AFRIKA                           POZSONY     II                     A NŐKRŐL

 

2020. 01. 05. – 01. 25.

 

h14 115.  

 

 

Tartalom

 

 

 

 

VÁROSOK

 

Leopoldrille, a Kongo-állam fővárosa, 1885. 11. 176.

PRETORIA ÉS JOHANNESBURG. 1899. 42. 769

Szász Béla: TANGER. 1907. 4. 75.

POZSONY. II. 1897. 42. 315.

MÁRIA TERÉZIA A POZSONYI ORSZÁGGYŰLÉSEN. 1889. 39. 633.

 

ORSZÁGOK

 

 Balla Mihály. VILÁGTÖRTÉNET SZÍNEKBEN. 1918. 54. 701.

A KONGO-ÁLLAM  I.. 1885. 46.

A KONGO-ÁLLAM  II.. 1885. 176.

A BOEROK ORSZÁGA. 1881. 09. 138.  

A TRANSZVÁLI HÁBORÚBÓL. 1899. 46. 774.

Emmer Géza Károly. A KELET-AFRIKAI NÉPSZOKÁSOKRÓL. 1898. 13. 211.

Esti üzlet San-Franciskóban.II.  1871. 406.

Uti képek Brazíliából. III. 1869. 4

 

UTAZÁS

 

Sámi Lajos: Stanley könyve Livingstone-ról. 1872. 584.

Luzsénszky Félix: UTAZÁSOM PRETORIÁBA. I. 19902. 562.

Luzsénszky Félix: UTAZÁSOM PRETORIÁBA. II. 1902. 36. 77.

 

A NŐKRŐL

 

Z. O. A kapczinusok zárdája Budán. 1864. 477.

Körösi László dr. : AZ EGYIPTOMI NŐKRŐL. 1896. 16. 243.

 

FÜGGELÉK

 

Schindelmann Ferencz: RÉGI BUDA ÉS PEST CZÉHEI. 1910. 25. 532

 

 

 

Bevezetés

 

Bepillanthatunk az afrikai település létesítés folyamtába. Volt, ahol egy őrmester lépviselte a vezetést. A legtöbb érdem Stanley nevéhez fűződik Afrika térképének kialakításában . A területek nagy részét az erős gyarmaatosító vette bírtokába, élen az angolokkal. A fejlett országok gazdagságát ekkor alapozták meg. Megismerkedünk a ma kevésbé emlegetett népcsoporttal, a búrokkal. Az egyik írás Pozsony szerepe a magyar törénelemben tárgyú  témával foglalkozik.

 

 

 

VÁROSOK

 

Leopoldville, a Kongo-állam fővárosa, 1885. 11. 176.

Csaknem szemközt egymással fekszik Leopoldrille, a Kongó állam fővárosa, melyet a belga király nevére kereszteltek el, s Brazzaville, az a hely, melyet a francziák kongo-parti birtokuk székhelyének szemeltek ki. A hajózási feltételen kivül előnye e helynek nagy termékenysége, mely különösen gyümölcsökkel gazdagon ellátja lakóit. Leopoldville emellett szépen is fekszik, a dombtetőről a nyílt, csaknem tóvá kiszélesedő víz, az erdős szigetek és a távolfekvő hegyek szép látványt nyújtanak

Maga a város (ha ugyan ma ennek mondható) amphitheatralikus alakban terjed el egy dombon, a házak levonulnak egész a kikötőig. Igénytelen hely, bár itt egykor Közép-Afrika egyik jelentékenyebb városa fog emelkedni.

French: [kinʃasa]), formerly Léopoldville (Dutch: Leopoldstad), is the capital and the largest city of the Democratic Republic of the Congo. The city is situated alongside the Congo River. Once a site of fishing and trading villages, Kinshasa is now a megacity with an estimated population of more than 11 million. google

Leopoldville mellett a folyó mindkét oldalán egymás után következnek a telepek. Ez az a hely, ahol Stanley és társai legerősebben megfészkelték magukat. Messzebb északra, Szudánban már hatalmas néger államok vannak, köztök Bornu, Sokoto és Uganda, s lejebb délre is vannak konszolidált országok, minők Bihe, Muata Jamoo országa. Itt a Kongó mentén a sok apró fejedelem nem volt képes az idegen hóditóknak ellenállani, mint azt például a mai Loanda elfoglalásakor ki Ginga néger királynő megkisérlette a portugálokkal szemben, s e terület csaknem vérvesztés nélkül jutott az európaiak birtokába. Most tényleg már ők itt az urak s a néger főnökök hasztalan kisérlenek meg ellenük bármit. Leopoldvilletől Viviig és Bananáig, s délen S.-Salvadoron át a portugál birtokokig erős lánczszemük van a telepeknek és gyarmatoknak.

 

 

PRETORIA ÉS JOHANNESBURG. 1899. 42. 769.

Transzválban kevés a város. A boer régi pásztornép, mely még most is nagyobbrészt tanyán lakik, s annyira szereti a szabad életet, hogy a zárt falak között nem érzi jól magát. Ez a sajátság magyarázza meg, hogy még az ország fővárosában, Pretoriában is aránylag kisebbségben van a boer lakosság, kivévén akkor, midőn az országgyűlés együtt van.

Máskor a város utczáin főleg német vagy angol szót hallani. Pretoria város nem nagyvárosias, hasonló a mi nagy alföldi mezővárosainkhoz. Kiterjedése igen nagy, mert csaknem minden ház mellett nagy kert van gazdasági épületekkel, valóságos bérház alig akad. Legérdekesebb s egyszersmind legnagyobb épülete a kormánypalota, ebben vannak úgy az országgyűlésnek, mint a fő törvényszéknek és a különböző minisztériumoknak hivatalos helyiségei, tehát ott központosul az egész ország politikai élete.

A boerok vezéremberei az országgyűlés tárgyalásai közben is zavartalanul folytatják dolgukat hivatalaikban, s csak akkor mennek be az országgyűlés üléstermébe, midőn az ő hatáskörükbe vágó ügyek kerülnek napirendre. Különben ezek az országgyűlések is sokkal rövidebbek, mint másutt.

3 — 4 hét alatt elvégeznek minden fontosabb dolgot, s aztán a képviselők hazamennek tanyáikra. A patriarkhális rendszernek és életmódnak jelképe az is, hogy Krügernek, a nagy tekintélyű elnöknek, ki már 15 éve áll az ország élén, pretoriai lakháza egyszerű földszintes épület, melyet az idegen előtt csak az előtte őrt álló katonák tesznek némileg feltűnővé.

A többi középületek, köztük az egyetem és múzeum is egyszerűek, sőt részben kezdetlegesek. Érdekes ellentéte a fővárosnak az ország legnagyobb városa, Johanneshurg. Pretoria lakosainak száma nem rúg 15 ezerre, Johannesburgé legalább 80 ezer, sőt időszakonként 100 ezernél is több. Pedig ezen a helyen 15 évvel ezelőtt még nem lakott senki s felvirágzását egyenesen a területén és szomszédságában levő gazdag aranybányáknak köszönheti.

Itt már csak az utczák szélessége és a piaczokon megforduló boerok nagy száma emlékeztet Transzválra; az egész város inkább amerikai jellegű, de bizonyos rendetlenség uralkodik benne és a gyors fejlődés más nyomai még feltűnőbbek itt, főkép azért, mert az utczák igen szélesek s némely rész beépítetlennek látszik. Emellett igen előkelő üzletek láthatók, közöttük néhány divatáru kereskedés oly kirakattal, mely Parisban is megállná a helyét. Az óriási aranytermelós egész sereg kalandort hozott ide össze, s nagyon gyakori a hirtelen meggazdagodás.

A vásártér vasárnap kivételével, melyet a protestáns és hitbuzgó boerok szigorúan megülnek, minden délelőtt tele van falusi néppel, mely némelykor igen messziről szállitja ide eladni tanyája termékeit. Rendesen ökörfogattal járnak s a helyi szokás szerint 8— 10 állat van befogva szekerük elé, mely az utazás alatt szoba, kamara és teherszállító kocsi egyaránt, s ezért jóval nagyobb, mint az Európában használt szekerek. Találunk közöttük különben ló- vagy öszvérvonta kocsikat is, de ezek sem kisebbek az ökrös fogatoknál. A vásártér közel van ahhoz a vasútállomásához, melyet Rhodes Cecil a Fokföldtől Kairóig akar vezetni, egész Afrikán keresztül.

Johannesburgra nézve a legjellemzőbb kalandor lakossága, melynek nagy részét az angolok teszik. E város nemcsak külsőleg ellentéte Pretoriának, hanem még inkább szedett-vetett, lakossága által. Ezekre gondol főképp a boer, midőn megvetéssel szól az «uitlantiernekről (külföldiekről), kiknek pártfogója az angol kormány. A boeroktól ki akarja eszközölni számukra a szavazati jogot, melyet azonban a boerok — önállóságukat féltve — nem akarnak megadni. És a boerok aggodalma alapos is, nemcsak azért, mert az aranyláz következtében hozzájuk tódult idegenek nagy száma csakhamar politikailag is föléjük kerekedhetnék,  s Transzvál boer jellegét megszüntethetné, hanem mert ezekben az idegenekben még nagyon gyenge a hazafias érzelem, sőt nagyobb részt az angolokkal tartanak.

Dr. Jameson hírhedt kalandja során, ki Rhodes Cecil biztatására pár évvel ezelőtt mintegy lopva akarta Transzvált meghóditni, főképp a johannesburgiak pártolása mellett jött létre. A boerok* jelenleg nemzetiségük önállósága érdekében küzdenek, s a két város mintegy jelzője a jelen állapotnak. Johannesburg veszélyes fészek, mert ellentéte a patriarkhális boer világnak. A háborús hírek folytán sok ezer ember költözött ugyan ki már e városból, de a megmaradt rész is félig-meddig, természetesen titokban, belső ellenség, amit a pretoriaiak igen jól tudnak s ezért többféle rendszabályt hoztak esetleges belső zavargások megakadályozására.

 

­*Boerok (ejtsd: búrok: holland, amerikai paraszt), Dél Afrikában az Oranje és Transvaal közt fekvő vidék holland eredetű bennszülöttei.   google  

 

 

Szász Béla: TANGER. 1907. 4. 74.

Tavalyi Földközi tengeri utam legérdekesebb pontja Marokkó volt éspedig két oknál fogva. Először, mert Málta, Tunisz, Algir és Oran, vagyis részint teljesen európai kultúrájú helyek, részint pedig a franczia gyarmatok után mintegy az ezeregy-éj országába képzeli magát az európai ember a teljesen czivilizálatlan, ősi szokásait és erkölcseit nagyobbára megőrzött mór tartományban, Marokkóban. Második oka marokkói kirándulásom érdekességének a marokkói kérdés időszerűsége, mely már egy esztendőnél hosszabb idő óta vetekedik még az örökké aktuális Balkán kérdéssel is. Egy heti tangeri tartózkodásom alatt bő alkalmam volt meggyőződni róla, hogy az idegen-gyűlöletet, a marokkóiak barbárságát s a tangeri tartózkodás egyéb veszedelmeit az európai sajtó erősen túlzott sötét színben festi. Nem is annyira a minden mohamedán államban meglevő idegen-gyűlölet idézte elő a marokkói kérdést, mint inkább az európai nagyhatalmak terjeszkedési és hódítási vágya.

Csakis ezen nagyhatalmak kölcsönös irigységének és versengésének köszöni ez a termőföldekben, állat- és növényvilágban oly gazdag ország, hogy önállóságát és függetlenségét erősen megnyirbálták. Baisuli Kaidnak, a tangeri kerület kormányzójának, ezen legendás serifnek erélyes föllépése, országa önállósága érdekében és a keresztény hódítás ellen, még erélyesebb nemzetközi beavatkozásra késztette az európai hatalmakat, s ennek eredménye az algeri raszi konferenczia volt.

Ennek fő pontjai az európaiak szabad kereskedelmének, élet- és vagyonbiztonságának biztosítása, európai rendőrség fölállítása a marokkói kikötő városokban és végül a marokkói nemzetközi bank létesítése. Daczára a német császár tangeri látogatásával gyakorolt személyes pressziójának az algeri raszi konferenczia határozmányainak végrehajtására az Algir révén szomszédos francziák és a tengeren szomszéd spanyolok kaptak felhatalmazást.

A tangeri kikötőben máris horgonyoz egy erős franczia és spanyol hadiflotta, a marokkóbank építése a kis soccón (vásártéren) folyamatban van és a nemzetközi rendőrség szervezése is már ma vagy holnap befejezett tény lesz.

A számos törzsre oszló marokkóiak politikailag ez idő szerint három nagy, egymással hadilábon álló pártra szakadnak. Az egyik párt feltétlen hive Abdul Aziznak, a jelenlegi fiatal szultánnak; ez a párt leginkább az Andsala törzsből kerül ki. A második radikális párt ellensége a szultánnak, kinek nagyon is európai kedvteléseit, mint pl. a fényképezést, legújabban az automobilozást, de főleg azon istentelenségét, hogy háremében leginkább franczia nőket tart, a koránra hivatkozva, nagyon elitéli. Ez a párt nemcsak törhetetlen hive és kész eszköze Baisulinak, az idegenek ellen irányult minden intézkedésénél, sőt Baisulit a szultán trónján is szeretnék látni. A harmadik párt is az ősi mohamedán kultuszért és országának az idegen befolyástól teljesen mentes függetlenségéért küzd Baisulival, de amellett hive a szultánnak is, mint vallása legfőbb papjának.

Azon vágyam, hogy Baisulit, ezen világhírre szert tett fölkelő vezért (az országa szabadságaért küzdő, bár eszközei megválogatásában nem igen kényes hőst szándékosan nem nevezem rablóvezérnek), szemtől-szembe láthassam, sőt esetleg magam elé állítsam, sajnos nem teljesülhetett. Ott tartózkodásom idején Tangertől néhány órányira bujdosott és rejtőzött híveinél Tangeri arabs vezetőm, Hasszán Musztafa, egy vagyonos és feltűnően becsületes mohamedan, ki az arabson kívül kitűnően beszél francziául, tűrhetően angolul, németül, spanyolul és aki szintén Baisulinak hive, igen sok érdekeset beszélt nekem róla, miután sikerült bizalmát megnyernem.

E szerint Baisuli harmincz év körüli hosszú, fekete szakállú, daliás alkatú fiatalember, kiváló intelligencziával és nagy tudással, ki egy ősrégi serif vagyis szent családnak sarja és ki hiveit már puszta megjelenésével fanatizálja. Miután a szultán és az európaiak halálra üldözik, bujdosni kénytelen a negyek között fekvő falvakban, de amellett annyira vakmerő, hogy nem egyszer magába Tangerbe is bemerészkedik szakállát levéve és koldusnak öltözve. Hasszán Musztafa azt a titkát is elmondta, hogy egy alkalommal ő maga rejtegette Baisulit három hétig. Tangernek mohamedán lakossága különben csaknem kizárólag Baisuli-párti.

Vezetőm intelligencziája mellett szól pl. az, hogy tudott Magyarország létezéséről; igaz, hogy csak igen halavány és hamis fogalma volt róla és Eszéket tartotta fővárosunknak, mert egy odavaló magyart kalauzolt egyszer Tangerben. Egyik magyar útitársamat megkérte, hogy küldjön neki Budapestről képeket, egy magyar-német nyelvtant, mert szeretne magyarul is megtanulni, egyúttal a németet is gyakorolva. Megjegyzem, hogy nemcsak beszél az előbb említett nyelveken, de feltünően szépen ír is. Kollegám Pestre érve, természetesen nyomban teljesítette szerény kívánságát, de, küldeménye visszajött. Nem tartom kizártnak, hogy a derék Hasszán Musztafa elesett a legutóbbi ütközetekben Baisuli oldalalán.

Tanger, arabsul Tandsa, Marokkó északi részén, a Gibraltári szoros délnyugati oldalán fekszik és Marokkó legnagyobb és legfontosabb kikötő helye. A tenger partja igen sekély, ezért a hajók a parttól 3—4 kilométernyire kénytelenek horgonyt vetni. Innen bárkákra rakják át az árut, de ezek is csak egy kilométernyire a parttól mehetnek, innen aztán minden árut az arabsok czipelnek a vállukon derékig érő vizben a partra. Nemsokára ezen a bajon is segítve lesz. Egy tangeri német czég legújabban konczessziót kapott, két millió frank ideiglenes fa-kikötő építésére. Az ehhez szükséges dalmát faanyag egy részét az Adrián hajóm hozta Fiuméből.

A spanyolok villanyvilágítással látták el legutóbb a kopár mészkő hegy oldalára húzódó Tangert, mely világítás azonban igen gyakran szünetelni kénytelen, mert Baisuli elzáratja a vízvezetéket, mely az áram fejlesztéshez szükéges vizet szolgáltatja, és csak nagy váltságdíj ellenében engedi ismét megnyitni.

Első képünk ( A képeknek csak a leírását közöljük.) tangeri vámházat, a Bab-el Marssal, ábrázolja. A vám fölött látni a Kasba (vár) egy részét huszonegy rozoga ágyúval, melyekkel a kikötőbe érkező vagy onnan távozó idegen hadihajók huszonegy üdvlövését viszonozni kénytelenek. A vám épületétől erősen emelkedő szűk, sikátor formájú utcza, melyen alig tud az ember a tarka embercsoportokon, teherrel megrakott csacsi-sorokon keresztül utat törni. Néhány európai postahivatal, üzlet és konzulátus épült itt, köztük a marokkói bank is. Második képunk a szűk főutczát ábrázolja.

A harmadik képen látni a nagy mccót, melyre az előbbi utczából egy katonaságtól őrzött kapun keresztül jutni. Ez a városon kívül fekvő nagyvásártér, a legérdekesebb látványosság. Mórok, zsidók és négerek, férfiak és nők egyaránt hemzsegnek a legtarkább őssze-visszaságban, vakító fehér hurnuszokban és turnánokban.

!.

TANGERI KÉPEK  A NAGY VÁSÁRTÉR.

 

Alkalnuun volt festői, ünnepi felvonulásokat látni. A törők mohamedánoktól eltérően a böjt hónapot nem Ramazannak. hanem Hamalánnak hívják.

Tangerben feltűnően sok a szudáni néger; a férfiak, kik nem rabszolgák, leginkább ivóviz árusítással foglalkoznak, melyet a közeli hegyi forrásból bőrtömlőkben szállítanak. Ötödik képünk egy szudáni beduin nőt mutat be. A hatodik képen mór nők társasága látható otthonukban ülve, ahol fátyolukat levethetik.

 

 

POZSONY. II. 1897. 42. 315.

Nagy idők emlékei elevenülnek föl képzeletünk előtt azon fényes ünneplés alkalmából, mely ő felsége, a király és a királyi család számos férfi és nőtagja jelenlétében éppen ma folyik le Pozsony városában. A honfoglalás ideje óta alig volt hazánk életében olyan nevezetesebb korszak, amelyben Pozsonynak kiváló, sokszor legelső rendű szerep ne jutott volna. Mert Árpád magyarjai már mai helyén találták az akkor még kicsiny, de régi várost, mint a morva birodalom egyik nevezetesebb helységét, melynek története még a rómaiak korába is visszanyúlik, de anélkül, hogy keletkezése idejét ki lehetne deríteni.

 

A pozsonyi csata 907. július 4. és 7. közé tehető időben zajlott, a mai Pozsony (korabeli írásokban: Braslavespurch vagy Brezalauspurc) alatt. A kora középkor egyik legjelentősebb ütközete volt. A honfoglaló magyarok 895-896-os bejövetele után a magyar fennhatóság területe nyugat felé 907-re már megközelítette a mai Ausztriában lévő Enns folyó vidékét, ezért akart a Keleti Frank Királyság döntő katonai csapást mérni a magyarokra. A csata a keleti frank sereg megsemmisítő vereségével végződött, amelyben Luitpold bajor herceg és Theotmár salzburgi érsek is elesett. A magyarok újabb területeket nyertek az Enns folyóig, mely 955-ig a magyar határvonal lett. A honfoglalás e sorsdöntő csatával fejeződött be, egyben ez volt az első honvédő háborúnk. A csatát sokáig nem értékelte jelentőségéhez mérten a hazai történetírás.google

 

Pozsony városához sok országos esemény fűződik már az Árpádok és a vegyes házakból származott királyaink korában is; de nagyobb fontosságra csak a mohácsi vész után, a török uralom alatt jutott. Az országgyűlések és a királykoronázások színhelyévé s így az ország fővárosává lett és az is maradt egészen 1848-ig, mely fényes szereplését a rendi alkotmányból a képviseleti alkotmányba átvezető törvények megalkotása fejezte be. Azóta az ősi állásába visszahelyezett Budapest fő- és székváros mellett vidéki városi rangra szállott le; de mint legrégibb szabad királyi város és megyei székhely, ma is méltán elsőnek mondható társai között.

Pozsony városa a torkolatánál fekszik annak a rövid völgyszorosnak, amelyen át a Duna Ausztriából, Bécs felől országunkba belép. Az itt még zúgó sebes folyású Dunának a jobb partjára az Alpesek eltörpülő végei, a bal partjára pedig a Kis-Kárpátok jó magas és meredek záró bérczei ereszkednek alá. Ezek a szemközti hegylábak alkotják a Duna kapujául szolgáló völgyszorost. Pozsony a Duna balpartján terül el úgy, hogy nyugati és északi szélei lépcsőzetesen fölnyúlnak a fölötte félkörig kanyarodó hegység lábaira, melyeket szőlők és gyümölcsösök lepnek el, míg följebb a magaslatokon és tetőkön nagy messze terjedő lombos erdőség díszlik. E hegykaréjnak a Duna partjáig kirúgó foka a meredek, bár csak vagy 150 méter magasságú várhegy, melyen az egykor nagy diszű, de már közel száz év óta omladozó vár falai és romjai láthatók. A kép szépségét még emeli az, hogy a város dereka irányában egy hatalmas vashid fekszik keresztül a Duna fölött, kényelmes helyet adva úgy a Szombathely felé menő vasút sínjeinek, mint a kocsin vagy gyalog járóknak. Szintén díszítő részlete e képnek a város túlsó szélén, a hegyoldali szőlők közt haladó budapest —bécsi vaspálya, melynek ide-oda robogó vonatai messzire ellátszanak a város fölött.

De Pozsonynak nemcsak a külső képe, hanem a belseje is legnagyobb részt szép. Azért mondjuk, hogy legnagyobb részt, mert bár az igazi városi szinezet sehol sem hiányzik benne, a régi részei és félreesőbb külső utczái nagyon elütnek az újabb, vagy újabban szabályozott részeitől, melyekben egymást érik a szebbnél szebb paloták és palotaszerű középületek, noha az ódon épületek közt is elég sok van, amelyek történeti nevezetességük mellett építészeti tekintetben is érdekesek, sőt részben művészi becsűek is.

Természetesen legavúltabb szinű, a szűk és szabálytalan útczáktól szeldelt Belváros, mely a várhegy alatt szorong, minden részével elárulva, hogy olyan időkben keletkezett, amikor az ellenségtől való védekezés érdeke minden terjengést tiltott. Ellenben az újabb keletkezésű külvárosok, nevezetesen a Ferdinánd-, Ferenez-József-, Teréz-, Józszf- és Újváros, már egészen mai köntösben lépnek a szemlélő elé. De azért a Belváros sem mondható elmaradottnak.

 

xx2074.   1887. 42. 316. alsó kép. POZSONY A DUNAI VASHIDDAL ÉS A DISZLIGETTEL, A VÁRBÓL NÉZVE.

Klösz György fényképe után.

 

A sok régi kolostor, templom és egyéb ódonságok mellett ott is sok jelével találkozunk a megújhodásnak, aminő például a színház és az előtte elterülő díszes sétatér, melynek árnyas ültetvényei igen tetszetős házsorokra mosolyognak. Egyébiránt az aszfaltozás és jó éjjeli világítás barátságosakká teszik a szűkebb útczákat is, melyek közül a Mihály-kapu nevű tűzoltó-toronnyal végződő Mihály-útcza egyik legkedveltebb esti sétáló helye az előkelő közönségnek. Ebben az útczában áll az egykori országház egyszerű, de emlékezetes épülete, mig a közeli János-útczában az érsek-primási palota, Pozsony legnagyobb és egyik legdíszesebb épülete a fő nevezetesség. Egyik ékessége a Belvárosnak a gyönyörű csúcsíves művészetű, de igen dísztelen nagy tetejű székesegyház, e középkori építmény, melyet régebben koronázó templomnak is neveztek, mivel idők folytán tizenegy királyt és hat királynét koronáztak meg benne, kiknek nevei mind ott díszlenek ma is a templom szentélyének egyik oldalfalán.

Legutoljára V. Ferdinánd királyunkat koronázták meg itt még atyja, Ferencz életében 1830 szeptember 28-án. Innen szokott levonulni a koronázó menet a Duna partján három oldalról nagy emeletes házaktól környezett koronázó térre, melyen az egykori királydomb helyén áll a ma leleplezett s fölavatott koronázási emlékmű, a Mária Terézia királynő pompás lovasszobra (ma már nem látható*) , büszkén nézegetve magát a közeli Duna tükrében, melynek túlsó jobboldali partján a százados nyárfák egész erdejétől árnyalt remek Dísz liget terül el.

A különben is hegylejtőn álló székesegyháznak csúcsán királyi koronát tartó hatalmas tornya legmagasabb a város számos tornyai között, s minden irányban igen messzire ellátszik a város fölött. A középkorból az a nevezetes emlék fűződik ebhez a templomhoz, hogy itt szokták végezni az akkor divatos istenitéleti tűzpróbákat. Közel van ide a ferencziek gyönyörű új gót tornyú temploma, melyben az aranysarkantyús vitézek fölavatása történt a koronázások alkalmával.

Régi építmény a belvárosban a tornyos városháza, melynek a múlt évi országos kiállításban hű másolatban utánzott tornya a háziipar épületét ékesítette. A városház előtti téren becses emléke a régibb szobrászatnak a Mátyás-kút, melynek medencze-oszlopán állítólag II. Mátyás király szobra áll. Innen nem távol találjuk a nagyszabású megyeházat, mely szintén egyik érdekes emléke a múlt századi építészetnek.

 

*1921. október 26-27-én az éjszaka leple alatt elvakult csehszlovák légiósok egy csoportja ledöntötte és vasdorongokkal a felismerhetetlenségig darabokra zúzta

 

A külvárosok közül legélénkebben és legdíszesebben fejlődik az Újváros, melynek fő útczája, a budapest—bécsi vasút pályaházától kezdődő szabályos Stefánia-útcza. Részint villa-jellegü, részint zárt sorokban épült házai nagyvárosi színezetűek, melyek közt villamos vasút fut egészen ki a Dunapartig. A Stefánia-utcza a Frigyes föherczeg díszes palotájával végződik, melyhez nagy terjedelmű parkosított kert tartozik. Ezt a palotát a múlt század vége felé Grassalkovich herczeg építtette. Olyan nagy és kényelmes épület, hogy most a király Ő felségét is befogadhatja. E palotától a Frigyes főherczeg útcza halad a belváros felé, mintegy folytatásául a Stefániau utczának, melyen Ő felsége a városba bevonul.

E két útczából oldalt is szép új mellékútczák nyílnak, melyekben a csinos magánházakon kívül olyan nagy új épületek is keletkeztek, mint az evangélikusok főgimnáziuma, az állami főreáliskola és a kereskedelmi akadémia. A József-város inkább gyárváros, melyben toronymagasságú kémények hirdetik a pozsonyi gyáripar fejlettségét.

Pozsonynak 50 ezret meghaladó lakossága legnagyobb részt német s emiatt, meg közelségeért Bécs külvárosának is szokták nevezni. Ez azonban csak inkább üres szólásmód különösen mostanában, mikor a magyarosodás minden téren gyors léptekkel halad előre. A németség mellett legnagyobb számú a magyarság; mintegy tízezer lélek; de tetemes számmal vannak a tótok is, mintegy hétezren. Vallásra nézve legszámosabban vannak a római katholikusok, kiknek egyházi életét támogatja az itt székelő gazdag káptalan, meg a sok férfi- és nőszerzet, melyek nagy alapítványok birtokosai.

A protestánsok közül legszámosabbak, s vagyonban és intézményekben is legerősebbek az evangélikusok, kiknek két temploma közül az egyikben német, a másikban magyar és tót nyelven tartják az istentiszteleteket. Az ötszáz főt meghaladó reformátusok mind magyarok. Sokkal többen vannak a zsidók, akik két templomot tartanak fönn, melyek közül az újabb a székesegyház közelében van, s igen szép mór stílben épült.

A város egész területét legjobban át lehet tekinteni a várból, melyből egyszersmind a Dunára s annak mellékén a síkságra és a Csallóközre is fölséges kilátás nyílik. A várhoz tartozó, s részben még lakható épületek a helyőrség katonaságának szolgálnak kaszárnyákúl.

A lakosság társadalmilag igen sokszinű, s benne a legfelső rétegektől a legalsóbbakig minden osztály megtalálható, melyek közt alig vannak érintkezési pontok. A főherczegi udvaron kivűl számos főrangú család és sok katonai előkelőség lakik állandóan Pozsonyban, melyet a nyugdíjas katonatisztek hazájának is szoktak mondani. Olyan módosabb úri család is sok van, amelyek sem a főrangúakhoz, sem a polgársághoz nem igen állnak közel. Az állami megyei és városi hivatalnokok nagy száma szolgál mintegy átmenetül az igazi polgársághoz, melyben a kereskedelemmel, iparral és közlekedéssel foglalkozók tekintélyes száma alkotja a törzselemet. A külvárosok egyszerűbb lakossága a valódi nép, melynek legnagyobb része gazdálkodással, szőlőműveléssel és más mezei munkákkal foglalkozik.

Művelődés tekintetében Pozsony mindenkor az ország legelső városai közé tartozott. A tudomány, irodalom, sőt a művészet is sok művelőre talált és talál e városban. Itt indult meg 1780 január 1-jén az első magyar hírlap, a «Magyar Hírmondó", melyet Ráth Mátyás szerkesztett; de ugyancsak itt keletkezett és él még ma is a legrégibb magyarországi német újság is, a «Pressburger Zeitung», mely már 137-dik évfolyamában jár. Iskolák, tudományos és irodalmi társaságok régi idők óta terjesztik itt az ismereteket és fejlesztik a műízlést, valamint könyvtárak és különféle gyűjtemények is szép számmal vannak.

Ha még ezekhez vesszük a közgazdasági és emberbaráti intézeteket, s az anyagi és szellemi művelődés előmozdításán munkálkodó sokféle társulatot és egyesületet: elmondhatjuk, hogy Pozsony nemcsak helyi szükségleteinek fedezésén fáradozott és fáradozik, hanem a példaadásban is elől jár.

Végül még a város történetéből jegyzünk föl annyit, hogy a Pozsonyban tartott országgyűlések közül különösebben nevezetesek voltak a következők:

1. az 1687-ki, melyen a Habsburg uralkodó család férfi-ága öröklési jogot nyert a magyar királyságra; 2. az 1723-ki, melyen a pragmatica sanctionak (örökösödés szentesítésének) nevezett törvény által az öröklés joga az uralkodó-ház leány-ágára is kiterjesztetett, de azzal a világos kikötéssel, hogy a magyar nemzet törvényes jogai és szabadságai az örökös királyok által mindenkor meg- és föntartassanak; 3. az 1741-ki, mikor az ország rendjei az uralkodóház megmentésére önként és sikeresen ajánlkoztak; 4. az 1790-ki, melyen a protestánsok vallásszabadsága biztosíttatott; 5. az 1830-ki, melyen, mint föntebb is említők, V. Ferdinándot, mint még trónörököst, atyja életében királlyá koronázták; 6. az 1847—48-ki, melyet V. Ferdinánd király 1847 november 7-én személyesen s magyar beszéddel nyitott meg.  

Egyéb nagy fontosságú események közül szintén érdemes emlékezetbe hoznunk azt, hogy Hunyadi Mátyás királyunk 1480-ban zsinatra hivta össze Pozsonyba az ország főpapságát, hogy a latin helyett a magyar nyelvnek egyházi nyelvvé tétele felől tanácskozzék; továbbá, hogy 1822-ben Rudnay érsek-primás nemzeti zsinatot tartott Pozsonyban, s végűl, hogy 1805-ben Pozsonyban jött létre a francziákkal az a békekötés, melyre Napóleon a maga szövetségi rendszerét.alapítá.

1920-tól Csehszlovákia, majd Szlovákia fővárosa.

 

Csehszlovák-lengyel  határváltozások,1920–1939 nyolc alkalommal voltak, majd Csehszlovákia kettéválása következett.

 

 

MÁRIA TERÉZIA A POZSONYI ORSZÁGGYŰLÉSEN. 1889. 39. 633.

Melyik magyar ember ne ismerné azt a hires jelenetet, midőn a fiatal Mária Terézia királynő, ellenségei által szorongattatva, 1741-ben szeptember 21-én a pozsonyi országgyűlésen megjelent, karján kis fiával, a későbbi József császárral. Midőn a lelkes magyarok kardjukat kirántva egyhangúlag kiáltották azt a történelmi nevezetességüvé vált szót: .Moriamur pro rege nostro Maria Teresia (haljunk meg királyunkért Mária Teréziáért). Ezt a ritka történeti érdekkel biró jelenetet vette tárgyul Pott J. Laslett angol festő, kinek nagy történeti képe a londoni művészi akadémia ez évi kiállításán volt először közszemlére kitéve. A művész, ki Angliában jó hírnévnek örvend, ezen a képen is bemutatta ügyességét, sőt történelmi tájékozottságát is, mivel, mint láthatjuk, még a magyar nemesek öltözeteit is nagyobbára híven tükrözteti vissza.

 

 

 

ORSZÁGOK

 

 

 Balla Mihály. VILÁGTÖRTÉNET SZÍNEKBEN. 1918. 54. 701.

 A térkép változásai.

 

Vessünk egy búcsúpillantást a régóta ismert és megszokott színfoltokra, melyek  Európa politikai térképét alkotják. Háborgó érzéssel búcsúzunk tőlük. Új alakulás készül a földabroszon: színfoltok megnövekedése, színek eltolódása. És merőben új színváltozatok is fognak esni a régiek közé, új országok születését, egykori birodalmak feltámadását jelezve. Napóleon kora óta nem változott Európa térképén annyi, mint most fog változni. És Magyarország területét a török hódoltság sem vetkőztette ki jobban ezeresztendős formájából, mint ahogy most akarják kiforgatni. Martalóczok csapnak le reánk nyugatról védtelen határainkon át, ellenség szállja meg termékeny földünket délről s délkeleti szorosaink is áteresztették az ősi örökségvadászt.

Minden ellenünk fordult, úgy rémlik nekünk. Csak ellenségeinket látjuk, barátainkat — ha vannak s lesznek—sehol. Ellenünk támad még az ország volt szolgája is, aki Bukarestben képviselt bennünket, s meg nem értve nézte, mi készül ott ellenünk. Ő volt az, aki a román hadüzenet előtt visszatartotta a menekülni készülő romániai magyarságot, így nyugtatva meg hirhedt félhivatalos közleményével : Románia nem készül meglepetésekre, végezze mindenki nyugodtan a maga foglalkozását, s ne tartson semmitől. És ő volt, aki ugyanakkor nyári tartozkodásra hozzátartozóival együtt nyugodtan Szinajába ment. Elég hamar félbe kellett szakítania üdülését.

De előbb még reá akarta bírni Magyarországot, hogy területi engedményeket tegyen Oláhországnak, hogy engedje át Erdély egy részét. így akarta elhárítani a már elhatározott román beavatkozást. S most ő vádolja meg Magyarországot hódító szándékkal egy határkiigazításért, melyet bölcs önmérsékléssel állapított meg, hogy szorosai és határvárosai ne legyenek többé kitéve ellenséges meglepetésnek. Az, amit mint győztesek mi kívántunk Romániától, a világrész területi felosztásán alig jelentett volna észrevehető változást. Ellenségeink egészen más arányok szerint akarják most átfesteni Európa térképét, oly festékkel, mely vérrel van keverve. Macaulay nagyon megvetően bánik el Barére Bertranddal, a franczia konvent tagjával azért a frázisáért, mellyel emlékirataiban él, mondván, hogy: a szabadság fáját időnként vérrel szokták megöntözni. Nem sokat érő frázis, s talán Barére a legnevezetesebb író, aki papírra vetette; de nem oly rosszhiszemű, mint a nagy történetíró mondja, mert a véreskezű forradalmárnál sokkal tisztább és jobb emberek is használták.

Semmi esetre sem értékesebb, de nem is hazugabb frázis, mikor azt mondja valaki, hogy vérrel keverik a színeket, melyekkel a világ térképét festik. A térképen időről-időre megváltozik a színek elosztása. És ritka eset, hogy ne véres háború előzze meg az ily színváltozást. Hogy a világháborút megelőző időszakról szóljunk: a bukaresti béke után is új színfoltok jelezték a birtokeloszlást a Balkán-félszigeten, az európai török birtoknak pár évvel azelőtt még egységes színfoltja helyén. A két véres balkáni háború tette ezt a nagy változást. Bosznia és Hereegovina? Sok magyar vért fogyasztott e színfoltért a bosnyák okkupáczió. És így tovább, mind az öt világrészben. Európa térképének utolsó jelentékeny átalakítását a bukaresti szerződés után látjuk. Ekkor nőtt meg Szerbia, Bulgária, Görögország és Montenegró, s kelt életre mint új állam Albánia.

Ennél az átalakulásnál nem kevésbé szemlélhető és tanulságos az, melyen a föld egész kereksége ment át az alatt az ötven év alatt.amely közvetlenül előtte múlt el. Az itt láthaíó térkép-vázlatok néma, de kifejező beszéddel mondják el ez ötven évnek világtörténeti változásait: a színek változását a földabroszokon. A legkevesebb változást a színek elosztása tekintetében e félszázadév alatt az ötödik világrész: Ausztrália mutatja. A térképén mégis óriási a változás, ötven év előtt Új Dél-Walest, Victoriát, Dél-Ausztráliának déli és Queenslandnak keleti és északkeleti felét ismerték részletesebben, a nyugat-ausztráliai roppant területét és az északi territóriumot úgyszólván csak partvidékein. Európa ősi birodalmait fejlett nemzetek és régi, most javarészben letűnt uralkodóházak óvták és védték roppant fegyveres készenléttel. A térkép változásai itt nem is voltak oly nagyok, mint a barbárabb Ázsiában vagy Afrikában. A színfoltok elosztásában első pillanatban alig is venni észre jelentékenyebb változást.

De nézzünk csak figyelmesebben térképvázlatainkra, s elénk tárul egy fél századév átalakulásának véres története. A nagy orosz színfolt, az európai Oroszország, keveset változtatott alakján. Csak a Fekete-tenger partján nyomult le Galaczig és a Duna torkolatáig. Mennyi vér árán jutott ehhez a kis négyszöghöz, s az egyesült Európának és különösen a volt habsburgi monarchiának mily elszánt ellenzésébe került, hogy nem lett orosszá Konstantinápoly és a Dardanellák! Ellenben eltűnt e félszázad év alatt Európa térképéről az európai török birodalom javarésze. Az ötven év előtt Moldvától s Magyarország déli határától egyetlen török színfolt az egész balkáni félsziget le az Olymposzig s azon is túl az artai öbölig. De a keresztény alattvalók örök forradalma s a nagy háborúk lassan-lassan megteremtik Romániát, Szerbiát, a kis Montenegrót, aztán Boszniát és Herczegovinát, végezetül öt év előtt, a megnövekedett balkáni államokat.

A nagy európai Törökországból nem maradt meg az ottomán császárságnak más, mint Trákiának egy része Konstantinápollyal, a Márvány-tengerrel és a Dardanellák kapujával. Ausztria elvesztette a lombard-velenczei királyságot az egységes Olaszország javára, kisebb lett az 1866-iki porosz hódítással, ellenben a monarchia birtokállománya megnövekedett Boszniával és Herczegovinával Magyarország történelmi jogának czímén. Németország egységes Holstein és Lauenburg herczegségeket kapcsolta át magához Dániából s Hannover királyságot a német államok határain belül. Kettévált a svéd-norvég monarchia; és Svédország nem sokkal a világháború kitörése előtt vetette magát a fegyverkezés európai áramlatába, hogy megvédelmezhesse földjét az orosz mohóság ellen, mely a teljesen leigázott Finnországon át svéd birtokra áhítozott, hogy kiszabadulva jeges tengereinek békjójából, megnyithassa kereskedelmének a meleg vizű óczeánútjait.

Ázsia birodalommá lett s elragadta Francziaországtól Elszászt és Lotharingiát; Poroszország Schleswig, térképe is színesebbé vált. Az orosz birtok, — akkora, mint egész Európa — mely északról egy szörnyű ősállat formájával nehezedik reá, elavuló térképeinken, az ó-világnak erre a keleti és nagyobbik felére (a dereka, a púpja, a nyaka meg a feje Szibéria, az orrmánya Kamcsatka, a rohanó előlába Blagovjescsenszk földrésze, mely Mandzsuország fölé hajlik), hátulsó lábát hatalmasan vetette meg India és Afganisztán fölött Turkesztán és a Pamir fennsík elfoglalásával.

A brit világbirodalom ázsiai birtoka is megnagyobbodott két hatalmas színfolttal, nyugatra és keletre Indiától. Hozzá csatlakozott 1886-ban, hatvan esztendőnél hosszabb idő háborúi után, Burma a hátsó-indiai félszigeten, s fennhatósága alá került nyugaton Beludzsisztán. Megőrizte függetlenségét, meg is növekedett északon, Turkesztán rovására, Afganisztán. Hátsó-India nagy, keleti felét Francziaország hódította meg s tette Indokina elnevezéssel, sok vér árán szerzett és őrzött franczia gyarmattá. Burmától, Indokinától és az angol Maiakká félszigettől körülzárva, megóvta még függetlenségét Sziám.

A khinai birodalom roppant tömegébe is e félszázad alatt jutnak új színárnyalatok. A kötelékek, melyek Mandzsuországot, Mongóliát, Keleti Turkesztánt és Tibetet az anyaországhoz fűzték, meglazultak, a koreai félsziget és Formoza szigete Japáné lett. Kiao-Csounál, a Sárga-tenger partján egy kis színfolt «99 évre bérbevett» német gyarmatot jelzett, mely a világháborúnak mindjárt az elején elveszett. Formózától délre a Fülöp-szigetek csoportja a spanyol-amerikai háború óta az Egyesült Államok gyarmat birtoka lett.  

Az ázsiai Törökország képe ez ötven év alatt annyiban változott, hogy a török megszállás kiterjedt Jementől az Arab-tenger partjain végig s a Perzsa-öbölben, meglelte csatlakozását az Eufrátes vidékével.

Az Újvilágban, Amerikában, főképp a déli részen történtek fontosabb változások. Észak Amerikában a legnevezetesebb színváltozás, hogy Alaszka, fenn északnyugaton, mely ötven év előtt még orosz birtok volt, az Unió színét öltötte magára. Mexikó ez ötven év után még a régi, Panama, Közép-Amerikában, az Unió birtoka lett. Ott készült el az Egyesült Államok nagy pénzerejével a világforgalom új, nevezetes vizi útja, a Panama-csatorna.

Dél Amerikában a Granadian Confederation helyén született s nagyobbodott meg Columbia. Kisebb lett, mint volt, Ecuador, megnőtt az argentiniai köztársaság, s megtartotta agyságát a császárságból köztársasággá lett Brazília.

                                            

 xx 2075.   1913. 51. 703. két térkép egymás mellett.  Afrika térképe 1863-ban és 1913-ban

 

A legtöbb új színt e fél évszázad alatt Afrika férképére festették. Ez a nagy világrész szinte a maga egészében, Abesszínia és a kis Libéria kivételével, egy másik világrész : Európa birtoka lett. Előbb a nagy felfedező utazók Livingstone, Stanley, Nachtigall, Schweinfurth, Zintgraff, Wissmann, Emin pasa, Cortier, Cameron, Teleki és Höhnel, — de ki tudná felsorolni azokat a férfiakat, kik megrajzolták az új Afrika térképét?

Aztán a fegyverek, s végezetül a kereskedők hódították meg. Afrika ez ötven év előtt egy fehér folt a térképen, melyet csak a szélein élénkítenek itt-ott színfoltok, jobbára a mohamedán Egyiptom színe. Egyiptom Abessziniáig, Tripolisz és Bengázi a Fezzan oázis környékével, melynek határai még bizonytalanok ; nyugaton Marokkó és Tunisz, aztán Guineától kezdődve, elmosódó színfoltokban, a Szahara alján majdnem Egyiptomig Szudán ; aztán délen a Damara és Namaqua-föld, keleten Zanzibár, északra tőle a csak partjain ismeretes Szomáli-föld és jó-részben még ismeretlen Abesszínia.

Az európai hódítás még elenyészően csekély, itt-ott elszórva az óczeánok és a Közép-tenger partjain. A legnagyobbak az angol Fok-gyarmat és a franczia Algír. Itt-ott a partvidékeken még egy-egy kicsiny vagy hosszan elnyúló színfolt, mely az idegen hódítók birtokát jelzi: a nyugati parton a franczia Szenegál, az angol Akkon város, a portugál Benguela (hol Magyar László tette fölfedező utazásait) ; az Indiai-oczeán partján a portugál Szofala és Mozambique, aztán a Fok-gyarmattól észak-nyugatra a búr Transvaal és Oranje köztársaságok s Natal. A nagy világrész belseje egy nagy fehér folt — az ismeretlenség színe a térképen, — melybe csak elvétve rajzoltak bele egy-egy folyót, tavat és hegylánczot a halálmegvető utazók.

És Afrika térképe az ötvenéves korszak végén? A színek hihetetlen tarkasága. Megannyi biztos határral kikerekített ország, köztük, csak kettő a bennszülött népeké : az olasz Eritrea gyarmattal s az angol és olasz Szomáli-földdel a tengertől elzárt Abesszínia és a délnyugati parton Libéria, a kis független néger köztársaság. Egyiptom csak név szerint török, Marokkó csak név szerint a marokkóiaké. A többi mind angol, franczia, spanyol, német, belga, olasz és portugál.

Hatalmasan megnövekedett az angol birtok. A kis fokföldi színfoltból a letört búr köztársaságokon, Rodézián, s Német-Keletafrikától megszakítva, az angol-egyiptomi Szudánon át Alexandriáig és a Középtengerig bontakozott elő az afrikai angol birtokok nagy színsávja. Új színfolt Afrika térképén Tripolisz és Bengázi, a harmadik s legértékesebb olasz birtok a Középtenger partjain. Hatalmas franczia terület az afrikai világrésznek Tuniszt, Algírt, a Szaharát, a felső Szenegált magába ölelő foltja. A franczia Marokkó mellett észak-keletre és dél-nyugatra van a spanyol birtok; a déli Atlanti oczeán partján a portugál Angola, alatta Német, Délnyugat-Afrika, az Indiai-oczeán partján, a brit birtokok közé ékelve, franeziává lett Madagaszkárral gróf Benyovszky Móricz egykori királyságával — szemközt Portugál-Keletafrika, fölötte Nemet-Kelet-Afrika, aztán középen az angol és a franczia birtokok közt a belga Kongo állam, Lipót király alkotásai és tőle nyugatra a Guineai öbölig a német Kamerun. Ez mind, s a többi is ötven év hódítása. A világnak egyetlenegy részén sem gazdagodtak ismereteink hatalmasabban, mint ebben az egy világrészben.

A nagy háború győztesei le akarják törölni most Afrika térképéről a német gyarmatokat. Németország jövőjét akarják szegényebbé tenni ezzel is. De a világ jövőjét nem Afrika, hanem Európa új térképe fogja megállapítani. Ettől függ, hogy mi vár az emberiségre: újabb háborúk veszedelme-e. vagy a béke nyugodt korszaka. Az emberiség jövőjét még a titokzatok leple födi.

 

 

 

A KONGO-ÁLLAM. I. 1885. 46.

A berlini konferenczia eddigi tanácskozásai alapján is teljesen biztosítottnak látszik a Közép-Afrikában alakuló hatalmas Kongo-állam fennmaradása. Az Egyesült Államok példáját követve ma már számos kormány, köztök a mi monarchiánk is, elismerte e Stanley által alapított országot, s a nagy közönség ugy, mint a tudományos világ rendkívüli érdeklődéssel néz annak fejlődése elé, mint amely hivatva van Közép-Afrika czivilzácziójára s egyáltalán arra, hogy e századokon át «sötét világrész»-nek nevezett óriási terület végtelen kincseivel a müvelt világ körébe bevonassék. E nagv érdeklődés kötelességünkké tette, hogy Stanley útjáról s a Kongó vidékéről ismételve szóljunk e lapokban; most, midőn a Kongo állam megszületett, lapunk keretéhez és feladatához mérve áttekintő képet akarunk róla nyújtani.

 

Sir Henry Morton Stanley (Denbigh, 1841. január 28.London, 1904. május 10.) walesi    születésű amerikai újságíró és Afrika-kutató, akit az európai szemek elől eltűnt David  Livingstone felfedező utáni kutatása tett híressé. 200 teherhordóval. 1871. november 10-én a Tanganyika-tó közelében, rátalált Livingstone-ra. google

 

A Kongo állam alakulása a nagy afrikai utazó Stanley nevével van elválaszthatatlanul összekapcsolva. Ismeretes, hogy a kiváló férfiu, midőn visszatért első utjából. mely Livingstone feltalálására szerveztetett, 1875 végén ismét egy nagy expediczióra indult, s fáradságos út alatt, 253 embert vesztett el kíséretéből s mely út a fölfedezések törtenetében ritkítja párját. Keresztül hatolt Afrikán, s az óriási Kongó folyón lehajózott annak torkolatáig.

E hires utazás az egész müvelt világban nagy feltűnést keltett. A hatalmas folyó, melynek eddig csak zátonyok által megrakott s hajózhatatlan alsó részét ismerték, ez utazás által Afrika legfőbb csatornájának lett bemutatva, melyen több mint másfél ezer kilométerre terjedő utat szabadon lehet hajón megtenni a Stanley és Livingstone zuhatagok között, s mely igy mintegy két millió négyszög kilométerre terjedő óriási s eddig teljesen ismeretlen  területet nyitott meg a világforgalomnak. A földrajzi tudományok kiváló Maecenasa, Lipót belga  király által alapított nemzetközi társulat Közép-Afrika kutatására és czivilizálására felhasználta e nagy fölfedezést, s felszólítására maga Stanley utazott el 1879 végén ismét a Kongó torkolatához, Zanzibárból hozott 140 már félmüvelt négerrel, hogy a művelődési munkát megkezdje itt, s állomásokat alapítson. Munkájának megkönnyítése végett «Comité d'Etudes de Haut Congo» czim alatt külön társulat alakult.

Igy kezdődött meg a Kongo állam alakulása; s a munka oroszlánrésze mindezideig Stanley kezében maradt. Legelső tette volt, hogy azon a helyen, ahol a Kongó torkolata felé a hajózást meggátoló vízesések előfordulnak, állomást alakítson, Vivit. Az állomás a folyó jobb oldalán, vörös szikladombon épült, 16 kilométer távolságra a legközelebbi európai kereskedelmi teleptől. Az állomáshoz szükséges területet, mint később is mindenütt, barátságos úton vásárolta meg a bennszülöttektől, s azok jóindulatát annyira megnyerte, hogy később maguk segítettek  neki utat készíteni s a csomagokat szállítani.

Tizenegy hónapig tartott a szükséges út elkészítése a szűk völgyeken át egész a második állomásig, ahol a folyón már lehet hajózni, legalább kis csónakokkal. Ezt a második állomást Isanghildnak nevezte el. 1881-ben tovább folytatva útját, a második nagy vízesés mellett egy 80 méter magas dombon Manyanga állomást létesítette. Innen ismét utat csináltatott, 152 kilométer hosszban, s annak végén 1882 február havában megalapította a negyedik állomást, Leopoldcvillet, melyet a belga királyról nevezett el. Ez az állomás a Kongó folyamnak egy nagy, szigetekkel borított tó szerű elágazásánál, az úgynevezett Stanley-poolnál fekszik, s mivel e helyről számítva a Kongó másfél ezer kilométer hosszaságban már hajózható, egyelőre ezt gondolta az uj terület központi állomásának, melynek feladata lenne Európát Közép Afrikával összeköttetésbe hozni. Még két kisebb állomás létesítése után Stanley a két évi nehéz munkában megrongált egészségének helyreállítása végett 1882-ben visszatért Európába, hogy itt a megkezdett munka folytatására a szükséges eszközöket megszerezhesse.

Európai tartózkodása azonban csak három, hónapra terjedt. Sietnie kellett vissza, mert a Kongo államot veszély fenyegette egy hatalmas versenytárs részeről. A francziák, kiknek Közép Afrika partjain már eddig is jelentékeny számú gyarmataik voltak, irigy szemmel nézték egy idegen hatalom terjeszkedését a Kongó környékén. Egy hires utazójuknak, Brazzd grófnak sikerült a Kongót észak felől az Ogové folyótól elindulva elérni. Hire járt, hogy ez utazó a Stanley pool északi részén is vett területet, s ott Brazzarille telepet állította fel, s most újból és pedig jelentékeny állami segéllyel gyámolitva útnak indult, hogy a Kongó északi részén alapítson franczia gyarmatokat.

Stanley nem akarta ezt tétlenül nézni. Maga is elment a Kongóra, s mig ő annak felső folyásán egész az egyenlítőig alkotott gyarmatokat, többek közt Bolobót, a folyó bal partján s még távolabb Leopoldvilletől 460 kilométerre Ikonyot: két külön expedicziót küldött ki, hogy a Kongó északi partján végezzen kutatásokat, s alapítson egyes állomásokat.

Ezek az expedicziók, melyekben osztrák tisztek is résztvettek, bejárták a Kongó és Kiula között fekvő vidéket, s ott nem kevesebb, mint 24 állomást alapítottak, mindegyik vezetését európai emberre s néhány zanzibári négerre bízva.  Az állomások között kettő van, melyeket a trónörökös-párról neveztek el: Rudolfsville és Stefanianlle. Mindkettő a Kongótól északra, eddig teljesen ismeretlen vidéken, mely csak a múlt évben nyilt meg a czivilizácziónak. A dr. Pogge vezetése alatt állott német expediczió a Kiula mentén már egész közelébe hatolt a trónörökösökről elnevezett állomásonak. Brazza ezalatt tovább folytatta kutatásait s ő is igen sok állomást alapított, ugy hogy jelenleg a Kongó északi partján már több mint 50 európai telep van, nagyrészt oly kedvező kereskedelmi fekvéssel, hogy azokból idővel jelentékeny városok alakulhatnak. S mindez megtörtént jóformán teljesen békés úton és vérveszteség nélküL A derék Stanley öt év alatt egy monarkhiánk területét jóval meghaladó területet hódított meg a műveltségnek, és egyúttal gondoskodott annak megtartásáról és fejlesztéséről.

Az európai műveltségnek a Kongo államban már számos jele mutatkozik. Bármerre nézzen is az utazó, az európaiak iránt barátságos, s előzékeny négerekkel találkozik, kik illedelmesen «morning» (good morning = jó reggel helyett) köszöntéssel fogadják őt, kezet nyújtanak, pipával s pálmaborral megkínálják. Itt-ott már megtörténik az is, hogy a gyermekeken kivül más nem bámulja meg a fehér idegeneket, mint nálunk teszik a négerekkel. A régibb telepeken iskolák vannak, leginkább angol misszionáriusok vezetése alatt, kik a kis néger gyermekeket európai szokásokra is tanítják. A ruhaszövetek és gyöngyök, továbbá a rum képezik most is a fő vásárlási eszközt, azonban a bennszülöttek már a mi csereértékünk, a pénz becsét is kezdik ismerni. Néhányan olvasni is megtanultak, s az előkelőbbek szobáikat Európából került képekkel díszítik fel.

Különben e nép azelőtt sem volt teljesen vad és műveletlen. Mindenütt rendezett falvakban laktak, háziállataik vannak, köztük a tyúk, disznó és kecske nagy számmal, s némelyütt juh, kacsa s galamb is. A házak körül gondosan ápolt kertekben termesztik a banánt, maniokot, ananászt s a különböző gyümölcsöket. Csaknem mindegyik felnőtt ember hord magán valami európai öltözet-darabot, mint azt egy manyangi dandynak itt közlött képe mutatja. Az európai öltözet mellett azonban megtartják sajátságos nemzeti ruhájukat. Ibaka, Bolobo királya, kinek kissé komikusnak látszó mellképét Johnsson hires úti könyvéből vesszük át, valóban feltűnő «koronát» visel. Magas, egyenes kalap ez, tele dugdosva kendőkkel s más becses kincsekkel, külsején angol bádoggyilkok, közepén egy champagnis-üveg etiquetteje van, mely üveg bort itt ürítettek ki a belga király nevenapján rendezett ünnepen. E magas fejdíszt a király, ki különben igen hatalmas ember, mert országa a folyó mellett 120 kilométer hosszura terjed s mintegy 50 000 lakosa van, egész éven át hordja, még ha alszik is, s csak egyszer tisztogatják meg évenként a férgektől.

Mind a főnökök, és sok helyen már a nép is áttértek a keresztény hitre s a nagyobb állomásokon mindenütt vannak főképp protestáns imaházak, hova a négerek is eljönnek s a keresztény zanzibárokkal s krunégerekkel együtt áhítatosan énekelnek.

A további fejlődés végett a közlekedési eszközök tökéletesítése volt a fő feladat. Igavonó marhák és kocsik jelenleg még ebben az országban ismeretlenek; az utak többnyire csak egy-két láb széles ösvényből állnak, melyek igen gyakran 10—15 láb magas óriási fű között vezetnek el, ugy hogy az utazónak folytonos baja van e füveket az útból elhárítani. Emellett még az a veszély is környékezi, hogy a magas fűből kigyó vagy más ellenség egész váratlanul támadja meg. Stanley a Kongó alsó folyásán nagy fáradsággal csináltatott utakat. Egy helyen Ngoma közelében egy nagy sziklát is szétromboltatott, s e munkája annyira bámulatba ejtette a bennszülötteket, hogy azóta „Bula Mutadew”, azaz sziklatörő disznevet nyert tőlük.

De ezzel nem elégedett meg, mindenekfelett gőzhajók szerzésére törekedett. Az «Association interna-tionale du Haut Congo» Brüsszelben összerakható kis gőzösöket készíttetett egészen aczélból, s ezek közül három már el is ment a múlt évben s most már a Kongón vígan hasítják a habokat. Mindé hajók egy csillag alaku, hátul alkalmazott kerékkel hajtatnak, mint a mi kis dunai propellereink. A legnagyobb 75 láb hosszú, 13 láb széles és 7 láb mély, a másik kettő 42, illetőleg 70 láb hosszú. Hat egyes részből állnak, melyeket könnyen ki lehet emelni a vízből, szárazon szállítani s ismét összerakni. Erejüket s tartósságukat mutatja, hogy a kis gőzösök Európából maguk teszik meg az utat Közép-Afrikába.

Ujabban vasutat is terveztek Vivitől egész Stanley-poolig, hogy a közbeneső 16 vízesésnél szükséges átrakodásoktól megkíméljék az embert. A nemzetközi társulat már megkötötte e végből a múlt év végén a szerződést a főnökökkel, biztosítván nekik a vasút által átszelt vidékek felett a tulajdonjogot. A vasút hossza 365 kilométer lenne, azonban esetleg kiterjesztetik Puerta da Lenháig, ahova még a nagyobb tengeri hajók is eljuthatnak. A vágányok szélessége 75 centiméterre van tervezve, amint ily vasutak Európában és Amerikában a teherszállításokra általában alkalmasaknak találtattak. A belga mérnökök számítása szerint az építési költség 15 millió frankot tenne ki, s mivel az ügy iránt nagy érdeklődés mutatkozik, nagyon valószínű, hogy e vasút építéséhez, ha ez évben nem is, de a jövő évben bizonnyal hozzáfognak.

Az uj tartomány fejlődésének szilárd alapját mutatja az is, hogy Stanley és a társaság eddig meglehetős szigorral tudta megakadályozni a kalandorok beözönlését e helyre. A múlt év közepén a Kongo állam 45 állomásán — a misszionáriusokon kivül — összesen 160 európai lakott, azonban mind olyanok, kik feladatukat teljesen értették s gondosan igyekeztek a bennszülöttekkel a barátságos összeköttetést fenntartani, s őket az európai műveltség befogadására fokozatosan nevelni és előkészíteni. Nemzetiségi különbség e tekintetben nem létezik. Vivi állomásfőnöke franczia, emellett van egy német csillagász s három belga altiszt. Isanghilában két porosz s egy svéd tiszt van. Stanley-poolban Walche belga mérnök kormányoz. Bolobóban, az elefántcsont-kereskedés főhelyén, franczia tiszt, Stephanievilleban osztrák ember az állomásfőnök. Az egésznek lelke Stanley, kinek Viviben van főhadiszállása, azonban Leopoldville-ben, az ország fővárosában is gyakran megfordul.

Viviben már meglehetős európai élet fejlődött. A dombtetőn emelkedő európai jellegű épületek közt, kimagaslik egy emeletes ház erkéllyel. Az emelet Stanley magánlakása, földszinten van a könyvtár, az orvos és segédtiszt lakása, s az iroda. Van e helyen még csillagvizsgáló épület, fürdőház és galambdúc. Stanley házának verandájáról gyönyörű kilátás nyilik a vidékre. A domb alsó részén vannak az európaiak szolgálatában álló zanzibárok, krunégerek és kabindik kunyhói, távolabb a bennszülöttek faluja szalmafedeles házakkal, melyek más falvaktól jóformán csak annyiban különböznek, hogy kissé tisztábbak.

Lényegileg ilyenek a többi állomáshelyek is. Stanley mindenütt dombtetőre szeretett építeni, Manyanga nagyon is meredek sziklán van, hova a szerpentin úton nehéz a feljutás. E hadászatilag is fontos pozicziók egyúttal rendesen a legszebb helyek a környéken. A szolgák és bennszülöttek lakásai rendesen alább vannak; minden állomás közelében van valami kis község. Isangila esett legmesszebb a néger községektől, mivel a régi elefántcsont kereskedők útja a Kongótól kissé távolabb vonult el; azonban a bennszülöttek, látva a nagy előnyt, mellyel a fehérekkel folytatott kereskedés jár, azóta lassankint e telep mellett is igyekeztek lakásokat építeni s nem messze az idő, midőn itt is lesz egy nagyobb néger község.

S most ez átalános jellemzés után ismerkedjünk meg a Kongó állam népével, természetrajzi viszonyaival s az európai telepekkel kissé részletesebben. (Folytatjuk.)

 

 

KONGO-ÁLLAM. II. 1885. 176.

A Kongo-állam határait most állapítják meg. Az a rész, melyen Stanley és emberei már mintegy szilárd talajt foglaltak, csak a Kiulu és Kongó közt fekvő terület (de ez sem teljesen), s azonkívül a Kongó partja alsó folyásán Stanley-poolig. E terület alig valamivel nagyobb Magyarországnál. Azonban mig egyrészről e terület egyes részei sincsenek még biztosítva, Stanley a Kongó közép és felső folyásánál s azok közelében egyre-másra alapítja a telepeket, s a nagy brit baptista-társulat által a Kongó déli partján létesített missziós állomások is lassankent szorosabb viszonyba lépnek  Kongo-állammal.

A múlt 1884-dik év elején Stanley egy kis csavargőzössel a hatalmas folyón egész a róla nevezett vízesésekig hatolt, s itt egy kis telepet létesített, mely már jóval túl van az afrikai szárazföld közepén, mintegy másfélezer kilométerre a nyugati tengerparttól, s alig egy pár száz kilométer távolságban a Nagy-tó vidékétől, hol már 1879-ben megalkotta a nemzetközi Afrika-társaság Karima állomást. Azóta ujabb telepeket létesített és ujabb területeket szerzett.  Ha e pontot vesszük a leendő Kongo-állam határának, sőt ha, mint Stanley reményli, e pontot még a Tanganyika tó mellett levő állomásokkal összekapcsoljuk, az új állam nagysága fél Európa területét is meghaladná.

Azonban egyik szélsőséget sem kell elfogadnunk. Tény ugyanis, hogy Kongo állam jelenleg még valóságos állami területtel nem  bir, s egész szigorúan véve csak a 46 telepet lehetne ide tartozónak tekiteni. Az is kétségtelen, hogy Stanley tekintélyét a bennszülöttek ma már nemcsak a tengerparttól Stanley-poolig terjedő vidéken ismerik el, hanem jóval tovább, körülbelül addig a pontig, hol a Stanley-pooltól nem messze északkeletnek fordúló Kongó az egyenlítőt metszi, s ahol szintén van egy jelentékeny állomás, melyet a Kongo-társulat «Equator-station»-nak nevezett el.

E hosszú vonalon, Bolobo királyát kivéve, alig van egy pár főnök, ki csak 3—4  község felett  rendelkezik, nagyobb részt minden néger telepnek önálló királya van. A királyok igen csekély hatalmuk folytán szivesen elismerik már alakilag is az európaiak fensőségét és gyakorlati protektori hatalmát. Egészen másként áll a viszony a tengerparton. Az angolok elismerték a portugálok jogát a területre az 5-ik déli szélességi fokig, s bár a Kongo-konferenczia a hajózás szabadságát biztosította, s igy némileg a Kongó állam javára döntött, bizonyos, hogy a terület  nem képezi a Kongo-állam kétségbevonhatatlan részét.

Pedig a terület elég népes. A Kongó és Kiulu között mintegy 30 kereskedelmi telep  (factoria) s gyarmat van, leginkább portugálok és angolok birtokai. Itt van a német Loango-expediczió telepe is, Ühincsocho, s továbbá két, a francziák által alapított katonai gyarmat: Loango és Fonta Nejra, melyek a Kongó állam  fennhatóságát bizonyára nem hajlandók elismerni. A francziák által alapított katonai gyarmatok különben nagyrészt messze esnek a Kongó vidékétől s a legtekintélyesebb közöttük, Franceville, jóformán még közelebb áll a Kongo állam határához, mint a többiek nagy része. Egyetlen kivételt képez a sokszor emlegetett Brazzaville, melyet Brazza gróf állítólag már 1880-ban létesített a Stanley-pool északi partvidékén, de amely a múlt évben vétetett tényleg birtokba, bár az előtt is volt ott egy Malamine nevű franczia őrmester. Mellékesen nem árt közölnünk e helyen azt az okiratot, mely Brazzaville elfoglalására vonatkozik, s mely mindeddig az egyedüli irott okmány a Kongó vidékéről. Az érdekes irat igy hangzik:

 

„Francziaország nevében s azon jogoknál fogva, melyeket Makoko király 1880. szept.10-én reám ruházott, mai nap, 1880. okt. 3-án birtokba veszem a Jue és Nupika folyamok közt levő területet. Ennek jeléül a Nkunába kereskedelmi czélokból jött Ubanyi főnökök, továbbá Ntaba, Lecanho, Ngelaka, Ngeko és Jenna bateke főnökök, Makoko vazallusai, s végre Ngalieme, Makokonak ez ügyben hivatalos megbízottja jelenlétében kitűztem a franczia zászlót Okilaban. E főnökök mindenikének kezébe adtam egy franczia zászlót azzal a rendelettel, hogy községeikben tűzzék ki annak jeléül, hogy azokat Francziaország nevében birtokomba veszem. A főnökök, kiket Ngalieme Makoko határozatáról hivatalosan értesített, meghajoltak tekintélye előtt, elfogadták a zászlót, s ezáltal beleegyezésüket adták ahhoz, hogy Makoko a tartományt átengedje. Malamine őrmester a Cordeliére két matrózával e zászlók őrzésére hátramaradt, s egyelőre a nkunai franczia állomás (ebből lett Brazzaville) fejévé neveztetett ki. Makokoval intézkedve a szerződés három példányban adatott ki az én aláírásommal s a főnökök, az ö vazalljai jegyével s azután én világosan tudósítottam őt, hogy tartománya e részét elfoglaltam, hogy itt franczia állomást létesítsek.  Kiadatott Nkunában, Makoko királyságában, 1880. okt. 3.  

Pierie Savorgnan de Brazza, hajóhadnagy, Ngaliime, Lecanho, Ntaba, Ngeko, Jenna.”

 

E szerződés hírnévre tett szert azáltal, hogy Stanley aggodalmait felköltötte, s őt az eddiginél nagyobb tevékenységre bírta. Azonban eredménye nem sok lett, mert Makoko király nem valami nagy ur, mint a szerződésből látszanék, hanem csak 3—4 község és a Makoko folyó ura nevet viselő öt kongó-vidéki uralkodó közt a legkisebb hatalom. Később Stanleytől is vett át lobogót s bár a múlt évben, de nem előbb, Brazzaville telep létrejött. Mellette épül most egy Stanley-féle gyarmat Kallina Pointon (igy nevezve Kalline hadnagyról, ki fürdés közben itt a Kongóba fúlt). Stanley belátva a Kallina-pont nagy fontosságát (most «Stanley-pool Gibraltárja melléknevet adták neki), a főnököket saját fészkükben kereste föl s jó csomó vászon adományozásával nyerte meg tölük a letelepedési engedélyt, melyet azonban kissé nehezen adtak meg, mivel egy harczias főnök egyenesen kimondta, hogy a fehér emberek letelepedése mindig több idegent vonz maga után, s az ő birtokuk lassanként teljesen megszűnik.

Stanley-pool (a benszülöttek nyelvén: Nkuna) tehát ma nemcsak a főváros, hanem a legjelentékenyebb erőd, s e nagy kiterjedésű vidék egyúttal a hajózás kiindulási pontja is.

Körülbelül huszonöt mérföld hosszú, s 16 mérföld széles terület ez, a Kongó elágazásai által képezve. Ezer, sőt négyezer láb magas hegyek s tömérdek erdő veszik körül. A folyón 17 sziget van, melyek közül a legnagyobb 13 angol mórföld hosszú. E szigeteken kivül sok homokzátony látható száraz időben a viz felett kiemelkedve, s egész sereg úszó sziget, melyeken tömérdek szárnyas állat tanyázik, köztük igen szép gémek, flamingók és halászmadarak. Előfordulnak még vizi kutyának nevezett madarak is s egy galléros varjú, mely utóbbi azonban gyakoribb a tengerpart felé, hol az európai telepek tulajdonosai nagy tiszteletben  tartják, mivel a hulladékokat szorgalmasan szedi  össze. A nagy forróság idején meggátolja  a levegő megromlását.

Leggyakoribb a madarak közül a sárga és szürke papagály, melyek  néha olyan tömegesen repkednek, hogy a napfényt is elhomályosítják. Vad kevés van, de köztük nem igen ritka a viziló, melyet a bennszülöttek szigonnyal vadásznak. Az elefántot e vidékről már csaknem egészen elűzték. Annál gazdagabb a növényzet. Itt-ott a hatalmas erdőket a folyondárok, lilaszinü pillangóvirágok annyira bevonják, hogy áthatolni is lehetetlen rajtuk, s más helyen a hegyoldalakat szelíd zöld színnel borítják be, különösen az északi partokon.

Leopoldville mellett a folyó mindkét oldalán egymás után következnek a telepek. Ez az a hely, ahol Stanley és társai legerősebben befészkelték magukat. Míg messzebb északra, Szudánban már hatalmas néger államok vannak, köztük Bornu, Sokoto és Uganda, s lejebb délre is vannak konszolidált országok, minők Bihe, Muata Jamoo országa. Itt a Kongó mentén a sok apró fejedelem nem volt képes az idegen hóditóknak ellenállni, mint azt például a mai Luanda elfoglalásakor  Ginga néger királynő megkisérlette a portugálokkal szemben, s e terület csaknem vérvesztés nélkül jutott az európaiak birtokába. Most tényleg már ők itt az urak s a néger főnökök hasztalan kisérlenek meg ellenük bármit.

Leopoldvilletől Viviig és Bananáig s délen S.-Salvadoron át a portugál birtokokig erős lánczszemük van a telepeknek és gyarmatoknak.

Másként állanak a viszonyok Kongo-állam északi és keleti részeiben, hol még az európaiak uralma nem szilárdult meg. Erről emlékezünk meg legközelebb.

 

 

A BOEROK ORSZÁGA. 1881. 09. 138.  

Dél-Afrika egyik vidékének földabroszán több ország látható. Ezek az országok egy ugyanazon nemzetnek, egy európai származású népnek képezték székhelyét, mely meghódította azokat a kultúrának, termékennyé tette a földművelés számára s «önkéntelen» vándorlással bejárta valamennyit. Valóságos népvándorlást okozott eme vidékeken, hasonlót a régi időkbelihez, midőn egy nemzet kiszorítja hazájából a másikat, s a kiszorított elindul új hazát keresni.

Az első európai telepitvényt e vidéken hollandok alapították 1652-ben, kik egy várat építettek a mostani Fokváros helyén. Először csak az európaiak kereskedésének biztosítása czéljából. Azután látni kezdték, hogy ezeken a természettől gazdagon fölruházott vidékeken, hol olykor ölnyi magasra nőtt a fű, a földművelés is gazdag jövedelmet biztositana, s a vár őrsége közül sokan kivándoroltak a „senki földjére", s elkezdték ott nagy mértékben űzni a gazdálkodást. Boeroknak, parasztgazdáknak nevezték magokat. Dolguk egyre jobban ment, számuk folyton szaporodott. Utoljára egész kis országot alapítottak, mely azonban az európai anyaállam fennhatósága alatt állt.

1806-ban történt, hogy Hollandia lemondott erről a birtokáról Anglia javára. A telepitvényesek nem tudták elszenvedni az új uraságot, mely nem ugy bánt velők mint alattvalókkal, hanem ugy mint legyőzöttekkel. Eladták földjeiket ahol lehetett, ott hagyták veszendőben ahol ez nem ment, s minden ingóságaikkal észak felé vándoroltak. Átkeltek a Narancs (Oranje) folyón, s azon nagy mezőségeket és erdőségeket foglalták el, melyek e folyó és a Vaal között feküdtek.

A művelhető földön városokat és falvakat alapítottak, a maradékot lefoglalták legelőnek, nagyszámú csordáik számára, melyeket a nomád népek módjára majd itt, majd amott legeltettek. Hely volt elég, mert az ország kiterjedése körülbelül akkora mint Szent-István korona-birodalmáé, s alig 30 000 ember lakott benne. Az angol kapzsiság azonban nem sokáig tűrhetett a maga birodalma szomszédságában egy művelt, gazdag földet, mely ne angol birtok legyen. Utánuk ment, elfoglalta ezt a tartományt is. De a boerok nem tudták tűrni az angol igát, Potgieter és Maritz vezérlete alatt elindultak kelet felé, elfoglalták a bazutok földjét, s kiterjeszkedtek egész a tengerpartig. Új országukat Natalnak nevezték, s független szabad államnak nyilatkoztatták.

Sokszor kellett a szomszédos néger törzsekkel hadakozniuk, s amellett Anglia csak arra várt, hogy az új helyen kissé összeszedjék magukat, megvagyonosodjanak, s kész volt megragadni ellenük az első ürügyet. Pedig kiköltözésük után a Narancs folyó melletti államról is le kellett mondania, mert kormányzásának költségeit nem fedezték a bevételek. 1842-ben Smith parancsnoksága alatt benyomultak az angol csapatok Natalba, de a Pretorius vezérlete alatt álló boeroktől vereséget szenvedtek. Csak midőn hajóik Port Natal előtt kikötöttek, látták át a boerok, hogy az ellenállás hasztalan, s elköltöztek ismét észak felé. Átvándorolva a zuluk országán, a mai Transvaalban telepedtek meg, s itt köztársaságot alapítottak, melyet 1852 január 17-én függetlennek nyilatkoztattak, s Pretoriust elnöknek választották.

Itt egész 1876-ig békében élték napjaikat. Művelték a földet, s marhát tenyésztettek, mint előbb a Vaal folyó túlsó felén. Országukból csak egy darabot raboltak el az angolok, a gyémánt termő vidéket, miután a jövedelmező bányák megnyíltak. De e rablásnak fegyveres kézzel nem is szegültek ellene. 1876-ban azonban Szekukuni kaffer főnökkel gyűlt meg a bajuk. Anglia, amely oly erősen szokta mindenütt hangsúlyozni a kultúra terjesztésének ügyét, igen élénken kezdett érdeklődni Szekukuni iránt. Kivált akkor, midőn a portugál birtokban levő Delagoa öböltől új vasutvonalat terveztek Transvaalba, miáltal az angolok 50%-os vámjai fenyegetve lettek. Szekukuni védelmének nevetséges ürügye alatt csapataik bevonultak az országba, s az angol képviselő Shepstone 1877 april 12-én feltűzte a fővárosban, Pretoriában az angol lobogót. Még a jogosság színezetét is kierőszakolta, s néhány megvesztegetett boerral kérvényt íratott alá, melyben Anglia fölszólittatik az okkupáczióra, nehogy a kafferek foglalják el az országot.

A boerok tovább nem vándorolhattak már a rengetegbe, s vártak, míg megszabadulásuk órája eljövend. A legközelebbi zulu háború és az asantik fölkelése alkalmával úgy ítélték, hogy ez az óra eljött s Pretorius, Krüger és Joubert vezérlete alatt megkezdték a szabadságharczot.

Pretorius Márton Wessel, fia az előbb emlitett köztársasági elnöknek, Pretorius Andrásnak. 1859. évben az Oranje szabad állam másodelnöke lett, mely országot, az angolok odahagyták, s öt évig volt e hivatalban. Ez idő alatt többször igyekezett a két holland köztársaság egyesítésén, de az angoloknak sikerült e tervet megakadályozni. Transvaalba visszatérve szintén több izben választották meg elnökké, de 1872-ben meghasonolván a Volksraad vezetőivel, kénytelen volt lemondani. 1875-ben ismét elnökké lett s úgy e minőségében, mint később a kerületi gyűlésnek 1878-ban Dornfonteinben tartott értekezletén, élesen s az angol hódítás ellen megrögzött gyűlölettel tiltakozott az annexió ellen.

Krüger Pál Rustenburgból való tekintélyes polgár, igen eszes, habár kevésbé művelt férfi. Bargers elnök korában a köztársaság államtanácsának tagja volt egész 1877 április 12-ig. Ekkor Jorisson államügyésszel s egyúttal volt külügyminiszterrel, Angliába ment, hogy a nemzet nevében tiltakozzék az annexió  ellen. Küldetése sikertelen volt. Carnarvon lord  még csak alkudozásokba sem bocsátkozott velük,  habár ők plebiscitet (népszavazást) kértek. Visszatérve hazájukba, az annexió ellen aláírásokat gyűjtöttek, 125 emlékiratot nyújtottak be a fokföldi angol kormánynál 6591 szabad polgár aláírásával, míg az angol pártiak csak 587 aláírást szerezhettek be. A volt köztársaság legtekintélyesebb városai: Pretoria, Potschefstroom, Middelburg, Heidelberg, Wakkerstroom, Utrecht, Lydenburg, Bustenburg és Marico a függetlenség mellett nyilatkoztak. Krügert és Joubertet 1878-ban ismét Angliába küldték. Utazásuk újból eredménytelen volt. Most már nem volt más választás. Kitört a harcz, egyik részen lázadás, a másik részen szabadságharcz a neve.

A boerok főparancsnoka Joubert. Natalból kivándorolt, midőn az angolok ez országot megszállták. Autodidakta. A köztársaság első éveiben néhány hadjáratot vezetett a kafferek ellen, s a bennszülöttekkel, hir szerint, igen szigorúan bánt ellenfeleivel.

Maga az angol parlament és a közvélemény megoszlott e kérdésben, s a hódítók között sokan óhajtják Transvaal önállóságát fönntartani. Hollandiából monstre-peticziót küldtek érdekűkben «az angol nemzethez». De a harcz még folyton tart, s bármint végződjék is, a eivilizáczióra nézve oly fontos délafrikai kolonizáczió anyagilag sokat szenved átala, s veszteségeinek kiheverésére hosszú időre lesz szüksége.

 

 

  A TRANSZVÁLI HÁBORÚBÓL. 1899. 46. 774.

Dél Afrikában javában folyik a harcz, s egyelőre nincs is rá kilátás, hogy egyhamar befejeződjék. Eddigelé a boerok küzdenek több sikerrel, de ki tudja, nem fordul-e ellenük a hadiszerencse, ha az angoloknak az anyaországból útnak indított csapatai oda érnek a harcztérre.

A boerokat hazaszeretetükön kívül még az is lelkesíti, hogy az angolokat már több ízben megverték, így 1881-ben és 1884-ben. E két háborúban is ugyanaz volt a vezérük, a ki most: Joubert tábornok. Egy akkori fényképfölvétel alapján bemutatjuk a boeroknak vezéreit s főbb tisztjeit az 1881-iki háborúból. Többen ezek közül a mostani harczokban is szerepelnek.

Az első háború angolok és boerok között 1842-ben volt. A durbani kikötő közelében egy angol csapat éjjeli támadást akart intézni a boerok ellen. Ezek azonban kémek útján megtudták a haditervet s elrejtőztek az útba eső erdőben a fák mögé. Alig hogy az angolok az erdőbe értek, gyilkos puskatűz fogadta őket, melyet sikeresen viszonozni nem tudtak, mert az ellenséget nem láthatták. 138 angol katona közül nyolczvanheten tértek vissza Durbanba: a többi ott maradt halva az erdőben. A boerok e sikerükre megtámadták az angol tábort, be is kerítették s már-már hatalmukba ejtették, a mikor a kikötőből angol segédcsapatok jöttek ellenük, melyeknek nagy száma elől kénytelenek voltak visszavonulni. Az angolok nem üldözték őket, hanem fölszólították a boerokat, hogy tegyék le a fegyvert és akkor kegyelmet kapnak. Csak a vezetőiket vették ki a kegyelem alól és 1000 font sterling díjat tűztek ki egynek egynek a fejére. A boerok erre azzal válaszoltak, hogy mindenestől kivándoroltak Natál-ból és új hazát alapítottak.

Az 1881-iki háború iszonyú vereségek élénk emlékezetében vannak még ma is az angoloknak, s a mostani háború megindítását követelő jelszavak közt nem tartozott az utolsók közé az, amely bosszút kivánt kivált Majuba Hill-ért.

A boerokat az angolok gyakran vádolták kegyetlenséggel, s czivilizált emberekhez nem méltó harczmodorral. Ebből a vádból annyit lehet valóságnak elfogadni, hogy a boerok sok tekintetben csakugyan a mai hadi szokásoktól s a hadi tudománytól eltérően harczolnak. Kiválóan kedvelik a guerilla-harczmodort, melyre a természeti viszonyok s az angolok számbeli túlereje egyaránt kényszerítik őket, s a mellyel nagy kárt tudnak tenni ellenségükben anélkül, hogy saját csapataikat nagyobb veszedelemnek tennék ki. Különösen lovasságuknak veszik az ilyen portyázásokban nagy hasznát, mert lovasaik egyaránt kitűnően tudnak lovagolni és lőni. Rohamuknak ritkán is tudott az angol lovasság ellenállni, hacsak nem volt számra sokkal erősebb. Csakhogy ilyen esetben meg a boer lovasok nem bocsátkoznak harczba, hanem elszélednek, és úgy eltűnnek egy perez alatt, mintha a föld nyelte volna el őket.

Hogy azonban nemcsak az ily portyázásban, hanem nyílt ütközetben is megállják a sarat, mutatják azok a sikerek, amelyeket a most folyó háborúban több ízben, különösen Lady-smithnél elértek.

 

 

 

Emmer Géza Károly. A KELET-AFRIKAI NÉPSZOKÁSOKRÓL. 1898. 13. 211.

Afrikai útinaplómból.

Kezdjük mindjárt a szokás szóval. A szokás szuahéli nyelven tdesturi, a néger életében az, amit nálunk társadalmi nyűgnek nevezhetnénk. Soha se mentegetődzhet az ember azzal, hogv „ez nem szokásom", mert a szokás apáról fiúra változatlanul átszálló általános kötelezettség; parancs, mely mindenkivel szemben tiszteletet követel magának. A legfelsőbb törvény ez, melynek mindenki hódolni tartozik s melynek megsértése néha kiszámíthatatlan következményeket vonhat maga után. Írott törvény nincs, s ez a magyarázata a szokás hatalmának. Természetesen egyes szokások nem terjednek messzire; nemcsak egyes törzseknek, hanem ezeken belül egyes vidékeknek, sőt helységeknek is vannak külön szokásai, a melyeknek nemcsak az odavalók hódolnak, hanem azért tanácsos azokat másoknak is tekintetbe venni.

S a néger tiszteli mások szokásait is. Ha hibát követ el: szidhatod, ütheted. Ha kiheveri a büntetést, biztos lehetsz, hogy újra megteszi. Szép szó még kevesebbet használ, de ha a büntetés mellett megmagyarázzuk neki egyszerűen és világosan, hogy ezt vagy amazt tenni «nem szokás», száz közül kilenczven esetben számíthatunk rá, hogy óvakodni fog mások szokásának megsértésétől.

Az európaiak szokásaival nem igen tud megbarátkozni a mi jó feketénk; de nem is csoda, hiszen ő csak a rossz oldalát érzi e szokásoknak; s hogy egyet említsek a sok közül: ilyen a hírhedt «khamsashiriiii» («huszonöt»), a melyből szegény feketéknek oly gyakran kijut.

Mielőtt valahová benyitna a (parti) néger, az ajtón bekiált: «hodi ?» mely szó körülbelől megfelel a magyar «szabad ?»-nak. Megvárja szépen mig belülről «karibu!»-t (közelebb!) kiáltanak elébe, s a belépőnek még erre is van egy udvariassági kifejezése, melyet belépés közben nem szokott elfelejteni mondani, t. i. vstareheh (ne zavartasd magad! maradj ülve!), s csak ez után jön a rendes köszöntés.

A köszöntés rendszerint az araboktól átvett tisztelgő kézmozdulattal történik, úgy, hogy jobb kezük ujjaival homlokukat érintik, miközben kissé s elég feszesen meghajtják magukat. A műveltebbeknél előforduló «salaam!» (béke, udv) ritka köszöntési mód, rendszerint és általánosan van elterjedve a «jambo» köszöntés. (Ezt így ejtik ki: dzsambo, vagy gyambo, elrontott igealak «hujamho» helyett = nem vagy rosszúl?) A felelet erre ismét csak «jambo!» vagy 'jambo saaah (sijambo helyett nem vagyok roszúl). Néha különcz kifejezéssel is élnek, mintm P’Mma udegeh (mint a madár). Mi az araboktól ered, s csak a velük közvetlen érintkező bennszülötteknél dívik.

Ha van kívánnivalója, egyszerűen csak azt mondja «nataka» (akarok); a köszönést meg már éppen fölöslegesnek tartja. A kérni és köszönni kifejezésre nincsen szava. Ha kíván valamit, arra valószínűleg szüksége van, s ha megkapja, azt természetesnek tartja; így van kivált a gyógyszerekkel, ha kér s nem kap belőle, nem tudja felfogni, minek hozta ez a fehér ember azt a nagy gyógyszeres ládát, ha neki nem ad belőle?

Ha a fekete kedvére való dolgot kap, akkor egész elégedetten mondja tbasi, vagyis elég. Ez igen gyakran használt szó. Mindenre, amibe megnyugszanak, basival válaszolnak.

Szeszes italokat a mohammedán néger nem inna a világért sem. A belföldiek, kivált az idegen utazókkal már ismerős benszülöttek előtt a cognac «dawa ya tumbo» (gyomorszesz) név alatt általánosan ismert s közszeretet tárgya, de hát ő nem mozlim, neki szabad Mohammed száműzte italokat megízlelni, csakhogy ritkán juthat hozzá, csakis az európai kegyéből, mert a szeszes italoknak a feketék részére való dárusítása tiltva van.

Talán nem lesz érdektelen a mi háziasszonyainkra nézve, hogy miképpen főzi a fekete az ő kenyerét.

«Mhogo» nevű növény 10—20 centiméter hosszú és majdnem sárgarépa alakú gyökereit meghámozzák, a napon megszárítják, s famo-zsákban lisztté törik, amely többé-kevésbé hamu színű. Ezután tüzet raknak, körűl ülik a tüzet, egynegyedrészig vízzel telt edényt helyeznek a lángok fölé s bele szórják a lisztet. Fapálczikával keverik az egészet addig, míg sűrű kása alakot nem ölt. Nem igen érnek reá bevárni, míg a fazekat leemeli valamelyikük a tűzről, — mindkét kezükkel bele nyúlnak a kenyérbe, helyesebben a kásába, s meglepő mohósággal — akár a struezmadár — nyelik le a kevésbé jóízűnek igérkező forró falatokat.

Pénteken rendesen a «ngoma» (dob, átvitt értelemben zene, táncz) járja a négereknél. Este valamely tisztáson összegyülekeznek a legények és leányok, középre ülnek a muzsikusok dobbal és sípszerszámokkal s körülöttük a lehető legszűkebb körben járják a párok 10—12-féle tánczaikat. Van ezek között négyes-, kör- és csárdás-forma táncz is, s mondhatom ügyes mozdulataikkal élvezetes látványt nyújtanak. A vége az ilyen mulatságnak az szokott lenni, hogy iszonyúan becsípnek a nagy mennyiségben elfogyasztott pálmabortól.

Oly vidékeken, ahol még európait nem láttak, a karaván vonulásakor az út mentén lakók el szoktak szökni s rejtőzni, vagy ha a menet a község felé tart, a bírón kivűl alig találni ott valakit. Legelőször a kutya szökik meg, amely a rókához hasonlít, soha sem ugat, legfeljebb vonít s roppant félénk. Utána az asszonyok iramodnak el s elrejtőznek a földeken. Soká tart, mig vissza bátorkodnak jönni, azt is csak akkor, amidőn látják, hogy a férfiaknak mi bajuk sem történt.

Egy ily menekülőt egy alkalommal elcsíptem, s kérdésemre: miért szökött meg? azt válaszolta «szigyui» azaz: nem tudom! Valószínűleg a még 10—20 évvel ezelőtt nagyban dívott rabszolgavadászatok emlékei lesznek okai ezen félelmüknek, amikor a rabszolgavadászok fölkeresték a falvakat, leölték a férfiakat s a nőket gyermekeikkel együtt rabságba vitték.

A megszólítás úgy maguk között, mind az európaiakkal szemben a beszéd közben igen gyakran ismételt bvaia (úr, uram) kifejezés, amelynek használatában annyira megy, hogy még a saját gyermekeit is így szólítja. Gyakran használ megkülönböztető kifejezést is, m. pl. ebvaua mkuba (nagyúr) és bvana ndogo (kis vagy ifjú úr). Hogy szerinte melyik az egyik, melyik a másik, arra vonatkozólag külön nézete van. Aki az európaiak közül elsőnek érkezik a faluba pl. expediczió alkalmával, az a nagyúr, a másik az ifjú ur; nagyúr még az is, a kinek díszes ruhája (egyenruha) van; általános értelemben jelzik ezen kifejezéssel a járási főnököket a városokban, Dar-es-Salaamban ezen kivűl a kormányzót is, Zanzibarban a szultánt.

Miután nehéz a szegény feketének az európaiak neveit megtanulni, legtöbb esetben maga alkot neveket magának, amelyek közkeletűekké válnak annyira, hogy az európaiak is alig tudnak tőlük szabadulni. Ilyenek pl. a «bvanamzuri» (szép úr), tbvana mpiga» (a verő úr) stb.

Magam is így jutottam névhez. Expedicziónk kezdetén W. Caville mérnök volt a «nagyúr», én voltam az «ifjú úr», időközben főnököm betegeskedvén, visszatért Dar-es-salaamba s így maga lettem a nagyúr. Hónapokkal később ismét találkoztunk főnökömmel — de most már megakadtak feketéink: ki lesz a «bvana mkuba ?» annál is inkább, mert mindkettőnk hosszú szakált viselt.

Egyszerűen elhagyták ezt a czimzést s főnőkömnek a «bvana kelele »-ről (a «kiabáló úr»-ról) beszéltek, előttem meg a siető urat) emlegették; napokig tartott, míg tisztába jöttünk azzal, hogy az első az én, ez utóbbi pedig főnököm új neve.

Ilyen névcsere gyakori. Volt egy derék hordárom. Soha sem tudtam nevét megjegyezni magamnak, azért tréfából is, kényszerűségből is tisztességes terjedelmű potroháról «tumbo» (has) névre kereszteltem. A név rajta is száradt. A másodszori expedicziókor újra jelentkezett hordárnak, be akartam jegyezni embereink listájába s e végből kérdeztem nevét, és az én régi barátom meggyőződéses arccal mondta a «Tumbo» nevet. Az előbbi nevét kérdeztem — ő csak a fejét rázta, őt így hívják s más nevet nem tud — elfelejtette.

A nők ép úgy hiúk Kelet Afrikában, akár minálunk s egyebütt. Hajviseletük meglepő. Arczukra sötét foltokat égetnek, fülüket pedig 3—5-szörösen átlyukasztják s a lyukakba összegöngyölített ujjnyi vastagságú rövid tarka papírtekercseket szúrnak, és nem ritkán, kivált a távoli belföldi néptörzseknél, pogácsa nagyságú faragott ébenfa füldíszt szúrnak fülük puha részébe, mi által ez annyira kitágul és kinyúlik, hogy a fül a rendes hosszúság kétszeresévé nagyobbodik.

Orrlyukaikban ritkán láttam csecsebecsét, hanem karperecz és „lábperecz”, az van elég, s ha nem telik ezüstből, akkor vörös drótot csavarnak végtagjaikra. Mellesleg legyen mondva, a világ legszívósabb és legbecsületesebb hordárjai, — hogy egész vagyonukat ezen rézdrót ékszerek képviselik ; de van is aztán egy-egy végtagjukon 30—50 méter hosszú rézdrót is csavarva. Ez utóbbi népnél elmaradhatatlan a különféle alakú nyakékszer, — többnyire csontból, mely azonban inkább a talizmán szerepét játssza.

Eszembe jut az a divat is, hogy bal karjuk felső részét vörös rézdróttal vagy spárgával megkötik, s évekig elhordják, úgy, hogy ez belevágódik a húsba, s azt állítják, hogy ez kitűnő szer volna a láz ellen. Bár sokan tapasztalatból tudták, hogy a khinin, mit nekik adtam, jobban segítette őket lázukból, azért még sem tudtam rábírni őket, hogy e haszontalan portékát letegyék.

Egy idő óta a német kormány megengedi, hogy elültöltő puskák bevitessenek eladás végett. Ebből kettős haszna van a kormánynak; először lekötelezi maga számára a puskatulajdonosokat, mint kiváltságosokat, másodszor, s ez a fő: nem veszélyesek. A növényméregbe áztatott nyíl föltétlenül halált okoz, mig a néger kezében tartott puskának 15 lépésre ki lehet állni. Amely néger puskához jut, eldobja a veszélyes nyilat s azután puskával lövöldöz, amivel sokkal kevesebb bajt okoz, mint előbb nyilával.

 

 

Esti üzlet San-Franciskóban. II.  1871. 406.

(Eredeti közlemény Kaliforniából.) (Vége.)

A szerkesztő közleménye:

 

Rejtély, hogy a hetilap érdemes szerkesztője miért nyomatta ki ezt a felettébb fura, hosszú és fárasztó szöveget. Kíméletből a fura szöveg egy részletét adjuk. B. G.

 

„A „soha el nem koptatható réztollak" ágensei, az eredményről ítélve, még ujonczok a megkezdett tövises pályán. Az ékesszólás szabályait sem görög, sem római klassikusokból nem mentve, az ügy csinját-binját alaposan nem tudva, csak ugy tapogatóznak még, a tömeg közönyösségének azon erős falai körül, melyet más veterán kollégájuk, a merészség és kikiáltott jótállás lövegeivel néhány perez alatt megdönt és bevesz. Hiába hajtogatja a papirt, fecskendezi a tentát, perczegteti a dicsért toll hegyét, mitnha Kaliforniában senki sem tudna irni, — az egyébiránt már süket-néma publikum egész vaknak színleli magát.

Köpönyegforgató papirgallérnak doboza csak 10 cent; oly potom ár, amit egynémely pénzben elbizakodott, röstel is kiadni, de viszont sok, a takarékosság mellett a csinosságra is valamit adó nős és nőtlen egyén szivesen megad a kinált áruczikkért. Kivált kinek borotvált nyaka és álla van, annak nyakkörületét a tisztaság méltán megilleti. A gallérgyártó ezt bölcsen számításba vette, s ugy látszik, nem is csalodott számításában. Mivel Amerikában csak egy társadalmi osztály van, s ez kabátban és papirgallér-ban jár, s mivel az olcsó áron használatra kész czikk, a kivánhatóságok non plus ultrája.

Több az elősorolt üzletekkel közeli rokonságban álló találmányok tulajdonosai, prózában tartják dicsérő beszédeiket; a csoda szappant előállító vegyész eljárása azonban eltér az annyira taposott útról, s a fennebb érintett Pratt-féle módszert fogadva el, szennyüző czikkét dal-solo és hangzatos rímes szónoklattal emeli költőies felszínre. — Az énekes szerepét személyesen játssza, de a szép szavalatokat óra hosszat recitáló, körmönfont költőt Moore Tamás egy lelkes honfitársában sikerült feltalálni. Rendesen ez szokta az utczasarki nyitányt a szappannak a lelkiismeretet bélyegző szennyfolton kivül mindent lemosó dicséret rimjé-vel megkezdeni; élez, tréfa, váltakozva jó ötletekkel, mindig a szappanban öszpontosulván az értelem, előadását érdekessé teszik, s nagyszámú közönséget vonnak a torokszakadtából szónokló irlandi körébe. Midőn a költői tűz kiszáritá s rikácsolóvá, csengésnélkülivé torzitja a szavaló költő fáradt hangját, akkor a közönség kíváncsiságát folytonos feszültségben tartandó, mint egy Ossián maga lép fel a feltaláló, a bárdok dalát elzengni, ő csakis solo-hangzenével mulattatva az oda csődült tömeget, szavaló kollegája babérjait sohasem igyekszik elhervasztani.

A szappan hasznos volta, — ami minden képzelhető zsir s egyéb foltok száműzésében, s a ruha anyag újjá varázsolásában áll, — az eljárás kulcsát képező egyszerű utasítással együtt oly csábitólag adatik elő, hogy sok ember egy vagy más szennyes ruhadarabjára emlékezve előlép, s vásárol a megénekelt czikkből. A gondos dalnok nem mulasztja el a közönséget általában és egyenként a garde-robe feletti szemletartásra figyelmeztetni, kiemeli a tisztaság előnyeit, s hangsúlyozza az alkalmat felhasználni akaróknak kedvező perczét, mit véleménye szerint vétek volna szappantalanul elszalasztani.

Koldulni ez ideig még nincs szokásban Kaliforniában; a társulati szellem ösztönzéséből üzlet-társi viszonyba lépett werkliforgató, és nyakában madzagon illatos czédrusból készült, egykori szivar ládát tartó, két csonka bajnok méla zenét árasztó s könyörületet ébresztő üzletét, alig lehet koldulásnak nevezni; ha mégis a pénznek a zsebből ily módon való kihegedülése annak volna nevezhető, a körülmények azt eléggé kimenthetik.

A werkli mélyéből hangokat kicsaló volt szabadsághős csak egy természetes láb birtokosa, a más hiányzót hóna alá alkalmazott mankókkal képes csak helyettesitni, ép kezeit a könyör adományokra hivogató hangmü kezelésére fordítja, mit oldala mellett álló szürke pantalló s kék dolmányban szép katonis kinézessél megáldott szerencsétlen csonka bajtársa nem tehetne, keze nem levén egy is; ép lábai, szálas, megnyerő csinos külseje azonban azt a dolgot, hol a kezek közvetítésére nincs szükség, ügytársa teljes megelégedésére viszi véghez.

Az astrologia, clair-voyance, boszorkányüzés, varázslerontás, kopogó és más szellemidézés s több efféle sokat ígérő jövendő- és múlt munkások titkolt talizmánja, számos ilyféle üzlettel foglalkozó halandónak adnak, a bárgyú és szükagyu tömegek jóvoltából kényelmos életmódot.

A gyakorlati élettel semmi kapcsolatban sem levő ily mesterség szalmaszálához, a tevékenységi téren előre törekvő valódi Yankee ritkán aggatja ugyan reménysége végső szálát, de akad azért elég babonás tengerész, bevándorlott mesterlegény és ezerencse sóvár dajka, aki után az ily fráterek bőven pénzelnek. Az ily messzelátók valamennyije professornak nevezi magát.

Professor Cohen, professor Dahm, mintha a bibyloni vizek partjain lantjaikat fűzre akasztott hősök, Egyiptomban vásárolt bűvös szerencse könyveinek volnának jogosult birtokosai, oly meglepő otthonossággal és biztossággal lapoznak a múlt porlott, és a jövendő délibábos lapjain, hogy az állommagyarázásért dollárt áldozott szerencse-szomjas a horoscop kedvező fordulatára kész volna a legöblösebb whisky-poharat kiüritni.

Professor Johannes Roll — amint czégéréről leolvashatjuk, — a világ legnagyobb és legnevezetesebb astrológusa, száműz boszorkányságot, lerontja a büvölést, a lopott és elveszett tárgyakat újra előkeríti, a család keblében perpatvart egyenlít ki, kibékíti az ellenséges indulatú érzelmeket, fiatal személyek sziveit egymáshoz hajlandóvá teszi, holtak mintléte felől ad megnyugtató felvilágosítást, az iszákosokat visszatartja az italtól, szerelmi és házassági esetekben segédkezet nyújt, s mindezt az emberiség boldogitására az önzetlen derék tanár, egy dollár bagatellért teszi.

Professor Schwoerer, lady ugyan, de azon derekabb legény a gáton, mint bármely más him professor társa; ugy látszik, csak szívességből veszi el a fizetést jóslatáért, mert mint az általa magasztalt csodateljes varázs-vessző egyedüli feltalálója, azzal arany és ezüst bányákat fedezhet fel, és nyithat meg.  Pénzből alig lesz fogyatkozása, mert 10 000 dollárt igér annak, aki a hires madame Schwoererhez képes hasonlítani, ki, mint maga állítja orvos, s a világ legnagyobb mysteriumainak professora.  A mi az üzlet sikerét, törvényes kereseteket, szerelmet, távollevő barátokat, betegséget stb. illeti, ezen élettárgyakra nézve a kérdőt születés napjától le egész a szerencsés találkozás perczéig lepi meg a fizető saját biographiájával.  

Amint állítja, római talismánokból válogatott assortmentje van, ezek mindegyike érvényes a szerelem, jó szerencse és üzlet sikerülésében, egyszersmind mentőszer minden gonosz ellen, s jót áll felőle, hogy az életben nagy fontosságú.  

Megmutatja jövendő férjeiteket és nejeiteket.  A consultatiónál ráadásul minden személynek értékes ajándékot ad.  Oly astronomiai térképet állit ki, melyek az egész életre elégségesek. — Mint tapasztalt orvos ajánlja magát a csúz, szemfájás, hidegláz, s másféle bajokban szenvedők figyelmébe. Az ő „Bitter"-je minden krónikus és vesebajokat, szédülést, étvágytalanságot elűz. Szemvize olyan, hogy a látidegek abnormis állapotát a kívánt kerékvágásba téríti. Hajnövesztő szere a kopaszok egyedüli vigasztalása; mig lady társait kiválólag az általa gyártott kölni vízre figyelmezteti, ez lemossa a szeplőt, bőrkiütést, kifényesíti és ifjúvá teszi az arezot. A világ legnagyobb mysteriumainak e hölgy-professora még sok más mindenfélét igér, lakása előtt transparent világítja meg a csillagok- és félholdból álló kabbalistikus jelvényeket...

 

Hosszasan, parányokra részletező lelkiismeretes szakjártassággal sorol elő ezen uj üzletember minden, a pensylvániai vonalat érdeklő administrativ és executiv ügykezelést, megemlít minden állomást, s elragadó távnézleti festménynyé ecseteli ki a fáradsága tárgyát képező 822 mérföld hosszú vonal minden egyes barázdáját; tele marokkal szórja a szállítási árjegyzékeket és hirdetményeket, s édesebb, megnyerőbb, lokötelezőbb modorú uri embert egyhamar nem igen lehet találni.”

 

 

 

  Uti képek Brazíliából. III. 1869. 4

  Szendrői Geöcze Istvántól. 3. Az őserdőben.

  (Vége.)

Mintegy két órai sebes gyaloglás után egy szelídebb hegylejtőre értünk, melyet ültetvényezésre mindnyájan igen alkalmas talajnak ismertünk fel.

Itt tehát utunkról az erdőbe tértünk, hogy azon keresztül az Itajahy folyam partjára juthassunk, mi ugyan az erdő roppant sűrűsége miatt nem kis feladat volt. Vadászkéseinkkel majdnem lépésről lépésre kellett utat vágni magunknak, s az általunk ily módon készített uj gyalogút mentében egyszersmind felismerhetőbb jelző gallyakat is raktunk keresztbe, hogy jövőre valamiképel ne tévod-jünk.Ott pedig, hol a gyarmati gyalogútról az erdőbe letértünk, két fiatal palmitát tettünk keresztbe, hogy a málha-hozó gyarmatos tudjon benünnkot hol keresni.

Örömmel vettem észre, hogy új birtokomon egy nagyobb és néhány kisebb patak is folyik.

Bármennyire siettünk is, és bármennyire nem akartuk az időt vadászattal tölteni, mégis lehetetlen volt, hogy pár lövést ne tegyünk.

Különösen gazdag a vidék a vadtyúk, fogoly és vadpulyka több nemeiben, melyek csapatostól futkároznak, a fák alatt,  fűmagot szedegetve. A vadásznak itt nem kell kereséssel fáradni, mint Európa erdőiben, csupán jó hallással bírnia. A gyalogúton csendesen haladva, nem szükség sem jobbra  sem balra vizsgálódni, sőt ezt nem is teheti a vadász, miután folyvást lába elé kell néznie, nehogy valamely az úton sütkérező kígyóra hágjon.

Ha az erdő siri csendjében jobbra vagy balra a legkisebb neszt hallja, meg kell állnia, mert biztos lehet, hogy ott 5—10 lépésnyire valami vad van, mely ha ő megmozdul, azonnal tovább szalad, és végképp elrejtőzik, mig ha a vadász nem mozdul, a szegény vad nem ismerve még a veszélyt, kedélyesen tekintget reá, s 8—10 lépésről hagyja magát agyon puffantani. E vadászmódot hiven követve néhány igen kövér és finom húsú macucót (fekete szürkés vadtyuk) egy pár — minden brazíliai madarak közt legfinomabb húsú inhambut (eripturus cironeus) és foglyot lőttünk.

Az itt-ott seregestől élő számtalan kisebb-nagyobb madárfajok gyönyörű szinezete és élénksége, kellemesen megvidámítja ez elrejtett hegyek magányát. Több száz mindenféle színezetű kis madár repdes egyik fáról a másikra, a kopogó s visitó harkályok, a légy-kapók több nemei, az élénk papagájok csoportjai, az ágról ágra repdeső nyugtalan zamumeirók, a gerle és galamb több fajtája, változatos és kedves látványt nyújtanak e homályos vadon közepette.

Egyik legkedvesebb madár ezek közt a fényes zöld színezetű ngypomba inseparavel (nélkülönözhetetlen galamb.) Mindig kettő van együtt, s ha az egyiket a vadász lelövi, a másik nem repül tovább, ha kővel dobálják is, hanem leesett párja felett búsong. E pombák oly szépek és kedvesek, hogy mindig sajnáltam rajok lőni.

Még kedvesebbek a különféle színezetű és csapatostól ide-oda szálldosó pompinha kis galambfajok, melyek alig nagyobbak mint a sármány vagy seregély.

A patakhoz közeledve, az annak partján levő palmita ágán, a sűrűn keresztül egy nagy fekete tömeget láttunk himbálódni, de nem vehettük ki, hogy mi lehet. Utálatos rémhangjáról azonban felismertük mihamar, hogy jacubembem, vagyis a vadpulyka egy nagyobb fajtája. A lombozatokon keresztül czélba vevém a csak homályosan mutatkozó fekete tömeget, s az a lövés után a patak partjára zuhant.

E három-négy napra való finom pecsenyét vállunkra vetve, tovább folytattuk utunkat, s nem sokára az Itajahy folyam partjához érkeztünk. Tanyánkat azon ponttal szemközt választottuk, ahol a széles folyam, egy pálmafás nagy sziget csúcsa által, két ágra osztatik. A parthoz érkezve, fekete ludak, vadkacsák és bukdárok százai, a vizet szárnyaikkal verdesve repültek fel, s a túlsó part mellett nagy lármával ismét leszálltak.

Mindenekelőtt néhány négyszög ölnyi teret siettünk kiirtani, hogy legyen hol egyelőre is ranchót késziteni. Két kisebb figueirát és két vékonyabb palmitát levágtunk, de azok nem dűltek le mindjárt, mert a sűrű cipó (fekete inda) és néhány bambusz szál egy nagyobb fához mintegy oda kötözve tartották. Le kellett tehát ezeket is vágni, mi nagy fáradság után megtörténvén, mind az öt fa hatalmas recsegéssel, ropogással és zúgással dűlt a folyamba, lezuhanó ágaival a vizet magasra felcsapva.

Ekkor még a közeli bokrokat s egyéb csemetéket és dudvákat kellett eltisztitanunk, mit elvégezve az itt minden lépten-nyomon található fedő bambusz ágakból, melyeknek hosszúkás levelei szépen egymásra simulnak, gyékény forma fedelet késziténk, azt négy vékony, földbe szúrt rúdra feltettük, s nagy pálma levelekot rakva rá, ranchónk fél óra alatt készen volt.

Közelünkben száraz fát is találtunk, mit éjjelre rakásra összehordtunk, hogy a tüzet folyvást legyen mivel táplálni. Pár horgot is hozván magunkkal, az első vetésre egy igen szép nagy tainhdl fogtunk. Az edények még meg nem érkezvén, a halat és jacubembemt csak is nyárson süthettük meg.

Minél inkább leszállott az est, annál inkább ostromoltatánk a mosquidók által, min azonban sikerült segitenünk. Oly hatalmas tüzet raktunk ugyanis, hogy a szúnyogok és mosquitók illő távolban maradtak tőlünk.

Éjjel egy bagoly repült el mellettünk, majd többfélo denevér, kisebb éjjeli madarak, éjjeli pillangók és fény bogarak repdesték körül a tüzet, majd egy vidra eviczkélve mászott ki a folyamból a bokrok közé, de mihelyt megmozdultunk, megint visszament a vizbe. Olykor egy-egy ismeretlen madár siralmas hangja hangzott a távolból felénk, majd a közeli bokorban az aguti nyúl (Dasyprocta) csörtetett.

Különös érzés lepi meg az embert éjjel az ily őserdőben, hol minden növényszál új előtte, hol a sűrűségből idáig még soha nem hallott csodálatos hangok vonják magukra figyelmét. A két blumenaui embert nem győztem egész éjjel kérdezgetni, valahányszor valami neszt vagy hangot hallottam, hogy milyen állat vagy madár az?

Az éjjeli majmoknak lármás kergetőzése az oralyakon, a lajhár kellemetlen nyújtott jajgatása, mintha segélyért kiáltana, az anta (tapyrus americanus) lomha csörtetése, a vádor őz szaggatott emberi hanghoz hasonló makogása, a mutum egyhangú mormolása, az onkatigris messze elhangzó nyihegő vonítása, igen kellemetlenül háborgatják az elszunyadni akarót.

Virradatkor ellenben mintegy kárpótlásul a piczi saiba madár igen kedves csicsergése ébresztett fel. Ez a Joao do Barrossal és pár rigó fajjal, e vidéken az egyedüli kellemos hangú éneklő madár.

Amint a felkelő nap első fénye a homályt némileg eloszlatá, a különféle fajta kajdácsok, főleg azonban a zöld poriquitok, százan-kétszázan egy csoportban szálldostak egyik nagy fáról a másikra. Néhány ily zöld kajdácsot lelőttünk, anélkül, hogy evégett kunyhónktól csak meg is mozdultunk volna.

A kajdácsot itt igen egyszerű módon fogják. A vadász ugyanis azt igen apró göbeccsel szárnyában megsebzi. A madárnak néhány nap alatt szárnysebe begyógyul, s nemsokára igen háziassá válik. Ez úgyszólván az egyedüli módja a kajdácsfogásnak, mivel fészkét oly magas fák tetejére rakja az indák és kaktuszok közé, hogy sem meglátni, sem oda felmászni nem lehet.

A Rio Benedictón innen lakó gyarmatos, reá bizott holminkkal korán reggel megérkezett, s az inhambu és perquitóból uj vasedényeinkbon reggelire hatalmas sültet késziténk. A zöld kajdács különösen az őszi hónapokban igen kitűnő izű.

Még aznap hozzá fogtunk ottcével (hosszú nyélhez erősített, görbe ágvagdaló kés) a bozótot, tövises bambuszt, füvet, dudvát, csometéket, bokrokat, felfutó növényeket, szóval mindent eltisztitani a nagy fák alól, hogy igy azokhoz férni és azokat levágni lehessen. Minden nap szorgalmasan dolgoztunk, s csak minden két hétben egyszer mentünk be ünnepnap,vagy vasárnap Blumenauba.-  -  -

A pálma-belet sokszor használtam megfőve kenyér helyett is, különösen ha a mandioca lisztem elfogyott. A pálma tetejében, ott ahol a levelek kezdődnek, 4—5 font ily ehető bél is van. Igen könnyű hozzájutni, miután a vizes pálma itt bárhol is található, s fája oly puha, hogy az egy-két fejszevágással lecsapható. A pálmafák igen kedvencz éjjeli tanyául szolgálnak a fehér fülű uistiti majmoknak; e kis állatok azonban ha valakit közeledni látnak, mindjárt a legközelebbi sürübb lombozatú fákra szöknek át. Legelterjedtebb majomfaj itt, veres a és a hosszú farkú fekete bőgöncz (mycetos seniculus és mycetes niger.)

Mindig a legnagyobb fákon tanyáznak seregestül, néha hatvanan-nyolezvanan is. A legöregebb, mint valami karmester a fa tetején ül, körötte a nagyobbak és lejebb a kicsinyek egész hierarchicus rendben. Midőn igy elhelyezkedtek, a legmagasabban ülő elnök-majom vastag hangjával jelt ad, az órahosszant is eltartó hangversenyre.

Ekkor aztán az öregek vastagjából, a kicsinyek a vékonyabbjából, legjobb tehetségök szerint oly rettenetes ordítást visznek véghez, hogy ezen semmiképp sem elragadó koncert zúgása, mérföldnyire is elhangzik az erdő sűrűiben.

Majd mindennap volt módomban, különösen ha a szél a gyülekezet felől fujt, ily hangversenyt hallani, de csak ritkán sikerült azt közelebbről is látni, mert a majmok mihelyt észrevették, hogy feléjük közeledem, azonnal elhallgattak, és pár perez alatt a fa óriás ágai közt rejtőztek el, s takarva lévén a sűrű orcheidák és kaktusz-fajok által, legföljebb némelyiknek lehetett még látni a levelek közül kilógó hosszú farka végét.

Ilyenkor a majmok mindaddig nem mozdulnak rejtekeikből, mig az ember kellő távolságra tovább nem megy, amikor is konczertjüket még dühösebben reákezdik.

 

 

 

UTAZÁS

 

 

 

Sámi Lajos: Stanley könyve Livingstone-ról. 1872. 584.

Livingstone fölfedezőjének a világhírű Afrika utazóról irott könyve, melynek megjelenését három hónap óta türelmetlenül várták a földrajzi tudomány barátai, valóságos „eseményt" képezett az angol irodalomban. E munka tele van regényes, mondhatnók regeszerű eseményekkel s életveszélyes, nyaktörő kalandokkal, mint valami keleti középkori lovag-história; csak hogy amit abban regénynek látunk, mind a legkomolyabb, átélt, átszenvedett valóság, és e tarkánál tarkább kalandok hőse nem valami elátkozott herczeg vagy Don-Quiotte-féle hóbortos lovag, hanem igen prózai teremtés „egy mai korbeli ujság-levelező", s végre aki őt ezzel a „küldetéssel" megbízta, szintén sem tündér, sem hatalmas király, hanem egy amerikai napilap kiadó-tulajdonosa.

Stanley a reá bizott nem éppen könnyű feladatnak minden tekintetben kitűnően felelt meg, anélkül, hogy annak dicsőségét egészen magának óhajtaná tulajdonítani. Ő, miként mondja, kötelezte magát, hogy a hírlapnak, melyet szolgálni szerencséje van, egyetlen intésére a föld kerekségének bármely félre eső zugát fölkeresi, mihelyest a vállalat érdeke ugy kívánja, ő tehát csakis kötelezettségének tett eleget. Pedig valóban mind a föladat, mind annak véghezvitele nagyszerű volt s a 700-nál több lapra terjedő diszes kötet, mely Stanley afrikai élményeinek érdekes leírását foglalja magában, e nagy jelentőségű és kedvező sikerű utazásnak méltó koronájául szolgál. Stanley könyve, általános érdekessége mellett, különösen érdekelheti olvasóink közül azokat, kik „öt hét léghajón" czimü közleményünket figyelemmel kisérik, mert az abban szereplő légi kalandorok Afrikának ama részén is megfordultak.

Végre sok huzavona és vesződség után sikerült a kezdet nehézségeit legyőznie; a „pagazi"-kat, azaz: teherhordókat és az „askarieh"-ket, a kíséretet képező fegyveres embereket, összeszedte, s 1871 márcz. 21-én Bagamoyoból, Afrika szárazföldjének ama kikötőjéből, ahonnan a kereskedők is el szoktak indulni, bemélyedt a „fekete földrész" ismeretlen vadonjába. Egész expedicziója, melyet öt külön karavánban indított útnak, 192 emberből és 153 csomag málhából állt.  Stanleynek az volt a terve, hogy a lehető leggyorsabban Udzsi-dzsiben teremhessen, félve, hogy érkezését a hir meg találja előzni,  mert a hirnek Afrikában is gyors szárnyai vannak.

Egy hónapig tartó, képzelhetetlenül veszélyes és vesződséges ide s tova hányattatás után Stanley végre Unyanyembébe érkezett, hol az egész expediczió összetalálkozott. Itt az arab főnök a jövevényeket a legnagyobb előzékenységgel fogadta s Kvi-karu nevű fővárosban maga gondoskodott elhelyezésökről. Stanleynek külön házat bocsátott rendelkezésére. Kvikaru mellett fekszik Taborah, mely miként látszik, az Unyanyembe tartományban elszórtan élő arabok fő telepe, mintegy 1000 házzal és 5000 lakóval. Stanleyt megérkezése után való napon e város arab főurai mindnyájan meglátogatták, s ezektől hallá, hogy városuk és Udzsidzsi közt, hol az ősz utazót föltalálni remélte, mostanában háború folyik. Ugyanis Unyanyembe arabjai és Uyoveh tartomány Mirambó nevű főnöke közt, ki szövetségeseivel együtt éppen azt a földdarabot birta, melyen az az ut Livingstonehoz Udzsidzsibe vezetett volna, egyenetlenség tört ki, és így az egyetlen egyenes ut el vala zárva.

Az arabok szörnyen vitézkedtek, hogy így meg ugy verik meg a gyáva bennszülötteket. Stanley bizva hetvenkedő, szavaikban, kíséretével hozzájok csatlakozott, meg lévén győződve, hogy a Mirambó fölött kivívandó győzelem Őt jóval közelebb vinné kitűzött czéljához. A dolognak az lett a vége, hogy az arabok Stanley kíséretével együtt kegyetlen vereséget szenvedtek. Amellett Stanley is csakhamar ezután beteggé lett és egy hétig feküdt hideglázban eszméletlenül; emberei szintén megbetegedtek, de két hét múlva mindnyájan felgyógyultak.

Stanley az arabok veresége után, mely az ő kiséretét ia meglehetősen megtizedelte, kénytelen volt vísszatérni Unyanyembébe, hol szeptember 20-áig vesztegelt. Most már helyzete valóban kétgbeejtővé kezdett válni; két elhatározás közt kellett választania: vagy fölhagy az egész expediczióval, mint amelynek folytatása ez idő szerint lehetetlen, s visszatér a parthoz minden siker nélkül, vagy megkisérlendi az ellenséges területet jó nagy kanyarulattal megkerülni s ugy hatolni be.

Sikerült a kezdet nehézségeit legyőznie; a „pagazi"-kat, azaz: teherhordókat és az „askarieh"-ket, a kíséretet képező fegyveres embereket, összeszedte s 1871 márcz. 21-én Bagamoyoból, Afrika szárazföldjének ama kikötőjéből, ahonnan a kereskedők is el szoktak indulni, bemélyedt a „fekete földrész" ismeretlen vadonaiba. Egész expedicziója, melyet öt külön karavánban indított útnak, 192 emberből és 153 csomag málhából állt. — Stanleynek az volt a terve, hogy a lehető leggyorsabban Udzsi-dzsiben teremhessen, félve, hogy érkezését a hir meg találja előzni, — mert a hirnek Afrikában is gyors szárnyai vannak.

Egy hónapig tartó, veszélyes és vesződséges ide s tova hányattatás után Stanley végre Unyanyembébe érkezett, hol az egész expediczió összetalálkozott. Itt az arab főnök a jövevényeket a legnagyobb előzékenységgel fogadta s Kvikaru nevű fővárosban maga gondoskodott elhelyezésökről. Stanleynek külön házat bocsátott rendelkezésére. Kvikaru mellett fekszik Taborah, mely miként látszik, az Unyanyembe tartományban elszórtan élő arabok főtelepe, mintegy 1000 házzal és 5000 lakóval. Stanleyt megérkezése után való napon e város arab főurai mindnyájan meglátogatták, s ezektől hallá, hogy városuk és Udzsidzsi közt, hol az ősz utazót föltalálni remélte, mostanában háború folyik. Ugyanis Unyanyembe arabjai és Uyoveh tartomány Mirambó nevű főnöke közt, ki szövetségeseivel együtt éppen azt a földdarabot birta, melyen az az ut Livingstonehoz Udzsidzsibe vezetett volna, egyenetlenség tört ki, és így az egyetlen egyenes út el vala zárva.

Az arabok szörnyen vitézkedtek, hogy így meg ugy verik meg a gyáva bennszülötteket. Stanley bizva hetvenkedő, szavaikban, kíséretével hozzájuk csatlakozott, meg lévén győződve, hogy a Mirambó fölött kivívandó győzelem Őt jóval közelebb vinné kitűzött czéljához. A dolognak az lett a vége, hogy az arabok Stanley kíséretével együtt kegyetlen vereséget szenvedtek. Amellett Stanley is csakhamar ezután beteggé lett és egy hétig feküdt hideglázban eszméletlenül; emberei szintén megbetegedtek, de két hét múlva mindnyájan felgyógyultak.

Stanley az arabok veresége után, mely az ő kiséretét is meglehetősen megtizedelte, kénytelen volt vísszatérni Unyanyembébe, hol szeptember 20-áig vesztegelt. Most már helyzete valóban kétgbeejtővé kezdett válni; két elhatározás közt kellett választania: vagy fölhagy az egész expediczióval, mint amelynek folytatása ez idő szerint lehetetlen, s visszatér a parthoz minden siker nélkül, vagy megkisérlendi az ellenséges területet jó nagy kanyarulattal megkerülni s ugy hatolni el a Tanganyikáig és Udzsidzsibe. De elhatározta, hogy csak a halál tériti vissza útjából, mig czélját el nem érte, s így szept. 20-án, noha még mindig gyönge és szenvedő vala, s noha emberei majd csak hogy föl nem lázadtak ellene szándéka miatt, fölkerekedett Unyanyembéből s dél felé tartva, innen észak s később nyugat felé, egészen ismeretlen vidéken át, roppant kerülőt tenni

Végre 1871. nov. 10-én, a partról Bagamoyoból történt elindulása után a 236-ik, Unyanyembéből való eljövetelét követő 51-ik napon, kimondhatatlan fáradságot, veszélyeket és szenvedéseket állva ki, Udzsidzsibe érkezett, hol a hires utazót szerencsésen meg is találta.

E találkozás részleteire még emlékezhetnek olvasóink lapunk ez évi folyamának egyik korábbi, Tanganyika tavától nyugatra, véghezvitt útra, s a melyek ő benne azt az erős hiedelmet ébresztették föl, hogy a Khambezi folyóban, a déli szélesség 11-ik foka körül, a Nílus valódi forrásait fedezte föl. Azonban mindez még csak puszta hiedelem, tapogatózó gyanitás, és Livingstone éppen azért akar még vagy két évig ez ismeretlen vidéken maradni, hogy azt a sűrű homályt, mely a Nílus forrásai fölött évezredek óta borong, valahára véglegesen szétoszlassa.

Az „öreg úr" és a „fiatal úr", miként a bennszülöttek Livingstonet és Stanleyt elnevezték, idejük egy részét arra fordították, hogy a Tanganyika-tó északi vége körül kirándulást tettek, melynek folyamában fölfedezvén, hogy a Lius -.ízi-folyó nem a Tanganyika-tóból folyik ki, sőt inkább éppen abba ömlik, ezáltal egy oly kérdést fejtettek meg, amely sokáig foglalkoztatá a londoni földrajzi társulat tagjait. 1871. decz. 27-én a két jó barát Udzsizsiből Unyanyembébe ment, még pedig az utazás első napjaiban csónakokon a Tanganyika-tó déli részén vitorlázva keresztül. Unyanyembe, mely Livingstone és Stanley utazásaiban oly nagy szerepet játszik, terjedelmes központi tartomány azon a vidéken, mely a fóldabroszokon Uniamueszi-nek, a hold birodalmának van elnevezve.

Itt van az úgynevezett nagy „bandari", az az összegyűlő és találkozó hely a kereskedők számára, honnan a karavánok minden irányban szét indulnak. A többnyire Oman-ból ide származott araboknak itt van főtanyájuk, itt vannak gyapotáru-, rézsodronyés üveggyöngy-raktáraik. Ez árukkal kereskedelmi ügynökeiket szerteszét küldözik Afrika e részének ismeretlen belsejébe, túl még a Tanganyika taván is; északra Ugandáig, Unyoro-ig és Karaguehig, tehát oly vidékekre, melyekről csak Speke második utazásából hallottunk részletesebb adatokat.

A két utazó Unyanyembe tartomány hasonnevű fővárosában hosszasabb ideig mulatván, kis házikóban ütötte föl ideiglenes tanyáját. Az ott lakó arabok, a főemberek épen ugy, mint a szegényebbek, csak ugy özönlöttek a két hires európai látogatására, s nem győzték eléggé bámulni rettenthetetlen bátoraágukat éa kitartásukat, mellyel az életet koczkáztató utazásuk leírhatatlan veszélyeit le tudták küzdeni.

1872. márcz. 24-e, az elválás napja, bekövetkezett; Stanley, miután Livingstone kezéből átvette az általa tett fölfedezések történetét, s azok leírását magában foglaló naplókat és az uti jegyzeteket, ugyszintén ősz barátjának sürgönyeit és leveleit, Kelet felé indult, hogy Zanzibárt elérve, ott hajóra üljön s a nagybecsű okmányokat Európába szállitsa. Visszatérő útjában tőle függött, hogy nagy értékű szállítmánya a Makata-mocsárban oda ne vesszen. Ápril 13-án Stanley bennszülött kíséretével a Mukendokva folyóhoz ért, mely a hegyek közül a Makata nevű síkságba ereszkedik alá. A roppant esőzések következtében a folyó ki volt áradva, mert a „maszika" vagyis esős évszak éppen akkor érte el tetőpontját. A folyó közepén sokkal mélyebb vala, hogysem át lehetett volna gázolni rajta; utazóink egy nagy fát fűrészeltek ketté s ugy intézték a dolgot, hogy az a folyón keresztül essék, s így számukra hidat képezzen. Az ezután bekövetkezett, részint komikus, részint a fenyegető veszély folytán igen komoly jelenetet második rajzunk élénken tünteti elő.

„A ledőlt fán" — írja Stanley — „embereim végig lépdelve, óvatosan tolták mat.uk előtt a szekrényeket és málnákat; de egy fiatal ficzkó, Rojab, túlbuzgóságból-e vagy hirtelen támadott eszeveszettségből, nem tudom — fejére kapta a Livingstone iratait tartalmazó szekrényt s a folyóba vetette magát. Én voltam az első, ki a túlsó partra megérkeztem, hogy az átkelésre felügyelhessek.Midőn visszafordultam, leírhatatlan rémületemre észreveszem, hogy a legdrágább szekrénnyel egy ember a feldagadt hullámok között lubiczkol. Egyszerre csak valami mélyebb  lyukba süpped, ugy hogy az embert is, a szekrényt is majd elvesztem szemem elől; magam pedig közel voltam az ájuláshoz, látva, hogy a roppant értékű iratok mily nagy veszélyben forognak.

Emberem szerencsére nem veszté el öntudatát s ismét fölállott; ekkor töltött revolveremmel fejére czélozva, rá kiáltottam :

 

„Vigyázz ! ha elejted azt a szekrényt, menten halál fia vagy !" Az emberek mind félbe hagyták munkájukat és társukra bámultak, kit a golyó és az áradat egyaránt fenyegetett. Emberem ugy látszik, jobban félt a pisztolytól mint a viztől, s  néhány perczig tartó elkeseredett erőfeszítés után sikerült neki a szekrényt szerencsésen partra szállítania."

 

Stanley hosszas bolyongás után szerencsésen visszaérkezett Bagamoyóba, hol a Livingstone fölkeresésére és fölsegélésére Angliából küldött expediczió éppen induló - félben volt a földrész belseje felé. Az expediczió vezére, mihelyest megtudta, hogy Stanley már föltalálta Livingstonet, hihetőleg sértett büszkeségből — elég könnyelműen — azonnal fölhagyott minden további szándékával. „A fölkeresés már megtörtént" — monda — „a segélyezés pedig nélküle is megtörténhetik." A készletek egy részét átadták Stanleynek, hogy az általa szervezendő s pénzen fogadott szabad bennszülöttek és arabok vezérlete alatt Unyanyembébe indítandó ujabb expedicziótól küldje Livingstonehoz, a többi részét Zanzibárban elkótyavetyélték, s így a közadakozás utján szervezett költséges expediczió, a hozzá fűzött várakozásnak távolról sem felelve meg, visszatért Angliába.

Stanley az angol expedicziótól kapott pénzzel gyorsan hordárokat és fegyvereseket fogadván, a rá bízott készleteket útnak inditotta Unyanyembe felé, hol azokat Livingstone türelmetlenül várta; maga pedig Európába tért vissza, hol mindenfelé nagy kitüntetéssel fogadták s nemrég megjelent könyvét nagy érdekeltséggel olvassák.

.

 

Stanley  utazása    Dél Afrikában   Livingstone fölkeresésére. 1873. 81.

Stanley Henrik, a „New York Herald" munkatársa és utazó levelezője, a már elveszettnek vélt Livingstone fölkeresése által állandóan megörökité nevét a földrajzi kutatások és fölfedezések történetében. A bizonytalanság sötét fátyolát, mely a földrajzi tudomány e 60 éves ősz bajnokának hol- és hogyléte fölött borongott, s mely az egész tudós világot évekig aggodalomban tartá, a merész amerikai végre szerencsésen szótlebbenté. Stanleynak e főérdemén kivül, mellyel nemcsak Livingstone-nak, hanem átalán véve a földrajznak is valamennyi őszinte barátját nagy hálára kötelezé, vannak még más irányban is érdemei. Délkeleti Afrika ismeretlen vadonait oly könnyed, oly élénk s mindamellett is elég alapos leírásokban ismerteté meg az olvasó világgal, hogy e tekintetben jóval tudományosabb, de jóval is szárazabb és unalmasabb irályu elődei, Burton, Speke és Grant kapitány teljességgel nem állhatnák ki velea versenyt. Az ott még most is uralgó szégyenletes rabszolgakereskedést különös figyelme és tanulmánya tárgyává tette, ugy hogy útmutatásai nagyban elő fogják segíteni az angol kormány abbeli humánus törekvését, hogy e botrányos üzelmeknek végre állandóan végét vethesse.

Stanley utazásait a múlt évben: „Hogy találtam meg dr. Livingstonet" czimü terjdelmes müvének európa-ezerte türelmetlenül várt megjelenésekor főbb vonásaiban már megismertettük olvasóinkkal.

˙(*A „V.U." 1872. évi 47-ik számában.)

De az egész kalandos utazás oly gazdag érdekfeszítő részletekben és tanulságos ismeretekben, hogy annak terjedelmesebb ismertetése sem lesz fölösleges. A könyvét diszitő kitűnő rajzok csak nevelik a különben is élénk leírások, népes tájismertetések érdekességét s ezáltal Afrika e czivili-zálatlan, de gazdag és termékeny vidékei az oly emberek tud-nivágyát ós figyelmét is fölébresztik, akik máskülönben ilyen dolgokkal nem igen törődtek.

 

I.

Miután Stanley az úgynevezett „New York Herald-expedicziót" Zanzibárban nagy fáradsággal és tetemes költséggel összeállította és karavánjai a szárazföldön Bagamoyoban összegyülekeztek, az előcsapa-tokat 1872. február 18-án útnak indította. Az expediczió 192 emberből állt. A vidék, melyen Afrika ismeretlen belseje felé hatoltak, elragadóan szép.

Az egész kalandos utazás oly gazdag érdekfeszítő részletekben és tanulságos ismeretekben, hogy annak terjedelmesebb ismertetése sem lesz fölösleges. A könyvét diszitő kitűnő rajzok csak növelik a különben is élénk leírások, népes tájismertetések érdekességét s ezáltal Afrika e czivilizálatlan, de gazdag és termékeny vidékei az oly emberek tudnivágyát és figyelmét is fölébresztik, akik más különben ilyen dolgokkal nem igen törődtek.

 

Főnök Nguvi Mpandából

 

A Kingani folyónak először jobb, kéaőbben balpartján óriási füvek és alig járható cserjések (dzsungla) közt vonultak végig s utjukban mindenfelé gazdag tenyészet s a legváltozatosabb állatvilág fogadta őket. Azonban e szép vidéknek volt kellemetlen oldala is elég; a láz iszonyúan dühöngött a rekkenő nedves lég miatt és a híres dél-afrikai legyeknek, szúnyogoknak és darázsoknak ezer meg ezer milliói üldözték a karavánt szüntelenül, s a hol megállapodtak, valóságos élethalál-harczot kellett vivniok e kínzó „benszülöttek" ellen. Stanley pompás arab lova részint a járványos betegségeknek, részint a moszkitók mérges csípéseinek szintén áldozatul esett.

A karaván igen sok fáradság és vesződség után ápril 12-én Mussudi-ba érkezett. A helység az Ungerengeri folyó partján terül el igen szép termékeny vidéken. Valami húsz mérföldnyi távolban hosszú hegyláncz vonul el ezukorsüveg alakú magas csúcsokkal, az előtérben hullámos termékeny sikföld, hatalmas fü- és virágtenyészettel borítva. A part vöröses talajából apró gránittömbök emelkednek föl. A ezukornád és kukoricza mesés gazdagsággal tenyészik s a banánok hetven 14b magasra nőnek. Szóval, e vidék Stanley leírása szerint valóságos édenkert.

Az Ungerengeri termékeny völgyében tovább utazva Stanley és karavánja néhány nap múlva Simbamvennibe, Useguhha fővárosába érkezett. Stanley mindenre el volt készülve, csak arra nem, hogy Kelet- Afrika belsejében fallal körülvett városra találjon. Már pedig Simbamvenni, az „Oroszlán-város", miként a bennszülöttek nevezik, hatalmas kőfallal volt bekerítve. „Mazanderánban, Persiában" — írja Stanley — „ilyen látvány teljességgel nem lepett volna meg, de itt egészen váratlan volt az. A városnak körülbelől 1000 háza és 3000 lakója lehet, de a házak oly sürün álltak egymás mellett, hogy 5000 lakót is befogadhattak. A város házai feltünőleg afrikai modorban vannak épitve, mig az erődítési müvek arab-persa jelleggel birnak, a mennyiben a persa tervvel arab csinosság és könnyedség párosul bennök. Persiában 950 angol mérföldet lovagoltam be, de a nagy várfokkat kivéve sehol egyet sem találtam olyat, mely Simbam Venainél különben lett volna megér 3sitve. A város területe három és fél mfld lehet s egyenszögü négyszöget képez. Minden szögletét erősen épült kőtornyok Őrzik; a falakon, a négy főirány felé tekintve, a fal hosszaságnak épen a közepén a ki-s bejárást négy nyilas közvetíti, melyeket hatalmas szilárd kapuk zárnak be az ott öven termő fei-fá-ból ácsolva és oly csinos faragású arabeszkekkel borítva, hogy azok méltó bámulatba ejthetnek minden oda vetődött amerikai vagy európai utazót. Eleinte azt gondoltam, hogy e kapuk legalább is Zanzibárban készültek s ugy szállították ide azokat deszkánként; de később elgondolva, hogy Bagamoyo és Simbamvenni közt a közlekedés igen élénk, nem tartottam lehetetlennek, hogy e kapuk a partvidékről idevándorolt benszü-lött mesterek művei lehessenek, főleg miután majd minden háznál ilyeket láttam, legfeljebb azzal a kevés különbséggel, hogy nem volt mindenik oly művészileg kidolgozva. A szultán palotája éppen oly üléssel volt épitve, mint a partvidéki városok szebb épületei hosszú lejtős háztetőkkel, széles ereszekkel.

E palotában Stanley ott létekor egy szultánnő lakott, — kivel később az ő embereinek is meggyült a baja — a hires Kisabengo legidősebb leánya. Kisabengo neve félelmes volt az eg' sz környéken tulajdonosának kegyetlen és gonosz hajlamai miatt, ö volt a legmerészebb rabszolgarablók főnöke és az erős Simbamvennit az „Oroszlán-várost" 6 alapitotta és erődítette meg oly hatalmasan, öregségében a „Kisabengo" nevet városa nevével cserélte föl s halála után leányát nevezte ki utódul, ki hasonlókép ezt a fejedelmi nevet fogadta el mint uralkodó.

Az utazó karaván Simbamvennit ől négy mérföldnyire ütötte föl tanyáját a folyó partján. Az esős évszak, a benszülöttek nyelvén „maszika", ott érte őket az ut közepén. Stanleynak nem sokára keserves alkalma nyilt tapasztalnia, hogy hiába szokta meg Arkan?ás mocsárterületein az ottani egészségtelen égaljat, mert azért az afrikai levegőt még sem tudja kiállani betegség nélkül. A láz őt is meglepte, de annnak visszatértét legalább egyidőre, ügyes gyógykezeléssel sikerült megakadályoznia.

Másnap tovább akartak utazni, de most az egyszer gazda nélkül csinálták meg a számítást. Az Ungerengeri, mely a száraz évszakban jelentéktelen patakocska, most a „maszika"alatt óriási folyammá nőtte ki magát. Valami húsz hegycsúcsról és két hosszú hegylánczról ömöltek alá medrébe a roppant viztömcgek, hatalmas vízeséseket és zuhatagokat képezve köröskörül a láthatáron. Az Ungerengeri ragadozó folyammá lesz ilyenkor s átgázolásáról még csak szó sem lehet.

E már magában véve is elég jelentékeny akadályhoz képzeljük oda még a folytonosan ömlő záport, mely az embert fal közé szoritja s mogorvává, néha dühössé teszi; valóságos londoni eső volt az, melyet a sürü köd még tűrhetetlenebbé tett. A hely, hol tanyát ütöttek, a folyam innenső partján, a járványos betegségeknek valóságos fészke volt,látni utálatos, visszaemlékezni rá gyűlöletes. A karavánok és teherhordók több nemzedéke által ott fölhalmozott piszok és rondaság csak ogy nyüzsgött mindenféle csúszó-mászó férgektől: fekete, vörös és fehér hangyák tették bátortalanná a helyet; mindenféle szinü hernyókés ezerlábuakmászkáltak minden fűszálon és minden fa derekán; rut sárgafejű darázsok, melyek mérgesek, mint a skorpiók, s melyeknek fészkei százával csüngtek alá minden bokorról; egér nagyságú bogarak és pókok, melyek a szemétdombot majd fölvették a hátukra; szóval, mindenféle fajtájú, szinü és alkatú féreg és bogár hemzsegett alattok, felettök és körülöttök mindenütt.

April 23-án az ég kissé kiderülvén, a karaván megragadd a kinálkozó alkalmat, hogy a folyón átkelhessen. Korán reggel öt órakor kezdették meg a podgyászok átszállítását, még pedig a lehető legprimitívebb hid segélyével. Ilyen hidon csakis a négerek vagy holmi született kö-téltánczosok vállalkozhatnak átmenni, de közönséges idegzetű halandó aligha. Még a könnyülábu vanyamvezi pagazik (teherhordók) is csak nehezen tudtak minden baj nélkül átkelni. Legelőször is a partról föl kell ugrani valamely fa ágára, mely magát a hidat képezi; de gyakran megesik, hogy e faág viz alá van merülve, s igy, a ki ugrásközben elhibázza, könnyen a vizbe pottyanhat; mikor aztán az ember az ág végére jutott, neki rugaszkodik s átugrik a túlsó partra. Ez pedig a vállon 60—70 fontnyi teherrel nem a legkönnyebb dolog. Néha egyik fától a másikig erős és vastag folyondárköteleket foszitnek ki, melyek az átkelésnél kitűnő szolgálatot tehetnek, hanem az ily előrelátás valóságos fehér holló e vidék vad népeinél.

A málhák és poggyászok átszállítása mindamellett is szerencsésen minden baj nélkül végbe ment; igaz, hogy teljes öt óráig tartott s annyi erőfeszítés, hu rag és káromkodás közt, hogy akár egy hadsereg ia megfutamodott volna tőle.

És ez a keserves átgázolás nem volt ám utolsó Stanley veszélyes útjában. Alig haladtak néhány napi járó földre, s ismét uj meg uj folyó állta utjokat, melyeken át kellett gázolniok. A Makata folyó, melynek széles völgyébe utazóink ápril hó vége felé jutottak, a roppant esőzések folytán szintén kiáradt és az egész völgy mocsár-és vizlepte térséggé változott á" A kis patakccsV a, melv a száraz évszakban fól sem tűnik, p téli esőzések alkalmával roppant szélességű, ragadozó folyammá növekszik; ha pedig a „maszika" még a szokottnál is erősebb éa tovább tart, a kiáradt folyó tengerré változtatja egész terjedelmes völgyvidékét.

A í'olyó Stanley ott létekor elannyira föl volt dagadva és a rajta átvezető hid oly gyarló állapotban volt, hogy a podgyászok átszállítása itt is öt hosszú órát vett igénybe. Azonban alig hogy lerakták utikészleteiket a túlsó parton, szerencsésen megőrizve azokat a vizbe hullástól, csakhamar iszonyú zápor kerekedett s ugy megáztatott mindent, mintha órákig állt volna a Makata hullámai alatt.

És az utazás igy ment napról napra fáradsággal, vesződséggel, az éghajlat és elemek mos-tohasága ellen folytonosan küzdve, védekezve, mig aztán később az emberek is kezet fogtak a természettel kifáradt, elcsigázott utasaink gyötrésére.

 

 

báró Luzsénszky Félix: UTAZÁSOM PRETORIÁBA. II. 1902. 36. 779.

Luzsénszky Félix, volt parancsnok a boer köztársaságokban. (Vége.)

Ötödnap estefelé érkeztünk Ádenbe. Ez Arábia délnyugati csúcsán fekvő rendkívül érdekes és igen szép fekvésű város. Nincs benne egy fa sem, nem nő egy szál fű sem, s az összes epületek kopár sziklákra vannak építve. Tengervíznél és esővíznél más nem kapható. Az esővizet, ha ugyan van néha eső, egy a sziklákba vájt és egy nagy medenczében fogják fel s néha két éven át is ezt a vizet isszák, de ez is távol esik a várostól s tömlőkben hozzák be, amitől még roszabb lesz az íze. Az utóbbi időben gyártanak itt a tengervízből édes vizet s ez egészséges és jó ízű, de oly méreg drága, hogy csak a vagyonos emberek élvezhetik.

A következő reggel napfölkelte után indultunk tovább, rövid idő alatt kiértünk a nyílt Indiai óczeánba s bár folyton közeledtünk az egyenlítőhöz, mégis tűrhetőbb volt a hőség, mint a Vörös tengeren. A hajóstisztek azt állítják, hogy ez mindig így van. Midőn az egyenlítőt elértük, a hajónk fedélzetén egy kis mozsárágyút sütöttek el, s megkezdődött a keresztelő. Ez akként történt, hogy egy ponyvákból készült vízhatlan medenczébe minden egészséges férfi utast, úgy ahogy volt ruhástól, bedobáltak s azután a Neptunnak öltöztetett fő matróz megkeresztelte. Aki ki tudott jönni, maga jött ki a medenczéből, ellenkező esetben kidobták a matrózok. A keresztelő végeztével minden utas kapott egy — a nevére szóló — keresztlevelet, amelyért tetszése szerint adott egy pár márkát a szerencsétlenül járt hajósok özvegyei és árvái javára. Ez régi szokás, melyet minden hajón megtartanak.

Már Szueztől tovább utazva csak itt-ott láttuk az afrikai vagy ázsiai partokat, de itt is csak vagy homoksivatagokat, vagy kopár szikla-hegyeket, többi közt a bibliai nevezetességű Sión hegyet. Az Indiai óczeánon át, Ádent elhagyva, több napig csak a végtelen tengert és a kék, éjjel szép csillagos égboltozatot láthatjuk. Ez a körülmény sok utasra leverőleg hatott. Én reám ugyan nem, de azért soha sem fogom elfelejteni, midőn Ádentől számítva  ötödnapon, napfölkeltekor madárdal költött fel, s körülnézve, egy gyönyörű, zöld fákkal és bokrokkal szegélyezett, élénk kis kikötőben ébredtem fel. Ez Tanga volt, német Kelet-Afrikában. Itt elbúcsúztunk egy evangélikus lelkész kedves családjától, mely Németországból költözött ide.

Utunk további folyamán kikötöttünk még, Mombassa, Dar-Es-Saalam, Zanzibár, Mozambique és Bayra kikötőkben. Mombassában nagy szél kerekedett, mely a hullámokat toronymagasságig csapta fel, annyira, hogy a fedélzeten nem is volt szabad fent maradnunk. A «Herzog» azonban, ámbár néha egy-egy hullám keresztül csapott fedélzetén, derekasan állotta a kis vihart. Reggelre a vihar megszűnt, de azért két napig tartózkodtunk itt s mivel igen sok czápa hemzsegett hajónk körül, engedélyt kaptunk az első kapitánytól a halászatra.

Nagy vashorgokra, melyek erős, vastag kötelekhez voltak erősítve, jókora húsdarabokat kötöttünk s az így leeresztett köteleket folyton figyelemmel kisértem. Körülbelől egy óra lefolyása után estefelé észrevettem, hogy az egyik kötél nagyon feszül s elkezdtem húzni, de erős ember létemre sem birtam még a czápa orrát sem kiemelni a vízből. Kilencz jó markos legényre volt szükség, hogy a hajó párkányáig felhúzzuk s mivel elevenen nem szabad a fedélzetre húzni,  nehogy farkával valakinek a lábát törje el csapkodása közben, még néhány ember jött segítségünkre. A czápát jól oda húztuk a párkányhoz, mire egy hajóslegény több baltacsapással ketté hasította a fejét. A czápát azután felbontottuk s a gyomrában nem találtunk egyebet, mint egy igen nagy úszómadárnak az egyik lábát. Az állkapczáját kivágták a matrózok s ősi szokás szerint eltették, a húsát pedig a hajón dolgozó kafferek költötték el jó étvággyal, ámbár a fehér emberek azt mondják, hogy ehetetlen.

Mielőtt Dar-Es-Saalamba érkeztünk volna, kihirdették a hajón, hogy aki az urak közöl oroszlánvadászaton akar részt venni, azt a hajón lévő kis gőzbárkák egyikén partra szállítják négy márka fizetség kötelezettsége mellett. E czélból egy aláírási ívet köröztek. Ezt az ívet, bár az utasok nagyobb része jól tudta, hogy az egész dolog csak tréfás felültetés, én is aláírtam, de nem készültem a kiszállásra; sokan azonban izgatottsággal várták a bárka indulását, amiből azonban semmi sem lett. A négy márkát annak, aki kívánta, visszafizették, a többit pedig a hajós-özvegyek és árvák segélyezésére fordították, a jótékony czélra adakozók névsorát pedig nyilvánosan felolvasták.

Ekkor tudtam meg, hogy Edvi Illés Gyula tartalékos huszárszázados és hazámfia szintén a hajón van. Éppen készültem felkeresésére, midőn egy rokonszenves külsejű úriember állott elembe, s magyarul mutatta be magát, t. i. ő is akkor értesült az én jelenlétemről, pedig már Szueztől utaztunk együtt. Nem írhatom le a feletti nagy örömömet, hogy egy művelt s kedves honfitársammal találkoztam, és ez öröm még fokozódott, midőn négyszem között megsúgta nekem, hogy egy czél vezet bennünket. Volt ezután tervezgetés. Meghánytunk - vetettünk minden lehető és nem lehetőséget, gyorsan múlt az időnk s egyszerre csak azon vettük magunkat észre, hogy Dar-Es-Saalam előtt áll a hajónk.

Dar - Es - Saalamban nem akartunk partra szállni, de amint a fedélzetről látcsövekkel néztük a várost, egy épületen a következő felírást pillantottuk meg:  Hotel Hajdú. Illéssel összenéztünk s elhatároztuk, hogy kiszállunk, mert Hajdú okvetlen magyar ember és ezt meg kell látogatnunk. Nem csalódtunk. Hajdú csakugyan magyar ember volt és pedig a javából. Nem tudta helyünket találni s meghivott, hogy maradjunk nála pár hétig, mint vendégei. Kecsegtetett oroszlán és viziló-vadászattal és mindenféle más csábító dologgal, de ez mind hiába volt, mert mi siettünk a küzdőtérre. Az éjszakát mindamellett ott töltöttük. Nehezen váltunk meg kedves házigazdánktól, de a hajó jelt adott az indulásra, sietve mentünk hát vissza a fedélzetre. Hogy mennyire ragaszkodik a magyar ember egymáshoz, azt igazán csak az tudja, aki messze hazájától, idegen világrészben találkozik földijével.

Még az nap este Zanzibárba érkeztünk; ez éppen karácsony előestéjén volt és mondhatom, hogy 43 éves létemre ilyen meleg Karácsonyt még nem élveztem sohasem.

Az ünnep kedvéért itt is kiszálltunk, ittunk s meghallgattuk a szultán palotája előtt a térzenét. A zenekar többnyire európai darabokat játszott, de ez nem is csoda, mert a zenészek csaknem mind csehek voltak. Mozambique engem különben egy kis szórakozástól fosztott meg. Ugyanis ez a kikötőváros már portugál területen lévén, itt több portugál család kiszállott szerencsét próbálni. Ezek a családok a hajó fedélzetén naponként rendesen összeverekedtek éspedig rendesen az asszonyok a férfiakat náspángolták el.

Bayrát is megnéztük; ez egy most javában fejlődő, homoksivatagra épült, nagy kereskedelmi város, valami különösen kiemelni való azonban nincs benne, hanem arra még most is örömmel emlékszem vissza, hogy itt zöld paprikát és jó szűzdohányt vettem. Éppen az apály idejében vetett horgonyt bajónk, így  a víz oly sekély volt, hogy ínég a kis bárkával sem juthattunk a partra, hanem a kafferek vittek ki hátukon.

Bayrában néhány polgári ruhába öltözött angol szált hajónkra s folytonosan összesúgdostak s bizonyos gúnymosollyal néztek reánk, amiről többen mindjárt gyanítottuk, hogy ezek angol katonák s kezdtük érezni, hogy nem egészen tiszta a levegő, sőt nekem előérzetem volt, hogy valami kellemetlenség fog érni; mint később bebizonyult, előérzetem nem is csalt.

Midőn már tengeri utunk végpontjához, Lorenzo-Marquez-hez, a Portugál Afrika fővárosához közeledtünk, a távolból egy angol hadihajót pillantottunk meg, mely üldözőbe vette a Herczogot és még a nyílt tengeren el is érte. Az angolok megállították hajónkat s három tiszt 34 fegyveres katonával átjött hozzánk, mindnyájunkat foglyoknak jelentettek ki és levezettek az angol durbani kikötő elé. Az egész úton párhuzamosan haladt velünk körülbelől 200 méter távolságban az angol hadihajó, folyton reánk szegzett ágyúival.

Ezt okosan is tették az angolok, mert ha nem kisérnek így és éjszakán át villamos fényszóróval nem világítják meg a Herzogot, végrehajtottuk volna tervünket, mely abból állott, hogy éjnek idején váratlanul megtámadjuk az angol katonákat, lefegyverezzük és egytől-egyig bedobáljuk őket a tengerbe. Annyira fel voltunk ingerűive, hogy még így is megkisérlettük volna a dolgot, azonban a sok ártatlan vöröskeresztes hölgyre gondolva, magunkba fojtottuk dühünket s vártuk, hogy mi fog majd következni ezután.

Az angol katonák még azt is megtették, hogy a német helyett angol lobogót húztak fel a Herzog árboczára; ez még fokozta az elkeseredést. Másnap érkeztünk a durbani kikötő elé és itt nagy örömünkre báró Issendorf, a hajónk parancsnoka — a ki mellesleg megjegyezve, igen bátor ember — megállította a «Herzog»-ot és kijelentette az angol kapitány előtt, hogy ő semmi szin alatt, még ha összelövöldözik és elsüllyesztik is hajóját, akkor sem vezeti be a kikötőbe addig, míg saját kormányától, vagyis a német kormánytól nem kap parancsot. Erre ugyancsak elkezdett a kábel működni Dúrban, London és Berlin között. A durbani német konzul többször napjában átjött hozzánk hírekkel, de mi utasok nem tudtunk meg akkorában ezekből semmit. így tartott ez négy napig.

Sokat olvastam ilyen helyzetekről életemben, de én azt állítom, hogy leírhatatlan az az érzés, mely megszállja az embert akkor, midőn szabadon mozog, tudatában van férfiúi erejének, bátorságának és mégis tehetetlen, s nem vetheti magát ellenségére, hogy szétmorzsolja. Negyednap egy kis német hadihajó, a «Schwalbe» termett mellettünk s oltalmába vett. Nevetségesnek látszott ez a gyenge oltalom az óriási angol hadihajók tömkelegében, de nekünk rendkívül jól esett; fel is hangzott a «Herzog» on a  Waeht am Rein» és a «Heil dir mein Vaterland» fülbemászó melódiája. A hölgyek kendőiket lobogtatták s velünk énekeltek. Leírhatatatlan volt a lelkesedés.

A «Schwalbe» kapitánya érintkezésbe lépett az angol parancsnokkal, s mint később megtudtuk, határidőt szabott esti 6 óráig az angol zászlónak a «Herzog» árboczárói való levételére és egész eréllyel kijelentette, hogy ha le nem veszik pontban 6 órakor, ő fogja azt az ágyújával lelőni.

Erre azonban nem került a sor, mert 5 órakor sürgöny érkezett Londonból, mely minden német hajó szabadon bocsáttatását elrendelte. Ekkor már az angolok elfogták a «Bundesrath» német Lloyd- gőzöst is, s mivel ennek kapitánya nem volt oly erélyes, mint Issendorf,  kirakatták minden árúját, az utasokat pedig kiszállították, de felügyelet alatt a városban szabadon engedték őket járni, kelni.

A «König» nevű hajót, mint később értesültünk, már Adenben elfogták. Az angolok ugyanis azon hiedelemben voltak, hogy a német hajók Transzvál részére fegyvereket, töltényeket és más hadiszereket szállítanak, de a «Bundesrath»-on nem találtak semmit; fizettek is a német Lloydnak oly kárpótlást, hogy azt hiszem ez rendkívül örvendene, ha évente ideiglenes angol fogságba kerűlne egy pár hajója.

Az említett sürgöny vétele után az angol tisztek katonáikkal kénytelenek voltak elhagyni a hajót. Persze most ők voltak mérgesek és mi nevettünk. Igen erős volt a hullámverés és ezért nem mehettek le gyalog a lépcsőn a nagy angol bárkába, minket pedig rendkívül mulattatott a kiszállításuk, mely úgy történt, hogy egyenként beállították őket egy nagy kosárba, azután csigán felhúzták és így eresztették le a bárka közepébe; szóval ugyanazon a műveleten mentek keresztül, melyen a zsákok a Dunán, midőn hajóba rakják.

Midőn az utolsó angol is eltűnt a «Herczog»-ról, hamarosan felszedték a horgonyokat s mi a transzváli himnust énekelve, hurrá kiáltások közepette vigan indultunk vissza északnak Lorenzo-Marquez felé.

Legtöbbünknek nagy kő esett le szivéről. Voltak azonban olyan önkéntesek is közöttünk akik szivesebben maradtak volna angol fogságban, mert mentől közelebb értek a harcztérhez annál kisebb volt bennük a harczvágy. Nagy volt az örömöm, midőn hat hét után, a tengeri utat befejezve, Lorenzo-Marquezben partra szálltunk.

Először is a német konzult kerestük fel, aki véletlenül távoli rokonom, gróf Hardenberg volt. Mosolygó arccal kérdezte meg mindenkitől, hogy úgy-e, nem harczolni megyünk? A valót persze nem mondhattuk meg, mert különben nem eresztettek volna tovább. Igyekeztünk békés szándékú kereskedőkhöz illő arcot mutatni, így aztán Hardenberg útba igazított bennünket és a németalföldi konzulhoz utasított, aki egyúttal a délafrikai köztársaságok konzulja is volt.

Küldöztek minket azután Pontiustól Pilátushoz, össze-vissza, míg végre a portugál kormánytól kaptunk Transválba szóló útleveleket; előbb azonban mindenkitől 42 000 reisz értékű bélyeget követeltek. Sokan elsápadtak közülünk e roppant összeg hallattára, utóbb azonban kiderült, hogy a

42 000 reisz a mi pénzértékünkben nem egészen 36 korona.

Dolgaink végeztével — bőrig ázva — betértünk egy vendéglőbe s két tojást kértem, ezért fizettem 2 sillinget, vagyis 2 korona 40 fillért; hát ez ugyan nem volt olcsó. Hálni még visszamentünk a hajóra s öt órakor reggel siettünk a vasúti indóházba, hol egy óriási hosszúságú vonatot állítottak össze részünkre és azután 8 órakor nagynehezen elindultunk, hogy 12-kor Transzvál határállomásán, Komáti-Portban ismét kiszálljunk, mert a portugál kocsik csak idáig közlekedtek.

A határon sok boer s néhány német várakozott reánk, ezek «hurrah !» kiáltásokkal és üdvlövésekkel fogadtak, s mindnyájunkat megvendégeltek. Innét fogva tovább már a boer államok költségén mentünk. Szép, regényes, hegyes vidéken át vezetett utunk egészen Waterfall-Unterig. Innét fogaskerekű vasúton jutottunk fel a nagyon magasan fekvő fennsikra. Ezentúl Pretoriáig hol lapályon, hol hullámos dombok között vezet a vasútvonal és csak Pretoria közvetlen közelében kezdődött megint a hegyes vidék. Másnap reggel 8 óra tájban érkeztünk Pretoriába.

 

 

E. Hughes: EGY ANGOL NŐ MAGYARORSZÁGRÓL. 1897. 07. 103.

A múlt nyáron két kiváló angol hölgy tett utazást hazánkban. Egyik E. Hughes, a cambridgei kollégium, vagyis tanárnőket képző intézet főnöke. Nagyon művelt és sokat utazott nő, aki a világnak már mind az öt részét bejárta. Nálunk vele járt úti társa szintén az említett intézetnek egyik tagja volt. Hughes úrnő rendkívül el van ragadtatva mindattól, amit Magyarországban látott s meg is irta azt, és közzé tette az említett kollégium évi jelentésében. A leirás—leszámítva egy-két furcsaságát—minden esetre elég érdekes, hogy tudomást vegyünk róla; éppen azért olvasóinknak is bemutatjuk, úgy amint azt Somogyi Géza znió-váraljai tanitóképezdei igazgató szives volt lapunk számára lefordítani.

A derék angol nő ekként beszél hazánkról:

 

Látogatás a magyarok földjén.

Fölmerül bennem a kételkedés, hogy vajon térképem Magyarországa valójában az a csodálatos Magyarország-e, melyet a múlt nyáron láttam? Behunyom szemeimet és még egyszer látom a népeknek azon vegyülékét, mely a hóval takart Kárpátok hatalmas határ-sáncza által elzárva, ama nagy területen lakik. Egyenként látom a tátott szájú bamba tótot, a pallérozatlan szerbet, a sötét szemű, termetes és festői viseletű oláhot, a módos németet, a lealázott lengyelt, a megvetett zsidót, a vad, fésületlen, nomád czigányt. A tizenhét millió különféle nemzetiségű lakos közül, a hajlékony, vidám, magyar kilencz milliója emelkedik ki. Feltárul előttem ama mórföldekre terjedő.gabonavetéstől zöld nagy síkság végtelen tömérdeksége, itt-ott magánosan álló falvak által tarkázva, látom ismét annak bűvös délibábját, barmainak és szilaj lovainak csapatait.

Még egyszer hallom zúgását a széles Dunának, melyet összeomlott török várak, apró falvak, egy-két méltóságos kastély, erdős halmok, gyepes síkságok, s vad szirtek szegélyeznek. Újra a Kárpátok alacsonyabb lejtőjének fenyővel borított lánczolatai mentén kocsikázom ; a havon és jégen egy csúcs tetejére kapaszkodom s az elcsüggedt és széttagolt lengyelföldre nézek le. Elmélyedek a történeti emlékekbe a budapesti kiállításon; együtt ülök Jókaival kertjében, rózsái között; sétálok Jókai szőlőjében egy méltóságos magyar úrral, aki Kossuthtal küzdött; ismét ott ülök a négy magyar ló által vont kocsiban, melyek úgy vágtatnak, amint csak magyar lovak tudnak vágtatni. Megkísértem az ezen különös és elbűvölő országban eltöltött napok közül két napot leírni.

 

Egy nap díszben.

Aki Debreczent nem ismeri, nem ismeri Magyarországot.» Ezt mondta nekem több magyar. Debreczen a kálvinisták Rómája, azon elemnek főfészke az országban, mely a francziaországi hugenotta elemmel rokon és mindenek fölött úgy tekintendő, mint a magyarságnak szine-java.Nagy gazdagsága mellett is sajátszerű mezei egyszerűséget, falusi kinézést és régies színezetet őrzött meg magán. Lakosait igazán meglepő egyszerűség és méltóság jellemzi.

Elhatároztam, hogy elmegyek Debreczenbe; minek folytán egy barátom szíves volt a polgármestert látogatásomról értesíteni, ki is előzékenyen tudatta velem, hogy a város örülni fog, ha engem vendégének tekinthet.

Tizenkét órai meleg, poros vasúti utazás után elértük Debreczent, hol legfölebb egy egyszerű «Isten hozott»-ra számítottam. Azonban egész néptömeget találtunk az állomáson; a városi tanácsnak több tagja, egy az angolban jártas tanár, a kocsiknak egész sora, és egy beszéd várakozott ránk. Komoly ünnepélyességgel kocsinkhoz vezettek bennünket és a bámuló tömegen át a város fő-vendéglőjébe hajtattunk, ahol a József főherczeg által elfoglaltatni szokott szobasort — mely sárga selyem és aranyban tündöklött, — tartották fenn számunkra.

A nyitott udvaron díszvacsorát rendeztek tiszteletünkre, czigányzene mellett, miközben nem kis ijedelmemre értesültem, hogy hajnali 4 óra 30 perezre föl kell kelnem, mert akkor indul a vonat a Hortobágy felé. De hát a programot meg kellett tartani s a mondott időben a kocsiknak egész sora vitt bennünket és kíséretünket a vonathoz, és mi, kissé hosszadalmasnak tetsző utazás után, a Hortobágyra jutottunk. Igen különös, páratlan hely ez. Egy síkság, mely a nagy Alföld fölé kissé fölemelkedik, mintegy 120 angol mérföld kerületű és oly sima, mint egy tekeasztal; Debreczen városának tulajdona és a városi tanács kezelteti, lovaknak, szarvasmarháknak, juhoknak, stb. nagy mértékben való legeltetésére fordittatik és oly vad, mint egy ős prairie. Egy négyes fogatot különösen a mi számunkra küldöttek s ezt több kettős fogat kísérte. Felhívták továbbá figyelmünket egy utánunk döczögő kis szekérre, melyen két fegyveres csendőr ült, hogy bennünket védjen, de micsoda veszélytől, nem volt egészen világos előttem. Csinált út nem volt; a lovak csak afféle mezei úton haladtak, de úgy mentek, mint a szél; a lég mámorosító volt és az egész jelenet ős eredeti és festői a legnagyobb mértékben. Kint a pusztán igen dús reggelit szolgáltak fel számunkra (miként bírhattam ki egy csésze thea nélkül, még ma sem mondhatom meg).

Láttam ezernyi juh mosását, mely e részeken mindennapi elbánás a juhokkal; aztán a vad ménes megtekintésére hajttattunk; láttam azokat nagy tömegben űzetni, láttam, a mint pányva-kötéllel kettőt kifogtak; a legjobb futókat megfogták és mulattatásunkra megnyergelték. Láttuk a lovaglás csodálatos tetteit; meglátogattuk a pásztorok kunyhóit, mérföldekre vágtattunk a síkságon és oly szerencsések voltunk, hogy órákon át láthattuk a bűbájos délibábot előttünk kiterülni, tavakat, fákat, templom-tornyokat, végül pedig egy juhnyájat, a mint a juhok lábbal felfelé fordulva legelésztek. Majd dús villásreggeliben részesültünk és ezután ismét visszatértünk kis királyi díszben Debreczen felé.

Debreezenben végig sétáltunk a nyilvános sétatéren, szemügyre vétetve ez egyszer minden szemlélő által; közösen ebédeltünk Magyarország legjobb czigány bandájának elragadó zenéje mellett, végül pedig a megtiszteltetésben és látnivalókban kimerülve, a magyar királyi czi-merrel kivarrott sárga selyem takaró alatt álomba merültünk.

Sajnálatomra az idő nem engedi, hogy a Debreezenben eltöltött második napot is leírjam, amilyen a városon keresztül tett sétakocsizás volt az ötlovas díszfogaton, melyet előbb csak a király, József főherczeg, Jókai és a magyar Jenny Lind (ez alatt az angol nő Blaha Lujzát érti) számára vettek használatba! El kell hallgatnom az igen érdekes kollégiumban tett látogatásomat, valamint a polgármester által való fogadtatást a városházán.

 

Egy napi utazás kezdetleges eszközökkel (primitive travel).

Mi sem lepi meg inkább az embert Magyarországon, mint az ország különböző részei közt levő feltűnő ellentétek. Budapest tökéletes földalatti villamvasútjával, melynek emléke a mi londoni földalatti vasutunkat majdnem kiállhatatlanná teszi, csodálatos ellentétet képez azon elhagyatott, műveletlen falvakkal, melyeket a Kárpátok közt láttunk. A debreczeni nap ellentétéül, hol oly remek fogaton jártunk, le fogok írni egy másik utazást, midőn díszfogat helyett tutajokon ültünk. Elhatároztuk, hogy átmegyünk a szomszéd Lengyelországba és az utazásnak igen regényes módját eszeltük ki. Egy folyó (a Dunajecz), mely a Kárpátokban ered, egy szűk szoroson küzdi át innen magát Galiczia lejtős síkja felé. Magas hegyek között, a zuhatagok egész sorozatán, melyeken csónak nem járhat, a vidék furfangos parasztjai tutajokon siklanak át.

Lementük a folyó partjára és ott néhány tutajt béreltünk ki. Leírták nekünk a nemzetet elég élénken, de a valóság túlhaladta minden képzeletünket. Mielőtt azonban elindultunk volna, leültünk a padra és jóízűen nevettünk, oly kezdetlegesek voltak a tutajok és a tutajosok! A sebes ár felvett bennünket. A három hölgy közül egyikünk a másik kettővel szembe ült, a másik oldalon tutajosaink szivarozva dűltek le. Egy sarok felé közeledtünk, a hegyek mindkét oldalon magasra emelkedtek, azon túl pedig baljóslatú moraj és locsogás volt hallható. A mint a sarkot megkerültük, egy vad zuhatag tárult föl előttünk. Csapkodó hullámok, fekete sziklák és borzasztó zúgás. A tutajosok lopva egy pillantást vetve ránk, felugrottak, ruháikat lehányták és hosszú evezőikkel sziklákon és hullámokon keresztül, valóban csodálatos módon vittek bennünket.

Mintegy tiz—tizenegy vízesésen haladtunk át és az első után felette gyönyörködtünk bennük. Figyelmeztetem mindazokat, kik a borzongást szeretik, hogy a lengyel földre tutajon menjenek és hogy ne értsék tutajosaiknak a nyelvét, ami a borzongást még növeli. Azt is nagyon lelkükre kötöm, hogy mihelyt a lengyel földet elérték, hunyják be szemeiket és tartsák zárva mindaddig, még el nem hagyják ezen nyomorult és a szegénység által sújtolt földet. Fájdalom, a magyarok elragadó földjén való utazás költséges és ha csak tetemesen nem fog emeltetni az angol tanárok fizetése, közülünk a legtöbb soha sem lesz abban a helyzetben, hogy egy magyarországi körutazás kényelmében gyönyörködhessék.

Sokat tanultam a magyar történetből, sokat a magyarországi jelenlegi nevelésügyi, társadalmi és politikai kérdések köréből, ós az ország iránt addig is nagy érdeklődésem körútam folytán ép oly mértékben lett mélyebb, a mily mértékben világosabb. A vasutak ma már mindenfelé kiterjeszkednek; az ország erősen fejlődik ; a multak regényes bájaiból soknak meg kell semmisülnie; de a mai Magyarországban sok elevenség és életerő van és azt hiszem, hogy a ránk következő században Európában sokat fog számítani.

Csak Norvégia és Magyarország az a két ország, melyekben utazva, éreztem, hogy nyertem az által, hogy angol vagyok. Mindenütt találtam magyarokat, a kik soha sem voltak Angolországban és képesek voltak angolul beszélni ; és számtalanszor hallottam, hogy a magyarok az alkotmányos kormányformát 1222-ben, éppen hét évvel a mi «Magna carta»-nk után nyerték és azon rokonszenv, melyet Anglia Kossuth iránt érzett, minden magyarral való társalgásnak mindig biztos tárgya. Történelmileg tekintve, Magyarországnak fő fontossága a múltban az, hogy századokon át oly védbástya volt, mely a törököt Nyugat-Európa elárasztásától visszatartotta. A magyarok büszkén és teljes joggal mondják, hogy ők terelték vissza a törököt.

 

 

A NŐKRŐL

 

Z. O. A kapczinusok zárdája Budán. 1864. 477.

Mióta e lapok megindultak, már számos ízben volt alkalmunk a testvér főváros nevezetesebb köz, magán, és egyházi épületeiről nemcsak megemlékeznünk, de azokat lehető hü rajzokban is bemutatni, s szabad legyen hinnünk, hogy ez által lapunk a főváros részletes ismertetéséhez sok érdekes adatot szolgáltatott.

Jelenleg is érdemesnek tartjak, a kapuezinusok szerzetének nemrég egészen újjá alakított buda-vizi városi zárdáját és templomát megismertetni, annyival is inkább, miután ez Buda számos egyháza közül akár csinosságát, akár történetének vázlatát tekintjük, nem utolsó helyet foglal el.

Buda egyházairól szólván, Palugyay ezeket jegyzi meg jeles leírásában: „A Buda városában létező számos egyházak is bő anyagot szolgáltatnak az élőkor eseményei átnézésével foglalkozó történész tolla alá. Buda lakossága kitűnő a vallásosságban, s itt van örvendeztető indoka a Budán létező egyházak nagyobb számának; s ha e részben az előkorra visszagondolunk, alig marad okunk kétkedni: hogy hajdan Buda városát még több, és nagyobb egyházak, mint a vallási buzgóság — ezen minden polgári jóllét szent központjai— ékesítették.— Ez egyházak szárna, s egy tekintet a népesség rovataira, szükségtelenné tesznek minden további szót az iránt : hogy az országunk fővárosában lakozók római katholikus többsége tetemesen túlhaladja a más vallásokat követő többi lakosság összes számát.

Jelen képünk tárgya azonban sokkal ujabb eredetű a számtalan többi templomoknál, melyeknek ma már nyomaira is alig akadhatunk. Ez csak a törökök kiűzetése után keletkezett.

Rövid történeti vázlatát, e szerzetes rendnek levéltárában található eredeti adatok nyomán, ugyancsak a kapuezinus atyák ez időszerinti érdemes történésze, szíveskedett számunkra összeállítani. S ezt a következőkben adjuk elő.

Miután 1686 szeptember 2-án a törökök a győztes keresztény hadaknak meghódolni kénytelenek voltak, uemcsak Budáról, de az egész országból dicsőségesen elűzettek; azon a helyen, hol később e zárda építtetett, akkor török mecset állott, melyhez valamely nyilvános épület is voIt csatolva, s ez eleintén katonai korházul használtatott; mig 1687-ben Szécsényi György esztergomi érsek és Magyarország prímása, azon elhatározásra jutott, hogy Budán a haza fővárosában kapuezinus konventet alapit, és e czélból az akkori rendfőnöknek 20 000 forintot adott át szabad rendelkezésre. Ennek következtében a nevezett rend főnöke Leopold császárhoz folyamodott, hogy engedje át neki a fentebb említett katonai kórház epületét a mellette levő török mecsettel együtt; és a császár  kérelmét minden késedelem nélkül teljesité.

Ez megtörvén, 1692 ben már a kapucinus atyák, számszerint négyen, a volt katonai kórházba, mint ideiglenes lakhelyükbe, s a török mecsetbe, mint szintén ideiglenes templomukba, ünnepélyesen igtattatt.k be, Brunntr prépost és akkori pestvároti plébános által.

1698 ban alakíttatott át a mecset végleg ka-tholikus <gyházzá, de eki or csak egyszerűen szenteltftett fel. A lelkészségi kötelességeket  a régi hajóhidtól, a harminczad épületig volt kötelességük teljesíteni. De a plébániai kölelesgégék teljecité.-éről 1701. július 13 kön önként lemondottak; valószínűleg azon okból, mert a szükséges egyénekük nagy szűkében volta'-.

1716-ban szept. 20-án e templom, Natali Lukács belgrádi püspök, mint az esztergomi érsek helyettese által ünnepélyesen felszenteltetett.

1717-ben végre a rend klastroma teljesen felépült, miután sikerüli legyőzniök ama számtalan nehézségeket, melyeket részint a város, részint nv s szerzetes rendek gördítettek eléjök. — Az akkori klastrom területéhez tartozott, a most úgynevezett Corvin Mátyás-t^r is, mely a templom északi oldalánál terül el, valamint lejebb az úgynevezett „hálás?tér" is. De e két tért, melyek kőfallal voltak bekerítve, József császár a klastrom birtokából kihasittatta és Buda városának nyilvános piaczokul adni rendelte.

Ugyanazon év június 19-én József császár parancsára ismét át kellett venniök a kapuezinu soknak a lelkészségi kötelességek teljesítését, mit azóta szakadatlanul folytatnak.

1849-ben Buda ostroma alatt, a régi kapuezinus zárda és templom, a reá hullott ágyú golyók és bombák által majdnem egészen elpusztíttatott, mert épen mindkét részről a lőirányba esett.

De 1857-ben a ff jedelem kegyelméből, romjaiból ismét jelenlegi alakjában, és sokkal szebben mint valaha volt, újra felépült.

A zírda csinos homlokzatának a fő-utezára eső fele részében a városi elemi tanodáknak adatott eléggé tágas és alkalmas hely, mig a másik fele részében a plébánia hivatal, és a szerzetes atyák czellái vannak.

 

 

  Körösi László dr. : AZ EGYIPTOMI NŐKRŐL. 1896. 16. 243.

Az egyiptomi nőket nemcsak a történeti emlékezés teszi érdekessé, hanem nagyon sok szép keleti rege is. A fáraók leányainak báját ismerjük a templomok és sziklasirok falairól, ahonnan lótusz virággal a kezükben a halhatatlanság mosolyával tekintenek reánk. Magas és karcsú termetök, előkelő és bájos mozdulatuk van. Mandula metszetű nagy sze-mök még a sírköveken is mosolyog. Finom, formás szájacskájuk még kőbe faragva is beszédes.  Hosszúkás, gyöngéden hajlott orruk vidám kíváncsiságra vall.

Összeérő, vastag szemöldökük  kaczér félivbe foglalja ábrándosan nevető szemeiket. Dús hajuk rendezése gondos művészetre, virágokkal ékítése költészetre s kápráztató ékszereik hatalomra és ízlésre vallanak.  Ezer és ezer ó-egyiptomi szépséget láttunk kőbe | faragva, falra festve, papiruszokra rajzolva és  így páratlan faji jellegök vonásai   örökre leli künkbe vésődtek. Megvannak-e még a négy-ötezer esztendős műemlékekről reánk tekintő fáraó leányok utódai a mai

  Egyiptomban? Erre a kérdésre sokkal illetékesebb kutatók is nehezen találnak választ. Mert a világ minden részéről Egyiptomba utazó   dúsgazdag hölgyeknek is ez az első kérdése. Különösen, mikor a gizehi muzeumban meggyőződtek arról, hogy az ó-kori fáraó   leányoknak sokkal ragyogóbb ékszereik,  ötletesebb piperekészleteik és csodálatosabb szépítőszereik voltak, mint nekik.

 Oda kell mennünk, ahol dolgoznak, vagy ahol imádkoznak, hogy választ találjunk érdekes kérdésünkre. A Nilus partjain szakadatlanul   dolgozó fel-láhoks a buzgón imádkozó koptok között ráakadhatunk az ősi egyiptomi női típusra, a fáraóleányok halhatatlan szépségének örököseire.

A felláhok és a koptok még az ősi birodalom népének maradványa. A felláhok örökös jobbágyok, a kik sok urat és vallást cseréltek. Amikor betörtek a rómaiak, akkor azoknak dolgoztak s az ő vallásukat fogadták el. Mikor a bi-zantinok kerekedtek fölül, a görög császár lett a zsarnok s a keleti vallás a vigasztalás. Mikor az arabok betörtek, akkor arabbá vált a nyel-vök és a vallásuk, de azért

mindig csak rabszolgák maradtak. Ha a Nílusnak nincs olyan nagy csodatevő ereje, akkor a felláhok már rég kipusztultak volna. A szent folyó által öntözött partok mesés termékenysége mindig meghozta a zsarnokok számára a sarezot s a szegény fel-láhoknak a mindennapi kenyeret.

A koptok a felláhok testvérága, csakhogy keresztény felekezet, s így soha se keveredett össze a jövevény mohamedánokkal. Vallásukhoz szívósan ragaszkodtak, sőt szabadságukat és hazá|jukat is feláldozták érte. Mert mikor a bizantinok üldözni kezdték őket sajátos felekezetök miatt, a koptok az arabokat hivták segítségül. Az arabok betörtek s Egyiptom azóta nagy átalakuláson ment keresztül. A felláh nők mohamedán vallásúak, a nyelvök arab, családi életök és szokásaik egészen különbözők az ősökétől. Az izlám négy törvényes feleséget engedélyez minden igazhivőnek. A kinek azonban módja van hozzá, az annyi nőt tarthat, a mennyire telik.

A szegény felláh nem fogadhatja el Allah kedvezményét és sártéglából épített kunyhójában megelégszik egy asz-szonynyal is afelláh nő abban különbözik a vaskos, alacsony termetű telivér arab nőtől, hogy sokkal előkelőbb termete, dúsabb haja, sűrűbb szemöldöke, kifejezőbb arcza, nemesebb hajlású orra, finomabb metszetű ajka és beszédesebb szeme van.   Még tisztábban mutatkozik az ó-egyiptomi jelleg a koptoknál, a kik nem házasodtak össze az arabokkal.   A koptoknak -külön városnegyedök van a templomuk közelében, és a nők sohase fátyolozzák le az arczukat. A felláh nők   sem járnak úgy mint az arab vagy török nők, a kiknél az öltözet legelső része a titokzatos fátyol. A felláh nő odahaza vagy munka   közben födetlen j arczczal dolgozik és csak akkor leplezi el fejkendőjével magát, mikor férfiú közeledik feléje.   

A felláhok és a   koptok magas termetű, bodros, feketehajú, fekete szakállú, vékony bajuszú, mandula szemű, erős szemöldökű, egyenes tartású, finom   ajkú, hosszúkás orrú alakok, a kiknek az elhízáshoz semmi hajlandóságuk sin-: csen. A koptoknak jó nyelvtehetségök van, éppen azért szívesen alkalmazzák ügyvivő hivatalnokoknak. A felláh nők sűrű szemöldöküket antimonnal  szokták festeni. Hosszú fekete szempilláik man-\ dula metszésű nagy szemök szépségét még in-kább kiemelik.

Az a derűit és vidám mosoly van Egyiptomban. Az arab soha se vallhatja, hogy egyiptomi nemzet és ez az oka Egyiptom ereje hanyatlásának. A török uralom is Egyiptomban már csak emlék. A véres mameluksirok s Izmail pasa milliárdokba kerülő hárem-palotái már csak a történetírókat érdeklik. Ezek a fantasztikus hárem-paloták tették tönkre Egyiptom anyagi hitelét s a tékozló háremélet rongálta meg Egyiptom önállóságát.

Nem sok török van már Egyiptomban, hanem lejárt hatalmuk utolsó képviselői még mindig előkelő hivatalokat töltenek be, de a következő emberöltő már aligha találja őket Egyiptomban. A török háremhölgyek fekete selyemruhájukban, fehér fátyolukban, fehér telt arczukkal még mindig vidáman mosolyognak, valahányszor a délutáni órákban kikocsikáznak a korzóra. A jobb módú háremek előtt

szaiszok futnak, fölemelt nádpálczával, a nyilt hintókban négyesével helyezkednek el a hárem szépségei, s a szerecsen kocsis mellett elhízott eunuchok ülnek.

A török nők gyorsan vénülnek s épen úgy, mint a török férfiak, korán elhíznak. Az arab az egyiptomi lakosság zöme. Valamikor hatalmas államalkotó és kulturális erő lakozott bennök. Ma alig van egyéb jó tulajdonságuk annál, hogy szívesen hajlanak az eurmívelődés felé. Hanem az európai erkölcsöktől még nagyon messzire esnek. A nő teljesen alárendelt szerepű, inkább engedelmes cseléd, rejtett rabszolga, mint élettái-3. Gyermekkorában alig tanul meg egyebet a Korán olvasásánál, mert kora ifjúságában már látatlanban férjhez vagy a hárembe adják valakihez. Ha az asszony ura nincsen megelégedve vele, akkor rövid utón kiutasítja házából s élete fogytáig némi járandóságot biztosít neki. Az elvált arab nő nem mehet férjhez s vagy elzüllik vagy szolgálatot -vállal. Az arab nők kék vagy fekete hosszú ruhában járnak, keblöket, karjaikat, állukat és homlokukat tetoválják. Szeretik a csillogó-villogó ékszereket. Nemcsak karjukon és kezök fején, de lábukon is pereczeket hordanak s mind a két kezök tele van gyűrűkkel. Termetök alacsony, kissé zömök, járásuk lomha, mozdulatuk fáradt, húsos ajkuk, tüzes fekete szemök sóvárgó. A fátyol (burko), melyet sajátszerű kis henger erősít a homlok tövéhez, inkább megszépíti, mint eltakarja arczukat. A beduinok a puszták fiai. Szenvedélyesen villogó szemök, kiabáló beszédjük és haragos természetűk van. Nőik vad szépségüek, férfias termetűek.

Szintén kisebb számú, de teljesen kiváló faj a jövevény nubiai majdnem aránytalanul magas csontos termetével s feltűnően vékony lábszáraival. A szerecsen nők többnyire rabszolgák ivadékai. Nagy ritkán akad közülök olyan kevésbbé rút, a kit a nemesebb származású egyiptomi mohamedán feleségül venne vagy háremébe fogadna. A szudáni nők csak elvétve fordulnak meg Felső-Egyiptomban. A Nilus vize nem szépítette meg visszataszító arczvonásaikat. Kagylókkal és korálokkal ékesítik keblöket, fülökre óriási karikafüggőket raknak s orrukba karikát fúrnak.

Az európaiakat és amerikaiakat leginkább érdeklik a tánczosnők, agavazik. Már az ó-egyiptomiaknál a tánczosnők külön osztályt alkottak. A mai tánczosnő, a gazije (többesben gavazi), Egyiptom összes népfajából kerül ki. Vannak köztük fel-láh nők, arab lányok, török szépségek, szerecsenek, sőt már európaiak is. A Nilus tündérei valamennyi nagyvárosi mulató helyiségben épen úgy feltalálhatók, mint a legrongyosabb falvakban. Az egyiptomi nép főmulatsága a fantazija. Nagyon eredeti mulatság. Fantasztikus kivilágítás, rikító lobogódísz, vidám zenebona, általános lakmározás és gavazi-táncz a mulatság veleje.

A gavazikat különös zenészek kisérik. Az egyiknek kicsiny dob (darabukke) van a kezében, a másik kurta tamburint ver, a harmadik nádsípon (zebabe) játszik, a negyedik énekel, az ötödik bolondozik. Ez a faun (gais), a ki arra való, hogy a tánczosnőket kifigurázza.

A gavazik élénk színű selyemszoknyában, fehér harisnyában, piros papucscsal s felső testö-kön trikóban jelennek meg a közönség közt. A nyakuk teli van csörömpölő ékszerekkel, csillogó-villogó éremfüzérekkel, óriási keleti gyöngyökkel. Hajukba is fényes érmeket fonnak, melyek ismét vállukon verődnek össze. Karjaikat széles érczpántokkal, kezök fejét zengő karpere-czekkel díszítik. Formás bokáikra erősen zörgő karpereezeket raknak. Kezökben vagy csengettyűs dobot, vagy érez kagylókat vagy kalaty-tyúkat tartanak.

A gavazik táncza nagyon sajátszerű. A tánczosnő a dobogó közepére áll. Az alacsony, széles divánok keleti szőnyegére összevetett lábakkal letelepszik a többi czigarettező gavazi és zenész. Az Alhambra mulató közönsége nargilét szí vagy hűsítő italokat szürcsöl s úgy nézi a mámoros gavazi tánezot.

 

xx2077. 1896. 16. 245. első sor bara  Egyiptomi nő. ( delta vidéki)

 

A tánczosnő lába nem mozdul, de testének minden porczikája a mélabús zene taktusai szerint ringani kezd. Karjait feje fölé emelve, bájos mozdulatokkal kiséri mámorosan mosolygó s ide-oda ingadozó fejét. Valamennyi ékszere csilingelni kezd. A gyorsabb ütemes zenére szenvedélyesebben tánezol, de lábai nyugodtan egy helyben állanak. Gsak a felső test és a törzsök ing és ring a melankholikus muzsika ritmusa szerint. Mikor már jó félórai táncz után belefáradt, visszatelepszik adivánra, czigarettre gyújt s kipihent tánczosnők folytatják a tánezot. Az ifjúság beleujjong, a vén ember beletapsol a mulatságba, a mitől azután a gavazik még inkább neki melegesznek.

A gavazi soha sem visel fátyolt. Öltözete, természete és foglalkozása egészen elüt a szigorú magánéletre kárhoztatott egyiptomi nőktől s azok tisztességétől. Az egyiptomi nők közül azonban épen a gavazik vannak legnagyobb hatással nemcsak a milliomos amerikaiakra, hanem a mai fáraókra, a komoly angolokra is. A gavazik fajtájáért tapsol legtöbbet még a piros kabátú angol katona is, a ki az egyiptomi egyensúly fölött uralkodó britt ágyúk etetése után az egyiptomi esti élet egyetlen oázisán, a gavazi-kávéházakban keres mulatságot és talál üdülést.

 

 

FÜGGELÉK

 

Schindelmann Ferencz: RÉGI BUDA ÉS PEST CZÉHEI. 1910. 25. 532

A czéhek kezdettől fogva számottevő tényezői voltak nemcsak a városok, hanem az egész ország belkormányzatának. Jelentőségteljes közéleti szereplésük a legutóbbi időkig is tagadhatatlan befolyással volt a városok fejlődésére. Az intézményükre, szervezetükre, életükre vonatkozó okirataik, emléktárgyaik rendkívül becses forrásai a letűnt kor közállapotainak ismeretére törekedő művelődés történetnek. Mint a történeti muzeumok általában, a fővárosi múzeum is már elejétől kezdve nagy gondot fordított a régi pesti és budai czéh-emlékek összegyűjtésére, s egyik termét a rájuk vonatkozó emléktárgyakkal már régebben be is rendezte. A legtöbb czéh emléktárgyai azonban a később alakult ipartestületek tulajdonába mentek át. Az ezeknek felkutatása és megszerzése körül kifejtett munka eredménye a múzeumnak az az újonnan berendezett terme, amely majdnem kizárólag a czéhekre vonatkozó újabb gyűjteményt öleli fel.

A teremben 235 tárgy van elhelyezve. Az arany-hímzésű feliratos selyem czéh-zászlók. nagy része a XVIII. századból való. Mindkét oldalukon olajfestésű kép van: rendszerint a czéh védőszentje és majdnem kivétel nélkül az illető mesterségre vonatkozó, bibliai tárgygyal kapcsolatban levő szimbolikus jelenet. Alattuk a falakat a pesti, budai és óbudai czéhek mesterlevelei, felszabadító levelei és szolgálati bizonyítványai borítják. Nemcsak okirati jellegüknél fogva, hanem azért is érdekesek, mert a lap fején ott látjuk Pest vagy Buda egykorú rézmetszetű képét. Egytől-egyig mind pesti vagy budai rézmetsző munkája.

Ugyanitt van egy, a XIX. század elejéről való színezett rajz, mely azt a pályát ábrázolja, a melyet a pesti bérkocsis-czéhnél a mesterek sorába való beiktatás előtt a jelöltnek be kellett futnia. Érdekes emlékek a czéh-ládák. A czéh-okmányok és értékek megőrzésére szolgáltak, és nagy tiszteletben tartották. Szimbolikus jelentőségük magyarázza meg azt a kiváló gondot, a melyet díszes kiállításukra fordítottak. Egyik-másikon igen szép fa-faragványokat látunk.

Sok oszlop-díszes ládánál az oszlopok finom kiképzése, több helyütt a szép fa-mozaik munkák mindmegannyi bizonyítékai asztalos és esztergályos iparunk akkori fejlettségének. Legrégibb, köztük a pesti ezabó-czéhé. Eredeti a budai kcnyvkötő-czéh mesterládája,, mely nagy egymásra helyezett bőrkötésű könyvet, ábrázol. A zár  a kéziipar valóságos remeke. A szekrény felső két rekeszéiben óragyűjtemények láthatók.

A szekrény tetején gyógyszertári fayence-edények vannak kiállítva.Itt látjuk azt a múlt század elejéről való ingaórát is, feketére mázolt faköpönyegével, mely évtizedeken át a régi városháza tanácstermében állott. Valamelyik régi pesti polgár adóhátraléka fejében került a város tulajdonába.

A terem egyik vitrinje a czéhek kiváltságleveleivel és mesterkönyveivel van tele. Finom, puha kézi rajzokat látunk rajtuk. A harmadik vitrinben XVIII. századi gombkötő és csizmadia-remekek vannak kiállítva. A gombkötő munkákon még rajta csüng a czéh pecsétje. Mente-kötők, hurkok, mente-, atilla- és somgombok, függönytartó golyók és csészék ezek. Mindmegannyi nyergen készült kézimunka. A csizmadia remekmunkák egy rojtos topánban, török papucsban és egy pár török czipőben vannak képviselve.

Kedves látványt nyújt a terem közepén elhelyezett miniatűr hajómalom. Az óbudai molnárok czéhjelvénye volt. Vidéken itt-ott még ma is akad belőlük. A Dunaparton mozgalmas élet színhelyei voltak. Ugyanitt látjuk a kőműves és kőfaragó vándorló legények szállásczégórét is. Ízlésesen kidolgozott görög stílusú kis kerek oszlopcsarnokot ábrázol, teleaggatva a kőműves és kőfaragó mesterség jelvényeivel.

Helyet talált végül magának itt a régi jó budaiak egészséges humora is egy kartonnal, mely mindkét oldalán ugyan primitív, de a maga nemében érdekes vízfestésű karikatnrákkal van ellátva. Tárgya a disznóhajcsárok életéből van merítve.. A fekete csikóhoz (Zum schwárzen Kössél) volt czímezve az a kocsm,  amely a budai disznókereskedők tanyája volt. Az új terem nemcsak a nagyközönségnek nyújt élvezetes és tanulságos látnivalót, hanem igen becses és nélkülözhetetlen anyagát szolgáltatja főképpen Budapest kultúrtörténetének.

 

*  *  *

 

A céhek elsősorban iparosok vagy kereskedők érdekvédelmi társulásai. 1870-es években megszüntek. google