h14-114 2019.12. .

AFRIKA POZSONY A NŐKRŐL

Tartalom

Bevezetés

VÁROSOK

JOHANNESBURG. 1896. 09. 137.

FOKVÁROS ÉS VIDÉKE. 1899. 44. 741.

Algir és népei. 1865. 19. 221. címlap

Kigyótemplom Afrikában, Waidában. 1877. 09. 134.

GRÓF ZICHY JENŐ ÁZSIAI EXPEDICZIÓJÁBÓL.I. 1899. 21. 343.

Jankó János: A HALÁSZAT TÖRTÉNETÉBŐL. Uraksz város

Pozsony múltja és jelene. 1865. 382.

ORSZÁGOK

Bornemisza Pál: AFRIKA TERÜLETI FELOSZTÁSA. 1902. 17. 270

Illés Zsigmond: A MODERN AFRIKÁBÓL. 1911. 21. 420

AFRIKA JÖVŐJE. 1889.20. 316

Uti képek Brazíliából. II. 1869.478. Szendrói Geőcze Istvántól.

E. B.: Zulu-földről. 1879. 09. 134

A zulu-földröl. 1879. 27. 433 (Csk a cím azonos)

Emmer Géza Károly: LEVELEK KELET-AFRIKÁBÓL, I. 1897. 09. 131.

Emberevők Basuto országban (Délkelet Afrikában.) 1869. 715.

UTAZÁS

Egy utazó nő Afrikában. 1865. 397.
FRENCH SHELDOX ASSZONY, AFRIKAI UTAZÓNŐ. 1891. 31. 306.

UTAZÁSOM PRETORIÁBA. 1902. 36. 562.

VÁRNAI SÁNDOR: ANGOL TUDÓS UTAZÁSA MAGYARORSZÁGON A

MÚLT SZÁZADBAN. I. 1886. 662, 677.

A NŐKRŐL

Crosse Andrásné: MAGYAR NŐ LEVELE DÉL-AFRIKÁBÓL. 1892. 43. 736

A NŐI SZÉPSÉG TITKAIBÓL. 1902. 28. 450.

Császárné Ő Felsége a magyar hölgyek körében Budán. 1866. 12. 140.

LAKATOS LÁSZLÓ: KARENINA ANNA. 1914. 23. 458

FÜGGELÉK

A pozsonyi csata

EGY DARAB AFRIKA BUDAPESTEN. 1896. 575.

Bevezetés

A fejezet írásai Afrikával foglalkoznak. A földrész felfedezésében magyar utzók is jeleskedtek. Érdekes táblázat mutatja Afrika területének felosztását.

A NŐI SZÉPSÉG TITKAIBÓL. 1902. 28. 450. c. leírás a nők hallatlan tűrőképességét mutatja. Mit szóljunk a mai tortúrákhoz? Figyelenre méltó AFRIKA TERÜLETI FELOSZTÁSA. 1902. 17.270. és AFRIKA JÖVŐJE. 1889.20. 316., Pozsony múltja és jelene részletesen mutatja, mi minden volt az ország második „fővárosa.”

GR. TELEKI SAMU. AFRIKA KUTATÓ 1916. 13. 196. címlap

Bár az utóbbi években elvonultan élt és ritkán szerepelt a nyilvánosság előtt, mindenki ismerte gróf Teleki Samut, a kitűnő Afrika-utazót, híres vadászt, Rudolf trónörökös bizalmas barátját. Egyik kiválósága volt a magyar arisztokráciának, általános tiszteletben álló férfiú, s most, halálakor, általános részvét követte sírjába.

GR. TELEKI SAMU. AFRIKA KUTATÓ 1845-1916.

Gróf Teleki Samu 1845-ben, Marosvásárhely mellett Sáromberken született, s tanulmányait a debreczeni kollégiumban végezte. A magyar honvédség alakításakor honvédtiszt lett, s csakhamar őrnagyi rangig emelkedett. Néhai Eudolf trónörökössel 1881-ben került szorosabb összeköttetésbe, mikor a trónörökös ifjú nejét, Stefánia fő-herczegnőt elhozta Budapestre. A trónörökös megszerette az egyenes, nyilt lelkületű magyar urat, a ki szenvedélyes vadász volt, mint ő. Sokat vadászgattak együtt az erdélyi hegyek között Görgényben, a Retyezáton, Máramarosban, s a trónörökös ausztriai vadászataira is meghivogatta a magyar főurat. Levelezésben is álltak egymással s ez a levelezés mindkét részről magyar nyelven folyt.

Az az érdeklődés, a mely a múlt század hetvenes éveiben Afrika ismeretlen területeinek felkutatása felé fordult, magával ragadta gróf Teleki Samut is. 1886 őszén indult el egy kis expediczióval, amelynek vezetője Höhnel Lajos magyar származású sorhajóhadnagy volt. Zanzibárba, onnan 1887 február elején a Kilimandsaro irányába mentek. A Tangani folyó mentén Taveta országba jutottak, e gazdag és békés területen felkutatták az addig nagyrészt ismeretlen Meru hegyet s felhatoltak a Kilimandzsaróra egész a jégövig. Július közepén indultak a félelmetes hírű Másai területre, melynek kegyetlen, rabló lakói rémei voltak a karavánoknak.

Baj nélkül hatoltak át e területen s augusztus vége felé Ngongo-Bagaszba, a Kikiyu ország határára értek. Itt már súlyos bajaik voltak az ellenséges indulatú bennszülöttekkel. Cnsatákra került a sor a 250 főnyi, jól felfegyverzett karaván és a benszülöttek közt. így jutottak el a Kenia hegy lábáig. Teleki fölhágott a hegy kráteréig. November 1-jén Teleki elutazott e vidékről. Társa, Höhnel pedig az addig ismeretlen folyású Gvasso-Nyiro folyó irányát igyekezett megállapítani. Ndjemsben, a Baringc-tónál találkoztak, itt nagy nehézségek vártak rájuk, mert a vidéken éhínség uralkodott és nem tudtak kapni élelmiszert. Leginkább vadászatból éltek. Innen Teleki tudósításokat küldött eddigi útjáról Rudolf trónörökösnek.

A Baringo-tótól teljesen ismeretlen vidékre indultak, amelyről csak a bennszülöttek teljesen megbízhatatlan adatai álltak rendelkezésükre. 1888. február közepe táján indultak az expediczió legnehezebb részére, áthaladtak a Nyiro hegyen s itt megtalálták azt a tavat, amelyről a bennszülöttek Fekete-tó nevén beszéltek. A hatalmas tavat Rudolf trónörökös nevéről nevezte el Teleki. Kopár, sziklás partvidékű tó, a vize nem oltja a szomjúságot. Hogy élelmiszerük el ne fogyjon, tovább kellett menniök. Fáradságos és nélkülözéssel teljes utazás után április 4-én elérték a tó északi végét. Többféle apró néptörzs lakott itt, barátságosan viselkedtek és még sohasem láttak fehér embert.

Az útjukba eső tó nyugati részén, lávával borított, puszta, lakatlan területen haladtak tovább a iurhana törzs országába, a hol megjelenésük nagy ijedelmet okozott. Tovább utaztak nyugat felé. Sok nélkülözés, éhezés és fáradság után 1888 jiilius 30-án, 166 napi kalandos utazással a hátuk mögött értek vissza Ndjemsbe, a Baringo-tó mellé, onnan a Taveta földön át a tengerpartra.

Gróf Teleki ezután még észak felől is meg akarta közelíteni az általa felfedezett tóvidéket. Abesszínia határáról tevéken indult el. Három napi utazás után Somali tartomány angol kormányzóságának utána küldött futárjától tudta meg Rudolf trónörökös halálának hírét. Ethncgraphiai gyűjteményt is hozott magával, melyet a Nemzeni Múzeumnak ajándékozott. Az utazás történetét Höhnel sorhajóhadnagy írta meg egy két kötetes munkában, amely magyarul is megjelent.

Ez az utazás volt gróf Teleki Samu életének legnagyobb eseménye. Azóta itthon élt, nagyobbára birtokain. A közélettel való kapcsolatát mindig megtartotta, mint országgyűlési képviselő.

VÁROSOK

JOHANNESBURG. 1896. 09. 137.

A világtól meglehetősen távol fekvő Transvaal, vagy helyesebben Délafrikai Köztársaság előbb egy angol csapatnak fegyveres, de rútul felsült támadása, mostanában pedig egy rendkívül nagy szerencsétlenség alkalmából lett a hírlapokban sűrű emlegetés tárgya. Az történt ugyanis, hogy a köztársaság fővárosában, Johannesburg-ban egész nagy halmaz dinamit fölrobbant, s a szörnyű robbanástól a város egy része romba dőlt.

A Délafrikai Köztársaság századunk derekán keletkezett s bámulatos rövid idő alatt európaias állammá szervezkedett. Akkori főhelyét az állam alapítójáról és első elnökéről, Pretorius Mártonról, Pretoriának nevezték. Itt laktak az elnökök a kormánnyal és főhatóságokkal együtt. Néhány évvel ezelőtt egy csapat aranyásó a Witwater folyónak kopár mellékén olyan gazdag aranytelepekre talált, amelyek csakhamar egész emberáradatot vonzottak e vidékre.

A dús aranymezőnek hire futamodott a szomszéd országokban, sőt Európában is; minélfogva vállalkozók, szerencsevadászok és munkások seregestől tódultak oda. Az éghajlat ugyan szelid és különösen alkalmas az európai ember meghonosodására; de mégis viszontagságos dolog volt, kivált az esős és hűvös évszakban.

Elkezdtek amerikaiasan vasbádogból építkezni. Az első épületek használhatósága általános utánzásra adott ösztönt. Városhelykéntt fölosztottak egy éppen oly terjedelmes, mint alkalmas területet s azt oly gyorsan beépítették, hogy 5—6 év multán már mintegy 60 000 ember talált egészséges, kényelmes, sőt részben pompás lakást. Ma pedig, az első évtized elteltével, már 100 000 lakost számlál a város, mely egyszersmind fővárossá is tétetett. S méltó is, hogy az legyen, mert igazán nagyvárosias berendezkedése mellett olyan középületeket mutat föl, mint akármely elsőrendű nagyváros.

A tekintélyes elnöki palotán és kormány-épületeken kívül van Johannesburg-ban több börze, sok társas kör, múzeum, posta, sok fényes vendégfogadó, színház, nem is említve a templomokat és különféle iskolákrt. A szépen kövezett utczákon ló-vonatú vasutak futnak végig és villamlángok szórják a világosságot. Nagy vasútállomási épületei is vannak a városnak, mert pár év óta vasutat is építettek egészen ki a tengerpartig. Virágzik a városban a sajtó is, mely egész csapat napi- és szaklappal látja el a várost és az országot. A lakosok nagy vagyonossága nemcsak a jólét külső jeleiben, hanem abban is megmutatkozik, hogy a városi és országos ünnepélyességek napirenden vannak s rendesen nagy fénnyel tartatnak.

A VÁSÁRTÉR JOHANNESBURGBAN.

A város utczáit végig ragyogó dús kereskedésekben minden kapható, ami az élet szükségeire és kényelmére megkívántatik. Ennek a nagy élénkségű üzleti életnek hatalmas kiegészítői a nagy vásárok. A városon kivül egy óriás tér pusztán e vásárok tartására van fenntartva. Szükséges az a nagy tér azért, mert a boérek rendesen nyolcz-tíz ökörtől vont roppant ernyős szekereken hordják e vásárokra úgy mezei, mint ipari árúczikkeiket s a száz meg száz fogat napokig, hetekig ott tanyázik.

Az aranytermő vidéknek ebből a góczpontjából mutat be jelen számunk egyik képe egy részletet, a vásártért, hová a városnak a fő utczája, a Commissioner Street nyílik.

FOKVÁROS ÉS VIDÉKE. 1899. 44. 741.

Angolország délafrikai gyarmatbirtokainak kormányzósági székhelye a több mint 100 000 lakosú Fokváros, mely Dél-Afrikában legnagyobb és legműveltebb város, környéke pedig a legérdekesebbek egyike a földnek egész déli féltekéjén. Fokváros Afrika déli csúcsának egyik legdélibb hegyfokán fekszik. Innen van a neve is. E hegyfok táján három tenger érintkezik: az Atlanti oczeán, az Indiai tenger és a Déli jeges tenger. Hajdan az európai hajók egészen idáig voltak kénytelenek kerülni, s a fok (Jóremény-foka) alatt elhaladni, ha Indiába akartak menni. E roppant hosszú utat csak a szuezi csatorna megnyílta óta kerülhetik el a hajósok.

Világtörténelmi esemény volt, midőn Diaz Bertalan Afrikának e végpontját először meglátta, s még inkább, midőn Vasco de Gama meg is kerülte és aztán tovább folytatva útját Kelet-Indiába eljutott. Diaz ott jártakor éppen hosszas nagy vihar dúlván e tájon, ő Afrika csúcsát Viharok fokának, Vasco ellenben szerencsés továbbhaladása örömére Jóreménység-foká-nak nevezte el. S mindkettőnek igaza volt, mert a régibb időkben csakugyan áldás, vagy átok volt az utazókra nézve, az ide érkezés aszerint, amint az időjárás kedvező, vagy kedvezőtlen volt. A hajók és hajózás tökéletesedése óta itt sem veszélyesebb többé az utazás, mint egyebütt a tengeren. A fokot ma általában Jóreménység-foka néven ismerik és emlegetik világszerte. .

TÁJKÉP FOKVÁROS KÖRNYÉKÉRŐL.

Aki Fokvárosba érkezik, ott olyan világot és életet talál, mint akár Európában; pedig még 1652-ben csak egy kis erőd állt a mai nagy város helyén, s a magas partnak a tengerbe hanyatló meredek sziklái egyike alatt egy egyszerű levélszekrény volt az egyedüli eszköz, mely az Európából oda került gyér lakosságot a művelt világgal összekötőtte.

Fokváros fekvése és vidéke festői, s a tengeren bármely irányból érkezőre nézve igen megkapó. Száraz felőli környezete sokkal szebb télen, mint nyárban. A déli féltekén feküdvén, az évszakok járása éppen ellenkező; mint nálunk. Az enyhe tél májustól októberig tart, s rendkívül esős, minek következtében a vidék állandóan pompás zöld mezben díszlik; nyáron ellenben, mely a mi telünkkel esik egy időre, oly nagy a hőség és szárazság, hogy csaknem kihal a növényzet; a sík, a völgyek, sőt a

hegyek is aszályos, barnás sárga színben tikkadoznak. A tájkép valósággal szomorú és lehangoló. A tengerparton amfiteátrumként elhelyezkedett város képe télen-nyáron egyiránt elragadó. Szép házsorai mögött csekély távolban az 1000 méter magasságú s terjedelmes lapos hátú Tábla-hegy, Dél-Afrikának egyik legjellemzőbb alakú és alkatú hegye magaslik csaknem függőleges oldalú sziklafalaival.

Oldala, teteje mintha mesterségesen volna laposra szelve. Aki egyszer látta, soha el nem felejti e nagy hegy A város másik oldalán túl a szintén sajátos csúcsú Oroszlánhegy emelkedik pompás növényzettel borítva, melyet a természetbúvárok a föld minden tájáról nagy számmal látogatnak s tanulmányoznak. E szép hegy alján festői villákban gazdag nyaralótelepek vannak mindenfelé, kedvelt mulató helyei a fokvárosiaknak.

A képen, melyet erről a távoli érdekes vidékről mutatunk be olvasóinknak, egy nyolczas fogatú falusi szekeret látni, melyet a délafrikai gyarmatokban igen sokfelé használnak, de kivált a boerok Transzválban, az ilyen vasúti vonat hosszúságú szekerek igazi hazájában. Fokvárosban és környékén már sokkal ritkábbak az ilyen szárazföldi bárkák; ott az előhaladottabb műveltség és kényelemszeretet a könnyebb és csinosabb szekérféléket kedveli még a mezei használatban is.

Algir és népei. 1865. 19. 221. címlap

Algír Algéria fővárosa és egyben legnagyobb városa. Az arab név jelentése: sziget. A partot ugyanis egykor szigetsor szegélyezte. Saját vasútállomása, kikötője és nemzetközi repülőtere van. google

A világ színpadán fölmerülő nagy események között, a külföld ügyeit szemmel kísérő olvasók figyelmét bizonyosan magára vonta azon utazás is, melyre a francziák császára e napokban indult, s mely most szintén a nap eseményei közé tartozik.

Mi ez utazás czélja? Az bennünket kevésbé érdekel: de célszerűnek találjuk, a harmadik földrész ez egyik szebb tartományáról, habár dióhéjban, némi ismertetést nyújtani, mely elég érdekkel birhat mindazokra, akik előtt Algir jelen helyzete ismeretlen. Algir már 34 év óta Francziaország birtoka. Alig ötven évvel ezelőtt áz oda utazás még ezernyi kényelmetlenséggel, s valóságos önfeláldozással járt volna, de mióta e tartományt a franczia fegyverek meghódították, s mióta gyorsan robogó vasutak közlekednek a szárazon, s gőzhajók szelik a tenger hullámait, azóta az algiri út nem egyéb, mint egy kirándulás, melyre annál szivesebben vállalkozik az európai utazó, mert néhány nap alatt a ragyogó kelet minden szépségével megáldott helyen találja magát, anélkül, hogy az európai kényelemről le kellene mondania.

Ha Pesten valaki vaspályára száll, már egy hét múlva Afrika északi partjain sétálhat, ahol Algir a tengerparton mintegy 180 mérföldre terül el. E föld, a strucc és teve hazája, melynek déli részén az Atlas hegylánczolatnak a forró égöv alatt is örök hótól borított bérczei látszanak, azúrkék egével, magas pálmáival. Természeti szépségeivel éppen úgy elbájolja az utazót, mint lekötik figyelmét a történelmi emlékek. A régi Karthágó birodalma, melynek földjén Scipio és Hannibál ellenségek gyanánt álltak szemközt, azóta is mindig ki volt téve az ujabb czivilizátio hatásának, s alig van föld, melyen a romboló behatások időszakonkint nagyobb változásokat okoztak volna, mint éppen itten. A föld, melynek népe közt egykor a csillagimádásnak, a rómaiak vallásának, ez ismét a kereszténységnek engedett helyet, s hol a kereszt jelét újra Mohamed félholdja váltotta föl: legalább egy részben most ismét keresztények kezében van.

Algir jelenleg azon csatorna, melyen az európai czivilizátio Afrikába árad, s melyért gazdag termékenységü földje a kereskedésben szép mennyiségű gabonával s tengerpartjainak korall-kincseivel szolgál cserébe. Népessége, nagy kiterjedése daczára is, mindössze alig 3 millió, akiknek legnagyobb részét mórok képezik, s nyelvük az arab nyelv egyik elágazása. De napjainkban már több franczia gyarmat világosan mutatja az ujabb franczia hóditás nyomait. Itt-ott elszórva törökökkel is találkozunk. Ezek számát a zsidók túlhaladják.

Városai közül egyik legnevezetesebb a tartomány hasonnevű városa, Algir, a Közép-tenger mellett. E város, hajdan tengeri rablók fészke, egy kiemelkedő zöld pázsitos dombon festői szép helyen épült, s sajátságos alakú házaival, csillogó fehér mecsetjeivel és karcsú minaretjeivel feledhetetlen benyomást tesz az utazóra. Falai közt kelet sajátságai, az európai szokásokkal vegyítve föltalálhatók. Mint egy utazó irja, utczái a legtarkább néptömeg képét tárják föl előttünk. Itt fekete arczu négerek, ott turbános barna mórok járnak az európai divatú kirakatok közt, mig odább gyönyörű arab méneken franczia katonák lovagolnak csillogó fegyverzetben. Itt a mór bazár apró divatczikkekkel s örökös zsibongással, mig néhány lépésnyire 1 700 000 frankon épült pompás színházban adják Verdi és Rossini dalmüveit.

Épületei az égalj hevéhez és a mór nép ízléséhez alkalmazva az európaiaktól nagyon különböznek. A magas házakon nincsenek tetők, hanem teraszok képezik a födélzetet, mig az ablakok helyét rácsokkal ellátott lyukak pótolják. Vannak ujabb építmények is, ezek közt az úgynevezett „arab - franczia kollégium", az ifjú mór nemzedék kiképzésére. A tereken szobrok díszlenek, köztök Isly herczeg szobra, ki Abdel-Kadert elfogta. Mindaz; ami itt Európára emlékeztet, a hóditó francziák müve.

Még sajátságosabb az öltözékek különfélesége, mellyel Algir utczáin találkozunk A népségnek legalább egyharmada turbánt visel fején. Az előkelő arabok tiszta fehér, és könnyű redőkben lefolyó lepedőkbe burkolóznak, mellyel fejüket is betakarják.

A nők, midőn kimennek, sürü fehér fátyolt viselnek, amely egész alkatukat elfödi, melyen sötét szemük sugara oly titokteljesen ragyog át. Otthon öltözékükre kiváló gondot forditanak. Az előkelő mór nők viseletét hiven rajzolt képünkön látja az olvasó. A fényűzés, mint nálunk, ugy ezek közt is divatban van. Az előkelő mór nő nyakát és mellét, többnyire arannyal vagy ezüsttel himzett finom csipkeszövet takarja; derekát fényes gombokkal szegélyzett bársony mellény fedi, mig alább török szokás szerint bő bugyogót visel selyemből, arannyal áttörve, melyet fehér selyemharisnya szőrit lábaihoz. Ezenkívül az előkelő mór nö jóformán minden idejét a piperére fordítja; megfesti körmeit, mesterségesen sötét szint ad szemöldeinek és szempilláinak, kecspontokat fest homlokára és kezeire, azután fölrakja gyöngyeit, haját aranyszálakkal fonadékokba rendezi: szóval, ha még ezekhez hozzá számítjuk azt, amit tőle a kávézás, dohányzás, a mór fürdők látogatása s több ily apró teendő elfoglal, az előkelő mór nőnek igen kevés ideje marad az unatkozásra.

Algir utczáin nem ritkán a legkülönbözőbb nemzetiségeket lehet egyszerre látni. Angol, német, olasz és spanyol utasok épp ugy megfordulnak ott, mint a már szorosabb összeköttetésben levő francziák, vagy a fekete arczu, gyapjas göndör hajú négerek, kik a szomszéd Arany-partokról Algirt oly sokszor fölkeresik. Néha még magyarok is megfordulnak e szép tartományban. Mint az idén, gr. Széchenyi Béla és gr. Erdödy vadásznak ott a sivatagok királyaira, az oroszlánokra.

Algír város nevezetességeiről szólva, meg kell említenünk a mecseteket vagy mór templomokat, az azokban előforduló főbb szertartásokkal. 1830 előtt az afrikai mecsetek belseje az európaiak előtt egészen ismeretlen volt; a keresztény, ki e templomba lépett, a halál gondolatát ki nem kerülhette. Az igazhivő mórok gondosan megmosták a követ is, melyet a hitetlenek lába érintése megfertőzött. Most már veszély nélkül beléphet mindenki, ha az igazhivő mohamedánok szertartásaihoz alkalmazkodik. Minden mór, mielőtt a templomba lép, alázatosan leoldja saruit; közel a bejárathoz márvány medencze áll, s az ebben tartott vízzel arczát, kezét és lábát megmosva járulhat a templom hajójába, hol háromszor földig leborul, arccal kelet felé fordulva, amerre Mekka, a szent város fekszik; azután letelepedve elvégzi imáját, melyre a minaretből a szueddin lehangzó szava, naponkint több izben fölhívja az igazhivőket.

A francziák által épített új városrésznél eredetiségénél és régiségénél fogva nagyobb figyelmet érdemel az ó kalózváros, mely legmagasabban is fekszik. Ide keskeny utczák lépcsözetein jut föl az ember. Omlófélben álló házak sűrűn egymás mellett, melyeknek csoportjai egy-egy udvart képeznek. Egy erős, bolthajtásu kapun át a nagy udvarba juthatni, mely az ó kalózváros erősségét képezte. E citadellában már ágyúk állnak, körül örökkel s a zuávok csapataival. Itt laktak egykor, a tartomány önállósága korában, Algir fejedelmei, kiket választás utján rendesen közkatonák emeltek a fejedelmi székre, s az újonnan választott bey, hogy uralkodását biztosítsa, elődjének hivatalnokai közöl rendesen sokat megöletett, helyet ürítendő, mintegy jutalmul, saját választói számára.

Az utolsó bey Hussein volt, kit e méltóságra 1818 márcz l-jén emeltek. Most csak romjai állnak már ama történeti nevezetességű pavillonnak, melyben ez utolsó bey s Duval franczia konzul között ama nevezetes szóváltás történt, mely Algir önállósága elvesztésének közvetlen oka volt.

„Miért nem válaszolt nekem a te urad?" kérdé a bey a franczia konzultól.

„Tudod", szólt a konzul, „hogy a király, az én uram, csak olyanokkal levelez, akik vele egy rangban állnak."

A bey erre elpirult, s dühében a konzult légyveröjével arczul csapta. „No hát, ugy mond, vedd ez ütést válaszul, magad és urad számára!" Erre kitört a harcz Algir és Francziaország között, mely az európai kereskedő hajók fosztogatása miatt különben is gyűlöletes Algir önállóságának s Hussein uralkodásának 1830-ban véget vetett.

Azóta a kevély palota félig romokban hever, a pálmák, a kaktusz és lotuszbokrok, melyek körüle virultak, mind, mind eltűntek, amint eltűnt maga Hussein a meghódított, s X. Károly a hódító, kit Algir elfoglalása után trónjáról nemsokára szintén elűzött a forradalom! A hódító és a meghódított, mindketten hazájuktól távol, idegen országban haltak meg, mint azóta is a szabadságáért több izben sikra kelt Algírnak több más kormányzója, s mint maga Lajos Fülöp, a polgárkirály.

Jelenleg Algirban III. Napóleon az ur, s Mac Mahon tábornagy a kormányzó. Meddig? ki tudja! A sors oly változó. Csak egy változatlan, mely Husseint, X. Károlyt, s a polgárkirályt is megbuktatá: a haladás, polgárosodás és a szabadság eszméje, melynek közülök egyik sem akart hódolni.

Kigyótemplom Afrikában, Waidában. 1877. 09. 134.

A kígyók tisztelete a legrégibb korban el volt terjedve a föld kerekségének majd minden akkor ismert nemzeténél. Imádták a kigyót az indiaik, egyiptomiak, görögök, rómaiak, kelták, gallok, germánok, stb., s e különös kultusznak részint kőbe vésett vagy írott, részint monda- és hagyományszerü nyomait ma is sok helyen föltalálhatjuk. Ámde a műveltség s főleg a keresztény vallás elterjedésével a kigyók tisztelete majd mindenütt feledékenységbe jutott, s napjainkig csak Nyugot Afrika némely vad, fetis-imádó törzseinél maradt meg, melyeknél, az ott járt utazók leírása szerint, ma is annyira imádják a kígyókat, hogy külön templomot is épitnek számukra.

Ilyen kigyótemplomot látogatott meg egyik afrikai utazó ezelőtt néhány évvel Whydah-ban (Waida), a dahomei királyság egyik tengerparti városában. E fetis templom nagyon hires és nagy tiszteletben áll azon a vidéken; gyönyörű facsoportozat árnyékában emelkedik nem messze a whydahi erődtől, s az egész templom egyszerű körépület, mely 8 méter magas és körülbelül 11 méter, átmérőjű. A falak keményre döngölt agyagból állnak, s egymással átellenben két ajtó van vágva rajtuk, melyeken át az istenek, már t. i. a kigyók tetszésük szerint ki- és bejárhatnak. Az épület fedele faágakból áll, melyek egymásba vannak fonva és igy sok üres hely marad közöttük. A lombfedélre szalmateriték van borítva.

„A fedél belső oldala" — irja utazónk — „valamint a faágak, gerendák és falak is, egy szóval minden csakúgy hemzseg a legkülönbözőbb fajú kígyóktól, melyek azonban mind a nem mérgesek közé tartoznak. A kigyók 1—3 méter hosszuk, testük a középen valamivel vastagabb mint másutt, s farkuk vékony hegyben végződik; fejük széles, lapos és háromszögletü, de olyan formán, hogy a csúcsok nem képeznek éles szögeket. Szinük a világos sárga és sárgás-zöld közt változik, s valószínű, hogy e színváltozás a kigyók életkorától függ. A legtöbbnél a hát egész hosszán végig futó két barna csíkot vettem észre, mig némelyek szabálytalanul elhelyezett foltokkal voltak borítva. Mindezekből azt kell következtetnem, hogy e kigyók a Linné-féle python- és coluber-család különböző fajaihoz tartoznak.

KIGYÓTEMPLOM AFRIKÁBAN.

„A kigyók száma, melyeket a templomban láttam, jóval több volt száznál. Némelyek a fedél belső ivezetéből másztak elő, mások a falak mellett álló fatörzsekre tekergőztek, s ismét mások farkuknál fogva egy-egy faág körül csavarodva, ártatlanul himbálóztak fejem fölött. Némelyek összezsugorodva pihentek a fedélzet száraz füve között, s a bőségesen kijutó áldozati adományokat emésztették. Az egész látvány idegenszerűnek tűnt fel, de bárminő veszélyről is még csak szó sem lehetett a kigyók között."

E szent kigyók közül némelyek gyakran tesznek kirándulást a város utczáin. A néger, ha velük találkozik, térdre borul elöttök; az állatot nagy óvatossággal karjaira veszi, bocsánatot kér tőle, hogy meg merte fogni, és visszaviszi a templomba. E kigyó-fetis nagy tiszteletben áll az ottani négereknél, s aki azt bántani meri, halállal büntetik. Dr. Repin fyanczia utazó azt irja, hogy egy európai, ki csak nemrégen érkezett Whydahba, az erődben egy kigyót pillantott meg, melynek szentséges voltáról természetesen sejtelme sem volt; a kigyót agyonlőtte. Mindent elkövettek, hogy ezt az eseményt eltitkolják, de mégis megtudták azt és tömérdek fáradságba került, mig a papokat gazdag adományokkal kiengesztelhették.

A papok szintén ott laknak nem messzire a kigyótemplomtól egy nagy kunyhó-csoportban és a hivők adományaiból élnek; egyszersmind orvosok és bűvészek is. Befolyásuk a népre roppant nagy. Repin közelebbi összeköttetésbe óhajtott lépni velük, mert hallotta, hogy a guinea-féreg és a mérges kigyók harapása ellen különböző s igen hathatós gyógyszereknek vannak birtokában; egyszersmind különböző füvekből szerfölött hathatós mérget is tudnak készíteni. Ámde semmi áron sem sikerült velük bizalmasabb érintkezésbe jutnia.

GRÓF ZICHY JENŐ ÁZSIAI EXPEDICZIÓJÁBÓL.I. 1899. 21. 343.

Jankó János: A HALÁSZAT TÖRTÉNETÉBŐL. Uraksz város

A halászat fejlődésének történetére sok oldalról világot vet A magyar halászat eredete czímű kiváló mű, mely a Zichy .Jenő gróf Harmadik ázsiai utazásim főcím alatt megjelenendő nagy munkának sajtó alól most kikerült első kötete. Ezt dr. Jankó János írta, ki egyike volt a gróf Zichy Jenő harmadik expedicziója tagjainak, s ki e munkájával igen figyelemre méltóan gazdagította a néprajztudomány irodalmát. A Hornyánszky Viktor által díszes kiállításban kiadott munka sok érdekes rajzából mi is bemutatunk néhányat.

Egyik egy oszijál. vejsze, mely legközelebbi nyelvrokonainknál, a számban már nagyon megfogyott osztjákoknál él. A Nagy-Jugán mintegy 1000 kilométer hosszú völgyében divatozik. Ezen vejszéből felállítottak egyet az osztjákok a parton s úgy fényképezte le Jankó János.

A másik rajz egy osztják cégét ábrázol, szintén a Nagy-Jugán völgyéből. Ott volt ez felállítva, hol egy kis patak szakad a folyóba s ez volt elrekesztve ék alakban; a czége szálas vesszőből állott, melyet a viz szinén kivül belül gerenda szorított össze, a kapujában pedig nagy vesszővarsa feküdt, melyből tíz fontos csunka is került elő. Az ilyen cége felállításának akkor van ideje, mikor a vizek rohamosan apadnak. folyásuk sebes s a nagy viz idején felvonult balak kezdcnek visszatérni nagyobb folyókba.

Ugyancsak osztják halászoszköz a leli varsa is, melyet a kinn élő atyafiak használnak. Sajátságos éa állandó jellegük ezen varsáknak az, hogy szájuk négyszögletű, amit a magyar láttáknál nem tiilnlunk meg, Finn rokonaink varsáinál sem, mert ezek mind kerek, vagy tojásdad szájúak.

A magyar halászat egyik legsajátságosabb módja a vetőhalászat, tudva azt, bogy a hal nem képes függő irányban leszállni, hanem csak rézsút, s ilyenformán a bálóba kerül. A bolyánál lógva gyorsabban súllyed, mint ahogy a hal úszni bír.

Magyarországon a vetőhálónak három alakja ismeretes, melyektől azonban lényegesen különbözik az, amelyet Krím déli partjain használnak a tatárok és az oroszok. Ez a krimi vetóháló szinten kör alakú, de húzó kötele helyett a következő szerkezete van: peremén van egy in, melyhez egymástól egyenlő távolban piskóta alakú lapocskák vannak kötve, mindkét végűkön egy-egy lyukkal; a belső lyuk arra való, hogy a lapocska azon keresztül köttessék a hálóhoz, a külső lyukon át pedig párhuzamosan az innal, a tartó kötelet fűzik. Mikor a halót kidobjuk, az kiterül, beborítja a halat, s ekkor a halász egy gyors rántással, a hal alatt a háló peremét körülvevő tartókötéllel összerántj, úgy, hogy a hal a hálóban, mint valami tömlőben fogva marad. Most a halász a hálót kirántja a vízhői, miközben az egész háló felfordul s a fogoly halak a tömlő fenekére gyűlnek.

Igen érdekes a téli nagy vágóhorog-halászat az Ural folyón. Magyar halászainknál a «vágó-horog» csak járulékos szerszáma volt a szigonynak, mikor azzal a Tisza halásza egy-egy 1—4 mázsás harcsát megdobott. A vágóborog 3—4 méteres rúdra erősített szákás vaskampó, mely arra való volt, bogy a balásznak a szigonnyal megdobott nagy harcsával való küzdelemben a segítségére legyen. A szigony ugyanis a halat mindig hátban találja, de ha a hal nagyon erős volt, a kiemelésnél a szigonyból kiszakadhat; hogy tehát ez be ne következzék, a halász a vágó-boroggal a hal alá nyúlt s a hasába vájja, hogy semmiképp se szabadulhasson. Volt még egy kisebb vágó-horog is, mellyel a sőreget és harcsát a hálóból szedték ki. (A kevéssé gyakorolt halásznak célszerű bemutatót kérni gyakorlott társától. G.)

Az Ural folyón nem ilyen mellékes szerszám a vágó-horog. Itt a kozákok pasztán vágó-horoggal szoktak télen halászni a jégen. És ez az uráli kozákoknak valóságos ünnep. Évenként három ízben tartanak ily halászatot, az elsőnek ideje deczember legeleje, helye Uralszk város. Amit ekkor fognak, azt a kozákok ajándékaképp a czárnak küldik. A második halászat deczember közepén van, a harmadik nagy vágóhorog halászat pedig deczember utolján s január elején folyik le és nyolcz napig tart.

Erre a halászatra a kozák könnyen, de melegen felöltözve megy ki a partra; egyik kezében viszi a jégtörő lékelő vasat, a másikban pedig két vágó-horgot, melyek egyikének nyele ember magasságú, a másiké azonban 5—8 méteres; az utóbbival megfogja a halat, az előbbivel pedig segíti azt a jég fölé emelni.

Reggel kilencz óra felé, a folyó mindkét partját a halászok ezrei lepik el; míg lovuk s háznépük a parton ácsorog, maguk lemennek a jég szélére s feszült figyelemmel lesik a jeladást: az ágyúlövést, mely a halászat kezdetét jelenti. Végre eldördül az ágyúlövés s az ezernyi kozák a jégre rohan, lékelő vasával döngetni kezdi a jeget, s mindenik első igyekszik lenni annak átfúrásában.

A léken át aztán ledugja a halász a hosszabbik nyelű horgot, s addig mozgatja minden irányban, míg csak nem erezi, hogy hal akadt rá. Ekkor hirtelen felrántja s társainak kiált, akik oda rohanva, segítenek a zsákmányt a jég-pánczél fölé emelni.

S ismétlődik ez a kép vagy 100 kilométer hosszúságban a nagy folyam befagyott hátán; csupa mozgalom, csupa élénkség minden. A jeget csakhamar elborítják az így fogott halak, melyek legtöbbje a 100 -200 fontnál is nehezebb.

Pozsony múltja és jelene. 1865. 382.

Első közlemény. Mig néhány évtizeddel ezelőtt az egész haza figyelme oly gyakran volt Pozsonyra irányozva, mely az 1411 óta tartott 168 országgyűlés közül 71-nek volt a színhelye, mialatt a többi 96 más külön tizenhárom városra esik.A legközelebbi múltban a közbejött események folytán önhibáján kivül egyszerű vidéki várossá süllyedt. Úgy látszik azonban, hogy a folyó év ezt a várost ismét készül kiemelni alárendelt helyzetéből. A magyar természettudósok és orvosok ez évre Pozsonyt választották gyülésök helyéül, és nehány hét muiva falai közt fogja a haza különböző vidékeiről összesereglett tudós férfiakat üdvözölhetni. A magyarországi ágostai hitv. evangélikusok egyetemes gyámintézete az imént emiitett gyűlésekkel egyidejűleg hasonlóképp itt fog összegyűlni.

Sokkal nagyobb fontosságú körülmény hazánkra nézve, hogy Ő Felsége a valószinüleg történeti nevezetességüvé váló pesti látogatását f. é. júniusban megelőzőleg a pozsonyi lóversenyt kegyeskedett meglátogatni, ugy hogy ha a pesti utazás a bekövetkezett és még bekövetkezendő változások előjeléül vehető, emennek előzménye gyanánt a pozsonyi kirándulást lehet tekinteni. Mi tagadás benne, mi pozsonyiak, noha szigorúan ragaszkodunk a törvényekhez, és önzésünk nem ösztönöz azon kivánatra, hogy a magyar országgyűlés ne Pesten, a haza szivében, tartassák meg. Mégsem titkolhatjuk el azon vágyunkat, melynek a Politiki Ujdonságok f. é. 28-dik száma e szavakkal adott kifejezést'

„A pozsonyi koronázási egyház (templom) újjáalakításán folynak jelenleg a munkálatok, s ez esemény minden irányban nagy figyelmet gerjeszt. Ez azérdekeltség egyrészt onnét ered, mert ezen egyház, mint tudva van, a magyar királyok koronázási helye; másrészt pedig, mert nevezetes magyar történeti műemlék."

Mind e kisebb-nagyobb, részben már valódi, részben csak reménybeli mozgalmak, fölhívják újra a figyelmet e történeti nevezetességű városra. Nagyon időszerűnek tartjuk tehát, az olvasóközönséget most e város múltjával és jelenével megismertetni. Nem lehet szándékunk, mély tudományos értekezést írni, melyre nem is érezzük magunkat hivatottnak. Mellőztük e város fekvésének s más, csupán a szaktudós előtt érdekes leírását. Nevéről sem fogunk sokat vitatkozni, melyet a tudós Bél Mátyás, kinek arczképét és rövid életrajzát a Vas. Újság folyó évi folyamában közöltük - leírta.

(Historia urbis Posoniensis czimű munkájában „Pozsony város története”) Piso római vezértől származtat, hozzávetéseit történeti alapokra fektetve, ugy, hogy a város neve lett volna Pisonium; ebből Posonium, miből a latin végzet elhanyásával alakult a magyar Poson, Pozsony. Mások szerint a sz.-györgyí, bazini és modori határon elterült tónak (melynek nyomai csakugyan láthatók) Peison lett volna a neve, s ebből származott volna Peisonium, Posonium. Bél állítását támogatja azon körülmény, hogy Lazius (Comment. de Rep. Rom.) emliti, miszerint Pozsony határának szomszédságában egy feliratot találtak, melynek sorai a következők:

Victoriae Aug. N. N.

Et Légi 1. Ad. P. I....

Et C. L. Pisone

Annyi bizonyos, hogy e helyet a rómaiak több izben elfoglalták, mig innen ismét a quadok által ugyanannyiszor elűzettek. Hogy Attila, a quadokkal szövetkezve, erre tört be nyugatra, valamint, hogy a catalauni ütközet után erre vonult vissza, szintén bizonyos. Attila halála után a quadok országa is elenyészvén, 454 után e vidéket a herulok foglalták el, kik 526-ban kivonulván, itt is a heözönlött szlávok telepedtek le. Elfoglalván Árpád az országot, 893-ban seregének egy része Zuárd, Kadosa és Huba vezérlete alatt a Vág vidékéről erre vonult, hatalmukba kerítvén azon területet, mely a Vág és a Pozsony fölött egy órányira levő Morva torkolata közt fekszik, ugy hogy a Piso által alapitott Pozsony vára a szomszéd Dévénnyel már akkor Magyarország végvárait képezték, s azokat a magyarok hatalmukban meg is tartották.

Téved ennélfogva Bél, midőn azt állítja, hogy sz. István első király Pozsonyt, Dévényt és Sopront nászajándékul kapta volna 1003-ban Gizela nejének bátyjától, Henriktől. Nevezett király az európai művelődés előmozdítása tekintetéből valamint a többi városokba, ugy a pozsonyi vár környékére is bajor és frank bevándorlókat telepitett.

Az ekképp újra telepitett város nem sokáig élvezhette a béke olajága alatti kedvezményeket. Mert Henrik császár, hogy az általa már egyszer a magyar trónra emelt Pétert erre ismét segíthesse, és Aba Sámuel követelése ellen gyámolithassa, rendkivüli hajósereggel jelent mega Dunán Pozsony alatt, s a várat két hónapig annál makacsabbul ostromolta, minél vitézebb módon védelmezték a várost annak lakosai. Végre élelemhiány miatt a végsőkig ingerelt várparancsnok cselhez folyamodván, az éj sötétében hizonyos Zotmund által az ellenséges hajók nagy részét kifúratta. Ezeknek egymásutáni gyors elmerülésbe ejtvén a németeket, 1050-ben az ostrommal felhagyni kényszerültek.

Salamon király az általa ingerelt Gejza ésLászló herczegek megtámadásától félvén, több izben tartózkodott a pozsonyi várban, melynek megerősítéséről gondoskodott, valamint csatározásai közben anyját és nejét is itt szokta hagyni. Gejzának 1077-ben bekövetkezett halála után Salamon a pozsonyi várban várta a dolgok kimenetelét; innen több izben kitört, mig a mosoni mezőn elfogatván, a visegrádi várba záratott.

II. Gejza alatt ausztriai Henrik, megnyervén maga részére III. Konrád, római császárt, Rapoltnak nem annyira hadi csele, mert hiszen még a háború el sem kezdődött volt, hanem ravasz álnoksága által Pozsonyt, mint Magyarországnak a Duna fölött uralkodó kapuját, hatalmába kerítette. De az ifjú bátor király ekképp elragadott jogos örökségét az ellenség nagy veszteségével nemsokára visszafoglalta.

1165-ben III. István húsz pozsonyi lakost érdemeik jutalmául nemesi rangra emelt. Neveik, mint Bél, ki az eredeti oklevelet maga olvasta, elősorolja, következők: Ombud, Colon, Cuten, Petu, Vocut, Nichvr, Numsa, Endre, Scerecun-pantiki, Juna, Kelud, Gaca, Ceka, Gurdav, Skaragunka, Fousol, Nichw Arichdi.

Forrásunk hozzáteszi, hogy bámulatra méltóan Pozsonv egy végével és a Csalló kikötővel is megajándékozta. Ez utóbbi tette által nem kevéssé mozdította elő a város virágzását; mert ezután a csehek, morvák és osztrákok egyfelől, másfelől pedig a szerbek és oláhok ide hozták áruikat. Hogy e király egész a konstanczi zsinatig Pozsonyban igen gyakran tartózkodott, bizonyítják itt kelt számos oklevelei. Az is bizonyos, hogy Venczel cseh király a husziták ügyében ide küldte Zsigmondhoz Zbinko prágai érseket, ki itt meg is halt, magával hozott saját szakácsa által megmérgeztetve.

A Zsitka és Prokopius által támogatott huszita mozgalmak elintézése végett tartatott első izben Pozsonyban 1411-ben a magyar országgyűlés.

Itt lesz helyén megemlítenünk, hogy e városban összesen 71 országgyűlés tartatott; nevezetesen Zsigmond alatt 2, V. László alatt 2, Mátyás alatt 1, Mária, II. Lajos özvegye alatt 1, I. Ferdinánd alatt 1, II. Mátyás alatt 4, II. Ferdinánd alatt 1, III. Ferdinánd alatt 4, I. Lipót alatt 3, VI. Károly alatt 3 (mások szerint 7), Mária Terézia alatt 3, II. Lipót alatt 1, II. Ferencz alatt 7, V. Ferdinánd alatt 4.

Ugyancsak Zsigmond király Pozsony városát 1430-ban azon szokatlan szabadsággal ruházta föl, hogy bárminemű pénzt verethessen, s az ebből bejövő jövedelemnek felét magának kötvén ki, a másikat a városnak hagyta. Az itt vert pénzen az ország czimere mellett L. P. (Liga Posoniensis) betűkkel jegyezték.

Ennek emlékezete a pozsonyi lakosoknál most is fennáll, amennyiben azon házat, az u. n. Ventur-utczában, melyben a pénzverde volt, ma is Münzhausnak nevezik. Hasonlóképpen ö látta el 1436-ban Pozsonyt czimerrel, melyet utóbb Mátyás megerősített. A czimer pedig: vörös mezőben három fehér torony. Végre nemcsak adófizetéstől mentette föl a várost, hanem az ide hozott árukat is díjmenteseknek nyilvánította.

A nők a dúlás közben a városházánál most is létező okiratok bizonysága szerint menekülvén a rombolás elől, a minoriták házába sereglettek s ott egész nap szalmán tanyáztak. Ily állapotban maradt Pozsony egész 1276-ig, mely időközben csak rövid időre jutott a magyarok kezére, s ekkor is Ottokár seregei újra visszafoglalták. E hódoltság csak Ottokár halálával szűnt meg IV. vagy Kun László alatt. Ugyanez a király bizonyos itteni városi tanácsosnak külföldi követségben szerzett érdemeiért a várost három faluval (Weidritz, Schellendorf és Blumenau vagy Lamas) jutalmazta.

Szomorú sors érte Pozsonyt az egész országgal együtt IV. Béla alatt a tatárpusztitás, és Fridrik, osztrák herczeg álnoksága következtében. Nehéz meghatározni, melyik dühöngött nagyobb kegyetlenséggel. Ebből következett később az Ottokár cseh király és Béla közti szerencsétlen háború is, melynek 1260-ban a Pozsonyban békekötés vetett véget. Két év múlva ismét békekötés színhelye volt Pozsony, IV. Béla és elsőszülött fia V. István közt. Ugyanekkor Pozsony és Nyitra városok Béla ifjabb fiának ajándékul adattak.

1271-ben Ottokár cseh király Szent-György, Bazin, Detrekő, Nagyszombat, Győr, Nyirra városokkal és várakkal együtt Pozsonyt is elfoglalta s e vidéken oly embertelenül kegyetlenkedett, hogy a köz- és a magánépületeket mind megégették, lerombolták.

Albert, rövid uralkodása alatt kedvezett a pozsonyiaknak, felhatalmazván őket, hogy az udvart nagy királyi kíséretet és pozsonyi prépostot kivéve, a repülő hidon (hajóhídon) mindenkitől vámot szedhessenek. Az 1453-diki országgyűlésen V.László alatt újra elhatároztatik, hogy a zsidók is tartoznak a közterhekben részt vállalni.

1515-ben három király tartott Pozsonyban ünnepélyes összejövetelt, kiknek kedvéért különféle mulatságokat rendeztek; de ezeket nem kevéssé zavarta meg a kitört nagy tűz, mely a város tetemes részét, többi közt Ulászló lakását is elhamvasztotta.

1475-ben elrendelte, hogy a keresztények a zsidóknak semminemű vagyont zálogba ne adhassanak, hogy ez utóbbiak megkülönböztetésül vörös sapkát hordani tartozzanak. Hogy ő is több izben itt tartózkodott, arról tanúskodnak itt kelt több rendbeli oklevelei. Megjegyzendő, hogy ő nevezte el egyik oklevelében első izben Pozsonyt Histropolisnak.

A pozsonyi egyetemről Toldinál a következő adatokat olvassuk: ki levén a pécsi egyetem szakmái köréből zárva a hittudomány, Zrednai Vitéz János mindjárt érseki székének elfoglalása után reá vette a királyt, hogy egy uj egyetem fölállithatását eszközölné ki a pápától, mely hittudományi karral is bírhasson. És csakugyan II. Pál bullája 1465-ben meg is adta a bolognai szerint fölállítandó egyetemre a kért engedélyt, minek folytán az 1467-en Pozsonyban a prépostság keleti szomszédságában fekvő terjedelmes épületben „Akadémia Istropolitana" néven meg is nyittatott. Ezen egyetemi palotában a tantermeken kivül nemcsak a tanárok lakásai, hanem a kollégiumok vagy zárodák (deákok közös lakásai) is voltak. Kanczellárja maga az érsek, alkanczellárja a mindenkori pozsonyi prépost, ki az egyetem fényének emelésére a pápától főpapi díszjelekkel élésre is fölhatalmaztatott; első tanárai: az egyházi jog- és hittudományban János pap, a szabad művészetekben Lengyel Márton mester, a gyógytudományban thöringer Péter mester.

Mily jótékony hatást tett e kedvezés a városra nézve, annak tanúbizonysága azon jóllét, hogy a városi pénztár képes volt több izben, nemcsak Ferdinándnak, hanem utódainak, Miksa és Rudolf királyoknak is a törökök elleni háborúkra pénzt előlegezni. Ekkor kezdték az országgyűléseket Pozsonyban tartani, és mivel Buda a törökök hatalmában volt,

1536-ban Pozsony Magyarország fővárosának nyilváníttatott.

1563. szept. 8. Ferdinánd II. Miksa fiát királynak koronáztatja. A rendek ez ellen ellenvetéseket tesznek ugyan, veszélyeztetve látván ekkép szabad választási jogukat; midőn azonban a székes-egyházban az alnádor e kérdést tette: Akarjátok, kívánjátok, parancsoljatok-e, hogy Miksa királynak koronáztassák? azt felelik: Akarjuk, kívánjuk, parancsoljuk. A koronázásnál 2331 lovag volt jelen.

A Pozsonyban koronázott magyar királyok névsora a következő : Miksa 1563., Rudolf 1572., II. Mátyás 1608., II. Ferdinánd 1618., IV. Ferdinánd 1646., I. Lipót 1655., I. József 1689., III. Károly 1712., Mária Terézia 1741., II. Lipót 1790., V. Ferdinánd 1830.

Ha a pozsonyiak óhajtása teljesülne, akkor ismét országos ünnepélynek lennének tanúi. 1567-ben II. János Frigyes szász-weimári és gothai herczeget hozták fogoly gyanánt az itteni várba, hol négy évig volt letartoztatva. 1586-ban nagy földrengés rémitette a város lakosait. Mely rémülés az ugyanez évben kiütött pestis miatt még inkább növekedett. A földrengés 1590-ben még nagyobb mértékben megújulván, a városháza tornyát veszedelmesen megsértette. A csapások átalában e korban gyakoriak voltak, mert ugyanazon évben oly nagy tűzvész is dühöngött, hogy a székesegyházon, Ferencziek templomán, érseki palotán és városházán kivül az egész város elhamvadt.

1526- ban Mária, II. Lajos özvegye, a végzetteljes mohácsi vész után az egyházi kincsekkel és többi drágaságokkal együtt Pozsonyba menekült. A törököktől való félelem oly nagy volt, hogy nemcsak magánházakat, hanem templomokat is lebontottak az erődítési munkálatokra, nevezetesen sz. Mihály és sz. Lőrincz templomát, mig a harangokból ágyukat öntöttek. Ugyanekkor országgyűlés is tartatott, és pedig azon czélból, hogy a megürült királyi székbe Ferdinándot ültessék, mely szándékot Pozsony annál inkább támogatott, mivel Zápolyának hatalmas pártja miatt csak kevés város jelent meg a gyűlsen. 1543-ban a kamara és az esztergomi érsek a törököktől féltökben ide teszik át székhelyűket; Ferdinánd pedig azzal tanusitja kedvezését, hogy az előbbi királyok által adott szabadságokat, valamint a Zsigmondtól származott kereskedelmi szabadalmat is megerősíti. Mily jótékony hatást tett e kedvezés a városra nézve, annak tanúbizonysága azon jólét, hogy a városi pénztár képes volt több izben, nemcsak Ferdinándnak, hanem utódainak, Miksa és Rudolf királyoknak is a törökök elleni háborúkra pénzt előlegezni. Ekkor kezdték az országgyűléseket rendesen Pozsonyban tartani, és mivel Buda a törökök hatalmában volt, 1536-ban Pozsony Magyarország fővárosának nyilváníttatott.

1567-ben II. János Frigyes szász-weimári és gothai herczeget hozták fogoly gyanánt az itteni várba, hol négy évig volt letartóztatva. 1586-ban nagy földrengés rémitette a város lakosait. Mely rémülés az ugyanez évben kiütött pestis miatt még inkább növekedett. A földrengés 1590-ben még nagyobb mértékben megújulván, a városháza tornyát veszedelmesen megsértette. A csapások átalában e korban gyakoriak voltak, mert ugyanazon évben oly nagy tűzvész is dühöngött, hogy a székes-egyházon,Ferencziek templomán, érseki palotán és városházán kivül az egész város elhamvadt.

1605-ben az itteni lakosok, különösen a szőlőtulajdonosok Illésházy Istvánhoz, Bocskai kedves emberéhez folyamodtak, eszközölné ki befolyása által, hogy a fölkelők és törökök, kik a szőlőkre gyakran rohantak, legalább szüretig kíméljék meg e vidéket. Ezt ő meg is ígérte s okt. 10-én az itteni tanácshoz intézett levelében fölhívja a lakosságot, hogy küldjenek hozzá Nagy-Szombatba néhány polgárt, kikkel ez ügyről, különösen pedig kérésök teljesithetése föltételeiről értekezhessek. Később ugyancsak Ő jelenti, hogy a szőlők oltalmára 100 Bocskai-huszár van rendelve, kiknek a szüret tartama alatt a város fejenkint 4 ft, a kapitánynak pedig 50 ft havi zsoldot fizessen. A következő évben a forradalom tovább harapózván, Basta 10 000-nyi császári sereggel szállja meg Pozsonyt, kik után csaknem éppen akkora számú söpredék vonult. Ennek folytán Pozsony és vidéke a vetések és kertek pusztítása s a zabolátlan és 12 hónap óta zsold nélküli sereg kicsapongásai miatt igen sokat szenvedett. Nemsokára Basta seregeivel csak a belvárosra szorítkozik, a lázadók prédájául hagyván a külvárosokat, kik azokat felgyujtották.

(Folytatjuk 1865: 394, 419, 437.)

Básta, Giorgio Basta (1550–1607). Rudolf király tábornoka, aki 1598-tól rendcsinálás ürügyén évekig garázdálkodott Erdélyben.

ORSZÁGOK

Bornemisza Pál: AFRIKA TERÜLETI FELOSZTÁSA. 1902. 17. 270.

A diplomatáknak és a határrendező-bizottságoknak nagyon sok dolgot fog még adni, amíg Afrikában, az európai hatalmak és a bennszülöttek államainak területeit, határait véglegesen és teljes pontossággal megállapítják. A területi felosztásra nézve máris létrejöttek bizonyos megállapodások és szerződések, amelyek ezen kérdésnek nagy általánosságban és elvileg való megoldására nézve alapnak és kiindulási pontnak szolgálnak.

Az európai hatalmaknak egymás között afelett való versengése folyik, hogy Afrikában protektorátusokat és oly szférákat szerezzenek maguknak, amelyek alapján befolyásukat mindig messzebbre terjeszthessék, csak mintegy 15—20 évvel ezelőtt kezdődött s hogy egy ily óriás terűlet, mely rövid idővel ezelőtt még alig játszott a világpolitikában szerepet, — az európai hatalmak közt teljesen békés úton nyert felosztást. Ez mindenesetre becsületére válik az Európa sorsát intéző diplomaták ügyességének s ez egyszersmind bíztató előjel a jövőbeni alakulásokra nézve is.

Messze vezetne, ha részletesen foglalkoznánk azokkal a körülményekkel, amelyek Afrika területének a versengő felek között elvileg történt felosztását megelőzték, de érdekesnek tartjuk, rövid áttekintést vetni azon eredményekre, amelyeket eme versengés folytán az egyes államok máris elértek. Ennek folytán oly módosult területi felosztás állt elő, melynek végleges befejezése már ez idő szerint küszöbön áll, és a most folyó délafrikai háború befejezése siettetni fogja.

Elővigyázattal kell azonban lennünk, amidőn a jelen esetben «befejezés »-ről beszélünk, mert a felosztás még nagy részben csupán a térképen van meg, s inkább a «papirformát», mint a valóságot mutatja. Most, midőn az európai államoknak terjeszkedése Afrikában bizonyos nyugvópontra ért, ez a helyzet és idő éppen a legalkalmasabb arra, hogy Afrika jelenlegi területi viszonyait áttekintsük. Ez az áttekintés is csak megközelítő lehet, amennyiben Afrika népességéről és területi nagyságáról teljesen megbízható adatok mindeddig nincsenek.

Főképpen a népesedés számszerű meghatározására vonatkozó becslések tekintetében az elfogadható tekintélyek és szakemberek véleményei annyira eltérőek egymástól, hogy semmi gyakorlati eredményre nem vezetnének, ha ezeket a nagy átlagokkal dolgozó táblázatokat pontos adatokként akarnánk elfogadni. Többek között csak Kongót említem itt példa gyanánt, melynek lakosságát Stanley 30 millióra becsülte, Vivien de Saint Martin 14 millióra teszi, Ravenstein 16 300 000, egy másik földrajziró pedig már csak nyolcz millió körül állapítja meg az ország lakosságát.

Afrika területének nagysága kerekszámban 11,5 millió angol négyszögmérföld, Madagaszkár kivételével (amely az alábban közlendő táblázatban Franczia-Afrikába van beleszámítva), a többi szigetek pedig ezen számításból ki vannak hagyva.

Habár az 1899-ik évben létrejött angol-franczia egyezmény megállapodásai végleg még nincsenek életbe léptetve, mindazonáltal a Franczia-Szudán, mint adminisztratív egység, a valóságban ma már nem létezik, mert a Franczia-Szudán egykori területe részben Szenegál, Guinea, Dahomej és az Elefántcsontparthoz csatoltatott, részben pedig katonai kerületekre osztatott fel, amelyek katonai kormányzás alatt állanak ugyan, de azért mégis Franczia-Nyugat-Afrika főkormányzója alá vannak rendelve.

A francziák még meg sem kisérelték eddig, hogy a Szahara legnagyobb részére a franczia fönhatóságot kiterjesztették volna. Éppen most egy expedicziójuk van úton, amelynek feladata, hogy a Twat oázis csoportot — amely Marokkótól délre, a Szahara keleti részén fekszik — birtokába vegye. Több expediczióról, amely nemrégiben a Csad-tó északi sarkán, a Shari vidéken járt, az hirlik, hogy egyezségre léptek a kanem törzs főnökeivel. A hatalmas Wadai államot, amely az 1899. évben kötött szerződés erejénél fogva szintén a francziák fennhatósága alá tartoznék, még csak névleg sem vették birtokukba.

Az a sok czivakodásra és határvillongásokra okot adó kérdés, hogy Brit-Kelet-Afrika hol végződik és a Brit-Szudán hol kezdődik: még mindig nincs eldöntve. A brit és a brit-egyiptomi befolyás köréül az Egyenlítőtől számított északi szélesség 10 % — mint a jelen áttekintés czéljának megfelelő válaszvonal — lett határként felvéve.

Afrika szétosztásában Anglia, Franczia- és Németország jutottak legdúsabb zsákmányhoz. Németország — habár aránylag későn jelent meg az osztozkodás színhelyén — mégis majdnem egy millió angol négyszögmértföld területet volt képes elkaparítani, amelynek legalább háromnegyed része jól be van népesítve és a földművelésre kiválón alkalmas. Területi nagyság tekintetében Francziaországé az elsőség; igaz, hogy a Sahara-sivatag homokja eddig nem igen nyújtott alkalmat arra, hogy kereskedelmileg kihasználhassák, de ha Franeziaország a Földközi tenger mentén s a nyugati partokon levő gyarmatait rendesen fogja kezeln, akkor ezen tartományok állandó jólétet biztosítanának a köztársaságnak. Vagyonosodás, valamint előrehaladás tekintetében — az összes vetélytársai közt — Nagy-Británia gyarmatai foglalják el az első helyet Afrikában, míg a jól benépesített Kongo szabadállam védnöke, a belga király, oly piaczok fölött rendelkezik, melyek a jövőben Európa kereskedelmének igen nagy előnyére fognak válni

Az egyes államok területeinek nagyságát a következő táblázat tünteti fel. Megjegyzendő, hogy az itt közölt adatok észak és dél felé eső, már rendezettebb vidékek kivételével — csak megközelítő pontosságúaknak tekinthetők.

Nagy-Britannia.

angol négyszög mérföld

Fokföld 277.101

Natal és Zulu-föld 29.434

Basutoország 10.293

Bechuanaország 386.200

Bhodesia 600.000

Brit-Közép-Afrikai

helytartóság

Brit-Keleti-Afrika

Somaliföld 68.000

A fentieken kívül mintegy 30 tételt sorol fel a táblázat.

Gyarmattartók: francia, német, olasz, portugál, spanyol, török, Egyiptom (Szudán).

Önálló államok Afrikában:

Transzvál

Oranje

Congo szabad állam

Libéria

Marokkó

Abesszinia

Illés Zsigmond: A MODERN AFRIKÁBÓL. 1911. 21. 420

A legsötétebb Afrikába bevilágított a kultúra és a modern villanyfénynél kutató ember olyan természeti kincsekre akadt, amelyek az európai szükséglet kielégítésében ma igen számottevők. A tuniszi kormány a közelmúltban az ország nyerstermékeiből egy igen érdekes gyűjteményt küldött ajándekképen a m. kir. Kereskedelmi Múzeumnak, amely e héten fogja ezt az értékes anyagot a magyar közönségnek bemutatni. S ha meggondoljuk, hogy ez a Tunisz még az elmúlt század közepe felé is a többi északafrikai állammal együtt, réme volt a földközi-tengeri hajózásnak és 30 évvel ezelőtt még egyetlen vaseke se szántotta földjét. Akkor csodálattal kell adóznunk a franczia nemzet gyarmatosító erejének, amely Tunisz természeti kincseit feltárta a nagyvilág számára.

Ebben a gyűjteményben, amely mostantól fogva a Kereskedelmi Múzeum állandó mintatárában látható lesz, egy egész sereg olyan nyersanyag szerepel, amelyet a magyar ipar is feldolgoz, de amelyet a múltban közvetett utakon szerzett be, persze jóval drágábban, mintha azt közvetlenül a termelőtől vásárolná. A magyar hajók most még csak havonként egyszer keresik fel a tuniszi kikötőt, de előrelátható, hogy az «Adria»-hajó társasággal kötendő szerződésben a magyar kormány élénkebb hajóösszeköttetésről fog gondoskodni Fiume és az északafrikai gyarmatok e fontos piacza között.

Ámde a franczia protektorátus alatt nemcsak Tunisz termelése indult virágzásnak, hanem megnyílt a világjáró közönség számára egy eddig sötét s elzárt ország, amelynek természeti szépségei és történetének érdekes emlékei nem mindennapi látványosságok. A színdus, pittoreszk arabs életet az európai turista valóságos páholyból nézheti. Modern, kényelmes hotelek épültek a sudár pálmák között, és a zeg-zugos, boltozatos, szűk sikátorokba villamoslámpák vetik fényüket.

Éppen 30 éve annak, hogy a bardo-i szerződésben az akkori tunisi bey elfogadta a franczia protektorátust. A franczia okkupácziós hadosztály megszállta az egész országot, és a beynek csak 600 főnyi gárdája maradt. Az egész kormányzást franczia tisztviselők látják el és csak a bennszülöttek vallási és belső igazságszolgáltatási ügyeiben szerepelnek még az arab hatóságok. A bey maga és családja számára 1 200 000 frankot kap és a régi rablógazdálkodás helyén igazságos, humánus adózási rendszer lépett életbe s a hatóságok nem fosztogatják többé kényükre-kedvükre a szegény népet.

A földmívelés a maga kezdetleges állapotából a legmagasabb fokig fejlődött. Az arabs régebben faekével szántott s ha nem volt szamara, a mic eléje foghatott volna vagy azt kímélni akarta, akkor befogta a feleségét és úgy túrta fel a földet. Ma hatalmas mintagazdaságok vannak az országban, a hol gőzekóvel szántanak és géppel aratnak. A tuniszi szőlők körülbelül másfél millió hektoliternyi bort adnak évente, az olivaerdők a legfinomabb nizzai olajat szolgáltatják és a gabonafajtákból az elmúlt évben 25 millió frank értékű volt a kivitelre kerülő fölösleg. A legnagyobb gazdagsága Tunisznak azonban bányáiban van és egész Európa innen kapja a műtrágya készítésére szolgáló foszfát-érczet, a melynek felfedezésével a hires frun-czia természettudós, Philippe Thomas tette nevét halhatatlanná.

A mai Tunesia helyén Rómának voltak egykor virágzó gyarmatai ós a most folyó ásatások az ország minden részében csodás értékű műemlékeket hoznak napfényre. A mit a három izben is elpusztított Karthágó romjaiból még meg lehetett menteni, azt a bardoi és a fehér barátok karthágói múzeumában gyűjtötték egybe. El Djemben látható amphiteatrum egyike a korunkig fenmaradt legjobban konzervált római épületeknek.

Tunisz mai urainak nagy dicsőségére szolgál, hogy akkor, a mikor az országot modernizálták, nem pusztították el azt, a mi etnográfiailag és történelmileg becses az arabs uralomból visszamaradt. Az ország belsejében jó részben épen megőrizték a festőién szép régi városfalakat és a pusztulástól óvták a veszendőben levő mór építkezési művészetnek megmaradt néhány remekét.

A legcsodálatosabb átalakuláson maga Tunisz városa ment át. A tuniszi tónak egy részét feltöltötték és ott a hol 30 év előtt még csónakon járt az ember, ma modern palotasor között villamosvasút és automobil robog. Restaurálták a régi római vízvezetékeket s a város ma körülbelül 90 kilométernyi távolságból a zaghouan-i hegyekből kapja vizét. A tuniszi tóban 12 kilométer hosszú csatornát vájtak, s a tengeri hajók, a melyek azelőtt künn horgonyoztak, ma Tunisz falai alatt köthetnek ki.

A tuniszi arabs élvezi a kultúra minden áldását s ugyanakkor zavartalanul folytathatja fajának évszázadok óta megszokott életmódját. A mecsetek mellett, a bazárokban ugyanolyan szines élet nyüzsög, mint hajdanta és a borbélyok és kávemérők szűk helyiségeiben még most is az a tétlen had lézeng, a mely kicsiny igényeket kevés munkával elégít ki s a mely igazi keleti fatalizmussal nézi a napok múlását. Kint a téren egy kígyóbűvölő tánczoltat ja kígyóit, amott egy regélő mulattatja földönguggoló közönségét; emitt azonban már egy recsegő grammophon hallatja zenéjót, a mely ugyancsak népszerűségre tett szert a barna benszülöttek között.

A legkevésbbé változott az idők folyamán a tuniszi nők helyzete. A leány manapság is alig tanul írni-olvasni és teljes tudatlanságban növekszik, a míg eljön a férfi, a ki hitvesévé teszi. A vőlegény anyagi viszonyaihoz mérten fizet a leendő hitvesért, a kit csak az esküvő után lát szemtől-szembe. A lakodalmat nagy czéczóval, ünnepi felvonulással, pisztolydurrog-taiással, birkasütéssel ünneplik meg, aztán elvonul a násznép és az újdonsült férj először lép be az asszony lakosztályába. Ha az új asszony. nem nyeri meg a férj tetszését, akkor úgy a hogy belepett, ki is megy onnan, s a férj vagy visszaadja a nőt szüleinek, vagy pedig megtűri csendes rabszolgái között, a kiknek jogaik nincsenek, s csak. engedelmeskedniük kell. A férfi pedig keres magának új feleséget.

A világjáró népek hamar felismerték Tunisz természeti szépségeit és benszülött világának érdekességét, de csábítja őket a kitűnő klima is, a melyben enyhe virágos tavaszt találnak, a mikor Európában zord tél van, s a mikor nálunk fedi a lombtalan gályá

kat, ott tarka virágot csal ki a földből a tavaszi napsugár, a czitrom és narancsfák lombjai között érett gyümölcs pompázik, s az ég mély kékjébe merészen nyúlik fel a karcsú datolyapálma.

AFRIKA JÖVŐJE. 1889. 20. 316

.Az a "hosszú lejáratú jó váltó», melynek Gorcsakov herczeg nevezte el Szibéria rengeteg síkságait, s mely az afrikai czivilizáczió kilátásaira is alkalmazható, mindinkább közeledik beváltásához. Az európai kultúra tényezői, egyház és állam, nemzetek és társadalmak, mintegy összebeszélve ébrednek tudatára annak, hogy a sötét világrész érdekében eljött az idő, valami határozottat kezdeményezni, s az eddigi csalódások fontolóra bírhatták az emberiséget, de ki nem meríthették erejének azt a fölényét, mely a szellemi és erkölcsi eszközök hódító hatalmával szokott járni.

Az afrikai kutatások csak a század első fele óta is annyit haladtak már, hogy megrögzött geográfiai fogalmak szorulnak korrigálásra, s ezek keretében Afrika egész képe másképp tűnik ma fel, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Még csak hatvan év előtt is a Niger és Kongó folyókat ugyanazoknak tartották, s a tudományos világ egész allelujával fogadta a két Landor ama fölfedezését, hogy a Niger és Kongó nem egy folyó. S még napjainkig is az volt a legelterjedtebb vélemény Afrikáról, hogy az egy roppant homokos síkság, melynek népességét nagyobbára éhes oroszlánok és vérszomjas rablók alkotják, kik gyors lovaikon vadul száguldanak a pusztákon, s kényelmesen élnek ott, ahol nincs miből élni s rablott kincseiket rakásra halmozzák ott, ahol nincs kitől rabolni.

Mindezeket az avult felfogásokat elsöpörték az ujabb felfedezések. Az állítólagos homokpusztaságról tudjuk, hogy gazdag területekben, melyek éppen oly termékenyek, mint a Kasmír völgye, rengeteg erdőkben bővelkedők, melyek mellett eltörpülnek Észak Oroszország erdőségei, tavakkal, melyekhez képest a Ladoga és Onega merő pocsolyák. Hegycsúcsai oly magasra emelkednek, mint az Alpok és a Kaukázus legmagasabb ormai, folyói pedig oly természetes és nagyszerű vizi utakat képeznek, mint magában Szibériában, hozzá azzal a megbecsülhetetlen elönnyel, hogy sohasem fagynak be. Ahogy Közép Ázsia művelődéstörténete a Syr-Daria és Oxus mentéhez van örök időkre kötve, ugy Afrika jövője is a Nilus, Niger és Kongó vonalán lesz megírva.

A legutóbbi harczok bármennyire végzetesek voltak is Afrikában az európai hadseregekre, de nagy mértékben hozzájárultak mind a földrajzi ismeretek terjesztéséhez, mind az ismeretlen földrésznek a vasúti közlekedés áldásaiban való részesítéséhez. A szudáni háború volt az, mely a szuakim-berberi s a felső nilusvölgyi vasútnak kiépítéséhez megadta az alkalmat, egy harmadikat az olaszok kezdtek meg a múlt évben Massovah és Saati közt építeni.

Az elsőt már Ismail ex-khedive kezdeményezte s lényeges ezélja nem az volt, hogy a nílusi hajózást feleslegessé tegye, hanem hogy kisegítse azokban az akadályokban, melyek, mint a Kongónál és Nigernél, folyását számos zuhataggal gátolják. Később félbemaradt, s csak 1884-ben fejezték be az angolok Wolseley táborozása alatt. Még fontosabb az a vasút, melynek kiépítését Olaszország vállalta magára. Maga Massovah olasz tulajdona kiszámíthatlan horderővel bír az európai czivilizáczióra.

Az Assab-öböl, közvetlen északnyugatra a Bab-el-Mandeb tengerszorostól, melyet Olaszország 1870-ben vásárolt meg a Danakil főnököktől, s tiz évvel később a Bubattino és társa czég a kereskedelmi állomás egy nemévé alakított, sokkal félreesőbb helyen van és sokkal inkább körül van zárva sivatagi homokpusztákkal, semhogy az afrikai kereskedelem kapujául szolgálhatna. De Massovah, a Vörös-tenger Velenczéje, egy szigeten épülve, a tágas Arkika öböl északi végén, a viharok elől a Dhalak szigetek által védve, s a szárazfölddel közvetlen összeköttetésben, a jövő minden zálogát birja.

Abesszinia, épp ugy mint európai hasonmása, Montenegro, egy keskeny idegen terület által választva el a tengertől, épp oly sóvár szemeket vet Massovahra, mint Montenegro Antivarira és a dalmát tengermellékre. Ha egyszer felszabadul a nyomás alól, mely az egyiptomi kormányzat által nehezült rá, mióta 1866-ban Törökország a khedivének engedte át, Massovah polgárosulása óriási lépésekkel fog előre haladni. A Tacarretól délre eső hegyek ki fogják adni rejtett kincseiket rézben és malachitban, az Allatakára szürke csúcsai egész sorát fogják látni a teher-szállítmányoknak, melyek Massovah raktáraiba szállítják Kordofán gumi-arabikumát. Abisszinia méhviaszát, a völgyek kávéját, a biserini puszta szénáját, a gallabati sik gabonáját és gyapotját s a Hanran vakmerő vadászainak elefántcsontjait, mind hasznosítják.

De még sokkal elhatározóbb lehet Afrika művelődésére a vasutaknál, ha megvalósul az a nagy és merész terv, melyet több mint húsz év előtt Baker Sámuel, a nagy Afrika-utazó vetett szőnyegre. Nem kevesebbről van ebben szó mint a Nilus szintjének oly magasra felemeléséről, hogy természetes akadályait több ölnyi mélyen elborítsa, s egyszersmind vize gazdag iszapjával megtermékenyítse a körül fekvő területeket, akkora terjedelemben, mint Franczia- és Németország területe együttvéve. Hogy egy ilyen eszme, bármily merésznek látszik is első pillanatra, nem kivihetetlen abban a században, mely a Szuezi és a Panama-földszorosok átvágását véghez vitte. Bizonyítja az a körülmény is, hogy bár a Nilus folyót tényleg az egyenlítői nagy tavak, a Viktória és Albert Nyanza táplálják, de évenkénti áradásának valódi okai azok a mellékfolyók, melyeket Afrika Svájcza, Abisszinia küld le havasai közül.

Hogy ezt világossá tegyük, képzeljük magunkat az Atbaránál, Collodabad közelében, 160 mérföldre délkeletre a Nílussal való egyesülésétől, egy forró felhőtlen júniusi napon, amint azt egy ujabb utazó irja le :

«A levegő folyton fülledt, a föld megrepedezett a végső kimerüléstől s bágyadt csend tölti be az egész természetet. Hetekig tartó szárazság égette ki a medret, melyben a hatalmas folyó pár hónappal előbb gyorsan és mélyen görgette hullámait, s a száraz föveny fehéren csillog égető napfényben. Köröskörül, amerre a szem ellát, a nagy bisarini sivatag köves pusztasága fárasztja a szemet egyhangúságával, nyugaton a kék Nílusig, keleten a Vörös tengerig s távol délkeleten a Gozerajup négy hatalmas gránittömbje jelzi a nubiai sivatag legdélibb határát. Mindenütt nyomasztó hőség, mint egy kályhalyuk rekkenő lehellete.

Egyszerre távoli mennydörgéshez hasonló siket zaj vegyül el a mindenünnen előtóduló arabok intő kiáltásával: «El Bahr! El Bahr!» (A folyó! A folyó!) Alig van időnk lélegzetet venni, s már az egész völgyteknő, melyben állunk, egyetlen tajtékzó, zúgó vizforgatag, 200 öl szélesen és 30 láb mélyen, fekete mint a tinta, az abissziniai hegyek lejtőjéről alámosott termőföldtől, mely az Atbara folyónak arab nevét adja: Bahr el Asvat (fekete folyó.) A Nílus mellékfolyói elemi erővel rontanak alá, hogy fölfrissítsék az elapadt folyamot havasi patakvizeikkel, melyeket a nap nem száríthat ki. Gyorsan, gyorsan tör előre az éltet adó folyó, s hosszú útjában száz mertföldekre északon az emberek csoportjai várják, figyelik jövetelét, mig végre nem messze onnan, hol Berber lapos fedelű fehér házacskái élő zöld koszorúból tekintenek végig a nubiai sivatag forró, halálos sárgaságán, a feldagadt hegyipatak az összezsugorodott Nílusba ömlik.

Egymásután maradoznak el Abu Hamed kopasz szirtfalai, a magas, meredek part, ahonnan Korti pillant alá sürü fái közül; elmaradnak a Dongola sötétzöld pálmafái fölött emelkedő fehér csúcsos minarettek, melyek alatt negyven évvel ezelőtt egy mezítlábas arab fiu játszadozott, aki egy nap máhdinak nevezte magát; el a 200 lábnál magasabb hatalmas bazalt-sziklák, melyek Wadi Halfa mögött emelkednek ki a sürü kávébarna folyóvízből, Korosko barna viskói, hol a fekete iszap élesen válik el a puszta sivatag homokjától, mig végre feltűnnek a fehér vitorlás arab gőzösök karcsú árboczfái Asszuán kikötőjében, s a rohanó folyó termékenyítve árad el Egyiptom határtalan lapályain.»

A veszély, hogy a Nílus lerakodásai idővel a folyó torkolatát elzárhatják, sőt a szuezi csatorna bejáratát is eltorlaszolják, nem éppen lehetetlen. Ezért kettős a ezél, melynek tekintetbe vételén Baker gigászi terve alapszik, midőn a hatalmas folyam e zabolátlanságát megfékezve, egyszersmind az agrikulturális érdekek szolgálatába akarja hajtani, megtermékenyítve vele az afrikai sivatagok kopár területeit. Lássuk, hogyan képzeli ő ezt saját szavaival kivihetőnek. «A Nilus,—mondja Baker,—egy zabolátlan tüzes ló, de zablaval szájában Egyiptom termékenysége rendkívülire fokozható általa. Oly folyónál, mely bizonyos évszakokban roppant mennyiségű vizet és iszapot szolgáltat, s melynek 1000 angol mértföldenként 1500 láb esése van, roppant terület volna nemcsak öntözés által megtermékenyíthető, de az évenként visszamaradó iszaplerakodások által is. Egy sor gát a Níluson keresztül bizonyos pontokon fölemelné a szintvonalat, ahonnan aztán a viz csatornák segélyével csapoltatnék le, medenczékbe vagy víztárolókba, ahonnan az iszappal telített nagy mennyiségű viz Nubia és Lybia pusztáira volna vezethető, hogy azokat termékeny szántóföldekké varázsolja. É nagy művet egyetlen egy gáttal lehetne megkezdeni az első katarakta fölött Asszuánnál, hol a folyó gránitfalak közé van ágyazva. Itt a viz szintje rendkívül magasra volna emelhető ugy, hogy roppant térséget látna el vizzel. Hasonló gátak megfelelő távolságokban követhetnék az elsőt, s ha minden gátnál hatvan lábra emelnék a Nilus szintvonalát, a katarakták teljesen eltűnnének, mivel a természetes akadályt képező szirtek a folymágy mélyébe temetkeznének.»

Könnyű elképzelni, hogy egy ily terv, melynek nagyszabású genialitásához csak az a másik volna fogható, a Lessepsé, hogy a Szaharát egy kisebb atlanti óczeánná változtassa. Európát teljesen megvédhetné Amerika félelmes gazdasági versenyével szemben is. S pedig ez annyira nem agyrém, hogy kisebb arányokban már az első alkirály, Méhemet Ali pasa megvalósította a Kairó és Alexandria között emelt töltéssel, mely a Nilus vizét az öntöző csatornákba hajtja. Berber és Khartum közt az utazó mindig sürün láthatja azokat az idomtalan szakjá-kat (kerekes kutakat), melyeket két ökör forgat lassan, miközben megtelik a ráakasztott tömlő folyóvízzel s azután kiüríti tartalmát a pálma-törzsekből vájt csatornákba, melyek a földek öntözését közvetítik. Lentebb ezeket még kezdetlegesebb kútgémek (saduf) váltják fel. Csakhogy a hires egyiptomi gazdálkodás a helyett, bogy bátorítná ezeket a javítási munkákat, még súlyos adót vet a csatornázásra, mely pedig a vidék életképességének első feltétele: minden szakjára évi 760, s minden sadufra 330 piaszter adót ró ki.

S még ezzel sincsenek kimerítve Afrika czivilizálásának hathatós eszközei. Ugyanaz a fölemelése a Nilus szintjénak, mely a fönnebb vázolt eredményeket maga után vonja, egyszersmind hajózhatóvá teszi a nagy folyót torkolatától fel egész Gondokoróig, rövid távolságra az egyenlítői nagy tavaktól. Ezen a roppant, 2000 angol mérföldnél hosszabb vizi úton át nyitva lesz az európai polgárosulás útja be egész Afrika szivéig.

És éppen most, ezzel szemben, az ellenkező déli oldalon egy más hatalmas szárazföldi út van keletkezőben, hogy csatlakozzék az északról jövőhöz. A gőzhajózás megteremtése a Zambezi folyón, s mellékfolyóján, a Shiren, mely a Nyassa tóval összeköti, s magán a nagy tavon is oly közlekedési vonalat alkotott, mely könnyűvé teszi az érintkezést a Mozambique-parttól majdnem a Viktória Nyanza tóig s a Nilus eredetéig. Ha majd ez az utolsó szakadás is át lesz hidalva, a Zambezi torkolatától Alexandriáig, ötven szélességi fokon át nyújthatja majd kezét az Indiai óczeán a Közép-tengernek.

De nemcsak a Zambezi, hanem Afrikának a Nigeren kivül harmadik nagy vizi útja, a Kongó is közvetlen összeköttetésbe lenne hozható a Nílussal, ha bebizonyul az, hogy a Welle folyó, melyet Schweinfurth 1870-ben alig 100 angol mértföldnyire talált a Fehér Nilus legközelebbi mellékágától, tényleg a Kongóba szakad. Addig is, mig ez iránt pozitív adatok merülnének fel, a németek nem késlekednek a Kongó forrásait Zanzibárral hozni összeköttetésbe. A Felső-Kongótól keletre eső s a Tanganyika és Viktória Nyanza tavak által határolt területnek a nemzetközi afrikai társaság által Németország részére történt átengedését nyomban követte a Kongótól Zanzibárba vezető első ut kiépítésének elhatározása a németek részéről birodalmi törvény által.

Ez az új ut a Tanganyika tó déli oldalán fogja keresztezni a Nyassa tótól és a Zambezitől észak felé vezető, Anglia által tervezett utat. Hogy mekkora fellendülése várható ettől a kereskedelemnek, mutatja az a gazdagság, mely a kiviteli czikkekben tapasztalható. Szegfűszeg, fahéj, teknősbékacsont, bors, elefántcsont, gummi a fö czikkei már évek óta a zanzibári kereskedésnek. Ezeken kivül a kókuszdió, pálma tenyészik a zanzibári szigeten és a kontinensen, az olajpálma Pembában, és a ezukornád mindenütt. Valósággal kiaknázhatatlan a vidék kaucsuk-gazdagsága ; rizset termelnek a Rufidsi-partokon, a gyapot mindenütt bőven fizet, valamint a mindenféle gabnanemü, árpa, kukoricza, stb, nem is említve a kávét, s a tenyészállatok közt az ökröt, juhot, kecskét.

Van még a Kongónak egy nagy előnye, melyet eddig kevés figyelemben részesítettek, s ez az, hogy az egész nyugati partvidéken Sierra Leona és St.-Paul de Loanda közt a Kongó torkolata az, hol egy utazó kifejezése szerint «egy egész hajóhad elég mély vizre talál 50 ölnyire a tengertől befelé is, ahol horgonyt vethessen teljesen védve, a Panama-fok félszigetétől. Egy ily folyó, melynek hossza 2000 angol mértföld, melyet oly mellékfolyók táplálnak, melyekhez képest a Szajna semmi, mely hét angol mértföld széles torkolattal ömlik a tengerbe, óránkint hat fonal sebességgel: egy ily folyó, mondjuk, nem késhetik előbb-utóbb a megillető kereskedelmi fontosságra emelkedni.

E tények rendkívüli fontossága nem tagadható a belkereskedés szempontjából, mely már az 1883. évben 35 millió frt forgalomra becsültetett, s mióta az 1884-diki berlini konferenczia elutasította Portugália képtelen igényeit s a szabad kereskedelmet proklamálta a Kongó egész medenczéjében, még erősebben fejlődött. A Kongo-medencze terményei között Stanley ezeket sorolja fel:

pálma-olaj, cassava, gyümölcsök, pálmabor, réz, vas, dohány, ezukornád, gabna-nemüek, burgonya és más vetemények, dió, hal, tojás, sertés, kecske, gummi, elefántcsont stb.

Különösen ez utóbbi czikk oly mennyiségben fordul elő, hogy közel az Aruvimi torkolatához van egy elefántcsont-templom, melyet harminczhárom roppant méretű elefánt-agyar tart oszlop gyanánt. Emellett a Kongó vidéke sokkal kevésbé egészségtelen is, mint például a Nigeré, s volt oly utazó, aki 16 hónapig tartózkodott ott s egyetlenegy nagyobb lázrohamon ment keresztül.

Mindezek a tények eléggé rámutatnak Afrika rendkívüli nagy jövőjére s mutatják azt is, hogy ott koránt sincsenek a polgárosulásnak oly nagy akadályai, a minőket legtöbben képzelnek. Nem árt, ha a viszonyok alapos egybevetésével kellő mértékére szállítjuk alá az Afrika veszélyéről és megközelithetlenségéről nagy mértékben elterjedt képzeteket. Európa bizonyosan nem fog meghátrálni az ideig-óráig fölmerülő nehézségek előtt, előbb-utóbb végre fogja hajtani nagy és fontos misszióját.

Uti képek Brazíliából. II. 1869.478.

Szendrói Geőcze Istvántól. (Folytatás.)

2. Az őserdőben.

Óhajtván még az esős évszak beállta előtt legalább oly kis darabka erdőt kiirtani, mely a legszükségesebb házi veteménynek és néhány kávéfácskának elültetésére elegendő. doktortól két embert kértem, kik a vidéket jól ismerik. Ezeket néhány hétre azonnal szolgálatomba is fogadtam. Elindulásunk előtt a szükséges bevásárlásokat megtettem; lőkészletet, vadászkést, pár erős bakancsot, pokróczot, főző vasedényeket s egyéb legszükségesebb házi eszközöket, valamint az erdőirtáshoz szükséges szerszámokat. Mindezt és pár hónapra való szárított húst, mandioca lisztet, sót, pimentit, szalonnát, czukrot, kávét, theát,cachast (rum helyett) egy erős lóra felrakva, dél tájban megindultunk az Itajahy folyam jobb partján felfelé vezető úton, mely előbb tágasabb helyeken és sűrűbb ültetvények közt, később pedig mindinkább hegyes vidékeken vezetett.

A ló a sok mindenféle málnával igen meg levén terhelve, csak lassan haladhatunk. Az éjct egy útba eső gyarmattanyán töltöttük, s másnap déltájban értük el a Rio Benedictót. E folyó néhol átgázolható, a fő átjárás pedig, hova a széles gyalogúton mentünk, egy vizesésnél van, melynek tompa zúgását az erdő sűrűjén keresztül már messziről hallottuk.

Megérkezve e festői ponthoz, a természet csoda szépsége bűvös álomkép gyanánt lepett meg. A gyémánt tisztaságú alig 6—8 ölnyi széles folyó, itt egy szikla-medenczébe terjed el, melyben folyása majdnem észrevehetetlen. A medencze alsó párkánya 3—4 lépés széles, s természetes hid gyanánt vezet keresztül a folyón.

Ez átjárás hosszában, mint a folyamon keresztül felállított neptuni őrök, a vízből fekete kúp és tört oszlop alakú sziklák emelkednek ki, s közöttük az esés által fehér tajtékká váló vitömegek az egy öllel lejebb fekvő medenczébe rohannak. Némely kiálló nagyobb sziklán a mirtus örök zöldje mosolyog a habok moraja felett.

A két hegy közt levő vízesést minden oldalról óriás facsoportozatok veszik körül, ez elrejtett hely andalító bájait majdnem egész nap árnyékban tartva. A fák terebélyes koronái a lágy szellő fuvallatában egymásfelé hajlongnak, s a sötétzöld lombozat levelei rezgő susogással játszanak a magasról lecsüngő inda kis csengetyü alakú virágaival. Mikor a szél erősebben hajlongtatja a fák koronáit, valóságos virágoső hull alá, melyet a fehér habok magukkal tova ragadnak.

A hosszú szálú inda s a fehér vereses és sárgás virágú solandra grandi flóra, — a palmita, zamumeira, czédrus és a 100—110 m.magas figueira csoportozatok ágaira kapaszkodva, az erdőt valóságos virágmennyezettel vonja be; mig a fák roppant terjedelmű törzsei közt a szúrós smilaceák, a cucurbitaceák messziről fénylő narancspiros virágaikkal, a gyönyörű biborszinű ardisiák s a magas és sűrű liliombokrok nagy kék virágai mosolyognak a szemlélő felé. A tömött sötétzöld szinü, széles majd sima, majd reczés paraj levelű tropicus dudva fajok, s a másfél öles fű között.

Itt-ott a nedves helyeken az ernyő levelű, mérges nedvű, s erős illatú aroidák gyöngéd rózsaszinben játszó virága látszik, a nagy fejes torzsa alakú és csomagos virágú colocasia, a gyógy-gyökerü kálmos (acorus), ambrosiana s más kontyvirágok társaságában.

A fák és virágok közt kis fajta zöldes és vereses méhek, szebbnél szebb lepkék és pillangók, a kékes Menelaus, Laertess Adonis szálldosnak ide-oda, majd egy kis felhőhöz hasonló mosquitó raj emelkedik fel a folyam partján, majd egy pár Hesperia száll valamely fának oldalára, csupán két felső szárnyát emelve fel, majd szivárvány színben játszó deliczék zúgnak a napfényes légben a legközelebbi virág körül. Egy-két deliczére veréb göbecscsel lőttem is.

A folyamon szakadozott töltés gyanánt keresztül húzódó sziklapárkányon, csak nagy üggyel-bajjal birtuk átvezetni tehervivő lovunkat, jobbról-balról mellette menve, nehogy a sikamlós szikla-lejtőn a medenczébe essék, vagy a vízesésbe sodortassák. A párkány majdnem mindenütt kilátszik a vizből, de sok helyütt szúrós, gödrös és repedéses, ugyancsak résen kellett tehát állnunk, mikor a ló párszor megsiklott, azonban mégis szerencsésen a túlpatra érkeztünk.

Itt már a vidék mindinkább a hegyes és sziklás tájék jellegét ölti magára, s mindinkább a brazíliai kifejezéssel úgynevezett, „matto carrasco" vagyis az őserdők legsűrűbbjének részeibe érkeztünk. *)

*) A brazíliaiak az őserdőt általában szűzerdőnek („matto virgem") nevezik. A „matto carrasco" szóról szóra: „hóhér erdő."

A vízeséstől nyugat felé az Itajahy folyam jobb partján a széles gyalogút, hegyen, völgyön és patakokon átvonulva, egész a gyarmat végső határáig vezet, az erdőségen keresztül. A lovat és málhát egyelőre egy a gyalogút mellett lakó gyarmatosnál hagytuk azzal a megbízással, hogy a lovat küldje vissza Blumenauba, s a málhát csak később hozza utánunk, választandó tanyánkra; mi pedig a sziklás gyalogúton tovább mentünk. Vadászattal nem akartuk az időt tölteni, mert sietnünk kellett, hogy még aznap ne csak a művelendő földet kiválaszthassuk, de éji tanyánkat is berendezhessük. (Vége köv.)

E. B.: Zulu-földről. 1879. 09. 134. (Kettő azonos című, de eltérő tartalmú írás. G.)

Bemutatjuk itt a hatalmas zulu királyt, Kecsvájót, a „világ urát", ellenségei rémét, alattvalói ostorát. Ő a független zulukafferek uralkodója, 300 000 embernek a feje. Hatalmasabb, mint volt az abessziniai Tódor, vagy az asantik fejedelme, midőn ezek az angolokkal ujjat húztak. Kecsvájó annak a rettegett zulukaffer dinasztiának ivadéka, mely a mi századuuk elején annyi kegyetlen pártharccal tette magát rettegetté szomszédai, fajrokonai előtt. A hatalmas Csáka fejedelem alapította meg a zuluk hírnevét; 100 000 emberből álló vitéz hadserege volt, melyet katonailag szervezett és valódi vitézekké edzett. A hatalmas fejedelmet testvére Dingán tette el láb alól, hogy uralmát magához ragadhassa.

Pártharczok dúltak ekkor a zulu nép között. Mind Csáka, mind Dingán megölették fiú gyermekeiket, hogy a zuluk trónját félelem nélkül bírhassák. Dingant az ő testvére Panda taszította le a trónról, és azt egy ideig háboritlanul birta. mig legidősebb fia, Kecsvájó atyjának versenytársává fejlődött. Panda hét fia közül leginkább Kecsvájótól tartott, s joggal. A pártot ütött fiú félve attól, hogy atyja talán valamelyik testvérét fogná helyette utódjául kijelölni, háborút kezdett testvérei ellen. Ötöt közülük megvert, a legidősebbnek, Umbulazinak kivételével mindnyájan el is estek a véres öldöklésben.

Az életben maradott és elfogott Umbulazit elvenen megnyúzatta, s a vonagló hasára hangyákat és forró hamut szóratott; aztán feltörette bordáit és szivét katonáinak dobta, hogy megegyék. Pandának azonban még volt két fia életben; ezeket a vérengző bátyja elől Natalban helyezte biztonságba. Kecsevájó kegyetlensége által rettegetté tette magát és hatalmát megalapitotta. A törzsfőnökök egy napon gyűlést tartva, a következőket határozták.

Tekintve, hogy Panda, a „Kövér" nagyon jó „fő" a zulu államban, de a „lábak" és „kezek" is szükségeltetvén; mig Pandát elismerik királynak, fiát Kecsvájót tették az állam első miniszterévé. Ez 1856-ban történt, s Natal gyarmat elismerte és helyben hagyta a zuluk végzését. De Kecsvájó sohasem volt nyugodt, két testvérét a natali kormány védnöksége alatt tudván, azért ismételten követelte testvérei kiadatását. A kormány mindannyiszor visszautasította kérését, azzal indokolván azt, hogy az angol kormány csak mint védtelen embereket tartja oltalmában. Kecsvájó atyja, Panda, 1872-ben meghalván, Kecsvájó lett királlyá; kérésére a gyarmat kormánya is elismerte öt annak, minek viszonzásául ö alattvalói számára szelídebb és emberiebb bánásmódot igért. De igéretét csak addig tartotta meg, mig magát a zuluk trónján elég erősnek érezte; azután rögtön kimutatta ravaszságát és hitszegő természetét. Népét katonai zsarnokság alatt tartja és kénye-kedve szerint játszik életükkel. Olyan keleti zsarnok, milyenről a történet lapjain még nincs említés téve.

Eleven oroszlánokat fogat embereivel, nem törődve azzal, hogy hányan vesznek el addig, mig egy oroszlánt élve megkerítenek. Katonáinak megparancsolja, hogy embervérrel tisztítsák pajzsaikat; fiatal lányokat halomra gyilkoltatott, mert nem akartak katonáihoz nőül menni. A hittéritőket üldözte, az áttérőket megölette s a megöletéseket közönynyel nézte. Tudta, hogy ez szemet szúr a szomszéd fehérek szemében ; de katonáinak harczias edzése által igyekezett gondoskodni arról, hogy támadás esetén szembe szállhasson velők. Midőn Sir Bartle Frére, a gyarmat kormányzója elküldé Kecsvájóhoz ultimátumát, vakmerő elbizakodásában azt válaszolta Dunn Johnnak:

„Megyek az ütközetbe. Felfalok minden angol katonát, mint egy darab húst, és ha mindnyájukkal végeztem, étvágyam még mohóbb lesz, mint kezdetben."

Ilyen hyena természettel bir ez a kannibál. Képét 1877-ben Tiet rajzolta egy alkalommal, midőu az utazó Kecsvájó egy ünnepélyének volt tanuja.

A zulu hadsereg áll 40—50 000 emberből, kik jól vannak szervezve és harczedzett vitéz hadsereget képeznek. Az egyes ezredek 400—2000 emberből állnak. Minden ezrednek feje a törzsfő (induna). A védkötelezettség általános, minden ifjú 15 éves korban kezdi a katonáskodást és élete fogytáig viseli. A 38 ezrednek külön-külön ruhája és ismertető jele vam, 18 ezred legénysége nős, 15 nőtelen. A nős ezredek katonái fejüket borotválják és fehér pajzsokat hordanak. A nőtlen ezredek rendesen viselik hajukat és fekete pajzsokat hordanak. A rend és fegyelem hallatlan szigorú, az engedelmesség páratlan. A sorból kilépő katonát halállal büntetik. Az egyes ezredek egy kraalban (faluban) tanyáznak és évenként egy hónapon át kötelesek gyakorlatokat tartani; azontúl kiki saját dolga után láthat. A katonák régebben csak rövid dárdával (asszegai), pajzzsal és bunkós bottal (kirí) voltak fölfegyverezve; Csáka azonban lényeges reformokat eszközölt a hadsereg szervezésében és begyakorlásában.

Később a lőfegyverekkel is megismerkedtek s ma igen ügyesek a legújabb szerkezetű hátultöltők kezelésében. Ezeket a portugálok szeme láttára szerezték be, anélkül, hogy a Delagoa-öbölben csak egy szót is mertek volna szólni a fegyverszállító zuluknak. Az uj fegyverek mellett a régieket sem dobták el. A katonák egyenruhája nagyon egyszerű. A nyakról, csípőkről és alsó lábszárakról lefüggő állatbőr czafatok, a meztelen hasra kötött tölténytáskák, tiszteknél a vidrafark és a fejdiszül.alkalmazott strucztollak képezik az egész felszerelést és ruházatot.

A kar és lábszárak vasgyürükkel vannak diszitve. így állnak előttünk a „győzhetetlen", „emberölő", „vérszopó", „pusztai vadak", „gyilkos szem" és hasonló elnevezésű zulu ezredek. A zuluknak harczmódjáról azt állítják, hogy különösen a szegezett dárda rohamban rendkívül ügyesek; ezzel irtóztató pusztítást és rémületet tudnak az ellenségben kelteni. Leginkább az éjjeli támadásokat szeretik. Az angolok legnagyobb veresége a Tugela folyónál legutóbb is éjjel történt.

A zulu-földröl. 1879. 27. 433.

Napóleon herczeg halála még híresebb néppé tette a zulukat, mint a minőkké lettek az által, hogy Európa egyik legnagyobb hatalmasságával, Angliával kikötöttek, annak érzékeny veszteségeket okoztak s oly háborúba keverték, melyben meg kell feszíteni erejét, ha győzni akar s még így is kérdés, győz-e olyan hamar. Az ily váratlan nevezetességre jutott zuluföldről közlünk ez alkalommal egy képcsoporto-zatot, politikai hetilapjaink melléklapja, a „Világkrónika" e tárgyra vonatkozó számos kepeiből.

Az egyik kép a zuluk ellen harczoló angol csapatok fővezérét, Chelmsford lordot ábrázolja, ki már 1844-ben mint 17 éves ifjú tagja volt a hadseregnek; jelen volt a keleti hadjáratban, Szebasztopolnál, Kelet-Indiában, hol a fölkelők elleni harczokban annyira kitüntette magát, hogy már 31 éves korában ezredes lön. Az abysz-sziniai expediczióban is részt vett, majd Indiába ment ismét, mignem múlt év febr. 25-ikén, Canynghame Arthur tábornok után a délafrikai angol csapatoknak lett fővezére.

Chelmsfordot mindenki kitűnő katonának ismeri hazájában. Annál nagyobb volt tehát a meglepetés, midőn hire jött, hogy Csetevájó zulu király hadai, rémitő számban összegyülekezvén, nagy veszteséget okoztak az angoloknak. Ki hitte volna, hogy a félmeztelen, vad zuluk, kurta kopjáikkal még diadalt is vívhassanak ki a jól fegyelmezett, vitéz s kitűnően fegyverzett angol csapatok fölött!

Pedig ugy volt. Izandula mellett volt a véres tusa, jan. 22-én. Mintegy 20,000 zulu támadta meg, teljes rendben, félkörbe állva, a Chelmsford által kiküldött hadoszlopot. „A golyók — igy írja le az ütközetet Smith Dorien hadnagy — sivítva repültek, mint sűrű jógzápor, es ennek nyomában rontottak elő a zuluk. Heves tűzzel fogadtuk őket; de ők rohamot vezényelve, sűrűn egymás mellé szorulva, éktelen lármát csapva, rontottak ránk előrenyújtott lándzsáikkal. Az utolsó vezényszó, mit hallottunk, ez volt: ,,Katonák, szuronyt szegezzetek, és haljatok meg, mint a hogy angol katonához illik". És ugy is történt. Iszonyú volt az a kétségbeesett harcz, mely most kifejlődött. Menekülésről szó sem lehetett; minden angol katona drágán áldozta fel életét. A kiknek lovuk volt, azok futásnak eredtek; de a talaj oly göröngyös, sziklás és buczkás volt, hogy a zuluk gyalog gyorsabban haladtak, mint mi lóháton. Én, — irja Smith-Dorien — a Bival folyó meredek partjára vágtattam, ott egy bajtársamat találtam megsebesültén fekve; kendőmmel bekötöttem karját, mire a zuluk ott termettek. Lovamat és bajtársamat ott hagyva, menekültem s hátra tekintve láttam, a mint szegény sebesült bajtársamat kivégezték. A folyóba vetettem magamat s bukdácsolva úsztam át rajta, mialatt a zuluk folyton üldöztek és lövéseket és lándzsákat küldöttek utánam. Egy gazdátlan lónak farkára kapaszkodva úsztam ki nagynehezen a partra s jutottam britt területre. A zuluk még mintegy három mérföldnyire üldözték a folyón át menekülteket és legnagyobb részt leöldösték. Én azonban szerencsésen megmenekültem."

zulu és pondo-kaffer törzsbeli alakok

Az izandulai vereség, melynek egyik jelenetét mutatja egyik képünk, nagy csorba volt az angol fegyvereken, melyet számos győzelemmel is nehéz kiköszörülni. S ezért Chelmsfordot éri a kárhoztatás, mint a ki elmulasztá a szükséges óvatosságot s nem vett értésülést a zuluk roppant számáról. De más tekintetben is kárhoztatják az angol főparancsnokot. Azért nevezetesen, hogy daczára a hozzá intézett leveleknek, melyekben fölszólittatott, hogy a franczia császári herczegre ügyeljen s őt veszélyeknek ki ne tegye, mégis megengedte, hogy a herczeg szabadon követhesse harcz- és kalandvágyát, melyeknek szomorú áldozatja lett. „Ok és szükség nélkül áldozták föl a herczeget", — monda maga az első miniszter Beaconsfield lord, egyenesen a délafrikai fővezéreket okolván a herczeg haláláért. Csoportozatunk többi képe részint a zulu népéletből mutat be typusokat, részint jelenete-ket a háborúból. Ott láthatók a zulu- és pondó-kaffer törzsbeli alakok között a harczosok alakjai, férfi- és nő-fejek, előkelő zulu, szegény osztálybeli zulu asszony s végül — e csoportos j képünk alján, középütt — az „esőcsináló" j alakja, mellette a zulu orvossal. Egy másik kép zulu gavallért mutat be.

Két kis képünk a tábori életből ábrázol jeleneteket. A kezen-lábán megkötözöt fogoly zulut nyakánál kötelén vezeti a kis katonagyerek, mig a harmadik képen fegyveres katona őrzi a láncz-ravert s komor képpel guggoló fogoly zulut.

A zuluk (régiesen zulukafferek) Dél-Afrika régiójának egy népcsoportja. Elsősorban a Dél-afrikai Köztársaságban élnek, ahol a létszámuk mintegy 11 millió fő. google

Emmer Géza Károly: LEVELEK KELET-AFRIKÁBÓL, I. 1897. 09. 131.

Zanzibar.

Tanganyika 1961-ben nyerte el függetlenségét és 1964-ben egyesült Zanzibárral. Neve is erre utal: Tan + Zan + a latinos ia-képző.

A Vörös-tengeren áthajózva, megkerülve a Szomali földet, elhagyva Brit-Kelet-Afrikát, a távolban lassanként sötét foltok gyanánt tűnnek föl a láthatáron a zanzibari szigetek, s elhajózva Pemba-sziget zöldellő pontjai mellett, Kelet-Afrika paradicsomkertjéhez közeledik hajónk. Már messziről szemünkbe tűntek a hatalmas város napsugaras fehér házai, s a látvány annál vonzóbb lett, minél inkább lassította menetét a hajó, míg végtére elibénk tárult az egész nagyszerű panoráma: a vasárnapi lobogódiszbe öltözött óriási háztömkeleg.

Alighogy horgonyt vetettünk, sáskamódra lepte el hajónkat a csolnakosok fekete serege, s a legnagyobb zsivajjal nyakra-főre kinált öt-hat nyelven vegyesen csónakot és degelső szállodát". Mielőtt e nyelvzavarból föleszméltem volna, a legnagyobb meglepetésemre podgyászo-mat már ott látom az egyik csolnakban, melynek tulajdonosa emberei ütlegelése közben kabátomat ránczigálja s integet, hogy szálljak be.

— Minden készen van! — mondja svahéli nyelven.

Akarva, nem akarva beszálltam aztán a csónakba s a csolnakosok egyhangú dudolása mellett eveztünk a part felé, hol kiszállva, az én embereim a tiz pereznyi útért két rúpiát (1 frt 50 kr.) követeltek tőlem vitelbér fejében; de amint amúgy magyarosan összeszidtam őket a túlságos követelésért, meghunyászkodva szépen beérték egy fél rúpiával.

Alig hogy ezeket leráztam a nyakamról, óriási zsivaj támadt körülöttem. Egy csomó néger verekedett a poggyászom fölött. Miután botom segítségével egy kis rendet csináltam, egy becsületesnek látszó néger vezetésére bíztam magamat. Hosszú félóráig vezetett a kikötőtől alig kétszáz lépésnyire fekvő szállodába, mialatt egyes épületek mellett kétszer-háromszor is elhaladtunk. Az úgyszólván a szomszédban fekvő konzulátusunkhoz is az út vagy fél városon át vezetett. Ekkor már átláttam a szitán, s egy tisztességes kézmozdulattal megtapogattam a néger oldalbordáit, minek következtében csodálatosan megjavult, s mindenhová tudta azontúl a legrövidebb utat.

A ki helyes fogalmat akar szerezni a bábeli nyelvzavarról, az fáradjon le Zanzibarba.

Az ember örmény zsidóhoz száll be, a ki ugyan rossz lábon áll az irás mesterségével, hanem aztán beszél vagy két tuczat nyelven, s ez a yoanéz (a portugal Indiából származó keverék nép) látja el minden kigondolható szükséglettel egy és ugyanazon üzletéből, melynek egyik sarka kereskedés, a második suszter- és szabóműhely, mig a harmadik sarokban kocsma van és igy tovább. A mohammedán hindu nagy- és kiskereskedő ; a párszi (tűzimádó) hivatalnok; a banyán (tehénimádó hindu) igen szorgalmas és ügyes iparos; a yörög és olasz korcsmáros, az angol, német és franczia nagykereskedő, orvos, vagy konzul; & portugall bicskás a szó legszorosabb értelmében; a néger (különféle törzs) hordár vagy rabszolga, a svahéli és komorói (mindkettő arab-néger keverék) többnyire inas, néha kereskedő, vagy legtöbbször léhűtő. Az arab úrnak született s fekete aranyhímzésű talárjával végig söpri az utczákat, kezét folyvást az övébe dugott rövid, görbe maszkáti kése ezüst veretű, drágakövekkel kirakott pengéjén nyugtatva. Van itt ezeken kivűl szingáli (Ceylon-szigetéről), persa, kurd, somali s még egy egész sereg más népelem is, köztük Zanzibarnak egyik nevezetessége: az iczi-piczi, csinos japán lányok.

Örökös sürgés-forgás az egész város. Az uczákon minduntalan belebotlik az ember néhány sült halat czipelő néger asszonyba, vagy egy sereg lánczra vert vizet hordó rab vagy rabnő keresztezi utunkat, s alig haladtunk néhány lépésnyire tovább, már is halljuk hátunk mögött a *smile!» (vigyázz!) figyelmeztető kiáltást. Ilyenkor nem jó hátra fordulni, hanem tanácsos odalapúlni a legközelebbi ház falához, — de sietve, mert ha kocsi el nem gázol, könnyen hátba lökhetnek valami gerendával, a melyet futva czipelnek a félmeztelen benszülött négerek.

Zanzibar 11 városrésze közül kiválik a tiszta európai negyed, de legérdekesebb a hinduk városrésze. Üzlet üzlet hátán. Az ember bámulva kérdi magától: tulaj donképen ki vásárol itt? Iparos, kereskedő, nyakra-főre kínálja czikkeit. Ezüstműves, czipész, pénzváltó, rőfös, vaskereskedő, borbély, pék, bőrkereskedő, Írástudó, ruhamosó, mind egymás mellett lakik, s rendesen keresztbe vetett lábakkal ott ül árúi között családostul, mindenestül. Ezek többnyire indusok s európai kereskedő vagy iparos ki nem állja a versenyt velők, mert az a napi nyereség, mellyel a kevés igényű hindu megelégszik, az európainak alig elég egy jó szivarra; a mellett nagyon értelmesek és ügyes munkások. Ha például egy európai iparos valami művészi dolgot állít ki, biztos lehet benne, hogy néhány nap múlva már ott találja annak utánzatát valamelyik hindu üzletében, s a mi még boszan-tóbb: féláron vesztegetik. Kiváltképen az ezüst, arany és elefántcsont feldolgozásában nagy mesterek.

Kereskedelem tekintetében Zanzibar Alexand-riával és Caj>to\vn-nal versenyezhet. A kikötő hemzseg az idegen hajóktól. A pánczélos hadihajótól egészen a esolnakig minden hajónem képviselve van itt, s majdnem valamennyi tengeri állam lobogóját ott lengeti a szél, csak épen a miénk nagyon ritka itt.

Maga a sziget félvad ligeteivel, s roppant termékeny talaján buján növő czitrom, narancs, banán, kókusz, datolya és mangó-kertjeivel paradicsomhoz hasonlít, s termékenysége tekintetében vetekedik a Nílus völgyével.

Politikailag Zanzibar és Pemba-sziget az angol védnökség alatt álló zanzibari szultánságot alkotja, melynek trónján a maszkáti szultáni család egyik ágának egy tagja ül. Az 1896. év elején Said Hammed bin Twain mondhatta magáénak az igen ízlésesen épült, magas, három szárnyú szultáni palotát, a melynek erkélyéről esténként nézte hadserege tisztelgését és hallgatta zenekarát.

Ma már csak füstös romok mutatják az egykor oly hatalmas szultánok székhelyét. A szabad Anglia fia nem tűr szabad véleményt és az egyedül jogos trónutódnak a német-barát, keményfejű Said Khalid bin Bargashnak két napi uralkodása után (189G aug. 25-—27.) úti laput akartak kötni a talpára. De miután ez nem hajlott a szép szóra, 45 percznyi ágyúzással rommá lőtték a palotát, az utczákat s a partot iszonyúan megcsonkított hullák százai borították, a szultán hadi hajója elmerült, tüzérségéből hírmondó sem maradt, ő maga pedig kénytelen volt a német konzulnál oltalmat keresni.

A leggazdagabb arabok, köztük a tekintélyes öreg Abdallah bin Soliman, a ki a nyolczvanas években követi minőségben járt az európai udvarokban, fogságba kerültek s egy bábot helyezett az angol politika a trónra Hammud bin Mohammed, egy tehetetlen, beteges öreg úr személyében.

II.

Német-Kelet-Afrika.

Az Umba folyótól délre a ltovumáig, a tengerparttól a Viktoria-Nyanza, Tanganyika ós Nyassza tavakig terjedő s anyaországánál jóval nagyobb terület Németország gyarmata.

A lapályos tengerparttól beljebb, vagy 30—(>0 kilométernyire emelkedni kezd a talaj ; az l'lu-guru, Kidete és Uzambara hegyekben jelentékeny magaslatokat látunk. A gyarmat legmagasabb pontja a Kilimandzsáró hegy. Innen túl egész a tavakig a talaj egyenletesnek mondható.

A területet keresztező folyóknak legnagyobb része a száraz időszak alatt egészen kiszárad, mindamellett némely folyó medrében, mint a hogy l'zambara vidékén láttam, 30—50 centiméternyi mélységben igen tiszta ivóvízre lehet akadni. A láz sokféle alakban lép itt fel, s szedi áldozatait. Nem ritka eset, hogy a karavánutak mentén lázban elhullott négerek holttestét láthatni.

A növényzet nem mondható igen változatosnak. A part mentén mangó- és pálmafák tarkítják a vidéket, s a néhány ébenfán és majomkenyérfán kivűl alig látni egyebet járhatatlan bozótnál, vagy fűvel és dudvákkal buján benőtt árterületeknél, a melyekből itt-ott egy kis néger falu, vagy major kaudikál ki, körülvéve kiazi-(édes ízű burgonya), mhago- (Jatropha Manihol), néhol kukoriczaföldekkel. Narancs, banán és dohány már ritkább, vagy legalább kisebb mennyiségben látható.

Sokkal szebb kilátást nyújtanak a hegyes vidékek, pl. az Uluguru hegyek örökké zöld, vadregényes őserdeikkel.

Ezeken túl azonban néha napokig nem lát a szem egyebet, mint magas, sűrű bozótot, magas füvet, műveletlen, néha posványos, bokrokkal, vagy fákkal tarkított vadont, melyet a leopárdok, éjjeli majmok, s nem ritkán az oroszlánok is örömest látogatnak. Az oroszlán hangja igen messzire elhallatszik itt. Egyszer hatalmas morgás zavart fel délutáni szundikálásomból; embereim rémülve futottak be a kerítéssel körűivett sátorhelyre s félelmesen mutattak egy irány felé.

— Bwana, simba, simba! (uram, oroszlán I) suttogták valamennyien.

Először szükségesnek tartottam megértetni velük, hogy lelövöm, a ki megszökik, azután (főnököm hivatalos dologban Dar-es-Salámban járván, s különben sem jöttem ide oroszlánvadászatra,) elég rossz kedvvel töltöttem meg a puskámat, s hogy a helyzetről világos képet nyerjek, felmásztam egy fára s távcsövemmel körülnéztem. Nagy kő esett le a szivemről, mert az oroszlán körülbelül 3—4 kilométernyi távolságban hallatta hatalmas hangját.

A madárvilág és hasznos házi állatok gyéren vannak képviselve; hanem majom, oroszlán, kigyó, krokodilus, gyik, elefánt, orrszarvú, leopárd, sáska, moskito, hangya elég sok van és kellemetlenkedik minduntalan. A leopárd még a sátorba is betolakodik, s egy faluból oda érkezésünk előtt egy fél órával az oroszlán vitte el a helység bíróját.

Mindemellett is az élet elég kedélyes, és az utazás különösen az utóbbi években nem veszélyes. Sokkal több baj van a feketékkel. Alig 10 kilométerre a parttól ész nélkül elszaladnak az egyes shambák lakói, néha az egész község, vagy legalább a nők valamennyien. Ez azért kellemetlen, mert nem tudja az ember tájékozni magát a helyről. Vajon ez első európaiakra való nem ép kellemes visszaemlékezés-e ennek oka vagy valami egyéb: azt kipuhatolni nem tudtam. Ha egy ily menekülőt elcsíphettem, s kérdeztem, miért futott, hiszen nem bántotta senki: *sijui» (nem tudom) — volt az egész válasza.

A parti lakosok, a svahélik, sokkal bátrabbak, mondhatnám, szemtelének, a mi onnan ered, hogy arab eredetükre hivatkozva, jobbaknak tartják magukat a többi négernél. Ez a nép ugyanis a századok előtt itt letelepült arabok és a parti négerek egybevegyüléséből eredt, és jelenleg is úgy arczában, mint szokásaiban, jellemében mind a két eredet fölismerhető. Arcz-szine a világos barnától a csokoládé szinüig váltakozik, de soha sem fekete. Legnagyobb részük mohamedán, de a vallást nem veszik épen nagyon szigorúan. A vallással együtt az arab irást is elsajátítják, s ruházatban is az arabot követik. A falusiak, és rendszerint munka közben a többiek is, csak lágyékuk körül kötött kendőt viselnek, s felső testükön rövid tricot-ing van. Kimenetelkor ezen említett öltözéken kívül egy hosszú arab inget vetnek magukra, fejükön fehér kivarrt vászon sipka, néha fez van, lábukon pedig arab sarut viselnek. A bot elmaradhatatlan tartozéka az öltözetnek, s néha igen becses darab. A városokban élő svahélik, a kik jobb módnak örvendenek, órát is hordanak magukkal, s az ing fölé még mellényforma kis kabátot öltenek. A nők öltözete igen egyszerű, s a legtöbb esetben csak mellük fölött összekötött hosszú vászonkendőből áll, néha még egy másik kendőt is vetnek a fejükre és vállukra. Mig a férfiak tiszta fehérben szedetnek járni, addig a nők sokkal inkább a kék, ibolya és vörös színt kedvelik. Minél furcsább rajzok vannak a vásznon, annál kapósabb.

A férfiak borotválják a fejüket; a nőknek ellenben a legczifrább hajviseletük van; különben ez utóbbiak közt néha igen csinos arczokat láttam. !

A ház tájéka mindig tiszta s mindig készen j áll tánczhelynek. Esténként, kivált pénteken, ' összegyűl egy kis csoport, fiatal emberek és j leányok, s dobszó mellett dalolva lejtik tánczai-kat, melyek közt csárdás és négyes forma is van. ( Táncz közben a legnagyobb rend uralkodik, és I dicséretükre legyen mondva, igen tisztességesen viselkednek. Szőlőből készült bort nem isznak, hanem valami sörféle italt és pálmabort.

Német-Kelet-Afrika 35—40 főbb néger törzse közül közelebbről még csak a msaramot és a mnyamvezit ismerem.

Amsaramo ruházatban és viselkedésben nem áll távol a falusi svahélitől. írni nem tud, s rendesen pogány. Igen félénk és alázatos; a mellett szolgálatra késznek mutatkozik, de ép j oly hamar ott hagyja a munkát, mint a mi ezi- | gányaink. S ezt nem is lehet csodálni; hiszen a { természet mindent megad neki, a mi kevés igényeinek kielégítésére szükséges, gazdálkodáshoz, pénzhez nem ért; csak néha-néha, mikor ruhára van szüksége, akkor visz a közel városba egy tyúkot vagy egy kis gyümölcsöt eladni.

Arczszinük sötétebb valamivel a svahéliekéjénél. Erkölcs tekintetében nagyon felülmúlják j emezt. Az enyém, tiéd, övé fogalmakat nagy ritkán téveszti össze, ha mindjárt a helyes és nem helyes között nem tud, vagy csak saját fölfogása szerint tud különbséget tenni. A nőkben nagyon tudtam becsülni a szemérmet. Egyebek közt egy alkalommal egy csinos msaramo I nőnek megcsíptem az arczát; mire pirulva, szemrehányólag kérdezte: * désturi ulaya?> \ (európai szokás ez ?)

A désturi szónál meg kell állapodnom egy pillanatra. Ez az egyedüli természeti törvény, a melyet a fekete ismer és tisztel. Ha százszor megszidják, megverik valami helytelenségért, megesik vele, hogy újra elköveti ugyanazt a hibát; de ha megmagyarázzák neki, hogy ez nem désturi, nem szokás, biztosra lehet venni, hogy óvakodni fog attól, hogy másnak szokását megsértse.

Igen gyakori náluk az ördögűzés, s e mellett oly sajátságos tánczot járnak fülhasító lárma közepette, melyhez képest a rezgő csárdás valóságos kismiska.

Kelet-Afrika teherhordója a mnyamvezi. Utazások alatt szívos és a mi a fő, igen megbízható hordár. Fekete, mint a korom, legalább a 90 százaléka; fekete haját oly ezerféle alakba tudja csavarni, hogy a legügyesebb fodrász is inkább ott hagyná mesterségét, mint sem utánozza. Ruházata egy soha ki nem mosott, rövid, rongyos kendőből áll, melyet lágyéka körül csavar. A többi teste egészen meztelen, a mi különben fekete szine mellett nem is áll oly roszúl neki, mint a hogy az ember gondolná. Tánczhoz, énekléshez mindig készen találjuk öt; különben munka közben úgyszólván néma. Ha városba megy, fölvesz mindenféle öltözetdarabot, a mit csak megszerezhet; akkor azután ugyancsak mulatságos alakokat lehet látni. Az egyiknek uraságoktól levetett szalonkabátja van; ezen kivül más ruhát fölöslegesnek tart; a másiknak czipőjén kivül egybe nincs; a harmadik valahol valami czilinder-kalapra tett Bzert, s abban hivalkodik.

A kereskedelem és ipar itt is csakúgy a hinduk és bamjanok kezében van, mint Zanzibarban.

A katonaság Szudánból kerül ide, s ezek a fekete gyerekek kitűnő hadfiaknak váltak be. Ezek közül kerülnek ki a rendőrök is, de mig a katonaságnál német altisztek vannak alkalmazva (a feketéken kivül), addig a rendőrségnél kurdokat találunk.

A német foglalás előtt sokkal élénkebb volt itt a kereskedés, mint jelenleg. Egyáltalában az arabok voltak azok, kik e vidék fölvirágozá-saért sokat tettek. Ruhát, vallást s egy kevés, műveltséget adtak a feketének; ők ültették az árnyékos mangofák s a pálmák millióit, ők ásták a szabályos négyzet alakú kutakat a part mentén, s a szilárd kőépületekkel a városi életnek vetették meg alapját. Igaz, hogy az ő uralmuk alatt a rabszolgakereskedés tetőpontján állott; de épen ezen kereskedés életet adott az egész területnek, s utakat nyitott a tavakig. Egyébiránt a rabszolgának az arab házában nem roszabb a sorsa, mint a mi cselédeinknek.

A gyarmatpolitikában az arab igen fontos tényező, és ezt ő nagyon jól tudja. A fekete előtt az arab mindig úr számba megy, az európait csak erőszakos betolakodónak tekinti, s míg legtöbb esetben figyelmen kivűl hagyja az európait, szépen meghajtja fejét a jobb módú arab előtt.

Angol kézben ezen gyarmat már rég virágzásnak indult volna; a németnek másra van. gondja. Hivatalnok hivatalnok nyakán ül. Dar-es-Szalamban, a gyarmat székhelyén különösen sok a hivatalnok. Az egész közigazgatásra li-dércznyomásként hat az elhallgató és takargató rendszer. Senkit sem hallani arról beszélni,, hogy a gyarmat belsejében egyes törzsek lázongnak, hogy a főváros közelében kisebbszerű mészárlások voltak, hogy kőszenet, aranyat és drágaköveket találtak, stb. Mind megtartják ezt hivatalos titoknak.

Városi muzsika, majom- és krokodil-ketrecz — az van, de iskola még csak «foganatosítandónak véleményeztetik"; egyedül a kath. missziónak neveidéje s az araboknak és hinduknak van. egy-egy iskolának csúfolt micsodájuk.

így azután van remény, hogy ez afrikai gyarmat, habár csak czammogva, haladni fog a czivi-lizáczió híres utján.

* * *

A fentebbi közleményt Emmer Géza Károly, Délkelet Afrikában lakó hazánkfia, Dar-el-Szalamból küldte a szintén bemutatott érdekes fényképekkel együtt a Vasárnapi Újság számára. Emmer fényképei Tanga és Dar-el-Szálam városokra vonatkoznak. Ez a két város a Zanzibar-ral szemben fekvő-szárazföldön terül el s a felfedező utazásokból híres-szintén közel fekvő Bagamojo után a legnagyobb városok Kelet-Afrika e részén. Dar-es-Szálam egy-i úttal 1891 óta a német kormányzóság székhelye is s mint ilyen, tele van európai szerkezetű házakkal. Csaknem minden képen láthatjuk, hogy Német-Kelet-Afrika a tropikus földövön van. A szellős lakások, a pálmafák és banán, meg a háziállatok, i melyek közül egy pár struczmadarat a pályaudvaron ! is láthatunk, bizonyítják ezt. Képeink azonkívül még azt is mutatják, hogy az új német kormány (1885-ben jöttek ide hódítólag) legalább itt a tengerparton már meglehetős nyomát hagyta kultúrai működésének. Természetes, hogy ott a munkát. nagyon megkönnyítette nekik a művelt arabok mun-_:kaja és a sokat utazó svahéli négerek értelmisége. Dar-el-Szalamban is, a tágas és teljesen biztos kikötőre tekintettel, sok előmunkálatokat tettek az arabok; ők eszközölték, hogy a városnak széles,, egyenes utczái voltak már a németek letelepedésekor s néhány csinos épülete is. Jellemző, hogy a németek csaknem legelőször egy kis erődöt építettek a város nyugati végén, közvetlen a kikötő mellet. Jelenleg a városnak mintegy 10 ezer lakosa van, közöttök egy pár száz európai. A régi paraszt kunyhók vályogból építvék és falevelekkel boritvák, 8 nagyobbrészt kókusz pálmák között vannak.

Az egyes képek aláírásai eléggé megmagyarázzák tárgyukat. Nagyobb részt európai lakások és középületek s ezért jóformán csak ritkaságok ezen a vidéken. Egyik képünk Dar-es-Szalam helységből egész útczasort tevő ilyen épületeket mutat be, melyek közül az első emeletes háznak a földszintje szamáristálló ; a következő ház a pénzügyigazgatóság épülete ; a harmadik a «Német kelet-afrikai társasági háza; a negyedik a róm. kath. misszió székhelye ; az ötödik révhivatal és rendőrség; a hatodik a Deutscher Kaiser czímtí vendégfogadó, melynek tulajdonosa Hajdú Lajos magyar ember. Vannak tehát itt európai szabású alkotások, de maga az •európai nem honosodott még meg; hivatalnokok és kereskedők csak egy pár évre mennek ide s azután kissé megtollasodva iparkodnak mielőbb elmenekülni a reájuk nézve épen nem kellemes, sőt egészségtelen vidékről, annál inkább, mert a németeket itt sem szeretik s különösen az arabok, ahol lehet, kellemetlenségeket okoznak nekik.

Az uczákon minduntalan belebotlik az ember néhány sült halat czipelő néger asszonyba, vagy egy sereg lánczra vert vizet hordó rab vagy rabnő keresztezi utunkat, s alig haladtunk néhány lépésnyire tovább, már is halljuk hátunk mögött a smile! (vigyázz!) figyelmeztető kiáltást. Ilyenkor nem jó hátra fordulni, hanem tanácsos odalapúlni a legközelebbi ház falához, — de sietve, mert ha kocsi el nem gázol, könnyen hátba lökhetnek valami gerendával, a melyet futva czipelnek a félmeztelen benszülött négerek.

Kereskedelem tekintetében Zanzibar Alexandriával és Captovn-nal versenyezhet. A kikötő hemzseg az idegen hajóktól. A pánczélos hadihajótól egészen a esolnakig minden hajónem képviselve van itt, s majdnem valamennyi tengeri állam lobogóját ott lengeti a szél, csak épen a miénk nagyon ritka itt.

Ma már csak füstös romok mutatják az egykor oly hatalmas szultánok székhelyét. A szabad Anglia fia nem tűr szabad véleményt és az egyedül jogos trónutódnak a német-barát, kemény fejű Said Khalid bin Bargashnak két napi uralkodása után (1896 aug. 25-—27.) úti laput akartak kötni a talpára. De miután ez nem hajlott a szép szóra, 45 percznyi ágyúzással rommá lőtték a palotát, az utczákat s a partot iszonyúan megcsonkított hullák százai borították, a szultán hadi hajója elmerült, tüzérségéből hírmondó sem maradt, ő maga pedig kénytelen volt a német konzulnál oltalmat keresni.

Az egyik vendéglő tulajdonosa Hajdú Lajos magyar ember. Vannak tehát itt európai szabású alkotások, de maga az európai ember nem honosodott még meg; hivatalnokok és kereskedők csak egy pár évre mennek ide s azután kissé megtollasodva iparkodnak mielőbb elmenekülni a reájuk nézve éppen nem kellemes, sőt egészségtelen vidékről, annál inkább, mert a németeket itt sem szeretik s különösen az arabok, ahol lehet, kellemetlenségeket okoznak nekik

* Kelet-Indiában a nők megvetett lények. Sőt Bombayban van évenként egy ünnepély, melyet a nők megvetése ünnepének lehetne nevezni. Egy nőnek öltözött fiatal férfi visszájára ül egy lovon s úgy vonul végig a városon; a férfiak utána, tépik szidják, csúfolják. .R. F

Emberevők Basuto-országban (Délkelet Afrikában.) 1869. 715.

A tudósításokat, mintha Dél-Afrikában a basutok között az emberevés még divatban volna, ha nem vonta is teljesen kétségbe a világ, de legalább mindenki túlzottnak tartotta. Egy angol utazó Bowker jelentése azonban igazolja a fentebbi állítást, s egyszersmind a barlanglakók létezését is ujabb adatokkal bizonyítja. Bowker közleményéből, mely az „Anthropologicnl Rewievv" egyik legutóbbi füzetébon jelent meg, néhány érdekes részletet ismertet meg az Archeologiai Értesitő, s mi ennek nyomán közöljük.

Bowker Thaba-Boisutól a hegyek közzé menvén, mintegy 130 yard hosszú és 100 yard széles birluigra bukkant, melyet a következőleg ir le:

„A magas és boltozatos tető füsttől és koromtól fekete; a földön mindenfelé embercsont-halnazok hevertek, részint csakugyan fölhalmozva, részint szerteszórva. A barlang előtt levő kőtömegeken is, ameddig a szem láthatott, csontok, koponyák hevertek, ez utóbbiak, főleg nő- és gyermek-koponyák, rendkivül nagy mennyiségben. Ezeket tompa bárdokkal vagy élesitett kövekkel vágták darabokra, mint a velős csontokat, melyeket hosszában hasitottak szét. Csak néhányan voltak a tűznek nyomai észlelhetők; a barlang-lakók jobban szerettek főzni, mint sütni.

Képzelhetni, mily izgatottsággal kutattam át e komor üreget. Vezetőm oly helyre kisért, ahol pár durva, rendetlen lépcső sötét karzatra szolgált. Itt őrizték az áldozatokat, mig a sor rájuk került. Szökésre gondolni sem lehetott. Vad embereknél, kiket tán az éhség kényszerit a legvégsőre, hogy éltöket tengessék, meg lehet érteni az emberevést.

E népnél azonban másként áll a dolog : ez emberek termékeny földön laktak, melyen vad is bőségben volt. De azért ők nemcsak elleneikre vadásztak, hogy azokat fölfalják, hanoin egymást is fölemésztették, saját törzsükből fogtak el egyéneket, s ha épen nem volt más áldozat, saját nejeik- s gyermekeikre került a sor! Rost, vagy czi-vódó nővel röviden végeztek, s aztán ízletes lakoma vált belőle; a gyermeket, ki sokat sirt, elcsöndesitették s megfőzték; betegeket s gyöngéket nem hagytak természetes halállal kimúlni, mert akkor nem tölthették volna meg mások gyomrát. így volt ez a népnél. Mondják ugyan, hogy már évek óta megszűntek emberevők lenn i; én e barlangban csalhatlan bizonyítékot leltem az iránt, hogy az eraborovés még gyakorlatban van, mert néhány csont még igen fris volt; ezek nyilván valami erős csontú férfié lehottek, kinek koponyájaércz-keménységü volt; a csuklókon még volőt s bizonyos kövér állományt láttam. Csak pár hó előtt ölhették meg.

E barlang a legnagyobbak közé tartozott az egész vidéken, s a mint értesültem, a kannibáloknak mintegy főhadi szállásul szolgált. Egyébként 30 év előtt a Moluta folyótól a Caledonigaz^ egész országot, továbbá a Putesana-folyamvidék egy részét emberevők lakták, s a körültök levő törzseket rettegésbon tárták. Vadászcsapatokat küldtek ezek ki, melyek járt ösvények, kertek, legelők, itatok közeiébon lesbe állottak s különösen nőkre és gyermekekre vadásztak.

Még ma is sok emberevő él, s ugyan a napon, melyen ama barlangot meglátogattam, megismerkedtem egygyel közülök. Ez most mintegy 60 éves. Midőn még a barlangban lakott, egy ízben három fiatalasszonyt fogott; egyet élettársul vőn, a két másikat pedig megfőzték. A házasság igen szerencsés volt, s a nő hamar hozzászokott az uj élotmódhoz, megmutatták a zugot is, mely e boldog családnak tartózkodási helyül szolgált. Ennek egyik sarja, csinos, izmos fiu, tejet hozett nekem. A férj neve: Rantlutsent, a nőé: Matogyeni. Midőn a barlangból távoztam, széttört gyermek-koponyát találtam, mely virágcserépül szolgált valami gumós, asphodoíacea-növénynek.

Néhány barátommal több kannibál-barlangot is meglátogattam a Caledon forrásainál; egyikmásik tágas, de egyik som oly nagy, mint az imént leirt, aThabaBosiu közelében levő. AmaCaledon-barlangokat most is lakják, de marnom emberevők. Ott beszélte el nekem egy öreg vadember, hogy ő a régi jó időkben mintegy 30 embert főzött meg: s igen jogtalan s Ízetlen dolognak vélte, hogy az emberfőzés kiment a szokásból. Ugy látszik, mintha némely emberre nézve nagy varázs rejlenek a kannibalismusban. Egykor szép fiatal leányt raboltak el, de nem emésztették fel, mert a vadak egyike nőül vette. Rövid idő múlva eljött érte apja egy missionarius kíséretében s kiváltotta; a dij 6 Ökörből állott. Pár hétig szüleinél időzött a kannibál-feleség, aztán megszökött s barátainál | maradt a barlangban..."

UTAZÁS

Egy utazó nő Afrikában. 1865. 397.

Az öt világrész között Afrika az, mely a művelt emberiség előtt legkevesbbé ismeretes. Nemcsak távol fekvése, tengeröblökben szűkölködő s igy a hajók által aránylag igen kevés helyen megközelíthető partjai, s lakosainak vadsága képezik azon akadályt, mely e földrész belsejét az európai szem elől elrejti: hanem egyszersmind azon izzó hőség, mely miatt a hűvösebb éghajlathoz szokott embernek oda bejutni már a természettől lehetetlen. Afrikának csak külső körrajza ismeretes, de belsejét titokteljes fátyol födi, melyet csak kevesek mertek föllebbenteni, de még kevesebbeknek sikerült az élők között élve elbeszélni ott szerzett tapasztalataikat, mert a legbátrabb, legmerészebb utazók, többnyire vagy a barbár csordák gyilkának, vagy az éghajlat dühének estek áldozatul.

Mégis folyvást többen találkoznak, akik a tudni vágyás ingerétől ösztönöztetve, a legnagyobb veszélyekre is elszánják magukat. Tudjuk, hogy egyik hazánkfia, Magyar László is ott járt, és eddig nem ismert vidékek földerítésével több hasznot szerzett a tudománynak. De a legújabb kori afrikai utazók között különösen feltűnő jelenség egy ifjú nő, Tinne Alexin-., a sorstól és természettől mindennel egyaránt gazdagon megáldva, kitűnő szépség és nagy vagyon birtokában, ! * ki a kényelmet, melyben élhetne, a fölfedezési vágy ingere miatt fáradalmas és veszélves utazásokkal cseréli föl. Anyja, ki afrikai útjában kísérője volt, 1863-ban az égalj áldozata lett; más ayolcz európai útitársa közöl is csupán az egy Heug-lin maradt életben azon nevezetes útban, melyet a Nílus egyik forrásának közelebb meghatározására tettek, s mely utjok csakugyan nem is maradt sikertelen. A. fehér Nílus, ez a régi és «új korban egyaránt hi-res folyam, az egyenlítőhöz közel négy főágon ered,

Ivek közöl a főforrást Röpeke kapitány a múlt évben fedezte föl. A másik két forrást, melyek közül az

egyik a Kaffai hegységből, a másik Kordován és Dar déli részében eredhet, még eddig csak igen kis

nyomon sikerült forrása felé juttni. A negyedik a GaelIa-folyam, mely a nyam. négerek földjéről jön. A négy között ez a legismertebb, mert a Tinne és Reaglin-féle expeditio egészen a forrásig hatolt, s a Nesra tónak, melyből ered, fekvését gastronomiailag is meghatározta, továbbá eddig ismeretlen két folyót is fedezett föl, melyek egy mérföldnyi mocsáron át a Gazella folyóba ömlenek.

A rekkenő lég, melynek a kis utazó társaság nagy része áldozatul esett, Tinne Alexint is visszatérni kényszerité Egyiptomba, ahol jelenleg is tartózkodik csupán azért, hogy az éghajlat hevét jobban megszokja s annál biztosabban folytathassa megkezdett kutatásait.

Hogy az utazás Afrika belsejében mily kényelmetlen, s az ott szerezhető tapasztalatok mily kevéssé jutalmazhatják a reájuk fordított roppant faradságot: már mellékelt képünkből következtetheti az olvasó, mely Tinne kisasszonyt Giambeban tett látogatásakor ábrázolja, hol dísztelen kunyhók csoportja körül majdnem egészen mezetlen, renyhe, vad szerecseneken kivül alig lát a szem egyebet a sötét lomha ezer éves fák árnyékában.

Az emberiség Afrikában a műveltségnek még csak gyermekkorát éli, ami annál különösebb, mert az ősidőben Egyiptom a tudomány és művészet bölcsője volt. De idő folytával ez is nagyon aláhanyatlott, s Európa műveltségének emelkedése által messze túl lőn szárnyalva. A mi pedig Afrika belsejét illeti, itt az emberek a vadaktól nem sokban különböznek. A fetish-imádók most is kigyót, gyíkot, tigrist emelnek oltárra, mig a nagyobb rész, mely Kelettel mégis némi érintkezésbe jött, Mahomed tanait követi, s daczára az ott járó téritőknek, aránylag csak igen kevesen vannak Jézus tanának hívei s ezek is undok babonával vegyitik azt.

Afrika belsejéről most is inkább csak a hír, mint a tapasztalás beszél vérfagyasztó dolgokat a benlakók kegyetlenségéről. Népfajai sok helyen még nevükről sem ismeretesek, csak vadságuk híre jut el hozzánk. Apák megeszik gyermekeiket, s a gyermekek a szülőknek alig megholt tetemeit. A királyok ünnepein és sírjain százakat konczolnak le, s a fejedelmek rabszolgák csontjaival ékesítik palotáikat; más rendi különbség köztök ugy sincs, csak parancsolok és engedel-meskedők vannak; ezek rabszolgák, amazok zsarnokok.

Európa, mely a többi világrészek gyámságát magára szokta vállalni, egyikre sem fordított annyi áldozatot hiába, mint Afrikára; egész nemzetek ekkorig csak kevés sikerrel forditák reá ama három világhódító erőt: a győzelmes foglalás kardját, a pénzt és kereskedést, s a szó szellemi hatalmát. Századok óta táboroznak Európa nemzetei mintegy lesben a partokon; de ha egyes pontokat bírhatnak is, Afrika rejtélyes magvát fel nem törhetik. Végtelen embersokaság ömlik elő e titkos világrész belső méhéből, de e rajok eredeti forrása mostanig is fölfedezetlen. Az északi részeken vannak nevelőintézetek, hol bennszülöttek képeztetnek, hogy ezek terjeszszék saját fajuk közt a művelődést és tudományt, de ez is mindeddig eredménytelen, s épen nem csodálhatjuk, ha a művelt Európa figyelmét magukra vonják azok, kik e vad népek közé, saját jószántuk-ból és saját életök koczkáztatásával, a műveltségnek csak egy szikráját is magukkal vinni vállalkoznak.

FRENCH SHELDOX ASSZONY, AFRIKAI UTAZÓNŐ. 1891. 31. 306.

Afrikában, a földrésznek azon vidékeit értve ez alatt, hova a vasút és gőzhajó mindeddig el nem jutott, aránylag nagyon kevés müvelt nő járt. A hírneves utazók között csak egyetlen nő volt, ki a Szahara belsejébe jutott el, a hollandi eredetű Tinné, kit utazása közben rablók gyilkoltak meg. A felfedező utazók közül is csak egy vitte el ide magával nejét: Baker Sámuel, a Nilus forrásainak híres felfedezője, s ez utóbbi azért érdekelhet különösen minket, mivel ez a nő budapesti születésű volt.

E két nevezetes afrikai utazóhoz most egy harmadiknak neve : French Sheldon asszonyé. Ez a nő amerikai születésű, de jóformán gyermekkorában költözött át Angliába, hol állandó lakása van. Gyakorlott és tapasztalt utazó, s mint sok más angol nő, ő is bejárta már vasúton és gőzhajón a földgömb nagyobb részét s csak legújabban Stanley világhírű utazásának eredményei keltették fel benne azt a vágyat, hogy Afrika ismeretlen belsejébe is elhatőljon s ott kukatásokat tegyen.

French Sheldon vállalata nem volt kalandos jellegű. Több kiváló utazóval s magával Stanley-val is személyesen tanácskozott, gondos előtanulmányokat tett s karavánja, melyet Zanzibár-ban szervezett, teljesen megfelelt az igényeknek. Mindamellett nagy költséggel és gonddal szervezett utazása, melyből pár héttel ezelőtt tért vissza, lényegében eredménytelen maradt, mivel a forró égöv annyira megrongálta idegeit s áítaIában egészségét, hogy kénytelen volt tervéről lemondani. Csakis a Kilimandzsáró havas vidékéig hatolt el, mely jóformán az egyenlítő alatt van jól benn Afrika bensejében, de a melyet már számos kiváló utazó látogatott meg s környékét különösen az angol Johnston s a német Meyer leírásai után alaposan ismerjük. Tudományos tekintetben csak a kis Sala-tónak, egy kihalt vulkán kráterében fekvő álló víznek részletes kikutatása és megismertetése voltak French Sheldon útjának főeredményei. Az elismerés azonban méltán megilleti a nőt, ki jelentékeny anyagi és erkölcsi áldozatot hozott a tudomány érdekében.

UTAZÁSOM PRETORIÁBA. 1902. 36. 562.

Irta báró Luzsénszky Félix, volt parancsnok a boer köztársaságokban.*

* Báró Luzsénszky Félix mint egy önkéntes csapat — komandó — parancsnoka vett részt a boerok hősi harczaiban, miután pedig visszajött a hazájába élményeiről, tapasztalatairól az ország több helyén rendezett felolvasásokat, melyeket a közönség mindenütt nagy érdeklődéssel fogadott. Ezúttal lapunk számára Budapestről — Pretoriáig, Transzvál fővárosáig való érdekes részletekben bővölködő utazását

irta meg.

* * *

Már a Jameson-féle ismeretes betöréskor élénk figyelemmel s rendkívüli érdeklődéssel kisértem a dél-afrikai eseményeket és elhatároztam magamban, hogy bekövetkezhető komoly összeütközés esetén én is kiveszem részemet az előttem már akkor oly rendkívül rokonszenves boerok szabadságharczából.

A háború kitörése után lemondtam a képviselőházban viselt hivatalomról s 1899 november 28-án elindultam hosszú, de fölötte érdekes utamra.

Triesztben a «Habsburg» nevű osztrák Lloyd-gőzösre ültem, mely déli 12 órakor indult Alexandria felé.

Nagyszerű idő volt, az egész láthatáron legkisebb felhő sem mutatkozott s oly jó kedvvel hagytam el az osztrák szárazföldet, mintha csak valahová a szomszédba mentem volna rövid kirándulásra.

A hajón mindenféle tarka-barka öltözetű utas volt, többek közt arabok, jeruzsálemi zsidók, feketék, stb. Mialatt a fedélzeten sétáltam, egy arab iszonyatosan megtaposta a lábamat, erre azután magyarul szóltam rá, amúgy huszárosán — mert hiszen arabúi csak annyit tudtam, hogy «ajt kubaj et buza», a mi azt jelenti: «sört kérek!»

A kaftános arab rám bámult nagy fekete szemeivel, de nem értett meg, hanem egyszerre előttem termett egy kis púpos magyar ember s rendkívüli örömét fejezte ki a felett, hogy rajta kívül más magyar is van a hajón. Mihamar bizalmas beszélgetésbe elegyedtünk s elmondottuk egymásnak utazásunk czélját. Ő Behárka Pál, rimaszombati csizmadia volt — valaki felültette szegényt — ós Alexandriába ment munkát keresni, a hol csizmát senki sem visel. Megsajnáltam a szegény embert, mindjárt fel is világosítottam a helyzetről és ajánlottam neki, hogy a legközelebbi hajóval utazzék vissza hazájába, de hát erre nem volt pénze s így mielőtt tovább utaztam volna, beajánlottam az osztrák-magyar konzulátusnál.

Deczember 4-ikón hajnalban értünk az alexandriai kikötő elé, midőn még a világító tornyok ragyogtak s a város is ki volt világítva, a mi igen szép látványt nyújtott. Mire azonban hajónk kikötött, már feljött a nap s szép verőfényes reggelen hajtattam be a városba, hol az úgynevezett «Posta szállodái) -ban vettem ki egy szobát s egészen elcsodálkoztam, hogy egy kótablakos világos nagy szobáért — mely tiszta is volt — csak két frankot kellett fizetnem naponta.

Lakásomhoz közel volt a nemzetközi bíróság szép palotája, oda, mentem először is, mert fel akartam keresni Ováry Pető 1849-iki emigráns honvédtisztet, ki jelenleg ott van alkalmazva; de vasárnap lévén, nem jött be a városba, hanem kint maradt az Alexandriától vonattal 15 percznyi távolban levő szép kis villájában.

Ebéd után kimentem a vasúton Ováry bácsit meglátogatni; lakását könnyen megtaláltam, mert az öreg urat Alexandriában és környékén mindenki ismeri.

Óvárynak igen kedves kis villája és kertje van. Hosszú szárú csibukkal, kifent és hegyesre pödrött bajuszszal s török fezzel a fején ült a hűvös s csinosan berendezett folyosón. Midőn belépve az ajtón, magyarul köszöntöttem, nem valami örömteljes arczczal fogadott, mert — mint később megtudtam, — Egyiptomban igen sok a magyar kéregető. Midőn átadtam neki ajánló levelemet, egyszerre igazi magyar házigazdává változott. Becsengette kedves, szép leányát és a mije csak volt a házban, minden jóval el akart halmozni; kiültünk a kis kertbe s pár pohár vörösbor mellett hamar ment a barátkozás.

A beszéd tárgya talán még a mai napig sem fogyott volna el közöttünk, mert őt a magyarországi viszonyok, engem pedig az egyiptomiak érdekeltek nagyon. Észrevétlenül ránk esteledett s minekutána öreg barátom megígérte, hogy másnap már korán reggel felkeres a szállodában, búcsút vettem tőle.

Másnap már reggel hat órakor talpon talált az öreg, a kapu alatt várt Behárka is s így indultunk el a város nevezetességeit megnézni. Alexandria igen szép, kellemes, érdekes és a mellett rendkívül olcsó város, csak arra kell vigyázni, hogy mint idegent be ne csapják az embert, mert a becsapást — különösen a bérkocsisok — igen nagy előszeretettel űzik. Leginkább csalódtam Egyiptomban a lovakban ; azt hittem, hogy itt gyönyörű telivér arab lovakat fogok látni, pedig hát a tizenkét nap alatt, melyet Egyiptomban töltöttem, alig láttam öt-hat valamire való lovat, olyat pedig egyet sem, mint az a négy magyar pej volt, a melyet a «Habsburg» hajón szállítottak a khedive részére. Az egyiptomi ló csaknem mind kicsiny, szűk mellű, gyenge elejű állat, sovány mint az agár, hanem azért kergetik a bérkocsisok, kik többnyire vágtatva hajtanak, annyira, hogy az utczakeresztezéseknél és a keskenyebb utczákban ugyancsak vigyáznia kell magára a járó-kelőnek, nehogy elgázolják. Alexandriában három nap alatt saját szememmel négy elgázolást láttam.

Ováry bácsi megkérdezte tőlem, hogy az alexandriai magyarokkal óhajtok-e megösmer-kedni? Nagyon természetes, hogy kívántam velők találkozni.

Először is Wodiáner osztrák-magyar konzult kerestük fel, a ki rendkívül kedves, előzékeny, nagy műveltségű úri ember és honfitársainak sorsát igazán — ott a hol kell, — a szivén viseli.

A konzulátusról egy budapesti születésű, magyar szíjgyártóhoz mentünk, a ki szíves vendégszeretettel fogadott.

Innen egy díszítőhöz vezetett Óváry, a ki valamelyik dunántúli megyében született s bár nem tud magyarul, magyarnak vallja magát. nála ismerkedtem meg Kelecsónyi Hugóval, akit Ováry az előtt nem ismert. Délután, mi magyarok összejöttünk egy kávéházban. Ott voltunk : Ováry, új szíjgyártó ismerősöm, Behárka a csizmadiamester, Babári Józsi bácsi, ki szintén mint honvéd szökött ki, különben czigány s jelenleg bérkocsis, Spitzer, a kárpitos és én. Mint látszik, meglehetősen tarka kis társaság volt együtt, de mind a mellett jól éreztük magunkat és sok érdekes dolgot hallottam e világlátott emberektől. A két öreg honvédet kivéve, a többiek le akartak beszólni a transzváli utazásról és biztattak, hogy maradjak náluk, az agg harczosok azonban megértettek s ha fiatalabbak lettek volna, ők maguk is bizonyára velem jönnek.

Mint már említem, megösmerkedtem Spitzer-nél Kelecsényi Hugóval, ki több óv óta lakik lent mint magánzó s nagy kegyben van a khedivénél. Ő is egy külön villában lakik Alexandrián kívül s őt is meglátogattam. Egy szerecseny legényt tart s ez oly ízletes ebédet főzött, — magyar ételeket — hogy egészen otthon éreztem magamat. Kelecsényi rendkívül szivesen fogadott éa meg is hitt, hogy maradjak nála. Ezt ugyan nem tettem, de mondhatom, kimondhatatlanul jól esett e szives barátság, mert hát hiába, a magyar a világ másik végén is csak magyar marad.

Hugó barátomtól tovább utaztam a vonattal Benha állomáson kereBztűl Ismailiába, hová éjszaka érkeztem s beszálltam egy olasz vendéglőbe. Első éjjel rettenetes szélvihar tombolt, a fából épült, elég rozoga szálloda csak úgy recsegett s minden perczben el voltam rá készülve, hogy szállodástól együtt elvisz a szól. Ez ugyan nem történt meg, de a szél még másnap is süvöltött, felkavarta a város körül a homoksivatagot s az utczán alig lehetett járni. Ismailia igen csinos kis tengerparti városka, közepén szép pálmaliget van, szökőkúttal. Megismerkedtem itt Hannermann schlezwig-hol-steini születésű rendőrkapitánynyal, a ki az egész várost megmutatta. Különösen tetszett nekem a rendőrség; a legénység feketebőrű s szép tiszta kaki ruhában jár s a kaszárnyájokban is oly példás rend és tisztaság van, hogy sok európai nagy város rendőrsége tanulhatna tőlük.

Jó volt, hogy Hannermannal megismerkedtem, mert az osztrák-magyar konzullal ugyan hiába akartam beszélni; az írnoka beteg volt, ő maga pedig egy görög patikárius, a ki nem tud se magyarul, se németül, csak nagyon roszúl francziául, annyira, hogy midőn a hajójáratokról akartam tőle felvilágosítást kapni, egy szavát sem értettem. Megmondtam azután a konzul úrnak magyarul, hogy menjen haza Larisszába s becsapva az ajtót ott hagytam a faképnél.

Nem akarom majd továbbra is a konzulok egyenkénti leírásával untatni a t. olvasót, de azt nem hallgathatom el, hogy kivévén Alexandriát, egész Afrikában gyarlón vagyunk képviselve. Még szerencsónk, hogy legtöbb helyen a német konzulátus képvisel bennünket is, mert igaz ugyan, hogy ezek általában nem sokat törődnek velünk, hanem legalább udvariasak s lehet velük beszélni.

Három napig időztem Ismailiában, azután Hannermann barátomtól érzékeny búcsút véve, tovább utaztam a vonattal Terr-Plainba. Terr-Plain a Szuez alatt fekszik, igen szép helyen, közvetlen a tengerparton vannak a szép villák és a legtöbb konzulátusi épület, egy gyönyörű szép fasor mellett. Hannermann tanácsára jöttem ide, mert ő Szuezt úgy irta le nekem, hogy ott megeszik az embert a piszok és a férgek. Midőn aztán megnéztem e várost, csakugyan úgy találtam, hogy igaza van, mert Szueznél piszkosabb fészket alig láttam életemben.

Terr-Plainbe Szuezből vasút van építve s naponta többször jár köztük a vonat, de lehet csacsiháton is közlekedni. Terr-Plain szólón több arab áll, mindegyik egy-egy felczifrázott fehér csacsival s ezt egy frankért átkergeti Szuezbe; azért mondom, hogy átkergeti, mert mihelyest felültem a csacBi hátára, még a kengyelben sem volt a lábam, az arab végighúzott a csacsin egy hosszú bambuszbottal s ez vágtatva indult és vágtatva futott egészen Szuezig, ahol a szokott helyén magától megállott.

Szuezben meg voltam egy kissé rőkönyödve, mert a német Lloyd-társulat ügynökségénél nem kaphattam a két nap múlva érkező «Herzog» hajóra jegyet. Azt válaszolták, mint néha itthon a villanyoson: «Megtelt! Igen ám, de ez a válasz nagyon kellemetlenül érintett, mert egyrészt mentől előbb akartam a harcztérre érkezni, másrészt pedig attól tartottam, ha sokáig kell másik hajóra várnom, majd nem futja a pénzem.

Nehezen vártam a «Herzog» érkezését s a mint végre látcsővel megpillantottam a távolban, gyorsan egy halászbárkát fogadtam, magamhoz vettem kis podgyászomat és kedvező széllel vitorláztunk a «Herzog» felé. Mihelyt kikötött, már ott voltam és a hágcsó lebocsá-tása után én voltam az első a hajón. Felkerestem a kapitányt s kértem, hogy vegyen feL De ő, miután megnézte útlevelemet, kijelentette

VÁRNAI SÁNDOR: ANGOL TUDÓS UTAZÁSA MAGYARORSZÁGON A MÚLT SZÁZADBAN. 1886. 662, 677.

Aki a hazánkról irott és megjelent ismertetéseket, útleírásokat és tanulmányokat, ugy a ré-giebbeket mint az ujabbakat, közelebbről szemügyre veszi, olyasformát kénytelen tapasztalni, mintha az útleirók megfordított szellemi arány-¹ban állnának az általuk ismertetett országok s ^!népek kulturfokához, azaz, minél tovább halad-| nak ezek a czivilizáczióban, annál barbárabbak lesznek magok az ismertetők. A könnyebb utazási mód, a gyors észlelés vágya és szüksége bizonyos felületesebb irányt honosít nálok meg, melyet jól esik nélkülöznünk a régibb íróknál. Több lelkiismeretesség, határozottabb jóindulat, mélyebb alaposság vezeti tollúkat. Az a múlt századi útleírás, melyet egy angol tudós nyomán szándékom röviden ismertetni, sok mai Tissot-t megszégyenithetne komolyságával.

«Travels in Hungary* a czíme annak a vastag kötetnek, melyet Townson Róbert 1797-ben adott ki, azelőtt négy évvel Magyarországon öt hónapon át tett utazásáról. E kevéssé ismert könyv hazánk múlt századi viszonyainak oly részletes ismeretét, nemzetünk iránt annyi rokonszenvet s oly helyes méltatást árul el, hogy nemcsak mint útleírás, de mint korrajz is érdekesnek fog látszani az ismertetésre.

Townson Bécsből indult el körutjára, mely abban az időben meglehetős koczkáztatott vállalatnak tekintetett; legalább a jó bécsiek mindent elkövettek, hogy lebeszéljék róla; fél vadnak festették le a magyarokat, a kik között életveszélyes az utazás s szerencsésnek mondták azt, a ki élve tér vissza közülök. írónk azonban hamar átlátta, hogy e mendemondák,— mint irja — nemzeti gyűlölségből erednek, s nem habozott terve kivitelében, így érkezett Sopronon át Magyarországba, honnan Tatát, Komáromot meglátogatva Pestre jött, majd Visegrádot, Esztergomot érintve Egerbe, Gyöngyösre, onnan le az alföldön keresztül Debreczenig s Nagy-Váradig, majd vissza Tokajba s Felső-Magyarország tanya városain, Kör-möcz, Késmárk, Szomolnok, Selmeczen keresztül Pozsony és Nagyszombat voltak utolsó rjontjai érdekes körútjának. De vegyük rendre emlékeze-! tesebb élményeit.

Sopronnak mint kereskedelmi helynek élénkségéről sok elismeréssel szól. Népességét 12 ezerre teszi s jó forrásból irja, hogy évente 40,000 darab szarvasmarhát, 150 ezer sertést adnak el. 178l-ben, mint mondja, 2300 mázsa mézetárultak el, s 1782-ben főkép Sziléziába kivitt borának értéke 280 ezer forintra rúgott. Megismerkedett itt egy gróf Széchenyivel, a ki horvát bán s nápolyi követ volt s irodalomkedvelő férfiú, s alkalma nyilt csodálni a magyar nemesség nyelvismereteit. «Fia, egy szép, 10 éves gyermek folyékonyan beszélte a magyar, német, latin, franczia és olasz nyelveket s némileg, úgy hiszem, a horvátot is.» Ebéd után kikísérte a grófot birtokaira, három-négy mérföldre a várostól, hogy lásson valamit a magyarországi gazdaságokból. «A birtok, jegyzi meg, igen terjedelmes volt, de a ház nagyon elhagyatott : a gróf megmutatta nagy térkép- és könyvgyűjteményét. S bár nejét és gyermekeit a városban hagyta s csak én voltam idegen, de a midőn vacsorához ültünk, a társaság nagyra szaporodott háztartása] személyzete által, kik szintén részt vettek azon.»

«Másnap Magyarország leggazdagabb főurához, Esterházy herczeghez lovagoltunk. Mivel a herczeg jelenleg Kismartonban lakik, itteni székhelye nem a legjobb rendben van, de nem is teheti semmi kellemes tartózkodási hellyé, mivel a Fertő-tó lapos, legmocsárosabb pontján fekszik. A palota nagy, jól épült, de a bútorzat nagy része Kismartonba vándorolt, nagy boszuságára a kulcsárnak, a ki keserűen panaszkodott, különösen a porczellánra mutatva, hogy neki ide s tova már semmije sem marad. A ház mögött csinos park áll, néhány kedves khinai épülettel. A színház kicsiny, de elegáns. A néhai herczeg nagyon szerette a szini eliadáspkat s színtársulatot is tartott, de a jelenlegi nem. I Az ö szenvedélye, a vadászat, a legalkalmatla-: nabb a mi csak lehet szomszédjaira nézve, s a szomszédos nemesség ellenséges érzületét hivta ki vele szemben. Magyarországon minden nemesnek joga van a másik birtokán vadászni, engedély nélkül, de mindenki fentartlmt egyrészt birtokából a saját külön használatára, a hol nem szabad vadászni. Öt azzal vádolják, hogy uradalmainak a szokásosnál nagyobb részét tartja fenn saját használatára. A herczeg jövedelmei igen nagyok: általában 800—900 ezer forintra becsülik évenként, de 1793-ban, a mikor felettébb termékeny év volt 1.070,573 forintra mentek. Harminczhároni bir-• tokán levő tisztjeinek s cselédeinek fizetése 367 ezer 745 forintot tesz ki.»

Széchenyi gróf angolunknak könnyebb utazás czéljából forspontot eszközölt ki. «Ez, irja, a hatóságok által a falusi biroknak adott rendelet, hogy az utast lovakkal lássák el a közelebbi stáczióig, a mi lovonként 15 krajezárba kerül. Néha az ember csak két lóval utazik, de rendszerint négygyei, a mi igy is azonban igen olcsó és háromszorosát teszi ki az egynapi robot és két ló urbáriumban megállapított 20 krajezárnyi dijának." Miklósra érve alkalma van a parasztok mulatozásait figyelni meg. A lányok körbe fogódzkodva dalolnak és lóbálják kezeiket; időről-időre helyet változtatnak s az egyik sor keresztül bújik a másiknak feltartott karjai alatt, mit azok hátba ütéssel kisérnek. A dallam kérdésekből és feleletekből áll. Egyik tábor például azt kérdezte a másiktól, mit kivan mindenekfelett, s mi tenné boldoggá? Felelik: Egy szép kert megrakva gyümölccsel, egy szép jószág, tele igással _s egy fiatal és hü férj.

Öltözetükre vonatkozólag a következőket irja: «Nyakuk fehér zsebkendővel volt födve, s tarka derék és szoknya, fehér köténynyel, egészítette ki a ruházatot.*

Érdekes adatokat nyújt Townson némely főuraink gazdálkodási rendszerére nézve. Festetieu Ignácz grófról irva, fölemlíti, hogy némely jobbágyainak igen nagy juhnyája van. Saját nyáját, vagy legalább annak nagy részét, mely ezeregyszáz darabból állott, a következő feltételekkel adta bérbe. Minden juh után évenként egy forintot s egy garast kap, s az egész utánhárom száz mázsa vajat, asztalára pedig hetenként két juhot vagy bárányt. A legeltetési jogot ö adja a paraszt-| nak, a ki a szerződés letelte után ugyanazt a számot kell hogy visszaszolgáltassa.

Győrbeérkezve föltűnt neki egy emlékoszlop, melyhez kalauza a következő magyarázatt fűzte : «A mint az urnák élő testét tálezán vitték egy beteghez, véletlenül azon a helyen feldőlt és sárba tapostatott. Ennek kiengeszteléséül emeltette az oszlopot VI. Károly császár, s ugyanott helyezték el a szentség töredékeit egy vasszekrényben. Az oszlop felirata ez:

«Pani Angdu-rum Incorruptibili Carolus VI. Román. lmj). Austriacus, Éegni Apostolid Conservator & Vw-dex, Laesam Adoratíonis Causatn, Gorreclu, Seductorum Andaciis, Perpetuae Deprecationis Monumento, Ad Expiandam Offensi Numinu Iram, Ex Avita Pietate Restitmii Jussit An. Sal. MDCCXXX1.

Festetich gróf ajánló levelével ellátva, utazónk most Héderváron tett látogatást gróf A i-czaynál, egy galanthai Esterházy gróf társasá-j gában, kit kedélyes «bon vivant»-nak nevez. Á gróf megmutatta érdekes éremgyüjteményét, melyet második helyre tesz egész Magyarorszá-| gon. "Vannak, — mondja, — cameoi, könyvtára s egy szekrénye is, telve sok régi kivégzési eszközzel. » Itt vonta magára figyelmét a lovak egy különös betegsége is, melynek kizárólag magyar lovak vannak alávetve, s mely a hátnak, nyaknak, vagy oldalaknak spontán vérzéséből áll, néhány cseimben izzadva ki.

Elhaladt a pannonhegyi apátság előtt is, hol, mint hallotta, a szerzeteseknek több a boruk mint a vizök (mivel a hegy tele van szőllőkkel, vizet pedig a szomszédságból kénytelenek hozatni). Több érdekes ereklyét is említ a kolostor kincsei közül, többi közt egy elefántcsont-oltárt a szentföldről, István király mátkaruháját, s márványszékét, mely gyógyító erővel is bir. Tatára érkezve leirja az Esterházyak hires kertjét, számos forrásaival, tóival és csatornáival, s beszél a város szöveszeti és agyagiparáról. «Nemrég rendelt meg, beszéli, a császár egy ügynöke itt százezer sing durva fehér gyapjú-szövetet, katonaköpenyekhez. Ezt a magyar juhok hajszerii hosszú gyapjából készítik. De nem kevesebb buzgalommal űzik az agyagipart. Láttam egy nagy kőedény-gyárat is, de a kisebbek érdekesebbek. Némelyiküknek kürtőik vannak, mint a m&s helyeken használatosaknak, de a szegényebbek igen kicsinyeket építenek egyszerűbb módon. Ezek külsőleg méhkas-formájuak, öt hat láb magasak s Agyagból és földből vannak, egyik oldalon ajtóval. Talpuknál nagy lyuk van a földbe vájva s két három vasrács van rajta keresztbe fektetve. Ez a kemencze, ide rakják a tüzet. A durva agyagneműnek nagyobb részét feketére csinálják, a mi durva utánzása Wedgewood szép gyártmá nyainak.Ez ugy történik, hogy a kemenczéí bezárják, mielőtt még a fa vagy szén kiégett volna, ugy hogy a beletett tárgyak egy ideig ki vannak téve a füstnek, mely az egyedüli színező anyag. Néha a kemenczéket egyenesen a földbe csinál ják, úgy hogy három oldalukat a föld képezi.» Említi még utazónk a kastély mögötti tavat, melyről azt állítja hogy minden három-négy évben vizét lecsapolják, a halat belőle kifogják s következő évben bevetik fenekét kukoriczával. Az utolsó csapolásnál kifogott halak hétszáz fon tot tettek állítólag, s azelőtt néhány évvel két ezerét.

Komárom városáról is rokonszenvesen emlékezik meg Townson, mint a mely születéshelye volt nem csak II. Ulászlónak, Kolonics érseknek, de a hires esztergályos Angerer Tóbiásnak is, a ki 36 évig élt Londonban s szerencsés volt György királynak is leczkéket adni mesterségében. Persze hogy nem feledi el tudósunk az 1761 -ben született hires komáromi ikreket sem e város nevezetességei sorából. Mint tudvalevő, nővérek voltak s hátukon összenőve; huszonkét-éves korukig éltek s Európa sok részét bejárták.

Ki írhatná le azonban derék vendégünk örven-dezését, midőn Esztergomban egész váratlanul egy eleven honfitársára lel Dormer őrnagyban, ki nyugalomba lépve, magyar nőt vett el, s itt telepedett meg. Esztergomot a békák városának találjaamameleg forrásáért, melyről már Busbeck irta volt 1554-ben, hogy "Komáromtól Esztergomig mindenütt békák kuruttyoltak, holott de-czember volt, s az idő hideg, a mi elég csodálatosnak tetszett előttem. Kérdeztem okát az idevalóktól, kik azt mondták, hogy a mocsarak vize, daczára a hideg évszaknak, mindig langyos a benne levő sok kéntartalom miatt.»

Csak a dunnák ellen van sok és alapos panasza Albion praktikus fiának. Helyteleníti ezeknek általános használatát Magyarországon s helyesen jegyzi meg, hogy ezek többnyire igen rövidek, melegben igen tűrhetetlenek s kénytelen miattok az ember egészen kitakarózni, mig másrészt a tisztaságnak is ellenségei.

Ilyen benyomások közepette érkezik angol barátunk Pestre, mely sok meglepetésben részesíti. De erről más czikkben.

II.

Townson utazásának legérdekesebb része kétségen kivül Magyarország fővárosának meglátogatása volt, bár a bemenetelt nem tartotta valami kedvezőnek, mivel a városnak nincsenek kapui, se erődjei s * az ember ép ugy vonul be Magyarország metropolisába, mint valami faluba.» Pest lakosságát 16, Budáét 22 ezerre teszi és legtöbbet és legnagyobb elismeréssel mindenekelőtt az invalidusok kórházáról (?) beszél. «A kormányzó, mondja, oly lekötelező volt, hogy maga vezetett végig benne. Nagy megelégedésemre szolgált látni, mily szelíden bánik embereivel és ők viszont ugy tekintették őt, mint barátjokat. 0 nem vesz föl czigányokat ezredébe, a mi nagyon bölcs intézkedés." Annál több gáncsolással említi a polgári kórházat, mely véleménye szerint a legrosszabb Európában. Piszkos kis szobában nyolez ágyat látott, s csak egyetlen picziny ablakot, s még az is zárva volt, daczára a hőségnek.

Röviden említi az egyetemet, 200,000 frt évi dotácziójával, melyből 40,000 a tanárok fizetésére esik, könyvtárát, melyben nagyon kevés a tudományos mű, a füvészkertet, a királyi várbeli csillagvizsgáló tornyot, a budai színházat, mely eredetileg templom volt s a pestit, melyben néha magyarul is játszanak. De a vasárnapi nagy nép-mulatságok a Hetz-ek, melyek közül egyet le is ir. Ebben előbb vadbika és ökör mérkőztek, s az előbbi lett a győztes. Azután több napig éheztetett medve jött elő s küzdött meg medvetársával. Majd grönlandi fehér medvével kacsát vétettek üzöbe egy medencze vizében, hanem a kacsa lebukva megmenekült. Most ember küzdött bikával s izgalmas összecsapás és kergetőzés után amaz tőrét az állat gerinezcsigolyájába szúrta. A halál, jegyzi meg, majdnem momentán volt, s rögtön hozzá is fűzi a kérdést, nem volna-e jó ezt a levágási módot honosítani meg hatóságilag, a melyet a gibraltári mészárosok is gyakorolnak s afrikai szomszédjaiktól tanulták el. Utoljára oroszlán lépett a küzdtérre, eléje egy nyilason át kendőt lobogtattak s húztak vissza azonnal; több kibocsátott más állat ijedve rebbent szót közeledtére. Egyik állatőr vadkant kergetett lándsával, mely reá rohant s több efféle. Szóval így mulattak Budapesten szépapáink száz évvel ezelőtt.

Egyéb nyilvános mulatságokat nem igen látott utazónk, mert nyáron a lakosság nagy része falura vonul, legfölebb egy-egy vasárnapi polgárbált. Kávéházat azonban látott egy olyat, szemben a hiddal, melynek szerinte aligha volt párja az időben Európában. Egy szép nagy, elegáns bútorzatú termén kivül, 2—3 tekeasztallal, volt ott még külön teke-szoba is, «nem dohányzók » számára (nagy isten! hát ilyenek is voltak?) s két-három más szoba mulatságok rendezésére, hol pompás ebédek is kaphatók. Mindkét nem össze szokott itt jönni; «puderes kabátos hajfo-dorítók 8 vén kofaasszonyok csak ugy itták kávéjokat és rozsolisukat, mint bárók és grófok.»

Mivel épen ez időbe esett a pesti vásár, utazónk alkalmat vesz magának Magyarország ipari és mezőgazdasági állapotáról is szólni egyet-mást. Nem titok előtte, hogy a bécsi udvar szándékosan nyomta el Magyarország ipari fejlődését, hogy ily. módon Ausztria gyarmatává sülyesz-sze. A lóvásár alkalmából leírja a csikósok karikás-kezelését. Egy pár hizlalt ökör 96—120 pft. (1 pengő forint = 60 kr.), gyapjú mázsája 18—22 pfrt, dohány, pécsi 5 pfrt mázsája, a szegedi s a legjobb debrői 8 pfrt. Magyarország helyzetét nagyon kedvezőtlennek tartja, mert köröskörül oly országokkal van körülvéve, melyeknek nincs szüksége terményeire. Folyói ellenkező irányba folynak kereskedelmi irányával, mely túlnyomó részben Ausztria, s a vám, mely kiviteli czikkeit onnan sújtja, csaknem kétszerese annak, a mit a Galicziából jött árukért fizetnek; így a vaj mázsája után 40 kr., míg a galicziaiért csak 32 kr., búzától egy pozsonyi mérő (2 véka) után 4 kr„ a gahcziai áru utón 3 kr. Nyers juhbőr száza után 2 pfrt, Galicziából hozva 1 pírt 36 kr. Három pfrton vett jó bor Triesztbe érkezve már négy pfrttal van terhelve, 1 pfrton vett gabona 3 pfrttal, egy mázsa 6 pengő forintos dohány ugyanannyival.

Magyarország évi kivitele különben szerzőnk szerint ez időben átlag 16 millió volt, behozatala pedig 11 millió. Csakhogy az öt millió kiviteli többlet mind nyers terményekre esik, melyeknek oly bővében volt ez időben az ország, hogy a szerző valamerre ment, mindenütt tele pinczé-kat, tele csűröket s népes legelöket látott. Meglepetése kifejezésére azonban a válasz rendesen panasz volt a piacz hiánya miatt.

Ami legjobban felkölti utazónk csodálkozását az a főpapság fényes javadalmazása, össze is állítja ezek évi jövedelmeit a következőkép : Az esztergomi érsek jövedelme évi 360,000 frt, az egri püspöké 80,000 frt, a nyitraié 40,000, a győrié 20,000, a váczié 50,000, a pécsi püspöké 30,000, a veszprémié 50,000 frt. A kalocsai és bácsi érsekek évi jövedelmét 50,000 frtra teszi, a nagyváradi püspökét 70,000 frtra, a csanádi püspökét 9000-re, a zágrábiét 20,000 re, a boszniaiét 25,000 s az erdélyiét 12,000 frtra.

Egyáltalában ujabb korban is ritka külföldi utazónál az az alaposság, melyet Townson hazánk az időbeli politikai, közgazdasági, úrbéri s egyéb viszonyai ismertetésében elárul.«Milyen nagy,— kiált föl,— a türelmességi szellem a magyar nemzetnél! Hol van nemzet, hol az eltérő felekezetek annj-i szabadságban részesülnének ? Teljes vallásgyakorlati szabadság, templomokkal és harangokkal, saját iskoláikkal és tudományos intézeteikkel, a közhivatalokban és a törvényhozói testületben való részesedéssel.» Ennek jellemzésére közli is hü fordításban az 1791-diki XXYI-ik tvczikk teljes szövegét. Lelkesedésében nem tartózkodik kimondani, hogy Nagy Lajost nagyobbnak tartja XIY. Lajos fran-czia királynál is.

De kisérjük tovább hazánk e lelkes barátját útjában, melyet Budáról az alföld felé vesz. Budát nehezen esik elhagynia a joviális angolnak, ki ugy látszik, közelebbi ismeretségben állt a szerencsétlen Hajnóczival, mert egész elegikusan kiált fel: «Hajnóczi, becsületes Hajnóczi, minő szomorú sors ért utolsó összejövetelünk óta! Nem igaz, hogy összeesküdtél az állam ellen, s felebbvalóid iránt áskálódva megbuktatásukat tervezted, sem az, hogy az idők csalékony szellemétől áthatva, álhazafiságból fejedelmed ellen pártot ütöttél. Inkább valamely ármánynak tulajdonítom szerencsétlenségedet, melynek becsületes emberek zavaros időkben gyakran áldozatul esnek, mert tudom, hogy cselszövényt fontak ellened s hiszem, hogy méltatlanul vesztéd életedet. »

Gyöngyösre Hatvanon át érkezik, miután Grassalkovich herezeg kastélya megragadta figyelmét, s Orczy József báróhoz száll, kit ugy mutat be, mint Magyarország egyik legszorgalmasabb gazdáját, a ki, bár saját birtoka is terjedelmes, még ezenfelül Grassalkovich berezeg birtokát is bérli, évi 35 ezer forintért. Ugyanő üveghutát is emeltetett jószágain, melyből közönséges üveggyártmányok, ivópoharak, palaczkok, ablaküvegek stb. kerülnek ki. Kompolton, szintén Grassalkovich herczegtől bérelt birtokán bivalokat is tartott, melyeknek húsát angolunk a borjúéhoz hasonlítja, de tejét nem kedveli. Magáról a báróról azt jegyzi fel, hogy valamiképen elvesztette Leopold kegyét s az fölmentette azért főispáni állásától. Mikor benyújtotta lemondását, őszintén kijelentette a császárnak, hogy ha szolgálataira nincs szükség, kitüntetésekre sincs szüksége. De a jelenlegi császár (Ferencz) őszinte becsüléssel iránta megígérte, hogy majd ha a trónra jut, más főispánságot ad neki. Szavát meg is tartotta s trónra lépte után zempléni főispánná tette. Megjegyzi Townson, hogy ez csupa tiszteletbeli állás Magyarországon, mert évi javadalmazása alig ezer forint, a mi még a megye-gyüléseken adandó ebédek árát sem fedezi.

Régóta hallotta hirét utazónk az egri bor kitűnőségének, a mely semmiben sem áll hátrább a burgundinál, azért már előre készítette magát az olympusi élvezethez, Egerbe érve. De mi történik? A fogadós azt mondta, hogy neki csak püspöki borai vannak, melyeknek csupán darusítása az ő feladata. Ez pedig oly rossz volt, hogy kólikát kapott a szegény tőle. A magyar korcs-niáltatási rendszert átalán igen gáncsolja. Az italmérési jog vagy a hatóságoké, vagy a földesuraké, a kik nagy jövedelmet húznak bérbeadásából. De akár bizományba adják, akár saját magok méretik ki, a fogyasztónak sehogy sem válik előnyére innen van az, hogy a borairól híres Magyarországon a monopólium miatt az utazó sehol sem kaphat jó bort, hacsak nem magánházaknál s a rossz minőségért azért mégis annyit fizet, mint Bécsben a jóért.

Nem is kerüli ki éles tolla szurkálását a püspök, ki miatt meg lett fosztva a jó egri bor élvezetétől, ámbár elismeri érdemét, mely a költségén épült «egyetem" létrehozásában nyilvánult. «E nagyszerű épület — mondja — bútorozással együtt 2 milliójába került. De hát nem csoda, mert a püspök Eszterházy, a kinek csupán magánvagyona 100 ezer frt jövedelmet hajt évenkint s a mellett az egri püspökség is egyike a legjobban javadalmazottaknak, úgyhogy néhány század előtt, roppant jövedelmei miatt elrendelték a magyar királyok, hogy negyedik fiók abból tartassék fenn. A felkeléseknél szolgáltatott csapatlétszám pedig ugyanaz, a mi az esztergomi érsekségnél. Jövedelme 200,000-re megy egy évben, s mindez egyetlen emberé, kiről honfitársai azt sem tudják, hogy bigottnak, bolondnak, vagy mindkettőnek tartsák. Tény, hogy esküdt ellene a protestánsoknak, s annyira viszi vallási buzgóságát, hogy pénzzel vásárolja a lelkeket. Ha egy protestáns nemes szegény és vallását kész megváltoztatni, a család befolyásossá-gának arányában állandó évi dijt rendel számára. Ily megtértek 6—7000-re mennek évenkint (!)»

De térjünk vissza a tanintézethez, melyet igy ír le az angol látogató. Az épület fejedelmi, termei igen jók, a kápolna, könyvtár, nagy ünnepi terem mind felette díszesek s a két utóbbinak mennyezet-festései kitűnőek. A könyvtárban levő a tridenti zsinatot mutatja, s a püspök azzal tanúsította türelmetlen vakbuzgóságát, hogy villámot festetett oda, mely az eretnek iratokra csap le. A csarnok falain a tudományok vannak jelképezve. Mindez sokban felülmúlja a legnevezetesebbeket, sőt az Olaszországban látottakat is. A festő magyar születésű volt, s Bécsben tanult, de már meghalt. Az intézetnek csillagászati észleldéje is van s eszközei Londonból kerültek. Csak egy quadrans ISOOguineába került. S hinné-e az ember, hogy valaki, a ki a vallási dolgokban ily szigorú, fontos erkölcsi feladataiban oly hanyag lehessen? Ugyanez a püspök, kit a korona csaknem vád alá fogott jobbágyai iránti kíméletlenségéért, csak habozva határozta el magát, hogy e szereket Angliából hozassa, mivel mi eretnekek vagyunk. Sőt mondják, any-nyira ment, hogy Rómába fordult tanácsért, mit tegyen?»

S bár angolunknak kiváló egyénektől volt ajánlólevele a püspökhöz, még sem láthatta őt, betegségét adván okul, a miért nem fogadhatja. Meghítta azonban ebédre, de itt sem találkozhatott vele, mert a püspök külön ebédelt, s meg kellett elégednie az orvos, egy-két kanonok és komoly pap társaságával.

Egerből az alföldön át Debreezenbe veszi útját Townson, melynek «rideg kálvinista lakóit és szokásait" nem valami kedveseknek találja. Főfigyel-mét a kollégiumnak szenteli, melyben beismeri, hogy nem csak mély tudományosságot, de költői szellemet is elsajátíthatni. Tanulói számosak. A bennlakó togátusok száma 400, ezek a magasabb tudományokat hallgatják s 8 van közülök egy szobába belezsúfolva. A kisebb tanulók száma megüti az ezerét, de csak tanulási idejöket töltik benn, mely délelőtt is, délután is három órából áll. Mivel tanár csak négy van, kilencz togátus segédkezik a tanításban, mely fáradságukért csekély dijat kapnak — egy-egy tál kolbászt s effélét. A tanárok fizetése 600 forint egy évre. Fölemlít egy adomát is, mely állítólag egy debreczeni professzorral történt, a ki kilencz évi előadása utána világhistóriában nem jutott tovább a középkornál.

Ismerteti még meglehetős alaposan a tudós utazó a debreczeni szappanfőzést, kenyérsütést és gubaszövést is. Hetven debreczeni szappanfőzőről tud említést tenni ez időből. A debreczeni szappant fehérnek, felettébb könnyűnek és jónak találja. Kenyeret sem evett, mondja, sehol oly könnyűt, ízletest, fehéret és nagyot, mint itt készítik. Különösen az élesztő készítési módját nagyon ajánlja honfitársai figyelmébe, mint a melyből egyszerre nagyobb mennyiség készíthető és tartható el hosszabb ideig. Szintoly alapos, de nagyon bonyolult magyarázatot ad a debreczeni guba készítéséről is, melyet itt szőnek, de a nagyváradi meleg forrásokban mossák.

De nem részletezem tovább e sok tanulságos adattal bővelkedő utazást. Townson még ellátogat Nagyváradra is, és onnan Tokajon át Felső-Magyarországon tér vissza kirándulási helyére. Utjának e része kevésbbé érdekes egyéni vonásokban, s inkább geológiai kutatásokból állt. Mindenesetre hízelgő az akkori Magyarországra nézve, hogy derék angolunk öt havi itt időzése után a legjobb véleménj-nyel hagyta el hazánkat.

A NŐKRŐL

Crosse Andrásné: MAGYAR NŐ LEVELE DÉL-AFRIKÁBÓL. 1892. 43. 736.

Október 3-án érkezett hozzánk egy magyar nő levele Johannisburgból. Szeptember 13-án kelt s igy teljes három hétig volt útban. Transvaal köztársaságból (mostani neve : Délafrikai köztársaság) jött, arról a helyről, melyet régebben a kimberlayi gyémántbányák tettek nevezetessé. Újabban pedig a közelében lefolyt zulukaffer háborúk, melyekben a Napóleonok uralkodó ágának utolsó sarja áldozatul esett. Transvaal nem is oly nagyon régen, egészen földmiveléssel, különösen baromtenyésztéssel foglalkozott hollandiai parasztok (boerek) csendes lakóhelye volt, újabban azonban az angolok támadásai s még inkább a gyémánt-telepek közelebb hozták ezt a köztársaságot a művelt világhoz. Ma már 118 km. hosszú vasútja is van, s a sötét Afrika belsejében előkelő nagy városai, minők Pretoria, Germiston. Transvaal csaknem oly nagy, mint Magyarország, de lakosainak száma csak 700 000 és azok nagyobb része néger.

A gyorsan emelkedő ország egy szintén vadonat új városának leírását közli velünk a messze földre vetődött magyar nő, ki azonban még most is teljesen jól és szabatosan ir magyarul. Rövid tudósítása, melynek azonban folytatását is várjuk, igy szól: Johannesburg, ahol lakom, Dél - Afrikában van, Transvaal köztársaságban, hegyek között, fennsíkon, a tenger szintje felett 6000 láb magaságban. Keletkezését a körülötte levő, bőtermésű aranybányáknak köszönheti.

Az 1887-ben aranykeresők által épített első vászon sátrakat és primitív bádog viskókat ma már szép házak, makadám széles utczák, terek és parkok váltottak fel. Az épületek közül kiemelkedik a különböző felekezetek tiz temploma, a sok iskolai és díszes klub-épület, a városháza, a posta, színház és opera, tőzsde, bankok és árucsarnok épületei. A várost villannyal és gázzal világítják.

A külvilággal való érintkezést a Fokvárostól idáig épült vasút és távírda közvetíti, a városban telefon is van, s a közlekedést lóvasút és számtalan bérkocsi eszközli. Négy napilapja közül a «The Star» naponként három kiadásban jelenik meg.

A város rohamos gyorsasággal épült; erre csupán azt az adatot említem föl, hogy az utolsó három hónapban négyszáz új ház készült el.

A bányák havonként 3 100 kilogram, azaz három millió ötszázezer arany értéket produkálnak. A nyers arany egy részét két millió értékben a Standard bank vásárolja meg, és szállítja beolvasztva Londonba.

A napról napra szaporodó nagyon vegyes lakosság száma mintegy ötezer fehérből áll, kiknek nagyobb része angol és ugyanannyi különböző fajú szines ember, kik közt kulik (khinaiak), malájok, zuluk, basutok és busmanok vannak.

Végig tekintve a város kivilágított utczáin, fényes, nagyszerű kirakatain, számba véve, hogy az építkezéshez szükséges anyagot, a kész ajtókat, ablakokat, deszkát, bádogot Amerikából szállítják, mig a kereskedésekben felhalmozott czikkek Európa különböző országainak termékei. Bámulattal győződünk meg az arany hatalmáról, mely az emberi szorgalmat ösztönözve, rövid öt év alatt alkotta meg e várost. Nem hagyhatom említés nélkül, hogy hazám hírét termékeinek legjobbikával igyekszik a nevezetes Palugyay-czég itt is terjeszkedni, és hogy nem egy szívből jövő Magyarországnak szóló éljenre buzdítja még az idegeneket is az exportált kitűnő zamatos bor.

A NŐI SZÉPSÉG TITKAIBÓL. 1902. 28. 450.

Egészen természetes dolog, hogy a nő tetszeni vágyik, szép akar lenni, hiszen ez adja neki a leghatalmasabb fegyvert az életben való érvényesülésre. Hogy azonban a czól elérésére mi mindenféle módot és eszközt ki nem talált a leleményesség minden formáját szolgálatába fogadó női hiúság s micsoda munkába, sokszor önkínzásba kerül egyik-másik nőnek hervadozó bájai épségben tartása, azt el se hinné az ember, ha czáfolhatatlan tények nem állanának előtte.

Bégi babona, mely a csejthei Báthori Erzsébet történetében is nagy szerepet játszik, hogy a vérben fürdés javára válik a bőr finom fehérségének. Hasonló hatást tulajdonítanak a tejnek és az olajnak is. A régi korinthusi nők naponkint két óráig ültek illatszerekkel kevert olajfürdőben. Poppaea császárné, a kegyetlen Nero felesége, kétszer naponkint szamártejben fürdött : több száz szamárkanczát tartott istállóiban erre a czélra, melyeket utazásaira is maga után hajtatott.

A franczia direktórium hires asszonya, Mme Tallien, málna és eper levéből készült fürdővel próbálta lágygyá, finommá tenni bőrét, mások borban, pezsgőben s minden képzelhető más anyagokból készült fürdőben keresik a szépség titkát. Egy franczia orvos a friss állati vért ajánlotta fürdőnek s csakugyan több városban «vérfürdőket» rendeztek be a vágóhidak mellett. Egy német orvos a még meleg állati belekben való fürdésnek tulajdonított szépítő hatást, sőt még annak is akadtak követői, a ki trágyalében fürdette a hozzá tanácsért fordulókat. A mai tudomány mindezeket a fürdőket haszontalanságnak, egyiket-másikat egyenesen károsnak minősíti, helyettük inkább ajánlja a gliczerinben való fürdést, az elektromos fürdőt s különféle khémiai anyagokat.

Mindez azonban csekélység a kínoknak ahhoz a mértékéhez képest, a mit a szépség érdekében elviselnek. Byen az arczbőr megóvására szolgáló meglehetős kellemetlen álarcz, melyet némely nők egész éjjel arczukon viselnek. Bómá-ban ez nagyon általános volt s «otthoni arcz» vagy «a férjnek való arcz» volt a neve. Külön e czélra tartott rabszolgák csinálták ezeket az álarczokat bablisztből gyúrt tésztából, melybe egyéb alkatrészeken kívül valami, némely tengeri madarak fészkében található nyálkaszerű anyagot vagy birka-verítéket kevertek. A tésztalárvát aztán ráragasztották a matróna arczára s az ott száradt reggelig.

Francziaországban is használtak ilyen éjjeli álarczot a nők, sőt férfiak is a XVH. századig. Maga III. Henrik király is finom lisztből ós tojásfehérjéből készült álarczot viselt éjjel az arczán. Manapság a párisi hölgyek közül nem egy nagy nyers marhahúsdarabokat kötöz az arczára esténkint, hogy visszanyerje tőlük ar-czának üde, friss színét. Ha a csodahatású fürdők, álarczok s a szintén nem szokatlan arzenikum-ivás s minden egyéb mesterkedés mellett is ránczok keletkeznek az arczon, a bőr petyhüdt, gyűrött kezd lenni, akkor következnek csak a fárasztó, kinos, sokszor veszedelmes manipulácziók. Használatba jutnak mindenféle furcsa formájú, fából, fémből készült eszközök: bőrkaparók, simítok, az arczmassage-nak különböző szerszámai. Hétszámra minden nap egy-két óra hosszat dolgozik nagy gonddal egy hozzáértő ember vagy asszony a vénüléstől fenyegetett arczon. Minden kis izmot, amelynek a redők képződésében szerepe lehet, meggyömöszöl, alkohollal keneget, össze-visza kötöz nedves szalagokkal, hogy a redő eltűnjön.

Még kényesebb a villamos kezelés. Egyenáramot vagy váltakozó áramot bocsátanak az illető izom minden végződésére: egyszerre öt-hat elektród dolgozik a redősödő arczon. Az áram nem lehet erős, s ezért a műtétet számtalanszor kell ismételni, hogy hatása legyen. Jókora mennyiségű türelmet kell hiúsága szolgálatába hajtani az illető hölgynek, hogy ezt kibírja. Hozzá még egyidejűleg vagy soványító vagy hizlaló kúrát is kell űzni, aszerint, amint a szükség megkívánja. Egy redő elsimítása három hónapi kitartó küzdelem eredménye, napi két órát számítva.

Mindez azonban csak a természet adományának épségben tartására szolgál. Van még ennél nehezebb is : mikor a természetadta hibákon kell segíteni. Mikor a bájos női ajkat beárnyalni kezdő bajuszt kell szálanként, nem törődve fájdalommal, gyökerestűl kitépni, vagy mikor az arczról valami szemölcsöt kell égetéssel, maró szerekkel eltávolítani, az már nagyobb szenvedéssel jár. A régi egyiptomi, görög és római nők tűvel irtották az arczukon növő szőrszálakat vagy szemölcsöket, vagy pedig szurokból és oltott mészből készült keverékkel kenték be. Ezek az eljárások azonban veszedelmesek is, mert rontják, durvává és foltossá teszik a bőrt. A mai eljárás szerint igen hegyes kemény-fatűket eczetsavba mártogatnak s a kiirtandó szőrszál tövébe szurkálnak vele, lassan, lépésről-lépésre, míg a bőr megpuhul, a tű belehatol a bőrbe s a szőrszál könnyen kihúzható lesz. Ez az operáczió azonban nagyon fájdalmas, alig van, a ki egymás után öt-hat szőr-szál ily módon való hihúzását kibírná.

Az elektromosságot is lehet erre használni: magába a szőrszálba vezetnek egy nikkelezett platina-tű segítségével villamos áramot, amely aztán hosszabb-rövidebb idő alatt kiöli. Ez azonban veszedelmes eljárás, mert ha túlságosan erős áramot találnak alkalmazni, sebhelyek maradnak utána. Másrészt meg a villamos áram megteszi néha azt a tréfát, hogy kitépi ugyan a szőrszálat, de a gyökerét benhagyja, sőt megerősíti, úgy hogy aztán annál dúsabban nő. Újabban a Röntgen-sugarat is használják szőrvesztésre, de ez sem veszélytelen és meglehetős kínos eljárás.

Mindez azonban elhalványul amögött a műtét mögött, melynek két évvel ezelőtt egy párisi színésznő vetette magát alá. Észrevéve, hogy finom arczbőrén szemölcsök képződnek, melyeket nem birt teljesen kiirtani, a szó szoros értelmében lenyúzatta arczán az epidermist. Az operáeziót Londonban végezte egy orvos, s hét hétig tartott. A kínszenvedés hét hete volt ez. Kémiai eljárással leégették az arcz epidermisét, aztán darabonként leszedegették. Két hónapi folytonos szenvedés után a régi bőr eltűnt s rózsás, lágy és friss új bőr nőtt a helyébe, — olyan mint egy csecsemőé. A szegény harminczéves hölgy meglátva azt a furcsa hatást, melyet gyermeki arczszine tett, szörnyen megijedt: csúnyábbnak látta magát, mint az operáczió előtt. Négy hónapig elzárkózott az egész világtól s ez alatt az idő alatt a bőre teljesen kifejlődött: a barátai nem győzték mondogatni, hogy rá se lehet ismerni, annyira megifjodott.

Ezekkel az eljárásokkal mindig elvettek valamit, de vannak divatok, amelyek hozzáadnak valamit a testhez. A XVII. században apró fekete tafota-darabkákat ragasztottak a hölgyek arczukra. Ezek a kis fekete pontok az arczon — nyolcz-tiz különböző helyeken — nélkülözhetetlenek voltak egy előkelő hölgy arczán. Mindegyik külön skatulyában vitte magával mindenüvé a kis fekete pontocskákat, hogy ha valamelyik netalán le találna esni, másikat ragaszthasson helyébe. Minden ilyen legyecskének megvolt a maga neve: a szem sarkában levő volt a passionnée, az arcz közepén a gáláns, az ajkak fölött a «kacér» stb. (Vége következik.)

Császárné Ő Felsége a magyar hölgyek körében Budán. 1866. 12. 140.

(1866. jan. 81.)

A különböző bel- és külföldi lapok sok leírást és képet közöltek már Ő Felségeik Budán mulatása idejéből. E tárgyú közleményeinket sietünk mi is kiegészítjük egy rajzzal, mely azon bájos jelenetet ábrázo'ja, midőn Erzsébet császárné és királyné ő Felsége a budai várpalotában Magyarország főrangú hölgyeit társas körben fogadja.

A január és február havi budai ünnepélyek sorában a legfényesebbek egyike volt az, midőn a magyar királyné maga köré gyüjté az ország előkelő hölgyeit a királyi palota egyik fényes teremében. Ö Felsége magyar szabású fehér ruhában jelent meg s homlokán tündöklő gyémántkoronát viselt. A megjelent hölgyeket báró Sennyey Pálné mutatta be, kiknek száma 80-nál többre ment. Ö Felsége majd minden hölgyhöz intézett néhány nyájas szót s a bemutatás után gr. Andrássy Gyuláné, Bohus-Szőgyény Antónia és báró Eötvös Józsefné asszonyokkal hosszabb beszélgetésbe ereszkedett.

Császárné Ő Felsége a magyar hölgyek körében Budán

A legörvendetesebb része ez ünnepélyes elfogadásnak az volt, hogy a társalgás kizárólag magyar nyelven folyt, mi által Császárné ó Felsége teljesen meghóditá nemcsak a jelenvoltakat, hanem közelben és távolban a magyar nemzetiségért hevülő minden szivet. Mondanunk sem kell, hogy e hölgykörben fényes öltözeteknek, ragyogó ékszereknek, ízlésnek és pompának hiánya nem volt; azonban a magyar divat nem volt egészen általános, s a párisi szabásoknak éppen annyi, sőt még számosabb képviselője akadt. De azért ez ünnepély valódi esemény volt s maradandó emlék lesz a legkésőbb időkig.

LAKATOS LÁSZLÓ: KARENINA ANNA. 1914. 23. 458.

Télidő volt és Felső-magyarországon utaztam. Pontosabban egy téli vasárnap délután volt, amikor a kis trencsén megyei állomáson minden igaz ok és értelem nélkül leugrottam a vonatról. Bizonyára nem ugrottam volna le, ha az állomás perronján, az állomásépület előtti verandaszerű részen nem látom meg a czigányzenészeket és a bundák alatt fehérbe öltözött hölgyeket és az urakat, akik a bekecsük alatt fekete kabátot hordtak, amiből mindjárt nyilvánvaló volt, hogy a czigányok, a hölgyek és az urak egyetlen lakodalmas nép.

---Katonatiszt ült mellettem. Bemutatkoztunk egymásnak. Ő is távolról jött, én is és ő azt hitte, hogy magam is a lakodalmas néphez tartozom. Én megkérdeztem tőle, hol szolgál.

— Galicziában, a Vilmos-huszároknál, — felelte ő, majd engem kérdezett:

— A vőlegény családjához tartozol ?

— Nem! — csak ennyit szóltam és még nem is hazudtam. Azután hallgattunk. A Vilmos-huszár, a tiszt nyilván Galicziára gondolhatott most, a lovaira és a téli hidegre, én magammal foglalkoztam.

Hogyan is kerülök ide? Hogyan merészelhettem ezt? Betolakodni egy idegen menyekzőbe ... Ki fognak dobni! És hogyan is tehettem ilyet? Vonatról meglátni egy nászmenetet, idegen nászmenetet és közibük állani? ...

Akkor nem tudtam magamnak ezekre a kérdésekre felelni. Nagyon is tépett volt a lelkem.

A nászmenet, a sok nyitott kocsi csak nagy-nehezen haladt előre a városka felé, amely messzire esett az állomás épületétől. A magyar hajduruhába bújtatott bajusztalan tót kocsisok gyakran és sok káromkodással vertek a virágos ostorukkal a lovak nyakába, mert a szegény állatok csak nehézen jutottak előre a fehérre fagyott hegyi utakon. Az egyik kanyarodónál- megláttam a menyasszonyt. Ott ült a nagybajuszu vőlegény mellett. A menyasszony haja sötétszőke volt. Az arcza elfogódott. Szótlanul fázott és sok bizakodással nézett a vőlegényére.

— Szegény nő, — mondtam hirtelen.

— Miért? — kérdezte tőlem a főhadnagy. Zavarban voltam. Megfeledkeztem arról, hogy

nem egyedül ülök a kocsiban és hogy meghallják, amit hangosan gondolok.

— Mondtam, — feleltem kissé kihívóan. — Mondtam és helyt állok azért, a mit mondtam. Minden menyasszony szegény és sajnálni való.---

— Pajtás, — mondtam — ha nem háborgatlak. Valahol egy táviratot szeretnék megírni. Nagyon sürgős dolog.

Udvariasan egy kis szobába vitt. íróasztalhoz vezetett, amelynek a negyedik lába rövidebb volt, mint a többi három.

— Parancsolj — mondta — tinta, toll és papiros.

Azután kiment. Egyedül maradtam. Leültem az asztalhoz és sebesen, a szavak értékével mitsem törődve, ezeket írtam egy levélpapirosra:

— Karenina Anna! Vigyázzon magára! Ha csalódni fog a férjében, ne higyjen Wronszkynak sem. Ő el fogja hagyni Magát és nem jó dolog fiatalon a vonat kerekei alatt meghalni. Karenina Anna, vigyázzon!

Úgy emlékszem rá, hogy a nevemet nem is írtam a levél alá. Csak leitattam, összehajtottam, borítékba tettem. Kifutottam az előszobába, ahol két inas a czigányokra figyelt, akik most hangolták a hegedűjüket, most birizgáltak a czimbalmon.

— Janó — mondtam az egyik inasnak. — Ezt a levelet átadod a nagyságos asszonynak, a fiatal nagyságos asszonynak; aki ma esküdött. Mondd, hogy én... nem, ne szólj, hogy ki küldte, de úgy add át, hogy senki meg ne lássa és még ma este add át.

Az inas átvette a levelet.

— Ha keresnek, mond, hogy mindjárt visszajövök.

Már ekkor rajtam volt a bundám. Valami ezüstpénzt tettem az inas kezébe és aztán elhagytam a házat. Két óra hosszat mentem ki gyalog az állomásig, és az ég csillagai szinte élesen fénylettek a nagy téli hidegben.

FÜGGELÉK

A pozsonyi csata

907. július 4-én kezdődött a pozsonyi csata, melyben a honfoglaló magyarok döntő győzelmet arattak a Pannónia visszaszerzésére törő Liutpold vereséget szenvedett. A Vasárnpi Ujság többször hivatkozik az eseményre.google

D. G. A.: EGY DARAB AFRIKA BUDAPESTEN. 1896. 575.

Érdekes látvány az a 250 néger atyafi, akik az ezredévi ünnep tiszteletére Afrikából Budapestre jöttek, s most ott tanyáznak az állatkertben. Ruházatuk mindössze egy tarka szövetű lepel, melyet festői ránezokba szednek; azt vélné az ember, tógás rómaiak. Testük egy része mindig kilátszik. Sokszor alig van rajtuk valami takaró, mert igen tiszták lévén. Van tehát mód tanulmányozni testalkatukat, s ez már magában is megérdemli az 50 krajezárnyi belépti díjat, mivel e négerek mitőlünk annyira elütő emberek. De fokozza a látvány becsét a határozott esztétikai élvezet. Szebb idomokat alig lehetne találni. Főleg fürdés közben egy ily karcsú néger alak, amint fénylik a róla lefutó víztől, valóságos eleven bronz szobor. Tartásuk, mozdulataik is szoborszerűek. A mi testünk megszokta, hogy fel legyen öltöztetve, s öltözet nélkül ügyetlen, tétovázó volna. A néger járása-kelése ruha nélkül is természetes.

Gond volt arra, hogy négereink lehetőleg azt az életmódot folytássák az állatkertben, amelyet hazájukban megszoktak. Mindegyiknek van valami mestersége, melyet apjától tanult. Ott ülnek saját készítményű zsámolyaikon, kiki pálmalevelekből összetákolt kunyhója előtt; kunyhóikat is ők maguk építették. Az ötvös ezüst gyűrűn dolgozik, a kovács lándzsavéget kalapál; egy másiknak az a mestersége, hogy tökhéjakat díszít, durva késheggyei czirádákat vésve rájuk. Vannak takácsok. Többszínű szálakból széles szalagokat szőnek, melyeket szomszédjuk köpenyekűl szolgálandó nagy darab kelmékre varr. Van orvos, nem puszta kuruzsló, ki ért a gyógyfüvekhez. Mindenki csinál valamit, ha egyebet nem, sepri a házát, vagy varr magának új lepelt.

Az asszonyok mosnak, vasalnak, külön erre szánt bódékban; sütnek, főznek a konyhákká berendezett ereszek alatt. Naponta kétszer van étkezés. A fő étel burgogna, (a burgonya közelíti meg leginkább nemzeti jeledelüket, az ignamét). Egy-egy asszony kölest tör, fa mozsárban, hosszú fa doronggal. Van, akinek ezalatt csecsemő alszik a hátán, szétvetett lábakkal, hátra-csünggő fejjel, nyitott szájjal. Egy darab kelme fogja körűl s erősítik anyjához. Látunk pipázó nőket is, apró kis pipákból szipákolva. A nagyobb gyermekek folyton a vízben lubiczkolnak, s azt a pár csónakot bújják, melyeket maguk a négerek vájtak maguknak egy-egy fatörzsből.

Élet folyik tehát itten, még pedig elég lármás élet. Ezek vidám négerek, kik egyre tréfálkóznak, kaczagnak egymás közt. Ellenségeskedésnek, czivódásnak nyoma sincs. Szelíd ez a faj, békeszerető; aztán a telep kitűnően is van szervezve. Sehol rossz szag ennyi vad ember közt. Nem éreznek semmiben hiányt; jó húsban vannak, elégedettek; s csodák csodája, nem koldulnak! Ellenkezőleg, modoruk a legtisztességesebb. Nem idegenkednek a nézőtől; mosolyognak rá, szívesen váltanak szót vele; néhányan beszélnek angolul is.

«Akkra, Akkra», — mondják, ha az ember kérdi, hova valók. — Akkra? Lássuk csak. Ez egy angol város Guineában, az úgynevezett aranyparton. Van ott egy csomó ilyen elnevezésű vidék. Az aranypart az aranypor híres termőföldje! Most ez a föld angol birtok. Külön állam, angol kormányzó igazgatása alatt. Hivatalos neve (egykori székhelyéről): Cape Coast. Oda van beékelve Asszini franczia gyarmat és a németek Togo-ja közé. Nem egészen akkora, mint Erdély. 200 kilométernyire nyúlik be a tengerparttól, s tengerpartja 600 kilométer hosszú. Lakossága 500 000 lélek.. Északra független néger államok határolják: az asantik országa (az ő egykori birodalmuk maradványa).

Gazdag vidék. Fő kiviteli czikke a pálmaolaj, s nem az aranypor többé. A főbb beviteli czikkek: pamutkelmék és pálinka.

A legfontosabb helység Akkra, Nkran, vagy Ga (azaz: hangyák városa). Három kilométer hosszú, 10000 lakossal. Keletre faluk következnek utána. Több útnak ez a kiinduló pontja; némelyik út már szekerekkel is járható. (Eddig a fehérek pusztán függő ágyakban utaztak, melyeket négerek vittek.) Miután az angolok szétrobbantották az asanti birodalmat, egy régi dán erőd, Christinsborg lett fővárossá (1875). Régebben az aranypor vonzóereje mindenféle nemzetbeli települőket csalt ide. Voltak franczia, brandenburgi, holland, portugal s dán gyarmatok. 1850-ben már csak angolok voltak itt, meg portugalok és dánok. Vétel, vagy csere útján most már minden terület angolkézbe került. Christiansborg pár kilométernyire van csak Akkrától. Egy földháton emelkedő festői erőd ez, egyenetlen tornyokkal s bástyákkal; olyan, mint egy középkori vár. Köréje nagy helység telepedett, 6000 lakossal.

Sok itt a mesterember, főleg az ötvös. Ezen az aranytermő vidéken az ötvösség nemzeti ipar. Régebben a legfontotosabb ipar volt. A baseli misszionáriusok szakiskolát tartanak fenn Christiansborgban, és számtalan munkás, kerül ki onnét, a legjobbak az egész partvonalon, Sierra Leonetól Oabonig.

Akkra vidékén nagyban folyik a bevándorlás még igen távoli vidékekről is. A lakosság tehát igen vegyes eredetű. Uralkodó nyelve a ga vagy rígahuémó (az előbbi elnevezést az angolok használják, az utóbbit a bennszülöttek).

A telep igazgatója kellemes modorú franczia, egy ideig a franczia haditengerészetnél volt alkalmazva. Afrika partjaira jutott, s ott kereskedő lett. Majd visszavonult Lyonba, de föntartotta összeköttetését a távoli vidékkel, melynek egykor lakója volt. A félvadak ismerik, szeretik, s ő, fölhasználva ismeretségét, minden évben kiválaszt belőlük egy-egy csapatot, melyet aztán bemutat, hol itt, hol ott a művelt világnak. 1893-ban Chicagóban járt, 1894-ben Lyonban, tavaíy Bordeauxban, ez idén Budapestre jött.

A csapatszerző néger, mesterségére nézve ötvös. Aránylag gondos nevelést kapott, jellemes Nagy agyagháza van Christiansborgban, és sokan élnek nála, kiket befogad, s kik az ő fedele alatt különböző mesterségeket űznek. Vagy húsz család élvezi ekképp a bőkezűségét; pedig Betcsi nem gazdag, s hogy fenntartsa számos háznépét, kénytelen olykor messze földön keresni munkát. De azért otthon köztisztelet és szeretet tárgya. Lakásában nem hiányzik a kényelem. Tekintélyének köszönhető, hogy vagy negyven család vállalkozott háznépestől Budapestre jönni. Ő maga is eljött 18 tagból álló kísérettel. Elhozta a fiát, cselédjei egy részét, néhány nála dolgozó munkást. Egyedül jött, valamint a czipész (takuta) is, ez öreg ember, kinek kedve szottyant megbámulni a fehérek országát.

Nyolczvan ember jött összesen, több ezek bandára oszlanak. Vannak külön tánczosok a férfiak, külön tánczosok a nők számára; van a kuruzsló bandája, stb. A tánczok énekkel járnak; a fő hangszer egy kifeszített kígyóbőr, úgynevezett tam-tam.

Az egész kis gyarmat Betcsit ismeri el fejének. Betcsi méltó is e kitüntetésre. Könnyű ráismerni ; rövid bajusza van és némi kis szakálla ; arczkifejezése okos, meggondolt; modora övéi iránt se nem pajtáskodó, se nem gőgös.

16 európai osztja meg Gravier úrral a kormányzás gondját: tizenegy franczia és öt magyar. A vállalat, nagy költségekkel jár. Budapestnek érdeke, hogy az ilyen fajtájú látványosságok sikerét előmozdítsa. Találjanak a külföldiek, kik azokat bemutatják, előzékenységet a hatóság részéről, a közönség körében pártolást, hogy kedvök legyen visszatérni s példájukkal másokat is ide vonzzanak. Ez is egy módja annak, hogy Budapest világvárossá fejlődjök.

Legyen szabad végül az állatkerti néger telepet szaktudósaink figyelmébe is ajánlani. Elvárható az illető tudományos társulatoktól, hogy ezt a ritka alkalmat nem fogják elszalasztani, hanem ki fogják aknázni a magyar tudományosság dicsőségére.