JAPÁN  VII.             A NŐKRŐL  V.          OROSZORSZÁG

 

 

h14 103   Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők.

 

2019.  05. 03. – 05. 21.

 

Tartalom

 

 

VÁROSOK

 

Reményi Ferencz: Tokió, Nípon fővárosa. (Folytatás.) 1894. 47. 786.

Reményi Ferencz: Tokió, Nípon fővárosa. (Folytatás és vége.) 1894. 48.. 802.

AZ ANGOL-PORTUGÁL VISZÁLY. (LISSZABON) 1890. 5. 73.

 

ORSZÁGOK

 

Az amerikaiak Japánban. 1854. 18. 150.

Sámi Lajos. Színészek és színházak. 1875. 46. 724

Reményi Ferencz IV. Lakoma. Búcsú Japántól. 1895. 21. 322.

Reményi Ferencz IV.(Folytatás). Búcsú Japántól. 1895. 21. 335.

                                                  Búcsú Japántól. 1895. 21.355.

A sziámi király és neje.1861. 424.

 

 

A NŐKRŐL. V.

 A NŐKRŐL IV A NŐKRŐL IV A NŐKRŐL IV

A NŐKRŐL IV A NŐKRŐL IV

Sámi Lajos. A nők polgári helyzete különböző időkben és népeknél. (vége)

A nök viszonyai más népségeknél  1861. 426.

THÚRY JÓZSEF. LEÁNYKÉRÉS KELETEN. 1887. 759

Purjesz Ignácz. A chinai nők lábai. 1872. 55.

Pioss A női mell a vad és művelt nemzeteknél. 1872. 546.

B. L. A többférjüség történetéhez. 1866. 435.

 

 

UTAZÁS

 

 

AZ OROSZ TRÓNÖRÖKÖS KELETI UTAZÁSA,1884. 3. 41.

ALMÁSY GYÖRGY UTAZÁSA BELSŐ-ÁZSIÁBAN. 1904. 3. 35.

 

 

FÜGGELÉK

 

Vasárnapi Újság 1864 II. félév bekötött fél évfolyama,

                            1897 teljes évfolyam, antikvárium

 

 

 

BEVEZETÉS

 

Folytatom Reményi Ferencz: KÉPEK A FELKELŐ NAP ORSZÁGÁBÓL. c. sorozatát. Hollandia után az amerikaiak kezdtek berendezkedni, az addig zárt Japánban. A nők polgári helyzete különböző időkben és népeknél témában olvashatunk a női mell és lábak szerepéről. Egy házasságkötési leírásból megtudhatjuk, hogy a hosszú procedúrában az ifjú párnak csak a végén jut szerep. Megtudjuk azt is, honnan ered a “kitették a szűrét” mondás.

 

 

.

VÁROSOK

 

 KÉPEK A FELKELŐ NAP ORSZÁGÁBÓL.

Reményi Ferencz cs. és kir. sorhajó-zászlós.

Tokió, Nípon fővárosa. (Folytatás.) 1894. 47. 786.

 

Reményi Ferencz Japán sorozta a Vasárnpi Ujsában: 1894, 694, 711, 726, 747, 665, 786, 802. (A két utolsó jelen számunkban olvasható.)

 

Amit a japáni lakház külső díszben nélkülöz, pótolja a belső csín és tisztaság. A külső faburkolatnak időnyűtte, fakószürke színével ellentétben, belül minden farész simára van gyalulva és barnára fényesítve. A szalma gyékények még a konyhában is, mely a japán egyszerű táplálkozásnak megfelelóleg csak egy kisded tűzhelyből áll, oly tiszták, mintha újak volnának. Majdnem minden háznak földszinti részét egy bolt, vagy műhely foglalja el, bepillantást engedve a japán kézműves munkálkodásába. A lámpa-készítőt figyelhetjük meg, amint a könnyed, tojásdad papirlámpákra kacskaringós khinai jeleket mázol vörös festékkel, ott az ernyőst leshetjük meg, amint a szépnem figyelmét felhívandó, rajzokkal ellátott színes olajpapírral vonja be a bambusznyelű készüléket. Majd meg a fémműves ügyességét és kitartását csodálhatjuk, amint szarupápaszemen át nézve finom ábrákat vés egy-egy bronz váza gömbölyded felületére.

Az utczai élet még érdekesebb, mozgalmasabb. Szélsebesen vágtatnak a riksák, ügyesen kerülve ki egymást és a járókelőket. Szerencsétlenség nem esik, de még indulatos szó sem. Az udvariasság mélyen gyökerező nemzeti tulajdonsága a japánoknak. Jellemzi ezt, hogy szótárában nem fordul elő nagyobb szitok, mint «baka», ez pedig szarvaslovat jelenti.

Heves érzelem-kitörések nem ütik meg fülünket, van elég dolgunk a mindenféle hangok zűrzavarában eligazodni. A legkülönbözőbb ehető, olvasható vagy gyönyörködtető árukkal megrakott házalók, a czipőfoltozó, gyékényfonó, ács, jövendőmondó, minden kereskedést vagy mesterséget üző jellemző kiáltásokkal, csengetyü- és egyéb hangokkal árulja el jelenlétét. Messziről felismerhető már, hogy egy-egy »amrna» közeledik, így nevezik ugyanis a kenőket (masseur). A kenés Japánban ősidők óta ismert és elterjedt mesterség; vak férfiak és nők gyakorolják. A jammák kopaszra borotválják fejüket; az utczán többnyire vezető nélkül járnak, minthogy nehezebb átjárókon minden arra menő szívesen átsegíti őket.

Népesebb helyeken nemritkán sivító ének és pengő háromhúros mandolin vonják a közönség figyelmét egy-egy szerencsétlen nőre, aki, bájai elvirágozván, az utczai művészetben talál keresetet és vigaszt. Az utczai zeneész Európában is ismeretes; de egy más utczai művész, a homokfestő, nem leli párját a nyugaton. Letelepedik valamely alkalmas helyen ; egy mázos doboz rekeszeiből két-háromféle szines homokot vesz jobb tenyerébe és lepergeti az utcza porondjára ; néhány perez alatt egy csinos mitszmé (leány), valamely ismeretes históriai alak vagy vidék, többnyire a Fudsijáma, jelenik meg a bámuló nézők szemei előtt. A kaucsuk-emberek sem hiányoznak ; sip- és dobhangokkal hívják fel az utczai nép kíváncsiságát, amelyet aztán, fejükre valamely mesebeli allatfejet ábrázoló álarczot téve, a leghajmeresztőhb tagkificzamitásokkal elégítenek ki. Másutt megint egy kardforgató remekel. Egy kardot a levegőbe dobál és ismét fölfog; azonban, egy pillantása mellétte felállított állványra, melyen kihúzott fogak, szájvizekkel megtöltött üvegcsék, stb. láthatók, arról győz meg bennünket, hogy fogászszal van dolgunk, aki a foglalkozásával kevéssé megegyező kardforgatást csak reklámként gyakorolja.

Merőben különböző jellegű a Kodsimácsi, Tokió előkelő negyede, mely a város közepén épült császári palotát, a «siro»-t, veszi körül.

A közönséges halandónak, nem juthatván be a hatalmas mikádó székhelyébe, meg kell elégednie a bástyázott falak látványával, melyek a terjedelmes palotát körülzárják. A falak kőből vannak, minthogy a faanyag még a régi sogun-korszakban, amelyből származnak, sem állhatott volna ellen fegyveres támadásnak. Szürke kőtömegeik, egyhangúságát zöld fakoronák és a mély vizárokban gágogva pocskoló szárnyasok élénkítik. Egykor — 1868 előtt — a sogun lakozott  falak védelme alatt és a főurak megszabott évi jeddói időzésük alatt laktak. Most a kényuralom e bástyáinak helyét jobbára országház, minisztériumok, császári paloták, idegen hatalmak követségeinek épületei foglalják el.

Végre, keresztül menvén az egész városon, az Tjenóba értem. Egy széles kőlépcső vezet fel a halomhátra, ahonnét tág kilátás nyílik Tokió keleti részére. A barna-szürke, végtelenül tova terjedni látszó háztengerből csak néhány magasabb templom tetőzete válik ki. Kedvesebb látványt nyújt az erdőborította halomtető maga. Hatalmas fenyők és sűrűn ültetett cseresznyefák árnyékában barátságos teaházak húzódnak meg.

A fák alatt szerteszét elhelyezett padokon ülve élvezi itt a japán a természet szépségét és szürcsöli a keserű, forró, majdnem színtelen teát. Pipájáról, egy alig gyűszűnyi nagyságú fejjel ellátott szipkaféléről sem feledkezik meg sem férfi, sem nő. (Vége következik.)

 

 

KÉPEK A FELKELŐ NAP ORSZÁGÁBÓL.

Reményi Ferencz cs. és kir. sorhajó-zászlós.

Tokió, Nípon fővárosa. (Folytatás és vége.) 1894. 48.. 802.

Április havában, mikor a «szakura» a cseresznyefa virágzik, ezrével vándorol ide a népség nemcsak Tokióból, hanem a környékről is. A fagyos tél, melynek szigorát a japán a fűtetlen házában kétszeresen érzi. Nyílik, fakad, pompázik, üllatozik mar a tavasz győzelmi jelvénye: a szakura. Mily kéj a rózsás-fehér virágok myriádjaitól borított erdőt csodálni, a finom, édes illatot beszívni!

Hangzik mindenünnen a pajzán nevetés, tréfás szó, az ének s a samiszén-dob hangja. A fák aljában magukkal vitt szalmagyékényekre vagy lapos vánkosokra telepednek le a tavasz bámulói. Nyalka lánykák egymást kergetve szökellnek, a kényelmetlen kimonót levetve, magasan fönntartott vörös alsóruhákban a puha fűben.

Amott egy mulató társaság már igen hangosan, de mindig az illem határai között üli a tavasz ünnepét. De hogy is ne volna jó kedve,, mikor oly mámorító a virágillat, oly habzó a. szaké (rizsből főtt szeszes ital) és oly kellemes az a kis pajkos fekete szemű gésa. Másutt egy komoly családapa űl nejével egy gyékényen és ábrándosan mereszti szemeit a gályákra, melyeket a gyönyörűséges virágokon kivűl számos papirszelvény is diszít. E papírszalagokon alkalmi versek olvashatók melyeket a pillanat hatása alatt költöttek a műveltségűket ekképp tanúsító kirándulók. Az ilyen alkalmi költő csakhamar megtalálja a megszabott számú szótagokat (hangmennyiség és rím nem szerepel a japáni metrikában), melyek keretében valamely költői gondolatmenettel egybevegyíti a szakurát a tavasszal, csalogánnyal és hasonló költészeti vegyelemekkel.

A halomháton tovább haladva, minden lépten-nyomon valami új, a többitől különböző tárgy hivja fel figyelmünket. Történelmi emlékek, a kegyelet az áhítat művei, a szórakozásnak szánt helyek és gyakorlati, vagy tudományos czélokat szolgáló intézetek egymást követik tarka változatosságban. Mindjárt a cseresznyefák környezte teaházak közelében egy kőoszlop emelkedik, melyet az 1868-ban a mikádó és a sogun közti harezban e helyen elesett soguni katonák emlékére emeltek.

Itt folyt le a döntő véres ütközet, mely a sogun-párt vereségével végződött. E harezban a japán művészet is nagy kárt szenvedett. Azon óriási templom, melyet jemitszu, a 3-ik Tokugáva-sogun építtetett az ujenói halmon és a mely a japán építészet egyik legszebb gyöngye volt, számos melléképületeivel együtt leégett. Csak egy külső kapuzata maradt meg, de az is erősen megrongálva ágyúgolyóktól. A régi templom helyén most egy — múzeum áll; Buddha helyét itt a tudomány foglalta el.

Hogy mily tekintélyben állott e templom, bizonyítja az, hogy mindig a császári család egy tagja (mija) viselte benne a főpapi tisztet. A sogunok azon czélra vivták ki maguknak ez intézményt, hogy mindig kezükben legyen egy, a császári vér tekintélyével biró személy, akit szükség esetében ellen-mikádóul léptethessenek föl. A jogszerinti uralkodó legyőzvén az ellenszegülést, megbocsátott a herczegnek és Németországba küldte tanulmányútra; most magas világi állást foglal el és ebben jobban érzi magát, mint főpapi nimbusztól környezett egykori fogságában.

Templomainak romlását azonban túlélte Buddha maga. Ott emelkedik óriási, 22 láb magas bronzalakja hatalmas fény közepette. Lótoszvirág kelyhén űl keresztbe tett lábakkal a bölcs próféta, kezeit ölébe teszi, szemeit az érzés- és kívánság nélküliségi nyugalom kifejezésével a földre szegzi és gondolkozik mélyen. A nirvánában van, túl az emberek világán. Nem hallotta az ágyúk dörgését, nem látta pártolóinak, a sogunoknak vesztét, nem templomainak égését; a múzeumot sem látta. Semmi sem zavarta föl égi nyugalmából; csak egy volna képes erre, — a földrengés.

A sinto-vallás szent helyeit nem sújtotta a földrengés.

Tiszteletgerjesztő, évszázados kryptomeriáktól és hatalmas kőlámpák kettős sorozatától szegélyezve egy széles út nyílik meg .előttünk, melynek végén egy gazdagon aranyozott, sárkányfejeket, geometriai alakokat, növényeket és madarakat ábrázoló díszítményekkel elborított szabad kapu emelkedik. Látszik e kapu csillogó felületén, hogy nemcsak a véletlennek köszöni megmaradását, hanem az új uralom is gondot fordít fenntartására.

E kapu mögött pedig egy sogun  emlékére épített templom emelkedik; mert a sogun nagy ember volt éltében s ezért (sintó) istenné lépett elő halálával. A nép még mindig tiszteli Tosu vagy Gongén Számát (Jejászu halál utáni nevei) az ország számos pontjain tiszteletére emelt templomokban.

A mai korszak azonban itt, e kegyeletnek szánt helyen is kiáltó, vagyis inkább zörgő disszonancziával jelezte bevonulását. Míg t. i. a kőlámpák hatalmas kettős sorának egyik oldadalán egy ötemeletes vörös pagoda emelkedik  kryptomeriák sudarai fölé: addig vele szemközt egy hullám pályájú vasút dübörög, olyan, mint a budapesti Városligetben. Bizonyára elriasztotta már Toszogu szellemét; de szerencsére van még több, még pedig ilyes újkori szomszédságtól eddig megőrzött nyughelye is.

A Toszogu temploma közelében meredeken hanyatlik le a halomhát. Lépcsők vezetnek itt le a síkságra, ahol egy lótoszvirágairól hires tó van. Augusztus lévén, a lótosz éppen virágzik. Ez a hinduk szent virága, a teremtés szép jelképe, melynek tisztelete a Buddha vallással ide is eljutott. E népek csodálják e virágot nagyságáért, tökéletes szépségeért; ugyanazért a nagy, a tökéletes világot evvel hasonlítják össze.

A tojásdad alakú tó partjának sima porondját lóverseny-pályává alakították. A lófuttatás szenvedélye a nyugati műveltség szükségképi kellékének tekintetik Japánban. Mióta tehát az európai élet itt beütött, nyakra-főre tenyésztenek magyar vérrel keresztezett  és javított versenylovakat. Lótoszvirágok és hajszolt lovak dobogása tekintetében Japán még Indián is túl akar tenni. Az előbb említett «egyéb szenvedélyekhez a kiállítási láz is oda tartozik. Egy csoport üresen álló épület már három országos kiállításra szolgált.

Már esteledett, mikor a rikeámhoz visszakerültem. A gurumaja kérdőleg tekintett rám. En vállat vontam, azt akarván e nemzetközileg elfogadott taglejtéssel kifejezni, hogy vigyen, ahová akar. A kuli rögtön felfogta, hogy most vezető szerepét is elő kell vennie; gondolkozott egy ideig. Végre meghitten mosolyogva ezt a szót monda: «Jorosivára.» — «Jorosi» (jól van) felelém, és a gurumaja ujjongva ragadta meg a riksa rúdjait és kettős gyorsasággal vágtatott tova a sötétlő utezákon.

Beállt a sötétség, kigyúlladnak a világok. Emitt mécsvilág mellett szorgalmaskodik még egy mesterember; amott villamos izzólámpa vakító fénye ömlik egy különben egyszerű boltból az utczára, bizonyságára annak, hogy Japán az európai műveltség és technika minden ágának a legjavát vette át. A villamos világítás úgy Jokohamában, mint Tokióban igen el van terjedve még magánházakban is; nagyszabású telepek fejlesztik a szükséges áramot. A legtöbb bolt előtt papiros lampionok függnek, ákombákom vörös khinai jelekkel beföstve.

E sajátszos világítás bizony szokatlan, farsangi színezetet ád a különben sötét utczáknak. A sokhangú nappali lármat csend váltotta fel, melyet csak az ammák ábrándos furulyahangjai, vagy zengő paniszén hangok szakítnak félbe.

Almatag nyugalom látszik az óriási városon honolni. Egyszerre csak éles hangú női ének, dobhangok, húros hangszerek pengése hangzanak fel. Egy széles utczába kanyarodunk éppen. Jobbra-balra theaház theaház mellett: tiz, száz, számtalan. Mind oly barátságos, hívogató tekintetű. Tiszta szalmagyékényeik egész az utczáig kiérnek, mintha azt akarnák mondani: Tessék belépni!

A háttérben egy-egy szép porczellánváza látszik beletűzött bokrétával Az egyik falon egy «kakameno» (papirosra festett, felgöngyölhető kép); az előtérben pedig a nészánok guggolnak, csinos, szépen felöltözött lánykák, előttük a porczellán edény teávl, és egy bambuszcső van a pipa hamu kiverésére, kszükben a parányi pipa, melyből látható kéjjel szipákolják az édes japán dohány füstjét.

Némelyik házban már vannak vendégek. Ott ülnek a szalma gyékényen; a nészánok módosan bókolva, letérdelve, ahányszor valamit fölszolgálnak. A háttérben gésák tánczolnak, körülöttük zenélő, éneklő lánykák ülnek.A lányok hangján kivűl nem hallatszik semmi. A mulatózok csendesen ülnek helyeiken, mert a japán a hangos szót illetlennek tartja, s tud magán uralkodni még jó kedvében is.

 

 

 

AZ ANGOL-PORTUGÁL VISZÁLY. (LISSZABON) 1890. 5. 73.

A legutóbbi napok világtörténeti jelentőségű eseménye volt a hatalmas Anglia összezörrenése a kis Portugalliával a délafrikai birtokok felett. Dél-Afrikának jelentékeny része ma Anglia fennhatósága alatt áll, közvetlenül vagy közvetve a déli csúcson fekvő Fokföldtől felfelé. Szomszédai a holland eredeíü boerek, kik egykor a Fokföld urai is voltak, kiket a hatalmas Anglia másfél század óta folytonosan üldöz és korlátoz, továbbá a németek, kikkel még eddig nem volt jelentékeny baja. A német a nyugati teljesen terméketlen s nem is lakható partvidékeket foglalta el, végül északfelé mindkét parton a portugálok, Benguella, Mozambique környékén már századokkal ezelőtt telepedtek le. Egész Livingstone idejéig teljesen ismeretlen s máig is csak nagyjában ismert tartományokban semmi fölényük sem volt. Az angolok déli gyarmatainak folytonos terjeszkedése  észak felé s amellett a portugál keleti tengerparttól északkeletre fekvő és természeti kincsekben gazdag vidéknek a Shire folyó s Nyassza-tó környékén angol misszionáriusok s később angol kereskedők által való megtelepülése az eddigi békés viszonyt jelentékenyen megzavarta.

A természetes aggodalom, mely a kis portugál népben a hatalmas és kapzsiságáról jól ismert szomszéd közeledtére feltámadt, a jelen évben némi kis összezörrenésre adott okot. Serpa Pinto portugál ezredes, ki Dél-Afrika közepén tett nagyszabású útjával világhírűvé tette magát, a portugál érdekek megvédése végett a nyáron hadjáratot vezetett a portugál birtokokat sokat háborgató Makolo-négerek ellen, azokat megverte s a portugál fennhatóság elismerésére kényszerítette.

Mivel azonban ugyanezeket a négereket már előbb az angolok is hatóságuk alá vették, elég ürügyük volt a kis Portugallia ellen fellépni, s igen természetes, hogy a kis nemzetnek engednie kellett. Egy másik összeütközés június 29-én a Delagoa-öbölnél történt, ahol a portugálok a Trannsvaal államból jövő vasútnak végpontját  Lourenzo Marquez városkánál hatalmukba akarták keríteni. Ez a kis, alig 3000 lakosságú város, mely mintegy 80 000 főből álló kerületnek székhelye, a hol alig száz európai lakik, egészségtelen helyen fekszik. Mivel a kikötő igen nagy (szélessége 25 kilométer) s báx nem nagyon mély és zátonyos,de három jelentékeny folyó, a Maputa, King George- és Englishriver, ömlik belé, eléggé jelentékeny arra, hogy a kereskedő angolok hatalmukba akarják kerítem.

A portugál katonák törekvése, hogy a vasutat elfoglalják, Knee angol konzul erélye által meghiúsult, s a vasúti vonat a katonák ellenzése daczára elhaladt, egyideüleg a kikötőben több angol gőzös jelent meg, mely a portugálok által elfogott angolokat is kiszabadította s meggátolta, hogy azokat Mozambiqué-be vigyék.

 

TÜNTETÉS AZ ANGOLOK ELLEN A LISSZABONI DON PEDRO TÉREN, JANUÁR 14-ÉN.

 

A portugál nép igen természetesen nem nyugodhatott meg az angolok erőszakoskodásaival szemben. Különösen Lisszabonban számos tüntetés volt e miatt, s január 14-én, midőn hire terjedt, hogy a portugál kormány az angolok követeléseit elfogadta, a Don Pedro* téren s más helyeken egyetemi hallgatók vezetése alatt nagy tömeg gyűlt össze, mely ellenszenvének jeléül többek közt a brit konzulság czimerét is levette. Barros Gomes minisztériuma az angol viszály miatt leköszönt, s az uj minisztérium ismét alkudozik az angolokkal, de Serpa Pinto nem akar engedni, s igy a bonyodalom még folyvást fennáll. A lisszaboni zavargás alkalmával közel 70 embert fogtak el.

 

*IV. Alfonz portugál király fia, Don Pedró (XIV. század)

 

 

 

ORSZÁGOK

 

 

 

Hogy áll a világ?

Az amerikaiak Japánban. 1854. 18. 150.

 

Mig a megvénhedett Európa két felöl vérbe lángba borul, az alatt a béke és polgárisodás áldott hódítása távol kelet felöl kezd uj térre jutni. Van ott, Ázsia legtulsó keleti szélén egy nagy birodalom :  Japán, — mellyröl eddig nagyon keveset tudtunk, mert azon ország ősi hagyománya szerint, nem volt szabad semmiféle idegennek a határon belépni, semminemű ürügy alatt, még csak hajótörést sem volt szabad szenvedni senkinek a japáni partokon, mert akit a tenger kivetett, azt ők irgalom nélkül megölték. Csupán a hollandoknak volt megengedve, hogy egy esztendőben egyszer, a japán fővárostól távol eső kikötőben megjelenhessenek, akkor sem több, mint egy hajóval; — ezek azután megrakodtak ott mind azon ritkaságokkal, miket más országban nem találni, s visszatérve ők ismertették meg Európával azon kincseket, mikben Japán a legnagyobb mértékben gazdag.

A holland hajó évenkint a leggyönyörűbb bútorokat szállitá Amsterdamba, mik sajátos fákból voltak készitve, aminőket mi nem ismerünk, s festésekkel ellátva, miket lemosni nem lehet, mert a fán keresztül vannak itatva; — porczelán tányérokat, mik oly erősek, hogy a köre lehet hajitani, s kivül fehérek, mint az aludttej, keresztül nézve pedig tüzszint mutatnak; — sürü selyem szöveteket, miken a napsugár keresztül nem hat, és oly finom sálokat, hogy egy egészet egy dióhéjba el lehet rejteni; s csodálatos állatokat kitömve, mik terhet visznek, mint a ló, gyapjat adnak, mint a juh, és tejelnek, mint a tehén.

Beszéltek még rejtettebb dolgokról is, mint tudják a japánok az aranyat kivül belül rózsaszinüvé teszik s égszint adnak az ezüstnek. Mindezek igen szép dolgok s már századok óta  eléggé ébren tartják a kereskedővilág kíváncsiságát, mely minden módon szeretett volna atyafiságot kötni e dúsgazdag országgal. De megtudták, hogy Japán partjain tömérdek és ritkajóságu kőszén találtatik, márpedig napjainkban a kőszén becsesebb dolog kezd lenni az aranynál, mert amióta gőzzel járják a tengert, a kőszén nélkülözhetetlen czikk.

A múlt évben tehát, az Amerikai Egyesült Statusok, Perry hajósvezér alatt elindítottak hat hajóból álló hadat avégett, hogy a kereskedő világ számára nyissa meg az addig zárva tartott országot, ha lehet szép szerével; ha nem engedik, ágyúval, erőhatalommal, mert az meg nem engedhető, hogy egy ország kizárja magát a világból, s kikötőiben megtagadja az idegen hajósoktól az ivóvizet, s zivatar idején a menekülést s mintegy határvonalt húzzon ismert és nem ismert világ között.

Folyó évi február 18-án vetett horgonyt Japán partja mellett az amerikai hajóhad, alig négy mérföld távolban a fővárostól, Jeddótól; mellyet az árboeztetőkröl jól ki lehetett venni. Onnan egy tizennyolez ágyús dereglyén kikötött a partra Adams kapitány, ki értette a japán nyelvet s a legközelebb eső városban levő hivatalnokokkal beszédbe eredt. Az amerikaiak el voltak készülve a megtámadásra, azonban kellemes meglepetéssel tapasztalták, hogy a japániak nem gátolják partraszállásukat, sőt az uragai kormányzó Jeizaimu, egész kiséretével együtt, visszaadta nekik a látogatást, s együtt mulatott az amerikai hajó fedezetén, különösen megdicsérve az előttük addig ismeretlen sampányi pezsgőt, melyböl felváltva Japánért és Északamerikáért iszogattak nagy áldomásokat.

Ez tudósitá őket, miszerint az öreg császár, ki ugy haragudott az idegenekre, meghalt, a fiatal császár pedig, ki most trónra lépett, igen szelíd ember; ami nem sokára be is bizonyult abból, hogy már egy hét múlva megérkezett a császár tolmácsa s tudósitá Perryt, miszerint a császár kész kereskedelmi szövetséget kötni Észak Amerikával, s szivesen megnyitja előttük kikötőit és kőszénbányáit. Egyúttal azt is tudatta vele, miszerint éppen ez időben tagadta meg a császár ezt a kegyelmet az oroszoktól, kiknek kamcsatkai településük oda legközelebb van s kiknek szinte régóta kedvük volt már, belekötni a gazdag szomszédba.   

Erre következtek a látogatás-tevésben az ország föfő hivatárnokai : az országkormányzó Hajási, az     ezüstgazdag Tsúsz-Sima sziget herczege Idó, mimazáki fejedelme Izuma, (mindezen nevek milyen magyarosan hangzanak) több előkelő urak kíséretében, kik értekezni jöttek a teljhatalommal ellátott hajósvezérhez.

A parton emeltek az összejövetelre egy pompás faépületet, belől bibor szőnyegekkel s képekkel ékesitve, s ragyogó sárgaréz edényekkel melegítve; minthogy a japániak a kályhákat nem ismerik.

Ámde mind ezen szívesség mellett egy egészen fedett folyosót épitettek a kastélytól egész a kikötőig, nehogy az idegenek széttekinthessenek. Hanem Perry tudtukra adván, miszerint neki az a folyosó ott nem kell, lerontották azt és megengedek neki, hogy kiséretével együtt partra szálljon.

Négyszáz bátor amerikai harezos kisérte Perryt a kastélyig, ahol a hivatalnokok a legnagyobb szívességgel fogadták s az ország fökormányzója átvette kezeiből az angol, hollandi japáni, és chinai nyelven szerkesztett kereskedelmi ajánlatot, melyet az aláírás előtt az országtanács elé fognak terjeszteni.

Itt minden a legnagyobb megfontolással szokott végbe menni. így például több japán urak meg akarták látogatni az amerikai hajókat s igy kezdtek hozzá. „Be szép reggel van!" szólt az egyik. „Igazán szép, egy csepp szél sem fuj" monda a másik. „Még csak hab sincs a tengeren, most megnézhetnök a hajókat." — „Valót mondasz, jertek nézzük meg."

Ez ideig már két kikötő használata meg van engedve az észak amerikaiaknak.

Hogy czéljaikat annál jobban elérjék, különféle ajándékokat küldtek az amerikaiak a japáni császárnak, mind olyan tárgyakat, amikből láthatja, minő fontos találmányokkal gazdagították a polgárisult népek a világot s annál nagyobb kedve legyen azok előtt megnyitni tartományait.

Többek között küldtek egy vasutat, gözmozdonnyal együtt, egy villanytelegrafot, egy könyvsajtót, szöveteket, könyveket, metszeteket, gyapotot, távcsövet, kályhát, pisztolyokat, és egy láda pezsgőt. A császárnénak női piperéket, bársony öltözetet, zsebórát, borokat és illatszereket. Legjobban megtetszett a vasút és a villanytelegraf. A vasút ugy volt alkotva, hogy körben lehetett összerakni. A japániak alig akartak leszállni róla. A villanytelegráfra pedig rögtön japáni betűket alkalmaztak s egész Jeddoig nyújtva sodronyát, rögtön azon keresztül küldözék tudósításaikat a fővárosba.

Illy szellemi hatalommal lön megnyerve az, amit tán éveken át megfeszített törekvés sem vihetett volna ki erőszakkal; Japán megnyitása. Mind a tudomány, mind a kereskedés sok uj kinccsel fog ezáltal szaporodni.

A japániak barátsága utoljára annyira ment vendégeik iránt, hogy midőn egy hajóslegény véletlenül meghalálozott a hajón, nem engedték, hogy a hullát szokásosan a tengerbe vessék, hanem ajándékoztak egy darab földet temetőnek s roppant kíséret mellett temették el a japáni földbe a legelső keresztyént, kinek megengedtetett a partra szállni s számára emléket emeltetni. A halott református volt, minél fogva a református hajóspap tartott felette gyászbeszédet az idvezitö e szent szavai után: „Én vagyok a feltámadás és az élet!"

E nyereségért az egész emberiség nagy köszönettel tartozik Észak Amerika státusának, hogy midőn az Öreg Európában a harezok furiái elszabadultak, az újra ifjuló Ázsiában a testvériség lánczait összekötni iparkodik. Ki tudja nem onnan várható-e az emberiség újjászületése?

 

 

 

Sámi Lajos: Japán hajdan és most.

Színészek és színházak. 1875. 46. 724.

A Yamaszta-piaczon, nem kevesebb, mint husz-harmincz állandó színház van építve bohóczok, szemfényvesztők, erőművészek, mesemondók s magasabb rendű színészek és művészek számára. E színházak közül a legtöbben mindenféle bohózatokat és a polgári életből vett vígjátékokat, néhányban pedig történeti álarczos játékokat szoktak előadni. E mulatóhelyekül szolgáló nyilvános épületekhez számithatjuk még a tér közepén emelkedő két színkört, valamint annak négy oldalán, továbbá a közkertekhez vivő bejáratnál s a sétányok mentén egymást érő éttermeket és thea-házakat is, melyekben ének- és zenetársulatok játszanak. Yeddo tehát e tekintetben éppen olyan, mint európai nagy városaink, csak hogy a japáni fővárosban minden őseredeti nemzeties és valódi japánias szinezettel bir.

Mind e mulatóházak igen egyszerűen és könnyű anyagból, többnyire bambusz- és fenyőfa-gerendákból és léczekből vannak összetákolva; diszitményeik pedig gyapot- vagy selyemfüggönyökből, gyékényszőnyegekből s vízmentes papirfalakból és ernyőkből állanak. Külsejüket mindenkor éktelenül tarka-barkává teszi a sok falragasz, hirdetmény, tömérdek nagy kép s a sok mindenféle színű czimer és lobogó. A különböző művészek lármás meneteket szoktak rendezni az utczákon és köztereken, a házaló és utczai kereskedők áruik magasztalása által gyakorolják magukat az ékesszólásban és a tömérdek trombita, kis és nagy dob, sip és gong fülszaggató hangjai pokoli lármát idéznek elő.

Ama helyeket, ahol nagyobb szini előadásokat szoktak tartani, már messziről meg lehet ismerni a magas négyszegletű tornyokról, vagy bambusz állványokról, melyek szintén vízmentes papírral vannak bevonva. Az őseredeti népies elem mindenütt előtérbe lép s Japánnak legnagyobb és legelőkelőbb színháza, a Szíbaja, sem bir semmiféle arisztokratikus szinezettel. Az Nippon szigeten csak egyetlen udvari színház van: a Mikadóé. A japánok magasabb rendű drámáját nem tarthatjuk eredetinek; ők még mindig a khinai mintákat utánozzák, ami oly tehetséges nemzetnél, mint a japáni, mindenesetre nagyon feltűnő.

A Szibaja érdekes ritkaság, amilyet nem mindenütt láthat az ember. A darabok, irodalmi érték tekintetében a khinaiakkal nem állják ugyan ki a versenyt, sőt a japáni színészek is messze maradnak a mennyei birodalom e fajta művészei mögött, hanem ellenkezőleg a japáni szini előadások hasonlithatatlanabbul költőiebbek, naivabbak, szenvedélyesebbek és  emberiebbek is. Khinában a közönség inkább csak nézőkből áll, kik az előadással szemben bíráló állást foglalnak, mig ellenkezőleg Japánban közreműködőkből állnak azok, kik az előadó művészek minden mozdulatát a legélénkebb részvéttel és érdekeltséggel kisérik s tetszésök nyilvánításában sohasem fukarkodnak. A Szibaja Olaszország nappali apró színházaira emlékeztet, csakhogy Japán e nagy színházában élénkebb élet uralkodik s az egész fantasztikus benyomást gyakorol az európai nézőre.

Yeddó főbb szinházai Aszaksza nevű külvárosban állanak. Ott mindjárt a Riogoku-hid közelében a színházak egész csoportja emelkedik szorosan egymás mellett, azután egy másik csoport Aszaksza-Imato városrészben, Yoszivara és az O-Gawa („ Nagy folyó") között, melyet itt Szemidagawának neveznek. Távolabb egy Szibaja macsi-nak nevezett harmadik szinházcsoport is van. Ez maga három hosszú és négy kereszt-utczát foglal el s három főbb szinpadját Wakamur ászának, Nisz in murának és Kawaszaszaki-nak nevezik.

Yeddó drámaírói főleg e három szinpad számára dolgoznak, s innen a fővárosból terjednek szét szinmüveik az egész birodalomban. Mint az európai színészek, ugy az  aszakszaiak is részesülnek „szabadságidőben", mely alatt ők is a vidéki nagyobb városokba rándulnak vendégszerepelni.

A drámai szerepeket férfiak játsszák; női személyzet csupán a nagy operákban szerepel, s ott is csak mint balet-tánczkar. Egyébiránt a szinészek külön társadalmi osztályt képeznek, amely azok előtt, kik adnak valamit magukra, nem nagy tiszteletben áll.

A japáninak nincs az ellen kifogása, hogy alakját a szinpadra vigyék, de a társadalmi életben tudni sem akar azokról, kik őt a „világot jelentő deszkákon" ábrázolni szokták. A Szibájában a közönség inkább a közép osztályokból áll, de munkások és proletárok is be-belátogatnak, ha néhanapján a belépti-dijat össze tudják kapargatni.

 

 

JAPÁN SZÍNHÁZ.

 

Előkelő emberek vagy távol tartják magukat e színházaktól, vagy ha elmennek is, rácsozott páholyokban ülnek, át vannak öltözködve, a néző kardot nem hord s fejére krepp kámzsát von, ugy hogy csak szeme szája és orra hegye látszik ki belőle, bátran oda elegyedhetik a nép közé.

A nemes uraknak és előkelőbbeknek van is okuk nem látogatni nagyon a színházakat, mert a japáni azinészek nagyon szeretik a politikai czélzatokat, s ugy a főurakat mint az egyház nagyjait gyakran kíméletlenül »kifigurázzák". A szatíra elemében van ugy a kisebb, mint a nagyobb szinpadokon, sőt még a bábu-színházakban is nagy szerepet játszik. A bohócz (Paprika Jancsi) szerepét rendesen a gazdagság istenével játszatják; az utczai komédiások pedig álarczos meneteikben még a régi Mikadók alakjait sem átallják meghurczolm, Sok báb a Daimiók öltözetébe van bujtatva, s ily előkelő ruházatban sokszor a legnevetségesebb dolgokat viszik véghez. A komikus vitézi játékoknak igen kedvencz alakja a hős Matamore ur, egy herczeg, ki összetűz mindenkivel s szerfölött felfuvalkodottnak és vérszomjasnak van feltüntetve. A Taikun kegyelméből felszínre jutott nemes emberek és hivatalnokok is (a Yakuninok és Hattamotok) kegyetlenül kikapják a maguk részöket s gyakran kőznevetség tárgyaivá tétetnek.

Az elődás napján, naplemente előtt megjelennek a japáni művészek,  a  főbejárat mellett jobb-és balfelől felállitott emelvényen, polgári ruhában s legyezővel. Egy szónok beszédet rögtönöz a közönséghez, kihirdeti a darab czimét, melyet ma este előadni szándékoznak feldicséri azokat a színészeket, kik a főszerepeket fogják játszani.

A szónok háta mögött egy másik színész mindenféle idétlen és vastag élczeket mond, egy harmadik pedig torz arczokat vág, miközben a legügyesebb szemfényvesztő fogásokat viszi véghez legyezőjével. Végre a lámpákat meggyújtják, mert a darab kezdődik, de azért a közönség korántsem tódul be azonnal, hanem künn marad még egy ideig, hogy a szép világításban gyönyörködjék. S valóban a földszint és tetőzet körül felállított két sor színes lámpa meglepő látványt nyújt, a a színház külsején és belsejében valamennyi zeg-zug színes papírral van beragasztva, melyek mögött gyertyák égnek.

A bejáratok fölött nagy, hosszúkás kerek lámpák függnek, melyeknek fénye ama képekre és feliratokra esik, melyek az előadandó darab főbb jeleneteit ábrázolják, illetőleg magyarázzák meg.

A fedélről zászlórudak állnak ki. Minden színháznak megvan a maga czimere és megvannak a maga színei, melyek ott ragyognak a lámpákon, szinlapokon, zászlókon és azon a kis messzilátón (Belvedere), mely a szinház fedelén emelkedik. A színházak körül számos vendéglő van, melyeknek külső diszitményei a színházakéival versenyeznek. A képek és szobrok rendesen a vendéglő nevére vonatkoznak ; például: Vendéglő a Fuzi-Yamához (tüzokádóhegy a főváros közelében), a fölkelő naphoz, a tai-halhoz, a kereskedő hajóhoz, a daruhoz, a két szerelmeshez.

Lépjünk a szinházba; csinos lépcsőn a második karzatra érünk, hol a szolga páholyt nyit számunkra. Miután leültünk, egy szolgáló nagy tálczán theát, szakit, lepényt, czukrász süteményt, kis szenes serpenyőt, pipát és dohányt hoz be. A színházi szolgák az egész előadás alatt frissítőket és dohányt hordoznak szét a közönség között.

A színházi közönség Japánban sem szeret sokáig várakozni az előadásra. Itt-ott élénk szóváltások hallhatók. Kiabálni, tombolni kezdenek, aminek zaját azonban rögtön túlharsogja a dobok, sípok, gongok és más hangszerek pokoli lármája. A béke és csend csakhamar helyreáll.

Az előadás rendesen éjfél után egy óráig tart. Többnyire egy vígjátékból, egy szomorújátékból és balettel összekötött operából áll az. Közbe-közbe mindenféle kötéltánczosok és szemfényvesztők mutogatják művészetöket. A főszereplő megjelenését egy színházi szolga rendesen ugy adja tudtul, hogy nagy botjával a színpad két végénél a közönség közé nyúló deszkaállványok valamelyikét megütögeti, a pokol szellemének megjelenését pedig rendesen villámlások és mennydörgések hirdetik. Az oly szinészeket, kikre a közönség figyelmét különösen föl akarják hivni, két „koszkei" vezeti a színpadra. E koszkeik hosszú póznára helyezett égő gyertyákból álló csillárt tartanak kezökben, s a nézőknek csak e gyertyák mozdulatait kell figyelemmel kisérniök, hogy megtudhassák: mikor mi bámulni való kinálkozik számunkra. A balett alatt a koszkeik a szinpad két végénél kinyúló deszkaemelvényen foglalnak helyet; ilyenkor gyertyájukat egyik-másik nézőnek nyújtják át.

A néző már tudja, hogy mit jelent az és a gyertyát megkoppantja, természetesen ujjaival. A közönség igen kedélyes és teljesen otthon érzi magát a szinházban. Megesik gyakran, hogy valamely polgári tárgyú  játék előadásánál a közönség is belebeszél a darabba, mint nálunk a „Peleskei nótárius" előadásakor, csakhogy a japániaknál ez nincs ugy „kicsinálva". Némely színházlátogatók a nekik leginkább tetsző színészeknek értékes ajándékokat szoktak adni, kik aztán ezért nyilvánosan mondanak köszönetet. Ezt pedig olyan formán teszik, hogy az adakozó nevét s az ajándék értékét színes papírdarabokra kinyomatják s a szinház falaira belől felragasztják.

Japán szinírodalmának irodalmi értékét ma még nehéz volna megitélni, mert még eddig egyetlen japáni színdarab sincs a nyugoti művelt nemzetek nyelvére lefordítva, de nagyon valószínű, hogy a drámaírás Japánban ma még gyermekkorát éli. A történeti dráma a politikai viszonyok miatt nem fejlődhetett ki; azok a színdarabok pedig, melyek azt leginkább megközelítenék, az igaz történetnek, hitregészetnek és a legbizarrabb képzelmeknek oly zűrzavaros vegyülete, a melyben összefüggést magok a japániak sem tudnak fölfedezni.

Az opera még a drámánál is gyengébben van kifejlődve. A japániak az európai szinházakat, illetőleg szinmüveket szerfölött illetleneknek és erkölcsteleneknek találják. E látszólagos ellenmondást azonban könnyű megmagyarázni. A japániak realizmusa ugy a színpadon, mint a regényekben oly szereplőket és helyzeteket tűr meg, amelyekről a „Kaméliás hölgy"- és „Márvány leányok"-féle franczia szinművek távoli fogalmat sem nyújthatnak, ellenben határozottan száműzve van ugy a színdarabokból, mint a regényekből minden olyas kétértelmű czélzás, mely a férjes nők jellemét bármi módon is kellemetlenül érinthetné.

Az előcsarnokban és színfalak mögött csak férfiak járhatnak-kelhetnek, a fölszolgáló nők és színészek nejein kívül, kik férjeiknek üditő szereket hoznak és öltözködéseiknél segitségökre vannak. Az ott ki- s bejáró különböző embercsoportok igen érdekes látványt nyújtanak. Itt zenészek guggolnak, kik étellel és itallal biztatgatják magukat a rajok várakozó nagy munkára, s várják, hogy a rendező előszólítsa őket; amott meg két színész próbálgatja ama hősies mozdulatokat és jártatásokat, melyekkel a közönséget el akarják ragadni; egy másik művész a tükör előtt áll és kegyetlenül keni-feni arczát vastag festékkel; egy fiatal ördög levette pár perezre szarvakkal és nagy sörénynyel diszitett álarczát és legyezőjével hűs szellőt hajt magára s közbeközbe szippant is egy-két füstöt pipájából. Statiszták jelennek meg, hogy a diszitményeket helyreigazítsák; a gépész a sülyesztőket próbálgatja, melyekből annak idejében a pokol szellemei fognak lángok kíséretében kiemelkedni. A színpadon pedig ez alatt folytonosan játszanak.

Ilyen élénk, mozgalmas élet uralkodik a színházi vendéglőkben is. Ott a vendégek szőnyegekre kuporodnak le s mulatoznak, kiki a maga tetszése szerint. Egy csapat tánczosnő a megelégedés istenének arczképe alatt foglal helyet. Mikor cziterájokon játszani kezdenek, eléjök ugrik egy gavallér az előkelőbb polgári osztályból, a zene hangjaira kecses hajlongásokat tesz és legyezőjével úrias módon kaczérkodni kezd. Azután egy adag rizsben főtt halat parancsol magának s egy csésze theát iszik hozzá. Ekkor hirtelen mély csend lesz a teremben, mert a gong hatalmas döngése valamelyik szemfényvesztő felléptét adja tudtul, s a vendégek nagy élvezettel bámulják az ügyes mutatványokat.

 

 

 

KÉPEK JAPÁNBÓL.

Reményi Ferencz IV. A daimio-miniszter. Lakoma. Búcsú Japántól. 1895. 21. 322.

Jokoháma, 1893. szeptember 20.

Néhány napja, hogy visszatértünk a közeli Jokoszkából, Japán egyik hadikikötőjéből, amelynek egyik dokkjában a kormány előzékeny beleegyezésével hajónk víz alatti burkolatát megtisztítottuk és újra beföstötük.

Még néhány nap, és ismét az oczeánon úszunk, nyugati irányba, Korea és ezután haza felé. El kell hagynunk a napkeleti országot, melynek másfél hónapi időzésünk alatt legalább a kies partjait és partmellékeit eléggé megismertük, s lakossága iránt tiszteletre és szeretetre indíttattunk. Az indulás közeledtével megkezdtük a búcsúzgatást.

Ma Tokiótól, a fővárostól búcsúztunk el. Emlékezni fogok rá sokáig ! Mint vendégei egy régi daimio-család előkelő sarjának, aki jelenleg tengerészeti miniszter, vonultunk át a keleti fővároson. Még egyszer láthattuk az óriási város minden szépségét, nevezetességét, ismét meggyőződhettünk azokról a hihetetlen vívmányokról, melyeket e nép rövid néhány évtized alatt a műveltség minden terén elért, s végül részt vehettünk egy japáni szokás szerint tartott lakomán Tokió legelőkelőbb nemzeti klubjában, ahová  néha az istenektől származott mikádó is eljár.

A vendéglátó miniszter, akinek a mai nap élvezeteit köszönjük, gróf Szaigo. Az ország európaivá tétele óta viseli a grófi czímet. Azóta léptek ugyanis a régi nemzeti nemesi czímek helyébe az európai gróf, báró és egyéb czímek. A Szaigo-család egyike az ország legrégibb főnemesi családjainak. A legrégibb korszak hatalmas átalakulásaival, melyekben kiváló részt vettek, nevük többszörösen és igen sokféleképpen egybe van kötve. Az 1868-ban a mikádó és a sogún közt kiütött harczban a Szaigók a jogos uralkodó, t. i. a mikádó pártjára álltak. Míg azonban az egyik Szaigo az alkotmányos irányt és az európaiasítás elveit is magáévá tette és elfogadta a hadügyminiszteri tárczát, addig fivére az európaivá válás ellen 1877-ben Szatszumában kitört mozgalom élére állott és fegyverrel is harczolt az új kormány ellen, melynek egyik fő támasza a fivére volt. A lázadó nemes legyőzetett, seregei, elvtársai szívós ellenállás után megadták magukat, ő azonban — a régi japáni hősök módjára — harakirivel vetett véget életének.

Gróf  Szaigo évekkel ezelőtt hosszabb utazást tett Európában és ez alkalommal monarchiánk tengerészeti intézményeit is tanulmányozta. Akkor a mi mostani parancsnokunknak volt mellérendelve. A gróf most, visszaemlékezvén az osztrák-magyar monarchiában töltött időre, mint tengerészeti miniszter nem akarta elmulasztani az alkalmat, hogy monarchiánknak az ő hazája vizében időző hadihajóját, az "Erzsébet császárnő»-t, vendégszeretetében ne részesítse.

Hivatalos meghívását elfogadva, parancsnokunk és a törzskar egy része ma korán reggel a partra szállott, hogy a számára kijelölt vonattal Tokioba, induljon.

A tokiói Simbasi-állomáson már várt reánk egy tengerész törzstiszt és két főtiszt, emezek közt a miniszter segédtisztje is. Ezeknek a vezetése alatt kényelmesebben és alaposabban megtekinthettük a város nevezetességeit, mint ahogy egy magán-utazó teheti. A pályaház előtt négy diszes európai hintó várakozott ránk, melyeket a miniszter küldött oda értünk.

Szép, verőfényes őszi idő volt. Az ébredező város még reggeli pongyolájában volt, de a házakat éjjel elzáró toló deszkafalak már le voltak szedve. Minden tárva-nyitva állt a szemlélő előtt; a házakban sürögtek-forogtak a nőszemélyek, az útczákon nyüzsgött-mozgott a dolgára siető nép, hangzott a mindenféle házalók kiáltozása. Minden oly kedves, szinte ismerős volt előttünk.

Eleinte a Szumida-gáva (Gáva-folyó) melletti legnépesebb városrészek főútczáin haladtunk végig. Itt csoportosul Tokió kereskedelmi tevékenysége, mely a folyamon nyüzsög legélékebben; a part mentén kikötött régies dzsunkák (bárkák) és új szerkezetű folyami hajók rakodnak ki s be. Örökös a lárma; a teherhordó kulik ütemes énekléssel kisérik munkájukat; a hajósok hangos kiáltással közlekednek a parttal, a gőzösök füttyentgetnek. Négyszögletes vitorlájú csónakok adnak némi festői jelleget a prózai képnek.

A házak közt itt-ott karcsú hegyes tornyok emelkednek, agyaggal vastagon betapasztva. Ezekben őrizik a lakosok értékesebb holmijaikat a tűzvész ellen, mely Tokióban igen gyakori és néha egy harmadát is elhamvasztja a gyúlékony fa- és papiros-házaknak.

Először a Sífea-halmokon állunk meg, ahol a már leírt templomon és temetőn kivül egy nagy bazárt tekintettünk meg, melyben igen csinos ipartárgyakat árultak. Ujeno-ban éppen iparkiállítás volt, telve gyönyörű bronz-, elefántcsont-, lakk- és békateknő-művekkel.

Dél felé járt már az idő, mikor egy másik kitűzött helyre, a Koisikáva fegyvergyárba érkeztünk. Ahol most Tokiónak e legújabb intézménye emelkedik, ott egykor a hatalmas Mito daimiók székhelye volt. A gyárvezetőség kétemeletes téglaépülete az egykori főúri palota helyét foglalja el.

Itt maga a miniszter fogadott bennünket. Nyájasságával mindjárt megnyerte szivünket. Napbarnította, arczát deresedő haj és szakáll környezi; szemeiből szívjóság sugárzik. A bemutatások után a gyár megtekintésére indultunk. Az egészen európaiasan berendezett épület fogadó - termében theát és czigarettát szolgáltak föl, melyek a japáni vendéglátás elmaradhatlan kellékei, még hivatalos helyiségekben is.

Csakhamar élénk társalgás indult meg. Természetesen Japán földéjn szerzett élményeink voltak a beszélgetés tárgyai, melyek iránt az udvarias miniszter nagy érdeklődést tanúsított. A gróf nem beszélvén európai nyelvet, egy pár tisztje volt a tolmács beszélgetésünk alatt.

A fogadó-teremből a fegyvergyár helyiségeibe mentünk. Ha már Jokoszkában, ahol kizárólag japán mérnökök vezetése alatt épülnek a legújabb szerkezetű hadihajók, meg nem győződtünk volna a japáni tekhnika csodálatosan gyors föllendüléséről, itt volt erre elég alkalmunk. E fegyvergyár ismétlő fegyvereket készít, melyeknek rendszere nem utánzása valamely európai rendszernek, hanem egy japáni, Muráta nevű tábornok találmánya. S nemcsak a munkások, hanem a vezető mérnökök is mind egytől-egyig japániak, akik Európában szerezték kiképzésüket, és ismereteiket most hazájuk javára fordítják.

S éppen az a bámulandó Japánban, hogy átvévén a helyesnek tapasztalt európai kultúrát, különösen annak tekhnikai részét, nem engedte a nép az európait ennek révén hazájában elhatalmasodni, hanem rövid idő alatt eltanulta tőle tudományát és azt immár mestere segedelme nélkül gyakorolja, sőt fejleszti. A gyár a legleleményesebb szerkezetű gépekkel van ellátva. A fegyver maga hasonlít a mi régibb, Kropacsek-féle ismétlőnkhöz de újabb keletű, Mannlicher mögött áll gyakorlati értékre nézve.

 

 

EGY DAIMIO PALOTÁJA TOKIÓBAN

 

Habár a daimiók palotája az újkori szellem győzelmes bevonulásával eltűnt e helyről, valami még emlékeztet azon zordon, de költői időkre : a palota-kert. A gépkorszakban született japáni nem veszté el érzékét a természet és a művészet iránt, és amit ősei szépet teremtettek, azt kegyelettel gondozza. így e kert is a közeli gyár prózai zaja daczára megtartá poétikus báját, melyet talán még növel szembetűnő ellentéte a megváltozott környezettel és a múlt emlékezete.

Valamint az ősi japáni kultúra minden ágát khinai eredete daczára sajátos jelleg tünteti ki, úgy a japáni kert is egészen eredeti berendezéssel bir. A japáni, bármily parányi legyen kertje, abban a nagy természetnek vagy legalább hazájának lehetőleg sok szépségét és nevezetességét kicsinyítve maga előtt akarja látni. A szegény ember két négyszögölnyi kertjéből egy apró tó, parányi templom iczi-piczi vízesések és törpe fák alkalmazásával egy liliput-világbeli vidéket teremt.

A hírneves épületek és helyek kicsinyített utánzatait a miniszter vezetése alatt tekintettük meg. Az európai kerteket jellemző szép fa-csoportozatok, tarka virágos ágyak hiányát itt mesterséges díszletek és utánzatok pótolják. A közeli halom fenyvesborította tetején, mely talán valamely ismeretes japáni hegy szerint van idomítva, a Kiotóban lévő híres Kijomizu templom miniatűr képmása áll. A domb lábánál egy bevezetett patak folyik; felette híd domborul, mely valamelyik híres japáni híd képét eleveníti fel.

E klasszikusok ismerete nélkül is gyönyörködhetünk egy mesterségesen előidézett vízesésben, mely egy nevezetes japáni vízesés módjára, bárha rakonczátlan jellegéből művészi kéz által kivetkőztetve, habzik a mesterségesen alakított sziklákon; felette természetes fák ábrándoznak. Egy tó közepében, környezve lótusz virágoktól egy sziget utánzatát látjuk. A kertben ültetett fák oly módon vannak kiválasztva, hogy minden évszakban, tél közepét kivéve, virágzik valami; a cseresznye-, jávor- és szilvafa, a chrysanthemum és azalea virágai egymást váltják. Ha nem virágzik semmi sem, a kryptomeriák örökzöldje még télen is gyönyörködteti a szemet.

 

 

JAPÁNBÓL. RÉSZLET EGY DAIMIO DISZKERTJÉBŐL

 

A kerti séta után egy emelkedett ponton épült kioszkban pihentünk meg, ahonnan szép kilátás nyílt egy fáktól szegélyzett tóra. A fák ágain villamos ívlámpák függtek. Ily kilátással, s egy különös, egzotikus természet és művészet szépségeitől környezve, s emellett nyugati míveltségű japánok társaságában költöttük el az ebédet. Az asztal európai módon volt terítve, az ételek franczia ízlés szerint voltak elkészítve, a borok hírneves európai czégek etiquettejeit viselték (a japáni szőlő nem ád jó bort). Akár csak Európában vélhettük volna magunkat. A Nyugaton szokásos toasztok sem hiányoztak, éltetvén a két állam uralkodóit, tengerészeiéit és ezeknek jelenlévő legfőbb képviselőit.

A feketekávé után elbúcsúztunk szeretetreméltó házigazdánktól, hogy folytassuk tanulmányainkat.

 

 

KÉPEK JAPÁNBÓL. (folytatás)

Reményi Ferencz IV. A daimio-miniszter. Lakoma. Búcsú Japántól. 1895. 21. 335.

Jokohama, 1893. szeptember 20. A délutáni programm első pontja egy fegyvergyűjtemény megtekintése volt. Százféle lándzsák, szépen lakkozott nyelekkel meredtek egy terem falainak mentén. Másutt régi ágyúk és puskák voltak láthatók ; az utóbbiak között feltűnt egy a 17-ik század elejéről származó hosszú csöves hátultöltő puska. Magasra volt fejlődve Japánban a fegyvertekhnika, mely azután, a Tokugávák  száz évig tartó békekorszaka alatt ismét lehanyatlott. Évszázados, nagy értékű kardok tanúskodtak a régi japáni fegyverkovácsok művészetéről. A  kardkészítők nagy tiszteletben álltak a nép előtt, és a híresebbek emléke még most is él a népben és pedig joggal. Egy jó kardnak  mindent át kellett vágni, embert, fegyvert egy csapással. Egy-egy jobb kardpenge ára százakra megy. Jobban magukra vonják figyelmünket az ősi japán lovagok vértezetei.

Ezek mázolt vaslemezekből készültek és selyemzsinórokkal fűzték össze. A sisak marezona kifejezésű, borzas bajuszú bábfejre van téve. A sisakon levő jelvények a lovag rangját mutatták. Egyik kiegészítő kelléke volt a japán lovag fölszerelésének a legyező is; a fővezér aranyozott legyezőt tartva kezében, intézte a csatát.

A fegyvergyűjteményből távozva, a hivatalos épületek, udvari paloták és követségek javarészét magába foglaló Koristíndcst-negyeden hajtottunk át, hogy a Tokio-klubba menjünk. Az útközben látott középületek jobbára európai stilűek. Ebben a negyedben van a Sokonsa-templom is, mely tiszta sinto-elvek szerint épült, minden belső vagy külső ékesítés nélkül. A Sokonsa azon újabb korból származik, mikor az uralkodást ismét átvett mikádó kormánya az ősi nemzeti sinto-vallást, mely a mikádók isteni eredetét hirdeti, a buddhismussal szemben állami vallássá akarta tenni.

Sokonsa-templom a mikádó pártján 1868-ban elesettek szellemeinek tiszteletére emeltetett. Az ország méltóságai, megemlékeznek az igaz ügyért elesettekről. Ez az ünnepély a Japánban ősidők óta kedvelt nyilvános birkózásokkal, továbbá lóversenyekkel van egybekötve.

A Tokio-klub szakasztott mása az előkelő angol kluboknak. Olvasó-termek, ellátva minden nagyobb európai és japán  ujsággal, ebédlők, melyekben európai módon történik az étkezés, billárd-szobák.ivó-szobák, fürdőszobák, labdázó-helyek (lawn-tennis-groundok), stb. gondoskodnak az angolos életmód minden kellékéről.

A Tokio-klub a legelőkelőbb társas kör Tokióban; a császári család pártfogása alatt áll, s a császári herczegek is tagjai. A klub czélja, hogy a japán és az európai előkelő társaságot egymáshoz közelebb hozza. A Tokio-klubban bevártuk a kellő időpontot, hogy a 6 órára bejelentett lakomára induljunk, melyet a «Jávorfa "-klubban  gróf Szaigo miniszter, hajónk, az «Erzsébet császárnő  törzskarának tiszteletére rendezett. A Kojokván a japáni előkelőség kedvelt nemzeti izlésü szórakozó-helye. Az angolos Tokio klub és a japáni Kojokván egymás után fogdta vendégeit. Láthattuk az óriási ellentétet, mely a nyugat és a kelet szokásai és életmódja között van.

Már alkonyodott, mikor a Siba-halmok egyikén épült s százados fenyvesektől környezett Kojokván-hoz érkeztünk. Külsejét tekintve, a ház csak nagyságával különbözött a japáni lakházak egyszerű, dísztelen típusától. A sötét pitvarban hangos zene fogadott. Ott térdelt a ház egész lányszemélyzete, homlokaikkal a padlót érintve. Czipőinket levetvén, mindegyikünket kézen fogott egy-egy pinczérnő (nészán) és vezetett fel az első emeletre.

A folyosók padlózata és a gerendázat sötét barnára volt fényesítve; a tágas szobák padlóját finom fonatú, vastag szalmagyékények födték; az egyes szobákat elválasztó tolófalak és a külső házfalak rácsozatai papirossal voltak bevonva. A Kojokván személyzete dicséretesen különbözik más, alsóbbrangú theaházak nőszemélyzetétől. A fiatal, 14-20 éves lányok korukhoz illő világos színű csinos kimonokba voltak öltözve; kamélia-olajjal bekent, fényes fekete hajuk szépen fel volt tűzdelve.

Egy tágas terembe érkezvén, vezetőink lekuporodással visszavonultak. A falak mentén egymáshoz közel elhelyezett lapos vánkosok arra mutattak, hogy az étteremben vagyunk. Itt gróf Szaigo miniszter, a lakoma rendezője fogadott bennünket; vele együtt még néhány japán tengerésztiszt volt jelen. A miniszter és napkeleti bajtársaink körében csakhamar kellemesen éreztük magunkat. Hozzájárult a hely kelleméhez a gyönyörű kilátás, mely a termet körülfutó széles tornáczról nyílt. Közelebb az óriási város terjengett, beláthatatlan házcsoportjaival ellepve a parti lapályt.

 

 

 

KÉPEK JAPÁNBÓL. ( folytatás és vége)

IV. Reményi Ferencz A daimio-miniszter. Lakoma. Búcsú Japántól. 1895. 21.355.

 

Reményi Ferencz  második Japán sorozta a Vasárnpi Ujsában: 1895,  134, 238, 267, 284, 322, 335, 355.

Jokoháma, 1893. szeptember 20. Nemsokára ismét megjelentek a nészánok; mindegyik hozott egy-egy theás csészét. A theát földre borulás után átnyújtván, ismét eltűntek, majd megkezdődött a lakoma. Gróf Szaigo a «Tokonoma» nevű díszhelyre ült, melynek a japáni szobában az az ismertető jele, hogy mögötte a falban egy fülke, abban pedig egy váza van, amelybe egy kakemono- vagy bambuszcsőbe illesztett virágot tesznek ékességül. A házigazdától jobbra a mi parancsnokunk, balra pedig hajónk első tisztje ült. Két idegen vendég között mindig egy-egy japáni tiszt ült.

Az ajtók megnyíltak, vagyis a papir-ajtók félretolattak és beléptek a nészánok. Mindegyik egy alacsony lakkos asztalkát hozott, avval egy-egy úr elé járult, térdre bocsátkozott előtte és elébe helyezte az asztalkát, mely lakkos tálakkal és porczellán csészékkel volt megrakva; azután homlokával még egyszer a gyékényt érintvén, ott maradt sarkaira ülve.

A nyájas leánykák segedelmére mindnyájan rászorultunk. Késnek, villának, kanálnak ugyanis nyoma sem volt, s mindezeket egy pár vékony fapálezácska helyettesíti, mely be volt burkolva fehér papirosba és egyik végén még összefüggött, használatlan voltának jeléül.

Minden húsféle és más darabos étel felaprítva került az asztalra; mi a pálczikákkal kivettünk egyes darabkákat, de mielőtt a szánkig jutottak volna, már feleúton visszapottyantak a gyékényre. A nészánok végre megkönyörültek rajtunk és elvállalták kiképzésünket a. japáni evésmódban. Megmutatták, hogy kell a két pálezikát a jobbkéz hüvelyk-, mutató- és középújja közé fogni, hogyan a hüvelyk egy nyomásával szétválasztani és a többi két újj nyomásával ismét összeszorítani, hogy a közbe vett ételdarab ki ne csúszhassék. Végre sikerült valamit elsajátítanunk.

Evés közben egyik meglepetés a másikat érte. Amit a mi nyugati szemeink például valami húsfélének tartottak, arról kitűnt, hogy tészta, viszont pedig egy látszólag igen édes tészta halnak bizonyult. De azért voltak a mi európai ínyünknek való ételek is köztük; ezekkel aztán jál laktunk, gondolván, hogy már az egész ebéd fel van tálalva. Pedig az eddigiek sora csak az első fogás volt, melynek czélja az lett volna, hogy étvágyunkat felgerjessze.

Ezután következtek csak az ételek. Óriási porczellántálakon hozták be a második fogást, mindenféle válogatott japáni csemegét: főtt, pörkölt, olajban sült, szárított és nyers halakat,  tengeri füvet, nyers főzeléket, tojásételeket, szójában sült tyúk- és kacsapecsenyét, gomba- és bableveseket, besózott gyümölcsöket, Japánban csemegefalatként szereplő répafélét besózva és — de ki tudná e két álló órán át véget nem ért étlapot egészen elsorolni.

Az előkelő japán egyéb szemnek való szórakoztatásokat is szeret lakomájával egybekötni. Kevéssel a lakoma kezdete után egyszerre csak láthatatlan kezek félretolták egy oldalon a falakat, feltárult szomszéd teremben megjelent egy geísa-társaság, homlokával a földre borulva. Lehetett vagy tíz fiatal és éltesebb leány. A fiatalabbak ismét visszavonultak, de csakhamar, jelmezekbe öltözve, visszatértek, a miből megértettük, hogy ezek a tánezosnők. A meglettebbek körülülték a fiatalabbakat; mindegyiknek kezében volt valamely hangszer, ami arra mutatott, hogy ők meg a tánezhoz szükséges zenét fogják szolgáltatni.

Már az első hangok után igen szerettük volna, hogyha a táncz csak némajáték maradt volna. A hangokban kifejeződő művészet itt egészen kezdetleges állapotban van. Különösen áll ez a japáni énekről, melynek elve: lehetőleg eltérni a természetestől. Lehetőleg mesterkélten, erőszakkal kell zengeni a hangszernek.

Eddig csak a kikötő-városokban kóborló, alsóbb rangú geisák képességeit lévén alkalmunk megismerni, nem valami kedvező fogalmunk volt a japáni tánczmuzsikáról. E kicsinylő véleményünk alaposan megváltozottmost, mikor Tokió első balerinái mutatták be előttünk művészetüket. Az első táncz a halászatot ábrázolta. Egy csónak jelent meg, a geisák halászoknak öltözve foglaltak benne helyet s majd az evezés mozdulatait utánozva, majd a hálóvetést és a halfogást jelképezve, művészi eszményítéssel adták elő a «táncz» tárgyát.

A második szám egy valóságos kis dráma volt egy legendán alapuló szöveggel. Ezután a híres legyező-táncz következett. Kifogyhatatlanok a mozdulataiknak és a legyező különféle tartásának változataiban. A két legkecsesebb geisa járta a legyező-tánezot.

A két geisa leborult a földre, mutatván, hogy a táneznak vége van. Erre két nészán fölugrott és járta kéretlenül a legyező-tánezot tűzzel, keccsel, akár csak a geisák. Míg az előkelő körökben az európai műveltséggel együtt meghonosított európai tánezokat gyakorolják, addig a közép és alsó osztályok megmaradtak a nemzeti tánezfajok mellett.

Tíz felé járt az óra. A rend már tökéletesen felbomlott. Olykor-olykor fölugrott egy geisa vagy nészán s szedte módosan lábait. Udvarias urak melléjük ültek s forgatták szorgalmasan a legyezőt s udvaroltak erősen. Széles jó kedvben volt mindenki. Ekkor belép egy japáni tiszt s jelenti: «Uraim, a kocsik be vannak fogva.» Azt hittük, hogy az utolsó vonat indulási ideje közeledik már s ezért fogták be a kocsikat.

Szives szókkal elbúcsúztunk mindkét nembeli napkeleti ismerőseinktől s kirobogtunk a sötét éjbe. Hangzott utánunk a nészánok egyhangú «szajonárá»-ja (isten önnel). Hogy a japáni tisztek ott maradtak, vendégszerető miniszterükkel együtt, föl sem tűnt. Minek is távoznának ők is, mikor úgy sem szalasztanak el semmiféle vonatot?

Hogy mi sem késtünk volna le az utolsó vonatról, ha tovább maradtunk volna is, kitűnt, mikor a pályaudvar helyett a Hotel Imperial udvarában álltak meg a kocsik. «Nem fogunk elkésni ?» kérdők aggódva a miniszter segédtisztjétől, aki odáig kisért bennünket. «Nem; a vonat csak egy óra múlva indul.»

 

 

 

A sziámi (Thaiföld) király és neje.1861. 424.

Emlékezhetnek olvasóink, mert sokat írtak e tárgyról az európai lapok, hogy 1857 ben egy keletázsiai ország, Sziám királyság követei, Londonba érkeztek s ünnepélyes fogadtatásban részesültek Anglia királynője előtt, kinek királyuk által küldött ajándékaikat ez alkalommal át is adták. Az európai utazás és fogadtatás megnyerhette tetszését a sziámi küldötteknek, mert, mint a lapokból tudjuk, ez idén ismét megjelentek Parisban, s most Napóleon császárnak hoztak ajándékokat s éppen ugy csúsztak színe elé, mint akkor Viktória királynőhöz.

Talán nem lesz érdektelen, megismerni felséges küldöjöket is, ki őket most már másodízben ereszti a hosszú útra hátsó-indiai barbár birodalmából a föld legcivilisáltabb két nemzetének fejedelmei elé; aki oly buzgón iparkodik fenntartani a viszonyt a leghatalmasabb két koronás fővel. íme itt ül előtted, nyájas olvasó, egy elpuhult és tunya nép fejedelme, egész pompájában, itt látod a hiressé válni akaró Sziám-ország felséges királyát, akinek pogányul hangzó neve: Szomdecs-Fra-Paramendr-Maha-Monghut, s ott ül mellette az ö bájakban nem igen gazdag hitvestársa.

 

 

A sziámi király és neje.

 

E kép hü másolata azon fényrajznak, melyet a többi ajándékok között Napóleon császárnak maga küldött meg a sziámi felség. Mint látjuk, ott ül ő ázsiai felsége mellett egy megrakott asztal előtt, melyen azon ajándékok láthatók, mikkel néhány évvel ezelőtt Napóleon császár nyerte meg az öt. Van ott mindenféle pipereeszköz finom porczellánból a felséges menyecske számára s több kristályüveg, megtelve finom liqueurökkel, valószínűleg az uralkodás gondjaitól gyötört férjnek szánva, búkergetöül.

A király öltözete tanúsítja, hogy, amennyire az állam magasabb érdekei és a sziámi szabók tudománya megengedik, nagy mértékben iparkodik az európai divatot utóiérni. Alsó lábszárának határáig ez némileg sikerült is. Süvege az angol invalidusok fövegére emlékeztet ugyan, de kurta nadrágja, mellénye és frakkja, valamint melltüvel összetartott, alacsony, világos nyakkötője már valami franczia divatkép másolatára mutatnak. Jobb kezében sétabotot tart, sőt zsebkendőt is, ami a polgáriasulás magasabb fokát mutatja, semmint képzeltük volna. Lábszáránál az ősi szokást hiven megtartotta, itt csupa meztelenség; de lábán a papucs ismét a civilisatio hatását bizonyítja.  A királyné, ugy látszik, még nem vehette rá magát, hogy az európai divatnak hódoljon.

Ott ül ö, nemcsak krinolintalanul, de még czipö és harisnya teljes hiányában is; a haját fodrászatban sem vitték sokra udvari dámái és komornái. Ruhája, mely egyik vállát s karját teljesen szabadon hagyja, egészen pongyolán omlik le tagjaira. Ki tudja, hát ha igy tetszik legjobban királyi urának és férjének, és — saját magának!

 

A NŐKRŐL. V.

 

 

Sámi Lajos. A nők polgári helyzete különböző időkben és népeknél. (vége)

A nök viszonyai más népségeknél  1861. 426.

 

Lépjünk át a középkor küszöbén,  s vizsgáljuk azt az időt, mely a vallásujitassál s a tudományok térhódításával kezdődik. Az ezen időbeli nök vagy zárdai magányban, vagy a legegyszerűbb viszonyok közt éltek. Kisebb rész a lovagvárakban, a fejedelmek udvaraiban, és városokban lakott. Már ezen korszak kezdetén szokásban és ízlésben Francziaország szolgált mintául. Tárgyalásunk folytán leginkább ezen országot tartjuk szem előtt.

A frank birodalomba kebelezett népek erkölcstelenségét, térhiány miatt, nem akarjuk itt elősorolni, de annyit föl kell emlitenünk, hogy Nagy Károly és Kegyes Lajos törvényeket hoztak annak megszüntetésére. A lovag hiába igért esküjében a nök iránt hűséget és tiszteletet, semmi nem volt közönségesebb mint az özvegyeknek és árváknak elnyomása. A házasságon kivül szülöttek nem voltak ritkaságok, sőt a 12-ik században bizonyos előjogokat nyertek.

Növekedett a nők iránti tisztelet a tudományok fólvirágzásával. A lovagjátékok és harezok a férfiakat versenyre ösztönözték, mely miiveltség és lölvilágosodás hiányában határtalanná lön.

Szenvedélyeik ábrándos és természetellenes emelkedést nyertek, mely a későbbi időkben nevetség tárgyául szolgált. Emellett szerelmüket a más nem iránt ritkán nyilvánították. A nemes szüzek jelen voltak a nyilvános mulatságoknál, s minden, amit egy lovag mondott, viselt vagy tett, a nőkre, de jelesül szerelmesére vonatkozott. A 12-ik és 13 ik században állottak elő az úgynevezett Szerelmi Itélőszékek, hol magas rangú férfiak vagy nök elnököltek. Ezen törvényszékek kihallgatták és eldöntötték a szerelmesek panaszait, rendeleteket hoztak. Minden lovagnak volt egy nöbálványa, ki rajta korlátlan hatalmat gyakorolt, kinek ö szivét, szolgalatát felajánlotta, s kinek örökös hűséget esküdött.

A mondottak csak a műveltebb nőket illették, kik várakban laktak, vagy fejedelmek udvaraiban tartózkodtak. A városok csak később indultak virágzásnak. De az udvari mulatságok csakhamar annyira elfajultak, hogy a nök és a szüzek csak igen ritkán részesülhettek abban. Nem is jelentek meg egyebütt nyilvánosan, mint nagy udvari és házi ünnepélyek alkalmával.  Házi ügyek rendezésével, gyermekeik nevelésével és női munkákkal foglalkoztak. Sajátságos szokása volt ezen kornak, hogy nagy ebédeknél csupán főrangú férfiak és hölgyek ültek vegyesen egymás mellett; a többi nök a férfiaktól el voltak különítve.

Szabadabban társalgott a két nem egymással oly lakomáknál, melyek a lovagjátékok után következtek. Itt a lovag karján vezette a leányt asztalhoz, és együtt ebédeltek. Későbben, midőn a fejedelmek nem jól érezték magukat ezen korlátok közt, tekintélyes polgárok is hivattak ebédre, s nem volt szembetűnő, ha a nemes polgárleányt vett el. Csakhogy ezen leereszkedés a nagyok erkölcstelenségét vonta maga után, mely aztán a polgárkörbe is bekapott.

Következményeiben nagy jelentőségű volt a 14-ik században a tudományok helyreállása.

A görögöktől és a rómaiaktól hátrahagyott tudományos eszközök és  a művészetek tárgyai elövétettek a múltból, hol századokon át hevertek. Legelsöbben az olaszok, majd a francziák fogtak munkához, s uj szellem kezdett a népek közt is terjedni. A nők nem maradtak érintetlenül. Az olasz nök férfias bátorsággal foglalták el az egyetemi tanszékeket. Érdeklődtek a régi nyelvek, mint a tudományok kulcsai iránt. S igy történt az, hogy midőn a fejedelmek nagy része a tudósokat csak mint írnokokat tekintette, és a tudományokkali foglalkozást becstelennek tartotta, a legfölvilágosultabb nök mivelték azokat.

Renáta, XII. Lajos, franczia király leánya minden tudományban, még a csillagászatban is oly jártas volt, mint a legalaposabb tudós. Ausztriai Margit és Mária magyar királyné, mindketten oly tökéletes birtokában voltak a latin nyelvnek, hogy a tudósokkal latinul leveleztek. Margit, a navarrai királyné ritka szépségével s a legdicsöbb női erényekkel művelt férfiak szellemét és nagy lélekeröt kapcsolt egybe. Szellemi tulajdonokban közel állott hozzá a szerencsétlen Skocziai Mária, ki már 14 ik évében az egész udvar előtt latin beszédet tartott és nagy költői talentummal bírt. Az erényes, hősi magaviseletű, szép és szerencsétlen Gray Johanna a tanultságnak csodája volt; rendkívül kedvelte a tudományokat, s nővérét még a vesztöpadon is azon nyelven vigasztalta, melyen Plató „a halhatatlanság" czimü müvét irta.

Németországban is voltak asszonyok, kik a tudományok iránt előszeretetet tanúsítottak. Charitász, szentklárai apátasszony Nürnbergben, az irodalomban annyira jártas volt, hogy a görög remekírókat olvasta, s a tudósokkal latinul levelezett. Spanyolországban majdnem csupán asszonyok foglalkoztak tudományokkal, különösen nagy buzgalommal tanulták a keleti nyelveket. A nök tudományok iránti lelkesedése hozta magával, hogy a tudományok művelői menhelyet találtak  kolostorokban,azon időben, midőn azok a férfiaknái gúny és megvetés tárgya voltak.

Szomorú befolyással volt a nők művelődésére azoknak tartózkodása a fejedelmi udvarokban. Magukba szivták az erkölcstelenség csiráját, mely a franczia udvarnál volt leginkább honos. A franczia lovagok és udvaronezok spanyol- és olaszországi táborozásaik alkaImával olyasmiket sajátítottak el. mik hazájukban ismeretlenek voltak. Nem késedelmeztek ök ezen erkölcsi mérget a székvárosban elterjeszteni, honnan az a provincziákba és szomszéd tartományokba is átszivárgott.

Nem hiányoztak azok a nök, kik mint Ninon de I'Enclos, szellemi miveltségük mellett, a legnagyobb erkölcsi elfajulásba estek. Magasabb körökben bizonyos lovagszellem lengte át a nőket, mely sokszor hősiességbe ment át. Látjuk, hogy a 16-ik században, nök és leányok osztoztak a férfiakkal az ostromlott városok erődítési munkáiban, vagy az ellenséget űzték el a sánczokról, mint azt a rochellei hugonotta nök és a magdeburgi német asszonyok tettték a harminczéves vallásháború alatt.

Nem csekély befolyást gyakoroltak a nők politikai ügyekben. A 16-ik századból már hallunk panaszokat, hogy a nök az államok megrázkódtatásának gyakorta okai voltak. 12-dik Lajos franczia király alatt az asszonyok a titkos tanácsnak is tagjai lettek, és csak Richelieu bibornoknak sikerült őket 13 ik Lajos alatt a tanácskozásból egészen kizárni, míg 14-ik Lajos alatt befolyásukat ismét visszanyerték.

A francia udvar nemcsak a ruhát illetőleg, hanem a házi butorok és társalgásra nézve is előképe lett Európának. Egymást igyekeztek a ruhák drágaságábin és mennyiségében felülmúlni. Medicis Katalin volt némely uj divatnak szerzője, s környezete is hasonló pompát fejtett ki. A magasabb rangú nök arany- és ezüst szövetű kelméket hordtak, a czipök színes selyemkelméből készültek.

 

Az új kor asszonyai.

 

Sok új körülménv jött létre, melyeknél fogva a nőnem új ösvényre szoríttatott. Ilyenek voltak : Amerika felfedezése, a lőfegyver és puskapor feltalálása, a tudományok és egyetemek fölvirágzása, s a vallásújitás. Ezen események vetették meg a megifjodott népek kulturájának alapját, honnan a nök sem vonhatták ki magukat.  

Különböztek a spanyol női viszonyok a francziákétól. Ennek oka részint ott rejlik, hogy Spanyolország eredeti lakói az ott urkodó móroktól oly keleti mázt nyertek, minőt egy európai népnél sem találunk. Az ekkori spanyol nök aprók voltak, szép fekete hajjal, és nagy tüzes szemekkel. A legnagyobb visszavonultságban éltek; férjeik engedelme nélkül még csak látogatást sem fogadhattak el, s igen ritkán kocsiztak ki zárt kocsikban.

A férj az asztalnál ebédelt, mialatt a gyermekek az anyával keresztbe tett lábakkal ültek a szőnyegen. Egyetlen mulatsága volt a nőnek a himzés, szolgálóival társalkodás és az ájtatoskodás. Az elzárkózás nem mindig biztosította a férjet a házasságtörés ellen. A szerelmi fortély győzött, s a szerelem hatalma zárat és lakatot szétszaggatott, s a merész férfiakat a legmagasabb falakon is keresztül segitette.

Tekintélyesebb nök csak akkor hagyták el házaikat, ha egyházakat, barátnéikat, vagy valami szent helyet akartak meglátogatni. Egyedüli foglalkozásuk abban állott, hogy az ablaknál ültek s az elmenőket szemlélgették. Spanyolország későbben a franczia divatnak hódolt. A nök teljes szabadságot élveztek, s férjeik részéről nem tapasztaltak féltékenységet.

Mi Olaszországban a cicisbó (nöbarát) volt, ugyanazon szolgálatot tette a spanyol nőnél a cortejo; szobájában mindig oldala mellett volt ez, karon fogva ment ki a növel, s nagy társaságokban mindig vele mulatott. Olaszországban a nép korábbi szokásaihoz hü maradt, de az udvarokban a franczia divat honosúlt meg. Ennek hatásául kell tulajdonítani azt is, hogy a cicisbó fogalma mindinkább rossz értelművé kezdett válni. Eleinte a cicisbó gyanútlan kísérője volt a nőnek, s mindig utána ment, későbben hiven örzötte azt.

A férj, ha magát nevetségessé nem akarta tenni, nem gondoskodhatott nejéről. A cicisbó kötelessége volt megjelenni a pipereasztalnál, s a napi szórakozásokat meghatározni. Hogy az ilyen körülmények közt a nöi erény és méltóság nem mindig maradt meg épségben, magától értetődik. Egyébiránt az olasz nök lelekiismeretét a gyóntató atya nyájassága könnyen lecsendesítette.

Egészen más élet fejlődött ki az északi udvarokban, Német-, Angol-, Dán- és Svédországban. A nök itt kevesbé volak korlátozva, s e tekintetben is a francziákat utánozták. A gazdag Hanza-városokban hosszú ideig nem ismertek más társaságot, mint a családi kört. A nök kizárólag a háztartással, a leányok varrással és csipkekészitéssel foglalkoztak. Az erkölcs emellett szemérmes maradt. De lassanként ide is befúrta magát a franczia szokás, ugy hogy a harminczéves háború végével már minden franczia divat szerint ment. XIV. Lajos franczia király alatt, azon ritka szinjáték adta elő magát, miszerint a magasabb rangú nök sokkal miveltebbek és fölvilágosultabbak voltak, mint a férfiak. De ugyanazon időben az erkölcs nagyon alásüllyedt; az erény, szüzesség és házassági hűség, nevetség tárgya lön.

Sehol nem uralkodtak annyira a nök, mint XIV. Lajos udvarában; kevésbé testi kecsek, mint szellemi előnyök, kevesbé erények, mint a férfiak erőtlensége és romlottsága által. Senki nem tett azonban oly korlátlan hatalomra szert, mint Maintenon* asszony. 14 éves leányként jutott a gúnyirónak, Scarronnak házába, kivel későbben egybekelt. Férje halála után Montespan asszonnyal ismerkedett meg, s majd azon gyermek nevelését vette át, melyet ez a királynak szült. Eleinte a király ellenszenvet érzett Scarron özvegye iránt, de ami lassanként csillapodott és szerelemre változott. 1680 ban Lajost a nő már hatalmában tartotta

 

*Franciska, Maintenon marquisnő, XIV. Lajos francia király kedvese

 

Maintenon asszony mindent próbára tett,  hogy királynénak nyilvánittassék. Ezt ugyan el nem érhette, de a király a legnagyobb tisztelettel bánt vele, 14-ik Lajos halála után a szenteskedés és képmutatás helyére a leghatártalanabb szemtelenség lépett. Az udvarban oly feslettség uralkodott, mely minden fogalmat felülmúlt, de mégis utánzásra ingerelt. Az uralkodó leányainak fajtalansága méregként hatott a növilágra, s csak kevés ház menekült meg az erkölcsi romlottságtól.

A franczia viszonyok az északi népekre is htottak. Nagy Péter utánozta a franczia viseletet, társalgást, mulatozást, s a franczia nyelv lett országában divatos. Németországban a császári udvarba sehogysem juthatott be a franczia divat. Nagy Fridrik később hü utánzója lett a franczia szokásnk és pompának. Ezen utánzási vágynak némely német fejedelemnök ellene dolgoztak, mint Zsófia Sarlotta és Zsófia Dorottya porosz királynék, Zsófia hannoveri választófejedelemné volt. A szász udvar pompásabb, de egyszersmind romlottabb volt Fridrik Auguszt választófejedelem alatt. 15-ik Lajos franczia király alatt pedig legmagasb fokra hágott az erkölcsi süllyedés.

A király csak névben uralkodott, mert Pompadour marquisnö volt. az, ki az ügyeket vezette, minisztereket és tábornokokat nevezett ki, s a követek látogatásait fogadta. Föfigyelmet fordított  arra, hogy a királynak gyönyörűséget szerezzen, szép leányokat nevelt számára, s kormányzásának és korának szégyenoszlopául a versaillesi kéjerdö vált.

A császári udvar 6-ik Károly alatt sem nyitott kaput a franczia divatnak. A bécsiek megülték az egyházi ünnepeket, kevesbé pompásan öltözködtek, s nem használtak arezfestékeket; megtartották erkölcsük tisztaságát, de egyszersmind a közönyösséget is, a tudományok és magasbb szellemi élet iránt. Mária Terézia tágította a sorompót. Az ö leereszkedése, szelídsége, megnyerte a sziveket, s a harezosokba bátorságot csepegtetett, férfiakat és hölgyeket méltatott asztalához, mely tiszteletben azelőtt senki sem részesült.

A német kereskedő-városokban kevesbé vett erőt a franczia izlés. Az augsburgi, nürnbergi és ulmi előkelő családok nem sokat tudtak a társalgásról és vendégszeretetről. Megmaradt itt a régi viselet, s az asszonyok oly nagy visszavonultságban éltek, hogy nöi körökbe férfiaknak belépni nem volt szabad, kivéve a rokonokat és barátokat.

Vessünk még egy pillanatot a jelen század asszonyaira. Francziaország még egy darabig középpontja maradt a politikai és társalgási életnek, mig Európa ezen igát nyakáról le nem rázta. Vágyakozva nézett a franczia nép az ifjú és romlatlan 16-ik Lajos uralkodásának elébe, nem sikerült azonban neki az állam megmentése. Kitört a forradalom. Nök és szüzek elragadása közt áldozták fel magokat; részt vettek a szabadsági ünnepélyeken. Ha veszély fenyegette az alig megszületett szabadságot, nök és szüzek voltak azok, kik férjeiket, testvéreiket és kedveseiket bátorították a haza megvédésére.

Ezrenként rakták le a nök ékszereiket és vagyonukat a haza oltárára. Sokan nemüket megtagadva a harczosok közé állottak, s életöket hösileg végzek be. A rémuralom rettentő napjaiban sokkal inkább megvetették a halált a nők, mint a férfiak. Gyenge szüzek, s a csak most összekelt nök a legnagyobb lelkierövel hágtak a bakó végzetteljes szekerébe.

A trón ledölésével minden viszony felbomlott, minek a nök állapotára is be kellett folyni. Az anyák ezelőtt gyermekeik szoptatását falusi pórnökre bizták, a forradalom alatt azonban magok végezték anyai kötelességöket. Korábbn a serdült leányok klastromokba zárattak, most az anyák szemei előtt növeltettek.

Vagyonos nök azelőtt nem gondoltak a háztartással, mire őket most a szükség kényszerité. Minden haszontalan piperének vége lön. Németországban ezen időközben a franczia nyelv, divat és modor különösen az udvarokban és székvárosokban nagyon elharapódzott. Északi Németország fekvésénél fogva inkább el volt azoktól zárva, de a Napóleon kényurasága ide is utat nyitott.

Majd fölkeltek és szövetkeztek a népek a rablánczok szétszaggatására, hol a német nőknek és leányoknak nem csekély tennivalójuk volt. A történelem emlit nöi erényeket, melyek vagy a balsors szenvedéseinek elviselésében, vagy a férfias bátorság felvállalásában állottak.

Mindezen viszonyok és események, mint a franczia forradalom, Napóleon uralma és a vele folytatott harcza Európának, a népnek biztositott állása a győzelem után, valamint a társasélet minden rétegeiben, ugy az asszonyok helyzetében is nagy változást okoztak. Lassanként nagyobb szabadságra tettek szert a nyilvános életben. Az emelkedő iskolai és tanügyi ismeretekkel gazdagitja elméjöket, a művészet- és tudományban való előmenetel, a, különböző fölfedezések látkörüket szükségesképpen tágítják.

A nőknek ezen átfutott történelméből, mint örök igazság tündöklik ki, hogy a nöi erény, méltóság  és nagyság csak benső vallásos alapon tenyészhetik.

 

 

 

 

THÚRY JÓZSEF. LEÁNYKÉRÉS KELETEN. 1887. 759.

Habár az európai czivilizácziónak lassan, de biztosan működő hatása nagy átalakulásokat idéz elő a keleti népek társadalmi életében, a Kelet még igen sokáig bőven fog szolgáltatni olyan sajátságos és érdekes vonásokat, melyek a müvelt nyugatiak tudományszomját és érdeklődését fölébreszthetik. Különösen érdekesek azon szokások, melyek a családi élet megalapításával vannak összekötve s ezek között a házasodás első mozzanata, a leány megkérése. A török-tatár fajnak leánykéréséről akarunk beszelni; de ez a következő leírás alkalmazható valamennyi mohammedán népnek szokásaira.

Legelőbb is az oszmán-törökök földjére lépve, Konstantinápolyban keressünk olyan házat, melyben egy házasulandó fiatal bej vagy efendi lakik, aki, miután elhatározta magát a házasélet örömeinek és terheinek viselésére, mindenek előtt anyjával közli szándekát, hogy keressen neki leányt. Az anya maga köré gyűjti barátnőit s olyan asszonyokat, kinek nincs egyéb foglalkozásuk, mint az, hogy egyik háztól a másikhoz hordják a híreket s legjobban tudják, hol mi történik. E barátnőket és hírhordókat megbízza az öröm-anya, hogy nézzenek szét a városban : hol találnának férjhez menendő lányokat? A feladatra örömest vállalkozó asszonyok aztán ellátogatnak több házhoz s tudtul adva jövetelük czelját, mindenütt igen szívesen fogadják őket.

Ilymódon több leányos házról értesülvén az anya, maga kezd hozzá az ajánlott házak sorba járásához. Ha belép egy ilyen házba, a családanya legnyájasabban fogadja s kéri, hogy egy kissé legyen türelmes, lányát azonnal megláthatja. Míg a fiatal hajadont nagy pompával felöltöztetik, a két anya bókokkal, kedveskedésekkel tölti idejét. Belép a várva-várt szépség, mint illik, szemérmesen s miután az ismeretlen nő ruhájának szegélyét megcsókolta, néhány lépésnyi távolban megáll előtte, hogy amaz szemlélhesse bájait. A leány pazar feldíszítésével igyekeznek a leánynézö anyát elvakítani. «Masallah! asszonyom, az ön leánya szakasztott mása a telt holdnak! — kiált föl a léánynézo. ha nem meggyőződésből is, legalább udvariasságból. — Haja olyan fekete, mint a szén s olyan hosszú, hogy a földre ér.» Apróról-apróra megvizsgálja a leányt s értékét ilyen hizelgőleg fejezi ki: «Ha ez a leány rabnő volna, legalább is 1000 lirát adnék érte.

A leány ezután visszavonul s most már a fiatal bej vagy effendi anyján van a sor, hogy égig magasztalja s biztosítsa a házi asszonyt, hogy fiára a legmagasabb hivatal vár; mindene megvan a fejedelmi háztartáshoz; hogy pedig szépségben aligha van párja, azt mindenki tudja. Miután így a két anya meggyőződött róla, hogy gyermekeik jövendő boldogságának semmi sem áll útjában, búcsút vesznek egymástól.

E jelenet ismétlődik mindazon házakban, melyeket az éles látású és még élesebb nyelvű barátnők és hírhordók megneveztek az anyának. A fiatal bej vagy effendi pedig már oly türelmetlen, mintha tüskén állna. Haza érkezik a dolgában serény anya s elbeszéli fiának: hol mit látott, melyik házban milyen leány van. Ez is jó volna, az is jó volna, a harmadik sem megvetendő, de a negyedik, N. N. effendi leánya, párját ritkító szépség s áldott jó teremtés, az a legméltóbb arra, hogy az én fiamnak nejévé legyen.

A fiatal effendi heves fantáziája aztán kiegészíti ama elragadó szépségű képnek még hiányzó vonásait, melyet az anyai szív sugallata csak vázlatosan és halvány színekkel tudott lefesteni.

E naptól fogva a fiatal efendi, rendes szokás szerint, halálosan szerelmes N. N. efendi leányába, akit sohasem látott, — legföllebb nyolcz éves korában, mikor az még fátyolt nem viselt. Egész nap a szén-fekete hajfürtökröl gondolkozik s egész éjjel a telt holdhoz hasonló arczról álmodik;  éppen oly bolondul rajong az ismeretlen kedvesért, mint a mi ifjaink, kiknek elég alkalmuk van az imádottat láthatni s vele beszélni.

Miután így a fiatalok el vannak jegyezve egymásnak, szabadságukban van, hogy legalább egyszer láthassák egymást. A kitűzött napon és órában tehát, valami jellel ellátva, elsétál a fiatal efendi jövendőbelijének lakása előtt, aki a  rácsozott ablakon keresztül lesi őt, — ö maga  azonban semmit se lát, csak hall, — hallja ama szívből jövö nevetést, mely a rácsozat mögül hangzik. Hogy már most a leendő férj is láthassa rejtélyes imádottját, ahhoz egy más alkalom szükséges, midőn t. i. a meghatározott napon és helyre kocsikázik, amikor aztán a fiatal effendi bepillant a kocsiba s meglátja, először életében, — a fátyolt és köpönyeget, mely leendő nejét takarja. E felületes ismerkedés után megkezdik a szülők a házasságra vonatkozó tárgyalásokat, s a lakodalomhoz való előkészületeket.

Minél beljebb hatolunk Ázsiába, a jövendőbeli házaspárok annál kevésbé vannak elzárva egymástól, annál több alkalmuk nyilik egymást látni s megismerni. Közép-Ázsiában és dél Szibériában a házasulandó ifjú előre megismeri leendő életepárját s nem közbenjárók szerettetnek meg vele valakit. Ha tehát a kölcsönös vonzalom egy ifjút és leányt egymáshoz fűzött, a házasulandó tatár, vagy kirgiz ifjú elküldi barátait és rokonait választottjának szülőihez, hogy kérjék meg számára. Ha nyáron érkezik e követség, a családapa hűtetlen külön  sátort üttet fel, melyben megvendégeli a jövevényeket. A lakoma befejezése után annak megbeszélésébe bocsátkoznak, hogy mit kap az apa a vőlegénytől kálin fejében, vagyis azért, hogy a leányát neki adja.

Hosszadalmasan és a legfontosabb állami ügyekhez méltó komoly képpel tanakodnak azon, hogy a kitlin-ban hány teve, hány ló, hány csikó legyen, milyen idősek lehetnek e tevék és lovak, fakó, pej legyen-e mindenik ló, vagy pedig fele szám ilyen s fele más szinü. Mikor mindezzel tisztában vannak s az apa beleegyezett a vőlegény föltételeibe, előjönnek a leányos ház férfi-rokonai és sógoraikul fogadják a vőlegénynek jelenlevő rokonait, ami úgy történik, hogy a leány rokonai egy-egy lovat, agarat, vagy vadász-sólymot ajándékoznak amazoknak. Természetesen nem sokáig várat magára a rokonság női része sem, hanem siet tudomást venni az örvendetes egyezkedésről. Belépnek tehát a sátorba a családdal összeköttetésben álló asszonyok és leányok, még pedig azon sajátságos meglepetésben részesítve a vendégéket, hogy apró ajándékokat szórnak reájok.

Az eljegyzésnek tudomásul vétele után a leányok mulatságba elegyednek a kérőkkel, olyanformán, hogy egyiknek, vagy másiknak talányokat adnak fel. «Feje nincsen, füle van, lába nincsen, hasa van.» Mi az ? Vagy: «Keze sincs, lába sincs: mégis utoléri a madarat", — mi ez? S ha aztán az illető nem tudja megmondani, hogy amaz kaziin, emez pedig nyil: akkor a jókedvű leányok gúnyt űznek belőle, vagy felöltöztetik asszonynak, vagy a kúthoz vezetve leöntik egy veder hideg vízzel. E leánykérési szertartást esti lakomával fejezik be.

Az Altaj hegység környékén lakó tatároknál még egy sajátságos szokást találunk a leánykérés alkalmával. A házasulandó ifjú apja ugyanis, rokonai kíséretében, lóháton megjelenvén a leányos családnál, miután előadta jövetele czélját, a magukkal hozott s dohánynyal megtöltött pipákat leteszik a tűzhely mellé, maguk pedig rövid időre távoznak a sátorból. Mikor visszatérnek, első gondjuk az, hogy megnézik a pipákat;  ha a leányos ház férfi-tagjai kiszívták, vagy legalább rágyujtottak: ez azt jelenti, hogy hajlandók a leányt oda adni s megkezdhetik a kálin tárgyalását; ha pedig érintetlenül maradtak pipáik, minden szó nélkül lóra kapnak s haza térnek

Magyar szokás szerint, ha a legény meg akarta tudni, hogy neki adják-e a leányt, egy éjjel ott hált a leányos háznál, czifra szűrét szegre akasztva abban a szobában, melyben hált. Ha reggel helyén volt a szűre, akkor ez biztató jel volt neki: ha pedig nem volt a helyén, hanem kiakasztották a konyhába, vagy a ház elébe: ez a szólásmód: «kitették a szűrét."

 

 

Purjesz Ignácz. A chinai nők lábai. 1872. 55.

Az emberi kéz, csodálatos szerkezeténél fogva a legtökéletesebb mozgás szerv. Általa érjük el a szükséges tárgyakat, mozgásaival nyilvánitjuk indulatainkat, általa kérünk s megbocsátunk, sőt a világtalanoknál a szemet is pótolja némileg. De az emberi láb sem kevesebb becsű, bár látszólag a kéznél sokkal alantabb áll. Mert a láb az, mely testünk terhét viszi; s akaratunknak készséggel engedelmeskedik; elvisz azokhoz, kiket szeretünk. s eltávolit azoktól, kiket gyűlölünk.

Már a régiek is fölismerték a láb kimondhatatlan hasznait.
Annál megfoghatatlanabb azon barbár eljárás, mellyel a chinaiak az emberek e hü szolgáját, legalább az egyik nemnél annyira megkínozzák.

A kicsiny lábat a nő legnagyobb díszének tartván, a születés által nem mindig megadott díszt az aggódó szülők következő módon szerzik meg.

Mihelyt a gyermek lábait kissé használhatja, a négy kisebb lábujjat erősen lefelé hajlítva, lekötik, s e görbült helyzetében hagyják mindaddig, mig a gyermek a kötelék leoldása után lábujjait ki nem nyujthatja. S e kínzás eredetét azon körülménynek köszöni, hogy egy chinai császárnőnek, ki körülbelől 1100 évvel Kr. e. élt, torz lábai (úgynevezett gacsor lábai) voltak, s nem tűrhette, hogy országában a többi nőknek szebb lábai legyenek, mint neki. Szokásba hozta tehát a láb eltorzitását, s kijelentette, hogy csak a kifejlődésében megakadályozott láb válik díszére a testnek.

 A láb ily elnyomorítása a chinai nők járását nehézkessé, otrombává teszi. S mégis, ha egy fiatal ember nősülni akar, nem arra igyekszik, hogy kiválasztottját lássa, vele beszéljen, hogy közelebbről megismerje, hanem csak a czipőjét tekinti meg; s minél kisebb a hajadon lába, annál nagyobb összeget kell, hogy a vőlegény szülei a menyasszonyért fizessenek.

A chinai nők gondosan eltakarják lábaikat, hogy férfi szem meg ne lássa; s legnagyobb illetlenség a nőnek lábára nézni; sőt a chinai festményeken a nők ruháikkal elfödött lábakkal ábrázoltatnak.

A lábtorzítás szokása nincs egész Chinában elterjedve. A déli, különösen Kuang-si és Kuang-tung tartományokban az előkelőbb osztályoknál elmaradhatatlan szükség; északon azonban, különösen Pekingben sokkal ritkábbak a torz lábak, mert itt a lakosság nagyobbrészt a tatár néptörzshöz tartozik, melynek e barbár eljárás meg van tiltva.

Remélhető Chinában is be fogják látni, hogy a szépség az alakok természetes kifejlődésében áll, s az európai műveltség, mely ez elszigetelt országba mindinkább behatol, legtöbbet fog tenni ez embertelen szokás eltörlésére is.

 

 

 

Pioss A női mell a vad és művelt nemzeteknél. 1872. 546.

 

               (Kivonat PIoss berlini tudornak az „Archív f. Anthropologie"-ban

               megjelent czikkéből.)

A régi és uj költők sokszorosan megénekelték a női mell szépségét, különösen a keleti lyrikusok gazdagok e tekintetben hasonlatokban és kifejzésekben. De mi természettörténelmi szempontból akarjuk azt vizsgálat alá venni. A mellnek ápolása és kezelési módja a különféle népeknél annak különféle, a rendestől elütő alakot kölcsönöz.

Már a Talmud öreg izraelita orvosai figyelmessé lettek arra a befolyásra, melyet a mellnek ápolása annak kifejlődésére gyakorol. Ugyanis azt állították, hogy a vagyonosak leányainál a jobb mell előbb kifejlődik mint a bal, mert a jobb oldalukon egy kendőt hordoztak; mig ellenkezőleg a szegényebb osztályuaknál a bal fejlődik ki előbb, mert ezen osztály leányai a bal oldalon szokták a vizet vagy testvéreiket is hurczolni.

Ki nem gondol itt azonnal azon hátrányokra, melyeket a jelenkor magasan czivilizált népeinél a szoros fűzők hordása okoz. De nemcsak a művelt, hanem más vad népfajok is  akadályozó nyomást gyakorolnak a ruházat által fejlődő mellükre; mig ellenkezőleg más népek e czélra használt eszközök által siettetik annak minél nagyobb kifejlődését.

A régi monda az amazonokról, kik leányaiknak jobb mellét eltávolították, hogy igy könnyebben harczolhassanak, azon a tapasztalaton alapszik, hogy bizonyos népnél a harczkedvelő nők szűk ruházat által a mellnek kifejlődését egészen egy oldalra szoritották.

A déleurópai nő csinosabb alkata magával hozza a mellnek koraibb és csinosabb kifejlőuését is. Az európaiak között a portugál nők bírnak a legnagyobb, a kasztiliai nők pedig a legkisebb mellel. Az ausztriai nők e tekintetben egykor nagy hirben állottak.

Az angol nők, különösen a magasabb állásúak, aránylag igen kifejletlen mellel birnak. A yankee nők New-Yorkban és Észak-Amerika más városaiban is, nyilvánosan és feltűnés nélkül viselik a mesterséges melleket, mint nálunk az álhajat. Európai és ázsiai Törökországban Oppenheim szerint minden anya maga szoptathatja gyermekét, mivel semmi mellfűzővel nem fogják össze derekukat. Perzsia nomád női tejüket a piaezon elgyengült aggok számára poharakban árulják, orvosság gyanánt. A cserkesz nők egy bő övet viselnek, a gazdagabbak ezüst csattal, melyet a leányoknak 10 — 12 éves korukban a csipejöktől kezdve egész a mellökig kötnek föl; ezen övet a nászéjig nem szabad levetniök, mikor is a vőlegény éles tőrével azt keresztül metszi.

Ezen öv a mell kifejlődését, mivel azon alul van, nem gátolja, sőt ellenkezőleg ez kölcsönzi a cserkesz nőknek azon gyönyörű alakot, melyet az idegenek éa utazók náluk annyira megbámulnak.

A singalések szerint Ceylonban a női mell szépségének eszméje, ha kemény és kúp alakú, mint a sárga kókuszdió. Egyiptomban a fellah népnél a leányok melle 11—13 éves korukban tökéletesen kifejlődik, de 25 éves korukban már eltűnik. Sennaarban a nők melle egész a térdig ér, a san galla nők pedig a hátukon czipelt gyermeket vállukon keresztül szoptatják. A kaffereknél a mellnek kiváló és maga nemében egyetlen művelése divik. Az anya már 7 vagy 8 éves korában elkezdi leányának mellét bizonyos kenőcscsel kenni és a mellbimbokat kinyújtani, faháncscsal kötözgetni, mig azok cső alakúvá nem válnak. Gyermekeiket pedig mint valami pipaszárból, vállukon keresztül szoptatják. A néger nők mellüket egy kendővel lefelé szorítják, ugy hogy az mint valami bőrzsák majd térdükig lelóg. Északon az eszkimó nőknek igen kifejlődött mellük van, mig az észteknél hiányzik a mell minden ápolása.

A 17-ik században a spanyol nőknél a mell kifejlődésének meggátlása kapott átalános lábra, ugy hogy mellükön valóságos üreg keletkezett éa ebbeli szépségükre oly büszkék voltak, hogy fedetlen mellel jártak az utczákon és nyilvános helyeken is. Az a természetellenes szokás, hogy a nők állatokkal .szoptatnak, igen el van terjedve a vad népeknél. Az ősnépek között az ausztráliaiaknál Polynesiában, Dél-Amerika több indián törzsénél és Ázsia néhány népénél honos. Ezek fiatal kutyákat és majmokat nevelnek föl mellükön. Dél-Amerikában megesik, hogy egy anya gyermekét és majmát egyaránt gyengéd szeretetében részesiti.

A vad népek leginkább azért szoptatnak különféle állatokat, hogy tejüket sokáig megtartsák és mindennapi eset, hogy ha a család megszaporodik az öreg anya veszi át az idősebb gyermekek szoptatását s gyakran nagy kamaszokat lehet látni amint nagyanyjukat állva szopják. A kamcsadálok fiatal medvéket szoptatnak. De legelső marad e tekintetben mindig a kutya — a vad ugy mint a művelt népek e fogadott gyermeke. A régi római nők is kutyákat szoptattak és dr. Dieruf még napjainkban is látta ezen szokást Nápolyban.

Amely népeknél a mellbimbok igen kicsinyek és ahol a nők fűzik magukat, ott a gyermekhalálozás roppant mérvben el van terjedve. Érdekes volna kimutatni, hogy hány nő van, különösen a városokban, ki mellének meggátolt kifejlődése folytán képtelen csecsemőjét táplálni és mily nagy veszteséget szenvedünk ez által évenként a népesség számában. K.

 

 

B. L. A többférjüség történetéhez. 1866. 435.

Az emberi nem különböző szokásai közt egy sem kelti fel csodálkozásunkat oly mértékben, mint a többférjüség. Sok család létezik, melyek jelentékeny és ősrégi polgárisultságuk állapotában boldogoknak érzik magukat a többférjüségben. Minél érthetetlenebb ez a természetvizsgáló előtt, annál szivesebben kell fogadnunk annak felvilágosítására nézve azt, miről a Novara osztrák fregát földkörüli utazását leiró mü (1-ső kötete 293-dik lapján) e tekintetben tudósít minket, hol a paradicsomi Ceylon kókusz-ültetvényeiről szól.

Ki egy kókuszpálmát vagy gyümölcsfát ültet, irja a nevezett mü, ájtatos, Buddha istenségnek tetsző müvet cselekszik. Gyermekszületés, vagy más ünnepélyes alkalomkor mindig néhány csiraképes kókuszpálmát ültetnek el, és igy a kókuszpálmák igen fontos részét képezik a család vagyonának. Az atya mint örökös vagyont osztja el azokat gyermekeik között. Nemcsak hogy minden pálmának saját tulajdonosa van, hanem néha több család szedi és fogyasztja egyes fa termését.

Ez a jelenség csudálatos következményeket szült a benszülött lakosság társadalmi viszonyaira . A növekedő szegénység és szüksége annak, hogy a tulajdon nagyobb mértékű eldarabolása megakadályoztassék, azon természetellenes gondolatra vezette a bennszülötteket, hogy egy család fivérei együtt egy nőt vegyenek feleségül. Azon körülmény, hogy Ceylonon egy egész tizedrésszel több férfi van, mint nő, még gyorsabban terjesztette ezen szokást, és a többférjüség mint kívánt segédeszköz tűnt fel a nők hiányában. Némelyik nőnek 3, 4, sőt még 7 férje is van. Mindazon gyermekek, kik ilyen házasságból származnak, egyenlő jogokkal bírnak, és törvényesen elismert örököseik a különböző atyáknak. Még az angol hatóságok is kénytelenek ezen szokást elismerni, és a szerint ítélni és szolgáltatni igazságot; éspedig annál inkább, minthogy ez a szokás főleg a sziget belsejében fennáll.

A többférjüség intézménye az indiai kontinens különböző népfajai közt is emlékezet előtti idők óta fennáll és átalánosan el van terjedve. Eredetét a lakosoknak főnökeik és királyaik iránti alattvalói viszonyából származtatják. Kötelességükké lévén tévc,hogy ezek földjeit is műveljék és őket utazásaikban kisérjék, saját földjeiket és vetéseiket az által hitték megvédeni, hogy feleségeiket és vagyonukat megosztották testvéreikkel és közelebbi rokonaikkal.

 

*  *  *

 

A többférjűség, vagy poliandria, az a családi forma, amelyben egy nőnek egyidejűleg több férje van. Elfogadott volt egykor a bretonoknál, a Kanári-szigetek őslakóinál, egyes indián törzsekben, valamint Indiában, Nepálban, Tibetben és Új-Zélandon. Okai lehettek, hogy az adott társadalmon belül kevés volt a nők lélekszáma, vagy, hogy egy férfi nem tudott eltartani egy családot. Általában a férjek testvérek voltak, és a maguk között fennálló hierarchiának megfelelően élhettek jogaikkal a feleség felé, az első férj domináns helyzetet élvezett. google.

 

 

UTAZÁS

 

 

AZ OROSZ TRÓNÖRÖKÖS KELETI UTAZÁSA,1884. 3. 41.

A díszmunk, melyet Uchtomsky herczeg, az ismert orosz költő írt az orosz trónörökös keleti utazásáról most jelenik meg füzetekben egyszerre orosz, német és franczia nyelven, német nyelven a híres lipcsei Brockhaus czégnél

Az egyik kép pusztán az utazásra vonatkozik s azt a jelenetet ábrázolja, midőn az orosz trónörökös Kairóba megérkezése napján (1890 nov. 23-án) a főváros több más nevezetes épületei között a nílusi nagy hidat is megszemléli. A Kairóban tartózkodó tekintélyesebb oroszországi alattvalók az egyiptomi hatóságokkal egyetértve, mindezt éjjeli kivilágításban mutatták be. A híd vasszerkezetét sok száz bengáli láng világította meg, kék és fehér színekkel, s ezenkívül a hid följáratánál levő két hatalmas oroszlán mellett s magán a hidon fáklyákat tartó arabok állottak, kiknek öltözete költői összhangzatban volt a mesterséges világítással, a pálmafákkal és a szeszélyesen elrendezett épületekkel.

Az ezer-egy éjszaka tarka fényének hatása alatt mi európaiak ragyogó szépnek képzeljük a keletet; s így az arabok legnaIgyobb városa, Kairó is századok óta mesés hirű előttünk. De már igen sok ebben a nagy városban az európai jelleg; a keleti vonások között nagyon szemsértő a hires piszok; hanem így éjjeli világításban, elmosódnak a kellemetlen részletek, még idegenebnek látszik szokatlan öltözete, a sok sötét, hosszú szakállas arcz és a nők burkolt feje. Nappal a kirakatok, a kupolák ragadják meg az utazók figyelmét; az utczai életből a lármásabb kengyelfutók, szamárhajcsárok térítik el gondolatainkat a komoly, esendes arabtól. Éjjel az égboltozat alatt uralkodó csendben maga a város is komolyabbnak tűnik fel, de képe egyúttal bizarabb, hasonlóbb a híres ezer-egy éjszaka képeihez.

Nem ily érdekes, de sokkal tanulságosabb a másik kép, mely a távolabbi keletnek egyik nagy városából, Bombayből, mutat be egy csapat alakot a benszülöttek közül. Bombay Kelet-Indiának Kalkutta után legnagyobb, közel egy milliónyi lakosságú városa, ahol a bennszülöttek is igen nagy számmal találhatók, sőt valósággal nagyobb arányban, mint Kairóban, hol minden lépten-nyomon lehet az utczán európai embert találni; bár a bennszülöttek uri osztályának férfi tagjai is európai öltözetet szoktak viselni.

Bombay benszülöttei nem egyöntetü jellegűek, amintbogy Kelet-Indiának közel 300 millió lakosa között sok az egymástól nagyon különböző törzs, kik arczvonásokban, öltözetben és szokásokban nagyon változatosak. A sovány.magas termetű arabs, barna  turbánjával, a karcsú hindu vörös fejdiszével és homlokán a kasztjelvénnyel, a szép, elpuhult perzsák, a sötétbőrrü malájok, a tekintélyes külsejű napimádók karimátlan, hengeralakú kalappal és sötét felöltővel, az ind parasztnők fejükön piszkos kosaraikat hordva, de nyakuk, bokájuk, sőt orruk is csillogó ékszerekkel megrakva, továbbá az első pillanatra felismerhető négerek, khinaiak már magukban véve is nagy változatosságot mutatnak.

De még tarkább a kép, ha a bennszülött lakosságnak különböző foglalkozásuk szerinti csoportosulását is megszemléljük, mert mindeniknek más a typusa s más az öltözete. A vízhordó (bhisti) hajlott fővel jár a tömeg között; áhítatosan lépdel a szent helyekre vándorló mohamedán; vidáman futkos az arany-sárgás fürtű ficzkó, nyakán kék olvasóval; a kereskedők, házalók és mesteremberek foglalkozása első pillanatra fölismerhető.

A valláskülönbség és a népesség nagyobb részében fenálló szigorú kasztrendszer nagyon kifejlesztette az egyéniségeket, s azért nagyon tarka az utczai élet. Hozzájárul még mindehhez a hatalmas kikötőváros rendkívüli mozgalmas volta, a sok különféle fogat, lóvasút, az óriási magas házak tarka homlokzattal, czifra erkélyekkel és oszlopokkal. Igen eredeti ebben a városban a benszülöttek arisztokrá-cziája is. Ily névvel lehet illetni a sokszor emlegetett napimádó párzikat, kik arról hiresültek el nálunk, hogy halottaikat sajátságos alakú tornyokban («a hallgatás tornya*) vadkeselyük eledeléül teszik ki, de a kik itt Bombayban, s csakis itt, a legelőkelőbb kereskedők, nagyobb részük többszörös milliomos, és ezért, meg mivel nagy jótékonyságot is gyakorolnak, igen kimagaslanak a benszülöttek közül, s maguk az ország urai, az angolok is megbecsülik őket. Látható e két képből is, hogy az orosz trónörökös utazásairól szóló díszmunka, melyben mintegy másfél ezer rajz van, mily nagy kincses tárháza Ázsia ismeretének. Valóban kevés diszmü jelent meg eddig, mely ily értékes ismereti kincseket tartalmazna.

 

 

 

 

ALMÁSY GYÖRGY UTAZÁSA BELSŐ-ÁZSIÁBAN. 1904. 3. 35.

Egész csendben, szerényen, feltűnés nélkül, de annál nagyobb lelkesedéssel indult Ázsiába a magyar geográfiának ez a legújabb kitűnősége. Jól fölszerelt expedicziót szervezett, magával vitte dr. Stunimer zoológust is. Mondhatjuk, begy mindent észlelt, a mi útjába akadt; első sorban zoológiai megfigyeléseket tett, de azonkívül nagyon becsesek néprajzi és geográfiai feljegyzései is.

Oroszországon, a Kaspi tavon keresztül jutott Almásy a turáni alföldre, túl a Kaspi tavon s eme területet átszelte az új vasúton, a mely egész Tas-kentig szállítja az utasokat; Taskentből postakocsikkal utaztak Vjemyibe, Belső-Ázsia egyik legfontosabb helyére, a melyet az oroszok ügyes és hatalmasan fejlődő ázsiai gyarmatosítása teremtett. Itt a «Hét folyó» tartományában volt az expediczió tanulmányainak igazi szintere. Először az Ili folyó völgyét járták be, vadászgatva, bogarászva, de azt hiszem, geofizikai megfigyelései a sivatag peremének szerkezetét illetőleg talán még zoológiai eredményeinél is fontosabbak. Azutáni a Tien-san hófedte bérczei közé hatolt be — most már egyedfii, meri Stuninier az [sszik-kul tó partiam maradt. Leírásainak kitűnő voltáról tesz tanúságot az, hogy az utazásáról írt vaskos kötet elolvasása után az ember önkénytelenül is felsóhajt: jaj, de gyönyörű szép vidék lehet az. A Tien-san Ázsiának egyik legnagyobb hegysége.

Legmagasabb csúcsa, a Khan-Tengri, 7000 méter magasságig emelkedik s a hegyóriás széles hátáról rengeteg jégárak indulnak le az alig járható, javarészben még ismeretlen völgyek felé. I'e egyébként is a hegység hatalmas hegylanczai között a mi Magas-Tál ránkhoz hasonló nagyságú hegyeknek talán még nevük sincs. A hóba takart hogylánczok között sajátságos magas földek terülnék el, a melyeket a folyók össze-vissza szabdaltak, mély szakadék völgyekkel Ezeket a magas földeket nevezik az ott lakó torok (kirgiz) népek iszirt»-eknek, a mely szót szerző «szyrt»-nek ír, hogy figyelmeztesse az olvasót, arra, hogy ezt a szót nem úgy kell olvasni, mint a magva r (szirt) szót. ami egészen mást jelent, hanem az  kissé rövid ü-nek hangzik. Ezeken a «szyrt»-eken járt a lelkes utazó kőszáli vadra és vad-juhokra vadászva, kegyetlen hidegben, a ritka levegő kellemetlen hatásának kitéve. Teljesen kirgiz módra élt, de nagy látókörű természetvizsgáló módjára gondolkozott. Csak a beköszöntő tél, a sűrű havazás, a mit egyik képünkön is lehet látni, kergette le a fáradhatatlan katatót ezekről a kietlen, ember-lakatlan pusztaságokról s késő őszszel tért vissza hazájába, dúsan megrakodva eredményekkel. Hihetetlen mennyiségű zoológiai gyűjtése még feldolgozásra vár.

Utazásának élményeit tekintélyes vastagságú könyvben adta ki a Természettudományi Társulat. Dicséretére válik a társulatnak ez a kötet telve szebbnél szebb képekkel és táblákkal, amelyek Koszkol Jenő rajzművészünk ügyességét is dicsérik.

Utazásának élményei is érdekesek, mert az utazónak sok nehézséggel kellett megküzdenie. Megtámadták őt a kirgizek, sőt betegség is elővette éppen a legelhagyatottabb szirteken. Leírásai humorosak, majd mély érzésről tanúskodnak; s nem marad  a szerző a száraz leírások keretében. Gondolatai  elcsaponganak érdekes összehasonlítások, visszaemlékezések révén olyan gondolatvilágba is. ahova szjvesen követi őt mindenki, aki szereti a természelet s szeret gondolkozni.

A tudományos fejtegetések megbírálása nem ide tartozik. Ha van itt-amott egy-egy tévedés, az elhomályosodik a műnek azon nagy érdeme mellett, hogy úgy a belsőázsiai pusztaságokat, mint a Tien-san hegyóriásait, úgy az odavaló népet, különösen a kirgizeket, mint az állatvilágot annyira vonzóan és olyan tökéletesen irja le, hogy erre méltán büszke lehet a magyar geográfiai irodalom. Cliolnoky Jenő.

 

 

 

FÜGGELÉK

 

 

 

ANTIKVÁRIUM

Vasárnapi Újság 1864 II. félév bekötött fél évfolyama,

20. század második felében készült, egyszerű, könyvkötői vászonkötésben. Az első és utolsó néhány lap kopott, a közbülsők szépek.

Az űrlap teteje

Most: 19 990 Ft

Szerk: Nagy Miklós: Vasárnapi Ujság 1897.  teljes évfolyam összes példány

105 000.- Ft.