AFRIKA              Északi sarkvidék       A nőkről                                   

 

 

h14–119.  Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők.

 

2020.  04. 01.

 

Tartalom

 

AFRIKA , ORSZÁGOK

 

Emberevők Basuto-országban (Dél-Kelet Afrikában.) 1869. 715.

Livingstone dél-afrikai utazásaból. I. Harc egy oroszlánnal. 1866. 288

Livingstone dél-afrikai utazásaiból. II. Elefánt vadászat 1866. 324.

STANLEY AFRIKÁRÓL 1887. 594

UTAZÁSOM PRETORIÁBA. 1902. 579.

EMIN PASA ÉS STANLEY EXPEDICZIÓJA. 1887. 595.

 

Északi és déli sarkvidék                                              

 

ANDRÉE UTITÁRSAI. 1897. 33. 539.

A HATODIK VILÁGRÉSZ. 1912. 252

 

A NŐKRŐL

 

Dr. Szendrei János. A török nő. 1895. 826.

THÚRY JÓZSEF: LÁNYKÉRÉS KELETEN. 1887. 759.

VIKTÓRIA KIRÁLYNŐ NAPLÓJA. 1897. 395.

 

VIZEK

 

DOBNER RUDOLF: Az Északi- s Keleti-tenger partjáról. 1871. 478.

Uszó jégdarabok az Atlanti-oczeánon. 1876. 218.

Utazás a Dunán. Eszék és környéke. 1870. 231.

Enyedy Barnabás.: INTERNÁLTAK ÉLETE A JEGES-TENGER MELLETT. 1918. 468.

 

 

FÜGGELÉK

 

Képek a hazai népéletből. Vidéki oláhok. 1870. 233.

KAZLEV Debreceni Egyetem

 

*

 

AFRIKA, ORSZÁGOK

 

Emberevők Basuto-országban (Délkelet Afrikában.) 1869. 715.

Úgy tünik, hogy Dél-Afrikában a basutok között az emberevés még divatban van. Ha nem vonta is teljesen kétségbe a világ, de mindeddig túlzottaknak tartotta. Egy angol utazó Bowker jelentése azonban igazolja a fentebbi állítást, s a barlanglakók létezését is ujabb adatokkal bizonyítja. Bowker közleményéből, mely az „Anthropologicnl Rewievv" egyik legutóbbi füzetében jelent meg, néhány részletet ismertet az Archaoologiai Értesitő, s mi ennek nyomán közöljük.

„A magas és boltozatos tető füsttől és koromtól fekete; a földön mindenfelé emberi csontok hevertek. A barlang előtt csontok, koponyák találhatók, ez utóbbiak, főleg nő- és gyermek-koponyák. Ezeket tompa bárdokkal vagy élesitett kövekkel vágták darabokra.

Vezetőm olyan helyre kisért, ahol pár durva, rendetlen lépcső sötét karzattal szolgált: itt őrizték az áldozatokat, mig a sor rájuk került. Szökésre gondolni sem lehetett..

Az emberek termékeny földön laktak, melyen vad is bőségben volt. Nemcsak elleneikre vadásztak, hogy azokat fölfalják, hanem egymást is fölemésztették. Én a barlangban bizonyítékát leltem annak, hogy az eraberevés még gyakorlatban van. Olyanokat láttam, kiket csak pár hó előtt ölhettek meg.

E barlang a legnagyobbak közé tartozott az egész vidéken, s a kannibáloknak fő hadiszállásul szolgált. 30 év előtt a Moluta folyótól a Caledonig az egész országot, továbbá a Putesana-folyamvidék egy részét emberevők lakták, s a körülöttük lakó törzseket rettegésben tartották. Vadászcsapatokat küldtek ki, melyek járt ösvények, kertek, legelők, itatók közeiébon lesbe álltak, s különösen nőkre és gyermekekre vadásztak.

Még ma is sok emberevő él, megismerkedtem eggyel. Most mintegy 60 éves. Midőn még a barlangban lakott, egy ízben három fiatalasszonyt fogott; egyet élettársul vett, a két másikat pedig megfőzték. A házasság igen szerencsés volt, s a nő hamar hozzászokott az új életmódhoz, megmutatták a zugot is, mely e boldog családnak tartózkodási helyül szolgált. Ennek egyik sarja, csinos, izmos fiu, tejet hozett nekem.

Néhány barátommal több kannibál-barlangot is meglátogattam a Caledon forrásainál. Egyik másik tágas, de egyik sem oly nagy, mint az imént leirt. A Caledon-barlangokat most is lakják, de már nem emberevők. Ott beszélte el nekem egy öreg vadember, hogy ő a régi jó időkben mintegy 30 embert főzött meg. Jogtalannak vélte, hogy az emberfőzés kiment a szokásból.

 

 Livingstone dél-afrikai utazásából. I. Harc egy oroszlánnal. 1866. 288.

Livingstone, afrikai utazó hősi elszántsággal s ezer veszéllyel küzdve folytatja fölfedező utazásait az eddig alig ismert földrészeken. A múlt nyáron egy nagy expediciójában Kelet Indiában járt, és ősszel innen Dél-Afrika keleti partjai felé vitorlázott.

 Livingstone Dávid angol, igazabban skót születésű. Tiz éves korában egy pamutfonó gyárba adták szülei. Heti bérének egy részén latin nyelvtant vett, s midőn 16 éves lett, már jól értette Virgil és Horác nyelvét. Igen szerette az utazási leírásokat is olvasni.

Mint 19 éves gyári munkás Glasgowban esti óráiban a görög nyelv, orvostan és theologia nyilvános előadásokat hallgatta. Szorgalmasan tovább tanult, s végre orvostudor lett. 1840 óta szakadatlan utazásokban tölti életét. Tizenhat évig (1840—1856) egyhuzamban Dél-Afrikában kalandozott, s ezen a kevéssé ismert földrész egyes vidékeit megjárta. Olyan helyeket, ahol még soha európai ember nem járt. Hazatérése után kiadott egy könyvet élményeiről.

Livingstone nem nyugodott meg babérjain. 1858-ban egy második nagy expeditióra indult Dél-Afrikába, 80 melléje adott útitárssal. Múlt évben pedig harmadízben indult afrikai útjára. Az élmények, melyeket itt közlünk, első utazásából valók. S ezek között kiemelkedik Livingstone harcza egy oroszlánnal. A könnyen veszélyessé válható. kalandot Livingstone maga igy beszéli el:

 „A Nabotsa falubeli lakosok nyugalmát nagyon gyakran zavarták a vidéken kalandozó oroszlánok. Nem csak éjelenként törtek rajuk e fenevadak, s rabolták el teheneiket, világos nappal is megtámadták barmaikat. A lakosoknak nem volt elég bátorságuk, hogy a vadakkal szembeszálljanak. Pedig tudva levő, hogy az oroszlánok azonnal elköltöznek oly vidékről, ahol valamely társukat megölték. Szükség volt tehát, hogy legalább egy oroszlánt elejtsünk.

E czélból a falu néhány emberével kimentem azon helyre, ahol az oroszlánok a marha-csordákat fel szokták keresni. Nemsokára ott találtuk az oroszlánokat egy fákkal benőtt kis sziklás dombon. Azonnal kört alakítottunk a az állatok felé közeledtünk. Egy mellettem álló bennszülött ember rálőtt egy oroszlánra, mely egy szikladarabon üldögélt. A golyó a sziklára pattant.

Egy társam utána rohant, kinek lábikráját megmarta. Ettől egy harmadik támadó csalta magához, s e pillanatban szerencsére jól találták a feldühödött állatot a feléje irányzott golyók. Az oroszlán utána kapott, azután felugrott, keresztül tört körünkön, s eltűnt.

„Ekkor ismét két másik oroszlánt pillantottunk meg, de ezek is kimenekültek vadászkörünkből. Amint igy a meghiúsult kísérlet után a falu felé ballagtunk, ismét egy oroszlánt pillantottam meg. Egy sziklán ült egy kis bokor tövében. 30 lépés távolból kétcsövű puskámmal rá czéloztam s egyszerre lőttem mindkét csőből. Embereim azt kiáltozták, hogy el van találva s hozzá közeledtek. Én észrevettem, hogy farkát még emelgeti, s rájuk kiáltottam: „Megálljatok, hadd töltsek még egyszer!"

„Mig a puskám töltöm, egyszerre éles sikoltást hallok és félre pillantok. Látom, hogy az oroszlán éppen rám akar rohanni. Kissé emelkedettebb helyen álltam. Egy ugrással vállamon kapott az oroszlán, s vele együtt lezuhantam. Fülembe ordított, s ugy rázott mint a kutya a patkányt. Úgy megzavarodtam, mint az egér a macska karmai között. Egy álomszerü állapot volt ez, melyben sem ijedséget, sem fájdalmat nem éreztem, ámbár jól tudtam, mi történik velem. Oly forma állapot volt, aminő a chloroformot magába szítt emberé lehet; látja a testén véghez vitt műtétet, de a kést nem érzi.

„Megfordultam, mert az oroszlán nagyon rám sulyosodott; egyik első lábával fejem hátsó részét szoritotta, s jól láttam, hogy pillantása egyik benszülött társamon függ,.

Másnap nagy örömtüzet gyújtott a falu népsége a megölt oroszlán emlékére, mely oly nagy volt, amilyet ők, saját állításuk szerint, még soha nem láttak. Egy csontomat teljesen összezúzta s felsőkaromon 11 seb volt, miket fogaitól kaptam, s melyek még a behegedés után is időszakonként sokáig fájtak. Derült az ég, minden csöndes; „az erdő nyelve, a fák levele" alig-alig szól, csak a nádasban zörög a kacsa- és szárcsasereg.

Az alföldi juhász csak árvalányhajat szed, meg néha-néha ejt kócsagot, melynek ezüsttől fénylő tollát ünneplő kalapjára tűzi, míg az árvalányhajjal azt a nyűtt süveget ékesíti. Az alföldi juhász nem oly élelmes, mint a somogyi, aki még sétabot faragásához is ért. Akad köztük egy egy, ki tőtül hegyig televési az egyenes tölgyágat. Rendesen jókora csomó dohány a jutalma, s abból kényelmesen lehet végig füstölni egy egész hetet az erdőben, ahol úgyis a pipa az ő legjobb barátja.

 

Livingstone dél-afrikai utazásaiból. 1866. 324.

  IV. Elefánt-vadászat.

Az afrikai sivatagokban a vadállatok nagyobb része azon vidékeken csoportosul leginkább, ahol vizet találnak. A vizektől félreeső nagy távolságokba csak ritkán vetődnek az orrszarvúak, bivalyok, zsiráfok, zebrák, antilopok. Különösen az elefántok vannak szép számban. Livingstone beszéli, hogy a Ngami folyó déli partján „bámulatos mennyiségben" talált elefántokra. Ezek éjjelenkint érkeznek az itatókhoz, s jóizüen szürcsölvén a vizet, örömittasan felorditanak.A felállított csapdákat óvatosan kikerülik s azért rendesen hosszú sorban lépegetnek egyenkint egymás után, mint a ludak. Livingstone-nak, az afrikai utazónak számos találkozása volt az elefántokkal.

Az egyiket, mely 1855. decz. 13-án a közép Sambesi folyam partján történt, bővebben leirja. Egy dús növényzetű völgyben éppen három golyót lőtt ki egy bivalyra, amint egyszerre észreveszi, hogy az ő és társai visszavonulási útját egy csapat elefánt elzárja. Társaival együtt egy meredek sziklára menekült, ahonnan egyet az elefántok közöl lelőtt.

Másnap reggel sok néger csődült e helyre, hol vidám lakomát csaptak. Livingstone éppen egy sziklacsoport földtani viszonyait vizsgálgatta, amint a szép völgyben, csekély távolságban két elefántot pillantott meg. Az egyik egy vén nőstény volt, mely roppant füllapjait élénken mozgatta fel s alá, a másik fia volt, mely jóizüen heverészett az iszapban.  Livingstone néhány társa óvatosan közeledvén a két állat felé, ő maga egy emelkedettebb helyre vonult, hogy a vadászatot kényelmesebben láthassa.

A nőstény nem sejté a támadók közeledtét, s a fiatal elefánt, mely mintegy kétéves lehetett, nyugodtan elkezdett szopni. Azután mindegyre ütötte ormányával, mintha meg akarta volna nyugtatni. Néha körülnézett támadói között, kik egyre ordítoztak,  már csak 50 lépésnyire voltak tőle. Minden perczben közelebb jöttek. Most az elefántoknak nem maradt egyéb hátra, mint a patakon átgázolni. Ezt a körülményt felhasználták a vadászok, 20 lépésnyire közeledtek s kopjáikat hajigálták az elefántok testébe. Nemsokára ugy nézett ki az öreg elefánt, mintha meg volna spékelve; számtalan sebből vérzett,  ugy látszott, mintha fiával már nem törődnék.

Livingstone megparancsolta embereinek, hogy az utóbbit kíméljék. Elkezdett a szegény fiatal állat futni, de egy pár vadász, ki Livingstone rendeletét nem tudta, utolérte és lelőtte. A vén nőstény megcsendesedett, megfordult, s fájdalmasan és dühösen felordítva nekifordult a vadászoknak, kik nagy bajjal tudtak megmenekülni előle. Három ízben rohant meg egy embert, kinek testét valami kiáltó színű ruha fedte, de mindannyiszor uj meg uj kopjaszurásokat kapott. A vér patakban folyt belőle, mig végre lépése ingadozóvá lett, térde megcsuklott, lezuhant, s kiadta páráját.

A nőstény tökéletesen kifejlett példány volt. Az afrikai elefánt több tekintetben különbözik a kelet-indiaitól. Az afrikainak rendkívül nagy füllapjai vannak, melyek néha két rőfnyi hosszúak, s három lábnál szélesebbek. Kétharmaddal nagyobbak, mint az indiai elefántoké. Az afrikai négerek még nem tanulták meg, miképpen lehet elefántjaikat szelídíteni és hasznosakká tenni. Pedig a história tanusága szerint a régi rómaiak sok hasznukat vették hadjárataikban.

 

 

STANLEY AFRIKÁRÓL 1887. 594.. A nagy utazót, kinek —fájdalom — még mindig meg nem czáfolt halála hirét oly osztatlan részvéttel fogadta a müveit világ, kevéssel utolsó expedicziója megkezdése előtt meglátogatta egy angol hírlapiró, ki a közöttük lefolyt beszélgetést, mely érdekes világot vet Stanleynak Afrikáról vallott nézeteire, a következőkben adta elő.

Lehetetlen Stanley napsütötte vonásaira nézni anélkül, hogy eszébe ne jutna az embernek első találkozásának hires jelenete Livingstone-val a sötét földrész belsőjében. «Dr. Livingstone, nemde ?» ez volt az a históriai szólam, mellyel miuden afrikai kutatók második legnagyobbika a legnagyobbat üdvözölte. Egyik sajátossága a fényképfölvételeknek, hogy a termetet nagyítják, s én is a szabad Kongó-állam megalapítóját magas, sovány, nehéz munkától megtört alaknak képzeltem. I)e amidőn egy a középtermetűnél valamivel alacsonyabb embert láttam magam előtt, nagy kitartásra mutató vaskos szervezettel, az ismert rövid bajusszal s a tropikos nap által mélyen barnított arccal, nem volt szükség bemutatásra.

Stanley szívélyesen üdvözölt s leült egy karszékbe, mintha ahelyett, hogy másfél millió négyszögmértföld területű állam gondja nyomná vállait, semmi egyéb dolga nem volna, mint hírlapírói látogatásokat fogadni. Az asztalon  Kongónak egy belga térképe feküdt, mely a Stanley Európába jötte óta tett kutatások eredmenyeit tüntette fel, s a góthai almanach új kötete, melyben a Kongó először szerepel a souverain államok közt. Stanley lelkesedéssel van eltelve,  Kongó gazdag forrásai és fényes jövője iránt.

Modora nem a rajongóké. Beszéde nyugodt, tartalmas, tényeken és számokon alapuló. Ha ki akar emelni valamit vagy súlyt akar fektetni egy érvre, előre hajol székében s a meggyőződés komolyságával és higgadt erélyével beszél. Egyike a legmélyebb benyomásoknak, melyeket rám e találkozás tett, egy olyan emberé volt, ki határtalan akaraterővel rendelkezik, s képes nagy elhatározásokra válságos pillanatokban. Egy határtalan erélyű emberé, akinél a veszélyek és akadályok napirenden állnak, s akinél a természetes higgadtság és leleményesség egész ösztönné vált.

Azzal a kérdéssel kezdtem, hogy mik Stanley nézetei a Kongót, mint a gyarmatosítás mezejét. s mint az európai népesség feleslegének fióktelepét illetőleg? — Erről igen korán van még beszélni .— volt a felelete — a Kongó nem érett még meg a településre s én gondosan kerültem mindent, ami kiköltözési propaganda gyanánt volna vehető. Az emberek nem ismerik világosan a nehézségeket, melyek Kongó belsejének elérése elé hárulnak, s mely nehézségek nagyobbára el fognak oszlani, ha a vasút elkészül.

Az alsó Kongó éghajlata, Vivi és Leopoldsville, a főváros között, igen veszélyes az európaiakra nézve. A felső Kongó, Stanley Poolon túl, ellenkezőleg oly egészséges, mint bármely déleurópai vidék. De az óvakodás természetesen szükséges. Szerencsétlenségre az emberek nem sok fáradságot vesznek maguknak, hogy a dolgokat a józan ész szempontjából vegyék s megtegyék azokat az elővigyázatokat, melyeknek a bölcsességét a tapasztalat kimutatta. Ha a Kongó-vasut elkészül, úgy hiszem, javítani fogja az éghajlati állapotokat azáltal, hogy megrövidíti az utazást a partvidéktől Leopoldvillebe.

Ez egyike a legfőbb áldásoknak, melyek a vonal kiépülését fogják követni. Befolyása roppant, nagy, nagyobb lesz tán, mint bármely vasut mely Anglia úttöíő vasútja óta megnyílt. Hasonlóan ahhoz, mely az Egyesült királyságban mintavasut volt, ami mintavasut lesz egész Afrikára nézve. Csak vasutak tehetik Afrikát igazán hasznossá és jótékonnyá a czivilizáczió számára.

Van egy csodás földrész 15 000 mérföld partvidékkel, s több mint 13 millió négyszögmérföld területtel, körülbelül ötször olyan nagy, mint Európa, s mégis élettelen, tehetetlen, merev marad, egyszerűen mivel az európaiak rettegnek  éghajlatától. S szerencsétlenségükre nem használják józan eszüket e nehézségek legyőzésére.

— Gondolja ön, hogy a Kongón előforduló végzetes betegségek éppen annyira tulajdoníthatók az óvatosság elhanyagolásának, mint az éghajlatnak? — Kétségkívül. Tapasztalatból beszélek, amelyet a magam kárán szereztem drágán. Nekem több mint 200 alkalommal volt lázam Afrikában, melyeknek háromnegyedét magam szereztem magamnak. Nem volt, ki megtanítson az éghajlat különösségeire, a lázakból kellett, hogy megtanuljam. De azok az európaiak, akik most mennek Afrikába, figyelmeztetve vannak s okossággal és jó táplálkozással megőrizhetik egészségűket. Vajon az, hogy a Kongón oly sok európai elhalt, nem a mértéktelennek nevezhető ivásnak tulajdonítható-e?

Stanley néhány csattanós példát beszélt el, kik ily módon hirtelen elhaláloztak. Egy fiatal mérnök kifáradtan és fölhevülve napi munkájától, ebédnél nagy mennyiségű portugál bort ivott. Erős gyomormenés következett be, s felgyógyulva, bár még erőtlenül, hazaküldték a partvidékre, azzal a komoly figyelmeztetéssel, hogy ne nyúljon többé erős italhoz. Míg azonban a gőzösre várakozott, eladta kabátját egy palaczk ginért, s tizenkét órával később halva volt. Túlságos ivás a Kongón, tette hozzá Stanley — a halállal egyértelmű. Elhagyva ezt a kellemetlen tárgyat, azt a kérdést tettem: Mit gondol, minő közvetlen erednye lesz a Kongó-vasutnak ?

— Mindennek meg fogja változtatni egész képét, — felelt Stanley. — Uj életet fog adni az államnak, s igen gyorsan beviszi a polgárosulást  Afrika szivébe. Jelenleg néhány ezer bennszülött  kereskedő van Stanley Poolban s európai kereskedők állnak az Alsó-Kongó-hajózás élén, oly közel a vízesésekhez, hogy hallhatják azok zugásait. De mindketten nem jöhetnek össze a vízesések miatt, melyek 25 mértföld hosszú örvényt képeznek. Ez az örvény csak a bennszülött teherhordók által hidalható át, kik legfölebb 1200 tonna portékát szállíthatnak egy évben. Míg ezek az  állapotok tartanak, a haladás lehetetlen marad.

Jelenleg a teherhordók hátán és fején szállított 1200 tonna csak egy csepp az oczeánban szemben azzal a forgalommal, mely a Kongón kifejlenék, ha a bennszülött kereskedők elegendő mennyiségű portékával volnának ellátva. Ez az egyik oka az elefántcsont drágaságának is, mely már-már csaknem az arany árával fog fölérni ? Az elefántcsont majdnem eltűnt Afrika minden megközelíthető területéről, de a ma megközelíthetlen területek oly rengetegek, hogy bőven van elefántcsont, éppen úgy, mint a gummi. A bennszülött kereskedők hajlandók felkutatni e becses czikkeket, de még ha mindnyájan elárasztanák is a Kongó folyásait, évekbe telnék, míg túl adhatnának rajtok, így tehát láthatja, minő nagy kereskedelmi érdek van a vasút kiépítéséhez fűzve.

Mihelyt a bennszülöttek összeszedtek minden elefántcsontot környezetükből, a fokozott kereslet által rá lesznek szorítva, hogy még beljebb hatoljanak, magukkal vive czikkeik egyenértékét európai ipartermékek alakjában. — Hiszi ön tehát, Stanley úr, hogy egyike a vasút legközelebbi eredményeinek az elefántcsont olcsóbbodása volna? — Igen, úgy az elefáncsont mint a gummi olcsó és bőviben lenne, legalább is ötven következő évre, s az alatt ketségenkivül valami más kereskedelmi czikk is föl lenne fedezhető a Kongóvidéken. — Például ásványok; réz, aminek, úgy hiszem, bőviben vannak. — Igen, sok rezünk van, de ez idő szerint a szállítás költsége tonnánként 450 frt. Ha a vasút elkészül, akkor a rézbányászat kifizeti magát, addig nem. A szállítási költség az, ami megbénít minket a Kongó vidéken.

A Kongó-vasut e fontos érdekeltségén kivül ott van a londoni missionarius-társaság a Tanganyika-tavon, ahol a kormányzási székhely is van, s mindkettő szaporítaná aunak üzletkörét. Azután ott vannak az elszórt szudáni arabok s ahelyett, hogy Szudán el lenne szigetelve, mint most, vasutak köthetnék össze a művelt világgal. Folytonos áruforgalom volna létesíthető. Jelenleg a felső Kongón az európaiaknak meg kell elégedniük azzal, hogy kunyhókban és vályog-viskókban laknak, szalmával és gyeppel fedve, ami nagy tűzveszélyt képez. Vasút segítségével az állam egy csapásra csupa vasból állíthatna házakat, templomokat, iskolákat. Aztán a bennszülött főnökök, látva mit tesznek az európaiak szintén vasból épíetnék házaikat.

A kintamoi főnök például már minden értékét vasládákban tartja, a kalabari főnökök pedig vasházakban laknak. Azután sok gőzöst darabokba szedve szállíthatnának, hogy a vízesések felső oldalain rakják össze. A Felső-Kongón jelenleg csak  két gőzös van. Hogy a 7000 mórtföldig hajózható Kongó vizí útjának roppant forgalma kiaknázható legyen, nagy és gyors járatú gőzösök szükségesek, kényelmes teher- és személyszállítással.

Fa-anyagokban is nagy kereskedelem fejlődhetnék, de fürészmalmok volnának szükségesek s ezeknek szárazföldi szállítására vasutak. Koppant menynyiségü lőpor és ágyú is keresett czikk volna, nem is szólva a szövött czikkeknek csaknem határtalan piaczáról. Bizonyos számú évek lefolyása múlva a vasút megnyitása  után, évi 100 millió forint üzlet volna megköthető a Felső Kongó bennszülöttjeivel.

Itt szünetet tartva Stanley, megjegyezte, hogy van egy érzelmi oldala az egész kérdésnek, mely megfontolást érdemel. Mi képesek voltunk, folytatá, szerény vállalatunkkal valami 1000 teherhordót biztosítani magunknak egy havi szolgálatra oly vidéken, hol mikor nozzákezdtem a dologhoz, senki sem akart hozzánk csatlakozni. Már van valami 400 bennszülött katonánk, akik közül mindenik bizonyság arra, hogy a bennszülöttek barátságos hajlammal viseltetnek s készek szolgálatukat felajánlani a fehér ember czóljaira, Ha az állam veszi kezébe a dolgot s ha a vasút fölépül, képes lesz 3000—4000 bennszülött katonát állítani ki az ország védelmére a rabszolgakereskedők ellen. Azok az állomások, melyek ma oly szerények és ártatlanok s nem mernek fegyvert fogni a szervezett rabszolga-kereskedők ellen, néhány hóval már a vasút megnyitása után abban a helyzetben lesznek, hogy támadólag léphetnek fel, s megakadályozhatják őket, hogy megvessék lábukat a Kongó-államban.

Ez volna a halálos csapás a rabszolga-kereskedésre , az egész nyugati egyenlítői Afrikában a rabszolga-kereskedés körülbelül 2 millió négyszög-mérföld területen lenne  kiirtva, s pedig csupán kereskedelmi eszközökkel, vérontás nélkül. Semmi szükség fegyverkezésekre, guerilla-harczokra, sem a berlini konferenczia által a tengeri hatalmakra ruházott tárnadási jog foganatosítására.

A vágyat és kísértést  ily tettek elkövetésére e békés ártatlan törzseken, el fojgja venni a rabszolga-kereskedőktől a fehér ember állandó szaporodása köztük, kiknek mindenike halálos ellensége lesz a rabszolga-kereskedésnek. Az oly szomorú és irtóztató jelenetek helyett, amilyeneket 1883 deczemberében láttam a Kongo-part 140 mérföld hosszában, a keresztény térítők nemesebb és szelídebb befolyása fog érvényesülni, kik most csaknem reménytelen harezban vesztegetik ereiket a barbárság ellen.

 

 

 

UTAZÁSOM PRETORIÁBA. 1902. 579.

Irta báró Luzsénszky Félix, volt parancsnok a boer köztársaságokban. (Vége.) Az előző részlet az 1902. 562.:h14 115. fejezetben olvsható.

Ötödnap estefelé érkeztünk Ádenbe. Ez Arábia délnyugati csúcsán fekvő rendkívül érdekes es igen szép fekvésű város. Nincs benne egy fa sem, nem nő egy szál fű s az összes epületek kopár sziklákra vannak építve. Tengervíznél es esővíznél más nem kapható. Az esővizet, ha ugyan van néha eső, egy a sziklákba vájt es sok millióba került nagy medenczében fogjak fel s néha két éven át is ezt a vizet iszszak, de ez is távol esik a várostól s tömlőkben hozzak be, a mitől még roszabb lesz az íze. Az utóbbi időben gyártanak itt a tengervízből édes vizet, s ez egészséges és jó ízű, de oly méreg drága, hogy csak a vagyonos emberek élvezhetik.

A következő reggel napfölkelte után indultunk tovább, rövid idő alatt kiértünk a nyílt Indiai óczeánba s bár folyton közeledtünk az egyenlítőhöz, mégis tűrhetőbb volt a hőség, mint a Vöröstengeren. A hajóstisztek azt állítják, hogy ez mindig így van.

Midőn aíTegyenlítőt elértük, a hajónk fedélzetén egy kis mozsárágyút sütöttek el s megkezdődött a keresztelő. Ez akként történt, hogy egy ponyvákból készült vízhatlan medenczebe minden egészséges férfi utast, úgy a hogy volt ruhástól, bedobáltak s azután a Neptunnak öltöztetett főmatróz megkeresztelte. Aki ki tudott jönni, maga jött ki a medenczéből, ellenkező esetben kidobták a matrózok. A keresztelő végeztével minden utas kapott egy  a nevére szóló  keresztlevelet, amelyért tetszése szerint adott egy pár márkát a szerencsétlenül járt hajósok özvegyei és árvái javára. Ez régi szokás, melyet minden hajón megtartanak.

Már Szueztől tovább utazva csak itt-ott láttuk az afrikai vagy ázsiai partokat, de itt is csak vagy homoksivatagokat, vagy kopár szikla-hegyeket, többi közt a bibliai nevezetességű Sión hegyet, de az Indiai óczeánon Ádent elhagyva, több napig csak a végtelen tengert és a kék, éjjel szép csillagos égboltozatot láthatjuk. Ez a körülmény sok utasra leverőleg hatott. En reám ugyan nem, de azért soha sem fogom elfelejteni, midőn Ádentől számítva — gondolom — ötödnapon, napfölkeltekor madárdal költött fel s körülnézve, egy gyönyörű, zöld fákkal és bokrokkal szegélyezett, élénk kis kikötőben ébredtem fel. Ez Tanga volt, német Kelet-Afrikában. Itt elbúcsúztunk egy evangélikus lelkész kedves családjától, mely Németországból költözött ide.

Utunk további folyamán kikötöttünk még, Mombassa, Dar-Es-Saalam, Zanzibár, Mozam-bique és Bayra kikötőkben.

Mombassában nagy szél kerekedett, mely a hullámokat toronymagasságig csapta fel, annyira, hogy a fedélzeten nem is volt szabad fent maradnunk. A «Herzog» azonban, ámbár néha egy-egy hullám keresztül csapott fedélzetén, derekasan állotta a kis vihart. Reggelre a vihar megszűnt, de azért két napig tartózkodtunk itt s mivel igen sok czápa hemzsegett hajónk körül, engedélyt kaptunk az első kapitánytól a halászatra. Nagy vashorgokra, melyek erős, vastag kötelekhez voltak erősítve, jókora húsdarabokat kötöttünk s az így leeresztett köteleket folyton figyelemmel kisértem. Körülbelül egy óra lefolyása után estefelé észrevettem, hogy az egyik kötél nagyon feszül s elkezdtem húzni, de erős ember létemre sem birtam még a czápa orrát sem kiemelni a vízből. Kilencz jó markos legényre volt szükség, hogy a hajó párkányáig felhúzzuk s mivel elevenen nem szabad a fedélzetre húzni, — nehogy farkával valakinek a lábát törje el csapkodása közben, még néhány ember jött segítségünkre. A czápát jól oda húztuk a párkányhoz, mire egy hajóslegény több baltacsapással ketté hasította a fejét. A czápát azután felbontottuk s a gyomrában nem találtunk egyebet, mint egy igen nagy úszómadárnak az egyik lábát. Az állkapczáját kivágták a matrózok s ősi szokás szerint eltették, a húsát pedig a hajón dolgozó kafferek költötték el jó étvággyal, ámbár a fehér emberek azt mondják, hogy ehetetlen.

Mielőtt Dar-Es-Saalamba érkeztünk volna, kihirdették a hajón, hogy aki az urak közöl oroszlánvadászaton akar részt venni, azt a hajón lévő kis gőzbárkák egyikén partra szállítják négy márka fizetség kötelezettsége mellett s e czélból egy aláírási ívet köröztek. Ezt az ívet, bár az utasok nagyobb része jól tudta, hogy az egész dolog csak tréfás felültetés, én is aláírtam, de nem készültem a kiszállásra; sokan azonban izgatottsággal várták a bárka indulását, amiből azonban semmi sem lett. A négy márkát annak, aki kívánta, visszafizették, a többit pedig a hajós-özvegyek és árvák segélyezésére fordították, a jótékony czélra adakozók névsorát pedig nyilvánosan felolvasták.

Ekkor tudtam meg, hogy Edvi Illés Gyula tartalékos huszárszázados és hazámfia szintén a hajón van. Éppen készültem felkeresésére, midőn egy rokonszenves külsejű úriember állott elémbe, s magyarul mutatta be magát, t. i. ő is akkor értesült az én jelenlétemről. Nem írhatom le afeletti nagy örömömet, hogy egy művelt s kedves honfitársammal találkoztam és ez az öröm még fokozódott, midőn négyszem között megsúgta nekem, hogy egy czél vezet bennünket. Volt ezután tervezgetés. Meghánytunk vetettünk minden lehető és nem lehetőséget, gyorsan múlt az időnk s egyszerre csak azon vettük magunkat észre, hogy Dar-Es-Saalam előtt áll a hajónk.

Dar - Es - Saalamban nem akartunk partra szállni, de amint a fedélzetről látcsövekkel néztük a várost, egy épületen a következő felírást pillantottuk meg: Hajdú fogadó, összenéztünk s elhatároztuk, hogy kiszállunk, mert Hajdú okvetlen magyar ember és ezt meg kell látogatnunk. Nem csalódtunk. Hajdú csakugyan magyar ember volt és pedig a javából. Nem tudta helyünket találni s meghitt, hogy maradjunk nála pár hétig, mint vendégei, kecsegtetett oroszlán és viziló-vadászattal és mindenféle más csábító dologgal, de ez mind hiába volt, mert mi siettünk a küzdőtérre. Az éjszakát mindamellett ott töltöttük. Nehezen váltunk meg kedves házigazdánktól, de a hajó jelt adott az indulásra, sietve mentünk hát vissza a fedélzetre.

Hogy mennyire ragaszkodik a magyar ember egymáshoz, azt igazán csak az tudja, aki messze hazájától, idegen világrészben találkozik földijével.

Még az nap este Zanzibárba érkeztünk; ez éppen karácsony előestéjón volt, és mondhatom, hogy 43 éves létemre ilyen meleg Karácsonyt még nem élveztem sohasem. Az ünnep kedvéért itt is meghallgattuk a szultán palotája előtt a térzenét. A zenekar többnyire európai darabokat játszott, de ez nem is csoda, mert a zenészek csaknem mind csehek voltak.

Mozambiqe engem különben egy kis szórakozástól fosztott meg. Ugyanis ez a kikötőváros már portugál területen lévén, itt több portugál család kiszállott szerencsét próbálni. Ezek a családok a hajó fedélzetén naponként rendesen összeverekedtek és pedig rendesen az asszonyok a férfiakat náspángolták el.

Bayrát is megnéztük; ez egy most javában fejlődő, homoksivatagra épült, nagy kereskedelmi város, valami különösen kiemelni való azonban nincs benne. Hanem arra még most is örömmel emlékszem vissza, hogy itt zöld paprikát és jó szűzdohányt vettem. Itt épen az apály idejében vetett horgonyt bajónk. A víz oly sekély volt, hogy ínég a kis bárkával sem juthattunk a partra, hanem a kafferek vittek ki hátukon és ez expeditió közben egyik kaffer hanyatt esett egy kövér hollandussal, ki féktelen haragra lobbant s haragját még fokozta óriási kaczagásunk.

Bayrában néhány polgári ruhába öltözött angol szállott hajónkra s folytonosan összesúgdostak s bizonyos gúnymosollyal néztek reánk, amiről többen mindjárt gyanítottuk, hogy ezek angol katonák s kezdtük érezni, hogy nem egészen tiszta a levegő.  Sőt nekem előérzetem volt, hogy valami kellemetlenség fog érni; mint később bebizonyult, előérzetem nem is csalt.

Midőn már tengeri utunk végpontjához, Lorenzo-Marquez-hez, a Portugál Afrika fővárosához közeledtünk, a távolból egy angol hadihajót pillantottunk meg, mely üldözőbe vette a Herczogot és még a nyílt tengeren el is érte. Az angolok megállították hajónkat s három tiszt 34 fegyveres katonával átjött hozzánk, mindnyájunkat foglyoknak jelentettek ki és levezettek az angol durbani kikötő elé. Az egész úton párhuzamosan haladt velünk körülbelől 200 méter távolságban az angol hadihajó, folyton reánk szegzett ágyúival. Ezt okosan is tették az angolok, mert ha nem kisérnek így és éjszakán át villamos fényszóróval nem világítják meg a Herzogot, végrehajtottuk volna tervünket, mely abból állott, hogy éjnek idején váratlanul megtámadjuk az angol katonákat, lefegyverezzük és egytől-egyig bedobáljuk a tengerbe. Annyira fel voltunk ingerűive, hogy még így is megkisérlettük volna a dolgot, azonban a sok ártatlan vöröskeresztes hölgyre gondolva, magunkba fojtottuk dühünket s vártuk, hogy mi fog majd következni ezután.

Az angol katonák még azt is megtették, hogy a német helyett angol lobogót húztak fel a Herzog árboczára; ez még fokozta az elkeseredést.

Másnap érkeztünk a durbani kikötő elé és itt nagy örömünkre báró Issendorf, a hajónk parancsnoka  megállította a «Herzog»-ot és kijelentette az angol kapitány előtt, hogy ő semmi szin alatt, még ha összelövöldözik és elsüllyesztik is hajóját, akkor sem vezeti be a kikötőbe addig, míg saját kormányától, vagyis a német kormánytól nem kap parancsot. Erre ugyancsak elkezdett a kábel működni Dúrban, London és Berlin között. A durbani német konzul többször napjában átjött hozzánk hírekkel, de mi utasok nem tudtunk meg akkorában ezekből semmit. így tartott ez négy napig.

Sokat olvastam ilyen helyzetekről életemben, de én azt állítom, hogy leírhatatatlan az az érzés, mely megszállja az embert akkor, midőn szabadon mozog, tudatában van férfiúi erejének, bátorságának és mégis tehetetlen s nem vetheti magát ellenségére, hogy szótmorzsolja.

Negyednap egy kis német hadihajó  a «Schwalbe» termett mellettünk s oltalmába vett. Nevetségesnek látszott ez a gyenge oltalom az óriási angol hadihajók tömkelegében, de nekünk rendkívül jól esett; fel is hangzott a «Herzog» on a  Waeht am Rein» és a «Heil dir mein Vater-land» fülbemászó melódiája. A hölgyek kendőiket lobogtatták, s velünk énekeltek. Leírhatatlan volt a lelkesedés.

A «Schwalbe» kapitánya érintkezésbe lépett az angol parancsnokkal, s mint később megtudtuk, határidőt szabott esti 6 óráig az angol zászlónak a «Herzog» árboczárói való levételére és egész eréllyel kijelentette, hogy ha le nem veszik pontban 6 órakor, ő fogja azt az ágyújával lelőni.

Erre azonban nem került  sor, mert 5 órakor sürgöny érkezett Londonból, mely minden német hajó szabadon bocsáttatását elrendelte. Ekkor az angolok elfogták a «Bundesrath» német Lloyd- gőzöst is s mivel ennek kapitánya nem volt oly erélyes, mint Issendorf, — kirakatták minden áruját, az utasokat kiszállították, de felügyelet alatt a városban szabadon engedték őket járni, kelni.

A «König» nevű hajót, mint később értesültünk, már Adenben elfogták. Az angolok ugyanis azon hiedelemben voltak, hogy a német hajók Transzvál részére fegyvereket, töltényeket és más hadiszereket szállítanak, de a «Bundesrath»-on nem találtak semmit; fizettek is a német Lloydnak oly kárpótlást, hogy azt hiszem ez rendkívül örvendene, ha évente ideiglenes angol fogságba kerűlne egy pár hajója.

Az említett sürgöny vétele után az angol tisztek katonáikkal kénytelenek voltak elhagyni a hajót. Persze most ők voltak mérgesek és mi nevettünk. Igen erős volt a hullámverés és ezért nem mehettek le gyalog a lépcsőn a nagy angol bárkába, minket pedig rendkívül mulattatott a kiszállításuk, mely úgy történt, hogy egyenként kosárba, ültünk, azután csigán felhúzták és így eresztették le a bárka közepébe ; szóval ugyanazon a műveleten mentek keresztül, melyen a zsákok a Dunán, midőn hajóba rakják.

Midőn az utolsó angol is eltűnt a «Herczog»-ról, hamarosan felszedték a horgonyokat, s mi a transzváli himnust énekelve, hurrá kiáltások közepette vigan indultunk vissza északnak Lorenzo-Marquez felé.

Legtöbbünknek nagy kő esett le a szivéről. Voltak azonban olyan önkéntesek is közöttünk, akik szivesebben maradtak volna angol fogságban, mert mentől közelebb értek a harcztérhez, annál kisebb volt bennük a harczvágy. Nagy volt az örömöm, midőn hat hét után, a tengeri utat befejezve, Lorenzo-Marquezben partra szálltunk.

Először is a német konzult kerestük fel, aki véletlenül távoli rokonom, gróf Hardenberg volt; ez mosolygó arccal kérdezte meg mindenkitől, hogy úgy-e, nem harczolni megyünk? A valót persze nem mondhattuk meg, mert különben nem eresztettek volna tovább. Igyekeztünk békés szándékú kereskedőkhöz illő arezokat mutatni, így aztán Hardenberg útbaigazított bennünket és a németalföldi konzulhoz utasított, aki egyúttal a dólafrikai köztársaságok konzulja is volt.

Küldöztek minket azután Pontiustól Pilátusig, össze-vissza, míg végre a portugál kormánytól kaptunk Transválba szóló útleveleket. Előbb azonban mindenkitől 42 000 reisz értékű bélyeget követeltek. Sokan elsápadtak közülünk e roppant összeg hallattára, utóbb azonban kiderült, hogy a 42 000 reisz a mi pénzértékünkben nem egészen 36 korona.

Dolgaink végeztével — bőrig ázva — betértünk egy vendéglőbe s két tojást kértem, ezért űzettem 2 sillinget, vagyis 2 korona 40 fillért; hát ez ugyan nem volt olcsó.

Hálni még visszamentünk a hajóra s öt órakor reggel siettünk a vasúti indóházba, hol egy óriási hosszúságú vonatot állítottak össze részünkre. 8 órakor nagy nehezen elindultunk, hogy 12-kor Transzvál határállomásán, Komáti-Portban ismét kiszálljunk, mert a portugál kocsik csak idáig közlekedtek.

A határon sok boer s néhány német várakozott ránk, ezek «hurrah !» kiáltásokkal és üdvlövésekkel fogadtak, s mindnyájunkat megvendégeltek. Innét fogva tovább már a boer államok költségén mentünk. Szép, regényes, hegyes vidéken át vezetett utunk egészen Waterfall-Unterig, innét fogaskerekű vasúton jutottunk fel a nagyon magasan fekvő fennsikra. Ezentúl Pretoriáig hol lapályon, hol hullámos dombok között vezet a vasútvonal, és csak Pretoria közvetlen közelében kezdődött megint a hegyes vidék. Másnap reggel 8 óra tájban érkeztünk Pretoriába.

 

 

 

EMIN PASA ÉS STANLEY EXPEDICZIÓJA. 1887. 595. Stanley meggyilkoltatásának hire az eddiginél is tágabb körben teszi ismertté Emin pasa nevét. Hiszen e kiváló tudós és Közép-Afrikának nagyérdemű kutatója az, akinek megmentése volt Stanley legutolsó afrikai utjának  célja. Az 50-es években az eltűnt északi sarki utazó, Franklin felkeresésére egész sereg tudományos expediczió indult el, s ezek a kutatások világhírűvé tették az eltűnt utazó nevét.

Két jól felszerelt expediczió, melyek egyikét dr. Fischer, s a másikat dr. Lenz Oszkár, mindkettő ismert afrikai utazó, vezette, már hajótörést szenvedett, s a jelen évben századunk legnagyobb utazója, a Kongó-vidék kikutatója, Stanley Henrik indult útnak, hogy Emin pasát, a tudomány vértanuját, megmentse s az ő útjáról is — fájdalom! — már szomorú hirek érkeztek.

Ki ez az Emin pasa, s honnan a nagy érdeklődés s a tömérdek áldozat az ö megmentése érdekeben? A hírneves férfiú eredeti neve Schnitzer Ede. Oppelnben, Porosz-Sziléziában született 1840 márczius 28-án, s így jelenleg férfikora .virágában van. Atyja kereskedő volt, .de korán elhunyt, anyja, ellenben, még ma is él. A fiatal Schnitzer Boroszlóban és Berlinben végezte egyetemi tanulmányait, 1863-ban lett orvossá s tanársegédé. A természet-tudományok voltak kedvencz tanulmányai, e mellett azonban már korán gondolva, az utazásokra, különféle nyelveket sajátított el. 1865-ben Konstantinápolyba akart menni, hogy mint katonaorvos, török szolgálatba lépjen. Útjában azonban véletlenül az antivari-i olasz konzulátus egy tagjával találkozván, Albániába ment, s ott telepedett le, mint kikötői és kerületi orvos. Mellékesen természettudományi kutatásokkal is foglalkozott, s különösen Albánia növényvilágáról irt értekezéseket, melyekért több tudós társulat, köztük a bécsi cs. kir. zoológiái-botanikai társaság választotta meg levelező tagjának.

Kiepert tanár felhívására Albániának antivári-i és Skutari vidékéről készített térképeket. 1870-ben Izmail pasa, Albánia kormányzója, magával vitte Skutariba, s vele volt Syriában és Dél-Arábiában. Ugyané pasával 1S71 - ben Trapezuntba (Kis-Azsia) költözött, s innen bejárta Örményországot, meglátogatta az Eufrátes és a Tigris forrásait. 1872-ben Izmail pasát Epirus fő-kormányzójává nevezték ki és Schnitzer vele ment Janinába, majd a következő évben a pasa halála után Koiistantinápolyba.

Hosszas keleti utazásai alatt annyira elsajátította a keleti szokásokat, hogy bár anyanyelvén kivül francziául, angolul, olaszul és több szláv nyelven beszélt, mint 1S71- ben nővérének irta, a trapezunti porosz konzul hosszas társalgás után sem akarta elhinni, hogy európai eredetű.

1874-ben az egyiptomi kormány fogadta szolgálatába és Schnitzer rövid látogatást téve rokonainál s Európa néhány nevezetesebb városában, állandóan Egyiptomba tette át lakását, és pedig 1876-ban Szudánba, hol az akkori kormányzó, Gordon pasa vezetése alatt igen nagy tevékenységet fejtett ki. Csakhamar az egyenlítői tartományok főorvosa lett, s Gordon pasa több fontos misszióval bízta meg, melyek következtében kétszer járt Mtézánál, Uganda néger császárjánál, kit Stanley s más afrikai utazók is a legnevezetesebb néger fejedelemnek tartottak.

Volt az Unyorok tartományában is, s ez országot ő ismertette először részletesebben a Petermann-féle földrajzi folyóiratban. Gordon pasa 1878-ban az egyiptomi egyenlítői tartományok kormányzójává nevezte ki Emin bej név alatt (a pasa czimet később kapta). Hatósági közegek és utazók egyaránt magasztalással szólanak a német eredetű kormányzó adminisztratív tevékenységéről az óriási kiterjedésű s a természet által gazdagon megáldott, de főképp a legundokabb rabszolgakereskedés miatt tönkrement tartományban.

A rabszolgakereskedés miatt bujdosókká lett lakosokat lassanként falukba és sátrakba egyesítette, állatfajokat s új növényeket hozott be, meghonosított egyes iparágakat, utakat készíttetett s mindezt anélkül, hogy az adókat emelte volna. Országa annyira virágzó lett, hogy bár  az egyiptomi kormánynak mindenkor jelentékeny költségbe került a közigazgatás, 1882-ben már tiszta jövedelmet tudott felmutatni. Hivatalos működését a tudós céljával jól tudta egyesíteni. Az utazókat minden eszközzel segítette tudományos czéljaik előmozdításában, s amellett maga is évről-évre nagy kiterjedésű országának egyes részeit utazta be, mindenütt gondos földrajzi, természetrajzi és ethnografiai kutatásokat tett

 

 

Északi és déli sarkvidék  

 

Dr. Lasz Samu: ROALD AMUNDSEN.1907. 193.

 

Dr. Lasz Samu. ROALD AMUNDSEN. 1897. 33. 539

Már megjelent a fenti időpontban

 

KÉTSZER KÖZÖLTÉK UGYANAZT A SZÖVEGET. G.

 

 

ANDRÉE UTITÁRSAI. 1897. 33. 539.

A svéd léghajós, Andrée, rendkívül nagy gondot fordított arra, hogy világhírűvé lett merész útjára kellőképpen előkészüljön. Életének utolsó négy esztendejét egyedül ennek az eszmének szentelte, s eddig léghajóval 12 tudományos utazást tett, melyek eredményeit a Svéd Tudományos Akadémia ismertette. Ezenkívül mint a stockholmi műegyetemen a természettan tanára, különös gonddal tanulmányozta a meteorológiát, amiben szaktekintélynek ismerték.

Már ifjú korában, 1881—82-ben, részt vett egy tudományos expediczióban Spitzberga szigetén. Ezek a vállalkozásai és előkészületei, úgyszintén eszméjéhez való szívós ragaszkodása nagyon népszerűvé tették a 43 éves férfiút hazájában. A svédek nemzeti feladatuknak tekintették, hogy mostani vállalatának sikerét közakarattal elősegítsék, s bár Nobel dynamitgyáros, Oszkár király és Dickson báró, az északi sark kutatóinak nemrég elhunyt nagylelkű pártfogója, az összes költségek fedezéséről gondoskodtak, maga a nagyközönség is szép összeget gyűjtött össze.

Sokan jelentkeztek Andrée-nál a veszélyes, de dicsőséges útra útitársul. Ezek közül választotta ki azt a két fiatalembert, kik július 17-én csakugyan felszállottak vele a Sas  nevű léghajón a merész útra

A két ifjú közül az idősebbik, Knut Frankéi, 16 évvel fiatalabb, mint Andrée. 1870-ben született Karlstad svéd városban s Andréenak tanítványa volt a stockholmi műegyetemen. Elvégezvén tanulmányait, mérnöki oklevelet nyert. 1892 óta Svédország északi részeiben mint állami vasútépítő mérnök működött. Azóta, hogy az expediczióban résztvenni késznek nyilatkozott, Parisban a léghajózás gyakorlatában is igyekezett magát tökéletesíteni. Erős, hatalmas termetű fiatal ember.

Két évvel fiatalabb a társa, Nils Strindberg.

Atyja stockholmi kereskedő volt és hasonnevű nagybátyja hírneves költő. Született 1872 szeptember 4-én, s így most majdnem 25 éves. Stockholmban és Lundban tanult, nagyobb részt kísérleti természettannal foglalkozott, melynek köréből több tudományos értekezése jelent meg. Már a múlt évben is járt Andrée-val Spitzberga szigetén. Szakismeretein és edzettségén kivűl igen hasznos útitársa Andréenak már csak azért is, hogy rendkívül ügyes fényképező.

A sarkvidéken a jég külsőjéről annak korát, eredetét, sőt bizonyos fokig az alatta levő rétegek minőségét is meg lehet állapítani. A léghajó gyors haladása közben is pontos fölvételeket készítenek a jégről. Strindberg oly készüléket visz magával, mely 10 perczenként képes a sarkvidéken levő tiszta levegőben fölvételeket készíteni, s emellett különös gépek segítségével följegyzi a fölvétel napját, óráját, perczét, a földrajzi hosszúságot és szélességet, sőt a fölvétel számát is. Különben Strindberg is Parisban gyakorolta magát a léghajózásban.

Andrée merész vállalata nem kalandos merészkedés, hanem gondosan előkészített tudományos kísérlet, s így, ha sikerülni fog, ami nem bizonyos, sőt kevéssé valószínű, a sikert nem pusztán a véletlennek fogják köszönhetni.

 

 

A HATODIK VILÁGRÉSZ. 1912. 252.

Amundsen Rolad délsarki útja.

A déli sarkvidék szárazföldje, az Antarktisz, egy nagy világrész. Megragadó a némaságával, ismeretlen nagyságú, mozdulatlan jégmezőivel, roppant hegylánczaival. Némább, mint az északi sarkvidék, melynek állatvilága: a jegesmedve, az ezüstróka, a farkas, a fehér nyúl, a hermelin itt nem leli hazáját. A pingvin majdnem az egyetlen élő, mely az Antarktiszon, de csak a partvidékein, .megél. Benn halál mindenütt.

A jeges zónák vadmadara se téved arra, mert holtain bukna alá a levegőből. Csak az ember keresi fel nagynéha Istennek ezt az elhagyatott világát. Hajtja a tudásvágy és bűvöletébe vonja a pólus, ez az igézetes pont; holott tudja, hogy fölfedezésével újat és meglepőt nem hozhat számunkra. (Ámbár nincs emberibb, mint a vágy, hogy megismerhessük minden zugát a földnek, mely otthonunk. Majd hogy azt nem mondom: becsületkérdése az emberiségnek, hogy megismerkedjék vele.)

Igen, a pólus volt a czélpont az alatt a százharmincz és egynéhány esztendő óta, mióta a déli sarkvidéknek is vannak felfedező vándorai, de mindaz, ami közbeesik, egy-egy mérföldmutatója a föld megismerésének. A fölfedezővel összefogva jár vagy nyomon követi őt a természetbúvár. Ez, ha elérte is a pólust, vágya még nem teljesült. Mert neki a holt vidék minden röge egy nyom, ujjmutatás arra, hogy az évek százezrei során hogyan lett és hogyan múlt el a világnak ez a halálában oly borzalmas része. Kép a jövő végtelenségéből, hogy az évek újabb százezreinek letűntével hogyan múlik el s lesz lakatlan, hideg jégsivataggá ez a mi boldog, meleg, minden gyönyörűséggel teljes világunk. Éppen a déli sark vidéke az, honnan egy új jégkorszak borzalmai terjednek át majdan a világra. A Nagy Jégsánc, melyet Ross James pillantott meg legelőbb, az alatt az éppen most hetven év alatt, mely lefolyt azóta, a térképen is észrevehetően előretolta bástyafalait. Nordenskjöld mondta Genéve-ben négy év előtt a nemzetközi földrajzi kongresszuson, hogy a délsarki jég csodásan gyors gyarapodásával szemben (e jégtömeg vastagságát némelyek több kilométerre teszik) tisztára a folytonos szeleknek és viharoknak köszönhetjük, hogy máris újabb jégkorszakra nem virradunk.

Amundsen Roald, a norvég hajóskapitány, Maek nevénél nem volt mostanában többet emlegetett név a föld kerekségén, 1911 deczember 8-án elérte azt a végeláthatatlan fennsíkot, melyen, útjának végső szakaszához érve  a   Shackleton is körültekintett, — s úgy érezte, de tudta is, hogy közelébe jutott annak a mathematikai pontnak, melyet a déli pólus néven emlegetünk s melyet ő meg társai fognak meglátni és lábukkal érinteni legelőbb. Hat nap után azt hiszi, hogy elérte czélját, de csak újabb két nap múlva állt meg azon a ponton, mely számításai szerint megfelel a pólus helyének. Ott aztán, társaival együtt, kifeszíti a magával hozott kis sátrat, házat épít jégből, csúcsára kitűzi Norvégia selyemlobogóját, meg a Francia hajó zászlaját. S a déli sarki norvég ház a Polheim, a pólus nagy fennsíkja pedig VII. Hakon norvég király földjeként szerepel e naptól fogva a déli sarkvidék térképein.

A déli sarkot tehát meghódította a norvég utazó. Hiszi, hogy előbb érte el a pólust, mint az angol Scott kapitány, ki vele majdnem egyidőben (egy hónappal előbb), 1910 szeptember havában kelt útra a sarkvidéki utazás minden kellékével felszerelt hajóján, mely ezt a büszke nevet viseli: Terra Nova. E hajóról s utasairól még nem érkezett hir, nem lelte nyomukat Shirase hadnagy most visszatért japán délsarki expedicziója sem. Amundsen hajója, e hó 7-én már horgonyt vetett Hobartban, Ausztrália Tasmania nevű szigetének kikötőjében.

A Fram, melynek története maga egy hősköltemény. Nansen építette ezt a hajót s rajta indult el diadalmas északi sarki útjára tizennyolcz évvel ezelőtt. Amundsen is az északi sarkra készült vele két évvel ezelőtt, s meglepetés szerűen gondolva mást, fordította irányát a déli Csendes-tenger felé. S a Fram hirét immár kétszeres dicsőség koszorúzza a tudomány haladásának történetében.

A legnagyobb eredményt Amundsen sikerében nem a déli sark meghódítása jelzi, hanem az a tudományos anyag, melyet a Fram utasai magukkal hoznak a hatodik világrészről. Mert Amundsen nemcsak azokat a megfigyeléseket terjeszti majd a szakértők vizsgálata alá, melyek bizonyítani fogják, hogy a földnek az az elhagyott pontja, hol kitűzte a norvég lobogót, csakugyan a déli sark, hanem kétségtelenül gazdag anyagot hoz magával, mely bővíteni fogja a természettudományi és földrajzi ismereteket. Aki ismeri első nagy utazásának, az északnyugati átjáró felfedezésének történetét, ebben nem kételkedhet. Bámulatos a tervszerűség és a bátorság mostani diadalmas délsarki útján is.

Míg Scott a sark elérésére a saját első, Shackleton expedicziója által másodízben is kipróbált útirányát választotta, Amundsen a VII. Edward-föld jégmezején, a Czethal-öböl szomszégságában ütötte felteli tanyáját, a «Fram-otthon»-t, s eképpen már elindulásakor több napi járóval közelebb volt a pólushoz, mint Scott, ki előbb, mint ő, az 1911. évi délsarki tavasz előtt, nem kelhetett útjára. Amundsen útjának eredményeit teljességében természetesen csak akkor fogjuk megismerni, ha a fölfedező közzé teszi részletes jelentését De az az előzetes jelentés is, melyet e hó 8-ikán küldött útra Hobartból, nevezetes földrajzi fölfedezéseket jelez. Mindenekelőtt meghatározta a Ross-féle jégmező kiterjedését.

Eddig a földrajztudósok egy része azt hitte, hogy ez a roppant jégterület, melynek homlokfalát, a Nagy Jégsánczot nyolczszáz kilométer hosszúságban mossa a tenger, nem délsarki tengeröblöt takar, hanem egy roppant átjárót, mely a Csendes-tenger felől Edward- és Viktóriaföld, az Atlanti részről pedig Graham- és Coatsland között keresztülszeli s két részre osztja az egész délsarki szárazföldet: a nagy és széles Keleti Antarcticára s a kisebb és keskenyebb Nyugati Antarcticára. Amundsen, valószínűleg a déli szélességnek körülbelül a 83-ik fokáról, a Viktória-föld határhegységének egyik kiemelkedő pontjáról tájékoztató áttekintést szerezhetett, s onnan láthatta meg az Edward-és Viktória-földjét «valószínűleg» összekötő magas hegylánczot (melyet «Maud királyné hegylánczának» keresztelt el) s azt mondja, hogy a jégmező a déli szélesség 85. és a nyugati hosszúság 103. foka közt véget ér.

Tehát nincs keleti és nyugati Antarctica, hanem egységes az Antarktisz. Érdekes és fontos a Maud királyné hegylánczának megállapítása egymagában is. E hegyláncz legalább is a déli szélesség 88. fokáig terjed, egyes csúcsai a pólust körülvevő fennsík szélén elérik az ötezer méter magasságot. A fennsik maga háromezerkétszáz méterre van a .tenger színe fölött. Azt mondja Amundsen, hogy kitűnő eredményűvel járt az az expediczió is, melyet a Scott által fölfedezett, de eddig föl nem kutatott Edward király földjére küldött Prestud hadnagy vezetésével, mikor ő maga, ötödmagával, elindult a sark felé. A tudományos világ méltó érdeklődéssel várhatja ez eredmények részleteit, s a déli sark vidékéről már hihetőleg nemsokára szintén visszatérő másik két nagy expediczió: az angol Scott- és a német Filchner-féle vállalkozás eredményeit.

Nem tragikus ezeknek a sorsa sem, még ha lekéstek is a pólus felfedezéséről. Mert a sarkvidéki expedicziók leggazdagabb eredményeit a részlet kutatásoktól remélhetjük. Charcot, a nagy franczia délsarki utazó is, tudományos eredményekért indulva fölfedező útjára, előre kizárta terveiből a déli sark meghódítását.

Shackleton néhány szem görgetett követ és egy darab kőszenet hozott magával délsarki utjáról. Ismereteink szempontjából ez többet jelent, mintha elérte volna a pólust. Mert az a néhány szem folyamkavics, s az a darab szén arról beszél, hogy valamikor folyóvizek siettek a tenger felé, és édfsvizü patakok csörgedeztek e jéggé fagyott világrészben. Őserdők virultak, emlősök, madarak hangjától hangos erdők, és ott élt e buja tenyészet ölén az ember is, régebben, mint az, kinek csont-maradványait a le moustieri sziklafal diluviális rétegeiből vagy a borsodi Bükkhegység barlangjából ástak ki a fajunk őstörténetét kutató tudós emberek.

 

 

 

A NŐKRŐL

 

Dr. Szendrei János. A török nö. 1895. 826.

Európai embert a Keleten, s így Törökországban is természetes, hogy a nő, s annak sorsa mindenek felett érdekli, amihez nagyon hozzájárul az a sok regényes dolog, amit erről a témáról századok óta mesélnek. A mohamedánizmus szigorú erkölcsi elvei szentnek tartják az otthont s annak kincsét, az asszonyt, szigorúan őrzik. Idegennek tilos a nők lakosztályába lépni, még ha mohamedán is ; sőt idegen férfinak egyáltalában nem szabad a török nő arczát látni. Ma már ezek a szabályok is sokat vesztettek ridegségükböl. Rabszolganők és komornák kíséretében ma már mindenfelé láthatni a török nőket az útezákon és kereskedésekben, és pedig nemcsak kocsin, hanem gyalog is. A fátyol, mely hajdan sűrű és fekete volt, ma hófehér selyem ékesség, mely annál igézőbben mutatja a ragyogó fekete szempárt és a piczi ajkat. Mindamellett a vallási elv ezredéveken át olyan női typust nevelt a boldog Keletnek, hogy ma is van bizonyára sok ifjú női szív, mely bánatában megszakad a a háremek falai között, de nincs reá eset, hogy török nő megcsalja az urát.

A török férfiak nagy többsége egynejü; a többnejűség csak igen nagyúri divat s akkor is csak egy az igazi feleség, a többi nő annak környezete. A köznép asszonyai, mint a keleti népeknél általában, sápadt, sárgás arezbőrűek és hamar vénülnek. Körmeiket hennával vörösre festik, s bizony ritka közöttük a szép. Viseletük egyszerű kettős szoknyából áll, melynek felső részét fejükre borítva, bele burkolódznak. Ugyanilyen az úri osztály utczai viselete is, csakhogy drága, gyakran arannyal átszőtt selyemből készült.

Ezt az előkelő török női osztályt legtöbb alkalmunk van nyáron látni, mikor az édesvizeknél száz számra üldögélnek az üde pázsiton és sugdosva nevetgélnek. Érdekes látni, mikor sajátságos alakú fedeles kocsikon, lassú menetben megérkeznek. A kocsi maga népies faragásokkal van rendszerint borítva, melynek motívumai nagyon hasonlítanak a magyar népies diszítményekbez.

Az előkelő török nő termete, arcza kezei rendkívül finomak. Arczukat gyakran festi. Nagy ragyogó szemeikben igazi keleti titokzatos bűbáj ég. Hiába magyarázta meg nekem Vámbéry, hogy a szemeikbe valami port dörzsölnek be, attól olyan ragyogóak. Nem kerestem én ennek a titkát; csak arra gondoltam hogy én soha sem láttam szebb szemeket mint itten.

A sok százados fajkeveredés különösen a nőknél sok különböző typust teremtett ugyan, de az eredeti faj mindig fölismerhető. A török női typus a halvány finom arcz, fekete haj s a cserkesz fajjal való keveredés folytán gyönyörű kék szem; az örmény nagy fekete szemekkel, telt idomokkal; a görög az antik szépségű homlokkal és orral; a perzsa kicsinv termet, koromfekete haj, ragyogó fehérségű bőr, apró fekete szemek; a spanyol zsidónő álmodozó nagy barna szemek, dús gesztenye haj, olaj-barna bőr, és végül a levantei női typus sudár magas termet és sötét szőke fürtökhöz párisi kaczérságú barna szemek. A Kelet túlvilági mennyországa, hova mindeme szépségek átvándorolnak lassanként, s ott többé fátyolt sem hordanak, kétségtelenül első rangú  mennyország lehet.

 

 

 

THÚRY JÓZSEF: LÁNYKÉRÉS KELETEN. 1887. 759.

Habár az európai czivilizácziónak lassan, de biztosan működő hatása nagy átalakulásokat idéz elő, a keleti népek társadalmi életében,  mindazáltal a Kelet még igen sokáig bőven fog szolgáltatni olyan sajátságos és érdekes vonásokat, melyek a müvelt nyugatiak  tudományszomját és érdeklődését fölébreszthetik.

Különösen érdekesek azok a  szokások, melyek a családi élet megalapításával vannak összekötve. Ezek között a házasodás első mozzanata, a leány megkérése. Igaz ugyan, hogy elsősorban a Kelet egyik, hozzánk legközelebb álló népének, a török-tatár fajnak leánykéréséről akarunk beszelni. Ez a leírás, alkalmazható valamennyi mohammedán népnek illető szokásaira.

Legelőbb is az oszmán-törökök földjére lépve, éppen Konstantinápolyban, keressünk olyan házat, melyben egy házasulandó fiatal bej vagy effendi lakik, aki, miután elhatározta magát a házas élet örömeinek és terheinek viselésére, mindenek előtt anyjával közli szándékát, hogy keressen neki leányt.

Az anya maga köré gyűjti barátnőit, s olyan asszonyokat, akinek nincs egyéb foglalkozásuk, mint az, hogy egyik háztól a másikhoz hordják a híreket, s legjobban tudják, hol mi történik. E barátnőket és hírhordókat megbízza az örömanya, hogy nézzenek szét a városban : hol találnának férjhez menendő lányokat? A feladatra örömest vállalkozó asszonyok aztán  egyenként, vagy párosával ellátogatnak több házhoz, s tudtul adva jövetelük czelját, mindenütt  igen szívesen fogadják őket, ha különben ismeretlenek volnának is. E közbenjáró asszonyokat, kik egyúttal az anyának elő-postásai, egyszerűen nézöhvk (göridsi) nevezik.

Nálunk az Alföldön — hol még nem nagyon régen is, szintén divatozott az ilyen leánynéző asszonyok küldése — gyalog- sátánoknak nevezték őket. Ezek által tehát ily módon több leányos házról értesülvén az anya, maga kezd hozzá az ajánlott házak sorbajárásához.

Ha belép egy ilyen házba, a családanya legnyájasabban fogadja s kéri, hogy egy kissé legyen türelmes, lányát azonnal megláthatja. Míg a fiatal hajadont nagy pompával felöltöztetik. A két anya bókokkal, kedveskedésekkel tölti idejét. Belép a várva-várt szépség, mint illik, szemérmesen. Miután az ismeretlen nő ruhájának szegélyét megcsókolta, néhány lépésnyi távolban megáll előtte, hogy amaz szemlélhesse bájait. A leány pazar feldíszítésével igyekeznek a nézö anyát elvakítani. «Masallah! asszonyom, az ön leánya szakasztott mása a telt holdnak!  kiált föl a léánynéző. ha nem meggyőződésből is, legalább udvariasságból.

Haja olyan fekete, mint a szén s olyan hosszú, hogy a földre ér. Meglehet azonban, hogy csak gesztenye-színű. s a földtől még jó távol van. Apróról-apróra megvizsgálja a leányt, s értékét ilyen hizelgőleg fejezi ki: «Ha ez a leány rabnő volna, legalább is 1000 lirát adnék érte”.

A leány ezután visszavonul s most már a fiatal bej vagy effendi anyján van a sor, hogy fiát égig magasztalja, s biztosítsa a háziasszonyt, hogy fiára a legmagasabb hivatal vár; mindene megvan a fejedelmi háztartáshoz; hogy pedig szépségben aligha van párja, azt mindenki tudja. Miután így a két anya meggyőződött róla, hogy gyermekeik jövendő boldogságának semmi sem áll útjában, búcsút vesznek egymástól.

E jelenet ismétlődik mindazon házakban, melyeket az éles látású és még élesebb nyelvű barátnők és hírhordók megneveztek az anyának. A fiatal bej vagy effendi pedig már oly türelmetlen, mintha tüskén állana; ég a kíváncsiságtól, hogy vajon ki lesz az ö felesége? Nagy sokára aztán (természetesen csak a fiatal bejnek soká) haza érkezik a dolgában serény anya s elbeszéli fiának: hol mit látott, melyik házban milyen leány van.

Ez is jó volna, az is jó volna, a harmadik sem megvetendő, de a negyedik, N. N. effendi leánya, párját ritkító szépség, s áldott jó teremtés, az a legméltóbb arra, hogy az én fiamnak nejévé legyen. A fiatal effendi heves fantáziája aztán kiegészíti ama elragadó szépségű képnek még hiányzó vonásait, melyet az anyai szív sugallata csak vázlatosan és halvány színekkel tudott lefesteni.

E naptól fogva a fiatal effendi, rendes szokás szerint, halálosan szerelmes N. N. efendi leányába, akit sohasem látott,  legfölebb nyolcz éves korában, mikor az még fátyolt nem viselt. Egész nap a szén-fekete hajfürtökröl gondolkozik, s egész éjjel a telt holdhoz hasonló arczról álmodik. Szóval éppen olyan bolondul rajong az ismeretlen kedvesért, mint a mi ifjaink, kiknek  elég alkalmuk van az imádottat láthatni s vele  beszélni.

Miután így a fiatalok el vannak jegyezve egymásnak, szabadságukban van, hogy legalább egyszer láthassák egymást. A kitűzött napon és órában tehát, valami jellel ellátva, elsétál a fiatal effendi jövendőbelijének lakása előtt, aki  rácsozott ablakon keresztül lesi őt. Ő maga azonban semmit se lát, csak hall. Hallja ama szívből jovö nevetést, mely a rácsozat mögül hangzik. Hogy már most a leendő férj is láthassa rejtélyes imádottját, ahhoz egy más alkalom szükséges.  Meghatározott napon és adott helyre kocsikázik az effedi, bepillant a kocsiba s meglátja, először életében, — a fátyolt és köpönyeget, mely leendő nejét takarja.

E felületes ismerkedés után megkezdik a szülők a házasságra vonatkozó tárgyalásokat, s a  lakodalomhoz való előkészületeket. Minél beljebb hatolunk Ázsiába, a jövendőbeli házaspárok annál kevésbé vannak elzárva egymástól, annál több alkalmuk nyilik egymást látni s megismerni. Közép-Ázsiában s Dél Szibériában a házasulandó ifjú többé-kévésbé jó előre megismeri leendő élete párját, s nem közbenjárók szerettetnek meg vele valakit. Ha tehát  a kölcsönös vonzalom egy ifjút és leányt egymáshoz fűzött, a házasulandó tatár, vagy kirgiz ifjú elküldi barátait és rokonait választottjának szüleihez, hogy kérjék meg számára.

Ha nyáron érkezik e követség, a családapa sátort üttet fel, melyben megvendégeli a jövevényeket. A lakoma befejezése után annak megbeszélésébe bocsátkoznak, hogy mit kap az apa a vőlegénytől kálin fejében, vagyis azért, hogy a leányát neki adja. Hosszadalmasan és a legfontosabb állami ügyekhez méltó komoly képpel tanakodnak azon, hogy a kitlinb.n hány teve, hány ló, hány csikó legyen, milyen idősek lehetnek a tevék és a lovak, fakó, pej legyen-e mindegyik ló, vagy pedig fele ilyen s fele más szinü.

Mikor mindezzel tisztában vannak s az apa beleegyezett a vőlegény föltételeibe, előjönnek a leányos ház férfi rokonai és sógornak fogadják a vőlegénynek jelenlevő rokonait.   Ez úgy történik, hogy a leány rokonai egy-egy lovat, agarat, vagy vadász-sólymot ajándékoznak amazoknak. Természetesen nem sokáig várat magára a rokonság női része sem, hanem siet tudomást venni az örvendetes egyezkedésről.

Belépnek tehát a sátorba a családdal összeköttetésben álló asszonyok és leányok,  mégpedig azon sajátságos meglepetésben részesítve a vendégéket, hogy apró pénzdarabokból, szárított eperből és sült gombóczokból álló ajándékokat szórnak reájuk.

Az eljegyzésnek tudomásul vétele után a leányok mulatságba elegyednek a kérőkkel, olyanformán, hogy egyiknek, vagy másiknak talányokat adnak fel. «Feje nincsen, füle van, lába nincsen, hasa van.» Mi az ? Vagy: «Keze sincs, lába sincs: mégis utoléri a madarat", — mi ez? S ha aztán az illető nem tudja megmondani, hogy amaz kaziin, emez pedig nyil: akkor a jókedvű leányok gúnyt űznek belőle, vagy felöltöztetik asszonynak, vagy a kúthoz vezetve leöntik egy veder hideg vízzel.

E leánykérési szertartást esti lakomával fejezik be, mely alkalommal a tatár fiatalság ugyanazt a tréfát követi el, mint a lakodalmi vacsora idején a mi fiatalságunk, hogy t. i. a kérö vendégek ruháit vagy egymáséhoz, vagy az ülő párnához varrják. E gonosz tréfát természetesen csak akkor veszik észre a vendégek, ha távozni akarván, nem szabadulhatnak egymástól, vagy a párnákat is magukkal húzzák.

Az Altai hegység környékén lakó tatároknál még egy szokást találunk a leánykérés alkalmával. A házasulandó ifjú apja ugyanis, rokonai kíséretében, lóháton megjelenvén a leányos családnál, miután előadta jövetele czélját, a magukkal hozott s dohánnyal megtöltött pipákat leteszik a tűzhely mellé, maguk pedig rövid időre távoznak a sátorból. Mikor visszatérnek, első gondjuk az, hogy megnézik a pipákat;  ha a leányos ház férfi-tagjai kiszívták, vagy legalább rágyujtottak : ez azt jelenti, hogy hajlandók a leányt oda adni s megkezdhetik a kálin tárgyalását; ha pedig érintetlenül maradtak pipáik, szó nélkül lóra kapnak s haza térnek.

*

Magyar szokás szerint, ha a legény meg akarta tudni, hogy neki adják-e a leányt, egy éjjel ott hált a leányos háznál, czifra szűrét szegre akasztva abban a szobában, melyben hált. Ha reggel helyén volt a szűre, akkor ez biztató jel volt neki: ha pedig nem volt helyén, hanem kiakasztották a konyhába, vagy a ház elébe: ez a szólásmód: «kitették a szűrét." Az altai tatárok tehát ilyen esetben azt mondhatnák: «nem szítták ki a pipáját."

 

 

 

VIKTÓRIA KIRÁLYNŐ NAPLÓJA. 1897. 395.

A most uralkodása 60-ik évfordulója alkalmából általánosan ünnepelt angol királynő ritka érző szivéről, gyöngéd kedélyéről, nemes lelkületéről tesznek bizonyságot azok a jegyzetek, melyeket 1848-tól 1861-ig, élete legboldogabb szakából vetett papírra, midőn korán elvesztett,  most is gyászolt férjével együtt a természet csodálatával eltelve járta a skót bérezek fölséges vidékeit, s érintkezett fesztelenül a föld szegény népével. A királyné engedélyével ez a napló azóta nyomtatásban is megjelent.

De bár a királynő maga is nagy kedvvel szokott részt venni a falusi élet ártatlan mulatságaiban és gondosan följegyzi, ha lord Breadel-banné egy négyest, vagy lord Wtllonghby-vel egy kontratánezot lejtett el, azért mégis legszebb időtöltései, ha borús, felhős délutánokon, amelyek oly gyakoriak a skót felföldön, miközben künn az őszi zápor zuhog, otthonos, barátságos szobájában felolvassa szeretett Albertjének Walter Scott «Utolsó troubadour dalát, amely a múlt századok vonzó romantikájával, ebben a természeti környezetben, oly költőileg hatott a királynő lelkére.

Nem hiányzik e kedves képből, a boldog családi élet képéből az apróságok üdítő zsivaja sem, mely édes nevetgélést vegyít a fejejedelmi házastársak komoly, tiszta vonzalmába. A jó Bertie, a mai walesi herczeg Alice és «Baby», az akkor még csak öt hetes Alfréd herczeg, s végre a későbbi Frigyes német császár, kit csak «Viki»-nek szólít a kényeztető anyai gyöngédség, mozgalmassá teszik az idylli élet derűs békéjét.

Nem volt olyan nap, melyen a királyi gyermekek fel ne mondtak volna egy-két német verset édes anyjuknak. Viktória, daczára az angol hagyományok iránti alkotmányos tiszteletének, lelke mélyén igazi német nő maradt, a ki hiven megőrizte családi nevelése első benyomásait.

Naplójegyzeteinek tökéletes angolsága mellett is ott, ahol a szív közvetlenségével irja le élményeit, mintegy önkéntelen kisiklik tolla alól egy tősgyökeres német szó: — gemüthlich — mely mindennél jobban jellemzi azt, hogy ismét és ismét visszacsendűl benne gyermekkori emlékeinek egy meghitt bizalmas hangja.

Ős patriarkhalizmus, a nép igazi szeretete, szokásainak, erkölcseinek, sőt babonáinak is kegyeletes tisztelete nyilvánul meg azokban a sorokban, melyeket a királynő életéről naponként följegyez. Mikor újonnan épült balmorali kastélyába először lép be, egy ócska czipőt hajítanak utána, ami a néphit szerint szerencsét hoz. Mikor inkognito tett felföldi utjain egy-egy szerény vendéglőben elkölti egyszerű ebédjét, régi angol szokás szerint rendesen asztalbontás után kerülnek csak sorra a palaczkok.

Kirándulásain a királynő szorgalmasan rajzolgatott. Megtörtént ilyenkor, hogy Viki elég figyelmetlen volt egy darázsfészekbe telepedni, s a kíméletlen teremtések alaposan megszurkálták. A már serdült leánykát aztán Donald Stewart hősi vállalkozása mentette ki a kényelmetlen helyzetből.

Három évvel később már ezekkel a sorokkal jegyzi be az anya keze gyermeke boldogságát naplójába: «Szeretett Viktóriánkat ma (1855 szept. 29.) jegyezte el Frigyes Vilmos porosz herczeg, ki 14-ike óta van nálunk. Már 20-án közölte velünk szándékát, de Viktória fiatalsága miatt haboztunk, most beszéljen-e vele, vagy várjon visszatéréséig. Végre mégis az elsőre határoztuk el magunkat. Midőn ma délután a «Craigna-Ban»-on föllovagoltunk, a herczeg egy fehér fagyöngyöt tört le (a mi  szerencsét jelent), neki adta, s hazamenet, a  «Glen-Girnoch»-on közölte vele reményeit és  óhajtásait, melyek aztán szerencsésen teljesedésbe is mentek.»

«Az öreg, 83 éves, még egyenesen járó Kitty Kear, kinek kunyhójába léptünk azután, nagy méltósággal fogadott, s azután leült fonni. Miután meleg alsó szoknyát adtam neki, így szólt: «Óvja Isten, háza népével együtt, most és mindörökké, vezesse és őrizze minden bajtól!» Egészen meg volt lépetve, hogy «Viki» olyan nagy, iránta általában nagyon érdeklődnek. Azután tovább mentünk, a régi Gordon-féle kunyhóba az öreg özvegy Symonsnéhoz, a ki nyolezvan éven túl létére, mélyen meggörnyedt alakja mellett a legcsinosabb, legrózsásabb arezot mutat. Egészen bizalmas volt, mindenikünkkel kezet fogott: tudakozódott, hogy ki vagyok, s a legszívélyesebb áldásokkal halmozott el. «Isten áldja meg örömmel, vidámsággal, oltalmazza ezen és a másvilágon. »

Mikor meghallotta, hogy Viki férjhez megy, hozzá is így szólt: «Az Ur vezesse jövendő életében és tegye boldoggá.» Nagyon beszédes volt, de mikor kifejeztem előtte reményemet a viszontlátásra, ő is azt felelte, mint Kitty Kear: «mindennap elszólíthatja Isten a világból*.

«Még három más kunyhót kerestünk fel, a Symonsnéét (a mellette lakó özvegy menyéét), kinek egy beteg fia van, aztán a patakon túl egy más öregasszonyt s utoljára Blairnél, a muzsikusnál, szóltunk be.

Cselédségéről is a legmelegebb hála szavaival emlékezik meg a királynő. Valóban megható is a királynő elismerése e derék, meghitt emberei iránt. Maga irja, hogy nem ritka eset volt, ha Brown és Grant, a másik szolga, hosszabb idei gyalogolás után kocsira ültek, hogy Viktória királynő saját plaidjeit adta nyakukba, hogy izzadt testüket a hüléstől óvja.

A szelíd lelkű Koburg herczeg maga is atyjától örökölte a természet rajongó imádatát. Jókedvű, ötletes, igazi kedélyes nyárspolgár volt ő ezeken a társas kirándulásokon. Egyszer kiterített plaiden ülve vitette át ifjú nejét a nedves rét füvein, másszor a pázsiton elköltött reggeli után egy papirosszeletre irta fel, hogy ott reggelizett a királyi társaság, s az iratot egy Selters-vizes palaczkba zárva, a helyszínen elásta.

1861-ben már Albert herczeget halálsejtelmek fogták el. Egy alkalommal a fiatal walesi herczeg számára vadaskertet tervezve Glen Muich-ban, tervezgetés közben odaszólt hű emberéhez, Granthoz: «Mielőtt mindez elkészülne, rég halva feküdhetünk!» Kevesebb mint 3 hó leforgása alatt előérzete szomorú valóságra vált. «Utolsó volt, irta reszketeg betűkkel a királyné naplója végére 1861 október 16-án. A hű férjet, a nemes barátot elszólította oldala mellől a halál. De emléke nem halványult el soha egy perezre sem a koronás özvegy szivében. .

 

 

VIZEK

 

Egy franczia utazó Dél Magyarországról. Utazás a Dunán 1870. 231.

A következő vázlatokat egy szellemdús franczia turista uti jegyzeteiből állítottuk össze. Perrot György 1868-ban utazta be hazánk déli vidékeit,  az aldunai tartományokat, és olvasóink látni fogják, hogy a franczia szellem, amely alapos ismereteket és tanulmányozást élénkséggel tud párosítani, Uti naplóját, melyet nemrégen adott közzé, nagyban élénkítik Valerio Tivadar franczia festő rajzai. Valorio jól ismeri a Duna regényes völgyét. 1851—52-ben Magyar- és Bosnyák országot s a Határőrvidéket beutazta, 1854—55-ben pedig, a krimi hadjárat alatt, Szerbiát és a Duna-

fojedelemségaket járta be, 1863-ban Dalmácziát és Montenegrót.

 

I. Eszék és környéke.

1868 szept. l-jén  reggeli 6 órakor hagytam el Pestet a Duna-gőzhajózási társulat egyik gőzösén. A csónakok és gőzösök most kezdék el napi sürgölődésüket. A Duna a Nílust juttatta eszembe, melyen átcsónakáztam, hogy a pyramidok totojére főimenjek. Ki lehetett venni a dabieh-k (nagy vitorlás nílusi hajók) magas vitorlarudjait és alácsüngő nagy vitorláit, a fcllahok fehér kunyhóit és a zöld páImaleveleket, melyekkel azok fedve voltak. A nőket, szegényes kék ingeikben, amint a Nílushoz vizet meritni mentek, a gyönyörű pálmaerdőket és azokon túl az óriási pyramisokat.

„Alig egy órai hajózás után a Duna jobb partján előtünedeznek a Vértes-hegység utolsó lankái. Csakhamar mindkét oldalról beláthatatatlan sikság terül el, melyen át lassú méltósággal kigyózik a nagy folyó. Itt már a szántóföldek és legelők nem sokkal magasabbak a víz felületénél, mig a jobb parton imitt-amott nyolcz-tiz láb magas, emelkedések mutatkoznak. Időnként egy-egy teherszállító hajóval találkozunk. Máskor ismét száraz fűvel rakott nagy tutajokra találunk.

Tovább menet különösen feltűntek utazónknak a Dunára épített vízimalmok, melyekhez hasonlót csak még a Rajnán lehet látni Mainz és Bingen környékén. „E malmok — irja Perrot — két hajóból állnak, melyek között egy hatalmas kerék forog, keskeny, de sűrűn egymás mellett álló küllőkkel. Az egyik hajó csak egyszerű bárka, melynek szélén a kerék tengelyének egyik vége van megerősítve, a másik hajón egy házikó áll, melyben a malom őrlőszerkezete és a molnár  lakhelye van. A mentőcsónak a hajó oldalához van akasztva, bármikor készen áll, hogy a molnárt a szárazföldre szállitsa."

Ezek a malmok, melyek napjában csak néhány mérő lisztet képesek előállitani, bármily regényeseknek találta is őket utazónk, maholnap háttérbe szorulnak és teljesen eltűnnek ama nagyszerű vívmányok előtt, melyeket hazánk az utóbbi években az ipar terén szerzett. A közelmúlt évek aratásai oly kedvezően ütöttek ki, s a magyar liszt oly keresetté kezd lenni, hogy ma már mindenfelé óriási gőzmalmok emelkednek. Az 1867-i aratás — irja Perrot — nagy összegeket hozott az országnak.

Trieszten, Brémán és Hamburgon át Pest az emiitett évben igen sok lisztet szolgáltatott Brazíliának. Külföldön azt a fölfedezést tették, hogy a magyar liszt a kenyérnek kitűnő izt ad és több táperővel bir, mint a többi lisztek. Annyi bizonyos, hogy a Duna-fejdelemségek és Oroszország, de  még Amerika búzái sem érnek föl a magyar búzával.

Miután utazónk a magyar Duna déli partvidékeit is leirja, s különösen az Alföld szépségeit üdvözli. őszinte csodálkozással, igy folytatja naplóját:

„Elhaladván Apathin festői halászkunyhói mellett, kevéssel naplemente után a Duna kellős közepén megálltunk, szemben a Dráva torkolatával. Egy kis gőzös  oda jött nagy hajónkhoz, mely csak a nagy Dunán tett szolgálatot, s az Eszékre szóló leveleket, küldeményeket s az oda szándékozó utasokat átvete. Egy negyedóra múlva, miután az átköltözés a kis hajóra megtörtént, vidáman haladtunk a Dráván fölfelé. E folyam egész alsó futásában ugyanoly tájképeket mutat, mint a Duna, de nem oly széles. Az éj megérkezett; de a hold a tiszta, derült ég csillagos boltozatáról teljes fényét árasztotta azét a beláthatatlan, csöndes, hallgatag tájon és oly kedves bájt, oly magasztos nagyszerűséget öntött el azon, melyet fényes délben bizonyára nélkülözött volna. Itt is, éppen úgy, mint a Duna partjain, a fűzfák, melyeket soha sem nyesnek, valóságos erdőt képeznek. Éji tizenegy órakor szerencsésen megérkeztünk Eszékre."

 

 

DOBNER RUDOLF: Az Északi- s a Keleti-tenger partjáról. 1871. 478.

Ha e sorokban az Eszaki-tongertől 18 mérföldre fekvő Hamburgról, s a Keleti-tengertől két mértföldre eső Lübeckről lesz szó, fel ne tűnjék senkinek sem, hogy daczára e tetemes távolságnak, mégis a tenger partjára helyezem észleleteim szinterét. Igen, Hamburg, Lübeck a távolság daczára is tengerparti városok,  éspedig azáltal, hogy a tenger árapálya egész e városokig terjed. Ha az árapály nem érne e városokig, helyükön valószínűleg apró kis városok állnának.

A német nemzetgazdák lübecki kongresszusa vonzott engemet ez ősi hires hanza-városokba. Elbeszélem azt, ami nekem társadalmi s gazdasági életből, foglalkozásokból újnak, érdekesnek tetszett.

Amint a berlin-bücheni vasúton haladva, elérjük Mccklenburg határát, csak egy tekintet a vidékre, s feüsmerszik előttünk idegenszerűsége. A falvak semmi különöset nem mutatnak, legfeljebb az tűnik fel, hogy csaknem minden faluban az egyszerü szegényes zsúpfedeles házak mellett egy-két pompás uri kastély van; jelezve, hogy oly vidéken utazunk, hol fényes nagy birtokok mellett csekély számú apró törpegazdaságok honolnak.

Ha okát keressük e jelenségnek, a táj szemlélete is elénk tárja, hogy ezen a vidéken az u. n. fűgazdasági rendszer, vagy mint a németek nevezik: „Feldgras-wirthachaft" van divatban. A birtokok többnyire két részre vannak osztva, az egyik felén rozsot és zabot termeszetnek, a másikon fű nő. Négy-öt év múlva megfordítják; a réteket eke alá veszik, s az eddig eke alatt volt részt befüvesitik. E gazdaság mellett csak nagybirtokos boldogulhat, mert egyrészről a művelés nehezebb és költségesebb, másrészről a rétnek, illetőleg legelőnek használt füveseken nem lehet messze szállítható produktumokat termelni. A gazdák marha-tenyésztésre és tejgazdaságra vannak utalva, ami tetemes tőkét igényel.

Ennél sokkal jellemzőbbek a földrajzi s égalji okok. E vidék közel a tengerparthoz, sok a vize s esője, ami a fűvesitést gyorssá teszi. Az égalj itt már hidegebb, mint nálunk, a termények későn érnek (szeptember végén még a zab több helyütt lábon volt). Nem czélszerü pusztán veteményeket termelni, mivel igen erősen ki vannak téve a fagynak. Ezért az egyes telkek körös körül élőfa-sövényekkel vannak bekerítve melyek a veteményeket a fagy ellen védik.

Nagyobb városokat, gyárkéményeket csak elvétve találunk. Városi élet és kiterjedt ipar csak olyan vidéken honosulhat meg, ahol a sürün egymás mellett levő, népes falvak évről évre új munkavállalókat bocsátanak  ki. Mecklenburg nem tartozik a sürün lakott országokhoz.

Lübeck, Hamburg, két pompás város, melyeknek ódon része a messze középkorba vezet el bennünket, míg az uj paloták, s modern forgalmi élet a jelent mutatják. Lübeck szebb, amenynyiben tisztább. Hamburg szebb, mert élénk kikötőváros.

Lübeckben a középkor épen lett fentártva, Hamburgban fösvényen tatarozva. Lübecket messziről is, észrevesszük, hogy nevezetességei a középkorból erednek. A magas tornyok, s a keskeny homlokzatú, czifrán épitett házak tagadhatlanul magukon hordják a középkor bélyegét. Egy szellemdús német tudós a házak építési modorából vont az egyes korok jellemzésére következtetéseket. Igy szerinte a középkori keskeny homlokú házak, melyekből alig nyílik egy-két ablak az utczára, a középkori családi élet elzárkózottságára és patriarkhális voltára emlékeztetnek. Az ujabb kori, utczára néző ablakú házak a nyilvánosságra s lazább családi kötelékekre mutatnak. A középkori szellem, a zárkózottság, a nyilvános élet hiánya mellett nagyon is indokolt volt a házak elzárása, mig ma, midőn minden a nyilvánosság, közélet után tör: nagyobb szerepet játszik az utcza.

 A legjellemzőbbek Lübeckben az u. n. „gang"-ok. Igen keskeny fedett sikátoron, mely gyakran alig ember-magasságu, haladunk előre, s mikor bejutottunk, meglepetéssel vesszük észre, hogy egy vagy több terjedelmes udvarban vagyunk, melyben több ház van egymás mellett. Kísérőnktől tudtam meg, hogy ez a ,,gang"- vagy ,,udvar"-rendszer védelmi szempontból volt a középkorban igen előnyös. Az ellenség ellen csak egy szűk, keskeny bejáratot kellett védeni, s a védelemre az udvarban levő több ház lakói álltak készen.

Az a kellemes benyomás, melyet Lübeck csinos tiszta utczáiban nyerünk, egészen eltűnik Hamburg középkori faházai között. Valóban nemcsak véghetetlen piszkosak, de egyszersmind furcsák is ezek a hamburgi régi házak. Három, négy emelet van egymás tetejére rakva, ugy, hogy mindegyik emelet pár lábbal kijebb áll .Így a legfelső emelet sokszor egy ölnél is kijebb jön, mint a földszini épület. Hanem annál pompásabb az uj város, s az a palotasor, mely a belső Alser-tó kőrül épült. Itt látja az ember azt az éles ellentétet, mely az új s a régibb korok izlése között létezik.

Lübeckben minden kisebb s egyszerűbb, mint Hamburgban. Igy a társadalmi élet is. Lübeck 40 000 lakosságával kisváros, Hamburg közel 200 000 lakosával nagyváros. Ez pedig nemcsak a számnál fogva érdekes. Lübeck utczái néptelenek, s kikötőjében is csendesebb az élet. Hamburg kikötőjében a világ minden részéről találni embereket. Lübeck kicsiben üzi a világkereskedelmet, hajói csak a Keleti-tenger kikötőit látogatják, s legnagyobb a forgalom Koppenhágával, Stockholmmal s Pétervárral. E forgalomban dél terményeit szállítja északnak.

Hamburg hajói messze elszállnak a szélrózsa minden irányában, hogy a német ipar terményét ki, s az u. n. gyarmati árukat: kávét, ezukrot, gyapotot, dohányt stb. beszállítsák. A gyógy-gyökereket, melyeket a patikákban gramm számra mérnek, itt száz mázsa mennyiségben rakják ki a keletről jövő hajókból.

Nem lehet meglepőbb látványt képzelni, mint a hamburgi kikötő egy szárazföldi ember számára, kinek szemei nem szokták meg az óriási tengeri hajókat. Hosszú hajósor áll a szemlélő előtt, melyeknek óriási árboczai s kötelei egy kis erdőhöz hasonlitanak. Nem állhattam meg, hogy körül ne csónakáztassam magamat a fő kikötőkben. A csonakos egymás után mutogatta a hajókat, melyik jön Khinából, Indiából, az ázsiai szigetekről, Afrikából, Amerikából, melyek hamburgi kereskedőkéi (van kereskedő, kinek 15—20 ilyen óriási hajója van), melyek angoloké, francziáké, portugáloké stb. Azután mutatott egy hajót, mely öt év alatt fordult meg Ázsia partjairól.

Lübeck 1868 óta a német vámegyletbe lépett, Hamburg azonban még máig is szabad kikötő, minél fogva az ott lerakott áruk vámmentesek.. Állami souverainitását mind a két város megtartáotta s nem olvadt be Poroszországba. Alkotmányuk demokratikus köztársaság, melynek élén áll egy polgármester, a az élethossziglan, tudósok s kereskedőkből választott senatus, s a polgárság (120 tagból álló bizottság). Köztársaságok a német császári sas szárnyai alatt.

A középkorban az államnak még nem volt olyan nagy jellentősége, mint ma, nem volt rendszeres államháztartás, mely szükség esetén a szegény-ügyet felkarolta volna, a társadalom egyes roudekre, osztályokra szakadt, melyek csak saját rendi és osztálytagjaik iatápolását fogadták fel. Hozzájárult még az a mély vallásos érzet, mely lelki üdvösségét jótékonysággal iparkodott elérni: igy keletkeztek a kegyes alapítványok. S csakugyan e kegyes alapítványok ma is legszámosabbak ott, ahol a középkori rendek legépebben fenmaradtak, mint például e két ősi hanza-vároaban is. Lübeckben megnéztem az u. n. „Szentlélek" alapitványt; egy hajdani zárda ez, melynek melléképületeiben elszegényedett családoknak nyujtatik menedék. A hajdani óriás zárdateremben pedig agg férfiak s nők számára vannak berendezve apró szobácskák, mindegyik számára külön. Számtalan efféle alapítvány van, s köztük néhány a mai korhoz immár sehogy sem alkalmazható. Igy Lübeckben 1844-ben 60 alapítvány volt tanulók segélyezésére, a e 60-ból 8 volt juristák s 52 theologusok számára.

Van egy 1000 markra menő alapitvány a török fogságba  esettek részére; egy másik azerint 546 márka azon szolgáló részére, ki egy polgármesternél, vagy senatornál a széles utczában hat évig szolgált; egy másik szerint 200 márka azon szolgáló részére, ki a széles utczában a városi gyógytár s pap-utcza között  egy családnál 6 évig szolgált. Nemde mosolyt csal ajkadra olvasóm a középkori naiv jószivüség !

A kongresszus tartama alatt (aug. 23-tól 31-ig) a lübecki polgárok  endégjei  voltunk. Szivesen láttak bennünket. De mennyire különbözik ez az észak-német szívesség a magyar vendégszeretettől ! A magyar ember, ha vendégje van, nemcsak tettel, de szóval ia kimutatja örömét. Az éazak-német hallgat. Mikor az első reggel távosni akartunk lakásunkról, hogy reggelizzünk, lent a lépcsőn várt bennünket egy óriási nőcseléd, mutatván az ebédlőre, hol készen állott már az itt szokásos reggeli: kávé, s vajas kenyér.

De hisz a háziúr nem hivott meg bennünket, mondók magunk között magyarul. De hasztalan, a leány ott állott, mint valami czerberus, s a szilárd poziczió, melyet vett, mutatá, hogy reggeli nélkül nem ereszt el. S ez igy volt öt napon keresztül minden reggel. Persze a németnek nincsenek meg azok a számtalan udvarias kifejezései, melyekkel a mi nyelvünk annyira bővelkedik. Mi a találkozás feletti örömünket százféle változatban tudjuk kifejezni, az észak-német szünetlenül az egyetlen kurta kifejezést használja „Sehr angenehm!" S ez a szivét kiönteni szerető magyar emberre nézve, ha gondolatait németre kell fordítania, oly bajos dolog!

A hosszú fárasztó ülések terheit azzal akarták lübecki gazdáink kárpótolni, hogy az ülések végeztével kivittek bennünket a két mérföldre fekvő Travemündére, (sürün látogatott tengeri fürdő) s onnét egy kis kéjutra be a Keleti-tengerbe.

A tenger! Minő leirhatlan érzelmeket kelt fel bennünk a nagyszerűség e valóban nagyszerű jelképének első pillanata! A mi szárazföldi lábaink hozzá szoktak, hogy vigyenek bennünket, és ime most e hatalmas vztömeg hullámzik alattunk, s ringatja hajónkat. Előttünk a végetlen viz, alattunk száz és száz ölnyi mélység s felettünk a sirály jajgató kiáltása. Egy pillanatra emberi gyengeségünk jut eszünkbe.

De csakhamar magunkhoz térünk s a hajó jut eszünkbe, mely bár erősen ring, s hol jobbra, hol balra hajlik a hullámcsapások folytán: de megy, s a főirányt követi. íme egy vigasztaló gondolat. Az élet s tengerárja és hullámai ia megcsapkodnak bennünket, sokszor ingadoznak lábaink s tévelyeg, lankad az akarat: de leküzdjük erőnk, és akaratunk gyöngeségét s haladunk utainkon.

Estefelé rakéták röpte s bengáli fények mellett hajóztunk le Lübeckbe, s bár szép volt az est, s pompásak a pírt mentén fényesen kivilágított villák, de a nap hőse a tenger maradt.

 

 

 

  Uszó jégdarabok az Atlanti-oczeánon. 1876. 218.

Tudjuk, hogy az uj-világ ugyanazon szélességi fok alatt jóval hidegebb, mint az ó-világnak nevezett földrészek, és igy nem lehet csodálni, hogy Észak-Amerika keleti partjainál a tenger Uj-Foundlandtól észak felé, Labrador és Grönland közelében, az északi szélesség 50- és 60-ik fokai között, vagyis Nagy-Britanniával egyenlő szélességi fok alatt, minden télen jéggel van borítva, holott a brit szigeteket körül vevő tengerek soha sem fagynak be.

Ellenben ha ugyan e szélességi fokok alatt, sőt még tovább is északon, a partoktól eltávozva keletre a tenger közepe felé tartunk, ott már a tenger a legszigorúbb téli évszakok alatt sem fagy be soha. A partok közvetlen közelében érezhető hideget az úgynevezett Baffin-öböli vagy sarkvidéki, tehát hideg áramlat idézi elő, mig ellenben a tenger közepe tájának ugyanazon szélességi fokok alatt mutatkozó magasabb hömérsékét az Öböl-folyam (Gulf-stream) nevű tengeri áramlatnak kell tulajdonitanunk, mely a forrójövi tengerek jóval melegebb vizét a mexikói öbölből ezen a vidéken át viszi észak felé Irland, Skótország és Norvégia nyugoti partj ai-hoz és onnan föl egészen a Spitzberg-szigetekig. Mihelyt igy tavasz felé a tél hidege engedni kezd szigorúságából, a sarkvidéki tengerek jégburkolatának ama része, mely mindjárt a délibb, melegebb vidékek határán terül el, azonnal töredezni és szakadozni kezd és útnak indul dél felé. A tengerészek ugy tapasztalták, hogy e jégdarabok, a mint a sarkvidékekről mind lejebb vonulnak dél felé, utjokban mindenkor két határozott irányt követnek: egyik részök Észak-Amerika keleti partjainak közvetlen közelében, a másik pedig beljebb a tengerbe zajlik alá a nélkül azonban, hogy a keleti hosszúság 40-ik fokát valaha meghaladná, vagyis hogy e foktól keletre (Európa és Afrika partjai felé) tovább hatolna; ott enyészik el félúton Uj Foundland és az Azórok között. Az uszó jégdarabok e két zaja soha sem hatol messzebbre délfelé az északi szélesség42-ik fokánál,vagyis Európában körülbelül Spanyolország déli részénél, s Amerikában Philadelphia vidékénél. Itt már az Öböl-folyam melegebb áradatába jutnak, mely azokat bármily nagy tömegekben jönnek is, azonnal felolvasztja. Ez alkalommal sok hideg szabadul föl, mely a felette elterülő légréteget érezhetőleg áthüti s a kora tavaszi meleg napok után hirtelen beálló hűvösebb, sőt néha meglehetősen csipös, hideg idők e körülménynek is tulajdonitandók.

Ez uszó jégdarabok külalakja igen különböző, mely különbség rendesen ama vidékektől függ, a melyeken, és azon évszakoktól, melyben a tengerészek azokkal összetalálkoznak. Hol magánosan bolyongó s egyetlen óriási tömböt képező fehér tömegekként tűnnek föl, hol pedig négy-öt halad együtt lefelé, több száz lábnyi magasra állván ki a hullámokból, s négy-öt kilométernyi területet foglalva el az oezeán felszínén. Megtörténik az is, hogy a tenger, a meddig a szem lát, mindenféle alakú és nagyságú jégtöredékekkel van borítva.

Az időszakot, melyben a sarkvidéki uszó jégdarabok az Atlanti-oczeánon megjelennek, nem lehet biztosan meghatározni. Voltak évek, mikor az Európából Amerikába menő hajók már február elején, sőt január vége felé is találkoztak e hideg vendégekkel. A hajóknak sokszor az uszó jégdarabok egész nagy területén kell áthatolniuk, mi nem mindenkor jár a legkomolyabb veszélyek nélkül. Mikor egy-egy hajó, vagy néha több is, nyomtalanul eltűnik az oezeán mérhetetlen birodalmában, miként ez majd minden évben többször megtörténik, nem egészen alaptalan a gyanú, hogy a szerencsétlen jármű ily uszó jéghegyekkel találkozik és ütközik össze s annak esik menthetetlen áldozatául.

Egyébaránt a sarkvidéki jégtömegek széttöredezése csak ritkán következik be már január vagy február havában. Az uszó jégdarabok Amerika partjain többnyire csak márcziusban jelennek meg, hanem július előtt ritkán tűnnek el. De arra is volt már eset, hogy már februárban elkezdtek az Atlanti-oczeánon lefelé haladni és csak augusztus vége felé tűntek el végképen. Hogy ez uszó jégdarabok kisebb vagy nagyobb menyisége s a jégzajlásnak rövidebb vagy hosszabb tartama ugy Európa mint Amerika égalji viszonyaira jelentékeny befolyást gyakorol, szükségtelen hosszasabban fejtegetnünk.

S.L.

 

 

Enyedy Barnabás.: INTERNÁLTAK ÉLETE A JEGES-TENGER MELLETT. 1918. 468.

A kihalt Észak Szibéria és az európai Oroszország közös határainál, közel a Jeges-tengerhez, irdatlan őserdők befagyott tavú, hóval födött humuszán, csontfagyasztó téli éjszakában négy iram-szaivassal vont trojkában három férfi és egy nő igyekszik eljutni az utazásuk kitűzött czéljához. A négytagú társaság a dán királyi kormány küldöttsége, akik Szentpétervárról indultak el hogy felkeressék a Jeges tenger közelébe internált magyar és osztrák állampolgárokat. Nem fagytak meg a 40°-os dermesztő hidegben.

Knjazsica zűrjén falucska néhány faházában, magyar internáltak virrasztanak. Vologda kormányzóság egy északra tolt falucskájába internált a czár 260 magyar, osztrák és német állampolgárt. Magukra hagyta őket, hogy haljanak éhen. A magyarok szellemi vezére Balog-Bóhrer Ágoston.

Vologda koimányzóság Oroszország északkeleti részében több mint 50 000 négyzetkilométerrel nagyobb területet foglal magában, mint egész Magyarország. Ez a terület tele van őserdőkkel, tavakkal és századokon át megülepedett mocsarakkal. Az 5—6%-a síkfölei, a teiméktelen, homokpusztaságok terpeszkednék. Éghajlata rendkívül zord. Iskola azon a vidéken egyáltalán nincsen.

Ez a nép évszázadokon át nem keveredett, nem házasodott más fajokkal. Egész falvak vannak, amelyekben a lakosság között csak két-három családi nevet lehet találni.Ez a vad vidék már Szibéria meghódítása előtt is (1581—1649 között) a szabadelvű orosz polgárok számüzetési helye volt, ahonnan nem volt többé visszatéiés..

A magyar internáltak felügyeletét a háboiú kitörése után az Északamerikai Egyesült Államok szentpétervári nagykövetsége vette át. Hosszú idő alatt soha senki egyetlen alkalommal sem látogatta meg az intemáltakat. Ehhez a bűnös elhagyatottsághoz járult, hogy amíg a czári malom tartott, addig igen szigorúan bántak velük az őrizetükre kivezényelt rendőrök.Kitolonczolták őket még irdatlanabb vidékre, ettől a knjazsieai tábortól 100—150 verszt távolságra.

A forradalom kitörése után az új kormány egy rendelettel eltörölte' a büntetéseiket s később megengedte, hogy felügyelet mellett más községekben is élhessenek..

Amerikának a háborúba való beavatkozása után az internáltjaink felügyeletét a dán kiiályi kormány pétervári követsége vitte át s ettől az időtől fogva hamarosan javulni is kezdett a helyzetük. Több szabad mozgást élvezhettek.

1917 karácsonyán már házikiállítást is renelezhettek az internáltak. E kiállításon közszemlére és eladásra kerültek azok a kézműipari, festészeti, szobrászati művek, amiket az internáltak a nehéz rabság ielejében készítettek.

Mikor meglazultak a rabságuk kötelékei, internálíjaink elkezdtek hazaszökdösni. Ebben az útjukban az orosz nép nagyon venelég-szeretően bánt velük. Mióia újra itthon vannak, a szerencsésen átélt szenvedéseik lassanként már csak egy szomorú álom képeit tartja ébren bennük.  

 

 

FÜGGELÉK

 

 

Képek a hazai népéletből. Vidéki oláhok. 1870. 233.

Az oláh nép viseletében sok festői van. A gazdagság és fény hiányzik ugyan e nép viseletében; hiányzik az a pompa, melyet minden keleti nép kifejt külső mezében, és mely annál nagyobb, annál látványosabb, minél tovább vándorolunk kelet felé.

De hiányzik az oláh népviseletben az a művészettel párosult izlés is, mely igen sok keleti népnél otthonos, s mely némely kelméket világszerte valóságos divatczikké emelt.

Az oláh népet öltözetében egyszerűség és szegénység jellemzi épp ugy a magyar korona országaiban, mint az aldunai fejedelemségekben, ízlést, csinosságot hiába kereíünk benne, s egy turista, ki a maga állítása szerint sokat járt, sok országot látott, sok népet megismert: az egész oláh népviseletben csakis a tagokat, s az alak tökéletes idomait képes bámulni,  melyeket e nép viselete nem rejt el a kiváncsi szem elől.

A hegyek és vizek nem választják el egymástól az oláh népet. Vallásuk, erkölcseik és szokásaik, társadalmi életük és ruházkodásuk ugyan azonos úgy a román fejedelemségekben, mint a Tisza mellett és Erdély vidékein. Itt is, ott is  ugyanazon bűnök és hibák; itt is, ott is, ugyanazon méltánylatot érdemlő jó tulajdonok; mindenütt sok eredetiség, sok sajátságos és meglepő, sok érdekes az idegen előtt.

A különféle vidékek oláh lakosságának életmódjában és öltözködésében kevés különbség van. A darócz-harisnya, a báránybőr-ködmen inkább, vagy kevésbbé czifrán kivarrva s a czondrának nevezett köpeny: ezek képezik az oláh úrfinak főruházkodási darabjait mindenütt a hol laknak Inkább változik a lábbeli s a föveg; az egyik v déken a bocskort hordják túlnyomóan mas vidéken a térdig érő csizmát; máshelyen ismét felkunkoritott orrú s rövid szaru c^mát vélnek. A hegyek közt tévelygő oláh hatalmas kucsmával óvja magát az elemek s az idő viszontagságai ellen, — a lapály és térség lakosa pedig több fontot nyomó irtóztató széles karimájú kalapot hord.

Az oláh nő épugy megüli a lovat mint a férfi. Igaz, hogy lovaglásuk nem versenyfutás, — de igen gyakran akadályverseny. Valamely város, s az abban tartatni szokott hetivásárok nevezetes központot képeznek a vidékre, s a körülfekvő falvak lakosaira nézve. A hetivásár napja mindig nevezetes nap a környékbeli oláhságra nézve. A mit hegyeik közt, szerteszétfekvő ronda falvaikban termosztének, azt a városba viszik eladás végett, ez az ő piaczuk. De az eladott termékekért nyert pénzt soha sem viszik haza; az adón kivül elmegy az apró szükségletekre, melyeket a kis gazdaság igényel, — s ha még mindezen fölül megmarad valami — ugyan ki venné rossz néven a szegény néptől, ha egy boldog napot csap magának, melyen a boldogság tetőpontját aztán az érte el, aki lábainak legkacskaringósabb variatióival tartja fenn testének súlyát.

L. B.

 

*  *  *

 

FÜGGELÉK

 

Képek a hazai népéletből. Vidéki oláhok. 1870. 233.

 

Váczy János 21 kötet levelezést – bőséges jegyzetekkel - adott köze Kazinczy levekeiből. Kettő pótkötet jelent meg még. Ez összesen 23 kötet. A Debreceni Egyetem gondozsában a kritikai kiadás a 24. kötettel folytatódik.