h14–131.  A  Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők. 

 

2021. 02 .26.

 

Tartalom 

 

VÁROSOK

 

Pétervár eredete

Földrengés 1763-ban Komáromban. 1862. 536.

A magyar testőrség Bécsben. 1874. 356.

 

 

ORSZÁGOK

 

Vasuti ágyuüteg Amerikában.1861. 787.

A kijevi birodalom 1870. 100.

Új Ukránia

Dr. Sztrippai Sz. Riador. UKRÁNIA FÖLDJE ÉS NÉPE. 1918. 100.

Dr. Sztrippai Sz. Riador.Izland és lakói.

A francia –porosz háború

 

 

FOLYÓK

 

A Rajna.I.  1870. 374. 390. 402, 414.

A Rajna. II. rész 1870. 390.

 

SZEMÉLYEK

 

Urházy György.1873. 220

Gróf Széchenyi István.

 

Mi újság? 1877  332.

 A VASÁRNAPI UJSÁG melléklete

Idézettség

 

 

VÁROSOK

Pétervár eredete. 1854. 193.

A jelen muszka birodalmi székvárost, még a múlt század első évében senki sem ismerte, mert egy halászgunyhó sem volt ott, ahol most a minden oroszok korlátlan urának császári várlaka, számtalan fényes palotákkal körülvéve büszkélkedik.

Első Péter czár, miután a svédeknek minden erősségeit elfoglalta, a Néva partján 1703-ban, elhatárzá, hogy a tenger közelében egy erős várat épit, hogy a meghódított uj tartományok fölött minél inkább biztosítsa hatalmát, s e czélra egy kis szigetet szemelt ki, 30 orosz mérföld távolságban a Néva torkolatától, és tulajdon kezeivel tévé le a mostani büszke vár legelső alapkövét.

A megalapított várba kormányzóul Mencsikof-ot nevezte ki Péter czár, rá bizván annak gyors építtetését, ki rendkívüli eréllyel hozzá látott, egy olasz épitésszel, vasakaratu urának parancsa teljesítéséhez. A vidék egészen néptelen volt, s Mencsikofnak, messze földről kellett munkásokat szerezni. 

Aminő váratlan volt a czár parancsa, oly készületlen állapotban fogtak annak végrehajtásához. Az van följegyezve a történet lapjaira, hogy azon kalmük és kozák napszámosok, kiket a kegyencz kormányzó parancsszava Sz. Pétervár első munkásaivá avatott, ásó, kapa, s egyéb szerszám híjában, botokkal s kezeikkel ásták a földet, s kaftányaikban hordták a kirendelt helyre, s részint a súlyos munka, részint élelem hiányában, mintegy százezer munkás önkezeivel ásta meg tulajdon sírját, Pétervár alapárkaiban. De amit Péter czár akart, annak meg kellett történni, és a megkezdett vár bámulatos gyorsasággal épült.

Alig tudták meg a svédek, mit mivel ellenségük, 12 000 fő hadsereggel nyomultak az uj erősség megszállására. De Péter czár személyesen vezérlett seregével visszaverte, és tetemes zsákmányt foglalt el tőlök. Az építést szakadatlan folytatták, s néhány hónap múlva nemcsak az alsó bástyázat, de egész házsorok is készen állottak a sziget belső területén.

Hogy a munkálatokat szüntelen szeme előtt tarthassa, egy fabódét épittete magának a bástyán Péter czár, s abban lakott. (Mai napig meg van e bódé, mint rendkivül becses nevezetesség.) Mencsikof valamivel tágasabb házban lakott, közel czárjához. A szigeten és a Néva partján elszórt sátrak és szinek, a munkásoknak szolgáltak lakásul.

A czár átlátta hogy Sz. Pétervárát a svéd hajóhad ellen biztosítani kell, s miután jól szemügyre vette a Néva torkolatát, egy kis szigetet szemelt ki, amellyen meghagyá Mencsikoffnak hogy várat épitsen. Mencsikoff a hideg tél daczára, hozzá fogott a nehéz munkához, s már tavaszkor végrehajtva lelte akaratát a hatalmas czár, elnevezvén az uj erősséget Kronslot névvel. Hogy ezen építésnél hasonló, ha nem nagyobb sanyarúsággal küzdöttek a munkások mint Pétervárnál, marosak abból is gyanítható, hogy 8000 lónál több elhullott takarmány hiányában a hirtelen építés alatt. 1705. háborítatlan dolgozhattak a muszkák erősségelken ; a következő évben másodízben támadták meg a svédek Pétervárt, de nagy erőfeszítéssel ekkor is sikerült megmenteni, s mind amellett, hogy komoly veszély fenyegette, mégis napról napra szemlátomást gyarapodott.

Kereskedők, kézművesek, matrózok, családostól vándoroltak az uj városba; a fenmaradt kalmük és kozák munkások is itt telepedtek meg, s hovatovább bevándorlóit külföldiek is szaporították annak lakosait. Mig a czár Narvát ostromolta, az alatt változások történtek az ő tervén a város építésében, s hogy azt minél gyorsabban helyreüsse, egy ukázt adott ki, melyben megparancsolta, hogy az ország falvai és városai 15 000 munkást küldjenek Pétervárra. Három hó folytával ugyanannyi váltotta fel a kifáradtakat. A munkások havi bérben is részesültek, a mindennapi kenyéren kivül kaptak egy hónapra 46 ezüst kr-nk megfelelő rubelt.

Már 1708-ban egész családjával Pétervárra költözött a czár, s fényes ünnepélyek közepett hirét vette, hogy XVI. Károly svéd király a határhoz közeledik, s alighogy a czár családja elhagyá Pétervárt, megjelent egy 14 ezernyi svéd had, melly a Néván átszállott, és a péterváriakat oly rémülésbe hozta, hogy amit magukkal vihettek, azzal a várba vonultak, egyebet pedig felégették.

Apraxin, kire a vár parancsnokságát bízta a czár, látta hogy még ily veszélyben nem forgott a város, amelytől csak a svéd hadvezér könnyelműsége mentette meg, ki feltévén, hogy majd zsákmányol eleget, nem gondoskodott serege élelméről, s csakhamar éhség kezdett sorai közt dühöngeni, mert a muszkák mindent felégettek előtte amerre ment.

Közeledvén a tél is, kénytelenek voltak a svédek, pogyászaik feláldozásával haza sietni a menekvésökre érkezett hajókon, miután a sivatag pusztákon,  mocsáros rengeteg erdőkön roppant ínség között vergődtek keresztül a tengerpartig. A svédek további háborgatásától Sz. Pétervárt a poltavai véres csata biztositá teljesen. Ezen ütközet utáni reggel ezt irta Péter czár Apraxinnak : „Végre megerősítem Néva-városom sarkkövét." És ezen megerősített sarkkőre, csakugyan varázs gyorsasággal épült az ifjú város, melyet azóta a legközelebbi eseményekig, senki sem háborgatott. _

A pultavai ütközet után homályosodni kezdett a muszkák szent városa, Moszkau csillaga. A czár Pétervárra tette át udvarát. A miniszterek s egyéb magas hivatalnokok, vetélkedve építenek palotákat az új fővárosban, mely varázsos gyorsasággal épült, népesedett, és csinoabult. El is követett a czár mindent annak emelésére. Azokat az idegen kereskedőket, kik pétervári kereskedőkkel léptek összeköttetésbe, mindenféle kedvezményekben részesítette. A rengeteg őserdőket a város környékén kivágatá, — utakat csináltatott minden irányban, melyek az uj városban öszpontosnltak. Nyomdát, könyvtárat alapított. Mindezek következtében szemlátomást szaporodott a lakosok és házak száma. De egy nagy veszély fenyegette az ifjú várost, mert a magánházak többnyire fából lévén készítve, tűzvész esetében pár óra alatt porrá éghetett volna. 

Nagy Péter ennek is elejét vette. Egy ukázt (császári parancs) adott ki, melyben szigorúan meghagyta; hogy „száműzetés és vagyonvesztés terhe alatt, sehol sem szabad Péterváron kivül kőházakat építeni," s minden földbirtokos, kinek 50 jobbágya van, tartozik a város középső részében egy kétemeletes kőházat építeni, azoknak pedig, kiknek nincs kerekszám 50 rabszolgájuk, megengedte, hogy közös erővel épithessenek a városban kőházat. Hasonló rendeletet kaptak a papok, kereskedők, hivatalnokok. és minden ember ki élelmiszereket vitt a városba tartozott taligáján vagy ladikján, bizonyos mennyiségű követ is behozni.

Illyen rendszabályokkal erősité meg Péter czár alapját Sz. Pétervárának, mely jelenleg két mfd területben, több szigeten áll, melyeket részint a Néva és csatornái, részint a Finn tengeröböl alkotnak. Európa legfényesebb s legvirágzóbb városai közé tartozik. Épen 150 éves, s van 9,000 háza és félmillió lakosa, roppant és pompás palotái, templomai, óriás emlékszobrai; (Azon gránit szikladarab, mellyen Nagy Péter szobra áll, faragatlan állapotában 30,000 mázsát nyomott) remek hidak kötik össze a Néva partjait, — egy csupa márványból van. stb, De van két hatalmas ellensége is. Az egyik az egyesült északi hatalmak rettenetes tengeri hadserege, melly pár hónap óta néz már farkasszemet, mintegy 4000 álgyu társaságában, Pétervár vaskapujával Kronstadt-tal, ugyanazon szigeti várral, mellyet a nagy czár, Pétervárral egy időben épített a Néva torkolatában, s melly csak annyiban hasonlít a hajdani Kronslot-hoz, hogy ugyanazon sziklaszigeten áll egy része. A másik még veszélyesebb ellenség, mellyen sem hadicsel sem cüplomatia ki nem fog, ez a Néva folyam, mellynek bőszült áradásai már felszámithatlan károkat okoztak a virágzó büszke városban. A muszka köznép sok ideig ,,/tö-nyekvárosának" nevezte Sz. Pétervárát, azon sanyaruságról, mellyet az első munkások szenvedtek épitése kezdetében, s most is találkoznak vének a nép között, kik prófétai áhítattal jövendölik, hogy közéig az idő, mellyben a büszke város elpusztul, — hogy a Néva hullámaiba sülyednek az ő büszke palotái.

 

Komárom

 

A szenvedéstől sokszor látogatott Komáromot 1763-ban iszonyaival tartós földrengés hozta remegésbe. Egy a szerencsétlen város felsegélését országos adománygyűjtés utján czélzó s a Nm. Helytartóság által kiállított kolduló-levél, melynek latin eredetije a levéltárban őriztetik, igy írja le ez év június 8-nak borzalmait :

„Folyó 1763. év múlt június hava 28-án reggeli 5 óra táján, midőn u. i. a hívek nagy része a beállott országos vásár miatt korábban végzendő az isteni szolgálatot, az egyházakba gyülekezett, sokan már sátraikban áruik eladásával foglalkodtak, s a többiek, jelesül az aggok és gyermekek még reggeli álomban szunnyadozának.

Ezen szab. kir. város a mindenható isten akaratából földrengést szenvedett, még pedig oly mérvben, hogy a városbani egyházak ( templomok) kettőt kivéve, melyek az isten ótalmában voltak) számra hét, tornyaik és falaikkal összedűltek, 279 nagyobb polgári ház ledült, s 785 erős omlást szenvedett, ezen iszonyatos idő közben 63 személy a romokba temettetett, mások szerint 102-en különböző tagjaikban zúzódtak, sérültek és sebesültek meg.

A Vág partján maga a föld is meghasadt, vörös lángok lobogása közben nehézszagu kénköves vizet lövellve a magasba. Ezen iszonyatos földrengés szörnyű robogások- és jajkiáltásokkal egész e september hó 26-ig tartott és a föld még mostanáig sem csendesedett le egészben. 1763. september 30-án. Keglevich József m. k. gróf. Balogh János mk." közli.

 

A magyar testőrség Bécsben. 1874. 356.

 

Régi dicsőségünk fényes maradványa! — meg is látszik rajta. Ügy vagyunk vele, mint a magyar díszruhával: egyre mondogatjuk,hogy ilyen-olyan szép, de hozzá tesszük, hogy nem a mai világba való. Mindinkább átalánossá válik a nézet, hogy a testőrség olyan drága, felesleges sallang, melyet ideje volna elvetni. A testőri intézmény mégis fönnáll mindenütt, és létezni fog mindaddig, mig a monarchiai államok. Mert igaz ugyan, hogy ma már inkább csak symboluma a népek hűségének. Ezt az  erkölcsi jelentését praktikus irányú századunk távolról sem becsüli annyira, mint amennyibe fönntartása kerül. A másik czélja, a pompázás, önmagában véve is annyira lényeges kiegészítője az udvari életnek, hogy erejét szellemi termékeikkel gazdagítsák.

Alig hagyták oda irodalmunk ujjáélesztői a gárdát, a megpróbáltatás napjai következtek be. József császár alatt kitört a török háború, s a testőrök elsőtől az utolsóig fegyverre keltek, megtanulni, hogy a diszkard még másra is való, mint tisztelgésre.

Aztán hogy rájöttek a dolog nyitjára, megtanították vele a törököt, tisztelni a magyar vitézséget, mely vakmerőnél vakmerőbb bravurok tömérdek példáját mutatta föl. Az ő zászlójukra is ráírhatták volna, ami a Bourbon királyi ház gránátos lovas testőrsége kornétáján tündöklött:

„Indique terror, undique lethum";

mindenkor használhatták a skót gyalog-zsandárok jelszavát „inomni modofidelis", s így a következő időszakban is, midőn az erős küzdelmet hosszas pihenés váltotta föl, egy-egy testőr a szabályszerű öt éven túl is ott maradt a gárdában, folytatni a gyöngyéletet. Szerették ezt az intézményt, mely tükör-ragyogásu vízhez hasonlított: mélye sok fertőző anyagot rejtett.

Ezen erkölcsi jelentését praktikus irányú századunk távolról sem becsüli annyira, mint amennyibe fönntartása kerül. A másik czélja, a pompázás, önmagában véve is annyira lényeges kiegészítője az udvari életnek, hogy erejét szellemi termékeikkel gazdagítsák.

„Czigány, mikor van ünnep nálatok?" kérdé egykor egy utazó az öreg czigánytól ki füstös vászon sátora előtt egész élvezettel „man-dro" és „habartchy" fekete kenyerével és pálinkájával bajmolódott, jókat nyelve.  „Doloi debach! — oh Istenem," — szólt a móré, — „ha mi azt tudnók, jó uram! E szomorú és nehéz élettől azonnal elszakadnánk és a másik jobb világon pompás és boldog életünk lenne."

De vajon milyen színben képzeli  a czigány azt a túlvilági jobb életet? Talán az ős Kelet India árnyas pálma-erdőjébe képzeli magát, hol egykor atyái az édes semmittevéssel vándoroltak? Vagy talán oly helyen, hol az ünnepelt pap Proudhon-féle tana, hogy: „a tulajdon is lopás" a valóságban is szabadon érvényesíthető, jutalmul azon sok méltatlanságért, melyet itt lent a  testőrségeknek már egyedül ez is létjogot ad. Nincsen aki tagadná, hogy főleg országlási szempontból, a király környezetének fényesnek kell lennie.

Az udvar legyen udvar és ne istálló, ne maradjon hát el még azoktól a századunk elején is élt nagy uraktól, kik valahányszor igazi fénnyel akartak megjelenni, rendesen egy kis „gárdát" alkottak, melyben bár parasztlegények voltak a gárdisták, azért a czélt, t. i. a nagy parádét elérték általa.

Ilyen megbízható csapatokból fejlett ki idővel a testőr-institutio; nagyban és állandósítva látjuk a pompázó diszőrséget a magyar királyi testőrségben Ez a testület mint gárda is a legelsők egyike a világon, de irodalmi hatás és hazafiság tekintetében, mint határozottan legkülönb válik ki társai közül.

A magyar nemes testőrséget Mária Terézia állította föl 1760-ban. A magyar nemes ifjakból toborzott diszcsapat szervezetében, azt hiszem, nem hiába keresünk hálanyilvánitásal összekötött  tendentiozus cselekvényt, s valószínű, hogy éppen ennek észlelése ébresztette föl Bessenyeiben és társaiban az elhatározást, hogy a magyarságot hatalmára figyelmezesse.

Az intézmény alapjában, és tiszta szinét illetőleg, sohasem ingott. Mint Magyarországon nyolczvan esztendőn keresztül legnépszerűbb, legkedveltebb intézet, az ország fiatalságának testileg-lelkileg legderekabb tagjait fogadta magába, s innen magyarázható, hogy a magyar gárdisták igen-igen sokáig bálványa valának egy nemzetnek, sőt a félvilágnak. Rájuk czélzott a múlt századi magyar költő ezzel a versével:

 

Szép királynak lenni, hát magyar királynak!

Kit királynak termett magyarok szolgálnak.

 

Az odaadó szeretet közös érzése a nemzet és a testőr között szorosra fűzött kapcsolatot létesített. A nemzettel küzdött válságos időkben, a nemzettel együtt szunnyadott vészmentes korokban, — de együtt is ébredett.

Az 1772-dik év, mikor még kezdeményeztek a testőrök, az irodalomra és a testőrcégre nézve az, ami a nemzet történetében 1790; már 1840-ben a forrongó magyar viszonyok hoztak egy kis pezsgést a testőrök életébe. Közéjük is elhatott az egyesületi szellem, s viribus unitis „Remény" név alatt alkottak egy önképzőkört.

 

 

Ne ítéljen senki e városról kicsinylőleg, midőn annak szerény külsejét tekinti. Vannak ennél pompásabb, nagyobb, szebb városok, de Szegszárd elég nevezetességgel bir arra nézve, hogy bármelyikkel megmérkőzzék.

E város földjének porába vegyülve nyugszanak I. Béla királyunk hamvai, az erős karú hős Béláé, ki bátyja, I. Endre király trónjának támasza volt, és azt meg is védelmezte.

Henrik német császár hóditó seregei ellen két nagy hadjáratban, először 1050-ben, mikor is a császári sereget Vértes hegynél teljesen tönkre verte, másodszor 1052-ben, midőn a benyomuló hadat éhség, fortély és kardja által dicstelenül visszavonulni kényszerité, s később mint király rövid két évi uralkodása alatt, azon kor szerinti legüdvösebb újításokkal áldá meg hazánkat.

Elnyomta a pogányságnak legutolszor harezban kitört lázadását, mi által keresztyén polgáriasodásunknak második szilárd alapja lőn megvetve. Béla, kire áldással emlékezhet minden magyar, 1063-ban Szegszárdon temettetett el, az általa épitett kolostorban. Nevezetes újabban e város arról is, hogy itt született 1812-ben Garay János, hazánk elhunyt koszorús költője, kinek szülői 1856-ban ülték meg boldog házaséletük aranymennyegzőjét, mely alkalommal az „István Bácsi naptár" szerkesztője és kiadója, számos tisztelők nevében a költő édesanyját akit ezüstből öntött remek mivü babérkoszorúval tisztelék meg.

De továbbá ki ne ismerné Szegszárdot és vidékét hires vörös boráról, melynek neve bejárta már a külföldet s bejárandja nemsokára az egész világot, kivált ha az itteni új borkereskedő társulat, mely e nemben egyike hazánkban a legtevékenyebbeknek, oly dicséretes eredménnyel működik továbbra is, mint amilyet megalakulásának rövid ideje óta már is felmutathat.

E társulat egyik fő nevezetessége jelenleg Szegszárd városának. Ennek kimutatásából tudjuk többi között, hogy a szegszárdi hegyek termése 1857-ben 60 000 akóra* rug. Maga e város 2835 négyszög hold szőlővel bir, 100 ölével számítva.

Különben Szegszárd Tolna megye fővárosa, megyei törvényszékkel s több képző és jótékony intézettel. Lakosai számát többre  teszik 10 000-nél.  Épületei közt legemlitésre méltóbb a romai katholikus templom és a megyeház. A kath. templom nagysága és belsejének gazdag festése által vonja magára a figyelmet.

A hegyen épült ékes megyeház, hajdan váralakban fallal kerített zárda és apátlakás volt. Az alatta levő nagy és tekervényes pincze is említést érdemel. Van itt továbbá református anyaegyház, jól rendezett kórház, gyógyszertár, iskolák, csinos úri és magán lakok, postahivatal stb. Selyemgombolyitó üzeme is van.

Lakossága nagyrészt magyar. A város a boráról hirneves szegszárdi hegy tövében fekszik; a magyarországi beláthatatlan, ugynevezett nagy sik mindjárt a város alatt kezdődik. A Sárviz egy negyed-, a Duna pedig félórányi távolságban folydogál.

A szegszárdi kolostort és apátságot I Béla király alapította 1063-ik évben a szent Benedek szerzetesek számára. A király itt lőn eltemetve. 1774-ben Mária Terézia az apátsághoz tartozó jószágokat s igy Szegszárdot is a magyar királyi egyetemnek ajándékozá és most is a tudományi alaphoz tartozik.

Nevezetes Szegszárdon az úgynevezett remete-kápolna, melynek helyén azelőtt egy agg harezos remetéskedett. A kápolnát 1757-ben közadakozás utján építették, és jelenleg a kisaszszony-napi ünnep alkalmával nagy számban jár oda búcsút a környék ájtatos lakossága.

 

Akó-Liter* átváltás. Akó [akó] és Liter [L] közötti váltószám 53,72. Ez azt jelenti, hogy az Akó58 liter.

 

 

 

 

FOLYÓK

 

 

A Rajna. 1870. 374. 390. 402, 414.

 

Történeti igazság, hogy események, melyek a helyi érdekeken tul világtörténeti jelentőséggel bírnak, a századokkal változtatják szinhelyüket, — az emberiség életére kiható nagyszerű mozgalmak, a világrenditö katasztrófák, melyeket a történész egy új korszak kezdőpontjául jelöl meg, mindig más és más helyen folynak le, — nemcsak a szereplök változnak folytonosan, de a szinhely is. Különös szerepet játszanak e nagy drámában a folyók. Alig akadunk fontosabb mozzanatra, mely egyik-másik folyó nevével ne volna összekötve, s ha egyes vonásokkal akarnók évezredek történetét jellemezni, a hatalmas vízerek neveit kellene elősorolnunk.

Még gyermekkorunkból emlékszünk az lndus, Oxus és Jaxartes, Nilus, Euphrates és Tigris neveire, — mindenikhez az események egész csoportja, egy-egy korszak, a világtörténet egy felvonása van kötve.

A nyugat-római birodalom hanyatlása óta — eltekintve néhány epizódtól, melyek alatt mint pl. a népvándorlás hullámzásaiban és az ozmán elleni harezokban a Duna és vidéke képezi világesemények színhelyét.  A legnagyobb s legfontosabb események bölcsője a Rajna volt. És ez természetes ; egyszerű eredménye a természetadta viszonyoknak, szükséges okozata oly okoknak, melyek emberi erőn felül és megmásithatatlanul az emberiség történetében végzetként jelentkeznek.

Nem érdektelen tehát, ha röviden végig futunk ezeken a világeseményeken, melyeknek a Rajna bölcsőjét és szinhelyét képezte, s ha számot adunk magunknak az okokról, melyek e folyót évszázadokon át ily fontos szerepre hivatták. Már Caesar és utódainak háborúiban nagy jelentőséggel bir a Rhenus, nemcsak határát képezvén jó ideig a birodalomnak, de stratégiai tekintetben őrvonalát s a további hadmüködések kiindulási pontját is.

A rómaiak sajátságos tapintatukkal belátták és hasznukra fordították e vonal stratégiai előnyeit. Azt jeles hadi utakon kivül a katonai telepek és határvárak egész lánczával látták el, s azon pontokon, melyek legújabb időkig a Rajnát Európa hadi történetében oly kiváló jelentőségűvé emelik, bőven akadunk a római hadászat emlékeire, s az uj kor katonája ma is a római légionárius nyomdokain jár, épít és küzd.

A népvándorlás hullámainak egyik gátja, e nagyszerű mozgalom irányának s helyének kijelölésében egyik fő tényező — a Rajna volt. A keletről jövő roham itt gátat talált — s visszavettetett; másutt törvén magána  utat.  Nem egy néptörzs, mely a Rajna hullámai s parti lakóinak hurczias ellenállásában akadályra talált, folytatta útját a déli Alpesek és Olaszország vagy az északi vidékek felé. Egyes törzsek áthatoltak a folyón, visszaszorították a bentlakó keltákat, s így találunk a Rajna bal partján germán (alemann) népre, mely a kelta, román és gall befolyások daczára — a mai napig megtartotta nemzeti sajátságait.

Még ez időkben keresendő azon sajátságos viszonynak eredete, mely a Rajna nemzeti jellegének meghatározását oly vitássá teszi. Két naory nemzet: a franczia és német vetélkedik, e folyót magáénak nevezhetni –s e tekintetben a Rajna épp ugy tárgyát képezi a nemzeti vetélkedésnek, mint Nagy Károly, a hatalmas császár, kinek neve oly számos vonatkozásban áll a Rajnához, hogy ezt méltán nevezhetjük Nagy Károly folyójának.

Történetük sok tekintetben egy. Károly birodalmának sorsa híven visszatükröződik a Rajna hullámaiban ; -- hatalmasok az egységben, megrongálva pártviszályban, törpe utódok martaléka.

Ama nagy alkotás romjaiból két hatalmas nemzet emelkedett ki, s mind a kettő magáénak vindikálja nemcsak a Rajnának birtokát, de ugy ennek, mint egykori hatalmas urának Nagy Károlynak nemzetiségét, müvének nemzeti jellegét is. Míg ez utóbbi kérdés még soká, meglehet örökre vita tárgyát képezheti: a Rajna sorsa talán néhány nap alatt eldől, — már újra készülnek osztozkodni Nagy Károly örökén, pedig fontos és döntő érvekkel.

Nagy Károly harczias utódai alatt a Rajna folytonos csatározások színhelye, s éppen e folytonos küzdelem nevelte lakóit a középkor legvitézebb fajává, a lovagi korszak díszévé, melynek fény- és árnyoldalait sehol sem találjuk határozottabban kifejlödve.

A római castellumok helyét lovagvárak foglalják el, tanyái a hősiesség- és férfias erénynek ugy, mint fészkei rablókalandoknak, melyeknek visszahatása alatt alakult és virágzott ugyancsak a Rajua mentén (különösen Westphaliában), e kort annyira jellemzöleg a titkos törvényszék: a heilige Vehme, mely  rejtélyes hatalmával egyedül volt képes ellensúlyozni e faj és kor erőszakos irányát.

A középkor hanyatlásától kezdve a Rajna vidéke egy harcra és zsákmányra vágyó, bérért életét eladni kész nemzedék bölcsőjévé lesz, nyitva bármely párt érdekének, bármely érdek pénzének. S itt kezdődik Francziaország végzetes befolyása a Rajna s népének sorsára. A harczias szellem, mely a XV. században az angol hódítók elleni önvédelmi küzdelem alatt a francziákban felébredt s harczias királyaik VIII. Károly, XII. Lajos és I. Ferencz alatt külháborukban (különösen Olaszországban) nyert tápot, gyenge utódaik alatt, belviszályokban tört magának rést.

Nagyravágyó, féltékeny nagyok, harcias és edzett nemesség, elszegényedett nép, fejlődésének kezdő stádiumában levő városi polgárság — a királyi hatalom gyenge hordozóival szemben folytonos anyagát képezték a forrongásnak. A czél és eszközök ugyanazok voltak; e harcz az oligarchák küzdelme, de a czim sokszor változott, amint a szereplök érdeke kivánta.

A Condé, Montmorency, Chatillon, Bourbon, Guisek a körülmények szerint vettek pártállást és nevet; most a huguenották ügye, majd a királyság védelme, vagy idegen befolyások leverése szolgáltak bevallott indokul. E küzdelmek alatt az ország kimerült, a küzdő pártok segélyért a szomszédhoz folyamodtak, hol pénzért harezost és élelmet kaptak, s éppen ezért e háborúk nagy része a Rajna mentén folyt le, mindenik fél közel akarván e katonákban gazdag éléskamarához maradni, honnan rövid úton szerezhetett magának kész, felfegyverzett hadsereget.

Mindez megváltozott XIV. Lajos óta. Az oligarchák megtörve, a nemesség az udvarhoz csatolva, a nemzet nagyravágyása felfokozva, tevékenységének tér nyitva, a gazdag források feltárva, hatalmas központi kormány, kitűnő tábornokok. Itt kezdődnek Francziaországnak hóditó vágyai a Rajnára, itt fordul a harcz öldöklő angyala könyörtelen e szerencsétlen vidékre. XIV. Lajos belátta a Rajna birtokának befolyását Európa sorsára, genialis tábornoka Vauban annak hadászati jelentőségét, s hol amaz tűzzel, vassal pusztított, ez a romokból várakat épített s biztosította a nyereményeket. Bár XIV. Lajos hóditmányai nagy részét elvesztette s nem egy erős várát volt kénytelen ellenének átadni, de Francziaország megtartotta a béke idején rablómódra elfoglalt Strassburgot és Elsaszt s a Rajnáig, ez úgynevezett természetes határáig leendő terjeszkedésének ellenállhatatlan vágyát.

E vágy nem szunnyadt el azóta, átszállott a nemzet hagyományaként nemzedékről nemzedékre, vérré vált a francziában, s mind a forradalmi, mind a napóleoni harcokban hőstettekre ragadta. Pedig nem rokonszenv, nem az érdek vagy vér egysége az, ami a francziánál a Rajna megszerzését a legnépszerűbb eszmévé, bírását a legfőbb nemzeti diadallá emeli.

Korántsem! A hóditási vágy, nemzeti féltékenykedés s dicsvágy lelkesíti a grandé nationt a Rajna bírására, s vakon  rohan mindenki  után, ki a nemzeti gloire Mekkájába, a Rajnához vezeti.

A  német eddig, mint nemzet, nem jött számitásba. Amit ott egy nagy nemzet dicsvágya keresett és követelt, annak itt a legkicsinyesebb önérdek, legönzöbb particularismus jött segítségére. Ma másként van! Nemzet nemzettel áll szemben, egyaránt hatalmas és telve öntudattal mindkettő, s a nép, mely egykor dalaiban keresett vigasztalást, melyet Európa politikusainak gúnymosolya közt énekelte:

 

„Sie sollen ihn nicht haben,

Den freien deutschen Rhein!"

 

German patriotic songs

 

Ma mint erős hatalom áll őrt határain s kész védni azt. Jól tudja ezt Napóleon, s ezért tünteti föl e háborút olyannak, mely nem a német nemzet s területi épsége, hanem egyik dynastiájának nagyravágyása, terjeszkedési hajlamai ellen van irányozva. S ha nem csalódunk, a küszöbön álló háború kimenetele leginkább e kérdés eldöntésétől függ: nemzeti lesz-e német részről a háború, vagy csak dynasticus, még pedig nemcsak a harcz kezdetén, hanem annak minden fázisán keresztül?

Az első roham, az orkán pusztító dühe most is, mint annyiszor a Rajna mellett fog tombolni, már jósolják is a „Rajna melletti nagyszerű csatát," mely Európa sorsát lesz hivtva  eldöntendő. Egy nevezetességgel, de gyászos emlékkel is több az annyiszor vérrel áztatott, oly sokat szenvedett Rajnára nézve.

T. L

 

 

A Rajna. II. rész 1870. 390.

 

II.

Francziaország ellenséges támadás ellen legkevésbé van védve északkeleti oldalán, Belgium felöl s minden nagyobb, eredménnyel koronázott invasio ez oldalról történt ellene. Ezért Belgium bírása vagy legalább barátságos magatartása, háború esetén életkérdés lehet Francziaországra nézve, sőt semlegessége (mint a jelen esetben) passiv eredményében jóval előnyösebb Francziaországra, mint támadóira nézve. E körülmény oka abban rejlik, hogy Francziaország ez oldalon sem nagy folyók vagy hegyek által természetes, sem ezek hiányában mesterséges úton erősített határokkal nem bir, s itt fekvő erődei Belgium szemben fekvő váraival nem állják ki a versenyt. Fontos hadi út Francziaország és Németország közt még a luxemburgi terület, s hogy a hadviselő felek is valóban ilyennek ismerik, tanúsítja azon, már csaknem a kitörésig mérgesedett viszály, mely néhány év előtt egész Európát megrázkódtatta s utoljára is — a porosz engedvén — a háború elnapolásával végződött.

 E hely fő fontosságát elveszte ugyan erős várának — melyet Vauban Gibraltár után Európa legfontosabb erősségének mond — a londoni konferenczia határozata folytán történt, bár még be nem végzett lerontása s kiüritése által. De azért a természettől nyújtott előnyök által mindig hivatva marad a jövendő fontos események alatt szerepet játszani, mit már az a körülmény is gyanittat, hogy a luxemburgi teriilet semlegessége eddig még egy oldalról sem lön biztosítva, mindkét fél fenntartja tehát magának a jogot e hadászati szempontból fontos te rületet hadi actiójába bevonni, s igy alig szenved kétséget, hogy a jelen háborúban előbb-utóbb Luxemburg is hadi események színhelyévé lesz.

De a legújabb közlemények és hirek kétségtelenné teszik, hogy a háborúnak első rohamai azon területen törnek ki, mely a Rajna bal partján, Thionvilletöl Strassburgig várakkal s erődökkel szegélyezve, Francziaország határainak legvédettebb s legjobban megerősített részét képezi.

Ezen a vonalon indul meg az actio, valahányszor Francziaország a támadó fél; ezen nem csodálkozhatunk természeti körülmények, hadászati előnyök könnyen megmagyarázzák. Mint a Belgium felöli határ legvédtelenebb, ugy ez legjobban védett határa Francziaországnak, s ily, nem megvetendő biztosság mellett, még támadásra is legalkalmasb.

A terület nagyobb hadsergek működési alapjául szolgálhat s e tekintetben legkedvezőbb természeti viszonyokkal van megáldva. E vidék jellege általán véve lapály, egyes, nem igen magas dombsoroktól félbeszakítva, s inig ott nagyobb hadtömegek és lovasság is szabadon mozoghatnak, ezek fölénye a seregmozdulatokat fedi és védi. Ami pedig e vonalat támadó hadmüködésre is kiválólag alkalmassá teszi, az a körülmény, hogy egyfelől a hegyek, dombok a határ felé mind inkább apadnak s a Rajnánál — kevés kivétellel — lapályban végződnek, ugy másfelöl ennek megfelelöleg az e vidékeken átfolyó vizek is a Rajna vizterületéhez tartozván, e vidékeken a franczia oldalon mindazon előnyöket egyesítve találjuk,melyeket támadó háborúban a magasabb helyről alantabbira s a folyók völgyi folyása irányában elönyomulást nyújtanak.

Amit e vonal hadászati fontosságának emelésére a természet nyújtott, ahhoz a művészet és tudomány is bőven hozzájárult; s az ott mutatkozott hiányokat pótolta, az előnyöket emelte. Az erőditési vonal, mely a Rajna bal partján, különösen Thionvilletöl Strassburgig nyúlik — erődítésének fontossága, azoknak egymásra hatása, az általok védett hadi utak jelentősége tekintetében egyetlen a maga nemében.

Az egészen egy nagyszerű alkotó szelleme vonul végig — egy oly lángészé, mely az egésznek óriási mérve mellett a legkisebb részletekre is kiterjeszté figyelmét, mely egy esélyt sem hagyott tekinteten kivül, egy előnyt sem felhasználatlanul. Ez Vauban, XIV. Lajos genialis hadimérnökének müve. Éppen ez a tervszerűség, a részek ily alárendeltsége, ugyszólván felolvadása egyetlen nagyszerű egészben az, ami a franczia erődítési vonalat oly fontossá teszi, mely jelentőségét oly magasra emeli a Rajna jobb partjának erődítései felett.

Itt hiányzik minden szerves összeköttetés, minden összhatás. Koblencz, Mainz, Rastadt önálló pontok, s hiányzik köztük az, mi a franczia elsőrangú váraknak erőt és hatástad, t. i. a másod-és harmadrendű erősségeknek összekötő kapcsa. Ez utóbbiak majd semmi hadtani vonatkozásban nem állanak itt az elsőkhöz, sőt inkább ugy tekinthetők, mint a franczia várrendszernek kiegészítő részei, mi különösen áll a Rajna bal partján levő rémet erősségekről, melyek, mint pl. Landau, Saar-louis éppen e rendszernek első tagjai, ugyanazon zseniális főnek teremtményei.

A franczia rajnaparti nagyobb várak nemcsak mint erősségek figyelemre méltók, hanem különösen, s ez a változott hadászati viszonyoknál fogva fö fontosságu s nagy előnyük a német várak felett, mint hadi készletek raktárai, mint katonai szerek, hadviselési eszközök központjai, s hadi gyárak székhelyei. Tóul és Nancy, de különösen Metz és Strassburgnak fö fontossága éppen e körülményben rejlik, s ez által vannak e várak minden tekintetben hivatva egy működő hadsereg operaczióinak központjául szolgálni,  Francziaország, mely más, sőt minden terén a czentralizácziónak mintaképe, éppen ezáltal képes harczi működését deczentrulizálni; mi ellen a politikai életben századok óta küzd, annak előnyét a stratégiában elismeri.

Az ujabb hadviselés nem nagy súlyt fektet a várakra, nem veszteget időt és vért, kivált jelentéktelenebb várak ostromlására, nagy és nyílt csatákban dönt amazok sorsa felett is; de egy előrelátó és tapasztalt hadvezér sem fogja e franczia várakat kikerülni akarni, ignorálni. Egy várat, melynek csak erősségi jelentősége van, bekerítheti és az örségét ostromzár alá veheti, anélkül, hogy magát további haladásában gátolni hagyná, amint ez történt az utóbbi osztrák-porosz háborúban a csehországi várakkal.

Megbocsáthatatlan hibát követ el, s igen könnyen helyrehozhatlan kárt okozhatna a hadvezér, ki egy várrendsz-írt, melynek fö jelentösége éppen hadi központi jellegében, nagyszerű gyárai és készleteiben állnak, még oly győzelem-biztos elönyomulásában is, tekintet nélkül hagyna. E várak nem bástyái a hareznak, hanem valóságos tűzhelyei, mig kioltva nincsenek, a legkisebb szabad légmozgás lángra gyújthatja a felhalmozott anyagot, s a nemzeti lelkesedés, a legyőzetés által végletekre hajtva, szörnyű buszút állana a badsergen, mely vakon rontott előre s nem ügyelt a háta mögött hagyott veszélyre s készülő pusztulásra.

Amint a hadseregek felállításról érkező tudósításokból kitűnik, a küszöbön álló háború első felvonása a Rajna bal partján fekvő német birtokok területén fog lefolyni. Kétség alig lehet afelől, hogy támadni a franczia fog s legelső támadási vonala a Saar és Mosel völgyére van irányozva. E vonal végén fekszik a poroszok legerösb várainak egyike,Mainz után legfontosabb Rajna jobb parti erősség: Koblenz, a vele szembe fekvő Ehrenbreitsteinnal, melyek a Mosel folyónak a Rajnába szakadása felett állnak őrt. Éppen ezért valószínűbbnek látszik, kivált tekintettel a délnémet viszonyokra s a franczia politikának iránylatára, hogy az első na gyobb, tömeges támadás nem annyira északra rajnai Poroszország, mint inkább a közép Németország irányában fekvő bajor Pfalz ellen lesz irányozva.

Ez legrövidebb utja Mannheimon (mely vasúthálózati fekvése miatt fontos) és Darmstadton át Frankfurtnak, pedig ha a jelek nem csalnak, a francziák czélja elébb e városnak jutni birtokába s azután nyomulni be a porosz tartományokba.

Nem lesz tehát érdektelen egy pillantást vetnünk a Pfalzra, mely talán nemsokára fontos események színhelye leend. E szép fold, melyet nyugatról a Vogesek kifutásai szegélyeznek, melynek belsejét egy gazdag térség iparos városaival s szorgalmas földmivelőivel, s a Hardt hegység hullámzó erdős lombjai foglalják el — egyike azon színhelyeknek, melyeken minden nagy küzdelem nyomot hagy, melyek minden századról más-más nagy és többnyire szomorú emléket képesek felmutatni A háború és pusztítás klasszikus földje ez, melynek annyiszor vérrel áztatott göröngyein megszokott otthonossággal rohan végig az enyészet angyala; —gyakran bejárta, jól ismeri már e tájakat!

Hajdan e vidék önálló terület volt választófejedelme Heidelbergában uralkodott, s tartományai, melyeknek magvát az anyaországot e kis kerület képezte, messze kiterjedtek, bár összefüggés nélküli darabokban.

Keletre Csehország, Északra Bayreuthig. E tartományok legnagyobb részét, Mémetország, illetve Bajororország kapta. A pfalzi választófejedelemség 1801-ben felosztatott: Francziaország nyerte az Ulnevillei békében az összes bal rajnai partot s a jobb part egy részét is, de már a párisi béke által vissza lőnek e részek Németországnak adva, legnagyobb részüket a Rajnán innen Hadén, az uj fejedelemség, nyerte; a Rajnán-tuliakat, a tulajdonképi Rheinpfalzot Bajorország, az uj királyság.

A pfalzi választófejedelmek harezias, vitéz faj voltak; nincs a középkorban nagyobb háború, hol, nevükkel s hőstetteikkel ne találkoznánk mig hatalmukat s pompaszeretetükét ma is beszélőén hirdetik heidelbergi residentiájuk nagyszerű romjai. E romok ablakain át pompás tekintet esik az alatt elnyúló vidékre. A távolban a Hardz-hegység szürke dombjaiszegélyezik a gasdtg síkságot, itt-ott emelkedve ki a fákkal beültetett faluk apró tornyai, s a városok közül Speyer és Mannhcim körvonalai.

Nincs Európában föld, melyet oly alaposan feldúltak, elpusztítottak volna, mint a rajnai Pfalzot. Az utas mindenütt históriai nevekre, nagy emlékekkel összekötött helyekre talál, de a régi nagyságnak sehol semmi nyoma. Alig maradt egy-egy ház, vagy bástya fenn, mindent elpusztított a katona tüze és fegyvere.

S ha kérded: Ki tette ezt? Ugyanazon franczia seregnek ősei, mely ma újra fenyegeti e vidékeket, mely már annyiszor megtette ez utat, s oly busásan hagyott maga után souvenireket.

XIV. Lajo« elhatározta a Pfalz pusztulását — egy ember egy országét — s hü katonái teljesítették kívánságát. Nem hagytak követ kövön, nem kíméltek aggot, csecsemőt, nem volt előttük szent templom és kolostor. Sokan Turennet, a nagy hadvezért, vádolják e dulásokért, s annyi áll, hogy őt, az elpusztított tartomány ura, a pfalzi választófejedelem párbajra hitta ki azon számtalan nyomorért, mellyel a földét és népét sújtotta; de Turenne a vádat és kihívást visszautasította, a katonái által elkövetett pár gyujtogatásért, mintkiérdemlett vissza torlást tüntetvén fel. A Pfalz kipusztitói Duras marsall és különösen Melac tábornok, kik 1689-ben rombolva vonultak végig e vidéken, melyen — mig lakója lesz — nevük is örök átokként fennmarad.

A néprege szerint Melac a speyeri főegyház tornyából akart müvében, az égő falvak, menekülő lakosok, a pusztulás e nagyszerű látványában gyönyörködni, de midőn szemléjében elmerült, német kalauza megragadta, megkötözte, gyűrűjét elvette s átadta a parancsnok tisztnek Melac azon rendeletével, hogy azonnal gyújtassa fel a tornyot. E parancs Melacboz méltó lévén, kételyt nem ébresztett, s Melac legalább teljesen meggyőződhetett, hogy a tüz radicalis gyógyszer.

Ma miveltebb századoknak humánusabb irányában uligha tulálunk több Melacra, de a háború ma is a legnagyobb csapés, mely az emberiséget sújthatja.

Ez a Kain öröksége T. /..

 

 

A francia –porosz háború

 

A „Dreyse" és » „Chassepot." fegyverek  a francia –porosz háborúban

Hajdan az izmok ereje, később a ravaszság aztán az építeszet (l.»nt,ti.-, na (a rátéri talon

tumon kivül, mely minden időben nélkülözhetni.!, volt) a gyáripar dönti el a csatit. Elfogulatlan emberek véleménye szerint a chlumi ftl*t csak idea, de a hátultöltő fegyver, az tény.

A fenyegető franczia-porosz háborúban k< t híres fegyver fog egymás ellenében állni: a Dreysc és a Chassspot puska. Láttuk e két fegyver Iveit, a harczi fegyverek szabályai szerint:

1. I.figyortaidg. A Chassepot puskával, mely tulajdonkép min tgyáb miot javított Dreyse puska, annak egyszerűbb szerkezeténél fogva perczenként 10—12, mig a Dreysével csak 6—7 lövést tehetni. Tehet természetesen igen gyakorlott lövész és többet ez sem tehet; csapatban és midőn a veszély hatása a megtöltésnél szükséges nyugid mat é< pontosságot meglehetősen illusoriussá teszi, nem asáaaUhatai többet a Chassepotra 8, a Drey-séra 5 lövésnél. Azonban a franczia fegyvernek te a hátránya van a német BaögStt, »-• igen komplikélt popir-hüvolyU töltés miatt, hogy körülbelől II lövés után a csövet tisztogatni k<ll abenmaradt papirrészecskéktől; ez a Chassepot puska legnagyobb buja.

2. l.öirrfnt/uldf. Minthogy a Chassepot puskából lőtt golyó kezdetben 1828, i poroszé pedig csak 908 lábat halnd másodperczenként, tehát amannak lőiránya simább, és távolról tálalási valószínűsége nagyobb. A franczia katonának tehát roppant előnyo, hogy függetlenebb a távolság pontos ismeretétől, mint a porosz.

3. LObittoitdg. E tekintetben a porosz előnybon van a franczia fölött, mert a lőiv félmérője 300 lépésnyire a Chasscpotnal 13. 6, a Dreysenál pedig csak 7. 2." A Chassepot azonfelül nagyobbat rug mint a Dreyse, mert több lőpor kell bole, — s ez árt a lőbiztosságnak. A porosz gyutüpuska tehát közelről biztosabb in eltalálja a czélt.

4. Oblözet ét súly - arányok, Oblözet tekintetében tetemes hátrányban van a porosz puska, mórt öblözete (kaliber) 7, mig a Cha«sepoté 5 vonal. Ennélfogva a franczia töltény könnyebb is, mint a porosz, s következéskép amaz ugyanannyi erővel több t'dtényt hordhat magával, mint ez, s kevésbbé van annak kitéve, hogy tölténye olfogy, mi igen nagy előny. Ha például szabályul megállapítjuk, hogy ogy katona 5 font sulyu töltényt hurczolhat magával, akkor a francziára 93, a poroszra pedig csak 70 töltény esik. — Továbbá a porosz puska hosszabb és súlyosabb,mint a franczia: t. i. szuronyostól 73 hüv. h. és 9 , font, mig a Chassepot szuronyostól 70 hüv. h. és 8 ft sulyu.

Azonban a Chassepot minden nagy előnye mellett is tekintetbe veendő, hogy uj fegyver a franczia katona kezében, hogy némely most bőröndéit katona még színét sem látta, hogy végre Eróbát (Mentanat kivéve) még nem állott, és ogy a leggyorsabb tüzelésen és a terület hasznosításán alapuló mai harczolási mód még nem ment át ugy a francziák vérébe, mint a poroszokéba , kik gyakorlott lövők , s a helyzetet ügyesen fel tudják használni. E tekintetből a porosz seregnek, mely 1866-ban is jó tapasztalatokat szerzett, előnye van, ha csak ezt semmivé nem teszi az a körülmény, hogy akkor osztrák régi fegyverekkel álltak szemközt.

 

 

ORSZÁGOK

 

A kijevi birodalom 1870. 100.

 

Ez az összeköttetés később, a mai Magyarországból, tovább is folytatódott az Árpádok korában: kereskedőink árúikkal, katonáink kardjukkal folyton találtak ott tennivalót, herczegeink pedig házasodni jártak oda, vagy pedig politikai száműzetésük szorongattatá-saiban. A legdühösebb ellenségük is közös volt: a besenyők. Ezektől, meg egyéb keletről folyton előre nyomakodó elemektől szorítva mind több és több ruszkij vándorolt ki hazájából éjszak felé, az erdős, mocsaras, hidegebb éghajlatú Moszkva vidékére. Magkkal vitték a Byzancz-ból kapott görög szertartású kereszténységet, a czirilbetüket és a kievi államhoz való tartozás tudatával együtt a ruszkij nevet is éjszakra. Itt összekeveredtek az ott talált őslakos csudok-kal, tatár-elemekkel s ebből a keveredésből állott elő a muszka nép. Éppen tatár vére, valamint a zord klima miatt lett olyan erős szervezettségű, kemény politikai érzékű, deszpo-tikus irányzatú katonai állam töltelékévé, a mely aztán idővel a moszkvai fejedelemség neve alatt lett ösmertté.

 

* Ez a nyelvében, faji tulajdonságaiban és politikai berendezkedésében az ősi kievi ruszok-tól merőben elütő autokrata kormányú moszkovita nemzet kárörömmel nézte, hogyan pusztítja el anyatörzsét 1240-ben a tatárság, sőt száztíz éven át maga is segédkezett gyilkos hadakozásokkal a kievi birodalom rontásában. Mert a kievi ukránok maguk is dolgoztak romlásukon. A mi Szent Istvánunk kortársa, Vladimír ugyanis úgy tett országával, mint a végrendeletet tevő parasztgazda : 12 fia között a birtokot egyenlően megosztotta. Ezzel a kievi nagy Euszország 12 apró fejedelemségre bomlott, s természetesen el is gyöngült.

Ez a demokratikus köztársasági állami berendezkedés csakhamar anarchiává fejlődött s a kievi birodalom három felé esett : déli része a tatároké lett, éjszakibb része a XIV. században a hatalmas litvánok kezébe esett, a kiket azonban az új lattvalók 150 év alatt nyelvben s kultúrában tökéletesen elukránosí-tottak ; önállónak csak a nyugati rész maradt meg, Halics székhelylyel: a mai Galiczia-Vol-hynia, Bukovina és Moldova. Itt aztán ismét összekerült magyar és ukrán: Kálmán királyunk óta Nagy Lajosig királyaink mind azon igyekeztek, hogy ezt a darab földet Magyarországhoz csatolják. Nem sikerült, mert a versenyben a lengyel maradt a győztes : 1340-ben Danilo halicsi országa lengyel tartománynyá lett. Az így növekedni kezdő Lengyelország még inkább megnagyobbodott, a mikor 1569-ben meghívta a trónra a litván-ukrán birodalom urát, Jagellót. így az eddigi litván-ukrán dualizmus trializmussá változott (lublini unió) s az ukránok — a kik a litván uralom idejében tulaj donképen a maguk urai voltak — most már a lengyel fenhatóság alá kerültek.

A lengyel nemzeti uralom azt tekintette egyedüli céljának, hogy az ujonszerzett gazdag ukrán vidéket kipusztítsa, lakosait vallásukban pápistákká, nyelvükben pedig lengyelekké tegye. Ez a politika megteremtette a maga gyümölcsét: az ukránok 1590 tája nmeg-indítják függetlenségi harczaikat, a melyek épen olyan hosszúak és keservesek voltak, mint a milyenek a Bocskaitól II. Bákóczi Ferenczig nálunk lezajlott nemzeti harczok. A jobbágy sor Európai egyetlen államában sem volt olyan keserves, mint a lengyelek országaiban. Politikai jogot csak az élvezhetett, a ki katholikussá és lengyellé vált : így az ukránok rohamosan elvesztették egész nemesi és középosztályukat, a kurta nemesség pedig jobbágyságba sülyedt. A megmaradt töredék a Dnyeper zugói között szabad köztársaságot (Szics) alapított kozákok neve alatt, a mely afféle katonai szervezetű igazi demokrata állammá növekedett és az európai udvarokkal, mi nálunk pedig II. Bákóczi György erdélyi fejedelemmel valóságos politikai szövetségben is volt. Ettől az időtől fogva nevezi őket a magyar nyelv ukránoknak: XVII—XVIII. sz. diplomácziai írásainkban, földrajzi régi könyveinkben Gvadányin és Dugonicson át Jókaiig és Baksayig az ép nyelvérzék mindig csak Ukrániát, ukránt használ.

Akárcsak a mi Bákóczi Ferenczünk kuruczai a németet, nagyon sokszor verték meg az ukrán kozákok a lengyelt, — a minek éppen olyan gyönyörű költészeti maradványai vannak, mint a mi kuruczkorunknak — de a végén mégis csak a rövidebbet húzták. Az ukránok Bákóczi Fe-rencze, a híres Chmelnicki Bogdán, belefáradt a hosszas hadakozásba s inkább megadta magát, a hitsorsos, szintén görögkeleti vallású'muszkának. A perejászlávi, 1654-ben vele kötött szerződés világosan kikötötte, hogy Ukránia társállam gyanánt csatlakozik a mosz-kovita államhoz. Azonban a muszka ezt a szerződést nem tartotta be. Az ukránokat leigázta, végképen jobbágyokká tette, nyelvük használatát iskolában és sajtóban megtiltotta, a világ előtt pedig őket kisoroszoknák játszotta ki. Persze a visszahatás sem maradt el: az ukránok egy része, a Dnyeper jobbpartja, ismét a lengyelhez állott, majd a törökhöz, svédhez. A harcz tovább folyt egészen 1770-ig, (Ma-zeppára mindegyikünk visszaemlékszik) mindaddig, a míg a czárizmus igazi megtestesítői, Nagy Péter és Katalin magát Lengyelországot is el nem'nyelték. Az ukránok területe így 1772-ben az egykori lengyel rész öröksége fejében végképen muszka kézre jutott, kivéve Ga-licziát és Bukovinát, a mely monarchiánkhoz került. A szabadságharcz emléke azonban élénken élt tovább is a most már igazán demokratává tett ukránságban. A -XVIII. század végén, egyszerre a mi Bessenyei-féle mozgalmainkkal' megújul az ukrán irodalom, i a melynek X—XVII. századi termékeit (Ihor-éposz, Nesztor-krónika, Pravda Buszka) a muszka persze a magáénak sajátította ki — és Sevcsenko Tárászban tüzes lelkű, Petőfi-vágású költő-prófétát is nyervén, politikai önállóságának visszaszerzését állandóan napirenden tartotta. Minthogy pedig efféle mozgalom a czárizmus országában lehetetlenné vált, az ukrán politika és kultúra irányítását az alkotmányos szabadságban élő osztrák-ukránok vették kezükbe. Lembergben közös erővel olyan hatalmas kulturmunkát fejtettek ki 1870 óta, hogy most már van tekintélyes; ukrán irodalom és művészet, ukrán tudományos és publiczisztikai élet ; a köznép pedig gazdaságilag és politikailag szervezve és sokáig megtagadott anyanyelvén'oktatva erős léptekkel lábal ki az analfabetizmusból.

 

 

Új Ukránia

 

A ruszonl galicziai ukránok és az oroszországi pánrusszok tanát tehát — hogy

t. i. az ukrán nyelv csak dialektusa az orosznak, az ukrán nép pedig csak olyan része az orosznak, mint pl. a palócz a magyarnak — megczáfolta nemcsak a tudomány, hanem az élet is. Az éghajlat és talaj, származás és kultúra, politikai és élet berendezkedés természettudományi föltételei ezer év ejőtt szakították már kettőbe az egykor kultúrközösségben élt ukrán-muszka elemeket ; nem csoda tehát, hogy ez nyelvileg ma úgy viszonylanak egymáshoz, mint a szintén rokon csehek .a horvátokhoz.

Az ukrán nyelvterületnek tus a része, a melyből az új Ukránia fog alakulni, 850,000 négyzetkilométer nagyságú s a Tarnopol-Csernovicz vonaltól keletre a Don folyóig húzódik, déli határa a Fekete-tenger, éjszakon pedig a ro-kitnói mocsarak és Kurszk közötti vonal. Ez a vidék Európa leggazdagabb búza, szenna^ olajtermelő földje s 88 milliónyi lakost táplál. Az ukrán nép embertani vonásai: magas termet, barna bőr, sötét szem és haj, hosszúdad orr ; néprajzi vonásai : élénk mozdulatok, nagy zenei hajlandóság, józan, komoly mélázó, filozofálásra hajló, de azért nyilt, őszinte természet. Azaz csupa olyan vonás, a mely a lapos alföld szabadságot szerető pásztorkodó és földmíves népét jellemzi : ellentétben az orosz-szal, a melynek a fentiekkel párhuzamosan menő nemzeti vonásai ím ezek: alacsony és középtermet, világos szem és haj, tömpe orr, kiálló pofacsontok (a tatár és csud vér emléke!) nehéz taglejtés, zárkózottság, vakbuzgóság és kereskedői talentum. Az ukránságot erősen érintette á görögön kívül a nyugati kultúra is : sok intézménye német mintára alakult (czéhek) Kievben az ukránok Pázmánya, Mohila Péter metropolita, épen e nagy emberünkkel egy-időben egyetemet állít, a «kis iskolák» száma pedig ugyanekkor 3200 volt, a reformáczió, különösen unitárius formájában, az egész ukránságot úgy elkapta, hogy a régi görög egyháznak a XVI. században alig maradt híve. A míg Európának minden népe átment először a vallási reformáczión (XVI. sz.), majdan a politikai megújuláson (XVIII. sz.), addig az orosz néplélek maiglan se ment át egyiken sem: fejlődésének még mindig középkori fokozatain senyved. Ezért olyan rettenetes a zűrzavar és ropogás-recsegés, a melyet a változásoktól hirtelen meglepett muszka népben ma látunk. A néprajz bebizonyította, hogy erős államok csak ott alakúinak, a hol a földmíves alaprétegre erős politikai érzékű nomád elem kerül, bolgár-szláv, magyar-szláv, muszka-ukrán, aztek-toltek, mandsu-china, Sziria, Palesztina, Egyptom ; önmagában egyik elem sem ér semmit : hun, longobard, avar egyfelől, szláv, ukrán, tőitek, chinai stb. másfelől a legjobb példák. A szabadságot anarchiának értelmező szláv természet csak erős zabola alatt állapodik meg : meglátjuk, mennyire fog ez érvényesülni új szomszédunkon, a szabad Ukránia modern polgárain a jövőben.

 

 

Dr. Sztrippai Sz. Riador. UKRÁNIA FÖLDJE ÉS NÉPE. 1918. 100.

Az erdélyi Kárpátok övezetétől keletre és éjszakkeletre óriási terjedelmű síkság húzódik egészen a Volga folyóig és a Káspi-tengerig. Egészen olyan ez, akár a mi Alföldünk : kövér búzatermő' föld, méternyi magas fű, itt-ott elszórtjtanyák, kalimpáló szélmalmok, halban dús nagy folyók, csemegeszőlővel rakott kertek. Majdnem Petőfi szavaival így ír róla az ukrán eredetű Gogolj : «A temészetben nincs szebb dolog a pusztánál: a föld színe hullámzó Óczeán, tarka virágok szőnyegeivel borított királyi palota, a kék levegő-ég zengő szárnyasok templomi kórusa ... Oh puszta, puszta, a csudába is, beh gyönyörűséges vagy te!» Ez a régiek Scythiája, a melynek a Fekete-tenger felé eső vidékén a görögök már Kr. e. a IV. században virágzó városokat alapítottak. Nem is hiába ültének itt Lebediában őseink, a vándorló szittya-magyarok, olyan sokáig és olyan szívesen : egészen nekik való, baromtartó nomád életüknek megfelelő volt a föld, víz, éghajlat.

Itt alakult össze a Kr. u. VI. század táján a Busz nevű szláv törzs olyan- a milyen állammá, (innen a ruszkij nemzetnév) Kijov (Kiev) középpont köré. A krónikák már a XI. században használják e vidék jelölésére az Ukraina szót, a mely magyar és török ajkon Ukránia alakká módosultan máig is él. A mikor a vándorló magyarság a IX. században erre felé tartott, a ruszok már rendezett, tipikusan földmíves-kereskedő országgá alakultak, de persze kozár, besenyő és más harczos nomád népek protektorátusa alatt. Ebből az időből maradtak meg Kiev-ben maiglan is a magyar kapu, magyar hegy stb. elnevezések, a mi beszédes bizonysága az egykori magyar-rusz érintkezésnek.

Ez az összeköttetés később, a mai Magyarországból, tovább is folytatódott az Árpádok korában: kereskedőink árúikkal, katonáink kardjukkal folyton találtak ott tennivalót, herczegeink pedig házasodni jártak oda, vagy pedig politikai száműzetésük szorongattatá-saiban. A legdühösebb ellenségük is közös volt: a besenyők. Ezektől, meg egyéb keletről folyton előre nyomakodó elemektől szorítva mind több és több ruszkij vándorolt ki hazájából éjszak felé, az erdős, mocsaras, hidegebb éghajlatú Moszkva vidékére. Magkkal vitték a Byzancz-ból kapott görög szertartású kereszténységet, a czirilbetüket és a kievi államhoz való tartozás tudatával együtt a ruszkij nevet is éjszakra. Itt összekeveredtek az ott talált őslakos csudok-kal, tatár-elemekkel s ebből a keveredésből állott elő a muszka nép. Éppen tatár vére, valamint a zord klima miatt lett olyan erős szervezettségű, kemény politikai érzékű, deszpo-tikus irányzatú katonai állam töltelékévé, a mely aztán idővel a moszkvai fejedelemség neve alatt lett ösmertté.

 

* Ez a nyelvében, faji tulajdonságaiban és politikai berendezkedésében az ősi kievi ruszok-tól merőben elütő autokrata kormányú mosz-kovita nemzet kárörömmel nézte, hogyan pusztítja el anyatörzsét 1240-ben a tatárság, sőt száztíz éven át maga is segédkezett gyilkos hadakozásokkal a kievi birodalom rontásában. Mert a kievi ukránok maguk is dolgoztak romlásukon. A mi Szent Istvánunk kortársa, Vladimír ugyanis úgy tett országával, mint a végrendeletet tevő parasztgazda : 12 fia között a birtokot egyenlően megosztotta. Ezzel a kievi nagy Euszország 12 apró fejedelemségre bomlott, s természetesen el is gyöngült. Ez a demokratikus köztársasági állami berendezkedés csakhamar anarchiává fejlődött s a kievi birodalom három felé esett : déli része a tatároké lett, éjszakibb része a XIV. században a hatalmas litvánok kezébe esett, a kiket azonban az új lattvalók 150 év alatt nyelvben s kultúrában tökéletesen elukránosí-tottak ; önállónak csak a nyugati rész maradt meg, Halics székhelylyel: a mai Galiczia-Vol-hynia, Bukovina és Moldova. Itt aztán ismét összekerült magyar és ukrán: Kálmán királyunk óta Nagy Lajosig királyaink mind azon igyekeztek, hogy ezt a darab földet Magyarországhoz csatolják. Nem sikerült, mert a versenyben a lengyel maradt a győztes : 1340-ben Danilo halicsi országa lengyel tartománynyá lett. Az így növekedni kezdő Lengyelország még inkább megnagyobbodott, a mikor 1569-ben meghívta a trónra a litván-ukrán birodalom urát, Jagellót. így az eddigi litván-ukrán dualizmus trializmussá változott (lublini unió) s az ukránok — a kik a litván uralom idejében tulaj donképen a maguk urai voltak — most már a lengyel fenhatóság alá kerültek.

A lengyel nemzeti uralom azt tekintette egyedüli céljának, hogy az ujonszerzett gazdag ukrán vidéket kipusztítsa, lakosait vallásukban pápistákká, nyelvükben pedig lengyelekké tegye. Ez a politika megteremtette a maga gyümölcsét: az ukránok 1590 tája nmeg-indítják függetlenségi harczaikat, a melyek épen olyan hosszúak és keservesek voltak, mint a milyenek a Bocskaitól II. Bákóczi Ferenczig nálunk lezajlott nemzeti harczok.

A jobbágy sor Európai egyetlen államában sem volt olyan keserves, mint a lengyelek országaiban. Politikai jogot csak az élvezhetett, a ki katholikussá és lengyellé vált : így az ukránok rohamosan elvesztették egész nemesi és középosztályukat, a kurta nemesség pedig jobbágyságba sülyedt. A megmaradt töredék a Dnyeper zugói között szabad köztársaságot (Szics) alapított kozákok neve alatt, a mely afféle katonai szervezetű igazi demokrata állammá növekedett és az európai udvarokkal, mi nálunk pedig II. Bákóczi György erdélyi fejedelemmel valóságos politikai szövetségben is volt. Ettől az időtől fogva nevezi őket a magyar nyelv ukránoknak: XVII—XVIII. sz. diplomácziai írásainkban, földrajzi régi könyveinkben Gvadányin és Dugonicson át Jókaiig és Baksayig az ép nyelvérzék mindig csak Ukrániát, ukránt használ.

Akárcsak a mi Bákóczi Ferenczünk kuruczai a németet, nagyon sokszor verték meg az ukrán kozákok a lengyelt, — a minek éppen olyan gyönyörű költészeti maradványai vannak, mint a mi kuruczkorunknak — de a végén mégis csak a rövidebbet húzták. Az ukránok Bákóczi Fe-rencze, a híres Chmelnicki Bogdán, belefáradt a hosszas hadakozásba s inkább megadta magát, a hitsorsos, szintén görögkeleti vallású'muszkának. A perejászlávi, 1654-ben vele kötött szerződés világosan kikötötte, hogy Ukránia társállam gyanánt csatlakozik a mosz-kovita államhoz. Azonban a muszka ezt a szerződést nem tartotta be. Az ukránokat leigázta, végképen jobbágyokká tette, nyelvük használatát iskolában és sajtóban megtiltotta, a világ előtt pedig őket kisoroszoknák játszotta ki. Persze a visszahatás sem maradt el: az ukránok egy része, a Dnyeper jobbpartja, ismét a lengyelhez állott, majd a törökhöz, svédhez. A harcz tovább folyt egészen 1770-ig, (Ma-zeppára mindegyikünk visszaemlékszik) mindaddig, a míg a czárizmus igazi megtestesítői,

Nagy Péter és Katalin magát Lengyelországot is el nem'nyelték. Az ukránok területe így 1772-ben az egykori lengyel rész öröksége fejében végképen muszka kézre jutott, kivéve Ga-licziát és Bukovinát, a mely monarchiánkhoz került. A szabadságharcz emléke azonban élénken élt tovább is a most már igazán demokratává tett ukránságban. A -XVIII. század végén, egyszerre a mi Bessenyei-féle mozgalmainkkal' megújul az ukrán irodalom, i a melynek X—XVII. századi termékeit (Ihor-éposz, Nesztor-krónika, Pravda Buszka) a muszka persze a magáénak sajátította ki — és Sevcsenko Tárászban tüzes lelkű, Petőfi-vágású költő-prófétát is nyervén, politikai önállóságának visszaszerzését állandóan napirenden tartotta. Minthogy pedig efféle mozgalom a czárizmus országában lehetetlenné vált, az ukrán politika és kultúra irányítását az alkotmányos szabadságban élő osztrák-ukránok vették kezükbe. Lembergben közös erővel olyan hatalmas kulturmunkát fejtettek ki 1870 óta, hogy most már van tekintélyes; ukrán irodalom és művészet, ukrán tudományos és publiczisztikai élet ; a köznép pedig gazdaságilag és politikailag szervezve és sokáig megtagadott anyanyelvén'oktatva erős léptekkel lábal ki az analfabetizmusból.

A ruszonl galicziai ukránok és az oro&t. szági pánrusszok tanát tehát — hogy t. i. az ukrán nyelv csak dialektusa az orosznak, az ukrán nép pedig csak olyan része az orosznak, mint pl. a palócz a magyarnak — megczáfolta nemcsak a tudomány, hanem az élet is. Az éghajlat és talaj, származás és kultúra, politikai és élet berendezkedés természettudományi föltételei ezer év ejőtt szakították már kettőbe az egykor kultúrközösségben élt ukrán-muszka elemeket ; nem csoda tehát, hogy ez nyelvileg ma úgy viszonylanak egymáshoz, mint a szintén rokon csehek .a horvátokhoz.

Az ukrán nyelvterületnek tus a része, a melyből az új Ukránia fog alakulni, 850,000 négyzetkilométer nagyságú s a Tarnopol-Csernovicz vonaltól keletre a Don folyóig húzódik, déli határa a Fekete-tenger, éjszakon pedig a ro-kitnói mocsarak és Kurszk közötti vonal. Ez a vidék Európa leggazdagabb búza, szenna^ olajtermelő földje s 88 milliónyi lakost táplál. Az ukrán nép embertani vonásai: magas termet, barna bőr, sötét szem és haj, hosszúdad orr ; néprajzi vonásai : élénk mozdulatok, nagy zenei hajlandóság, józan, komoly mélázó, filozofálásra hajló, de azért nyilt, őszinte természet. Azaz csupa olyan vonás, a mely a lapos alföld szabadságot szerető pásztorkodó és földmíves népét jellemzi : ellentétben az orosz-szal, a melynek a fentiekkel párhuzamosan menő nemzeti vonásai ím ezek: alacsony és középtermet, világos szem és haj, tömpe orr, kiálló pofacsontok (a tatár és csud vér emléke!) nehéz taglejtés, zárkózottság, vakbuzgóság és kereskedői talentum. Az ukránságot erősen érintette á görögön kívül a nyugati kultúra is : sok intézménye német mintára alakult (czéhek) Kievben az ukránok Pázmánya, Mohila Péter metropolita, épen e nagy emberünkkel egy-időben egyetemet állít, a «kis iskolák» száma pedig ugyanekkor 3200 volt, a reformáczió, különösen unitárius formájában, az egész ukránságot úgy elkapta, hogy a régi görög egyháznak a XVI. században alig maradt híve. A míg Európának minden népe átment először a vallási reformáczión (XVI. sz.), majdan a politikai megújuláson (XVIII. sz.), addig az orosz néplélek maiglan se ment át egyiken sem: fejlődésének még mindig középkori fokozatain senyved. Ezért olyan rettenetes a zűrzavar és ropogás-recsegés, a melyet a változásoktól hirtelen meglepett muszka népben ma látunk. A néprajz bebizonyította, hogy erős államok csak ott alakúinak, a hol a földmíves alaprétegre erős politikai érzékű nomád elem kerül, bolgár-szláv, magyar-szláv, muszka-ukrán, aztek-toltek, mandsu-china, Sziria, Palesztina, Egyptom ; önmagában egyik elem sem ér semmit : hun, longobard, avar egyfelől, szláv, ukrán, tőitek, chinai stb. másfelől a legjobb példák. A szabadságot anarchiának értelmező szláv természet csak erős zabola alatt állapodik meg : meglátjuk, mennyire fog ez érvényesülni új szomszédunkon, a szabad Ukránia modern polgárain a jövőben.

 

Ez az összeköttetés később, a mai Magyarországból, tovább is folytatódott az Árpádok korában: kereskedőink árúikkal, katonáink kardjukkal folyton találtak ott tennivalót, herczegeink pedig házasodni jártak oda, vagy pedig politikai száműzetésük szorongattatá-saiban. A legdühösebb ellenségük is közös volt: a besenyők. Ezektől, meg egyéb keletről folyton előre nyomakodó elemektől szorítva mind több és több ruszkij vándorolt ki hazájából éjszak felé, az erdős, mocsaras, hidegebb éghajlatú Moszkva vidékére. Magkkal vitték a Byzancz-ból kapott görög szertartású kereszténységet, a czirilbetüket és a kievi államhoz való tartozás tudatával együtt a ruszkij nevet is éjszakra. Itt összekeveredtek az ott talált őslakos csudok-kal, tatár-elemekkel s ebből a keveredésből állott elő a muszka nép. Éppen tatár vére, valamint a zord klima miatt lett olyan erős szervezettségű, kemény politikai érzékű, deszpo-tikus irányzatú katonai állam töltelékévé, a mely aztán idővel a moszkvai fejedelemség neve alatt lett ismertté.

 

* Ez a nyelvében, faji tulajdonságaiban és politikai berendezkedésében az ősi kievi ruszok-tól merőben elütő autokrata kormányú mosz-kovita nemzet kárörömmel nézte, hogyan pusztítja el anyatörzsét 1240-ben a tatárság, sőt száztíz éven át maga is segédkezett gyilkos hadakozásokkal a kievi birodalom rontásában. Mert a kievi ukránok maguk is dolgoztak romlásukon. A mi Szent Istvánunk kortársa, Vladimír ugyanis úgy tett országával, mint a végrendeletet tevő parasztgazda : 12 fia között a birtokot egyenlően megosztotta. Ezzel a kievi nagy Euszország 12 apró fejedelemségre bomlott, s természetesen el is gyöngült. Ez a demokratikus köztársasági állami berendezkedés csakhamar anarchiává fejlődött s a kievi birodalom három felé esett : déli része a tatároké lett, éjszakibb része a XIV. században a hatalmas litvánok kezébe esett, a kiket azonban az új lattvalók 150 év alatt nyelvben s kultúrában tökéletesen elukránosí-tottak ; önállónak csak a nyugati rész maradt meg, Halics székhelylyel: a mai Galiczia-Vol-hynia, Bukovina és Moldova. Itt aztán ismét összekerült magyar és ukrán: Kálmán királyunk óta Nagy Lajosig királyaink mind azon igyekeztek, hogy ezt a darab földet Magyarországhoz csatolják. Nem sikerült, mert a versenyben a lengyel maradt a győztes : 1340-ben Danilo halicsi országa lengyel tartománynyá lett. Az így növekedni kezdő Lengyelország még inkább megnagyobbodott, a mikor 1569-ben meghívta a trónra a litván-ukrán birodalom urát, Jagellót. így az eddigi litván-ukrán dualizmus trializmussá változott (lublini unió) s az ukránok — a kik a litván uralom idejében tulaj donképen a maguk urai voltak — most már a lengyel fenhatóság alá kerültek.

A lengyel nemzeti uralom azt tekintette egyedüli céljának, hogy az ujonszerzett gazdag ukrán vidéket kipusztítsa, lakosait vallásukban pápistákká, nyelvükben pedig lengyelekké tegye. Ez a politika megteremtette a maga gyümölcsét: az ukránok 1590 tája nmeg-indítják függetlenségi harczaikat, a melyek épen olyan hosszúak és keservesek voltak, mint a milyenek a Bocskaitól II. Bákóczi Ferenczig nálunk lezajlott nemzeti harczok. A jobbágy sor Európai egyetlen államában sem volt olyan keserves, mint a lengyelek országaiban. Politikai jogot csak az élvezhetett, a ki katholikussá és lengyellé vált : így az ukránok rohamosan elvesztették egész nemesi és középosztályukat, a kurta nemesség pedig jobbágyságba sülyedt. A megmaradt töredék a Dnyeper zugói között szabad köztársaságot (Szics) alapított kozákok neve alatt, a mely afféle katonai szervezetű igazi demokrata állammá növekedett és az európai udvarokkal, mi nálunk pedig II. Bákóczi György erdélyi fejedelemmel valóságos politikai szövetségben is volt. Ettől az időtől fogva nevezi őket a magyar nyelv ukránoknak: XVII—XVIII. sz. diplomácziai írásainkban, földrajzi régi könyveinkben Gvadányin és Dugonicson át Jókaiig és Baksayig az ép nyelvérzék mindig csak Ukrániát, ukránt használ.

Akárcsak a mi Bákóczi Ferenczünk kuruczai a németet, nagyon sokszor verték meg az ukrán kozákok a lengyelt, — a minek éppen olyan gyönyörű költészeti maradványai vannak, mint a mi kuruczkorunknak — de a végén mégis csak

a rövidebbet húzták. Az ukránok Bákóczi Fe-rencze, a híres Chmelnicki Bogdán, belefáradt a hosszas hadakozásba s inkább megadta magát, a hitsorsos, szintén görögkeleti vallású'muszkának. A perejászlávi, 1654-ben vele kötött szerződés világosan kikötötte, hogy Ukránia társállam gyanánt csatlakozik a mosz-kovita államhoz. Azonban a muszka ezt a szerződést nem tartotta be. Az ukránokat leigázta, végképen jobbágyokká tette, nyelvük használatát iskolában és sajtóban megtiltotta, a világ előtt pedig őket kisoroszoknák játszotta ki. Persze a visszahatás sem maradt el: az ukránok egy része, a Dnyeper jobbpartja, ismét a lengyelhez állott, majd a törökhöz, svédhez. A harcz tovább folyt egészen 1770-ig, (Ma-zeppára mindegyikünk visszaemlékszik) mindaddig, a míg a czárizmus igazi megtestesítői, Nagy Péter és Katalin magát Lengyelországot is el nem'nyelték. Az ukránok területe így 1772-ben az egykori lengyel rész öröksége fejében végképen muszka kézre jutott, kivéve Ga-licziát és Bukovinát, a mely monarchiánkhoz került. A szabadságharcz emléke azonban élénken élt tovább is a most már igazán demokratává tett ukránságban. A -XVIII. század végén, egyszerre a mi Bessenyei-féle mozgalmainkkal' megújul az ukrán irodalom, i a melynek X—XVII. századi termékeit (Ihor-éposz, Nesztor-krónika, Pravda Buszka) a muszka persze a magáénak sajátította ki — és Sevcsenko Tárászban tüzes lelkű, Petőfi-vágású költő-prófétát is nyervén, politikai önállóságának visszaszerzését állandóan napirenden tartotta. Minthogy pedig efféle mozgalom a czárizmus országában lehetetlenné vált, az ukrán politika és kultúra irányítását az alkotmányos szabadságban élő osztrák-ukránok vették kezükbe. Lembergben közös erővel olyan hatalmas kulturmunkát fejtettek ki 1870 óta, hogy most már van tekintélyes; ukrán irodalom és művészet, ukrán tudományos és publiczisztikai élet ; a köznép pedig gazdaságilag és politikailag szervezve és sokáig megtagadott anyanyelvén'oktatva erős léptekkel lábal ki az analfabetizmusból.

 

A ruszonl galicziai ukránok és az oroszországi pánrusszok tanát tehát — hogy

 t. i. az ukrán nyelv csak dialektusa az orosznak, az ukrán nép pedig csak olyan része az orosznak, mint pl. a palócz a magyarnak — megczáfolta nemcsak a tudomány, hanem az élet is. Az éghajlat és talaj, származás és kultúra, politikai és élet berendezkedés természettudományi föltételei ezer év ejőtt szakították már kettőbe az egykor kultúrközösségben élt ukrán-muszka elemeket ; nem csoda tehát, hogy ez nyelvileg ma úgy viszonylanak egymáshoz, mint a szintén rokon csehek .a horvátokhoz.

Az ukrán nyelvterületnek tus a része, a melyből az új Ukránia fog alakulni, 850,000 négyzetkilométer nagyságú s a Tarnopol-Csernovicz vonaltól keletre a Don folyóig húzódik, déli határa a Fekete-tenger, éjszakon pedig a ro-kitnói mocsarak és Kurszk közötti vonal. Ez a vidék Európa leggazdagabb búza, szenna^ olajtermelő földje s 88 milliónyi lakost táplál. Az ukrán nép embertani vonásai: magas termet, barna bőr, sötét szem és haj, hosszúdad orr ; néprajzi vonásai : élénk mozdulatok, nagy zenei hajlandóság, józan, komoly mélázó, filozofálásra hajló, de azért nyilt, őszinte természet. Azaz csupa olyan vonás, a mely a lapos alföld szabadságot szerető pásztorkodó és földmíves népét jellemzi : ellentétben az orosz-szal, a melynek a fentiekkel párhuzamosan menő nemzeti vonásai ím ezek: alacsony és középtermet, világos szem és haj, tömpe orr, kiálló pofacsontok (a tatár és csud vér emléke!) nehéz taglejtés, zárkózottság, vakbuzgóság és kereskedői talentum. Az ukránságot erősen érintette á görögön kívül a nyugati kultúra is : sok intézménye német mintára alakult (czéhek) Kievben az ukránok Pázmánya, Mohila Péter metropolita, épen e nagy emberünkkel egy-időben egyetemet állít, a «kis iskolák» száma pedig ugyanekkor 3200 volt, a reformáczió, különösen unitárius formájában, az egész ukránságot úgy elkapta, hogy a régi görög egyháznak a XVI. században alig maradt híve. A míg Európának minden népe átment először a vallási reformáczión (XVI. sz.), majdan a politikai megújuláson (XVIII. sz.), addig az orosz néplélek maiglan se ment át egyiken sem: fejlődésének még mindig középkori fokozatain senyved. Ezért olyan rettenetes a zűrzavar és ropogás-recsegés, a melyet a változásoktól hirtelen meglepett muszka népben ma látunk. A néprajz bebizonyította, hogy erős államok csak ott alakúinak, a hol a földmíves alaprétegre erős politikai érzékű nomád elem kerül, bolgár-szláv, magyar-szláv, muszka-ukrán, aztek-toltek, mandsu-china, Sziria, Palesztina, Egyptom ; önmagában egyik elem sem ér semmit : hun, longobard, avar egyfelől, szláv, ukrán, tőitek, chinai stb. másfelől a legjobb példák. A szabadságot anarchiának értelmező szláv természet csak erős zabola alatt állapodik meg : meglátjuk, mennyire fog ez érvényesülni új szomszédunkon, a szabad Ukránia modern polgárain a jövőben.

 

 

 

Dr. Sztrippai Sz. Riador.Izland és lakói.

 1874. aug. 9. Izland földje és lakói hajdan és most. — Vacsora egy templomban. Izlandi vendégszeretet. — Pusztai temetés.

 Izland mostani képe a földi dolgok múlandóságának igen szomorú bizonyitéka. Egykor a skalholti püspök, kinek főiskolájában • 1100. körül még latin és görög nyelvet, költészettant és zenét tanítottak ünnepélyek alkalmával 300 vendéget tudott asztalánál ellátni és megajándékozni, s ma már csak egyetlen kis kunyhó jelöli a helyet, hol egykor Skalholt, az ország régi fővárosa és püspöki székhelye állott.

A nagyszerű tájszépségekben oly gazdag szigetország lakatlan sivataggá hanyatlott és Thingvalla borzalmas sziklavölgye, csillogó tavával, hol egykor egy szabad köztársaság tartotta országgyűléseit, teljesen el van hagyatva s most már csak néhány tudnivágyó idegen utazó keresi föl néha e történelmileg oly nevezetes helyet. A jégmezőknek (glatsche-rek) a hegyek csúcsairól jelenleg is folyamatban levő folytonos aláereszkedése és a mindent kizsákmányolni akaró idegen kormányzás észak „Csodaszigetét" — miként Izlandot szebb napjaiban nevezték — nagyon rideg, szomorú hellyé változtatta; a régi normann hősök utódai elsatnyult, gyönge emberek, kik skorbutban s mindenféle bőrbetegségekben szenvednek.

A középkorban Izlandnak több mint 100 000 nagyobbára jómódú lakója volt, kik vagy külön laktak szilárd kőházaikban, számos cselédséggel körülvéve, vagy pedig apró községeket képeztek, hol egy-egy püspök székelt s a vidék gazdagságáról egy-egy hatalmas kőtemplom tanúskodott. A kietlen parti lapályokat most 60,000 gyönge beteges ember lakja, kiknek házait sötét földkunyhók, fő élelmi szerét pedig savanyu tej és száritott halak képezik ; az egykori városok diszes főtemplomaikkal, zárdáikkal és püspöki palotáikkal eltűntek, valamint a korábbi századok szántóföldjei és erdőségei is. Mert az északkeleti parton ma sokkal tovább, néha éveken át, ott maradnak a tenger jéghegyei a keskeny öblökben, ugy hogy csak itt-ott tengődhetik el néhány ember a védettebb helyeken. Azonkivül Izland a dánok hatalmába esett, kik arra törekedtek, hogy az uj alattvalóktól minél nagyobb nyereséget csikarhassanak ki, s főleg a kereskedést korlátozták meg néhány kopenhágai kereskedő hasznáért, ellenben a sziget jóllétének előmozdítására mitsem tettek.

Akkor aztán az elnyomott izlandiak egészen elszegényedtek; fájok nem volt hajó- és házépitésre, a teherszállító hajózás pedig meg volt tiltva nekik, a gabonaföldek az egyre növekvő nyári hidegek miatt elpusztultak, terméketlenekké váltak, a kiáradó hegyi patakok, melyeknek útját a tenger felé a föltornyosuló jégdarabok elzárták, a réteket mocsárokká változtatták; veszélyes járványok, pestisek és himlők keletkeztek, a tűzhányó hegyek hónapokon át tomboltak, mintha az egész szigetet szét akarták volna robbantani, s a termékeny földből nagy területeket lávával és hamuval borítottak el. íme hová sülyeszthet a kedvezőtlen éghajlat és lelkiismeretlen kormányzás egy oly népet és országot, mely a szellem és természet minden adományával oly gazdagon el volt látva egykor!

Izland az európai kultur-élet legészakibb határát képezi. Mert bár a szegény szigetlakóknak folytonosan küzdeniök kell az elemekkel nyomorult életökért, a lélek és szellem kiképzése és müvelése iránt sem vesztették el egykori érzéköket. Nem is említve újból, hogy Izlandban minden nyolcz éves gyermek, fiu, leány egyaránt folyékonyan tud írni, olvasni és számolni, a sziget lakóinak jellemzésére még csupán azt emiitjük meg, hogy Izlandban a lopást, r;ib.ast,uzsoi-áskodástnem ismerik, mert ott meg 1 régi egyszerűség, lelkiismeretesség, a régi vendégszeretet és szivélyesaeg uralkodik. Az utczán találkozók megcsókolják egymást s a lelkészt hiveinek serege, ifjak és öregek, kik messze földről sietnek vasárnaponként a templomba, tiszteletből és ragaszkodásból ma is megcsókolják, mint hajdan. Izlandban nincsenek ügyvédek, vámhivatalnokok, rendőrök, korcsmák, naplopók és csalók.

A mellékelt rajzok tárgyát képező jelenetek leírását ismét Nougaret Noel franczia utazó érdekes utinaplójából veszszük át. Utazónk egy sötét, viharos estén egy kis templomhoz érkezett, a melynek ablakaiból fény derengvén ki, Nougaret egyenesen az ajtónak tartott és kopogtatott. Az ajtó néhány perez múlva megnyílt s a küszöbön egy kis termetű, nyakig begombolt fekete kabátban levő emberke lépett ki. Utazónk a szokásos „Salve, páter !"-rel üdvözlé s egyszersmind kérdé őt, hogy csak beszéljenek latinul, ha ő tisztelendősége francziául nem tud.

„Gazdám a küszöbön állva maradt" — írja Nougaret — „de ugy vettem észre, hogy a keskeny folyosó tele volt emberekkel, kik háta mögé sorakoztak. A mély csend közepette a lelkész, ki burnótszelenczéjéből nagyot és hosz-szasan szippantott, hihetőleg azért, hogy azalatt mondókáját kigondolhassa, végre igy szólalt meg, szintén latinul:

 „Ki vagy? Honnan jösz? Hová mégy?" Ugyanazon a nyelven igy feleltem neki: „Franczia vagyok, egy hadihajón lakom, amely Reykjavik előtt horgonyoz. Tizenöt napja elhagytam Reykjavikot, hogy Thingval-lába menjek; Thiiigvallából a Geyserekhez (hőforrások) utaztam, de az utóbbi helyen kalauzom cserben hagyott. Most, midőn a Hekla felé tartok, egyedül kell tájékoznom magamat ez ismeretlen és nehezen járható vidéken és ily tömérdek podgyászt és lovat kell magammal hordanom, miként magad is láthatod. E szomorú helyzetemben a te házadat kerestem föl, oh atyám, én számitok rád, fiaidra és egész családodra, hogy számomra egy kalauzt szereztek, ki utam folytatását lehetővé tegye."

Nougaret, miként maga is elismeri, nem volt nagyon erős a latin nyelvben, de igyekezett a lehetőleg jól és hibátlanul beszélni. Hanem a páter azt felelte dikeziójára: „Non intelligo te!" (Nem értelek.) Utazónk aztán elkezdett úgynevezett konyhai latinsággal beszélni, mire aztán a pap látható örömmel sietett kimondani az „Intelligo"-t (Értelek!), s igy e percztől kezdve csakugyan megértették egymást. Az öreg pap kitárta karjait s erre a gyöngéd fogadtatásnak ritka jelenete következett. Utazónkat az egész család összevissza ölelte és csókolta, pedig ugyancsak sokan voltak. Az egész folyosó hasonlított a híres trójai lóhoz: mind több meg több ember jött ki belőle. „Sem láttam, sem hallottam," — írja Nouwaret — „annyira el voltam foglalva ölelkezéssel és csó-kolózással, hogy szét sem nézhettem magam körül; éreztem ajkaimon üde, fiatal, vén, rán-ezos és szakálos arezokat, s alkalmam nyilt megismerkedni a kapadohány erős illatától az aludtej savanyu szagáig mindenféle szagárnyalattal, mert végig kellett csókolnom az egész atyafiságot, a legidősebbektől a lábaimnál csúszkáló gyermekekig."

Utazónk málháit a templomba szállították, mely a családnak egyszersmind ruhatárul szolgált. Itt aztán, az oltár előtt Nougaret vacsorálni kezdett s fölszólitá a lelkészt is, hogy tartson vele, mit az meg is tett szívesen. A család többi tagjai pedig tisztességes távolban csoportot képezve, az idegennek minden szavát és mozdulatát figyelemmel kisérték. Vacsora után szivarra gyújtottak és a lelkész jó éjt kívánván utazónknak, ez az oltár előtt ki teritett s dunnalud-pehelylyel tömött mátrá-ezon csakhamar elaludt. Kalandjának leírását igy végzi be Nougaret: „Minő mély csend és zavartalan béke uralkodott itt! A nyugalom igazi boldogságát seholsem élveztem oly háborítatlanul, mint e kis templomban, melybe a véletlen különös szeszélye vezetett."

Másutt meg azizlandi nőknek igazán paradicsomi ártatlansága hozta nem kis zavarba utazónkat. Thyorsarholtba érkezve, szintén az egész helység nagy szívességgel fogadta. A férfiak a vezetőt és lovakat vették pártfogásuk alá; a vendég pedig a nőké,kik a vendégszeretetnek valóságos fölkent papnői.

„Ama kis szobába vezettek," — irja Nougaret, — „a mely rendesen a vendégek számára van fenntartva, s mely a kunyhó főbejáratátóljobbra esik. A családfő előhozta nekem a patriarchális karosszéket, a melynek hátsó támlányán, a két hátulsó székláb fölső végén Thor és Odin, az erő és hatalom jelképei láthatók; csak egyedül az atyának és családfőnek van joga e széket használni. Mikor tehát e széket rendelkezésemre bocsátották, mintegy azt mondták vele: Itt most te vagy az ur!

„Az idegenek számára szánt eme kis szobában hosszú ládák vannak, melyek a család összes gazdagságát magukban foglalják: szegény gazdagok! Mihelyst oda bevezettek, a ház' asszonya megjelent a kulcsokkal, betette azokat illető záraikba, mi azt jelenté: Ön otthon van, a mi a miénk, az öné is !

„Mindamellett is nagy zavarban voltam Megérkezésem óta folytonosan körül voltam véve asszonyokkal és leányokkal; pedig nagyon szerettem volna nedves ruháimtól megszabadulni és átöltözködni, de nem tudtam: miként? Hogy szándékomat megértessem, egyik uti bőröndömből száraz ruhát, fehérneműt, fianellt stb. szedtem elé, sőt még csizmáimat is lehúztam: nem használt semmit,a nők és leányok ben-maradtak. Azután kézmozdulatokkal igyekeztem értésökre adni, hogy csupa lucsok vagyok s szeretnék átöltözködni. Most már csakugyan megértettek; de a helyett, hogy magamra hagytak volna, elkezdettek egész komolyan levetkőztetni s lehúztak rólam minden ruhát az utolsó flanell ingig. E furcsa vendéglátás, mely a mi szokásainkkal annyira ellenkezik, nem csekély zavarba hozott eleinte; körültem csupa tizenöt, tizenhét és húsz éves leányok sürögtek-forogtak, kik ezt az egész dolgot a világ legártatlanabb arczával végezték. Látva nyilt ártatlan és becsületes arczaikat, nem gondoltam többé ellenállásra, mert talán megsértettem volna e primitív vendégszeretet szabályait, melyeket tisztelnem kellett, és igy hagytam, hogy csináljanak velem, a mit nekik tetszik. Mikor aztán ruháimat leszedték rólam, otthon szőttes vatmollal derekasan megdörzsöltek s végre aztán ismét fölöltözhettem."

Végül egy falusi temetést következőleg ir le Nougaret: „Kaldatarnes felé utaztomban egy fennsikra érkeztem, midőn dél felől számos tagból álló karavánt vettem észre közeledni, a mely, mint látszik, szintén arra felé tartott, a merre én igyekeztem. A menet élén magános paripa ügetett, hátán valami láda-forma hosszú málhát czipelve. A ló néha 100 méterrel is előbb járt a többieknél. Utána mintegy harmincz ember vágtatott, férfiak, nők és gyermekek, számtalan kutyától kisértetve; az elől nyargaló paripa után szörnyű lármával futottak, melyet a kutyák ugatása még zajosabbá tett. Megálltam, hogy a lármás csoportot bevárhassam. A ló, mely elől ment, és a melynek különös terhe nekem annyi fejtörést okozott, az enyém közelébe érkezve, megállott, s akkor vettem észre, hogy a hátán levő hosszú láda nem egyéb mint — koporsó, melyben a halott is benne volt; de minthogy nem volt nagyon erősen kötve a ló hátára, lassanként meglazult a kötél s a koporsó a ló hasa alá csúszott. Nemsokára hozzám érkeztek a többiek is; tehát egy falusi halottas menet közé jutottam s pedig minő menet közé! Ezek az emberek hihetőleg méo-reggel korán elindultak halottukkal s minden utjokba eső tanyánál, szomszédnál, kománál megállván, tisztességesen benyakaltak, ugy hogy mikor engem utolértek, már holt részeg volt valamennyi a legkisebb fiucskáig. Az egyik férfi leszállt lováról, helyre igazitá a koporsót, erősebben megköté azt és a rendetlen halottas menet ismét útnak indult Kaldatarnes felé."

 

III.  Izland természeti alkata. — Thingvalla és Almannagja. — A Hekla — Dyrafjord. — Északi fény.

Izland szigetén az élet és halál örökös harezot vivnak egymással. A sziget legnagyobb részét oly hatalmas gliitscher-tömegek borítják, melyekhez képest a svájezi jégmezők csak gyermekjátéknak tekinthetők. A föld felületének másik jókora részét évezredek óta tömör vastag lávarétegek borítják, melyek sötéten és hidegen vonják be a földet üveges csillogásu sivár tömegökkel, a mely még a zuzmónak sem nyújt elég táplálékot. E kővé meredt lávafolyamok itt-ott mély völgyeket s borzalmas örvényeket képeznek, a melyek a pokol birodalmát juttatják eszébe az utazónak. Thing-vallában, egy ily lávavölgyben, a mély örvény terjedelmes tómedenczévé tágul ki, mely tele van szigetekkel. Sötét meredek falak zárják be a tó kristályvizét, a melynek fenekén hatalmas repedések láthatók s hátterében kopár jéghegyek és füstölgő vulkánok emelkednek, mig fölébe az ég azurboltozata von mennyezetet, a melynek kék színe élénk ellentétet képez a hegyek lejtőinek zöld virányával. Borzalmas, de egyszersmind nagyszerű is e tájrészlet és történelmileg is nevezetea, mert századok előtt e sivár sziklamedenczében gyűltek össze a szabad izlandiak törvényt hozni és állami-ügyeiket rendezni. Ma már aHg emlékeztet valami a rég letűnt szép időkre. Epületek úgysem állottak ott, melyeknek romjai ama viharos és izgalmas életről tanúskodhatnának, mely itt egykor a szabad ég alatt, sátrakban és kunyhókban uralkodott. Itt a közelben terül el a hires Almannagja nevű sziklavölgy, melyet az utazók páratlan borzalmassága miatt földünk ama ritka pontjai közé számitanak, melyeket látnia kell az embernek, hogy létezésüket elhigyje. DufFe-rin lord azt állítja e sziklavölgyről, hogy láthatásáért a világot is érdemes volna körülutazni.

Izland földjén az idegen minden léptennyomon egy-egy ritka természeti nevezetességre bukkan. Az ország belsejét vadregényes hó- és jégboritotta helységek foglalják el, melyek a sziget délkeleti partján az Ojraefa-Fö-kullnál 6240 lábnyi magasra emelkednek. De Izland nem csupán a hónak és jégnek, hanem azok ellenségének, a tűznek is állandó és örökös hazája. A sziget délnyugati részében 5210 lábnyi magasra emelkedő Heklán kivül, mely hatalmas tevékenységéről 1004 és 1846 közt a lakosok eem csekély ijjedelmére 26 kirohanással tett bizonyságot, Izlandnak még számtalan sok kisebb-nagyobb tűzhányó hegye van, melyek közt legnevezetesebb a Krafia és a Lairhnukur. Ezyébaránt a Hekla nem csupán Izland szigetének, hanem egyszersmind az egész földkerekségének is egyik legnagyobb-szerü és legtevékenyebb tűzhányó hegye, kitöréseit óriási fekete por és füstoszlopok jelzik, melyek lassan emelkednek az ég felé, földalatti dörgések s a vulkánikus rázkódások más hasonló tüneményei által kisértetve. Az 1766-iki kitörés különösen hatalmas volt. Hat-nyolcz lábnyi átmérőjű sziklatömböket nyolcz -tíz mérföldnyire dobott el a hegy magától. Valami kétszáz negyven kilométernyi kerületben a földet négy hüvelyk vastagságú hamuréteg borította el. A levegő ugy elsötétült, hogy a halászok nem szállhattak tengerre a roppant sötétség miatt és az Orkney-szigetek lakóit Skóczia északi partján rémület fogta el a sűrű fekete hópelyhek láttára, mely tájaikat el borítással fenyegette. A Hekla krátere is, épen mint a többi tűzhányó hegyé, minden kitörés után meg szokta változtatni alakját. E mao-as hegyről ritka szép kilátás nyilik a szi-get°déli felére. Az előtérben a Hvita és Thy-•orsa nevű patakok hömpölygetik a tenger felé zöld hullámaikat, itt-ott lávatömegek közé zárt nagy terjedelmű tavak csillognak ; a síkságon a hőforrások, e természetes szökőkutak, dobálják ég felé fehér vizsugaraikat; távolabb délen a Zöld-tenger mosolyog felénk s minden más irányban roppant terjedelmű jéghegyek és mezők láthatók, melyek Izland szigetét óriási tükörré teszik, a melyben a nap, mielőtt a föld többi részeikben is látogatást tenne, gyönyörködve nézdeli meg magát.

A hőforrások Izland szigetének szintén világhírű nevezetességei. A Heklától észak felé, ama völgyben, a melyben Skalholt, a sziget hajdani fővárosa fekszik, ugy szintén a völgyet képező magaslatok lejtőin is, több százra menő részint meleg, részint forró forrás van, melyek közt az úgynevezett Geysirek és a Strokskur a legnevezetesebbek. Minthogy e nagyszerű természeti tünemény lapunk régibb folyamaiban már többször le volt irva, ujabb ismertetését ezúttal nem tartjuk szükségesnek.

Egyik rajzunk a Dyrafjordot (Dyra-öböl) tünteti föl, melyről Nougaret következő-lecr ir: „Lehetetlen valami nagyszerűbbet, im-pozánsabbat és különösebbet látni, mint ez a mély tenceröböl, melynek titokszerü elágazásai a száraz földbe tiz mérföldnél is tovább hatolnak. Miután a bejáraton tul voltunk, nagy ovatossáo-gal kellett elhaladnunk a partok vulkanikus és meredek sziklái közelében, s midőn e fantasztikus alakú természetes sziklaerődök mellett valami egy óráig bolyongtunk előre, végre a fjord legszélesebb helyére érkeztünk. . . . Az embert-, mikor e nagyszerű meglepetések közé jut, leginkább az a mély csend és az az átalános halálszerü mozdulatlanság lepi meg, a mely ott állandóan uralkodni látszik. A legkisebb hajó vagy bárka sem látható itt. A „Pandora" (az a franczia hajó, mely Nougaret Noelt Izlandba vitte) egyedül állt e nagy terjedelmű kikötőben, de csakhamar számtalan látogatónk került." Itt aztán utazónk leirja a Dyrafjord mellett lakó izlandiak látogatását és a „Pandora" további utazását egészen addig, a mig a franczia látogatók bucsut vettek Izland szigetétől. Mikor a „Pandora" fölszedte horgonyait és elindult, azt mondták az izlandiak : „íme Izland napja ismét eltávozik!"

Ennek az volt az értelme, hogy a franczia hajó, mely minden évben rendesen közlekedik a szigettel, a kedvező évszak beálltával, tehát a nyári nappal érkezik a szigetre, s mihelyst az első csillagot észreveszi, mely az első északi fény előhirnöke szokott lenni, azonnal eltávozik. Ez időtől kezdve minden éjjel két sarki fény látható a szigeten: az első 11 órától, 12-ig, a második, mely az előbbinél sokkal fényesebb, éjféltájban jelenik meg, s az eget és a tengert több óra hosszant keresztül megvilágítja. Egy ily gyönyörű égi tüneményt mutat utolsó képünk, melynek előterében a „Pandora" szeldeli a hullámokat enyhébb levegőjű hónába vivő útjában.

 

11.

Izland földje és lakói hajdan és most. — Vacsora egy templomban. — Izlandi vendégszeretet. — Pusztai temetés.

Izland mostani képe a földi dolgok múlandóságának igen szomorú bizonyitéka. Egykor a skalholti püspök, kinek főiskolájában • 1100. körül még latin és görög nyelvet, költészettant és zenét tanítottak ünnepélyek alkalmával 300 vendéget tudott asztalánál ellátni és megajándékozni, s ma már csak egyetlen kis kunyhó jelöli a helyet, hol egykor Skalholt, az ország régi fővárosa és püspöki székhelye állott. A nagyszerű tájszépségekben oly gazdag szigetország lakatlan sivataggá hanyatlott és Thingvalla borzalmas sziklavölgye, csillogó tavával, hol egykor egy szabad köztársaság tartotta országgyűléseit, teljesen el van hagyatva s most már csak néhány tudnivágyó idegen utazó keresi föl néha e történelmileg oly nevezetes helyet. A jégmezőknek (glatsche-rek) a hegyek csúcsairól jelenleg is folyamatban levő folytonos aláereszkedéseés a mindent kizsákmányolni akaró idegen kormányzás észak „Csodaszigetét" — miként Izlandot szebb napjaiban nevezték — nagyon rideg, szomorú helylyé változtatta; a régi normann hősök utódai elsatnyult, gyönge emberek, kik skor-butban s mindenféle bőrbetegségekben szenvednek. A középkorban Izlandnak több mint 100,000 nagyobbára jómódú lakója volt, kik vagy külön laktak 3zilárd kőházaikban, számos cselédséggel körülvéve, vagy pedig apró községeket képeztek, hol egy-egy püspök székelt s a vidék gazdagságáról egy-egy hatalmas kőtemplom tanúskodott.

A kietlen parti lapályokat most 60 000 gyönge beteges ember lakja, kiknek házait sötét földkunyhók, fő élelmiszerét pedig savanyu tej és száritott halak képezik. Az egykori városok diszes főtemplomaikkal, zárdáikkal és püspöki palotáikkal eltűntek, valamint a korábbi századok szántóföldjei és erdőségei is. Mert az északkeleti parton ma sokkal tovább, néha éveken át, ott maradnak a tenger jéghegyei a keskeny öblökben, ugy hogy csak itt-ott tengődhetik el néhány ember a védettebb helyeken.

Azonkivül Izland a dánok hatalmába esett, kik arra törekedtek, hogy az uj alattvalóktól minél nagyobb nyereséget csikarhassanak ki, s főleg a kereskedést korlátozták, meg néhány koppenhágai kereskedő hasznáért, ellenben a sziget jólétének előmozdítására mitsem tettek. Akkor aztán az elnyomott izlandiak egészen elszegényedtek; fájok nem volt hajó- és házépitésre, a teherszállító hajózás pedig meg volt tiltva nekik.

A gabonaföldek az egyre növekvő nyári hidegek miatt elpusztultak, terméketlenekké váltak, a kiáradó hegyi patakok, melyeknek útját a tenger felé a föltornyosuló jégdarabok elzárták, a réteket mocsárokká változtatták; veszélyes járványok, pestisek és himlők keletkeztek, a tűzhányó hegyek hónapokon át tomboltak, mintha az egész szigetet szét akarták volna robbantani, s a termékeny földből nagy területeket lávával és hamuval borítottak el. íme hová sülyeszthet a kedvezőtlen éghajlat és lelkiismeretlen kormányzás egy oly népet és országot, mely a szellem és természet minden adományával oly gazdagon el volt látva egykor!

Izland az európai kulturális élet legészakibb határát képezi. Mert bár a szegény szigetlakóknak folytonosan küzdeniök kell az elemekkel nyomorult életükért, a lélek és szellem kiképzése és müvelése iránt sem vesztették el egykori érzéküket. Nem is említve újból, hogy Izlandban minden nyolcz éves gyermek, fiu, leány egyaránt folyékonyan tud írni, olvasni és számolni, a sziget lakóinak jellemzésére még csupán azt emiitjük meg, hogy Izlandban a lopást nem ismerik, mert ott meg a régi egyszerűség, lelkiismetesség, a régi vendégszeretet

és szivélyesaeg uralkodik. Az utczán találkozók megcsókolják egymást s a lelkészt hiveinek serege, ifjak és öregek, kik messze földről sietnek vasárnaponként a templomba, tiszteletből és ragaszkodásból ma is megcsókolják, mint hajdan. Izlandban nincsenek ügyvédek, vámhivatalnokok, rendőrök, korcsmák, naplopók és csalók.

A mellékelt rajzok tárgyát képező jelenetek leírását ismét Nougaret Noel franczia utazó érdekes utinaplójából vesszük át. Utazónk egy sötét, viharos estén egy kis templomhoz érkezett, amelynek ablakaiból fény derengvén ki, Nougaret egyenesen az ajtónak tartott és kopogtatott. Az ajtó néhány perez múlva megnyílt s a küszöbön egy kis termetű, nyakig begombolt fekete kabátban levő emberke lépett ki. Utazónk a szokásos „Salve, páter !"-rel üdvözlé s egyszersmind kérdé őt, hogy csak beszéljenek latinul, ha ő tisztelendősége francziául nem tud.

„Gazdám a küszöbön állva maradt" — írja Nougaret — „de úgy vettem észre, hogy a keskeny folyosó tele volt emberekkel, kik háta mögé sorakoztak. A mély csend közepette a lelkész, ki burnótszelenczéjéből nagyot és hosz-szasan szippantott, hihetőleg azért, hogy azalatt mondókáját kigondolhassa, végre igy szólalt meg, szintén latinul: „Ki vagy? Honnan jösz? Hová mégy?" Ugyanazon a nyelven igy feleltem neki: „Franczia vagyok, egy hadihajón lakom, amely Reykjo vik előtt horgonyoz.

Tizenöt napja elhagytam Reykjavikot, hogy Thingvallába menjek; Thiiigvallából a Geyserekhez (hőforrások) utaztam, de az utóbbi helyen kalauzom cserben hagyott. Most, midőn a Hekla felé tartok, egyedül kell tájékoznom magamat ez ismeretlen és nehezen járható vidéken és ily tömérdek podgyászt és lovat kell magammal hordanom, miként magad is láthatod. E szomorú helyzetemben a te házadat kerestem föl, oh atyám, én számitok rád, fiaidra és egész családodra, hogy számomra egy kalauzt szereztek, ki utam folytatását lehetővé tegye."

Nougaret, miként maga is elismeri, nem volt nagyon erős a latin nyelvben, de igyekezett a lehetőleg jól és hibátlanul beszélni. Hanem a páter azt felelte dikeziójára: „Non intelligo te!" (Nem értelek.) Utazónk aztán elkezdett úgynevezett konyhai latinsággal beszélni, mire aztán a pap látható örömmel sietett kimondani az „Intelligo"-t (Értelek!), s igy e percztől kezdve csakugyan megértették egymást. Az öreg pap kitárta karjait s erre a gyöngéd fogadtatásnak ritka jelenete következett. Utazónkat az egész család összevissza ölelte és csókolta, pedig ugyancsak sokan voltak.

Az egész folyosó hasonlított a híres trójai lóhoz: mind több meg több ember jött ki belőle. „Sem láttam, sem hallottam," — írja Nouwaret — „annyira el voltam foglalva ölelkezéssel és csó-kolózással, hogy szét sem nézhettem magam körül; éreztem ajkaimon üde, fiatal, vén, rán-ezos és szakálos arezokat, s alkalmam nyilt megismerkedni a kapadohány erős illatától az aludtej savanyu szagáig mindenféle szagárnyalattal, mert végig kellett csókolnom az egész atyafiságot, a legidősebbektől a lábaimnál csúszkáló gyermekekig."

Utazónk málháit a templomba szállították, mely a családnak egyszersmind ruhatárul szolgált. Itt aztán, az oltár előtt Nougaret vacsorálni kezdett s fölszólitá a lelkészt is, hogy tartson vele, mit az meg is tett szívesen. A család többi tagjai pedig tisztességes távolban csoportot képezve, az idegennek minden szavát és mozdulatát figyelemmel kisérték. Vacsora után szivarra gyújtottak és a lelkész jó éjt kívánván utazónknak, ez az oltár előtt ki teritett s dunnalud-pehelylyel tömött mátrá-ezon csakhamar elaludt. Kalandjának leírását igy végzi be Nougaret: „Minő mély csend és zavartalan béke uralkodott itt! A nyugalom igazi boldogságát seholsem élveztem oly háborítatlanul, mint e kis templomban, melybe a véletlen különös szeszélye vezetett."

Másutt meg azizlandi nőknek igazán paradicsomi ártatlansága hozta nem kis zavarba utazónkat. Thyorsarholtba érkezve, szintén az egész helység nagy szívességgel fogadta. A férfiak a vezetőt és lovakat vették pártfogásuk alá; a vendég pedig a nőké,kik a vendégszeretetnek valóságos fölkent papnői.

„Ama kis szobába vezettek," — irja Nougaret, — „a mely rendesen a vendégek számára van fenntartva, s mely a kunyhó főbejáratátóljobbra esik. A családfő előhozta nekem a patriarchális karosszéket, a melynek hátsó támlányán, a két hátulsó székláb fölső végén Thor és Odin, az erő és hatalom jelképei láthatók; csak egyedül az atyának és családfőnek van joga e széket használni. Mikor tehát e széket rendelkezésemre bocsátották, mintegy azt mondták vele: Itt most te vagy az ur!

„Az idegenek számára szánt eme kis szobában hosszú ládák vannak, melyek a család összes gazdagságát magukban foglalják: szegény gazdagok! Mihelyst oda bevezettek, a ház' asszonya megjelent a kulcsokkal, betette azokat illető záraikba, mi azt jelenté: Ön otthon van, a mi a miénk, az öné is !

„Mindamellett is nagy zavarban voltam Megérkezésem óta folytonosan körül voltam véve asszonyokkal és leányokkal; pedig nagyon szerettem volna nedves ruháimtól megszabadulni és átöltözködni, de nem tudtam: miként? Hogy szándékomat megértessem, egyik uti bőröndömből száraz ruhát, fehérneműt, fianellt stb. szedtem elé, sőt még csizmáimat is lehúztam: nem használt semmit,a nők és leányok ben-maradtak. Azután kézmozdulatokkal igyekeztem értésökre adni, hogy csupa lucsok vagyok s szeretnék átöltözködni.

 Most már csakugyan megértettek; de a helyett, hogy magamra hagytak volna, elkezdettek egész komolyan levetkőztetni s lehúztak rólam minden ruhát az utolsó flanell ingig. E furcsa vendéglátás, mely a mi szokásainkkal annyira ellenkezik, nem csekély zavarba hozott eleinte; körültem csupa tizenöt, tizenhét és húsz éves leányok sürögtek-forogtak, kik ezt az egész dolgot a világ legártatlanabb arczával végezték. Látva nyilt ártatlan és becsületes arczaikat, nem gondoltam többé ellenállásra, mert talán megsértettem volna e primitív vendégszeretet szabályait, melyeket tisztelnem kellett, és igy hagytam, hogy csináljanak velem, a mit nekik tetszik. Mikor aztán ruháimat leszedték rólam, otthon szőttes vatmollal derekasan megdörzsöltek s végre aztán ismét fölöltözhettem."

Végül egy falusi temetést következőleg ir le Nougaret: „Kaldatarnes felé utaztomban egy fennsikra érkeztem, midőn dél felől számos tagból álló karavánt vettem észre közeledni, a mely, mint látszik, szintén arra felé tartott, a merre én igyekeztem. A menet élén magános paripa ügetett, hátán valami láda-forma hosszú málhát czipelve. A ló néha 100 méterrel is előbb járt a többieknél. Utána mintegy harmincz ember vágtatott, férfiak, nők és gyermekek, számtalan kutyától kisértetve; az elől nyargaló paripa után szörnyű lármával futottak, melyet a kutyák ugatása még zajosabbá tett.

Megálltam, hogy a lármás csoportot bevárhassam. A ló, mely elől ment, és amelynek különös terhe nekem annyi fejtörést okozott, az enyém közelébe érkezve, megállott, s akkor vettem észre, hogy a hátán levő hosszú láda nem egyéb mint — koporsó, melyben a halott is benne volt; de minthogy nem volt nagyon erősen kötve a ló hátára, lassanként meglazult a kötél s a koporsó a ló hasa alá csúszott. Nemsokára hozzám érkeztek a többiek is; tehát egy falusi halottas menet közé jutottam s pedig minő menet közé!

Ezek az emberek hihetőleg   még reggel korán elindultak halottukkal s minden utjokba eső tanyánál, szomszédnál, kománál megállván, tisztességesen benyakaltak, ugy hogy mikor engem utolértek, már holt részeg volt valamennyi a legkisebb fiucskáig. Az egyik férfi leszállt lováról, helyre igazitá a koporsót, erősebben megköté azt és a rendetlen halottas menet ismét útnak indult Kaldatarnes felé."

 

III.

Izland természeti alkata. — Thingvalla és Almannagja. — A Hekla — Dyrafjord. — Északi fény.

Izland szigetén az élet és halál örökös harezot vivnak egymással. A sziget legnagyobb részét oly hatalmas gliitscher-tömegek borítják, melyekhez képest a svájezi jégmezők csak gyermekjátéknak tekinthetők. A föld felületének másik jókora részét évezredek óta tömör vastag lávarétegek borítják, melyek sötéten és hidegen vonják be a földet üveges csillogásu sivár tömegökkel, a mely még a zuzmónak sem nyújt elég táplálékot. E kővé meredt lávafolyamok itt-ott mély völgyeket s borzalmas örvényeket képeznek, a melyek a pokol birodalmát juttatják eszébe az utazónak.

Thing-vallában, egy ily lávavölgyben, a mély örvény terjedelmes tómedenczévé tágul ki, mely tele van szigetekkel. Sötét meredek falak zárják be a tó kristályvizét, a melynek fenekén hatalmas repedések láthatók s hátterében kopár jéghegyek és füstölgő vulkánok emelkednek, mig fölébe az ég azurboltozata von mennyezetet, a melynek kék színe élénk ellentétet képez a hegyek lejtőinek zöld virányával.

Borzalmas, de egyszersmind nagyszerű is e tájrészlet és történelmileg is nevezetea, mert századok előtt e sivár sziklamedenczében gyűltek össze a szabad izlandiak törvényt hozni és állami-ügyeiket rendezni. Ma már aHg emlékeztet valami a rég letűnt szép időkre. Epületek úgysem állottak ott, melyeknek romjai ama viharos és izgalmas életről tanúskodhatnának, mely itt egykor a szabad ég alatt, sátrakban és kunyhókban uralkodott. Itt a közelben terül el a hires Almannagja nevű sziklavölgy, melyet az utazók páratlan borzalmassága miatt földünk ama ritka pontjai közé számitanak, melyeket látnia kell az embernek, hogy létezésüket elhigyje. DufFe-rin lord azt állítja e sziklavölgyről, hogy láthatásáért a világot is érdemes volna körülutazni.

Izland földjén az idegen minden léptennyomon egy-egy ritka természeti nevezetességre bukkan. Az ország belsejét vadregényes hó- és jégboritotta helységek foglalják el, melyek a sziget délkeleti partján az Ojraefa-Fö-kullnál 6240 lábnyi magasra emelkednek. De Izland nem csupán a hónak és jégnek, hanem azok ellenségének, a tűznek is állandó és örökös hazája. A sziget délnyugati részében 5210 lábnyi magasra emelkedő Heklán kivül, mely hatalmas tevékenységéről 1004 és 1846 közt a lakosok eem csekély ijjedelmére 26 kirohanással tett bizonyságot, Izlandnak még számtalan sok kisebb-nagyobb tűzhányó hegye van, melyek közt legnevezetesebb a Krafia és a Lairhnukur. Ezyébaránt a Hekla nem csupán Izland szigetének, hanem egyszersmind az egész földkerekségének is egyik legnagyobb-szerü és legtevékenyebb tűzhányó hegye, kitöréseit óriási fekete por és füstoszlopok jelzik, melyek lassan emelkednek az ég felé, földalatti dörgések s a vulkánikus rázkódások más hasonló tüneményei által kisértetve.

Az 1766-iki kitörés különösen hatalmas volt. Hat-nyolcz láb átmérőjű sziklatömböket nyolcz -tíz mérföldnyire dobott el a hegy magától. Valami kétszáz negyven kilométer kerületben a földet négy hüvelyk vastagságú hamuréteg borította el. A levegő ugy elsötétült, hogy a halászok nem szállhattak tengerre a roppant sötétség miatt és az Orkney-szigetek lakóit Skóczia északi partján rémület fogta el a sűrű fekete hópelyhek láttára, mely tájaikat el borítással fenyegette.

A Hekla krátere is, épen mint a többi tűzhányó hegyé, minden kitörés után meg szokta változtatni alakját. E mao-as hegyről ritka szép kilátás nyilik a szi-get°déli felére. Az előtérben a Hvita és Thy-•orsa nevű patakok hömpölygetik a tenger felé zöld hullámaikat, itt-ott lávatömegek közé zárt nagy terjedelmű tavak csillognak ; a síkságon a hőforrások, e természetes szökőkutak, dobálják ég felé fehér vizsugaraikat; távolabb délen a Zöld-tenger mosolyog felénk s minden más irányban roppant terjedelmű jéghegyek és mezők láthatók, melyek Izland szigetét óriási tükörré teszik, a melyben a nap, mielőtt a föld többi részeikben is látogatást tenne, gyönyörködve nézdeli meg magát.

A hőforrások Izland szigetének szintén világhírű nevezetességei. A Heklától észak felé, ama völgyben, a melyben Skalholt, a sziget hajdani fővárosa fekszik, ugy szintén a völgyet képező magaslatok lejtőin is, több százra menő részint meleg, részint forró forrás van, melyek közt az úgynevezett Geysirek és a Strokskur a legnevezetesebbek. Minthogy e nagyszerű természeti tünemény lapunk régibb folyamaiban már többször le volt irva, ujabb ismertetését ezúttal nem tartjuk szükségesnek.

Egyik rajzunk a Dyrafjordot (Dyra-öböl) tünteti föl, melyről Nougaret következőt irja: „Lehetetlen valami nagyszerűbbet, impozánsabbat és különösebbet látni, mint ez a mély tencer öböl, melynek titkos elágazásai a száraz földbe tiz mérföldnél is tovább hatolnak. Miután a bejáraton tul voltunk, nagy ovatossáo-gal kellett elhaladnunk a partok vulkanikus és meredek sziklái közelében, s midőn e fantasztikus alakú természetes sziklaerődök mellett valami egy óráig bolyongtunk előre, végre a fjord legszélesebb helyére érkeztünk. . . . Az embert-, mikor e nagyszerű meglepetések közé jut, leginkább az a mély csend és az az átalános halálszerü mozdulatlanság lepi meg, a mely ott állandóan uralkodni látszik. A legkisebb hajó vagy bárka sem látható itt. A „Pandora" (az a franczia hajó, mely Nougaret Noelt Izlandba vitte) egyedül állt e nagy terjedelmű kikötőben, de csakhamar számtalan látogatónk került." Itt aztán utazónk leirja a Dyrafjord mellett lakó izlandiak látogatását és a „Pandora" további utazását egészen addig, a mig a franczia látogatók bucsut vettek Izland szigetétől. Mikor a „Pandora" fölszedte horgonyait és elindult, azt mondták az izlandiak : „íme Izland napja ismét eltávozik!"

Ennek az volt az értelme, hogy a franczia hajó, mely minden évben rendesen közlekedik a szigettel, a kedvező évszak beálltával, tehát a nyári nappal érkezik a szigetre, s mihelyst az első csillagot észreveszi, mely az első északi fény előhirnöke szokott lenni, azonnal eltávozik.

Ez időtől kezdve minden éjjel két sarki fény látható a szigeten: az első 11 órától 12-ig, a második, mely az előbbinél sokkal fényesebb, éjféltájban jelenik meg s az eget és a tengert több óra hosszant keresztül megvilágítja. Egy ily gyönyörű égi tüneményt mutat utolsó képünk, melynek előterében a „Pandora" szeldeli a hullámokat enyhébb levegőjű hónába vivő útjában.

 

 

 

 

SZEMÉLYEK

 

Ocsvai Ferencz

 

A  mostani erdélyi országgyűlés egyik kitűnő tagjának arczképét mutatjuk be olvasóinknak. A közelmúlt szomorú emlékezetű években s legterhesebb megpróbáltatások tüzében megedzett hazafiúi szilárd jellem ez, kinek halántékait egész Erdély közvéleménye a tisztelet és elismerés koszorújával méltán körülfonta; ki hazánk közéletében mint képzett jogtudós, kitűnő tollú publicista s közszeretetben álló tanár már régóta legtevékenyebb részt vesz, s egyike azon jelesekaek, kik helyöket minden körülmény közt példaszerűen betöltötték.

Ocsvai Ferencz 1819. febr. 4-dikén született Csomafáján, Doboka vármegyében. Atyjától, ki kisbirtoku táblabiró volt, nyerte az első oktatást, s midőn 1827-ben a kolozsvári ref. főiskolába vitték, a nyolez éves fiu már egy-két római klasszikust olvasott, s Ovidiusból és Virgi-liusból egész fejezeteket el tudott, az eredeti szöveg szerint és értve, könyv nélkül mondani; a társalgási nyelv pedig atyjával a deák volt. Iskolai pályáján az akkori időben latin nyelven irt pályamunkáival több izben jutalmat nyert. Végzett a régi tandrendszer szerint két évi philosophiát, két évi jogot, két évi theologiát; volt egy évig köztanitó. 1841-ben lépett ki az iskolából s azonnal fölesküdt kir. táblai Írnoknak.

Pályája választására elhatározó befolyással volt az 1834-ik év, élénk közgyűléseivel s a kolozsvári országgyűléssel. Wesselényi Miklós, Kemény Dénes, Szász Károly szónoklatai mély benyomást tettek az ifjú lelkére. Legfőbb vágya az volt, hogy egykor ö is táblabiró lehessen; ezt 1842-ben érte el, a mikor Doboka- és Kolozsvármegyében táblabiró, vagyis juratus assessor lett.

Az 1841-diki országgyűlés alatt szintén Kolozsvárit volt, s következő évben Méhes, az akkor b. Kemény Zsigmond és Kovács Lajos által oly jelesen szerkesztett ellenzéki közlöny, az „Erdélyi Hiradó" mellé

hívta meg munkatársul, miután néhány dolgozata által már előbb magára vonta Ocsvai a figyelmet. A journalistika azonban ez időben nem teremthetett számára babérokat.

Az 1841-diki országgyűlés után nevezetes átalakuláson mentek keresztül a pártok Erdélyben. A konzervativek felülkerekedtek.

Keménynek és Kovács Lajosnak, hogy a lap fennállhatását a kormány meg ne akadályozza, felsőbb intés folytán meg kellett válni a „Hiradó"-tól, melynek vezetését ők kormányszéki tanácsosok voltak a censorok, de azokról sem lehet állítani, hogy a szabad szó és ellenvélemény iránt türelmesek lettek volna, s megtörtént, hogy egy ivröl mind a 12 hasábot is kitör ülték.

Ocsvai 1844-ben ügyvédi szigorlatot tett le, kitűnő eredménynyel, néhány port is folytatott, de nem lett gyakorló ügyvéd. Sorsa a „Híradóhoz" kötötte.

1848-ig a szerkesztés s a megyei élet között oszlott meg minden tevékenysége.

a szerkesztővel Méhessel egyetértve, Ocs- | gón munkálkodott azoknak az eszméknek terjesztésében, melyek 1848-ban a népfelszabadulása  és a közteherviselés által nyertek megtestesülést.

1848 tavaszán, e nagy reményekkel teljes időszakban átvette a „Hiradó" szerkesztését és kiadását a maga kezére s folytatta nov. 16-káig, mikor a császári sereg elől Kolozsvárról ö is kivonult. A márcziusi napokban a kitűnő erdélyi államférfi, id. gróf Bethlen János vezetése alatt, Erdély történeti, politikai és 8tatistikai viszonyairól készített egy munkálatot, melyet az uniót előkészítő anyagul, a pozsonyi országgyűlés vezéregyéniségeinek kezeibe szolgáltattak.

Utczai kravallokban, zavargásokban nem hogy része lett volna, de azoknak, a hol csak lehetett, elejét venni, lecsillapítani igyekezett. Lelke egész hevével csüngött az uj korszak szabadság-eszméin, de visszaborzadt kicsapongasaitól. A novemberi kivonulás után beállott közhonvédnek a Krasz-namegyében állomásozott 31-ik zászlóaljba, melynek őrnagya Tóth Ágoston volt, s részt vett azon csatározásokban, melyeknek eredményéül Bem Kolozsvárt visz-szafoglalta. Zászlóalja, Zsibóról kiindulva, Kővár vidékén át Dézs felé első volt, mely karácsóny első napján este Kolozsvárra, a lakosság kitörő örömnyilvánitásai mellett, bevonult.

 

 

 

 

 A szerkesztést Vaira és Vida Károlyra bizták. Rövid idő múlva, néhány szabadabb hangú czikke miatt Vidának is távoznia kellett. (E fényes tehetségű journalista, mint tudva van, később a konzervativek táborába lépett át.) Ocsvai egyedül maradt, s a nélkül, hogy a lap eddigi elveiből valamit feladott volna, küzködött a censurával 1848-ig.

A mostani erdélyi országgyűlés egyik kitűnő tagjának arczképét mutatjuk be olvasóinknak. A közelmúlt szomorú emlékezetű években s legterhesebb megpróbáltatások tüzében megedzett hazafiúi szilárd jellem ez, kinek halántékait egész Erdély közvéleménye a tisztelet és elismerés koszorújával méltán körülfonta; ki hazánk közéletében mint képzett jogtudós, kitűnő tollú publicista s közszeretetben álló tanár már régóta legtevékenyebb részt vesz, s egyike azon jelesekaek, kik helyöket minden körülmény közt példaszerűen betöltötték. Ocsvai Ferencz 1819. febr. 4-dikén született Csomafáján, Doboka vármegyében. Atyjától, ki kisbirtoku táblabiró volt, nyerte az első oktatást, s midőn 1827-ben a kolozsvári ref. főiskolába vitték.

A nyolez éves fiu már egy-két római klasszikust olvasott, s Ovidiusból és Virgiliusból egész fejezeteket el tudott, az eredeti szöveg szerint és értve, könyv nélkül mondani; a társalgási nyelv pedig atyjával a deák volt. Iskolai pályáján az akkori időben latin nyelven irt pályamunkáival több izben jutalmat nyert. Végzett a régi tandrendszer szerint két évi philosophiát, két évi jogot, két évi theologiát; volt egy évig köztanitó. 1841-ben lépett ki az iskolából s azonnal fölesküdt kir. táblai Írnoknak.

Pályája választására elhatározó befolyással volt az 1834-ik év, élénk közgyűléseivel s a kolozsvári országgyűléssel. Wesselényi Miklós, Kemény Dénes, Szász Károly szónoklatai mély benyomást tettek az ifjú lelkére. Legfőbb vágya az volt, hogy egykor ö is táblabiró lehessen; ezt 1842-ben érte el, a mikor Doboka- és Kolozsvármegyében táblabiró, vagyis juratus assessor lett.

Az 1841-diki országgyűlés alatt szintén Kolozsvárit volt, s következő évben Méhes, az akkor b. Kemény Zsigmond és Kovács Lajos által oly jelesen szerkesztett ellenzéki közlöny, az „

Erdélyi Hiradó mellé hívta meg munkatársul, miután néhány dolgozata által már előbb magára vonta Ocsvai a figyelmet. A journalistika azonban ez időben nem teremthetett számára babérokat.

Az 1841-diki országgyűlés után nevezetes átalakuláson mentek keresztül a pártok Erdélyben. A konzervativek felülkerekedtek.

Keménynek és Kovács Lajosnak, hogy a lap fennállhatását a kormány meg ne akadályozza, felsőbb intés folytán meg kellett válni a „Hiradó"-tói, melynek vezetését kormányszéki tanácsosok vették át. A censorokról nem lehet állítani, hogy a szabad szó és ellenvélemény iránt türelmesek lettek volna, s megtörtént, hogy egy ivröl mind a 12 hasábot is kitörolték.

Ocsvai 1844-ben ügyvédi szigorlatot tett le, kitűnő eredménynyel, néhány port is folytatott, de nem lett gyakorló ügyvéd. Sorsa a „Híradóhoz" kötötte.

1848-ig a szerkesztés s a megyei élet között oszlott meg minden tevékenysége. Mint az oppositio tagja, zaj nélkül, de a szerkesztővel Méhessel egyetértve, Ocsvl munkálkodott azoknak az eszméknek erjesztésében, melyek 1848-ban a népfelszabadulás és közteherviselés által nyertek megtestesülést. 1848 tavaszán, e nagy reményekkel teljes időszakban átvette a „Hiradó" szerkesztését és kiadását a maga kezére s folytatta nov. 16-káig, mikor a császári sereg elől Kolozsvárról ö is kivonult.

A márcziusi napokban a kitűnő erdélyi államférfi, id. gróf Bethlen János vezetése alatt, Erdély történeti, politikai és statistikai viszonyairól készített egy munkálatot, melyet az uniót előkészítő anyagul, a pozsonyi országgyűlés vezéregyéniségeinek kezeibe szolgáltattak.

A novemberi kivonulás után beállott közhonvédnek a Kraszna megyében állomásozott 31-ik zászlóaljba, melynek őrnagya Tóth Ágoston volt, s részt vett azon csatározásokban, melyeknek eredményéül Bem Kolozsvárt viszszafoglalta. Zászlóalja, Zsibóról kiindulva, Kővárvidékén át Dézs felé első volt, mely karácsóny első napján este Kolozsvárra, a lakosság kitörő örömnyilvánitásai mellett, bevonult.

A szerkeztést Vida Károlyra bizták. Rövid idő múlva, néhány szabadabb hangú czikke miatt Vidának is távoznia kellett. (E fényes tehetségű journalista, később a konzervativok táborába lépett át.)  Ocsvai egyedül maradt, s anélkül, hogy a lap eddigi elveiből valamit feladott volna, küszködött a censurával 1848-ig.

 

Augusztus hónapot Kemiben, a tudós Castrénnél töltötte. Most már kimerítő utazási tervet készített, de pénzerejének csekélysége miatt végre nem hajthatta.  A felsőbb társas körökben, ahol megjelent, mindenütt kitüntetéssel fogadták a magyar utazót, midőn 1841. elején visszatért Helsingforsba, hol május végéig mulatott, s átalános csodálatot gerjesztett a finn és lapp nyelvekbeni jártassága által. Ezután a finn tengeröblön keresztül Sz. Pétervárra utazott, hogy itt a keleti finn néptörzsek meglátogatására illően elkészülhessen.

Hát itthon gondoltak-e a távolban a hazáért fáradozó, nélkülöző ifjúra? Lassankint itt is hire futott nemes vállalatának s megkezdődtek a mozgalmak az ö czéljainak siettetésére. Az  Akadémia, csekély pénzerejéhez képest, némi pénzsegedelmet s megbízásokat küldött Regulynak, kit ezalatt a sz. pétervári tudományos nevezetességek egyenkint kitűnő szivességgel láttak; a magyar születésű öreg Balugyánszky orosz államtanácsos házában pedig valódi vendégszerető magyar fogadtatásra talált.  

Ismét komoly erőfeszítéssel állt neki tanulmányainak. Az orosz nyelven kivül a keleti finn (szírjén, mordvin, cseremisz, csuvasz) nyelveket tanulta, s azokon kivül a törököt is, összekötve történelmi s földirati tanulmányokkal.

Az akadémiai bár csekély segedelem s különösen az Akadémia elnökének ajánlólevele nagy erkölcsi hatással volt nemes törekvéseire. E tájban irta első jelentését az Akadémiához, melly 1842. májusán érkezett Pestre, s annyira figyelmet gerjesztett, hogy az Akadémia, utazása összes költségeinek elvállalását ajánlotta az igazgatóságnak, mit azonban a pénztár állapota ismét nem eng

Nélkülözött, fáradozott s áldozott tehát továbbra is. Hozzájárult, hogy erőfeszítéssel űzött tanulmányai megtörték erejét s aggasztó betegségbe esett. Midőn felgyógyult, Pétervárott a legte-kintélyesb helyekről legnagyobb pártolásban részesült, s ennek folytán a császári udvarnál is be lön mutatva. Azon ponton volt már, hogy orosz segélylyel látogassa meg a keleti finneket. De jó-| kor jött i segitség, melly helyzetének nehézségét eloszlatta. A m. Akadémia 1842-i nagygyűlésén hathatós pártfogásra talált s innen 1000 pft. rendeltetett uti költségei pótlására. A következő évben lön az Akadémia tagjává is választva.

Még 1843. október elején indult el Pétervárról második vagyis uralszibériai utazására. Moszkván és Novgorodon át, a Volgán lefelé 3 hét múlva érkezett Kazánba, honnan 2 hét múlva ismét tovább folytatta útját a votyák és baskír népfaj közé. December elején átkelt az Ural hegységen s az oroszok uráli telepein tanulmányozta a keleti finnek szokásait, viszonyait s egy vogul szótárt is irt össze s halmozta rakásra később feldolgozandó anyagait. Mártius közepén ért Tobolszkba.

Azonban utazásának fénypontja innen folytatott északi fölfe-dezési útja volt. 1844. nyarától kezdve olly nélkülözéseket tűrt, olly veszélyekkel küzdött, mellyeket csak olly ember bir, a kit nagy eszme iránti lelkesedés vezérel. Járt az északi vogulok és irámszarvasok azon ismeretlen hazájában, mellyet müveit utazó még soha meg nem látogatott. A voguloktól átment az onztyákok-hoz s 1845. septemberben érkezett ezek főhelyére, az Obi tartományba; innen hosszas vándorlás után a vadász és halász törzsek közt, Berezovba ért, honnan pétervári levelek folytán kénytelen volt Kazánba visszaindulni. A merre járt, a vadfajok megkedvelték, s ivekkel, tegzekkel, nyilakkal ajándékozták meg. Ezután Kazánból a cseremisz és csuvasz nyelvek tanulmányozása végett a rajfai kolostorba költözött. Egészsége megromlott, haja elhullott, de szelleme, kitartása nem hanyatlott.

A m. Akadémia ezalatt itthonn ismét aláírást nyitott a bátor utazó segélyezésére, a mi mintegy 1400 pftot jövedelmezett, s uj kötelességeket rótt reá. Fölhivatott, hogy a volgai finnek kibuvár-lását még a mordcinok és csuraszok meglátogatásával egészítse ki. A további költségeket a „Reguly-album" jövedelme pótolta, mely-lyet ezalatt itthonn Toldy Ferencz adott ki 1845-ben olly czélból, hogy utazónknak elég költsége jusson, a gyűjtött anyagokat feldolgozni s haza utazni. (E könyvet ajánljuk mindazoknak, kiket a finn-magyar kérdés és Reguly utazásainak feladata s részletei közelebbről érdekelnek.) Utazónk lelkiismeretesen járt el a reá bízottakban s hanyatló egészsége daczára halomra gyüjté az ismereteket, a finn ág csaknem valamennyi törzseivel közvetlen érintkezésbe' jött. Ez utóbbi 3 évi terhes utazás után ismét visszatért kincseivel Sz. Pétervárra, hol tárt karokkal fogadták érdemeit méltányló barátai. Utazása eredményeinek feldolgozását itt kezdte meg s a 180 geogr. mérföldre terjedő északi Ural vidék földabroszát nagy fáradsággal ki is dolgozta. E munkája 1847-ben készült el s olly roppant mü, melly, az orosz tudósok bevallása szerint, nem egyes embernek, hanem egy egész utazó tarsaságnak is becsületére válnék.

Reguly az orosz pártfogás iránti hálájának ezen lerovása után 1847. február elején elhagyta Pétervárt s hazafelé vezető útjában, egészsége helyreállítása végett Grafenbergbo utazott; innen jött haza rövid látogatásra azonévseptemberében Novemberben, miután Bécsben a fels. udvar által is kegyesen fogadtatott, Berlinbe ment, hogy ott megújult erővel roppant munkái rendezéséhez fogjon. Azonban megfeszített munkássága visszahozta testi bajait; nemsokára visszatért hazánkba. 1848. júniusban a m. kir. közoktatási minisztérium a pesti egyetemi könyvtár első öreül nevezte ki s ez állomáson 1850-ben újra megerősíttetett.

Az Akadémia nagy részvéttel s méltánylattal fogadta egyik 1847-ki népes gyűlésében Toldy Ferencz áttekintő értesítését Reguly utazásairól, mely alkalommal ennek magával hozott nagybecsű népismei gyűjteménye is be lön mutatva, melly jelenleg a n. Múzeumban őriztetik.

Fájdalommal kell bevallanunk, hogy ez eddigelé Reguly hosz-szas, fáradságos utazásainak fő, — csaknem egyedüli eredménye. A vád e miatt nem az elhunytat illetheti, kinek ez ügy iránti szent lelkesedése utolsó perczig nem szűnt meg, de lelki erejét megtöré a test gyarlósága. Reguly csaknem folytonos gyengélkedésben tölte a közelebb lefolyt éveket s testi bajai mindanyiszor elriaszták Íróasztalától, hova számtalanszor ült le , rendezni gyűjtött anyaghalmazát. De azért a legszebb remények lebegtek mindig az ö és barátai szeme előtt; tőle vártuk mindnyájan ama sok balítélet elosz-tatását, melly a finn-magyar kérdést még tudósaink nagy részének szemében is borítja. Veszélyes betegnek az utóbbi időkben a fel-tünöleg vidor kinézésű, deli termetű, ruganyos járású férfiút nem tartottuk, és sokáig nem akartunk hinni ama szomorú hirnek, hogy múlt évi aug. 23-án egy rögtöni vérömlés véget vetett e reményekben gazdag, nemes törekvésű, fiatal életnek. S mégis ugy volt, — öt is elkísértük oda, hol annyi szép álomképünk hamvad. . . .

Menjünk ki sírjához, s tanuljunk tőle, ha nem is eredményt kivívni, de lelkesedni, s nemes eszméknek élni utolsó leheletünkig! *).E hadjárat közben hadnagyságig emelkedett.

A katonasággal azonban csakhamar föl kellett hagynia. A Kolozsvárra bevonulás utáni nap Bem hirlapszerkesztésre szólította föl. így indította meg a „Honvéd" czimü lapot, mely 1849. jan. 1-töl aug. 14-kéig naponkint jelent meg. A mellett, hogy lapot szerkesztett, mint szolgálatnélküli katonát minden olyan feladatnál alkalmazták, a hová katona kellett, s a melyek a Kolozsvárról való eltávozás nélkül teljesíthetők voltak. így nevezték ki a kolozsvári vegyes rögtönitélő bírósághoz, melynek tárgyalásaiban, szelid kedélye daczára, részt kellett vennie.

A forradalom megbukása után az ö élettörténete is, mint annyiaké, gyászlapot mutat, — nyolcz év szenvedéseivel.

1849. aug. 14-én az oroszok elöl kivonulván Kolozsvárról, négy évig bujdosó volt. De nem külföldön. Fájó szívvel vált hontalanná lett barátaitól, kik magukkal hívták, — de nem tudott megválni e földtől, nem volt ereje itt hagyni családját.

Mármaros-, Bereg-, Ugocsa- és Szatmár-megyében bujdosott négy hosszú éven át, mig 1853. májusban fogolylyá lett. Előbb Váradra vitték. Onnan négy hónap múlva Szebenbe. Itt novemberben elitéi1 ék s télire a fehérvári várba szállították, a honnan 15 évi, vasban töltendő várfogságra szóló ítélet kimondása után 1854-ki aprilisben Joseph-stadtba, Csehországnak a porosz határszélhez közel eső várába vitték.

A fogoly életét nincs miért rajzolnunk. Annyinak jutott ebből a mostani férfikort ért nemzedék tagjai közül, hogy alig bír még az újdonság érdekességével. (A joseph-stadti Zwingerben 200-an voltak együtt.)

1857. tavaszán Ö Felsége kegyelme, egy-kettő kivételével , mindnyájuknak visszaadta szabadságát. Ocsvai Kolozsvárra családja körébe tért vissza.

A politikai foglyoknak, mint olvasóink jól emlékezhetnek rá, a kiszabadulás után sem volt könnyű a pályakezdés.

Ocsvai eleinte az akkor Kolozsvárit székelő n.-enyedi ref. theologiai intézetben, mint ideiglenes tanár, latin és hellén nyelvet adott elő. E klasszikus nyelvek irodalmában kiváló jártassággal bir.

Majd 1858-ban az erdélyi kölcsönös jeges tüzkármentö társulat irodájában alkalmazták, s ott dolgozott 1861-ig. Ez időre esik az intézet ujabb lendületnek indulása.

1859-ben egy előrelátó és jobb jövőt is remélő magyar ur összegyűjtötte az iskolát végzett főrendi fiatalságot, hogy hallgassanak előadásokat a magyar közjogból, s ennek tanítására Ocsvait kérték föl. Abban az időben a hatóság e magán természetű tanórákat is be akarta tiltani.

Az alkotmányos élet rövid időre történt föléledésével 1861 ben Dobokamegye Ocsvait megválasztotta főjegyzővé. Mint ilyen, közremunkált a magyar és román nemzetiség közötti súrlódás elenyésztetésére, s tolmácsa volt megyéje politikai véleményének, mely szerint első volt az erdélyi törvényhatóságok között, mely a trón és a pesti országgyűlés előtt is kimondotta, hogy a nemzetiségi igényeket a nemzeti teljes jogegyenlőség alapján kivánja kielégíttetni.

Egy hónappal később Kolozsvár város közbizalma hivta el főjegyzőjének. De ezt sem sokáig vihette. A kolozsvári ref. főiskolában visszaállították a jogi tanfolyamot, s 1861. őszén Ocsvait hívták meg a hazai törvények tanítására, s ma is mint közszeretetben álló tanár ott működik.

1861. júniustól az év végéig a „Kolozsvári Közlöny" szerkesztését vitte; jeles publicistái tehetségéről ez idő alatt megjelent czikkei is tanúskodnak; de hogy neve mint szerkesztőé a lapon álljon: a hatóság ekkor sem engedte meg.

Az 1865-i kolozsvári gyűlésre Doboka megye választotta képviselőjévé. Ez országgyűlésen őt kérték fel az Ö Felségéhez küldött felirat szerkesztésére, melyet a decz. 12-i országos ülésben nagy hatással szintén ő olvasott föl. — Mint szónok is a jobbak közé tartozik, de kivált alapos jogtudománya, ritka jelességü jegyzői tolla és tiszta fölfogása miatt becsült és tisztelt. — Az erdélyi közvélemény öt jelölte ki a pesti országgyűlés által az erdélyiek számára üresen hagyott 6-ik jegyzői székre. E hadjárat közben hadnagyságig emelkedett.

A katonasággal azonban csakhamar föl kellett hagynia. A Kolozsvárra bevonulás utáni nap Bem hirlapszerkesztésre szólította föl. így indította meg a „Honvéd" czimü lapot, mely 1849. jan. 1-töl aug. 14-kéig naponkint jelent meg. A mellett, hogy lapot szerkesztett, mint szolgálatnélküli katonát minden olyan feladatnál alkalmazták, a hová katona kellett, s a melyek a Kolozsvárról való eltávozás nélkül teljesíthetők voltak. így nevezték ki a kolozsvári vegyes rögtönitélő bírósághoz, melynek tárgyalásaiban, szelid kedélye daczára, részt kellett vennie.

A forradalom megbukása után az ö élettörténete is, mint annyiaké, gyászlapot mutat, — nyolcz év szenvedéseivel.

1849. aug. 14-én az oroszok elöl kivonulván Kolozsvárról, négy évig bujdosó volt. De nem külföldön. Fájó szívvel vált hontalanná lett barátaitól, kik magukkal hívták, — de nem tudott megválni e földtől, nem volt ereje itt hagyni családját.

Mármaros-, Bereg-, Ugocsa- és Szatmár-megyében bujdosott négy hosszú éven át, mig 1853. májusban fogolylyá lett. Előbb Váradra vitték. Onnan négy hónap múlva Szebenbe. Itt novemberben elitéi1 ék s télire a fehérvári várba szállították, a honnan 15 évi, vasban töltendő várfogságra szóló ítélet kimondása után 1854-ki aprilisben Joseph-stadtba, Csehországnak a porosz határszélhez közel eső várába vitték.

A fogoly életét nincs miért rajzolnunk. Annyinak jutott ebből a mostani férfikort ért nemzedék tagjai közül, hogy alig bír még az újdonság érdekességével. (A joseph-stadti Zwingerben 200-an voltak együtt.)

1857. tavaszán Ö Felsége kegyelme, egy-kettő kivételével , mindnyájuknak visszaadta szabadságát. Ocsvai Kolozsvárra családja körébe tért vissza.

A politikai foglyoknak, mint olvasóink jól emlékezhetnek rá, a kiszabadulás után sem volt könnyű a pályakezdés.

Ocsvai eleinte az akkor Kolozsvárit székelő n.-enyedi ref. theologiai intézetben, mint ideiglenes tanár, latin és hellén nyelvet adott elő. E klasszikus nyelvek irodalmában kiváló jártassággal bir.

Majd 1858-ban az erdélyi kölcsönös jeges tüzkármentö társulat irodájában alkalmazták, s ott dolgozott 1861-ig. Ez időre esik az intézet ujabb lendületnek indulása.

1859-ben egy előrelátó és jobb jövőt is remélő magyar ur összegyűjtötte az iskolát végzett főrendi fiatalságot, hogy hallgassanak előadásokat a magyar közjogból, s ennek tanítására Ocsvait kérték föl. Abban az időben a hatóság e magán természetű tanórákat is be akarta tiltani.

Az alkotmányos élet rövid időre történt föléledésével 1861 ben Dobokamegye Ocsvait megválasztotta főjegyzővé. Mint ilyen, közremunkált a magyar és román nemzetiség közötti súrlódás elenyésztetésére, s tolmácsa volt megyéje politikai véleményének, mely szerint első volt az erdélyi törvényhatóságok között, mely a trón és a pesti országgyűlés előtt is kimondotta, hogy a nemzetiségi igényeket a nemzeti teljes jogegyenlőség alapján kivánja kielégíttetni.

Egy hónappal később Kolozsvár város közbizalma hivta el főjegyzőjének. De ezt sem sokáig vihette. A kolozsvári ref. főiskolában visszaállították a jogi tanfolyamot, s 1861. őszén Ocsvait hívták meg a hazai törvények tanítására, s ma is mint közszeretetben álló tanár ott működik.

1861. júniustól az év végéig a „Kolozsvári Közlöny" szerkesztését vitte; jeles publicistái tehetségéről ez idő alatt megjelent czikkei is tanúskodnak; de hogy neve mint szerkesztőé a lapon álljon: a hatóság ekkor sem engedte meg.

Az 1865-i kolozsvári gyűlésre Doboka megye választotta képviselőjévé. Ez országgyűlésen őt kérték fel az Ö Felségéhez küldött felirat szerkesztésére, melyet a decz. 12-i országos ülésben nagy hatással szintén ő olvasott föl. — Mint szónok is a jobbak közé tartozik, de kivált alapos jogtudománya, ritka jelességü jegyzői tolla és tiszta fölfogása miatt becsült és tisztelt. — Az erdélyi közvélemény öt jelölte ki a pesti országgyűlés által az erdélyiek számára üresen hagyott 6-ik jegyzői székre.

 

 

 

 

A KASSAI HONVÉDSZOBOR 1904.  770

Horvai János és Szamovolszky Ödön szoborműve.

Kassa város közönsége két év előtt pályázatot hirdetett egy honvéd-emlékre, melynek költségeit közadakozás útján gyűjtötték össze a nagy történelmi multú város hazafias polgárai. Az első pályázatnak az eredménye az lett, hogy szűkebb pályázatra hivták fel a sikerültebb szoborminták készítőit. E szűkebb pályázaton a szoborbizottság Horvai János ós Szamovolszky Ödön mintájának ítélte oda a kivitelre való megbízást. A jeles fiatal művészek most készültek el a szobor mintázásával.

A szobor magas talapzatán két alak áll, s együtt jeleníti meg a Rákóczi-kor és az 1848/49-iki szabadságharcz eszméjét. Alapgondolata az, hogy a vén kurucz-huszár, mint a régmúlt időkből föltámadt harczias szellem képviselője, a régi dicsőség emlékeivel vigasztalja s bátorítja a szabadságharcz szomorú végén elcsüggedt, búslakodó honvédet- Egyúttal kitartásra buzdítja a jelen nemzedéket is. A talapzaton ülő régi honvéd pedig a szabadságharcz még élő vitézeinek kegyelete jeléül teszi le cserfakoszorúját a szobor lábához.

A szobrot a kassai székesegyház mellett levő Szent Mihály-téren fogják fölállítani és a jövő év őszén leplezik le. .

 

 

A német császárság kikiáltása Versaillesban. 1871 182.

Németország új császára a porosz országgyűlés felső és alsó házához intézett leiratában kijelenté, hogy engedve a német fejdelmek és szabad városok kérelmének, a császári méltóságot, mely már 60 év óta áll betöltetlenül, kész elfogadni.

És valóban ez üresedés majdnem 66 és fél évig tartott, mert 1804. augusztusában II. Ferencz német császár, Napóleon által kegyetlen vereségeket szenvedve, czimét letette és „Ausztria császára" czimét vette föl. Ez időtől fogva megszűnt létezni a német császárság.

Mikor tehát az első franczia császárság megalapittatott, akkor lett vége a régi német császárságnak, és most, midőn a második franczia császárság eltöröltetett, az egykori német császárság is újból föléledett.

Még pedig föléledett nem a nép akaratából és kívánatára, hanem néhány apró fejdelem és egy diadalittas praetorianus hadsereg közreműködése folytán. Az öreg Vilmosnak császárrá  kikíáltatása semmiben sem különbözik ama vészfellegektől, melyek négy hosszú hónapon át oly fenyegető sötétséggel gyülekeztek össze körülötte és fölötte.

1814-ben e lövegekből tizedrésznyire sem volt szükség, hogy a megrémült párisiakat megadásra bírják, míg az idén a perczenként ezrével és tízezrével hulló gyilkoló és romboló villámok is nem hogy megfélemlítették volna, de még inkább elkeseritették, föllelkesitették és felbőszítették a város hősies lakosságát.

Amire a dölyfös hóditó tűzokádó ágyúi nem voltak képesek, megtéve azt egy nagyobb, egy kérlelhetetlenebb ellenség — az éhség. Paris elesett, megadta magát; de bukásában is több dicsőség, több rokonszenv kiséri, mint a győzőt, ki bombáztatása által méltán kiérdemelte magának az „újkori Herostratus" nevét.

Pedig hogy mennyi veszteséget és minő halálfélelmeket kellett kiállniuk az ostromlott város lakóinak, erről  a mellékelt rajzunk is elég tiszta fogalmat nyújthat olvasóinknak. És ilyen jelenetek a bombázás alatt naponként ezrével fordultak elő. Képünk egy padlás-szobát mutat, melybe az ellenséges bomba a ház falát keresztül törve hatolt be jobb kéz felől, teljesen összerombolván a szobának emez oldalát; ezután a padozatátt.

Hogy a földalatti életet annál kellemesebbé — illetőleg tűrhetőbbé tegyék, a nagyobb pinczékben, hova több család vonta meg magát, az étkezés is közköltségen és közös asztalnál történt.

A pincze közepére tüzeket raktak (mig volt miből), melyeknek sűrűn gomolygó füstfelhői csak ugy ömlettek ki a járdákkal egy színten fekvő pinczeablakokból. E szokatlan füstfelhők valóban meglepő kinézést kölcsönöztek Paris utczáinak, melyek egészen a lappok földalatti lakjaira emlékeztettek,mert szigorú télben a lappok is a föld alá bújnak a hideg ellen.

Egy házon — írja egy angol hadi levelező — e sajátságos föliratot olvasám egy kis papíron a pinczeablak fölé ragasztva: „Ne féljetek a tűztől, ha e füstöt látjátok; csak földalatti kemenczénk füstje az!"

Lehet, hogy eddig nem éppen ok nélkül vádolták a párisiakat gondatlansággal, könnyelműséggel és a bombasztok kedvelésével. Most már annál nagyobb dicsőséget érdemelt ki magának e nép, mely ily nélkülözéseket is képes volt kiállani, zúgás és elégedetlenség nélkül, sőt többnyire megszokott jó kedélyével és vidámságával.

A császárválasztásokban a hanyatlásnak indult római birodalom utolsó évtizedeiben a féktelen szabadosságot kedvelő zsoldos hadsergek sok vandalizmust véghez vittek. Hiába igyekeznek az uj német birodalom lapjait ugy feltüntetni, mintha a „világra szóló nagy esemény" a népben is általános lelkesültséget keltett volna.

Hiszen láthatjuk, hogy az egész császári komédia csakis a fejdelmek, a szolgalelkű „szabad" városok és a hadsereg műve volt. A legmagasabb császári távirat a népet még csak megemlíteni sem tartja méltónak. Jan. 18-án, mikor Vilmos császárrá kiáltatásának szertartása végbement, katonai szemle volt Versaillesban.

A „Tükörcsarnok"-ot (Galerié des Glaces) fényesen földíszítették, a harmadik hadsereg minden ezredét küldöttek képviselték, s a bajor ezredek is elküldték színeiket. A lobogók félkörben olyan sorban voltak fölállítva, amelyben illető ezredeik Paris körül feküdtek, a tisztelethelyet Landwehrekéinek engedtetvén át s ezek körül, egy emelkedettebb állványon, a testőr csapatok foglaltak helyet.

A csarnoknak a parkkal átellenben levő oldalán oltár volt emelve és e körül álltak a tábori lelkészek, a király mllett legfeltűnőbb volt Rügger káplán.

 

 

Szegszárd. 1856. 4.

Ne ítéljen senki e városról kicsinylőleg, midőn annak szerény külsejét tekinti. Vannak ennél pompásabb, nagyobb, szebb városok, de Szegszárd elég nevezetességgel bir arra nézve, hogy bármelyikkel megmérkőzzék.

E város földjének porába vegyülve nyugszanak I. Béla királyunk hamvai, az erős karú hős Béláé, ki bátyja, I. Endre király trónjának támasza volt, és azt meg is védelmezte.

Henrik német császár hóditó seregei ellen két nagy hadjáratban, először 1050-ben, mikor is a császári sereget Vértes hegynél teljesen tönkre verte, másodszor 1052-ben, midőn a benyomuló hadat éhség, fortély és kardja által dicstelenül visszavonulni kényszerité, s később mint király rövid két évi uralkodása alatt, azon kor szerinti legüdvösebb újításokkal áldá meg hazánkat.

Elnyomta a pogányságnak legutolszor harezban kitört lázadását, mi által keresztyén polgáriasodásunknak második szilárd alapja lőn megvetve. Béla, kire áldással emlékezhet minden magyar, 1063-ban Szegszárdon temettetett el, az általa épitett kolostorban. Nevezetes újabban e város arról is, hogy itt született 1812-ben Garay János, hazánk elhunyt koszorús költője, kinek szülői 1856-ban ülték meg boldog házaséletük aranymennyegzőjét, mely alkalommal az „István Bácsi naptár" szerkesztője és kiadója, számos tisztelők nevében a költő édesanyját akit ezüstből öntött remek mivü babérkoszorúval tisztelék meg.

De továbbá ki ne ismerné Szegszárdot és vidékét hires vörös boráról, melynek neve bejárta már a külföldet s bejárandja nemsokára az egész világot, kivált ha az itteni új borkereskedő társulat, mely e nemben egyike hazánkban a legtevékenyebbeknek, oly dicséretes eredménnyel működik továbbra is, mint amilyet megalakulásának rövid ideje óta már is felmutathat.

E társulat egyik fő nevezetessége jelenleg Szegszárd városának. Ennek kimutatásából tudjuk többi között, hogy a szegszárdi hegyek termése 1857-ben 60 000 akóra* rug. Maga e város 2835 négyszög hold szőlővel bir, 100 ölével számítva.

Különben Szegszárd Tolna megye fővárosa, megyei törvényszékkel s több képző és jótékony intézettel. Lakosai számát többre  teszik 10 000-nél.  Épületei közt legemlitésre méltóbb a romai katholikus templom és a megyeház. A kath. templom nagysága és belsejének gazdag festése által vonja magára a figyelmet.

A hegyen épült ékes megyeház, hajdan váralakban fallal kerített zárda és apátlakás volt. Az alatta levő nagy és tekervényes pincze is említést érdemel. Van itt továbbá református anyaegyház, jól rendezett kórház, gyógyszertár, iskolák, csinos úri és magán lakok, postahivatal stb. Selyemgombolyitó üzeme is van.

Lakossága nagyrészt magyar. A város a boráról hirneves szegszárdi hegy tövében fekszik; a magyarországi beláthatatlan, ugynevezett nagy sik mindjárt a város alatt kezdődik. A Sárviz egy negyed-, a Duna pedig félórányi távolságban folydogál.

A szegszárdi kolostort és apátságot I Béla király alapította 1063-ik évben a szent Benedek szerzetesek számára. A király itt lőn eltemetve. 1774-ben Mária Terézia az apátsághoz tartozó jószágokat s igy Szegszárdot is a magyar királyi egyetemnek ajándékozá és most is a tudományi alaphoz tartozik.

Nevezetes Szegszárdon az úgynevezett remete-kápolna, melynek helyén azelőtt egy agg harezos remetéskedett. A kápolnát 1757-ben közadakozás utján építették, és jelenleg a kisaszszony-napi ünnep alkalmával nagy számban jár oda búcsút a környék ájtatos lakossága.

 

Akó-Liter* átváltás. Akó [akó] és Liter [L] közötti váltószám 53,72. Ez azt jelenti, hogy az Akó58 liter.

 

 

SZEMÉLYEK

 

MERÉNYLET AZ ANGOL KIRÁLYNŐ ELLEN,1882. 185.

A királygyilkolások nem mindenkor származnak politikai okokból. Az angol királynő ellen közelebb elkövetett merényletet csakugyan lehetetlen volna ily módon megmagyarázni. Mégha a bizonyítékok nagyszáma nem szólana is mellette, egészen világos lehet, hogy ily merényletet ép eszű ember nem követhet el oly királynő ellen, ki tudvalevőleg csak uralkodó, de nem kormányzó s kinek jogköre rendkívüli tekintélye daczára is ott olyannyira korlátolt, hogy a tréfás jelzés szerint csak «pontot tesz az i betűre», vagy hogy olyan, mint a tornyon a gomb; szebb vele az, de nélküle is el lehetne a torony. Az ily uralkodó s még e mellett nő ellen elkövetett merénylet természetesen mindenütt visszatetszést keltett s a közvéleménynek némileg megnyugtatására szolgált, hogy az, ki a bűntettet elkövette, bizonyos tekintetben beszámíthatatlan állapotú.

A merénylet csütörtökön múlt két hete, hogy elkövettetett. A királynő csekély számú kíséretével tért vissza Londonból rendes tartózkodási helyére Windsorba. Midőn a vonat 5 óra 35 perczkor megérkezett, szokás szerint a pályaudvart egy kis bámuló tömeg lepte el. A királynő mellett Beatrix herczegnö foglalt helyet s a kocsiablakot a hűvös időjárás miatt leeresztették. Alig hogy elindultak, a tömeg éljenzései közben eldurrant a pisztolylövés; szerencsére a királynő a merénylettevőtől mintegy I ő ölnyire volt, a kocsi túlsó oldalán s különben sem talált a golyó, mely a kocsi fölött repült el s az állomás udvarán mintegy 30 ölnyire, a hol másnap reggel megtalálták, esett le attól a helytől, a hol kilőtték. A királynő első pillanatban nem is tudott a veszélyről s egy kis ijedtségen kívül semmi baja sem esett s még aznap táviratozott fiának, a walesi herczegnek, hogy őt megnyugtassa.

A merénylettevőt a közel álló rendőrfőnök rögtön megragadta, egy fényképész-segéd revolverét csavarta ki kezéből s két tanuló ifjú a híres etoni kollégiumból, mely Windsor tőszomszédságában van, esernyőkkel és botokkal támadta meg, mely támadás kétségkívül végzetes lehetett volna reá nézve, ha szerencsére a pályaudvarnál több rendőr nincs jelen, kik a merénylettevőt azonnal körülfogták s a rendőrségre vitték. Neve Mac-Lean Boderick, 28 éves, elég tisztességes családból származott s jól nevelt ifjú, németül és francziául is tud, de hóbortos hajlamai anyagilag és szellemileg tönkretették, úgy hogy alig volt képes napi szükségleteit fedezni. Kétszer volt már az őrültek házában s nagyon valószínű, hogy tettét is beszámíthatatlan állapotban követte el.

Viktória angol királynő ellen, ki 1837-ben kezdett uralkodni, már öt ízben kísérlettek meg a gyilkosságot. 1840-ben egy kávéházi pinczér s szintén őrült, 1843-ben két ifjú, 1850-ben egy volt hadnagy s 187á-ben O'Connor nevű irlandi követtek el merényleteket ellene. Szerencsére mind eredménytelen volt.

Forradalom és külháboru egyaránt nagy s kétes kimenetelű krízisek a nemzetek életében. Amabban a politikusoké, emebben a katonáké az intéző szerep, de a tulajdonképi tényező maga az egész nemzet. A forradalomból gyakran növi ki magát háború, s ilyenkor mit a politikusok terveztek, a katonák végzik be; ellenben háborúból ritkán lesz forradalom, ha csak katonai nem, melyet inkább a tábornokok, mint a seregek csinálnak. De a külháboru veszélyei előtt a forradalmi törekvéseknek el kell hallgatniuk.

 Amint egy hatalmas, vagy épen győztes ellenség tör valamely nemzetre, ha ez akkor forradalmat rögtönöz, ez által csak megköny-nyiti az ellenség diadalát, s el van veszve. Ilyenkor békét kell hagyni a belső viszálynak, s egyesülten törni a betolakodó ellenségre. Mert meg van irva, s örökké igaz marad, hogy: „Két veszekedő közt a — harmadik örül."  A francziáknak is megvan egy ilyetén régi úgynevezett „házi pörpatvarok,"—de egészséges ösztönük — még eddig legalább ugy látszik — azt sugallja nekik, hogy most csak végezzenek előbb a porosz sisakkal, és majd aztán, ha akkor is jónak látják, ünnepélyesen és végleg ellökhetik azt a — házi sipkát, mely az idegen sisak ellen gyöngének bizonyult Addig is azonban, megle-pöleg finom tapintattal, zaj nélkül, nyugalomba helyezték a császári „káppit," — s intézik rettenetesen meggyült bajaikat maguk a vakmerő idegennel.

És ekként, amint a tényállásból sejthető, egész csöndben, egy kis előleges, szelid forradalom már végbe is ment volna a forradalmak vezér fővárosában, amennyiben a húsz éven át oly korlátlan hatalmú császárról most csak nagy ritkán olvasunk egy-egy félénk táviratban annyit, hogy valami harmadosztályú waggonban ez s ez faluból amabba a faluba utazott, — amire elégikus búskomolysággal gondoljuk el, hogy: sic transit glória mundi! — de egyébiránt a „nagy nemzet" maga vette kezébe a hatalmat, a megtámadott haza védelmét kitűnőbb katonáira bizta, egyelőre a főhatalmat is egy erélyéröl s genialitásáról ismert tábornoknak adván át.

 

PALIKAO GRÓF.

 

Egyelőre mondjuk, mert oly nagy veszély idején, mint aminőben most forrong Francziaország, a legczélszerübb kormányalak a katonai diktátorság, egy oly ember kezében, kinek tekintélye olyannyira magasodjék ki minden többi főbb szereplőé fölött, hogy ellenében minden vetélkedési cselszövény egyátalán lehetlen legyen. Ezen egyéniséget valószínűleg a legközelebbi franczia diadal fogja, bemutatni a nemzetnek, a ki aztán megérdemli, hogy a nemzet elnöki székébe üljön, miután megszabadította az országot azon — még fenyegető kilátásában is szégyenteljes sorstól — hogy az idegen győző nevezzen és ültessen urat a nyakára . . .

Gróf Palikao tehát voltaképen csak egy rövid történeti mozam, de mindenesetre oly nagy mozam emberének tekinthető, hogy már a bizalom, mely öt e polezra emelte, nem közönséges dicsőséget körit hetvenhat éves ősz feje köré, s még nagyobb lesz e dicsőség, ha e szerfölött nehéz napokban e bizalomnak megfelel.

A lapok ugyan már közte és Paris katonai kormányzója Trochu tábornok közt kiütött villongásról írnak. De valószínűleg majd engedni fog közülök az, ki a másiknál ke-vésbbé bizonyul a helyzet urának. Baj lenne, ha Paris „unter Fritzens Augen" egyenetlen-kednék, hogy aztán Fritz úrfi és tábornokai hóditásvágyának essék zsákmányul.

A „háború kabinetjének" — mint Parisban nevezik — elnöke, egyébiránt a dolog természetéből folyólag, kemény katona, ki Afrika hő sivatagán húsz évet töltött csaknem folytonos háborúban, de mindamellett, ép oly jó diplomata, mint ügyes hadvezér. Jellemére nézve hideg, de jó indulatú, merev és kitartó, s alig látszik hatvan évesnek. Gyors léptekkel halad föl a szószékre — írja egy franczia lap — s a legutóbbi viharos ülésekben szilárd, nyugodt hangon szónokolt. Valóban bámulatos erély ily késő életkorban, kivált ha még tudjuk, hogy a tábornok fejében golyót hord, azonkép mellében is, hova ezelőtt mintegy har-mincz évvel költözködött be egy arab golyója, és onnan nem is hurczol-kodott ki mai napig sem. Ennek következtében hangja kissé meggyöngüli, de egyéb-kint „föl se veszi."

A minisztériumba lépte óta, mint a hivatalnokok mondják, ott még ember-emlékezet óta a dolgok ily gyorsan nem folytak. Minden üres formaságnak, hagyománynak, előzménynek egyszerre vége vetett, s most egy óra alatt végzik, a mi máskor nyolcz-napi munkába került.

Ennélfogva a helyzet emberének tartják, kit a baloldal és Gambetta is üdvözöltek. Biznak vasjellemében, s tudják, hogy „nem dolgozik a porosz király számára."

Hidegvérüsége rendületlen. Soha sem hirtelenkedik, a mi egyébiránt természetes oly embernél, kiről a szó legtágasabb értelmében elmondhatni, hogy háromnegyed százados életén át három világrészben átélt harczi kalandok közt, ugyancsak sokat látott, sokat megért. Ö fogta el ezrede élén 1847-ben Abd-el-Kadert „a puszták oroszlánát," mint akkorában nevezek, s ö foglalta el 186J-ben China fővárosát, Pekinget, a hol az angol diplomatia ellenére a chinai császárral alkudozott.

Itten katonái az „ég urának," a „mennyei birodalom" császárjának egy nagy városhoz hasonlító, kincsektől roskadozó nyaralóját vették be rohammal, mely győzelme szerezte neki a Palikao nevet és a grófi czimet, de másfelől azon elterjedt gyanúsítást is, hogy ott sok kincset szerzett, a mit mostanában iiz ellenséges porosz lapok nem is késnek ellene fölhasználni, s oly hévvel vádolják zsákmányszomját, mintha épen a Chi-nában kezére jutott zsákmányt irigyelnék tőle; a mi elég jellemző, épen akkor, midőn bizony a győztes porosz sem rest az elfoglalt franczia departemente-okat a háború zsarolásaival s borzalmaival bövségesen megismertetni; s épen a poroszok egyik hires hőse, Blücher volt, a ki, midőn a londoni Sz.-Pál temploma tornyából az óriás városra alátekintett, fölkiálta: „Welch ein Plündern!" („Mennyi fosztogatni való!")

Egyébiránt még az elfogult német közlönyök leirásai is ugy tüntetik föl, származása és kalanddús katonai pályája felöl annyi rejtelmes mendemondák keringenek, hogy érdekesebb regényhőst egy Hugó Vic-tor sem kívánhatna.

Megbízható franczia források hiányában mindezekből még csak annyit, ho^y családneve Cousin Montauban Fülöp Sebestyén, született 1794-ben, mások szerint 1797-ben, sigen elterjedt vélemény szerint Lajos Fülöp király fia volna. 1840-ben százados volt a hadseregben, de azon gyanú folytán, hogy Bonaparte Napóleon Lajos herczeggel aBou-logneban kikötött trónkövetelővel összeköttetésben áll, Afrikába küldetett, a hol a legnagyobb bravourokat követhette el, mert már 1846-ban a hires afrikai vadászok (Chas-seurs d'Afrique) második ezredének parancsnoka lett.

Ugy látszik azonban, hogy épen nagy merészsége a mennyire emelte katonai hírnevét, de másfelöl sok bajba is sodorta, mert vagy két izben volt már hadi törvényszék elé állítandó, s mindegyikből csak a politikai helyzet hirtelen változása mentette ki. Abd-el-Kader elfogatása után nem kívánt előléptetést, a mi egy franczia katona részéről az önmegtagadás legmagasabb fokának tartható. Algírban maradt mint ezredes, és neje birtokait oly sikerrel kezelte, hogy e tartomány egyik leggazdagabb birtokosává lett. Állítólag itteni önkényes tulszigoru eljárásaiért, később pedig Napóleon Lajos melletti erélyes buzgólkodásaért Pelissier törvényes vizsgálatot rendelt ellene, s Cavaignac már el is küldte neki Mmentetését, midőn III. Napóleon a köztársaság elnökévé választatott. Ennek következtében pöre abban maradt, sot 1855-ben osztálytábornokká lön kinevezve. A sok ellenmondó adat homályából mint senki által kétségbe nem vont bizonyosság állitható fol, hogy rendkívül bátor, geniális csapatvezér, de amelletttulkemény, erőszakos parancsnok, s hogy Napóleonnak egész életén át egyik legrendületlenebb hive volt, kiben a császár is mindig bizott, s öt a gyakori cselszövények ellenében állhatatosan pártolta. Chinai győzelme után nemzeti adományozással is akarta öt jutalmazni, de a kamara ellenzésén e szándéka megtörött, s ekkor fakadt volna a császár az éles megrovásra, hogy: „hadvezéreik megjutalmazá-sában csak veszendő népek fösvénykednek." Utóbbi időben Limogesban parancsnokolt. Jelenlegi föladata: a tulszámu porosz hadak ellenében minél rövidebb idő alatt, minél nagyobb számú hadsereget teremteni elő, s erre a fönebbiek után, ugy látszik, ö a legalkalmasabb ember. Parist megvédeni ugyan meglehetősen nagyobb föladat, mint Pekinget bevenni, noha ez sem lehete gyerekjáték, de ha ez sikerül, akkor az ősz vezér elmondhatja az ókori görög hőssel: „halj meg Diagoras, mert szebb napod soha sem lesz életedben!"

 

 

 

 

 

UTAZÁS

 

 

FERENCZ FERDINÁND FŐHERCZEG FÖLDKÖRÜLI ÚTJA.

Irta a «Vasárnapi Ujság» számára egy tengerésztiszt az «Erzsébet» hajó födélzetén. 1892. 734.

 

Űj-Kaledonía. (V. közlemény.)

Ha valaki abból, hogy Új-Kaledoniában a ben szülöttek nincsenek munkára kényszerítve, a franczia gyarmat-kormány kiváló emberbaráti

elveire vonna következtetést, igen tévedne. Az ottani gyarmatosoknak egyszerűen nincs szükségük a kanákokra. Sokkal olcsóbb munkások

az anyaországból ide száműzött rabok. Ezekről később még bővebben meg fogok emlékezni.

A benszülötteket mint lusta, dologkerülő embereket ecseteltem. Kivételt képeznek a szabály alól a Loyalty szigetekről ide

átjáró bennszülöttek, kik minden tekintetben fölöttük állnak az új-kaledoniai kanákoknak. Különben már emezek közt is sokakat

megnyertek a hittérítők a dolog és a művelődés számára. A Mária-rendhez tartozó térítők több helyütt letelepedtek. Alkalmunk volt

egy ilyen hittérítőtelepet St.-Louisban látni. Egy termékeny völgy fenekén egy domb emelkedik, annak a tetejére építették a templomot;

keresztes tornya magasan nyúlik föl, mintha arra akarná inteni a megtért kanákot, hogy emelkedjék felül a berket, erdőt lakó démonok

alacsony világából a keresztény istenség tisztább légkörébe.

A templomot néhány nagyobb épület veszi körül, a papok lakháza, az iskola, a műhelyek, eleségtárak, stb. A domb alján terül el

a telephez tartozó kanak falu, kúpalakú kunyhóival. Mindenütt a mívelődés jeleivel találkozunk benne: rend, tisztaság és szorgos

munkásság uralkodik az egész telepen. A fiatalság, fiúk és leányok, az iskolába járnak, a felnőttek dolog után látnak és pedig nemcsak az

asszonyok, hanem a férfiak is. Emezek többnyire valamely mesterséget űznek. Mert a derék térítők nem szorítkoznak a fiatalság

iskolázására, hogy csupán azt ismertessék meg a keresztény vallás tanaival, a franczia nyelven való írás-olvasással és a számtan

alapműveleteivel; hanem folytatólagosan valamely mesterségre is megtanítják növendékeiket, kit-kit saját hajlama szerint. Vannak

köztük asztalosok, ácsok, kovácsok, nyomdászok, könyvkötők, szabók. Ez utóbbiak ugyan csak a telepen fogják mesterségüknek hasznát

venni, mert csak ott viselnek öltözetet a kanákok.

A térítők csudákat művelnek. Tudatlan, vad, lomha embereket rend- és dologszeretetre szoktatnak, jó mesterembereket képeznek

belőlük. Sajnos, hogy a növendékek legtöbbnyire visszatérnek szülőfalujukba, a hol részben csakhamar visszasűlyednek ősi állapotukba.

Valószínű azonban, hogy ezek a visszatérők jobb erkölcsökhöz, munkássághoz levén szokva, némileg szintén terjesztőivé válnak a

művelődésnek.

A térítők, mint maguk mondják, nem ütköznek túlságos nagy nehézségekbe hivatásuk teljesítésénél. A kanákok szép szellemi

tulajdonságokkal bírnak, könnyen felfogják a tanított ismereteket, és hamar elsajátítnak egyes kézi mesterségeket.

A kanákokra nézve nyilvánított ezen kedvező észrevételt szeretnők saját tapasztalataink nyomán is kiterjeszteni mindazon színes

és elég hibásan «vademberek »-nek nevezett népek és törzsekre, a melyekhez eddig utunk vezetett bennünket. Hogy a hinduknak

ősi és magasan kifejlett műveltségük, művészetük és költészetük van, általánosan ismert dolog. Kevésbbé jutott általános

tudomásra, hogy az ujabb hindu nemzedék fiai nagyszámmal szentelik magukat a reális tudományokra is. A hinduknak vannak

egyetemeik ós más főiskoláik. A jelenkori műveltségű hindu tevékeny, törekvő és okos; minden pályán megtalálhatjuk őket, kivéve a

hatalmi állásokat, a melyekre az angolok nem eresztik őket.

A malájoknak szintén volt egykor saját műveltségük. És habár az eltűnt is az európai hódítás folytán, nem képtelenek a malájok a

hódítók műveltségét átvenni, a mint azon — bár kevés — maláj ifjak tanúsítják, a kik a batáviai holland iskolákban nyernek tudományos

képzettséget.

A mintegy 40,000 főre menő kanákok bőrszíne sötét barna; hajuk fekete, sűrű és pamutszerű; szeretik sárgára festeni. Hajviseletük

különböző. Néha rövidre vágják (a nők is), néha hosszúra növesztik és tömött csomókban viselik. Bár arezcsontjuk egy kissé kiálló,

orruk meglehetősen lapos és ajkaik húsosak: kinézésük nem visszataszító. Vonásaikon komolyság ömlik el. Bitkán nevetnek; európaiak

társaságában soha sem. A fehér embert nem gyűlölik ugyan, de bizonyára nem is igen szivelik. Azon tiszteletnek és megalázkodásnak,

melyet a hindu és a maláj mutat, ha fehér emberrel beszél, nyoma sincs a kanákoknál. Izmos, erős emberek. Ruházatuk néhány

díszítésre szorítkozik, melylyel hajukat, fülezimpájukat, orrukat és karjaikat ellátják, máskülönben nem viselnek semmiféle öltözetet,

elyre a forró éghajlat alatt úgy sincsen szükségük.

Ritka eset, hogy valamely kereset után látnának, például mint hajós legények, vagy szolgák. Hálátlan ságukra és szeretetlenségükre

mutat, hogy ha mint szolgák leszolgálták a kikötött időt, mintha nem is ismernék többé előbbi urukat. Ha az utczán találkoznak vele,

nem köszönnek neki.

A kanákok törzsökben élnek, melyek többnyire semmi összeköttetésben sem állanak egymással. Mutatja az, hogy az egyes törzsek

nyelvei oly különbözők, hogy a keleti part lakosai nem értik meg a nyugatit. Nyelvük kellemes hangzású. Vallásuk nagy számú

jó és rossz szellemek imádásából, az elhaltak lelkeinek tiszteletéből áll. E szellemeket mindenféle fantasztikus alakú, többnyire fából

készült és durva faragású bálványalakokban jelképezik, és házuk előtt, a földeken, erdőkben állítják föl. Tévedés volna azonban azt vélni,

hogy e fétiseket imádják is. Elég józanok arra, hogy bálványaikban csak szellemek jelképeit lássák.

Egyik fő mulatságuk a táncz, melyet «pilu-pilu»-nak neveznek. Ebbe beleöntik egész képzelő, megfigyelő és alakító képességüket,

tehát egész szellemi életüket. Nekik van mindenre tánezuk, mert a tánczczal mindent képesek kifejezni, a mit éreznek, cselekednek és

amit érzékeikkel a külvilág tüneményeiből fölfognak. A harezot, a vadászat különféle fajait, a halászatot, földmivelést, aratást, a

hajókázást, csónakázást, a gőzhajók gépének forgását és dübörgését, az állatok életét, a föld fölmérését, a labdajátékot, a szerelmet,

szóval a legkülönfélébb dolgokat mind eltánczolják. Sőt fel tudnak emelkedni a szellemek országába, eltánczolván a szellemek

(pl. az ördögök) életét. Nagy része e tánezoknak ugyan nagyon hasonlít egymáshoz, mert a csoportosítás és az alapmozdulatok közösek.

Azonban csakhamar fölismerjük a különbséget, minthogy minden egyes táneznak a szerint, a mit kifejezni akar, megvannak a maga

sajátságos mozdulatai, és jellemző kísérete is. A tánezot ének, bizonyos kezdetleges ütőhangszerek tompa lármája és mindenféle

utánozhatatlan hang kiséri, a mivel megadják a táncz ütemét és jellegét.

Az egész szigetet egy hatalmas korái-gát veszi övalakban körül, mely leghathatósabb védelme volna külső támadás esetében,

lehetetlenné téve a közeledést és partraszállást. Mert azon néhány nyílást, mely a koráibástyán átvezet, könnyű szerrel

járhatatlanná tehetné a védő. Ez áttöréseket a természet alkotta, többnyire folyóvizek torkolatával szemközt. A korái-állat

tudvalevőleg csak a tengeri vizben tud megélni; kevert vagy egészen édes vízben nem tenyészik s nem épít.

A mint közleményünk elején említettük, egy ilyen nyílás teszi lehetővé azon, a sziget délnyugati részébe nyíló tágas és mély öböl

megközelítését, melynek partján az egyetlen nagyobb kiterjedésű és lakosságú európai telepít-vény: Numea fekszik, mely ennélfogva

nemcsak a sziget, hanem az egész új-kaledoniai gyarmat fővárosa és a kormányzó székhelye.

Az öböl bejáratánál fekszik Nu szigete. Ezen és több más szigetecskén vannak az állami rabintézetek és fogházak. Új-Kaledoniát

t i. 1863. óta, Cayenne mellett, fegyencz-gyarmatként használja Francziaország. Csak a legelvetemültebb gonosztevőket viszik

Cayennebe, a melynek gyilkos klímájában okvetetlenül elvész minden európai néhány évi ott tartózkodás után. Tehát Cayennebe

száműzetni egyenlő a halál-büntetésssel. A kevésbbé veszedelmes bűnösök Uj-Kaledoniába szállíttatnak azon esetben, ha valamely

franczia törvényszék által több, mint 5 évi fegyházi büntetésre ítéltettek. Onnét csak ritkán tér vissza a száműzött fegyencz az

 anyaországba, akkor, t. i. ha javulása tökéletes és ha a franczia államfő megkegyelmez neki. A szigeten nagy számú, részben lovas zsandárok vannak, úgy a rabok őrzésére, mint az általuk veszélyeztetett személyi biztonság megóvására. A felügyelet oly szigorú, hogy a rabok megszökése majdnem lehetetlen. A ki egy szökevényt visszahoz «élve vagy halva* 50 frank fejpénzt kap.

Többnyire halva viszik őket vissza, a mely esetben nem igen faggatják a becsületes rabfogót, hogy mi módon halt meg a szökevény. A meghalt rab nem okoz többé gondot a fegyháznak. Egy sikerült megszökési eset azért nevezetes, mert Bochefort, az 1871-ben elitélt com-munard-izgató, volt a szökevény. A tengerbe ugrott és egy készen álló hajóhoz úszott, mely rögtön felhúzva horgonyát, Sydneybe vitte. Titkára azonban élethossziglan száműzetve, még mindig a szigeten van. Ez most az egyetlen politikai fegyencz, két, a szintén franczia birtokot képező Comore-szigetekről való «fekete fejedelmet» kivéve, a kik ott valami zendülést támasztottak. Az elfogott szökevény életfogytiglani fogságra ítéltetik.

A kanákok számára külön fegytelepek vannak, úgy szintén a nők számára is a sziget belsejében.

A fegyintézetek berendezése a következő: Egy fallal kerített nagyobb térségen vannak a hosz-szúkás földszinti rabházak. Ezek közül csak néhány van zárkákra osztva a magánfogságra itélt börtönrabok számára. A többiek csak éjjelen át vannak a fogházban, mig napközben azon kivül dolgoznak. A falak mentében levő rész el van különítve, s falkiszögellések által kisebb rekeszekre felosztva. Ezekben alusznak a rabok, hármasával, vagy négyesével, és pedig vitorlavászonból készült függőágyakban. A veszedelmesebb rabokat a falak mentében futó vasrudakhoz szokták lánczolni.

A fegyenczek élelmezése igen jó. Buházatuk szürke vászonból készül. Mellükön rabszám.

A rabok öt osztályba vannak osztva a büntetés szigora szerint; a 4-ik és 5-ikben levők mindig lánczokat viselnek, még dologközben is. Ha hat hónapon át jól viselte magát a fegyencz, áttétetik a következő, könnyebb büntetési osztályba. Ha azonban fegyelmetlenséget követ el, vagy visszaesik előbbi bűneibe, ismét visszatétetik a szigorúbb osztályba. Ha kitöltötte büntetése idejét, vagy ha hosszabb időn át jól viselte magát az első osztályban, felszabadítják. Ezeket francziául «liberé»-knek (fölszabadítottaknak) nevezik. Mint már említettük, csak a legritkább esetben engedtetik meg ezeknek a visszatérés. Különben egy bizonyos kerület rendeltetik ki számukra, a melynek határai közt szabadon mozoghatnak; hónapról-hónapra azonban jelenteni kell magukat, kimutatva keresetűk módját, foglalkozásukat.

A rabok napközben kényszermunkát végeznek, vagy az állami ültetvényeken, vagy magánosoknál, a kik bánya- és más munkálatokra kölcsönzik ki őket a kormánytól. Ezért a magánosok naponként 20 centimes-ot fizetnek a rabok számára a kormánynak, míg a kormány csak 10 centimes napi bért fizet. Ezért nincs szükség a bennszülött munkásokra.

Különben a ki dolgozni akar, a rabmunka olcsósága mellett is megkeresheti kenyerét a gyarmaton. Átlag egy franknyi bért fizetnek óránkint. Még bennszülöttek is felvihetik keresetüket 50 frankra hónaponként. A munka szabályai oly szabadelvűek, mint Ausztráliában, 8 órai munkaidő, óránként kimért bér, bármikor, akár óránként is felmondás.

Ez idő szerint 17,000 száműzött ember él Új-Kaledoniában, a kik közül 13,000 a fogházakban van elhelyezve, míg 4000-en szabad lábon vannak. A rabnőket, még ha büntetésük ideje le járt is, nem szabadítják fel egészen, bizonyos kolostori felügyelet alatt maradnak, hogy el ne fajuljanak. A fölszabadítottaknak, a kik, mint már föntebb említettük, csak a legritkább esetekben hagyhatják el a szigetet, hogy szabad nemzedéket hozhassanak létre, a házasság meg van engedve. Ennek megkötése igen egyszerű módon megy végbe. Egymással szembe állítják a büntetés alól felszabadult és házasodni akaró nők és férfiak sorait; szabad választást engednek nekik; így kiki azt választja, a ki megtetszik neki. E szerint saját választásuk alapján kerülnek össze a párok. Az előleges udvarlást fölöslegesnek tartják. A házasulandó fölszabadítottaknak a hosszú rabság után többnyire egészen mindegy, hogy kit kapnak házastársul. Nyersen jellemezte ezt egy fiatal és szép fölszabadított leány, a ki a maga jó szántából egy idős emberhez ment nőül. «Úram», — monda arra a kérdésre, hogy miként egyezhetett bele ily egyenetlen házasságba, — «mi nők csakis a házasság útján szabadulhatunk fel egészen. Hozzámentem volna akár egy ebhez is, csak hogy a kolostort elhagyhassam."

Kétségtelen, hogy a gonosztevők száműzése, bár igen költséges intézmény, azzal a nyereséggel jár az anyaországra nézve, hogy megtisztítja mindazon rossz, lelkileg megfertőzött elemektől, melyek folytonosan veszélyeztetnék a közbiztonságot, a legtöbb gonosztevő visszaesvén előbbi bűnébe. A mi azonban haszon az anyaországra, ugyanazon okból kár a gyarmatra nézve. A visszaesések száma igen nagy; ennélfogva a közbiztonság minden szigorú felügyelet mellett sem áll szilárd alapon. Növeli az új-kaledoniai állapotok kellemetlenségét az, hogy az odamenő tisztességes ember kényszerítve van oly emberek közt élni, a kiknek nagy része gonosztevő volt, vagy még ott is az, és hogy az ültetvényes és bányatulajdonos a rabok munkájára szorul, a kikre folytonosan ügyelni kell.

Világos tehát, hogy Új-Kaledoniában csak oly emberek telepednek le, a kik a pénzszerzés útján nem törődnek azzal, hogy göröngyös, tövises-e az, vagy hogy mocsárokon visz-e át, — elég, ha végre is gazdagsághoz vezet. A gyarmat nem is virágzik oly mértékben, mint virágoznék, ha nem volna a fegyenczek száműzetési helye. A fölszabadítottakat nem tartja magával egyenrangúaknak a társaság, daczára annak, hogy még a fegyházakban a rabság e székhelyeiben is szembeötlő helyen olvasható ez a felirat: «liberte» (szabadság), stb. Csak nem gúnyból irták oda? ....

A föntebb említett körülmények bénítólag hatnak a társas életre is, mely tökéletesen pang. Nincs ott semmi szórakozás.

Igen érthető tehát, hogy daczára a hármasszövetséghez tartozásunknak, a franczia gyarmat összes lakossága nagy örömmel, sőt úgyszólván némi izgatottsággal nézett megérkezésünk elé.

A helyi lapok terjedelmes és barátságos hangú vezérczikkeket közöltek ez alkalomból,

kivona-tilag ismertetve fenséges uralkodházunk és amonarkhia történetét, B kiemelvén, hogy a fiatal gyarmat először részesül ily előkelő látogatás szerencséjében. A szép nem különösen örvendett az «Impératrice Elisabeth* érkezésének, remélvén, hogy talán a táncz ritka élvezetére is alkalmat fog adni. A gyarmat-kormány utasítást kapott a külügyi minisztériumtól, hogy a főher-czeget mindazon tisztelettel fogadja, mely őt, mint Európa egyik legrégibb uralkodó családjának sarjadékát, a Habsburgok képviselőjét születésénél és rangjánál fogva megilleti és ott létét oly kellemessé és eredményessé tegye, a mint csak lehetséges.

A francziák, a kik amúgy is túlzók az előzékenységben, ily utasítás után nagyobbszerű fogadásra készültek, mint az Ő Fensége egészen magán jellegű látogatásának megfelelt volna. A Csendes-tengeri államásokon lévő két franczia hadihajó, a «Scorff» és a «Durance» Numeába parancsoltatott, hogy az ottani kikötői őrhajóval, a «Thétis»-szel együtt méltó fogadásban részesítsék osztrák-magyar társukat. Előkészületeket tettek, hogy lobogódiszszel látják el azt az utat, melyen 0 Fensége partra szállásakor a kormányzó lakházába fog menni, s terjedelmes programmot állapítottak meg szórakoztatására.

Miután a franczia lobogót 21 lövéssel üdvözölve horgonyt vetettünk, a franczia'hadihajók elvonultak.

 

Nevezees épület, a főtemplom s a kaszárnya. Több élvezetet nyujt egy kirándulás a környékbe, melynek üde, bár más forró földövi szigetekkel összehasonlítva, szegényes növényvilága, vonzó, kellemes képet nyújt.

Este a város nagy terén a zenekar játszott. A zenekar megfelel a gyarmat jellegének; csupa fegyenczekből áll. Még a

karmester is egy rabruhába öltözött, megszámozott, halványképű gonosztevő; valamikor Lyonban vasúti állomásban

megmagyarázta a büntető intézet szervezetét és berendezését, a guillotinet is megmutatta, mely itt a kivégzésre használtatik és működésének gyorsasága és biztossága miatt bizonyára a leghumánusabb ilyszerű készülék.

Igen sikerült gondolat volt e komor kép után egy vígabbat következtetni. 0 Fensége tiszteletére és szórakoztatására ugyanis egy nagy <( pilu-pilu»táncz ünnepet rendezett akormányzó, tengerparton fekvő villája kertjében. Ez alkalomra vagy 80 kanak volt egybehíva, a kik két, különböző helységből származó csoportra oszlottak fel, mindegyik saját főnökeinek vezetése alatt, a mely utóbbiak franczia egyenruhájukban, melyre igen büszkék, igen furcsa alakok. Az az eredmény azonban, melyet e komikus emberek alattvalóik betanításával elértek, egy csöppet sem nevetséges, sőt bámulatra ragadja a nézőt. E vad kanak tánczosok mozdulatainak szabatossága dicséretére válnék akármely európai hallétnek és tánczmesternek is. A tánczon kivül parittya- és dárda-vetést is mutattak be a a benszülöttek. Ebbeli ügyességük azonban korántsem elégítette ki várakozásunkat. 1878 óta megszűnvén minden háborúskodás a szigeten, a kanákok azóta nem gyakorolják magukat a harczi műveletekben.

Június 4-én hagytuk el Numeát, szíves búcsút vévén a francziáktól, kik mind végig eleget tettek az udvariasság és

előzékenység követelményeinek. Midőn a franczia hadihajók mellett és a szintén ott időző angol czirkáló «Tauranga» közelében kevés vártatva hajónkra jött a franczia kormányzó, Piquie úr, hogy tiszteletét tegye Ö Fenségénél, aki azon határozott kívánságát nyilvánította, hogy jövetelének magán jellegét tekintetbe véve, a hivatalos és nyilvános természetű ünnepségek kerültessenek el.

A főherczeg délután szállt partra kíséretével együtt, s viszonozta a kormányzó látogatását. Azon nap a városnak és környékének megtekintésére szenteltetett, melynek némely pontjáról gyönyörű kilátás nyílik a numeai öbölre. A város maga szomorú hatást tesz, különösen a Sydneyből érkező utasra. Ott nagyszerű paloták sorai között az Új-világ lázas élete pezseg, hullámzik; itt szerény elhanyagolt külsejű házacskák között élettelen, nyomasztó nyugalom honol. Néhány kocsi robogásán kivül alig üti meg fülünket más hang, mint a dolgozó rabok lánczcsörgése. Mintha mindenre a bűn átka sulyosodnék!

A város megtekintése nem sok időbe kerül. Szebb épület csak néhány van : a kormányzó

 

főnök volt; váltóhamisítás miatt ítéltetett el. Ugyan mire gondolhatnak a társaság ez örökre kilökött tagjai, mikor azoknak mulattatására játszanak, a kik közt talán ők is szerepet játszottak egykor? Szünet alatt leülnek és hallgatagon, lehorgasztott fővel a földre szegzik tekintetüket. A zenepavillon körül zsandárok járnak fel és alá töltött pisztolylyal. Mily szomorú zene! Én nem tudtam meghallgatni. Csak mesz-sziről hallottam, midőn az osztrák hymnust játszották ismételve, azon föltevésben, hogy a nagyszámú hallgató közönség között bizonyára ott vannak néhányan az «Erzsébet »-en utazók közül.

A következő nap szarvas-vadászat volt. Este a franczia tengerészet igen sikerült lakomát rendezett az ez alkalomra kellőleg feldíszített és berendezett «Thétis»-en.

A harmadik és utolsó nap a legérdekesebb volt. Eeggel a hajóra jött a kormányzó, s Ő Fenségét a Nu szigeten levő legnagyobb fegyencz-telep

megtekintésére hitta meg. A legbehatób-

 

elhaladva, a nyílt tenger felé eveztünk, háromszoros «hurah» kiáltással adták meg a tenge-részies bucsú-üdvözletet; a parton

a zenekar játszotta a hymnust. Bon voyage!

 

 

 

 

 

 

KÖZBIZTONSÁG

 

 

A börtönfügy történetéből. 1906, 518.

 

 

Európa lényeges haladásokat tőn, de csakhamar messze túlszárnyalta a fiatal Amerika, melyben a quakerek működése folytán a börtönjavitás ügye új stádiumba lépett. A quakerek felekezetét az első angol forradalom idejében, midőn a vallási szellem is hatalmasan feléledett, alapitá Fox György, egy takács fia, a 17-ik század közepe táján. Fox a fennálló egyház megtámadásának vádja alá helyeztetve, Angolország egyik börtönéből a másikba hurczoltatott; az új és üldözött felekezet tagjai évekig tartó fogságra vettették, s különösen a Newgate-i börtön volt szenvedéseik szinhelye.

Négy sor egymás fölébe akasztott függőágy képezte a foglyok hálóhelyét; másokat szűk föld alatti lyukakba csukattak. Az első helyen a romlott levegő, a másodikban az éhség miatt, bő aratást tartott soraikban a halál.

Az üldöztetés elől menekedve, alakítása után a felekezet nemsokára (1656) Észak-Amerikába is átköltözött. Harmincz évig, különösen a bostoni puritánok részéről sok zaklatást kellett eltűrnie, mig Penn Vilmos biztos menhelyet szerzett neki. Penn fia ama nagynevű hősének, ki Anglia számára Jamaikát meghódította. A quakerek gyülekezetében való részvétel miatt, amivel az utczákon vallásos szónoklatokat tartott, 22 éves korában szintén börtönbe vettetett.

A kiállott fogság azonban még növelte benne felekezetéhez való ragaszkodását, s midőn 1671-ben Amerikába költözött, sokat fáradozott hite terjesztésén.

II. Károly király, atyja érdemei megjutalmazására kiadott rendelete folytán, Pennsylvaniának nevezett nagy területet ajándékozott neki (1681), melynek kormányzását s igazgatását is rábizta. Itt első gondja volt Pennek, hitsorsosai számára menedéket nyitni, s nemsokára üldöztetésük is egészen megszűnt (1687).

Penn azonban nem felejté el a börtönben kiállott szenvedéseit.  Utazásai közben, különösen Hollandiában, egy jobb börtönrendszert tanult, melyben legalább munkáról volt gondoskodva. Elrendelé az alkotmány szervezetének (great law) 10-ik fejezetében, hogy ezentúl „minden börtön a csavargók, kóborlók és bűntettesek számára dolgozóház legyen. 

A halált csak a gyilkosság bűntényének fenyítésére tartá meg. A szellemi javulás eszközlésére a quakerek szükségesnek vélték az embert a magány által fokozott lelkiismereti gyötrelmeinek átengedni. Nem feledkeztek meg, a kereszténységből az emberiség ügyéért buzgó tiszta emberszeretetet meríteni.

A büntető :örvények szigora enyhitésére s a börtönügy javitására vezeték. Penn halála után (1718) Anna királynő alatt, a tartomány törvényei és börtönei ismét a régi angol kegyetlen rendszer szellemében szerveztettek ugyan, de az egyszer megpendített emberies nagy eszme ritkán hangzik el nyomtalanul, s itt is a quakerek közt fennmaradt, hogy fél századdal később újra felelevenittessék, s hogy végre napjainkban velünk éreztessék a kedvező változásokat.

Az első társaságot, mely czélul tűzte ki nagának a bőrtönök nyomorán enyhíteni, a quakerek 1777. febr. 7-kén alapitották, Penn szellemében.

E társaságot a közvélemény is támogatta. Fáradhatatlan befolyásának sikerült 1818-ban egy törvényt kieszközölni, mely egy magán rendazerü börtönnek építését rendelé el Pittsburgban. 1821-ben egy másodikat Philadelphiában. Az ezen börtönökben követett rendszer philadelphiainak vagy magán-rendszernek neveztetik.

Belgiumban, Svájczban, valamint Németországban is igen sok történt a fogházjavitás ügyében a legújabb időben, de ennek, valamint Európa jelen állapotának vázlatát itt mellőzve, áttérünk börtöneink ecsetelésére az 1841-iki országgyűlés ideje előtt.

Magyarország, melynek egész története küldetésének hű teljesítése, a keresztyén művelődés megoltalmazása végett küzdelmek hosszú sora, a börtön-javitásra irányult. Mint általában az ujabbkori polgárosodás jegyében változtak a börtönviszonyok, e század kezdetén Nyugat-Európa mögött néhány évtizeddel hátramaradt.

De korunkban az évtizedek az elmúlt idők századaival érnek fel; s nagyatyáink, midőn az idegenekért való önfeláldozás okozta kimerültség álmából felocsúdtak, s a nemesség körén túl a nemzetre, s a haza határain kivül a külföldre tekintettek, megrémülve vehették észre, mily nagy út áll előttük, mig a korszellem magaslatára felemelkedhetnek.

Nem akartak, és nem tudtak magukon az által könnyíteni, hogy a középkor hagyományainak terhét vállukról levetették volna. Ősi alkotmányukhoz ragaszkodva, egyes szúette gerendákat feldolgozták, de erélyes kézzel nem mertek hozzányúlni, nehogy a durva érintéstől összedőljön a rozzant épület.

Hogy ezen eljárás bármily mély és helyes közjogi felfogáson alapult, a megye lényegesen védelemre, nem tevőleges cselekvésre szánt szerkezete nehézkességével párosultan a büntetőjogi és különösen a börtönrendszerben üdvös reformot nem eredményezhetett.

S igy történt, hogy börtöneink egyik leggyengébb oldalunkat, a szomorú rendetlenség látványát tárták fel. Bizonyos rendszer ugyan e tekintetben sem hiányzott intézményeinkben. A szorosabb értelemben vett szabadságbüntetések, börtön, és enyhébb esetekre fogság (arrestum) elnevezés alatt régóta ismeretesek hazánk büntető törvénykezésében, mely a bűnösség mérvéhez való kiszabásukat a biró bölcs belátására bizza.

Maguknak a fogházaknak belső rendezéséről azonban nem szól a törvény. A kormánytól ritkán szemügyre véve, a megyétől elhanyagolva, hogy milyen visszaélésekkel voltak telve ezen az emberi igazság kiengesztelésére s a bűnös megfenyitésére szolgáló intézetek, annak minden hazai iró szomorú képét nyújtja.

Igy bölöni Farkas Sándor, ki elsőként mutatá be „Utazás Észak-Amerikában" [Kolozsvár, 1834.) czimü munkájában Amerikának emberies törekvéseit, börtöneinknek amazokkal ellentétes állapotját igy ecseteli:

„Nálunk a fogházak a megromlott erkölcsök szemétházai, ahová egy időre kihányatik a társasági életet megrontó rothadt rész, hogy ezen házban, mint a gonoszság iskolájában, a henye élet unalmai sözt egymást tanítva, még rendszeresebben betanultassék a gonoszság.

Kölcsey Ferencz „Vadászlak" czimü beszélyében, a valóaághoz hiven következőleg ír le egy negyei fogházat: „A megye fogháza három osztállyal birt, egyik, mely alsó tömlöcznek nevezetett, föld alatti pincze, vagy verem rolt, hol rendesen 70—80 rabló, gyilkos s gyujogató rothasztó nyirok és fojtó gőz közt összezsufova őriztetett.

A másik két osztály az élők evegőjében földszint épült, egy férfiak, másik asszonyok számára; e kettőben mindenféle rangú is korú, megrögzött és kezdő gonoszok, vigyázatán tettekért befogott ifjonezok minden különbség nélkül együvé zárattak. E két osztályt teljes joggal ugy lehetett tekinteni, mint a egczélirányosabb oskolát, hol a föld alatti osztály övendő lakosai, vagy lakosainak oktatói vagy itbavezetői állandóul neveltessenek, s olykor (a lépnek rettentésül-e vagy mulatságára) a vesztőlely gazdagítására egy-két zsákmány előre készülíessen; mert kit egyszer ifjúsága hajnalában, bármi történet következésében a sors ide kényszeritett, annak igen nyomorult fejének kell vala lenni, ha a vétek minden tekervényeivel s legborzaaztóbb szemtelenségével tökéletesen meg nem ismerkedett; ki ide jöttekor a becaületérzéanek valamely szikráját szivében hordozta, vágyai az mberi nem iránt tiaztábban vagy homályosabban még valami hajlandóságot érzett, minden bizonnyal e kettő nélkül tért vissza a társadalomba.

 

 

 

A KÖZBIZTONSÁG FENNTARTÓI. 1894. 01.

(Angol, amerikai, német, franczia, belga, holland, olasz,

spanyol és osztrák rendőrök. Az orosz fogdalakók.

A japán fsemorai»-ok.)

Jó ismerőseink ott az utczasarkokon, amint éber szemekkel figyelik a nagyvárosi élet annyiféle változatát, hogy buzgó gondoskodásukkal elhárítsák rólunk a leselkedő rosszakarat és baleset ezer veszélyeit. Nem is sejtik, milyen tarka képet nyújtanak ők maguk is egy futó szemlében, melyet ezúttal mi tartunk felettük, kivételesen világszerte, ahol csak a rend és csend hivatott őrei teljesítik nehéz tisztjüket.

A legképzettebb rendőrség hazája minden kétséget kizárólag Anglia és Amerika. Az angol «policeman»-ek bizalmas elnevezése csak  Bobby, s ezért ők nem haragusznak a leg-kevésbé sem, sőt annak daczára a világ igazi mintarendőrsége hirét vivták ki maguknak. Hogy valaki «policeman» lehessen, nem szükséges  föltétlenül, hogy angol honpolgár legyen, s így találni soraikban francziát, oroszt, hollandit,  belgát vegyesen. Igen érdekes, ahogy az angol rendőrséget kiegészítik.

Középtermetnél magasabb testalkatot kivánnak meg s testi fejlődésükre is bizonyos minimum van megszabva. Hanem aztán fizetésük igen magas, főleg a harmadik osztályuaké. Eléri a heti három font sterlinget (30frt) minden tíz órát meghaladó szolgálat után külön pótlék jár.

Öltözetük télen-nyáron hosszú sötét kabát, ugyanolyan nadrág és posztóval bélelt bőrcsákó.  A kabátot körülfogó övről egész arzenál csüng alá. Ott van először is jobbfelől a tekintélyt adó  pálcza és a tolvajlámpa, balról az összecsavart  kaucsuk vagy viaszos vászon csuklya. Hires jelvényük a pálcza, egyszerű rövid bot, feketére festve, rajta az angol czimerrel.

Izmos karjok a leghatásosabb fegyverük, de van amellett különböző láncz és kurtavas rendelkezésük alatt, kapcsos és záros, amint a pillanat megköveteli.

Mikor az angol policeman szolgálatban (on his beat) van, akkor egyedül sétál. Londonban kétféle rendőrség létezik: a city-beli és a székvárosi (metropolitan). Az első a lord-mayor parancsa alatt áll, a második a rendőr-hatóság alatt, melynek székhelye Scotland- Yard. A city-beli rendőrök kissé magasabb csákót viselnek s rajtuk sima rézből a city czimerét. Szolgálatban bal karukon is hordanak vörös-fehér karkötőt. Ellenben a «metropolitan police karkötője kék-fehér, s csákóikat a királyi család czimere díszíti.

Csak nem oly régen központosították a londoni rendőrséget s helyezték el egy újonan emelt nagy épületben, a New Scotland Yardban. A két főnökség alatt összesen 14 000 angol rendőr áll.

Jól van fizetve, s melegen öltözve és kiváló tekintélynek örvend az amerikai rendőr is, az amerikai gyalogsághoz majdnem egészen hasonló egyenruhájába , mely emettől csak sötétebb színével üt el, s a sipkán feltüntetett számozásával. Fegyvere a kard és két pálcza, egyik nappalra, másik éjjelre. Amaz palissander fából van, kék selyem bojttal díszítve, emennek fája pedig egészen különleges valami. Földhöz ütve ugyanis furcsa zajt okoz, mely figyelmessé teszi a járó - kelőket, ha veszély van. Egyébként az amerikai rendőr is angol rendszerű, nikelezett aczél csuklóvasat használ.

A new-yorki rendőrség 35 kerületre (preci-net) oszlik  s egy főfelügyelő alatt áll, akinek fizetése 6000 dollár. Négy főbiztos huz 5500 dollárt, négy felügyelő 5000 dollárt, 35 kapitány 2500 dollárt s 3600 rendőr vagy detektív 800 vagy 1200 dollárt a szolgálati idő szerint.

Minden rendőrállomást külön telefon és távirósodrony köt össze egymással és a főállomással. Katonailag van szervezve a német rendőrség, mint igazi kifejezése a német soldateska szellemnek. Egyenruhájuk is majdnem ugyanaz; fekete csákó a császár neve kezdőbetűivel a közrendőrnél, s fehér csákó a kiterjesztett szárnyú sassal, s aranyozott királyi initiállal a tiszteknél. Tekintélyük a lojális német közönség előtt igen nagy s ez szolgálatukat, amelyért különben nagyon szerényen vannak fizetve, igen megkönnyíti. Lakatra járó angol csuklóvasat s hurkot használnak ellenálló klienseikkel szemben.

Sokkal rokonszenvesebb speciesek a franczia «sergot»-k, kik különben egész Francziaország-ban, Lyont kivéve, egyformán vannak ruházva, a gombokat, hajtókákat s a városok czimerét leszámítva. Két fortélyos szerszáma a franczia rendőrnek a «cabriolet» és a «ligotte». Amaz harmincz centiméter hosszú zsineg, emez pedig igen finoman font és erős kötél, mely a fogoly két öklét összeszorítva a hát mögött halad el, ugy hogy a ruha egészen eltakarja, ami lehetővé teszi, hogy a megkötözött személy, kezeit zsebébe süllyesztve, egész chic-kel lejtsen végig az utczákon, anélkül, hogy a járókelők figyelmét magára vonná.

A franczia finomság, hiába, ebben sem tagadja meg magát. Különben egy volt párisi rendőrfőnök erre nézve még elmésebb eljárást talált fel, hogy a letartóztatott egyének szökését lehetetlenné tegye. Egyik czipőjüket lehúzatta, s nadrágjaikról leszedette a gombokat. A nevetségességtől való félelem, hogy félczipőben sántítva, nadrág nélkül lássák szaladni őket, sokkal erősebb eszköznek az emberekre, mint a legerősebb hurok.

A spanyol rendőrnek, épp mint a németnek, hasonlít egyenruhája a gyalogos katonákéhoz. Puha sapkát visel, nemzeti kokárdával, s  úgy ujonczozzák, mint a katonákat. Rugóra csukódó békókat használnak, melyek a kezeket összeszorítják, továbbá franczia cabrioletet és hurkot, mely utóbbit a foglyoknak a városokon át kisérésére használják.

Talán a világ összes rendőri közegei közt legnyájasabb hire van a bécsi sicherheitswachman-nafc;puha sapkájával inkább tartalékos katonának nézné az ember. Fizetése nem is haladja meg a katona napi zsoldját, csak lakbért kap azon felül. Ennek daczára nem kevesebb, mint 2800-ra megy létszámuk. El vannak látva ők is békókkal, zsinegekkel.

A belga rendőröknél ezekhez még a hüvely szorító járul, a süvegük is kétféle, egyszerű puha sapka köznapon, háromszögletű kalap parádék alkalmával. Csak ujabban tervezik, hogy német csákókkal lássák el őket.

Elegáncziában mindnyáját felülmúlja az olasz rendőr. Hogyis ne! Mikor magára ölti kék posztó ruháját, világosszürke nadrágjával, s sipkáján a háromszínű olasz kokárdával, a legválogatósabb fehércseléd szive is megmozdul láttára, nem is szólva a csákók kék selyem, ezüst vagy arany dragonyjairól, amint rangjok magával hozza. Ridegebb ficzkó a san-remói «biztos úr», ki inkább beválnék valamely temetkezési egylet szolgájának, mert mindig komolyan sétál az utcza közepén s kezében elefántcsont-gombos fapálczát tart.

Hivatalos szigor esetében az olasz rendőrnek is van láncza, békója és köteléke, melyet «castagnole»-nak nevez. Sokban eltér ezektől a typusoktól a holland, a kinek nemcsak kardja, csákója s teljesen katonai ruházata van, a mihez még angol kollegájától a pálczát is átvette, de azonfelül a mi vasúti vezetőinkéhez hasonló trombitával rendelkezik, mellyel jelt ad társainak, sőt — a mi a holland rendőrnek dicséretére válik — minden egyes rendőr sebkötelékkel is el van látva, hogy szükség esetén azonnal gyors segélyt nyújthasson. Czivilizáltságban messze mögötte marad, sőt külső kinézésére is a legprimitívebb az orosz cgosdavoj keresztbe álló kabátjával, durva csizmáiba gyűrt nadrágjával, nemzeti kokárdás lapos sipkájával és súlyos vas-lánczával.

S hogy végül egy Európán kivüli országból is lássunk példát, ott van a japán rendőrség, melyet a franczia mintájára szerveztek s tagjai kizárólag a közmondásos becsületességü, régi harczos (isemoraiok közül telnek ki, sőt igen rosszul fizetve s csak 25 évi szolgálat után jutnak valami csekély nyugdíjhoz. Pedig az ő szolgálatuk a legnehezebb, mert semmi védelmi vagy támadó eszköz nincs kezökbe adva, csupán izomerejükben kell hogy bízzanak.

aL

 

 

FÜGGELÉK

 

 

Időszámításunk.1871. 07.

 Midőn a tengerész az óczeánon vándorútra kel s nyugotról kelet felé utaztában két napon egymásután ugyanazt a dátumot írja. vagy ellenkezőleg keletről nyugat felé utazva, egy napot átugrik: nemde ez furcsa összezavarása az időszámításnak ? Pedig a tengerészek igy egész pontosan és helyesen járnak el; akkor követnének el hibát, ha nem igy cselekednének.

Miután már földünknek megvan az a különös tulajdonsága, hogy gömb idomú, és hogy a saját tengelye körül csak minden 24 órában fordul meg egyszer, nyugatról kelet felé; a napnak meg az a természete lévén, hogy a földgömbnek csak a feléje fordított fél oldalát világítja meg, a másikat pedig sötétben hagyja : ebből az a mindennapi dolog következik, hogy mig földünk egyik oldalán nappal van, addig az ellenkező felét az éj borongja be. Mikor itt reggel, amott este ; mikor itt dél, amott éjfél van. Ez természetes.

Hanem amikor nálunk új esztendő napja van. micsoda nap lehet a túlsó oldalon ? Benne vannak-e már azok is az újesztendőben vagy csak a következő reggelen érik el ? S ha elérik, kinek van joga azt hamarabb elérni: nekik-e vagy nekünk?

Ezen a kérdésen talán már éppen annyi ember gondolkodott, mint ahány meg nem értette vagy amennyi még azt sem tudja, hogy egyátalában létezhetik-e ez a kérdés. Pedig valóban létezik. Az eldöntésével ugyan már sokan bajlódtak, mégis csak ugy körülbelől lehetett az eljárást megállapítani.

Nehéz feladat volna egész pontosan meghatározni, hol kezdődjék az esztendő első napja; mert evégből legelőször is a földet kellene két egészen egyenlő részre osztani; de az a délkör, mellyel ezt tehetnők, akárhol képzelhető, nem szükség, hogy az éppen a ferrói vagy a grenwichi meridián legyen. S ha feltesszük, hogy egy ily Buda és Pest közt elvonuló délkör által eszközöltetnék az elosztás, akkor az a mulatságos eset állhatna be, hogy mig Pesten (a keleti oldalon) 1870. deczember 31-ike, szombat volna: addig Budán (a nyugoti oldalon) már 1871. január 1-ső napját, a vasárnapot tartanák.

Az olyan választó vonal tehát, amely népes területeket metszene át, nem alkalmas az elosztásra. Oly vonalat kellett választani, mely sürű népességű forgalmi területeken nem vonul át. Ilyen válaszvonal csakugyan létezik ; a közepén össze-vissza görbül ugyan, s csak az elején meg a végén simul ahhoz a délkörhöz, mely Ferro szigetétől 150 fokra esik nyugatfelé. Kezdődik az a Behring szorosnál, átmegy a nagy Óczeánon, s a déli félgömbön Uj-Seelandtól és a Chatam szigetektől keletre vonul el, forduló pontja pedig a chinai tengerben van.

A tengerészek ettől a szabálytól, kénytelenségből, egy kissé eltérnek; ők a Ferrótól 162 fokra nyugot felé eső délkört választották határvonalnak, s mikor nyugatról kelet felé utaznak s a 162 fokot áthaladták, akkor az előbbi napot ismétlik, vagyis 48 óra tartama alatt ugyanazt a dátumot írják. Ha például éppen vasárnap, január 1-jén érik el és haladják át a 162 fokot, akkor náluk a következő nap ismét vasárnap január 1-je ; ha 5-én lépik át a vonalat, akkor a következő nap ismét jan. 5-ike.

Ellenkezőleg, midőn keletről  nyugat felé utaznak, akkor egy napot kihagynak; igy például: ha pénteken, január 6-ikán lépik át a válaszvonalat, akkor a követkiző nap náluknem szombat, jan. 7-ike, hanem vasárnap, január 8-ika lesz. A szombat kimarad. Igy elgondolva, a kérdés nagyon egyszerű.

Ezzel a gondolattal már csak megbarátkoztunk valahogy, de ha valami despota most meg azt mondaná, hogy ez az év nem 365, hanem 445 napig fog tartani! Pedig már volt ilyen esztendő is — ezelőtt több mint 1900 évvel. Igazi „zavaros" esztendő lehetett az.

Mennyi fejtörésbe, mennyi kombináczióba került, mig a rendes útra tudtáK szoritani időszámításunkat! Az egész nagy dolog pedig csak néhány szám elosztásából állott. Hanem azt a számot nem ismerték. A görögök már régesrégen tudtak annyit, hogy a föld útja a nap körül közel 365 és  4 napot vesz igénybe, s ezt a számot Hipparch „az astronomia atyja" még tökéletesítette is, ele még akkor sem volt pontos.

A föld forgása, melyen ez a szám alapul, nem is olyan egyszerű, mint sokan gondolják, s a legtöbben éppen a hold forgását tartják bonyolultabbnak; pedig az csak csalódás. Földünk hűséges testőre a hold, a saját tengelye körül ugyanazon idő alatt fordul meg egyszer, mint a mig a földet egyszer körüljárja.

Ebből azután sokan, tudós képet öltve, azt a nagyszerű factumot akarták következtetni, hogy a hold egyátalában nem is fordul a saját tengelye körül. Mert hiszen, ha megfordulna, akkor a másik felét is meglátnánk egyszer, pedig a hold, köztudomás szerint, mindig csak ugyanazt az oldalát fordítja felénk.

Ez ismét csalódás, amelyből rögtön kiábrándít bennünket egy kísérlet. Próbálja meg bárki is, egy botot maga elé állítani, s azt néhányszor úgy körüljárni, hogy arccal mindig a bot felé nézzen. Ha egyébből nem, már a szédülésből is, melyet akkor érez, azt fogja tapasztalni, hogy valahányszor a botot körüljárta, ugyanannyiszor a saját tengelye körül is megfordult.

A föld forgása sokkal bonyolultabb; mert mirc a napot egyszer körüljárja, addig a saját tengelye körül már 365-ször megfordult. Már ezt a számot is bajos volna rendes hónapokra elosztani, pedic még ennél zavartabb a szám; a 365 naphoz még körülbelől néhány nap járul, s ez az, amit a régiek nem ismertek pontosan.

A tropikus vagy fordulati év egyik tavasz ponttól a másikig tart; ez mindig' állandó. Az ujabb számitások alapján úgy találták, hogy a tropikus év tartama: 365 nap, 5 óra, 48 percz és 51 másodpercz. Ezt a időt kellett maradék nélkül ugy elosztani, hogy abból évek multával még csak perczek se maradozzanak el. Ezt a felosztást pedig még nincs 300 éve sem, hogy meglehetősen  rendbe hozták. (Csak meglehetősen, mert még most sem egészen tökéletes.) Addig azonban, inig erre a pontra elértek, sok fázison át ment az időszámítás, amiket röviden áttekintenünk nem lesz érdektelen.

A rómaiak először a holdat fogadták vezetőjükül. Romulus egész szeszélyesen, amint egy római királyhoz illett, 304 napból álló esztendőt állapitott meg, mely 10 hónapra volt felosztva s a márcziussal kezdődött. Utódja, Numa Pompilius ugy találta, hogy az a rendes fordulati évtől nagyon különbözik, minek folytán az évszakok is, különböző években különbözők voltak. Ő tehát még két hónapot toldott az évhez : januárt az elejére, februárt a végére.

(Ezt a rendet Kr. e. 452-ben a deczemvirek ugy módosították, hogy a februárt a január és márczius közé helyezték). A Numa Pompilius éve 354 napból állott, amit az akkori babonás hit még egyyel megtoldott, hogy a napok száma páratlan, s igy szerencsésebb legyen. Ily módon az év már most 355 napból állott, ami persze még mindig kevés volt, s lassanként annyira módositgatták, mig csak 366 nap lett belőle. Az igy támadt pontatlanságon segiteni akartak, de a papokra bizván a dolgot, azok ismét elrontották.

A hibák azután szaporodtak egyre-másra, ugy hogy mikor Jidius Caesar a naptárt átvizsgáltat, akkor már a téli hónapok az őszi időszakra, az ősziek pedig forró nyárra estek! Sosigenes, akkori híres astronom segitségével azután Július Caesar naptár-reformot kezdett készíteni. Az össze-vissza zavart rendet legelőször is azzal állította helyre, hogy azon reform-évet 445 napból állónak rendelte el. A holdévet kiküszöbölte, s az év rendes tartamát 365 és  4 napra szabta, oly módon hogy minden negyedik év 366, a többi pedig 365 napból álljon.

Ezek után könnyen azt gondolhatnék, hogy azóta mostanáig nagyon csekély változás történhetett. Csakhogy a papok ismét belekeveredtek a dologba. A rómaiak, nagyon sajátságos módon számították az időközöket; s ez a ferde számítás a szökőévekben is könnyen hibát idézhetett elő. Az időközöket mindig a legfelsőbb határok közt számították ; igy például: a hónap 5-ik napját a 3-iknak nevezték a 7-ik előtt; mi azt a 2-iknak fognánk nevezni. S papjaik kétségkívül minden 4-ik év helyett már minden 3-ikra 366 napot számítóttak. Az igy keletkezett hibát azután  Augusztus lassanként, szépszerével kijavitgatta.  -  -  -

.Július Caesar naptár berendezése már közel járt a tökéleteshez, de mégis hibás volt. A következő változatban az évszakok minden negyedik században egy-egy nappal előbbre tolattak.

A XV-ik században végre IV-ik Sixtus pápa komolyan javitani akart a hibán, s e végre Regiomontanus, akkori hires csillagászt kérte fel; de miután ez rövid idő múlva meghalt, a javítási terv abbamaradt.

Azután ismét teltek az évek s a régi rendszer megmaradt 1582-ig, mikor a tavaszi éj-napegyenlőség valójában többé nem márczius 21-ére esett, hanem az akkori időszámítás szerint már márcz. 11-én bekövetkezett.

A nicasi zsinat óta tehát 325-től 1582-ig eltelt 1257 év : miután pedig a régi naptár hibája évenként egész pontosan 0.00776 napot tett ki, ez a hiba azon 1257 év clfolyása alatt valamivel több mint 9 napra felszaporodott. Ezen idő közben 10-szer számítottak szökőévet, amikor csak rendeset kellett volna számítani, tehát a naptárban 10 nappal hátra maradtak.

Ezen okból indíttatva XlII-ik Gergely pápa 1582-ben elrendelte, hogy október 4-ikc után közvetlen október 15-ike következzék. S hogy jövőre e hiba elő ne fordulhasson, az is elrendeltetett, (az előbbi rendszert különben megtartva), hogy minden 400 évben három szökőnap kihagyassék. A további javítások következtében időszámításunk annyira tökéletesedett, hogy egy egész napi időre terjedő hiba még 3000 év alatt sem halmozódhat fel.

A Gergely-féle javitott naptárt a római katholikus vallású országokban rögtön, s később a protestáns országokban is elfogadták. A görögök és oroszok ellenben a régi rendszert máig megtartották, úgy hogy az ő időszámításuk jelenleg a miénktől 12 nappal hátra van. S ha az orosz cár január 1-jén, azaz: új-év napján valami kegyes „ukázt" kibocsát, az miszerintünk január 13-ika; mikor pedig mi június l-jét irjuk, akkor náluk még csak május 2 -a van.

Angliában a nép annyira ellene volt az ujitásnak, hogy csak 1752-ben lehetett az új rendszert behozni. Abban az évben szeptember 2-a után egyszerre 14-ike következett, a közbeeső 11 napi különbség pedig természetesen kimaradt: a nép alsóbb osztályai közt e miatt — hogy t. i. napjaik tőlük igazságtalan módon elraboltattak — még akkor is a legnagyobb zavar és izgatottság uralkodott.

Végül pedig, miután a saját naptárunk egyszerűségéről, jóságáról és mindenekfelett rendkiviili pontosságáról eléggé meggyőződtünk, még csak egy kis jegyzetet akarunk ide írni, a Persiában elfogadott időszámitási rendszerről, mely  a következőleg hangzik :

„Figyelemre méltó azon berendezés — ugy mond Herschel — melyet egy Omdr nevű persa csillagász, ki Dschelaleddin Melek Schah udvarában élt, a keresztény időszámítás 1079-ik esztendejében (tehát több mint 500 évvel a Gergely féle reformáczió előtt) hozott javaslatba. Lényege, éppen mint a régi Július Caesar-féle rendszerben, abban áll, hogy minden 4-ik évhez egy nap hozzá toldatik; csakhogy azon betoldást, mely ama rendszer szerint a 32-ik évben tétetett, ő a 33-ik év után teszi. E mód tökéletesen megegyezik azzal, mintha a Július Caesar-féle mód szerint a minden 128-ik év után teendő pótlás egészen elhagyatik (a többieket természetesen megtartva). Hogy malmost e rendszer mellett egy egész napi időre halmozódott tévedés történhessék, arra 5000 év volna szükséges. Ezek szerint ami persa csillagász berendezése nemcsak sokkal egyszerűbb, hanem lényegesen pontosabb is a Gergely-féle berendezésnél." Tehát még sem Nyugaté a dicsőség; Kelet jnég évezredeit is pontosabban számitja, mint a tudományára oly büszke Európa.

 

 

AKIK A FÖLD ALATT LAKNAK. 1906. 567.

Ez a mi korunk a magasba tör, fölfelé hódít, még az országútat is a levegőbe szeretné hasítani, ezért keresi sóvár vággyal a léghajó kormányozhatóságának titkát. Házaink is a magasságba tornyosodnak és a nagyvárosok nemcsak sikban, hanem fölfelé is terjeszkednek. Föl, föl a felhők honába.

Régente nem volt az igy. A régi kor embere, ha nem volt várúr, alacsonyan lakott: földszint és földszinten alul. Elegendő hajléka volt a barlang és ahol barlang nem volt, vájt magának pinczét.

Ennek a lefelé való építkezésnek megvoltak a maga előnyei. A földbe, szikla-falba vájt lakás nem volt ugyan olyan szellős, levegős és világos, mint a modern ház : de az építése is könnyebb volt, kevesebb anyag és kevesebb mesterség kellett hozzá. E mellett nyáron hűvös volt, télen meg jobban tartotta a meleget. Nevezetes jó tulajdonságok abban az időben, mikor még nem volt központi fűtés, de még csak Meidinger-kályha sem és nem vitte gyorsvonat a Tátrába nyáron azokat, akik nem szerettek izzadni.

Ezek a földbe ásott, vagy hegyfalba vájt lakások akkor se voltak a módos emberek hajlékai; de azért sok ilyen volt, mert szegény ember mindig több volt a földön, mint milliomos. Budán, a Gellérthegy lejtőin és tövében még ma is akad egy-két maradéka ennek az építkezésnek : de különösen érdekes ilyen vájt és ásott lakások láthatók Budafokon.

Való, hogy ezek nem mind lakóhelynek készültek eredetileg. Borpínczék voltak és volt közöttük akkora, amely egy kilométer hosszúságban nyúlt el a föld alatt. De közben kevesebb lett a bor és több lett az ember. A hordók helyét családi tűzhellyé avatta a szükség és mai napig is lakásnak szolgál sok ilyen pinczeüreg.

 

 

RÉGI CZÉHEINK ÉLETÉBŐL.1906.538.

 

Hogy mik voltak egykor a nagy hatalmú czéhek, rettenetes büntető hatalmukkal, mik a «Kameradschaft»-ok, az «AU-geselh vezérlete alatt, százados szokásaikkal, a tblaue Montag* és «gute Montag* kiváltságaival, hogy a mai «kiemelés»-t, kizárás»-t, egyes műhelyek boykott alá vételét hogy helyettesítette a uschwarzmacherei* — minderről nagyon halvány fogalmai vannak a mai olvasónak.

Ki hallott ma már a *tábla-legény»-ről a magyar szabóknál, a«Ladengesell*-ről a lakatosoknál, ki az eöreg bejáró*-T61, nfjú bejáró»-ról, az «öreg dekán»-ról, nfjú dekán*-r6l»? Azuíán a «Staátmeister», a oLandmeister* és a «Vor-stadtmeister* közötti különbségről, a «Helfértről és «moderator»-r6l, a mi pedig mind fontos volt a maga idejében ? Kevesen tudják, mi volt a «Liedlohn», a aFreikleid* vagy a nGesellen-macherei* a vargáknál, a melyet midőn Budán eltöröltek 1785-ben, olyan népvándorlás keletkezett Budáról Pestre a vargák közt, hogy egy ideig a mezitlábonjárás veszélye komolyan fenyegette az ős királyi szókhely lakóit. Pedig csak arról volt szó, hogy beszüntették azt a két forintot, mellyel minden nyilt láda előtt (vor offener Lade) felszabadult inas köteles volt adózni a legényeknek, hogy egymás között eligyák.

Hogy mi volt az a mnyilt láda*, elég annyit róla, hogy többek közt itt őrizték a pesti magyar szabók azt az nlgazság* symbolikus nevén ismert korbácsot, melylyel az ifjú mester szokta «ex offo* megfenyíteni a magáról megfeledkezett, vagy engedetlen legényt. Ősi tradiczió volt ez, a melyért késhegyre ment volna a jogaihoz ragaszkodó nemes czóh.

Hát még a mesterré-avatás szörnyű körülményessége, vagyont kivánó áldozatai? A czóh összehívásáért két forint, a városi czéhkomiszá-rus meghívásáért külön négy forint. Igen, de a mesterjog kérését rendszerint meg kellett ismételni, mert a czéh nem nagyon sietettölelni az alkalmatlan konkurrenst, ez pedig ismét két forintba kerüli Azután jött a czéh-taksa: 15 frt, az úgynevezett «Fahngeld*: négy forint 30 krajczár, vagyis egy arany; a «Retni-gungsulden* egy forint, a remekért egy arany, ós ha meg kellett ismételni, megint annyi. A mester-ebéd vagy társpohár 30 forint. Mindez azonban semmit sem ért volna a felvételt kérőnek, ha tetejébe a czéhmestert is meg nem kenik úgy kéz alatt legalább 50 írttal.

Nem csoda, ha ennyi áldozat mellett előnyöseimnek látszott valamely más létező mesterjogot venni meg készpénzen, a mi könnyen volt kapható 150—200 frton. Ezzel legalább el lehetett kerülni a mestereknek a remeklésnél tanúsított vexaturáját, a kik csak hosszú huza-vona után adták ki a feladványt — a paradigmát — a remek elkészítésére, a mely minden mesterségnél megállapított számú darabból állt.J

Érdemes tudni, hogy mikből állottak ezek a remekek. A czipószek még legszerényebbek voltak, beérték egy pár női czipővel és egy pár csizmával. De már a pintérek nem adták 25 hordón alul, a melyeket annak rendje szerint összeeszkábálva, megvasalva kellett bemutatni, tekintet nélkül arra a horribilis összegre, melybe már maga a fa-anyag került. És mennyi alattomos gáncsvetóst, mily sok roszakaratú akadékoskodást kellett a szerencsétlen próbatevőnek kiállani. A kötélverők egy izben egy Horváth nevű legénynek négy nagy hajókötelet adtak fel remeklésre, melyek közül egyik 84, a másik 54 öl hosszú volt. Tudni kell most, hogy a kötél szilárdsága a kerék hajtásától függött. Ha a hajtás igen gyors volt, akkor ez a kötél szilárdságának rovására esett. Úgyde a mesterek szándékosan olyan legényt állítottak a remeklő mellé, a kinek titkos utasítása volt a kereket túlságos gyorsan hajtani. Azonkívül a sodrás közben folytonosan vizzel locsolt kötelet elkészülte után a czéh hosszabb időn át hevertette, hogy meglazulva, ürügyet szolgáltasson a visszavetésre.

Csekélyebb hibákat ugyan pénzzel is meg lehetett váltani, de ha a hiba nagyobb volt, akkor a remeket ismételni kellett s ez alkalmat adott a dolognak a végtelenségig való elhúzására, mert a mesterek, a meddig csak lehetett, késleltették mindenféle kifogással az új feladvány kiadását.

A német szabók egy jelentésében olvassuk, hogy az első mesterdarab egészen elvetendő, mert a kérelmező maga beismerte a hibákat. A másik nem annyira hibás, de igen bő, derékban túlságosan rövid, a mellnél nagyon magas. Általában oly rósz, hogy még egy legény munkájának sem válik be. A mi a tRayalt* (kabát) illeti, az derékban igen rövid, egész testben ránczot vet, mert a béllés igen szoros, viszont az ujjak igen hosszak és formátlanok. A Kari-gotl* (kerek köpeny) derékban igen rövid, ujjai túlságos hosszúk, szóval nem fogadható el. Az illető — mondják á szabómesterek — oly tudatlan, hogy azt sem tudta, mihez mennyi anyagot kérjen.

Ma is megvan tán még a Ferencz-rendiek birtokában az a remekbe készült baldachin, melyet Schvender András magyar szabó, a ki egyúttal ott mint sekrestyés szolgált, 1798-ban készített, s melyet ezer írtnál is többre becsültek azok a műértők, a kik csodájára jártak. Schwen-der szakértelmét és művészi ízlését különben több gyönyörű misemondó ruha s templomi zászló, stb. is dicséri a terézvárosi plébánián és a Rókus-kápolnában, melyeket mind maga varrt és hímzett, nagyobb részt ingyen, csupán keresztényi buzgóságból.

Gyönyörű példányai maradtak fenn különben a régi Pest iparának a gombkötő-munkák különféle nemeiben is, mint a tcsigás munkában*, *kitolós munkában*, a «makkos» ós sodrott munkában, pálcza- és kalpag-kötőkben, a üánczolás»-ban, oborításos* (bortage) munkában, *puffedlik»-ban és ocsöcsgombok*-ban, valamint a régi magyar szijjgyártás emlékeiben, a farmatring, a nyakló, a heveder ós a szirommal kivarrott gyüsző vagy tüsző különféle változataiban.

Kisórtsük meg most egy futólagos statisztikáját adni a XVHL században Pesten leginkább virágzott iparágaknak.

A kőművesmesterek száma nyolcz volt még a XVHL század utolsó éveiben is, s mikor a jogosulatlan versenyt támasztottak a mesterekkel szemben. Ehhez hasonló volt a helyzet a szűcsöknél is, a hol huszonhét mesterrel szemben, a ki összesen 15 segéddel dolgozott, ós 164 frt adót fizetett, hét oly «störer» állott, a ki bár 47 segéddel dolgozott, mégis csak 49 frfc adót fizetett.

Volt továbbá üvegraktár Pesten öt, a melyek akkori divat szerint, tükörüvegeknek imakönyvekbe és kalendáriumokba való vágásával is foglalkoztak, azonkívül a külvárosokban számtalan zsidó «fuser», a kik egész épületek ablakmunkáit is akkordban elvállalták. Ellenben a Terézvárosnak, a hol pedig már 7C0 ház állott, még mindig két kovácsmesterrel kellett beérnie.

Esztergályos-műhely öt volt a XVHI. század végén Pesten, de a mellett a fonókereket, orsót, csapot idegenből kellett hozatni, mert a magas faárak miatt mestereink nem állíthatták elő magok. Kézi tűzfecskendők saját rendszerű gyártásával is csak akkor kezdett a porosz Schmidt, aValero-gyár alkalmazottja, s az egyetemi fizikai laboratórium számos műszerének ügyes kezű mestere foglalkozni. Pedig Budán már hét, Pozsonyban pedig hat esztergályos működött. Altalános volt a panasz, hogy a saját zsírjukba fúló mesterek kezéből hetekig nem tudták kikapni a rájuk bizott munkát, nagyobb gépesztergályo-zásokhoz pedig épen nem voltak berendezkedve, úgy hogy még a pesti kalaposok is, nem kaphatván Pestről használható kalapformákat, kénytelenek voltak Váczról, Kecskemétről hozatni azokat.

Késes is csak öt volt azidőben Pesten s ezeknek is kevés a munkája, legényt pedig egy se tartott. Igaz, hogy már akkor kiváltak az egyesűit czéhből az úgynevezett «Langmesser-schmied»-ek, a kardcsinálók, körző-készítők és műszerészek, ép úgy mint az eredetileg egy grémiumban álló órások, puskaművesek, lakatosok és sarkantyúcsinálók lassanként különszakadva, önállóan szervezkedtek, s megszaporodtak az önálló mesterséggé fejlett csavarkészítéssel, díszkovácssággal, vagy a durva üveges-ségből kivált üvegmetszéssel.

Pajzán könnyűvérűség jellemezte ezt a testületi szellemet, mely a «Herberg»-ékben uralkodott, s ez a könnyűvérűség nem ritkán diákos csínyekben jutott kifejezésre. A vidám legények nem sokat teketóriáztak ; ha valahol eleget «czeh»-eltek már s betelt a mérték és a hitel kiapadt, kapták magokat s titokban magukhoz véve a mesterség jelvényét, melyet már előbb nagy ünnepélyességek között helyeztek el a «Herberg»-ben, észrevétlenül odább álltak s másutt ütötték fel tanyájokat. Ilyes «stiklik»-ben senki sem tett túl a kéményseprőkön. Ezek egyszer Váczon, egyszer meg Pesten, az ujvilág-utczai «Fehór bárány»-ban tették meg azt, hogy a czóh-j el vényül szolgáló kóménykaparót (Kratz-Scheere), mely büszkén hirdette a Herberg falán mesterségüket, titkon leemelve a falról, új Her-bergükbe csempészték, a nélküi, hogy a korcsmáros követelését kiegyenlítették volna. Egy alkalommal a «Herberg-Vater» idejekorán megszimatolva a dolgot, utánok szaladt s még sikerült neki heves szóváltások után visszahódítani

 

 

                                                                                                                                                                                                                                                                A NŐKRŐL

 

 

KIRÁLYI VADÁSZATOK GÖDÖLLŐN, NŐK RÉSZVÉTELÉVEL.  1896.JANUÁR 26

AZ  EZREDIK évforduló ünnepére Gödöllő város és Pest megye megbízásából Sipka Ferencz hírlapíró    Gödöllő a királyi család otthona czímű könyvet irt. Ugyanazon forrásból, melyből Sipka nyerte adatait, a könyv megjelenéséig is elmondhatunk egyet s mást, hogyan vadászik a király, ha itthon van. Ha Ő Felsége Gödöllőn tartózkodik, éppen annyit dolgozik, mint székhelyein; csupán szabad idejét tölti vadászattal az oly páratlannak tartott gödöllői vadászterületen, melynek erdőségeiben történeti adatok szerint hajdan Nagy Lajos, majd Mátyás király is szeretett vadászgatni.

Mint tudjuk, a király télen-nyáron korán kel, így Gödöllőn is. Ha különösen cserkészetre akar menni, már reggeli négy órakor talpon van, miután előtte való nap a részletekre nézve megállapodott Pettera vadászmesterrel. De ha az estéli udvari futár fontos állami ügyeket tartalmazó iratokat hoz Bécsből, a másnapra kitűzött vadászat gyakran elmarad.

Cserkészetre reggel 4 óra után hintón megy a király az illető erdőrészbe. Ilyenkor négy pompás hófehér lovat fognak a hintó elé, melyek oly nyugalomra vannak betanítva, hogy még a netaláni méh-szúrást is moccanás nélkül tűrik.. A kocsin a királyon és a kocsison kívül csupán fegyverhordozója űl. Csak néha kiséri ki Pettera vadászmester, mivel minden erdőterületnek a saját erdésze fogadja a királyt, s aztán ugyanaz kalauzolja is.

Legjobban kedveli a szentkirályi és juharosi vadászterületet, hol szarvasra szokott cserkészni. Ezen erdőterületeken a királyon kivül senkinek sem szabad vadászni. Csak kivételesen van megengedve néhány év óta a király vejének, Lipót bajor királyi herczegnek, hogy azokat ő is használhassa.

Ezen erdőrészeket a király ott tartózkodása alatt rendkívül figyelmesen gondozzák. Hogy az annyi élvezetet nyújtó szarvas-cserkészet meddő ne maradjon, a gyalog- és kocsiútakról még a leveleket is elsöprik, hogy a vad el ne riadjon. Ha a király lesben áll, rendesen valamely fa mellett meghúzódva órahosszat vár, míg a szarvascsorda megérkezik. Többnyire csak egyszer lő rájuk, de mindig sikerül egy-egy szarvast zsákmányul ejtenie.

Legnagyobb öröme a vaddisznóvadászatban telik. A vaddisznó a pompás valkói erdőrészben falkaszámra tartózkodik. Itt rendesen Fajcsán János kedvencz erdésze fogadja Ő Felségét. Vaddisznó-vadászatra legtöbbször délután jár a valkói erdőrészen kívül a juharon éa babáti erdőségekre is, és többnyire 80—90 lépésről veszi czélba a feléje érkező vaddisznót.

bben telik a királynak legnagyobb mulatsága, s nagy őrömet talál még abban is, ha a megsebzett vadkannak legalább a kegyelemlövést megadhatja. Ilyenkor szembe megy a kannal, s amint az 80—100 lépésről agyarait csattogtatva iparkodik megroskadt hátasával is fölemelkedni s megsebzőjére törni. A legutóbbi őszi vadászat alkalmával lőtt a király a vulkói erdőségben. Károly Lajos főherczeg családjával. József Ágost főherczeg és neje Auguszta herczegnő pedig e hó 12-ikén érkeztek Alexandriába, s onnan Kairóba mentek. A főherczeg Miklós gróf név alatt utazik s inkognitóban kiván maradni.

Milleniumi emlék az osztrák határnál. A honfoglalás emlékére az orsság hét különböző' helyére szánt monumentumok közöl egyet Pozsony fölött a Danánál, a dévényi várhegyen állítanak föl.

A terv szerint gráuit alapzaton emelkedik egy hatalmas, gazdagon díszített román izlésü oszlop, melynek csúcsán áll egy árpádkori harcos bronz szobra. Jobbjával, mely haláltosztó osatabárdot  szorít, mintegy a határt védem Iátszik. Bal keze pedig a lábszárához fektetett pajzson nyugszik, melyet az ország czimere diszít.

Az oszlop maga 21 méter magas, úgy hogy a messze távolból is látható. Az emlékmű tervét Bemük Gyula miniszteri tanácsos dolgozta ki, a kőfaragó munkákat Feigler Sándor vállalta el. Az alapozási munkálatokkal a pozsonyi államépítészeti hivatal foglalkozik s azok vezetésével Flórián királyi mérnök van megbízva..

A hatóságok és az ezredéves ünnep. Gömör-megye Neogrády Antal festőművészt bizta meg. Mátyás király és főúri kísérete megkapálta egy szegény gömöri ember szőlejét. Esztergom mcgyc pedig Pilis-Maróth tájékán azt a helyet szándékozik megjelölni emlékkel, hol a monda szerint a török elől menekülő Dobozy Mihály leszúrta szép hitvesét, nehogy török kézbe kerüljön. Az obeliszkre domborinűben el akarják készíttetni Székely Bertalannak ezt a jelenetet ábrázoló festményét.

A szabadságharcz panorámája. Budapesten új körképet állítanák föl Margitay Tihamér és több művésztársa tervezi a körkepét, mely az 1848/49-iki szabadságharc legkiemelkedőbb mozzanatait fogja feltüntetni egészen az aradi Golgotháig. Egy társaság már alakult a vállalat pénzügyi rendezésére. A körkép helyének az Andrássy-út végén levő Bellevue-nyaralót szemelték ki.

A Budapesti Tudósító czímű félhivatalos kő-nyomatú lap szerkesztését Sturm Albert, a Pester Lloyd régi jeles dolgozótársa vette át, ki már évek sora óta szerkeszti a Pester Lloyd országgyűlési tudósításait, s több év óta Országgyűlési almanachot is adott ki.

Százhúsz költemény. A Petőfi-társaság a gr. Vigyázó-alapítványból 300 koronás pályázatot tűzött ki költeményre.

Összesen 120 költemény érkezett.

 

 

MÁRIA DOROTHEA FŐHERCZEGNŐ ELJEGYZÉSE. 1896. 490. címlap.

 

NÉHÁNY NAP óta élénken foglalkoztatja nemcsak a magyar, hanem a külföldi sajtót is az a nevezetes újság, hogy József főherczeg legidősebb leánya, a testi és lelki tulajdonokban egyiránt kiváló Mária Dorothea főherczeg-kisasszony jegyet váltott s még a folyó év októberében egybe is kél az Orleansi herczegi ház jelenlegi fejével, Fülöp herceggel,

Őhozzá  rokonság is köti, amennyiben a szép menyasszony nagyanyjának, Klementina özvegy koburg gothai herczegnőnek édes testvére volt a vőlegény nagyatyja, Lajos Fülöp, párisi gróf. Mindketten gyermekei Lajos Fülöpnek, a «polgár király»-nak, kit alattvalói, a franeziák, azért tiszteltek meg ezzel az elnevezéssel, mert valóságos mintaképe volt a jó családapáknak s a józan, szorgalmas és egyszerűséget kedvelő embereknek.

Mária Dorothea főherczegnő 1867 június 14-én, vagyis a koronázás után hat nappal született Alcsúton, s ugyanott élte le gyermek- és ifjúkora legnagyobb részét olyan szülék mellett, kiknek körében oly otthonosak a polgárerények, mint annak idején a «polgár király» házánál.

Amint fölserdült, csillagkeresztes és palotahölgyi méltóságokra emeltetett, mindazáltal csak ritkán jelent meg az udvarnál. A múlt ősz óta, mikor szeretett öcsse, László főherczeg oly gyászos véget ért, csaknem búskomorságba esett bánatában. Szüléivel együtt vígasztalhatatlan volt.

E gyász miatt még az ezredévi ünnepélyeken sem jelent meg. Apáczafátyolt akart ölteni, de hozzátartozói végre rábírták, hogy erről a szándékról letett, sőt a zárda rideg magánya helyett elfogadta a házassági ajánlatát annak, akinek most boldog jegyese.

Mária Dorothea főherczegnő tanulni gyermekkora óta mindig szeretett. Egyebek mellett még a latin nyelvvel is foglalkozott. Gazdag könyvtárában ott láthatók Jókai és más jeles magyar írók munkái mellett a világirodalom válogatott remekei.

A zenét olyan képességgel műveli, hogy nemcsak kiváló zongorajátszó, hanem zeneszerző is. Többre vitte a festőművészetben0, amiben Vastagh György jeles képírónk volt a mestere. Legszebb művei e téren az alcsúthi kápolnát ékesítő két falfestmény, melyek egyike Szent Margitot ábrázolja a főherczegnő saját fölfogása szerint alkotva. A másik Szent László, Szent Gellért és Kapisztrán János alakjaiból áll s melyeket Vastagh Györgynek a budapest-belvárosi plébánia-templom számára készített hasonló tárgyú vázlata után festett.

Sok rajza van. különösen AlcsúthróL a Margit-szigetről és a fiumei tengermellékről. Kis korában játékokkal s egyéb apróságokkal ajándékozgatta meg főleg az alcsúthi gyermekeket ; most pedig emberbaráti cselekedetekkel igyekszik enyhíteni minden szükséget és nyomort, ami tudomására jut. Alcsúthnak és vidékének népe igazi jótékony angyalául tekinti.

Ő a fővédnöke a róla elnevezett Mária Dorothea jótékony egyesületnek is, melynek egyik legmaradandóbb és legáldásosabb alkotása a tanítónők otthona, vagyis Budapesten az a díszes épületben elhelyezett intézet, mely elaggott vagy a munkára általában képtelenekké lett tanítónők menedékhelyéül szolgál.

Mária Dorothea mind neveltetésénél, mind lelke hajlamainál fogva igazi magyar honleány. Nemcsak kitűnően beszél, hanem érez is magyarul. E részben is méltó leánya édesatyjának

Fülöp (Lajos Róbert) herczeg, a vőlegény, a nem rég elhunyt Lajos Fülöp Albert orleansi berezegnek a második gyermeke. Száműzetésben született Angliában. Nagybátyjának chantillyi kastélyában gyakran tartózkodott. Fülöp herczeg 1871-ben, a császárság bukása után hazatért Parisba.

Atyja 1883-ban, Chambord gróf halála után, a család fejévé s ezzel együtt trónkövetelővé lett. Angliában, hova szüleivel ment, fölvétette magát a sandhursti katonai iskolába, hol másfél évig tanúlt mint lovas hadapród.

Majd, hogy a gyakorlati katonai ismereteket is elsajátíthassa, Indiába ment a ott a bombayi és a kalkuttai helyőrségnél vállalt szolgálatot. Eddig Fülöp herczeg politikai szerepet nem vitt. Mikor azonban nagykorúvá lett, 1890 február 6-án hazatért Francziaországba s ott a sorozó bizottságnál jelentkezett, követelvén, hogy vegyék föl a franezia hadseregbe, mert ő hazája iránti kötelességét a katonai szolgálat terén is le akarja róni. Ennek az lett a vége, hogy a fiatal herczeget letartóztatták, börtönbüntetésre Ítélték s el is zárták a clairveauxi fogházba. Majd azonban Carnot elnök megkegyelmezett neki s négy hónapi fogság után kikísérték az ország határára. .

Fogsága megszűnésekor mondta. «Azért jöttem Francziaországba, — monda a biró előtt, — hogy hazámat mint egyszerű közkatona szolgáljam. Én nem űzök politikát; az az atyám dolga. Nem mentem a kamara, hanem a sorozó-bizottság elé. Bűnöm-e, hogy hazámat szeretem és hogy egy franezia században akarok szolgálni? Kérem védő ügyvédemet, hogy ne szóljon mellettem. Ha a bíróság elitéi, biztos vagyok, hogy a velem egykorú kétszázezer fiatal bajtárs pártomat fogja. Ezek engem föl fognak menteni. Mikor pedig ítéletét kihirdették, így szólt: «A fogság még mindig jobb, mert így is franezia földön maradok». — Mikor pedig az ország határán átkísérték, következőleg szólt a vele egykorú franezia ifjúsághoz intézett nyílt levelében :

«Három éves katonai kötelezettségemet le akartam szolgálni; erre két évi fogház lett a felelet. A megkegyelmezés ismét visszaadta nekem a száműzetés fájdalmát. Most csak fogságot változtatok. Őrizzétek meg számomra azt a helyet, amelyet köztetek és zászlónk közelében álmodtam magamnak; tudni fogom én azt megszerezni.

"Fülöp herczeg jól megtermett erős ifjú; mindenben megvannak rajta az Orleans-család sajátságai. Rendkívül hasonlít a vele közel rokon bolgár fejedelemhez, csakhogy Fülöp herczeg igen szőke. Atyja halála után, 1894-ben ő lett a család fejévé.

 

 

 

 

FÜGGELÉK

 

 

  MI UJSÁG ? 1886. 472.( A VU melléklete)

A király születésnapját e hó 18-án fényesen megülték a fővárosban. A középületeken, a dunaparti kikötők árboczain lobogók lengtek. Kora reggel katonai zenekarok járták be a város utczáit és a Gellérthegy ágyúi is megszólaltak. A hivatalos ünnepélyek a budai vérmezőn kezdődtek, hová kivonult az összes fővárosi helyőrség, honvédség és Ludovika Akadémia növendékei. A szemle után, melyet gróf Pejacsevich Miklós hadtest-parancsnok tartott, tábori mise volt.

A hivatalos világ a budai helyőrségi templomban gyűlt össze istentiszteletre. Ezután a hatóságok megjelentek Tisza belügyminiszternél, fölkérve, hogy hódoló üdvözletüknek adjon kifejezést a trón előtt. A többi templomokban is hálaadó istentiszteletet tartottak.

Gr. Pejacsevich hadtestparancsnok az Angol királynő fogadóban rendezett ebédet, melyre a tábornokok és törzstisztek voltak hivatalosak.

A Budavár 1686-iki bevételénél harczolt ezredek képviselői. Azon császári ezredek közül, amelyek Budavár visszavételében 1686-ban részt vettek, a következők még ma is megvannak a hadseregben: A német trónörökös nevét viselő 20. sz. gyalog-ezred (akkor Pfalz Neuburg ezred); a báró Beinlánder nevét viselő 24. sz. gyalog-ezred (akkor Mannsfeld herczeg); a báró Philippovics József nevét viselő 35. sz. gyalog-ezred (akkor Spinola ezred); a cumberlandi herczeg nevét viselő 42. sz. gyalog ezred (akkor Thüngen ezred); a gr. Thun-Hohenstein névéi, viselő 54. sz. gyalog-ezred (akkor Starhemberg Ernő ezred); a György szász herczeg nevét viselő 11. számú gyalog-ezred (akkor Metternich-ezred); továbbá a 7. sz. dragonyos ezred (akkor Dünewald dragonyosok); a 10. sz. Montenu-ovo-féle dragonyos-ezred és a Savoyai Jenő nevét viselő 13. sz. dragonyos ezred, mely nevét máig is megtartotta.

A pécsi országos dalünnep e hó 15-én ért véget. A versenyelőadások nyertese a budai dalárda lett. A legközelebbi dalünnepet Szegeden tartják.

A dalárszövetség közgyűlésén Vérczel Miklós főispán elnökölt. A közgyűlés az elhunyt Huber Károly karnagy és Engesszer Mátyás érdemeiről is megemlékezett és családjukhoz részvétiratot intézett. Simonffy Kálmán zeneszerzőt tiszteletbeli elnökké választották.

A tisztikar a következőleg alakult meg:  Bartay Ede elnök, Follmann Alajos alelnök, idősb Ábrányi Kornél titkár, Hubay Jenő első karnagy, Kovarcz Emil második karnagy. Goll János pénztárnok.

Az 1888-ik évben tartandó dalünnepre Szeged, Ungvár és Kassa városok tettek ajánlatot., A közgyűlés Szeged ajánlatát fogadta el. Idősb Ábrányi Kornél titkár szóba hozta a király-himnusz ügyét. A királyhimnusz szövegére a dalárszövetség száz darab aranyat tűzött ki, de eredmény nélkül. Ábrányi tehát azt indítványozta, hogy a királyhimnusz szövegének megírására Jókai Mór kéressék fel. A közgyűlés e kérdést levette a napirendről s abban állapodott meg, hogy a királyhimnusz szövege az ezredéves jubileum alkalmára lesz megírandó s addig a kitűzött díj a királyhimnusz-alappal kamatoztassák.

A dalárdák napközben megtekintették Pécs nevezetességeit, többi közt Zsolnay majolika-gyárát, Littke pezsgő-gyárát, este pedig hangversenyekben működtek. Az első versenyt, melyben Hubay Jenő Magyarok istene* czimű nehéz előadásu zeneművének előadása fölött vetekedtek a dalárok, már említettük, valamint azt is hogy a budai dalárda nagy tetszést aratott.

Aug. 13-án volt a második verseny, melyen ugyanaz a 17 dalárda vett részt, a mely előbbi este énekelt. A legnagyobb sikert ismét a budai dalárda aratta, «Bérczről visszanéz a vándor czimű karénekkel. A hangversenyen ezúttal is annyi közönség volt jelen, a mennyi csak a dalcsarnokban elfért.

Az augusztus 14-iki nagy hangverseny nemcsak a szabatos előadás által vált ki, hanem az előadott művek eredetiségével is. Ilyen Michalovits Ödön t Völgy és bérez címü férfikara zenekisérettel. Gr. Zichy Géza maga vezényelte a «Bucsu-szerenád»-jának előadását. Hubay Jenő «Sóhajtás czimű férfikara és szintén tőle a Rákóczi-induló átirata hatásos művek. Előadták Liszt Király-dalát is. Szentirmai Elemértől magyar népdalokat mutattak be és ugyancsak megtapsolták. Az előadást Hubay Jenő vezette, s a betanításért is őt illeti a dicséret.

A dalárda-szövetség díszülésén Ábrányi Kornél indítványozta, hogy Liszt Ferencz holttestének hazahozatala érdekében kérvény intéztessék a képviselőházhoz; Siposs Antal, az irói kör alelnöke, pártolta ez indítványt, mert Liszt kevéssel halála előtt kijelentette, hogy Magyar-országon akar eltemettetni. Ábrányi indítványát elfogadták a Perczel főispán által ajánlt azzal a módosítással, hogy a mozgalomba az összes törvényhatóságok is belevonassanak.

Ezután kihirdették a jury ítéletét, mely szerint az egri, miskolczi, debreczeni, szegedi, budai, kassai, szatmári, kolozsvári és ungvári dalegyletek aranyérmet; a szentesi, győri, kecskeméti, sátoralja-njhelyi és rimaszombati dalárdák ezüstérmet kaptak, Báttaszék, Budapest, Sopron dísz-okiratot. A losonczi dalárda által felajánlott aranv serleget és ezüst karnagyi pálezát a budai dalárdának ítélték. A pécsi dalárda jubileuma program-szerüleg folyt le. A zászlóanya, özv. Mailáth Györgyné képviseletében, leánya. Pallavicini őrgrófné jelent meg. Sok üdvözlő távirat érkezett, ajándékokat és babérkoszorúkat küldtek a dalárdának.

Az utolsó hangverseny rendkívüli nagy érdeklődés mellett ment végbe. A legnagyobb hatást keltette gróf Zichy Géza, játéka, ki egy saját szerzeményű rapsodiát adott elő zongorán, melyet kétszer kellett ismételnie. Ábrányiné Wein Margit a «Szevillái borbély nagyáriáját adta elő.

Nagy tetszésben részesült Hubay Jenő művészi hegedűjátéka, ki Wieniavszky« Valse Caprice»-étadta elő.. A weimári nagyherczeg mindent elkövet, hogy Liszt hamvait Weimárba vihesse s Göthe és Schiller mellé temethesse. Tudvalevőleg a temetés előtt Wittgenstein herczegnő táviratilag figyelmeztette Rómából Liszt családját, hogy Liszt a Budapesten való eltemetésről végrendeletében nyilatkozott. Wei-; marba utazott, hogy rendezze a mester hagyatéki ügyeit. Hirejár, hogy- van egy végrendelet, mely 1861 ben kelt, s a weimári törvényszéknél van elhelyezve, és mely e hó 2-ikán fölbontatván, annyit tartalmaz, hogy Liszt végakaratának végrehajtója Sayn-Wittgenstein herczegnő.

Liszt hátrahagyott vagyona nem jelentékeny, de annál több a különféle emléktárgy. Ezeket már hosszabb idő óta a Liszt lakásához közel levő házban e czélra bérelt földszinti helyiségben gyűjtötték össze.

Liezen-Mayer Sándor jeles hazánkfia, a müncheni festőakadémia tanára, a napokban családjával együtt Magyarországba érkezett. A művész napokig Esztergomban tartózkodott, ahol a herczegprimás arczképét festette.

Mérnökök tanulmányozásai. A magyar mérnök-és építészegyesület által a munkács-beszkidi vasút építésének megtekintésére tervezett kirándulás a jelentkezett tagok csekély száma miatt elmaradt. — A másik kirándulást, a Kazán szorosbeli Széchenyi emléktábla felavatására, csakis 70—80 résztvevő jelentkezése mellett tarthatják meg s előjegyzéseket L hó 26-ig fogadnak el.

Legújabban (a 80-as és 90-es években) élénk mozgalom keletkezett nálunk egy magyar Királyhimnusz megteremtése érdekében. Az országos magyar daláregyesület kezdeményezte tekintélyes pályadíj kitűzésével mind a szövegre, mind a zenére. Egész halmaza keletkezett azóta a magyar K.-oknak.

 

 

IDÉZETTSÉG

 

Városrendezés

Vasárnapi Újság 1867. június 9.

„A dombot tíz év múltán, a tér rendezése és a park kialakítása során szüntették meg, +

TOVÁBBI IDÉZETEK A VASÁRNAPI UJSÁGBÓL