle halálakor, a lesújtott s

vére-vett nemzet ama gyásznapjaiban meg volt tagadva; s egyszersmind emlékkövére is gyűjtést indított s aláírást nyitott meg.

 

 

 

 

 

 

 

Gr. Batthyány Lajos koporsója a ferencesek sírboltjában

 

 

Az ünnepélyes temetés ügyét Pest főváros képviselő testülete vette kezébe, s intézésével egy kebeléből kiküldött bizottságot (Királyi Pál elnöklete alatt) bízott meg… Néhány meredek lépcső vezet le a sírbolt-üregbe; a lépcsők alján egy szent kő-szobra áll őrt, mintha őrizné a halottak álmait, hogy élők látogatásai a külvilágból ne háborgassák, s alkalmatlan lépések zaja ne verje föl a mély csöndességet. Leérve, meglehetősen szűk s csak néhány lépésnyi üreg nyílik meg szemeink előtt. A kripta egész belseje ez, falain köröskörül befalazott fülkék látszanak, egymás fölötti sorokat képezve; e fülkék mindenikében egy-egy koporsó van, s a síri lak száját kőlap zárja el, melyre a benne nyugvónak sírirata van vésve… E fülkék között az alsó sorok egyikében van az, hol Batthyány Lajos gróf holtteste húsz évnél tovább feküdt. Szűk sírja szája nyitva áll most, s képünkön két szerzetes atya úgy áll, égő fáklyával, hogy annak fénye épen bevilágít a setét torokba… A kibontott üreg mellett a földre van támasztva az a kőlap, mely húsz évig azt elzárva tartotta. Eredetileg csak három betű volt reá vésve: G. B. L., az is befelé fordítvaA koporsó (nem az eredeti, mert az összeomlott; Magyarország első dinasztiái egyike, egyszerű fenyőfa koporsóban aludt 20 évig) hanem az új, érc-koporsó ott áll most, egyszerű ravatalon, a sírbolt-üreg közepén. A ravatal lábánál néhány koszorú fekszik; a szeretet keze tehette csak oda; a nemzet hálája majd el fogja halmozni koszorúkkal a mauzóleumot, a Kerepesi-úti temetőben. Hat magas templomi gyertyatartó, roppant viaszgyertyákkal, áll a koporsó mellett… A koporsó fejénél magas feszület áll; róla a világ Megváltója, a legnagyobb mártír tekint szelíden alá arra a mártírra, ki a koporsóban fekszik. S az egész komor kép fölött a kripta örökégő lámpája függ le a mennyezetről, mint e setét élet homályai fölött a hit csillaga, hintve a ködökön át biztató világát

-       ár

 

 

 

1870. 21. 265. Batthyányi hamvainak áthelyezése a lehető legnagyobb ünnepéllyel fog megtörténni. A honvédegyletek közgyűlése szintén akkor lesz, s így a 48—49-ki korszak hősei testületileg vesznek részt benne; József főherceget föl akarják kérni, hogy a mostani honvédség is képviselve legyen a gyász-ünnepélyen; a megyék legtöbbjéről hallani már, hogy képviseltetni fogják magukat. — A Batthyány-ünnepély előestéje következőleg fog megünnepeltetni a Nemzeti Színházban. Először a nagy zenekar fogja előadni a Hősök indulóját Liszttől. Ezután fog következni Kisfaludy Károly „Kemény Simon" című drámája, Szigligeti epilógusával. Az előadás táblákkal végződik, melyek egyike Batthyány koszorúzott mellszobrát s a nemzetiségek kibékülését fogja ábrázolni. A temetés napján nem lesz előadás; a Nemzeti Színház tagjai testületileg vesznek részt a gyászszertartáson

 

 

1870. 22. 275. Batthyány Lajos temetése.

 

Pest, május 24. A következőkben közölhetjük a Batthyány-temetés programját:

 

1) Gr. Batthyány Lajos, Magyarország első miniszterelnökének tetemei a ferencrendiek templomában lesznek kitéve f. é. jún. 8-dika reggeli 9 órától esti 9 óráig és 9-dikén déli

1 óráig. Ez idő letelte után a templomot bezárják és d. u. 2 órakor nyittatik fel, midőn csak

is a hatóságok, testületek küldöttei fognak jegy mellett a templomba bocsáttatni. Hölgyek számára a templom két oldalán levő karzat lesz fenntartva, hova szóló jegyek a városházán 1-ső számú szobában jún. 6-dika és 7-dikén adatnak ki.

 

2) A temetési szertartás jún. 9-dikén d. u.  24 órakor veszi kezdetét. A működő egyházi személyek a zárdafolyosón átmenve, a sekrestyében gyűlnek össze, az énekesek és zenészek, ugyancsak a folyosón átmenve, a nagy karzaton lesznek elhelyezve.

Az egyházi szertartás végeztével a zárdafőnök beszédet tart, melynek végeztével:

 

3) A templomba levő közönség, valamint a szolgálattevő egyházi személyzet eltávozása után a koporsót városi polgárok emelik le a ravatalról, s a templom ajtajánál levő dísz-kocsihoz viszik.

 

4.) A menet a Kecskeméti utcán, az Ország- és Kerepesi úton át megy a temetőig gyalog.

 

5.) A menet rendje következő:

 

a) Elől a városi őrmester és négy városi lovas huszár, egész díszben.

b) A céhek fátyollal és pedig betűrendben négyesével, amint a menetben résztvevők általában felkéretnek, hogy négyesével szíveskedjenek sort tartani.

c) A temetkezési egyletek zászlóikkal.

d) A polgárokból álló lovas bandérium, melynek élén az ország, város s a Batthyány-család fátyollal bevont lobogóit viszik.

e) A pesti intézetek küldöttjei.

f) Nagy és kis kereskedői testület és egyéb pesti polgárok.

g) A hatóságok küldöttjei.

h) A magyar akadémia és egyetem tagjai.

i) Miniszteriális hivatalnokok.

k) Kúria.

1) Egyházi személyek.

m) A képviselőház s a főrendiház tagjai.

n) Miniszterek.

o) Városi hatóság, dalárda tagjai.

p) Zenészek.

q) A szertartáshoz tartozó egyházi személyzet.

 

6) A tetemet vivő gyászkocsi, melyet

 

a) Közvetlenül a városi tanács tagjai környeznek, a gyász-szalagot tartva.

b) 24 pesti polgár kivont karddal.

c) 100 fáklyavivő pesti polgár, mindkét oldalt úgy felosztva, hogy az elsők az egyházi személyzet előtt vitt kereszt irányában legyenek, a hátulsók

pedig a nagy halott özvegyét és kíséretét, a család tagjait s a meghívott nő-egyleteket környezzék.

d) Ezeket követi a 6 gyászkocsi.

e) Végül 2 sorban városi huszárok zárják be a menetet az utca széltében.

 

7. Ezen rendben vonul a gyászmenet a temetőig, a hova megérkezve hasonló rendben áll fel, a széles úton két oldalt élőfalat képezve

 s a sir környékét fenntartva a család, egyházi személyzet és hatósági küldöttek számára.

 

8. A tetem beszentelése után Pestváros főjegyzője rövid szónoklattal fejezi be a szertartást.

 

9. Végül a dalárda-egylet alkalmi éneket ad elő s ezzel véget ér a Pest városa által a nagy halott emlékére rendezett gyászünnepély.

 

 

 

 

1870. 26.

 

Dickens Károly.

(1812-1870.)

 

Az angol regényirodalom napjainkban nemcsak terjedelemre, hanem valódi belső értékre nézve is oly magas polcra emelkedett, hogy úgyszólván egy egész új iskolának lett alapítójává Európa regényirodalmában. A régi, jó humoristáknak, Fieldingnek, Smollettnek,

Swiftnek és Goldsmithnek, kik egy angol család könyvtárából sem hiányoztak, két, mindegyiküknél nagyobb utódnak kellett helyet engedniük. A vitéz Ivanhoe, a sokat járt kelt Gulliver és a hányatott wakefieldi pap társaságába új alakok léptek, kik az elődök népszerűségét nagyban megingatták. A két író eleddig a két legnagyobb regényíró: Thackeray és Dickens, kiknek az angol regényirodalom mai mintaszerűségét köszöni… Míg Thackeray gúnyos mosollyal oltogatta ki a remény világát olvasói szívében, Dickens meggyújtotta ezt a kétségbeesés, anyagi és erkölcsi nyomor, süllyedés és bukás legirtózatosabb tanyáin is. Az ö derült bölcsessége és megvesztegethetetlen igazságszeretete elkísérték őt attól a perctől kezdve, melyben először fogott tollat londoni képei megírására, egészen addig, midőn kihullt az kezeiből Drood Edwin titkának leleplezése közben…

Szíve mélyéből szerette az embereket s kedélye nem volt megmérgezve. Csak az igaztalanságokat ostorozta humora, szatírája egész hatalmával; a világ hiúsága felett csupán jókedvvel kacagott. Csúfolta az élet haszontalanságait. Thackeray a nyomorultaknak, szegényeknek, szerencsétleneknek és sors-üldözötteknek leghűbb és állandóbb vigasztalója és legbátrabb szószólója volt,  a világ hatalmasai, ünnepeltjei, a gazdagok és boldogok előtt…

Dickens Károly egy vagyontalan hivatalnok fia volt s 1812. febr. 4 én született Portsmouthban. Kiskorától fogva Chathamben és a londoni élet zaja közt nevekedett. Nagyon korán rá volt szorulva, hogy maga keresse kenyerét s egy ügyvéd irodájába segédül szegődött. Míg a vele majdnem egy idős Thackeray Paris szalonjaiban szórakozott, költötte vagyonát és ismerkedett az emberekkel, Dickens az életnek legmegrázóbb jeleneteivel találkozott… Két évig dolgozott Dickens az ügyvédnél s e két év alatt meggyőződött arról, hogy az ö jó, érzékeny szívével és poétái hajlamaival nem született arra, hogy pöröket nyerjen meg a kancelláriai törvényszék előtt.

 

 

 

 

 

Dickens Károly.

 

 

Két év múlva elhagyta az irodát s alsóbb rendű lapoknál nyilvános tárgyalásokról, gyűlésekről irt tudósításokból éldegéltA „Morning Chronicle"-ben közölte először azon rajzait, melyeket utóbb „Sketches of London" (1831—37) címmel két kötetben, képekkel kiadott. Általános és mély volt a hatás, melyet e könyv a közönségre gyakorolt. Új volt e rajzok tárgya, új iránya, új alakja.

Az ismeretlen írónak egészen sajátságos; de hatalmas ereje nyilatkozott bennük, melynek forrása, tápláléka és mintája: az angol népélet volt…Dickens nagy hírét főleg a „Pickwick-papers" alapította meg 1837-ben. Két következő regényében: „Nicholas Nickleby" és „Oliwer Twist"-ben ékesszólón fogja pártul a szegényeket és elnyomottakat a gazdagok és kiváltságosak ellenében. Mind a két regény le van magyarra is fordítva. „Twist" két kiadásban is megjelent; „Nickleby" átültetésére irodalmunk egy öreg munkása végső napjainak erejét szentelte; de a munka még nem talált kiadóra. Dickens későbbi regényei: „Master Humphrey's clock," melyben talán legerősebb színekkel fest, „Barnaby Rudge," „Doinbey and son," egy kevély és tönkrejutott bankár életének megrendítő rajza. „Martin Chuzzle-wit" és „Hard times," mindkettő az elhibázott nevelés áldozatainak szomorú sorsával foglalkozik. „Dávid Copperfield," mely saját gyermek- és ifjúkorának képe, s melyben humora leggazdagabb színekben játszik, „A tale of two cities", melyben a francia forradalom népjeleneteit hü ecsettel festi. „Little Dorrit", „Bleak J.ouse", melyben legszélesebb téren mozog…Utolsó műve: „The mistery of Edwin Drood", melyből fájdalom, csak két füzet fekszik előttünk. A titkot másvilágra vitte magával Dickens

Írt amerikai rajzokat is, melyek éles, szellemes vizsgálat után készültek; de nem ragyog ki belőlük az a meleg humor, melyre neki tárgyat csak Anglia és az angol nép szolgáltathattak. 1864-ben a „Daily News" irodalmi részének vezetését vette át 5000 font évi fizetéssel. Később az „Ali the year round" („Egész éven át") című lapot alapította…Viktória királynő többször kínálta kitüntetésekkel; de ö nem vágyott effélékre. Utóbb a titkos tanács tagjává akarta emelni; de Dickens ezt nem érhette meg. Június 9-kén agyszélhűdésben meghalt.

A Westminster apátság sírboltjába, a „költők zugába" temették…

Az angol kritika nem egyszer támadta meg kompozíciói hiányosságát; de történeteit dacára ennek mindig tisztán tudja elénk állítani. A társadalom viszonyait, eszméit, hiányait, ferdeségeit a folytonos figyelés éles ismeretével s mégis bizonyos vonzó, ártatlan öntudatlansággal beszéli el…. Képeinek megindító, megrázó erejéhez, magvas humorának gazdagságához s a társadalmi ferdeségeket csapkodó szatírájának éléhez kevés fogható a világirodalomban. Nála gondolat, érzés, élet is hússá, vérré és csonttá lesznek. Elmondhatjuk róla, amit egy francia ismertetője mondott: Dickens inkább teremtő, mint reflektáló szellem, inkább költő, mint művész. B—y  Zs.

 

 

 

1870. 29.

 

A rapperswyli lengyel múzeum.

 

 

Olvasóink emlékezni fognak a rapperswyli lengyel-emlék ünnepélyes leleplezésére. A nagy nemzetközi találkozására a szabadság és jog barátainak, melyben Európa jobbjainak közérzülete, a jövendőre hivatkozva, egy eltemetni szándékolt szerencsétlen nemzet föltámadása és élete iránti bizalmát fejezte ki. Erkölcsi támogatást kívánt nyújtani az újkor ama mártír-nemzetének, mely annyi sebből vérezve már, új meg új sebekkel illetve folyvást, az élethez való jogát még sem akarja föladni s az isteni jog és emberi igazságban való bizalommal, annyi keserű csalódás után is, „bátran kiált a népek hazájához, a nagyvilághoz!" De végre is, a kő- és ércszobrok csak arra valók, hogy holtak hamvait jelöljék… Az élő nemzetek előszeretettel fordulnak múltjuk felé s szedik össze és őrzik meg annak legkisebb emlékét is. Hogy emlékeztesse őket múltjuk küzdelmeire és törekvéseire, hogy jelölje a haladás útját, melyen idáig emelkedtek, s melynek jövőben való emelkedésük összefüggő folytatása kell hogy legyen. Ez a történeti múzeumok nagy gyakorlati jelentősége. S szerencsés a nemzet, mely földje minden pontján, mit ősei verőkkel áztattak, fölállíthatja múltja emlékköveit… Olaszország minden még oly kis városa is a művészet kincseivel van tele; Franciaország és Anglia a különböző célú és irányú múzeumok egész csoportjával bírnak

 

 

 

 

 

 

 

Lengyel történeti múzeum Rapperswylben.  (Fénykép után.)

 

 

A lengyel nemzet, hazájában idegen zsellér létére, a külföld egy szabad és rokonszenves pontján készül éppen most történeti múzeumot állítani magának, hol mindazt, mi múltjára vonatkozik, s hozzá az irodalom és művészet egyéb kincseit is összehordhassa, addig is, míg

otthonában ismét szabadon rendelkezhetve, Varsó vagy Krakkó falai közt állíthatnak alkalmas helyet azok számára. Rapperswyle városa, a szabad Svájcban, miután a lengyel emlék számára már előbb oly pompás és festői elhelyezési pontot adott volt,

most régi kastélyát egy lengyel múzeum helyiségéül ajánlotta fel, s legnagyobb részben a lengyel nemzet tulajdonául adta át… „Oly nemzet, mondja gróf Plater László, az adakozásokra felhívó levelében, —mely függetlensége visszavívására irányzott százados küzdelem után megőrizni óhajtja a legdrágábbat, amivel bír, t. i. nemzeti léte emlékét: bizton számíthat az egész polgáriasult világ közvéleményének hatályos támogatására. Bizonysága ennek a részvét, mellyel a lengyel történeti múzeum eszméje Európában és Amerikában találkozott

Még hitétől, még nyelvétől is meg akarják fosztani Lengyelországot. A cél tehát az, hogy a mi még megmenthető, biztos helyre gyűjtessék össze, hová az öt üldöző hatalom keze el nem ér. „A rapperswyli emlékoszlop, ez állandó nemzetközi tiltakozás, folyvást emlékezteti a világot, hogy az emberiség egy borzasztó sérelme vár még megtorlásra s kér orvoslást a népektől és fejedelmektől. De az emlék csak az első szó még ama kiáltványból, melyet a nemzeti történelmi múzeum van hivatva teljessé tenni. A lengyel nemzet történeti nagyságára fog az emlékeztetni, a szolgálatokra, melyeket a civilizációnak tett s egyszersmind bukásának tragikai történetére azon pillanatban, midőn lakosai legnépesebb osztályának politikai fölszabadítására készült." Vajha e kiáltványt hallja meg az egész világ… Észak Amerikai Egyesült Államok kormánya is az adományozók sorában van. Kitűnő írók műveikkel gazdagítják a múzeumot, kiadók, könyvárusok, művészek sietnek

gyarapítására, s a tudós társaságok tetemes és becses küldeményekkel járulnak hozzá.

,,E múzeum, írja továbbá Plater, becses kézirati, oklevél-, történelmi, művészi, régiség-, föld- és térkép- s népismei gyűjteményeket nyit meg a közönség használatára…”

E kitűnő érdekességű lengyel Nemzeti Múzeum helyiségének, a rapperswyli ódon kastélynak rajzát mutatjuk be ezennel olvasóinknak. Célunk a közlemény érdekességén kívül, hogy hazánkfiai figyelmét is e fontos intézetre fordítsuk, remélve, hogy a magyar nemzet fiai s leányai sem fognak hátra maradni ott, hol az egész művelt világ siet, anyagi erővel is, erkölcsi támogatásban részesíteni a dicső, de szerencsétlen lengyel nemzetet!

-a – r

Rapperswil (Swiss German: is a former municipality and since January 2007 part of the municipality of Rapperswil-Jona in the

Wahlkreis (constituency) of See-Gaster in the canton of St. Gallen in Switzerland, located at the east side of the Lake Zurich.

 

 

 

1870. 51.

 

Beethoven Lajos.

(1770-1826.)

 

A költő szavát: „művész hazája széles e világ," mi nem alkalmazhatjuk, nem is szeretjük saját művészeinkre alkalmazni; a magyar író, költő, művész, a nagyvilágot nem nevezheti hazájának; neki — a nagyvilágon, e kívül, nincsen hely, az ő nyelvét nem értik meg

máshol, mint a Kárpátok s Adria közt, még ha a hangjegyek általános érvényű nyelvén szól is, a dallam sajátságos fájó rezzenését csak az érti meg, ki a háromszáz esztendő óta sirva vigadó fajból való. De ha minket művészeinkben, a nagy világcsaládba nem vettek

is fel, mi ahhoz tartozóknak érezzük magunkat azon szolidaritás által, melyben a világ nagy szellemeivel mi érezzük állani magunkat, hazánkat hazául ajánlva föl nekik is, kiknek ha zajok az egész világ s otthonosakká tevén őket itt nálunk is. A világra szóló nagy

szellemek megértésében és méltánylásában mi sem akarunk elmaradni a többi világtól. Shakespeare és Göthe nálunk is itthon van, mint Rafael és Murillo, mint Mozart és Beethoven. Rövid néhány év óta másodszor történik most, hogy egy ily         „széles e világ hazájú" nagy szellemnek oly meghatottsággal s lelkesedéssel ülünk ünnepet,mintha kizárólag a mienk lett volna Shakespeare háromszázados ünnepét 1863-ban ünnepeltük; s íme Beethoven Lajos százados ünnepét e napokban tartottuk meg. Az ünnepben elől ment, mint illik is, a művészet csarnokához, — a nemzeti színház; és pedig nemcsak az opera, hanem a dráma is. Az első nap, dec. 14-én, Göthe „Egmont"-ja adatott emlékére, mely tragédiához ő hasonlíthatatlan drámai zenét irt; a következő nap, dec. 15-ke, az operáé levén,

ez Beethoven egyetlen nagy dalművével, „Fidelio"-val ülte meg a mester emlékezetét…Dec. 16-kán a kilencedik szimfóniáját, és hegedű

koncertjét hallottuk a redout nagy teremében…. Van Beethoven Lajos Bonnban, a Rajna mellett született 1770. dec. 17-én. Poroszország, melyhez szülővárosa most tartozik, nem számíthatja őt szülöttei közé. Nemcsak azért, mert — mint a neve előtt álló van mutatja — családja hollandi eredetű, hanem, mert születésekor még Bonn nem volt Poroszországé, hanem a kölni érsek választófejedelem tartományához tartozott.

Beethoven atyja a választó-fejedelem Ágost-Kelemen udvari zenésze volt…Megtanította zongorán és orgonán játszani…. Magasabb zenei képzést a fiatal Beethoven nem kaphatott atyjától de Miksa-Ferenc érsek s választó-fejedelem (Kelemen Ágost utóda), őt már 12 éves korában maga költségén taníttatta s mesterei korán kifejtették tehetségét. 16 éves volt, midőn először fordult meg Bécsben, hol akkor Mozart és Haydn uralkodtak a zene-világban. Mozart játszani hallván öt, megjósolta jövendőjét; „erről a fiatal emberről, monda, egykor sokat fog beszélni a világ."

 

 

 

 

 

Beethoven Lajos.

 

 

A bécsi zenevilág, akkor a zenei világ középpontja, azután csak oda vágyott vissza… Végre, 1792-ben teljesült lelkének e hő vágya s állandóan Bécsbe költözhetett. Itt Haydn, Schenk, Albrecht Berger tanították őt a zeneszerzés tudományára. Harmincöt évig élt Bécsben, 1826. március 26-án bekövetkezett haláláig. Hosszú sorát készítette el a zeneműveknek… Operát, csak az egy Fideliót írta. Nyitányai, négyesei, szonátái, néhány egyházi zenéje („Krisztus az olajfák hegyén" című oratóriuma s két miséje) mindenek fölött pedig kilenc nagy szimfóniája, szerzeményei számát épp oly nagyra emelik, mint műbecsben páratlanok… Kitűnő házak szívesen látott vendége lett. A legelőkelőbb pártfogói támadtak: Rudolf főherceg, Lichnovszky Károly herceg és neje, Lobkovicz herceg s a Bécsben élő magyar főurak közül Brunszvik és Erdődy grófok, kik jelentékeny évdíjakat biztosítottak neki…

Lelke belső történetének legnevezetesebb mozzanatai közé tartozik szenvedélyes szerelme Guicciardi grófnő iránt, mely azonban szomorú lemondásban ért véget, s különben is méla, sőt embergyűlöletre hajló kedélyét sok időre egészen földúlta. A szív meghasonlásának ez időszakában, a budai meleg-víz forrásoknál keresett üdülést, gyógyulást… Beethoven életének vonatkozásai hazánk földje iránt, nem maradtak nyom nélkül zeneköltészetében sem. A pesti redout- (német) színház számára két nyitányt irt, egyiket: az „Athénéi romok"-at, Kotzebue hasonló című ünnepi játékához, a másikat István királyt az említett színház megnyitására. A tárgy választása, mellyel megszégyenítette a magyar főurakat, kik szent István országának fővárosában német színház állítása mellett buzgólkodtak, — mutatja, hogy Beethoven, ki a francia forradalom szabad szellemében s eszméiben osztozott, ki „Hősi symphoniá"-jában a hősiség eszményi alakjául, német létére, a nagy Napóleont állította. Egmontban a köztársasági szabadság-mártírt s Coriolánban a római nagyság férfiját énekelte meg….A sors volt, a mi öt, önmagával s a világgal harcba állítván, leverte. Mint a titánt, ki egykor a sziklára láncolva, belsejét keselyűtől látta tépdestetni: a balsors egy sziklához láncolta öt is: tökéletesen süket lett. A zenészt hallásától fosztani meg: a sors legborzasztóbb gúnya. S Beethoven, kinek szívébe már zord és túl szigorú atyja ültette volt az embergyűlölet első csiráját, kit szerelmi csalódásai szíve mélyében halálosan sebeztek meg, — most elfordult a világtól, mellyel a hangok által közlekedett csak, — nem hallhatva többé sem a világ, sem önmaga hangjait.

Csak belsejében hallja az örök és dicső harmóniát, melynek saját lelke volt leggazdagabb forrása ... A harmóniát, mely most az égiek szimfóniájába olvadt föl s onnan örökre zeng, az. ámuló világnak.

 

Korompai gróf Brunszvik Teréz (eredetileg Brunswick) (Pozsony, 1775. július 27.Duka, 1861. szeptember 23.), magyar grófnő, az első magyarországi óvodák megalapítója volt…

Családja kapcsolatban állt Beethovennel.

 

 

 

1871. 07.

 

 

B. Eötvös József.

(1813—1871.)

…A febr. 2-án elhunyt Eötvös ritka ember volt, kiben az elme és a szív fényes tulajdonai oly mértékben találkoztak s oly összhangban egyesültek. Egyénisége rokonszenves voltának, éppen oly mértékben köszönheti eszméi diadalát, mint az igazságnak, mely bennük lakozott. Okoskodásai erős láncolatával, mellyel ellenfeleit sokszor megkötözte vitatkozásaiban, hogy nem mozdulhattak…Nem egyszer volt eset, hogy beszédét végezvén, a taps és elismerés azon oldalról is önkénytelenül felhangzott, mely ellen szónoklata nyilai intézve voltak. Harmincöt éves közpálya után, melyben folyvást a leghatározottabb pártállást foglalta el.

Elveiből soha egy morzsányit sem tett alku tárgyává. Annyi megtámadás, küzdelem és elkeseredett viták után sírba ment. Halála hírére barátot, s ellenfelet egy fájdalomérzés ragadott meg… Oly apának és nagyapának levén sarjadéka, kik a születési s hivatali arisztokrácia magas fokán állottak s udvari keggyel dicsekedhettek, természetes, hogy a ritka tehetségekkel felruházott ifjút, kiben a lángész már gyermekkorában ki-kilobbant, szintén a közpálya azon ösvényére óhajtották terelni, melyen maguk oly magasra emelkedtek…

A fiatal Eötvös ki is neveztetett a m. kir. udvari kancelláriához fogalmazónak, de neki a hivatali pálya nem kellett. A közéletre, sőt a politikai pályára készült, de más ösvényeket választott magának. A tudomány, az irodalom szabadabb ösvényeit. 1836—37-ben Németországot, Svájcot, Németalföldet, Francia- és Angol országot beutazta, visszatérte után egészen visszalépett a hivatali pályától. Csak az eperjesi kerületi tábla tiszteletbeli bírájának címét fogadta el s viselte néhány évig, hogy attól is a magán-életbe s irodalmi és politikai térre térve, tíz év múlva csodálatos események és sorsfordulatok következtében — egyszerre magyar miniszterré legyen…

 

 

 

 

 

 

 

Eötvös József

 

.

Az 1832/6-diki országgyűlésen, az ifjúság karzatán, mint hallgató vévén részt, egész lélekkel az akkor megindult reformeszmék zászlajához szegődött. Ó-konzervatív atyja, a tárnokmester, hagyományos családi politikája legkisebb akadályul sem szolgált a lelkes ifjúnak, hogy a legszabadabb, sőt tisztán demokrata irányt vallja magáénak. S midőn atyja, szerencsétlen gazdasági spekulációk folytán tönkre jutott s egész vagyonát elvesztve, királyi kegypénzre szorult, a gazdagnak született ifjún betelt a jóslat, hogy keze munkájával kereste kenyerét: mint író….

Írói pályája első szaka a költészeté volt… Költői diadalai legszebbikét a „Karthausi"-val ünnepelte, mely az „Árvízkönyv" I. III. és V. köteteiben jelenvén meg, a fiatal és nő-világot egészen meghódította. Ragyogó eszmegazdagságával valódi bámulatra ragadott a bölcsészi irányú költő iránt…Akadémiai emlékbeszédével Kölcsey F. felett, lépett a politikai irodalom terére…

Mint költő, mint publicista, s az 1840-diki országgyűlésen elfoglalván szákét, mint a főrendi ellenzék fényes tehetségű vezértagja, mindenütt a szabad eszmék s alkotmányos kormányzási formák bajnoka, küzdött, sorompóba lépve az ósdiság, előítéletek s önérdekek ellen. Legnyomósabb, s végsikerében történeti fontosságú lett b. Eötvös azon működése, melyet az 1843-ban Szalay kezébe átment „Pesti Hírlap"-ban kezdett meg. Kimutatta azt, hogy Magyarország regenerációjára az egyetlen biztos rendszer a parlamentáris felelős kormányzat. Cikkei tudományos-rendszerű munkává dolgozva „Reform" cím alatt jelentek meg, s ezeket részletes tárgyalások egészítették ki, ,,Teendőink" címen… „A falu jegyzője" nagy hatású regénye a megyei rendszer tarthatatlanságát tünteti fel konkrét történetekben. „Magyarország 1514-ben" pedig, közvetve a jobbágyság felszabadítását célozza: mind oly eszmék, melyek kellőleg kifejtve s a költészet minden eszközeivel a közérzésbe beoltva, nemsokára megoldást nyertek.. Bekövetkezett az 1847—48-ki pozsonyi országgyűlés. Kossuth Lajos ügyes és bátor föllépése segedelmével létesült az Eötvös által kitűzött állami és társadalmi reform. Magyarország új alkotmányának szellemi szerzőjévé ő lett. Az első magyar minisztériumba, mint kultusz- es közoktatási miniszter belépvén, több fontos törvényjavaslatot készített…A szomorú fordulat azonban, melyen az ország nemsokára átment, nem kedvezett a kivitelnek, a forradalom kigyulladása pedig lehetetlenné tevén további működését, Eötvös külföldre vonult. 1851-ig Münchenben lakott…Tudományos vizsgálódásainak eredményeit nagy művében filozófiai mélységgel és terjedelmes történeti és politikai tudománnyal adta, ily cím alatt: „A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra"

Ismét hazájába térvén b. Eötvös, hol a politikai tevékenységnek semmi tér nem nyílt, a szépirodalom felé fordult. Sikerült a Kisfaludy-társaságot föléleszteni halottaiból. Maga néhány szép beszéllyel s a „Nővérek" c. regénnyel lépett ismét az irodalom terére. Mint akadémiai szónoknak, Kazinczy és Vörösmarty felett tartott jeles beszédei sorakoztak méltóan a Kölcsey, Körösi Csorna és Reguly felett tartottakhoz. Mint a Kisfaludy-társaság elnöke megkezdte azon megnyitó beszédek sorozatát, melyeket éveken át részint itt, részint az akadémiában, mint ennek másod, majd első elnöke, tartott…

Az 1860. októberi fordulat ismét tért nyitott a politikai tevékenységnek. S bár az 1861-diki országgyűlés, melyben egy pár kitűnő beszéddel vett részt, látszólag eredmény nélkül oszlott el, a megindított mozgalmat többé megakasztani nem lehetett… Még egyszer megszólalt a „Nemzetiségi kérdés"- ben. Kihirdettetvén az 1865-diki országgyűlés, „Politikai Hetilap"-ot is alapított a felmerülendő — főleg a kiegyenlítési kérdések megvitatására.

A kiegyenlítés nagy munkájában, melyet Deák felirataival készített elő s érlelt meg, Andrássyval és Lónyayval, főképp Eötvös működött. Az új minisztériumban ismét a vallás- és közoktatási tárca jutott neki, melyet már 48-ban elfoglalt; de akkor keveset valósíthatott meg nagy céljaiból. A körülmények kedvezőbbek voltak eszméinek. A népiskolai közoktatás tárgyában hozott törvény soká fennmaradó emléke lesz Eötvös eszméinek és munkásságának… A népiskolai közoktatás emelését s általa a nép nagy tömegének a műveltség magasabb fokára emelését tartván, mint igazi demokrata, a legfontosabbnak. Iskolákat, tanító-képezdéket állított. Kevésbé képzett tanítók számára póttanfolyamokat rendezett, jelesebb tehetségűeket külföldi egyetemekre küldött, hivatali környezetéből egyeseket, tapasztalatok szerzése végett külföldön utaztatott, míg maga a népnevelés érdekében s eszméi terjesztése végett a haza különböző részeiben tett sikeres körutakat… A népiskolai alsóbb oktatás mellett a közép és felső tanodák reformját is nagy mérvben megindította

A zsidók emancipációjáról, mikor az nálunk még igen népszerűtlen eszme volt, irt a negyvenes években. Midőn a törvényhozás ismét lehetővé vált 1867-ben, egyike az első törvényeknek az izraeliták egyenjogúsítása volt. Létre hozta az izraelita kongresszust, hogy e felszabadított osztály saját kezébe vehesse egyházi és iskolai ügyei intézését. A görög-keleti egyházat is a teljes önkormányzat terére vezette a szerb és román kongresszussal. S végre a legnagyobb horderejű kérdést, a katolikus autonómia kérdését is ő mozdította meg. Eötvös mozgató szelleme, mely új eszmék felszínre s működésbe hozásában volt a legerősebb, nincs itt többé. Az űr, melyet hátrahagyott, soká fog tátongni betöltetlenül. S ki fogja öt pótolni az akadémia elnöki székében? De ha Eötvös a szónok, az író, az akadémiai elnök, sőt a miniszter is, egyenként mind pótolható volna is: összes egyénisége varázsát, eleven mozgató szelleme termékeny hatását nem fogja pótolva látni a nemzedék, mely diadalainak tanúja volt. Az ercsii kápolna körül, hol tetemei nyugszanak, évről évre kizöldül a pázsit, kinyílnak a virágok s égbe száll a lekaszált fű illata: de éltető szelleme csak az emlékezetben él s közvetlen melegítő és lelkesítő hatását fájdalmasan fogjuk nélkülözni.

-       á – r

 

 

 

 1871. 26.

 

 

 Dürer Albert.

 (1471—1528.)

Néhány hét előtt ünnepelte Németország egyik legnagyobb fia születésének négyszázados évfordulóját.*) A részvét, mely a tiszteletére rendezett ünnepélyeken — a Múzsáknak annyira ellenséges fegyverzaj utóhatása és a minden más érdeket elnyomó diadalmámor közvetlen befolyása daczára — ez ünnepélyt csaknem nemzetivé emelte. Tanúsítja ez, mily nagy tisztelettel viseltetik a négyszázados nagy név iránt a késő utód, menynyire fölfogja és méltányolja a befolyást, melyet halhatatlan fia hazája, kora és az emberiség művészetének fejlődésére gyakorolt. Dürer Albert neve ott ragyog a művészet nagy korifeusai közt, egy Rafael, Rubens, Murillo oldalán — fényt árasztva a korra, melyben élt, a nemzetre, melyhez tartozott, a városra, melyben született, nevekedett, működött és meghalt. E sok fényből nekünk, magyaroknak is jut egy sugár, s ha a művészet világpolgárias jellege már magában nem indokolná is, hogy a művészet ez apostolát a magyar közönség elé vezessük. A fény, melyet Dürer reánk is vet, bizonnyal igazolásunkra szolgálhat.

 

*) A Bécsben ez alkalomból tartott Dürer-ünnepélyről lapunk már f. évi 21. számában emlékezett, különösen kiemelve Dürernek Bécsben levő, jelesen az osztrák múzeum által e jubileum tiszteletére rendezett Dürer-tárlaton kiállított műveit

         T.L.

 

 

Dürer családja magyar eredetű, s nem, miként a német írók állítani szeretik, Magyarhonba beköltözött német gyarmatosok sarja. A vidék, hol e család tartózkodott, nyomát sem tartotta fenn a német kolonizációnak. A Dürer név német hangzása az akkori kor szokásaival megegyező gyakori névváltoztatások mellett (akkoron még nem létezett nemzetiségi kérdés!) ily föltevésre nem szolgálhat alapul. E nevet Dürer (az atya) Németországban töltött vándorévei vagy Nürnbergbe telepedése alkalmával vehette fel.

Dürer Albert elődei egyszerű magyar földművesek voltak. Nagyatyja, Antal ötvösségre szánta magát, Gyulán telepedett le s ott megnősült. E frigy első szülötte Albert volt, ki atyja mesterségét választván, azon idők szokása szerint, segédévei végeztével vándorlásra indult. Megfordult Mátyás fényes udvarában, de tanulási vágya tovább hajtotta. Fölkereste a művészet terén akkor oly virágzó Németalföld mestereit, s Németországot, mely mintegy új-kora előestéjén a vállalkozó szellem és tett-erőnek munkálkodásra gazdag tért nyújtott. A 28 éves Albert Nürnbergben települt le 1455-ben, s annyira megnyerte nagyhírű mestere Haller Jeremiás tetszését, hogy ez — a büszke patrícius —a jövevény és egyedül művészetére támaszkodó segédnek adni nőül leányát. Albert ekkor már 40 éves volt, de hogy még testben, lélekben erős és ernyedetlen, tanúsítja, hogy e frigynek 18 magzat volt gyümölcse. Az atyának hő vágya, „hogy gyermekeit jól nevelné föl, hogy Isten és emberek előtt kellemesek lennének," teljesedésbe ment. E 18 közt a festő Dürer Albert a harmadik volt. Születési éve 1471; napjára nézve május 20 és 24-dike közt ingadozik a vélemény, szülővárosa i4-ikét vette születése ünnepéül. Albert atyja házában gondos polgári nevelésben részesült, s bár atyja ötvösségre szánta volt, nem mulasztotta el tehetséges fiának humanista irányú oktatást adni, úgy hogy az kortársai, például a nürnbergi gimnázium rektora, Camerarius Joakim tanúsága szerint a kor műveltségének színvonalán állott, sőt a tudományok egyik ágában: a mértanban és hadmértanban nevezetes, ez utóbbiban úttörő műveket hagyott hátra. Hajlama a festészethez vonzotta s belátó atyja engedett e hajlamnak. Nürnberg akkortájban legnevezetesebb festőmesteréhez: Wohlgemuthhoz adta fiát kiképeztetésre. Itt nyerte Albert a technikai ügyességet, az ecset és véső gyors és biztos kezelését, melyeknek később annyi hasznát vette, többet, mint a valószínűleg ugyancsak mesterének kissé üzletszerű irányával elsajátított nagy és sokszor a művészi érték rovására eső termékenységnek.

 

 

 

 

 

DÜRER ALBERT.

 

Dürer 1490. húsvétján indult első vándorútjára, melynek részleteiről nem sokat tudunk. Négy év múlva visszatért, tapasztalatokkal gazdagon, világot és embereket látva. A céhrendszer szabályai szerint „remekművet" készített (ennek tárgya Orpheus volt, dühöngő Bacchans-nőktől üldözve) és mesterré avattatott fel. Atyja már előbb keresett számára nőt, s mint Dürer mondja: „mikor haza jöttem, Frey János atyámmal alkudott és nekem adta leányát Ágnes névvel, és adott nekem 200 forintot." Mennyi szenvedés, mennyi zaklatás forrása lett reá nézve a szép Ágnes! Kortársai valóságos Xantippének rajzolják, ki férjének minden óráját megkeserítette, s öt — mint Pirkheimer, Dürernek legjobb, leg-nemesebb barátja s pártfogója írja — kora sírba vitte „marcangolván szívét és oly mód kínozván, hogy innen mielébb eltávozott." Családi élete csak keserűséget szerzett Dürernek. Lelkének egész hevével a művészet ápolására adta magát, ez pótolta annak örömeit is. Rajzolt, festett, metszett rézben, s fa- és kő-faragványokat készített. Műveiért nem kapott illő jutalmat, s így kivált atyja halála után családi életének nyomorához még anyagi zavarok is járultak. 1505-ben Pirkheimer tanácsára és segítségével Velencébe utazott. A közönség és műbarátok a művei után már ismert nevű művészt lelkesedéssel, olasz kollegái kevés kivétellel, irigységgel fogadták; Dürernek attól is kellé tartani, hogy e kenyérféltő népség életére tör. Nagy kortársa Rafael, a legnagyobb olasz festő, talán éppen, mert olimposzi magaslatáról nem lehetett földiek versenyétől félnie, szeretettel, tisztelettel viseltetett idegen kollegája iránt. Midőn ez vízfestésű képét ajándékozta az urbinoi mesternek, Rafael viszonzásul saját arcképét festette és küldte el Dürernek. Olaszországban tartózkodása alatt Dürer ecsetje sok kitűnő műnek adott életet; számos megrendelést kapott, sőt a velencei tanács 200 arany évi fizetést ajánlott a művésznek. A szabad életet, minél távolabb élete párjától, mint leveleiből kitűnik, nem kevéssé szerette, de az olasz festők üzelmeit, agyarkodását megunva, 1507-ben visszatért Nürnbergbe s ott maradt 1520-ig, mely időbe esik művészetének fénykora, azon halhatatlan művek, melyek számára a legnagyobb művészek Pantheonjában szereztek helyet. Műtermében számos tanítványt foglalkoztatott, hazája városaiból, fejedelmeitől tömegesen érkeztek megrendelések; élete dicsőségben, tiszteletben gazdag volt. Miksa császár udvari festői ranggal, nemesi címerrel, adómentességgel és 100 forint évdíjjal ruházta fel. Miksa halála után utóda V. Károly fölkeresésére indult, hogy e javadalmakat az új császár által is megerősíttesse. V. Károly Németalföldön tartózkodván, Dürer oda utazott, magával vitte nejét is. A már akkor nagynevű művész útja valóságos diadalmenet volt, az akkori virágzásában álló Holland művészei, tudósai vetélkedtek az utazó művész fogadásában, a városok tekintélyes évdíjjal igyekeztek őt maradásra birni. Brüsszelben megnyerte a helytartónő kegyét, kinek ajánlatára Károly császár öt minden előbbi javadalmaiban és kiváltságaiban kegyelmesen megerősítette. Ez uralkodón és elődén kivül Ferdinánd magyar király és „bölcs" Frigyes szász választófejedelem voltak legnagyobb védői és fejedelmi pártfogói.

Nürnbergbe visszatérése után még 7 évig élt szülővárosában, tevékenyen, lankadatlan hévvel alkotva, a házi élet zaklatásai ellen kora legjobbjainak barátságában, tiszteletében találván vigaszt. E korszakban művészete tetőpontjához, élete végéhez közeledett; hires négy apostola (jelenleg Münchenben, talán minden festménye közt legremekebb) számos kitűnő rézmetszete, három nagyobb tudományos munkája: a mértan, a hadmértan köréből és az emberi test arányairól e korba esik. — De míg szelleme ifjúi erővel, a művészet iránti ernyedetlen hévvel munkált, alkotott, tervről tervre szállott, a porhüvely — mely ez alkotó szellemet boritotta — megtört; a lassú sorvadásnak, a föl-föllobbanó lángnak, az élet mécsnek kialvása vetett véget; Dürer mint hős halt meg, tetteinek mezején, diadalainak, terveinek közepette. Sírkövére 1528. április 6-ka van írva. A művészet géniusza gyászt öltött, Dürerben leghűbb bajnokát, legjelesebb apostolát vesztette el, de szelleme fennélt tanítványaiban, az általa kitűzött és követett irány érvényre jutott, emlékét hálával ünnepli meg a késő utód. Oly alaknak, milyen a Düreré, nem árthat az idők moha, magasan emelkedik ki századok porából… A mi Dürernek befolyását a művészetre és művészettörténeti állását illeti, speciális német jellegét tagadni nem lehet; egy pillantásbármely művére meggyőződhet erről, ő a reformációt megelőzött szellemi forradalom korszakának egyik harcosa, a gazdasága s polgári erényei által virágzása tetőpontjára jutott Nürnberg fénykorának legnagyobb polgára volt. E kor minden téren gazdag volt nagy férfiakban s méltán nevezhető a regeneráció korának. Olasz- s Németországban oly szellemi életnek, a művészet és tudományok oly virágzásának korát jelenti, melynek nyomait egy 30 éves vérengző háború sem volt képes kiirtani. A művészetben a renaissance , a tudományban a reformáció kora ez. Dürernek fő érdeme a régi német iskola hiányainak fölismerésében és mellőzésében áll; a ki e régi képek idomtalan, feszes alakjaira, természetellenes színezésére emlékezik, nem kicsinyelheti a törekvést, mely e ferdeségek kiirtására irányult…

Mellékelt képünk Dürer saját olajfestménye után készült, melyet a művész 1500-ban élte 29 éves korában tükörből festett magáról. A kép jelenleg München képtárában van s Dürer minden arcképe közt legismertebb, legnépszerűbb. Mennyi emelkedettség van e férfias vonásokban, menynyi nyugodtság e szemekben, mennyi költészet e képen! E homlokot a művészet geniusa illette csókjával, ez arcvonásaiból az alkotó szellem sugara tör elé, e szemek a lángész tükrei. — Illő, hogy mi is egy porszemmel járuljunk annak emlékéhez, kit más nemzet nevez ugyan magáénak, de ki a mi vérünkből való vér. E férfi nemcsak az övék vagy miénk, hanem az összes emberiségé, mindnyájunké. „Művész hazája széles e világ!"

T. L.

 

 

1871. 30.

 

Bölöni Farkas Sándor.

(1795-1842.)

 

Az észak amerikai utazó — e néven volt ismeretes e férfiú, kinek a kolozsvári temetőben majdnem harminc év óta porladó alakját ez arcképpel és életrajzzal ismét felelevenítjük. „Észak amerikai utazó" áll neve után az emlékoszlopon, mely a gróf Kendeffy Ádám díszes síremléke közelében található. Életének fő eseménye, Észak amerikai utazása s ez utazásáról írott könyve volt. Az ő korában, mely a jelen század első felébe esett, még ritka esemény volt, hogy magyar ember a föld túlsó oldalát megutazza. Irodalmunk és általában közéletünk akkori állapotában a B. Farkas Sándor könyve, abban letett tapasztalatainak, észleleteinek s egész felfogásának összege valódi esemény volt. Ma már alig tudnók megszámlálni azon hazánkfiait, kik Washington szabad földjét látták, kivált mióta egy nagy vihar hazai életünk terebélyes fájának leveleitől sokakat sodort a tengeren túlra is… Eszméi, melyeket majd negyven évvel ezelőtt tett papírra, ma is becsületére szolgálnának bármelyik emelkedett lelkű publicistánknak. Megjelenésekor a még zsenge éveit élő tudós társaság 200 aranyos nagy jutalmával tüntette ki…

1795 végén született (napja tudva nincs, de december 14-én kereszteltetett) Bölönben, a székelyföld Miklósvár-székében. Atyja Zsigmond közép vagyonú nemes székely volt. Egyik őse a kuruc világban szerepelt. Unitáriusok voltak, s a fiú e puritán felekezet kolozsvári főiskolájában 10 éves korában kezdte a gimnáziumi tanulmányokat…A mindenütt buzdító Kazinczy Ferencz szemét is magára vonta, ki az ifjút Wesselényi Miklósnak, az apának ajánlotta, s ez öt fia, az apjánál is nagyobb Miklós mellé adta társul, hogy együtt menjenek joggyakorlatra a marosvásárhelyi királyi táblához. A két ifjú közt a szellemrokonság meleg barátsága fejlett ki s kölcsönösen hatottak egymás értelmi és erkölcsi fejlődésére, méltók egymáshoz mind végig.

Először a királyi testőrségre vetette szemét; a fiatal írót a Bessenyei és Barcsay példája vonzotta. Gyönge egészsége nem engedte megvalósulni szándékát s ő a közhivatali pályára lépvén, 1817-ben az erdélyi királyi kormányszék tiszteletbeli jegyzői közé esküdött föl… E pálya nem kecsegtetvén reménnyel — ismét a testőrségre gondolt. Bécsbe ment, a katonai törvények tanulmányozására adta magát, majd az udvari kancelláriára vetődött… 600 frt fizetése volt 1838-ban, 21 évi hivatalnokoskodás után jutott el ide. Testi és lelki ereje javát a hivatal poros aktái közt pazarolta el, ritka lelkiismeretességgel

 

 

 

BÖLÖNI FARKAS SÁNDOR.

  

 

Fő okát Farkas Sándor mellőztetésének s alacsony helyzetben maradásának okát abban találjuk, a mi öt naggyá tette valóban: szelleme szabad irányában, s amerikai republikánus érzelmeiben. Akkor a kormány előtt bizony nem szolgálhattak jó ajánló levélül egy alárendelt hivatalnoknak, bármily kifogástalanul teljesítette is kötelességeit. Az észak amerikai utazó nem emelkedhetett a bürokrácia pályáján….

Költői kísérletekkel kezdte ö is, mint talán kivétel nélkül minden író. Zsengéi felkeltették Kazinczy figyelmét…. Saját szerzeményű könyvtára majd minden világhírű írót egyesített magában az ókor klasszikusaitól, Shakespeare-ig és Goethe-ig… Kazinczy példája s útmutatásai nyomán, kitűnő írók fordításai által képezte magát… Fennmaradt levelezései bizonyítják: nemcsak, mily érdeklődéssel viseltetett minden irodalmi mozzanat iránt, hanem azt is: mily józan eszméi, mily megállapodott ítélete, mily nemes ízlése volt ez irányban. Az akkor még alig fejlődő időszaki s hírlapi irodalom fontosságától áthatva, Pethe Ferenccel s a korán elhunyt Kelemen Jánossal (az „Aglája" szerkesztőjével) amannak folyóirata átvétele s újjá alakítása iránt alkudozott…Az ö agyában fogant meg először egy ismeretterjesztő népszerű újság eszméje. Annak tervét részletesen kidolgozta, s ez alapon létesült később az első Vasárnapi Újság, a Brassayé, a legjobb néplap a maga korában. Még nevezetesebb Farkas Sándor irodalmi előkészületei közül Erdély története, melynek megírásán évekig dolgozott. Az anyaggyűjtésen túl egy nagy becsű töredék maradt fenn…

Ily előkészületek után először Ázsia volt a célja; a Körösi Csorna példája után őseink eredethelyét keresni. Majd a múltnál gyümölcsözőbbnek ismerve föl a jelent s egy kétes becsű történelmi fölfedezésnél, a politikai és szabadsági intézmények közvetlen szemléletét s ismeretét: Amerikai utazásra határozta el magát. Gróf Béldi Ferencz barátja s tiszteletbeli titkár a főkormányszéknél, nyugati Európába készült szintén s Farkas Sándor a vele való utazhatásra kért engedélyt. Másfél évre terjedő szabadság-idő adatott mindkettőjüknek Olasz-, Francia- és Angol országba utazásra. Amerikáról szó sincs a fejedelmi engedély-levélben. 1830. októberében indultak útnak, s Pesten, Pozsonyban (a diétán), Bécsben meg-megállapodva, december 2-kán érkeztek Parisba….Majd Anglia nevezetesebb pontjain három hónapig időzve, július 27-kén léptek a Columbia hajóra, s indultak a londoni kikötőből Észak Amerika felé. Másfél év múlva, 1831. dec. 14-kén léptek ismét Európa szárazára, Havre de Graceban s 1832. január 15-kén érkeztek Bécsbe.

Farkas Sándor utazása egész idejéről részletes naplót vezetett, melynek terjedelmes kézirata ma is fenn vanA mű csak sok akadállyal küzdve láthatott (1834-ben s második kiadása 1835-ben) világot…Csak kormányszéki engedély-levéllel lehetett olvasni!

Gróf Széchenyi István leveléből e pár sort kiíunk, melyet a szerzőhöz intézett: „Mely kimondhatatlan kellemes pillanatokat éltem amerikai utazásának olvastában, nem magyarázhatom. Bár lettek volna órák, napok! De kezembe véve a drága könyvet, többé nem tehettem félre. Hála a mindenhatónak, hogy ez a könyv világra jött…"Társadalmi úton sok kitüntetés érte. Az akadémia, a nagy jutalmon kívül, tagsággal is kitüntette; a deési kaszinó aranyozott ezüst serleggel, az nagyenyedi tiszteleti tagsággal, a fehérvári aranytollal tisztelte meg. Sőt az erdélyi országgyűlés, az egyik ítélő-mesteri helyre, az unitáriusok részéről, fölvette öt… A kolozsvári kaszinó alapítása az ő érdeme leginkább. Első volt, kinek agyában az erdélyi múzeum eszméje megfogamzott s annak tervét részletesen ki is fejtette; valamint a népújságét is, melyről már fentebb emlékeztünk. Nemzeti vívó-iskolát részvényekre alapítva létesített. Nagyrészt vett a kolozsvári zenede létrehozásában; s a nemzeti (kolozsvári) színház ügyeinek országos rendezésében.

Beteges, gyönge testalkata, az erő és idegfeszítő munka, tanulmány, túlhajtott tevékenység által megtörve, alig 47-éves korában sírba hanyatlott. Halálát a főkormányszékkel a tartományi kancellár hivatalos száraz jelentésében azzal tudatta, hogy, Bölöni Farkas Sándor valóságos fogalmazó (1842) február 2-dikán meghalt s fizetése megszüntetendő."  De barátai, tisztelői (családja nem volt) díszes követ emeltek porai fölé…Az Észak amerikai utazó könyve ma sem avult el s az eredeti kéziratból most egy teljes kiadást bocsátani közre: jó szolgálat volna irodalmunknak.

-á – r –

 

BÖLÖNI FARKAS SÁNDOR: UTAZÁS ÉSZAK-AMERIKÁBAN - MEK

 

mek.oszk.hu/00600/00618/00618.htm‎

 

Bölöni Farkas Sándor. UTAZÁS ÉSZAK-AMERIKÁBAN. Méltóságos Béldi Ferenc úrnak, utazási emlékül tisztelete és barátsága jeléül ajánlja útitársa. Farkas ..

 

 

 

 

 

1871. 36.

 

Arad városa

 

Arad egyik legszebb jövőre hivatott városa az országnak. Sokan szeretik második városának mondani; de miután e nevet legalább hat-hét más vidéki város is követeli magának, békésen oldom meg a kérdést, ha azt mondom, hogy Arad egyike azoknak a városoknak, melyek kettőzött lépéssel iparkodnak a főváros nyomába jutni. Annyi áll, hogy aránylag oly rövid idő alatt nem nyert az országban egyetlen város is oly hatalmas lendületet, mint Arad, tekintsük akár iparát, akár vagyonosodását, akár építkezések és szabályosodás általi szépülését. Vidéki városról, hol köztudomás szerint a haladásnak annyi természetes és tán mesterséges akadálya, s oly kevés előmozdító emeltyűje van: alig lehet nagyobb dicséretet mondani, mintha elmondhatjuk, hogy rövid idő alatt észrevehetően emelkedett, saját erején. Egy vidéki nagy város szépülése, épülése


mindig az életképesség bizonyítéka…Aki látta Aradot ezelőtt tíz évvel, alig ismerne reá. Bámulna a város messze látképén, mely köröskörül van ültetve ágaskodó óriási kéményekkel, melyek mellett a haladás szekerei elé mindenütt gőzmének vannak fogva. Ezelőtt alig említésre méltó szesz-, liszt- és keményítő-ipar, a tégla égetés, szesz-finomítás s gépi fűrészelés oly hatalmas virulásnak indultak, mely képes a gyáripar terén tekintélyes helyet biztosítani Aradnak. A Neumann-féle szeszgyár az egész országban ritkítja párját.

Pár évvel ezelőtt utcáin esténként lámpáknak csúfolt mécsek pislogtak; ma egy óriási gázgyár szolgáltatja világítását; ebben is elérte az első városok színvonalát. Kereskedése az ipar fejlődésével karöltve emelkedett, s mint különös ág jelentkezik a nagy kiterjedésű szarvasmarha-kereskedés. Nem megvetendő az épületfa, donga s készített bőrökkel való kereskedés, melyekből oly gazdag raktárai vannak, minőt nagy vidék alig mutathat föl.

Termékei értékesítésére oly csatornával dicsekedhetik, minő kevés városnak jutott. A gazdag vasúthálózat, mely egészen körül öleli a várost, három fő- és számtalan mellék-ágon szállítva a föld és az ipar terményeit a világ különféle piacaira. Van vízi-útja, a Maros, melyen a famunkák anyaga olcsón és nagy mennyiségben szállítható a fában dús Erdélyből. Földje áldott, búzája acélos és bora világhírű.

 

 

 

 

Arad főtere.

 

 

Ily áldásos helyzetben könnyen magyarázható azon lendület, mely Aradon rövid idő alatt észlelhető. Az is, hogy e varos lakosai, a jólét kedvező helyzetében, a művelődésre, szellemük s tehetségük képzésére is nagy hajlammal, s akarattal törekednek. Már jóval az iskolai új törvények előtt Arad városa melegen fölkarolta a tanügyet, s mind az elemi, mind a közép, úgy a leány-iskolákban egyaránt a kor követeléseinek megfelelő újításokat hozott be.

…A Maros parton líceum épül…a fő utca dísze a megyeház…Aradon tartják az orvosok és természettudósok XV. nagygyűlését…

-       r – n -

 

Arad (románul Arad, németül Arad, középkori latinul Aradinum) város Romániában. Az egykori Arad vármegye, ma Arad megye székhelye.

 

 

 

 

1871. 38.

 

Gróf Széchenyi Ödön.

 

E napokban (szeptember 16—19.) tartja Pesten az első magyar tűzoltó ünnepélyt a magyarországi tűzoltó egyletek összessége. A tárgy fontossága emberiségi, jótékony nemzetgazdasági szempontból, a tűzoltás férfiassága, sőt hősiessége egyaránt képesek nagy érdeket gerjeszteni általában a nemes vállalkozás- s különösen az említett napokon tartandó első ilynemű magyar ünnepély iránt. S az érdek, valóban úgy látszik, nem is hiányzik. Nemcsak az országban levő

összes tűzoltó egyletek , számra már harmincan, képviseltetik magukat az ünnepélyen, hanem számos külföldi egylet is, melyek a pesti központi egylettel összeköttetésben vannak. Ez az ünnepélynek nemcsak országos, de némileg nemzetközi jelleget kölcsönöz…

Gróf Széchenyi Ödön, a „legnagyobb magyar" másodszülött fia. Az ö föllépése előtt is volt hazánkban egypár tűzoltó egylet, s bár a magyar nép, — kivált az alföldi tősgyökeres magyar,—egylet nélkül is kitűnő tűzoltó. Az egész ügynek rendszeres életet az ő kezdeményezése s az a példás kitartás adott…A világ, már ifjan sokat követel az embertől, mindjárt apja mértékével mérik, tehát a legmagasabbal, s önkénytelenül feltolakodik a kérdés: méltó fia-e apjának? Közönséges halandókban elismerésre méltóknak talált érdemek és jelességek még nem elégítik ki a közvárakozást, s az ily módon bírált könnyen alul marad a közvéleményben tulajdonképi érdemén is.

A fiatal gr. Széchenyi Ödönnél ez az eset csak félig áll. Ő nagy nevű apja sok oldalú működési köreiből, minden tért és érdeket átölelő nagyszerű szellemi hatékonyságából, szerencsés tapintattal csak egy kisebb részt választott ki … Értjük ezen a sport és az anyagi érdekek, s ezek közt is különösen a technikai vállalatok mezejét.

 

 

 

 

GRÓF SZÉCHENYI ÖDÖN.

 

 

Gróf Széchenyi Ödön 1839. december 14-kén született Pozsonyban. Iskoláit Sopronban végezte, a közidőket pedig részint Cenken, részint Bécsben töltötte, a családi körben. 1848 után a nagy gróf Bécsbe, majd Döblingbe vitetvén, Ödön, ki akkor még csak 10 éves volt, az iskolán kívüli időt többnyire atyja mellett töltötte… Iskoláit végezve, atyja kívánatára, nagyobb külföldi utazást tett. Az 1860. húsvét reggelén bekövetkezett véres katasztrófa után, a családi gyász visszavonult hónapjai leteltével, 1861 elején Ödön gróf is Pestre költözött s a 21 évét alig betöltött ifjú, szerény kezdeményekkel bár, csakhamar fellépett a közélet s tevékenység terére

kitüntetv

A sport mulatságos, bár szintén erőedző s kitartást igénylő, gyakorlataival azonban nem elégedett meg. A hajózást elméletileg és gyakorlatilag oly szorgalommal tanulta, mintha abból akarna vagy kellene megélnie. Hajókapitányi vizsgát tett le s több ízben önkénytes szolgálatot tett a dunagőz--hajózási társulat gőzösein. Nemsokára még fontosabb kezdeményezések közepette találjuk. A gőzkompok eszméje, melyek addig, mig a lánczhid egy vagy két hasonlóval nem száporittatik, a személy- s különösen a teherszállítást közvetítené a testvér-fővárosok, illetőleg az innenső és túlsó Dunapart közt, ez eszme soká és komolyan foglalkoztatta; sbár még eddig nem sikerült életbeléptetése, úgy látszik nem soká fog az elmaradni s kezdeményezése folytán a kormány fogja az ügyet a jövő tavaszszal kezébe venni.

Még sokkal fontosabb, s már a legszebb sikerrel is koronázott vállalata a budai vároldalon fölvezet) gőzsikló, melyet — mig készült — sokan lehetetlennek tartottak, sokan gúnyosan kinevettek, sokan — ha létesülne is, esküdtek, hogy nyakukat reá nem bizzák, — s melyet ma mindenki örömmel s félelem nélkül használ, miután biztossága minden próbát kiállt, s gyors, olcsó, kellemes, minden tekintetben czél-szerü közlekedési eszközül bizonyult a vároldal meredekén. Bár a vállalat kivitelét időközben egy részvény-társulat vette át, köztudomású, hogy Széchenyi Ödön annak nemcsak kezdeményezője, hanem a kivitelben is legfőbb részese; a gözsikló elvál-hatlanul az ö nevéhez van kötve.

Alig van azonkívül is részvény-vállalat anyagi téren, melynél nevével nem találkoznánk. Hogy többet ne emlitsünk a dunaparti „Hungária" nagyszerű részvényszálloda létrehozásában is egyik fu részes volt. Számos vállalatnál kezdeményező, vagy egyik alapító.

De kétséget nem szenved, hogy legfőbb érdeme épen azon nagyszerű társulás és vállalkozás megteremtésében áll, a melynek alkalmából most is vele s egyéniségével és még rövid múltjával foglalkozunk: értjük a magyarországi tűzoltó-ügyet

Első^ felléptétől fogva kiváló előszeretettel foglalkozott e szintoly férfias mint nemes emberiségi ügygyei, hogy ugy szóljunk a sport e legnemesebbikével. Csakhamar átlátta, hogy e részben alapos előtanulmányokra van szüksége, hogy e fölötte elhanyagolt tért hazánkban kellő mérvű virágzásra emelje, mely a müveit világ e nemű intézményeinek színvonalán álljon. E végből már a hatvanas évek elején nagyobb utazást tett külföldre s különösen Angliába, hol a tűzoltás, mint annyi más egyéb is, a legjobb lábon áll. Itt a tűzoltó egylet iskolájába, majd közemberei közé beállva, mind az elméleti képzettséget, mind a teljes gyakorlatot elsajátította s a tűzoltás minden fogásaival és teendőivel, azonkívül a tűzoltó egyletek legczélszerübb szerkezetével megismerkedvén, azután még Európa többi fővárosaiban is kimeritőleg tanulmányozta a tűzoltási ügyet s e részben teljes képzettséggel tért vissza hazájába. Itt megalapította a fővárosi tűzoltó egyletet, mely az ország több vidékein is hasonló egyletek létrejöttét eszközölte, s most épen azon a ponton áll (s ez a jelen ünnepélyek gyakorlati jelentősége), hogy országosan szervezkedjék, mindenütt fiók egyleteket létesítsen s az ország minden városában és nagyobb községében szervezze e fontos ügyet.

Csaknem tiz évi fáradozással, valóban elismerésre, sőt tiszteletre méltó eredményt sikerült kivivhi gr. Széchenyi Ödönnek. Ö sem fáradságot, sem költséget nem kiméit. Egymaga áldozott ez ügyért, mely mindenki köz ügye; nagyszerűen szervezte s közvetlenül maga vezeti, mint parancsnok

a fővárosi tűzoltókat; egy pár nagyobb tüzeset alkalmával, legközelebbről a nemz. szinház melléképületében kiütött s e féltett közintézetünket oly vészesen fenyegető tűzesetnél is, ügyességének, lélek-éberségének, a veszélyt, sőt halált megvető férfias bátorságának kitűnő példáit adta. Hogy a parancsnok (mint a nagy hadvezérek szoktak) példát adjon az éberségben, készségben, nélkülözésekben, csapatának fő őrhelyén, egy kis szűk őrszobában lakik, egy szőr-díványon hál, s mint közkatona él társai közt.

Az egylet, melynek élén áll, már a haza határain túl is el van ismerve; több mint tizedfél száz külföldi hasonló egylettel van egyenes összeköttetésben; bár uj vállalat: egészen be van fogadva a nemzetközi közösségbe.

Gróf Széchenyi Ödön szerepléséről más szellemi érdekek terén, még nem szólhatunk. Mint a Deákpárt jelöltje a pestmegyei ráckevei kerületben kétszer lépett föl, de kisebbségben maradt. Van-e jövője a politikai téren? Nem tudhatjuk. De hogy gyakorlati tevékenysége ezután sem akar lankadni, arról meg vagyunk győződve. Közúti gőzmozdonyokkal legközelebbről tett, és eléggé sikerült kisérletei köztudomásúak. De most egy sokkal nagyobbszerü tervvel foglalkozik; ez nem kevesebb: mint hazánk fenállásának ezredéves ünnepére (1889) egy a naphoz méltó emlékmű létrehozása. A Gellérthegy-oldal szabályozására és lejt-méretezésére, kéjlakok és villákkal benépesítésére, a tetőn pedig egy méltóságos pantheon- vagy walhalla-szerü épület, s talán nemzeti katona-iskola felállítására, komolyan készítteti már a terveket, melyeket a közel jövőben be akar mutatni a fővárosi közmunkatanácsnak (melynek egyik tevékeny s szakértő tagja maga is). Ez lenne az ezredéves ünnep emlékmüve- Adja isten, hogy ezt is, és sok hasznos vállalatot létre

hozhasson még!

     a –r—

 

 

1871. 39.

 

A Nemzeti Színház tűzveszélye.

 

A Nemzeti Színházat, mindnyájunk e féltett kincsét fenyegetett tűzveszélyről, lapunk múlt számában emlékeztünk már. Midőn most az esteledő ég láthatárát piros fénnyel bevilágító iszonyúan szép jelenetet rajzban állítjuk olvasóink elébe: eddigi közleményeinkhez csak keveset kell adnunk. Olvasóink tudják, hogy a színház részére Radnótfáy igazgatósága idejében vétetett meg az a magas, ódon, raktárszerű épület, mely a régi füvészkert (most a vegytani intézet udvara), a Nemzeti Színház hátulsó (délnyugati) sarka és a szintén a színház által megvásárolt (Westermeyer-féle) nagyobb egyemeletes sarokház között állott. Az említett épület földszintjén Korompai kocsitára volt (s van ma is) bérben; az első, második emelet a színház díszlet-és ruhatárának helyiségéül szolgált, a padlás pedig Lehmann mester színfal- és díszlet-festő terméül volt berendezve. Belül minden csupa fa: famennyezet, falépcsők, fa-folyosók. Ez épület azelőtt nem ért közvétlenül a színházig; pár ölnyi üresség volt, hogy a tűz ne tudjon áthatolni. Szabálytalanságok sokaságát lehetett megállapítani…

 

 

 

 

 

A Nemzeti Színház díszlettárának égése

 

 

Az asztalosműhely tele volt forgáccsal és mindenféle éghető törmelékkel. Csak igazán az isteni gondviselésnek lehet köszönni, hogy az egész színház porrá nem égett.

 

No, persze, az isteni gondviselés eszközök által szokott működni a mai világban. Első szerencse volt az óra, melyben a tűz kiütött. Lehmann még festegetett műtermében, s egészen világos volt még kívül, a színészek együtt voltak már az előadásra készülve, midőn a tűz kiütött s rögtön észrevették. Ha éjjel üt ki: minden lángba borul, mielőtt észrevennék. Ha egy pár órával később üt ki, mikor a közönség a színházban van: borzasztó rágondolni is,  nálunk is, ama nem ritka jelenetek egyike következik be, melyekről iszonyodva olvasunk olykor, nagy és tele színházak égéseiről.

 

De még hatalmasabb eszközei voltak e szerencsétlenségnél a gondviselésnek: derék tűzoltóink. A lapok írják, hogy a színházi személyzet, a dráma legelőkelőbb tagjai, élükön az igazgatóval, nagy tevékenységet fejtettek ki az oltás körül. A veszély közepette oda érkezett gróf Andrássy miniszterelnök s a bájos csalogány Benza Ida* kisasszony is tettleges és élénk részt vettek a szivattyúzásban. Mind szép s dicséretes dolog; de mit érne, kivált ily nagyvárosi tűzesetnél, a legjobb akaratú igyekezet s önfeláldozás is, kellő hozzá értés, tűzoltó készülékek s fegyelmezett összműködés nélkül. Minden dicséret és magasztalás illeti meg tehát a derék tűzoltókat, kik — épen az országos ünnepélyeiket megelőző napokban — ismét megmutatták, hogy az igazi és komoly veszéllyel bátran,  és sikeresen néznek szemben.

 

A meggyulladt raktár-épület megmentésére gondolni sem lehetvén, a színháznak a tűztől elzárása volt az egyetlen ésszerű s ritka eréllyel és megfelelő teljes sikerrel ki is vitt feladat. A színház épületébe, a roppant erőfeszítéssel őrzött és védett éghető pontokon sehol sem kapott be a tűz. A ruhatár nagy része is megmentetett. A kár tehát csak az épületre (mely különben is újra építendő lett volna) és a díszletekre szorítkozott. E részben a kár valóban igen tetemes; nemcsak pénzértékileg, a mennyiben 30 ezer forintra tehető, (melynek egy része meg fog a biztosító társulatok által téríttetni,) hanem azért is, mert a hiány helyreállítása sok időt fog igénybe venni. Alig maradt ép díszlet azokon kívül, melyek éppen azon estére a színpadon voltak. A mi maradt is: fél-egészen maradt meg. A legszebb operai díszletek oda vannak. Lehmannak, ha tíz akkora volna s tíz keze volna: akadna elég munkája egy esztendeig. Pedig öt magát is igen érzékeny kár érte. Mintarajzai, s vázlatai — mind odaégtek.

 

Ismételjük: a tűzoltóknak köszönhetjük isten után, hogy ily aránylag olcsó áron szerzett tanúsággal menekülhettünk meg a sokkal nagyobb kártól és veszélytől. Fogjuk-e hasznát venni, itt s egyéb közintézeteinknél, a szükséges nagyobb óvatosságra? A színház részéről, b. Orczy vezérlete alatt, másnap küldöttség volt megköszönni gróf Széchenyi Ödönnél, mint főparancsnoknál, a tűzoltók buzgó és sikeres fáradozásait. Egyik biztosító társulat, mely a színház megmentésével tetemes kártól menekült meg, mint halljuk, ezer forinttal gyarapította a tűzoltók pénztárát. Megérdemelték, mind a köszönetet, mind a jutalmat.

 

 

*Benza Ida (1846–1880) drámai szoprán

 

 

 

1871. 47.

 

Gróf Andrássy Gyula

 

 

 

Gróf Andrássy Gyulának a magyar miniszterelnöki állásból a közös külügy-miniszterségre átlépése oly esemény, mely nemcsak hazánkat és Ausztriát közvetlenül érdekli, hanem egész Európára nézve nagy jelentőségű. Gróf Beust, ki öt évvel ezelőtt lépett arra a helyre, melyet most oly váratlanul kell elhagynia, kétségkívül nagy átalakulások megvalósítója, s nagy események hordozója volt a monarchiában. Az abszolút korszakból a jelenlegi alkotmányosra való átmenetben, az osztrák tartományok s a magyar korona országai között 1867-ben keresztülvitt kiegyenlítésben, melynek következménye a magyar alkotmány helyreállítása. A csaknem húszévi alkotmány szünet után nagy fénnyel végbement koronázás volt, tagadhatatlanul nagy része volt ez idegen országból importált államférfidnak, ki az uralkodó-ház és a birodalom érdekeinek a Magyarország érdekeivel ugyanazonosságát csakhamar átlátva, a kiegyenlítés parancsoló szükségességét fölismerve, összes tehetségeit és tevékenységét annak végrehajtására fordította. Sem ideje, sem helye hosszabb visszapillantást tenni itt s most Beust gróf diplomáciai pályájára; a szerepre, melyet mint közös külügyminiszter, az állásra, melyet különösen a porosz-francia háborúban elfoglalt. A legközelebbi események pedig, melyek végre bukását idézték elő, a Lajtán-túli alkotmány - viszály, a cseh követelések, Hohenwarth gróf kiegyenlítési tervei s azok meghiúsulása, mind sokkal újabb dolgok még s elevenebb emlékezetben vannak, mintsem szükség volna huzamosabban időznünk rajtok. Miképp követte Hohenvarth bukását elleneséé, gróf Beusté is, miképp történik, hogy ennek helyébe azon férfiú lép, ki ugyanazon politikát támogatta, melyet lelépő elődje: oly rejtély, melynek teljes földerítését a történelemre kell bíznunk. Bizonyos, hogy Beust gróf elbocsáttatását a fejedelmi kegy annyi nyilatkozata kíséri s az oly simán és kegy-teljesen történik, mint bukó nagyságé alig valaha, s hogy személyével épen nem bukik a politika, melynek csak imént sikerült fényes diadalt vívnia ki.  Gróf Andrássy Gyula lép helyébe, ki négy éven át, mint magyar miniszterelnök, s már előbb is a kiegyenlítési alkudozások vezetésénél magas politikai s diplomáciai képességének annyi bizonyítékát adta, hogy bátran elmondhatjuk, miszerint Ausztria kormányának élén századok óta nem állt hatalmasabb szellemű egyéniség, mint az, a ki ma lép ez annyi vihartól rongált, s még annyi vésztől fenyegetett hajó kormányrúdja mellé. Oly férfiú, ki a politikai és diplomáciai képességet oly tiszta jellemmel és kétségbevonhatatlan hazafisággal párosítja, melyet még ellenfelei is hangosan elismernek, mely elismerésnek maga Kossuth Lajos is éppen e napokban találta alkalomszerűnek kifejezést adni

Gr. Andrássy Gyula eddigi életének számtalanszor leirt, s e hazában mindenki által ismert adatait ismételni merőben feleslegesnek tartjuk. Magyarország legrégibb s legelőkelőbb családjainak egyikéből származott. Egészen fiatal korában kitűnt már ritka tehetsége által. 1847-ben (huszonhárom évvel) országgyűlési követ, 1848-ban főispán, 1849-ben a forradalmi kormánynak a portánál rendkívüli követe, s mindjárt reá száműzött volt. Hazájába visszatérve az 1860-ban neki a Vay-kormány által fölajánlott főispánságot visszautasítva, az 1861-diki országgyűlés alsóházában foglalt helyet. Az alkotmánykövetelő felirati vitában a legszellemdúsabb és legjelentékenyebb beszédek  egyikét tartotta.  l865/6-ban a képviselő-háznak Deák után a leghatározottabb egyénisége, s 1866 végén a megindult kiegyenlítési tárgyalásokat Deák-, Eötvös és Lónyayval együtt ő vette kezébe, a visszaállított alkotmányban a kormány-alkotással bízatott meg, s első miniszter-társai közt most is ö az utolsó, ki helyét elhagyja vagy változtatja.

 

  

 

 

GRÓF Andrássy Gyula

 

 

1867. június 8-kán ő tette fel a király fejére, a nemzet örömriadásai közt a koronát. Azóta a király tanácsában ö foglalja el a legelőkelőbb helyet. Háromszáz év előtt teremtett, de először az 1867. XII. t. c. által szabályozott sajátlagos állami helyzetünknek következése, hogy Magyarországnak nemcsak saját ügyei intézésére, hanem a közös uralkodó alatt álló többi országok sorsára is lényeges befolyást kell gyakorolnia. Az egy uralkodó alatt álló egész monarchia külügyi, jelesen európai szerepét az, ki az államot a külfölddel szemben képviseli, a külügyminiszter, csak a monarchia mindkét felét képviselő két kormány befolyása mellett vezetheti. Hogy azonban Magyarország Ausztria külügyi politikájára még soha oly befolyást nem gyakorolt, mint Andrássy gr. miniszterelnökségének most lefolyt négy esztendeje alatt, ezt kétségkívül nemcsak a szabályozott államjogi helyzetnek, hanem gr. Andrássy egyéniségének is lehet tulajdonítani. Lángesze, nagy tehetsége, határozottsága és meggondoltsága, párosul ama szerencsés helyzettel,

hogy bár itthon a parlamentben nevezetes kisebbség áll vele szemben, de külpolitikája érvényesítésében az egész ország csaknem pártkülönbség nélkül áll háta mögött. Ritka személyes tulajdonai neki minden érintkezéseiben fölényt biztosítanak: mindez együtt tette kétségkívül, hogy bár oly férfiú állt a külügyek élén, mint gróf Beust, de az állam külpolitikájában is a magyar miniszterelnöké volt mindig az utolsó döntő szó.

Nem akarunk ez alkalommal részletesen szólni arról, mit tett gr. Andrássy, mint magyar miniszterelnök; elég a honvédség intézményére utalnunk, melyet megteremtett s aránylag rövid idő alatt….Mit tehetett volna még, ha ideje és ereje legnagyobb részét épen a magyar miniszter elnök tulajdonképi teendőin kívül eső teendők nem foglalják el, s nem lett volna egyszersmind ő Felsége oldala melletti s közös külügyi miniszter is. De az elől nem hunyhatunk szemet, hogy úgy az általa, (a kiegyenlítés által) teremtett államjogi helyzet, mint az ö rendkívüli súlyú egyénisége eszközölte azt, hogy e lefolyt négy év alatt a monarchia súlypontja mindinkább és inkább Magyarország felé siklott, és pedig minden rázkódás nélkül, a mi azelőtt lehetetlennek látszott.

A súlypont békés, csöndes, lassú, de annál biztosabb —"mert természetszerű s erőszak-mentes — áthelyezkedésének adatik kézzel fogható kifejezés, midőn a monarchia közös külügyminiszteri állására (mellyel a közös minisztérium elnöksége s a császári ház minisztersége is van összekötve) gróf Andrássy Gyula emeltetik. Századok óta, mióta az osztrák ház lett Magyarország uralkodó háza, az első eset: hogy magyar ember ily állást foglaljon el a korona tanácsában. Azelőtt is voltak magyarok a bécsi kormányban s voltak kitűnő állásban ott; de tulajdonképp németekké lettek, vagy is osztrákokká, mielőtt odajutottak. A háromszázados hagyományos politika követelte ezt, s alóla nem lehetett kivétel. Az első eset, hogy magyar ember magyar maradhasson, az első helyen a bécsi trón mellett. Mert ma már nem Magyarország súlypontja van Bécsben, mint volt háromszáz évig, s nem Bécsből intézik Magyarország sorsát, hanem Magyarország saját súlypontja visszanyerésén kívül, egyenlő súllyal hat az egész monarchia sorsának eldöntésére s minél széthúzóbbak a különböző ható erők a Lajtán-túl, annál döntőbb az egy irányban ható súly a Lajtán-innen. Hogy Magyarország a túlsúlyt, mellyel ma a monarchia sorsára hat, állandóul megtarthassa: egyedül tőle függ. Össze kell tartania s hatályát egy irányban érvényesítenie.

 

-       r -

 

 

1906. 49. / címlap/ Andrássy Gyula lovas szobra 1889-1893
márvány, bronz (Budapest)

 

A kiegyezés miniszterelnökének szobrát maga Ferenc József avatta fel 1906. december 2-án az Országház déli szárnyánál. A márványból készült talapzat két oldalát egy-egy bronz dombormű díszítette, amelyek az 1867-es koronázási ünnepség, illetve az 1878-as berlini kongresszus eseményeit örökítették meg. A szobrot 1945-ben, a Kossuth híd építése miatt lebontották. Helyére 1980-ban a Marton László által készített József Attila szobor került.

 

http://www.irodalmiradio.hu/femis/muveszetek/4muveszek/z_men...

 

 

*  *  *

 

1871. 52.

 

Kepler.

(1571-1629.)

 

 

A nagy embereknek, ha semmi más érdemük nem volna is, mint az, hogy példát adnak az utókornak, — megérdemlik mindig az utódok tiszteletét. Az élet azon nehéz küzdelmeiben, midőn a minden felől fölzúduló habok minden percben  eltemetéssel látszanak fenyegetni az emberiség nagy ügyéért küzdök sajkáját, az ő emlékük a világító torony. A végcélhoz vezet, az ö "szellemük adja az erőt, mely örökké ezt suttogja felettünk: „fortiter et nobile;" / erősebb és nemes/ mint szellemi hadvezérek, a harcosok ezreit vezetik maguk után az elemekkel vívott csatába, a kik aztán megmentik, kivívják az emberiség ügyét. Washington György jelleme, a szigorú becsületesség, mely e szavakkal lökte vissza a neki nyújtott koronát: „meg akarjátok semmisíteni, amiért eddig együtt küzdöttünk" Az Egyesült Államok alkotmánya, egy eredetű, az megmentette ezt, és ez hálás volt, azon nagy becsületes szellemnek száz év múlva is oly utódokat nevelvén, mint Lincoln. És a becsületes polgárok által teremtett állam virágzik. Nagy leckéje ez a történelemnek. Az emberiséget vezető nagy szellemek egyike volt Kepler János is, a híres csillagász, egyike azon keveseknek, kiknek emlékéhez a mi hazánk neve is fűződik. 1871. dec. 27-kén, a kedves emlékű János, háromszáz esztendeje, hogy Németország egyik félreeső kis pontján, a Würtemberghez tartozó Weilstadt egyik házacskájában megszületett. Az újszülött egy egészségtelen, beteges héthónapos gyermek volt, ki mintha már akkor is a külvilág ismerete utáni meggondolatlan törekvés hajtotta volna, sokkal előbb hatolt e világba, mint más halandó szokta.

Elszegényedett nemesi család sarjadéka, a Kepler Henrik fia volt. Első gyermekéveit szülőinek gyakori viszálykodása miatt egyik nagybátyjának szeretetlen házánál töltötte, hol egy súlyos betegség csaknem kioltotta az elhagyott szenvedő életét. Később szüleinek Leonbergbe áttelepedésével az itteni elemi iskolában kezdte tanulmányait, amelyeket csakhamar meg kellett szakítani, mivel atyja egy meggondolatlan jótállás miatt tönkre jutván, kénytelen volt elvonni őt az iskolától, hogy a ház körül hasznát vegye. Életének erre a korára vonatkoznak azok a mondák, melyek szerint ekkor részint, mint pásztorfiú a mezőn, részint az apja által nyitott bormérésnél szolgálván, az így átvirrasztott éjszakák alatt kedvelte volna meg a csillagokat.

Szülei belátván, hogy beteges gyenge teste miatt semmi kézi mesterségre nem alkalmas, elhatározták, hogy tudományos pályára adják, így történt aztán, hogy 1587-ben, 16 éves korában, a maulbronni kolostori iskolában találjuk, honnan a vizsga letétele után csakhamar a tübingai protestáns teológiai egyetemre ment. Itt azonban szabadabb elvű hittani vitái után belátva, hogy a teológiai pályán csak ellenszenvet támasztott maga iránt, a csillagászat tanulásához kezdett, s a derék Moestlin mellett képezte magát.

 

 

 

Kepler.

 

Éles elméje csakhamar e téren is annyi elismerést szerzett számára, hogy 1593-ban már a steier rendek hívták meg a 22 éves ifjút a grazi főiskolában a mértani és erkölcstani katedrára. Itt kezdődik annyi dicsőséggel és annyi szenvedéssel telt pályája. Itt írta 1596-ban a „Mysterium cosmograficum" című híres munkáját, melynek egy példányát az akkor már világhírű prágai csillagász Tychobrache-nak elküldött, aki meghívta magához. Kepler 1600-ban végre el is fogadta a maghívást. Egy ideig Tycho mellett, mint másod csillagász élt, majd ennek nemsokára bekövetkezett halála után Tycho helyét és nagybecsű észleléseit örökölte. Az észlelések, melyek a hold és bolygók mozgására vonatkozólag a legpontosabb adatokat tartalmazták, szolgáltatták az alapot Kepler felfedezéseihez.

Ö előtte ugyanis a régi Ptolemaiosz-féle világrendszert, — mely szerint a föld, a világ álló központja, s e körül keringenek a nap, hold és a többi csillagok, — megtámadta már Kopernikusz Miklós, a híres lengyel csillagász. A nagy tekintélyben álló Tycho ismét hamisnak nyilatkoztatta a Kopernikusz-féle tanokat, s így a világrendszer felöl uralgó zavart fogalmak még mindig életben maradtak. Kepler élénk képzelődésének és éles fölfogásának sikerült végre, a számos észleletek halmazából kifejteni az ariadnei fonalat, mely a kínzó tévelygésből megszabadított.

Ö ugyanis részint a régiek egyes elszórt nézeteiből, részint saját szemlélődéséből vont le következtetéseket. Valamint öt szabályos mértani test van a földön (u. m: hexa-, tetra-, okta , dodeka- és ikosa-eder), amelyek szépen egymásba illenek, éppúgy az akkor még csak öt számmal ismert bolygóknak is ily megfelelő rendet kell követniük

Az észleleteket kezdvén e hipotézissel összehasonlítgatni, igazolva találta azt, úgy hogy 12 évi gondolkodás és számítás után, csakugyan fölfedezte a bolygók mozgásának három legfőbb törvényét:

1. a bolygók nem kör, hanem tojásdad, ellipszis alakban mozognak, és pedig mind a nap körül, mely az ellipszisnek egyik gyúpontjában van;

2. a pályán haladtukban a naptól a bolygóig vont sugár egyenlő idő alatt egyenlő tért fut meg. Távolabb a naptól lassabban, közelében gyorsabban halad;

3. a bolygók körforgási ideje önmagával szorozva, ép annyi, mint ha a

Naptól való középtávolságukat kétszer sorozzuk önmagával.

A Kepler-féle törvények megállapításával egyszerre új fény derült az égi testekre, s el lett oszlatva az ősi homály, mely eddig azok mozgási tüneményei fölött uralgott. Az út meg volt törve, az irány kijelölve, melyen aztán az utódok: Galilei, Newton mind beljebb és beljebb hatoltak az ég titkaiba.

Ez Kepler halhatatlan érdeme!

Sajátságosak a végzet utjai! Arról, ki egész életében az éggel foglalkozott, ki oly közel járt a mennyhez, s oly jól ismerte a föld feletti világot, méltán föltehetnénk, hogy a halandók legboldogabbika volt. Pedig ép ellenkezőleg!

Alig van ember, ki többet és nagyobbakat szenvedett volna, mint az újabb csillagászat e megteremtője. A fölvilágosodás utáni törekvés és a szenvedés úgy látszik, mindig együtt járnak. Keplerre nézve már születésekor kezdődött e szerencsétlenség. Korai születése, gyermekkori betegeskedésének pusztító nyomai szemén maradtak meg.  

A külső szerencsétlenségek halmaza mellett, házi körében az általa annyira óhajtott családi tűzhelynél sem engedett neki a sors nyugalmat. Mint említettük, már az apai háznál, a szülők viszálya hatott keserítően lelkére; testvérei közül egyetlenegy, Margaréta nővére volt, ki hozzá szeretettel ragaszkodott. Atyjának a török háborúban elestével majdnem a legvégső nyomorban maradtak.

Majd később, midőn maga is megnősült, még pedig azon tiszta és becsületes szándékkal, hogy mint a bibliai pátriárkákról olvasta, ö is oly szép viszonyt folytasson, — első neje, kin gyöngéd szeretettel csüggött, s kit csak sok fáradsággal bírt az emberek irigysége miatt megnyerni, csakhamar megbetegedett, s később megtébolyodott, 1611-ben meghalt.

És e csapásnak sok más anyagi csapásokkal egyidejűleg kellett törhetetlen vállára nehezülni. II. Rudolf Linzben építtetett Kepler számára egy csillagdát, akkor még fényes fizetés, évenként 1500 frt lett neki biztosítva. Az ígéret meg nem tartása azonban nem ritka eset volt a Rudolf kormánya alatt. A fényes névleges fizetés mellett a nélkülözéssel kellvén folyvást küzdenie, elfogadta a ratisborni országgyűlés meghívását, hogy a gyűlés folyama alatt a naptárt igazítsa ki. Linzbe visszatérésekor oly szükségben volt, hogy kénytelen lett az ottani iskolában tanári állást elfogadni. Alig kezdett ez új állásába, újra megházasodott, egy iparosnak szegény, de széplelkű lányát, a kedves Susannet vévén nőül. Felette kissé derülni az ég, a vészterhes felhők is azonnal tömörülni kezdtek újra föléje. 1620-ban arról értesítette nővére, hogy anyját boszorkánysági pörbe fogták…Anyja megszabadítása után Linzbe visszatérve, jutalom helyett csak új csapás várt a jó gyermekre. Többé el sem foglalhatta tanári székét, mivel a vakbuzgó nép mindenféle bántalmakkal illette ,,a boszorkány fiát” Kénytelen volt a Wallenstein, az akkor mindenható tábornok, pártfogását elfogadni, de amit meggyőződéséért nemsoká élvezhetett, mivel helyét egy szolgalelkületű olasz csillagász Zénó foglalta el. A legnagyobb nyomorba jutva élt családjával… Kimerítve a sok szenvedéstől, 1629. novemberben meghalt 58 éves korában…

 

Munkáinak száma, melyekben a küzdelmes élet örökbecsű gyümölcsei vannak lerakva, s melyek közül a Mysterium-on kívül kivált az Astronomia Nova és a Harmonia Mundi költöttek nagy figyelmet, körülbelül 34-re megy. Kepler egész életét és műveit ismerve, nem tudjuk, vájjon az annyi szenvedést elbíró embert, vagy az ily szenvedések közt is dolgozni bíró tudóst csodáljuk-e benne inkább. Születésének háromszázadik évfordulóján mindenesetre megérdemli tőlünk is, mint az emberiség egy részétől, e megemlékezést.                                Dapsy L.

 

 

Michael Maestlin (also Mästlin, Möstlin, or Moestlin) (30 September 1550, Göppingen – 20 October 1631, Tübingen) was a German astronomer and mathematician, known for being the mentor of Johannes Kepler.

 

Tycho de Brahe, teljes nevén: Tyge Ottesen Brahe (de Knudstrup), (Knudstrup, Dánia, 1546. december 14.Benátky, (Prága mellett) Csehország, 1601. október 24.) dán csillagász… Tudományos hagyatékát a nála lényegesen képzettebb matematikus Kepler dolgozta fel; ezekből alkotta meg a bolygómozgás három alaptörvényét. Tycho hírhedten goromba, fennhéjázó és rátarti ember volt. Arisztokrataként mélyen lenézte az alacsonyabb származásúakat (így Keplert is).

 

*  *  *

 

 

 

Vajda János politikai vezércikkei

 

 

 

1870. 24. Tüneményes alakok.  / A címlapon Damjanich képe/

 

Mondják, hogy Parisban forradalmak előestéjén föltűnnek bizonyos szokatlan, meglepő külsejű alakok, melyek ott azelőtt láthatok nem voltak. E jelenség csak a fölkelések előtt közvetlen szokott mutatkozni, és könnyen magyarázható. A földalatti lakások, a katakombák és lebujok népe búvik elő rejtekéből, önként, vagy a fölkelés vezetőinek hívására. Ha szabad kis dolgokról nagyokra vonni hasonlatot, akkor azt állíthatjuk, hogy valamint a tünékeny utcai viharokat, úgy a nagy események korszakait is, a rendkívüli időket rendkívüli alakok feltűnése szokta megelőzni. Ez különben olyan észlelet, melyet alig lehet még a képzőművészet segélyével is megállapítani. Mert a festő, szobrász visszaadja híven a vonásokat, sokszor még a tekintetet is. De vannak oly rendkívüli, szokatlan alakok, melyeken van valami „nem tudom mi",  valami kifejezhetetlen, amit egész lényük benyomása idéz elő, és a mi csak élő alakjuk sajátsága, de a mit semminemű rafaeli vagy canovai művészet vissza nem adhat. Íme a jelen legifjabb ivadék, mely személyesen nem ismerte a forradalom kiválóbb szereplőit, a történelem, az arcképek, szobrok és leírások után bizonnyal nem is sejti, hogy a forradalom nagy emberei legtöbbjének igenis érdekes alakja s kinézéséről megközelítő fogalma sem lesz az utódoknak.

Némelyik oly hirtelen lett naggyá, hogy valósággal ideje sem jutott magát learcképeztetni. Damjanicsnak például nemhogy sajátos, rendkívüli hősies tekintete nincs visszaadva a jelenleg forgalomban levő arcképeken, de megvonásai sem hívek, s alig képesek fogalmat adni a dicső Damjanics alakjának nagyszerűségéről. Egyébiránt vannak oly — mint címünk nevezi — tüneményes alakok, melyek, mint az, aloe-virág a növényzetben, az emberiség életében csak igen ritkán, nem is minden században, csak rendkívüli nagy korszakokban tünedeznek föl. Ezekről azt hiszem, hogy a legremekebb szobrászi véső, a leghívebb festői ecset nem képes visszaadni ama rendkívüli

tekintetet, melyben a természet, úgy hiszem, kivételes, valóban üstökösszerű lényüknek adott külső kifejezést. Ezen észlelet csak most húsz év múlva bizonyul valónak. Azóta új ivadék támadt, a régi már-már kihalóban, és most a mint egyfelől szomorúan tapasztaljuk, hogy a szellemi téren újabb, az elődökhöz méltó sarj nem mutatkozik. Mi, kik ama rendkívüli egyéniségek külsejére híven emlékezünk, bizonyságot tehetünk, hogy a középszerűség, melynek napjait éljük, még külsőségekben sem hazudtolja meg magát. Olyan nagy jövőt sejtető alakokkal, mint az 1848-i időszakban, mai napság egyetlen eggyel sem találkoznak. Lélektanilag vizsgálódásra érdemes körülménynek tarthatjuk, hogy a legfeltűnőbb alakok, melyeken a zsenialitás és eredetiség kifejezése megkapó mérvben egyesült, nem egyszersmind a legnagyobbak voltak, illetőleg ezen alaki feltűnőség a szellemi nagysággal nem mindig állott arányban. Mert például Bem, ki tagadhatatlanul rendkívül zseniális hadvezér volt, olyan igénytelen alak volt, hogy kivált ismeretlennek egyáltalán föl nem tűnt. Görgei, ki — akármi szigorúan ítéljük is el őt — a forradalom rendkívüli s a történelem legérdekesebb, mert legrejtélyesebb jellemei közé sorolható, külsejére nézve semmi különöset nem gyaníttatott.

Dicsősége tetőpontján állott, közvetlen Buda vára bevétele után, midőn őt először láttam. Te deumra gyűltünk egybe a városház- akkor „szabadság" — terén, s azon kíséretben voltam, mely itt eléje ment. A Váci-utcából jött felénk, gyalog, csekély kísérettel, földre szegzett szemekkel, olyan egyszerű öltözetben, melyben némi megvetést, vagy legalább is kicsinylést, kedvetlenséget véltem rejleni. Az öltözet hagyján. Napóleon is egyszerűen öltözködött. A magyar egyenruha megkíván némi díszt, sőt egy kis pompát. Azt sem feledemr hogy a nagyvezéri jellem nagysága a nyugalomban nyilatkozik, melyet a legválságosabb veszély pillanataiban tanúsít. Hanem én tartását sem találtam katonainak, vagy épen hadvezérinek. A mi pedig arcát illeti, anélkül, hogy épen ellenmondása lett volna jellemének, az mégis olyan volt, hogy nem ismerve őt, az semmi rendkívülire nem késztet következtetni.

Már akkor hónapok óta keringtek a gyanítások, kételyek szándékai iránt. Dacára diadalainak, egy rész vitatta, hogy Kossuthnak mindenesetre, és tán magának a forradalomnak ellensége. Másnap a budai dísz-téren érdemjeleket osztogatott ki. Ez már oly örvendetes szertartás volt, melyet bizonyos ünnepélyességgel kell  végre hajtani. S ha valahol, a hadseregnél és éppen hasonló alkalommal van helye az efféle ünnepélyességnek. Mintha csak nem is katonák lettünk volna, hanem valami müncheni sörkirály osztogatta volna a legnagyobb ivóknak a jutalmakat, olyan minden ünnepélyesség nélkül, minden szertartás, sőt rend nélkül ment végbe az egész. A tér közepén egy csomó ember állta körül a fővezért, ki egy-egy előtte álló honvéd mellére tűzött egy-egy érdemjelt, valamit mormogva e közben, úgy hogy az előtte álló éppen meghallhatta. Görgei barátai ezt úgy magyarázták, hogy Görgei republikánus és ö nem szereti a teketóriát. Vajha csak ennyiben lett volna. De rám — jól emlékszem — és sokakra azt a benyomást tette: itt valami nem jó lappang, ez ember vagy nem hisz a forradalom diadalában, vagy nem akarja azt! Mindenesetre a legteljesebb ellentétet képezte Kossuthtal szemben. Ez maga a megszemélyesült lelkesedés volt, a hazafiúi rajongó hit apostola. Ha öt látta vagy épen hallotta az ember, hitének hévmérő higanya a legmagasabb fokra emelkedett. Görgei azután a fagypontig szállította alá. Már aztán hogy lett volna két ily ellentétes lény között egység és összhang!

Még Kossuth arca is csak bővebben vizsgálva tűnt föl igen szellem- és kifejezés teljesnek, de első tekintetre nem tett valami nagy hatást. Finom, gyönyörű arc volt, híven kifejező az ihlett messiási lelkületet, melynek hordozója volt, de valami rendkívül felötlő nem volt rajta. Volt, mondom, mert azáltal, hogy azóta megnövesztette szakállát, ez a „Kossuth arc többé a valóságban nem létezik. Teljesen átváltozott az, elvesztvén előbbi jellegét, — és a szobrászoknak ajánlom, ne mostani, de 48 —49-ki arcát örökítsék meg majdan állítandó emlékszobrain, mert az sokkal alkalmasabb az ő eszményítésére, mint a mostani a teli szakállal. Kossuth arcát már a forradalom előtti években Barabás ónja meglehetősen visszaadta. Nem úgy a Petőfiét, kinek arca, alakja, egész megjelenése ép oly különös, szokatlan, eredeti volt, mint költészete, vagy annál is különösebb. Kívüle még három ilyen személyisége volt azon időnek, kik már külsejüknél fogva rendkívüli küldetés sejtelmét idézek föl a nézőben még az olyanokban is, kik soha nem hallottak felőle. Ezek voltak: gr. Batthyány, gr. Széchenyi és Damjanics.

Ha nevezetes egyének arcainak tanulmányozásába bocsátkozunk, tapasztaljuk, hogy az általános lángelmék, a kikben egyik vagy másik erkölcsi s szellemi képesség a többi elnyomásával aránytalanul ki nem válik, többnyire szép, rendes, úgynevezett klasszikus alakok. De nem annyira különösek, hogy a szem egyszerre rajtuk maradjon, és valami rendkívülit sejtsünk bennük, a nélkül, hogy tudnók, mi az tulajdonképp? Ha valahol, valami nagy gyülekezetben találkoznánk alakjaikkal, a nélkül, hogy tudnánk, kivel van dolgunk, legfeljebb azt vélnénk hogy szabályszerű, szép arcok állnak előttünk, de hogy rendkívüli egyének, vagy hogy melyik micsoda? — azt talán nem is sejtenénk, vagy ha igen, talán Göthét gondolnók hadvezérnek, Napóleont mélyen gondolkozó bölcsésznek, Kossuthot költőnek.

Vannak azonban oly egyének, kik valamely erkölcsi tulajdont, valamely szellemi képességet aránytalanul kiváló mértékben bírnak, és külsejük ennek mintegy eszményképéül van alkotva. És ilyen az a négy alak kiváltképpen, melyekről szólok. Petőfi a költészetnek, Damjanics a hősiességnek volt megtestesülése. Petőfi nem volt szép, sőt műveletlen profán ember előtt, kinek arról, a mit mi „költői" külsőnek tartunk, fogalma nincsen, még tán inkább a rutak közé soroltatott volna. De ha olvasó ember Magyarország széléről érkezett Pestre, és Petőfit meglátta valahol, a nélkül, hogy bár arcképét látta volna valaha, — azonnal gondolta, hogy ezen, minden eddig látott embertől elütő érdekes alak nem lehet más, mint Petőfi Sándor. Ha pedig valamely külországi utas pillantotta meg, ki soha nem hallott Petőfiről, az okvetlen legalább is azt gondolta, hogy Magyarországnak bizonyosan kell legalább egy költővel bírnia, mert ez ember nem lehet más, mint költő. Ha valamely festő valamely történeti vagy genreképen egy költőt akarna előállítani, kiről a néző azonnal kitalálja, hogy a festő költőt akart festeni, csak Petőfit kell oda teremtenie. Csakhogy őt eltalálni, visszaadni azt a bizonyos ,,je ne sais quoi"-t, /nem tudom mi/ ami öt oly kiválóan költői jelenséggé avatta, a mi végre nem csupán tekintetében, de mozdulataiban és hangjában is rejlett, ez szerfölött nehéz, talán lehetetlen is volt.

Azzal, hogy minden íze, minden mozdulata eredeti, sajátosan egyéni volt, nem mondunk eleget. Elvégre minden ember egyéni, valamint minden kézírás különbözik a másiktól. Csakhogy vannak — s ez a legnagyobb rész — egymáshoz hasonlóbb írások, melyeken a különbség alig észrevehető. De vannak oly írások is, melyek annyira különösek, hogy első tekintetre külön írás-nemnek tetszenek. Ezen mérvben volt Petőfi alakja eredeti, s illetőleg par excel-lence költői, úgy hogy csaknem úgy tetszett, mintha az emberi nemnek egymaga egy külön fajtáját képviselte volna.

Egyénisége érdekes vegyüléke volt a leggyökeresebb magyarságnak a legelőre haladottabb európaisággal. Mintha csak mintául akart volna szolgálni a jövendőbeli magyar polgárosultságnak. Előttem mindig úgy tetszett, mintha egy még távolról derengő jövőnek „mutatványa" volna, mire a költök is rendesen a legszebb részt szokták kiválasztani. Eredetisége és úgynevezett különcsége, silány utánzóinak példája azok előtt, kik őt nem ismerték, ferde fogalmakat szülhetett egyéniségéről. A mi sokak előtt különcségnek tetszhetett, s a mi üres utánzóiban csakugyan nem egyébnek, mint esztelen hóbortnak, vak szeszélynek vagy hiú számításból eredő majmolásnak mondható, az nála mind belső erkölcsi okból származott, s összhangban volt céljaival, az eszmével, melynek élt. Mélyen hitt egy sajátlagos magyar kultúra lehetőségében, s remélte, hogy amint Ö teljesen eredeti magyar és mégis világköltő, akként támadni fognak hozzá hasonló lángelmék a művészet és tudomány minden ágaiban, a kik azután a magyar kultúrát megteremtik. Az újkori haladás minden reformjáért rajongott, de mindennek magyar alakot óhajtott adni, s ebben mindjárt élő példával akart elől járni.

Azon lángelmékben és jellemnagyságban gazdag időnek nevezetesebb egyéneit összeállítva, különös és nem tanulság nélküli észleletre jutunk. Ugyanis azon két főirány, mely negyedfél száz éves történetünkön váltakozó hullámzásban áthúzódik, ezen időben egyszerre több nagy egyéniségben testesült meg és küzdött egymással. Az egyik, a tisztán magyar, mely egyenes utón akart a függetlenség céljához érni, a másik, mely messze és szélesen fogantatott diplomatikus politikus tervezet alapján, lassabban, de biztosabban remélte e célt megvalósítani. Valamint most ez utóbbi, úgy akkor az előbbi irány emelkedett túlsúlyra és uralkodóvá. Ezen irány mindegyike külön, és mondhatni ellentétes jellemeket kívánt meg. A Kossuth-féle irányt heroikusnak, a Széchenyi-félét politikusnak lehet nevezni.

A magyar géniusz csodálatosságát és rendkívüli gazdagságát mi sem bizonyítja jobban, mint ama történeti tény, hogy e két ellenkező irány koronként fölváltva, sőt néha ugyanegy időben olyan nagy egyéniségeket mutat föl, minők például Széchenyi, Deák, Görgei egy —, s Petőfi, Kossuth, Damjanics másfelől. (Görgeire vonatkozólag megjegyezvén, hogy nevének a másik kettő mellé sorolásában csupán rendkívüli nagy tehetségeire való tekintet vezérel.) Időnként az összes magyar nemzet egész politikai magatartásában is nyilatkozik eme két ellentétes tehetség. Ma például a számító diplomácia szelleme szállotta meg, épp úgy, mint akkor a hősiességé. A 48 — 49-ki tisztán magyar függetlenségi irány leghívebben három emberben testesült meg, a kiket ezen legmagyarabb korszak három legmagyarabb emberének, az akkori nemzeti fanatizmus legtörhetetlenebb jellemeinek nevezhetünk, s ezek Kossuth, Petőfi, Damjanics. Ha a nemzetnek az lett volna akkor, az akarata, hogy semmi esetre, még a nemzet élete árán se alkudjék az osztrákkal, akkor csak e három ember triumvirátusát kellett volna fölállítani, vagy a három közül akármelyiket diktátornak tenni, és vakon bízhattunk volna bennük, hogy ők el nem árulnak.

Termetre Petőfi közép magasságú, sovány, kicsiny, szögarcú, színtelen s úgy nevezett madárfejű volt. Ezt a vékony vonásos, filigrán képet természettől torzonborz, zseniális bő hajazat körítette, s egy kis képzelődés után az embernek az égő bokrot juttatta eszébe. Ha járt, nagyokat lépett, halk ütemben baktatva, de egyébként járása és mozdulatainak jelleme igen katonás és határozott volt, mihez valószínűleg bakancsos korában szokott. A határozottság egyébiránt minden szavában nyilatkozott. „Talán," „meglehet", e szavak ritkán hangzottak ajkán; a mi iránt meg volt győződve, ezt azonnal oly egyenesen s határozottan, oly erőteljes fogalmazásban fejezte ki, hogy mindig azt is utána mondhatta volna: s ezért kész vagyok meghalni.

Amint Petőfi alakjában a költőiség, úgy Damjanicséban tán még pregnánsabban a hősiesség eszményült. Mert ha lehetett, a ki Petőfi külsején nem ismerte föl a költőt, Dainjanicsot látva, nem képzelhető olyan ép ítéletű ember, a ki azt ne gondolhatta volna, miszerint a természet nem hazudhat oly nagyot, hogy e testben ne a leghősiesebb lélek lakozzék. Végtelen kár, hogy valamely művészi szobrász nem örökíthette meg vonásait. Mert a görög hitrege eszményeit talán eggyel szaporíthatta volna. Széchenyi s Batthyány is nagyszerű személyiségek voltak, de Damjanics alakja valamennyi között a leghatározottabb volt. Ismerjük azt a nagy hatást, a mit magyar emberre, mozgalmas nagy pillanatokban a Rákóczi-induló tesz, s a minőt Kossuth a forradalmi napokban szónoklatával előidézett. Csak ez a hatás hasonlítható ahhoz, a mit a honvédben Damjanicsnak csupán megpillantása előidézett, mikor ö lóháton tábornoki egyenruhájában megjelent. A francia esprit „élő marseillaise" »-nek nevezte volna el. Sokan máig is, ha le akarják írni, igen nagy, csaknem óriási termetűnek rajzolják. Pedig voltaképpen csak magas és izmos, termetes ember volt, de rendkívül tekintete idézte elő azt a csalódást, hogy az emberek képzelmében szinte kétszer akkorának látszott, mint tulajdonképpen volt. Ez így szokott lenni általában a katonás kifejezésű egyénekkel…

Szintén igen feltűnő jelenség volt gróf Széchenyi István. A szemet úgy vonta magára, mint a mágnes a vasat. Ha meglátta az utcán az ember, nézte a meddig elhaladt, azután meg újra elébe ment, s újra nézte, addig, s annyiszor, a meddig szerét ejthette. A külső itt is híven fejezte ki a belsőt, a lángész és nagylelkűség párosulását. Íme Jupiter frakkban —gondolám mindig, valahányszor megpillantottam. Mert nagyszerű szemöldökei mindig eszembe juttatták Horácz szavait: Cuncta supercilio moventis.*

Kevésbé különös és rendkívüli, de szintén fenséges, s mivel már benne vagyunk a mitológiában, mondjuk, hogy — saturnusi alak volt gr. Batthyány Lajos. Az idegen, ha a kirakatokban az első magyar minisztérium arcképcsoportozatát megpillantotta, fölkiálthat a magában: hát e nemzetnél Homér képzelete teremti-e a miniszterelnököt?

Ezek voltak ama kifejezésteljes, bizonyos nagy hivatást sejtető, eszményi alakok, melyek mintegy előjelezték a bekövetkezett nagy korszakot. A mi a par excellence szépséget illeti, Mészáros Lázár gyönyörű huszár ezredes volt…Az újabb ivadék erkölcsi és szellemi alantisága ép oly híven nyilatkozik a külső alakban is, mint a mily meglepően nyilatkozott a 48-as korszak nagysága az említett férfiak tündöklő tehetségektől sugárzó, arcaik kifejezés-teljességében…. Közéletünk terén szereplő nevezetességeink fölött szemlét tartva, nagyobb szabású lelket sejtető arcot nem igen találunk…

Az emberiség történetében egy-egy dicső ivadék csak két-három században egyszer merül föl, melyekhez a többi csak átmenetet képez A legvitézebb seregnek is olykor meg kell hátrálnia, és valakinek csak kell vezetnie e hátrálást. Utóvégre még köszönettel tartozunk azoknak, kik e dicstelen szerepre vállalkoztak.  

Vajda János.

 

*http://laudator.blog.hu/2010/09/09/title_1577991
2010. szept. 9. ... cuncta supercilio moventis
. (Hor. Carm. III. 1-8.) Talán a legjobban Bede Anna fordítása adja vissza: Szentségtelen nép, félre, gyűlöllek én!

 

 

 

1870. 35. A francia hadtest-vezérek / A címlapon Mac Mahon /

 

A háború eddigi folyamára tekintve, okvetlenül eszünkbe jut a római hős korból fönnmaradt remek mondat: „Victrix causa Diis piacuit, sed vitae Catoni."

 

A poroszok is tetszeleghetnek maguknak az eddig kivívott diadalokban, de az elfogulatlan világ részvétteljes csodálata a hősiesség borostyánját bizonnyal a franciák vérző homlokára teszi föl. Douai hadosztályának és Mac Mahon hadtestének küzdelmei, hősiességre és harcászati (taktikai) ügyességre nézve a hadtörténelem legritkább tüneményei közé sorolhatók…A franciák jelenleg oly nagyszámú ellenséggel állnak szemközt, mely műveltségre, fegyverzetre, fölszerelésre, fegyelemre, sőt még tán nemzeti fanatizmusra és a vezérlet kitűnőségére nézve is, legalább egyenlő fokon áll velük. Tekintetbe veendő az is, hogy a poroszok fél századon át pihentek, erősödtek, míg a francia nemzetet két nagy forradalom s a négy világrészben folytatott véres csaták tizedelték azóta is. A krimi és olaszországi háborúk több mint százezer főnyi veszteségeket okoztak….A kezdet hadászati hibái valószínűleg a fővezérletet terhelik, de hogy ezek még végzetesebbé nem lettek, azt az egyes hadtest és osztály-parancsnokok harcászati ügyességének, katonáikat föllelkesítő hősiességének és rendkívüli zsenialitásának köszönhetni. Az ő érdemük, ha még mindig nem lehetetlen hogy az új fővezér is valamely döntően ható hadászi mozdulattal helyre hozza az előbbi vezérlet hibáit…

Franciaországban mindenesetre gyökeres átalakulások készülnek, s nem valószínűtlen, hogy, mint minden oly háborúban, mely valamely nemzet függetlenségét fenyegeti, a francia nemzet sorsát egy időre valamely lángeszű katona veszi kezébe. Hogy ki lesz e gondviselésszerű egyén, azt a közelebbi hadi események fogják elhatározni….

Legérdekesebbnek tartjuk mostanság az eddig föltűnt katonai nevezetességek arc- és jellemképeit közölni. Mac Mahont már eddigi múltja a francia hadsereg egyik legünnepeltebb, legendaszerű hősévé tette. Krimi hőstettéről, midőn a malakoffi erődöt rohammal bevette, s azt még a fővezér parancsára sem hagyta el, — mely neki tudtul adta, hogy az erőd alá van aknázva és minden percben légbe röpülhet — már társlapunk egyik utóbbi számában volt szó. Ismeretes az is, hogy a magentai csatát az ő, saját sugallatából végrehajtott menete döntötte el. III. Napóleon ekkor a legnagyobb szorultságban volt. Történetileg megállapított tény, hogy Mac Mahon zseniális és önálló hadászi fölfogást tanúsító, mint merész bevágása nélkül a csatát elvesztette volna. Ekkor kapta a magentai herceg címet….Született 1808-ban s legutóbb Algír főkormányzója volt, mely tartomány harcaiban hadi pályájának első részét töltötte…

Frossard osztály tábornok a II-ik hadtest parancsnoka, született 1807-ben. Ő is, mint többnyire a mai francia csapat-vezénylők, Afrikában tüntette ki magát, 1831-ben végezte műegyetemi tanulmányait, s mint mérnökkari tiszt lépett a seregbe..

De Failly Achill osztálytábornok, államtanácsos, császári hadsegéd, az 5-ik hadtestet vezényli. Született 1810-ben. 1828-ban alhadnagy, 1837-ben százados, 1843-ban őrnagy, 1848-ban alezredes, 1857-ben ezredes lett. Krimiában és Olaszországban tüntette ki magát, ö volt, a ki pár év előtt Róma védelmére küldetett a garibaldisták ellen

Ladmirault bornokról azt mondják, hogy kitűnő hadargó (manőverező), ez pedig a legnagyobb értékű képesség egy hadtest-vezérben, mert ez úgy szólván mindent pótol, de ezt nem pótolja semmi….

Bourbaki Sauter Károly Dénes tábornok, a császári őrhad (gárda) parancsnoka, mely mosta 8-ik hadtestet képezi, kitűnő, de nyers katona, a valódi zuav  /zsoldos gyalogos/ mintaképe, kit Metzbe vonulásakor az ujjongó utcai ifjúság a következő jellemző dalsorokkal üdvözölt:

 

Le chic exquis

Par les turcos acquis,

Ils le doivent a qui ?

A Sidi Bourbaki.*)

 

Bourbaki görög szülőktől származott, s született 1816. április 22. Parisban. 1836-ban mint alhadnagy a zuávokhoz állt, két évvel később mint főhadnagy az idegen légió első ezredébe tétetett át. 1842. zuáv százados, 1846. a honosult vadászok zászlóaljparancsnoka, 1850. alezredes, 1851. ezredes, 1854. dandártábornok, 1857. osztálytábornok. Krimiában Almánál, Inkermannál és Sebastopol ostrománál tüntette ki magát, 1869-ben a chalonsi második tábort vezényelte, s ugyanezen évben a császár hadsegéde lett.

Vajda János

 

 

*) Kinek köszönhetik a turkók ama kiváló ügyességet, melyet szereztek? Bourbaki Szidinek.

 

 

 

1870. 37. Paris hadparancsnoka. / A címlapon TROCHU TÁBORNOK./

 

A francia nemzeti dráma rohamléptekben közeledik a végkifejlődéshez. Az események oly gyorsan váltakoznak, hogy azokkal egy képes hetilap még akkor is alig tarthatna lépést, ha a viharos hullámzás közben fölmerült nevezetességek s főszereplők arcképeit egyenesen papírra és azonnal az olvasóhoz táviratozhatná.

A főszereplők már kezdenek elesni, elbukni, jele, hogy a katasztrófa közelit. Íme Napóleon* fogva, Palikao lebukva….De Failly s a nemes Mac Mahon  sebeikben meghalva!

Úgy látszik, a jelen háború nem egy, hanem több egymással kapcsolatban álló drámának láncolatát fogja képezni. Az első szakasz, melynek fő hőse III. Napóleon, már bevégződött, és pedig olyképpen, hogy a ki az utóbbi két évtized eseményei folytán már kétkedni kezdett a földi igazságszolgáltatásban, a sedani katasztrófa hírét véve, megilletődve kiálthat föl, hogy: mégis csak van igazság a földön! Nem dicső halál, de minden eddigi sikerének nimbuszát elborító lemoshatatlan gyalázat, erkölcsi teljes megsemmisülés a világ és önmaga előtt a legrettentőbb büntetés érte el azt, ki ezelőtt húsz évvel megbuktatta a francia köztársaságot…

 

Ama népvándorlás-szerű hadakkal szemben, melyek háromszor — sőt négyszeresen multák fölül a franciák véderejét, világos, hogy csak a fölfegyverzett nép küzdhette volna le a másik fölfegyverzett népet. Azonban a császárság készebb volt a gyűlölt idegennek rabjává, szolgájává lenni, mint saját népével a szabadságot megosztani! Ekként a császárság, mint fő hős meg-buktával a drámai ciklus első szakasza véget ért. Új hős lépett a színpadra: a francia nép! És most kezdődik a második szakasz. Mi vége lesz ennek? Jó vagy rossz, rövid vagy hosszú lesz-e a küzdelem? — eziránt még egybevetésekbe bocsátkozni is szerfölött nehéz. Bizonyos csak az, hogy a helyzet szörnyű nehéz, s aggasztóan baljós kinézésű, elannyira, hogy bármi nagy legyen is hitünk az új hősnek, a köztársaság örökifjú eszméjének csodatévő erejében, és ha annak végleges diadalában percig sem kétkedünk is, de másfelől meg kell engednünk, hogy a bűnös előd által elkövetett szörnyű hibák csak hosszú és rendkívüli küzdelmek folytán tehetők jóvá…

Ha Paris legalább hathétig bírna ellenállni a felé tóduló tömegeknek, s ez alatt az ország déli részében tekintélyes haderő szerveztetnék, mely az ez idő alatt megfagyandó ostromló hadnak hátába kerülhetne, és hadműveleti vonalát háborgatná, talán még így megmenekülhetne az elnyomatás borzasztó veszélyétől.

De hogy ez lehetséges-e, ezt legfeljebb azok tudhatják és remélhetik, a kiket az új kormány e föladat kivitelével megbízott, tudniillik: a honvédelmi bizottmány és annak elnöke Trochu tábornok…

Mire soraink világot látnak, az események által túl ne szárnyaltassunk, vagyis hogy a derék tábornok helyét a párisi fő-parancsnokságban ne valamely csúcsos sisakú egyén foglalja el. Rövid életiratát már a franciák rágalmazásában buzgó német lapok is azzal kezdik, hogy jelleme szeplőtelen, s hogy elveit illetőleg orleanista, a mi tán csak annyit jelent, hogy nem volt barátja a III. Napóleoni bonapartizmusnak.

Ő jelenleg a nemzet első, mindenesetre pedig legfontosabb hivatalát viseli. Egy szóval, ö a Francia Köztársaság ideiglenes elnöke, mely köztársaság még ma forradalmi, de kétségtelenül az általános nemzeti óhajtás nyilvánulása, mert még a katonaság és azok hazafiasabb vezérei részéről is melegen üdvözöltetik.

Persze hogy ezen a császárságnál is szebb méltóságban annak idején a nemzeti szavazat által is megerősíttessék, egy szóval, hogy ezt állandóbban viselhesse, ahhoz ezúttal nem csekélyebb feladat, mint magának a köztársaságnak megmentése kívántatik, a mi hogy a jelen viszonyok közt nem áll-e a lehetőség határán kívül, az a francia nép lelkesedésének és erőkifejtésének mérvétől függ, mit most megítélni nem áll az emberi számítás és előrelátás hatalmában. Csak az bizonyos, hogy Európa és a művelt világ népei most még fokozottabb rokonszenvvel nézik a sorstól súlyosan látogatott francia nemzet küzdelmét, s még inkább óhajtják, hogy sikerüljön neki végleg diadalmaskodni a betörő ellenségen. A harc már most nem csupán nemzeti, de egyszersmind szabadságharc jellegét is öltötte föl, mely úgy lehet, hogy világrészünkre a leg-jótékonyabb hatást fogja gyakorolni. Őszinte szívből kívánjuk, hogy diadalmaskodjék s éljen a Francia Köztársaság! V. J.

 

*III. Napóleon, Charles-Louis Napoléon Bonaparte (Párizs, 1808. április 20.Chislehurst, London, 1873. január 9.) francia katonatiszt, politikus, 1848–1852 között a Francia Köztársaság elnöke, 1852. december 2.1870. szeptember 4. között a franciák császára… A porosz–francia háborúban elszenvedett megalázó vereséget követően lemondott…Wiki

 

*

1870. 37. 472. III. Napóleon most már életében harmadszor van személyes szabadságától megfosztva. 1836. október havában az első kísérletet tette

Strassburgban a júliusi királyság trónjának ledöntésére; elfogatott, de Lajos Fülöp nagylelkűen Brestbe, és onnan Amerikába szállíttatta. 1840-ki októberben, éppen mikor Franciaországban Thiers kiadta a jelszót a rajnai határra és a Németország elleni háborúra, Lajos Napóleon herceg másodszor jelent meg, mint trónkövetelő Boulogno-ban, hogy a császárságot proklamálja, de mint állami fogoly Ham várába zárták. És ma, harminc évvel később, III. Napóleon császár 20 évi uralkodás után 1870. évi szeptember 2-ka óta I. Vilmos porosz király hadifoglya.

 

*

 

1870. 38. Strassburg védője  / A címlapon UHRICH TÁBORNOK. /

 

Miután a poroszok 1866-ban a cseh várakat föl sem véve megkerülték, s az osztrák hadsereget épen ezek egyike mellett tették tönkre, s azután gyors menetekben hatoltak Bécs alá: e meglepő eredmény annyira megszédítette a katonairól köröket, hogy csaknem általánossá kezdett válni ama gyanítás, mintha a hadviselésben beállott korszakalkotó változások a várak s erődök értékét csökkentették volna. És mivel ugyan e hadjáratban a lovasság is aránylag csekély szerepet játszott, azonképp sokan úgy vélekedtek, hogy e fegyvernem is jelentősen veszíteni fog a jövő hadjárataiban előbbi fontosságából.

A jelenlegi francia-porosz háború folyama azonban mindkét gyanítást helytelennek bizonyította. A nagyszámú porosz lovasság ugyanis a jelenlegi műveletekben mintegy mozgó kárpitul szolgál a háta mögötti seregnek, tévedésben tartván az ellenséget az iránt, mely pontra egyesül az valamely döntő cselekvényre. Szintén előre láthatólag Paris ostromlásánál is nagy szolgálatokat fog teljesíthetni a porosz lovasság az üresen maradt nyilasok és közlekedési vonalak fenyegetésével. A mi pedig a várak célszerűségét illeti a védelem kifejtésénél, erre nézve a francia határvárak ellenállása szolgáltatja az igenlő bizonyítékot…

Még nagyobb lenne az eredmény, ha e várak csupán kellő helyőrséggel láttatnak el, s Bazaine és Mac Mahon seregei Paris alá vonulnak vissza

 Ha tehát a 66-ki és a jelen hadjárat tanulságait egybevetjük, azt találjuk, hogy a várak értéke a helynek, melyen fekszenek, hadászati fontosságától függ. Hasztalan a vár, ha azt a betörő ellenség kikerülheti s teljesen mellőzheti, de sokat ér az olyan erődvonal, mely — mint a strassburg-metzi — nagy haderőt köt le maga körül az ellenséges működő hadból….

A biztosítandó rész a strassburg-metzi határtorkolat, melyen az egyedül veszélyes ellenség betörhet, és csak ezen vonulhat ismét vissza. Ez már támadó vagy védő harcban nagy fontosságú terület, mert ha például a mostani Paris előtt álló német had megveretnék, s ha rendetlen futásban elmenekülhetne is ez erődökig, de itt már, e várak és a részben kirontó helyőrség kereszttüzében megsemmisülhetne. Viszont ha a francia sereg visszavonulóban van Németország felöl, hatalmas támpontul szolgál az ellenség üldözései ellenében.

E vonalon kétségkívül a legfontosabb pontot képezi Strassburg, mely a francziáknak, a tetőn uralgó várágyuk fedezete alatt az átmenetelt a Rajnán biztosítja, s habár a rajnai hid badeni oldalát egy erőd védi is, mindazáltal itt csapatok egyesíthetők és az átvonulás nagyobb akadályok nélkül megtörténhetik.

Strassburg képezi a francia alap súlypontját a felső Rajnánál, egy elsáncolt tábort képezve, melynek támadó és védő erejét jelentősen emeli az itt összpontosuló vízi közlekedés. A vár déli oldalán folyik a Rajna-rhonei csatorna, tovább lefelé a Breusch, és a Breusch-csatorna omol az Ilibe Ez utóbbi a vár déli részén a keretbe csavarodik, azzal egy irányba haladva, míg a

Breusch-csatorna hasonló módon az északi oldalt veszi körül-, hogy Finkmattnál dél felé kanyarodva az Illbe ömöljön. E vizeknél fekszenek a katonai intézetek, u. m. a fegyvergyár műhelyei, az öntödék stb. A páris-bázeli vasútvonalak indóházai észak-nyugoton vannak a főkeritvényen belül. A mi a helyőrség számát illeti, Paris után a legnagyobb  számot kivánja meg, vagyis: 15,000 embert. E vár parancsnoka a jelen, Francziaországra nézve példátlanul válságos időben, i'hrich tábornok, született Pfalsbourgban, 1802. év február 15-én….

A krimi háború kitörésekor 1854-ben, az alsó rajnai alosztályt vezényelte Strass-burgban…

 

Hatvannyolc éve daczára azonban Uhrich tábornok mai napig is erőteljes, erélyes és tevékeny ember, s mint párisi lapok erősítik — de a mit eddigi magatartása még fényesebben bizonyit — az idő nem fogott rajta. Legutóbb a szülőföldje-beli katonai kerület parancsnokságával bízatván meg, minden intézkedést megtett, hogy megvédje a várost, s a francziák remélik is. hogy ez sikerül neki, ámbár — mint gyanítják — a városban porosz kémek tartózkodnak. Ez utóbbiak fondorlatainak meggátlására adta ki a rendeletet, melynél fogva minden lakos, ki a tetőkön kapatik, azonnal főbe lövetik. S úgy látszik, a gyanú, mely e szigorú, de szükséges parancsra okot adott, alapos volt, mert midőn egy ízben a várból 3000 ember vonult ki ellenük, erről a poroszok eleve értesülve voltak, mert már készen állottak fogadásukra, mielőtt az első rohamsor átlépte volna az erőd kapuit.

Magánviszonyait illetőleg annyit tudunk, hogy egyik fivére a hadsereg egyik legkitűnőbb ezredese volt, s egy fia és unokái a vezérkarban szolgálnak.

Eddigi hősies magatartásiból, és ha az arc-ismeret nem csal, rendíthetetlen elszántságot mutató tekintetéből következtetve, azon reményt táplálhatjuk, hogy el van határozva, Strassburg védelmével, ha a végsöre kerül, a francia hadi történelmet egy fényes lappal szaporítani, s egyszersmind lelkesítő példát adni a parkiaknak, miként védjék meg hazájuk sokkal fontosabb, de sokkal erősebb fővárosát a betörő porosz hadak ellenében. V. J.

 

 

1870. 39. FAVRE GYULA. / A címlapon/

 

Végre valahára fordult a sors kereke, melyről már-már azt kellé hinni, hogy — tán a decemberi csíny bűn-kátyújába fagyva — örökre megállott, és már ezentúl mindig csak a gonosz lesz felül, és a jó mindig alul! Valóban hosszas és kemény volt az a tél, mely Európára az 1848-iki szabadságfa elhervasztása után következett. Dermesztő hatását jól ismerjük magunk is. Hiszen nálunk még néhány fokkal hidegebb volt, mint bárhol egyebütt... És midőn pár évvel ezelőtt engedni kezdett, és karjainkat szabadon éreznénk, megdöbbenve tapasztaltuk, hogy az annyira elzsibbadt, elerőtlenedett, a megtorló sújtásra képtelenné vált. Hosszú üdülésre van szükség, míg ez ismét visszanyeri régi erejét… Csak miután a császárság napja, nem a vér, de a gyalázat végtelen tengerébe lebukott, hogy onnan soha többé föl ne keljen, csillámlanak át az általános nemzeti gyász felhőin a félénk s erőtlen szabadság sugarai. Nem saját erőkifejtése, de a császárság bukása szülte ezen, immár harmadik köztársaságot…A jelenben az újszülött köztársaság csak gyönge síró csecsemő, de a császárság meg hideg merev halott, melyet semmi hatalom sem támaszthat föl többé Valóban, bármi nagy fájdalmak közt szülte is a szabadságanya az ifjú köztársaságot és bármi gyönge is az még ma, de születése természetesebbnek látszik, s nem lehetetlen, hogy ennélfogva életrevalóbb is. Mert soha még a személyes uralom veszélyessége és kárhozatossága be nem bizonyult, mint ez alkalommal. Eddig ugyanis a császárság mellett azon egy — téves érvet szokták fölhozni, hogy az, ha belől, elnyomja is a polgári szabadságot, de kifelé erőssé teszi a nemzeti védelmet. III. Napóleon nyomorúságos vége ezen egyetlen érvet is örökre tönkre silányította. Mert a hősies szellemű francia nemzetet külső ellenséggel szemben soha ily gyalázat még nem érte, mint a melybe a katonai erőre támaszkodó III. Napóleoni császárság döntötte! E keserű és feledhetetlen gyászos leckére talán épen szüksége volt a francia nemzetnek, hogy soha többé a szabadság útjáról le ne térjen, és meggyőződjék, hogy erejét és európai vezérszerepének alapjait éppen azon szabadság- és haladási eszmék képezik, melyek számára egyfelől világrészünk népeinek rokonszenvét biztosítják, másfelől a hódításra és nagyra vágyó fejedelmek elé egy visszariasztó „Memento mori"-t kiáltanak! /Emlékezz a halálra!/

A szégyenteljesen kimúlt császárság után a nemzeti hatalmat öröklött köztársaság egyelőre tehát csak a múltból választhatta embereit, s míg a katonai parancsnokságot Trochura ruházta, politikai ügyeinek vezetésével Favre Gyulát zta meg, ki hosszú életén át a szabadság elvének nemcsak változatlan híve, de jó és rossz napokban legszellemdúsabb védője is volt.

Favre Gyula született 1809. márcz. 21 én (tehát épen a tavasz kezdetének napján) Lyonban, foglalkozására nézve kereskedő, polgári családból, mely öt szigorú, tiszta erkölcsi nevelésben részesítette... Mint a loirei kerület képviselője tevékeny részt vett az alkotmányozó gyűlés munkálkodásában. A december 10-iki választás után pedig Napóleon Lajos elnök ellen mindegyre hatalmasabban nyilvánuló ellenzéket képezett. A rhonei kerületből képviselőnek választatva, a demokrata párt egyik vezetője és Ledru Rollinnak 1849. június 13-án történt menekülése után a hegypárt szónokává lett. Az 1851. december 2-ki államcsíny hat évre eltávolította őt a politikai pályáról. 1858-ban Paris egyik kerülete a törvényhozó testületbe választotta, melyben 1864óta Lyon városát képviseli, és a hol ö azóta rendesen minden fontosabb kérdésben szót emelt, éveken át csupán ötödmagával képezvén ellenzéket III. Napóleon kormánya ellenében.

 

Favre kitűnő szónok, teli tűzzel és élettel. Nem oly nagy hatású, mint a nagy forradalmak szónokai, a minthogy kora és nemzedéke sem képes nagyobb fölindulásokra. A kellem és csín sem legerősebb oldala, s a lényében rejlő keménység és egyenesség megfosztja szónoklatát ama bájtól, a mit a festészetben a színek elevenségének nevezünk. De bámulatos könnyűséggel, velősen s a legélesebb dialektikával beszél. A jelenlegi köztársasági ideiglenes kormányban a külügyminiszteri tárcát kezeli, s e minőségében mintegy a kabinet fejének levén tekinthető, politikai pályája valószínűleg tetőpontját érte el, amelynek tartama s mikénti befejeződése az események további folyamától függ. V—a  J--s.

 

 

 

 

1870. 40. A Napóleon-dinasztia detronizáltatása

 

Azon eseményekről, melyek szeptember 3-án és 4-én történtek Parisban, sokáig fognak még emlékezni a hírlapok, s bizonyára egyik legnevezetesebb lapjára jegyzi fel a történelem.

Egy oly képet tárnak azok elénk, a melyről egy-két héttel előbb álmodni is alig mertünk volna. Oda soroztuk a többi lehetetlenségek közé, s íme egy reggel egész Európán keresztül nyilai az a távsürgöny, mely újra bebizonyítani látszik azt a mondást, hogy semmi sem lehetetlen a nap alatt.

skor is történt már, hogy egy dinasztia futni kényszerült, máskor is buktattak meg már minisztériumot: de egy 18 évig gondosan ápolt és minden mesterséges eszközzel szilárdított egész rendszert egy nap, egy óra, néhány perez alatt el nem törültek föld színéről, el nem fúttak egy lehelettel soha, — csak most. Máskor is történt hatalmas rázkódás, roppant mérvű felforgatás Franciaországban, de mily tenger vér és könny, hány ember boldogsága és szabadsága árán. Itt a közvélemény győzött szellemi hatalmával egyedül.

 

E lapok múlt számában már érintettük /V. J./ főbb vonalaiban e napok eseményéit, most tehát csak néhány részletre szorítkozunk. A sedani katasztrófáról érkezett, hiányos ugyan, de aggasztó hírek mély megütközést szültek Parisban. A város alsóbb rétegeiben elfojtott forrongás volt észlelhető, mint a felzavart méhkasban. Az emberek súgtak-búgtak egymás között, készültek a legrosszabbra.

A szept. 3-ki napon már viharos jeleneteknek volt szemtanúja a törvényhozó-test. Jules Favre bűnös titkolódzással, ámítással vádolta Palikaót s világosan követelte, hogy a kormány valljon színt: a dinasztiával tart-e vagy a nemzettel? Interpellálta, adjon felvilágosítást a csapatok helyzetéről, összeköttetésben áll-e a császár a miniszterekkel, oszt-e neki parancsokat?

 

 

 

A Napóleon-dinasztia trónvesztésének kihirdetése a törvényhozó-testületben. (Szept. 4-én.)

 

 

Palikao ez utóbbi kérdésre nemmel válaszolt. Favre kijelenté, hogy ezen esetben a kormány tényleg lenni megszűnt. E nyilatkozatot a baloldal hatalmas éljenzéssel, a jobboldal zúgással, az elnök tiltakozással fogadta.

Favre a következőkben utasította vissza : — Ez blaszfémia!A mit én keresek, az az erkölcsi erő, és ez ott rejlik a souverain, a felszabadított országban, mely nem számolhat csak önmagára, csak képviselőire, nom pedig azokra, kik őt veszélybe sodorták. Az ország tudja, hogy az ő czélja önmagában, a mienk benne nyugszik. E gyűlésből roppant izgatott állapotban távoztak el a képviselők. A történet kereke megindult a lejtőn lefelé, azt többé visszatartóztatni nem volt emberi hatalom. Éjfélkor újra összeültek a képviselők. Az elnök arca sápadt és zavart volt, midőn fölkelt s rezgő hangon olvasá le egy papírról, hogy a hadügyminiszter közölni fogja a kamrával a beérkezett sürgönyöket.

Palikao a szószékre lépett s a következő jelentést tévé: —Uraim! azon szomorú feladat jutott osztályrészemül, hogy tudassam önökkel, mit reggeli szavaim már ugy is gyanítani engedtek. A félhivatalos hírek hivatalosakká lettek. Három napi hősies küzdelem után seregünk Se-danba szorittatott, a túlnyomó erő által körülzáratott, ugy hogy kapitulálni lett kénytelen. A császár fogollyá lett.

A képviselők egymásra néztek. Minden arczon mély megdöbbenés volt látható.

Ekkor lépett a szószékre Jules Favre s fel-olvaaá indítványát a császár letételére. A kamara jéghideg hallgatással fogadta az indítványt. A dynasztia detronízátiójának sürgetését még csak csendes zuuras sem követte. 2 órakor reggel a Palais Bourbon katonailag volt megszállva. A néptömeg szétoszlott.

A Napoleon-dynasztiát agyonhallgatták.

Másnap 4-én, a néptömeg valóságos ostrommal vette be a törvényhozó.test épületét, azon különbséggel, hogy minden küzdelem elmaradt, miután az őrség is az ostromlókhoz csatlakozott s azzal együtt követelte a tanácsteremben a köztársaságot s a  császári család letételét.

A nemzeti védelem kormánya megalakult, a köztársaság a nép végtelen lelkesedése közt kikiáltatott, a a kik tervet szőttek a mozgalomnak csirájában elfojtására: egy pillanat alatt nem voltak találhatók sehol.

Ily nyomorú vége lett a „Seconde Empire"-nek, mely még nemrég a világ sorsát tartá kezében.

 

*

1870. 40. 504. Napóleon találkozása Bismarckkal, Doucheryben, Sedan mellett. /Nem vezércikk, az előbbi íráshoz kapcsolódik. G./

A vesztett csata után szept. 1-én d. u. ½ 5-órakor tűzte ki Lauriston tábornok Napóleon császár rendeletére a fehér zászlót a sedani vár fokára. Napóleon elküldte levelét Vilmos királynak, melyben kijelenté, hogy leteszi elébe kardját. Azonban a fegyverletétel fölötti tárgyalásokat e nap nem tudták bevégezni.

Napóleon a királyhoz akart menni, a föltételek enyhítését kieszközlendő. Néhány főtiszt kíséretében Donchery felé indult kocsin.

Bismarck épen e városkában szállásolt. A császár érkezéséről szóló hír még az ágyban találta. Miután Napóleon nemcsak a királlyal, de ő vele is szándékozott találkozni, Bismarck rögtön fölkelt s magára ölté sárgahajtókás barna vértes-kabátját s fehér tábori sapkáját. Azzal lóra ült és a császár elé sietett.

A helységen kívül találkozott a császár kocsijával. Bismarck— mint a „Times" levelezője mondja — levett föveggel járult a kocsiból kiszálló Napóleon felé, mire Napóleon fölszólította, hogy tegye fel azt.

    Sire — válaszolt a ravasz diplomata — én azon tisztelettel fogadom felségedet, mint királyi uramat fognám fogadni. Más tudósítások szerint azonban épen a francia császár vette le föveget előbb s csak azután a

kancellár is. Ahol Európa az idő szerint leginkább emlegetett embere, a diplomáciai cselszövények és lelketlen politika e két nagy mestere találkozott, kissé oldalt az úttól egy takács háza áll. Bismarck arra felé mutatott s maga lépett először abba; de az első szoba nem igen volt barátságos. A gróf tehát fölment a lépcsőn, de oda fent meg egy szövőszék s néhány rozzant házi-bútor foglalta el a helyet. Nem volt tehát egyéb tenni valója, mint visszatérni. Oda künn a császárt már egy tuskón ülve találta. A házból széket hoztak s a gróf a császár balján foglalt helyet.

A társalgást szóról szóra még egy lap sem közölte, de mind a „Times" tudósításaiból, mind Bismarck nyilatkozataiból tudjuk, hogy mindenekelőtt a békéről volt szó.

A császár azt monda, hogy ő semmiféle hatalommal sem bír, miután ő azt a régensségre ruházta. A Mac Mahon és Bazaine seregeinek sem parancsolhat. Minden ezektől, a régens császárnétól és a miniszterektől függ. Erre Bismarck kijelenté, hogy ily körülmények közt felesleges politikáról beszélni s a királlyal való találkozásnak célja nincs. S midőn a császár ezután is sürgette e találkozást, a kancellár kijelenté, hogy azt semmi szín alatt nem engedi addig, míg a kapituláció aláírva nem lesz.

A szóváltás mind hevesebbé és kellemetlenebbé vált s a két diplomata jónak látta a beszélgetést ketté szakítani. Napóleon csakugyan nem találkozhatott a királlyal elébb, míg a föltétlen megadást tartalmazó kapitulációt Wimpffen alá nem írta. Ilyen volt Napóleon utolsó szabad napja.

 

*

 

1870. 42. BLUMENTHAL TÁBORNOK / Címlapon/

A jelen háborúnak van egy pár oly különös vonása, melyekkel a hadviselés történetében alig, vagy épen nem találkozunk, és a melyek bizonyára föltűntek már a felületesebb figyelő előtt is. A hadviselés ugyanis az emberi cselekvések azon legabszolútabb neme, mely a legegységesebb és legföltétlenebb vezetést igényli, a mi legcélszerűbben csak úgy érhető el, ha egy fő, egy akarat intézi az egész működést. Ez okból veszélyes az rendesen a szabadságra, mert a legkorlátlanabb hatalmat összpontosítja oly egyén kezében, ki legtöbb szellemi és erkölcsi erővel bírván, e korlátlan hatalmat mintegy önmagára nézve jogosultnak tartja, és nem igen adja ki kezéből a háború után sem, mikor pedig arra már nincs többé szükség. A királyok és a szabad köztársaságok nem igen szokták a hatalmat egészen a hadvezér kezébe adni, még a hadviselésre nézve sem, hanem megosztják azt olyképpen, hogy a hadászati (stratégiai) mozgalmakat intézik a maguk központjából, s a fővezérre csupán a harcászati (taktikai) kivitelt bízzák.  De az ilyen kettős fővezérlet nem igen szokott előnyére válni sem a királyoknak, sem a köztársaságoknak. Az ilyen korlátolt hatalmú fővezéreket rendesen megverik, részint azért, mert sokszor valóban jobb, célszerűbb szándékaiban gátolják, részint mert az ilyen fővezér nem is fél olyannyira a vereségtől, sem a dicsőséget azon mérvben nem áhítja, mint a teljesen független hadúr. Ha megverik, a hibát rendesen a központi hatalom nyakába veti, és viszont, ha győz, annak gyümölcseit nem tisztán ö maga szedi föl. A hadvezéri dicsőség pedig oly nagy, hogy abban a jogosult illető senkivel osztozni nem akar. Ezért még a köztársasági szabadságukra oly féltékeny rómaiak is rendesen diktátort neveztek ki háború idején, a mit ők mertek és addig merhettek is tenni, míg az egész nép olyannyira elszánt szilárd őre volt a köztársaságnak, hogy háború után a győzelmes fővezérrel le bírták tétetni a korlátlan hatalmat.

Ezzel szemben a jelen porosz háborúban azon jelenség ötlik föl, hogy a hatalom és szellem — két vagy több főben megosztva működik, mint valamely összenőtt hármas vagy négyes csoda-szülött, és mindamellett — legalább idáig a működést siker koronázza. Forma szerint ugyan megvan a fővezér, egy vén gyermeknek látszó király személyében, a ki rendesen sir a csatatéren, a sebesülteket vigasztalja. Feleségének érzékeny és fohászkodással teljes táviratokat, leveleket küld, a másik koronás — szintén pictus masculussá /írott malaszt / vált — fogságba esett ellenséges fővezért fogadja. Az egész világ tudja, hogy ö csak „névleges" szerkesztője ennek a történetnek, s annak szellemi feje, intézője, egy más, vagy több más tábornok, kik közül a hír majd ezt, majd amazt, majd egész csoportot emleget.

E szép összhang, ez a lemondás az oly nagy siker dicsőségéről mindenesetre bámulatos volna, ha ez a dicsőség főleg és voltaképp oly tényezőn nem alapulna, mely a sikert egészen természetesnek, és igya bámulásra kevésbé méltónak tünteti föl. A mint ugyanis ezt már más alkalommal is jeleztük, a porosz diadalok inkább, mint valaha, nem annyira a vezetők zsenialitásának, hősiességének, mint seregeik aránytalan számbeli sokaságának köszönhetők. Innen ama másik szintén szokatlan jelenség, hogy a győzők a kerek világon sehol rokonszenvvel, tapsokkal, csodálattal nem találkoznak. A visszatetszés némasága s a legyőzöttek iránt érzett részvét nyilatkozik mindenfelé a hallatlan porosz győzelmek hallatára. Annál-inkább, mert e tamerlani sokaság valóban középkori vandál zsarolással pusztítja amaz országot, mely a műveltségben mestere és mintája volt világrészünknek.

Ily színben látva a dolgokat, a világ azon érzéssel követi a jelen eseményeket, melyekkel egykor Xerxes hadjáratát követhette a szabad, de sokkal kisebb sereg fölött rendelkező Görögország ellen. Miként fog végződni a rombolás megkezdett műve, azt még ma nem tudhatjuk. A kezdet sikerei tagadhatatlanul páratlan nagy mérvűek, s ha tekintetbe vesszük, hogy elvégre Xerxes és több más hódító a sokkal nagyobb sokasággal sem tudott győzni, a siker dicsőségét nem tagadhatjuk meg a poroszoktól, kikre el lehet mondani, hogy nemcsak katonájuk, de vezérük is sok van, s talán majd csak a későbbi kor deríti föl, vajon közülük melyiket illeti a legnagyobb zsenialitás dicsősége.

A mennyire eddig a hír kürtjét kezelő hírlapirodalom közléseiből kivehetni, a király hadsegédje Moltke után Blumenthal, a koronaherceg táborkari főnöke volna a legkitűnőbb vezéri tehetség, a mit már onnan is következtethetni, hogy a király után a koronaherceg levén leghatalmasabb, bizonnyal ö foglalta le maga számára a legtehetségesebb tábornokot. Pengetik is, hogy közte és Moltke között némi vetélkedési súrlódás is forogna fönn, valamint viszont ö és Stiehle, a másik herceg táborkari főnöke között.

S hogy már a két herceg felöl is halljon a világ valami érdekes „leleplezést'" — írják, suttogják, hogy ők is versengenek egymással, a porosz sokasággal vívott győzelmek babérjai fölött. A leleplezések azonban csupán e rejtelmes súgás-bugásokra szorítkoznak, s hogy ki mit tett, mely tervet főzött ki, arról hallgatván a krónika, mi sem szólhatunk.

Blumenthalról azonban annyit olvastunk, hogy Mac Mahon sedani mozdulatát előre hibásnak nyilatkoztatta, a mit egyébiránt a hírlapi „hadtudósok" is előre kijelentettek. A miből ugyan nem következik, hogy ö ne lehetne nagy hadász, legfeljebb az, hogy a francia vezér oly nagy hibát követett el, mely ellenében szinte lehetetlen volt nem győzni, kivált háromszorosan nagyobb számmal.

Blumenthal Lénárd született 1810. júl. 30-án izraelita szülőktől. Tizenhét éves korában a berlini hadapród-iskolából a hadseregbe lépett. 1849-ben, mint kapitány indult a schleswig-holsteini sereghez, hol később 1853. Bonin tbk, táborkari főnöke szerepelt, mint őrnagy, 1858. alezredes lett. Folyton a táborkarban volt s szaktudományokkal foglalkozott…

A 66-iki hadjárat után egy röpiratban éles bírálat alá vette Moltke. Ez évi eljárását, teoretikusnak nevezte őt, állítva, hogy Csehországban mindent egy kártyára tett, s ha tervének csak egy kis része nem sikerül, akkor a porosz hadsereg el van veszve. Moltke neheztel is ezért, de úgy látszik, német hazafiságuk félretéteti velük a személyes haragot, valamint Vogel von

Falkenstein és Steinmetztzel is, kik közt állítólag szintén versengés forog fönn.

Hja, ha a sokaságnak még az az előnye is megvan a csekélyebb szám fölött, hogy míg ezek viszálykodnak, ők még egyetértők s egymásnak engedelmeskedők, a fegyelemnek vakon hódolók - akkor aztán meg van magyarázva a nagy siker, melyet a franciák ellenében aratnak. V. J,

 

 

 

1871. 3. Az új spanyol király I. Amadé spanyol király. / Címlapon/

A latin népekre rossz idők járnak mostanság. Ha egyfelől visszaesésük számos jeleit, másrészt a germán és szláv fajok nagy mozgékonyságát és emelkedését látjuk, pillanatig csaknem valószínűnek tartjuk, a mit pedig épen nem óhajtunk, hogy a latin törzs szellemi és erkölcsi világuralma, vezérszerepe végét érte. Új korszak veszi kezdetét, melyből eddig csak annyit sejtünk, hogy az nem lesz oly nagy, oly szép, rokonszenves, mint volt az, melynek a római törzsek adtak eszményeket.

De mondjuk, csak pillanatig, mert nem legrosszabb oldala emberi természetünknek az, hogy amit rossznak tartunk, azt hinni sem akarjuk. Már pedig, hogy az északi népek fölülkerekedésétől jót nem várhatunk, az épp oly világos, mint hogy a nappal kedvesebb az éjnél, a termékeny nyár kellemesebb a zordon télnél. És az észak csaknem e viszonyban hasonlik a délhez, szellemi és erkölcsi tekintetben is. Nagy, az oroszok, szlávok által lakott földrész műveletlen s tán az is marad örökké; a műveltebb német része pedig önző, hideg, szolgaságra, brutalitásra hajlandó.

Egész határozottsággal állíthatni, hogy a latin „legesztétikusabb" faj a kerek világon, melynek formái a legszebbek, s a többi fajok által még akkor is utolérhetetlenek, ha azok a műveltség tetőpontjára vergődtek. A latin vagy román nemzetek eme szépészeti képessége még hibáikat is szebb színben képes föltüntetni mások erényeinél, s e velük született természeti tulajdon, mely a sarat is megaranyozza, önkéntelen rokonszenvre gerjeszti a többi népeket, melyek habár kevesebb, de némi szépérzékkel mégis bírnak. Ha egyszer elhanyatlik e faj, s a rideg világ többé nem indul nyomaikban, az kétségkívül az emberiség vénhedésének jeléül vehető, mely többé  a szép iránt nem, csupán a hasznos és szükséges iránt bír lelkesedni..

De meglehet, s jól esik e hitben ringatóznunk, hogy a latin faj utóbbi botlásai csak figyelmeztetőül szolgálnak arra, hogy magát ismét összeszedje, s a haladás versenyterén, ismét ,,átvegye a vezetést", mint sportnyelven mondani szokás. Hiszen a különbség, mely közte és az északi népek közt van, még most is az ö előnyét tünteti ki. Ok, ha olykor alól kerülnek is, de küzdenek legalább a rossz ellen, míg a többi nép — a magyart, lengyelt kivéve — egyáltalán nem is küzd az ellen, hanem csupán a rosszabbnak szolgai eszközévé engedi át magát. A latin nemzeteknél, habár időnként még gyöngébb is, de van köztársaság párt, mely egyre rövidebb időközökben diadalt ül, de még nem oly erős, hogy diadalát állandósíthassa. Ők tehát gondolkoznak, kísérleteket tesznek, példákat adnak, míg a szláv-germán barbár faj ott van ma is társadalmilag, a hol volt a középkorban, t. i. szolgáltatja a császárok hadseregébe a zsoldos baka és lovas illetőséget, vakon, szolgailag, gépiesen engedelmeskedve… A legutóbbi spanyol fordulatot tekintve is, bizony nem tudjuk, vajon nem a köztársaságiak közeli diadalának prognosztizálása-e az új király balvégzetes fölavatása? Ha odáig érik a dolog, hogy a királyi szerepnek több lesz a tövise, mint a rózsája, több a szenvedése, mint öröme, több a gyalázata, mint a dicsősége, bizony megtörténhetik, hogy majd három esztendei keresés után sem kapnak királyt a „királycsináló"-k…Olyan drámai előjáték után lépett a trónra, melynek utolsó fölvonása még tragédiává is „válhat"... Olyan országban, melynek fővárosában a diktátor miniszterelnököt fényes nappal lelövöldözik, mint valami vad-ludat, a nélkül, hogy a tettesek kézre kerülnének, vagy csak tudnák is, hogy kik voltak a vakmerő embervadászok, ilyen országban idővel sok minden történhetik

 

Azt kell következtetnünk, hogy a ki a spanyol királyságra vállalkozik, annak vagy lángésznek vagy igen bátor embernek kell lennie. Első Amadé (vagy Omode?) az elsőnek ugyan nem, de legalább a másodiknak adta némi jeleit…

 

Az olasz királyi házban egyébiránt a bátorság mint kiváló családi erény ápoltatik, s ha az ifjú spanyol királyról csak annyit mondunk is, hogy „apja fia", már ezzel a közönségesnél többet mondunk…A mi föladatunk csak az, hogy a föltűnő nevezetességeket bemutassuk, ismertessük, nem pedig, hogy őket naggyá tegyük — a mire egyébiránt úgyis képtelenek volnánk.

 

Egyébiránt hősünk még oly igen ifjú, hogy sok babért nem is szerezhetett, s ha naggyá akar lenni, arra még elég ideje és — meg kell vallanunk — a legjobb alkalma van. A ki a mai Spanyolországot „megrendszabályozná" — arra bátran elmondhatunk, hogy: erit nobis magnus Apolló.

 

Amadé Nándor Mária, postai herceg, harmadik gyermeke Viktor Emánuelnek, kinek neje Adél, mindenekelőtt egy leányt, vagy mint mondani szokás, egy királyi hercegnőt szült. Ez Klotild, 1859 óta Napóleon herceg neje, kivel együtt most száműzetésben élnek. Második szülött volt Umberto herceg, a koronaörökös. Ezután következett Amadé, 1845. május 30-án, s az Alpok alján, a híres Szt.-Bernáthegy lábánál fekvő Aosta helységről aostai herceg nevet kapott. Az 59-ki háború alatt már katona volt…

 

A mint Napóleon porosz fogságba esett, Amadé herceg is újólag előtérbe lépett. A florenci udvarral az alkudozások megkezdődtek, s miután a hatalmasabb udvarok, részéről kifogás nem tétetett, csupán a kortes választása hiányzott. Ez már azonban nem volt épen könnyű dolog. A karlisták izgattak, mint idegen, az ultra-montanok, mint az egyházi államot elfoglaló hitetlen Viktor Emánuel fia ellen…végülis küldöttség ment Florencbe, Aosta herceg elfogadta a koronát.

A viszonyok és jelek, melyek közt az új király elfoglalja trónját, a lehető legszomorúbbak, de Spanyolországban már odáig jutottak a dolgok, hogy még ezeket a viszonyokat sem tartják a legkedvezőtlenebbeknek. A pénztár ugyan üres, és nincs kilátás, hogy hamarjában megteljék. Hódító háborút nem viselhet, s mindamellett a bel-forradalmak leküzdésére nagy hadsereget kénytelen tartani. De másfelől azzal biztatja magát az új királyság, hogy a sokat háborgott ország végre nyugalmat, rendet kivan, s európai fogalmak szerint ezt csak a királyság vér és vas rendszere képes biztosítani. Ebben csak az a különös, hogy az öt világrész közt épen Európa visel legtöbb háborút, míg Amerika köztársaságai egy huzamban fél-fél századig is eléldegélnek békében —és szabadságban. Európa így tetszik önmagának: örökös háborúban és szolgaságban. Ez, úgy látszik,előtte költőibb, érdekesebb, mint a barbár Ázsia örök békéje, s a szabad Amerika jólétének, hatalmának, műveltségének egyhangú prózaisága?!

Vajda János

 

 

 

1871. 5. Faidherbe tábornok. / Címlapon/

,,A hasonlatok mindig sántítnak" mondja a latin közmondás, s a jelen háborút egy nagy napfogyatkozáshoz hasonlítjuk. Képünk annyiban találó, miszerint ama test, mely a francia dicsőség napját elborítja, nem egy másik fényes nap, hanem csak a halvány  hold, mely, ha képes volt is elsötétíteni a fényes napot, annak helyét nem fogja elfoglalni soha. Amint a hold nem hasonló nagyságával, csupán hozzánk való közelségével bírja befödni a nap tányérját, úgy a porosz nemzet is nem azon erőkkel aratja nagymérvű, de inkább bosszantó és visszataszító, mint csodálat-ébresztő diadalait, melyeket, mint az emberi erkölcsi és szellemi képességek legritkábbjait bámulni és méltán dicsőíteni szoktunk. Nem a bátorsággal és lángelmével, mint annak idején Hannibál, Caesar, vagy

I.Napóleon, — hanem egy oly tényezővel, mely inkább félénkségből, önbizalmatlanságból szokott származni. A sokaság és a fölkészülődés azon roppant mérvével, mely eszélyességnek ugyan látszhat, de eredményei, bármi nagyok legyenek is, mivel igen is természetesek, csodálatunkat épen nem képesek fölkelteni.

Félszázados alattomos készülődés után másfél milliónyi hadsereggel egy 300 ezernyi hadat elnyomni, valóban oly tény, mely hasznot, zsákmányt ugyan szerezhet, de dicsőséget — soha. És valóban, a történelemben első s a német nemzetet jellemző eset, hogy legalább is ötszörös sokasággal indul egy hasonló nagyságú szomszéd nép elleni hadjáratra. Úgy látszik, nem is dicsőség, csak bőrének biztosítása és minél nagyobb zsákmány volt a célja. Igen valószínű, hogy ha a hét sváb utódai Afrikában laknának, egy oroszlán vagy párduc ellen is Krupp-féle ágyukkal s legalább egy hadosztállyal indulnának ki. Az eredmény

nagysága meglepte a tömeget, de mi mélyen meg vagyunk győződve, hogy ocsúdva annak első hatásából, s fölismervén a siker legalább is prózai, ha nem nyomorú tényezőit, a világ ámulata méltó bosszankodásba fog átcsapni. Amiatt, hogy ezen pusztán anyagi túlerővel kivívott diadalokat percig is egy színvonalra bírta helyezni azokkal, melyeket nagyobb erkölcsi és szellemi erő a nagyobb anyagi erő ellenében kivívott. Hasonlatunk azonban nem lehet teljes, amennyiben nem bizonyos, vajon a teljes elsötétedés Metznél állott-e be, melyre tagadhatatlanul egy kis világosodás következett, vagy még a netán elesendő Parisnál fog bekövetkezni. Azt sem tudjuk, vajon az elhomályosodott francia nap fog-e csakhamar, vagy bár valaha előbbi fényében előtűnni? Mert hisz éppen abban áll az első napóleoni nagyság dicsősége, hogy az valószínűleg örökre utolérhetetlen marad, hogy az emberiség történetében, mint a földi dicsőség legmagasabb Himalája csúcsa tündököljön. Abban, hogy annak dicsfénye levilágít a késő utódok arczára még akkor is, mikor ezek már a hatalom ez egykori délpontjáról lehanyatlottak. Az Akropolis és az Olympus fölött évezredek tűntek el, de még ma is kegyelettel állunk meg a romok előtt, melyek az egykori nagyságra emlékeztetnek.

Bármint alakuljon egyébiránt a kétes jövő, az események újabb folyama, mely a metzi megadás óta beállott, annyit remélnünk enged, hogy a francia nemzet nem fog oly könnyen s hirtelen lemondani ama jótékony küldetéséről, melyet eddig világrészünkre gyakorolt. A gondviselés szándékai beláthatatlanok. Meglehet, hogy miután e nemzet első Napóleonja alatt a katonai nagyság zenitjét meghaladta, ezentúl az erőszakos hódítás teréről lelépve, ennél sokkal magasabb és világrészünkre nézve sokkal szükségesebb irányban veszi át ismét a vezérszerepet, mint a valódi polgári szabadság és társadalmi egyenlőség eszméinek előharcosa….

Valóban, ama csüggedetlen kitartás, oly óriási veszteségek után, melyek e nemzetet érték, sokkal csodálatraméltóbb, mint az aránytalan túlerővel nyert nagymérvű bár, de könnyű porosz diadalok. Mintha csak a sors arra akart volna alkalmat adni a francia nemzetnek, hogy miután megmutatta, mily nagy tud lenni a szerencsében, mutassa meg most, hogy hasonló nagy tud lenni a szerencsétlenségben is.

Azért érdekes ez óriási küzdelem, és érdekesek annak főbb szereplői, kik, miután a császárság oszlopai a hazára árasztott szerencsétlenség és gyalázat miatt örökre lehetetlenekké váltak, valószínűleg a helyzet urai maradnak. Es ez az egy, nem csekély nyeresége már most is van ezen, bár katonai tekintetben sikertelen, erőfeszítéseknek. Ha Sedan és Metz után békét kötve, a

monarchiának még esélyei lehettek volna legalább is pártot gyűjteni a porosz által felfegyverzett császári sereg árnyában : jelenleg, midőn a köztársaság harcban edzett és annyi vért ontott tekintélyes hadsereggel rendelkezik, sokkal alaposabb reményünk lehet, hogy a köztársaság alapjait annyi vértanú és hős szenvedése és véráldozata megszilárdította. Egy francia köztársaságnak huzamos fönnállása Európában oly roppant horderejű eredmény, mely előbb-utóbb egész világrészünkre jótékony és magára Franciaországra visszaható és remélhetőleg minden jelen veszteségeit dúsan kárpótolandó gyümölcsöket fog teremhetni.

Az új köztársaság kitartó, és hü vezérharcosainak egyike Faidherbe tábornok, az északi hadsereg parancsnoka, ki az által látszik különbözni többi vezértársaitól, hogy erejével gazdálkodik, s a nagyobb vereségeket minden áron kikerülni igyekszik…

Született Lille-ben, 1818. június 3-kán, s e szerint jelenleg nem csupán hazáját, de egyszersmind szülőföldjét is védelmezi. Mindig tehetséges tisztnek tartatott, de III. Napóleon udvarának tetszését nem bírván megnyerni, érdemei és képességei nem méltányoltattak s igaztalanul mellőztetett. 1852-ben Szenegál kormányozójává lett kinevezve, s e minőségében, mint igen erélyes és emellett jelentős szervező képességgel bíró egyén tűnt ki. Utóbbi időben pedig egy alosztály parancsnoka volt. Tudományos képzettségű ember…Múlt évi november végén neveztetett Bourbaki helyébe az északi hadsereg vezérévé…

Legutóbbi csatáiban kevésbé volt szerencsés, mert egybehangzó sürgönyök szerint számos foglyot veszített, de a mire ö azzal válaszol, hogy „egyetlen ágyút sem" — a mi valóban föltűnő s nem csupán nála, de a többi köztársasági francia hadseregeknél is, hol 15—20 ezernyi fogoly mellett az ellenség alig dicsekszik egy-két ágyú elvételével. Valószínűleg igen kevés ágyúval rendelkeznek, a mi aztán az újonc csapatok gyakorlatlansága, és figyelmetlensége mellett eléggé megmagyarázza a túl erős porosz hadak diadalainak okait.

 V—a  J—s

 

 

 

 

Beillesztett szövegek

 

         Francia-porosz háború

 

 

A porosz–francia háború 18701871 között zajlott le a Porosz Királyság által vezetett német szövetségesek és a Francia Császárság között. A „kis német” egységet megvalósítani kívánó Poroszország rövid idő alatt szembekerült Franciaországgal, mivel III. Napóleon (1852–1870) országa nem nézte jó szemmel a határai mentén kialakulóban lévő erős államszövetséget….

1871. január 18-án a versailles-i palota tükörtermében a német fejedelmek ünnepélyes keretek közt bejelentették a Német Császárság megszületését. A végleges békét Majna-Frankfurtban írták alá 1871. május 10-én. Németország megszerezte Elzász és Lotaringia vidékét, ezen felül ötmilliárd aranyfrank hadisarchoz jutott. Wiki

 

*  *  *

 

 

1870. 18. 217.  A solferinói csonthalmok.

Dicsőség-teljes a csatatér gondolata; a helyé, hol hazáért, jogért, szabadságért ezerek tették bátran koczkára életüket; s a férfi, hogy nejét, gyermekeit, anyját, háztüzét s küszöbe szentségét megóvja, kész volt vérét ontani s elveszteni életét; a lelkesedés, jogérzet s szabadság és hazaszeretet szent tüze fentebb lobogott a rettenetes tűznél, melyet ágyuk ezreinek bősz torka szórt, s a szemek a bátorság tüzében élesebben villámlottük a vont kardok- és szegzett szuronyok élénél. Mint rohannak a hadoszlopok, tömött sorokban, összetartva, a halállal szemben, előre kiáltással! mint ver eget a csatalárma, a diadalkiáltál, elfojtva a haláljajt! Por és füst kavarog, szélben reszket a zászló szárnya, patakkal omlik a vér, — s magas paripáján, vérrel fecskendve, porral belepve, vágtat a győztes vozér, kinek nevét a történet érczlapra vési föl.

Dicső a csatatér gondolata, de rettenetes te-kintete, a harcz leviharzott napja után. Ezeren-ként foküsznek a még temetetlen hullák…

Leszáll az éj. S jőnek temetni. Roppant gödröket ásnak a csatatér néhány pontján s tömegesen hordják be a halottakat, ellenséget és barátot a közös sirokba. Kiérne rá válogatni az egyenruhák szinei között: ez olasz, ez franczia, ez osztrák — s miért is tenné! Pihenjenek együtt…

 

 

 

A solferinoi csatatéren elesettek csontjainak összegyűjtése.

 

 

Néhány hónappal ezelőtt az olasz parlament két tagjának, Torelli marquis senatornak és Cavriani képviselőnek azon nemes gondolata támadt: kiásatni és összeszedve temettetni el a solferinoi éa san-martinoi csatatéren elszórva elásott csontokat. Azok, kik Olaszország szabadságáért vérzettek el, külön e célra épített halotti kápolnában, megszentelt földben s a kegyelet számára megjelölt helyen nyugodjanak. …

Borzalmas csonthalmok, melyeknek tekintetére összeszorul a legbátrabb szív is. Hamlet sírásói jelenetét sem olvashatjuk vagy nézhetjük mély megindulás a belső borzongás nélkül; — de mi az, ez óriási tömegéhez képest a máglyaként egymásra halmozott emberi csontoknak, melyek tetején egy-egy koponya vigyorog!

A halotti kápolnákat, e nagyszerű „csont-ház"-akat (ossarium) építik már, s a cél, hogy a solferinoi csata évfordulójára, f. évi június 24-ére készen legyenek, hogy fölszenteltetvén, a csontokat ünnepélyesen lehessen átszállítani. Addig is a csontok, a legszebb rendbon, őriztetnek egy köröskörül zárt helyben… Egy hős s egy mártír maradványának tekintenek minden egyes csontrészt, s oly gyöngéden teszik ideiglenesen helyre és sorba, mint ily csontmaradványok érdemlik. …

-á – r –

 

 

1870. 40. 504. Napóleon találkozása Bismarckkal.

A vesztett csata után szept. 1-én d. u. ½ 5 órakor tűzte ki Lauriston tábornok, Napóleon császár rendeletére a fehér zászlót a sedani vár fokára, Napóleon elküldte levelét Vilmos királynak, melyben kijelenté, hogy leteszi elébe kardját. Azonban a fegyverletétel fölötti tárgyalásokat e nap nem tudták bevégezni.

Napóleon a királyhoz akart menni, a föltételek enyhítéséért. Néhány főtiszt kíséretében Donchery felé indult kocsin. Bismarck épen e városkában szállásolt. A császár érkezéséről szóló hír még az ágyban találta. Miután Napóleon nemcsak a királlyal, de ő vele is szándékozott találkozni, Bismarck rögtön fölkelt s magára ölté sárgahajtókás barna vértes-kabátját s fehér tábori sapkáját. Azzal lóra ült és a császár elé sietett.

A helységen kívül találkozott a császár kocsijával. Bismarck— mint a „Times" levelezője mondja — levett föveggel járult a kocsiból kiszálló Napóleon felé, mire Napóleon fölszólította, hogy tegye fel azt

 

 

Napóleon találkozása Bismarckkal Doucheryben, Sedan mellett

  

A társalgást szóról szóra még egy lap sem közölte, de mind a „Times" tudósításaiból, mind Bismarck nyilatkozataiból tudjuk, hogy mindenekelőtt a békéről volt szó. A császár azt monda, hogy ő semmiféle hatalommal sem bír, miután ő azt a régensségre ruházta. A Mac Mahon és Bazaine seregeinek sem parancsolhat. Minden ezektől, a régens császárnétól és a miniszterektől függ. Erre Bismarck kijelenté, hogy ily körülmények közt felesleges politikáról beszélni s a királlyal való találkozásnak célja nincs. S midőn a császár ezután is sürgette e találkozást, a kancellár kijelenté, hogy azt semmi szín alatt nem engedi addig, míg a kapituláció alá írva nem lesz.

A szóváltás mind hevesebbé és kellemetlenebbé vált s a két diplomata jónak látta a beszélgetést ketté szakítani. Napóleon csakugyan nem találkozhatott a királlyal elébb, míg a föltétlen megadást tartalmazó kapitulációt Wimpffen* alá nem írta. Ilyen volt Napóleon utolsó szabad napja.

 

*Emmanuel Félix de Wimpffen (German:
Emmanuel Felix Graf von Wimpffen; 1811–1884), French general.

 

 

1870. 17. 206-208. A vérmező Parisban.

A párisi kivégzéseket rendszerint vérfagyasztó jelenetek kísérik. Tropman esete is egy eddig ismeretlen visszaélést derített föl. A jelenlegi rendőrfőnök Piotri rendes belépti jegy mellett többeknek engedte meg, hogy Tropman utolsó öltözködésén jelen lehessenek. S a belépti jegyért csak úgy tódult a kíváncsi nép. Valószínű, hogy ez volt az utolsó nyilvános kivégzés, holott már ez sem lesz oly borzasztó most, mint ezelőtt. A júliusi forradalomig a Gréve téren állították föl a nyaktilót, s aggasztó lomhasággal láttak a borzasztó munkához. Korán reggel hurcolták az elítéltet egyik fogházból a másikba, s onnan délutáni négy órakor vonszolták kifelé. Nyitott kocsiban ült, s a néppel zsúfolt utcákon keresztül vitték a vérmezőre. Lajos Fülöp már úgy intézkedett, hogy a kivégzés ne délután, mikor mindenki talpon van, hanem szürkület tájon menjen véghez, s vérmezőül a távolabb eső Jakab-kaput szemelte ki….

Négy órakor előkerül a közbiztonsági főnök, s vele együtt előtűnik a hóhér is… A tisztek egymással beszélgetnek, látszik rajtok, hogy e helyre csak a kényszerűség hajtja őket. A börtön őrszobájában pedig minden illető tisztviselő talpon áll, a főnök óráját nézegeti. „Itt az ideje", mondja „menjünk."

E perc, miről az elítélt oly sokat képzelődött, mindig iszonyúan meglepő, s a legkonokabb, legelvetemültebb bűnösre is fájdalmas benyomást gyakorol. Némelyik önkénytelenül is hátrafelé tántorodik, mások halott halvánnyá változnak, némelyek, mintha szélhűdés érné, a földre zuhannak le. A tömeg pedig zug, s távolról úgy hangzik e moraj, mint a hullám zuhogása. A csendőrök lovaikon előre hajolnak, hogy jobban láthassanak. A hóhér tíz lépcsőfokon fölmegy, s ott megáll, az elítéltet, ki közvetlen utána tántorog, két segédje vezeti karonfogva. E perctől a záró jelenetig még tizennégy másodperc zajlik le. Ha aztán mindennek vége van, a hóhér eltűnik, mintha megszökött volna. Alant egy halottas kocsi, s egy fiáker áll a pap számára. A tömeg oszlik, s láthatni itt nőket, kik kacér megjegyzések, s mosoly által igyekeznek maguk iránt figyelmet ébreszteni. Néhányan, az utcán kiállnak az ajtó elébe, hogy a szomorú látvány utolsó jelenetének tanúi lehessenek, de már nem törődnek semmit a két kocsival, csak az azok mellett lovagló csendőrök kötik le a figyelmet… Ekkor egy szürke ruhás ember áll élő, mellette egy szekér áll meg, melyen e szavak olvashatók: „orvosi egyetem." A hulla ennek átadatik, s ez azt a boncterembe szállítja.

A La Roquetto téren pedig e közben az ácsok szétszedik darabonként a vérpadot, ott, hol az imént a legborzasztóbb jelenet ment véghez, ismét vidám élet, tarka vásár folyik. A boltok megnyitnak, járnak-kelnek az emberek, mintha semmi sem történt volna, mi a kedélyt szomorúan lehangolhatná.

 

 

1870. 35. 446. A hadseregek élelmezése. Hogy megközelítő fogalmit szerezzünk, a hadilábra állított hadsereg pillanatnyi szükségleteiről porosz adatok után a következőket közöljük: A Lachmann testvérek öt hadtest számára küldik az élelmet és így 210 000 embert látnak el. A szállítók 7000 ökröt küldtek a táborba (3700 darabot Sohleswig-Holsteinban vettek); 9500mázsa szalonnát e napokban Hollandiából négy gőzösön 5000 mázsát; 8000 ball rizst, mit részint Rotterdamban, részint Brémában szereztek be; 12 000 mázsa borsót és babot, mi részint Sziléziából, részint Poroszországból került ki. A napi szükségletre megkívántatott 15 000 font kávé Hamburgban és Kölnben vették és a hannoveri égetőkben pörkölték. 65 000 igás ló részére szükségelt 500 000 adag zabot egy königsbergi háztól és különféle tartományokból szerezték be.  Parisból minden nap 500 000 adag élelmet küldenek a hadseregnek. Minden adagban kétszersült, rizs, főzelék, cukor, kávé, pálinka és bor van. A kenyeret tábori kemencékben sütik, melyeket 3 óra alatt fel tudnak állítani, s a sütéssel 250  kemencénél ezer munkás foglalkozik.

 

 

1870. 41, 524. A németek hadi zsákmánya. Egy porosz lap számítása szerint a németek hadi zsákmánya eddig a következő: 1 császár, 1 tábornagy, 30 tábornok, 3250 tiszt, 104 750 katona, 10 280 ló, legalább 52 sas, 700 ágyú, 400 szekér, temérdek hídkészletek, raktárak, vasúti vonatok, fegyverkészletek, lőszer, ruházási, felszerelési cikkek, élelem, takarmány. A porosz lap előadja, hogy a háború első napjaiban Gersweiler, Lindweiler, Sturzelbrunn, Saarbrü-cken és Niederbronnál csak apró, jelentéktelen csetepaték voltak.  Aug. 2-án történt a saarbrückeni első csata, melyet a poroszok feladtak. A franciák — kik győzők voltak e napon — 6 tisztet, 67 katonát vesztettek. Azután folyton fokozódnak a franciák veszteségei: Weissenburg-nál, hol Douay hadosztálya megtámadtatott, 30 tisztet, 1000 katonát vesztettek csak foglyokban ; ezenkívül 22 ágyút. Wörthnél aug. 4-én 6000 francia, 100 tiszttel esett porosz fogságba; ezenkívül 2 sas, 6 golyószóró 25 ágyú, sok málha és tábori sátor…

Az égi hírvivő: a sas  /Google/

 

 

 

1871. 10. 121. A párisi ostrom-öv.

Az ujabbkori haditudománynak bizonyára egyik legóriásibb műve azon ostromgyűrű, mellyel a német hadsereg annyira körül szorított egy több mérföldnyi területet elfoglaló s 2 millió lakossal biró világvárost, hogy azt keresztül törni még egy Ducrot bátorságának és vitézségének sem sikerült.

Ez óriási munkálatot eddig az olvasó közönség leginkább csak eredményeiből ismerte. Azokból a csodás távolságra hordó golyókból s Parisnak egy világot megrendítő kapitulácziójából. Az ostromvonal összeállításáról, részeiről, szervezetéről csak a haditudományokban járatos embereknek lehetett fogalma.

A roppant lövegek, ostromágyuk szállítását Németországból múlt év okt. 9-kén kezdték meg. Ekkor érkezett a 14 első ostromágyú Weisenburgból Nanteuil-be. Innen hosszadalmas kerülő-utakon, mert az egyenes utakat még akkor francia erődök uralták, Paris közelébe hozattak s első alapját képezték a villa-cambrai-i szertárnak, honnan az ágyu-ütegek vas-korlátja lassanként kétfelé terjeszkedni kezdett, mig Paris másik oldalán összeért. Az ágyuk roppant nehezek voltak, ugy hogy a vasutak is sok helyt megromlottak súlyuk alatt….

 

 

 

Porosz sánckosarak szállítása a párisi ostromművekhez.

 

 Csak rá kell nézni mai képünkre, hogy fogalmat szerezzünk magunknak azon nehézségekről és erőfeszitésekről, melyekkel az ily szállitás összekötve volt. Pedig képünk csak üres sánc/kosarakat szállító kocsikat mutat, melyek sokkal könynyebbek egyéb szállítmányoknál. A lovak és a kocsisok számára Bron mellett, a hol a keleti homlokzat ütege állt, külön faistállókat állítottak. Decz. 13-án megkezdték az üteg-mellvédek építését, de a földmunkálatokat csak éjjel, sötétben lehetett folytatni, nehogy a francziák észrevegyék. A nehézségeket nagyban növelte a nedves időjárás is, később pedig a fagy, s nagy kitartásra volt szükség, hogy a munka ezek daczára is sikerüljön.

Egy ily üteget ugy kell képzelnünk, mint egy magas fóldhányást, mely kifelé lejtős felül, de alól majdnem függélyes s rendesen oly mély árokba nyúlik, a milyet csak ásni lehet….

A lőkészletet földalatti, a bombák ellen teljesen ment kazamatákban tartták, s minden két ágyú közé esett egy ily kazamata, melyből az ágyukhoz keresztíáncz szolgált. Ilven volt a németek ostromgyürűje

 

 

 

1871. 11. 133. A német császárság kikiáltása Versaillesban.

Németország uj császárja a porosz országgyűlés felső és alsó házához intézett leiratában kijelenté, hogy engedve a német fejedelmek és szabad városok kérelmének, a császári méltóságot, mely már 60 év óta áll betöltetlenül, kész elfogadni. És valóban ez üresedés majdnem 66 és fél évig tartott, mert 1804. augusztusában II. Ferencz német császár, I. Napóleon által kegyetlen vereségeket szenvedve, czimét letette és „Ausztria császára" czimét vette föl, Ez időtől fogva megszűnt létezni a német császárság….

Jan. 18-án, mikor Vilmos császárrá kiáltatásának szertartása végbement, nagyszerű katonai szemle volt Versaillesban. A „Tükörcsarnok"-ot (Galerié des Glaces) fényesen földíszítették, a harmadik hadsereg minden ezredét küldöttek képviselték s a bajor ezredek is elküldték színeiket. A lobogók félkörben olyan sorral voltak fölállítva, a melyben illető ezredeik Paris körül feküdtek…

  

 

 

A német császárság kikiáltása Versailles-ban

 

  

Tizenkét órakor megérkezett a király egy egész csapat nagyfejdelemtől, herczegtől, gróftól és tábornoktól kisérve; Weimar, Baden, Bajor-, Szászország és Würteniberg képviselve voltak. A koronaherceg, a király testvérei, Bismarck gróf Landwehr egyenruhájában és Moltke tábornok szintén ott voltak a király kíséretében.

A király az oltárral szemben foglalt helyet; ezalatt a karok énekeltek. Azután ima és fölszentelési beszéd következett, melyet Rügger tartott. A király feje fölött függött XIV. Lajos arcképe e fölirattal: „Le roi gouverne de lui-méme!.../ A király maga kormányoz./

Bismarck gróf csengő hangon olvasta föl a király szózatát, mire a tadeni nagyherczeg előlépve így kiáltott fel: „Éljen ő felsége Vilmos német császár!" A gyülekezet hangos „éljen!" kiáltásokba tört ki, a császár a koronaherczeget háromszor megölelte, a német fejedelmek lerakták hódolatukat új véduruk lábaihoz s a szertartásnak vége lett. A császár este nagy lakomát adott, melyre a német fejedelmek mind hivatalosak voltak. — És a német nemzet? — kedves' halottait gyászolta oda haza és nem volt kedve jubilálni a nagy esemény fölött.

S. L.

 

 

1871. 15. 180. A világ egyik legnagyobb ágyúja.

Korunk czivilizácziójának egyik legszomorúbb törekvése abban áll, hogy minél borzasztóbb hatású, romboló és öldöklő szereket találjon fel. íme, itt megint egy iszonyú löveget mutatunk be olvasóinknak, mely valószínűleg egyetlen a maga nemében. Az ágyút, melyet rajzunk ábrázol, Rodman őrnagy találmánya, s legelőször Új-York mellett Hamilton erődben próbálták meg. kaliberének (belső űrének) átmérője 20 hüvelyk s a kísérlet előkészületei tetemes időt vettek igénybe, ugy hogy 2 ½ óra telt bele, míg az első (vak) töltést elsüthették. A töltény 100 font lőporból állott. A rázkódás, mely a lövést követé, s az ágyú visszalökődése ' minden várakozáson kívül csekély volt. A második lövésre az ágyút 50 font lőporral és 1000 fontos nehéz bombával töltötték meg. A töltés egy félóráig tartott….

 

 

 

Rodman-féle 1000 fontos ágyú New-Yorkban a Hamilton-erődben

 

Az egész löveg 116,496 fontot nyom, 20 láb és 3 hüvelyk hosszú és kalibere 20 hüvelyk átmérőjű; átlagos lőporszükséglete egy töltésre 100 font; a golyó átlagos súlya 1000 font. Az ágyú hátsó részének átmérője 5 láb 4 hüvelyk, nyilatánál 2 láb 10 hüv.; a cső vastagsága a nyílásnál 7 hüv.; hátsó részén 22 hüv.; a löveg előállítására fordított ércmennyiség súlya 160,000 font volt.

Rodman rendszere szerint az ágyút nem ugy készítik, hogy előbb megöntik s csak azután megszilárdult állapotában fúrják ki, hanem egyenesen üregesnek ön tik s a cső belsejét az öntés alatt a formába vezetett hideg víz által előbb hűtik ki, mint a tömeg többi részét, mely a cső. belsejétől távolabb esik. A cső belső oldala, melynek használatkor a legerősebb rázkódást kell kiállnia, ez eljárás következtében legerősebbé válik

 

 

 

1871. 20. 249. Issy-erőd.

Ama sajnálatraméltó testvér-harcban, melyet a franciák egymás közt folytatnak, egy idő óta igen szomorú nevezetességre tett szert az Issy-erőd, mely mind a párizsiaknak, mind a versailles-iaknak számtalan ember-áldozatába került. A versailles-iak ostrom-művelete és a kommunisták védelmi harca mostanában, itt van összpontosulva Issy körül a Szajna bal partján. A kormány hívei minden áron hatalmukba igyekeztek keríteni ezt az erődöt, hogy aztán e kitűnő hadállásból annál sikeresebben működhessenek Paris ellen...

E fontos erődöt a poroszok is keményen bombázták, innen messziről nem igen látszik egyéb az egész váracsból, mint a belsejében állott katonai laktanyák összeomladozott falai. A védő-sáncok alaktalan földtömeggé hulltak össze...A magaslat, melyen az erőd áll, amint a túlnan fekvő falucskához alá bocsátkozik, úgy néz ki, mintha négyszögű fennsík volna; mindenütt kőrakások vannak fölhalmozva, melyek jó menhelyet és biztos lőállásokat képeztek az ostromlottak számára. A faluban egy szép nagy új gyár van, mely azonban most egészen szünetel....

 

 

1871. 21. 265. A fegyverszünet Neuilly-ben

 

 

A párizsiak és versaillesiak között ez év márciusának 25-ikén rövid fegyverszünet jött létre, mely azonban csakis Neuilly-re terjedt ki… Három hét óta harcoltak már a fölkelők és a kormánypárti hadcsapatok e helységben házról - házra, minden talpalatnyi tért drága honfivérrel áztatva meg. A neuilly-i híd és Maillot-kapu ágyútelepei, szakadatlanul szórván a romboló tüzet egymás ellen, a szegény helységet a bombák és egyéb lövegek mindenféle kigondolható nemével és fajával a szó szoros értelmében elárasztották. A nem harcoló lakosok életük biztosítása végett pincéikbe menekültek s élelmüket legtöbbnyire csakis a harcoló katonák jólelkűségének köszönhették…Minthogy a fegyverszünet csak 7 óráig tartott, azaz: délelőtti 10 órától kezdve délutáni 5 óráig, lázas sietséggel kapkodták össze Neuilly lakói legszükségesebb háztartási eszközeiket. Egy sereg bámészkodóban sem volt hiány, kikkel, minthogy semmi tennivalójuk nem volt, csakis a kandi tudnivágy tétette meg az utat Parisból idáig. Látni akarták, hogy mi történik itt. Ezek távcsövekkel és színházi látcsövekkel bámulták a túlnan látható versaillesi előőrsöket….A nemzetőrség hiába igyekszik a tömeget a Parisba visszatérésre bírni. Intéseiknek, fenyegetéseiknek nem sok eredménye volt. De bezzeg apadni kezdett a tolongó kíváncsiak serege hat óra felé midőn az első ágyúlövés a Mont-Valérienről eldördült….

 

 

 

A párisi harctérről. - A lakosok kiköltözködése Neuillyből

 

 

A járművek mindenféle fajtája képviselve volt a neuillyiek poggyászainak tova szállítására: a párisi bérkocsik, ambulance-szekerek, omnibuszok s a furcsábbnál furcsább ismeretlen elnevezésű és rendeltetésű egy, két, három, négy kerekű kocsik, szekerek, taligák s egyéb járművek egymást érték Neuilly utcáin s a Parisba vivő úton. Egy család csekély holmiját egy rozzant taligán szállítja tovább. Egy kocsiban egy nő ül, ki fejét kezeibe temetve s leányainak vigasztalásaira mit sem figyelve, fiának elvesztését siratja, kit két nappal előbb egy bomba ölt meg. E szomorú jelenet közepette egy tisztességes korú meglett úri ember lépdegél, kezeiben két hatalmas kalickát cipelve, melyeknek e most is tele van kanári madarakkal. A másikban egy papagáj berzenkedik, mely azzal mulatja magát, hogy a legügyesebben igyekszik és próbálgátja utánozni a bomba sivító fütyölését s a reá következő szétrobbanást. S. L.

 

 

 

 

1871. 1. 4.  Metz kapitulációja.

A nyugaton dühöngő háborúnak egyik legmegdöbbentőbb és legszomorúbb epizódja volt Metz kapitulációja. A sedani események talán a francia népet megrendítették, de mi, s mindazok, a kiket közvetlenül nem érintett a katasztrófa, a késlekedő, de el nem maradó nemezis kezét véltük megpillanthatni benne. Napóleon elfogatása után a megoszlott rokonszenv majdnem kivétel nélkül a francia köztársaság felé fordult. Mindenki a legyőzöttek újra éledését óhajtotta; mindenki, azt remélte, hogy ami nem sikerült a császárnak: az sikerülni fog a népnek, s e remény bizalommal tekintett a keleti határon fekvő hatalmas vár, a porosz sereget megállító Metz felé.

 

 

 

A francia hadifoglyok kivonulása Metzből.

 

 

 

Metz okt. 28-án kapitulált; Bazaine 150 ezer emberrel s több mint négy ezer ágyúval feladta a várat. A kapituláció feltételeit német részről Hoecki tbk és táborkari főnök s Herczberg ezredes, francia részről pedig Bazaine tábornagy főparancsnok és Coffiniéres térparancsnok hajtották végre. A feltételek lényegben ugyanazok voltak, mint Sedan és Strassburg kapitulációjának feltételei, azon kivétellel, hogy a metzi tisztek sokkal kevesebb tekintetben részesültek, mint amazok.

Maga a kapituláció, vagyis a hely és katonaság átadása okt. 29-én történt. A császári hadsereg utolsó maradványa is porosz fogságba esett, de a nép hazaszeretete új seregeket teremtett. Bazaine árulása az ellenség kezébe játszotta az egyedüli akadályt, mely a német hadak és Paris között állott, de a francia nemzet lelkesülése újra felriasztotta a német hadakat győzelemittas mámorukból. A köztársaság néhány hét alatt új hadseregeket teremtett, amelyek már is vitézül, s a siker reményével harcolnak az országot elözönlő idegen hódítók ellen. E.

 

 

 

 

1871.23. 293.  A Vendôme-szobor ledöntése Párisban.

A világtörténet bőven osztja a jelen idő gyermekeire szédítő eseményeit. Nem panaszkodhat a jelen nemzedék, hogy nem lett szemtanúja oly dolgoknak, melyeket kevéssel előbb lehetetlennek tartott a világ

Páris pusztulásának egyik szomorú előhírnöke volt a Vendôme-szobor ledöntése. A felbőszült szenvedélyű tömegnek néha sajátságos felfogása van. Szerinte hatalmas elvek és eszmék külső és látható jelei gyanánt is kell venni minden barbár tettet, minden rombolást, és ezek, múlhatatlanul szükségesek. 1789-ben a franciák arra a meggyőződésre jutottak, hogy a bebörtönzés nyilvános kihallgatás nélkül nem jó dolog. Kapták tehát magukat, és a Bastille-t lerombolták. 1793-ban a királyságot veszedelmes intézménynek találták s ennek szükséges magyarázatául a francia uralkodók sírjait St- Denisben földúlták….A kolosszus máj. 16-án ledőlt, a dőlését meghallotta egész Európa, és megrendült bele. Azon a téren, melyen első Napóleon ez oszlopa állott, azelőtt XIV. Lajos lovag szobra díszlett. De a zsarnok emléke szemet szúrt a nagy forradalomkor s ugyan arra a sorsra jutott, műit most a korzikai világhódítóé.

1806-ig a tér üresen maradt, midőn I. Napóleon agyában villant fel a gondolat, hogy császársága győzelmeit fogja e helyen dicsőíteni. 1806-ban rakták le az emlék alapkövét, 1810. augusztusban elkészült. Lepére és Soudain építették; az oszlop fő díszét tevő reliefek pedig Launay-tól valók. Az oszlop kőből épült és réztáblákkal volt körülvértezve. E réztáblákon húzódtak alulról fölfelé a szép reliefek, melyek az 1805-ki év hadjáratait, az ulmi, austerlitzi, bécsi eseményeket tüntették fel. Az oszlop 132 lábnyi magas volt, súlya 1 800 000 font. Belsejében 176 lépcső vezetett az oszlopra, melyről gyönyörű kilátás esett Parisra. A talapzaton a következő felírás állott:

 

Napoli. Imp. Aug.

Monumentum. Belli. Germanici

Anno. MDCCCV.

Trimestri. Spatio. Ductu.

Suo. Profligati. Ex.

Aere. Capto. Gloria.

Exercitus. Maximi.

Dedicavit.

 

A domborművek három láb és nyolc hüvelyknyíre kiáltottak, egész hosszuk 840 láb volt. 76 kép dicsőítette a hadjárat tetteit, mely Austerlitzt-cel végződött. Nem kevesebb, mint 1200 elfoglalt porosz és osztrák ágyú anyaga ment fel ez oszlopra.

 

 

 

A Vendôme-oszlop ledöntése Párisban, 1871. május 16,

 

Tizenhat ember éjjel-nappal dolgozott az oszlop alapjának megingatásán. Egyik oldalát az alapnak egészen kivágták. Május 15-én d. u. 2 órakor kellett volna az ünnepélyes ledöntésnek végbe menni. Már jóval elébb tömérdek néző foglalta el a közeli tereket. Féltek, hogy a szomszéd épületek kárt fognak szenvedni a nagy rázkódástól, melyet a nagy tömeg lezuhanása okozni fog, s azért azt a helyet, hová esnie kellett, feltöltötték rőzsékkel, szalmával, homokkal, trágyával

Minden szomszédos utca megtelt nézőkkel. A csavarnak kellé arra szolgálni, hogy az érctömeget a la Paix-utczába vonja. Az egész intézkedésnek valami rendkívül izgatott és kalandos jellege volt. 15-én azonban még nem voltak készen, s az aktus másnapra halasztatott.

Máj. 16-án d. u. 5 órakor a Commune mérnökei és munkásai izgatottan futkostak az oszlop körül. Nemzetőrök s egy lovas osztály szállották meg az opera teret; annak jele, hogy a lakosság nyugalmába nem nagy bizalom helyeztetik. Ki közelebb ment az oszlophoz, felismerhette, hogy ott, hol az oszlop a márványalapot érte, ez utóbbi ki volt vájva. A csavarok több ízben működni kezdettek, de az oszlop meg sem ingott. Végre 5 és fél óra tájban új, hatalmas erőfeszítés tétetett. A csavarnál álló nyolc nemzetőr minden erejét összeszedte. Ekkor egyszerre megingott a császár szobra s rohanva esett le a magasról, hátrafelé, s esésében a szintén ingó szobor karzatát összetörve. Az oszlop is néhány másodpercnyi ingás után óriási recsegéssel földre hullott. A föld annyira megrázkódott, hogy a közelebb állók lábaikban fájdalmat éreztek. Több szomszédos ház némi kárt szenvedett, s bámulni lehet, hogy a csodás eseménynél emberélet nem veszett el. A közönség tömegesen sietett a csupasz Vendôme-teret megnézni, hogy a francia büszkeség és dicsőség porban heverő emlékoszlopát megnézze.

 

 

 

 Városok, várak

 

 

1870. 9. 111. Zilah történelméből.

A magyar tud akadémia történettudományi osztályának kiadásában megjelent a következő városi monográfia: Zilah történelméből. Írta Szilágyi Ferencz, akadémiai levelező tag.

….A munka 32 külön szakaszból áll. A három első a már Anonymusnál Zyloc név alatt előforduló s a honfoglalás idejében fennállott város őskorát, régibb múltját, főképp több királyoktól s erdélyi fejedelmektől nyert kiváltságos levelek után ismerteti. Zilah már a 13-dik században püspöki birtok, s annak törvény-hatósága alatt állott, s midőn a 16. századbeli hitújítás után, jelesen 1556-ban Erdélyben a püspöki, káptalani és szerzetesi jószágok világi célokra fordíttattak, Zilah fiskális vagy kincstári birtok lett, s néha földesuraknak inscribáltatott /lajstromba vett/, akiknek dézsmát fizetni tartozott. A városnak ez időben kissé kevert belső szerkezete volt, mert bár földesúri hatalom alatt állott, kiváltságos leveleinél fogva némi önállása is volt, s különösen a megyétől nem függött. Báthori István fejedelemtől 1571-ben kapott szabadalmánál fogva szenátorok s esküdt-férfiak, a későbbi községi képviselők választásának jogával ruháztatott fel….

Érdekes szakasza továbbá a kis munkának az: melyben XII. Károly svéd királynak 1714-ben Zilahon mulatása, az arra vonatkozó okmányokkal kapcsolatban előadatik. Az Erdélyen keresztül utazó svéd monarcha helybeli pap, Zoványi György házánál volt november első felében szállva, s egy éjjel ott hált. Zoványi azon alkalommal a királyhoz latin nyelven egy beszédet tartott, melyben őfelségének azért a kegyelméért esedezett, hogy a magyar és erdélyországi elnyomott protestáns reformált vallás sérelmeinek orvoslását legszükségesebb helyeken, a maga királyi tekintélyével eszközölni méltóztassék.

A szerző hivatalos okmányok alapján mindkét hazabeli protestánsok különböző sérelmeit és súlyos helyzetét ismerteti. Magyarországot illetőleg: az adatokat az úgynevezett és 1714-ben a „r. kath. Papok utasítása végett" közzétett rendeteket tartalmazó váci könyvből merítette, az erdélyi hasonló viszonyokat pedig a bécsi erdélyi levéltárból közölte. 1740-ben III. Károly király alatt a szilágy-somlyói reformátusoknak, kik maguknak királyi engedély nélkül új tomplomot kezdtek építeni, annak tovább folytatása megtiltatott, s ők azon merényletért keményen megpirongattattak…

Mária Terézia uralkodásából közlött egy pár apostasia-ügy, /hitelhagyás/ továbbá a zilahi reform, templomnak legfensőbb helyen engedélyezett nagyobbítása s a roskadozó toronynak újból felépítése azon kort és kormányrendszert jellemző adatok, a helybeli reform, iskolának pedig elég terjedelmesen rajzolt történelme a tudomány barátainak figyelmét megérdemli. Az utolsó szakaszban Zilahnak 1848-ban akkori közép szolnoki főispán b. Wesselényi Miklós, mint kormánybiztos által Magyarországhoz visszacsatoltatását adja elő. Cz

 

 

Zilah, románul Zalău, németül Zillenmarkt, korábban Waltenberg) megyei jogú város Romániában Szilágy megyében. A város Szilágy megye mai székhelye

Ady a gimnázium felső négy osztályát Zilahon járta…

 

 

 

 

 

1870. 12. 111. Dévény és Rothenstein.

Ha a magyar a Duna hajóin nyugat külországaiba veszi útját, Pozsonyon túl, ott hol a Morva határfolyó a Dunába szakad, magas szikla ormán Dévény vár omladékait pillantjuk meg. Dévény Bécs felé Magyarországnak határ vára volt. Magas sziklán emelkedve, már ez által két oldalról a természet erős védelmi erősségnek alkotta. A magyarok bejövetelekor már állott a vár, és Sz.-István korában már hazánk egyik végvárát képezte. A magyar történelemben többször szerepelt…

A mohácsi vész után Báthori István nádor, ki I. Ferdinánd király megválasztatása körül nagy érdemeket szerzett, és javai egy nagy részét János király lefoglaltatta, I. Ferdinánd királytól hűséges szolgálatáért Dévény várát kapta….

1609-ben Dévény várát II. Mátyás király 40 ezer ftban Keglevich Jánosnak adományozta , de ennek családjánál sem maradt sokáig, mert csakhamar zálog címen a Palocsaiak birtokába került…

 

 

 

Dévényi várrom északról. Keleti Gusztáv eredeti rajza

 

 

A múlt században birtokosaitól elhagyatva, végső pusztulásra jutott e vár is, mint hazánkban annyi más. Fedeleitől, ajtóitól és ablakaitól megfosztatván, pusztán állott, kitéve az enyészet romboló hatalmának. És ami még így is dacolt az idővel, mint üres tornyai, vastag kőfalai, azokat 1809-ben a znaimi békekötés után a győztes franciák lőporral röpítgették a légbe, hogy ellenük tán egy kis védő-ponttal kevesebb, mindenesetre pedig, hogy hazánk egy ősi emlékkel szegényebb legyen.

Dévény várának átellenében a Duna másik partján már osztrák földön állott hajdan a szikla vár: Rothenstein. Jelenleg ennek is, mint magyar szomszédjának, hajdani erős falai romokban hevernek. Rothenstein háttérében van szintén osztrák földön, Hainburg, roppant szivargyárával, honnan kezdetben kivált, csaknem kizárólag látta el hazánkat a monopólium „drága, de rossz"

szivarral. N—n.

 

Dévény (szlovákul Devín, németül Theben) Pozsony város része Szlovákiában, a Pozsonyi kerület Pozsonyi IV. járásában. Vára a történelmi Magyarország nyugati kapuja volt.

 

 

 

1870. 18. 216. Nagy-Oroszi mezőváros Nógrád-megyében.

Nógrád megye kékkői járásának délnyugati szélén fekszik, közel a híres drégelyi romokhoz Nagy-Oroszi….

Lakossága mintegy 1900 lélekre terjed, kik — néhány család kivételével — római katolikus vallásúak. Nyelvre nézve magyarok, noha a hagyomány szerint elődeik Kálmán király alatt bevándorolt s letelepült oroszok voltak, a kik csak századok múlva cserélték fel anyanyelvükkel a magyart.

A város múltjából kiemelhetjük, hogy királyaink számos szabadalommal ajándékozták meg hihetően a miatt, mivel az idegeneket magukhoz kellett édesgetni, hogy az úgyis sokszor kipusztult ország lakos nélkül ne maradjon…..

A régi királyok alatt Visegrádon belső házi szolgálatokat végeztek, s hogy nemesi előjogaiknak teljes gyakorlatában voltak egészen 1700-ig, de ekkor királyi adományképp gróf Konczin Valkardra szállott N.-Oroszi...

Csinos r. katolikus templomának alapja 1765-ben tetetett le. E mellett van a 20 szobából álló grófi kastély, melyet szép angolkert vesz körül

*

Nagyoroszi az ország egyik legrégebbi települése. Könyves Kálmán (1096–1116) galíciai és lodomériai oroszokat telepített le a településen. A település innen kapta a nevét; kezdetben Oroszfalunak nevezték...

*

Kisoroszi - National and historical symbols of Hungary

 

http://www.nemzetijelkepek.hu/onkormanyzat-kisoroszi_en.shtml

 

In 1700 it was owned by Count Valkard Kontzia

 

 

 

 

1870. 51. 654. Pest szépítési terveiből.

…..Az országgyűlés a főváros szépítésére, különösen világvárossá válása miatt, 24 milliónyi kölcsön fölvételét rendelte el; ez összegből kisajátíttatott mindenekelőtt a lánchíd, terveztetik egy vagy két új híd építése Pestnek Budával összekötésére s a Duna szabályozása a két testvérváros között. A legközelebbi tervek a fővárost körülvevő, illetőleg átszelő öv- és sugár-utakra szolnak.

A mit máshol boulevard-nak neveznek, t. i. széles és díszes utcát, kétszeresen kettős fasorokkal, e lüktető ereit a kereskedelemnek és közlekedésnek, két oldalt elvonuló palotákkal és palota-szerű épületekkel, e boulevardokat nálunk, jobb név hiányában hirtelenében öv- és sugár-utaknak nevezték, a szerint, a mint a város belsejét övként körítik s a külvárosoktól elválasztják, vagy a középpontból kiindulva, sugarakként futnak a szélvonalak felé.

A váci-út folyatásában az országúttal s mészáros utcával egy kész öv-utat képez már, mely a vasúti indóháztól a Dunáig terjed, azon ponton, hol egy második híd áll, a Gellért táján. Sugár-utaknak is kész az alaprajza, a kerepesi, üllői utakban és a soroksári-utcában….

Képünk egy pillantást enged vetni  a jövőbe. De ez csak előleges mutatvány a közkezén forgó s részben még készülő, de megállapítva teljességgel nem levő tervekből….

 

 

 

A tervezett pesti fősugárút

 

 

A csatorna-rendszert illetőleg egyelőre két párhuzamos főcsatorna van az egész fősugárút alatt végig tervezve, melyeknek esése a létesítendő fő-körút főcsatornája felé irányul. A kiöblítés vagy az artézi kút vize által (annak sikerülte után), vagy pedig a Rákos patak oda vezetendő vize által fog megvalósulni.

A gázvilágítás 2 vezetéssel lesz ellátva, melyek a járdák alatt vannak tervezve, 3 — 4 és 6" vastag csövekkel. A lámpaoszlopok fölváltva a járda szegélykövén és a fő-kocsiút mellett állnak, s öntött vas kerék-hárítókkal láttatnak el.

Faültetvényekre nézve acer, platán, ailanthus és vadgesztenye kerül javaslatba és pedig egymással helyesen váltakozva. Az út belső része egyszerű, a külső rész kettős fasorral láttatik el….

 

 

 

1871. 27. 345. A sugárút torkolata

….Magyarország ékes fővárosának az a része, mely az ember elé a Margit-sziget felől tekintve tárul, csakugyan méltó egy festő ecsetjére…

Olvasóink tudják, hogy a főváros emelésére az Országgyűlés 24 millió forintot szavazott meg. Ennek a pénznek kell arra szolgálni, hogy Buda-Pestet azzá tegye, a mivé lennie kell: valódi világvárossá.

Két új híd fogja összekötni a testvér fővárost, egyik a Margit-szigeten keresztül, a másik a Szent-Gellérttel szemben. Két körutat terveznek, mely kettes gyűrűként övezi majd Pestet a felső Dunától az alsóig; s kiépítik a „sugár-utat", mely a mostani könyök-utca torkolatától fog terjedni egész a városligetig…

 

 

 

A pesti sugárút torkolata.  (Linzbauer terve szerint.)

 

Egyik bizonyára legszebb pontja lesz Pestnek a sugárút könyök-utcai torkolata, melytől végtelen, egyenes kilátás nyílik egész a városligetig, s mely torkolatnál a szöglet-házat az újonnan tervezett dalműszínház* remek épülete képezi, mint az mai rajzunkon látható. A színház terve ugyan még nincsen végleg megállapítva, de biztosak lehetünk a felől, hogy oly épületet fogunk nyerni benne, mely a külföld bármely hasonnemű épületeivel kiállja a versenyt.

A sugárút kisajátítási munkálatai nagyban folynak, s a kisajátító bizottság a sugárút vonalába eső ház- és telektulajdonosok legnagyobb számával már megkötötte az alkut. Az épületek lerombolásához és az új terv szerint leendő kiépítéséhez azonban alig fognak hamarabb, míg a kisajátított és lerombolandó házak lakói számára új lakásokról nem gondoskodnak…Néhány év múlva, úgy hisszük, Buda-Pestnek már sokkal inkább világvárosi színezete lesz, mint jelenleg van.

 

*A Magyar Királyi Operaház ünnepélyes megnyitására 1884. szeptember 27-én került sor, Ferenc József császár jelenlétében.

 

 

 

1871. 4. 44. A strassburgi székesegyház

A strassburgi székesegyházon is, mint társai legtöbbjén, századok munkáltak. A kor, mely alapkövét lerakta, rég elporhadt, midőn az utód szorgalmas vésője még javában dolgozott. A nemzedék, mely az emelkedő alapfalakat a roppant terv láttára elfogulva bámulta, már rég örök álmát aludta, midőn a távoli utód az ég felé emelkedő műben gyönyörködhetett… A strassburgi egyház valóban a gótika teljes fejlődési folyamatát tárja fel előttünk. Alapkövét a már 510-ben Clodwig által épített, s 1007-ben villám által szétrombolt előbbi egyház helyére Habsburgi Werner püspök rakta le 1015-ben….Az építkezés folyama alatt a gótika foglalta el a román ízlés helyét, s kezdetlegessége korából származott a templom hosszhajója, míg a nagyhírű Steinbachi Erwin által alkotott részek (1277-től 1339-ig) a gót irány virágzásának, Landshutt Jakab mesteréi pedig s leginkább az északi keresztszárny külső része hanyatlásának szóló bizonyságai…

 

 

 

 

Strassburgi székesegyház

 

Főbb nevezetességei: híres homlokzata,  magas tornya, e két tulajdonsága által szárnyalja túl a kölni, freiburgi s magdeburgi társait…Steinbachi Erwin megkezdett művét fia János folytatta s 1339-ben bevégezte….

Páratlan e torony: magassága 490 lábra megy, s 36 lábbal múlja felül a landshuti, (Németországban legmagasabb), 44-gyel a bécsi Szt.-István tornyot s több mint kétszer magasabb a párisi Notre-Dame-nál….

Maga a templom előbb katolikus, majd protestáns, XIV. Lajos óta pedig, kinek lovagszobra 1823-ban felállítva a Chlodwig, Dagobert s Habsburgi Rudolféval együtt a főhomlokzaton a kapuk felett látható — újra s folytonosan katolikus isteni tiszteleti célokra szolgált. 1793-ban csak az által maradt megóvva a forradalom romboló dühétől — mely már több száz apró szenten, illetőleg szobraikon vészt-hozóan nyilatkozott volt— hogy veres pléhből jakobinus sapkát dugtak fejére. Ez óriás kőjakobinus kikerülte a guillotinet.….A jakobinus tömeg, mely Istent detronizálta, respektálta a kereszt helyére plántált forradalmi jelvényt, — a kegyes és ájtatos Vilmos király nem sokat törődött avval, hogy hová s mire lőnek katonái… T. L

 

 

 

1871. 18. 96.Trencsén vára.

Ama vadregényes szikla-ormokat, melyek a rohanó Vág folyam völgyét körítik, számtalan várrom koszorúzza. Ezeknek az ős emlékeknek legnevezetesebbike kétségkívül, nemcsak kiváló történelmi múltja és a többit meghaladó erődítményei nagysága és fontossága miatt, hanem regényes nagyszerűségénél fogva is Trencsén vára. Rajzát Ligeti olajfestménye után metszetben veszik itt olvasóink.

A Vág völgyén fölfelé haladva, Beczkón túl kitágul a szilaj folyam völgye, melynek szélein a hegyek mindinkább nagyszerű alakot öltenek. Kosztolna helységnél már magas, meredek sziklán, büszkén tűnik föl az erős, hatalmas királyi vár. Messze ható hírére még romjaiban is annyival jogosultabb igényekkel, mert régiség, nagyság és erő tekintetében vele az ország kevés hasonló vár maradványa mérkőzhetik. Eredetét a római korban Terentius nevével szeretik összekapcsolni; minket történelmünk atyja, a névtelen jegyző hitelesen biztosit, hogy őseink a honfoglalás korában már készen találták Trencsén várát. Hódításuk egyik végőrségét képezte, és az egész vármegye székhelye.

Ettől kezdve történelmünk minden korszakán át szerepelt Trencsén vára. Az Árpád királyok korszakának első századában háromszor állította meg falai erejével a hazánkra betörő ellenséget: Salamon és nagybátyjai viszályakor, az azt felhasználni akaró Vratizlav cseh fejedelmet; majd Ottó morvái őrgrófot, s végre Svatopluk cseh fejedelmet, V. Henrik császár szövetségesét. A tatárjáráskor is megkímélve maradt.

 

 

 

Trencsén vára. Ligeti olajfestménye után. Keleti Gusztáv

 

Trencsén eddig királyi vár volt. A XIII. század második felében már a hatalmas Csák nemzetség birtokában találjuk. E nemzetségből származott a híres Máté nádor, Róbert király hatalmas ellenfele, ki Trencsénből felső Magyarország nagyobb részének parancsolt. Halálával ismét a koronára szállt vissza Trencsén vára s Nagy Lajos király gyakran időzött falai közt. Uralkodása végéveiben Bebek Györgynek adományozta, de már Mária királynő ismét bírta a várat; s ezentúl még két nemzedéken át volt királynői birtok: Czilley Borbáláé, s Albert nejéé, Erzsébet királynőé.

A Hunyadiak korszakában, miután a nagy kormányzó s fia a nagy király is bírták. Az utóbbi a Zápolyáknak adományozta. De Ferdinánd király, birtokába ejtvén azt, a Thurzóknak adta. Még néhányszor változtatott birtokost, míg a XVI. század végén Illésházy István főkomornyik-mester kezére került…A múlt század közepén, az örökösödési háború kitörésekor, 1742-ben, Mária Terézia királyasszony rendeletére Trencsén várának gyöngébb déli oldala a felső szikla gerincen jelentékeny erődítést nyert, s a háború esélyeivel szemben fontos pontnak tekintetvén, császári őrséggel rakatott meg. De 1782-ben elvesztette a császári katonai őrséget. Még ekkor teljes erejében állott. De 8 év múlva, 1790. június l-jén egy pusztító tűzvész a végső csapást mérte ez ősi emlékre…Képünk mai állapotában tünteti fel a történelmi nagyság ez egykor oly büszke emlékkövét. A várkapun kívül, de még véd művekkel körülfogva, a hegy közepén áll a régi anyatemplom, melynek birtoka fölött egykoron a katolikusok és evangélikusok versengettek. Ennek történelmi nevezetessége, egy oldalkápolnában rostéllyal elzárva, az Illésházyak sírboltja, hol a többi emlékek közt Illésházy Györgynek életnagyságú alabástrom-szobra, neje Thurzó Ilona által állítva, mint a szobrászat sikerültebb műveinek egyike, megtekintést s figyelmet érdemel.

 

*

Trencsén (szlovákul Trenčín) város Szlovákiában. A róla elnevezett egykori vármegye székhelye, ma a Trencséni kerület központja.

 

 

 

1871. 46. 577. A Gellérten.

….A Gellért nagyszerűsége ott kezdődik, ahol házai végződnek. És mily kevés ember ismeri e nagyszerűséget! Lépésről-lépésre menve föl lejtőjén a kanyargó kocsiúton, új meg új tájkép bájolja el az ember szemét. Nincs az az elsőrendű panoráma, melynek üvegei mögött változatosabb és tarkább tájképcsoportok tűnnének elő, mint itt a Gellért lejtője és ormáról. Pár száz lépést fölhaladva az utón, mely szőlők között kígyózik a szürke citadella felé, lábaink alatt látjuk az egész Tabánt, Buda e legrégibb külvárosát.

Kényelmesen belátunk az egész Tabán udvaraiba, sőt akárhány szobába is, a nyitott konyhaajtókon keresztül. Ott játssza le magát lábaink alatt egy külváros lakosságának egész házi élete…

 

 

 

Szent Gellért-hegyi részlet.

 

 

Ki győzné megszámlálni és megnevezni az ormokat, melyek az egész háttért félkör alakjában ellepik? Ott tekintenek elő a zugliget ormai, sűrű erdőivel. lejtőikkel. Az a nagy fehér pont ott a távol völgyben a Lipót mezei tébolyda, az a fasoroktól átszelt rét a városmajor, ez a pázsitos térség a történelmi emlékű vérmező. Amott nagy füstfelleg gomolyodik ki mintegy a föld mélyéből — az a déli vaspályát jelöli…

A Gellért déli oldalán szőlő, szőlő mellett terül el egész Promontorig*, melyet könnyen kivesz a szem. A hosszú nézés és elmerengésbe beesteledik az idő csakhamar. A sötét és zajgó főváros háztömegei között kigyúl egy apró világító pont — egy gázlámpa — és negyedóra múlva az egész Duna soron s a belátható utcákon egy fényes gyöngysor kígyózik végig ölelkezve a lánchídon át a budai oldal lámpáival. A főváros fölött lebegő gőz- és porgomoly barnapiros szint ölt a lámpák ezreitől, mint az a tüzes felleg, mely hajdanában vezércsillagul szolgált a menekülő zsidóknak. Lent a Gellért lejtőjén zene és dal szól — a budai bor ez este is megtette hatását.

Borostyány Nándor

*

Tabánt az 1930-as évek elején-közepén rombolták le, a helyére álmodott új városrész azonban az időközben kitört második világháború miatt sohasem épülhetett meg…

 

 *Az addig Promontor nevet viselő nagyközség 1886-ban kapta a Budafok nevet.

 

 

 

1871. 38. 477. If vára.

Olvasóink közül bizonyára sokan emlékeznek még Dumas világhírű regényére, Monte Cristora, melyben a rajzunkon látható komor, barátságtalan kinézésű sziklavár oly megragadóan van leírva.

Sötét, szomorú emlékű hely ez, mint minden más állami fogház. If várát a művelt világ leginkább csak Dumas regényéből ismeri, de a francia nemzet századok óta élénk emlékezetében tartja azt és átkozta folytonosan, mert mint egyik leghírhedtebb állami börtönben, a szabadságnak nem egy derék mártírja sínylődött ott évek hosszú során keresztül az uralkodói önkény nehéz láncai között. .

 

 

 

If vára, Marseille mellett.

 

Mirabeau is több éven át szenvedett e majdnem hozzáférhetetlen sziklabörtönben. If vára (Chateau d'If), mely jelenleg kommunista foglyok börtönéül szolgál, egy festői fekvésű, meredek sziklasziget csúcsára van építve, Marseille város kikötője közelében. A szigetet inkább nevezhetnők egy magasra kiemelkedő sziklazátonynak, melyet minden oldalról a Földközi-tenger háborgó hullámai csapkodnak. Csak rajzának láttára is azonnal a Dumas élénk leírása vagy Byron lord gyönyörű „Chilloni foglya" jut eszünkbe. Mintha csak a természet maga is börtönnek szánta volna e mogorva sasfészket, oly visszataszító, olyan borzalmasan félelmes benyomást gyakorol a szemlélő lelkére.

 

 

 

Idézettség saját könyvtáramból

 

 

Itt olvasható a Kaposi könyv szövege:

Dante Magyarországon: Kaposi, József, 1863- : Free Download ...

http://archive.org/details/dantemagyarorszagonkapouoft
Dante Magyarországon (
1911
). Author: Kaposi, József, 1863- Subject: Dante Alighieri, 1265-1321; Dante Alighieri, 1265-1321. Publisher: Budapest, Révai és Salamon. 

182. oldalon: VÚ 1885. 4; 286. oldalon: VÚ 1907. 38.

 

*  *  *

 

Schöpflin: Magyar írók, Nyugat, 1919,  7. oldalon.

 

Gyulai Pál: Kritikai dolgozatok. MTA. 1927. 25. old: ”Egy kis szóváltás” VÚ, 1854. 6. 46-47. oldal

 

Gellért Oszkár: Egy író élete. I. Bibliotheca, 1958. 211. oldalon: facsimile. Schöpflin levele a VÚ Szerkesztőség fejléces papírján, 1908. 04.14-én /Schöpflin bíztatja Gellértet, hogy versei meg fognak jelenni. Mellesleg 1908-ban indul a Nyugat./

 

Schöpflin: Válogatott tanulmányok, Szépirodalmi.  1967.

267. oldal: Vajda János; 364, 365. oldal: Ady

Kiss Ferenc: Az érett Kosztolányi, MTA, 1979. 10. oldal, Schöpflin méltatása K. D. Négy fal között c. kötetéről. VÚ, 1907. 25. 508.  /Nyugatos a nyugatosról, amikor még nincs Nyugat. G./

 

 

Réz Pál válogatása: Schöpflin Móriczról, Szépirodalmi. 1979.

Réz Pál bevezetőjében konzervatívnak minősíri a VÚ-t / 9. Oldal/, majd 9 tanulmányt közöl, melyek a VÚ-ban jelentek meg 1909. júl 25. és 1917. dec. 30 között. A tanulmányok oldalszámai: 18, 20, 24, 27, 43, 99, 104, 109 és 112.

 

Romsics Ignác: Bethlen István, Bp. 1991. 313. oldalon, a Jegyzetekben hivatkozik a VÚ. 1901 és 1902. évfolyamokra, Szondi Pál visszaemlékezése kapcsán.

 

 

Függelék

 

1868. 39. 463- 464. A repülő hajók.

 

Ikarus: „Repülni. .. hah! teremts magadnak

Mit természet, sors megtagadtak!

S én — szárnyat alkotók."

 

A gondolat, mit Tompa a görög mítosz e rejtélyes alakjának szájába ad, oly közel áll már a teljesüléshez… Annyi fáradság, annyi küzdelem, s annyi áldozat végre csakugyan meghozta gyümölcsét. A léghajó-kormányzás fel van találva..

A filozófus papírgyárosok, a Mongolfier testvérek egyszerű melegített léggel töltött golyóját majd „köneny” /Hidrogén/, majd újabban az utcák világítására használt közönséges légszesz pótolta…

A léggömbök megtették a szolgálatot, hogy az embert fölemelték eddigi léte biztos helyéről, de cserébe oda fent oly bizonytalan sorsnak vetette eléje, hogy a szél legkisebb szeszélye elég volt a föld urát megsemmisíteni.

 

 

 

 

Kaufmann repülő gőzgépe

 

Mint már egyszer a Lana ércgolyója helyett Regiomontanus* már repülő sashoz fogott, úgy most is a léggolyókat abba hagyva, a szárnyak felé fordult a figyelem. De mi is lehetett ennél természetesebb?

Hisz repülni nem a szappanbuborékot, hanem a lég szárnyasait látjuk. Vannak madarak, melyek a légben, a vízen s a víz alatt tudnak repülni; a sasok mily mozdulatlanul állnak a légben, s a nehéz albatrosz néha napokig időzik a tenger fölött. És mi ne tudnánk röpülni? E kérdésre szégyenpír futja el a büszke ember arcát. A madár nehezebb, mint a lég, de gyorsabban halad, s így kormányozni tudja benne magát…

A madár saját erejével hajtja evezőit, melyek őt a ritka légen hullámról hullámra emelik: nekünk is magunknak kell előállítani az erőt, mely bennünket vigyen. Nem azt várni, hogy a sűrűbb lég emelje könnyű léggömbünket, hanem mi haladjunk szárnyaink gyors csapásaival sebesen tova hullámain, mielőtt kisiklanának azok alólunk. Föl tehát a gőzgépekkel a levegőbe is!

E gondolatot láttuk megtestesülve a nagy-britanniai léghajózási társulat idei kiállításain a kristály-palotában. (London)

A kiállított 40 gép közül főleg a Springfellow és Kaufmann-féle költik fel leginkább bámulatunkat ; de mivel az előbbi — mellyel jól sikerült kísérletet is tettek — nagy részben hasonlít utóbbihoz, melyet mellékelt rajzunk láttat, mi is csak ennek adjuk itt rövid ismertetését.

Belül a gőzgépekhez hasonló mozdonyban egy szerkezet hozza mozgásba a kerekeket…, melyek szárnyakat hajtanak. Ezek madár-szárnyak módjára, — csakhogy egy perc alatt 150—200 csapást téve, — ragadják óránként 12 mfd sebességgel magukkal a légben, az óriás vasmadarat. Oldalán vasrámákra feszített szövetből, négy 16—16 láb hosszú mellékszárny van, de már csak a gépezetnek a légben fenntartására, míg hátul egy másik hasonló szerkezetű szárny a madarak kormányzó farktollait helyettesíti…. Kerekei arra szolgálnak, hogy egy darabig nekifutva, mint a túzok, lassankint emelkedjék a levegőbe. Szükség esetében velük a szárazon vagy tengeren is haladni lehet…

Méltán remélhetjük, hogy nem messze van az idő, a midőn a mestermű, melynek kerekei most még csak folyóinkon és mezőinken robognak át, vándor darvakként szárnyra kelve, felettünk fogja hallatni füttyeit. — y.

 

*Regiomontanus, sz. Johannes Müller, teljes nevén Johannes Müller von Königsberg, latinul Johannes Regiomontanus (Königsberg, 1436. június 6.Róma, 1476. július 6.) matematikus, csillagász, asztrológus.

 

A repülésről lásd a h12-17 fejezetet. G