KINA                 JAPÁN              UTAZÁS

 

 

 

h14–108.  Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők.

 

2019.   08. 11.

 

 

Tartalom

 

FARAGÓ ÖDÖN. 1882. 47. 741. címlap

 

VÁROSOK

 

Cholnoky Jenő: PEKING ÉS VIDÉKE. II. 1900. 434.

JAPÁNOKRÓL. 1905. 36. 574. Egy magyar utazó.  Nagasaki

 

ORSZÁGOK

 

Képek Chinából. IV. 1879. 5. 99

Faragó Ödön: ELSŐ NAPJAIM A MENNYEI BIRODALOMBAN, 1882. 47. 746.

S. L. Japán zarándokok. 1868. 1 76.

EGY BUDAPESTI EMBER ÉLMÉNYE1 KINÁBAN. 1902. 34. 547.

 

UTAZÁS

 

FARAGÓ ÖDÖN: KHINÁBÓL HAZAFELÉ. I. 1882. 33. 526.

Mackenzie Wallace: I. Az utazás Oroszhonban.* 1878. 32. 510

II. Az utazás Oroszhonban.* 1878. 542.

LÓCZY LAJOS KHlNÁRÓL ÉS TIBETRŐL 1886. 629

Utazás Pekingbe a vasút kiépítése előtt. 1900. 29. 444.

Faragó Ödön:  EGY MAGYAR EMBER KINÁRÓL. 1882. 47. 742.

 

FÜGGELÉK

Diploma dolgozatok Japánról

 

 

BEVEZETÉS

 

A fejezetek elsősorban Kínával, majd Tibettel foglalkoznak. Az utazásra az orosz

birodalom a példa. A Volgán az utazást időnként nehezíti az alacsony vízállás. Az

 élelmes hajóskapitány úgy segít magán, hogy a markos utasoknak nem kell jegyet

 váltani, cserébe a zátonyról segítenek letolni a hajót.

 

FARAGÓ ÖDÖN. 1882. 47. 741. címlap

Már maga a gondolat, hogy az ember Khinában, — hol ember ember hátán nyüzsög, — nyisson életpályát, éspedig államhivatalt,                                                                                          a képtelenségig eredeti. Márpedig Faragó Ödön ezt tette.

Faragó Ödön 1853-ban született Pest megyében, Szent-Benedeken. A gyönki és bajai gymnáziumokban folytatta tanulmányait, honnan Fiúméba ment, s ott 1869-től 1871 végéig a kereskedelmi tengerészeti akadémián hallgatta az olasz nyelven tartott előadásokat. 1872-ben, mint gyakornok fölvétette magát egy vitorlás hajóra, melyen több hosszú tengeri utat tett az afrikai, spanyol, olasz, franczia és angol vizeken.

Faragó Khinába érkeztekor Shangaiban lőn alkalmazva, de öt hónap leteltével főnöke kiváló ajánlatára már Pekingbe hivatott be, hol egy évi idő engedtetett neki a khinai nyelv tanulmányozására. 1880-ban, tehát szolgálata 7-ik évében, az ichangi kikötő vezetésével bízatott meg.

Pekingbeli tartózkodása alatt elegendő alkalma volt személyét, tehetségét, jellemét Sir Róbert Hart főfelügyelővel megismertetni, s ezáltal egy magasfoku államhivatalra, a tiön-tsini vámigazgatóságra, több méltó vetélytárs közül kiválasztatni és kineveztetni.

Faragó a Vasárnapi Újság kitartó levelezője.

 

 

VÁROSOK

 

Cholnoky Jenő: PEKING ÉS VIDÉKE. 1900. 434.

    II.

Peking a khinai nagy alföldnek északi szögletében fekszik. A város falairól már nagyon szépen lehet látni a nyugati hegyeket, amelyek védőbástyaképpen kerítik el az alföld búzatermő rónaságait a magasan fekvő mongol pusztáktól. Északnyugat felől lehet látni a nagy falnak egy darabkáját. Itt különösen nagy fontossága volt a falnak, mert a kóbor belső-ázsiai hordák itt érték legközelebb a nagy alföldet. A Nan-kou szoros nevezetes szerepet játszott Khina történetében, mert a legkényelmesebb út a birodalom szivébe. Szurdok völgy az ott, ahol az alföldre nyílik, festőies erődök, zegzugosan futó védő falak mindenfelé.

Ezt a szegény falat sokat gúnyolták, s az elzárkózásnak valóságos mintaképeként, szálló igévé változott a khinai nagy fal. Pekingre rendkívüli haszna, történelmi jelentősége volt; s minél inkább világosodik az ókor és középkor Belső-Ázsiára vonatkozó történelme, annál kedvezőbb világításban áll előttünk ez a bámulatos építmény.

Mivel lovas hordák ellen kitűnő védelmül szolgál, feltartóztatta azokat a pusztai nomád népeket, amelyek a félsivatag és csak kevés népesség befogadására alkalmas magas földekről kifelé áramlottak. A nagy falról visszaverődve, mint a megtört hullám, gördült végig a népáradat Ázsián Európa felé, űzve, lökdösve a népeket, mígnem a hullám a legszélsőbb nyugaton, az Atlanti óczeán partján tört meg. Hogy a népvándorlás Európa felé és nem Khinának vette útját, azt a nagy falnak tulajdoníthatjuk.

A nyugati hegyek között a völgyzugokban, vízesések mellett, árnyas ligetek között rejlő kolostorokban szoktak nyaralni a pekingi idegen követek. A mi volt követünk, Czikann Móricz báró szintén itt hűsölt a júniusi esőzések és a nyári forróság idején, amíg terhes hivatalát viselte odakinn.

A hegyek tetejéről pompás kilátás nyílik az óriási alföldre. Itt tör elő a Hun-ho szurdokaiból, s kaviccsal és homokkal lepi el a széles rónaságot. A folyón Lu-kou-kiaónál szép kőhíd vezet át, e felett láttam 1897-ben karácsonykor fáklyafény mellett épülni az új vasúti vashidat. Ekkor építették a vasútat Paoting-fu felé, hogy aztán majd folytassák egészen le Han-kouig, a Jang-cze-kiang partjain. A földmunkák akkor már készen voltak.

A Hun-ho Tien-czin alatt egyesül az északról jövő Pai-ho folyóval s Taku erődítményei között együtt öntik vizüket a Sárga-tenger nagy öblébe, a Pe-csi-li öbölbe. A két folyó, fölvéve még a délről jövő Jün-ho folyót is, tekintélyes nagy víz, torkolatán még a tengeri hajók is fölmehetnek Tong-huig, a pekingi vasút első állomásáig. Ezelőtt bizony csak a Pai-ho folyón lassan hajózva, vagy a folyóval együtt kanyargó, kezdetleges országúton kétkerekű kocsikkal. támolyogva lehetett Pekingbe jutni. Örülhetett, aki négy nap alatt elérte a császárvárost. 1897 tavaszán befejezték a vasútat, s pár óra alatt Pekingbe lehetett jutni.

Útközben érintette a vasút Tien-Czint, ennek a vidéknek legnagyobb és legforgalmasabb városát. A khinai városrész fallal van itt is kerítve, a falakon belül az utczák észak-dél és kelet-nyugati irányúak, szabályosak, de nagyon szűkek. A falakon kívül van az európaiak városrésze. Amíg Pekingben nem engedték meg az európaiaknak a letelepülést, — csakis az idegen hatalmak követségeinek szabad ott tartózkodni, — addig Tien-czin az idegeneknek megnyitott kikötőváros, ahol szabad letelepülni. Sang-hai után ez a legnagyobb európai telep Khinában; csinos, sőt itt-ott pompás épületsorai, szabályos utczái éppen olyan képet adnak neki, mint a többi angol gyarmati városnak. Különösen jól makadámozott utczáit, fényes, elektromos világítását és tiszta, rendes épületeit bámulták és irigyelték a khinaiak. Szép nyilvános sétakertje is volt, amelyre a város legszélső, de talán legszebb palota-sora tekintett. Mióta vasútállomást kapott, megkétszereződött idegenforgalma, s gyors felvirágozásnak nézett elébe. Igaz, hogy állomás-épülete egyszerű kis földszintes ház volt, de az a népáradat, amely ostrom alá vette minden vonat érkezésekor, nagy jelentőségűvé tette a várost és állomását. Nagyon szerették a khinaiak ezt a vasutat. Mindig zsúfolva voltak a vonatok, még a negyedik osztály is; pedig ez nem állt másból, mint fedetlen teherkocsiból, amelyen olyan sűrűn álltak egymás mellett az emberek, hogy lehetetlenség leülni.

Tien-czinben az európai városrész bár csinos, tiszta, de unalmas. Minden ember az urat játszotta, s valósággal már gyalog járni is lealázó volt, annyira elkényeztették az idegeneket a jinriksa nevű japán kétkerekű gyaloghintók. Ez pótolja ezekben a gyarmati városokban a közúti vasutakat. Olcsó, gyors és amellett kényelmesebb, mint a közúti vasút, mert mindenki oda megy rajta, ahova akar.

Amíg Peking közvetlen környezete kavicsos és homokos, de kitűnően termő rónaság, addig Tien-czin vidékét az árvizek majdnem lakatlanná tették. A tenger partjától befelé szinte egészen Tien-czinig homokos, teljesen kopár vidék terül el, amely csak azért nem válik sivataggá, mert az árvizek folytonosan elborítják. Csak a folyó mentén van sűrűbb lakosság, ahol a közlekedés, a kereskedelem, s a folyó maga megélhetést biztosít a népnek. De csak annyira távozzunk a folyótól, ameddig a vasút szeli az alföldet, már is vigasztalan, komor sötétbarna szinű, nedves homok-pusztaság terül el mindepítésnfelé, amerre csak a szem ellát.

A vasútépítés maga is nagyon sokat szenvedett az árvizektől, különösen a Pai-ho jobb partján. Lang-fang vidékén azonban magasabb a térszín, ahol már lombok alá bujt hajlékok, gondosan művelt kertek és apró falvak között zakatol a vonat. Huang-czun után nagyot kanyarodik a vasút, hogy kikerülje a császár vadaskertjét, amelybe idegennek nem szabad betenni a lábát, noha már ugyan régen volt, hogy ott a császár vadászott volna.

A vonat, amellyel én mentem első ízben Pekingbe, csak kavics-vonat volt, amely mögé egy szalonkocsit csatoltak. Ebben húztuk meg magunkat néhány társammal együtt éjszakára is, amíg a vonat az egyik állomáson éjjelezett. Másnap még egy darabbal odébb vitt bennünket, aztán vége volt a pályának. Innen kocsikkal kellett a városba menni, rettenetes dülőútakon. Az út a városon kívül még csak hagyján. Olyan volt, mint a mi rossz dülőútjaink. De a város falain belül kövezetre értek a kocsik.

Oh, ez az út a kövezett utczákon életem legsötétebb emlékei közé tartozik. A khinai városon végig fél óráig tart az út, aztán eléri végre az utas a tatárváros déli középső kapuját, amellyel szemben van a császári palota főbejárata. A város kapuja felett az a hátulsó, oszlopos épület a khinai építészet egyik remeke. Klasszikus építmény, amelyen a legjobb alkalom kínálkozik a khinai építés tanulmányozására. A város egyéb látnivalóiról és nevezetességeiről már a múlt alkalommal szóltam, itt csak néhány képet mutatok még be.

A vendéglő a követségek utczájában van, közvetlen a franczia követség mellett, a lazarista misszió egyik telkén. Miután európaiaknak nem szabad Pekingben letelepedni, a vendéglős és kereskedő csak tűrt alak, olyan czím alatt, hogy a vendéglő a diplomácziai küldötteknek szolgál az üzlettel együtt. Egyszerű khinai stílusú ház, néhány kényelmes szobával, nagy étteremmel amelyben egyetlen asztal körül közösen étkeznek, meghatározott időben a vendégek, a vendéglőssel együtt. A vendéglős egyszersmind a turistákat is ellátta utasításokkal, fölszerelte a karavánokat. Rendesen a nagy falhoz és Ming-sirokhoz rándultak ki a turisták, amihez mintegy három napra volt szükségük. A két éjszakát Nan-kouban és Csang-ping-csouban töltötték, ahol a vendéglősök már megbarátkoztak az európaiakkal, s lehetőleg minden kényelmükről igyekeznek gondoskodni.

A vendéglős adott vezetőt a láma-templom s egyéb nevezetességek megtekintésére is, kis magyarázó füzetet is nyomott a turisták markába, amelyből azonban senki sem lett okosabb. Amint az utolsó jelentések mondják, a vendéglő is elpusztult a háborúban, a franczia követséggel együtt, amelynek kis kápolnájába szoktak vasárnaponként a követségek dolgozói istentiszteletre összejönni.

Azt hiszem, hogy nagyon hosszú idő fog elmúlni, míg a turisták ismét meglátogathatják Pekinget és vidékét. Ha sikerül is elfojtani az európaiak elleni mozgalmat, a nép szivéből a gyűlöletet semmi sem fogja kioltani, s aztán meg az elpusztult telepek, épületek nem fognak ismét egyhamar felépülni. Azt hiszem, senkinek sem lesz kedve Khina területén házépítésbe fektetni a tőkéjét, ha egyszer azt látják, hogy a hatalmak nem tudják azokat a lázadók dühe ellen megvédeni..

 

 

JAPÁNOKRÓL. 1905. 36. 574.

Egy magyar utazó megfigyelései.  Nagasaki

Mielőtt az orosz-japán háború kitört, a nagyközönség jó része csak az itt-ott elvétve, az elébe került apró műipari tárgyakból ismerte Japánt. Most azonban, mióta úgy a tengeren, mint a szárazon meglepő eredménnyel küzdött meg a hatalmas orosszal, még azok is érdeklődnek iránta, akik eddig nem sokat törődtek vele. Én közvetlenül a háború kitörése előtt tartózkodtam Japánban, és így most mint szemtanú mondhatok el egyet-mást.

Nagasakiban láttam meg először Japánt. Különös az az érzés, amikor az ember először közeledik Japánhoz. Annyi szépet, bájosat hallottam róla, hogy mikor a Nagasakihoz vezető szűk tengerszoroshoz értünk, önkénytelenül kíváncsi lettem, milyen is lesz ez az ország? A tengertől Nagasakiig vezető út hosszú. Másfél óráig tart, míg a hajó lassan beevez, jobbról-balról magas, kámforfákkal benőtt, zöld pázsittal borított hegyek, itt-ott egy-egy elrejtett házacska, idegenszerű tetővel, majd hófehér vitorlás hajók látszanak; a viz zöld és tiszta, mint a kristály.

Nagasaki hirtelen tűnik fel előttünk és önkéntelenül a csalódás érzése vesz erőt az emberen: füstölgő gyárkéményeket, műhelyeket látunk és európai házakat. S minden az európai hajók által látogatott japán város ilyen. Aki a régi Japánt látni akarja, annak az ország belsejébe kell behatolni, ahol még találhat eredeti, hamisítatlan népéletet.

Nagasakinak egy különlegessége van és ez az, hogy az érkező hajók itt szenet vesznek fel, a szenet pedig leányok rakják be a hajóba. A nagy hajó mellé odaállítanak négy-öt szénnel megrakott uszályhajót, aztán a gőzös oldalán állványt építenek és az uszályhajókból — egy létraforma szerkezetre állva — kis japán leányok adogatják kézről kézre a szénnel telt kosarakat. A kosarak csak ugy repülnek, perczenként hatvan métermázsa szenet raknak így be, ugy hogy négy-öt óra alatt a legnagyobb gőzhajók is el tudják magukat látni a szükséges szénnel.

Az első benyomás, melyet az ember Japánban nyer, a lehető legkedvezőbb, a természet, hegyek, völgyek, viz, ég, mind olyan, mintha művészkezek rakták volna egymás mellé. A nők pedig, noha a mi ízlésünktől elütök, apró babaszerüek, mégis tetszenek; tarka ruhájukban, tipegő járásukkal, örökös jó kedvükkel, csacsogásukkal kellemesen hatnak.

A tisztaság, amit ott tapasztalunk, rendkívüli. A japán télen-nyáron folyton fürdik. A nagy városokban nyilvános fürdők vannak, így például Tokióban körülbelül nyolczszáz fürdő található. A vizet rendesen 40-45° C-ra melegítik, ami már oly magas hőmérséklet, hogy európai nem birná ki. A legnagyobb hőségben is ily meleg vizben fürdenek, mert azt állítják, hogy ha az ember magasabb hőmérsékletű vizben fürdik, mint a külső hőmérséklet, akkor a fürdőből kilépve, az elpárolgó viz a testet hűti, amiben igazuk van.

Az első benyomás tehát kellemes; az ember az első héten nem tud betelni a sok szép látnivalóval, a gyönyörű természeti szépségekkel, a második-harmadik héten azonban már mindent megun, mivelhogy olyan szép. Ez az érzés majd minden európai embert meglep.

A japán városok rendesen nagyon kiterjedtek, a házak földszintesek; vannak ugyan emeletes házak is, de ritkábban. A házak alacsonyak, fából épülnek, mivel a földrengés gyakori, sőt — amint a tokiói egyetem földrengést megfigyelő állomásán láttam — a gyenge rezgések állandóak. A tetők fantasztikus formákban kiképzettek, s nehéz cserepekkel vannak födve, de vannak vidékek, ahol rizs-szalmával fedett házakat építenek.

A szobákat elválasztó falak széttolható, papirossal beragasztott farámákból állanak s ha ezeket eltolják, két-három szobából lehet egyet csinálni. Az utczára és udvarra néző részen papirossal beragasztott farácsok alkotják az ablakokat. Az üvegtáblák ismeretlenek. A szobákban alig van valami bútorzat, a padozat deszka, mely rizsszalma gyékénnyel van födve. A fekvőhely néhány paplanból áll, melyeket nappal összecsavarnak és félre tesznek. Kis, arasz magasságú asztalkák, fából vagy bronzból készült kézmelegítő széntartók, néhány lámpa, teakészlet, egy kis polcz, a falon pedig egy festett papirkép: ez az egész berendezés. Rendesen a földön guggolva, vagy térdelve esznek, mulatnak.

Az utczák egész nap telve vannak a boltok előtt ácsorgó, bámészkodó, tereferélő asszonynéppel és gyermekekkel. A gyermekeket öt éves korukig a hátukra kötözve hordozzák a nők; gyakran látni ökölnyi nagyságú pesztonkát is nagy gyerekkel a hátán. Akárhányszor sajnáltam a felkötözött apróságokat, akik elfáradva, fejüket lógatva aludtak, míg pesztonkájuk társnőivel mulatozott. E szokás daczára a gyerekek igen csöndesek s mondhatom, hogy síró japán gyereket nem láttam. Csak akkor lármáznak, ha a heveder, amellyel a hátra vannak erősítve, nyomja őket.

A nagyobb gyermekek is igen csöndesek és korántsem olyan rakonczátlanok, mint európai kortársaik, aminek talán az az oka, hogy a japán gyereknek alig van valami játékszere, s ami van, az is főleg csak papirosból készül. A gyermekek általában gyengék. Az apróságokat az anyák kiöltöztetik mindenféle czifra, színes ruhába; a kis és serdülő leányok között ruházatban nincsen különbség, rövid vagy hosszú ruhát ott nem ismernek és legföljebb a gondosan készített hajdíszből lehet következtetni, hogy ez vagy amaz már nagy leány. Minél idősebb lesz a nő, annál kevesebbet törődik ruházatával, sőt az öreg nők kényelmi szempontból még a hajukat is levágják.

A japánok öltözete, különösen a nőké, festői, a nyugati divat azonban erősen hódít közöttük. A nagy városokban a férfiak már európai ruhában járnak, de kalap nélkül s szalma- vagy fapapucsban. A nemzeti divatot eddig a nők tartották meg leginkább.

A japán utczákon bolt bolt mellett sorakozik, melyek az utcza felé állandóan nyitva állnak, s csak éjjelre zárják el berakott fatáblákkal. Az utczákon keresztbe, a házak tetején kötelek vannak feszítve, melyekről tarkábbnál-tarkább zászlók, hirdetések lógnak. Este színes lampionok ezrei gyúlnak ki. Reggeltől késő estig az utczák telve vannak vásárló és kíváncsi néppel.

Az ország különböző vidékein más és más különlegességeket látni. Nagaszakiban porczelánból és teknősbéka héjából készült igen szép és olcsó dísztárgyak kaphatók, Kiotóban bronz, porczelán, selyemhímzés, bambuszfaragás és úgynevezett cloisonnée, vagyis zománcz tárgyak a jellemzőek. Tokióban bronz, elefántcsont faragások, Nikkóban szép lakktárgyak. Még a legigénytelenebb és legolcsóbb tárgyak is oly ízléssel vannak készítve, hogy az ember önkéntelenül vásárol. Pedig a csábító alkalom sok pénzbe kerül; sehol annyi pénzt műipari dolgokra ki nem adnak az idegenek, mint Japánban, ami nem is csoda, mert a változatosság oly nagy, hogy mindig lát vagy talál az utazó ujabb és ujabb tárgyakat, amelyeket akarva, nem akarva megvesz.

Nincs a földön nép, mely a fát, virágot jobban kedvelné, mint a japán, öreg, fiatal, gazdag, szegény, mind szereti a virágot. Akármerre járunk, ahol csak egy tenyérnyi föld van, mindenütt látni virágot, s mindenki a legnagyobb érdeklődéssel gondozza az övéit. Vannak ugyan, akik azt állítják, hogy a japán virágoknak, noha szinpompájuk nagyszerű, nincsen illatuk, ez azonban nem áll. Bizonyos időszakokban az egész népség tömegesen elvándorol olyan helyekre, ahol különösen kiváló fák virágoznak, vagy virágok nyílnak, ami valóságos népünnep számba megy. Január végétől márcziusig virágzik a szilvafa, azután a cseresznye, májusban az azaleák, júniusban avistariák, iris, július végén a lótuszok, novemberben a krizantenumok. A késő ősznek egyik igen szép látványa a juharfa, melynek levelei ilyenkor vérpirosak. A vadvirágok nem érdeklik a japán népet. A csokorba kötést ott nem gyakorolják a színek szerint, és ebben a tekintetben az európaiakat lenézik; náluk a virágok csoportosításának bizonyos jelképi jelentősége van, szabályok szerint történik s egész tudományt csináltak belőle.

Bámulatos ügyességet fejtenek ki a japánok a fák elnyomorításában és törpe fák nevelésében. Mindenfelé láthatunk arasznyi nagyságú apró, elnyomorított fákat. A virágkedvelés eredményezte, hogy minden japán háznak megvan a maga miniatűr kertje, sokszor alig néhány négyzetméter nagyságú, de van benne tó aranyhalakkal, kis hidak, vízesés, sziklák, apró fák és virágok.

A nép igen szorgalmas, de nem erőlteti túl magát, keveset eszik s rendes tápláléka a tea, rizs és hal. A japán konyha korántsem oly változatos és választékos, mint a khinai, inni alig isznak valamit, s egyedüli szeszes italuk a saki, vagyis rizspálinka; nagy ebédeknél ezzel kezdik.

A kikötővárosokban,  sőt az ország belsejében is, az európai turisták kedvencz tartózkodási helyein, mint pl. Kiotóban, Tokióban, Nikkóban, Mianoshitaban és így tovább, első rangú, európai módra vezetett és berendezett szállodákat találunk, melyek tulajdonosai rendszerint japánok, az ellátás azonban nyugati, az árak pedig amerikaiasak, vagyis drágák. Ennek különben az amerikaiak az okai, mert nekik soha semmi sem elég drága. A szállodák nagy részében japán leányok szolgálnak ki, angol tudományuk azonban az étlapon, valamint az igen és nem szókon túl nem igen terjed. A tulajdonosok mind elég jól beszélnek angolul.

A természet csodás szépségein kívül a népélet és a régi templomok azok, melyek az utazó figyelmét legjobban megragadják. Az évszázados építmények még ma is teljesen jó karban vannak és bizarr változatosságukkal, valamint elhelyezésükkel nagyszerűen hatnak. A templomok legnagyobb részét belépti dij mellett meg lehet tekinteni, a befolyó összegeket a fenntartásra fordítják.

A templomokba éppen ugy, mint a japán házakba csak lábbeli nélkül szabad belépni, miért is az európai jól teszi, ha könnyen lehúzható czipőt, vagy pedig a czipőre húzható szövetharisnyát visz magával, mert különben akár hűvös, akár meleg időben alapos náthát szerezhet e szokás következtében.

Bátran el lehet mondani, hogy a japánok sokkal jobban értenek az idegenforgalom növeléséhez, mint mi. Mindenfelé kap az ember útbaigazítást, sőt van egy társulat is, mely megbízható, képzett vezetőket ad. A társaságnak minden nagyobb városban van fiókja, s a vezetők ugy vannak összeválogatva, hogy ott a történész, nyelvész, mérnök, jogász, természettudós, vagy az egyszerű turista egyaránt kaphat megfelelő vezetőt, aki minden tekintetben kimerítő felvilágosítással szolgál. Ilyen tökéletes berendezést, azt hiszem, sehol sem találunk. Sőt akárhányszor tapasztaltam, hogy a szállodákhoz tartozó egyszerű úgynevezett riksó-kulik, vagyis napszámosok, akik az utast kis kétkerekű kocsin a kivánt helyre szállítják, egészen értelmesen meg tudják a látnivalókat mutatni és magyarázni.

A vidéki japán szállodákban kényelem nincsen, ott a földön hál az ember és ha hideg van, fázik, melegben meg izzad; az utazás azonban mindenfelé kényelmes és biztos. A vidéken kis kétkerekű kocsikban utaznak, melyek elé ember van fogva. Hegyes vidéken az úgynevezett kago járja, egy rúdra függesztett hordszék. Az országot vasúti vonalak szelik át. A vonatok elég jók és az idegenek kényelmére különös figyelmet fordítanak. A kocsik japán termetre készültek, az ajtók alacsonyak és jól megtermett európainak ugyancsak vigyáznia kell a fejére.

(Folytatása következik.)

 

 

 

ORSZÁGOK

 

 

Képek Chinából. IV. 1879. 5. 99.

Az alvilági bűntetések pagodája. A kínzószerszámok. A jövő élet utja. (Folytatás)

 

A chinai nép élénk fantáziája csodadolgokat müvel. Az utasok nem győzik a jó chinaiak leleményességét bámulni és magasztalni. Építményeik is magukon viselik e fantasztikus jelleget, azt a bizarrságot, ami már a beteges képzelemnek szüleménye. Mindenben eredetiek és kűlönczök. De a chinai nép idealizmusa daczára sem mondható nagyon ájtatosnak; a vallás dolgában mindinkább helyt ad a közönynek, ami megint nyilt, számító és nagyon is reális gondolkozásának tulajdonitható. Idealizmusa csak odáig terjed, mig nem ütközik anyagi érdekeibe. Ezen a ponton aztán megszűnik és helyt ád a realizmusnak. Ez ellen sokat kell küzdeni a papoknak, kik csak ugy tudnak a népen uralkodni, ha azok nagyon is alárendelik magukat az ö tanításuknak. Küzdenek és nemcsak a rábeszélés édes nyelvével, hanem a rettentés sötét és irtózatos eszközeivel is. Ez utóbbiaknak hivő közönsége ki is kerül a nép alsóbb osztályából, mig a tanult chinai megmosolyogja a szegény bonczok (budha papok) ijesztő rémképeit, melyekkel őt a jövő üdvösség útjára akarja terelni.

Dante „Divina comediá"-jában élénk színekkel ecseteli a poklot és annak borzasztó kínjait. Ámde azoknak festésében a chinaiak képzelme sem maradt sokkal hátrább. Van Tien-Csinben egy pagoda, melyet a pokoli büntetések pagodájának neveznek. Nagyon répi épület. Bizarr diszitményekkel van ékítve, melyek mind a pokol kínjait ábrázolják. A pokolbeli kínzások megjelenítésére fából készült és aranyozott ember nagyságu alakok szolgálnak. Ilyen alakban vannak a legkülönbözőbb bűntettekre kimért büntetések feltüntetve.

Az egyik szobormüvön egy ideális tájkép látható, melynek hátterében egy magas hegy emelkedik szétfürészelt és vassal szegett csúcsokkal. E csúcsokról kis emberi alakok hullanak alá a tátongó mélységbe, ahol a hegyes vas szuronyok és vágó eszközök darabokra vagdalják őket. A szobormű alatt ez áll: „igy bűnhődnek a fennhéjázók és dölyfösek".

 

 

„A JÖVŐ ÉLET ÚTJA." SZOBORCSOPORT A TIEN CSINI CHINAI PAGODÁBAN.

 

Egy másik szobormüvön egy halálra itélt bűnös két deszka közé van szorítva, feje, lábai, kezei lekötve és két bakó éles fürésszel vágja ketté testét. Ez az atyagyilkosok bűnhődése. Másutt egy szándékos gyujtogatóra mérik ki az iszonyatos büntetést; két malomkő közé fektetik és ugy zúzzák szét, mialatt az odasereglett ebek a vérét nyalogatják.

Az útonálló rablókat egy sajátságos szerkezetü gépen, mely szüntelenül forog az áldozattal egy megerősített nagy kés körül, metélik darabokra. Mind ezen alakok valódi művészettel vannak kifaragva, az ájtatos és könnyen hivő nép elrettentésére. A chinaiak által feltalált kinzások hajmeresztő borzalmakhoz,  a szobrászok alig tettek hozzá valamit saját eszméjükből. Ezek a csoportozatok egészen a bonczok utasításai szerint készültek. A kínzásokat ábrázoló csoportok körül láthatók a bosszuálló istenek, a pokol szörnyei, amint az ítéletek végrehajtásánál ijesztő torzképekkel elnökölnek.

Ebben a pagodában van a jövő élet útját ábrázoló csoport is. A hívek egész serege tolul fölfelé egy sziklákkal szegett göröngyös úton, a mennyország kapuja felé irányozván lépteiket. A boldogság kapuja nyitva áll előttük; egy ösz szakállú aggastyán, a kapu őre várja és fogadja őket a kapuban. Elérnek a legalsó lépcsőhöz, ahol sorsuknak koczkája eldől. Az aggastyán egy keze intésével határoz felettük; akiknek jobbjával int, azok bemennek a mennyországba, az éden örömeibe; akikre balkezét emeli fel, azokra vár a pokol rettenetes örvénye.

Csak egy lépés előre, mert hátra felé már nem vezet út, és a szédítő mélységbe zuhannak alá. Itt tüzet szóró sárkányok és a képzelem szülte egyéb rémek fogadják őket. A megsemmisülés gyilkos örvényébe hulanak. A bizarrnál bizarrabb csoportozatok szemlélésében elmerült látogatót csak az ajtónálló papnak alamizsnát kéregető hangja riasztja fel álmélkodásából, és győzi meg arról, hogy ez még nem a valóságos pokol. A jámbor chinai sem olyan könnyenhivő, hogy mind ezt készpénz gyanánt vegye. De nem is adakozó természetű, s a pagodából kilépők közül alig ad alamizsnát a tizedik, huszadik, pedig a buzgó ajtónálló minden kilépőnél nagyot üt a dobverővel a felfüggesztett tamtamra (rézdob), ami az alamizsna adásra emlékeztet.

 

 

 

Faragó Ödön: ELSŐ NAPJAIM A MENNYEI BIRODALOMBAN, VÁMÜGYEK, 1882. 47. 746.

Mint minden távol fekvő ország népeiről, ugy a khinaiakról is igen homályos fogalmaim voltak. Még ifjabb koromban vágytam az előttem igen érdekesnek tetsző kontyos embereket saját földjükön fölkeresni. Nagyon áldottam tehát a sorsot, midőn nekem azt juttatta osztályrészül, hogy életemnek egy jelentékeny részét a mennyei birodalomban töltsem.

Első állomásom Shanghai. E kikötő jelentősége már akkor is nagy volt; haladása azonban, kivált az utóbbi időkben, óriási mértéket öltött. Ott az európaiak a nekik kijelölt helyre mintaszerűen berendezett és nagyvárosias kinézésű telepet építettek, mig maguk a  khinaiak, mintegy elzárkózva, magas kőfallal körülvett külön városban élnek.

Megérkezésemkor mindjárt feltűnt a khinaiak nagy közönyössége, amellyel minden európai hasznos találmány iránt viseltetnek. Ott áll nekik mintaképül az angol gyarmat szép palotasora, szabályosan berendezett tiszta utczáival; ott láthatják a gázvilágitást; tapasztalhatják a fákkal beültetett térségeknek hasznos és kellemes voltát; élvezhetik a déli növényekkel gazdagon és művészien kiállított nyilvános kerteket; hallhatnak európai zenét. Mindez azonban nem látszik a khinaira oly hatást gyakorolni, hogy azt követésre méltónak találná. Háza igénytelen kinézésű, azt nem törekszik kényelmessé tenni; utczái szűkek, nedvesek, járásra alkalmatlanok; világításra papirosbélü faggyúgyertyát használ; fákat nem ültet, a már meglevőket pedig kivágja.

Teázó kertjeit egészségtelen, poshadt, zöld szinü víz veszi körül; zenéje igazán füllhasogató, de azért megelégedetten és nyugodtan él, föltéve, hogy napi szükségleteit beszerezheti. Külső megjelenése ajánlkozónak tűnik fel: elegánsan vágott és jól megválasztott szinü bő selyempalást födi testét, mig az öltöny egyhangúságát a derekat szorító öv ellensúlyozza; lábain kifogástalan tisztaságú vászonból készült harisnyát hord, melyen vastag papirostalpu selyemczipőket visel. Bajuszát, szakállát és fejének nagy részét borotválja — arcza igen tisztának néz ki; majd feje búbjáról a leömlő koromfekete vastag hajfonat csak növeli a jó összhaugzatot. Körmeit szereti megnöveszteni, de azokat tisztán tartani nem tudja. Alsó ruhája is, ha véletlenül kilátszik, kifogásra ad alkalmat.

Érdekesnek tűnt föl az angol telep közepére épített, de khinai stilü vámház, hol a nap nagyobb részét hivataloskodásban kellett töltenem. Ott lehet látni több európait a legjobb készítményű íróeszközökkel ellátott asztaloknál; majd közvetlen mellettük a sok munkálkodó khinait, amint tusba mártott irónádjaikat függőleges irányban tartva, bámulatos gyorsasággal pingálják az ágas-bogas szép khinai betűket (írásjeleket).

 

Hagyományos kínai írás

google    正體字

 

Egynémelyik valami számmüvelettel foglalkozva, kabáija ujját felgyűrten, a számoló tábla golyóit tologatja előre-hátra, ujjaival. Nagyon sajátságosnak találtam, mikor egy vidékről jövő khinai valami ügyben egy shanghaii születésű khinaival akart értekezni. Mivel az idegen csakis vidékének nyelvét ismerte, a helyi és mandarin-nyelvből pedig mitsem értett, hát elkezdett a shanghai  akcentussal beszélni — angolul, és igen jól megértették egymást. Ismerőseim azután megmagyarázták, hogy Khinában minden tartománynak,  sőt sokszor egyes kerületnek is külön tájnyelve van, melyet mind külön lehet tanulni, épp ugy, mint bármely ismeretlen európai nyelvet.

Csak a Csili tartományban divó nyelvnek : van némi általánossága, amennyiben az udvar és mandarin világ által is, mint közlekedő nyelv van elfogadva. E mandariu nyelvet már a tengerparton élő kereskedők ritkán sajátítják el. Hogy pedig egymás között és a külföldiekkel  is megértethessék magukat, teremtettek egy sajátságosan hangzó üzleti nyelvet az angolból, mit «pidgeon euglish»-nek kereszteltek el, de amit egy ujonnan érkezett angol első hallatra bizonyosan khinai nyelvnek gondolja.

Illusztrczióul, ha például az ember gyorsan ebédelni akar, azt mondja a szolgájának: my wonchee chow-chow chop-chop; ami pedig helyes angolul körülbelől igy hangzanék : I want you to get dinner quickly.

Mindjárt megérkeztem után kérdezősködtem Khina hírlapirodalmáról, és megütközve hallottam, hogy khinai nyelven szerkesztett és khinai ember által kiadott hirlap nincs. A Pekingben megjelenő «Csing Pao» nem mondható újságnak; mert az csupán az udvar rendeleteit és a provincziális kormányok feliratait közli. A Shanghaiban megjelenő «Sbéu Pao» napilap csak az utóbbi években keletkezett, de szerkesztője angol ember.

Hogy kíváncsiságomnak részben eleget tegyenek, megmutatták egy példányát a «Csing Pao»-nak. Kezdetlegesen nyomtatott és rosszul összeférczelt könyvecskének látszott; táblája  sárga papírból áll, mig belső lapjai hosszában  húzott vörös vonalakkal vannak beosztva, s a szójegyek (betűk) a vonalak közé nyomtatva.

Épp abban a számban jelent meg Birma* királyának egy felirata, melyet érdekességénél fogva följegyeztem, s amely tökéletesen illusztrálja a «Csing Pao» jellegét. A királyi levél igy hangzott:

 

*jelenleg: Mianmar

 

«Méng Tun Birma királya, stb. mély hódolattal helyez egy kérvényt a mennyei dinasztia nagy császárjának trónja elé: Vazallod mély áhítattal telten hajol meg Szentséged előtt, kinek atyai figyelmét a folyamok és hegyek sem kerülik ki, s akinek művelődést terjesztő törvényei előtt a távoli óczeánok birodalmai is meghajolnak. Valamint a napraforgó virág folyton a nap felé fordítja tányérját, épp ugy fordul az emberiség császári személyed felé. Vazallod egészen át van hatva azon mély kegy által, mely feljogosítja Birmát, hogy az a nagy khinai birodalom egyik hódoló tartományát képezze; és midőn Birmaország tributuniát trónod zsámolya elé helyezném, Szung hegy szellemével együtt fölkiáltva dicsőítem felségedet.» (Khinai klasszikusok szerint a Szung hegy szelleme mindig azt kiáltja : «boldogság! hosszú élet»).

Mikor Pekingbe fölhivatván, utamat a főváros felé vettem, rendkívül meglepett az azt körül övező falak impozáns külseje. Azonnal elképzelheti az ember, hogy most a barbár világ nagy metropolisa áll előtte, s szinte gyanítani véli a benne rejtőzködő keleties pompájú fényes palotasorokat. Képzelődésemböl azonban mindjárt beléptemkor kiábrándultam. Sűrű porfelleg üdvözölt, midőn a kaputól egész a császári palotáig vezető széles boulevárdon megjelentem. A jobbra és balra fekvő házak vagy inkább boltok aranyos homlokzata csak ugy homályosan tűnt föl a mindenütt fölszállongó por között. Az utczán leginkább kék posztóval bevont két kerekű fogatok voltak hivatva a közlekedés fenntartására.

Az ilyen kocsikat többnyire izmos öszvérek vontatják az igen egyenetlen talajú döczögős utczákon. Vannak teherhordó szekerek is, melyeknél az igásbarom minden neme képviselve van. Láttam olyan fogatot is, hol elöl állott egy szamár, utáua jött egy teve és egy tehén, majd közvetlen a kocsi előtt egy apró mongol pony tipegett, mellette egy trabális öszvérrel. Mindez állatok a szekérhez erősített hosszú köteleknél fogva húzták a terhet, s ha valamelyik meglustult, a kocsisnak biztató szava vagy többet mondó ütlegeivel lett ösztökélve. A változatosság okáért találkozhatni teve-karavánokkal is, amint méltóságteljes tartással, véget alig érő sorokban ellépegetnek az utczákon.

Az efféle sürgés-forgás nagyon életteljes jelleget adna Pekingnek, ha az utczai kövezet éktelenül elhanyagolt állapota, a sok rombadőlt és újra fel nem épitett lakások szomoritó kinézése arról nem látszanék tanúskodni, hogy Peking egy, fényének tetőpontját már túlélt, a végenyészet pusztító hatalmának átadott város.

*

Feltűnő lehet, hogy Khinában a tenqerészeti rám beszedése a világ műveltebb államainak képviselőiből álló kozmopolita, és nem tisztán khinai szolgálatra bízatott. Oka ennek a khinai mandarinok ismert korrupciójában rejlik Midőn 1859-ben az egyesült angol-franczia hadcsapatok Pekinget bevették, s Khina a kereskedelmi szerződés megkötésére kényszeríttetett, a hadakozó hatalmak képviselői ugy egyeztek meg, hogy a Khinára rótt hadi sarczot a külfölddel folytatott kereskedelem utján bejött vámból fogják megtériteni.

Hogy pedig a vámnak igazságos kezelése ellenőriztessék, az illető kormányok beleegyezésével több angol, franczia és amerikai konzul neveztetett ki khinai vámigazgatóvá. Becsületes eljárásuk folytán oly sok pénz gyűlt a pekingi udvar rendelkezésére, hogy ott a kormány közegeinél is föltűnést és csodálkozást keltett. A hadi sarcz nem remélt gyorsasággal lön tisztázva, és Khina ahelyett, hogy túladott volna a most már szükségtelenné vált idegeneken, egy, széles ismerete és magas műveltségéről átalánosan ismert angol embert, Sir Robert Ihurtgot bizta rneg a vámszolgálat szervezésevei. Thlurt bölcs belátása, páratlan emberismerete és meglepően eszélyes intézkedése folytán oly erőkből álló szolgálatot teremtett, amelyre bármely müvelt állam büszke lehetne. Ez adminísztráczió ügynökei, kezdve az igazgatótól, le a legutolsó vámőrig, oly bőkezűen vannak fizetve, hogy ma már a föld minden országának legkitűnőbb tehetségei közül vannak ajánlkozók arra, hogy a szolgálat rendes tagjai közé sorakozhassanak.

Az elfogadott ajánlkozók először is átalános vizsgának vannak alávetve Londonbn az ott székelő ügynöknél, majd Khinába kimenve, ott valamely kikötőben mint alsóbb-rangú asszisztensek működnek. Tehetségükhöz és a khinai nyelvben tett előhaladásukhoz mérten fokonként magasabbra emelkedhetnek. E szolgálat magasabb rangú tagjai érintkezésben állnak a pekingi Tsung-li-yámén-neí, mely hivatal a mi külügyminisztériumunknak felel meg. A Tsung-li-yámen Khina legmagasabb méltóságaiból van összeállítva, élén egy föberczeggel, ki a jelen uralkodó császárnak nagybátyja, névre Kttng-csing-váng.

Az ily módon alakult vámszolgálatnak hivatásköre nincs csupán a vámbeszedésre és kereskedelem előmozdítására van szorítva. Hivatalnokainak, mint Khina érdekeit hűen szolgáló és az udvar iránt loyális egyéniségeknek, szavai bármily kényes politikai kérdésben is nyomatékosak. Ami kis haladás észrevehető Khinában, az mind ezen adminísztráczió utján szivárgott be. A tengerpart mentén a hajózásra veszedelmes akadályok elhárítása, világító tornyok epitése, időjelző állomások létrehozása, a most már tekintélyes khinai flottilla megteremtése, a hadsereg újjászervezése, az alakulóban levő posták életbehozatala, stb., mind e kozmopolita szolgálatnak a müve.

 

 

S. L. Japán zarándokok. 1868. 15. 176.

Mióta Japán a világkereskedelem számára megnyílt, nincs  müvelt nemzet a föld kerekségén, melynek lapirodalma e titokzatos birodalom intézményeivel, sajátságos szokásaival s népének a nyugatiakétól egészen elütő műveltségével s társadalmi fogalmaival ne foglalkoznék. Az igaz, hogy mi magyarok nem igen számithatjuk magunkat a kereskedő nemzetek közé, mindazáltal a polgárosultságnak ama nagyszerű vívmánya, hogy egy eddig egészen elzártan, elszigetelten állott gazdag, önálló műveltségű országot a nyugati czivilizáczióval való érintkezésnek meghódított, lehetetlen, hogy némi tekintetben minket is ne érdekeljen. Már több izben közöltünk olvasóinknak egyet-mást e különös országról s annak lakóiról; ez alkalommal pedig két japán zarándokot mutatunk be.

Az egyik zarándok éltes-koru férfi, a másik fiatal nő, mindketten a japánok sajátságos öltözetében. Százanként, ezrenként zarándokolnak a vallásosabb, de rendesen a társadalom szegényebb, alsóbb osztályaihoz tartozó japánok minden évben Fusiyama hegyéhez, mely előttük a legnagyobb szentség hírében áll. A zarándokok is olyan emberek, mint a többi, de talán nem lesz egészen érdektelen, ha az említett szent hegyet részletesebben megismertetjük. Csodásan magasztos látványt nyújt, a yeddói kikötőből Fusiyama, a japánok szent hegye. Főképp ha a lenyugvó nap búcsusugáraitól rózsaszínre festve, fehér felhőréteg közepéből emelkedik ki, mig az alantabb fekvő völgyek már sötétes homályba vannak burkolva. A Fusiyama valóban „olyan hegy, melyhez hasonló nincs", miként a japán szent lelkesültségében mondani szokta, s kétségkivül a világ egyik legszebb tűzokádó hegye.

Távolsága a parttól ötven mérföld és fenséges magányban emelkedik a magasba. Csúcsa 14 177 angol lábra fekszik a tenger színe felett. Humbert ezt írja róla: „A benyomás, melyet ezen örök hóval fedett pyramis a nézőre tesz, leírhatatlan. E pompás hegyóriás az egész tájnak magasztosan ünnepélyes szint kölcsönöz." Az angol követ, Alcock, egy kirándulást rendezett a szent hegyre, melyet aztán Japánról szerkesztett könyvében részletesen leirt.

 

Japán zarándokok

 

Az utazókat mindenütt tisztelettel s udvariasan fogadták; a hűbérurak (daimiók) területük határain tisztelgő őröket állítottak fel az idegenek üdvözletére és fogadására; a néptömeg barátságosan s tiszteletteljesen viselte magát. Ahol utasaink a főutat elhagyták, az ösvények terhesekké, szinte járhatatlanokká váltak s a vendégfogadók többé nem voltak alkalmasok oly előkelő vendégek ellátására, mert arrafelé már csak is zarándokok (azok is, amint emiitettük, többnyire csak az alsóbb osztályokból) szoktak járni a Fusiyama szent helyeihez. Felette rossz benyomást tett a népre, hogy az angolok a szent helyeket nem tartották eléggé tiszteletben.

A terjedelmes töltsér (töbör, kráter), 350 láb mély. A japán hagyomány szerint a hegy Kr. előtt 286 évvel egyetlen egy éjszakán emelkedett ki a földből, mialatt ugyanazon időben Nippon sziget közepe táján terjedelmes darab föld süllyedt el és az Oomi nevű nagy belföldi tavat képezte. Az évkönyvek 800 és 854 között Kr. után horzasztó pusztitó kitöréseket emlitenck. Az utolsó 1707-ben történt s azóta a vulkánt kialudottnak tartják.

Hogy a japánok e hegyet miért tartják szentnek s miért zarándokolnak még most is hozzá oly nagy áhítattal, az utazók nem említik. Hihetőleg azért tisztelik oly nagyon a japániak a Fusiyamát mivel előállításában az isteni hatalom, szépségében pedig az isteni tökéletesség jelét látják.  

 

 

EGY BUDAPESTI EMBER ÉLMÉNYE1 KHINÁBAN. 1902. 34. 547.

Leírtam e lapok korábbi számaiban a khinai hadjáratban átélt viszontagságokat, s most még befejezésül a háború végéről mondok el néhány jellemző dolgot és hazautazásunkról számolok be.

A háború befejeztével, vagyis mikor már számottevő ellenállástól tartani nem lehetett, a híres nagy fal közelében volt csapatunk s hittük, hogy most már haladék nélkül vissza fogunk térni, pedig még elég sokáig kellett ott maradnunk. Majd visszavezényeltek bennünket Nan-Su-Sien-be, hol nem volt más dolgunk, mint minden nap lóháton megjárni a vidéket, hogy a békét teljesen helyreállítsuk. Ehhez csakugyan serényen hozzá is láttunk. A béke alatt természetesen csak átvitt értelmű állapotot kell értenünk, mert az teljesen máig sem állt be. Hiszen csak nemrég jött híre, hogy két franczia tisztet és több hittérítőt megöltek. Ám elgondolhatjuk, hogy minő viszonyok uralkodhattak közvetlenül a háború lefolyása után, midőn khinai csapatok leveretesének híre táviró sajtó híján egyáltalán nem terjedt szét a nép között, és amelynek közönyéről, hidegvéréről európai ember nehezen alkothat magának fogalmat, hiszen a megostromolt városok közepén békésen szántogattak, boronáltak, az iskolás gyermekek pedig énekeltek az iskolában, míg a beütő golyók a komoly valóra nem ébresztették őket.

A béke helyreállításának munkája elsősorban a «kompromittált» boxer mandarinok zár alá helyezéséből állott. E czélból hat emberből álló őrjáratok indultak a gyanús városba, ahol a khinai kém egyenesen az illető mandarin lakásához vezetett bennünket, abban az időpontban, midőn a mandarin éppen sziesztáját tartotta, ami khinai fogalmak szerint erős ópiumos mámort jelent. A mámoros embert valamely ürügy alatt lehívtuk, kocsiba tettük és meg sem álltunk vele, míg az európai bizottság itélő széke elé nem vittük. Ez a bizottság a megszálló hadseregek egy-egy tisztjéből, ennélfogva osztrák-magyar tisztből is állott, de részt vett benne egy mandarin is, ki a legkegyetlenebb volt a boxerek híveivel szemben, és mindig a lenyakaztatásra szavazott.

Az ilyenféle békekötés nehéz és fárasztó munkája közben, — midőn átlag 30—40 kilométert tettünk meg naponkint, — esett a franczia nemzeti ünnep, július 14-ike. A khinaiak látva az előkészületeket és megértve az ünnep politikai jelentőségét, maguk is sok száz zászlót tűztek ki, nagy rakás tűzijátékszerrel kedveskedtek, azonkívül Paoting-Fuból egy teljes khinai szinésztársaság érkezett le, mely déltől kezdve éjféli két óráig szakadatlanul játszott.

Este elsütögettük a tűzijátékhoz való szereket s az ünnepély óriási takaródóval és fáklyásmenettel fejeződött be, amely utóbbi, úgy látszik, khinai eredetű, mert senki sem érti annak hatásosabb rendezését, mint a khinaiak. A franczia nemzeti színekkel befestett lampionok sokaságában egyszerre csak feltűnik egy óriási vízözön előtti szörny, egy húsz méteres sárkány színes papírból, belül kivilágítva, s a fény ringatozása menetközben életet látszott adni a csodás és ijesztő alkotmánynak, amint a kulik póznák végén magasra tartva vitték fejük fölött.

 

A KHINAI CSÁSZÁR NYÁRI PALOTÁJA PEKINGBEN.

 

A következő napon parancsot kaptunk, hogy induljunk vágyaink eddigi czélja és képzelődésünk örökös tárgya: Peking felé. Beraktak bennünket a vasúti kocsikba és elindultunk a mennyek birodalmának fővárosába.

Nyolcz óráig tartó út után az amerkai vasúti kocsikban egyszerre csak elkiáltá a kalauz a «Peking» nevet, ami elég furcsán hangzott, mert nagyon kevés európai vasúti utazó füle hallhatta eddig. Előttünk ott feküdt az óriási város, melynél nagyobbat és csodásabbat nem alkotott talán még az emberiség. Még a nyugat-ázsiai ezeréves óriási városromok sem ütik meg azt a mértéket, mellyel Peking a feléje közeledőt meglepi.

Megérkezésünkhöz khinai zenekar volt kirendelve, melynek fülsiketítő és éktelen lármája isszonyú volt. Csodálkoznunk kell, hogy négyszáz millió ember olyas valamiben gyönyörködhet, ami nekünk szörnyűséges macskazenének tetszik, míg viszont ők valószínűleg a mi zenénket tartják élvezhetetlen lármának.

Pekingben csoportosult össze a megszálló hadsereg. A mi zászlóaljunk, mely 20—30 ember őrjáratokra volt szétforgácsolva, itt gyűlt újból össze; de bizony sok kedves ismerősünk és barátunk hiányzott már ennél az összpontosításnál! A két zászlóalj 2000 embere leolvadt 1500 főre, habár ez a hiányzó 500 ember nem feküdt mind a khinai hantok alatt, — mert sokan gyöngélkedtek és betegség miatt hazaküldtek, másokat meg ott kellett hagyni a khinai kórházakban.

A helyreállított angol vasúti vonalon egy nap alatt Takuba érkeztünk, melyre sehogy sem tudtunk ráismerni. Midőn kiszálltunk ott Khinába való érkezésünkkor, a nagy hidegben még a hadihajók is be voltak fagyva; most pedig 55 fok Celsius volt a sátrak alatt a hőmérséklet. Nagy bágyadtság vett rajtunk erőt, midőn a Ville de Majungan fedélzetére szálltunk és egyszerre négy nagy hajóval indultunk vissza Francziaország felé.

Útközben is sürün fordultak elő halálesetek, azonkívül mintegy 30 embert súlyos betegség miatt partra is szállítottunk. De azért vidám móka uralkodott véges-végig a hajón; ami burleszket a nyugat és Khina sajátos czivilizácziója csak felmutatni képes, azt mind megismételtük. Feledhetetlen emlékeim maradnak azok. Hiszen keresztűl-kasul jártam magyar ember létemre Khinát kevesebb idő alatt, mint amennyibe került volna még 25 évvel ezelőtt bekalandozni Budapestről Erdélyt. Hiába, ma már szinte megsemmisültek a távolságok!

 

 

UTAZÁS

 

 

FARAGÓ ÖDÖN: KHINÁBÓL HAZAFELÉ. I. 1882. 33. 526.

Yokohama (Japán), 1882. június 13.

Tisztelt szerkesztő úr! Megígértem egykor, hogy majd ha a khinai kormány szünidőre haza ereszt, s utam Japánon és Amerikán keresztül haza felé veszem, uti élményeimből egy pár rövid kivonatot küldök a «Vasárnapi Újság» számára. Ez igéretemet beváltani igyekezem most, mikor a világ legkeletiebb országából, Japánból soraimmal fölkeresem.

Shanghait június 7-én hagytuk el a japán társaság egyik ódivatu gőzösén. A hajó fölszerelése olyan volt, ami a személyi biztonság kívánalmának éppen megfelelt. De én és az utasok nagy része amerikaiasan vettük föl és ugy gondolkodtunk, hogy  «Menj előre s bízzál a gondviselésben.» Az idő sem igen kedvező volt, mert mikor kiértünk a Yángtze torkolatához, akkor már oly erős szél fujt, hogy horgonyt vetve, a tovább-utazással egyelőre fel kellett hagynunk.

Másnapra szép időnk lett, s mikor felöltözködve a hajó fedélzetére másztunk, már akkor hajónk a sik tenger hullámain himbálózott. Útitársaink közül többen a tengeri betegség kellemes érzésének rabjai lévén, kabinjaikban maradtak. Egy tengeri út bármily alakban is unalmas, hát ha még ehhez a rossz élelmezést és kényelmetlen berendezést csatoljuk! Szerencsénkre Japán nincs messze, s a harmadik nap reggelén Nagasakiban ébredtünk föl.

Nagasaki igen kellemes fekvésű kikötő; tájéka magas hegyekkel borított, többnyire sziklás, de azért csinos képet nyújt. Egy sajátságos alkotású csónakon partra jutva, a zsinriksák vagy kézi kocsik tömkelegébe jutottunk. Ilyenre felülve, az utas keresztül kocsikázhatja az egész várost.

A japánok már több mint egy évtizede, hogy elkezdték a czivilizációt, s honi öltönyeiket félredobva, frakkot és czilindert kezdtek hordani. Láttunk szines európai ruhába bujtatott majom kinézésű japán uriembert, hanem azért a középosztály tömege mégis a sokkal festőibb honi öltönyt viselte. Szemeink legjobban gyönyörködtek a kedves kinézésű japán nőkben. Legtöbben sötét csikós selyemöltönyt viseltek, derékon vörös övvel keresztülkötve, ami hátul egy nagy csokorban végződik. Egyszerűség és csinosság tekintetében felülmúlják hölgyeink legelegánsabb öltözeteit; csakis apró faczipőiken lehet kifogást találni, de még ez is inkább érdekessé teszi őket, s nem szünik az ember utánuk nézni, amint az utczákon végig kopognak.

Nagasakiból kiindulva, utunk a beltengeren vezetett keresztül. Itt a hajózás rendkívül kellemes, a tenger annyira csendes, mint akár a Duna, és sok helyen oly keskeny, mint a Bosporus Konstantinápolynál. 36 órai evezés után Hiogóba érkeztünk. Hiogo hires kitűnő éghajlata miatt. Beteges emberek ide szoktak kirándulni, s pár heti tartózkodás után megújult erővel utaznak vissza működésük színhelyére. A japánok itt vasutat is építettek, amely Oszakán és Kiotón keresztülvezetve a Biva tónál végződik. Az újdonság kedvéért mi is jegyet váltottunk Oszakáig.

A vasutak Japánban nagyon keskeny vágányúak, s az ide-oda futkosó picziny mozdonyok, az apró vagonok, s az egyenruhába bujtatott komikusan komoly magatartású hivatalnokok mosolyt hoznak az utas ajkaira. Az egészet inkább játéknak, mint komoly czélu vasútnak tekintjük. A vonatok mintegy 20 angol mérföld gyorsasággal közlekednek, s noha a hivatali személyzet teljesen japán, az egész meglehetős pontossággal működik.

Oszaka történeti nevezetességű város, s a japán kormány igyekszik jelentőségét még ma is fenntartani. Sok költséggel építettek egy pénzverő-intézetet, ami most a város egyik nevezetessége. Katonai helyőrsége jelentékeny, és naponta lehet látni hadgyakorlatokat. Egy ilyent mi is megszemléltünk. A látvány mindenesetre érdekes, de az egész inkább szánalmat gerjesztett bennünk. A ruhához nem szokott szegény apró japánok vastag posztóból varrott egyenruhában egrecziroztak. Tartásuk különben katonás volt és mozdulataik korrektek. Czipőikben és nadrágjaikban franczia egyenruhát ismertünk fel, kabátjaik már porosz szabásuak voltak, mig sipkáikat valami orosz szabónak kellett varrni.

Az utczákon nagy volt a sürgés-forgás, ugy hogy kocsijainknak csak nehezen sikerült a tömeg között utat nyitni. Leginkább az lepett meg, hogy a járó-kelők csaknem kivétel nélkül a gyöngéd nemhez tartoztak. Khinában asszonynépet csak kivételesen lehet látni; ott az ízléstelenül öltözött, mitse mondó arczu nők leginkább otthon tartózkodnak, mig Japánban szeretnek a szabadban mozogni. A japán nök között igen sok szép arezuakat lehet látni, és kedves, barátságos mosolyaikkal nagyon vonzók.

Megszemléltünk több igen csinosan épült és tisztán tartott buddhista templomot. Egyik egy jó nagyságú tóval körülvett szigetre van épitve, s hozzá több félhold alakú híd vezet. A tó telve van mindenféle nagyságú teknősbékákkal, melyek a járó-kelőket figyelembe sem véve, kedélyesen uszkálgatnak. Az apró japánok kerek ezukorgolyókat dobáltak nekik a vizbe, s mulatságos volt nézni, amint a békák apraja-nagyja tátott szájjal a golyónak rohant s iparkodott beléjök harapni.

Hiogóból két napi időzés után folytattuk utunkat Yokohama felé, hova június 1 -jén reggel meg is érkeztünk.

Yokohama a yedói öböl mellett fekszik és környéke igen festői; legnagyobb vonzerejét a Fusiyama hegy képezi, mely magasan kiálló, hóval borított csúcsával az egész tájékon uralkodik.

 

II.

Csöndes-óczeán,  Gaelio gőzös. 1882. június 28.

(Északi szélesség 44° 34', keleti hosszúság 162° 02').

Yokohamát 23-án reggel 10 órakor hagytuk el, mégpedig oly körülmények között, hogy az elutazás inkább örömünkre lett. Már Japánba érkeztünk előtt hallottuk, hogy ott egyes kholera-esetek mutatkoztak; ott tartózkodásunk alatt már igazi járvánnyá fejlődött ki, s nem csak a szegényebb, de a főúri körökben is szedett áldozatokat. Elindulásunkkor az idő kedvező volt; a tenger teljesen, sima nyugodt; csak azt sajnáltuk, hogy az éghajlat borús lévén, a sokszor megénekelt hírneves «Fusiyama» hegy szemlélésében nem gyönyörködhettünk. Nem találva más teendőt, megvizsgáltuk a hajót, hogy annak jó és rossz tulajdonaival megismerkedjünk.

A «Gaelic» 1700 tonnás, Liverpoolban épült angol gőzös, s a New-York és Anglia között hajózó «White Star» vonalhoz tartozik. A Csöndes-oczeánon a közlekedést csak néhány-évvel ezelőtt kezdte meg négy hajóval, amikor az amerikai Occidental et Orientál. társaság által kibéreltetett, hogy ezen a vonalon a Pacific Mail. társaságnak versenytársa legyen. Meghatározott közlekedési vonala Hongkong és San-Francisko, Yokohama érintésével. Az utat oda és vissza rendes körülmények között 50 nap alatt teszi meg, a kikötőkben töltött időt nem számítva. A hajó vastag vaslemezekből épült, teste négy elzárható vízhatlan részre oszlik, ami összeütközés vagy más szerencsétlenség esetében a hajót az elmerülés ellen biztosítja. Gépe 400 lóerejü, — de 1000 lóerőre felfokozható, teljesen uj szerkezetű berendezéssel; óránként 15 földrajzi mérföld sebességgel.

A vitorlázásra is fel van szerelve, négy árbócon hordozva annyi vásznat, amennyit csak megbírhat; de ezek persze csak akkor nyittatnak és feszíttetnek ki, ha a szél kedvező irányú. Személyszállító képessége 1000 ember, de csak 40 utasnak adhat első osztályú kényelmet, a többi hely már csak kivándorlóféle utasokra van számítva. A kabinok a hajó közepére vannak épitve, ahol az ingás és himbálás legkevésbé érezhető. Ezúttal csak 15 első osztályú vagyis fehér utas volt a hajón.

A kivándorló osztályon utazik 600 khinai, kik igyekeznek az utolsó alkalmat felhasználni, mert már Khinában is tudva van, hogy az amerikai kongresszus legutóbbi határozata szerint a mennyei birodalom fiainak az uj világba vándorlás 10 évre betiltatott. Elindulásunk után a khinai utasokat megszámlálták és a hajóorvos által, beoltatták. Ez különben az elővigyázati rendszabályok értelmében történt, mert az esetben, ha az ut alatt a hajón himlőbetegség mutatkoznék, a jó amerikaiak becsuknának egy hónapi vesztegzár alá. Az utazás eddig meglehetősen egyhangú, mondhatni unalmas volt. 23-án este pislantott fel utoljára a japán világító torony, azóta se földet, se hajót, se füstöt, se semmit nem láttunk.

Az Amerikába tartó hajók fölmennek az északi szélesség 50-ik fokáig, mig a Japánba menők egyenes irányban a 35-ik fok alatt eveznek. Ez az oka, hogy itt még csak szembejövő gőzössel sem találkozik össze az ember, s ebben a Csöndes-oczeán hasonlít a Szahara vagy Góbi sivatagokhoz. Az egész ut alatt, ami 17—20 napig tart, nem lehet arra számítani, hogy hajóra vagy valami szigetre bukkanjon az ember. Utunk 3-ik és 4-ik napja alatt még csak akadt valami mulattatónk. Egész madársereg kisérte hajónkat, hogy a fedélzeten elhullajtott rizsszemeket vagy a tengerbe dobált húsdarabokat felkapkodja. Voltak köztük oly apró madarak is, melyeknek a visszarepülés már lehetetlen volt; érdekes volt őket szemmel kisérni, amint a himbáló hajó árboczain kerestek menedéket. Nem lehetetlen, hogy ily módon kiutaznak az uj világba, hogy ott fajukat elszaporitsák.

Másforma időtöltést ad a hajó gyorsasága fölötti vitatkozás. Naponként délben megjelenik az elmúlt 24 óra alatt befutott távolságnak hivatalos kimutatása, és akkor ki-ki iparkodik megfejteni az okát a nagyobb vagy kisebb gyorsaságnak. Hajónk többnyire 246 földrajzi mérföldet fut be 24 óra alatt. Az egész befutandó távolság kitesz mintegy 4600 mérföldet, már előre számítgatjuk, hogy utunk körülbelül 19 napig tart. Hogy aztán az unalom annyira amennyire elviselhető legyen, az utasok is iparkodnak egymás között barátságos viszonyba lépni. A világ minden részéből jönnek össze különféle nemzetbeliek, egy hajó fedélzetén az utas bejárja a földgömb harmad részét, az ut alatt együtt mulatnak, pajtáskodnak, és mikor a hajó partot ér, hátat fordítanak egymásnak, s ki ki megy a saját dolga után.

Hajónkon a kabin-utasok nemzetiségre így oszolnak meg: 4 amerikai, 2 német, 1 orosz, 1 magyar, 1 new-zeelandi és 6 angol. A mai déli kimutatás szerint már megtettünk 1222 mérföldet, s fent vagyunk az északi szélesség 45-ik foka alatt. A legközelebbi föld hozzánk Kamcsatka félsziget. Az idő, daczára hogy június végén vagyunk, annyira meghüvösödött, hogy téli felöltőinket kell előkeresni. A hévmérő (Fahrenheit), mely csak 4 nap előtt 5°-on állott, ma már 45°-ra ment le, ha még feljebb megyünk északnak, hát bizony fagyni fog. A tenger tűrhetően csendes, ha így tart San-Franciskóig, akkor igazán megérdemli a «csöndes  óceán nevet. Ma reggel a hajóhoz közel látható volt egy meglehetős nagyságú delfin, a vizböl kidomborodó háta olyan volt, mint egy felfordult hajó feneke, csakis az orrából magasra felszökő viz mutatta, hogy élő állattal van dolgunk.

A hajótisztek bizonyítása szerint a delfinek sokszor igen érdekes látvánnyal szolgálnak. Megtörténik ugyanis, hogy kisebb ragadozó halaktól megtámadtatva, harezra kell magukat szánniok. A támadó hal rendesen a delfin hátára vetődik és szájával a bőrére tapadva a zsírját kiszopni iparkodik. A delfin, mihelyt megérzi a csiklandozást, magasra túrja föl a vizet és testével amennyire csak lehet kiemelkedik, farka iszonyú gyorsasággal csapkod, igazi ködöt verve maga körül, amig egy ügyes csapással elérve a hívatlan vendéget, a játéknak véget nem vet.

Ma este ebéd után az utazó társaság egyik angol tagja, ki most föld körüli útját teszi, az európai kontinensen tett élményeivel mulattatta társait, többek között Ausztria-Magyarországról is szólott, és hangosan dicsérte a dunai gőzösök rendkívüli gyors járását és a nagy kényelmet, amit azokon talált. Bécset szebbnek festette le, mint Parist. Budapest pedig véleménye szerint igen kedves, csinos város, s azt minden világtaposónak mulhatlanul föl kell keresni. Kérdésemre, hogy ott miféle nyelvet használt, azt válaszolta, hogy iskolás korában tanult egy pár német szót, aminek Budapesten nagyon jó hasznát vette, mert — mint monda — «ott mást sem hallott, mint németet!» Én ezt szomorúan tudomásul vettem. Legközelebbi levelem majd akkor irom, ha a keleti hosszúság 80-ik fokát átlépve, a nyugati hosszúság vonalaiban evezünk.

 

 

Mackenzie Wallace: I. Az utazás Oroszhonban.* 1878. 32. 510.

Vasutak. Állambefolyás. Vizi közlekedés a folyókon.

Orjsz „nagy körút" („Grand-tour"). A Volga. Kazán.  Zhigalinskiya Gori. Finnek és tatárok.

* Mackenzie Wallace „Russia" czimü munkájából; fordította Szentkirályi Móricz.

 

Bizonyos, hogy az utazás Oroszhonban nem olyan, mint hajdan volt. Az utolsó századnegyedben a vasutak terjedelmes hálózata épült és ma kényelmes elsőrendű vagonokban utazhatunk, Berlinből Szent-Pétervárra vagy Moszkvába, onnan Odesszába, Sebastopolba, az alsó Volgához vagy éppen a Kaukázus aljáig. Egészben véve a vasutak tűrhetően kényelmesek. A vagonok határozottan jobbak mint Angolhonban, és télen melegen tartatnak kisded vastüzelők által, melyek hasonlók azokhoz, minőket néha gőzhajókon láthatni. El vannak látva kettős ajtókkal és ablakokkal, mi oly elővigyázat, mely szükséges is ott, hol a hőmérő nem ritkán 30°-ra száll le a 0° alatt.

Igaz, a vonatok nem érik el a legnagyobb sebességet, — legalább az angol és amerikai fogalmak szerint — de ne feledjük, hogy az oroszok ritkán sietnek és szeretik, hogy legyen gyakori alkalmuk enni és inni. Oroszhonban az idő nem pénz; ha az volna: az orosz czár minden alattvalói gazdag készpénz tőkével dicsekedhetnének, és nem ritkán nagy bajba kerülne, hogy elkölthessék. Igen nagy ritkaság orosszal találkozni a közéletben, ki készpénzzel szükségén felül el lenne látva.

A vasúti társulatok mindent megtettek amit tehettek, ha az utazót egy óra alatt 15—30 verstre elszállítják; de egy igen fontos tekintetben nem teljesitik szó szerint amire vállalkoznak. Az utazó jegyet vált egy bizonyos városig, és midőn elérkezik azon pontra, hol mint képzelte, rendeltetési helye van, ugy lehet egyebet nem talál egy vasúti állomásnál a pusztában. Ha tudakozódik, meglepetéssel fog értesülni, hogy az állomás nem azonos a várossal, melynek nevét viseli, és hogy a pálya több mértfölddel hátramaradt ahhoz képest, mire az utazó számithatni vélt a szerződés szavai szerint. Valóban lehet állítani túlzás nélkül, hogy Oroszhonban a vaspálya, hasonlóan a tevehajcsárhoz némely keleti vidékeken, rendszerint szándékosan kerüli a városokat. Első tekintettel ez különösnek látszik. Azt könnyű megérteni, hogy a beduin annyira szereti a sátoréletet és nomád szokásait, miszerint idegenkedik a várostól, mintha fogház volna; de polgári mérnökök a téglától és mészragtól bizonyosan nem félnek.

Valódi oknak én azt gyanítom, hogy a föld a községi körvonalon belül vagy ahhoz legközelebbi szomszédságban aránylag sokkal értékesebb, és hogy a vaspályák minden tekintetben a kényelem követelményei felett állván, bátorkodhatnak az  utazók kényelmét és igényeit mellékes dolognak tekinteni.

Emiatt sem a mérnököket, sem a vállalkozókat vádolni nem lehet. Szent-Pétervártól Moszkváig 400 mértföld távolságon a mozdony oly egyenes vonalban fut, mintha madár repülne, ki nem térve sem jobb, sem bal felé. Tizenöt fárasztó óra hosszat e vonalon az utazó nem lát egyebet erdőségnél és mocsaraknál, és nagy ritkán pillant meg emberi lakásokat. Csak egyszer vesz észre a távolban oly valamit, mi városnak látszik, ez Tver, mely ezen kedvezményben részesült, nem azért, mert tekintélyes hely; hanem egyszerűen azért, mert  történetesen a pálya közelében fekszik.

És miért építtetett a pálya ily rendkívüli módon? A legalaposabb oknál fogva: azért, mert a czár igy parancsolta. Midőn az elsődleges tervrajz elkészült, Miklós észrevenni vélte, hogy a feladvánnyal megbízott hivatalnokok, és ezek között a közmunkák minisztere is, nagy befolyást engedtek a személyes, mint a műtani indokoknak, és a gordiusi csomót igazi czári modorban ketté vágta. Midőn a miniszter a térképet előterjesztette, a tervet magyarázandó, elővett egy vonalzót, kihúzott egy egyenes vonalat a két végpont között, és megjegyzé, de oly hangerővel, mely minden vitatkozást elnémított — „így fogja kegyed a vonalat építtetni." És a vonal ugy épült, maradván a következő századoknak Szent-Pétervár is a Pyramisokhoz hasonlóan a korlátlan uralom dicső emlékéül.

Császári szeszélyek felforgatják a legfontosabb közgazdasági nézeteket. Ujabb időben mindazáltal, ugy látszik, a közvélemény változott, és nem kevesen merészelik állítani, hogy ezen úgynevezett császári szeszély messzelátó politikai bölcsesség volt. Minthogy t. i. a legnagyobb száma ugy az utasoknak, mint a terhek ezen a vonalon szállíttatik, czélszerü hogy a vonal a lehető legrövidebb legyen; és hogy mellékvonalakat kell majdan építeni a jobb- és baloldalon fekvő városok elérésére. Eltekintve a politikai nézetektől, nem tagadható, hogy ezen felfogás támogatására indokok nem hiányoznak.

A vaspálya-rendszer kiépítése körül egy más hátrány is létezett, mely angol elött nehezen felfogható. Angolhonban egyének és társulatok saját érdekeik szerint járnak el, és az állam minél ritkábban és kevésbé lép közbe. Magánkezdeményező azt és ugy teszi, mint jónak látja, kivéve, ha a közhatóságok bebizonyíthatják, hogy ily cselekvés szükségképpen káros következményekkel jár.

Oroszhonban ez onus probandi (terhelési próba) az ellenkező oldalt terheli, a magán kezdeményező nem tehet semmit, míg be nem bizonyította, hogy a vállalatból az államra legkisebb hátrány sem kövétkezhet. Ha valamely obb megoldás hozatik javaslatba: az első kérdés: „vajon az illető terv mi befolyással lesz az állam érdekeire?" így ha valamely uj vaspályának vonala határozandó meg: a katonai hatóságok véleménye mindenkor kéretik, és ezen vélemény nagyban döntő a végső elhatározás alkalmával.

Ebből az következik, hogy az oroszhoni vasúti térkép a hadász előtt sok oly mozzanatot tüntet fel, melyek egy közönség észlelő szemei előtt teljességgel érthetetlenek., ami azonban észrevehető lesz a be nem avatott felfogásnak is, pl ha Kelet-Európában háború készül. Oroszhon nem az ma, ami volt a krimi hadjárat idejében, midőn seregek és terhek száz meg száz mérföldekre a legprimitívebb módon szállíttattak. Az idő szerint csík 750 mérföld kiépített vaspályával birt, ma több mint 11 000 mérföldre terjedő vasút áll készen, és ez évenkint uj vonalakkal szaporittatik.

A vizi közlekedés az ujabb években szintén tetemesen javult. Mindenik főfolyam el van látva tűrhető gőzösökkel. Csak az a baj, hogy az éghajlat komoly akadályokat gördít a hajózás elé. Közel fél évig a folyók jéggel vannak borítva, és a hajózás nehézségekkel jár enyhe időjáráskor is. Mikor a hó és jég elolvad, a folyók kiáradnak, és nagy részét a környéknek elborítják, ugy hogy a szomszéd falvakhoz közelíteni csak csónakon lehet. A vízár gyakran elapad, és a folyó oly hirtelen száll alá, hogy nyár közepén a nagyobb gőzösök a zátonyok között csak fáradságos elővigyázat mellett, nagy bajjal haladhatnak. Csak a Néva, ezen királynéja az északi folyóknak, bir minden időben bőséges vizzel.

A Néván kívül a Volga és Don azon folyók, melyeket külföldi utazók látogatni szoktak, és melyek azon úttervhez tartoznak, melyet az oroszhoni nagy körutaknak (grand tour) lehet nevezni. Angolok, kik valamivel többet akarnak látni, mint csakis Szent-Pétervárt és Moszkvát, vaspályán Nisni-Novogorodba térnek ki, hol a nagy vásárt látogatják, és azután gőzösön a Volgára szállnak. Azok, kik megnyugosznak abban, hogy Oroszhonban nagyszerű tájképekkel nem fognak találkozni, lefelé a folyam mentében az utazást elég élvezetesnek fogják találni.

A balpart oly lapos ugyan, mint a Rajna partja Kölnön alul, de a jobbpart magas; gazdag növényzettel van borítva, és nincs szelid festőiség nélkül. A második napon korán reggel a gőzös Kazánhoz ér, mely valaha a független tatár khánság fővárosa volt, és még mindig nagyszámú tatár lakossággal bir. Több mecset (mint a mohamedánok imaházai neveztetnek) apró minaretjeikkel, melyek a város alsó részeiben láthatók, bizonyítják, hogy az iszlám még mindig él, ámbár a khánság több mint 300 évvel ezelőtt kebeleztetett be az orosz birodalomba.

A város inkább európai mint ázsiai jellegű, és ha azt valaki oly reményben látogatja meg, hogy ott a „Kelet csillogásával" megismerkedhet, nagyban fog csalatkozni. Hacsak történetesen nem azon ábrándos utazók közé tartozik, kik mindenütt feltalálják azt, amit látni óhajtanak, különösen ha az oly valami, amiből egy hatásos fejezetet lehet készíteni „uti vázlataik" számára. És mégis annyit meg kell vallani, hogy Kazán mindazon városok között, melyek útba esnek, a legérdekesebb. Ámbár nem keleties, de sajátságos jelleggel bír; midőn ellenkezőleg a többi — Simbirek, Szamara, Szaratov  oly érdektelenek, mint többnyire az orosz vidéki városok szoktak lenni.

Mintegy harmadik napra hajnal felé valami hegysorozat tűnik fel a láthatáron. Jó lesz azonban egyszer s mindenkorra a félreértések elkerülése végett megjegyezni, hogy a vidéknek ezen részében semmi nincs, mi a hegység nevét megérdemelné. A legközelebbi hegysorozat a Kaukázus, mely több száz mérföld távol esik, szó sincs róla, hogy a gőzös fedeléről látható volna. A kérdéses emelkedések nem egyebek egy dombsornál, mely „Zhigzelinszkiya Gori" nevet viseli. Nyugat Európában a figyelmet nem vonná magára; de mint a franczia közmondás tartja, „a vakok országában a félszemű a király", oly róna vidéken, mint keleti Oroszország ezek a dombok kiemelkedő alakot képeznek. Ámbár legkevésbé sem hasonlók az alpesek nagyszerűségéhez, sűrű erdős, a viz színéig lenyúló hajtásaik, — különösen a tavasz ragyogó színeivel, vagy az ősz sárga-vörös gazdag változatos levélzetével borítva — oly benyomást hagynak hátra, mely az emlékezetből nem egykönnyen enyészik el.

Egészben véve — minden előzékenység mellett hazafias orosz barátaim nézetei iránt —kénytelen vagyok mégis kimondani, hogy a Volga vidéki tájkép, nem érdemli az időt, a költséget és fáradságot, mibe az utazás — Nisnitől Csaricsinig belékerül. Egy-egy csinos tájképrészlet található itt-ott elszórva, de igen kevés és messze a belvidéken.

A gőzös födélzete többnyire sokkal érdekesebb a folyam partjainál. Itt az ember sajátságos útitársakkal találkozik. Az utazók többsége orosz paraszt, és ezek a formális megismerkedést mellőzve, mindenkor készek tartózkodás nélkül fecsegni és elbeszélni az uj ismerettségnek életük egyszerű történetét. Gyakran űztem igy el unalmas órákat, nemcsak mulatságosan, hanem tanulságosan is, és minden ily alkalommal meg voltam lepetve a parasztnak józan felfogása, szelid kedélyessége, félig-meddig fatalistikus lemondása, és erős vágya által megtudni valamit idegen országok állapotai felől. Ez utóbbi sajátságánál fogva kíváncsi egyrészt, de viszont közlékeny is; és kérdései, ámbár gyakran gyermekdedeknek látszanak, eltalálják a dolog velejét.

Az utazók között lesznek valószínűleg a finn nép különféle törzseinek egynémely képviselői is, kik az ország ezen vidékeit lakják; ezek érdekesek lehetnek az ethnologus előtt, kinek az arcz-alakulások (physiognomiák) tanulmányozásában kedve telik, de sokkal kevésbbé bizalmasok az oroszoknál. A természet őket hallgatag és komor kédéllyel alkotta, életföltételeik pedig tartózkodókká és óvakodókká tették őket. A tatárban ellenkezőleg, csaknem kivétel nélkül, vidám és mulatságos társat találunk.

Legvalószinűbb, hogy házaló vagy szatócs. A batyu, melyre támaszkodik, tartalmazza egész kereskedési tőkéjét, mely valószínűleg nem áll egyéb árukból, néhány festett szövetnél, és kirívóan színezett keszkenöknél. Ő maga bő szürke khalatba, azaz ujjas köpenybe van öltözve, és bőrsapkát visel, habár a hévmérő az árnyékban 90 fokot mutat. Apró czikázó szemeinek tévedező csillogása erősen ellentétes a mellette ülő finn parasztnak mogorva magatartásával. Sokat tud beszélni Pétervárról, Moszkváról, sőt talán Asztrakánról is, de telivér kereskedőhöz illőleg annál tartózkodóbb saját üzletének titkaira nézve. Napnyugta felé társaival félrevonul a födélzetnek valamely csöndesebb szögletébe estvéli imájának elmondása végett. Itt gyűl egybe imára a hajón levő minden igazi mohamedán is, simogatja szakállát, letérdel szőnyeg foszlányára, leborul; valamennyi egy tempóban, mintha valamely szigorú káplár felügyelete alatt ujnemű gyakorlatot végeznének.

Ha az utazás szeptember vége felé történik, mikor a kereskedők a nisnowgorodi vásárról hazatérnek, az ethnológnak még kedvezőbb alkalma nyílik tanulmányra. Találkozni fog ugyanis nem csak finn és tatár törzsek képviselőivel, hanem ezeken kivül láthat örményeket, cserkeszeket, perzsákat, bochiaiakat és más keletieket is — tarka festői társaságban.

 

 

II. Az utazás Oroszhonban.* 1878. 542.

A Don. A hajózás nehézségei. Kényelmetlenségek. Patkányok.

 

Bármily tarka népvegyületü legyen a csoportozat, az utazó meg fog győződni, arról, hogy négy napot a Volgán tölteni teljesen elég minden gyakorlati és szépészeti czél tekintetében. Ahelyett, hogy Asztrakánig hajózna, Csaricsinnál a gőzösről a partra száll. Itt talál egy vaspályát, mely mintegy 50 mérföld hosszú, és kapocsként szolgál a Volga és a Don között. Szándékosan élek e kifejezéssel „vaspálya" és nem „vonat", mert csak két vonat indul hetenként, ugy hogy ha elszalasztottuk az egyik vonatot, várakoznunk kell mintegy három napig a következőre.

Erős testalkatú, tapasztalt emberek inkább  teszik meg az utat szekéren:. és helyesen cselekeszenek, mert ezen vaspályának elvitázhatatlan dicsősége szerint abban áll, hogy a legkiállhatatlanabb egész Európában. Egyébiránt talán helyén lessz itt is azon elvet alkalmazni, hogy minden dolog kevésbé rémes, mint látszik. A hallatlan lökdösés, kimagyarázhatatlan zörej képes felriasztani azt, aki ingerlékeny idegzetű ; hanem egy rendes idegzettel biró embernek nem nehéz közönyösnek maradni, kivált miután a haladás oly lassú, hogy a sínekről való lesikamlás is tisztán mulatságos epizód volna, sőt két vonat összeütközése is ritkán járna komoly következményekkel.

A két heti vonat megérkezése után kevés vártatva Kalauból gőzös indul Rosztoffba, mely város a folyó torkolatához közel fekszik. A hajózás a Don vizein sokkal bajosabb, mint a Volgán. A folyó rendkívül sekély, és a zátonyok helyei gyakran változnak, ugy hogy nem ritkán egy napi útjában is a hajó több ízben fennakad. Néha fel lehet a hajót szabadítani egyszerűen a gépnek visszafelé forgása által, de gyakran e művelet nem sikerül, mert oly erősen feneklett meg, hogy a gépek működésének segítségre van szüksége.

Ez a kisegítés sajátos módon történik. A kapitány bizonyos számú markos kozákot minden útjában ingyen fuvarra fogad be, oly feltétel alatt, hogy esetleg az általa igénylendő segélyt kiszolgáltassák; midőn tehát a hajó fennakad, parancsot ád, hogy ugorjanak ki a hajóból. A dolog nem éppen kényelmes, különösen minthogy a szegény jámborok a vizes munka után ruhát nem válthatnak, de a parancs mégis mindig készséggel és zsémbelés nélkül teljesíttetik. Ugy látszik, a kozákok nem ismernek sem csúzt, sem köszvényt.

A legtöbb és legjelesebb földrajzi kézikönyvekben a Don ugy említtetik, mint egy az európai főfolyamok közül; és nem ok nélkül, mert hossza ugy mint széle által erre jogosítva is van. De medrének mélysége a nevetségig aránytalan, hosszához és szélességéhez képest.

Emlékszem, hogy láttam egy lapos fenekű gőzös kapitányát, miként tartóztatta hajójának menetét, hogy el ne sodorjon egy lovast, ki előtte a folyó közepén elhaladni igyekezett. Másnap egy nem kevésbé jellemző esemény történt. Egy kozák utazó oly helyen kivánt kiszállni, hol kikötőhely nem volt, és miután értesült, hogy kívánsága egyátalán nem teljesíthető, nagy közönnyel a hajóból kiugorván, gyalog kelt szárazra.

Jóravaló, szolgálatkész legények a kozákok, kik a gőzöst a zátonyokról levonszolják és az ingyenes szállítást bőven megérdemlik. Ők szintén, mint vagyonosabb társaik, kik birnak jegyet váltani, kellemes és érdekes útitársak. Sokan közülük, saját tapasztalásaik után, érdekes epizódokat tudnak egyszerű, szinezetlen modorukban elbeszélni a szabálytalan csatározások eseményeiből; és nem egy az öregek közül képes ily elbeszéléseket megtoldani oly részletekkel a krimi hadjáratból, melyek köztudomásra nem jöttek.

Ha ugy esik, hogy különösen közlékeny hangulatban vannak, elárulják egynémely titkait azon egyszerű eredeti rendszernek, melyben azelőtt éltek. De akár bizalmasak, akár nem, az utazó, ki nyelvükön tud, minden esetre élvezetesebb és tanulságosabb időtöltést fog találni, ha velük fecseg, mintha mozdulatlan bámulja azon érdektelen vidéket, mely mellett elhalad.

Fájdalom, ezen doni gőzösök másnemű, kevésbé kifogástalan ingyenes vendégeket is hordanak, kik nem szorítkoznak a fedélzetre, hanem szemtelenül betolakodnak a hajószobákba is, és az utazók álmát háborgatják. Nem birok elég természettani ismeretekkel, hogy meghatározhatnám, vajon ezen vérszomjuhozó fürge élősdiek ugyanazon fajbeliek-e, mint azok, melyek Angolhonban az egészségügyi biztosoknak hívatlanul segédkeznek a tisztátalanság megbüntetésében.

Megérkezésünk után felkértem a kapitányt, engedné meg, hogy az éjt a hajón tölthessem. Feltűnt, hogy kérésemre oly melegséggel és készségesen hajlott, mely rendes magatartásával nem egészen volt egyeztethető. Midőn hozzákezdtem köszönetemet elmondani az engedelemért, hogy az éjt kényelmes kabinban tölthetem: jóizüt nevetve félbeszakított és biztosított, hogy ellenkezőleg, ő van nekem lekötelezve. „Ez igy van", úgymond gunyoros méltósággal, „hajómon egy bizonyos és pedig nagyszámú huszársereg soha sem hiányzik, és ha szobámban magányosan alszom, valamennyien ellenem intézik rendszeres támadásaikat; ellenben ha páholyomat valakivel megosztom, a támadás is megoszlik. E szerint látja ön, hogy hősies tettre határozta magát és engem nagy mértékben lekötelezett". Már ha ez nem volt egyéb mint elmés módja a vendégszeretet elleplezésének, meg kell vallani, jól volt eltalálva: és oly finom fordulat, melyet inkább lehetne várni spanyol hidalgótól, mint egy doni gőzös kapitányától.

Némely azovi gőzösökön az alvó-kabinok magányát az emlitetteknél sokkal kárhozatosabb tolakodók háborgatják: a patkányokat értem. Egy rövidke utazásom alatt, melyet a Keres gőzösön tettem, ezen utálatos látogatók oly szemtelenek lettek a hajónak alsóbb osztályaiban, hogy a nőknek meg kellett engedni, miszerint az éjt a fedélzeti teremben tölthessék...

 

 

 

LÓCZY LAJOS KHlNÁRÓL ÉS TIBETRŐL 1886. 629.

«A khinai birodalom természeti viszonyainak és országainak leírása* czím alatt adta ki a természettudományi társulat könyvkiadó-vállalata kétszáz rajzzal, köztük számos eredeti metszettel. A vázlatok fényképek után Budapesten, Moreili müintézetében készültek, és egy térképmelléklettel, annak a nagy tanulmányútnak becses gyümölcsei, melyet a gróf Széchenyi Béla-féle keletázsiai expediczióval, 1877-től 1880-ig, Lóczy Lajos műegyetemi tanár, mint az expedicziónak geológiai észlelésekre és természetrajzi gyűjtésekre hivatott tagja tett meg.

Az expediczió egy másik tagjának, Kreitner Gusztáv főhadnagynak ez utazásról írott, s a német eredeti után magyarul is megjelent műve már évekkel ezelőtt elhagyta a sajtót. Lóczv Lajosnak más irányban kellett feladata megoldását megkísérelnie. A megoldás azonban szerencsés, mert míg Kreitner müve csupán az egyéni élmények elbeszélése volt, addig Lóczy az összes szakirodalmat felölelve, annak keretében adja elő saját tapasztalatait, s nyújt oly hézagpótló müvet, mely tanulságos volta mellett egyszersmind a lehető legszélesebb kritikai alapokon nyugszik.

Kiragadunk egy néhány részletet a terjedelmes és nagybecsű műből, s annak főleg azon részéből, mely a ránk nézve, őstörténeti összeköttetéseinknél fogva, annyira fontos Tibetre vonatkozik.

Tibet ma már az egyedüli a khinai birodalom külső országai közt, hová európai utazó be nem léphet, s ezt nem annyira a khinai kormány eltiltása, hanem azon akadályok miatt, melyeket egy hatalmas papi hierarchia, a láma-hierarchia gördít útjába.

A mongolok előtt Tibet mint Barantola, azaz a jobbfelőli vidék ismeretes, ellentétben a balfelőlivel, Dzeguntolával, miként Dzungariát nevezik. Kiáltó ellentétet képez az a különböző tájkép, melyet a Himalája hágóiról az utazó a hegység északi és deli felén maga előtt lát. Az indiai lapály felé sürü erdők zöldje burkolja a mélyen vésett völgyeket, míg észak felé a gyér növényzetű felföldek kopár síkjai terülnek el. A tibeti felföld keleti részein a hajdani tóvidékek messze lenyúlnak délkelet felé, Jünnanba. Lóczy 3000 és 5000 méter között észlelt világos-jógár nyomokat, 3500 méter magasban pedig egeszén ép morénákat ismert föl.

 

Egy, a jeges tenger közepén, jógárjaikat évenként minden irányban szétbocsátva, az idő folytával a szárazföld a mai felszínre emelkedvén föl...(talaj-feltöltés)

 

 A tibeti fennsiknak 5000 méter magas lapályairól tehát, melyek az év nagy részén át most is fagyva s a tavak jéggel borítva vannak, valaha egészen jéggel voltak bontva. A jelenlegi éghajlati viszonyokat megelőzőleg egy hidegebb időszak látogatta meg a tibeti felföldet is, ugy, hogy egy jégkorszakról lehet szó a földfelület e részén is.

Kelet-Tibet folyóit különösen mély és szűk völgyek jellemzik, amiért igen fárasztó az itt utazás. A khinai hivatalos úton láncz- és hajóhidakkal hidalják át a folyókat, vagy kompokon szállítják át az utazókat, míg a többi út köteleken vezet át. Ugyanis ahol a folyó sziklák közé szorul, ott két kötelet feszítnek ki az ellenkező partok közt úgy, hogy felváltva az egyik parton a kötél magasabban van megerősítve, mint a másikon.

A bambuszból font kötelen fahenger jár végig, mely gyűrűs zsinórok segélyével tetszés szerint egyik partról a másikra vonható. A hengerrről egy keresztfa vagy kosár függ le, melybe nagy terheket, sőt élő állatokat is bele tehetnek. Az átkelés mindig a magasabb partról történik; a megterhelt henger a gyengén lehajló kötélen gyorsan surran végig s csak a túlpart közelében kell a vékonyabb vezető kötél vagy zsinór segélyével a szállítmányt a part felé vonni. Hasonló a közlekedés ellenkező irányban a másik kötélen. Néha keskeny folyóknál csak egy kötél szolgál átkelésre, mely esetben az mindkét parton egyenlő magasságban van megerősítve, ugy hogy a lehajló kötél közepétől a túlpartig az átkelőnek karjaival kell magát és terhét átvonszolni.

Lóczy maga is kelt át ilyen hidon, s nem valami kellemesnek találja a műveletet. Kezdetben, míg a kötél meredek, hasonlít az átkelés a repüléshez, de azután lassan himbálózva kell át-küzdenie magát az embernek a túlsó partra.

Kellemesebb ősszel az átkelés, amidőn szélcsend és enyhe állandó hőmérséklet uralkodik Tibetben. Lóháton haladva a légritkaságát nem lehet észrevenni, de hanyatt fekve, éjjelenként fuldokláshoz hasonló szimptómákat tapasztalhatni már 4000 méter magasságban is.

A nyáron át orkánokként süvöltő nagy hideg szelek veszélyessé teszik a tibeti felföldön a haldást. A bennszülöttek véleménye szerint mérges gőzök ármolnak ki a talajból, melyek embert s állatot megölnek. Különösen a tevék szenvednek nagyon, a Lasszába, a Dalai láma trónja elé jövő zarándokok közt. Megnehezíti még az utazást a tüzelő hiánya. Csupán az állatok trágyája ad némi tüzelő anyagot, de télen a hó s nyáron az esők ennek felszedését is akadályozzák. Tibetben szegény a növényvilág, szegényebb még mint a Gobi-sivatagban is, a vad növényzet többnyire az embernél ritkán magasabb cserjékből áll, de a felső Indus és Szatleds völgyében a dió, kajszin, alma és körte is megteremnek. Legzöldebb Tibet felföldjén a Szan-po völgye és a Damjrajum környéke, itt a fü oly magasra nő, hogy a prairiekre emlékeztet.

Annál gazdagabb Lóczy észleletei szerint Tibetben az állatvilág. Leírja a dörmögő tulkot, a jakot, mely nemcsak vadon, de szelídítve, a közönséges marhával keresztezve is nagy számmal él itt; fölemlíti az őz nagyságú Vatoor-juhot, óriási csavarodott szarvaival, a gyors lábú antilopokat, melyek közül egy korábbi utazó, Nain-Szing 2000-et számlált meg egyszer Lassza és Ladák között, még oly helyeken is, ahol fű sem terem.

Medve, farkas, róka, sakál, marmota sem hiányzanak, s utóbbi 5490 méter magasságig túrja föl a legelők földjét. Mint a sarkvidéken, Tibetben is a ragadozó állatok télen át fehér mezbe öltöznek. Madarakban azonban, kivált éneklőkben, igen szegény Tibet. Csak Kelet-Tibetben láthatni a majmok és leopárdok mellett fáczánokat, fogolyt is a Bhododendron-bokrok közt. Itt tanyáznak azok a gyönyörű fáczánok is, melyekből gr. Széchenyi Béla is hozott a nemzeti múzeumnak nehányat.

Leghasznosabb állatja Tibetnek kétségkívül a jak, melyet rövid, izmos lábai s kemény csülkei kitűnő hegymászó képességgel ruháznak fel. Továbbá roppant izomerő s éles szaglás védi a vadásztól, látása és hallása azonban rosszabb, s azért szél ellenében könnyű meglepni. Ilyenkor izgatottan csapkodja farkával hátát, vagy oldalait, s csak a lövésre iramodik tova. De még a megsebesített vén bikák is gyakran szembeszállnak a vadásszal s előre szegzett szarvakkal rohanják meg. 13 milliméter vastag nyakbőre mint pánczél védi az állatot a lövések ellen s azért még erős töltésekkel sem lehet első lövésre leteríteni.

Ezért a mongolok és tangutok ritkán vadásznak rá, vagy nagy társaságban, lóhátról, kutyákkal és védett helyekről, honnan egész golyózáporral árasztják el, azután távolról követik s tetemét rendesen másod- vagy harmadnap találják meg. Egy jak ára, használhatósága szerint, mint Desgodins véli, kilónként  10—30 frt közt váltakozik. Teje, vaja, sőt húsa is igen ízletes, bőrét és szőrét ruha-, sátorponyva- és kötélgyártásra használják. Nyers jakbőrökbe varrják be málháikat is, s a kiszáradt bőr összezsugorodva a legerősebb vaspántnál is szorosabban tartja össze a ládákat. Farka diszjelül szolgál, s gyakran láthatni templomok előtti lobogó-rudakon, fehér farkszöre pedig Khinában és Indiában legyező gyanánt vagy a mandarinok kalapjain mint bojt látható.

Tibetből dél felé számos út vezet le Indiába. Egyike a legjártabbaknak, mely a Szikkimen vezet keresztül s Dardsiling a kiinduló pontja. Ám a tibeti határon és a Tiszta folyó nádhidja mellett most már európai mérnökök által készített vashid is vezet át. Indiából Szikkim utján angol szövetek, dohány, rizs, selyem, indigó, korál s fűszerek vitetnek be. Mongoliából pedig nyergek, bőráruk, lovak és juhok jutnak Tibetbe.

Khina bevitelének legfőbb tárgya a tégla alakba sajtolt thea, a «paka». Ta-czien-lu utján évenként 2 666 640 font thea vitetik be Khinából Tibetbe s miként a varrótű, vaj, dohány, burnót, ugy a thea is a fennálló cserekereskedésnél fogva pénz gyanánt szolgál, s azért minden utazó nagy mennyiségben látja el magát theával. Mindezekért, cserébe, Tibet jakszőrt, gyapjút, állati bőröket, pézsmát, orvosi növényeket, sőt lovat, ezüstöt, aranyat szállít ki a szomszédos országokba.

Részletesen terjeszkedik ki könyvünk Tibet lakosainak ethnografiai és történeti jellemzésére is. Észak Tibetben Lóczy szerint a lakosság zöme a hor-pa és szok-pa néptörzsek között oszlik meg, amaz török, utóbbi mongol eredetű, de mindkettő nomád életmódot folytat s rablásaival észak Tibetnek elhagyatott pusztáit a karavánokra igen félelmessé teszi. Ngari-Khor-szum délnyugati részében, Hundeszben, a hunnia néptörzs lakik, melyről angol mérnökök azt közlik, hogy tatár, vagyis mongol eredetű. A vidék északi részét a csang-pa törzs foglalja el, jámbor, jó indulatú, mindig nevetni s mulatni kész emberek, kik a legkevésbé vakbuzgók mert területeiken nincs kolostor, s gyermekeiket nem adják papnak vagy apáczának. Említést tesz Lóczy a kham-pákról is, kik harczias és rabló életmódhoz szoktak. Ezek Garthok kormányzójának évi adót fizetnek, mely áll 5000 naktángból, mintegy 2000 rúpiából, vagy egyenértékű vajból, lovakból és szarvasmarhákból.

Biztos adat Tibet népességéről nem létezik, ujabban a statisztikusok 3—11 millió közé helyezik, míg Behm és Wagner pontosan 6 millióra becsülik. Bizonyos, hogy e nép nem régóta tartozik a czivilizáltabb keleti népek sorába. Története nem megy tovább vissza a VI. század végénél, midőn Ton-Me-Szam-Bo-Ta a szanszkrit irást behozta, s a tibeti nyelvre alkalmazta. Ősi hagyományaik, legendáik az indiai eredetű vallás misztikumaival telt tanok felvétele közben feledésbe mentek. Ugy látszik s ugy véli Lóczy, hogy ősvallásuk a kelet-himalájai félvad törzsek kezdetleges pantheizmusával lehetett rokon, de nyomai ma már csak a magas hegyormok, folyók és tavak tiszteletében maradtak.

Egyéb babonás szokása a tibetieknek, hogy ha csak módjukban van, arany vagy ezüst amuletet viselnek nyakukon, vagy kardjaik szíján. Az amulet négyszögletű vagy tojásdad doboz, melyben valami szentelt tárgy vagy ereklye rejlik. A házak belsejében is kicsiny bronz-szobrok vagy selyem-képek láthatók egy oltáron, mely előtt bronz-csészékben friss viz van és vajból készült szobrocskák állnak. Az udvaron egy magas pózna az imát lobogtatja és a csúcsán jakfarkból összekötött csomó himbálóznak.

A házak lapos tetején sem hiányzik egy kis fehérre meszelt oltár, melyből egy egész nyaláb karó vagy lobogó-nyél mered ki, apró, imával teleirt vászonszárnyakkal; az oltáron pedig agyagból készült szobrocskák, dombormivű képek vannak felhalmozva, s minden reggel füstölő rudakat gyújtanak meg rajta, és illatos fenyőtűket égetnek el egy e czélra szolgáló kandalló-alaku fülkében. Az év bizonyos szakában a tibetiek házaikba hívják a lámákat az imák elvégzésére. Ezek dobbal, ércztányérokkal és háromszöggel ellátva jelennek meg, s az imakönyvekből dob-verés kíséretében éneklő basszus hangon reczitálják a zsolozsmákat.

Érdekes jellemzést ad Lóczy a tibeti templomokról s imádkozási módról is. «Sehol se hiányzanak — irja — a kolostorok átjáróin, keresztfolyosóin vagy a kolostor előtt az út mellett az imahengerek. Függélyesen álló és könnyen forgásba hozható bőr- vagy fémhengerek ezek, melyekre többnyire szanszkrit írásjegyekkel van az ima felírva; belsejükben a tengelyre szorosan imákkal sűrűn teleirt papir van csavarva. Minden megforgatás egyenértékű a bennfoglalt imák elmondásával; rendesen több imahenger egy veranda alatt van elhelyezve és együtt kora nevet visel. Ha valaki a hengerek mellett elhalad, valamennyit jobbról-balra megfordítja; csupán a Fön-bo szektába valók, kik a Pomi királyságban és Karcsittiol-ban laknak, kerülik meg a korát és forgatják a hengereket ellenkező irányban, balról-jobbra.

A kolostorok belsejében, például Kumbumban és Dardsilingnél, háznagyságu hengereket láttam, melyeket forgattyú segélyével kell mozgásba hozni, s minden körülforgatásra egy csengő szólal meg. Ahol gyors folyású patak van, a víz hajtja az építők lelki javára a hengert; másutt a szelet alkalmazzák erre; a hidak felett kifeszített köteleken az imákkal teleírt vászonszeleteket lobogtatja a szél, és elhihetjük Desgodins-nal, hogy a buzgó lámák talán még a gőzt is imagépek hajtására használnák fel, ha a gőzgép ismeretes volna előttük. A templomok közelében a téglából épített kiőting kúpok, vagv csurtán-ok tűnnek fel, melyek sajátságos alakú épületek és leginkább hasonlítanak egy hosszú nyéllel ellátott csengőhöz, mely egy római izlésü párkányra van helyezve.

 

Főrangú láma.

 

«A kimagasló oszlop tetején, melyet a csengettyü fogantyújához hasonlítok, egy félhold és benne egy gomb lényeges részét képezheti a csurtannak mivel, midőn egy ilyennek vázlatát a lámáknak megmutattam, figyelmeztettek rá, hogy ez ékítmény valahogy el ne maradjon. A csurtánok Budhának, vagy valamely más szentnek ereklyéi felett emelkednek és ugyanoly értelműek, mint Khinában a pagoda-tornyok; Kan-csu-fu-ban is láttam egy olyan pagodát, mely egészen a csurtánok alakját viseli. Vannak 6—8 méter magasak, melyek sajátságos képet nyújtanak a távolból. A csurtánok legközelebb állanak a burmai pagodákoz, melyek félreismerhetetlenül harang alakúak.»

«Legjobban el van terjedve, folytatja Lóczy, Tibetben utak mellett, keresztútakon, útmagaslatokon, hidaknál, a helységek végén, az utak jelentékenyebb helyein a máni vagy do-bong (obó), szórúl-szóra 100 000 kő. Egy 1—2 méter magas kőhalmaz ez, mely piramis alakban, csúcsban vagy élben végződik; külsejét kőlapok, pala-, márványtáblák képezik, melyekre a rejtélyes Om mani-pemeum ima jegyei vannak felvésve és néha kiszínezve. Némely kőlap az imának írásjegyeit többszörösen viseli, más lapokon pedig csak egy jegy van vésve.

E piramisok hosszú sorban kisérik az utat, mely előttük szétválik, a tisztelet ugy hozván magával, hogy a mani-t jobbkéz felől hagyjuk. Mindenik mani közepéből egy farúd mered ki, csúcsán az elmaradhatatlan félholddal és gömbbel. A hágókon, magas hegycsúcsokon álló dobong jobbára durva kövek halmazából áll, s az utazók nem mulasztják el, hogy követ ne vessenek reá elhaladtukban; veszélyes helyeken a sziklák hasadékaiba illesztett feltűnő kövek és pálczikák képviselik az utazók áldozatait.

«Az ilyen durva dobong tetejéből póznanyalábok nyúlnak ki, melyeken imákkal teleírt vászondarabokat, vagy jakször-csomókat lobogtat a szél. Feltűnő hegyek ormain, magas póznákon keskeny lobogók lengenek, mintha valami sajátságos növény volna rajtuk. Néha a hegyek tetején egy kis tűzhely is található, melyen illatos füstöt árasztanak szét ima és dobverés közt a lámák, a környék gonosz szellemeinek elijesztésére. Az ilyen varázslóhelyek neve Szong-sza.

A lámák valódi urai Tibetnek, s különösen a sárga lámák, kegyesség álarcza alatt, szigorú gazdálkodással nagy vagyont gyűjtöttek össze. Kezükben van a nagybani kereskedés. Azon imákért, melyeket egyes családok lelki üdvéért mondanak, nagy adót szednek kolostoraik számára. E kolostorok rendesen kerített helyek, s nőnek nem szabad küszöbét átlépni. Kelet- és Nyugat-Tibet mély völgyeiben e hegyoldalokra épített kolostorok igen regényes képet nyújtanak. Abban, amelynek képét mi is közöljük, s mely a Zanszkár völgyében van, Körösi Csorna Sándor is hosszabb ideig tartózkodott.

Különösek a kolostorok Lassza vidékén. «A Szera kolostorban, mondja Lóczy, 5500, a Debangban 7700 szerzetes él. A környéken 11 nagyobb kolostor összesen 24 000 szerzetesnek ad otthont. A kolostornak tibeti neve qonpa, vagy gomba. A lámák lakása labrang, s a templom lakang nevet visel. Minden gomba élén a kampó (keng-bo) láma áll, ki helyettesével, a gékő lámával, kire a szellemi dolgok vannak bizva, intézi a zárda szellemi és anyagi igazgatását.

Egy vagy két qcsi a fegyelemre ügyel. Egy vagy több pénztárnok és gazda, mint nevezik: siamdző és gnir-ha, kezeli a gomba vagyonát és egyszersmind ügyvivője, képviselője a kolostornak a külvilággal szemben. Ők vezetik a számadásokat és elfoglaltságuk nagy ügyességet feltételez. A Kumbum-i kolostorban alkalmunk volt a kolostor ügyvivőjével és két főnökével hivatalosan összejönnünk és megcsodálnunk azt a beszédet, melyben csaknem félóra hosszat, folyékonyan, ismétlések és megszakítások nélkül és bizonyára kitűnő ékesszólással kifejté előttünk az okokot, melyek az utazást Hszi-ning-fu-ból Lasszába lehetetlenné teszik és ezért ők nem adhattak mellénk lámákat kísérőül. Az énekkarok vezetői, vagy előénekesek, un-dzse és a csron-go, vagy írnokok, mind oly tisztségek, melyek választás utján töltetnek be és egytől öt évig viselhetők.

A láma nevet a tibetiek csak a kiválóan képzett szerzeteseknek adják, kik szigorú vizsgálatok eredményéül nyerték e megtisztelő czímet és a ramgiam, gilong, gési rangfokozaton át emelkednek odáig. A közönséges szerzetesek általános neve csra-pa .Vannak kolduló lámák is, kik Lasszából jőve, messze földet barangolnak be, vásárokon és ünnepélyek alkalmával szentképeket magyaráznak, álarccal és tarka zsinóros öltönyökben tánczolnak, emberi lábszárcsontból készült furulyával, dobbal űzik a gonoszt.

Lóczy látott ilyen vándor szerzeteseket, vagy kolduló lámákat Szikkimben, s előtte hosszadalmas tánczot jártak, tarka maskarában. E kósza papok mókáiban sok közös vonás van a sámánok babonáival. A növendékek neve csra-csu, az apáczáké pedig anni. A lámák kizárólag vajjal és tejjel élnek, s azt mondja Lóczy, hogy e két élelemmel annyira telítve vannak, hogy ha láma közelít, az avas vaj bűze már messziről megérezhető rajta.

Mindennap reggel összegyűlnek a lámák imára, de csak közönséges ruháikban, mely veres gyapju-darócz, s arany paszomántos ujjú, térden alól érő szoknyából, mellényből és festői ránczokba szedett Plaid-féle kendőből áll. A lámák feje és arcza simára van beretválva, süveget rendesen nem viselnek, csak ünnepélyes alkalmaknál öltik fel a sárga bojtos sipkát. Még egy bő, sok fodru köpeny is tartozik a lámák ruházatához; lábaikon csak nagy hidegben viselnek csizmát, de a templom küszöbén mindig levetik. Magasabb rangfokozatú lámák sárga, inkább khinai szabású öltönyt viselnek s fejükön is sárga, khinai kalap van. Az az arannyal hímzett köpeny és csinos süveg azonban csak kiváló szertartásoknál jő használatba, amikor a tárogató, dob, trombita, réztányér, nagy csigahéjak és aczélháromszög hangjai is belevegyülnek a szertartásba.

A közönséges tibetiek öltözetei és szokásai is nagyon különböznek az egyes törzseknél. A férfiak öltönye bokáig érő bő gyapjú-, darócz- vagy börkaftán, mely középütt vagy jobb oldalt gombolható s a csipő felett öv szorítja a derékhoz. Az öv felett a kaftánt felhúzzák úgy, hogy alsó széle a térdet szabadon hagyja. E kaftánnak az öv körül lelógó belsejében hordja a tibeti férfi pénzét, élelmét, evöcsészéjét, kését stb. Elől az övbe kardja van dugva s az előkelőknél és katonáknál még egy kés, mindkettőnek markolata türkisszel, korállal és ezüsttel gazdagon van díszítve, sőt a kardszijat is ezüstcsattok és amuletek ékesítik. Az öv jobb felén tüzszerszámnak való, ezüsttel kivert tenyérnyi bőrtáska függ, s annak aljára van erősítve az aczél, belsejében pedig a kova és tapló foglal helyet.

Inget, lábravalót a tibeti nem visel, s lábszárai még kemény télben is meztelenek, csizmája gyapjúszövet, feje nyiratlan s fésületlen s róla varkocs nyúlik le, többnyire a fő körül koszorúba kanyarítva, mely a Tacsing dinasztia iránti meghódolás jelképe, s a homlok felett nagy csonttal és türkisszel ékített ezüst gyűrűk vannak bele fonva. Fövegük is különböző. Ta-czien-lu vidékén egész rókabőr szolgál kucsmául, melyről a rókafark a háton himbálózik. Batungban burnusz-féle kucsmát viselnek, a főnökök kísérete pedig mindenütt tányérkalapot hord, melynek lapos teteje eláll a fejtől és sárga bojtok takarják. De hordják azt a pörge nemezkalapot is, mely Khinában a köznépnél divatos, és a magas peremű magyar kanászkalapokhoz hasonlít.

Fő tápláléka a tibetieknek a tej, vaj, pirított árpaliszt és tea. Utazás közben a tanyához közeledve sátort ütnek, mely fekete jakszőr ponyvákból áll, kivül lévő rudakkal akként kifeszítve, hogy mennyezetük szélesen kiterjed, s a tetőn, hosszában, zsinegekkel összefűzve és széles rést hagyva maguk közt a füst eltávozására. Tüzet gyújtva vizet forralnak. A vizbe a téglateából bele vetnek egy-két ökölnyi darabot, s 6—8 perczig főzik, azután leszűrik a theát, egy fabödönbe; megsózzák s egy félfont vajat löknek bele, mire felkavarva, az egész tejes kávéhoz lesz hasonló.

Ekkor mindenki előveszi facsészéjét s bőven fogyaszt a gőzölgő zsíros és édesen sós italból. Később előszedik a nyeregzsákokból a kosár-dobozt vajjal, sót, paprikát, levegőn szárított juhhúst, pirított árpalisztet vajjal és teával föleresztve gombóczczá gyúrnak és megsózva költik el; ez a dzamba, a legmindennapibb táplálék. A dzamba után hús következik, még pedig néha, ha vaslemez nincs kéznél, egy egész konczot a zsarátnok közé vetnek, aztán a megsült kérget késsel lefaragják, a sületlenül maradt részt pedig újra visszalökik a tűzbe s igy tovább, mig egész a csontig le nem rágták.

Italnak a kölest főzik meg, s gyenge erjedés után bambusz-edénybe helyezik, s egy vékony bambusz csövet merítenek bele és igy szívják fel a vízzel felöntött marva-levet. A pipázás, sőt a burnótozás is el van terjedve, s a pipát bambuszgyökérböl készítik maguknak.

Számos ily érdekes és jellemző apróság után Lóczy még néhány szóval Körösi Csoma Sándorról emlékezik meg, ki a dardsilingi régi európai temetőben nyugszik. Innen felséges kilátás nyilik a Kin csin-dsunga havasra s azon hágókra, melyek Szikkimböl Tibetbe vezetnek át. A nagy tudós sirját, melyet a "Vasárnapi Újság» korábbi számából ismer az olvasó, Lóczy könyve ujabb fényképfelvétel után mutatja be.

Ami a nagy nevű magyar utazó élete körülményeit és irodalmi hagyatékát illeti, arról Duka Tivadar időközben megjelent és általunk is annak idején tüzetesen méltányolt müve után nem sok kiegészíteni való maradt fönn. Érdekes, hogy Lóczy Kalkuttában, 1878. januárjában, a bengáli ázsiai társaság könyvtárában megtalálta Körösi Csornának Duka által sikertelenül kutatott önéletrajzát, melyet a kelet-indiai társulat Delhiben székelő rezidensének, Kennedy kapitánynak átnyújtott. Ez önéletrajzot Lóczy könyve egész terjedelmében lefordítva közli s ezzel lényeges bővítéssel szolgál Duka terjedelmes és kimerítő tanulmányához.

 

 

KÉPEK KHINÁBÓL. 1900. 29. 444.

Utazás Pekingbe a vasút kiépítése előtt.

Ez a kép azt a pillanatot mutatja, amikor Cholnoky Jenő, az akkor még nem egészen kész vasút utolsó állomásáról De Marteau és Do Hecz útitársaival és khinai szolgáival együtt Peking felé tartva, valamelyik faluban megitatták a lovakat. Keserves utazás volt ez akkor a rettenetes utakon, rázós kocsikon, tűző forróságban! De mindez hagyján! A khinai személyszállító kocsikban nincs ülés, hanem csak egy matraezféle van leterítve a kocsi fenekére, azon kell hánykolódni annak, aki nem akar gyalogolni. Mert a gyorsaság nem természetük ezeknek a kocsiknak; lehetetlenség még csak gyöngén kocogni is a hallatlan rossz utakon, ami különben jelenleg az ország legjobb védelme, mert ágyút ugyan bajosan lehet azokon szállítani!

 

 

UTAZÁS PEKINGBE A VASÚT KIÉPÍTÉSE ELŐTT

 

Li-Hung-Csang, a khinaiak egyik legelőkelőbb államférfia, 1823-ban született Ngan-huéi tartomány egyik falujában. Nagy szorgalommal tanult s már 1848-ban a Han-lin akadémia tagja lett, ami annyit jelent, hogy a legmagasabb fokú államvizsgát is letette. Ezendkívül kitüntette magát a Tai-ping-féle lázadás leverésében s ekkor emelkedett oly magas rangra, amelyre egyáltalában khinai emelkedbet. Kendkívüli ravaszságával, kapzsiságával, de amellett okosságával óriási vagyont szerzett. Hatalma olyan nagy lett, hogy amikor a japán háború sikertelen kimeneteléért a császár megvonta tőle a legfőbb hatalmi jelvényeket, olyan katonai kísérettel jelent meg Pekingben, hogy a császár megrettent és jobbnak látta ismét kegyeibe fogadni. Nagy népszerűségnek örvend a khinaiak előtt és fényképe nagyon el van terjedve a birodalomban.
 

 

 

A VIZSGÁZTATÓ-TEREM DÍSZKAPUJA PEKINGBEN.

 

A vizsgáló-terem díszkapuja Pekingben merész, ízléses fa építmény, cseréppel fedve, amely egyesíti magában a khinai építészet legtöbb motívumát. Ezen épületben mennek végbe a Khinában oly nagy fontosságú államvizsgák, melyek után azokat, akik sikerrel kiáltották, a különféle állami hivatalokra képesítik. A könnyű bambusz-építés stílusa tükröződik ezen az építményen is, és oly kevéssé szilárd, hogy a szél nyomása ellen utólag meg kellett támogatni oldaltámasztókkal.  Ehhez hasonló kaput igen sokat lehet látni Khinában, a nagy alföldön rendesen fából, míg ahol kő van, ott már ebből készítik.

 

 

 

Faragó Ödön:  EGY MAGYAR EMBER KHINÁRÓL. 1882. 47. 742.

  A földrajzi társaság november 16-ki ülésén tartott    fölolvasásából.

 

A hires velenczei utazó, Marco Polo óta, ki hátrahagyott munkájában igen sok érdekes, de sokszor mesének is túlzott dolgokat ismertet Khináról. megváltoztak a viszonyok, az utas ma már a szuezi csatornán keresztül 45 nap alatt, Amerikán át pedig — folyton utazva — 40 nap alatt eljuthat Khinába. Közlekedésünk javulása lehetővé tette a világ körüli sétautazásokat; de mivel az még így is igen fárasztó, meg nagy költekezéssel is jár,  csak igen kevés ember teszi meg. Ha messze világot látott ember jut közénk, azt meg szoktuk kérdésekkel ostromolni, s érdeklődéssel hallgatjuk. Ilyen felfogásból kiindulva, én is bátor leszek Khináról egynémely dolgot előadni, ugy, ahogy azt ott láttam, hallottam és tanultam.

Ami Khinának kiterjedését és lakosainak számát illeti, az ezekre vonatkozó adatok pontossággal meg sem állapithatók mindaddig, mig Khina belseje a nagy világ előtt zárva áll. Khina területe 1 297 999 négyszögmérföld. Népessége 1812-ben 360 279 897 lélek volt. Ez adat, mit Tyiá-csing császárnak köszönhetünk, csak megközelítő lehetett akkor, most pedig igen csekélynek bizonyulna, ha lelkiismeretes népszámlálást lehetne tartani. De a mandarin osztály mindent a sötétségben szeret tartani: s könnyen megeshetnék, hogy a valódi népszámnak alig felét vallanák be, csakhogy a lehető adótöbbletet elkerüljék.

Hogy a khinai miképpen nevezi önmagát és országát, arra egyenes választ adni nem lehet. Khinának hivatalos neve mindig az uralkodó házéval áll összefüggésben. Ha a dinasztia változik, az ország régi neve ujjal cseréltetik ki. A jelen elnevezés, melytől az általunk is használt Khina szó ered, Tá-csing-kao, magyarul a nagy mánem tatár birodalom. 238 évvel ezelőtt Khinát Ming birodalomnak hivták. Köznapi neve Csung-kuo, magyarul Közép birodalom, oly értelemben, hogy Khina képezné a világ szivét vagy közepét; ami azon túl esik, az mind idegen, barbár.

Hsonló, hogy a khinai az emberiséget is két részre osztja, nevezetesen csüng váj vagyis khinai és nem khinai. Az irodalomban Khinának van egy, az előbbiektől egészen eltérő, de sokkal hangzatosabb neve, ez a Hoá-kuo, magyarul a szépségnek vagy virágbőségnek birodalma, értve olyan országot, amely a virágos gondolkozású, tehát költői emberekben, bővelkedik. Ez Khina szellemi műveltségét és irodalmának nagyságát jelképezi.

Mindezen elnevezések csakis Kínára, mint államra vonatkoznak. Egyes individuumok nemzetiségének meghatározása megint másképp történik. Ha Khina akármely városában tartózkodva az utczán egy embert megállítunk és azt kérdezzük tőle — milyen nemzetbeli vagy? azt feleli, hogy ő eshi-zsen, azaz zászlós ember, tehát máncsu- tatár, vagy pedig chán-zsén, magyarul derék ember,  ami magában foglal mindent, ami khinai; így nyelvüket chán-hsá-nak, irodalmukat pedig chán-vén nek nevezik. A ehán szó Khina egyik hires dinasztiájának a neve volt.

Vallásra nézve a khinai a Buddha hit alapelveit vallja magáénak, mely Kelet-Indiából származott át. A müvelt osztály, inteligenczia, minden hitfelekezet nélküli, azaz a két nagy khinai bölcs, Konfűczius és Menczius tanait követi. Khinai nyelven e két név másféleképpen ejtetik ki, u. m. az első Kung-fű-szu, a másik Méng-tzu. Konfűczius, a még ma is élő Kung család alapitója, élt 550 évvel Krisztus születése előtt, vagyis 200 évvel Róma megalapítása után. Az általa tanított hit főparancsa az, hogy szeresd és becsüld felebarátod, légy engedelmes szülőid iránt.

Menczius pedig a munkára és békés életre buzdította híveit, a nép száján maradt mondása az: «amely ember azt mondja, hogy ő képes egy hadsereget összeállítani, s a hadtudományban jártas, az nagy bűnös».

Khinának mint államnak létezése visszavihető a legkorábbi időkre. Hátramaradt hagyományai szerint első uralkodóháza már Krisztus születése előtt a 2852-ik évben megalakult, tehát 303 évvel az özönvíz után. E hosszú évek során császári uralkodóháza 33-szor változott, mig trónján a mai napig nem kevesebb, mint 268 uralkodó ült.

A khinainak nyelve, szófüzése, igen kezdetleges. Az egész inkább hasonlít a kis gyermekek beszédéhez, amikor megkísérlik gondolataikat először szavakba foglalni. Különben e nyelvet művelni, fejleszteni vagy idomítani  nehéz is lett volna, amennyiben ily irányú haladásnál nagy akadály volt és lesz mindig az írása.

A khinai nyelvnek ugyanis nincs  ábc-je, irása inkább rajzolás, mint irás. Ilyen szórajza vagy írásjegye van minden egyes fő-és melléknév, ige és összekötő szócskákra, amelyek között némi hasonlatosságot vagy egyéb rokonságot is fölfedezni fáradságos és eredménytelen munka lenne. Hogy a khinai nyelvnek hány önálló írásjegye van, azt kerek számban meg nem határozhatom. A Khang-hsi császár parancsára készült szótár mintegy 50 000 külön írásjegyet tartalmaz. Hogy tehát a khinai nyelv minden betüjét megtanulja ugy az ember, hogy azokat emlékezetből leirni tudná, vagy hogy azoknak többféle jelentéseit eszében tarthatná, arra egy halandónak az élete nem elég.

Mind e nehézségek daczára a khinai írott nyelv az, amelyet a világ más czélszerübb írásmódja helyett az emberiség legnagyobb része használ. Sajátságos az is, hogy a khinai betűk alakja és jelentése — feltalálási idejüktől számitva — oly keveset változott, hogy ezeréves feliratok még ma is egész könnyűséggel olvashatók, mig olyan könyvek, amelyek 30 évszázaddal ezelőtt voltak irva: stylus és más tekintetben mint irányadók szerepelnek. Nagy nehézség a khinai nyelv elsajátításánál már az is, hogy a tárgyak vagy eszmék elnevezésere nem rendelkezik a kellő mennyiségű hangokkal. Különböző hangzású szava csak 421 van, ilyenek: csáng, csháng, csuán, cshuán; tyüek, cshüek; kuáng, khuáng; tszung, tszhung, stb.; hogy pedig a hangszegénység zavart ne idézzen elő a beszédében, szükséges lett a hangokat több rendbeli hangfokozatok által különböztetni meg

A khinai nyelv tanulmányozása közben több oly szavakra jöttem, amelyek előttem a magyarhoz viszonyítva felette rokonhangzásuaknak tetszettek. Ilyen szavak leginkább a háziállatok elnevezésénél gyakoriak, nevezetesen: kutya khinaiul kou-dza, vagy déli kiejtéssel kú-tza; macska khinaiul mao-dza. Szembetűnő, hogy a horgony, vulgo vasmacska elnevezésre a khinai thie-mao-dza kifejezést használ, amelynek szószerinti magyarra fordítása macskát jelent. A tyúkot khinaiul tyi szóval jelölik; a lónak ugyan átalános neve má, de már a fehér szinü lovat a khinai is lónak nevezi. Az itt elősoroltakkal azonban a hasonhangzással és hasonértelemmel bíró szavaknak nincs vége; ezek csak véletlenül maradtak fenn emlékemben.

Egy más, a magyarral szinte megegyeztethető szokás dívik Khinában a nevek és czimek használatánál: a keresztnevet sohasem irják a családnév elé, hanem mindig utána; igy például e névnél Li-Hung-csáng, Li képezi a a család, Hung-csáng a keresztnevet.

A khinai történelemben van szó a hunokról is; ugyanis említés van téve egy bizonyos harczias, kegyetlen természetű népfajról, amely Khinába több izben betört, mégpedig rablási szándékkal; a khinai történészek e népről hsiung-nu vagy hun-nu néven emlékeznek meg, amely elnevezés khinai nyelven annyit tesz, hogy kegyetlen, durva csőcselék. Ezzel egyidejűleg elmondhatom azt is, hogy a khinaiak által még régebben készített földabroszokon — hol a világ összes tartományai meg vannak jelölve — Magyarországot hsjitng-nú-kus vagy hini-nú-kus-nak nevezik; amit a khinai ugy magyaráz, hogy ez azon hunoknak az országa, akik hajdan Khinába is betörtek. Hogy ez a vélemény különösen a khinai magasabb körökben erős gyökeret vert, az abból az esetből is kitetszik, ami velem történt meg akkor, amidőn tisztelgési látogatáson voltam az alkirálynál. E hatalmasság ugyanis megtudva azt, hogy rnagyar vagyok, igy üdvözölt: hát hiszen mi fajrokonok vagyunk, mert te is ugy-e bizony mongol ember vagy?

A khinai saját magát és országát a mennyel helyezi összeköttetésbe, mig a föld más részén tartózkodó minden népet az alvilágba osztályoz; talán ezért is van meg náluk az a szokás, hogy az európai embert yáng-kvéj-tzu, magyarul «tengerentúli ördög ezimmel tiszteli meg. Egy khinai, akit fölszólítottak, hogy ez illetlen elnevezés okát magyarázza meg, igy nyilatkozott: «mikor az angolok első izben Khina déli részén megjelentek, — vörös szőrrel benőtt arezuk és fejők, nagy orruk, szűk ruhába bujtatott testük, egy szóval külső megjelenésük oly félelmet gerjesztett az asszonyokban és gyermekekben, hogy az «ördög! ördög!» kiáltásokkal megfutottak. Különben, — igy folytatá az interpellált kinai, — az angolnak kék szeme van, ami rossz, indulatos jellemre mutat, hangja, mikor beszél, éktelen sivító, és jobban hasonlít egy elkárhozott szellem panaszos üvöltéséhez, mint földi halandó beszédéhez.

A khinai a társas életben kimagaslik az európai fölött, ami nézetünk szerint túlzott udvariassága által. Náluk a köznapias élet csaknem elviselhetlenné válik azok miatt a sok ezer parányi részletekig menő illemszabályok miatt, amelyekhez egy tanult khinai embernek folyton alkalmazkodnia kell.  Újévkor, amely a khinainak legnagyobb, sőt egyedüli ünnepe, egy álló. hónapig megszűnik minden. A mandarin bezárja hivatalos helyiségét, a munkás is félreteszi szerszámait, házát kitisztogatja, a Buddha istenségnek oltárt emel, előkeresi és fölveszi legértékesebb ruháját, egy nagy csomag névjegyet magához vesz és bebarangolja vele az egész várost; mert az illem megkívánja, hogy újévkor személyesen tisztelegjen minden rokonánál, barátjánál és ismerőseinél.

A látogató rangjához illő díszruhában fényes kísérettel megjelenik a teremben, mig a háziúr szintén nagy díszben, kalapját fönntartva előresiet, s mind a kettő kellemes mosolygó arccal hangosan elkiáltja shin-shih-á, pái-nieu-á, ami magyarul uj örömet, fehér újévet jelent. Majd mindegyik térdre borul egymás előtt, háromszor mélyen meghajol és minden hajláskor fejét három izben a földhöz koccintja. E ceremónia bevégeztével az elsőbbség adás nemes versengése mellett leülnek, s kölcsönösen hízelgő szóváltással engedelmet adnak egymásnak a kalaplevételre. Eközben pár perczet társalgással töltenek, de e társalgás tisztán az időjárás mivolta es a családtagok hogyléte iránti tudakozódásra szorítkozik.

Khinában, annak közel 5000 éves fennállása óta, nagy haladást tett a tudomány, művészet s az iparnak csaknem minden ágazata. Irodalma oly rendkívüli, aminővel más állam nem is dicsekedhet. A regényírás, költészet, ott már a legrégibb időkben jelentékeny szerepet játszott, s az irodalom gyors növekedése szükségessé tette azt, hogy a már megirott könyv nagyobb nehézség nélkül többszörósithető legyen. Igy jöttek arra a gondolatra, hogy a betűket fatáblákra véssék, és mihelyt az első kisérlet sikerült, mindjárt gondolkozni kezdtek a betűk czélszerübb elkészítési módjáról. Igy történt, hogy Khinában a nyomdászat már a 8-ik században fel volt találva, azaz hétszáz évvel előbb, mint Gutenberg és Faust megszülettek volna. Történészek a kéziratoknak és a Buddha vallás papjai által használt imakönyveknek első kinyomatását a T'ang uralkodóház idejére teszik. E dinasztia fönnállott a Krisztus születése után számított 620-ik évtől egész 907-ig.

Kevéssel később föltalálták a puskaport, azt használták lőfegyverekbe; mulattatási czélból csináltak rakétákat, és már Krisztus után a 969-ik évben Tháj-tszú császár fényes udvara előtt történt meg a tűzijátéknak első és nagyszerű bemutatása.

Ezt követte néhány évvel később egy ujabb találmány, amely a tengeren hajózásnak vált egyik legfőbb kellékévé, ez volt az iránytű, később következett a papír finomítása. Ez időtől számítva az ipar fejlesztésére is nagy gondot fordítottak, s a fényűzési czikkek gyártása, a porczellán készítése és mindenféle rézedények kovácsolása is egyszerre nagy lendületet nyert. A finom porczellánon kivül, amit a ritkaság gyűjtök és a khinai különlegesség-kedvelők leginkább bámulnak, első helyet foglal el a zománezozás, vagy külföldi szokott nyelven a cloisonné készítése.

Ez igazán fáradságos és nagy türelmet igénylő mű kidolgozási módja a Miiig dinasztiabeli Csing-tháj császár uralkodásának idejéből ered (azaz 1450 évvel Krisztus halála után). A zománezozást khinaiul csing-t'ái-lán-nsik nevezik. Készítése az egész birodalomnak csupán egy városában, Pekingben történik. Egyszer alkalmam volt egy ilyen helyiségbe bejutni s a különféle műveletet, melyen egy zománezozott vázának keresztül kell mennie, megtekinteni. Gyártásánál a fő tényezők: egy réz-edény a kivánt alakra kovácsolva; darabka lapított réz-sodronyok ugy hajlítva, hogy az előirt rajzot ábrázolják; többszínű zománcz, nagy ügyességet, és mindenekfölött rendkívüli türelmet kíván.

A rézsodronyok elhajlitására gyermekeket használnak, akiknek egyedüli szerszámuk egy pár csiptető. E sodronyokat az edény külsejére csoportosítják, ugy hogy azok virágokat, madarakat vagy arabeszkeket külvonaloznak és az egészet enyvvel, majd ezüsttel az edény oldalaira ragasztják. Miután a váza ennyire elkészült, kezdődik a zománccal való bíbelődés. Porrá zúzott színes üveget egy kanál segélyével a sodrony által képezett hézagokba hintenek; az üveg, miután már előbb vízzel lett vegyítve, az edény oldalára tapad. Mikor az edény minden hézaga meg lett igy töltve, az egészet kiteszik egy e czélra gerjesztett tűz hevének mindaddig, mig az üveg egészen föl nem olvad, majd hideg helyre téve, az előbb folyékony anyag megszilárdul. E töltési és égetési műveletet addig ismétlik, amig a készítmény minden hézaga csordultig megtelt. Ha egyszer az edény külseje egyenlő fölszint mutat, nagy gonddal kicsiszolják és a mutatkozó sodrony-hálózatot bearanyozzák. Egy közönséges nagyságú edény elkészítése hat hetet igényel.

Nagyon fontos és általunk is igen jól ismert ága az iparnak Khinában a selyemtermelés, mely mesés régiségü időkből ered. Történeszek azt állítják, hogy mikor a gyapot a Yiian dinasztia alatt Krisztus után 1260-ban Indiából Khinába először áthozatott és ott ismert tárggyá lett, már akkor a selyemtermelés Khinában 4000 esztendeje, hogy ismeretes volt. A gyapot bevitelével a selyemkelmék gyártása igen elhanyagoltatott mintegy 400 évig, csakis az utóbbi időkben kezdett újra nagyobb mérvben kifejlődni. Most már szebbnél szebb selyemkelméket készítenek, s ezek a színek élénksége és változatossága dolgában fölülmulhatlanok. A khinai császár és udvara használatára készült selyem Kiangnan tartományban gyártatik és foglalkoztat valami 545 selyemkészitő telepet; az ott dolgozó munkások mind császári zsoldban állanak.

Azon selymek, melyek az udvar tagjai részére készülnek, bárki által is vehetők, ellenben a császár személyes használatára szőtt kelmék közönséges halandó által nem csak hogy meg nem vehetők, de még megtekintés végett sem könnyű hozzájuk jutni. Ezek leginkább arany szálakkal beszőtt és hímzésekkel gazdagon ellátott sárga szinü selyemkelmék. Khinának selyemkivitele külföldre évenként kerek számban száz millió forint értéket képvisel; mig benn termesztett theájából külföldi fogyasztásra a múlt évben kivittek 110 000 000 forint értékűt. 10 évvel ezelőtt a thea kivitelének értéke alig ment 60 000 000 frtra. E szerint a khinai thea fogyasztása nem hogy csökkenne, de óriási mérvben növekszik és pedig daczára az angol termelők törekvéseinek, kik a thea-ültetést Kelet-Indiában, sőt Ausztráliában is meghonosították már.

Érdekes és mulattató, ha az embernek alkalma nyílik egy khinai ebédnél részt venni. Az étkezésre meghívás nem ugy van mint nálunk, sőt az avatatlan nem is tudja,  hogy jóllakva-e vagy éhesen jelenjék meg a kitűzött időre. A meghívón csak annyi áll: «16-án esti 6 órára csészéim ki lesznek tisztítva, elvárom ragyogó megjelenésed.

Az ebédre hivott vendég legszebb ruhájában, hivatalos jelvényeivel ellátva jelenik meg, s az előcsarnokban leülve pipázgatás és csevegés mellett várja be az összes vendég megérkeztét. Hogy tálalva van, azt az által adják tudtul, hogy a cselédség egy nagy réz tányéron fülrepesztő dörömbölést visz véghez. Erre a háziúr vendégeivel az étterembe megy és ott mindenkit rangjának megfelelőleg elhelyez. A megtisztelt egyén az asztalfőt foglalja el, mig a háziúr az asztal legvégső sarkán telepedik le. Az étkezés, mint nálunk is, holmi étvágyingerlővel kezdődik, ami a khinaiaknál rendesen száraz tökmagból áll; ezt ropogtatják a vendégek sokszor egész félórán át, csak azután jönnek föl a rendes ételek. Ezeknek minősége és elkészítési módja Khinában is a házigazda vagyonosságától függ. Magasrangu egyéneknél a legdivatosabb ételek: a fecskefészek, ízletes leves-alakban; a fehér czápauszony; a tengeri fű, finom mártással; a fekete biche de mer (Holothuria); a fiatal bambusznád, becsinálva ; a galambtojás, szürke lével; és egyéb édességek.

Az étel egy tálban az asztal közepére van kitéve és a vendégek abból vesznek ki pálczikáikkal saját csészéikre. Evőeszközként a khinai csupán két pálezikát használ; ez helyettesíti náluk a kanalat, kést és villát is. Ebéd közben forró, czukortalan zöld theát isznak, de az ízletesebb ételekhez szolgálnak fölforralt csemegebort is, mit apró ezüst vagy arany kupákból ürítenek ki. Egy nagyobb khinai ebéd mintegy 4 óra hosszat tart, mely idő alatt átlg 40 különféle étel találtatik föl. Étkezés befejeztével jobb házaknál divatban van ópiummal kedveskedni, amit nyugágyra dőlve kéjes mámorban élvez az illető. Természetes dolog, hogy ilyen összejövetelekből a nők teljesen ki vannak zárva.

A gyöngéd nemnek, mint Keleten átalában, ugy Khinában is igen alárendelt, szerep jut osztályrészül. A nők ott társadalmilag nem léteznek, nemük mintegy meg van bélyegezve, sőt komoly társaságban őket elhozni, róluk beszélni, illemtelen dolog. Khinai nézet szerint az ő rendeltetésük csupán az, hogy az emberiség folytatására közreműködjenek. Ők a férfiak bábuja, áruezikke, vagy játékszere.

Ezzel ellentétben Konfúczius tana azt kívánja, hogy a fiu anyját tisztelje, imádja, bálványozza; késő vénségére pedig kényelméről gondoskodjék. Igen szép és tanulságos az, mikor az ifjú tisztviselő, kézműves, vagy katona havi keresményét térden állva nyújtja át anyjának; vagy mikor a vád alá helyezett szülőt a bíróság fenyíteni készül s a gyermek haját tépve rimánkodik, hogy anyja helyett ő bűnhődjék. A szülőjét bántott fiu ellen a törvény is ritka szigorral jár el. Az anyagyilkoson a kivégzés legborzasztóbb neme vitetik végbe.

A nőnemnek már kiskorúságában szenvedéshez kell szoknia. 3—4 éves korában megkezdődik a lábkötés vagyis a lábak további növésének meggátlása. Széles, durva gyapotszalagokkal begöngyölik kis lábaikat oly erősen, hogy a vérfolyás megakad. A szegény gyermek kezdetben borzasztó fájdalmakat áll ki, mig egypár év leforgása után a lábak eltorzított érzéketlen alakot öltenek.

E műtétnek a testre és szellemre nagyon ártalmas befolyása van: az arcznak piros, egészséges szine eltűnik és maradandóan sáppadt lesz, a vidor, pajzán kedvet búskomorság váltja fel; az imént futkározni tudó kis gyermek szánalmat gerjeszt nehézkes tipegésével. Egyszóval Khinábau a nőnek teherré lesz az élet már kora ifjúságában.

   A házasságra lépés is különös módon történik. Az eljegyzés a szülők közvetítése folytán megy végbe, anélkül, hogy a jegyesek csak hirből is ismernék egymást. Még csak az sem engedtetik meg a vőlegénynek, hogy jövendőbelije arczát az összeadás előtt megpillanthassa. Ennek természetes következménye az, hogy igen sok a boldogtalan és gyümölcstelen házasság Khinában. A törvény azonban megengedi az ágyasok tartását, ami a soknejüséggel csaknem egyértelmű, mert az igy született gyermekek épp oly családi jogokat élveznek, mint a törvényes nőtől származottak.

A modern találmányok, igy például a gőz és villany, kezdenek már Khinában is tért hódítani. Tíz évvel ezelőtt alakult egy csupán khinai részvényesekből álló gőzhajó-társaság, amelynek hajói most már érintik Kalifornia és Anglia partjait is. E társulat létezését a császári kormány kezdetben ignorálta, de miután háborús időkben a hadcsapatok gyors tova szállításánál nagy szolgálatokat tett,  kezdett arról hivatalos tudomást venni, most pedig már jelentékeny kedvezményekben is részesiti.

A távirászat hasznos voltát Khina is belátta, s az első — Tientsintől Shanghaiig terjedő vonala ez évben lett a közhasználatnak átadva. Ámbár a hatósági közegek mindent elkövettek, hogy a köznép annak czéljáról illő fogalmat szerezzen, még sem lehetett eddig a khinai embert rábírni, hogy üzleti, vagy családi hirek tovaadásánál a villanyt használja közvetítőül. A póznáról póznára menő sodronyokról pedig azt állítják, a hogy azok belül üresek' s az idegen ördögök levelei azokban továbbittatnak.

Hogy Khinának nagy és érdekes múltja volt, arról irodalma és története tanúskodnak. 4000 éves autiquitással kérkedő könyveiből azt tanuljuk, hogy a kezdetleges khinai faj már fennkölt szellemmel birt és a tudománnyal foglalkozott. A nép, értve gazdagot, szegényt, külsőjére nagy gondot fordított, és kivétel nélkül selyemruhákba öltözködött. E szokása még ma is fennáll, kivéve a szegényebb osztályt, amely a selymet az utóbbi évszázadokban olcsóbb gyapot ruhával cserélte fel. 4000 esztendeje a khinai türelmes földmivelő volt, ilyen türelmes földmivelö még ma is.

Ezekből azt tanulhatjuk, hogy a khinai maradandó nemzeti typussal bir; és ha hozzáadjuk azt, hogy életmódjában mértékletes, igényeiben egyszerű, nélkülözést elviselni tudó, hogy földje termékeny, megnyitásra váró bányái kiaknázbatatlanok; ha mindezeket figyelembe vcsszük: ugy bátran lehet állítani, hogy Khina nagyszerű jövőnek néz elé. Amint volt már a múltban, egy kisebb mongol invázió, ugy lehet attól tartani, hogy ez a jövőben ismétlődni fog. ég jöhet oly idő, amikor Khinának túlságosan szaporodó fiai a világ minden zugát megtöltendik.

 

FÜGGELÉK

Károli Gáspár Református Egyetem, Bölcsészettudományi Kar, Japanológia Tanszék. A legutóbbi évek néhány, japán tárgyú diplomadolgozata

509. Dán Csilla

Japán-magyar kapcsolatok a baráti társaságokon belül

510. Dékány Miklós

A Kanszai nyelvjárás sajátosságai: A haru tiszteleti kifejezés képzése és használata a kiotói és az oszakai nyelvjárásban

511. Dénes Mirjam

Japán vizuális megjelenése a magyar sajtóban (1853-1895)

512. Eszik Dóra

A nők helyzete Japánban – Avagy hogyan befolyásolja a japán nők életét a nemi diszkrimináció

513. Fehér Anett

Az amerikai japánok élete bevándorlásuktól napjainkig

514. Gacsályi Anna

A buddhizmus hatása az ókori Japán festészetre