h14–130.  A  Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők. 

 

2021. 01 .17.

 

Tartalom 

 

VÁROSOK

KOMÁROM FÖLMENTÉSE. 1899. 292.

A KASSAI HONVÉDSZOBOR 1904.  770

A német császárság kikiáltása Versaillesban. 1871 182.

Szegszárd. 1856. 4.

 

SZEMÉLYEK

 

ESZE TAMÁS.1874. 718.

 

UTAZÁS

 

11ULTIMA THULE. 1907.661.Izland

KHINAI-EURÓPAI VISZÁLY — PAPÍRON. 1906, 134.

 

 

KÖZBIZTONSÁG

 

A börtönfügy történetéből. 1906, 518.

KÖZBIZTONSÁG FENNTARTÓI. 1894. 01.

 

 

FÜGGELÉK

 

Időszámításunk.1871. 07

A legrégibb gőzhajó. 1874. 718.

 

A NŐKRŐL

 

KIRÁLYI VADÁSZATOK GÖDÖLLŐN, NŐK

RÉSZVÉTELÉVEL.  1896.JANUÁR 26

Condordet szalonja, s a nők az 1791-ki társadalomban. 1874. 718.

 

 

IDÉZETTSÉG Arany János versek

 

 

 

VÁROSOK

Nevezik még Észak-Komáromnak, Öreg-Komáromnak vagy Révkomáromnak is, hogy megkülönböztessék az egykori déli városrésztől, amely ma Komárom néven önálló település Magyarországon. Google.

KOMÁROM FÖLMENTÉSE.(Hadműveletek.) 1899. 192.

1849 április 26.

A nagysallói győzelmes ütközet után a kezünkbe esett irományokból, valamint a fogoly tisztek szájából megtudtunk sok mindenfélét, újat. Jelesül, hogy velünk szemben Nagysallónál Wohlgemuth császári altábornagy, a custozzai hős» vezényelt.

Hogy ennek hadteste, melyet imént megvertünk, egészen új hadtest Magyarországon; ellenünk most jött először tűzbe. A gránátos zászlóaljak Olmützből adattak hozzá, ahol eddig az udvar őrizetére szolgáltak.

Wohlgemuth is csak legújabban jött el a váczi veresége után Lévánál átkelt Jablonovski herczeget, — ki Götz tábornok eleste után és Ramberg betegsége miatt most ennek egész hadosztályát vezényelte, — Kálnáról, hol ez bennünket a túlpartról fogadni szándékozott, április 14-én le a Garam torkolatához Kéméndre rendelte. Nyilván azt hitte a lovagias bán, hogy Görgei váczi győzelme után vagy egész erővel, a rövidebb dunaparti úton Szobnak megy Komáromba, vagy hogy Vácznál csupán az volt a czélja, hogy egy elszigetelt osztrák hadosztályt megverjen, s aztán visszafordulva, Pestre törjön. Amint a következés mutatta, Bécsben Windischgrátz mellőzése után Jellasich vezéri tudományával cseberből-vederbe estek. Nekünk pedig a bán baklövése egy jókora segédcsapattal ért fel.

Wohlgemuth a Garam felsőbb vidékéről várta a Komárom fölmentésére közeledő magyar hadsereget, mely véleményét részint Windischgrátz. részint pedig Jellasich vezérkarának főnökei megerősítették.

Csakhogy Wohlgemuth csapatai, mihelyt harczvonaluk Nagysallónál keresztül töretett, öt felé is szétszaladtak; egy rész a felső Zsitvához Verebély felé; a zöm Surány és Érsekújvár felé, egy negyedik része Komáromnak, hol az ostrom-zárhaddal egyesült; tekintélyes rész Párkány-Esztergom felé vonult.

E sajátságos tünemény okát elmondták nekünk a fogságba került osztrák főtisztek. Mikor április 18-án este a császári csapatok segédtisztjei a vezérkari irodától átvették a másnapra való rendeleteket, feltűnt nekik, hogy a hátrálási vonal szabályszerű megjelölése hiányzik belőle, mely nélkül hadmíveleti intézkedés nem képzelhető.

A segédtisztek alázatos megjegyzésére aztán Wohlgemuth altábornagy azt találta felelni: «Uraim! holnaptól fogva nem létezik többé hátrálási vonal. A nagysallói nap (április 19) tehát egyebek közt azon véres leczkét is foglalja magában, hogy háborúban soha sem szabad senkinek magát elbízni, és soha sem kell az ellenséget lekicsinyelni.

A fogoly tisztek azt is beszélték, hogy a Garamnál egy Esztergomtól fölfelé vonulni rendelt segédhadnak is kellett volna Wohlgemuthhoz csatlakoznia.

És csakugyan— Gáspár tábornok midőn az április 19-én Nagysallónál szétvert császári hadnak Esztergom felé elszakadt részét 20-án keményen üldözné, útjában tekintélyes új ellenséggel találkozik szemközt, mely Esztergomból kiindulva, a Garam jobb partján fölfelé már Kémóndig haladt. hogy a Gáspár elől menekülő vert csapatokat oltalmába fogadja.

Gáspár, Póltenberg és Kossuth Sándor megtámadják ez új ellenfelet és visszaverik a párkányi hidra. Esztergomban tehát van ellenség. A Duna hidját tüzérség védi.

Nehogy Komárom fölszabadítását és Görgei bevonulását az erősségbe az esztergomi ellenségnek a mozgását hátráltassa : Gáspár parancsot kapott a Pöltenberg-és Kossuth-hadosztályokkal Esztergomnak arczot vetve, mindaddig csatarendben megmaradni és az ellenségnek a hidon átkelését megakadályozni, míg csak a vaIameíy hadosztály, mely Váczról már fölrendeltetett gyors menetekben, meg nem érkezik és Gáspárt ezen feladatban Nánán fel nem váltja.

Április 22-én úgy látszott, Esztergomban az ellenség erősbítéseket kapott és a párkányi partra átkeléshez és támadáshoz készül. Gáspár készen várta. A támadás azonban elmaradt. Hiszen távcsővel láthatták Gáspár lovasságának és ütegeinek, valamint zászlóaljainak hosszú vonalát. Arról pedig, hogy ezek miként szoktak verekedni, szavahihető tanuk előadásából tudomásuk volt.

Április 23-án hajnalban megérkezett Kmety hadosztályának eleje Váczról, Esztergom átellenében és fölváltotta Gáspárt, ki már e napon Görgei parancsára hadteste elejével és hadi szállásával Bátorkesziben van éjszakára, az Esztergom mellől Komáromba vezető legrövidebb úton.

De már innen oly dispozicziót ad ki másnapra április 24-ére, mely bizonyítja, hogy időközben Wohlgemuthnak Érsekújvár fele visszavonult zöme onnan menetünket_ oldalt háborgatni készül.  Bajcsnál a Zsitva átmeneten mozgolódik. Gáspár ezért rögtön a komáromi irányt elhagyván, az érsekújvári úton halad előre Perbetéig ; elejével Bajcsig.

Az esztergomi úton hátralévő utócsapatjait pedig szekereken hozatja gyorsan utána. Ez alatt Görgei már április 22-én Komárom várát a balpart felől fölmentette és főhadiszállását áthelyezte az erősségbe.

Damjanics és Klapka hadtestei, — miután előlük az ostromzár-had jókor fölszedvén sátorfáit, szintén Érsekújvárnak vette visszavonulását, — most a Vág-hidfőnél táborozva várták hogy a fölszabadítási mívelet a jobbparton is — és azzal teljesen — befejeztessék.

Tehát a nagy cél, mely Gyöngyösön Görgei szeme előtt lebegett: megmenteni Komárom várát az elbukástól, huszonegyed napra el van érve.

 

 

A KASSAI HONVÉDSZOBOR 1904.  770

Horvai János és Szamovolszky Ödön szoborműve.

Kassa város közönsége két év előtt pályázatot hirdetett egy honvéd-emlékre, melynek költségeit közadakozás útján gyűjtötték össze a nagy történelmi multú város hazafias polgárai. Az első pályázatnak az eredménye az lett, hogy szűkebb pályázatra hivták fel a sikerültebb szoborminták készítőit. E szűkebb pályázaton a szoborbizottság Horvai János ós Szamovolszky Ödön mintájának ítélte oda a kivitelre való megbízást. A jeles fiatal művészek most készültek el a szobor mintázásával.

A szobor magas talapzatán két alak áll, s együtt jeleníti meg a Rákóczi-kor és az 1848/49-iki szabadságharcz eszméjét. Alapgondolata az, hogy a vén kurucz-huszár, mint a régmúlt időkből föltámadt harczias szellem képviselője, a régi dicsőség emlékeivel vigasztalja s bátorítja a szabadságharcz szomorú végén elcsüggedt, búslakodó honvédet- Egyúttal kitartásra buzdítja a jelen nemzedéket is. A talapzaton ülő régi honvéd pedig a szabadságharcz még élő vitézeinek kegyelete jeléül teszi le cserfakoszorúját a szobor lábához.

A szobrot a kassai székesegyház mellett levő Szent Mihály-téren fogják fölállítani és a jövő év őszén leplezik le. .

 

 

A német császárság kikiáltása Versaillesban. 1871 182.

Németország új császára a porosz országgyűlés felső és alsó házához intézett leiratában kijelenté, hogy engedve a német fejdelmek és szabad városok kérelmének, a császári méltóságot, mely már 60 év óta áll betöltetlenül, kész elfogadni.

És valóban ez üresedés majdnem 66 és fél évig tartott, mert 1804. augusztusában II. Ferencz német császár, Napóleon által kegyetlen vereségeket szenvedve, czimét letette és „Ausztria császára" czimét vette föl. Ez időtől fogva megszűnt létezni a német császárság.

Mikor tehát az első franczia császárság megalapittatott, akkor lett vége a régi német császárságnak, és most, midőn a második franczia császárság eltöröltetett, az egykori német császárság is újból föléledett.

Még pedig föléledett nem a nép akaratából és kívánatára, hanem néhány apró fejdelem és egy diadalittas praetorianus hadsereg közreműködése folytán. Az öreg Vilmosnak császárrá  kikíáltatása semmiben sem különbözik ama vészfellegektől, melyek négy hosszú hónapon át oly fenyegető sötétséggel gyülekeztek össze körülötte és fölötte.

1814-ben e lövegekből tizedrésznyire sem volt szükség, hogy a megrémült párisiakat megadásra bírják, míg az idén a perczenként ezrével és tízezrével hulló gyilkoló és romboló villámok is nem hogy megfélemlítették volna, de még inkább elkeseritették, föllelkesitették és felbőszítették a város hősies lakosságát.

Amire a dölyfös hóditó tűzokádó ágyúi nem voltak képesek, megtéve azt egy nagyobb, egy kérlelhetetlenebb ellenség — az éhség. Paris elesett, megadta magát; de bukásában is több dicsőség, több rokonszenv kiséri, mint a győzőt, ki bombáztatása által méltán kiérdemelte magának az „újkori Herostratus" nevét.

Pedig hogy mennyi veszteséget és minő halálfélelmeket kellett kiállniuk az ostromlott város lakóinak, erről  a mellékelt rajzunk is elég tiszta fogalmat nyújthat olvasóinknak. És ilyen jelenetek a bombázás alatt naponként ezrével fordultak elő. Képünk egy padlás-szobát mutat, melybe az ellenséges bomba a ház falát keresztül törve hatolt be jobb kéz felől, teljesen összerombolván a szobának emez oldalát; ezután a padozatátt.

Hogy a földalatti életet annál kellemesebbé — illetőleg tűrhetőbbé tegyék, a nagyobb pinczékben, hova több család vonta meg magát, az étkezés is közköltségen és közös asztalnál történt.

A pincze közepére tüzeket raktak (mig volt miből), melyeknek sűrűn gomolygó füstfelhői csak ugy ömlettek ki a járdákkal egy színten fekvő pinczeablakokból. E szokatlan füstfelhők valóban meglepő kinézést kölcsönöztek Paris utczáinak, melyek egészen a lappok földalatti lakjaira emlékeztettek,mert szigorú télben a lappok is a föld alá bújnak a hideg ellen.

Egy házon — írja egy angol hadi levelező — e sajátságos föliratot olvasám egy kis papíron a pinczeablak fölé ragasztva: „Ne féljetek a tűztől, ha e füstöt látjátok; csak földalatti kemenczénk füstje az!"

Lehet, hogy eddig nem éppen ok nélkül vádolták a párisiakat gondatlansággal, könnyelműséggel és a bombasztok kedvelésével. Most már annál nagyobb dicsőséget érdemelt ki magának e nép, mely ily nélkülözéseket is képes volt kiállani, zúgás és elégedetlenség nélkül, sőt többnyire megszokott jó kedélyével és vidámságával.

A császárválasztásokban a hanyatlásnak indult római birodalom utolsó évtizedeiben a féktelen szabadosságot kedvelő zsoldos hadsergek sok vandalizmust véghez vittek. Hiába igyekeznek az uj német birodalom lapjait ugy feltüntetni, mintha a „világra szóló nagy esemény" a népben is általános lelkesültséget keltett volna.

Hiszen láthatjuk, hogy az egész császári komédia csakis a fejdelmek, a szolgalelkű „szabad" városok és a hadsereg műve volt. A legmagasabb császári távirat a népet még csak megemlíteni sem tartja méltónak. Jan. 18-án, mikor Vilmos császárrá kiáltatásának szertartása végbement, katonai szemle volt Versaillesban.

A „Tükörcsarnok"-ot (Galerié des Glaces) fényesen földíszítették, a harmadik hadsereg minden ezredét küldöttek képviselték, s a bajor ezredek is elküldték színeiket. A lobogók félkörben olyan sorban voltak fölállítva, amelyben illető ezredeik Paris körül feküdtek, a tisztelethelyet Landwehrekéinek engedtetvén át s ezek körül, egy emelkedettebb állványon, a testőr csapatok foglaltak helyet.

A csarnoknak a parkkal átellenben levő oldalán oltár volt emelve és e körül álltak a tábori lelkészek, a király mllett legfeltűnőbb volt Rügger káplán.

 

 

Szegszárd. 1856. 4.

Ne ítéljen senki e városról kicsinylőleg, midőn annak szerény külsejét tekinti. Vannak ennél pompásabb, nagyobb, szebb városok, de Szegszárd elég nevezetességgel bir arra nézve, hogy bármelyikkel megmérkőzzék.

E város földjének porába vegyülve nyugszanak I. Béla királyunk hamvai, az erős karú hős Béláé, ki bátyja, I. Endre király trónjának támasza volt, és azt meg is védelmezte.

Henrik német császár hóditó seregei ellen két nagy hadjáratban, először 1050-ben, mikor is a császári sereget Vértes hegynél teljesen tönkre verte, másodszor 1052-ben, midőn a benyomuló hadat éhség, fortély és kardja által dicstelenül visszavonulni kényszerité, s később mint király rövid két évi uralkodása alatt, azon kor szerinti legüdvösebb újításokkal áldá meg hazánkat.

Elnyomta a pogányságnak legutolszor harczban kitört lázadását, mi által keresztyén polgáriasodásunknak második szilárd alapja lőn megvetve. Béla, kire áldással emlékezhet minden magyar, 1063-ban Szegszárdon temettetett el, az általa épitett kolostorban. Nevezetes újabban e város arról is, hogy itt született 1812-ben Garay János, hazánk elhunyt koszorús költője, kinek szülői 1856-ban ülték meg boldog házaséletük aranymennyegzőjét, mely alkalommal az „István Bácsi naptár" szerkesztője és kiadója, számos tisztelők nevében a költő édesanyját akit ezüstből öntött remek mivü babérkoszorúval tisztelék meg.

De továbbá ki ne ismerné Szegszárdot és vidékét hires vörös boráról, melynek neve bejárta már a külföldet s bejárandja nemsokára az egész világot, kivált ha az itteni új borkereskedő társulat, mely e nemben egyike hazánkban a legtevékenyebbeknek, oly dicséretes eredménnyel működik továbbra is, mint amilyet megalakulásának rövid ideje óta már is felmutathat.

E társulat egyik fő nevezetessége jelenleg Szegszárd városának. Ennek kimutatásából tudjuk többi között, hogy a szegszárdi hegyek termése 1857-ben 60 000 akóra* rug. Maga e város 2835 négyszög hold szőlővel bir, 100 ölével számítva.

Különben Szegszárd Tolna megye fővárosa, megyei törvényszékkel s több képző és jótékony intézettel. Lakosai számát többre  teszik 10 000-nél.  Épületei közt legemlitésre méltóbb a romai katholikus templom és a megyeház. A kath. templom nagysága és belsejének gazdag festése által vonja magára a figyelmet.

A hegyen épült ékes megyeház, hajdan váralakban fallal kerített zárda és apátlakás volt. Az alatta levő nagy és tekervényes pincze is említést érdemel. Van itt továbbá református anyaegyház, jól rendezett kórház, gyógyszertár, iskolák, csinos úri és magán lakok, postahivatal stb. Selyemgombolyitó üzeme is van.

Lakossága nagyrészt magyar. A város a boráról hirneves szegszárdi hegy tövében fekszik; a magyarországi beláthatatlan, ugynevezett nagy sik mindjárt a város alatt kezdődik. A Sárviz egy negyed-, a Duna pedig félórányi távolságban folydogál.

A szegszárdi kolostort és apátságot I Béla király alapította 1063-ik évben a szent Benedek szerzetesek számára. A király itt lőn eltemetve. 1774-ben Mária Terézia az apátsághoz tartozó jószágokat s igy Szegszárdot is a magyar királyi egyetemnek ajándékozá és most is a tudományi alaphoz tartozik.

Nevezetes Szegszárdon az úgynevezett remete-kápolna, melynek helyén azelőtt egy agg harezos remetéskedett. A kápolnát 1757-ben közadakozás utján építették, és jelenleg a kisaszszony-napi ünnep alkalmával nagy számban jár oda búcsút a környék ájtatos lakossága.

 

Akó-Liter* átváltás. Akó [akó] és Liter [L] közötti váltószám 53,72. Ez azt jelenti, hogy az Akó58 liter.

 

 

SZEMÉLYEK

 

 

ESZE TAMÁS.1874. 718.

A tömeg tódult a népszerű Esze Tamás és Kis Albert mellé, kik május 22- én Beregszász városában ütötték föl Rákóczi zászlaját. Azonban a fölkelők június 7-kén Dolhánál Máramarosban Károlyi és Csáky hadai által megveretvén,  Nagy-Mártonnál 150-en estek el — ismét a hegyek közé vonultak.

Közűlök Esze és Kis vezérlete alatt 250 gyalog és 50 lovas június 16-án Klinecznél csatlakozott az ország határait átlépő Rákóczihoz, kinek hada — főként munkácsi herczegségéhez tartozó jobbágyaiból — csakhamar 3000-re szaporodott. Ez volt a fejedelem legelső serege, ezzel vivta legelső csatáját Munkács városában.

A népköltészet már ekkor szárnyaira vette Esze Tamást, kinek küldöttei bejárták az ismerős Alföldet, Rákóczi mellé szólítva mindenütt a népet. Ez mind sűrüebben sereglett hozzájuk, s a Tisza és Latorcza partjain megzendült a dal:

 

„Egy szegény legény volt,  E»ze Tamás,

Magát megvond jó Boné András :

Uruk mellett voltak ezek, mintegy lelki más.

    Legelőször is Munkácsra jutánk,

    Az udvarházhoz, urunkhoz szállánk,

   Montecuculi hadától megnyomattatánk:

   De Karaffát — német gyenerált halálra hajtánk".

 

Bercsényi is megérkezett lengyel lovassággal, franczia pénzzel, s a fejedelemmel Munkács felett egyesülvén, gyorsan előre törtek; Tisza-Becsnél a rendetlen, de lelkesült had győzelmet vívott az ellenségen. A tiszai átkelés e harcz által ki lőn erőszakolva. Esze Tamásnak már ekkor egész gyalog ezrede volt a vidék mellé tóduló népéből alakítva : Rákóczi őt küldé által ezredével először a Tiszán, Námény felé.

Majd maga is utána költözött. És ezzel a forradalom ügye nyerve volt; néhány nap múlva 8, nemsokára 10 —20 ezer harezos áll Rákóczi zászlai alatt; a hajdúság, a tiszai vármegyék, utánuk a Felföld, majd Erdély és a Dunántúl is fegyvert fogott.

De a tényleg Esze Tamás és Kis Albert által kezdett nagy szabadságharcz történetét eléadni, nem tartozik ide; csak Esze Tamás további szereplését lássuk, azt is, terünk korlátoltságához mérve, röviden bár: de az eredeti kútfőkből merítve.

Esze Tamás 1703-ban a fejedelem parancsnoksága alatt részt vett Kalló, Szatmár, Tokaj várak ostromában, melyek megvétele után, 1704-ben a Kassát ostromzároló hadtestben működött, Orosz Pál, majd gr. Forgács Simon tábornokok alatt. Midőn ez utóbbinak Felső-Magyarország fővárosa kaput tárt: a nép a dicsőség fő részét a maga kedvencz hősének tulajdonítván, keletkezett a dal:

„Esze Tamás — ö volt, nem más

 —-Kassa várát bevette".

Kassa megvétele után Erdélybe rendeltetett Esze Tamás ezredével, ahol Forgáccsal részt vőn.

 

 

 

 

UTAZÁS

 

 

 

ULTIMA THULE. 1907.661.

Izland.

Nagypénteki borulattal válnak ki az éjszaki sarkkör vizeinek szürke hullámaiból és fénybenárnyban csodás hirtelenséggel váltakozó ege

lól az ősi regék országának lávamezői és heroikusan komor domblánczolatai. A massiliai Pytheasz, Arisztotelész kortársa is ilyennek találhatta kétezerháromszáz évvel ezelőtt az akkor ismert világ legéjszakibb földjét, Ultima Thule szigetet, melyet a közhit Izland szigetével tart azonosnak.

Izland — Ice-land — a Jég Országa; már maga ez a név sokat mond azokról a képzetekről, melyekkel nemcsak az ókori, hanem még a középkori és újkori ember is körülszőtte az immár ezer év óta emberekkel is népes távol szigetét. De itt is bebizonyosodik, hogy a messzeség köde nagyobbnak láttatja sokszor nemcsak a tárgyakat, hanem a fogalmakat is. A reges Izlanddal mostohán bánt a természet, de nem tagadta meg tőle végképpen az áldásait sem. Sík földjén nem renget aranykalászt a szél, de vizeiben hihetetlen gazdagsága van a halnak. Tél idején néhány öl szélességben jég-pánczél veszi körül a fjordokkal szeszélyes partokat, de az egyenlítő felől áradó meleg golf-áramlat megenyhíti a levegő zordságát és nem engedi, hogy a sarkvidék tele megöljön a szigeten minden életet. Huszonnégy tűzokádó' hegy füstölög a kis ország belsejében s a láva, melylyel földjének kétharmad részét terméketlenné tette, felér a Montblanc hegy tömegével, és elég volna arra, hogy majdnem egy milliméter vastag kemény réteggel vonja be az egész föld kerekségét; ám azért üde zöld rétek húzódnak végig a lankás partokon és az izlandi pásztor békén legeltetheti jólétet biztosító nyáját és kolompoló tehéncsordáit.

Az izlandi nép erős, törhetetlen germán faj : az egyetlen a rokonai közt, mely épen és változatlanul őrizte meg ősi nyelvét és szokásait, melyeket ezer évvel ezelőtt vittek magokkal Norvégia éjszaki partjairól a Harfagar Harald király zsarnoksága miatt elégületlen viking elődök. Ebben az új hazában keletkeztek aztán az Eddának Harald, Eirik és Hakon norvég királyokról szóló dalai s az ó-éjszaki irodalom sajátszerűen komoly és borongós krónikái és regéi, a Szagák.

Komorság és melankholia ömlik el Izland tájain. A sarkvidéki szelek miatt nem sűrűsödhetnek erdővé a gyér és törpe fák; nem népesítik be vadak a mezőségeket. A rénszarvast is csak másfélszáz évvel ezelőtt telepítették át Amerikából s az emlősök közül nem találni mást, csak gyér számmal sarki rókát és valamivel több izlandi egeret. Csak a madárhegyek nyüzsögnek a vizi szárnyasok millióitól; az énekes madárnak csak egy faját lelték az izlandi utazók, az is búsan, melankholikusan szól.

De az ember, az megtartotta itt ősi erejét. Ez a nép fedezte fel és népesítette be legelőbb Grönland partjait és folytatott élénk kereskedést Éjszak-Amerikával már 986-ban, midőn a vén Európa még nem is álmodott Amerika fölfedezéséről. És e nép féltékenyen őrzi szabadságát és alkotmányát, mely a magyart kivéve a legrégibb Európában : huszonhárom év múlva, 1903-ban lesz ezer esztendős.

Izlandot most a kis Dánia bírja, de fölöttébb homályos és bizonytalan alapon. E sziget jog szerint Norvégiához tartozott 1264-től fogva, de midőn a norvég trón 1380-ban a dán királyok hatalmába került, ezek Izlandnak is urai lettek s 1814-ben hozta meg a bécsi kongresszus azt az igazságtalan határozatot, melynek alapján Dánia tartotta meg Izlandot.

Megtartotta, de az izlandi nép akarata ellenére, mely ha a függéstől már nem szabadulhat, inkább akar a hozzá földrajzilag sokkal közelebb eső Norvégiához vagy Angliához tartozni. De a dán király, ha erő-hatalommal nem képes is reá, okos és engedékeny politikával mégis szeretné megőrizni ezt a sarkvidéki, de gazdaságilag nem megvetendő értékű birtokát.

Frigyes király e végből a múlt nyáron szives vendéglátásra hívta magához Kopenhágába az izlandi képviselőházat, az Althing-ot. De a baráti fogadtatás épp oly kevéssé elégítette ki az izlandi népet, mint három vagy négy évvel ezelőtt az, hogy önálló tárczanélküli minisztert kaptak a dán kabinetben. Az ő aspirácziójuk az, hogy izlandi származású alkirályt kapjanak, a ki csakis az Althingnak felelős. A dánok, úgy látszik, hajlandók beleegyezni abba, hogy Izlandnak legyen egy minisztere, ki az ország összes belügyeiben az Althingnak felelős, s ellenértékül, csupán kulturális és ethikai szempontból, csakis azt kívánják, hogy ismerjék el az izlandiak Dániával való összetartozandósá-gukat s azt, hogy politikai önállóságukért és műveltségük fejlődéseért hálával tartoznak Dániának.

Most válik el, van-e reá kilátás, hogy teljesüljön Dánia kívánsága. Egy Dánia tengeri erejéhez mérten eléggé tekintélyes hajóraj július 3-ikán megjelent Izland fővárosának, Eejkjaviknak kikötője előtt és magával vitte Frigyes dán királyt, fiát, Harald herczeget, Christensen dán miniszterelnököt, Hafstein izlandi minisztert és a dán országgyűlés negyven tagú küldöttségét, kik azért jöttek, hogy ünnepélyes formában visszaadják az Althingnak múlt évi kopenhágai látogatását. A mindössze nyolczvanezernyi lakóju kis ország népének hagyományos vendégszeretetével fogadta a nagyjelentőségű látogatást, készen reá, hogy tiszta perszonális unió alapján fentartja az eddig teljesen bizonytalan alapon álló összetartozandósá-got, vagy elválik Dániától, mint a hogy volt anyaországa, Norvégia is elvált nemrég Svédországtól.

Frigyes király kedves ajándékokkal jött távol népéhez: három törvénnyel, melyek mind az izlandi nép anyagi javát szolgálják, az első három izlandi törvénnyel, mely Rejkjavikban, Izland fővárosában kapta meg a királyi szentesítést. A lakomán pedig, melyet az izlandi Althing adott a nemzet vendégeinek tiszteletére, a király hangoztatva azt a kívánságát, hogy szabad nép maradjon az izlandi nép, de hangoztatva azt is, hogy meg akarja őrizni birodalmának örökül átvett egységét, — teljesítette az izlandiaknak egyik kívánságát és bizottságot küldött ki, azzal a megbízással, hogy kezdjen tárgyalást Izlandnak a birodalomban való alkotmányos helyzetéről és találjon reá formát, hogyan lehet megalapozni és megóvni Izland szabadságát és jövőjét.

Frigyes király bölcsen tette, hogy nem halogatta tovább az izlandiak kívánságainak legalább részben való teljesítését Előbb vagy utóbb bizony teljesíteni kell majd a többieket is, ha csak nem akarják, hogy Norvégia példájára Izland is elszakítsa a hozzá idegen országgal való együvétartozás kötelékét. Mert Izland nem gyarmata Dániának, hanem ősi alkotmánnyal biró önálló és független ország.

B. M.

 

 

KHINAI-EURÓPAI VISZÁLY. 1906, 134.

Egy khinai benyomásai Európáról.

Az ujabban kitört franczia-khinai viszály előzményeiben nagy szerepet játszott Cseng márki, helyesebben Cseng-ki-Tong ezredes. Előbb khinai követ a franczia udvarnál, ki nagyon megbotránkozott azon, hogy a nyugoti népek minő hamis szempontból ítélik meg a mennyei birodalom életmódját és erkölcseit.

«Ti európaiak — így tör ki elkeseredése, — könyvcsináló nép vagytok, és erre nem ritkán helytelen eszközöket is használtok. Ha valakinek három-négyszáz lapot kell teleírnia, hogy azt eladja, nem csoda, hogy képtelenségekbe téved. De a gyors ítéletmondásban nagyon megcsaljátok magatokat. Hallotok egy gyermek-gyilkosságról, s mindjárt ugy tekintitek a gyermekgyilkosságot, mint mindennapi eseményt.

Láttok egy nőt, ki nem tud járni s azért fölteszitek, hogy minden khinai nő képtelen a mozgásra."

Ez az átalános szokás, melyet különben nem is olyan nagy túlzással konstatál a khinai diplomata bizonyos európai nemzet íróinál, arra bírja őt, hogy egy akadémiát hozzon javaslatba, mely megvizsgáljon és kiadása előtt helyreigazítson minden tévedést, mely utazók által idegen népek intézményeiről és szokásairól irott könyvekben előfordulhat.

Francziaországgal szemben büszkén emeli ki Cseng márki hazája romlatlan erkölcseit. Míg Francziaországban a családi élet naprólnapra sülyed, addig Khinában az az a súlypont, mely körül az egész nemzeti élet tömörül. Az öt fő-erény (mert Khinában minden ötösével számíttatik) e forrásból ered. Valóban nehéz is megközelítő fogalmat adni arról, hogy minő magas erkölcsi színvonalon áll a mennyei birodalomban a család. Khangnak, a minta-patriarkhának, kilencz élő nemzedék lakott födele alatt, s még ez elfajult korban is léteznek háztartások, hol három, sőt négy nemzedék lakik együtt a legöregebb férfi védnöksége alatt, a mi meggyőzhet arról, hogy a társas családi rendszer épen nem az árja népek kiváltsága. E khinai családokban minden közös. Cseng szerint az egyenlőség és testvériség, melyről a francziák csak beszélnek, itt gyakorlatban érvényesül. Ha valaki rosszul lesz, a másik segítségére van. Ha egyik munka nélkül van, a többi addig segíti, míg újra munkát kap. Néha ugyan perlekednek, mert a khinaiak is emberek, de ha a békés kiegyenlítés magok közt nem sikerül, akkor a helyi mandarin elrendeli a tulajdon egyenlő felosztását. Mindazáltal bölcsesége rendesen mindig talál módot rá, hogy együtt tartsa őket.

«Mi,— mondja Cseng márki, — az életben is azt teszszük, a mit ti nyugoton a halál után tesztek. Semmi sem lepett meg annyira temetőitekben, mint családi sírboltjaitok s kérdezős-ködésemre ugy találtam, hogy azok, kik oda temetve vannak, életökben senkit sem láttak azok közül, a kik közé temetvék. Nekünk is vannak családi sírjaink, de a kik benne nyugszanak, azokat az egész életen át a legszorosabb kötelék fűzte egymáshoz. Nem mennek idege-nekül a hazugul úgynevezett családi sírboltba.

A családi tulajdon minden részének megvan a megfelelő terhe. Egyik részre az öregek fen-tartása esik, a másikra a magokat jól viselt cselédek megjutalmazása, harmadikra a házasulandó lányok kiházasitása, és igy tovább. Mind az emiitett öt erény — a császár iránti hűség, a szülők tisztelete, a férfi és nő közötti ragaszkodás, a testvéri szeretet, és az állandó barátság, a családból veszi eredetét.

Annyira megy a család tisztelete, hogy ha egy ifjú magas rangra emelkedik, a czim, melyet nyer, szülőire is átszáll. A mi a barátságot illeti, ti, nyugati népek, beszéltek arról, mi gyakoroljuk. Éljetek köztünk s látni fogtok gazdag embert, ki megállitja kocsiját, hogy egy rongyos ruhájú, szalmakalapos szegény ember felé menjen, kiben gyermekkori barátját ismerte föl. Erkölcsi rendszeretek Krisztus hegyi beszédében van letéve, de sok embert ismertem Parisban, kinek t;bb volt két kabátjánál, — holott olyanok is sokan voltak, kiknek egy se volt. Az egyetlen szent Mártont, ki egy hideg éjen köpenye egyik felét egy koldusnak adta, ti szentté avattátok; Khinában ez igen természetes dolognak látszanék és senkinek se jutna eszébe azért valakit szentnek nevezni. Előttetek a legegyszerűbb erények gyakorlása oly csodálatos valami, hogy imádni vagytok képesek, a ki azt elköveti."

Mindezeket igen szellemes módon a «Revue des deux Mondes» egyik füzetében mondja el a khinai diplomata. Hogy van mégis, hogy Khinában annyi a koldus, erre feleletet ád egy Moule nevű utazó «Négy száz millió" czimü könyvének egyik fejezete a khinai koldusokról.

A khinai koldusság a szó szoros értelmében intézmény. Főemberük, a kui-tov minden városban lölbecsüli pontosan a különböző árusok vagyoni állását, s azután körútra indul, addig kunyorog a tulajdonosnál, mig az fizet valamit neki s ha ez megtörtónt, minden bolt ajtajára egy zöld és vörös papirost ragaszt ki saját nevével s azzal a figyelmeztetéssel, hogy«a kollegák ne alkalmatlankodjanak itt többet". Ha valamelyik üzlettulajdonos elég eszélytelen megtagadni az alamizsnát, egész csoport borzas, piszkos és üvöltő koldus rohan rá, a rendőrség nem ugrasztja szét őket s a szegény embernek valószínűleg kétszeresen kell most megfizetnie a mit először kellett volna adni. Egy-egy jó üzlet tizenöt forintot is fizet ily módon évenként, Ningpoban pedig egyik 70 forintig taksáltatott meg ily módon egy évben. Magánházakba azonban nem hatolnak be, kivéve születési, halálozási vagy lakodalmas eseteket. Különös alkalmisággal birnak előttük a temetések, mert a hullát szerencsés órában szokták a földbe tenni, s a nagyszámú kolduscsoport ezt megakadályozhatja tolongásával, hacsak meg nem fizetik távozását. Egy keresztény temetésnél, beszéli Moule, egy alkalommal 50 frtot követeltek s mikor ezt nem adták meg, egyikök a sírba ugrott, hogy a koporsót le ne ereszthessék. Szerencsére a keresztények nem sokat adtak a szerencsés vagy szerencsétlen órákra, ugy hogy a pap ellenállott zsarolásaiknak és sokáig várt, mig a koldusok beelégedtek 20 írttal.

Használják Khinában a koldusokat kisebb adósságok behajtására is. Ha valaki nem akar fizetni s nem érdemes őt perelni, a hitelező odaadja a számlát egy koldusnak, osztalékot Ígérve neki a behajtott adósságból. És ettől fogva jaj az adós megkeserített életének, ha nem fizet. Minden koldus főnökének viszi keresményét, kitől élelmét kapja. És igy van ez ősidőktől fogva. Kofetua király kolduslányának párjául szolgál Ju-Nu, Tven-To (kerek fejű) koldus-fejedelem leánya, ki oly rég élt, hogy sokan az Északi Dal-dynastia uralkodásának korára, (Kr. e. 420—478), mások a Déli Daléra (Kr. e. 960—1320) teszik idejét.

Annál csodálatosabb a khinai koldus-osztály erkölcsi sülyedettsége, mivel Khinában a közjótékonyságot elég nagy mértékben űzik. A khinai munkás-osztály lakása is csaknem ideálja az emberi nyomornak, de azért egészen eltörpül a koldus-viskó előtt, mely négy szélnek áll kitárva, nyáron a moszkitó gyötrelmeivel, télen a hó kellemetlenségeivel. Ezek a té-nyék tehát épen nem igazolják Cseng márki rózsaszínű festését a khinai állapotokról, melyeket az európai erkölcsök iránti felháborodás sugall neki.

De khinaink nem elégszik meg azzal, hogy feldicséri könyörületesség dolgában hazáját Európa rovására, azt is határozottan állítja, hogy a házaséleti viszonyok sokkal jobbak ott, mint itt. <«Valamint, — írja, — a családi összeköttetést is csak akkor ismeritek el ti, ha örökségre van kilátástok, ugy a házasság is csak merő üzlet nálatok. Nálunk az embernek szülői választanak nőt, hogy legyen ki magát a családnak feláldozza, s mivel a házasságot vallásos cselekvénynek veszszük, mindenki megházasodik nálunk, kinek csak nincs különös oka egyedül maradni. Nálatok, hol a család fogalma semmi, épen az ellenkező történik. Senki sem házasodik meg, ha csak különös oka nincs reá. És minő hebehurgyán köttetnek ezek a házasságok, daczára polgári és vallásos szertartásaitoknak. Legmegfelelőbb volna nektek a vasúton lépni házasságra. Menjen ki a pap és a polgármester az állomásra, gyűljenek össze a barátok a perronon, s ha az egybeadás megtörtént, utazzatok el, a mozdony füttyével nászi dal gyanánt."

Majd szembeállítja a khinai szokásokat, a kölcsönös ajándékokat, az ünnepi ; lakomákat, a menyasszony vörös selyemruháját, ! mely közszemlére tétetik ki az ebédlőben, a ze-i nét és tüzjátékot, a vőfélyeket, ezüst-tükörrel mellükön, háromszor meghajolva s aztán fölemelve székéből a hölgyet, az öregeket, kik mindkét székről a pap és polgármester teendőit végzik, mert az egész csak családi ügy; a nyilt házat, melyben a menyasszony ül egy asztal mögött, mindkét oldalán felgyújtott gyertyákkal. Mindezeket elmondva, végre fölkiált: «Nálatok kihalt a szertartásosság.

Meghagytatok még valamit belőle temetéseitekben, minden egyébben kigúnyoljátok. A khinai férj és nő mintaszerű életet élnek. A férj rangja a nőre is átháramlik. A nő neveli föl a gyermekeket és soha sem czivilizálódunk annyira, hogy jobb nevelést kívánjunk." Azután kifejti a khinai diplomata, hogy Khinában ritkábbak a rossz férjek, mint Európában, s a nők kicsiny lábai épen nem akadályozzák őket, hogy nemcsak járni, de sőt futni is tudjanak.

Kissé más az a kép, melyet egy ujabb khinai utazó, az orosz Praszetzkg ad a mennyei birodalomról, melyet hivatalos küldetésben látogatott meg, s mely küldetés alkalmat szerzett neki, hogy a khinai szokások ellenére is mindenüvé befurakodhassék, méréseket tegyen és közintézeteket látogasson meg. Mindenütt meglepte őt a nép szegénysége és egészségte-lensége s a rendőrség brutális eljárása, mely-lyel a nép közé vetette magát. Egy kunyhót igy ir le: «Két csaknem egészen meztelen gyermek fekszik betegen a küszöbön, egy harmadik anyja karjai közt, mig rut nagyanyjok pipát szőrit fogai közt. A padozaton néhány rőzse-köteg, de ágynak vagy széknek semmi nyoma."

Ismeretes az 1877-iki nagy éhségnek története is Khinában, midőn egyedül Shansiban a népesség hét tizede •— közel öt millió — áldozatul esett. Táplálék híjában a kannibalizmus legiszonyúbb alakjában ütötte föl fejét. A szegényebbek potom áron adták el földjeiket, ingóságaikat a gazdagabbaknak, s magok menekültek, mig volt erő bennök, azok pedig hátramaradtak, várva az esőt, s többen közülök igy dermedtek meg az éhségtől. Gyermekeket pénzért árultak, nőket ingyen ajánlottak föl, de nem volt, a ki elvállalja őket. Magok a külföldön gyűjtött könyöradományok ez időben 700 ezer forintra rúgtak.

Nem érdektelen a khinaiak börtönrendszere sem. A vizsgálat alatt levő foglyok, akár elkövették a terhükre rótt cselekményt, akár nem, s kisebb vagy nagyobb legyen bűnök, együvé vannak zárva, együtt esznek és alszanak. A nyelv nem képes lefesteni a khinai börtönök borzalmait.

Mindent fontolóra véve, ha Cseng márki néhol nem is alap nélkül polemizál azokkal, a kik az európai polgárosulás kétes vívmányaival oly nagyra vannak, s ha van is egy szemernyi igazság abban, hogy a patriarkhálisabb erkölcsök védelmére emel szót az európai társadalom merőben külsőleges moráljával szemben; de kilátszik erveléseiből az is, hogy túlságos jó véleménnyel van honfitársai iránt s ép oly elfogultak előítéletei saját nemzetével szemben annak jó tulajdonai iránt, mint a külföldéi a rosszak iránt.

 

 

 

KÖZBIZTONSÁG

 

 

A börtönfügy történetéből. 1906, 518.

 

 

Európa lényeges haladásokat tőn, de csakhamar messze túlszárnyalta a fiatal Amerika, melyben a quakerek működése folytán a börtönjavitás ügye új stádiumba lépett. A quakerek felekezetét az első angol forradalom idejében, midőn a vallási szellem is hatalmasan feléledett, alapitá Fox György, egy takács fia, a 17-ik század közepe táján. Fox a fennálló egyház megtámadásának vádja alá helyeztetve, Angolország egyik börtönéből a másikba hurczoltatott; az új és üldözött felekezet tagjai évekig tartó fogságra vettették, s különösen a Newgate-i börtön volt szenvedéseik szinhelye.

Négy sor egymás fölébe akasztott függőágy képezte a foglyok hálóhelyét; másokat szűk föld alatti lyukakba csukattak. Az első helyen a romlott levegő, a másodikban az éhség miatt, bő aratást tartott soraikban a halál.

Az üldöztetés elől menekedve, alakítása után a felekezet nemsokára (1656) Észak-Amerikába is átköltözött. Harmincz évig, különösen a bostoni puritánok részéről sok zaklatást kellett eltűrnie, mig Penn Vilmos biztos menhelyet szerzett neki. Penn fia ama nagynevű hősének, ki Anglia számára Jamaikát meghódította. A quakerek gyülekezetében való részvétel miatt, amivel az utczákon vallásos szónoklatokat tartott, 22 éves korában szintén börtönbe vettetett.

A kiállott fogság azonban még növelte benne felekezetéhez való ragaszkodását, s midőn 1671-ben Amerikába költözött, sokat fáradozott hite terjesztésén.

II. Károly király, atyja érdemei megjutalmazására kiadott rendelete folytán, Pennsylvaniának nevezett nagy területet ajándékozott neki (1681), melynek kormányzását s igazgatását is rábizta. Itt első gondja volt Pennek, hitsorsosai számára menedéket nyitni, s nemsokára üldöztetésük is egészen megszűnt (1687).

Penn azonban nem felejté el a börtönben kiállott szenvedéseit.  Utazásai közben, különösen Hollandiában, egy jobb börtönrendszert tanult, melyben legalább munkáról volt gondoskodva. Elrendelé az alkotmány szervezetének (great law) 10-ik fejezetében, hogy ezentúl „minden börtön a csavargók, kóborlók és bűntettesek számára dolgozóház legyen. 

A halált csak a gyilkosság bűntényének fenyítésére tartá meg. A szellemi javulás eszközlésére a quakerek szükségesnek vélték az embert a magány által fokozott lelkiismereti gyötrelmeinek átengedni. Nem feledkeztek meg, a kereszténységből az emberiség ügyéért buzgó tiszta emberszeretetet meríteni.

A büntető :örvények szigora enyhitésére s a börtönügy javitására vezeték. Penn halála után (1718) Anna királynő alatt, a tartomány törvényei és börtönei ismét a régi angol kegyetlen rendszer szellemében szerveztettek ugyan, de az egyszer megpendített emberies nagy eszme ritkán hangzik el nyomtalanul, s itt is a quakerek közt fennmaradt, hogy fél századdal később újra felelevenittessék, s hogy végre napjainkban velünk éreztessék a kedvező változásokat.

Az első társaságot, mely czélul tűzte ki nagának a bőrtönök nyomorán enyhíteni, a quakerek 1777. febr. 7-kén alapitották, Penn szellemében.

E társaságot a közvélemény is támogatta. Fáradhatatlan befolyásának sikerült 1818-ban egy törvényt kieszközölni, mely egy magán rendazerü börtönnek építését rendelé el Pittsburgban. 1821-ben egy másodikat Philadelphiában. Az ezen börtönökben követett rendszer philadelphiainak vagy magán-rendszernek neveztetik.

Belgiumban, Svájczban, valamint Németországban is igen sok történt a fogházjavitás ügyében a legújabb időben, de ennek, valamint Európa jelen állapotának vázlatát itt mellőzve, áttérünk börtöneink ecsetelésére az 1841-iki országgyűlés ideje előtt.

Magyarország, melynek egész története küldetésének hű teljesítése, a keresztyén művelődés megoltalmazása végett küzdelmek hosszú sora, a börtön-javitásra irányult. Mint általában az ujabbkori polgárosodás jegyében változtak a börtönviszonyok, e század kezdetén Nyugat-Európa mögött néhány évtizeddel hátramaradt.

De korunkban az évtizedek az elmúlt idők századaival érnek fel; s nagyatyáink, midőn az idegenekért való önfeláldozás okozta kimerültség álmából felocsúdtak, s a nemesség körén túl a nemzetre, s a haza határain kivül a külföldre tekintettek, megrémülve vehették észre, mily nagy út áll előttük, mig a korszellem magaslatára felemelkedhetnek.

Nem akartak, és nem tudtak magukon az által könnyíteni, hogy a középkor hagyományainak terhét vállukról levetették volna. Ősi alkotmányukhoz ragaszkodva, egyes szúette gerendákat feldolgozták, de erélyes kézzel nem mertek hozzányúlni, nehogy a durva érintéstől összedőljön a rozzant épület.

Hogy ezen eljárás bármily mély és helyes közjogi felfogáson alapult, a megye lényegesen védelemre, nem tevőleges cselekvésre szánt szerkezete nehézkességével párosultan a büntetőjogi és különösen a börtönrendszerben üdvös reformot nem eredményezhetett.

S igy történt, hogy börtöneink egyik leggyengébb oldalunkat, a szomorú rendetlenség látványát tárták fel. Bizonyos rendszer ugyan e tekintetben sem hiányzott intézményeinkben. A szorosabb értelemben vett szabadságbüntetések, börtön, és enyhébb esetekre fogság (arrestum) elnevezés alatt régóta ismeretesek hazánk büntető törvénykezésében, mely a bűnösség mérvéhez való kiszabásukat a biró bölcs belátására bizza.

Maguknak a fogházaknak belső rendezéséről azonban nem szól a törvény. A kormánytól ritkán szemügyre véve, a megyétől elhanyagolva, hogy milyen visszaélésekkel voltak telve ezen az emberi igazság kiengesztelésére s a bűnös megfenyitésére szolgáló intézetek, annak minden hazai iró szomorú képét nyújtja.

Igy bölöni Farkas Sándor, ki elsőként mutatá be „Utazás Észak-Amerikában" [Kolozsvár, 1834.) czimü munkájában Amerikának emberies törekvéseit, börtöneinknek amazokkal ellentétes állapotját igy ecseteli:

„Nálunk a fogházak a megromlott erkölcsök szemétházai, ahová egy időre kihányatik a társasági életet megrontó rothadt rész, hogy ezen házban, mint a gonoszság iskolájában, a henye élet unalmai sözt egymást tanítva, még rendszeresebben betanultassék a gonoszság.

Kölcsey Ferencz „Vadászlak" czimü beszélyében, a valóaághoz hiven következőleg ír le egy negyei fogházat: „A megye fogháza három osztállyal birt, egyik, mely alsó tömlöcznek nevezetett, föld alatti pincze, vagy verem rolt, hol rendesen 70—80 rabló, gyilkos s gyujogató rothasztó nyirok és fojtó gőz közt összezsufova őriztetett.

A másik két osztály az élők evegőjében földszint épült, egy férfiak, másik asszonyok számára; e kettőben mindenféle rangú is korú, megrögzött és kezdő gonoszok, vigyázatán tettekért befogott ifjonezok minden különbség nélkül együvé zárattak. E két osztályt teljes joggal ugy lehetett tekinteni, mint a egczélirányosabb oskolát, hol a föld alatti osztály övendő lakosai, vagy lakosainak oktatói vagy itbavezetői állandóul neveltessenek, s olykor (a lépnek rettentésül-e vagy mulatságára) a vesztőlely gazdagítására egy-két zsákmány előre készülíessen; mert kit egyszer ifjúsága hajnalában, bármi történet következésében a sors ide kényszeritett, annak igen nyomorult fejének kell vala lenni, ha a vétek minden tekervényeivel s legborzaaztóbb szemtelenségével tökéletesen meg nem ismerkedett; ki ide jöttekor a becaületérzéanek valamely szikráját szivében hordozta, vágyai az mberi nem iránt tiaztábban vagy homályosabban még valami hajlandóságot érzett, minden bizonnyal e kettő nélkül tért vissza a társadalomba.

 

 

 

A KÖZBIZTONSÁG FENNTARTÓI. 1894. 01.

(Angol, amerikai, német, franczia, belga, holland, olasz,

spanyol és osztrák rendőrök. Az orosz fogdalakók.

A japán fsemorai»-ok.)

Jó ismerőseink ott az utczasarkokon, amint éber szemekkel figyelik a nagyvárosi élet annyiféle változatát, hogy buzgó gondoskodásukkal elhárítsák rólunk a leselkedő rosszakarat és baleset ezer veszélyeit. Nem is sejtik, milyen tarka képet nyújtanak ők maguk is egy futó szemlében, melyet ezúttal mi tartunk felettük, kivételesen világszerte, ahol csak a rend és csend hivatott őrei teljesítik nehéz tisztjüket.

A legképzettebb rendőrség hazája minden kétséget kizárólag Anglia és Amerika. Az angol «policeman»-ek bizalmas elnevezése csak  Bobby, s ezért ők nem haragusznak a leg-kevésbé sem, sőt annak daczára a világ igazi mintarendőrsége hirét vivták ki maguknak. Hogy valaki «policeman» lehessen, nem szükséges  föltétlenül, hogy angol honpolgár legyen, s így találni soraikban francziát, oroszt, hollandit,  belgát vegyesen. Igen érdekes, ahogy az angol rendőrséget kiegészítik.

Középtermetnél magasabb testalkatot kivánnak meg s testi fejlődésükre is bizonyos minimum van megszabva. Hanem aztán fizetésük igen magas, főleg a harmadik osztályuaké. Eléri a heti három font sterlinget (30frt) minden tíz órát meghaladó szolgálat után külön pótlék jár.

Öltözetük télen-nyáron hosszú sötét kabát, ugyanolyan nadrág és posztóval bélelt bőrcsákó.  A kabátot körülfogó övről egész arzenál csüng alá. Ott van először is jobbfelől a tekintélyt adó  pálcza és a tolvajlámpa, balról az összecsavart  kaucsuk vagy viaszos vászon csuklya. Hires jelvényük a pálcza, egyszerű rövid bot, feketére festve, rajta az angol czimerrel.

Izmos karjok a leghatásosabb fegyverük, de van amellett különböző láncz és kurtavas rendelkezésük alatt, kapcsos és záros, amint a pillanat megköveteli.

Mikor az angol policeman szolgálatban (on his beat) van, akkor egyedül sétál. Londonban kétféle rendőrség létezik: a city-beli és a székvárosi (metropolitan). Az első a lord-mayor parancsa alatt áll, a második a rendőr-hatóság alatt, melynek székhelye Scotland- Yard. A city-beli rendőrök kissé magasabb csákót viselnek s rajtuk sima rézből a city czimerét. Szolgálatban bal karukon is hordanak vörös-fehér karkötőt. Ellenben a «metropolitan police karkötője kék-fehér, s csákóikat a királyi család czimere díszíti.

Csak nem oly régen központosították a londoni rendőrséget s helyezték el egy újonan emelt nagy épületben, a New Scotland Yardban. A két főnökség alatt összesen 14 000 angol rendőr áll.

Jól van fizetve, s melegen öltözve és kiváló tekintélynek örvend az amerikai rendőr is, az amerikai gyalogsághoz majdnem egészen hasonló egyenruhájába , mely emettől csak sötétebb színével üt el, s a sipkán feltüntetett számozásával. Fegyvere a kard és két pálcza, egyik nappalra, másik éjjelre. Amaz palissander fából van, kék selyem bojttal díszítve, emennek fája pedig egészen különleges valami. Földhöz ütve ugyanis furcsa zajt okoz, mely figyelmessé teszi a járó - kelőket, ha veszély van. Egyébként az amerikai rendőr is angol rendszerű, nikelezett aczél csuklóvasat használ.

A new-yorki rendőrség 35 kerületre (preci-net) oszlik  s egy főfelügyelő alatt áll, akinek fizetése 6000 dollár. Négy főbiztos huz 5500 dollárt, négy felügyelő 5000 dollárt, 35 kapitány 2500 dollárt s 3600 rendőr vagy detektív 800 vagy 1200 dollárt a szolgálati idő szerint.

Minden rendőrállomást külön telefon és távirósodrony köt össze egymással és a főállomással. Katonailag van szervezve a német rendőrség, mint igazi kifejezése a német soldateska szellemnek. Egyenruhájuk is majdnem ugyanaz; fekete csákó a császár neve kezdőbetűivel a közrendőrnél, s fehér csákó a kiterjesztett szárnyú sassal, s aranyozott királyi initiállal a tiszteknél. Tekintélyük a lojális német közönség előtt igen nagy s ez szolgálatukat, amelyért különben nagyon szerényen vannak fizetve, igen megkönnyíti. Lakatra járó angol csuklóvasat s hurkot használnak ellenálló klienseikkel szemben.

Sokkal rokonszenvesebb speciesek a franczia «sergot»-k, kik különben egész Francziaország-ban, Lyont kivéve, egyformán vannak ruházva, a gombokat, hajtókákat s a városok czimerét leszámítva. Két fortélyos szerszáma a franczia rendőrnek a «cabriolet» és a «ligotte». Amaz harmincz centiméter hosszú zsineg, emez pedig igen finoman font és erős kötél, mely a fogoly két öklét összeszorítva a hát mögött halad el, ugy hogy a ruha egészen eltakarja, ami lehetővé teszi, hogy a megkötözött személy, kezeit zsebébe süllyesztve, egész chic-kel lejtsen végig az utczákon, anélkül, hogy a járókelők figyelmét magára vonná.

A franczia finomság, hiába, ebben sem tagadja meg magát. Különben egy volt párisi rendőrfőnök erre nézve még elmésebb eljárást talált fel, hogy a letartóztatott egyének szökését lehetetlenné tegye. Egyik czipőjüket lehúzatta, s nadrágjaikról leszedette a gombokat. A nevetségességtől való félelem, hogy félczipőben sántítva, nadrág nélkül lássák szaladni őket, sokkal erősebb eszköznek az emberekre, mint a legerősebb hurok.

A spanyol rendőrnek, épp mint a németnek, hasonlít egyenruhája a gyalogos katonákéhoz. Puha sapkát visel, nemzeti kokárdával, s  úgy ujonczozzák, mint a katonákat. Rugóra csukódó békókat használnak, melyek a kezeket összeszorítják, továbbá franczia cabrioletet és hurkot, mely utóbbit a foglyoknak a városokon át kisérésére használják.

Talán a világ összes rendőri közegei közt legnyájasabb hire van a bécsi sicherheitswachman-nafc;puha sapkájával inkább tartalékos katonának nézné az ember. Fizetése nem is haladja meg a katona napi zsoldját, csak lakbért kap azon felül. Ennek daczára nem kevesebb, mint 2800-ra megy létszámuk. El vannak látva ők is békókkal, zsinegekkel.

A belga rendőröknél ezekhez még a hüvely szorító járul, a süvegük is kétféle, egyszerű puha sapka köznapon, háromszögletű kalap parádék alkalmával. Csak ujabban tervezik, hogy német csákókkal lássák el őket.

Elegáncziában mindnyáját felülmúlja az olasz rendőr. Hogyis ne! Mikor magára ölti kék posztó ruháját, világosszürke nadrágjával, s sipkáján a háromszínű olasz kokárdával, a legválogatósabb fehércseléd szive is megmozdul láttára, nem is szólva a csákók kék selyem, ezüst vagy arany dragonyjairól, amint rangjok magával hozza. Ridegebb ficzkó a san-remói «biztos úr», ki inkább beválnék valamely temetkezési egylet szolgájának, mert mindig komolyan sétál az utcza közepén s kezében elefántcsont-gombos fapálczát tart.

Hivatalos szigor esetében az olasz rendőrnek is van láncza, békója és köteléke, melyet «castagnole»-nak nevez. Sokban eltér ezektől a typusoktól a holland, a kinek nemcsak kardja, csákója s teljesen katonai ruházata van, a mihez még angol kollegájától a pálczát is átvette, de azonfelül a mi vasúti vezetőinkéhez hasonló trombitával rendelkezik, mellyel jelt ad társainak, sőt — a mi a holland rendőrnek dicséretére válik — minden egyes rendőr sebkötelékkel is el van látva, hogy szükség esetén azonnal gyors segélyt nyújthasson. Czivilizáltságban messze mögötte marad, sőt külső kinézésére is a legprimitívebb az orosz cgosdavoj keresztbe álló kabátjával, durva csizmáiba gyűrt nadrágjával, nemzeti kokárdás lapos sipkájával és súlyos vas-lánczával.

S hogy végül egy Európán kivüli országból is lássunk példát, ott van a japán rendőrség, melyet a franczia mintájára szerveztek s tagjai kizárólag a közmondásos becsületességü, régi harczos (isemoraiok közül telnek ki, sőt igen rosszul fizetve s csak 25 évi szolgálat után jutnak valami csekély nyugdíjhoz. Pedig az ő szolgálatuk a legnehezebb, mert semmi védelmi vagy támadó eszköz nincs kezökbe adva, csupán izomerejükben kell hogy bízzanak.

aL

 

 

FÜGGELÉK

 

 

 

Időszámításunk.1871. 07.

 Midőn a tengerész az óczeánon vándorútra kel s nyugotról kelet felé utaztában két napon egymásután ugyanazt a dátumot írja. vagy ellenkezőleg keletről nyugat felé utazva, egy napot átugrik: nemde ez furcsa összezavarása az időszámításnak ? Pedig a tengerészek igy egész pontosan és helyesen járnak el; akkor követnének el hibát, ha nem igy cselekednének.

Miután már földünknek megvan az a különös tulajdonsága, hogy gömb idomú, és hogy a saját tengelye körül csak minden 24 órában fordul meg egyszer, nyugatról kelet felé; a napnak meg az a természete lévén, hogy a földgömbnek csak a feléje fordított fél oldalát világítja meg, a másikat pedig sötétben hagyja : ebből az a mindennapi dolog következik, hogy mig földünk egyik oldalán nappal van, addig az ellenkező felét az éj borongja be. Mikor itt reggel, amott este ; mikor itt dél, amott éjfél van. Ez természetes.

Hanem amikor nálunk új esztendő napja van. micsoda nap lehet a túlsó oldalon ? Benne vannak-e már azok is az újesztendőben vagy csak a következő reggelen érik el ? S ha elérik, kinek van joga azt hamarabb elérni: nekik-e vagy nekünk?

Ezen a kérdésen talán már éppen annyi ember gondolkodott, mint ahány meg nem értette vagy amennyi még azt sem tudja, hogy egyátalában létezhetik-e ez a kérdés. Pedig valóban létezik. Az eldöntésével ugyan már sokan bajlódtak, mégis csak ugy körülbelől lehetett az eljárást megállapítani.

Nehéz feladat volna egész pontosan meghatározni, hol kezdődjék az esztendő első napja; mert evégből legelőször is a földet kellene két egészen egyenlő részre osztani; de az a délkör, mellyel ezt tehetnők, akárhol képzelhető, nem szükség, hogy az éppen a ferrói vagy a grenwichi meridián legyen. S ha feltesszük, hogy egy ily Buda és Pest közt elvonuló délkör által eszközöltetnék az elosztás, akkor az a mulatságos eset állhatna be, hogy mig Pesten (a keleti oldalon) 1870. deczember 31-ike, szombat volna: addig Budán (a nyugoti oldalon) már 1871. január 1-ső napját, a vasárnapot tartanák.

Az olyan választó vonal tehát, amely népes területeket metszene át, nem alkalmas az elosztásra. Oly vonalat kellett választani, mely sürű népességű forgalmi területeken nem vonul át. Ilyen válaszvonal csakugyan létezik ; a közepén össze-vissza görbül ugyan, s csak az elején meg a végén simul ahhoz a délkörhöz, mely Ferro szigetétől 150 fokra esik nyugatfelé. Kezdődik az a Behring szorosnál, átmegy a nagy Óczeánon, s a déli félgömbön Uj-Seelandtól és a Chatam szigetektől keletre vonul el, forduló pontja pedig a chinai tengerben van.

A tengerészek ettől a szabálytól, kénytelenségből, egy kissé eltérnek; ők a Ferrótól 162 fokra nyugot felé eső délkört választották határvonalnak, s mikor nyugatról kelet felé utaznak s a 162 fokot áthaladták, akkor az előbbi napot ismétlik, vagyis 48 óra tartama alatt ugyanazt a dátumot írják. Ha például éppen vasárnap, január 1-jén érik el és haladják át a 162 fokot, akkor náluk a következő nap ismét vasárnap január 1-je ; ha 5-én lépik át a vonalat, akkor a következő nap ismét jan. 5-ike.

Ellenkezőleg, midőn keletről  nyugat felé utaznak, akkor egy napot kihagynak; igy például: ha pénteken, január 6-ikán lépik át a válaszvonalat, akkor a követkiző nap náluknem szombat, jan. 7-ike, hanem vasárnap, január 8-ika lesz. A szombat kimarad. Igy elgondolva, a kérdés nagyon egyszerű.

Ezzel a gondolattal már csak megbarátkoztunk valahogy, de ha valami despota most meg azt mondaná, hogy ez az év nem 365, hanem 445 napig fog tartani! Pedig már volt ilyen esztendő is — ezelőtt több mint 1900 évvel. Igazi „zavaros" esztendő lehetett az.

Mennyi fejtörésbe, mennyi kombináczióba került, mig a rendes útra tudtáK szoritani időszámításunkat! Az egész nagy dolog pedig csak néhány szám elosztásából állott. Hanem azt a számot nem ismerték. A görögök már régesrégen tudtak annyit, hogy a föld útja a nap körül közel 365 és  4 napot vesz igénybe, s ezt a számot Hipparch „az astronomia atyja" még tökéletesítette is, ele még akkor sem volt pontos.

A föld forgása, melyen ez a szám alapul, nem is olyan egyszerű, mint sokan gondolják, s a legtöbben éppen a hold forgását tartják bonyolultabbnak; pedig az csak csalódás. Földünk hűséges testőre a hold, a saját tengelye körül ugyanazon idő alatt fordul meg egyszer, mint a mig a földet egyszer körüljárja.

Ebből azután sokan, tudós képet öltve, azt a nagyszerű factumot akarták következtetni, hogy a hold egyátalában nem is fordul a saját tengelye körül. Mert hiszen, ha megfordulna, akkor a másik felét is meglátnánk egyszer, pedig a hold, köztudomás szerint, mindig csak ugyanazt az oldalát fordítja felénk.

Ez ismét csalódás, amelyből rögtön kiábrándít bennünket egy kísérlet. Próbálja meg bárki is, egy botot maga elé állítani, s azt néhányszor úgy körüljárni, hogy arccal mindig a bot felé nézzen. Ha egyébből nem, már a szédülésből is, melyet akkor érez, azt fogja tapasztalni, hogy valahányszor a botot körüljárta, ugyanannyiszor a saját tengelye körül is megfordult.

A föld forgása sokkal bonyolultabb; mert mirc a napot egyszer körüljárja, addig a saját tengelye körül már 365-ször megfordult. Már ezt a számot is bajos volna rendes hónapokra elosztani, pedic még ennél zavartabb a szám; a 365 naphoz még körülbelől néhány nap járul, s ez az, amit a régiek nem ismertek pontosan.

A tropikus vagy fordulati év egyik tavasz ponttól a másikig tart; ez mindig' állandó. Az ujabb számitások alapján úgy találták, hogy a tropikus év tartama: 365 nap, 5 óra, 48 percz és 51 másodpercz. Ezt a időt kellett maradék nélkül ugy elosztani, hogy abból évek multával még csak perczek se maradozzanak el. Ezt a felosztást pedig még nincs 300 éve sem, hogy meglehetősen  rendbe hozták. (Csak meglehetősen, mert még most sem egészen tökéletes.) Addig azonban, inig erre a pontra elértek, sok fázison át ment az időszámítás, amiket röviden áttekintenünk nem lesz érdektelen.

A rómaiak először a holdat fogadták vezetőjükül. Romulus egész szeszélyesen, amint egy római királyhoz illett, 304 napból álló esztendőt állapitott meg, mely 10 hónapra volt felosztva s a márcziussal kezdődött. Utódja, Numa Pompilius ugy találta, hogy az a rendes fordulati évtől nagyon különbözik, minek folytán az évszakok is, különböző években különbözők voltak. Ő tehát még két hónapot toldott az évhez : januárt az elejére, februárt a végére.

(Ezt a rendet Kr. e. 452-ben a deczemvirek ugy módosították, hogy a februárt a január és márczius közé helyezték). A Numa Pompilius éve 354 napból állott, amit az akkori babonás hit még egyyel megtoldott, hogy a napok száma páratlan, s igy szerencsésebb legyen. Ily módon az év már most 355 napból állott, ami persze még mindig kevés volt, s lassanként annyira módositgatták, mig csak 366 nap lett belőle. Az igy támadt pontatlanságon segiteni akartak, de a papokra bizván a dolgot, azok ismét elrontották.

A hibák azután szaporodtak egyre-másra, ugy hogy mikor Jidius Caesar a naptárt átvizsgáltat, akkor már a téli hónapok az őszi időszakra, az ősziek pedig forró nyárra estek! Sosigenes, akkori híres astronom segitségével azután Július Caesar naptár-reformot kezdett készíteni. Az össze-vissza zavart rendet legelőször is azzal állította helyre, hogy azon reform-évet 445 napból állónak rendelte el. A holdévet kiküszöbölte, s az év rendes tartamát 365 és  4 napra szabta, oly módon hogy minden negyedik év 366, a többi pedig 365 napból álljon.

Ezek után könnyen azt gondolhatnék, hogy azóta mostanáig nagyon csekély változás történhetett. Csakhogy a papok ismét belekeveredtek a dologba. A rómaiak, nagyon sajátságos módon számították az időközöket; s ez a ferde számítás a szökőévekben is könnyen hibát idézhetett elő. Az időközöket mindig a legfelsőbb határok közt számították ; igy például: a hónap 5-ik napját a 3-iknak nevezték a 7-ik előtt; mi azt a 2-iknak fognánk nevezni. S papjaik kétségkívül minden 4-ik év helyett már minden 3-ikra 366 napot számítóttak. Az igy keletkezett hibát azután  Augusztus lassanként, szépszerével kijavitgatta.  -  -  -

.Július Caesar naptár berendezése már közel járt a tökéleteshez, de mégis hibás volt. A következő változatban az évszakok minden negyedik században egy-egy nappal előbbre tolattak.

A XV-ik században végre IV-ik Sixtus pápa komolyan javitani akart a hibán, s e végre Regiomontanus, akkori hires csillagászt kérte fel; de miután ez rövid idő múlva meghalt, a javítási terv abbamaradt.

Azután ismét teltek az évek s a régi rendszer megmaradt 1582-ig, mikor a tavaszi éj-napegyenlőség valójában többé nem márczius 21-ére esett, hanem az akkori időszámítás szerint már márcz. 11-én bekövetkezett.

A nicasi zsinat óta tehát 325-től 1582-ig eltelt 1257 év : miután pedig a régi naptár hibája évenként egész pontosan 0.00776 napot tett ki, ez a hiba azon 1257 év clfolyása alatt valamivel több mint 9 napra felszaporodott. Ezen idő közben 10-szer számítottak szökőévet, amikor csak rendeset kellett volna számítani, tehát a naptárban 10 nappal hátra maradtak.

Ezen okból indíttatva XlII-ik Gergely pápa 1582-ben elrendelte, hogy október 4-ikc után közvetlen október 15-ike következzék. S hogy jövőre e hiba elő ne fordulhasson, az is elrendeltetett, (az előbbi rendszert különben megtartva), hogy minden 400 évben három szökőnap kihagyassék. A további javítások következtében időszámításunk annyira tökéletesedett, hogy egy egész napi időre terjedő hiba még 3000 év alatt sem halmozódhat fel.

A Gergely-féle javitott naptárt a római katholikus vallású országokban rögtön, s később a protestáns országokban is elfogadták. A görögök és oroszok ellenben a régi rendszert máig megtartották, úgy hogy az ő időszámításuk jelenleg a miénktől 12 nappal hátra van. S ha az orosz cár január 1-jén, azaz: új-év napján valami kegyes „ukázt" kibocsát, az miszerintünk január 13-ika; mikor pedig mi június l-jét irjuk, akkor náluk még csak május 2 -a van.

Angliában a nép annyira ellene volt az ujitásnak, hogy csak 1752-ben lehetett az új rendszert behozni. Abban az évben szeptember 2-a után egyszerre 14-ike következett, a közbeeső 11 napi különbség pedig természetesen kimaradt: a nép alsóbb osztályai közt e miatt — hogy t. i. napjaik tőlük igazságtalan módon elraboltattak — még akkor is a legnagyobb zavar és izgatottság uralkodott.

Végül pedig, miután a saját naptárunk egyszerűségéről, jóságáról és mindenekfelett rendkiviili pontosságáról eléggé meggyőződtünk, még csak egy kis jegyzetet akarunk ide írni, a Persiában elfogadott időszámitási rendszerről, mely  a következőleg hangzik :

„Figyelemre méltó azon berendezés — ugy mond Herschel — melyet egy Omdr nevű persa csillagász, ki Dschelaleddin Melek Schah udvarában élt, a keresztény időszámítás 1079-ik esztendejében (tehát több mint 500 évvel a Gergely féle reformáczió előtt) hozott javaslatba. Lényege, éppen mint a régi Július Caesar-féle rendszerben, abban áll, hogy minden 4-ik évhez egy nap hozzá toldatik; csakhogy azon betoldást, mely ama rendszer szerint a 32-ik évben tétetett, ő a 33-ik év után teszi. E mód tökéletesen megegyezik azzal, mintha a Július Caesar-féle mód szerint a minden 128-ik év után teendő pótlás egészen elhagyatik (a többieket természetesen megtartva). Hogy malmost e rendszer mellett egy egész napi időre halmozódott tévedés történhessék, arra 5000 év volna szükséges. Ezek szerint ami persa csillagász berendezése nemcsak sokkal egyszerűbb, hanem lényegesen pontosabb is a Gergely-féle berendezésnél." Tehát még sem Nyugaté a dicsőség; Kelet jnég évezredeit is pontosabban számitja, mint a tudományára oly büszke Európa.

 

 

AKIK A FÖLD ALATT LAKNAK. 1906. 567.

Ez a mi korunk a magasba tör, fölfelé hódít, még az országútat is a levegőbe szeretné hasítani, ezért keresi sóvár vággyal a léghajó kormányozhatóságának titkát. Házaink is a magasságba tornyosodnak és a nagyvárosok nemcsak sikban, hanem fölfelé is terjeszkednek. Föl, föl a felhők honába.

Régente nem volt az igy. A régi kor embere, ha nem volt várúr, alacsonyan lakott: földszint és földszinten alul. Elegendő hajléka volt a barlang és ahol barlang nem volt, vájt magának pinczét.

Ennek a lefelé való építkezésnek megvoltak a maga előnyei. A földbe, szikla-falba vájt lakás nem volt ugyan olyan szellős, levegős és világos, mint a modern ház : de az építése is könnyebb volt, kevesebb anyag és kevesebb mesterség kellett hozzá. E mellett nyáron hűvös volt, télen meg jobban tartotta a meleget. Nevezetes jó tulajdonságok abban az időben, mikor még nem volt központi fűtés, de még csak Meidinger-kályha sem és nem vitte gyorsvonat a Tátrába nyáron azokat, akik nem szerettek izzadni.

Ezek a földbe ásott, vagy hegyfalba vájt lakások akkor se voltak a módos emberek hajlékai; de azért sok ilyen volt, mert szegény ember mindig több volt a földön, mint milliomos. Budán, a Gellérthegy lejtőin és tövében még ma is akad egy-két maradéka ennek az építkezésnek : de különösen érdekes ilyen vájt és ásott lakások láthatók Budafokon.

Való, hogy ezek nem mind lakóhelynek készültek eredetileg. Borpínczék voltak és volt közöttük akkora, amely egy kilométer hosszúságban nyúlt el a föld alatt. De közben kevesebb lett a bor és több lett az ember. A hordók helyét családi tűzhellyé avatta a szükség és mai napig is lakásnak szolgál sok ilyen pinczeüreg.

 

 

RÉGI CZÉHEINK ÉLETÉBŐL.1906.538.

 

Hogy mik voltak egykor a nagy hatalmú czéhek, rettenetes büntető hatalmukkal, mik a «Kameradschaft»-ok, az «AU-geselh vezérlete alatt, százados szokásaikkal, a tblaue Montag* és «gute Montag* kiváltságaival, hogy a mai «kiemelés»-t, kizárás»-t, egyes műhelyek boykott alá vételét hogy helyettesítette a uschwarzmacherei* — minderről nagyon halvány fogalmai vannak a mai olvasónak.

Ki hallott ma már a *tábla-legény»-ről a magyar szabóknál, a«Ladengesell*-ről a lakatosoknál, ki az eöreg bejáró*-T61, nfjú bejáró»-ról, az «öreg dekán»-ról, nfjú dekán*-r6l»? Azuíán a «Staátmeister», a oLandmeister* és a «Vor-stadtmeister* közötti különbségről, a «Helfértről és «moderator»-r6l, a mi pedig mind fontos volt a maga idejében ? Kevesen tudják, mi volt a «Liedlohn», a aFreikleid* vagy a nGesellen-macherei* a vargáknál, a melyet midőn Budán eltöröltek 1785-ben, olyan népvándorlás keletkezett Budáról Pestre a vargák közt, hogy egy ideig a mezitlábonjárás veszélye komolyan fenyegette az ős királyi szókhely lakóit. Pedig csak arról volt szó, hogy beszüntették azt a két forintot, melylyel minden nyilt láda előtt (vor offener Lade) felszabadult inas köteles volt adózni a legényeknek, hogy egymás között eligyák.

Hogy mi volt az a mnyilt láda*, elég annyit róla, hogy többek közt itt őrizték a pesti magyar szabók azt az nlgazság* symbolikus nevén ismert korbácsot, melylyel az ifjú mester szokta «ex offo* megfenyíteni a magáról megfeledkezett, vagy engedetlen legényt. Ősi tradiczió volt ez, a melyért késhegyre ment volna a jogaihoz ragaszkodó nemes czóh.

Hát még a mesterré-avatás szörnyű körülményessége, vagyont kivánó áldozatai? A czóh összehívásáért két forint, a városi czéhkomiszá-rus meghívásáért külön négy forint. Igen, de a mesterjog kérését rendszerint meg kellett ismételni, mert a czéh nem nagyon sietettölelni az alkalmatlan konkurrenst, ez pedig ismét két forintba kerüli Azután jött a czéh-taksa: 15 frt, az úgynevezett «Fahngeld*: négy forint 30 krajczár, vagyis egy arany; a «Retni-gungsulden* egy forint, a remekért egy arany, ós ha meg kellett ismételni, megint annyi. A mester-ebéd vagy társpohár 30 forint. Mindez azonban semmit sem ért volna a felvételt kérőnek, ha tetejébe a czéhmestert is meg nem kenik úgy kéz alatt legalább 50 írttal.

Nem csoda, ha ennyi áldozat mellett előnyöseimnek látszott valamely más létező mesterjogot venni meg készpénzen, a mi könnyen volt kapható 150—200 frton. Ezzel legalább el lehetett kerülni a mestereknek a remeklésnél tanúsított vexaturáját, a kik csak hosszú huza-vona után adták ki a feladványt — a paradigmát — a remek elkészítésére, a mely minden mesterségnél megállapított számú darabból állt.J

Érdemes tudni, hogy mikből állottak ezek a remekek. A czipószek még legszerényebbek voltak, beérték egy pár női czipővel és egy pár csizmával. De már a pintérek nem adták 25 hordón alul, a melyeket annak rendje szerint összeeszkábálva, megvasalva kellett bemutatni, tekintet nélkül arra a horribilis összegre, melybe már maga a fa-anyag került. És mennyi alattomos gáncsvetóst, mily sok roszakaratú akadékoskodást kellett a szerencsétlen próbatevőnek kiállani. A kötélverők egy izben egy Horváth nevű legénynek négy nagy hajókötelet adtak fel remeklésre, melyek közül egyik 84, a másik 54 öl hosszú volt. Tudni kell most, hogy a kötél szilárdsága a kerék hajtásától függött. Ha a hajtás igen gyors volt, akkor ez a kötél szilárdságának rovására esett. Úgyde a mesterek szándékosan olyan legényt állítottak a remeklő mellé, a kinek titkos utasítása volt a kereket túlságos gyorsan hajtani. Azonkívül a sodrás közben folytonosan vizzel locsolt kötelet elkészülte után a czéh hosszabb időn át hevertette, hogy meglazulva, ürügyet szolgáltasson a visszavetésre.

Csekélyebb hibákat ugyan pénzzel is meg lehetett váltani, de ha a hiba nagyobb volt, akkor a remeket ismételni kellett s ez alkalmat adott a dolognak a végtelenségig való elhúzására, mert a mesterek, a meddig csak lehetett, késleltették mindenféle kifogással az új feladvány kiadását.

A német szabók egy jelentésében olvassuk, hogy az első mesterdarab egészen elvetendő, mert a kérelmező maga beismerte a hibákat. A másik nem annyira hibás, de igen bő, derékban túlságosan rövid, a mellnél nagyon magas. Általában oly rósz, hogy még egy legény munkájának sem válik be. A mi a tRayalt* (kabát) illeti, az derékban igen rövid, egész testben ránczot vet, mert a béllés igen szoros, viszont az ujjak igen hosszak és formátlanok. A Kari-gotl* (kerek köpeny) derékban igen rövid, ujjai túlságos hosszúk, szóval nem fogadható el. Az illető — mondják á szabómesterek — oly tudatlan, hogy azt sem tudta, mihez mennyi anyagot kérjen.

Ma is megvan tán még a Ferencz-rendiek birtokában az a remekbe készült baldachin, melyet Schvender András magyar szabó, a ki egyúttal ott mint sekrestyés szolgált, 1798-ban készített, s melyet ezer írtnál is többre becsültek azok a műértők, a kik csodájára jártak. Schwen-der szakértelmét és művészi ízlését különben több gyönyörű misemondó ruha s templomi zászló, stb. is dicséri a terézvárosi plébánián és a Rókus-kápolnában, melyeket mind maga varrt és hímzett, nagyobb részt ingyen, csupán keresztényi buzgóságból.

Gyönyörű példányai maradtak fenn különben a régi Pest iparának a gombkötő-munkák különféle nemeiben is, mint a tcsigás munkában*, *kitolós munkában*, a «makkos» ós sodrott munkában, pálcza- és kalpag-kötőkben, a üánczolás»-ban, oborításos* (bortage) munkában, *puffedlik»-ban és ocsöcsgombok*-ban, valamint a régi magyar szijjgyártás emlékeiben, a farmatring, a nyakló, a heveder ós a szirommal kivarrott gyüsző vagy tüsző különféle változataiban.

Kisórtsük meg most egy futólagos statisztikáját adni a XVHL században Pesten leginkább virágzott iparágaknak.

A kőművesmesterek száma nyolcz volt még a XVHL század utolsó éveiben is, s mikor a jogosulatlan versenyt támasztottak a mesterekkel szemben. Ehhez hasonló volt a helyzet a szűcsöknél is, a hol huszonhét mesterrel szemben, a ki összesen 15 segéddel dolgozott, ós 164 frt adót fizetett, hét oly «störer» állott, a ki bár 47 segéddel dolgozott, mégis csak 49 frfc adót fizetett.

Volt továbbá üvegraktár Pesten öt, a melyek akkori divat szerint, tükörüvegeknek imakönyvekbe és kalendáriumokba való vágásával is foglalkoztak, azonkívül a külvárosokban számtalan zsidó «fuser», a kik egész épületek ablakmunkáit is akkordban elvállalták. Ellenben a Terézvárosnak, a hol pedig már 7C0 ház állott, még mindig két kovácsmesterrel kellett beérnie.

Esztergályos-műhely öt volt a XVHI. század végén Pesten, de a mellett a fonókereket, orsót, csapot idegenből kellett hozatni, mert a magas faárak miatt mestereink nem állíthatták elő magok. Kézi tűzfecskendők saját rendszerű gyártásával is csak akkor kezdett a porosz Schmidt, aValero-gyár alkalmazottja, s az egyetemi fizikai laboratórium számos műszerének ügyes kezű mestere foglalkozni. Pedig Budán már hét, Pozsonyban pedig hat esztergályos működött. Altalános volt a panasz, hogy a saját zsírjukba fúló mesterek kezéből hetekig nem tudták kikapni a rájuk bizott munkát, nagyobb gépesztergályo-zásokhoz pedig épen nem voltak berendezkedve, úgy hogy még a pesti kalaposok is, nem kaphatván Pestről használható kalapformákat, kénytelenek voltak Váczról, Kecskemétről hozatni azokat.

Késes is csak öt volt azidőben Pesten s ezeknek is kevés a munkája, legényt pedig egy se tartott. Igaz, hogy már akkor kiváltak az egyesűit czéhből az úgynevezett «Langmesser-schmied»-ek, a kardcsinálók, körző-készítők és műszerészek, ép úgy mint az eredetileg egy grémiumban álló órások, puskaművesek, lakatosok és sarkantyúcsinálók lassanként különszakadva, önállóan szervezkedtek, s megszaporodtak az önálló mesterséggé fejlett csavarkészítéssel, díszkovácssággal, vagy a durva üveges-ségből kivált üvegmetszéssel.

Pajzán könnyűvérűség jellemezte ezt a testületi szellemet, mely a «Herberg»-ékben uralkodott, s ez a könnyűvérűség nem ritkán diákos csínyekben jutott kifejezésre. A vidám legények nem sokat teketóriáztak ; ha valahol eleget «czeh»-eltek már s betelt a mérték és a hitel kiapadt, kapták magokat s titokban magukhoz véve a mesterség jelvényét, melyet már előbb nagy ünnepélyességek között helyeztek el a «Herberg»-ben, észrevétlenül odább álltak s másutt ütötték fel tanyájokat. Ilyes «stiklik»-ben senki sem tett túl a kéményseprőkön. Ezek egyszer Váczon, egyszer meg Pesten, az ujvilág-utczai «Fehór bárány»-ban tették meg azt, hogy a czóh-j el vényül szolgáló kóménykaparót (Kratz-Scheere), mely büszkén hirdette a Herberg falán mesterségüket, titkon leemelve a falról, új Her-bergükbe csempészték, a nélküi, hogy a korcsmáros követelését kiegyenlítették volna. Egy alkalommal a «Herberg-Vater» idejekorán megszimatolva a dolgot, utánok szaladt s még sikerült neki heves szóváltások után visszahódítani

 

 

                                                                                                                                                                                                                                                                A NŐKRŐL

 

 

KIRÁLYI VADÁSZATOK GÖDÖLLŐN, NŐK RÉSZVÉTELÉVEL.  1896.JANUÁR 26

AZ  EZREDIK évforduló ünnepére Gödöllő város és Pest megye megbízásából Sipka Ferencz hírlapíró        Gödöllő a királyi család otthona czímű könyvet irt. Ugyanazon forrásból, melyből Sipka nyerte adatait, a könyv megjelenéséig is elmondhatunk egyet s mást, hogyan vadászik a király, ha itthon van. Ha Ő Felsége Gödöllőn tartózkodik, éppen annyit dolgozik, mint székhelyein; csupán szabad idejét tölti vadászattal az oly páratlannak tartott gödöllői vadászterületen, melynek erdőségeiben történeti adatok szerint hajdan Nagy Lajos, majd Mátyás király is szeretett vadászgatni.

Mint tudjuk, a király télen-nyáron korán kel, így Gödöllőn is. Ha különösen cserkészetre akar menni, már reggeli négy órakor talpon van, miután előtte való nap a részletekre nézve megállapodott Pettera vadászmesterrel. De ha az estéli udvari futár fontos állami ügyeket tartalmazó iratokat hoz Bécsből, a másnapra kitűzött vadászat gyakran elmarad.

Cserkészetre reggel 4 óra után hintón megy a király az illető erdőrészbe. Ilyenkor négy pompás hófehér lovat fognak a hintó elé, melyek oly nyugalomra vannak betanítva, hogy még a netaláni méh-szúrást is moccanás nélkül tűrik.. A kocsin a királyon és a kocsison kívül csupán fegyverhordozója űl. Csak néha kiséri ki Pettera vadászmester, mivel minden erdőterületnek a saját erdésze fogadja a királyt, s aztán ugyanaz kalauzolja is.

Legjobban kedveli a szentkirályi és juharosi vadászterületet, hol szarvasra szokott cserkészni. Ezen erdőterületeken a királyon kivül senkinek sem szabad vadászni. Csak kivételesen van megengedve néhány év óta a király vejének, Lipót bajor királyi herczegnek, hogy azokat ő is használhassa.

Ezen erdőrészeket a király ott tartózkodása alatt rendkívül figyelmesen gondozzák. Hogy az annyi élvezetet nyújtó szarvas-cserkészet meddő ne maradjon, a gyalog- és kocsiútakról még a leveleket is elsöprik, hogy a vad el ne riadjon. Ha a király lesben áll, rendesen valamely fa mellett meghúzódva órahosszat vár, míg a szarvascsorda megérkezik. Többnyire csak egyszer lő rájuk, de mindig sikerül egy-egy szarvast zsákmányul ejtenie.

Legnagyobb öröme a vaddisznóvadászatban telik. A vaddisznó a pompás valkói erdőrészben falkaszámra tartózkodik. Itt rendesen Fajcsán János kedvencz erdésze fogadja Ő Felségét. Vaddisznó-vadászatra legtöbbször délután jár a valkói erdőrészen kívül a juharon éa babáti erdőségekre is, és többnyire 80—90 lépésről veszi czélba a feléje érkező vaddisznót.

bben telik a királynak legnagyobb mulatsága, s nagy őrömet talál még abban is, ha a megsebzett vadkannak legalább a kegyelemlövést megadhatja. Ilyenkor szembe megy a kannal, s amint az 80—100 lépésről agyarait csattogtatva iparkodik megroskadt hátasával is fölemelkedni s megsebzőjére törni. A legutóbbi őszi vadászat alkalmával lőtt a király a vulkói erdőségben. Károly Lajos főherczeg családjával. József Ágost főherczeg és neje Auguszta herczegnő pedig e hó 12-ikén érkeztek Alexandriába, s onnan Kairóba mentek. A főherczeg Miklós gróf név alatt utazik s inkognitóban kiván maradni.

Milleniumi emlék az osztrák határnál. A honfoglalás emlékére az orsság hét különböző' helyére szánt monumentumok közöl egyet Pozsony fölött a Danánál, a dévényi várhegyen állítanak föl.

A terv szerint gráuit alapzaton emelkedik egy hatalmas, gazdagon díszített román izlésü oszlop, melynek csúcsán áll egy árpádkori harcos bronz szobra. Jobbjával, mely haláltosztó osatabárdot  szorít, mintegy a határt védem Iátszik. Bal keze pedig a lábszárához fektetett pajzson nyugszik, melyet az ország czimere diszít.

Az oszlop maga 21 méter magas, úgy hogy a messze távolból is látható. Az emlékmű tervét Bemük Gyula miniszteri tanácsos dolgozta ki, a kőfaragó munkákat Feigler Sándor vállalta el. Az alapozási munkálatokkal a pozsonyi államépítészeti hivatal foglalkozik s azok vezetésével Flórián királyi mérnök van megbízva..

A hatóságok és az ezredéves ünnep. Gömör-megye Neogrády Antal festőművészt bizta meg. Mátyás király és főúri kísérete megkapálta egy szegény gömöri ember szőlejét. Esztergom mcgyc pedig Pilis-Maróth tájékán azt a helyet szándékozik megjelölni emlékkel, hol a monda szerint a török elől menekülő Dobozy Mihály leszúrta szép hitvesét, nehogy török kézbe kerüljön. Az obeliszkre domborinűben el akarják készíttetni Székely Bertalannak ezt a jelenetet ábrázoló festményét.

A szabadságharcz panorámája. Budapesten új körképet állítanák föl Margitay Tihamér és több művésztársa tervezi a körkepét, mely az 1848/49-iki szabadságharc legkiemelkedőbb mozzanatait fogja feltüntetni egészen az aradi Golgotháig. Egy társaság már alakult a vállalat pénzügyi rendezésére. A körkép helyének az Andrássy-út végén levő Bellevue-nyaralót szemelték ki.

A Budapesti Tudósító czímű félhivatalos kő-nyomatú lap szerkesztését Sturm Albert, a Pester Lloyd régi jeles dolgozótársa vette át, ki már évek sora óta szerkeszti a Pester Lloyd országgyűlési tudósításait, s több év óta Országgyűlési almanachot is adott ki.

Százhúsz költemény. A Petőfi-társaság a gr. Vigyázó-alapítványból 300 koronás pályázatot tűzött ki költeményre.

Összesen 120 költemény érkezett.

 

 

MÁRIA DOROTHEA FŐHERCZEGNŐ ELJEGYZÉSE. 1896. 490. címlap.

 

NÉHÁNY NAP óta élénken foglalkoztatja nemcsak a magyar, hanem a külföldi sajtót is az a nevezetes újság, hogy József főherczeg legidősebb leánya, a testi és lelki tulajdonokban egyiránt kiváló Mária Dorothea főherczeg-kisasszony jegyet váltott s még a folyó év októberében egybe is kél az Orleansi herczegi ház jelenlegi fejével, Fülöp herceggel,

Őhozzá  rokonság is köti, amennyiben a szép menyasszony nagyanyjának, Klementina özvegy koburg gothai herczegnőnek édes testvére volt a vőlegény nagyatyja, Lajos Fülöp, párisi gróf. Mindketten gyermekei Lajos Fülöpnek, a «polgár király»-nak, kit alattvalói, a franeziák, azért tiszteltek meg ezzel az elnevezéssel, mert valóságos mintaképe volt a jó családapáknak s a józan, szorgalmas és egyszerűséget kedvelő embereknek.

Mária Dorothea főherczegnő 1867 június 14-én, vagyis a koronázás után hat nappal született Alcsúton, s ugyanott élte le gyermek- és ifjúkora legnagyobb részét olyan szülék mellett, kiknek körében oly otthonosak a polgárerények, mint annak idején a «polgár király» házánál.

Amint fölserdült, csillagkeresztes és palotahölgyi méltóságokra emeltetett, mindazáltal csak ritkán jelent meg az udvarnál. A múlt ősz óta, mikor szeretett öcsse, László főherczeg oly gyászos véget ért, csaknem búskomorságba esett bánatában. Szüléivel együtt vígasztalhatatlan volt.

E gyász miatt még az ezredévi ünnepélyeken sem jelent meg. Apáczafátyolt akart ölteni, de hozzátartozói végre rábírták, hogy erről a szándékról letett, sőt a zárda rideg magánya helyett elfogadta a házassági ajánlatát annak, akinek most boldog jegyese.

Mária Dorothea főherczegnő tanulni gyermekkora óta mindig szeretett. Egyebek mellett még a latin nyelvvel is foglalkozott. Gazdag könyvtárában ott láthatók Jókai és más jeles magyar írók munkái mellett a világirodalom válogatott remekei.

A zenét olyan képességgel műveli, hogy nemcsak kiváló zongorajátszó, hanem zeneszerző is. Többre vitte a festőművészetben0, amiben Vastagh György jeles képírónk volt a mestere. Legszebb művei e téren az alcsúthi kápolnát ékesítő két falfestmény, melyek egyike Szent Margitot ábrázolja a főherczegnő saját fölfogása szerint alkotva. A másik Szent László, Szent Gellért és Kapisztrán János alakjaiból áll s melyeket Vastagh Györgynek a budapest-belvárosi plébánia-templom számára készített hasonló tárgyú vázlata után festett.

Sok rajza van. különösen AlcsúthróL a Margit-szigetről és a fiumei tengermellékről. Kis korában játékokkal s egyéb apróságokkal ajándékozgatta meg főleg az alcsúthi gyermekeket ; most pedig emberbaráti cselekedetekkel igyekszik enyhíteni minden szükséget és nyomort, ami tudomására jut. Alcsúthnak és vidékének népe igazi jótékony angyalául tekinti.

Ő a fővédnöke a róla elnevezett Mária Dorothea jótékony egyesületnek is, melynek egyik legmaradandóbb és legáldásosabb alkotása a tanítónők otthona, vagyis Budapesten az a díszes épületben elhelyezett intézet, mely elaggott vagy a munkára általában képtelenekké lett tanítónők menedékhelyéül szolgál.

Mária Dorothea mind neveltetésénél, mind lelke hajlamainál fogva igazi magyar honleány. Nemcsak kitűnően beszél, hanem érez is magyarul. E részben is méltó leánya édesatyjának

Fülöp (Lajos Róbert) herczeg, a vőlegény, a nem rég elhunyt Lajos Fülöp Albert orleansi berezegnek a második gyermeke. Száműzetésben született Angliában. Nagybátyjának chantillyi kastélyában gyakran tartózkodott. Fülöp herczeg 1871-ben, a császárság bukása után hazatért Parisba.

Atyja 1883-ban, Chambord gróf halála után, a család fejévé s ezzel együtt trónkövetelővé lett. Angliában, hova szüleivel ment, fölvétette magát a sandhursti katonai iskolába, hol másfél évig tanúlt mint lovas hadapród.

Majd, hogy a gyakorlati katonai ismereteket is elsajátíthassa, Indiába ment a ott a bombayi és a kalkuttai helyőrségnél vállalt szolgálatot. Eddig Fülöp herczeg politikai szerepet nem vitt. Mikor azonban nagykorúvá lett, 1890 február 6-án hazatért Francziaországba s ott a sorozó bizottságnál jelentkezett, követelvén, hogy vegyék föl a franezia hadseregbe, mert ő hazája iránti kötelességét a katonai szolgálat terén is le akarja róni. Ennek az lett a vége, hogy a fiatal herczeget letartóztatták, börtönbüntetésre Ítélték s el is zárták a clairveauxi fogházba. Majd azonban Carnot elnök megkegyelmezett neki s négy hónapi fogság után kikísérték az ország határára. .

Fogsága megszűnésekor mondta. «Azért jöttem Francziaországba, — monda a biró előtt, — hogy hazámat mint egyszerű közkatona szolgáljam. Én nem űzök politikát; az az atyám dolga. Nem mentem a kamara, hanem a sorozó-bizottság elé. Bűnöm-e, hogy hazámat szeretem és hogy egy franezia században akarok szolgálni? Kérem védő ügyvédemet, hogy ne szóljon mellettem. Ha a bíróság elitéi, biztos vagyok, hogy a velem egykorú kétszázezer fiatal bajtárs pártomat fogja. Ezek engem föl fognak menteni. Mikor pedig ítéletét kihirdették, így szólt: «A fogság még mindig jobb, mert így is franezia földön maradok». — Mikor pedig az ország határán átkísérték, következőleg szólt a vele egykorú franezia ifjúsághoz intézett nyílt levelében :

«Három éves katonai kötelezettségemet le akartam szolgálni; erre két évi fogház lett a felelet. A megkegyelmezés ismét visszaadta nekem a száműzetés fájdalmát. Most csak fogságot változtatok. Őrizzétek meg számomra azt a helyet, amelyet köztetek és zászlónk közelében álmodtam magamnak; tudni fogom én azt megszerezni.

"Fülöp herczeg jól megtermett erős ifjú; mindenben megvannak rajta az Orleans-család sajátságai. Rendkívül hasonlít a vele közel rokon bolgár fejedelemhez, csakhogy Fülöp herczeg igen szőke. Atyja halála után, 1894-ben ő lett a család fejévé.

 

 

 

 

Condordet szalonja, s a nők az 1791-ki társadalomban. 1874. 718.

Részlet „Franczia forradalom történetéböl.)

Cor.dorcetnek, ez utolsó nagy bölcsésznek, mondhatni európai szalonja volt, mely magában összpontosította a világ minden részeiből korának szabad, köztársasági eszméit. Ott forrtak azok, ott testesültek meg, ott nytrtek méltó kifejezést.

1791-nek jellemvonása az, hogy akkor a pártok úgyszólván vallások voltak. Két vallás volt egymással színiben. A király és a hit imádása, és a köztársaság eszményképéé. Az elsővel a lélek, még a száralom által is sarkalva, szenvedélylyel ragaszkodik azon múlthoz, melyet tőle el akarnak ragadni, s az élő bálványokhoz, melyeket majdnem elfelejtett volt. A másikkal a lélek, elragadtatva az eszme j által, eldobja bálványait; semmi más vallás nem kell neki : csak az eszmény, a haza, a szabadság imádása.

A nők e két vallásban messze túlhaladták a férfiakat. Nagy és megindító látvány, hogy nemcsak a feddhetetlenek és tiszta, nemes lelkűek, hanem még a legkevésbbé érdemesek is mily ellenállhatatlan vonzalommal buzdultak az önzéstelen szép és jó iránt. A hazáért, az örök igazság- és jogért az ő szivök is vert.

Megváltozíak-e egyszerre az erkölcsök? Nem, de a sziv, a szeretet az eszmék magasztosabb világa felé vette röptét. A huza, a szabadság, az emberiség boldogsága árasztották el a nők szivét. A római erény, ha nincs is tényleg, de képzeletben megvan leikeikben, nemes vágyaikban. Körülnéznek hol vannak a Plu-tarch hősei; elő akarják teremteni őket s elő is teremtik.

Aki nekik tetszeni kíván, nem elég annak Eousseauról és Mablyról beszélni. Szenvedélyes és őszinte lelkökben komoly hittel az eszmék iránt azt követelik, hogy a gondolat tetté is váljék. Összehasonlitják a körülöttök levő férfiakat azon antik erényü és erélyű eszmeképekkel, melyek szemeik előtt lebegnek. Talán semmi sem siettette jobban s döntőbb befolyással a franczia forradalom rohamos eseményeit, mint a nők e követelése, mely a férfiakat tettre buzditotta. Lángoló társada-lom volt ez! A ki e kort tanulmányozza, még most is érzi annak égető lehelletét. Napjainkban is láttunk sok szép nemes tettet, sok önfeláldozást, egész tömegeket, kik éltöket áldozták; és mégis, valahányszor a jelentől elfordulva újra a múltba mélyedek, a forradalom történetébe, mennyivel több átható meleget érzek; egészen más a levegő!

Földünk meghűlt volna-e azóta?

Nem, a két idő közti különbséget egyetlen szó kifejezi: akkor szerettek.

A magán érdek, a nagyravágyás, az emberi szenvedélyek ép ugy léteztek, mint most, de ennél hatalmasabb volt, ezt mind túlhaladta a szeretet; vegyük e szót bármely értelmében: az eszme iránti szeretet, a nő iránti szeretet, a haza szeretete, az emberiség szeretete. Mindent szerettek: a szépet, mely mulandó, és azt, mely örökös.

1791-ben a nők uralkodnak a sziv által, a szenvedély által, sőt a kezdeményezés fel-sőbbsége által is. Soha, sem előbb, sem utóbb annyi befolyásuk nem volt.

A XVIII. században az encyclopédisták-kal az ész uralkodott a társadalomban; később a tett, a borzasztó halált szóró tett. 1791-ben a szive, az érzéseké az elsőség és következéskép az asszonyé.

E kornak kezdete is gyönyörű volt. A nők a Rousseau Emile-jének befolyása alatt buzdultak annyira föl a szabadság eszméiért, azaz a nevelés eszméje által, az anyai reményekre és kivánságokra, mind abban, a mi csak földerül a nő szivében gyermeke születésekör: „Vajha legyen boldogé gyermek! Legyen jó, nemes és nagy! Legyen szabad! Régi szent szabadság, mely hősöket teremtettél, fog-e fiam valaha árnyékodban élhetni?" Ezek voltak a nők gondolatai. Es ezért látjuk őket a tereken és nyilvános kertekben olvasni és álmadozni, mig a gyermek anyja vagy nővére szemei előtt játszik. Mi az a könyv, melyet közeledtünkkor az ifjú leány oly hamar rejtett el? Talán valami regény? Nem — Plutarch nagy férfiai vagy a Rousseau „Contrat social"-ja.

Egy angol adoma járt akkor szájról szájra, mely franczia aszonyainkat rendkívül'buzditotta. Mistress Macaulay, a Stuartok jeles történésze, mint mondták, oly bámulatot gerjesztett az öieg Williams miniszter lelkében, lángesze és erénye által, hogy szobrát a templomban fölállította, mint a Szabadsáv isten-nojet.

Kevés irónő volt akkor nálunk, ki nem álmodozott volna arról, hogy Francziaország Macaulayné-ja legyen. Az ihletet ébresztő istennő egy szalonban sem hiányzott, ők sugallják, javítják, készítik a beszédeket, melyeket a férfiak másnap a klubbokban mondanak el. E beszédeket maguk is követik ugy szólván, a karzatról hallgatják meg. Jelenlétök, szenvedélyük által bátorítják a habozó szónokot. Nézzen csak föl, nem látja-e Genlisné finom mosolyát, ki két bájos leánya közt ül? És ez égető, fekete tüzes szemek néma Staélné szemei-e? Elhomályosodhatik-e az ékesenszólás, vagy csökkenhet-e a bátorság Rolandaé előtt?

Az irónők közt talán senki sem volt türelmetlenebb, tüzesebb, mint egy kis élénk, eszes nagyravágyó breton nő, Kéralio kisasszony. Igen munkás életben nőtt fel. Atyja, ki a katonai iskolában tanár volt, tanitotta és képezte ki. Igen fiatal korától fogva sokat fordított,' dolgozott. Később egy tüzes hazafihoz ment férjhez, kivel már 1791-ben a „Francziaország-hoz alkalmazott köztársaság" czimü munkát irattá.

Egy más irónő, Gonges Olympia, a hires rögtönzőnő, ki mint Véga, egy egész szomorú játékot diktál egy nap alatt a nélkül, hogy — mint monda — írni és olvasni tudott volna, a király árulása folytán a köztársaság hivei közé csapott föl. Előbb királyi ér7elmü°volt és később újra az lett XVI. Lajos veszedelmekor: védeni kívánta. Tudta hogy ezen ajánlata mi sorsra juttatja. Ö  mondta e szép szavakat, midőn a nők jogait követelte: „Joguk van aszószékre lépni, mivel jogunk van a vérpadon halni meg." E lelkes asszony több nőtársaságot alakított. Egy ily egyletben kérte legelőször ünnepélyesen a kitűnő holland nő, Palraaeld ;r, neme számára a politikai egyenjogúságot. E kérelmében őt ama kor legkomolyabb eszű és jellemű férfia, Condorcet támogatta, ki maga is a nőben talált legtöbb buzgalmat és ihletet a szabadságért.

Condorcet szalonja a gondolkozó Európa természetes központja volt. Minden nemzet, valamint minden tudományág talált ott helyet. Minden kitűnő idegen, ki Francziaországból nyerte s tanulta az elméletet: oda jött, a gyakorlat s kivitel módjai fölött vitatkozni. Az amerikai Payne Tamás, az angol Williams, a skót Mackintosh, a genfi Dumont, a német Clootz Anacharsis, ki különben  nem volt e szalonnal öszhangban, de 1791-ben mindenki oda járt, ott találkozott.

E nevezetes gondolkodók és bölcsészek fölött lebegett a Condorcetné nemes varázs-alakja, kit Raphael bizonyára a szellemi élet és bölcsészet eszmeképeül festett volna.

Csupa világosság volt. Szeme alatt minden kiderült és nemesebbé vált. Huszonhét éves volt ekkor, férjénél huszonkét évvel fiatalabb; s kevéssel azelőtt irta a „Rokonszenvről" szóló leveleit, ez oly igen finom és gyeno-éd lélektani elemezést.

Condorcet, ki 49 éves volt, egészen ifjúnak érezte magát e magasztos események közepette. Egész életében a haladásról álmodozott, most elősegíthette azt, vagy legalább annak szentelhette életét. Benne két kitűnő tehetség volt, mely ritka emberben találtatik együtt: tántoríthatatlan józan ész, és kiolthat-lan hit a jövőben.

E nagy ész mindig ébren volt, mindig uralkodott magán. Ajtaja tárva-nyitva volt, bár mily komoly munkába volt is merülve. A legmigyabb zajban és tömegben tudott gondolkozni. Keveset beszélt, de mindent hallott, s mindennek tudta hasznát venni; soha sem felejtett el semmit. Hidegnek látszott, barátai csak azon buzgalomból gyaníthatták barátságát, melylyel nekik titokban szolgálatokat tett. „Hó alatt levő tűzokádó", mondta róla d'Alembert.

Neje méltó volt hozzá. Nem is emlitve kortársai általános bámulatát iránta, csak egy tényt, de nemest és nagyot, kivánok fölemlíteni róla. Midőn a szerencsétlen Condorcet, vad módjára üldözve, épen nem biztos menhelyen, magát azzal emésztette, hogy hirnevét tisztán megmentse, s politikai végrendeletét irta, neje azon magasztos tanácsot adá neki, hogy hagyja félbe e hiába való küzdelmet, bizza emlékét nyugodtan az utókorra, de a helyett irjon egy rövid vázlatot az emberi ész haladásáról. Condorcet megfogadta e tanácsot és megírta e véghetetlen tudományt s az emberiség iránt határtalan szeretetet tanusitó nemes munkát, mely lelkesült reménynyel van irva, és melyben a legmeghatóbb ábrándokkal vigasztalta magát, bár halála oly közel volt. Azt remélte, hogy a tudományok haladása folytán még a halált is képesek leszünk egykor eltörülni.

Nagy, nemes korszak ! És mily méltók voltak azon nők a szeretetre, mily méltók voltak, hogy a férfiak őket összevétsék magával az ideállal, a hazával, az erénynyel! Ki nem emlékez nék megilletődéssel ama gyászos reggelire, melyen Demoulins Caniille barátai utoljára kérték őt, hogy ne koczkáztassa éltét, hagyja el a Comité de la clémence sürgetését. Neje, Lucile, feledve, hogy nő és anya, forrón átölelé férjét és azt monda: „hagyjátok őt menni, hadd kövesse rendeltetését!"

Ily magasztosán szentesirettékők a házasságot, buzdítva, erőt adva azoknak, kik kimerültek s a halállal szemben is életet öntve a férfi kebelbe, bevezetvén őt a halhatatlanságba ....

E nők is halhatatlanok lesznek. Szivünkben élni fognak, mint álmaink eszményképei, a hősiesség és báj jelképei.

E nők közt talán első helyet foo-lal el Rolandné, a forradalom e kitűnő hősnője. Első tekintetre némelyek őt a Rousseau Juliejének hitték volna, de csalódtak volna; ő nem volt Julié, ő Rolandné volt, Rousseaunak sokkal igazibb és méltóbb leánya, mint az alakok, melyek tollából eredtek. Abban is különbözött Rousseau hősnőitől, hogy nem bírt azoknak gyarlóságaival.

Rolandné erényes volt, nem volt elpuhulva a tétlenség által, az ábrándozás által, mely az asszonyokat ugy elgyengiti. Munkás, tevékeny volt a legnagyobb mértékben. Szent eszme, a kötelesség eszméje lebeg e nemes élet fölött

születésétől haláláig. Halála órájábin, midőn minden ajak igazat szól, önelégülten mondja magáról: mindig parancsoltam érzékeimnek.

Azok, kik irigy szemmel látnak ily igenis tökéletes erényt, mindenkép kutatták: nem találhatnak-e e n;ni33 asszony életében egy percznyi gyengeséget? DJ nem, semmi sem bizonyíthatja föltevésöket. Rdandné ura volt mindig .minden akaratának, minden tettének.

1789-ben még elrejtett, szerény, munkás életet élt la Platiére-ben, Lyon-hoz közel. Onnan hallotta egész Francziaországgal együtt a Bastille ágyúit: szive fölhevül és sebesen ver, e magasztos esemény teljesitni látszik minden álmát, mindazt, amit a régi szerzőkben olvasott és a mire ugy vágyott. Most már van hazája. Lyon is fölébred; az 1790-diki szövetségi ünnep oda hivja a többi megyék küldöttségeit és nemzetőreit. Haj nalban ott volt már Rolandné a Rhone gyönyörű partján, örömitasan szemlélve az összegyűlt tömeget, a szent testvérséget, egy uj korszak e gyönyörű hajnalát. Estig az egészet megnyerte Champagnaux barátja számára, ki minden haszon nélkül csupa hazafiságból szerkesztett ujságot. Azon szám, melyet Rolandné irt név nélkül, hatvanezer példányban kelt el, s a nemzetőrök tudtok nélkül Rolandné lelkét vitték magukkal haza.

1791-ben februárban érkezett Rolandné Parisba, épen azon fontos parczben, mikor a köztársasági kérdésnek kellett eldőlni. Két nagy erőt hozott ő magával: az erényt és vele a szenvedélyt. Eddig a puszta magányos életben élve, elég sziv- és észbeli ifjúsággal birt a bekövetkező nagy eseményekre, hogy a leglan-kadtabb és csüggedtebb politikust is fölfrissítse. Ezek már fáradtak voltak; Rolandné azon naptól fogva kezdett élni. Ezért volt ellen-állhatlan.

Ilyen volt a társaság 1791-ben. Francziaország szive sebesen vert e korszakban. A forrongás Rousseau óta mindig nőttön nőtt. Elébb a lelkek ábrándozok, érzelgők voltak, mint a vihart megelőző nyugtalan várakozás alatt. 1789-ben rettentő rázkódás, nagy ihlet, minden sziv dobog. 1790-ben a szövetség, a test verség, a könyek. 1791-ben a szenvedélyes vita, a rettentő válpont. De mindenütt a nők, mindenütt a magán szenvedély a köz szenvedélyben, a két szál együtt fonódik az

 

FÜGGELÉK

 

A legrégibb gőzhajó. 1874. 718.

Navarrete-nek „Spanyol utazások és fölfedezések gyűjteménye" czimü munkájából, akik azt olvasták, bizonyára nem kis meglepetéssel értesültek afelől, hogy a hajónak gőzerővel való hajtására legelőször Barcelonában tettek kisérletet, mégpedig több mint 85 évvel azelőtt, hogy Brancas Olaszországban a gőzt mozgató erő gyanánt felhasználni megkisérlette volna. Több mint száz évvel azelőtt, hogy ezt a természeti erőt Worcester marquis Angliában valamely hasznos czélra alkalmazta volna és majdnem három századdal korábban Fultonnak végleges diadallal koronázott nagyszerű fölfedezésénél. Bár ez állítás különösnek és merésznek tűnhetik föl, ama hiteles okmányok, melyeket az emiitett kisérletre vonatkozólag pár évtizeddel ezelőtt Simancas város levéltárában találtak s melyekben az körülményesen ismertetve van, eloszlatnak minden kétséget.

1543-ban egy Blasco de Gavay nevű tengerésztiszt V. Károly császárnak egy oly gépet ajánlkozott bemutatni, a mely által bármily nagy hajó könnyűszerrel mozgásba hozható, a nélkül, hogy ahhoz evezőkre vagy vitorlára lenne szükség. Bárha ez ajánlat mindenki előtt nevetségesnek tűnt fel, a tengerésztiszt ^ oly meglepő komolysággal beszélt találmányáról, hogy a császár végre bizottságot rendelt ki, mely a kisérletet figyelmesen végig nézze s arról neki jelentést tegyen. A kísérlet 1543. június 17-én egy „Trinidad" nevű 200 tonnás hajóval történt meg, a mely épen akkor érkezett meg Barcelona kikötőjébe. A hajó a meghatározott időben azonnal megindult és előre haladt s tetszés szerint erre-arra fordult minden vitorla, evező vagy emberi működés segélye nélkül s a mozgató szerkezetből sem volt egyéb látható, mint egy forró vizzel telt óriási kazán s néhány aczélcsavar, mozgó kerék, vasrúd stb.

Az összegyűlt sokaságot bámulat és csodálkozás fogta el. Bircdona kikötője a leglel-kesültebb helyeslés kitörő z íjától viszhangzott s a császár kiküldöttjei, maguk is osztakozván az átalános elragadtatásban, mindnyájan kedvező jelentést tettek az uralkodónak az agy Rivago kincstárnok kivételével. Az utóbbi, máig sem tudják, mi okból, mind a föltalálónak, mind gépének határozott ellensége volt. Mindent elkövetett a találmány ócsárlására és rósz hirbe hozására s a többek közt azt állitá, hogy a gépnek nagyon kevés hasznát lehet venni, mert a hajót csak három spanyol mh-fóldre viszi két óra alatt s különben is nagyoi költséges és komplikált szerkezetű s végre a gőz-kaclan szétrepedése által roppant veszélyt idézhet elő. A kísérlet után Gavay szétszedte a gépet s annak fából készült részeit a királyi fegyvertárba tévén le, a szerkezet többi részét magával vitte lakásába.

Ravago irigy ócsárlása ellenére is nagy tetszésben és helyeslésben részesült Gavay találmánya, ugy hogy a tengerésztisztet a császár is pártfogásába vette és egy fokozattal előléptette; 230,000 maravedit (spanyol pénznem) utalványozott számira és ez összege: épen az irigykedő kincstárnoknak kellett kifizetni a kisérlet költségeinek fedezésére. Hanem Károly császár ezután csakhamar háborúba keveredvén, a vérontás és pusztítás mestersége háttérbe szoritá a béke ama megbecsülhetetlen találmányát, mely később az emberiség egyik legnagyobb jótevőjévé lett. A dicsőség pedig, melyet Bircelona e fölfedezés gyakorlatbavétele és elterjesztése által szerzett volna magának, utóbb egy oly városnak jutott méltán irigyelt osztályrészéül, m dy Gavay kísérletének idejében még a világon sem volt.

Ama tény tehát, hogy a gőzhajó már a XVI-ik század közepén fel volt találva, a meglevő okmányok alapján kétségbevonhatatlan hitelességű lévén, az olvasó méltán kérdhetné, hogy vájjon e körülmény vonhat-e le valamit Fulton érdeméből? A felelet az, hogy nem. Fultonnak elvítázhatatlan érdeme, mint tudjuk, nem abban áll, hogy a gőzerőnek a hajózásra való alkalmazását föltalálta, mert hisz'e tekintetben saját honfitársa, Fisk is megelőzte őt; hanem inkább azáltal vált az emberiség egyik legnagyobb jóltevőjévé, hogy a gőzhajózásnak átalános használhatóságot biztosított és elterjedést szerzett az egész művelt világon. A Barcelonában tett kisérlet, a távirdák, vasutak és hirlapok teljes hiánya következtében, ismeretlen maradt, sőt annak emléke is elenyészett a világra nézve s \sy arról Fulton sem tudhatott semmit. S máskülönben is, vájjon ki merne jot állani a felől, hogy ehhez hasonlóan számtalan oly találmány, mely a jelenkor büszkeségét s megbecsülhetetlen áldását képezi, nem volt ismeretes már évezredek előtt valamelyik rég letűnt ós feledésbe jutott műveltségnek hajdan virágzó, ma már talán sivataggá lett vagy egészen ismeretlen hazájában? Sámi Lajos

 

 

 

 

 

IDÉZETTSÉG Arany János versek

 

A tölgyek alatt

Vasárnapi Ujság, 1877, 52. sz. (december 30.), 832.

Vasárnapi Ujság, 1878, 1. sz. (január 6.), 11.

Vasárnapi Ujság, 1878, 7. sz. (február 17.), 109. Részleteket közöl.

 

Vásárban

Vasárnapi Ujság, 1878, 9. sz. (március 3.), 134.

 

Vörös Rébék

Vasárnapi Ujság, 1878, 25. sz. (június 23.), 390.

Vasárnapi Ujság, 1879, 7. sz. (február 16.), 106. Részletek.

Vasárnapi Ujság, 1878, 45. sz. (november 10.), 715.

Vasárnapi Ujság, 1879, 42. sz. (október 26.), 694.

Vasárnapi Ujság, 1880, 7. sz. (február 15.), 98–99.

Vasárnapi Ujság, 1880, 14SZÁM. 1896.