JAPÁN                A NŐKRŐL  III.          OROSZORSSZÁG

 

 

h14 101   Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők.

 

2019.   03. 28. –  04. 10.

 

 

Tartalom

 

BEVEZETÉS

 

VÁROSOK

 

Cs: KIJEVRŐL, AZ OROSZOK SZENT VÁROSÁRÓL 1888. 33. 547

Csudáky Bertalan: ODESSZA  1905. 28. 443.

 

A NŐKRŐL III.

 

A japán nők. 1869.  20. 258.

A nök polgári helyzete különböző időkben és népeknél. 1861. (385 ) 399.

NŐI JELLEMRAJZ A XVII. SZÁZADBÓL. 1899. (462) 178.

 

ORSZÁGOK

 

A KHINAI-JAPÁN  HÁBORÚ. 1894. 32. 524.

Szuk Géza. A JAPÁNOKRÓL. 1905. 589.

S. L. IV. Japán ipara. 1869. 20. 258.

XANTUS JÁNOS : Japánról ipartörténeti szempontból, 1874. 11. 163.

XANTUS JÁNOS : Japánról ipartörténeti szempontból, 1874. 11. 178. (Folytatás)

S. L. Képek Japánból. 1869. 268.  V.  

Serényi Gusztáv: AZ OROSZ FÖLD. 1906. 15. 238.

AZ OROSZ GAMBETTA.   KERENSZKI. 1917. 30. 480.

 

UTAZÁS

 

II. MIKLÓS CZÁR KELETI UTAZÁSÁBÓL. 1894. 52. 880.

 

FÜGGELÉK

 

Adalékok Irinyi János gyufájához

Felvilágosító adatok a gyufa történetéhez. 1863. 75.

 

 

 

BEVEZETÉS

 

 

Orosz és többségében japán témákról ovashatunk. Folytatjuk a nőkről szóló írásokat. Az európi berendezésű szobában meglepték a japán hölgyeket a székek és a kerevet. Azon is csodálkoztak, hogy az ajándékba kpott zongorát csak széken ülve lehet megszólaltatni. A Függelében Irinyi Jánosnak, a gyufa feltalálójának  kálváriájáról olvashatunk. Érdekes a magas, kúp alakú hegy tetejére épített zárda.

 

 

VÁROSOK

 

Cs: KIJEVRŐL, AZ OROSZOK SZENT VÁROSÁRÓL 1888. 33. 547. ez a közlemény  h14. 95. fejezetben olvasható. Ebből részlet:

 

...Az orosz néphagyomány Kijev alapítását Szent András apostol nevével köti össze, aki térítő útjában odavetődött a Dnyeper partjára, oda, ahol a mai Kijev áll. Megtetszvén a hely, nagy jövendőt jósolt neki. Az orosz krónikás szerint a Dnyeper-melléki polyánok közt élt három testvér; az egyiknek neve Kij, a másiké Scsek, s a harmadiké Choriv volt. Nővérük is volt nekik, akit Lybedjnek hívtak. Kij ott lakott a hegyen, ahol a Borics-féle feljáró volt; Scsek azon a hegyen ütött tanyát, amely róla Scsekoviczának mondatik, Choriv pedig szintén hegyen, a Choreviczán lakott. A testvérek várost építettek, és a  legidősebb testvér nevéről Kijevnek nevezték el....

 

KIEV, A FÜGGETLENNÉ KIKIÁLTOTT UKRANIA FŐVAROSA 1917. 30. 480. csak kép található itt Kievről,

 

 

A KIEVI LÁNCZHID A DNJEPEREN. — Leipziger Fresse Büro fölvétele

 

 

 

Csudáky Bertalan: ODESSZA  1905. 28. 443.

Amikor Potémkin herceg még nem volt kegyencze az orosz czári udvarnak, s nem tartozott az úgynevezett szerencsés kezű diplomaták közé,  a Fekete-tenger északi partvidékein még se híre, se hamva nem volt nagyobb kikötővárosnak. Apró-cseprő török és tatár falvak, itt-ott kezdetleges berendezésű erősségekkel tarkítva, búslakodtak a hullámos partvidékek magaslatain.

De fordult az idő kereke. Csakhamar szétzüllött a krimi khánok birodalma, s amikor Potemkin mint a czár megbízottja, Szebasztopol vidékére érkezett, a Girejek hatalmas tatár dinasztiájából már hírmondó se maradt a khánok ősi fővárosában, Bakcsiszerájban.

A krimi félsziget s az egész tengermellék történelmi nevezetességű helyeire új urak érkeztek; az érdekes fekvésű területre a rohamosan terjeszkedő Oroszország tette rá a kezét s így birodalmának déli részét kikerekítette egészen a Fekete-tenger mosta partokig. Romba dőltek a karcsú minarettek, eltűntek az apró tatár kunyhók s rövid idő alatt pompás kikötővárosok szegélyezték a déli orosz birodalom természetes határvonalát.

A sok közül kétségkívül a legszebb és legmodernebb Odessza. A Fekete-tenger észak-nyugati sarkában fekvő pompásan kiépített kikötővárost az orosz geográfusok a Krimi-félsziget előcsarnokának, maguk az odesszaiak pedig kis Páris-nak, s kellemes éghajlatáért fekete-tengermelléki Palermónak is nevezik.

Az ősi Eni-Duni török erőd s a Chodzsiberej falu romjai fölé épített Odesszának sem vezető szerepe, sem pedig valami jelentősebb történelmi múltja nincs. Gróf Zubov kormányzósága idején még egyáltalában nem gondoltak arra, hogy az új tengermelléken piacot teremtsenek az orosz iparnak és kereskedelemnek.

Mikor 1794 augusztus  20-án letették az első odesszai orthodox templom alapkövét az ötletes Ribászov viczeadmiralis, s a tudós Volán mérnök, akik Odessza megalapítóinak tekinthetők, olyan czári ukázt eszközöltek ki, amelynek értelmében néhány nap leforgása alatt odatelepíthették a török háborúban megedződött albán és török harczosokat, akikkel 1795-ben már egy nagyszabású kereskedelmi kikötő építéséhez is hozzáfoghattak.

Ribaszov pontos följegyzései szerint a lakosság száma akkor mindössze 2500 főre rúgott, akik az építkezésnél tanúsított szorgalmukért s magáért a letelepedésért, — mint azt az odesszai városi levéltárban őrzött okmányok is igazolják, — az állam részéről hosszú időn át igen sok kiváltságban és kitüntetésben részesültek.

A nagyarányú kikötő teljes kiépítéséhez Pál czár rendeletére 300 ezer rubelnyi segélyt bocsátottak a városi hatóság rendelkezésére. Azonban ez a rohamosan fejlődő dél-orosz metropolis legtöbbet köszönhet franczia származású kormányzójának, Armand Emánuel Richelieu-nek. A bevándorolt vagyonos franczia polgárnak kevés köze van ugyan a nagy Richelieuhöz, halhatatlan szellemű névrokonához, de hasznos szereplésével és munkásságával, melyet nemcsak Odessza, de az egész partvidék felvirágoztatása körűl kifejtett, hálára kötelezett egy egész országot. S hogy érdemei csakugyan nem kicsinyek, azt Odessza lakossága azzal ismerte el, hogy a tengerparti boulevard legszebb pontján pompás bronzszobrot állított emlékére. Színházak, templomok, iskolák építése, ipari és kereskedelembe vágó intézmények létesítése s mindaz, ami Odesszát oly rövid idő alatt Dél-Oroszország középpontjává emelte, mind a vasszorgalmú és áldozatkész Richelieu nevéhez fűződik.

 

 

A FŐTEMPLOM ODESSZÁBAN

 

Odessza felvirágzása páratlanul áll a kikötővárosok fejlődósének történetében. 1805-ben, a mikor kikötőjének még csak amolyan hivatalos átadását ünnepelték, a statisztika szerint már 043 idegen hajó fordult meg az öbölben s három millió rubel értékű gabonát szállított ki a külföldre.

Odessza gyors föllendülését vasszorgalmú kormányzóinak köszönheti. Lanzseron és M. E. Voronczof gróíok kormányzósága alatt 1818-ban a város nemcsak kereskedelmi, de már tanügyi, sőt a művészet tekintetében is annyira előre haladt, hogy a legrégibb orosz városokkal is kiállhatta a versenyt.

Forgalma szinte csodálatos. A város minden talpalattnyi helyén csupa élet, csupa mozgalmasság. Fényes üzletek, gyárak, bankok, forgalmi raktárak egész tömkelege van itt együtt, melyek reggeltől napestig telvók sürgölődő és fáradhatlanúl dolgozó emberekkel. A mértani pontossággal épített város utczái hasonlítanak az orosz városok nagystílű prospektjeihez. Nyílegyenesek, szabályosak, de mert mindegyikök amolyan kőbe vésett pontosság, azért a város belső elrendezésének összbenyomása merev és egyhangú.

Odessza mozgalmas utczái közül nemcsak az idegenre, de az odesszaiakra nézve is legérdekesebb a Puskin uliczkájá. Itt lakott 1828 május havában az oroszok halhatatlan költője Puskin, ki az Altdorfer nevű palotában kezdte el világhírű verses regényének, "Anyegin Eugen»-nek a megírását s ugyancsak ebben a csendes száműzetésben fejezte be a«Kaukázusi rab» czíinü romantikus művét. Azt a házat, melyben a költő lakott, most a «Potemkin» hajó bombái megrongálták. E történelmi nevezetességű helytől csak néhány lépést kell tennünk, hogy megpillanthassuk Odessza népes kikötőjét.

Változatosságot s nagyvárosi hangulatot csak a tengerpartot félköralakban szegélyező s magasan fekvő boulevardon kell keresnünk. Itt sürög-forog az orosz, a görög, a zsidó, a franczia, a tatár, az olasz és még sok más népfaja a földnek. Mindegyik talál foglalatosságot, mindegyik lót-fut, dolgozik, spekulál, kereskedik és mulat. Mintha nem is a czár birodalmához tartoznék ez a helyr mintha valami amerikai gyarmatvárosba tévedtünk volna, oly nemzetközi keretben mozog itt minden. Nem csoda, ha idegenre nézve Odessza legvonzóbb helyei az egészséges levegőjű Nikolajevszkij és a Novij boulevard. Munka után ide menekül a város lakossága, itt üdül, szórakozik és a kellemes nyári estéken ittt gyönyörködik a villamos fényárban úszó öböl felséges panorámájában. A benszülött odesszaiak az ő kicsiny Fekete tenger melléki Parisukra rendkívül büszkék. Különös önérzetességgel beszélnek színházukról, a melybe évenként tömérdek európai hírű művészt édesgetnek, a kik szívesen látogatnak oda, mert az odesszai börziáner egytől-egyig nagy gavallér, a ki csengő arany rubelekkel fizeti meg a művészetet. A szinház igazgatósága Odessza internaczionalis lakosságára való tekintetből hetenként olasz, német, orosz vagy franczia nyelvű előadásokat is rendez. De bármily erősen jelképezze is az olasz reneszánsz stílben épült pompás szinház az odesszaiak áldozatkészségét és a művészetek iránti szeretetét, a kies fekvésű tengerparti város igazi jellegét mégis csak a kereskedelem művészete adja meg. Nyilvános középületei közül legszebb a börzepalota. A Bernardazi akadémikus tervei szerint épült palotát 1889-ben építették s művészi ízlés tekintetében ritkítja a párját. Mindenütt márványszobrok, remek mozaik művek, kényelmes ós díszes lépcsőházak,s florenczi ízlésben készült nagyarányú ablakok kötik le a belépő figyelmét.

Odesszát átlagos számítás szerint évenkint 200 ezernél több idegen látogatja meg. Nemcsak az üzleti érdek vezeti ide az idegent, hanem a város kellemes éghajlata, a pompás tengeri fürdők s az évenkint több izben rendezett tengeri ünnepélyek is oly vonzó erők, melyek ezrével csalogatják ide az üdülést, szórakozást és gyógyulást kereső pénzes embereket. Legvonzóbb fürdőhelye a Lyitnan nevű tengeri iszapfürdő, melyet az odesszaiak tréfásan a köszvényesek Eldorádójának neveznek. Gyógyító hatásáról csodás történetek vannak forgalomban. A fürdőhelyek létesítését és a tengerpart rendezését még Voronczof kormányzó alatt kezdték. Az öböl igazi kulturképe azonban még ma is csak a Lanzseron, a Nagy ós a Kis Fontán nevű kirándulóhelyekig tart s a dácsák, vagyis a nyaralótelepek kezdetével véget ér.

Odessza különösen a tenger felől szép. Központja alig van, mert az egész város alaprajzát tekintve hasonlít egy szabályos négyszögekbe tagolt nagyarányú veteményes kerthez. Éghajlata enyhe s az egész év folyamán mindössze 50—60 olyan napja van, melyeken szigorúbb a téli idő. Egészséges ivóvizét a Dnyeperből kapja, a honnan azt óriási méretű csöveken körülbelül negyvenöt versztnyi távolságból szivattyúzzák a városba. Odessza a Cher-sonesi kormányzó hatalmi körébe tartozik s ez idő szerint 400 ezernél több lakost számlál, kiknek túlnyomó része idegen. A vérbeli orosz Odesszáról kicsinylőleg, sőt élczelődve nyilatkozik s egyáltalán nem (ártja orosznak. S e tekintetben igaza is van, mert a város egyetlen orosz nemzeti vonását voltakép csak az ortbodox templomok adják meg. Belső és külső jellege pedig olyan, hogy akármely modern állam területére odaillenék. A kikötőbe vezető monumentális Upton lépcsőn Európának úgyszólván minden népével találkozhatunk. Az ipar és a kereskedelem hozza össze a különböző fajokat.

Odessza tehát első sorban kikötőváros s csak másodsorban orosz. Tengeri kereskedelmének főanyaga a gabona s szállítási mennyisége évenként a 200 millió rubelt is meghaladja. Nagy forgalma van még a raffinált czukornak, lisztnek, bőrnek és a szappannak. A város tiszta évi jövedelme 4—5 millió rubelt tesz ki, mely jövedelmi tőkét már Voronczof kormányzó idejétől évről-évre különféle jótékonysági egyesületek közt arányosan szokta felosztani a város magisztrátusa.

Sok megpróbáltatásnak volt már kitéve a Fekete-tenger mellékének ez a legvirágzóbb kereskedelmi városa. Mindössze lál évi fennállása óta négy izben dühöngött falai között a kolera s a pestis. Kérlelhetetlenül szedte áldozatait a két járvány, mely alkalommal sok ezren pusztultak el. Ez a csapás azonban mégse rejt ma gában annyi rémületet és izgalmat, mint az, a mikor az elnyomott nép felzendül és harczi szenvedélylyel követeli emberi jogait.

A «Potemkin» hadihajó matrózai egész Oroszországra nézve figyelmeztető módon játszották el Odessza kikötőjében az orosz szabadságharcz első komolyabb felvonását. Az a gyorsan elharapódzó forradalmi szenvedély, mely az orosz nemzet millióinak szivében a szabadság érzetét élesztgeti, most a rombolás s a véres utczai harczok jegyében áll előttünk. Az orosz faj immár átérezte, hogy létföltóteleiből hiányzik valami, de mert a természetes fejlődés rendes fokozatait átugorni csak nagyon kivételes esetekben sikerül, még sok vóráldo-zatába fog kerülni, míg megtalálja az ideálisabb kibontakozás útjait. Szent-Pétervár, Moszkva, Varsó, Lodz és Odessza véres napjai ma már meggyőzően igazolják a szolgai tengődósbői való hirtelen fölébredést, de kimutatják egyúttal egy hiányosan kiművelt forradalmi eszmének a túlkapásait is.

A NŐKRŐL III.

 

 

A japán nők. 1869.  20. 258.

Humbert, ki a helvét szövetség megbízásából Japánt az utóbbi években beutazta, következőleg irja le néhány japán előkelő hivatalnok nejének és gyermekeinek látogatását, melyben őt azok részesíteni kegyesek voltak.

„Egy délután jelenti szolgám, hogy szállásom kapuja előtt egy csoport hivatalnokné van gyermekeivel együtt, és velem szeretnének beszélni. Ezeket a nőket férjeik felhatalmazták, hogy nekem hálálkodjanak, aztán meg arra is régóta kíváncsiak voltak, hogy miként néz ki egy európai ház berendezése?

Az előcsarnokban csakhamar egy vidám arczu kedves csoport jelent meg: négy nő, két eladó leány s egy rakás gyermek. A nők egyszerűen, de tisztán voltak öltözve; ugy látszik, hogy ez alkalommal nem mázolták ki arczukat s fogaikat, miként az egy japáni férjes nőhöz illik.

Az ifjú leánykák ajkaikat kármin-vörösre pingálták, hogy fogaik vakító fehérsége annál jobban kitűnhessék. Arcuk vörösre volt festve s fürtjeik közé skarlát vöröskreppet fontak; a széles öv virító szinü kelmékből állott. A gyermekek mindig hajadon fővel járnak, s hajukat le szokták borotválni, s csak néhány tincset hagynak meg nekik, már aszerint, hogy melyik nemhez tartoznak, s milyen idősek.

„A nők nekem sok szépet, össze-vissza beszéltek, s én bevezettem őket a szobákba, miután saruikat az előcsarnokban lehúzták. Azok felett, amiket láttak, kezdetben őszinte, naiv csodálkozást mutattak, de csakhamar általános derültség állott be, mikor az egész csoport a nagy tükörben magát megpillantotta.

Azután a falakon függő képeket vették szemügyre; különösen Hollandia királyát és királynőjét bámulták meg nagyon. De sehogy sem akart a fejükbe férni, hogy a holland „Taikun" lova mellett áll, mint egy japáni beto (lovász). A székek használata iránt hamar tisztába jöttek; de hogy a kerevetek mire valók, azt már csakugyan nem tudták elképzelni.

 

 

Ajkát festő japán hölgy

 

Kérdezték, hogy arra is keresztbe vetett lábakkal szoktak ülni, ha a mellette álló asztalról enni akarnak. Felette kényelmetlennek találták, hogy egy ilyen finom bútoron lecsüngő lábakkal üljön az ember. Az egyenruhák gombjain is nagyon elbámultak, mert Japánban gombokat sohasem használnak, hanem öltönyeiket zsinórokkal kötik össze. Néhány illatszeres üveg átalános tetszésre talált; a kölnivizet nem sokra becsülték, mivel a japán nők nem hordoznak battiszt-zsebkendőket.

Mutattam nekik néhányat, melyek csipkékkel voltak beszegve; a nők ugy vélekedtek, hogy a csipkék inkább csak arra valók, hogy az uri asszonyok ruháit ékítsék. Zsebkendőt abból a czélból, melyből az európai nők hordják, a világért sem hordanának, s bizonyosan a legegyszerűbb leány is nagyon szégyelné azt kezében vagy a zsebében tartani, miután azt az ember európai módon használta. E czélra ők bizonyos növény-papirt használnak, melyet apró négyszögletű és összehajtogatott darabokban köntösük valamelyik redőjében rejtegetnek; a használat után a papirdarabkát eldobják.

Mutogattam nekik többféle tűt, czérnát s több effélét; rögtön megegyeztek abban, hogy Európában az ilyen eszközök használatához mégis csak jobban értenek, mint Japánban. Varrógépet ezelőtt sohasem láttak. Nagy részvéttel s némi megindulással nézegették a fényképezett arczképeket családi albumomban. A gyermekek közt, nagy örömükre, néhány svájezi tájképet osztogattam szét."

 

 

 

A nök polgári helyzete különböző időkben és népeknél. 1861. (385 ) 399.

 (Folytatás.)

A régi görög nők.

Hagyjuk el már Keletnek égető melegét, égető világát és erkölcsi elfajulását, s térjünk azon szelíd éghajlat alá, mely Görög- és Olaszország felett lebeg. Ezen pompás tartományok, a világ-müveltségnek ezen iskolái közepet képeznek a forró Kelet és a hidegebb Európa közt. Ázsia népeinek már ezer éves volt történelme, a zsidóknál már föllépett Mózes, midőn a pompás Görögország még puszta és vadon volt. Ugy látszik, hogy első lakóit Kisázsiából nyerte, kik aztán művelődvén, jelentékeny helyet foglaltak el az akkori népek között. Legnagyobb dicsősége a görögöknek az, hogy a művészetet és tudományt oly fokra emelték, melyet azon időben egy nép sem ért el.

A görög történelem első szakában a nőnemet nem találjuk a legkedvezőbb helyzetben. A férfi mint harezos, és mint az ifjú állam tagja kellőleg kiképezheté magát; keble tele volt az istenekés hősökröl szóló mondákkal, melyek őt tettekre hevítik, mialatt a nő házi életre volt szorítkozva, csekély figyelemben részesült és elnyomatott. Csak szépsége, fiatalsága, ügyessége és értelmessége által szerezhetett magának becsülést. De már ekkor sem hiányzottak példányai a nöiségnek, melyeket Homér megénekelt. Az ily nőknek dicsőítésénél sokat lehet ugyan felróni a képzeletnek, de az egész mégis történeti alapra van fektetve. Még inkább magasztalták a nőket némely színműírók, mint Aeschylus, Sophocles és Euripides. Mily dicsőn és feltilmulhatlanul áll előttünk Klytemnesztra, mily varázs-kellem és ártatlanság sugározza körül Izménét, s minő örömmel megy Alcesztis férjeért halálra!

Leányaikat a görögöknél az anyák nevelték, rabnöik által gyámolittatva, oktatták őket a szükséges női munkákban, kötésben, fonásban és szövésben, hűséget csepegtettek beléjük leendő férjeik iránt.

Mig férjhez nem mentek, mi gyakorta már 14-ik évükben történt, a leányok többnyire a házat őrizték. Kérdezetlenül adattak férjhez, midőn egyszersmind jegyajándokkal láttattak el. A nőknek ezen elzárkózását részint Kelettől vették, részint onnan eredt az, hogy a férfiak élénk résztvettek a nyilvános politikai életben, mitől a nőnemnek távol kellé maradni. A nő semmi törvényes dologhoz nem foghatott tutora nélkül, s e tekintetben minden politikai és polgári jogoktól meg voltak fosztva. Ily körülmények közt a nők erkölcsisége nem emelkedhetett, sőt inkább lassankint becsúsztak azon erkölcsi elfajulások, melyeket a keleti népeknél láttunk. Ide járult még a buja éghajlat, az isteneknek érzéki zavarokat előidéző tisztelete, mely a női képzeletre nagy benyomást gyakorolt. Ünnepélyeket rendeztek, melyek a nép erkölcsiségére a legroszabb befolyással voltak.

Athén volt a görög élet középpontja; ami ott érvényre emelkedett, a többi államokban is szokássá vált. A bölcs Solon szabályozta itt törvény által a nők viszonyait; nyilvános helyeken megjelenésük korlátozva volt, színházakba azonban szabadon mehettek. Ruháik száma meg volt határozva; éjjel csak kocsiban és fáklya mellett járhattak. A nők által az utczákon okozott zavarok pénzzel büntettettek, mire az úgynevezett nöbirák ügyeltek. Minél előkelőbb és erkölcsösebb volt a nő, annál inkább visszahúzódva élt; a rangos nők nem mentek színházba, sőt még otthon se mutatták magukat idegen vendégek előtt. Későbben nem is volt szabad a házba menni, hol nők laktak, hacsak a háziúr is jelen nem volt.

Solon megerősítette az általa hozott törvényeket, melyek a házasságtörésre, elcsábításra s kerítésre vonatkoztak. Egyszersmind ledöntetett egy nyilvános házat, mely Vénusnak volt szentelve, hogy igy a véteknek gátot vessen; megtiltotta továbbá, hogy erkölcstelenül élő férfiak törvényes ügyekhez ne szólhassanak. A nyilvános személyek szolgálókat ne tarthassanak, s a tisztességes nőszemélyektől való megkülönböztetés végett aranyos ruhát ne hordhassanak, hanem csak virágos öltönyökben járjanak, ünnepélyes szertartásoknál meg ne jelenjenek s templomokba ne menjenek.

Mialatt Solon törvényhozása a fiú gyermekek nevelését rendesen tárgyalta, egészen mellőzte a leányokét. Többet tett a felnőtt asszonyok képezésére. Korlátozta a szokást, miszerint a nők az elhaltak sirján mesterkélt fájdalmat nyilvánítottak.

Megtiltá a sirok gyakori meglátogatását, amennyiben az ily helyek kicsapongásokra szolgáltattak alkalmat. Korlátozta továbbá a túlságos fényűzést a leányok kiházasitásánál, mialatt a női hozomány meg volt engedve. A válás nagy akadályokra talált, ha azt a nő akarta, nem ellenben, ha az a férjnek volt szándékában. A nők elcsábitói, ha tetten kapattak, azonnal megölethettek.

Sajátságos nemét képezték a nőknek az úgynevezett heterák, kik a mi fogalmunk szerint erkölcstelen életet éltek ugyan, de sokszor, mint a hires Aspázia, szellem és kellem által fénylettek, a a kor férfiaira és a legjelentősebb eseményekre nem maradtak befolyás nélkül. A görög művelődés következtében a heterák emeltettek és nemesittettek, mi aztán a nép egész tömegét is áthatván, a nemest mindenhol emelték, az alacsonyt pedig szépítették.

Spartában másképp álltak a női viszonyok. Lykurgus csak az állam jólétére és fennállására tekintett, mint törvényhozó, s ezen elvnek mindent alája rendelt, következőleg a női tekinteteket is. A házasságot törvényes kötelességül tette, és azt rendelte, hogy minden házasságot fel kell bontani, melyben az állam czélja, erős gyermekek nemzése el nem éretik. Szigorú volt a törvény a nöi nevelést illetőleg is. A serdülő leányok nem zárkóztak el, hanem részt vettek a nyilvános életben; sőt az ifjonczokhoz hasonlólag testi (gymnastikai) gyakorlatokra voltak kényszerítve. Ezen nevelés következtében történt, hogy a spártai nők Görögország többi némbereit testi szépségben és erőben, férfiúi erényben, bátorságban, állhatatosságban és honszeretetben felülmúlták.

A valódi nőiség természetesen sokszor háttérbe szorult, s természetellenes hajlamoknak nyitott utat. Spartának korábbi történelme nöi nagyság és bátorság példáiban nagyon gazdag; későbben azonban a nők elhírhedt erénye is alábbszállott. A leányok az említett testi gyakorlatokon kivül nvilvános nevelésben is részesültek, sőt a zenéből is vettek oktatást. A nők felhagyva a testi gyakorlatokkal, házi foglalkozásra adták magokat, polgári lakomákban nem vettek részt, de igenis a férfiakkali társalgásban, midőn nagy tisztelettel illettettek.

A spártai nőket nagy honszeretet lelkesítette, és sokszor az anyai szeretet legszentebb érzelmeit is áldozatul hozták a hon oltárára, A reggelt a görög nők öltözködéssel, fürdéssel, kenekedéssel, későbben arczfestéssel is tölték. Igen sokat adtak a test tisztán tartására. Sok időt fordítottak fejükre hajukat néha megfestették és tüzes vassal fodrosították. Ruhájok kelméje az éghajlatnak felelt meg, s a testhez tapadt. Ha az ifjoncz nem tudta másképpen szerelmét kedvesének tudtára adni, házakra, fákra irta ennek nevét közönséges helyeken, vagy lakának ajtait ékesité virágokkal és koszorúkkal.  Ha az ifjú nem viselt fején koszorút, ez azt jelentette, hogy szeret, s ha a leány koszorút kötött, ez a viszonszerelemnek volt bizonysága.

Az összekelés alkalmával a vőlegény és a menyasszony drága öltözetben, koszorúkkal és virágokkal díszítve jelent meg. Zélámból, egy termékenységéről nevezetes növényből sütött lepényt ettek. A lakodalom előtti estén az uj házaspár kocsin vitetett a férfi házához, mely föl volt virágozva. Fáklyás szolgák mentek előre, énekesektől és tánczosoktól kisérve. Mihelyt a menyasszony a kocsiból kiszállott, elégették annak tengelyét, jeléül, hogy az ifjú nö többé vissza nem térhet.

Hozzuk emlékezetbe még a görög nők egy különös osztályát, a költönöket, kik közöl némelyek nem csekély hírre tettek szert, s akik közt Sappho és Korinna tündöklenek leginkább. Az utóbbi vágytársnöje volt az ünnepelt költőnek, Pindarnak, mialatt Sapphót csodának nevezték. Hazájának, Lesbos szigetének leányai közt ő alapította a szépnek és művészetnek iskoláját.

A görög költönök szabadabban társalogtak a férfiakkal mint mások, s mig egyfelől férfias művészetet sajátítottak el, másfelöl elhagyták a nők szokását és életmódját. A költönök nem tartoztak a heterák közé, s nem áll azon nézet, hogy a görögöknél csak erkölcstelen nők tettek volna magasabb műveltségre szert, s vettek volna részt a férfiakkal folyó társalgásban.

(Folytatjuk.)

 

 

 

NŐI JELLEMRAJZ A XVII. SZÁZADBÓL. 1899. 178.

(Vége.)

A languedoc-i kormányzóságban, mely Mont-morency működésének tulajdonképeni szintere volt, nem sokára polgárháborúval fenyegető komoly súrlódások törtek ki a katholikusok és protestánsok közt, a mi a herczeg sürgős odautazását tette szükségessé. Csillapító szavai nem használván, sereget toborzott, melylyel megbüntesse a lázadókat. De maga is halálos lázba esett, minek hírére hű neje éjjel-nappal utazva sietett hozzá. A herczeg, előre értesülvén neje érkezéséről, láztól forró kezeiben jégdarabokat tartott, hogy a lázas forróság meg ne ijeszsze feleségét. De semmi sem használt; Mária Feliczia végső vergődésben találta férjét. Nem volt többé semmi remény, a beteg életereje napról-napra fogyott. Egy éjjel virrasztása közben kifáradva, az önfeláldozó nő kétségbeesve vonult vissza a mellékszobába s átadva később bekövetkezett szomorú eseményeknek, melyek oly végzetes csapással nehezedtek a szent életű nőre s letépték kebléről imádott férjét, egyik okát a történetírók szerint a herczeg rokona, Montmorency-Boutteville letartóztatása és kivégzése szolgáltatta. XHI. Lajos újra életbe léptette a párviadal elleni szigorú tilalmakat. Bouttevillenek már huszonhárom párbaj nyomta lelkiismeretét. Hogy el ne fogják, Lotharingiába menekült, de fölboszan-kodva barátai csipkedésén, visszatért Parisba s fényes délben megverekedett La Frette-el a Place Royalon. Segéde, Deschapelles megölte Bussy d'Amboise-t. A törvénysértés nyilvánvaló volt. Montmorency hiába írt könyörgő leveleket a királyhoz : Bouttevillenek és Dechapellesnek fejét vették.

A herczeg fájdalma, elkeseredése határtalan volt, s ezt még fokozták Richelieuvel való versengései, ki halálos csapást akart mérni az általa kormányzott Languedoc önkormányzatára.

De nem sokára a király elégedetlenségét is magára vonta Montmorency, mikor valami csekély okból összeszólalkozott Chevreuse her-czeggel, fegyvert fogtak egymás ellen s úgy kellett őket erőszakkal szétválasztani. A király mindkettőt száműzte birtokára; majd Chev-reuse-nek bocsátott meg előbb s e megalázás igen érzékenyen bántotta Montmorencyt Mindezek arra birták Montmorencyt, hogy a király és Richelieu ellenségével, orleansi Gas-tonnal szövetkezzék, ellenére neje esdeklései-nek, kinek sötét előérzetei voltak. Az orleansi herczeg, kikötve Francziaország partjain, kiáltványt bocsátott ki s ismerve Montmorency sértett önérzetét, ő benne vélte megtalálni azt a szövetségest, a kire támaszkodhatik. Tárgyalásokba bocsátkozott vele, hogy csapatait kormányzósága területén átbocsássa. Az alkudozások - mint mondtuk - sikerre vezettek. Montmorency nyíltan az orleansi herczeg mellé állt. Ezzel a koezka el volt vetve.

Montmorency pártütésének híre óriási megütközést keltett mindenfelé. Szerencsétlenségére az orleansi herczeg két hónappal előbb toppant Languedocba, semmint Montmorency várta. A huszonnégy ezred közül, melyekre Montmorency számított, egy sem volt fegyverben s Languedoc nagy része hű maradt a királyhoz, csak néhány város nyilatkozott Gaston mellett.

Ily körülmények közt a herczeg békeajánlatokat volt kénytelen tenni Richelieunak, melyeket azonban a miniszter dölyfösen utasított vissza. Montmorencyt pártütőnek nyilvánították s két sereget küldtek ellene.

Castelnaudarynál találkoztak a király csapatai orleansi Gaston párthíveivel. Montmorency el volt szánva, hogy drágán adja életét. Az ellenség hetedik soráig előre hatolt, de lova összerogyott alatta s ő maga tizennyolcz sebből vérezve, nem birt menekülni. Az ellenséges katonák egy nagylelkű sugallattól ösztönözve, sokáig nem akarták észrevenni, hogy embereinek időt adjanak a megmentésére. Végre Pontis és Saint Preuil feléje mentek s zokogva nyilvánították fogolynak. Montmorency nagynehezen lehúzta ujjáról gyűrűjét s a legközelebb álló tisztre bízta, hogy a herczegnőnek adja át. Őt magát hevenyészett ágyra fektetve, Schomberg fővezér elé vitték, ki megindultan kiáltott fel hogy eletét adta volna inkább, semhogy így lássa.

A boldogtalan hitvesnek minden lépése hiábavaló volt, hogy megmentse. Hiába szolgáltatta ki az ellenségnek az összes városokat és erődített helyeket. XIII. Lajos válasza ridegen elutasító volt. Egy pillanatig megvillant agyában,hogy hajóra ül s hajótörést színlel, Richelieu akkor talán megkegyelmez férjének, hogy rokonai egyikét hozzá adja nőül. De keresztényi érzülete visszariadt e csalástól, épen úgy, mint a hogy azt a tanácsot sem követte, hogy férjét boszorkányozás útján mentse meg.

Mikor aztán maga orleansi Gaston is cserben hagyva fogoly barátját, gyalázatos békét kötött, a herczegnő parancsot kapott, hogy Grange des Pres-ba vonuljon. És — szomorú bizonysága az állhatatlanságnak — e város népe, melynek jóltevő anyja volt, a szorongattatás nehéz per-czeiben elzárta előle kapuját s nem akarta megismerni.

Montmorencyt pedig Toulouseba hurczolták, hol akkor már a király is ott volt. Mikor kocsija megérkezett s ő bekötött szemmel leszállott róla, a körülálló tömeg arczán sötét levertség tükröződött. A mikor meg a király arra felé vette útját, a tömegből <>kegyeiemi irgalom!» kiáltások hangzottak fel. Maga az angol király s a római pápa is közbevetették magukat Mont-morencyórt, de Richelieu szivét nem lágyíthatták meg.

A herczeg ezalatt nyugodtan tette meg végintézkedéseit. Nem feledkezett meg halálos ellenségéről, Richelieuről sem, kinek nagy értékű festményt: a nyíllal átlőtt szent Sebestyént, hagyományozott. Utolsó napja közelgetett. Gyóntatója ébresztette fel, s azután orvosa lépett hozzá, hogy bekösse sebeit. «Itt a pillanat, -•- monda derülten, — mikor minden sebet egyetlen egy gyógyít.» Hintójába ültetve a parlament elé vitték, mely előtt ugyanazon derűit fenséggel jelent meg, mint szokva volt hatalma tetőpontján. Láttára a bírák lesütötték szemeiket s midőn az elnök, Chateauneuf, nevét kérdezte, büszkén vágta vissza: «Tudnia kell uram, hisz elég sokáig ette atyám kenyerét!»

Elkövetkezett a dél a nélkül, hogy valamit evett volna. Levessel kínálták, de azt is keserűnek találta toroksebe miatt. Térden állva, a kereszt lábánál hallgatta meg halálos ítéletét. Megköszönte s csak azt kérte, siettessék kissé a kivégzését, hogy három órakor halhasson meg, mint Jézus Krisztus. ('Biztosítom, — szólt papjához, — soha sem indultam bálba, ünnepélyre, vagy harczba nagyobb örömmel, mint most a halálba».

Fehérbe öltözve, fedetlen nyakkal lépdelt a vérpad felé. Szőke fürtjei szabadon lengedeztek. Orvosa félre akarta tolni a bakót, hogy maga vágja le haját, de Montmorency szejiden ellenkezett, s karjait maga nyújtotta oda, hogy összekötözzék. Aztán még egy fenséges mozdulattal üdvözölve a körülállókat, letérdelt s bocsánatot igért a bakónak, csak bátran csapjon.

A mint a halálos csapás lesújtott, leírhatlan jelenet következett. A nép a vérpadra rohant; a katonák kardjaikat a vérbe mártották, a nép a vérrel áztatott rögöket fölkapkodta s elvitte, sőt sokan ittak a vérből.

És Mária Feliczia? ... A rettenetes csapás hírére könyei egyszerre elállottak, egy véredény megrepedt belsejében s nyolcz napon át — mondja a krónikás, — «vérben és verejtékben úszott». A király megengedte neki, hogy száműzetése helyét maga válaszsza meg. Mou-linsba vonult, de mindenétől, még ágytakaróitól is megfosztva. Hogy útját harminczhat tagú kíséretével folytathassa, lovait kellett eladnia. Moulinsban rácsot tettek még ablakára is és csak a felgyújtott fáklyák által jutott világossághoz. Hat hónapon át itt szenvedett; könyei nem apadtak ki sem éjjel, sem nappal-Nem egyszer gondolt rá, hogy mérget iszik: máskor egy megpillantott kígyóval akarta magát halálra maratni, de vallásossága mindannyiszor győzött a kísértés felett.

Megtört szive utolsó vágya az volt, hogy a kolostor falai közé vonulhasson. Hogy ezt elérje, lelke legnagyobb buzgalmával fogott a gyakor- j latokhoz, melyek fölvételét megelőzték. Együtt J kelt az apáczákkal, együtt végezte velők imáit, olvasmányait, az isteni tiszteletet, lemondott az asztal minden örömeiről, az illatszerekről, melyeket annyira szeretett, s a legvisszataszítóbb betegektől sem vonta meg ápolását. Cselédjeinek meghagyta fizetésöket, lakásukat halálukig s ö a postilánsok legutolsó sorába lépett, megelőzve még komornájától is, ki előbb lépett be, mint ő. Megtiltotta, hogy «asszonyom »-nak szólítsák, s nem tűrte, hogy valami megkülönböztetésben részesítsék. 1657 szept. 30-án vette föl a fátylat Mária-Henriette név alatt s attól fogva osztozott a kolostori élet minden szigorúságában. Kis czellája, ágya, bútorai miben sem különböztek a többiekétől; tüzet szobájába a leghidegebb téli napokon sem engedett gyújtani. A felavatás mély értelmű szertartása szerint, elterült a halotti szemfedőn, mely ugyanaz volt, a mely férje tetemét borította s a tömjén füstje, az apáczák kardala s a gyertyák lobogó fénye mellett tartotta bevonulását a világról való lemondás országába.

A refektoriumban azt kívánta, hogy egy szegény vakot ültessenek melléje, kinek ő szeletelte fel az ételét, megmosta tányérát és saját törlőjével letörülte. Minden kényelmet megvont magától; nem engedte, hogy gyümölcsét, tejét megczukrozzák s gyomra rendkívüli gyöngesége mellett is tartózkodott időközben bármit is enni.

Sok fényes nevű, előkelő látogatója volt a szent hírében álló herczegnőnek, a kik csodálni jártak jámbor életét, mely 1666 június 5-én csendes kimúlással ért véget. V.

 

 

ORSZÁGOK

 

 

 

A KHINAI-JAPÁNI HÁBORÚ. 1894. 32. 524.

Hosszas előkészületek után csakugyan kitört a háború Korea miatt Kelet-Ázsia két leghatalmasabb országa, Khina és Japán között. Már pár hete tart, bár a valóságos hadüzenet csak a napokban történt meg. Mindkét állam, — miként a háborúk keletkezésénél Európában is divatos, — a másikra igyekszik tolni a felelősséget a béke megrontása miatt, a politikai közvélemény ez alkalommal Japánt tartja a támadónak. De az is igaz, hogy a háború oka  az, melyiknek legyen a két állam közül nagyobb hatalma a mindkettőhöz közel fekvő Korea felett, mely belzavarok és anyagi bajok következtében már annyira jutott, hogy lehullásra érett gyümölcsnek lehet tekinteni.

A helyzetet megnehezíti még az is, hogy a két keletázsiai hatalmon kívül szomszédja ez az érett gyümölcs a nagy Oroszországnak is, mely nyilván kész lenne ezt a tartományt rengeteg birtokába beolvasztani; mert bár Korea neki csak kicsiny falat (csak félakkora mint Magyarország), de fekvése igen kedvező, mivel a muszkák ez által a Csendes-oczeánon is úrrá lehetnének; holott most hosszú csendes-oczeáni partvidékükön egyetlen alkalmas kikötőjük sincs.

A két háborús fél között tehát van már egy leskelődő harmadik is, aki a «kettő rovására akar örülni.» De egészen nyíltan mégsem örülhet, mert a ragadós körmeire nagy figyelmet fordít Anglia, ez a Kelet-Ázsiában is hatalmas és erejére féltékeny állam. Nem lehetetlen azért, hogy ha különösen a khinai-japán háború hosszabb ideig fog tartani, ez a két leselkedő állam is hajba kap, a mostani hadjáratból világtörténeti fontosságú nagy háború lesz, hasonló a khinai hadjárathoz.

 

 

KHINAI HAJÓK A FU-CSEÜI ARZENÁLNÁL

 

Mi ezúttal csak a mai állapotokat kívánván ismertetni, megelégszünk azzal, hogy a már kitört khinai-japán háború nevezetesebb vezérférfiait bemutatjuk, s egyúttal a khinai és japán hadsereg néhány alakját is.

A khinaiak jelenlegi császára Kuang-szű (a fény folytatása) vagy eredeti nevén Tsain-tsen ki jelenleg még csak 22 éves; nagyon valószínűleg nem fog tevékeny részt venni a háborúban, aminthogy a khinai császároknak általában nem illik tevékenyeknek lenni. A mozgalom lelke a híres khinai államférfiú, Li-Hung-Csang alkirály, ki jelenleg a középállamnak, Pecsüinek parancsnoka, egyúttal a hadsereg fővezére. Kevés élő khinai van, kinek nevét Európában is oly sokan ismernék, s ki valóban oly sok érdemet szerzett volna. 1823-ban született üganhuei tartományban, s így jelenleg 71 éves.

Atyja tudós volt, s őt is nagy gonddal nevelte. 30 éves korában a Tai-Ping forradalom kitörésekor tüntette ki magát, s ezentúl igen gyorsan emelkedett a ranglétrán. 1861-ben már Kianguszu tartomány kormányzója lett; megkapta a „császári herczeg nevelője” czímet, mely Khinában igen nagy megtiszteltetés. Pár évvel később Cseng-Kov-Fan halála után Pecsili tartomány alkirálya lett és csakhamar Khina tényleges (bár nem jogi) uralkodója, kinek akarata a kiskorú császáré helyett minden lényeges kérdésben döntő. Egy hír szerint azonban e kitűnő tehetségű khinai államférfiú legújabban kegyvesztett lett.

A jelenlegi japán császár Mutsuhito, ki 1852-ben született, Japánnak legnevezetesebb mikádója lesz örök időkig, mivel ő egyesítette a shagunok uralkodása alatt annyira szanaszét bomlott birodalmat. Megtörte a shagunok és más arisztokraták hatalmát, megnyitotta országát az európai művelődésnek, s pár évtized alatt egészen uj világot teremtett Japánban. Neje 1850-ben született, tehát férjénél másfél évvel idősebb, kinek nagy érdemei vannak abban, hogy Japán európaias művelt állam lett.

A császárnak közeli rokona, Arishagava herczeg (sz. 1835-ben), van kiszemelve arra, hogy a jelen háborúban a hadsereget vezesse. Igen érdekes a japán hadsereg. Mint sok más japán intézmény, annyira európaias, hogy csaknem a mienkkel egyenlő. Japánban is megvan az általános hadkötelezettség. A 20-ik életévtől fogva 3 évig szolgál mindenki az állandó hadseregben, mások a tengerészetnél 4 évig; esetleg 5 évig a helyi csapatoknál. Ezenkívül minden hadköteles egész 40 éves koráig a népfölkelők csoportjába tartozik.

A hadsereg fegyverzete igen kitűnő, s a gyalogság Maratta-féle hátultöltőkkel van fölfegyverezve, fél méteres szuronnyal. A hadsereg békében 40 398 katonából áll 80 zászlóaljban, a kiegészítő csapatokkal és a zsandársággal együtt pedig 71 177 emberből tevődik össze. A hadi létszám mintegy 200 000 fő. Ágyúik Krupp-félék. A japán katonákat nagyon dicsérik, mint értelmes és lelkiismeretes embereket. Egyenruhájuk európaias, leginkább hasonlit a francziákéhoz. Ruházatuk alapszíne kékesfekete, s amellen vannak az egyes ezredek, s fegyvernemek megkülönböztető jelvényei: a gyalogságé piros, a tüzérségé zöld, a műszaki karbantartóké fehér, a lovasságé világoszöld és a szekereseké élénk kék.

A tiszteket a legénységtől első pillanatra megkülönbözteti, hogy melldiszeik nincsenek, hanem kettős gombsoros kabátot viselnek. A rangfokozati jelvények a magyar sujtáshoz hasonló alakúak, s a karon alkalmaztatnak. A japán kormány nagy pénzáldozatokkal fiatal tiszteket küldött Európába, kik részint az angol, részint pedig a német, sőt még az osztrák-magyar hadsereg ezredeiben is a különféle fegyvernemek szolgálatában teljesen kiképeztettek. A japán sorhad oktatói többnyire német tisztek, habár eddigelé rendes tiszti akadémiák még nem állitattak fel, a sereg tanrendszere és kiképeztetése kitűnőnek mondható. Nevezetes a mozgósítási előmunkálatokra vonatkozó pontos beosztás, mely a különféle fegyvernemek gyors kiegészítését lehetővé teszi.

Csaknem minden tekintetben tökéletlenebb a khinaiak hadserege, bár számuk, a birodalom óriás voltánál fogva természetesen, hasonlíthatatatlanul nagyobb, mintegy 800 000 fő. Európai katonai nevelése csak a Pecsili tartományban levő 99 000 fő katonaságnak van, kiknek parancsnoka Li-Hung-Csang alkirály. Mivel azonban ezekre a katonákra rendfenntartás végett otthon is szükség van, legföllebb 30 000 ember indulhat el Korea felé, hova azonban ők szárazföldön is eljuthatnak, mig a japánoknak hajón kell menniök. A pecsilii hadseregnek 581 ágyuja van, köztük 245 jó karban levő. A katonaság egyenruhája nem európaias. Csak a tengerészeti és katonai iskolák tisztjei hordanak dolmány-félét, sapkával. Ujabban azonban kísérleteket tettek, hogy ezt az egyenruhát a hadsereg tisztjei között általában meghonosítsák

 

 

 

Szuk Géza. A JAPÁNOKRÓL. 1905. 589.

Egy magyar utazó megfigyelései.  

(Vége)

Az előkelő japán közönség L osztályon utazik, s egy-egy utas három-négy ülőhelyet is elfoglal; lábait felrakja, sőt volt alkalmam látni, hogy egy gyémántfüggős, jól öltözött hölgy nemcsak fapapucsait, hanem harisnyáit is levetette és mezítelen talpát óraszámra vakargatta. A vasúti állomásokon csinos kis dobozokban főtt rizst, halat árulnak olcsó pénzért s még a két kis evőpálczikát is vele adják.

Van Japánnak egy gyönyörű hegye, a Fuji-jama, alakja csonkakúp, s formája oly tökéletes, hogy szebbet festeni sem lehetne. Magassága 4000 méter. Ezelőtt 200 évvel még működő vulkán volt, csúcsa jelenleg örökös hóval és jéggel van borítva. A hagyomány azt mondja, hogy K. e. mintegy 300 évvel a földből emelkedett ki hirtelen. Ugyanakkor egy időben a tőle 230 kilométerre lévő hegységben a talaj sülyedt, s a süllyedés helyén képződött a Biva-tó, mely a mi Balatonunknál jóval nagyobb.

A Fuji-t, a mint ott nevezik, szent hegynek tartják, egyik istenségük lakozik ott s ezért sokan zarándokolnak fel a nyári hónapokban. Sokszor 20,000 főre rúg az ájtatosok száma. Az a hit van elterjedve, hogy a zarándokok czipői-vel nappal lehordott por és hamu éjjel magától újra felvándorol a csúcsra. A hegy az egész környéken uralkodik és tiszta időben még 170 kilométer távolságból is látható. Japán költők számtalanszor megénekelték, a festők pedig minden apró tárgyon megörökítik. Én egy cseppet sem csodálom, mert a Fujit a föld egyik legszebb hegyének tartom magam is.

Japánban, akármerre járva, sok amerikait, angolt, francziát, németet láthat, csak a magyar ember ritka s a japán szállodákban mégis tudnak Magyarországról és Budapestről is.

A nép rendkívül szereti a látványosságot,  színházat s van is ott elég színház. Bizonyos napokon nagy, nyilvános birkózó versenyeket tartanak, s a japán erőművészek nem az utolsók.

A színházak, látványos bódék rendesen tömve vannak néppel. A színház többnyire hosszúkás négyszög alakú, hátul a színpad, jobbról egy pár olyforma elfüggönyözött hely, ahol egy férfi énekel, mellette meg egy zenész czinczog. A színpad bal oldalán van a zenekar. A földszint négyszögekbe van beosztva; szék sehol sincs, a gyékénynyel fedett padozaton ülnek. A baloldalon az egész színház hoszszában egy deszka, ezen járnak a színészek a színpadra. A bemenetnél polczok vannak, melyekre mindenki lerakja a czipőit. Tokióban nagy volt a riadalom, amikor én a jegyszedő protekcziójával czipőben mentem be, az egész közönség engem bámult

Az előadásokon rendesen sok nő van jelen, akik folyton futkosnak, teáznak, nevetnek, fecsegnek; némelyik elhozza a hátára kötözve a kis gyermekét, továbbá a teásfazekát, sőt a kézmelegítő szenes edényt is. A női szerepeket is férfiak játsszák. A színpadon a díszleteket a közönség szemeláttára cserélgetik, a színpadot egyszerűen elforgatják. A függönyt félre szokták húzni, amennyiben egy ember kereplővel kijön a színpad elé, jelt ad, azután végig szalad és félre tolja a függönyt.

A darabok, a melyeket láttam, a népéletből vett jelenetek voltak, és daczára annak, hogy a japán nyelvből csak a legszükségesebbeket sajátítottam el, mégis megértettem mindent, olyan élethűen adják elő. Különösen Tokióban, a Kabukiza-szinházban, amely Japán legjobb színháza.

Azelőtt — állítólag a gyenge világításra való tekintettel — minden színész mellett volt egy ember, aki botra tűzött lámpával az arczába világított, hogy a közönség lássa az arczkifejezést. Most már ez megszűnt, s villamos ívlámpák világítják meg a nézőteret. Az előadás délelőtt, vagy délután kezdődik, s másnap reggelig tart.

Japánnak egyik különlegessége a gésák. Oly sokat és különös dolgokat írnak és beszélnek róluk, hogy utoljára magam is érdeklődtem irántuk. A gésák énekes leányok, akik pénzért énekükkel és tánczukkal mulattatják a társaságot. Nem mindig szépek, de vannak közöttük igen csinosak. A gésákat külön erre a czélra berendezett iskolákban oktatják ki a zene, ének és táncz művészetében. A legelőkelőbb ilynemű intézet Kiotóban van, melynek tavaly 700 leánynövendóke volt. A leányok szegény szülők gyermekei és már 7 éves korukban kerülnek az iskolába, ahol kötelezik magukat bizonyos számú éven át az iskolát látogatni. Ha ki vannak képezve, az iskolát szolgálni; ha a tandíjat leszolgálták, vagy ki tudják magukat váltani, teaházakban lépnek fel és szórakoztatják a közönséget.

A gésa éneke és a zene egyhangú, zümmögő, a táncz plasztikus ritmikus mozdulatokból áll, mi meg sem tudjuk érteni, a japánok azonban élvezik. Április és november havában amolyan vizsgafélét tartanak külön e czélra épült színházban; Kiotóban láttam egy ilyen előadást. A színház a rendes japán berendezésű, az előadás délután 3 órától esti 11-ig tartott. Először egyes kiváló tanítványok mutatják be ének- és tánczművészetüket, később, estefelé azután csoportokban vonulnak föl, valamennyien drága selyem ruhákban, kifestett arccal; a színpadon néhány öregebb asszony, a tanárnők, nagy figyelemmel kísérik a mutatványokat és ügyelnek, nehogy hibás mozdulatokat tegyenek.

A színház villamosan volt világítva, a színpad azonban ősi szokás szerint vastag faggyú-, illetve viaszgyertyákkal. A díszletek fényesek. Az előadás után az ismerős közönség közé vegyülnek és bírálgatják pályatársnőiket. Nekünk, az európaiaknak mindez üres mimika és hidegen hagy bennünket. Nem így az igazi japánt, aki lelkesülve fejezi ki elragadtatását. A színházhoz vezető utcza — szintén ősi szokás szerint — égő máglyákkal volt világítva.

A gésák büszkék művészetükre és legnagyobb részük igen erényes életet él. Gyakran megtörténik, hogy egyik vagy másik japán gésát vesz feleségül. Akárhány gésa került így a legelőkelőbb japán családokba, s játszik most a társadalomban előkelő szerepet. Ennek az a magyarázata, hogy ezeket a leányokat a nyilvánosság számára nevelik, tudnak a férfiakkal bánni, nem ugy, mint a többi japán nőcske, akik kedvesek ugyan, de határtalanul együgyűek és igénytelenek. Japánnak most élő egyik legnagyobb színésznője, akit mi is láttunk Budapesten, Szada-Yakko, szintén gésa volt.

Japánnak egy másik különlegessége a «jin-riki-sha» röviden riksa. Ez egy kétkerekű könnyü kis kocsi, mely elé ló helyett ember van fogva. Ez helyettesíti Japánban 35 év óta a hordszéket. Azelőtt csak lóháton, vagy egy rúdra függesztett hordszéken utaztak, ez utóbbinak egy faját, a «kagó»-t még most is használják hegyes vidékeken.

 

A riksa olyan, emberi erővel működtetett jármű, amit személyek szállítására használnak google

 

A riksát egész Japánban megtaláljuk, magában Tokióban van vagy 40 000. Az alkalmatosság ezen módja Khinában és Indiában is egyre hódít. Hihetetlen, hogy milyen munkát képesek ezek a riksás emberek végezni. Óraszámra szaladnak, izzadnak, húzzák a kis szekeret. Mikor legelőször láttam, nem ültem fel reá, mert mégis lealacsonyítónak találtam, hogy ember végezze ezt az állati munkát. Idővel hozzá kell szokni, mivel ló és általában lófogat alig van Japánban. A japán apró termetű, könnyű és azért egy ember is elhúzza, az európai azonban rendesen nehezebb, és ezért két emberre van szüksége, akik közül az egyik húzza, a másik meg tolja a kocsit.

 

 

 

 S. L. IV. Japán ipara. 1869. 20. 258.

A japánokat méltán helyezhetjük a világ legszorgalmatosabb nemzetei közé, s mind az ipar és mesterségek, mind a finomabb művészetek tekintetében bámulatos tehetséggel vannak megáldva. Ami a japánok ipartermékeiből az utóbbi párisi világkiállitáson látható volt, általános csodálkozást ébresztett. Eléggé bebizonyította, hogy a keleti sziget birodalmában a polgárosultság magas fokán álló nemzet él. Nekünk, európaiaknak semmi okunk sem lehet arra, hogy e kelet-ázsiaiakat csak úgy félvállról vegyük, mert sok mindenféle dologban egy szivonalon állnak velünk, és nem egy tekintetben túl is szárnyaltak bennünket.

Iparuk fejlődése is határozottan a nemzet géniuszát követte  s minden tekintetben eredeti maradt. A műveltségnek azon magas foka, melyre magukat felküzdötték, annál  is inkább megérdemli figyelmünket, mivel Japán egészen az utóbbi három századig csupán egyetlen polgárosult nemzettel, a khinaiakkal, állott öszeköttetésben, és közelebbi érintkezésben. Ezektől átvettek egyet s mást, azt is azonnal japánizálták, azaz: saját életmódjuknak, viszonyaiknak és körülményeiknek megfelelőleg alakították át. Az európaiaktól, kik a XVI-ik század elején már jöttek, s a következő század elején már elűzettek, alig tartották méltónak valamit elsajátítani. Amit használni és fölhasználni tudtak, azt könnyen megszerezhették a hollandoktól, kiknek, némi, habár felette korlátolt, közlekedés meg volt engedve a birodalommal.

A japánok minden kézi mesterségben kitűnő terméket állitanak elő, s némelyeknél egészen azt a rendszert követik, mely nálunk szokásban van. Hanem olyan iparág is van elég náluk, melynek mi még a hirét som hallottuk soha, mivel természetesen ott a viszonyok és a szokások is egészen mások, mint Európában. Márpedig az életszükségletet az életviszonyok, az ipart és művészetet az életszükségletek szülik. A legyezők és lakkozott kalapok készitése, mely utóbbiak többnyire vízhatlanok, valamint a látogatójegyek gyártása is kizárólagosan japán találmány és iparág, mellyel igen sok munkás foglalkozik mind a két nemből.

Gépeket csak a legújabb időkben vittek be Japánba, s az is a kormány részéről történt, mely hajógyáraiban, a vas hadihajók építésénél, valamint gépgyáraiban és öntődéikben is európai módon dolgoztak. A japánok oly nagy ügyességet árulnak el, hogy már maguk is tudnak gépeket előállítani.

A mesterségek el vannak terjedve az egész országban, mely sűrű népességét s annak fáradhatatlan szorgalmát tekintve, valóban egy méhkashoz hasonlít. Némely iparágban a munkafelosztást „specializálást”  is alkalmazásba vették.

A porczellán edényekot, lakkozott bútorokat s egyéb eszközöket, bronz-öntvényeket, a mindenféle érczárukat s különösön fegyvereket oly kitűnően állítják elő Japánban, hogy e téren kelet egyetlen országa sem versenyezhet vele, sőt a japán ipari termékek Európában is nagy hírnek és kelendőségnek örvendenek.

A selyem-, karton- és gyolcs-szövésben s annak művészies festésében hasonlóképp a japániak állnak első helyen Ázsiában. A selyem-szövésben valóságos mesterek.

A magasabb művészetekben, szobrászatban, festészetben, aranyozásban, ezüstözésben és zománcozásban Japán a művelt világ bármely országával síkra szállhat.

De szálljunk le a magasabb műipar és mesterségek régiójából a talán prózaibb, de mindenesetre sokkal nélkülözhetetlenebb foglalkozások műhelyeibe is. A ezukrászatot a japániak oly nagy tökélyre vitték s a ezukor-sütemények

készitésében oly találékonyságot és leleményességet árulnak el, mely minden európait méltó bámulatra gerjeszt. A számtalan sok szelencze, melyekben a ezukrászoknál a ezukor-sütemények állanak, szeszélyesnél szeszélyesebb alakú állatokat és növényeket s mindenféle, képzelem-szülte csodaszörnyeket ábrázolnak. Valahányszor a nyalakodó társaságból valaki egy-egy szelenczét felbont, mindig általános derültség fogja el a jelenlevőket a bizarrnál bizarrabb meglepetés miatt.

 

 

Japán hentesbolt

 

Maga az a hentesbolt, melyet képünk ábrázol,mely, amint látszik, egyszersmind vendéglő  is, annyira feltünteti a japán efféle intézetek minden eredetiségét, hogy még a legmerészebb képzelemnek sem igen hagy valami sok tennivalót.

 

 

 

 

XANTUS JÁNOS : Japánról ipartörténeti szempontból, 1874. 11. 163.

különös tekintettel a japán papiriparra.

 

Xántus János néprajzkutató, akadémikus, a budapesti állatkert első igazgatója 124 éve, 1894. december 13-án hunyt el Budapesten. google

 

Értekezésem tárgya Japán. S noha a közelmúlt években, s különösen a legutóbbi bécsi világkiállítás alkalmából, — részint utazók közrebocsátott könyveiből, részint a kiállított tárgyak után — szélesebb körben terjedt az ismeret Japán sajátságos czivilizáczióját illetőleg. Mégis nagyon sok idő, s sokkal több és alaposabb tanulmány kívántatik ahhoz, hogy ily valóban érdekes ország ipari viszonyait kellőleg érthessük, és méltányolhassuk. Mert a kiállított, s így szemmel látható, és sok tekintetben kézzelfogható tárgyak is újdonságuk, különösségük és sajátságos voltuk miatt inkább csodálkozásra indították a látogató közönséget, de kevesen értették, mert kevés tárgy czélját ismertették, s magyarázat nélkül ily tárgyak lehetnek szépek, de mindig kevés érdeküek.

Japán a legközelebbi évekig leginkább arról volt nevezetes, hogy el volt zárva a világ elől, senki sem mehetett az országba, s az a kevés tárgy, melyeket a hollandok Európába szállítottak, csodás voltánál fogva még inkább emelte a kíváncsiságot, mert mindenki azt mondta: „ha már ezen tárgyak is ily nagyszerűek, hát még milyenek lehetnek azok, melyek az ország gazdagainak birtokában vannak odahaza!"

Tudjuk, hogy minden, ami titokszerü, vagy minden, amit képzelő tehetségünk sejt, de nem lát, bizonyos csodaszerü világban jelenik meg képzelő tehetségünk előtt. Ez a csodaszerüség csak fokozódik, ha a rejtelmekből egy-egy kis részecskét megláthatunk, mintegy fokozva és ösztönözve képzelődésünket, hogy pótolja a pozitiv tudást és pozitiv látást.

Mint legtöbb esetben, ugy Japánt illetőleg is, ezen nagymérvű képzelődés általános hitté vált világszerte. S mikor a legközelebbi években az ország mindenkinek megnyittatott, természetesen sokan csalódtak várakozásaikban, mikor a képzelet szárnyain egész mythossá csigázott csoda leszállott a maga valóságára.

Ha azonban bárki is elfogulatlanul, s anélkül, hogy csodát várjon minden lépten-nyomon, nyugodtan vizsgálja Japán iparát, s minden egyebet, mi ezen valóban derék nép polgárosodásával összeköttetésben áll, lehetetlen hogy ne méltányolja, — és sok tekintetben kell hogy bámulja is — azt a szorgalmat, élelmességet, találékonyságot és izlést, melyet ez a nép magára hagyatva kifejtett. Nemcsak kifejtett, de sok tekintetben egyetmást oly tökélyre vitt, mely őt minden más ázsiai népek fölé emeli magasan. A műipar némely ágában az egész világon első helyre küzdötte föl magát, ugy annyira, hogy eddigelé versenytárs nélkül áll.

Akik nem foglalkoztak tüzetesebben japán ügyekkel, azt hiszik, hogy Japán csak néhány év óta ismeretes, s a csodás nép azelőtt „ismeretlen mennyiség" volt.

Ez azonban, mint tudjuk, nem ugy van; mert Japán már a 16-ik században élénk kereskedelmi összeköttetésben volt az akkori időkben keleten nagy szerepet játszott portugallokkal és a hollandokkal. Már az akkori időkben igen ismeretes volt Japán, s eredeti műipara igen imponált. Az irodalom és közlekedés akkori primitív állása miatt, a japán viszonyok ismerete nem igen terjedt el Lissabon és Amsterdam falain kivül.

A 16-ik században a japánok nagy bizalommal és előszeretettel viseltettek az európai kultúra iránt, s legnagyobb készséget mutattak minden irányban a közeledésre. Már akkor a selyemszövés, fegyvergyártás, porczellánfestés és a bronzöntés, ugy a bronz- és aczélkiverés, a domborművek és zománezozás nagy tökélyben voltak Japánban. A japánok, akkor inkább, mint most, főképp európai ízlésben, nekik adott minták szerint dolgoztak, határozott megrendelésre. Így mai nap is számos európai gyűjteményben láthatók p. o. 16-ik századbeli nehéz virágos selyem és brocat szövetek, melyekről nem is tudják, hol készültek; de kétséget sem szenved, hogy legnagyobb részük Japánban készült, amint ezt a „Netherland India Company" számlái elég hitelt érdemlőleg kimutatják.

Már azon időben Japán nemcsak kereskedelmi összeköttetésekre volt hajlandó, de Európa tudományos vivmányait is igen nagy hévvel kezdte fölkarolni. Így például európai tudósokat hozatott, s nagy költséggel az egész birodalmat fölmérette, s nemcsak átalános és hajózási, de sok százra menő részletes földképeket is készíttetett, melyek már 1580—1590 közt színezett nyomtatásban megjelentek.

A fiatal japániak nagy hévvel tanultak mindent a portugáloktól és hollandoktól, s már a 16-ik század utolsó tizedében volt egy csillagászati, orvosi és rajzoló, továbbá egy külön bányászati és földmivelési iskolájuk is, melyben a legelőkelőbb családok tagjai tanultak. A vagyonosabb osztályból csaknem mindenki tudott egy vagy más európai nyelven beszélni.

Ekkorában a kereskedés igen élénk volt, s Japánból képzelhetetlen mennyiségű aranyat, ezüstöt, rezet, selymet, bronzot és fegyvereket szállitottak Európába, s a kereskedők is rendkívül sokat nyertek az üzleten. Azonban eszébe jutott a portugaloknak, hogy Japánt nemcsak kereskedelmileg, de lelkileg is szükséges meghódítani, amint az akkori kor fogalma ezt már magával hozta. Tehát hittéritőket küldtek Japánba, akik kezdték a keresztyén hitet terjesztem. A köznép — mint általában mindent, ami előtte uj, amit nem ért, de neki rejtélyességénél fogva tetszik, — nagy érdekeltséggel karolta föl, s egész községek tértek át az új hitre. A térítés mind nagyobb mértékben folyt, uj szerzetesek érkeztek, s uj templomokat, zárdákat, iskolákat épitettek.

A japán kormány mindehhez hallgatag beleegyezését adta jóhiszeműségében, sőt igen valószínűleg még sok másba is beleegyezett volna, mert talán elhitte, hogy igy kell lenni a dolognak, s másként nem is lehet. De ekkor már nagyszámú spanyolok is voltak az országban, kik egészen egyformán jártak el a portugálokkal, hogy magukat biztosítsák minden előnyben a hollandok ellen.

A hollandok másrészt csak ugy hitték kereskedelmi előnyeiket biztosithatni amazok ellenében, ha a japáni kormánnyal kezet fognak, s vetélytársaik ellen, pártot alkítanak. Így a hollandok megkezdték a mozgalmat elleneikkel szemben, s a japán kormánynál, mint első lépést. a hittérítés betiltását keresztül vitték.

A kormány megparancsolta, hogy ezentúl egyetlen egy japán alattvalónak sem szabad hitét változtatni, s azoknak, kik már keresztyénekké lettek, halálbüntetés terhe alatt megparancsoltatott, hogy a budha hitre ismét visszatérjenek.

Sokan mészároltattak le irgalom nélkül; s a spanyolok és portugálok sok éven át hadihajóikkal védelmezték érdekeiket és keresztyén híveiket, az egész országban minden iramban pusztítva, ahová csak ágyúik tüze ért. Századok ipara és vállalkozási szelleme, s az emberkéz minden teremtett emléke semmisült meg ekkor egy pár év alatt.

A hollandok végre határozottan túlléptek a japánok mellett. Először lőszereket, ágyukat, sőt hajókat is adtak rendelkezésükre; s mikor már az egyesült spanyolok és portugálok hatalma az általános kimerültség következtében enyésző félben volt, Kockebekker admirális, a holland hajóhad főparancsnoka, személyesen vette át a vezényletet; a spanyolok és portugálok erejét tönkre tette, s az utolsó katholikus missiót Simoda mellett fölégette, s benne minden élőt kardra hányatott.

E valóban vérlázító embertelen szolgálat után, noha Japánból örök időkre kitiltatott nemcsak minden európai hatalom, de még a khinaiak és koreaiak is, a hollandoknak mintegy vérdijul megengedtetett, hogy Desima nevű szigeten egy kereskedelmi raktárat tarthassanak, honnét bizonyos megszorítások mellett, a japán kormány szükségletét európai czikkekkel elláthassák.

 

Decima, mesterséges sziget Nagaszaki előtt. Szélessége 82, hossza 236 lépés. 1638-1858-ig hollandi telep volt; az egyedüli hely, ahol európaiaknak a japánok szigoru felügyelete alatt megmaradniok és évenkint egy hajót Európába küldeniök szabad volt. 1858., midőn Nagaszaki kikötője az európaiak előtt megnyilt, elvesztette minden jelentőségét. Google


 Az emiitett mészárlás 1635. július 2-án történt. S azóta csakis a holland kereskedőknek engedtetett meg az országhan való tartózkodás; semmi idegen sem léphetett japán partra. S ez elzárkózást a japániak oly végletekig vitték, hogy egy portugal követséget, mely kísérletet tett a régi baráti viszonyt megújítani, kivégeztek; s ha Japán saját hajótörést szenvedett tengerészeit európai államok hadihajói hazavitték, még az ily szerencsétleneket is mindig visszautasították, vagy néha ki is végezték, azon ürügy alatt, hogy vidékiekkel érintkezésben voltak. Egyszer meg egy egész orosz követséget fogságba vetettek, hol 2 évig tartattak a legnagyobb kinzás közt, s végre is csak azon írott fogadalom mellett bocsáttattak szabadon, hogy soha orosz lábát japán földre tenni nem fogja.

A több mint 1000  (6852) kisebb-nagyobb szigetből álló japán birodalom összesen mintegy 7000 geogr. négyzet mfdből áll, tehát csak valamivel nagyobb mint a magyar állam területe. Az ország tértani konfigurácziója hegyes, csaknem olyan, mint például Tirol. A lakosok száma körülbelül 30 millió, de sokkal semmi esetre sem kevesebb.

 

Japán népessége: 126,8 millió (2017.)

 

E statisztikai adatokat elibénk állitva, egyátalán megfoghatatlannak látszik, hogy és miként élhetett meg ennyi nép, ily mostoha területi helyzetben több mint 200 évig, elzárva az egész ismert világtól, s egyedül saját forrásaira szorítkozva, maga lévén a termelő, gyártó és fogyasztó is.

Még megfoghatatlanabb, hogy ezen 200 év alatt az országban általános vagyonosodás, jólét, személy- és vagyon-biztonság, s állandó kormány volt. Az ország belháborgás miatt sem szenvedett, s ipara a kitűnőségben és jó ízlésben folyvást gyarapodott, mig más ázsiai országokban hasonló viszonyok közt, egészen lehanyatlott.

Japán fénykorában minden ipara fényűzési és legmagasabb tökély irányában fejlődött; mi annál inkább csodálatos, mert a nép egyáltalán mértékletes életmódjában, s bútorzat és házi fény alig látható az országban.

Ez állítás igazolásául, s egyúttal egy kis mulattató intermezzóul engedjék meg, hogy elbeszéljek kelet-ázsiai expedicziónk történetéből egy kis eseményt.

Királyunk ő felsége expedicziónk által a japán császárnénak egy rendkívül fényes kiállítású Bösendorfer-zongorát küldött ajándékba. A zongora kipakkoltatott, s a fregát karmestere a japán külügyminiszter által kijelölt helyre fölállította, s hangolta. Néhány nap múlva a japániak fölkérték követségünket, szíveskednék egy magasabb rangú követségi tagot kirendelni, aki a császárné előtt a csodás hangszeren egy pár darabot játszana, mert az udvar még nem hallott soha zongora-játékot.

 

 

Haruko japán császárné

 

Báró Ransonnet Ödön követségi titkár bízatott meg ezzel, ki el is ment a császári nyári palotába, mely a jeddói öbölben egy parkosított szigeten fekszik, s egyik legszebb nagyúri lak az egész országban. Ransonnet tömérdek termeken ment át, melyekben egyetlenegy bútordarab sem volt látható. Sárga nádfonatú falak, ugyanilyen szőnyegek, imitt-amott egy háromszögű párna, de egyátalán semmi egyéb. A nagy terem egyik oldalán föl volt állítva a zongora, az átelleni oldalon egy hosszú tapeta fal, mely mögött az egész császári család a nádszőnyegen guggolt.

A zongorához egy pár bársony tabourettet is vittünk; ezek is föl voltak állitva a zongora tetejére, s virágcsokrokkal fölcziczomázva, mint diszitvények. Ransonnet egyiket levette, s reá akart ülni; ezen egészen eliszonyodtak a japán udvari tisztek, s figyelmeztették, hogy az udvar előtt csakis állva játszhat. Utóbb azt akarták, hogy ő is a szőnyegre guggoljon, s ugy játsszék; de miután bebizonyította, hogy keze nem ér föl a zongorához, s hogy ez egyátalán lehetetlen, csakis hosszas futkosás és diplomácia után engedték meg, hogy székre ülhessen. (Folyt. követk.)

 

 

XANTUS JÁNOS : Japánról ipartörténeti szempontból, 1874. 11. 178. (Folytatás)  különös tekintettel a japán papiriparra

 

A japán ipar fényűzés terén elért fejlődését egyedül az ország főnemessége mozdította elő. Mert az volt a vásárló, s nagyrészt a nevezetes gyárakat is a daimiók leghatalmasabbjai állították föl, s a legtöbbjét igen virágzóvá és iövedelmezővé emelték. Ez pedig kétségkívül az országlás hatalom-összpontositási politikájának eredménye volt.

Japán ugyanis a históriát megelőző időktől fogva hatalmas kényurak szövetsége volt, vagyis oligarchiák konfederácziója. A császár csakis az Ő képviselőjük, s akarataiknak hűséges végrehajtója. Századok óta a közös biztonság szempontjából ugy találták jónak maguk ezen kényurak, hogy a daimiók fölváltva félévig kötelesek Jeddóban, a birodalom fővárosában lakni, s mikor a másik félévre haza mennek nagy birtokaikba, családjaikat tartoznak kezesekül hagyni Jeddóban.

Ily országlási rendszer következménye lett, hogy az ország minden nagybirtokosa és főura Jeddóban egy-egy palotát, vagy éppen várat épített, hol félévig maga is, másik félévig pedig családja lakott. Oly kísérettel szoktak tartózkodni a fővárosban, melyhez semmi európai középkori nagyúri megjelenés nem hasonlítható. E nagyurak közül némelyik 10—20, sőt több ezer fegyveres kísérettel lakott a fővárosban; s volt idő, hogy Satzuma herczeg 60 ezer főnyi bandériummal jelent meg.

Így az ország összes vagyonos és művelt osztálya összpontositva volt a fővárosban, hol egymással fényben vetélkedve, jövedelmeiket elköltötték; s minden művész, tudós, iparos bőséges pártfogást talált, ügyességét kifejthette, s szorgalmát és iparkodását anyagi siker is követte.

Nézetem szerint ez lehetett a fő tényező, hogy a japán ipar, elzárkózása és magára hagyatottsága mellett is, annyira kifejlett, s éppen fényűzési és jó izlési irányban.  De egy igen fontos kérdés mégis válasz nélkül áll mindig előttem: „Hogyan és miért történhetett az, hogy a japánok századok óta ismerték Európa minden kulturális viszonyait, s mégis minden, amit náluk látunk, tökéletesen eredeti, s egyátalán minden japán tárgy nélkülözi minden európai izlés befolyását?"

Ha végignézünk a japánok egész életmódján, ha tanulmányozzuk közigazgatási rendszerüket, a kormányzást, aztán a mezőgazdálkodás módját, az építkezést, közlekedési viszonyokat, az ipart, művészetet, fegyverkezést, kényelmi tényezőket, — mindez, kivétel nélkül, eredeti typust tüntet föl, s egyáltalán semmin és sehol sem látszik nyoma az utánzásnak.

Egyedül talán az a bizonyos, minden műipari és művészeti alkotásaiknál látható, különös halvány szinben való kivitel, és sajátságos feszes kompoziczió, mely első látszatra föltünteti a nagy hasonlatosságot a 14-ik század végén és 15-ik század elején Hollandiában, s különösen Németországban dívott festési modorral. Ezt kétségkivül kezdetben tanulták el a hollandoktól, megkedvelték, s azóta ezen festési modort fejlesztették ki leginkább, de ezt is az ő saját ízlésűkhöz idomítva.

Elzárkózásuk egész ideje alatt sok mindent hozattak ők Európából, az ipar és művészet minden ágából, s a haladást figyelemmel kisérték szünet nélkül. Gazdagjaik birtokában ma is vannak gyönyörű velenczei tükrök, bútor- és más szövetek, fegyverek, s egyéb műkincsek, melyek Európában is ritkák mai napon; de mindezt csak mint kuriozitást szerezték be, s egyátalán nem használták föl saját iparuk fejlesztésére vagy nemesítésére.

Az egész világtól elszigetelve, s magukra hagyatva, természetesen első gondjuk volt a megélhetés módozatainak kivitele. A világon csak Japánban láthatni azt, hogyan lehet kopár kősziklákon embereknek megélni. 1000 s több láb magasságú sziklás hegyek, mindenütt csodás türelemmel, és óriási  munkával terraszosítzva vannak, s terjedelmes mellvédekkel ellátva. Ily terraszokra puttonyban hordják föl a földet, s hajtó és emelő gépekkel fölnyomják a vizet a legmagasabb terraszra is, hogy folyvást öntöztessék a rizs, zab, árpa, rozs, köles, vagy egyéb vetemény, mely egész a hegyek tetejéig fölnyulik, az egymás fölött lógó terraszokra. Lépten-nyomon kénytelenek vagyunk bámulni az emberi vagy állati erőre alkalmazott szivattyúk, emelő és öntöző gépek sokféleségét és leleményességét.

Az utak országszerte faragott kővel rakvák, s a hidak tömör csúcsivekben épitvék, mint amelyek leginkább ellenállhatnak a földrengések romboló hatalmának. Az erdőmivelés pedig  századok óta rendezve van már Japánban,  s oly tapintattal, hogy valóban áldást hozó mindenkire. A világ minden növényeit és erdei fáit meghonositották ők már századok óta, mindazon növényeket, melyeket éghajlatukra reá erőszakolni lehetett.

Az építészetnek nagy lendületet adtak, s igen sok uj iparágat teremtettek az országban, melyek sok ezer embernek keresetet biztosítottak. Más országokban a művészetnek és műiparnak hatalmas előmozdítója volt az egyház. Japánban ezt nem lehetne mondani, legalább a műépítészeire vonatkozólag nem; mert valamint magán-épitkezés nem létesíthető nagyszerű stylben, ugy a monumentális egyházi épitkezés sem vihető ki a romboló földrengések miatt. Mint minden egyéb épület, ugy a templomok is nagyrészt fából vannak építve; s csakis a hozzájuk vezető lépcsők, s azok díszítése mondható nagyszerűnek és impozánsnak. Számtalan szobrot szoktak diszitésül fölállitni, de ezek is oly tömörek, hogy éktelen és masszív alkotásuknál fogva, a szemlélőnek inkább csodálkozását, mint tetszését nyerik meg.

A tudósok századok óta csodálkoznak azon, hogyan hordhatták az egyiptomi pyramisokhoz azokat a borzasztó nagy köveket a pusztaságon át, mivel több száz mérföldre ottan kő sem található. Én ezt láttam saját szemeimmel Japánban.

Tudtomra adták ugyanis, hogy a meghalt anya-császárné mauzóleumára éppen most szállítanak egy követ. Kimentem a kamakurai útra, s nemsokára megláttam a csodát.

Az úton egy 16 kerekű alacsony vaskocsi állott, s rajta egyetlenegy négyszögletes fehér márvány tömb, mely 18 láb hosszú és 15 láb széles volt, s 85 angol tonnát vagyis 1700 mázsát nyomott. A kocsihoz két, bambuszkötél volt erősítve, s ezen kötelekhez fogva 400 bivaly és 200 ló. A szekér tetején egy kétkardu jakunin állott, kürtjébe fútt, s iszonyú ordítás és ostorozás közt a barmok megindultak, s a kerekek néhányat fordultak, erre ismét egy fél órai pihenő következett. Ezt a döczöt (márvány tömb) Koreából hozták hajón, egészen külön országutat építettek számára a temetkezési helyig. s ki volt számítva, hogy négy hónap múlva fog oda megérkezni, s még 40 és néhány ily márványdöczöt fognak utána szállitani, melyeket a helyszínén dolgoznak föl a szobrászok, egyedül a lépcsőzet díszítésére, mert maga a mauzóleum egészen bronzból épült.

Az egyházak berendezése, az oltárok például, a festés és aranyozás, a rácsozatok, s a különféle szellemek, bölcsek és istenségek apróbb ábrázolásai bronzból, elefántcsontból, sőt ezüstből és aranyból, a műipar, sok esetben a művészet igen magas fokán állanak, magas izlés kifejlettségéről tesznek tanúbizonyságot, s gyakran valóban oly műremekek tárulnak föl szemeink előtt, melyek bármely európai szobrász becsületére válnának.

A legnevezetesebb és legbecsesebb műemlékek Japánban a shaigunok temetkezési helye Jeddónál. Ezt sokan leirták már, de az embernek megközelítő fogalma sem lehet e hely nagyszerűségéről, mig szemeivel nem volt szerencsés láthatni. Mint mikor egy középkori dómba lépve, bizonyos vallásosforma érzület lep meg, ugy földbe gyökerezik lábunk s emelkedik lelkünk, mikor a shaigunok temetőjéhez jutunk. Ez az érzés a lélek fölmgasztasulása a fenséges, nagyszerű és szép által, mi minden mivelt s szépért fogékony keblet önkéntelenül is eláraszt ilyenkor.

A temető holdakra terjed, tele van óriási hamvvedrekkel, emlékoszlopokkal, diadalivekkel, mauzóleumokkal, a szellemek és istenségek számára épített gloriettekkel, melyek gyönyörű, csípkeszerü faragványokkal diszitvék, s tetejök rendkivül ízléses, aranyozott színes porczelánokkal van födve.

Csaknem minden mű csiszolt bronzból van, s a legtöbbnél bámulatra ragad a konczepezio fensége, s a kivitel valóban művészies módozata. Láthatunk ott óriási emlékoszlopokat, szebbnél szebb, s az aesthetika minden igényét kielégítő alakításban, melyek tetőtől talapzatig a legművészibb cizelirozással készültek. Mások ismét domborvéseteket tüntetnek föl. Láttunk öles, sőt magasabb tükörsima tabletteket bronzból, amelyekbe kötetekre terjedő életrajzok és imák vannak — a legszebb kalligraphiában — aranydróttal beverve; s amelyek bizonnyal számtalan művészt évekig foglalkoztattak.

A japán ipar hivatva van századok múlva is befolyást gyakorolni az európai hasonló ipar változatosságára. A különféle porczelánok például, mind az alak, mind a szinek tartóssága és élénksége, s az aranyozás és más technika szempontjából, még igen sok időn át nélkülözhetetlen mintákul fognak szolgálni az egész világon.

A bronzok mindent fölülmúlnak, amit eddigelé korunkban Francziaország létrehozott. A japán bronzokban minden egyszerűségük mellett is megvan a nemes eleganczia, s az a bizonyos kecses alakítás, mely a római és görög edényekre emlékeztet. A cloiseiméket, a faragványokat, metszeteket,  fonatokat s minden osztályú mázos czikkeket múlhatatlanul igen nagy mérvben fogják a mi gyártmányaink nemesíttésére fölhasználni. így vagyunk a selyem szövetekkel is. (Vége következik, 194. )

 

 

S. L. Képek Japánból. 1869. 268.

V.   Az orvosok Japánban.

Valamint Európa némely vidékein van a műkedvelőknek egy bizonyos osztálya, mely a becsületes borbély művészet mellett a fogak kihúzásának, vérszivók felrakásának és erek megeresztésénok nemes és emberszerető mesterségét is szereti gyakorolni: éppen ugy Japánban is van az orvosoknak egy egész kategóriája, mely kizárólagosan csak az emiitett tisztességes foglalkozásoknak szenteli egész életét. Forduljunk a tisztelt orvosi fakultás magasabb állású egyéniségeihez.

Japánban a különösen Yedóban az orvosok száma felette nagy. Azok, akik a Taikun udvaránál vannak beosztva és fizetve, a hattamotok osztályába tartoznak, két kardot hordanak, fejőket borotválják s többé-kevésbé kitűnő állást foglalnak  el, mely szerint őket tét külön foglalkozású kategóriába lehot osztani. Az első, természetesen szűkebbre szabott osztály, azokat foglalja magában, kik a palotán kivül teljességgel nem működhetnek. A tiszteletdij, melyet az udvartól (hol természetben, hol pénzben) kapnak, fölmegy évenként ugy 15—20 ezer frankra. A második osztálybeli orvosok úgynevezett egészségügyi tisztek, s háború idején a hadsereget kisérik. Zsoldjuk legfeljebb 10 000 frankra megy, s mikor nincsenek szolgálatban, alkalomszerüen  rokonaik családjánál is praktizálhatnak. Egyiket ugy mint a másikat a Taikun vagy kormánya nevezi ki.

Az orvosi testület azon tagjai, kik sem hivatalnokok, sem tisztek, azaz hogy a gyakorló vagy is harmadosztályú orvosok, a polgárság mindenféle rétegéből kerülnek ki. Nagyobb részök néhány évig a kiotoi (Kiotó Japán régi fővárosa) vagy a yedoi egyetemen tanult; de olyanok is vannak, akik oly családból származnak, melynél az orvosi állás apáról fiúra száll s ezek aztán egyátalában nem tanulnak sehol semmit, csak a szülői háznál.

A japáni gyakorló orvosokat szigorú öltözetökről, kimért, rendszeres lépteikről s egyes más meglepő és feltűnő sajátságaikról lehet megismerni, mely utóbbiak komoly uriemberek privát szeszélyei és kedve szerint változnak. Lehet látni olyakat, kiknek feje ugy le van borotválva, mint egy boncé (Buddha-pap) vagy udvari orvosé szokott lenni, jóllehet hogy csak a harmadik osztályba tartoznak. Megint mások lengő hajfürtöket hordanak, melyek hátul köralakban omlanak vállaikra, s mások ismét hosszú szakált viselnek stb.

Az igaz, hogy polgári származásuk nem engedi meg nekik a két kard hurczolását terjedelmes hasuk balfelőli szomszédságában, de ők mégis ki tudják játszani ezt az aristokratikus tilalmat. Ugyanis fogják magukat és terjedelmes öltözetük végtelen redőjébon egy kis csinos kardot akasztanak övükre. Ez a kard oly piczike, hogy talán még akkor sem igen tűnnék fel, ha ugy el nem volna rejtve — de mindhogy,azért az mégis ott van. Ezenkivül a nagy tiszteletű fakultás nevezetesebb és előkelőbb tagjai közül egy sem mutatná magát nyilvánosan anélkül, hogy egy szolga ne kisérné, aki gyógyszereit és eszközeit hordja utána.

Ilyen módon aztán még a harmadik osztály orvosai is ki tudják vivni maguknak a közbecsülést és a föltétlen, sérthetetlen tiszteletet.

Hiúságuk sokszor annyira viszi őket, hogy mikor aristokratikus családhoz hivják el, azzal is megelégesznek ha itzibuk (japáni pénznem) helyett hízelgéssel és elismeréssel fizetnek nekik. Pedig tudva levő dolog, hogy némelyiknek annyija sincs, amiből családját fenntarthassa. Mert a japáni polgárcsaládok élete általában olyan, hogy az esztendő vége felé, mikor becsületesen hozza láttak a nélkülözhetetlen költekezésekhez, már mint például amiket a család élelmezése (megjegyzendő, hogy a iapániab mind nagy étüek és nyalánkok), az évenkénti nagy ünnepek, színház, fürdők, papok barátok, kéjkirándulások stb. vettek igénybe, bizony édeskevés marad a doktorok számára.

Hanem azok is bele nyugosznak helyzetükbe, s dicaéretükre legyen mondva, ez önmegtagadás részökről valósággal a legtisztább önzéstelenség színét viseli magán. Sőt még ez sem elég, hanem az önzetlenséghez igen sokszor tudományos buzgóság, búvárkodást vágy, és a természetnek figyelmes vizsgálása,  észlelése is járul, mellyel szintén csak az orvosi tudománynak, és igy közvetve a szenvedő emberiségnek akarnak használni. Innen van az, hogy az orvosok társulata Japánban, mely századok óta fennáll, törhetetlen szorgalma, tudomány szomja és önzéstelonsége által az ország művelődésének előmozdításában mindig egyike volt a legelső és legfőbb tényezőknek. Végül megjogyezzük még, hogy a japán gyógyszerek egész Kelet-Ázsiában, de különösen Khinában elismertek, és igen keresettek

 

 

Serényi Gusztáv: AZ OROSZ FÖLD. 1906. 15. 238.

Valahányszor még északon jártam, az idegen föld mindig a komorabbik arczával fogadott, ködruhába és esős párázatba öltözötten, s azt hiszem, hogy kivándorló magyar véreim, akik Hamburgon át indulnak az ismeretlen új világ és új élet felé, Oderberg táján érzik az első önvádat azért, hogy odahagyták a virágos mezők, szélben ingó nádasok és pacsirtaszótól hangos búzaföldek birodalmát, az áldott Alföldet.

Följebb, északra, az orosz föld még jobban elszomorítja az embert. Akár napsugárban, akár az alaktalan éjszakába merülve nézi az ember, van ebben a hideg országban valami megnevezhetetlen, ami ráfekszik az utas mellére, valami, ami arra kényszerit, hogy behúzódjunk a vasúti fülke egyik sarkába és némán, borongva nézzük a végtelen lapályokat, melyeken át a gőzló unottan vonszolja terhét.

Így ülve a vonat ablakánál, sokszor eltűnődtem, hogy mi lehet a levertség oka? Az emberek, a föld, a viz? Talán egyik sem, talán valamennyi együtt, avagy olyasvalami, amit testi szemmel nem lát, csak a lelkével érez Oroszországban az ember? Mikor hajnali ködben zakatol a vonat, vagy nedves esti félhomály födi a muszka glóbusz testét, ez a titokzatos átlátszatlanság, a vonalak elmosódása, a ködfüggöny és a földön tovakúszó éjszaka oly nyomasztóan sejtelmesek!

Az ember úgy érzi, mintha egy rab nép megfagyott sóhajtása volna a köd, mely alatt a végtelen messzeségben nyög, sír, sikolt a szabadság, a szabad levegő után egy óriási birodalom elnyomott népe. Mikor ebben a szomorú országban járva vártam olykor a napfölkeltét, mindig úgy tetszett nekem a nyáron, mintha a hajnali szellő sápadt emberek jaját hordaná felém. Viszont az éjszakák hallgatása, temetői csöndje azt a kérdést tétette föl mindannyiszor velem, hogy vajon a halál, vagy az erőgyűjtés némasága-e az, ami körűivesz; ama csöndességé, mely a pusztulást követi, vagy azé, amely a vulkánok kitörését szokta megelőzni?

S ha jött a virradat, az orosz föld arczára az se tudott mosolyt varázsolni. Hogy is tudott volna derűt ébreszteni bennem is, mikor mindenünnen az elhagyatottság és a szegénység kiáltoztak felém. Hisz egész Oroszországban az

egy lóval szántó parasztok, gazos földek, homokos, kiégett sivár síkok, köves legelők és gerendákból összerótt faviskók kisértek végig. Néhol ezek is hiányoztak, s órákig ment a vonat velem anélkül, hogy vegetácziót, embert, állatot, vagy falut láttam volna. Olykor a távolban kupolás templom fehérlett, de az is elvétve, s a műveletlen területek, amelyeken itt-ott szomorkodik egy törpe bokor, az elhagyatottság gyászos képét mutatták.

S ha még virága volna ennek a földnek, vadvirága, ami a magyar mezőt oly színessé, barátságossá teszi! Emlékszem, hogy tizezer kilométer utamon végig csak délen, Kiev tájékán láttam virágos mezőt. Ahol kevés a virág, ott melankoliára hajlik a lélek és szomorú a dal. Énekelő muzsikok ajakáról csak egyszer hallottam víg nótát, és az magyar dal volt.

Közel Szibéria határához, 3000 kilométerre Magyarországtól egy Volga-hajó hátulsó fedélzetén hangzott a dal, az, hogy «Maros vize folyik csöndesen.» Éjszaka volt; a «Maríja Pavlovna» halkan csobogva úszott lefelé az óriási folyam hátán. A holdfény letűzött a habokra és vakító fényes sávot festett a sötét vízre. Kétoldalt a misztikus sötétből mintha soha nem ismert csoda-alakok keltek volna ki és fogtak volna kezet egymással a fényes stráfon keresztül. Lenn a hátsó fedélzeten friss ütemben zengett a magyar nóta, a parasztlegény énekelt hozzá és derült arccal pengette a háromhúros balalajkát kíséretül.  Emlékszem, hogy ott a Volgán, azon az éjszakán nagyon boldog és büszke voltam. Boldog, mert ha behunytam a szemem, elhitethettem magammal, hogy otthon vagyok, s nem választ el hazulról a kegyetlen távolság. És büszke voltam, mert úgy éreztem, hogy a magyar Géniusz teremtménye, a magyar dal jótétemény, mely eljött a távolba, hogy a porba sújtott muzsik lelkét fölemelje és megvigasztalja. Mint egy nagylelkű barát, aki az örvényben vergődőnek lenyújtja segélyképp a kezét.

Az élet viharától megpróbált rongyos alakokra a magyar dal akkordjánál, melyet csillogó szemmel hallgattak, olyan, mintha hirtelen kisütött volna a nap.

Aki az orosz városokban jár, néhány kivételt (Pétervárt, Varsót, Kievet, Ogyesszát, Moszkvát) leszámítva, csalódás lesz a része. A városok rendszerint egy-egy kremlin (vár) körűi épülnek halmokra, s ezért utczáik rendetlenek, hol le, hol fel haladnak, a helyi topográfia szerint. Maguk a zöldrozsdás tetejű épületek, melyek a távolból szines panorámát adnak, a közelben nem tesznek külömb hatást, mint egy kórista olcsó czafrangjai, melyekről esti világítás mellett elhisszük, hogy hermelin és bíbor.

*

Varso többször váltott gazdát. A Kościuszko-felkelés bukása Lengyelország harmadik felosztásához vezett (1795). Ekkor az állam teljesen eltűnt Európa térképéből. Varsó a porosz részébe került, elveszítette lengyel fővárosi pozícióját és Dél-Poroszország tartomány fővárosa lett.

*

Némelyik városban létezik már egy-két körút is, de alaposan csalódnék, aki azt gondolná, hogy ott van a város legszebb része. Ezek a körutak még rendetlenek, nincsenek kiépítve modern házakkal, és hogy milyen elhagyatottak, annak illusztrálására elég lesz talán, ha felemlítem, hogy a moszkvai belső bulevárdon, melyen nemrég a barrikádokat építették, éjszaka veszedelmes a járás-kelés, sőt a közbiztonság nappal is oly gyönge lábon áll, hogy az ott közlekedő lóvonatú kocsikra is lépten-nyomon felszáll egy-egy gorodavoj (rendőr), hogy a publikumot a rémesen elszaporodott erőszakos csavargóktól megoltalmazza.

Ha ilyen a város, képzelni lehet, hogy milyen a falu!

Az orosz helység rendszerint két sor össze-vissza épített faházból áll, közbül félméter mély sárral, melynek «utcza» a neve. Kerítésnek tővel-heggyel összeépített házak közt híre-vamva sincs. Itt vagy nem félnek a tolvajoktól, vagy — ami valószínűbb, — nincs mit lopni. A gerendákból rótt házak egyik oldalához nyitott szin van rendszerint odaragasztva a durva földmívelési eszközök elraktározására. Faekék, boronák, cséplőrudak hevernek itt. A földmívelés hóolvadáskor, áprilisban kezdődik. Miután a földet 5—6 centiméter mélyen felhorzsolták és bevetették, a gabona rendkívül gyorsan zöldül ki. Szent György napján zöld már a rét is, melyre kihajtják az állatokat legelni, miután az elkényszeredett párák oldalát a pap már meglocsolta szentelt vizzel. A földjavítás és az ugar megmunkálása Péter-Pálig tart, amikor a kaszálás kezdetét veheti. Szent Illés napjától augusztus végéig tart a munka dandárja. Az orosz paraszt akkor arat, magot tisztít és elveti az őszit a következő évre.

Szeptember végére aztán minden munka véget ér és októberben már az arató-ünnepek következnek. Az ünnepet nagy sütés-főzés előzi meg, sörnek és pálinkának beszerzése. Az ünnep első napja istentisztelettel kezdődik. Délben már vidám, vendégszerető lakomáktól hangosak a parasztházak, s estére széltében-hosszában részeg emberek hevernek az utczán, olyanok, akik már delejtűvel se találnának haza többé. Némelyek örökös barátságot esküsznek egymásnak az útszéli árkokban, mások tétova taglejtésekkel, akadozó hangon beszédet tartanak valamely képzelt gyülekezetnek, s végül önelégülten eldőlnek a sárban. Amilyen kedélyes a mulató franczia vagy magyar, s amilyen karrikatura a becsípett sörházi német, oly szomorú látvány a mámorba fulladó orosz paraszt. Ez a mámor 500 millió rubelt (az évi budgetnek majdnem felét) jövedelmez az államnak a szeszmonopólium révén. Ebből az 56 % -os pokoli italból itt áll egy kevés az asztalomon, eredeti császári-sasos dugaszolásban és minden nap eszembe jut róla, hogy amaz ötszáz millió rubelnél átkosabb félmilliárd nem folyik be, nem folyhat be állami kasszába. Maga a parasztság is vádolja érte az államot.

— Ha nem volna oly könnyű pálinkához jutni, — mondogatják szomorúan, — nem innánk. Az állam tönkre tesz bennünket.  

Földműveléssel nem minden orosz foglalkozik, mert egész országnyi területek lakossága nem juthat földhöz az egy kézbe összpontosított óriási birtokok miatt, és így kénytelen más megélhetési módot keresni. A jaroszlawi tartomány látja el pinczérekkel a nagy városokat, a pompás modern hotelekben kazimoffi tatárok vannak alkalmazva, akiknek hűsége és becsületessége minden kísértést kiáll. Kostroma tartomány bognárairól, fazekasairól, vándorszabóiról és szűcseiről hires, Vladimírban viszont az ikonokat festik. Nizsnij tengelyeket, Pavlovó késeket s Novgorod határán 200 falu csak vasszögeket gyárt.

Oroszország északi mostoha vidékein vadász és halász a lakosság fő része. A fa óriási területeken nő itt, de nincs folyó vagy patak, melyen el lehetne szállítani. Az itt lakó parasztok fölgyalogolnak a messzi északra a tavakhoz, vagy a tengeren a Spitzbergákig és halászva megkeresnek egy idény alatt száz rubelt is. Kevés azonban köztük a takarékos és gyakori eset, hogy egész keresményüket teára-rumra eltékozolva, nyomasztó gondok közt húzzák ki családjukkal a telet.

A közép orosz steppéktől délkeletre az alsó Volgánál a kirgizek tengersík földje terül el. Igazi «puszta» ez, a melynek végtelenségét földhullám meg nem szakítja. Egy tenyérnyi művelés, kő, vagy bokor mértföldeken át nem akad rajta. Ilyen vidéken utazni nem mulatságos, de nem is oly unalmas, mint az ember látatlanban gondolná. Reggelenkint a délibáb enyeleg velünk, aztán egyéb látnivaló is akad, ami az utas bágyadt kedélyére szórakoztatólag hat. Néhány lovas, majd tevék hosszú sora látszik a távolban, amott pedig pusztai keselyűk szálldosnak egy-egy elhullott ló teteme fölött.

Ami a természeti szépségeket illeti, Oroszország ezekben nem valami gazdag. Az oroszok ugyan nagyra vannak Krimeával, ahol többek közt a czár is, gróf Tolsztoj is nyaralni szoktak (Livádia, Jalta), továbbá a volgamenti Zsigaligori dombsorral, ahol meg a szédítően gazdag tatár kereskedőknek van számtalan rezidencziája. Nagy mulasztásnak róják föl, ha az idegen e hét helyet meg nem nézi, de mind a kettőben festői pontok mellett oly sok a közönséges részlet, hogy az utóbbiakat nem ellensúlyozzák az előbbiek.

Tájképi szépségeket e két helyen kivül hiába keresnénk Oroszországban, sőt a középső orosz róna még azt az igénytelen tetszetősséget is nélkülözi, melyet az ember tevékenysége a legsivárabb vidéknek is kölcsönözni tud. Itt megyényi területek vannak olyan elhagyatottságban, amely szinte nyomasztó az ember kedélyére. Csak gyér füvet, meredek falú vízmosásokat lát az ember néhány bokorral, de embert vagy állatot csak nagy ritkán. Mikor Kurszk és Artakovó közt kecskenyájat és disznócsordát pillantottam meg, az oly szokatlan volt, hogy följegyeztem jegyzőkönyvembe.

Annak, hogy oly sok a műveletlen föld, s az emberi iparkodás és kereső munka nyomát belső Oroszországban oly ritkán lehet látni, három oka van. Az egyik az ország gyér lakossága, a második a muzsik dologkerülése, aki csak a legszükségesebbeket keresi meg, mert tapasztalásból tudja, hogy feleslegét a sztároszta (falu véne), a nacsalnik (szolgabíró) és a mindenfajta csinóvnikok (közigazgatási hivatalnokok ; valóságos banda) kizsarolják tőle, s ráadásul még folyvást sakkban tartják, hogy hallgasson

A harmadik és legfőbb ok a nagybirtokosok kegyetlen szivtelensége. Ezek az emberek, akiknek a Gondviselés 400—500 ezer deszjatin földet (annyi, mint fél Bihar megye) is juttatott, óriási birtokaikat nem tudják maguk műveltetni, de bérbe se adják. A muzsik ott ül a fahazikója küszöbén és nézi a körülötte elterülő rengeteg parlagon heverő földet, mely nem adhat neki kenyeret. Ül, ül és éhtifusztól ragyogó lázas szemeit az égre fordítja, tán azért, hogy ne lássa nélkülöző családját, tán azért, mert elgyötört lelke már csak onnan reméli a megtorlást.

 

 

 

AZ OROSZ GAMBETTA.   KERENSZKI. 1917. 30. 480.

Oroszország sorsát egy forradalmi diktátor tartja most kezében : Kerenszki. Az autokrata czár nem volt hatalmasabb a háború egész ideje alatt, mint e népvezér ebben a pillanatban. De talán gyengébb sem volt, mint ő. Gámbettához, a harmadik franczia köztársaság diktátorához hasonlítják. Nincsenek is rokonvonások nélkül Gambetta León, a párisi, és Kerenszki Fodorovics Sándor, a pétervári ügyvéd. Fiatal volt mind a kettő a sorsdöntő pillanatokban. Gambetta harminczkét éves volt 1870-ben, Kerenszki harminczhat éves most. A párhuzam itt megszakad köztük. Gambetta akarta, vagy legalább el nem kerülhetőnek látta a háborút és megszavazta III. Napóleon kormányának a hadihitelt, s csak az első vereségek után fordult mind határozottabban a császár ellen.

Kerenszki, a munkáspárti népszónok, kezdettől fogva a czár és a háború ellen lázított, a döntő márcziusi napokban is, melyek a czárt bukni látták. A két diktátor sorsa a katasztrófa, pillanatában közeledik ismét egymáshoz. Mindketten, Gambetta is, Kerenszki is új seregeket szerveznek, hogy végső kimerülésig folytathassák a harczot. Ebben Gambetta a következetesebb, Kerenszki önmagát tagadja meg.

Érdekes és tanulságos, hogyan jutott az orosz diktátor életének ehhez a soha nem várt fordulójához. A háború második évében, mint Szarátov képviselője azt követeli a dumától, hogy hívja fel forradalomra az orosz népet a hódítani akaró czárizmus ellen. A következő év márczius havában már ő maga szervez forradalmat Finnországban. Ennek a mostani évnek elején a központi hatalmak békeajánlatát a legtisztább bölcseség megnyilatkozásának mondja, mely minden további vérontásért az ententera zúdítja a felelősséget.

Márcziusban a czárt elűzték trónjáról és Kerenszki, a szélsőbal tagjai közül egymaga, belépett az ideiglenes kormányba. A világ bámult, mert nemcsak az új igazságügyi miniszter, hanem pártja is, mely nagyon közel állt a szocziáldemokratákhoz, mindig hevesen ellenezte az úgynevezett haladó block háborús politikáját. Senki sem hitte volna, hogy Miljukov és Kerenszki — egymásnak ezek a politikai ellenlábasai — valaha egy gyékényen árulhassanak. Mindenkinek friss emlékezetében volt még a duma február 29-iki ülése, mikor Miljukov égig magasztalta Lloyd-George és az entente őrületes hadiczéljait, melyeket viszont Kerenszki az álmok országába valónak nyilvánított, kijelentve, hogy az orosz néplélek napról-napra mindjobban fordul el az ily követelésektől. És ő volt ugyanakkor, ki elsőnek mondotta ki, hogy az egyetlen kivezető út a háborúból, ha minden kormány lemond imperialista hódító czéljairól s úgy köt békét.

Ilyen volt a régi, az igazi Kerenszki. A dolgozó orosz nép ezért tartotta a maga emberének s ezért hallgatott reá. És áhítattal figyelt szavaira oly időkben is, mikor ily prófétát követnie veszedelemmel járt. Egyéniségének valósággal mágikus hatásáról ir egy ismerője, ki még a háború előtt látta a nép körében. Szónoklata — úgymond — igéző és megragadó, mint az orvosnak félig halkan kimondott szavai és csöndes mozdulatai, melyeknek a bűvös álmot, a hipnózist kell meghozniok. Egyszer három óra hosszáig ültem mellette egy népgyűlésen. Láttam rajta, hogy a külsejét majdnem túlzott gonddal ápolja, ugyanazzal a határtalan önfegyelmezéssél, mellyel éles metszésű vonásain uralkodik. Mikor végre a szónoki asztalhoz lépett s nem magas termetével kissé előrehajolt, mintha közelebb akarna lenni a néphez, mint a többiek, kik előtte szóltak, mikor majdnem halk hangon, melynek el kellett hallatszania a roppant terem legvégső zugába is, hol mindenki halálos csendben várta szavait.

Mikor megszólaltak élesen kihegyezett mondatai, úgy rémlett, mintha villamos szikra futott volna végig a hallgatók ezrein. Sokat nem mondhatott, mert néhány mondata után a rendőrség kiküldötte már elhallgattatta és feloszlatta a gyűlést. De a teremben levők érezték valamennyien, hogy ez az ember azt mondaná, ha mondhatná, amit a többiek elhallgattak, hogy semmitől sem rettenne vissza és nem állna meg semmi határvonalon, míg ki nem törne az emésztő láng az elnyomottak visszafojtott gyűlöletéből.

Kerenszki akkor vesztette el lelkét, mikor megismerte Oroszország szörnyű lekötöttségének titkát azokból a szerződésekből, melyeket a czári uralom kötött a szövetségeseivel. Ez a titok előbb megrettenti, s a nép embere a nyilvánosság elé akar menekülni vele; de aztán őt magát is lenyűgözi, megfélemlíti örvényeivel és csapdáival, s Kerenszki elindul, hirdetni a háborút, melyre Oroszország kötelezettséget vállalt. így lett a czárizmus halálos ellenségéből a háború szervezője.  Kerenszlnből diktátor. Meddig fog tartani diktátorság? Az persze a jövő kérdése. Ugy látszik ragaszkodik a hatalomhoz. Előbbi elvtársait nemcsak elhagyta, nemcsak elárulta, hanem üldözi és halálra keresi. Annak a jele, hogy jobban ragaszkodik a hatalomhoz, mint az elvekhez. Csak az a kérdés, hogy bele fognak-e ebbe nyugodni azok, akik felemelték és akiktől erejét kapta, mert azoknak az ereje irtózatos és nem az övé. 

-a

 

Alekszandr Fjodorovics Kerenszkij (1891 - 1970 orosz mérsékelt szocialista és polgári politikus. Az 1917-es februári forradalom során jelentős népszerűségre tett szert és hamarosan az ország miniszterelnöke, valamint a fegyveres erők főparancsnoka lehetett. Wikipédia

 

 

 

UTAZÁS

 

 

II. MIKLÓS CZÁR KELETI UTAZÁSÁBÓL. 1894. 52. 880.

A fiatal orosz czár, mint már néhány heti uralkodása alatt is több ízben kimutatta, sok tekintetben különbözik elődeitől, különbözik különösen abban, hogy egyszerre szakított a regi hagyományokkal: nem zárkózik el palotája márványfalai és érczkapui mögé, nem véteti magát körül a testőrség szurony-erdőivel, hanem jár-kel, szabadon, s közvetlen tapasztalásból akarja ismerni az embereket, a világot. Ez érlelte meg benne már trónörökös korában azt a vágyat, hogy nagyobb utazást tegyen keleten. Az uralkodó-családoknál angol példa után divatba jött üdvös szokást, hogy az, ki egykor milliók sorsa felett fog intézkedni, tapasztalatait utazások által is gyarapítsa, III. Sándor czár is óhajtotta alkalmazni fiánál, s ezért már 1889. év végén megbízta a trónörökös nevelőjét, Danilovics főhadsegédet, hogy a trónörökös számára utazási tervet készítsen. A munkálat lassan haladt előre, mivel a kiséret tagjainak megválogatása igen nagy gonddal járt. Végre 1890 november 4-én Gacsinából útra keltek.

A legelső megálló hely Bécs volt, bár itt a trónörökös csak politikai szempontból tett látogatást s alig nézett meg valamit. Bécsből vasúton mentek Triesztbe, hol nov. 17-én szálltak tengeri hajóikra. E hajók az út nagyobb részén használt «Pamjaty Azova» fregatt, továbbá a "Wladimir Monomah» és «Saporochez» ágyúnaszád voltak. Az előbbin utazott a trónörökös öccse, György Sándor nagyherczeg is, ki ezután útitársa lett. Ekkor kezdődött meg valóságos útjuk. Legelőször Görögországban állapodtak meg Olympus romjainál, majd Athén nevezetességeit megtekintve s a görög trónörököst, ki tudvalevőleg az orosz trónörökös unokatestvére, útitársul véve, Egyiptomba hajóztak.

 

 

MIKLÓS CZÁR KELETI UTAZÁSÁBÓL. — Zárda a Kék-folyón, a hegy tetején Khinában

 

Az utazás nem inkognito történt s ezért az orosz trónörököst Egyiptomban is nagy dísszel és az óriási birodalom leendő örökösét megillető érdeklődéssel fogadták. Megnézték Kairót, Memphist, felhágtak a gúlákra, s elhajóztak egészen Philae szigetéig. Majd visszatérve, a Vörös-tengeren át egyenesen Bombayba utaztak. Kelet-Indiában több hetet töltött a trónörökös, kirándulásokkal és vadászatokkal fűszerezve napi teendőit. Meglátogatta Ellora barlangját, a Ganges szent helyeit, s a régi kelet-indiai fejedelmek pompás palotáit, kik a leendő orosz czárt keleti fénnyel fogadták. Látták Ceylon szigetét is, hol a «Tamara» hajóval utazó Sándor Mihály és Szergej Mihály nagyherczegekkel találkoztak.

Innen még lehajóztak a Szunda-szigetekre s 1891 márcz. 10-én Jáva szigetén megmászta a trónörökös a Pagandaga tűzokádót. Visszatérve több hetet töltött Sziriában, mint a király vendége. Itteni élményei közül nevezetes volt, hogy előtte fogtak össze 250 vad elefántot, s hogy a Menam folyón nagyobb kirándulást tett. Később Annám mellett elhajózott Khinába, melynek azonban csak egy pár parti városát érintette.

Hosszabb időt tőltött Japánban s több nagy kirándulást tett a szép szigeten. Innen Amerikába is át kellett volna hajóznia, azonban tudvalevőleg egy vakbuzgó japáni rendőr merényletet követett el ellene, mely a görög trónörökös közbelépése nélkül könnyen végzetessé lehetett volna, s ezért az aggódó czár táviratilag elrendelte, hogy a tovább menéssel felhagyva, a trónörökös Szibérián keresztül térjen vissza.

A «Pamjaty Azovat fregatt a rendelet értelmében azonnal Vladivosztok kikötőbe vitte a trónörököst, ahol az Amur-terület főkormányzója, Korff  báró főhadsegéd vezetése alatt 32 napig tartó úton mentek át a kelet-szibériai vad vidékeken, hol lóháton, hol gőzhajón, de legtöbbnyire kocsikon, melyek elé a mocsaras helyeken nem ritkán ökröket kellett fogni.

Megérkezvén a Bajkál-tóhoz, a trónörökös egy nagy ünnepiességben vett részt; ugyanis az első kapavágást tette ott az akkor kezdett szibériai nagy vasúthoz mely azóta rohamos gyorsasaggal épül. Majd a már sokkal népesebb es czivilizaltabb vidékeken kozákok kíséretében gyorsan haladt át Szibéria rengeteg területén, s már augusztus hó 16-án visszaérkezett Oroszországba, hol szülői a Toscana vasúti állomáson vartak rá.

A trónörökös e nagy útjáról egyik kísérője Uchtomsky E. herczeg, hivatalos megbízásból két kötetes, nagy díszművet készített, melyhez Karasin híres orosz festő, aki szintén részt vett az utazásban, rajzolt vagy fényképezett mintegy 1200 képet, melyek nagyobb része eredeti s a nagy út hoszszában érintett különböző népek szokásaira és ethnografiai sajátságaira is kiterjeszkedik s különösen Szibériáról igen sok újat tartalmaz. A nagy munka két nagy, díszes ívrét alakú kötetben  jelent meg a Brochhaus F.A. lipcsei czég kiadásában.

Madura Kelet-India déli részében Madrasz kormányzóságban fekszik, nem messze Ceylon szigettől; lakosainak száma mintegy százezer, s ezek főképp hinduk. A nagy városban igen sok, részben már romba dőlt palota van; a keresztények is alapítottak itt kórházat, középiskolát, s egy orvosi iskolát, amely a jezsuiták vezetése alatt áll. De legérdekesebb Madurában a pagoda. E budhista templomba egy sötét folyosón át lehet bejutni, a folyosón jobbra balra másodrangú bálványszobrok vannak felállítva.

Az elsőrangú istenségek nagy szentek bálványképei a templom mély belsejében állnak. Ezekről azt tartják, hogy maguk teremtették magokat, magok adtak volt magoknak életet, amiért is a hivők ezeket rendkívüli nagy tiszteletben tartják és dédelgetve ápolják. Éjjelre drága szőnyegekből vetett ágyra fektetik, reggel megmosdatják, pompás szövetekbe takarják, finom ételeket raknak elébök, amelyeket később a gazdagabb hivők közt osztanak ki. Az ilyen bálvány, bekenve illatos szerekkel, hol ül, hol újra lefekszik és pihen, hol zene-szóra ébred, természetesen a hivők képzelete szerint.

Miklós czár könyve nevezetes furcsaságul azt is fölemlíti e templomról, hogy belsejében fehér, zöld, rózsaszín és piros papagájok vannak, amelyeket a templomban tartanak és nevelnek s amelyek a látogatóknak, amint ezek egy-egy bálványhoz érnek, kikiáltozzák az illető pogány istenek neveit. A templom mellett van egy kis kápolna, mely Mangammal királyné emlékének van szentelve.

Az oldalfalakra az ország kiválóbb pagodái vannak festve. A madurai egyike a legelsőknek, mert Madúra már ősidők óta központja volt annak a hatalmas nemzetségnek, mely az ország első nemzetségének nevezhető.: a Panduaknak, a mely dinasztiáról már a görög irók is megemlékeztek és birodalmuk határait részletesen leírták.

Zárda a Kék folyón, jellemző tájkép Khinából. A kelet-ázsiai utazók mindegyike megemlékezik egy-egy pagodáról, vagy zárdáról, melyek Khina hatalmas folyóinak sziklaszigetein mintegy remetelak gyanánt emelkednek. A Kék folyó, vagy Jchinai néven Yang-cse-kiang, a földgömb egyik leghatalmasabb folyója, igen gazdag ily vallásos helyeknek kiszemelt szigetekben, melyeknek festői fekvése még az idegent is meglepi. A Kék folyón és a hozzá hasonló nagy Hoang-hón százezerek laknak állandóan tutajokon, vagy bárkákban.

 

II. Mikós Romanov (Szentpétervár, 1868. május 8. – Jekatyerinburg, 1918. július 17.), a Holstein–Gottorp–Romanov-házból származó orosz nagyherceg, aki 1894 és 1917 között az Orosz Birodalom utolsó cárja, hivatalos uralkodói címe szerint egész Oroszország császára  (Imperator Vszerosszijszkij), valamint lengyel király és finn nagyherceg. 1917-ben lemondatták a trónról, és ezzel Oroszországban megszűnt a monarchia. 1918-ban a bolsevikok kivégezték családjával együtt Jekatyerinburgban. 2000. augusztus 14-én az Orosz ortodox egyház szentté avatta őt és családját. google

 

 

FÜGGELÉK

 

Adalékok Irinyi János gyufájához

 

Nyáry Krisztián: Merész magyarok, CORVINA, 2015. Irinyi János p:183-190. A VÚ-ból közöl az alábbi cikkből egy részletet. A következőkben Irinyire vonatkozó szövegből – annak igen terjedelmes volta miatt, még a dinnyteremelésről is szó esik benne – itt szemelvények olvashatók. 150 éve körülményes, csapongó volt a fogalmazás, a szaknyev gyerekcipőben járt.

 

Felvilágosító adatok a gyufa történetéhez. 1863. 75.

Lapunk néhány utóbbi számában csendes vita folyt afelett, ki legyen a mai idők egyik legszükségesebb tűzieszközének, a gyufának feltalálója? Azt elismeri mindkét fél, hogy feltaláló magyar; csak arról nincs még bizonyos tudomásunk, hogy melyik a megnevezett magyarok között: Rómer-e? vagy Irinyi?  

Az első nincs többé az élők között, s mint gazdag gyáros hagyta itt a világot. Az utóbbi azonban még él. Egyenesen hozzá intéztük kérdésünket. Itt közöljük a hozzánk intézett sorokat.

 

 Levél a Szerkesztőhöz.

Vértes, a Bacsi-szűrűn, febr. 18.

Kedves barátom! A V. U. febr. 16-ki számában hajdani barátságos viszonyunknál fogva felkérsz, hogy a gyufát illetőleg „gyújtanék a gyufánál állandóbb világot."

Őszintén megvallva, restellem, hogy ez unalmas tárgyra nézve engem magamat hivsz fel a nyilatkozatra. Nem tudom, miért nem maradhattam volna én békében? Hát legyen!

Midőn a bécsi polytechnikum vegytan tanára még élt, akkor én az ő kedvence voltam. Többi között az ólom másod élegyéről tartott felolvasást. Közbevetőleg legyen mondva — sajnálom,hogy ha már az Orvosi Tárban kiadott vegyelemek magyar neveit méltóztattak a vegykémek elfogadni, elragadni s megvédeni — miért nem fogadták  az elegy, kénegy stb. kitételeimet is? --  --  --

Mégis annyit vesztegetik az electricitásra a villanyt? Azt hiszed talán, bogy eltévedtem az általad kitűzött leczkétől? Nem; én azokról beszélek, amikből a „kéntelen (kénmentes, G.) zajtalan dőrzsgyufa" készül. Ezek pedig az ólom másodélegye és a vilany (Phosphor)

Meissner tanár tehát dörzsölgette a barna ólomelegyet a kénvirággal üveg mozsárban, ígérvén a figyelmes hallgatóságnak, hogy a kén meg fog gyúladni, — de ez nem történvén, nekem hamar az jutott eszembe, hogy ha kén helyett „vilanyt” vett volna, ez már régen égne. Ebből áll a találmány.

Azután egyik társamnak, kinek apja Fünfhausban gyáros, s az István-terén boltos volt, mondám, hozzon nekem ólompirt, választóvizet, s egy húszast adtam neki phosphorra.

 

Már most kérlek. Van 1836-ban egy fiatal magyar, jogot végzett, Bécsbe megy a polytechnikumba, anélkül hogy Pesten lett volna; lenézi az ottani szegény alkotmánytalanokat, mert Magyarországon alkotmány volt.

Így hát 1836-ban még kevésbé volt a magyarnak olyan törvénye, ami a privilégiumot pótolta volna. S ha most azon 1836-ki fiatal magyar azt találta mondani, hogy neki osztrák privilégium nem kell, ezt, akinek ugy tetszik, most szemére hányhatja, de ő, ha netalán száján kiszalasztotta, többé vissza nem vonhatja. Ebben én neki ma is igazat adok. Mehetünk tovább. -- -- --

A következő nap délutánra a boltba ígérkeztem, s itt Rómer (konkurrens G. ) már papirtokokban rakta elembe az én kis barna élegyemet, fára, viaszra, papirra, taplóra (kénnel és anélkül illesztve; s a mellékszobában azt nyilvánítván, hogy tökéletesen meg van elégedve, monda, hogy holnap privilégiumért folyamodik.

Kérlek tehát, súgd meg Csarnaynak, hogy „nem kinált potom összeggel." Ajánlatát kénytelen voltam elfogadni, hogy haza jöhessek. Ez 1836-ban történt s én 1839. októberben jöttem Pestre. -- -- --

Kérem tehát Csarnayt, az én rovásomra ne bántsa Rómert; hisz ő is tehetett volna ugy, mint Preschel. Ez velem járt Meissner felolvasásaira; az első nap adtam neki két szál gyufát, másnap azt mondta : próbálta, nem jó! Pedig Rómer, amint pénteken kikapta a privilégiumot, már hétfőn Preschelnél lefoglaltatá a nem jó gyufát; s ez még védte is magát, mondván, hogy Rómernek nincs igazsága, mert ő előbb tudta a találmányt, — mi ugy is volt, mert neki hétfőn adtam a két szálat, Rómerrel pedig csak kedden este találkoztam.

Most még egy pár szót arról, a mi nem gyufa ugyan, de engem compromittál. Súgd meg Csarnaynak, (vájjon ki lehet ő?) hogy ezek után két év múlva menvén Berlinbe, azt a könyvet, melyet ott németül kiadtam, iskolai kézikönyvül nem vehették be, mert az csak a vegytan elméletéről szóló értekezés volt.

Ez nem tartozik ugyan a gyufa kérdéséhej, de azzal mégis összefügg, mert midőn azon időben egyszer gr. T. S.-sel Bécs utczáin sétáltam, s a wiedeni hid mellett már árulták a gyerkőczék a gyufát, társam azon észrevételre fakadt, hogy ezek klienseim. Arra kértem, hagyjon már békét ezzel a gyufával; mert ha én a chemia theoriájának nem tudnám egyéb hasznát venni ezen haszontalanságnál, még ma kitekerném a nyakamat. Ez, meglehet, nagy szó volt, de annyi áll, hogy mindig untam, ha még azontúl is említette valaki a gyufát.

Azért kezdtem levelemet azon, mikép restelem, hogy emiatt kiszólítottál. Nevezheti tőlem a franczia német gyufának, van bécsi korom, bécsi mész is. Az angolt nem az teszi naggyá, hogy a csizmák kenőcsre Bécsben is azt mondják : „englische wichs" — Nem is kell minden haszontalanságra vesztegetni a teremtő szót. Hogy a kezelét nem volt szakmám, az meglehet, de azért mégis elfogadhattam volna K. L. ajánlatát, aki házat is akart venni, 10 000 ftot is adni, hogy folytassam a gyárat ; akadt egy kereskedő, aki igérte, hogy mind átveszi gyártmányaimat stb. S mi gondja arra a világnak, hogy én nem folytattam a gyártást? hiszen van gyufa igy is elég!

Ha azt, aki nekem ígérte, hogy ad annyit, amennyi egy chemiai laboratorium felállításához szükséges, ahol azután magánelőadásokat is tarthatok, a körülmények ennek teljesítésében nem gátolták volna meg: ugy tán szaporíthattam volna, a Berlinben kiadott értekezésem nyomán, a mai franczia iskolával egykor a substitutio theoriáján alapuló vegyeket, és lesném, hogy a németeknél, akik Lavoisier theoriáját 20 év múlva fogadták el, elébb minden képtelenséget felállítottak, miután vagy 14 évig harczoltak a másik franczia vegytani forradalom ellen — mikor fog már ez a sok hiábavalóság összeomlani. Igy elvonulva atomnyi (a parány szót még nagyolom) tanyácskámban a chemiai ismeretnek veszem annyi hasznát, amennyit lehet és telik. Mert hiába, ha eső nem esik, mikor kell, nem bírom megöntözni a száz szekérrel hamuzott szántóföldet s kaszálót.

Majd dinnyére szívesen látlak Csarnayt szidd, ha untattalak; ő adott alkalmat, és te akarád, hogy beszéljek.*)

Irinyi János

 

*) Örülünk, hogy e kénytelen kelletlenül irt s mégis érdekes vallomásokat végre napvilágra csalogathattuk. Reméljük, hogy e lap olvasói e tekintetben szintén velünk tartanak. A sok bizonytalan hir és mendemonda után megkívánhatta a magyar közönség, hogy mondjak el végre azt, ami igaz. A fentebbi levél után meg lesz mindenki győződve, hogy napjaink egyik első hasznos életszükséglete, az ipar és kereskedés egyik hatalmas czikke, a gyufa, csakugyan magyar ember találmánya, még pedig — akár restelli, akár nem — Irinyi Jánosé. Csak azért is: adatik tudtára mindeneknek, s ezennel közhírré tétetik. Szerk.