JAPÁN                 SZEMÉLYEK       VAY PÉTER HÁZA                                                             

 

JAPÁN       VÁROSAI             NÉPE                  A NŐKR

h14–106.  Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők.

 

2019.   07. 03. – 07. 23. 

 

Tartalom

 

BEVEZETÉS

 

VÁROSOK

 

Képek Japánból. (Jeddo főváros.) 1859. 14. 182

AZ 1755-IKI LISZABONI FÖLDRENGÉS. 1895. 20. 319.

A LISSZABONI KIRALYGYILKOSSÁG. 1908. 06. 101. (címlap)

Dr. Mészáros Gyula: AZ ALBÁN FŐVÁROS. 1913. 788.

Szőllősi Zsigmond : A KÜLÖNÖS VÁROS. (Bukarest) 1917. 4. 60.

Sámi Lajos. Az uj „oláh királyság" fővárosai. 1877. 28. 438.

 

ORSZÁGOK

 

REMÉNYI FERENC: KÉPEK JAPÁNBÓL. IV. 1895. 355.

E. B. :Az angol-afghán háború előestéjén. 1878. 47. 743.

SAN MARINO KÖZTÁRSASÁG JUBILEUMA. 1901. 37. 595.

 

SZEMÉLYEK

 

S. L.: A japánok fegyverei. A hős Yashitzone.1869. 241.

Dr. Á-k-y.  Nagaoka japán herczeg. 1878. 46. 734.

A JAPÁN HADERŐ FŐVEZÉREI. 1904. 9. 142

Törs K. Hangverseny a japán udvarnál. 1870. 64.

Dr. Papp Károly. KÉT JAPÁN GEOLÓGUS. 1904. 8. 123.

 

UTAZÁS

 

Katalin czárnő utazása. 1854. 257.

GRÓF VAY PETER: AZ ÉN NIPPON HÁZAM. 1911. 52. 1048.

 

 

FÜGGELÉK

 

Idézettség

DR. SATO NORIKO

Diplomaterv 2010. japantanszek.hu

 

 

BEVEZETÉS

 

Többen írtak Japánról soroztot, pl.: Reményi Ferenc sorhajó hadnagy (kettőt: Képek a felkelő nap országából és Képek Japánból) , Szuk Géza. A sorozatok írásait részben már közöltük, illetve a hiányzókat fogjuk. Részletek Galambos on-line repertóriumában találhatók.

A különös városnak az a különlegessége, hogy politikai töltésű. KÉPEK JAPÁNBÓL. IV c. fejezetben részletes leírását kapjuk  a „pálcikás” étkezésnek. GRÓF VAY PETER: AZ ÉN NIPPON HÁZAM c. fejezete a japán kertnek az európaitól való alapvetö eltérését mutatja be.

 

 

VÁROSOK

 

 

Képek Japánból. (Jeddo főváros.) 1859. 14. 182.

Japán a legutóbbi időkig ismeretlen volt az európaiak előtt, még a hollandok is, a nekik nyitott kikötőkből legfeljebb egy mérföldnyire hatoltak befelé a partokon. Legújabban azonban lord Elgin a fővárosban Jeddoban fölkereste a császárt, s ott kereskedelmi szerződést eszközölt ki, melynél fogva az európaiaknak Jeddoban még a lakás is meg van engedve.

Jeddo Japán Musasi tartományában fekszik, kiterjedése 20 angol mérföld s 1,5—2 millió lakossal bír. A világ legszebb városai közé tartozik, páratlan kies vidékével; széles, világos utczái többnyire derékszögben metszik egymást. A vár a város közepén, egy halmon fekszik. Sánczok, árkok veszik körül s 12 angol mérföldnél nagyobb kiterjedésű. Három, fal által elválasztott részből áll. Az elsőben a császár férfi rokonai, a másodikban az ország hűbéres fejedelmei, kik minden évben hat hónapot Jeddoban tartoznak tölteni, a harmadik, vagyis legbelsőbb osztályban maga a császár lakik, kit előbb Kubo, most pedig Tycoon néven neveznek. A fejdelmek és nemesek palotái igen terjedelmesek s néhol 120 láb szélességű utczákat is képeznek, melyek a legjobb karban tartatnak fenn. A birtokosok magánlakását fákkal, virágokkal beültetett udvar veszi körül, melynek négy oldalát a szolgaszemélyzet lakja. Az istállók s egyéb gazdasági épületek képezik a melléképületeket. Az udvarba vezető kapu igen csinos tömör fafaragvány, bevonva a legfinomabb fénymázzal.

Jeddo vidéke lakóinak házait mindenütt nyirott eleven sövény és karózat köríti. A ház, mint lakói is, tiszta. Minden falunak van fürdőháza, hol férfi, nő, vegyest fürdik. A mező igen jó állapotnak örvend. Mindenütt van theaház, mint Európában kávéház, hol fiatal szép leányok szolgálnak fel, kik szép szemöldjeik és fehér foguk által tűnnek ki. Japánban az is egy megkülönböztető jel, hogy az asszonyok szemöldJeiket leborotválják s fogaikat feketére festik; ellenben a leányok szép fehér fogakkal s szemölddel bírnak

 

 

Képek Japánból: Jeddo.

 

Japán majdnem teljesen ellentéte Kinának; itt minden a régiben tesped, ott ellenben a haladás ösvénye tűnik elé.A széles utczák középen kikövezvék; az ablakokat csinos szövetű gyékényfüggönyök takarják, gyékény teriti be a padozatot is. Minden házhoz kis kert is tartozik. A tisztaság a japánok fő jellemvonása. A japán igen tudvágyó s kész a jobb újjal azonnal fölcserélni a roszabb régit. Nangasakiban már gépeket kovácsolnak vasutak s gőzkocsik számára.

Bennszülött gépészek s kapitányok vezetik a japán hadihajókat, melyek közt mar két gőzös is van. A villanytávirót, melynek készítését az amerikaiaktól tanulták, már kezelni képesek. Készitnek légmérőt, hőmérőt, szögmérőt stb. Táv- és górcsöveik igen jók és olcsók. Az üveget nemrégtől ismerik, sőt az ablakokra máig is ritkán használják. Már van egy hutájuk, mely az európainak semmiben sem igen engedő készítményt állit elő. Az ország belsejében egy rövid vasutat is készítettek.

A japánok közűl sok beszél hollandul, néhány angolul is. Igen tamúlékonyak. Ha fólvesszük, hogy csak három év óta állnak csak közlekedésben az idegenekkel, ugy előrehaladásukat lehetetlen nem csudálni

A japán kétségkívül legelevenebb néptörzs a mongol faj közt, s ha kormánya az idegenekkel sokoldalulag megindult közlekedését nem akadályozza, akkor a vasutak, gőzhazók, távirók stb. tényezői a haladásnak, csakhamar meghonosulnak e nagy kiterjedésű országban. A keresztyénség is hódító utat tör oda magának, ha az angolok s amerikaiak eszélyesen járnak el; mert itt a fegyver és erőszak nagyobb ellenállásra találna, mint a lomha kínai népnél, miután Japán életképes, erős ország, mely ha benne a polgárisodás meghonosulhat, igen tekintélyes állást foglal el.

 

 

 

AZ 1755-IKI LISZABONI FÖLDRENGÉS. 1895. 20. 319.

Sok kárt és nagy rémületet okoztak a közelebbi földrengések, melyek főkép Laibach várost sújtották; mindez azonban aránylag csekélységnek mondható ahhoz a szörnyű veszedelemhez képest, a mely Liszabont, Portugallia fővárosát 1755. évi november 1-én érte.

A mondott nap rendkívül szépen derült fel Liszabonra, mely akkor Európa egyik legszebb •és leggazdagabb városa volt. Az égbolton egyetlen felhőcske sem mutatkozott; a levegő kellemes, «nyhe volt, s a teljes fényében ragyogó nap sugarait csillogva verték vissza a tenger szelíden locsogó hullámai.

A mint a reggeli templomba-menés ideje elérkezett, a vallásos lakosság nagy része, ünnepi ruhába öltözve, vidáman, sűrű tömegekben sietett a nagyszámú templomok felé, a melyek csakhamar meg is teltek ájtatoskodó hívőkkel.

Kilencz óra tájban egyszerre csak az a rendkívüli dolog történt hogy az addig csöndes tenger hirtelen elkezdett háborogni, majd rá egy pillanat múlva iszonyú szélvész kerekedett. A hajókon levők még magukhoz sem tértek meglepetésükből, midőn egy roppant erős, majd egy gyengébb földrengés reszkettette meg a szárazföldet is.

A népség halálra rémülve tolongott volna ki az utczákra, de egy újabb lökés következett, mely kártyavárként ontotta halomra a legszilárdabb épületeket is. Egyetlen perez alatt egész útezaaorok váltak romhalmazzá, s az ájtatosko-<lók is majd mind bent vesztek a templomokban. Csak a franciskánusok templomában több mint 160 szerzetest agyonnyomtak a leomló falak.

A kik az utczákra kimenekülhettek, azoknak nagy részét is eltemették a mindenfelől összedűlő épületek romjai.

De azok sem jártak jobban, a kik a tágas kikötő felé menekültek, mert a part egyszer csak hirtelen clsülyedt s magával ragadta a városon áthaladó Tajó folyó hullámaiba a menekülők ezreit, sőt a hajók is mind áldozatul estek; ezeket is lesodorta magával az irtózatos örvény.

A Tajó folyam, mely a földrengés kezdetén hirtelen megapadt, most egyszerre rohamosan kezdett áradni s féktelen hullámaival elsöpörte a város alacsonyabb fekvésű részeit.

Mindenki azt hitte, hogy itt a világ vége, s a még megmaradt papok általános bűnbocsánatot hirdettek a rémültében egészen megháborult népségnek. A szörnyű veszedelmet fokozta, hogy tűz is ütött ki, mely rendkívül gyorsan terjedvén, mindazt elpusztította, a mit a földrengés meg vizáradás megkímélt.

Tiz óra tájban, valamint délután három orakor, megint egy-egy hatalmas földrengés következett, ujabb meg újabb pusztulást okozva a szerencsétlen városnak még fennálló részeiben.

A pápai követ, ki ekkor ott jelen volt, egy ma is meglevő levelében azt irta a lakosság magaviseletéről, hogy a megmaradtak épen úgy támolyogtak az útezákon, mint a részeg ember, sokan pedig ébren alvóknak látszottak.

A földrengés bekövetkeztekor a királyi család kocsikba ült s vágtatva menekedett ki a városból; azonban az újabb rengések miatt a kisérő szolgák annyira elvesztették bátorságukat s úgy erőt vett rajtuk az önfentartási ösztön, hogy elvagdalván a lovak szerszámait, a lovakon szanaszét elnyargaltak, a királyi családot pedig magára hagyták. Az elébb említett pápai követ akadt rá a királyi családra, a mint az, egy félórányira a városon kívül, teljesen magára hagyatva s kétségbeesve ott ült az útfélen a kocsikban.

Szinte hihetetlennek látszik, de mégis ugy van, hogy ezeket a borzasztó pereseket is felhasználták némely gonosztevők, különösen a fegyházból kimenekült rablók, hogy szokott mesterségüket folytathassák. Nem volt elég, hogy maguk is gyújtogattak, hanem hogy annál kényelmesebben rabolhassanak, azt a hirt terjesztették el, hogy a király most már az egész várost el akarja pusztíttatni s e czélból a város közepén fekvő királyi kastélyban óriási mennyiségű lőport helyeztetett el.

Ez a hír hitelre talált, s a kik még eddig beül maradtak is a városban, most sietve menekültek mindenfelé, a gonosztevők pedig egész kényelmesen fosztogathattak városszerte. S magát a pénzverő-házat is, melyben több milló érte kii arany volt felhalmozva, csak egy altiszt ügyességének sikerült a kiraboltatástól megmentem. a kit később ezen érdemeért marquisi rangra emeltek.

A mi az ezen földrengés által elpusztított emberek számát illeti, arra nézve az adatok nagyon eltérnek egymástól; legvalószínűbb az a föltevés, hogy ez alkalommal legalább is 60,000 ember veszítette életét.

 

 

 

A LISSZABONI KIRALYGYILKOSSÁG. 1908. 06. 101. (címlap)

A királyok élete, kivált ha nincs meg az egyedüli nyomatékos biztosítéka: a népek .szeretete és megelégedettsége, ma sem sokkal biztosabb, mint a középkorban volt. Jobban tudják őket őrizni a mai világban, — de a merénylők is jobban tudnak gyilkolni, tökéletesebbek az eszközeik s a vakmerőségük is mintha nagyobb volna. Meg kell borzadnunk, ha végiggondoljuk, hogy csak a legutóbbi negyedszázad óta is mennyi államfő életét oltotta ki gyilkos tőr vagy golyó. A lisszaboni királygyilkosság pedig ezek közt is kitűnik borzalmasságával, — csak Sándor szerb király kegyetlen megöletése fogható hozzája. Lisszabonban is, ép úgy, mint Belgrádban, az egész királyi családot akarták kiirtani s csak véletlenség hogy a királyné és kisebbik fia életben maradt.

A gyilkosság végrehajtásának körülményei jellemzik a déli latin népfajok lelkében élő degenerált feszültséget, a mely a politikai szélsőségek, az anarchia felé ragadja őket, a melynél fogva a bomba, tőr ós revolver a politikai kérdések megoldó eszközévé válik. Politikai elégedetlenségek másutt is vannak, mégsem oly sűrű a politikai merénylet sehol, mint a déli latin államokban. Nemcsak hogy olasz ölte meg Umbertót, spanyolok kísérlettek meg merényleteket a üatal Alfonzó király ellen, hanem Carnot elnök és Erzsébet királyné gyilkosa is olasz volt.

S éppen azért, mert ilyen beteges vonások élnek népeik lelkében, kétszeresen veszedelmes a dél-európai államokban a nép ellenére uralkodni. Összeütközések a parlamentek és az uralkodók között esnek másutt is, de ezek előbb-utóbb elintéződnek békésen, — Carlos király életével fizette meg törvénytelen és alkotmányellenes uralmát. Egy évtizedes viszálynak volt a vége ez a véres jelenet; hogy a viszálynak rósz vége lesz, azt sejtette mindenki, Edvárd angol király már rég figyelmeztette is Carlost uralkodási módja végzetességére s hogy e komoly figyelmeztetésnek sem volt foganatja, abból látni, mennyire nem ismerte a vidám, élvvágyó király a maga népét és politikájának ráomló következményeit.

A viszály magva a portugál pénzügyek ziláltsága volt. Már évekkel ezelőtt annyira jutott az ország, hogy a kormány nem volt képes az államadósságok kamatjait fizetni s a helyzet azóta sem orvoslódott. Ily körülmények közt kétszeres hiba volt a király részéről, hogy udvartartása költségeit nemcsak, hogy nem szorította meg, hanem folyton fokozta. A tengerentúli gyarmatok legnagyobb részének elvesztésével úgyis elszegényedett nép nem birta a terheket viselni, melyeket a király költekezése reárótt s a melyekhez még hozzájárult a parlament korrupcziója s az állami adminisz-tráczió költségeinek mértéktelen emelkedése is. Olyan országban, a hol erős a republikánus párt s ezenfelül a nép egy részére támaszkodó trónkövetelő is folytonos aggodalmat okoz, sokszorozott uralkodói bölcseséggel lehet csak ilyen viszonyok között is megállani. Car-losban ez a bölcseség nem volt meg, újabb meg újabb pénzkövetelésekkel állott a nép elé s mikor az alkotmányos érzületű államférfiak közt nem talált ízlésének megfelelő minisztereket, a kik kívánságait szó nélkül teljesítsék, inkább felfüggesztette az alkotmányt s törvénytelen kormánynyal, parlament nélkül uralkodott, semhogy megszorította volna a maga és családja igényeit. Az egyenetlenség a király és parlament között úgyis már régi volt, Carlos elődei alatt is megtörtént több ízben, hogy megakadt a törvényhozás gépezete s a kormány rendeleti úton hozott törvényeket. Ez a példa csábította talán a szerencsétlen Carlost, a ki aztán teljesen rábízta magát törvénytelen miniszterelnökére, Francóra s csakhamar olyan uralom kezdődött, a melynek párja a modern Európában csak az orosz desz-potizmusban van.

Feltűnhetett mindenkinek, hoav a Lisszabonból érkező első forradalmi híres után egyszerre elcsöndesedett minden, alig érkezett egykét hír s az is békés állapotokról igyekezett beszámolni. Felületes szemlélő el is hihette, hogy Portugalliában béke van, de a ki a dolgok természetét ismeri, tudhatta, hogy ez a csönd mesterséges, hogy csak azért nem hallatszik a kis ibériai államból a lárma, mert elzárták a hangvezető csatornáit. A parlament szét volt kergetve, a sajtószabadság elfojtva, posta, távírda szigorú felügyelet alatt állott, hogy ki ne hallassék a világba a készülődő forradalom viharjósló moraja. A külföldi hírlapok tudósítóit, ha kényelmetlenek voltak, egyszerűen eltávolították az országból. A ki-rálygyilkosság vakító világosságánál most egyszerre kiderül, hogy a hivatalos békehírek mennyire nem voltak igazak. Meglehet, hogy Carlos halála egy véres forradalomnak, ezernyi emberélet elpusztulásának vette elejét, de az sem lehetetlen ma még, hogy kiinduló pontja egy majdan kitörendő forradalomnak.

Carlos király családját különben közeli rokonság fűzi a mi uralkodó családunkhoz. A király maga a Kóburgok nemzetségéből való s másod-unokaöcscse Fülöp kóburgi herczeg-nek, a legnagyobb magyar földbirtokosok egyikének. Nagyapja H. Ferdinánd király, a ki a braganzai házból való n. Mária királynővel kötött házassága útján jutott a portugall trónra, fia volt annak a Ferdinánd kóburgi herczeg-nek, a ki elvette az utolsó Koháry herczegnőt s ezzel a Kóburgok kezére juttatta az ősi Ko-háry-vagyont. Ennek a Ferdinánd herczegnek második fia Ágost, Kóburg Fülöp apja. Carlos király neje, Amália királyné pedig nővére Fülöp orleánsi herczegnek, Mária Dorothea fő-herczegnő, a boldogult József főherczeg legidősebb leánya férjének. Amália királyné ismerős Budapesten is, 1896-ban, fivére lakodalmakor járt itt s szeretetreméltóságával nagyon lekötelezte azokat, a kik akkor környezetében voltak.

 

 

 

Dr. Mészáros Gyula: AZ ALBÁN FŐVÁROS. 1913. 788.

Javában szóltak még az ostromló ágyúk Szkutari alatt, és Durazzo egész vidéke a szerbek kezében volt már, a mikor az elmúlt esztendő telén, november 28-án Albánia kikiáltotta függetlenségét. Ezeken kivül már csak egyetlen városa volt ennek 'az újszülött balkáni országnak, a mely valamiképen a tenger révén közel volt Európához, és a hol az ideiglenes kormány ideiglenesen elhelyezkedett. Ez a város Valona volt Dél-Albániában, a mely ettől a naptól kezdve büszke fővárosi rangra lépett.

Ez a rögtönzött, kényszerű kinevezés azonban nem változtatott rajta semmit, maradt az egész hely annak, a mi azelőtt volt, elhanyagolt balkáni kisvárosnak. A mikor a hajó horgonyt vet Valona előtt a kikötő nyílt vizében, s az albán csónakosok rozoga bárkán kiteszik az utast az izzó homokos tengerpartra, csodálkozással néz körül az ember azon az egynehány kopott-vert sárga házon, a mely közvetlenül a viz szélén fogadja, s a melyet vámhivatalnak, majd meg miniszterelnökségi palotának neveznek. A város maga még nem látszik ide. Jó félórányira van messze bent az olajfáskertek mögött. Valonát talán mindenki érdekesnek és bizarrnak látja, a ki idáig nem volt még sem a Balkánon, sem messzebb Napkeleten. Különben színtelen, elhanyagolt szegényes fészek, semmivel sem különb, mint a többi keleti kisváros. Zeg-zúgos szűk utczák, alacsony, piszkos házak, és az utczákon lomha járású, rongyokba öltözött fehórsipkás emberek. A kontúrok mindenesetre nagyon festőiek. Sugár cziprusfák közül kiemelkedő néhány dsámi-kupola, mellette mindmegannyi hófehér mináre, olajfalombok alól kitekintő apró cserepes házak, s a háttérben magasba szökkenő vad albán hegyek. Az utczán fegyveres, mar-czonaképü emberek járnak, a sűrű ablakrácsok mögött a képzelet Kelet szépségeit sejti, az apró kertekből kihajlik a mirtusz meg a babórfa ága, s minderre onnan fölülről a forró déli nap vakitó fehér sugara ömlik. Izzón megvilágított, éles, sötét árnyékú képek.

S ez alatt a déli ragyogás alatt a fatális keleti élet mozdulatlansága tesped. Semmiről sem lehet ráismerni arra, hogy ez a város egy ország fővárosa. Az előkelő Vlorák és Virjonok egy-két hatalmas konakján kivül alig van Valonában néhány félig európai értelemben vett lakható épület. Szállóról szó sincs, úgy, hogy az érkező idegen csak valamelyik albán ismerősének a vendégbarátságára van utalva, természetesen ha van neki albán ismerőse. A főutczája egy rövid, keskeny sikátor, van benne három-négy félig-meddig tűrhető épület, egy kevésbbé tiszta kávéház, és ezzel jóformán vége is van a Nyugatról importált kultúrának, mert a mi ezen az egyetlen egy utczán kivül esik, az már a legsötétebb Napkelet

Ha végigjárjuk a várost, nem nagyon sokat találunk benne abból, a mit a török uralom itt hagyott emlékül. Egy-két kisebbfajta középület,

hivatal, melyet a kormány épített, néhány félig kopott török katonai egyenruha a czirkáló albán csendőrön, meg egy csomó török jelzésű Mauser-puska, melyet most városi czivis, szamárhajcsár és birkapásztor egyaránt czipeL Néhol meglátszik még az épület falán a lekapart félhold és csillag helye, mint a török uralom egyik legutolsó bús emléke az Adria mellett. Más alig maradt.

De viszont az európai kultúrának sincs még valami sok nyoma idelenn. Hacsak nem vesz-szük Európa képviselőjének azt a néhány szekéroldalra való silány gyári portékát, a mely ott éktelenkedik a valonai bazár boltjaiban. Ez azonban inkább szomorú, mint szemnek jóleső látvány. Kipusztult ezekből a sötét bazári boltokból a remekbevaló hires albán filigrán-munka, a fegyverkovácsolás, a szebbnél-szebb skófium-vaarás, meg sok egyéb régi eredeti kis ipar, házi ipar és mindennek a helyét elfoglhlta az a sok hitvány gyári csecse-becse, durva hamisítvány, olaszországi üveg- és cserépholmi, anilinfestékes keszkenő, meg bádog limlom. Ez itt az európai kultúra. Megölte a régi ipart és művészetet, a mely szép volt és jó volt, s helyébe idehozta a nyugati gyárak söpredékét, a mely Európában már senkinek sem kell. Sőt mindezt kizárólag csak a keleti bazárok számára gyártják.

Külsőségekben nem igen látszik még itt a Nyugat hatása. Talán még inkább valami benső, szellemi fejlődés csiráit érzi az ember. Ha nem is fejlődés még, de legalább általánosan érzett vágy a fejlődés iránt. Albániában művelt és műveletlen ember egyaránt érzi annak a szükségét, hogy haladni, lehetőleg minél rohamosabban haladni kell ennek az országnak és maroknyi népének, mert különben nagyon hamar prédájául eshetik valamelyik szomszédjának, szerbnek vagy görögnek. A köznép ugyan meglehetősen tájékozatlan és nem sok fogalma van a nyugati műveltség mibenlétéről. Elmaradottság dolgában egyáltalán véve Albánia a legsötétebb pontja egész Európának. Az erkölcsök nyersek, az iskolázás gyenge, a rendet és a biztonságot egyedül a középkori ököljog és a vérbosszú törvénye igazgatja. Kétségtelen, hogy az ideiglenes albán kormánynak sok gondot okoz az a kérdés, hogy miképen kellene itt fokozatosan meghonosítani a nyugati czivi-lizácziót, s miképen lehetne modern fogalmakkal megbarátkoztatni ezeket az ősapák szavai szerint igazodó zabolátlan hegyilakókat. Nagyon nehezen fognak hozzászokni a modern állami élettel járó terhekhez, adózáshoz, katonáskodáshoz, nagyon nehezen fognak odaszokni az enyém és a tied szűk határai közé, és bármennyire hívei is legyenek az igazságnak, igazságszolgáltatásnak, nem igen tudnak megnyugodni a törvényszabta ítélet fölött. A puska itt még mindig a legmegbízhatóbb biró és a törvényszéki itólet állandóan készen van minden albán ember puskája csövében. Általában ennek a földnek három nagy betegsége van: a tüdővész, a vérbaj és a vérbosszú. A ki másképen hal meg, és nem ennek a három betegségnek egyikében, az jóformán abnormis, ritka halálesetnek számít.

Az állami élet első berendezkedése még meglehetősen kezdetleges jellegű ugyan, de hisz a fejlődés mindenütt és mindig csak fokozatos. A miniszterelnökségi palota nem egyéb mint a régi török korbeli quarantaine-ház, a mely messze a várostól egyedül áll a kopár tengerparton. Előtte két katonai sátor van felütve a homokon, ebben tanyázik a palotaőrség. Odafenn egy keskeny, szűk szobában viaszkosvászonnal leterített asztal mellett ülésezik a minisztertanács Iszmáil Kémül bej miniszterelnöksége alatt. Az asztal nem miniszterelnökségi palotába illő asztal még, pedig az országlási gondok, a melyek ránehezednek sokkal súlyosabbak, mint talán igen sok kul-túrország gondja. De Iszmáil bej zsenialitása győzi a küzdelmet. Súlyos napokat és nehéz megpróbáltatásokat élt át ez a nép már a legrégibb időktől fogva, a mikor csak feltűnt a világtörténelemben, de bírták erővel, karral és szívóssággal. Bírni fogják ezentúl is. Délről ugyan Görögország akarja megnyirbálni határaikat, északon pedig körülbelül egy millióra való albánt szeretne bekebelezni Szerbia a régi Ó-Szerbia területe révén, majd megmutatja az idő, hogy mennyire mennek velük. Mert e járhatatlan vad hegyek tetején sziklák és rejtekhelyek mögött, semmilyen erő elől meg nem hátrálva őrködnek még mindig a «sasok fiai» velük van ősi örökségkép Szkander-bég vitézlő erkölcse.

 

 

Szőllősi Zsigmond: A KÜLÖNÖS VÁROS. (Bukarest) 1917. 4. 60.

 

Írásban és szóban egyre több szemtanú megfigyeléseit kapjuk Romániáról és Bukarestről: szemtanukét, akik régebben is ismerték ezt az országot és fővárosát, tehát megvan a mértékük hozzá, hogy a háború előtti és a mostani állapot különbségeit, a katasztrofális válság hatását megállapítsák. Beszámolván a tapasztalataikról, mindnek csodálkozás van a szavában, de különösen azoknak, akiknek nemcsak az egykori és a mai Bukarest, hanem módjukban van összehasonlítást tenni a román főváros és más, hasonló sorsot ért ellenség, s kapitálisok megjelenése és viselkedése között. Akik például Belgrádot is látták végzetének ebben az állapotában.

Mind csodálkozva szól a meghódított Bukarest látásának élményeiről. Hasonló sorsában ez a város a maga egyénisége megnyilatkozásában egyetlen vonalnyi közösséget nem mutat végzet-társaival. Ami élete rendjének fegyelmében új és rendkivüli : az a helyzetből folyik, tisztára intézkedések következése és nem érinti a városnak lelki egyéniségét más módon, mint ha ezeket az intézkedéseket bizonyos körülmények parancsából, a Bratianu kormány léptette volna életbe. Az a szörnyű komorság, az a borús feszültség, amely egy idegen, egy ellenséges hatalom által megszállt város tüdejét megfekszi, Bukarestben egyáltalában nem érezhető. Bukarest levegője nem egy meghódított városé, amelynek királya, kormánya, hadserege elbujdosott és rendjét idegen parancs diktálja.

Egy pillanatig a beteljesedésnek ama történelmi órájában, természetesen a halálos rémület lázában reszketett és jajveszékelt. De ez a rémület csak egy fizikai rémület volt. Ugyanaz, amelybe a hirtelen támadt szilaj vihar egy kiránduló hajó közönségét ejti. Ám a vihar  baj nélkül múlt el. Más kikötőbe futott ugyan a hajó, mint ahová indult, de a kiránduló közönség biztosságba ért. Se az életét, se a ruháját nem érte baj. Abban a pillanatban, amint Bukaresi lakossága, látta, hogy meg nem ölik, se ki nem fosztják, Bukarest a legboldogabb városa lett a világnak. Abból a komor elhúzódásból, a szemek sötét, konok és fenyegető villogásából, amely más meghódított városokban a nagy fordulat tragikus reflexe, a hódító itt semmit se tapasztalhatott. A boltosok siettek kinyitni az üzleteiket, az utcza nyüzsgött a boldog megkönnyebbülésben kíváncsiskodó tömegtől, és nem csupán a szabadulásban felujongó internáltak voltak azok, akik virágot szórtak a bevonuló győztesre. És a lakosság valósággal vetélkedett a készségben s igyekezetben, hogy a «vendégekkel» összeismerkedjék.

Mindenesetre a legsajátságosabb és legmeglepőbb lelki megnyilvánulása egy meghódított városnak, amely, a nagy fordulat, előtt, oly viharzóan hangos volt az ellenünk tomboló gyűlölettől. Valamennyi szemtanú beszéli, hogy sehol oly fanatikus dühvel nem szidják és gyalázzák a román kormányt, királyt és hadsereget. és sehol oly áradó magasztalással nem dicsőítik a mi hadvezetőink genialitását és katonáink hősiességét, mint a bukaresti kávéházakban a bukaresti bennszülöttek.

Ferdinánd román király ama bizonyos koronatanács neki immár aligha kellemes emlékű napján ezt a nevezetes kijelentést tette :

— Nagyon jól tudom, hogy a nép kilenczven százaléka nem kívánja a háborút.

Viszont Bratianu miniszterelnök a minapában Jászvároson így szónokolt :

— Nem álltattuk magunkat a gyors siker reményével. De Románia népe akarta a háborút.

Már most e két állítás közül melyik az igazság? Az-e, amit a király mond, az-e, amit a miniszterelnök? A király látta-e jól, hogy a népe ellenére cselekszik, vagy a minisztereinők volt-e vak, amikor azt hitte, hogy a népe akaratát teljesíti? A meghódított Románia lélekállapota adja meg a kérdésre a leghitelesebb feleletet. És ez a felelet úgy szól, hogy hazudott mind a kettő. Mert se a király nem kérdezte soha a román népet, hogy ellenzi-e, se a miniszterelnök, hogy akarja-e a háborút? Ilyen kérdés eszébe se jutott se az egyiknek, se a másiknak. Egyszerűen, azért, mert annak a.kérdésneky hogy mit akar a nép, vagy mit nem akar a nép, ebben az országban nincs múltja és nincsenek hagyományai. Ezzel ott soha se törődtek, arra ott a hatalom birtokosai soha nem voltak kíváncsiak. A király éppen olyan tájékozatlan volt; amilyen fölöslegesnek a miniszterelnök érezte, hogy ebben az irányban tájékozódjék.

Földje szerint Románia a világ leggazdagabb országai közül való. E dús ország népe koldus és tudatlan. Az anyagi és a szellemi nyomorúságnak sötétségében vegetál. A föld a bójáré. A kamatozó munka az idegené. Aki Romániában vállalkozik, alkot, termel, kibányász és hasznosít, csak valamelyes ezrelékében román. Egyébként: franczia, német, magyar, osztrák. görög. Ami gazdasági kultúrája ez országnak van, ez idegenek alkotása. Román középosztály és vállalkozás nincsen.

Mindazok az érdekek tehát, amelyeknek igényei a vezető hatalom, a kormányzat, programjaít adják, nem a román nép életéből sarjadzottak és fejlődtek, amely rettenetes mélységben él és se vagyona, se joga, aminek biztosítására, a kormányzat tevékenységét követeli. Minden vagyon és jog a hatalmasoké, akik az ország holt és élő állományával úgy rendelkeznek, mint magántulajdonnal. Bérbe adják vagy háborába viszik, aszerint, amint a konjunktúra nagyobb haszonnal biztat.

A román népnek nem volt hazája. Csak gazdái voltak. Annyira urai, hogy mikor egy napon az ásó helyett puskát nyomtak a kezébe, arról se tartották érdemesnek fölvilágosítani: az orosz ellen viszik-e, vagy a magyar ellen? Minek is? Neki igazán mindegy.

Akarta-e a román nép a háborút vagy irtózott tőle? Ferdinánd király épp oly kevéssé tudta vagy kérdezte, mint Jonel Bratianu. Az oláh katonák nagyon boldogok voltak, mikor Brassóban vígan lophatták a selymet meg a bajuszpedrőt és Bukarest népe is nagyon boldog volt, mikor Mackensen katonái se le nem kaszabolták, se ki nem fosztották őket. Boldog volt, mikor hatalmas urait futni látta és azok, akik helyükbe jöttek, megnyugtatták, hogy neki nem kell futnia, békén folytathatja a foglalkozását, és ezentúl a Zeppelinek bombái miatt se kell rettegnie.

A román nép jövője bizonytalan, de az a bizonyosság, hogy a múltja meghalt, nagyon érthetővé teszi, ha virágot szórt a bevonuló győztes ellenség útjára.

 

 

 

Sámi Lajos. Az uj „oláh királyság" fővárosai. 1877. 28. 438.

 

I.              Bukarest

 

A bojárok székvárosának eredetét sürü homály fedi. Némelyek azt hiszik, hogy Bukarest az egykori Thyanus, mások meg ugy sejtik, hogy e város később az oláh uralkodók „Bucuria Dominicalis"-ivá (uradalmi istállójává) lett. Van egy oláh szóhagyomány, mely Bukarest nevét a „Búkor" és „aszke" szavak összetételéből véli származottnak, mi „Búkor városát" jelentené. A város eredetéről bizonyosat szerfölött nehéz mondani, annyi azonban kétségtelen, hogy Tirgovist helyett csak 1698-ban lett Oláhország fővárosává. Tirgovist úgyanis csak 4—5000 lakóval biró kis városka. Ez a rongyos fészek hogy lehetne a hatalmas „Oláh birodalom" fővárosa?

 Bukarest — az már nagy város és lehet vagy 200 000 lakója. Ha keletről jön az ember, Bukarest az első nyugotias színezetű, de csakis „színezetű" város; ha pedig nyugtról utazunk kelet felé, szintén Bukarest az első keleti város, melybe az utazó érkezik.

Területe, lakói számához képest, óriási. Az épületek nagy telkek közepén emelkednek, s annyira szét vannak szórva, hogy köztük valóságos pusztaságok terülnek el vad bozóttal és dudvával benőve. A város egészségtelen, mocsaras vidéken fekszik. Délen és nyugaton alacsony halomsorok emelkednek ki a síkságból, de azokon még jobban ki van téve az ember a posványos talaj egészségtelen kigőzölgósének. Szóval Bukarest egészségtelen, kényelmetlen és szerfölött unalmas és barátságtalan emberi lakhely. Nyáron a porfelleg rontja szemeinket és tüdőnket. Itt-ott bűzös, poshadó vizzel telt gödrök, pocsolyák és tócsák mradnak, melyek a levegőt megfertőztetik.

Télen, kivéve a kivételes éveket, az utczák ölnyi magas hóval vannak borítva, melyek nappal mindig olvadóban lévén, locspocsot és sarat képeznek és a gyalogjárást csaknem lehetetlenné teszik. Mikor a hó állapota engedi, szánakon közlekednek. 0lvadás idején az utezák borzasztó látványt nyújtanak. Összevegyült sár- és hótömegek, itt-ott nagy terjedelmű vízfelület és kátyú.

Az is gyakran megesik, hogy az olvadás hirtelen megáll, fagy és hóesés következik. Az utczák ilyenkor teljesen járhatatlanok. Tavasszal, ősszel, sőt legtöbb évben télen is feneketlen sártenger borítja Oláhország fővárosát négy, öt, néha több héten át.  A külvárosokat és másodrendű utczákat nem is foglaltuk leírásunk keretébe; azokat méltóan leírni teljes lehetetlenség. A főutczák még csak ki vannak kövezve granitkoczkákkal ugy ahogy, s néha öntözik, söprik, sőt világítják is. A külvárosok utczái e jótéteményben sohasem részesülnek.

A város közepén vannak utczák, melyeket csinos házak, sőt paloták is szegélyeznek; valóságos európaias épületek. Távolról, egy domb tetejéről nézve, Bukarest elég kellemes látványt nyújt. A házak éktelenül rikító színekkel vannak bemázolva, melyek azonban távolról nézve szemgyönyörködtető szinvegyületté folynak össze. A csinosabb épületek öntöttvas és terracotta-diszitményekkel vannak tulhalmozva, mely díszítés az egész városnak igen sajátságos színezetet kölcsönöz. Hanem amint közeledik az ember, a fentebb vázolt kép tárul elébe. Alig végezték be az uj ház befestését és földiszitését, neki jön az eső és ugy lemos és leolvaszt mindent, hogy a ház legalább is százévesnek látszik.

Bukarest az oláh közigazgatás, ipar és kereskedelem központja és az országba irányuló külföldi kereskedelem fő lerakodó helye. Itt vannak elhelyezve a közigazgatás és igazságszolgáltatás legfőbb hivatalai; van szép egyetemi épülete, természetrajzi, régészeti és festészeti múzeuma és 27 000 kötetből álló könyvtára.

Egy meglehetős nagy s két kisebb színháza, négy tudományi kara, három lycaeuma, három kollégiuma, falusi tanítók kiképezésére szánt normál-iskolája, két osztályú leánytanodája stb. Bukarestben 108 keleti (schizmatikus) egyházú, három katholikus, egy lutheránus, egy helvét hitvallású, egy örmény templom, tíz zsinagóga, nyolcz menedékház és kórház, egy tüzérségi fegyvergyár és pyrotechnikai műterem van; továbbá van benne lőpor- és tölténygyár, egy ágyúöntöde stb.

A városnak 25 000 háza s két csinos raktára van s megszerezhető ott mindenféle kényelmi, fényűzési és pipere-czikk majdnem ugy, mint más nyugati fővárosokban. Az európai könyvek és hírlapok gyorsan érkeznek oda Kilencz uj, fényes szálloda s néhány meglehetősen csinos sétány is van Bukarestben. Nyomdája is van tizennégy s két pályaudvarából három vasútvonal ágazik szét az ország különböző tájai felé.

Az oláh fővárost nyugotról kelet felé a Dimbovitza nevű szerfölött kanyargós és tömérdek bűzhödt mocsarat tápláló középnagyságú folyó metszi át, melynek vize majd mindig sáros és sárgás. Vizszine néha gyorsan leapad és partjai lázat okozó sürü miazmákat gőzölögnek szét. S az oláhok mégis szerfölött nagyra vannak e kis folyócskával; költői nagy büszkén megéneklik. Oláh szomszédaink furcsa ízlését nem igen irigyelhetjük.

Bukarest társadalmi életét tekintve a legpazarabb fényűzés közvetlen szomszédságban él ott a legmélyebbre süllyedt nyomor. Elegáns fogatok fényesen öltözött bojár hölgyek s rongyos félmeztelen czigányok és oláhok népesítik be az utczákat és köztereket. Bukarest valamennyi szomszéd állam munkásainak és proletárjainak gyülekező helye. A legkülönbözőbb fajú vallású és nemzetiségű emberek találkozó helye e roppant terjedelmű város.

Számra nézve az első hely természetesen az oláhokat illeti meg. A helyben lakókon kívül Moldva- es Oláh-orszagbol, Magyarországból és Maczedoniából a varost mindig elárasztva tartják. Az oláhokon kivul vannak ott magyarok (vagy 25 000-en) görögők, albánok, németek, örmények, bolgárok, szerbek, tatárok, muszkák, czigányok, törökök, spanyol és lengyel zsidók stb.

Bukarest az utóbbi években valóságos bucsuhelyévé lett a munkásoknak, lézengöknek és proletároknak, kik félmeztelenül érkeznek oda, s mihelyst a kedvezőtlen évszak beáll, tele vannak velük a kór- és menházak. De mióta az orosz hadsereg Oláhországot atyáskodó védelme alá fogta, vége minden keresetnek. A rájuk nézve közönyös nemzetiségüeket éhen hagyják veszni, azokat pedig, akiket már nemzetiségűk miatt is gyűlölnek (fájdalom, az uj „királyságban" élő magyarok is ezek közé tartoznak), most már egyenesen üldözni kezdik. Az oláh gőg és muszka dölyf szabadon garázdálkodhat mindaddig, amíg az egyiket a másik szépecskén elnyeli.

A bojárok székvárosának legsötétebb árnyoldalai a szerfölött nagy erkölcstelenség, a féktelen élvezetvágy, az emberies érzelemnek csaknem teljes hiánya és a tudatlan és műveletlen bojárok legnagyobb részének durva fanatizmusa, melyben osztozkodik velük az oláh pórnép is. Ezt a lesújtó ítéletet korántsem mi találtuk ki az oláhokról és fővárosukról, hanem egy német utazó, a velük mostanában oly meleg rokonszenvet éreztető nagy német nemzet egyik tagja monda ki azt felettök, s e szigorú ítélet igaz voltában kevés okunk van kételkedni.

 

II. Jászvásár (Jassy)

 

Jászvásárt (vagy Jászváros) azért tiszteljük meg ama kitüntetéssel, hogy a reménybeli oláh birodalom társ fő városának nevezzük, mert a mostani Románia egyik alkotó részének, Moldvaországnak fővárosa volt. Valami nagyszerű városnak bizony Jászvásár sem mondható; Bukarestnél kisebb is, meg kisvárosiasabb is. Nem egyéb óriási terjedelmű falunál, melynek 80—90 000 lakója van. Házai szerte vannak szórva s köztök nagy kertek és terjedelmes szántóföldek foglalnak helyet.

Jászvásárról is éppen azt írhatjuk, mint Bukarestről, hogy a távolból tekintve tarka színű vagy hófehérre meszelt házaival s számos karcsú tornyával, melyeknek bádoggal fedett csúcsairól tündöklőn verődnek vissza a nap sugarai, egészen keleties és meglehetősen szép, festői látványt nyújt. Hanem a „keleties" színezet a város belsejében, sőt a messziről fényeseknek látszó épületekben is uralkodik, mert az utczák mindenütt kövezetlenek, szűkek és kanyargósak, mig a házak kivül-belől piszkosak, sötétek és egészségtelenek.

Ha esős az idő, bokáig úszik az ember a sárban és habarékban, mikor pedig az idő szép, derült, akkor a por teszi tönkre az ember tüdejét és szemeit. A keskeny és ronda utczákon a szagérzéknek sincsen mivel dicsekednie ; az utczák szűk és szögletes volta miatt, főleg este, mikor csak néhány gyarló petróleumlámpa terjeszt kétes félhomályt maga körül, minden pillanatban ki van téve az ember annak, hogy a sebesen tova vágtató berjárok (apró nyilt kocsik) vagy droskik (egyszerű hintó alakú kocsik) közül valamelyiknek a kerekei alá kerül.

Ezért a lovak nyakán és szerszámán csüngő kisebb-nagyobb csengettyűk éktelen csilingelést visznek véghez, hogy közeledésüket jó előre tudassák a járókelőkkel. A kocsikat többnyire egy yagy két apró és igen sovány, úgynevezett mokány ló húzza s rendesen rongyos és majd mindig részeg kocsisuk szép szóval és ostorral biztatgatja hitvány gebéit.

A város járdái, a hol t. i. vannak, kemény fakoczkákból állnak és oly keskenyek, hogy egyszerre csak egy ember járhat rajtuk. E járdákat többnyire a boltjaik előtt üldögélő zsidók s azoknak nejei és leányai veszik igénybe; így tehát akarva nem akarva kénytelenek a járókelők az utcza közepét választani gyalogutnak is. Az utczákat alacsony faházak szegélyezik, melyeknek előrésze bolthelyiségül, hátulsó része meg lakásul szolgál. Csak az előkelők hazai vannak kőből építve, gondosan fehérre meszelve kivül-belül s előrészökön erkéllyel is el vannak látva, mely oly disz, ami a főbb utczákban még a szegényebb sorsuak házairól sem hiányzik.

Nehogy azt higgyék, mintha Jászvásár bojárai kevésbé szeretnék a pompát és fényűzést, mint bukaresti kollegáik; pazarolnának ők is, amennyit csak lehetne, ha t. i. lenne hozzá való pénzök, de Jászvásáron gazdag, előkelő urat játszani már a város előnytelen fekvése miatt sem lehet, mert a fényűzési tárgyak oda szállítása sokkal többe kerülne. Annál szebb, szilárdabb s kivül-belől díszesebb épületek a templomok, melyeket többnyire három, egy sorban emelkedő torony diszit, néha négy is, mikor kettő a templom előrészén, kettő a hátulsó részén emelkedik.

Észrevehető azért Jászvásáron, hogy egykor főváros és fejedelmi székhely volt. A moldvai hoszpodárok palotája még ma is fenn áll és pompás épület; azonkívül néhány gazdag bojárnak igen csinos, nagy háza van. Egy görög metropolita is székel Jászvásáron elég tekintélyes és nagy terjedelmű épületben.

Van a városnak egyeteme, theologiai szemináriuma, művészeti és zenészeti főtanodája és rengeteg nagy kórháza. Hetven kisebb-nagyobb temploma közt a „Metropole"-nak nevezett főtemplom áll első helyen ugy nagysága, mint szép, keleties építészete miatt. A város kereskedelme, főleg bőrrel és gabonával, jelentékeny és ebben kiváló segítségére szolgál a közelben folyó Pruth, melynek partjára itt elég nagy és biztos kikötő van.

A város egy Bachlui nevű patak partján fekszik, nagyon egészségtelen, mocsaros vidéken, de egyes részei igen szépek és termékenyek. Környékén jóízű bor terem. Lakói főleg oláhok, de 40000 zsidó is van közöttök. Vannak ezeken kivül magyarok, lengyelek, oroszok, czigányok stb.

Jászvásárt, mint neve is mutatja, jászok alapították, s mint város a XIV. században kezdett először szerepelni. Később az oroszok többször elfoglalták, de békekötések utján mindannyiszor visszakerült Törökország birtokába. 1723-ban roppant tűzvész hamvasztá el a város legnagyobb részét, s 1772-ben a kholera ölte ki majdnem összes lakosságát.

1792-ben itt kötöttek békét Orosz- és Törökország egymással. 1831-ben, 34-ben és 40-ben a pestis és indiai kholera roppant pusztítást vitt véghez lakói közt. 1822. augusztus 10-én a janicsárok dúlták fel és hamvasztották el azért, hogy lakói a görög lázadásban Ypsilanti herczeg vezetése alatt részt vettek. Végre 1828-tól 1833-ig az oroszok tartották elfoglalva, mely állapot felért egy kholerával és leégéssel. Az oroszok kivonulása után több mint 40 000 lakossága felényire apadt le. Hogy a mostani orosz barátság minő „áldásokkal" fogja sújtani a szerencsétlen várost, csak később fog kiderülni.

 

 

ORSZÁGOK

 

 

REMÉNYI FERENC: KÉPEK JAPÁNBÓL. IV. 1895. 355.

A daimio-miniszter. Lakoma. Búcsú Japántól.

Jokoháma, 1893. szeptember 20. Ismét megjelentek a nészánok; mindegyik hozott egy-egy theacsészét. A theát szokott földre borulás után átnyújtván, ismét eltűntek. Kevés vártatva megkezdődött a lakoma. Gróf Szaigo a «Tokonoma» nevű díszhelyre ült, melynek a japán szobában az az ismertető jele, hogy mögötte a falban egy fülke, abban pedig egy váza van, amelybe egy kakemono- vagy bambuszcsőbe illesztett virágot tesznek ékességül.

A házigazdától jobbra a mi parancsnokunk, balra pedig hajónk első tisztje ült. A többi vendég helyei is a rangsor szerint voltak elosztva,  úgy, hogy két idegen vendég között mindig egy-egy japán tiszt ült. Az ajtók megnyíltak, vagyis a papir-ajtók félretolattak és beléptek a nészánok. Mindegyik egy alacsony lakkos asztalkát hozott, avval egy-egy úr elé járult, térdre bocsátkozott előtte és elébe helyezte az asztalkát, mely kisebb-nagyobb lakkos tálakkal és porczelán csészékkel volt megrakva; azután homlokával még egyszer a gyékényt érintvén, ott maradt sarkaira ülve.

Késnek, villának, kanálnak nyoma sem volt, s mindezeket egy pár vékony fapálezácska helyettesíté, mely szépen be volt burkolva fehér papirosba és egyik végén még összefüggött, használatlan voltának jeléül. Már most tessék e kezdetleges eszközzel azokat a mindenféle folyékony és szilárd ételeket elkölteni, melyek a számos lakk- és porczellán edényeket rejtelmes eredetű anyagukkal megtöltik. Hisz az egy egész tudomány, melyet csak hosszas tanulás után lehet elsajátítani.

Minket legalább ilyen meggyőződésre vezettek első önálló kísérleteink. A  nagy nehezen kihalászott ételdarabok — minden húsféle és  más darabos étel felaprítva jött az asztalra; mi a pálczikákkal ki-kivettünk egyes darabkákat, de mielőtt a szánkig jutottak volna, már feleúton visszapottyantak a gyékényre. A nészánok végre megkönyörültek rajtunk és elvállalták kiképzésünket a. japán evésmódban.

Megmutatták, hogy kell a két pálezikát a jobbkéz hüvelyk-, mutató- és középújja közé fogni, hogyan a hüvelyk egy nyomásával szétválasztani és a többi két újj nyomásával ismét összeszorítani, hogy a közbe vett ételdarab ki ne csúszhassék. Ők mindezt oly természetes könnyedséggel vitték végbe, mintha mi sem lehetne egyszerűbb. Végre sikerült annyit elsajátítanunk, hogy az általunk "harmadik mozzanatnak nevezett kombinált újjnyomásra a hegyes végeikkel közeledtek egymáshoz az evőpálezák, becsiptetve egy-egy ételdarabot.

Evés közben egyik meglepetés a másikat érte. Amit a mi nyugati szemeink például valami húsfélének tartottak, arról kitűnt, hogy tészta, viszont pedig egy látszólag igen édes tészta halnak bizonyult. Minden étel, ha nem egyéb volt is, mint aminek tartottuk, legalább is másféleképp volt elkészítve, mint nálunk szokás. De azért voltak a mi európai ínyünknek való ételek is köztük; ezekkel aztán jóllaktunk, gondolván, hogy már az egész ebéd fel van tálalva. Pedig az eddigiek sora csak az első fogás volt, melynek czélja az lett volna, hogy étvágyunkat felgerjessze. Ezután következtek csak a tulajdonképpeni ételek.

Óriási porczellántálakon hozták be a második fogást, mindenféle válogatott japán csemegét: főtt, pörkölt, olajban sült, szárított és nyers halakat — emezeket igen pikáns lével, az iszójával leöntve, — tengeri füvet, nyers főzeléket, tojásételeket, szójában sült tyúk- és kacsapecsenyét (csontok nélkül), gomba- és bableveseket, besózott gyümölcsöket, egy igen rossz szagú, de Japánban csemegefalatként szereplő répafélét besózva.

Végül minden vendég számára egy nagy fa-skatulyát hoztak,melyben ezukros anyagból művészileg készített virágok voltak. Ez az étel még japán fogalmak szerint sem volt ennivaló, hanem csak a szem gyönyörködtetésére szolgált. Fa-skatulyákban azért tálalták fel, hogy mindenki magával vihesse — emlékül, mint mondák.

Hogy az előkelő japán egyéb szemnek való szórakoztatásokat is szeret lakomájával egybekötni, arról igen kellemes módon győződtünk meg. Kevéssel a lakoma kezdete után egyszerre csak láthatatlan kezek félretolták egy oldalon a falakat és az ilyképp feltárult szomszéd teremben megjelent egy geísa-társaság, homlokával a földre borulva. Lehetett vagy tíz fiatal és éltesebb leány. A fiatalabbak ismét visszavonultak, de csakhamar, jelmezekbe öltözve, visszatértek, amiből megértettük, hogy ezek a tánezosnők. A meglettebbek körülülték a fiatalabbakat; mindegyiknek kezében volt valamely hangszer, ami arra mutatott, hogy ők meg a tánezhoz szükséges zenét fogják szolgáltatni. Ugy is volt. A zene és táncz csakhamar megkezdődött.

Már az első hangok után igen szerettük volna, hogyha a táncz csak némajáték maradt volna. Ellentétben ugyanis Japán képzőművészetének magas fejlettségével, mely a nyugati embert csodálkozásra indítja, a hangokban kifejeződő művészet itt egészen kezdetleges állapotban van. Különösen áll ez a japán énekről, melynek elve: lehetőleg eltérni a természetestől. A hangoknak nem szabad természetesen kiömleni a torokból, mert az túlságosan egyszerű, tehát művészietlen volna; hanem lehetőleg mesterkélten, erőszakkal kell zengenie. A művésznők, akik előttünk hallatták magukat, a magas hangokat visítva, sikoltozva énekelték, mintha kimondhatatlan fájdalmak gyötörték volna őket; a mély hangok gyomruk legaljából látszanak származni; itt-ott betoldott szántszándékos «gikszerekkel» egész csodálkozásra indították napkeleti hallgatóikat.

Kissé emberiebb volt a hangszeres zene, mellyel a zenélő geisák éneküket kisérték. Új volt a «tszudzumi», egy dob, melynek hangja játék közben módosítható; az illető geisa az egyiket hóna alá szorítja, a másikat kezében tartja s jobb kezének tenyerével dorombol rajtuk felváltva. A «kakko», egy rézsút fektetett nagy dob, nem kis örömünkre csak egyesével lépetek fel; kongó hangjai még igy is erős próbára tették fülünket.

Bőven pótolta azonban a zene fogyatékosságát a táncz. Eddig csak a kikötő-városokban kóborló, alsóbbrangú geisák képességeit lévén alkalmunk megismerni, nem valami kedvező fogalmunk volt a japán tánczmúzsikáról. E kicsinylő véleményünk alaposan megváltozott most, mikor Tokió első ballerinái mutatták be előttünk művészetüket. Kecses és az európai táncz-művésznőktől eltérőleg, mindig az illem határai között maradó mozdulataik, valamint kifejező arezjátékuk egyaránt kivívták bámulatunkat.

Az első táncz a halászatot ábrázolta. Egy csónak jelent meg, a geisák halászoknak öltözve foglaltak benne helyet s majd az evezés mozdulatait utánozva, majd a hálóvetést és a halfogást jelképezve, művészi eszményítéssel adták elő a «táncz» tárgyát. A második szám egy valóságos kis dráma volt egy legendán alapuló szöveggel. Ezután a híres legyező-táncz következett. Ebben mutatkozik legszembetűnőbben a japán tánezosnő kelleme. Kifogyhatatlan mozdulatainak és a legyező különféle tartásának változataiban. A két legkecsesebb geisa járta a legyező-tánezot, melynek minden egyes mozzanata oly plasztikai tökéletességű volt, mintha szobrász alakította volna.

A két geisa leborult a földre, mutatván, hogy a táneznak vége van. Erre két nészán fölugrott és járta kéretlenül a legyező-tánezot tűzzel, kecsesel, akár csak a geisák. Meg akarták mutatni, hogy nekik is van műveltségük. Mert hát Japánban ép úgy, mint Európában, egy jól nevelt leány műveltségének egyik kelléke — az illedelmes, szellemes társalgáson, a minden előfordulható alkalomkor helyes magaviseleten, az éneken s egyéb zenén kivül — a táncz. Míg az előkelő körökben az európai műveltséggel együtt meghonosított európai tánezokat gyakorolják, addig a közép és alsó osztályok megmaradtak a nemzeti tánezfajok mellett.

Tíz felé járt az óra. A rend már tökéletesen felbomlott. Olykor-olykor fölugrott egy geisa vagy nészán s szedte módosan, de tüzesen lábait. Udvarias urak melléjük ültek s forgatták szorgalmasan a legyezőt s udvaroltak erősen. Máshol zárt ivókörök alakultak, ahol csak ritkán pihent az ivócsésze. Széles jó kedvben volt mindenki. Ekkor belép egy japán tiszt, s jelenti: «Uraim, a kocsik be vannak fogva.» Azt hittük, hogy az utolsó vonat indulási ideje közeledik már s ezért fogták be a kocsikat. Megerősített bennünket e véleményben japán bajtársaink sajnálkozása, hogy ilyen hamar meg kell válnunk tőlük.

Mit volt mit tennünk! Szives szókkal elbúcsúztunk mindkét nembeli napkeleti ismerőseinktől s kirobogtunk a sötét éjbe. Hangzott utánunk a nészánok egyhangú «szajonárá»-ja (isten önnel). Hogy a japán tisztek ott maradtak, vendégszerető miniszterükkel együtt, föl sem tűnt. Minek is távoznának ők is, mikor úgy sem szalasztanak el semmiféle vonatot?

Hogy mi sem késtünk volna le az utolsó vonatról, ha tovább maradtunk volna is, kitűnt, mikor a pályaudvar helyett a Hotel Imperial udvarában álltak meg a kocsik. «Nem fogunk elkésni ?» kérdők aggódva a miniszter segédtisztjétől, aki odáig kisért bennünket. «Nem; a vonat csak egy óra múlva indul.»

 

 

 

E. B. :Az angol-afghán háború előestéjén. 1878. 47. 743.

Kabulisztan emirje, Sir Ali khán, hatalmas urnák érzi magát, hogy oldala mellett tudja az oroszt, ki tanácsadója, sugalmazója és minden tekintetben rosszra bujtogató ördöge. Az afghan udvart egészen befolyásolta az északi nagyhatalom; nincs most az ellenkező áramlatnak annyi szava se, mint a perzsa mesebeli szegény dervisnek, ki az önkivület perczében látnoki ihlettséggel bírt s a hatalmas Dsemsidnek olyan dolgot mondott előre, ami később szorul szóra beteljesedett. A sahok saha kinevette a vakmerő tolakodót, s mivel ismételten az udvarba tolakodott, kidobatta katonáival; de a midőn a baj bekövetkezett, fejét ütve kiabált a nagy sah:

„Igazad volt, szegény koldus; mért nem hallgatnak a hatalmasok a gyengébbek szavára is ?!" Igy járhat Sir Ali khán is, habár nem is oly hatalmas mint a nagy Dsemsid volt, kinek uralma alatt Persia boldog és virágzó volt. Makacs, vakmerő és rövidlátó uralkodó Kabulisztan emirje,- ki aligha nagy vészt nem hoz Afgha-nisztánra, melynek hatalmas szomszédját, a britt Indiát oly galádul megsértette. Az angol kormány ultimátumot küldött az emirnek, melyben tettének megbánását és bocsánatkérést követel Sir Alitól, ellenkező esetben a háborút elkerülhetetlennek mondván.

Az elbizakodott emir fölindulással hallgatta végig az angol ultimátumot és annak rögtöni hatása alatt adott, választ. Előhivatta udvarának főtitkárját (münsit) és tollba mondotta neki a visszautasító választ. Ezt a jelenetet mutatja be egyik képünk. A szemben ülő alak maga Sir Ali khán, határozott és dölyfös tekintettel, összerán-czolt homlokkal ejti ki a végzetes mondatokat. Mögötte vannak támaszai, a pénzügyminiszter (müsztevfi) és a főlovászmester (mir akhor); az elsőnek fején a szokásos afghán bőrsüveg, a másik a divatos mohammedán lovag öltözetben. Az előtérben guggoló érdekes alak, ki térdein papirt tart, jobbjában pedig a hegyesre vágott nádtollat (kalem), melylyel az összehajtott papirt a legszebb perzsa talikh betűkkel teleírja, a khánnak írnoka, a münsi. A tollbamondás néha megszakad egy-egy percze, mialatt az orosz tiszt, ki az emir jobbján látható, tanácsot, sőt talán már fogalmazott kifejezéseket is sug az emirnek.

 

 

 ANGOL-AFGHÁN HÁBORU

 

A másik két alakban az emirnek testőreit lehet fölismerni. Igy dobja oda magát egy keleti fejedelem vak eszközéül egy olyan hatalomnak, mely őt czéljainak megnyerte, de melytől, ha egyszer ezéljaiban támogatta, semmi elismerést sem fog nyerni. A kép hátterében, az elfátyolozott ajtóban egy nő alakot látunk titkon leskelődni. Ez a nő minden mondatot elles és azonnal hirül adja a háremben, honnan azt Jakub khánnak, az öt év óta fogságban sínylődő főherczegnek adják tudtára, ki az angolok segítségével belzavarokat fog majd támasztani, ha a kérdés egyszer kenyértörésre kerül.

Mig ez a jelenet folyt Kabulban, az emir palotájában, azalatt a brit indiai hadsereg készülőben van, hogy kedvezőtlen válasz esetében átlépje a határt. Az emirnek esztelen eljárása nem találkozik az egész afghan nép helyeslésével, annál kevésbbé, mivel e meggondolatlan lépést épen az angol hatalom ellen tette az emir, mely hatalom az afghan törzsek közül többeket már régebb idő óta meghódított magának. Afghanisz-tán politikai viszonyai különben is oly szerencsétlenek, hogy minden időben vannak elégedetlen törzsek, kik a legkisebb kedvező alkalmat megragadják, hogy a tényleges uralkodó ellen föllépjenek. Afghanisztanban a pártharczok a legélesebb módon és a leggyülöletesebb alakban lépnek fel; „fegyver fegyver ellen" ott a jelszó. Különösen ellenséges állást foglalnak el most az emirrel szemben az Afghanisztan és britt India között válaszfalat képező éjszak-nyugati hegyvidék törzsei. A Pesavur-völgy mentén a gadun, szvat, utman khejli, momund és afridik törzse az angolok pártján áll, ezek mintegy 80,000 fegyverest állítanak sikra. Banu és Dere Iszmail khan körül az orukzai, zaimosti, túri, veziri törzsek, szintén mintegy 80,000 fegyveressel, hasonlóan az angolok táborába léptek. Ezek különféle szúró, vágó és lőfegyverekkel vannak ellátva s szükség esetén jó szolgálatot tehetnek azon a vidéken, melyen születtek és a melynek legapróbb rejtekhelyeit is ismerik.

Második képünk a klánok (törzsek) gyülekezését ábrázolja. Az előtérben afghan és indiai katonák vegyesen láthatók angolokkal a legkülönfélébb fegyverzetekkel. Az ázsiai, különösen az indiai határokon folyó háborúkban az elefántok, mint teherhordó és a tevék, szintén mint teherhordó és egyéb szolgálatra igen alkalmazható állatok, nagy szerepet játszanak. Egy elefánt a legnagyobb ágyú elé fogva könnyű szerrel és elég gyorsan halad azzal; de az állat hátára is kötnek kisebb ágyukat, melyeket onnan igen biztosan irányozhatnak és sütnek el, a nélkül, hogy az állat megrendülne alatta. Az afghán klánok már számosan bevonultak és csak az intést várják, hogy az afghan határt átlépjék. Elkezdődik aztán a vérengző és irtóztató háború gyalog, lovon, síkon, sziklák között, elefántok és tevék hátáról, mint az a Mahabharatában rajzolva van, csakhogy mindenesetre nagyobb pusztítással, mint a hogy akkor folyt a harcz, mikor az ágyuk és tökéletesített kézi fegyverek még nem léteztek.

 

 

 

SAN MARINO KÖZTÁRSASÁG JUBILEUMA. 1901. 37. 595.

Tizenhetedik századát ünnepli a napokban Európa legkisebb állama, a san-marinói köztársaság annak, hogy az állam alapítója és nemzeti szentje, a dalmácziai kőfaragó, Marinus a Titanus hegyre jött s ott egy szabad keresztény államot alapított, mely máig is az ő nevét viseli. Érdekes e kis állam kegyelete még ma is az egyszerű sorsú honalkotó iránt, a kit ép oly mythoszi alakjává emelt, mint a milyen például Romulus.

A krónikaírók híven megőrizték Marinus alakját; leírják őt mint okos, istenfélő és szorgalmas kézművest, a ki a Diocletian-korabeli keresztény-üldözések idejében Arbe szigetéről Liburnia partjaira, Ariminumba (ma Bimini) jött, hogy ott a kikötői építkezéseknél foglalkozást találjon. Ariminumból, hogy építőanyagot szerezzen be, a közeli Titanus sziklát kereste fel, mely még ma is nevét viseli, s nagy meny-nyiségű épületkövet szolgáltat.

Mint gyakorlatias irányú ember, Marinus a kőfejtés kellemességeit össze akarta kötni a szikla elszigetelt fekvése hasznával, minélfogva az azon mozgalmas időben igen alkalmas menhelynek kínálkozott. Elkezdte az evangéliumot prédikálni s főként a vagyon egyenlőtlen fölosztása ellen s a szegények érdekében szórta villámait. Azonkívül gyógyítással is foglalkozott s ez alkalommal az a szerencse érte, hogy egy rimini-i gazdag birtokosnő, Felicissima fiait kigyógyította nehéz betegségükből. Hálából ezért az úrnő átengedte Marinusnak a Mons Titanust, mely az ő birtokához tartozott s Marinus most már mint remete telepedett meg új otthonában.

Sziklája legmagasabb fokán egy nagy keresztet állított fel, mely messze tekintett szét a tájra s egyúttal egy kicsiny, Péter apostolnak szentelt kápolnát is emelt. Ide seregeltek aztán a környék pásztorai és pórjai, hogy a szabad területen elvonják magukat a római adószedők sanyargatásai elől. A rimini-i püspök, Gauden-tius kívánságára Marinust diakónussá szentelték, mire ő társul vette maga mellé kézművestársát, Leót, a ki később pap lett s mint a Mons Feliciano (ma Féltre) birtokosa, megalapította azt a grófságot, melyből később az urbinói her-czegi család sarjadt ki.

Hangzott a csákány mindenfelé, mert e két herkulesi kőfaragó igyekezett az új lakóhelyet barátaival együtt az ellenség előtt hozzáférhet-lennó tenni. Az új állam törvényei a szabadság és egyenlőség elvein alapultak. Marinus még 359-ben is részt vett a rimini-i zsinaton, s midőn itt az arianusok túlsúlyra kerültek, a kisebbséggel elvonult a szomszéd városkába, a mely ez esemény óta Cattolica nevet kapott. Azután visszatért hegyei közé, a hol 366-ban szeptember 3-án vagy 4-én meghalt.

 

 

 

SZEMÉLYEK

 

 

 

S. L.: A japánok fegyverei. A hős Yashitzone.1869. 241.

 

Van a japánoknak egy sajátságos fegyverük, melyet nálunk csak a nők tudnak oly ügyesen kezelni, mint ők, de akkor sem holmi embergyilkoló szándékból. A férfiaknak soha sem jutott eszökbe, hogy az még az ő kezükben is fegyver lehetne. Ertjük a legyezőt, az úgynevezett harczi legyezőt, melynek erős vasfogantyuja van s az összecsapásnál valóságos ütő szerszámnak lehet használni. Különben hogy más, még veszedelmesebb hasznát is vehetni ennek a furcsa eszköznek, azt kézzelfoghatólag bebizonyította a hős Yashitzoné, ki a legyező-harczot a logbámulatosabb tökélyre tudta fejleszteni.

Yashitzoné, a Mikadók hajdani birodalmának egyik hőse, kicsiny, alacsony termetű volt és nem viselt se pajzsot, se sisakot, se alabárdot soha, még sem félt a legerősebb és legügyesebb lovagoktól sem, sőt inkább, ha párbajra került a dolog, mindig rútul megverte őket. Győzelmét pedig harczi legyezőjének köszönheté, melyet oly ügyes gyakorlottsággal tudott kezelni, hogy ellenét egészen elvakitá és szórakozottá tette vele.

 

 

Yashitzone, japán hős

 

Néha egy-egy erős ütést is intézett legyezőjével ellenfele szemei közé, s igy mindig biztos volt afelől, hogy az el fogja hibázni csapásait s csakhamar az ő kardja kegyelmére jut. A japáni művészek Yashitzonét abban a különös helyzetben szokták festeni, melyben képünk mutatja. Magas, korlátszerű fakarzaton áll, melyre olyankor szokott felugrani, ha ellenfelének egy-egy dühös csapását akarja kikerülni. Ott lábaival egyensúlyban tartja magát s balkezében legyezőjével hadonázva, jobbjában levő kardjával biztos végcsapást mér a tetőtől talpig vassal borított bajnok vaskos fejére.

 

 

 

Dr. Á-k-y.  Nagaoka japán herczeg. 1878. 46. 734.

E hét elején Budapestet egy valóban ritka vendég tüntette ki látogatásával; ez Nagaoka ő fejedelmi herczegsége volt, kinek teljes czime s neve igy hangzik: Jusii Moriyosi Nagaoka. — A napilapok ujdonsági rovatában több ferde hirt lehetett róla olvasni; részint ezért, részint egyéniségének különös voltáért ugy hiszszük nem lesz érdektelen e lapok olvasóinak őt bemutatunk. E sorok irója még londoni tartózkodása idejéből ismeri Nagaoka herczeget s\ugy reá, valamint több honfitársára igen kellemesen emlékezik s igy közvetlen tapasztalásait közölheti.

Nagaoka herczeg alacsony termetü 36 éves egyén s külsejére nézve a japánok ismert jellegeivel bír; feje nagy, gömbölyű, arcVsontjai, — mint minden mongol fajbelinél, — kissé kiállók, szemei aprók, keskenyek s ferdén hasítottak, arezszine csak kissé olajszínű, mondhatni majdnem egészen európai, orra lapos, s tüskés fekete bajusza, homloka szép széles és igen magas, pillantása gyors fölfogást, arczkifejezése értelmességet árul el.

Modora s magatartása igen nyájas és teljesen gentlemanes; szívesen beszél, tréfál s igen szeret és tud jóizűn nevetni; a miért ugyan nem szükséges épen japáninak lenni, de jellemző egy nyílt jellemre nézve.

Élettörténetéből a mi keveset tudni lehet, abból áll, hogy Nagaoka herczeg annak idején egyike volt a leghatalmasabb urakodó herczegek-nek; de midőn Japánban 1871 ben a nagy forradalom kitört s szörnyű vérengzéssel pusztított, az egyes fejedelmek a rend helyreállítása érdekében lemondottak uralmukról, átadták hadseregeiket a jeddói mikádó ő felségének, a ki most a seregeknek egyedüli ura s az ország egyetlen fejedelme. A többiek mediatizált berezegek, — mint a német-franczia háború után a német fejedelmek lettek, •— és a mikádótól évi jövedelmet kapnak, ezenkívül azonban magán vagyonuk is van. Az államügyekbe határozott befolyást gyakorolnak, annál is inkább, minthogy néhányan közülök Európában különféle ismeretet szerezvén, ezeket azután hónuk polgárosodására értékesitik.

Hogy csak Nagaoka herczegről szóljunk: ő Londonba ment, hogy ott jogtudománynyal foglalkozzék, e végből a „Temple, High-School of Law"-t (Jogászati főiskolát) látogatta s az egyetemen a„barristerspeech"-et (ügyvédi vizsgát) is megtartotta. Ezenkívül tagja lett a „Geo-graphical Society"-nek s mind a két szakban remél honának gyakorlati irányban, t. i. hasznos intézmények által használni. Több évi londoni tartózkodása után, most, októberben útba véve Hollandiát, Parist, Brüsszelt, Berlint, Drezdát, Bécset, Budapestet, Triesztet, Velenczét, Bómát, Nápolyból a marseille-i „Messager maritime de la Mediterráné" egyik hajóján f. h. 19-én visszarándul székvárosába, melynek neve Higo. Utazása 50 napig fog tartani a tengeren s utjegyén 2,375 franknyi ár volt olvasható ; a mi mellesleg mondva nagyon olcsó az ut hosszához és a kényelemhez képest, melyről az emiitett társaság hajói nevezetesek.

Európai útjából bennünket kivált budapesti látogatása érdekelvén, megemlítjük, miszerint látnivalóinkat szombattól hétfő estig jórészt végig látogatta. Fővárosunk fekvése elragadta a herczeget, szintúgy a tájak, melyeken keresztül utazott. Legjobban a népszínházban mulatott a vasárnapi előadáson. A magyar nők igen megtetszettek neki, különösen megakadt tekintete a szőke hölgyeken, kik a japánoknak (náluk nem lévén szőkék, hanem csak barnák) különös ked-venczei; mindazáltal, — a lapok ujságolásaival szemben, — udvariasan kimentetni kéri magát szőke szépeink előtt, hogy egyelőre mégis csak nőtlen óhajt maradni. Mily kár! pedig hát elég jól tudna ám egy bájos nőt jövedelméből „eltartani", lévén, mint mondják, mintegy másodfél millió font évije, a mi körülbelül több mint 15,000,000 forintocska. A forradalom előtti időben pedig 50 millió font évi jövedelme volt; a miből persze azután megfelelő hadat kellett tartania.

Egyátalán, ugy látszik, hogy a japánok vagy legalább az urak meglehetős vagyonosságnak örvendenek és az utóbbi években igen jó irányban kezdették azt felhasználni; a mennyiben közügyeiket folyton európai módra reformálják s máris oly haladást tettek e tekintetben, hogy bizvást a kelet legpolgárosodottabb államának mondható Japán. Büszkék is erre a japanese gentlemen-ek s nem csekély megvetéssel szóknak vetélytársaikról, az elmaradt chinaiakról.

Nagaoka herczeg is most szerzett tapasztalatait és ismereteit akarja otthon hazája javára értékesíteni és jövő őszszel remél ismét visszatérni, s talán teljesül óhaja, mely őt Bécsbe utódul Vatanaba követ helyére vonzza.

Különös, hogy ezen, a messze keleten szigetekre szorult, Európától, de sőt az Egyesültállamoktól is oly messze eső nép mily mohósággal veti magát mindarra, mit jelen korunk a czivilizáczió terén kivívott s felmutat. Nem tudom elfeledni azon benyomást, melyet rám Londonban az ott tartózkodó tanulók társasága gyakorolt, midőn az „Adelphi Hótel"-ben ülésökre meghittak. Tagja lévén a „Cosmopolitain Club"-nek, a „Club of japanese Students" néhány tagja bevezetett. Valami keleti tarka-barka társaságot vártam s a mit találtam, nagyon meglepett. Mintegy 20 klubtag lehetett jelen fiatalok, és idősebbek, valamennyien teljes gentlemanes megjelenéssel s mint utóbb értesültem, jobbára vagyonos emberek, sőt 3 herczeg is, köztük Prince Nagaoka.

Viseletük európai, modoruk igen nyájas és udvarias volt. A mig a felolvasás folyt, addig csendes szemlét tartottam a jelenlevők fölött. Nagyon meglepett koponyafejlődésük; mertezen egyenes, hosszú koromfekete hajjal borított, meglehetős nagy gömbölyű fejeket rendkívül széles és magas homlok díszítette s annyi értelem látszott az arezokon ülni, hogy tulajdonosaik büszkék lehettek volna arra, a mit rólok gondoltam. Valóban tény is, hogy ezen többnyire ifjú urak az oxfordi, cambridge-i egyetemeken s más főiskolákon többnyire az angolok elől nyerik el tudományos munkáikkal a pályadijakat. Álmélkodva hallottam azután, hogy alig 3 -5 év alatt szoktak végezni az angol nyelv megtanulása mellett annyi iskolát, mint mi 10—15 év alatt. Fölfogásuk minden irányban meglepő gyors és emlékező tehetségük mondhatni reges. Sokat lehetne róluk elbeszélni, de idő és hely szűke tiltják a hosszabb időzést. A mi bennünket közelebb érdeklő különösség, az az, hogy nyelvük szavai sokszor egészen magyar hangzásuak: igy bemutattak nekem egy urat, kinek neve Iga Yotaro (akkor Shakespeare-t tanulmányozta) s egy másikat, kit OAosi-nak hívnak és e szavak fogalmai is megegyezők a mieinkkel. Nevüket is magyar módra, t. i. mint mi, keresztnevünket a vezetéknév után írják.

Végül, hogy röviden még Nagaoka herczeg-hez visszatérjünk, említést érdemel, miszerint van Londonban egy „Cosmopolitain Club", melynek cosmopolitikus tagjai bármely országban utazzanak is, a klubnak mindenfelé élő tagjai által a legnagyobb előzékenységgel fogadtatnak, mihelyt annak elnökétől (ez is egy angol-magyar Mr. Diósy A.) ajánlattal birnak; de a herczeg ezenkívül más ajánlólevelekkel is el volt látva. Annyit azonban örömmel jegyezhetünk ide, hogy igen kellemes emléket visz magával a magyarokról és Magyarországról a messze keletre Jusii Moriyosi Nagaoka.

 

 

 

 A JAPÁN HADERŐ FŐVEZÉREI. 1904. 9. 142.

Togo tengernagy és Jamagata tábornagy.

Legkiválóbb katonái Japánnak Togo, a hajóhad főparancsnoka és gróf Jamagata, a szárazföldi hadak fővezére. Az utóbbiról még e háborúban nem sok szó esett, mivel a szárazföldi csapatok még csak felvonulóban vannak, hanem annál többet emlegetik  Togo tengernagy nevét, aki hatalmas pánczélosai élén Port-Artúr körül czirkál s időről időre rázúdítja torpedóit a benrekedt oroszokra

Togo 55 éves, erőteljes férfiú, akit tehetsége segítette mostani fényes állására, mert igen egyszerű családból származott. Tengerészeti tanulmányait Angliában végezte, s mint tiszt szolgált az angol hajóhadban is, a japán-khinai háborúban pedig egy hadosztályt vezetett nagy sikerrel. Igen tanult, tapasztalt, merész, de amellett óvatos vezérnek mondják, aki nagy hajóit most is kíméli a felesleges koczkázattól, hanem e helyett torpedókkal s gyujtóhajókkal intéz támadásokat a port-arturi kikötő ellen azon a német- és angol tengerészeti körök szerint is helyes számításból, hogy igy sokkal kevesebb áldozattal czélját éri, mintha nagy csatákba bocsájtkoznék. Mert a folyton fenyegető torpedók nemcsak kifárasztják az oroszokat, hanem mivel mindig készenlétben kell állaniok, szénkészletük elhasználására is kényszeríti őket, ezenkívül pedig ki nem jöhetvén az erődök védelme alól, a japánok zavartalanul folytathatják szárazföldi hadaik kiszállítását a koreai partokra.

 

 

TOGO, JAPÁN TENGERNAGY

GRÓF JAMAGATA, JAPÁN TÁBORNOK

 

Jamagata, aki ősrégi főúri családból származott, már régóta vezető szerepet vitt hazájában. A reformpárthoz csatlakozott, nagy része volt a maradi párt leverésében s a modern alapokra fektetett japán hadsereg szervezésében is övé volt az oroszlánrész. Nagyon tapasztalt katona, aki részt vett az 1870-71.  német-franczia háborúban is, hogy katonai ismereteit gyarapítsa. Működött a diplomácziai pályán is, volt követ az orosz udvarnál, mely alkalmat szorgalmasan felhasználta arra, hogy az orosz hadsereg szervezetét tanulmányozza.

Volt miniszterelnök is, éppen mikor a khinai háború kiütött. Ekkor őt szólította a mikádó a szárazföldi sereg élére s hogy a harcz Japánra nézve oly gyorsan és szerencsésen folyt le, ebben Jamagatának volt fó érdeme. A hadműveleteket meglepő gyorsasággal és ügyesen intézte s ő nyerte meg a Ping-jang melletti nagy csatát is, midőn a khinai fősereget, midőn az épen a hold ünnepét tartotta, váratlanul meglepte s teljesen szétszórta és ezzel jóformán az egész hadjárat sorsát is eldöntötte.

Jamagata már idős ember, — 1840-ben született — de azért most is a legtevékenyebb férfiak közé tartozik, akitől a mostani nehéz időkben hazája sokat vár.

 

 

Törs K. Hangverseny a japán udvarnál. 1870. 64.

Azon ajándékok közt, melyeket ő Felsége a japáni császárnak küldött, egy pompás Bösendor-fer-zongora is van. B. Ransonnet, a ki az ajándékok átadásával megbízatott, érdekes dolgokat beszél ennek viselt dolgairól.

Az expedicziót a mikádo nyilvános kihallgatáson fogadta a császári palotában, melyet a japá-niak O-Schironak neveznek. A kihallgatási terem tágas, három oldalról mindenféle elszőnyegzett fülkékkel köritve. E fülkék egyikében áll a trón, fekete fényezett fából, arany pántokkal. Ugyanilyenek a terem oszlopai is. A falak világoskék szinre vannak festve, a padozat szőnyegekkel borítva. A bútorzat művészi alkotású.

A mikádo a trónon ült s a tisztelgés fogadására fölállt, amikor is néhány pillanatra előtűnt fiatal arcza, melyet — mikor ül, mindig egy a trón mennyezetére akasztott áttetsző szőnyeg takar. Jobbra, balra a tróntól álltak a testőrök fantasztikus nemzeti, s a miniszterek és diplomaták európai öltözetben. A japán „zászlós urak" vörös bársony öltönyt viseltek.

Ő császári japán felségét idegen ember fia nem méltó színről szinre látni, ezt a törvények is tiltják. Azért privát-audiencziára idegent nem is eresztenek magas szine elé. Miután azonban a nap fia is csak oly gyarló, mint más ember fia : őt is háborgatta a kiváncsiság, mi lehet az a nagy izé, a mi abban a furcsa faskatulyában van ? Mégis szerét kellett valahogy ejteni, kielégíteni ő magasságának tudnivágyát a zongora iránt.

Ennélfogva kiürítettek egy császári pavillont, elvivén belőle azon keresztfalakat, melyek azt mintegy 60 kis szobára oszták. Ez könnyű munka volt, lévén a falak is, mint Japánban a legtöbb holmi — papírból. Csak egy válaszfalat hagytak, mely a termet két szakaszra osztá: aa egyikben volt Ransonnet és a zongora, a másikban a mikádo és az udvar.

Az adott jelre R. elkezdte a chromatikus scálát. Ez végtelenül tetszett a japán uraságoknak, 8 ebben hasonlítanak a törökökhöz: azoknak is a stimmelés tetszik legjobban. Mendelsohn és Strausz iránt nem mutattak kellő méltánylatot. Valami két óra hosszáig muzsikáltatott magának a mikádo, akkor azután kijelenté, hogy tökéletesen meg van elégedve.

Viszonzásul két kis csomagot küldött a bárónak egy kis rakás ezukros süteménynyel s mindon-féle szinre festett kalácscsal rizslisztből.

Az egyik csomagban egy arany dohánydoboz volt sajátságos faragványok kai és zománczolással japán ízlés szorint, kitűnő művészettel. Fedőjén tájkép, oldalain virágok láthatók.

A másik csomagban pedig volt egy darab — füstölt hal, mely azt jelenté, hogy az ajándok küldője egyszerű halász. A japánok t. i. halászoktól származtatják magukat.

Mily sajátságos vegyüléke e kis történet a japán észjárásnak.

Császárjok arczát nom láthatja idegen, mert az olyan nagy ur. Csak a japán részesül o szerencsében, tehát „választott nép." S mégis az „urak ura" akkor sem mulasztja el szerény származását elárulni, mikor leginkább tündököl. Gőg és alázat a legmagasabb fokon, összekeverve.

Mondja meg már most valaki: aristokraták-e a japánok, vagy demokraták?

 

 

Dr. Papp Károly. KÉT JAPÁN GEOLÓGUS BUDAPESTEN. 1904. 8. 123.

A múlt hetekben két japán geológus járt hazánkban. Főként a selmeczbányai bányászati és erdészeti akadémia és a budapesti földtani intézet tanulmányozása végett jöttek hozzánk, s csaknem bárom hetet töltöttek itt. A japán kormány ugyanis minden két évben százötven főiskolai hallgatót és más fiatal szakembert küld ki tanulmányútra, akik fejenkint tízezer jent, azaz harminczezer koronát kapnak útiköltség címén, s bejárják a földkerekséget. E tekintetben a magyar főiskolai oktatásügy messze áll a japánokétól. Nálunk ugyanis a budapesti tudomány- és műegyetem valamint a kolozsvári egyetem együttvéve tiz főiskolai tanárjelöltet küld tanulmányútra, fejenkint ezer forinttal. Költségvetésünkben e zélra évenként húszezer korona van fölvéve, míg a japán kormány évenként több mint két millió koronát fordít külföldi utazási ösztöndíjakra. Ez az adat világot vethet Japán áldozatkészségére, kulturális czélok érdekében.

A két Budapesten járt japán geológus már másfél éve távol van a fölkelő nap országától. Észak-Amerikán át jöttek Európába, és a múlt tavasztól kezdve Angliában, Franczia- és Olaszországban jártak. Augusztus havában részt vettek a bécsi nemzetközi geológiai kongresszuson, s azután Németország bányavidékeit tanulmányozták. Január közepe táján érkeztek hazánkba, s itt úgy selmeczbányai, mint budapesti tartózkodásuk alatt igen jól érezték magukat Selmeczbányán dr. Böckh Hugó bányatanácsos és geológiai tanár minden tőle telhetőt megtett, hogy kellemes emlékekkel távozzanak az ősi bányavárosból. Az akadémia tanári kara bankettet is íendezett tiszteletükre.

Budapesten főképp a földtani intézet Stefánia-úti múzeuma volt tanulmányaiknak czélja, de megnézték a Nemzeti Múzeumot és az egyetemi intézeteket is. Lóczy Lajos egyetemi tanár és dr. Cholnoky Jenő adjunktus — Kelet-Ázsia e két kiváló ismerője -— nagyon szívélyesen kalauzolták a japánokat Budapesten, Szontágh Tamás bányatanácsos pedig estélyt adott tiszteletükre, amelyen a földtani intézet igazgatója s számos magyar geológus is reszt vett.

A szíves magyar vendégszeretet jól esett a japánoknak, s bevallották, hogy másfél évi útjuk alatt sehol ilyen otthonosan nem érezték magukat. Meg is akarták hosszabbítani budapesti tartózkodásukat, de a háború kitörésének hírére vissza indultak, s azóta már túl a Szuezi-csatornán, valahol az Indiai-oczeán táján imádkoznak Japán győzelméért.

A fiatalabbik : dr. Kinoszuke Inouye, 28 éves, szakjában igen képzett; németül folyékonyan, angolul törve beszél Khinai eredetű, s előkelő családból származik. Erre vall finom testalkata, keskeny arcza, magas homloka és csak kissé ferde vágású szeme.

Az öregebbik: Jaye Mishio 36 éves, kollegájánál elevenebb s beszédesebb férfi, nyelvismerete is nagyobb. Temperamentumos volta miatt gyakran furcsa helyzetbe került a mi viszonyaink között, amit humorosan fogott fel; míg fiatalabb társa előkelő komolyságát inkább megóvta. Jaye azt mondja, hogy ájnók-eredetű és hogy Jézo szigetéről származik. Az ájnók voltak Japán őslakói, ma azonban már kihaló félben vannak. Az ájnó név embert jelent, de a japánok barbároknak (jebi) nevezik őket.

Tagbaszakadt, vállas emberek, széles orral, dús bajússzal és szakállal. Jaye nem mutatja az ájnó típust, sörte vastagságú bajusza és szakálla, magasan ívelt szemöldöke s ferde vágású szeme inkább a mongol vérrel kevert japánra utalnak. Jaye különben költő is és társaságban a jó boroktól kedvre gyúlva, nemcsak szavalta, hanem el is énekelte költeményeit.

Olykor magas szárnyalásba csapott költeménye, társa is fölemelkedett s egymáshoz hol beszélve, hol énekelve, végre hangos kiáltozással fejezték be az ódát. Ilyenkor szemük kiegyenesedett, míg nálunk tudvalevőleg a becsípett embernek keresztben áll a szeme. A pohárköszöntőnél banzáj-t kiáltanak, ami annyit jelent, hogy «élj tizezer esztendeig!» Mikor én is banzájt mondva koczintottam, Jaye kolléga udvariasan válaszolta: «élj az örökkévalóságig!»

Mindkét japán nős ember s a költő-geologus-nak több gyermeke is van. Náluk nagyon könnyű a házasságkötés, a hatóság a nő nevét a férfi neve mellé irja s kész a házasság. Épp ily könnyű a válás is. Erre elég, ha a férfi elbocsátó levelet ad az asszonynak, megnevezve az elbocsátás okát. A leggyakoribb okok: irigység, iszákosság, trágár beszéd, féltékenység, engedetlenség a férfi anyja, tehát az anyós iránt. Ezért oly hűségesek és engedelmesek a japán nők!

Jaye Mishio egyebek közt a következő japán regét mondotta el: A világ kezdetén csak egy pár Isten volt: Iszangi és Iszamani. Ezek egy fecske-pártól megtanulták a szerelmet s idővel hét gyermekük született. A gyermekek közül egyiknek, a napistennőjének unokája az első mikádó. A hatalmas császár utazása közben, amikor már az istenek is elszaporodtak, két leánnyal találkozott, kik közül a szebbiket, aki olyan volt, mint a cseresznyevirág, feleségül vette. Ezért lettek azután gyermekei, az emberek is épp oly szépek és mulandók, mint a cseresznyevirág. Ha a csúnyábbikat vette volna el, balhatatlan lett volna az emberiség! E szerint tehát a mikádó isteni eredetű, de az emberekben is van némi isteni lényeg, ami meg nem hal, hanem a túlvilágban tovább él. A szellemek tisztelete ezért egyik főparancsa a sintoizmusnak, a japán nemzeti vallásnak.

Japán geológus-kollegáim nem a sintoizmust követik, sem a buddhizmus tanításait, hanem Konfuciust, aki minden más vallásalapítóval szemben azt hirdette, hogy az üdvösséget már e földön elnyerhetjük, ha okosan tudjuk az életben a munkát az élvezettel összeegyeztetni.

 

 

 

UTAZÁS

 

 

Katalin czárnő utazása. 1854. 257.

II. József császár ifjú korában meglátogatta Oroszországot, hol akkor Katalin czárnő uralkodott. Az éles, átható eszű uralkodó előtt nem lehetett mondva csinált fénnyel eltakarni a létező nyomort, mely az egész orosz népen fekszik, kire rá lehet parancsolni, hogy jó kedve legyen, mikor éppen arra van szükség.

A magaslelkü uralkodó nyilatkozata nem volt kedvező Oroszország felől :

„Több külső fényt látok itt, mint valóságot: igy nyilatkozott a franczia gróf Segur előtt. Könnyen lehet a haladás látszatát mutatni, ahol pénzzel és emberélettel pazarolnak. Német- és Francziaországban megkisérteni sem lehetne, ami itt könnyen kivihető. Az ur parancsol s ezer rabszolga dolgozik. Roszul fizetik őket, vagy sehogy sem, s mégsem mernek zúgolódni.

Bizonyos, hogy az uj kormánykerületekben három esztendő alatt ötven ezer ember veszett áldozatul az erőfeszítés és a mocsári lég miatt, anélkül, hogy valaki panaszkodnék, vagy csak egy szót is szólna felőle.

A nagy uralkodó szigorú ítéletét felvilágosítják azon utazások képei, miket az orosz uralkodók koronkint országuk távolabb részein tettek, mely alkalmakkor az illető kormánykerületek főnökei, hogy a, nagyobbrészint általuk előidézett, szegénységet eltakarják, a legcsodálatosabb erőfeszítésekhez folyamodtak.

Tizennégy fedett hintóból s százhatvannégy szánkából állt a czárnő uti kísérete, mert akkor még csak tavasz kezdete lehetett, ami Oroszországban csikorgó tél. A napok még akkor nagyon rövidek voltak, tehát éjjel is kellett utazni. De szabad volt akkor éjszakának lenni, midőn a czárnő utazik? Nem.

Az út két oldalán egymástól nem nagy távolra mindenütt roppant ölfákat halmoztak fel s midőn közelgett az uti kiséret, azokat egymás után meggyújtották, hogy az egész út folytában olyan fény volt, mint déli nappal. Egész erdők irtattak ki e világítási módért, hanem tökéletesen sikerült.

Minden város, miken az uralkodónő keresztül utazott, gondosan fel volt czifrázva, jó öltözött nép a házak előtt s mosolygás minden arezon.

Május első napján szállt a Dneperre a czárnő, nyolezvan pompás hajó szállította kíséretét s elöl hét ragyogó gálya, tarkára kifestve, aranyos ormánnyal, lobogó zászlókkal nyitotta meg az utat. A hajó aranytól ezüsttől ragyogó szobákra volt felosztva.

Potemkin rendeletére ezernyi nép hozatott el az ország belsejéből, s azt a folyó partjára állították fel szépen fölöltöztetve; a síkon kozákcsoportok nyargaláztak mindenfelé, hirtelen házakat építettek a partokon, s a rongyos parasztkunyhókat felkoszorúzták, vászonfalakkal kitoldozták, hogy a vizen elhaladók azt képzelhessék, miszerint népes városok, fényes paloták között haladnak, s hogy Oroszországnak nincsenek pusztái többé.

A sivatagokra nagy marhaesordákat tereltek, hogy ott a part körül legeljenek s apró csónakokon éneklő ifjak és leánykák jöttek az uralkodónő hajói elé, drága mezei virágokat nyújtva neki, mik egy orosz föur üvegházában termettek.

Kremencsukban* egy szép palotát építettek akkorra, mire a czárnő megérkezett. Előtte való napon angolkerttel vették körül a házat, zöld bokrokat, ligeti fákat akkor szedtek ki az erdőből, s friss törésű gyeppel kirakták az egész kertet, hogy úgy nézett ki, mint egy paradicsom.

 

Kremencsuk (ukránul: Кременчук) járási jogú város Ukrajna Poltavai területén, a Kremencsuki járás székhelye

 

Midőn Moszkau felé visszatért, Seremetoffnak jutott a szerencse a czárnőt jószágain fogadhatni. E fényes ünnepély alkalmával a több mulatság között egy operai előadás is gyönyorködteté a czárnőt, orosz nyelven. Ez az opera semmibe sem került a grófnak. Az épitö mester, aki a színházat épité, a hozzá való mesteremberekkel együtt, saját rabszolgája volt; a festő, ki a díszitményeket készité, szintén az ö jobbágya volt, hasonlóan a költő, ki az operaszöveget szerzetté, és a zenemester, ki ahhoz zenét irt, és a színészek, színésznők, kik ott énekeltek, és tánczoltak és a zenekar, mely hegedült, az mind, mind a gróf rabszolga jobbágyaiból telt ki. Ezkből kiválogattatá a szépét, okosat s parancsolt velők, hogy legyenek művészek, színészek, tánezosok!

Hasonló nagyszerű tünemények hozattak elő a később uralkodott czár utazásai alatt, midőn a déli katonatelepeket járt vizsgálni, az utakat előre körül ültették akkor kiásott nagy élőfákkal. Ahol rossz volt az út, pedig nagyon rossz volt, a kátyúkat hirtelen telehányták rőzsével, arra homokot hintettek, s nehogy a járókelők addig bevágják az áltöltést, napokkal elébb elzárták az utakat, hogy nem volt rajtuk szabad szekérnek végig menni.

A czár Odesszát rendelé a seregek vizsgálati helyéül; azonban Odessza környéke nem volt alkalmas nagy hadi gyakorlatokra. Ekkor a tartomány kormányzója elhatározá, hogy mire a czár megérkezik, egy új várost kell építeni Odessza mellett. Néhány hónap alatt készen állt Odessza mellett Voznyeszcenszk városa, uj palotáival, utczasoraival, angolkertjeivel.

A czári palota körül azonban angolkertet is kellett építeni, mégpedig pompásat. Az erdei fák és bokrok erre nem alkalmasak. Szerencsére a kormányzó testvérének jószága közel feküdt, ennek szép angolkertje volt; a kormányzó kiásatta onnan a fákat s elpusztitá amott az angolkertet, hogy pompás fáit földestül kiszedve emide ültethesse át. Különben is az emiitett testvér kegyelemvesztett volt, s emiatt kénytelen volt külföldön tartózkodni.

Ez még nem volt elég. Az Odesszán kívüli nép nem igen csinos fajta, e hiány kiegyenlítése végett felkerestették Podoliában a legszebb parasztlyányokat, azokat hozatták össze a vendégek szolgálatára, hogy még a népfaj is kellemesebbnek tessék előttük.

 

 

 

 

GRÓF VAY PETER: AZ ÉN NIPPON HÁZAM. 1911. 52. 1048.

Szerény lak az én nippon otthonom. Az egész házam mindössze három helyiségből áll. Nagyjára papirosból épült. Pár faczölöpön áll az egész. Bambuszrudakon nyugszik a fedél. A paldó sásból van, gyékénynyel leterítve. A fedél zsúp és szalma. A falakat pedig egy-egy árkus papiros képezi.

Ha e nép építészete ismeretlen, a papirosház csaknem lehetetlennek látszik. Hogy egy nippon hajlékot felfoghassunk, kell hogy tájékozva legyünk e nép gondolkozásmódját illetőleg is. Építészetében csak úgy, mint egész kultúrájában, ami jelentőséggel bir, az nem az anyag és nem a tárgy, de a fogalom, melyet anyaggá gyúrt és mélyből tárgyat alkotott. A mintát kölcsönözte, éppen úgy, mint egész művelődését, a szomszédos Khinától.

Ez ország leghíresebb szentélyei és palotái, a khinai pagodák és yamenck módjára épültek. Mai napig megtaláljuk mindazon elemeket, melyeket ottan ismerünk; és elsősorban hűségesen meg vannak őrizve a szabályok, melyek az úgynevezett Ting- stílust jellemezték. Ugyanaz a sátorszerű, oszlopokon nyugvó tető és épen olyan udvarbeosztás. Sőt még a kapu elé emelt árnyékfal, a rossz szellemektől és kíváncsi szemektől védő fensau se hiányzik.

Japánban az oszlopzat és karfák a mai napig festetlen gyalult fa, a tetőt pedig zsúp vagy fakéreg fedi. Még azon épületeknél is, hol cserepet alkalmaznak, az szürke és színtelen. Alapzat, pincze, mindennemű fundamentum hiányzanak. A legszilárdabb és legrégibb építészeti emlékek egy-egy ilyen nyilt oszlopcsarnok, melynek közfalait papiroslapok (Fu-suma), ernyők, vagy nádfüggönyök képezték. Önkéntelenül tesszük fel a kérdést, lehet-e tartós az ilyen építmény? Nem kevésbé lep meg, egy-egy híres szentélyt megtekintve, midőn azt halljuk, hogy az több száz, vagy épen ezer éves. Ne feledjük, a kor nem annyira az anyagra, mint az eszmére vonatkozik.

Nem maga az épület a százados, de az intézmény. Folytonos tűzvészek, gyakori földrengés aránylag rövidre szabták e műemlékek tényleges létét, de dőltek volna romba bármennyiszer, és hamvadtak légyen porrá, felépültek újra mindannyiszor. Sőt még ha nem is éri balsors, minduntalan újra tetőzik azokat, a régi gerendákat gyakran kicserélik, s a régi oszlop helyére újakat helyeznek, úgy hogy rövid időn belül a régi épületből nem marad semmi.

Chorakujit ezerszáz és három éves létében sok viszontagság érte. Elpusztult nem egyszer, részben vagy nagyjára, de felépült újra. Áll az őserdő százados óriásaival és ott kígyóznak a keskeny lépcsőzetes ösvények a szentkút felé. Ezek a kikövezett, mohos mesgyék és a Budda-szobroktól környezett forrás adják meg a Chorakuji* sajátos jellegét.

Chorakuji Temple is a hallow ground established by Gyoki about 1,200 years ago. It is an ancient temple where Kobo Daishi (Saint Kobo) visited. In 1543

 

Nagy vala az apátságok szerepe és döntő befolyásuk a nemzet történetében. Híresek voltak a Samuraik, nem voltak kevésbé jelentékenyek a Lámák. Budda tanai Japánban a VI. században terjedtek el. A történelem feljegyzései szerint ez időben érkeztek nagyobb számmal Koreából és Khinából hittérítők, szerzetesek, apáczák, bonczok (papok) és lámák.

Sholoku-Taishi, a nemzet hires régense, ki 593-tól 621-ig korlátlan hatalommal uralkodott a nemzet felett. A buddismust hivatalos egyházi méltóságára emelte.

A mikádók maguk, kik nemcsak a shiuta egyházhoz tartoztak, de annak feje, sőt a nép hite szerint, a nap egyenes leszármazottjaiként tiszteltettek, buddistákká lettek.

 

 

GRÓF VAY PETER JAPÁNI HÁZA.   Feljárat a pagodához

 

E felfogást hűen fejezi ki a mai napig az én pagodám. Meglapulva a hegy oldalában, beárnyalva az örökzöld tuják, chryptomeriák és kánforfák ágaitól, csendes, mint a sír.

A kis kert a szerény otthon fénypontja. Alapjában egy darab őserdő. Közepére tavat ástak. A part mentére pár sziklát gurítottak. Mindez úgy néz ki, mintha soha emberi kéz nem érintette volna. Az egész kis oázis, szikláival és tavaival úgy néz ki, mintha a véletlen játéka lenne, vagy természetes forrás állott volna a lejtő mentében.

Japán kertészei megérdemlik világhirüket. Míg Versailles virágágyainak és fasorainak tervezője elsősorban geometrikus formákat rajzol,addig Kobori Enshu ligetei, mint az angol parkok, a természetet utánozzák. Az irány maga Khinából származik. De ugyanezt mondhatnánk Japán összes művészeteiről. Az ideális tájképeknek valamilyen szimbolikus kifejezést tulajdonítani a hires elmélkedő rendek remeteségeiben keletkezett.

Az én kertem a teljes békét, a tökéletes csendet fejezi ki. Már olyan a hely természetes fekvése, hogy a nyugalom és csend önmagától hat a szemlélőre. A művész mindössze pár cserjét ültetett a fák törzseihez, néhány hatalmas sziklatömbbel óhajtotta még jobban kiemelni a növényzet bujaságát és végre megásta a kis tavat, hogy a visszatükrözéssel a fákat és köveket megkétszerezze és az egész kertnek életet adjon. Viztükör képezte minden japán kert központját. Körül a part emelkedése adta meg a távlatot.

Az én kertem a legszigorúbb ca-non-ok szerint van tervezve. Egyike a régibb buddista kerteknek, amilyeneket a VI. és VII. században érkező lámák létesítettek. Se virágágyak nem tarkázzák se utak nem keresztezik. Mindössze a fák között pár azaléa bokor rózsaszín szirmai és a viz partján egy-két kék liliom ad pár élénkebb színfoltot. A két disz-pont, honnét legelőnyösebben látszik a viztükör és a környező sűrűség, a ház ámbitusa és a szembe lévő sarkon emelkedő Tsu ki mi dao, a holdvilágnéző.

Sokszor az egész kertnek egyedüli feladata, hogy kellemes keretül szolgáljon a felkelő hold szemlélésére. Mindkét pont mesteri kézzel van meghatározva. A nap sugarainál, vagy a hold derengő fényében az elénk táruló kép tökéletes.

A nap jó részét az ambituson töltöm. Nagyobb munkán dolgozom ez idő szerint, ez oka a visszavonulásnak a csendes hajlékba. És a mint itt irok zavartalanul, a teljes nyugalom közepett, mintha varázslat visszaidézné az egész örökre letűnt korszakot és új életre ébresztené annak megragadó, hatalmas alakjait.

­*

Gróf Vay Péter ( 1864 – 1941) Címzetes püspök, misszionárius világutazó, író, Kelet-kutató, aki minden vagyonát karitatív célokra fordította.

 

 

 

FÜGGELÉK

 

Idézettség

Háy János Kik vagytok ti?

Európa Könyvkiadó, 2019.  712 odal

Említi a Vasárnapi Újságot, Schöpflint, hogy írt bele.

Azt már nem, hogy évekig volt a hetilap irodalmi szerkesztője.

A könyv olvsmányos portrékat tartalmaz. Helyeként szokatlan. G.

 

DR. SATO NORIKO 1. A japán kultúra fogadtatása Magyarországon

BUDAPESTI GAZDASÁGI FŐISKOLA 2001,

Több VU- hivatkozás

 

 

Diplomaterv 2010 Japán tanszék

Keleti nyelvek és kultúrák szak, japán szakirány (BA)

167. Réti Daniella

A japán orvoslás története, témavezető: Farkas Ildikó