Szia, küldöm: G

h14–133.  A  Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők. 

2021. 03 .26.

Tartalom

VÁROSOK

A tétényi kastély. 1862

Buda városának környéke nemcsak fölfelé, hanem lefelé is a Duna mentében sok érdekességgel bir. Ha Budáról a székesfehérvári országutat követjük, fél óra alatt Albertfalvára érünk, melyet Albert szász-tescheni herczeg alapított. E falutól nem messze délre Promontor (Budafok) van, melynek helyén egykor római telepitvény volt.

E falunak több mint 3000 német lakosa van; a helység szőlőkkel beültetett domblánczolat közt terül el. Több lakóhely a hegy alján földalatti üregekben van, úgy hogy a szőlőtőkékkel boritott hegyből csak a kémények nyúlnak ki. (Egy ily földalatti ház rajzát s ismertetését a V. U. múlt évi folyamában bővebben közöltük). Vannak sziklákba vájt hatalmas borpinczéi s számos pesti embernek van itt szőleje, pinczéje s nyári laka. Roppant kőbányái is megérdemlik a megtekintést.

Promontort elhagyva, egy óra alatt Tétény falut érjük, melynek szintén mintegy 3000 német lakosa van (köztök 400 zsidó). A falutól nyugatra tág ivben emelkednek a hegysorok, melyeket szép szőlők és nyári lakok nagy száma ékesít. Itt is igen számos nagy borpinczét találunk, különösen az úgynevezett dió-árokban, melyben a kőbe vájt pinczék egész utczát képeznek. Különösen megemlítendő egy roppant terjedelmű pincze, melyet még a törökök müvének mondanak. Ezt csak néhány évvel ezelőtt fedezték fel. Pitvara oly téres, hogy egy hat ökrös szekér megfordulhat benne. A tétényi bor a jobb nevű magyar borok közé tartozik s a pesti borkereskedők itt tartják borkészleteik nagy mennyiségét.

Maga Tétény falu nem igen válik ki falvaink egyformasága közöl. Egyik legnevezetesebb épülete az urasági kastél E kastély 1600-ban épült; jelenlegi közös tulajdonosai gr. Hugonnai Kálmán és Paccassi-né, született Szentgyörgyi Horváth Anna asszony. A kastély a XVII. századi építészeti styl jellemét viseli magán.

Tétény és Promontor közt Kis-Tétény puszta van, mely szintén szőlőtőkékkel van beültetve. Tétényről nyugatra van Kutyavár, mely hajdan Mátyás király egyik mulatóhelye volt. Most Batthyány herczeg birja, s csak egy erdész lakik benne.

Déva-Ványa.1862. 133.

 Vessünk egy pillantást az Alföld egyik legsajátságosabb tiszántúli sik részére.

Déva-Ványa Heves és Külső-Szolnok vármegye tiszántúli részében, a Kunság s Békés megye által környezve, de egészen elkülönitve, Egertől, a megye székhelyétől két napi járásnyira fekszik. Gyoma, Mező-Tur, Tur-Kevi és Füzes-Gyarmat mezővárosok , Korös-Ladány s Szeghalom községek s néhány puszta által környezve, a Sárrét mocsarainak közepette.

A három, egyesült Kőrös s a Berettyó folyónak hullámai messze áradnak szét a köztök elterülő lapályos síkon s ott soha ki nem száradó nádtengerrel borított, He-ves-,Békés-,Bi-harmegyékre s a Nagy-Kunságra kiterjedő tetemes nagyságú mocsárt képeznek, melyet itt-ott nagy víztükrök, majd szénát bőven termő szigetek váltanak föl; másutt meg az összefolyt Kőrös és Berettyó menetelét lehet észrevennünk a sürü és magas nád között. Ez a Sárrét.

Ezen mocsaras táj, mintegy tizenötezer holdas félszigetének elején fekszik Déva-Ványa mezőváros, a melyről jelenleg szólni akarunk.

Házai között sok csinosan van épülve, de a piaezon lévő szép, új  városházán s néhány más nyilvános épületeken kivül a többit nem lehet látni, mert azok az udvarok belsejében vannak, az utczán járóktól magas nádkeritések által elfödve. Utczáinál rendetlenebb valamit lehetlen képzelni.

Déva-Ványa igen régi hely; s már a tizenharmadik században fónnállott. Valószínűleg a tatárjárás veté meg alapját 1242-ben, midőn a vidék megmaradt lakosait az élethezi ragaszkodás, ezen, akkor még egészen lakatlan tájra, a mocsarak közé szorított apró szigetekre , letelepítette s valószínű, hogy a ref. egyház környékén történt a letelepedés, mely, környékének magassága által az áradó hullámoktól is biztosit va volt.

Később többen jöttek e biztos helyre, s a szigeteken az erek partjain építették lakjaikat. Ez igy ment tovább mindig a viz mentén s most ezen hajdani Körös- és Beretyó - erek, melyek idővel elgátolva kiszáríttattak, képezik Ványa sara eredetét. Innen veszi utczáit, amelyek rendetlensége s mélysége változó.

Levegője ezen igen mocsáros helynek azonban egészséges s a cholera ellen sokan ide menekültek, hol a ragadós nyavalya sohasem volt.

Ványa, a Nyáryak birtoka volt hajdanában, s ama hires, őrségétől elhagyott szolnoki várparancsnokot, Nyáry Lörincz már messziről megérzik undorító szaga, kivált ha kalapot emelnek.

A férfiak többnyire alacsony, zömök termetűek; a szegényes életből el vannak satnyulva; arczszinök sárga, mi annál feltűnőbb, mert se bajuszt, se szakállt nem viselnek; korán nősülnek — kivált a zsidók már 14 — 15 éves korukban.

A nők átalán csinosabbak, többnyire tul vannak a közép termeten s karcsú, hajlékony alkatúak. Van valami bizonyos választékosság még a legelhanyagoltabb lengyel pórnő mozdulataiban is, mi az idegennek azonnal szemébe ötlik. Kezeik és lábaik kicsinyek s tekintetükben is oly nemes nyugalom, mondanám, fönség nyilatkozik, mely a figyelmet ki nem kerüli s az emberben mindig több érdeket költ irányukban.

Kedélyes szokás náluk a csókolózás: ha két nő összejön, utón útfélen megöleli, megcsókolja egymást. A férfiak egymás közt szintén. Ha pedig fölebbvalóval találkoznak, ennek lábait ölelik át, vagy kalapjukat teszik le, tiszteletük jeléül a földre.

Termesztményeik közt első helyen áll a burgonya, mely bőségesen terem s igen ízletes, nem oly nagy s nem is oly lisztes mint nálunk; hanem inkább tömött és leves. Zabjuk is sok van s tömör, vastag szemű, a búza és rozs is megjárja, de szalmája nagyon rövid s aratás közben, mi náluk augusztusba esik — sarlóval aratván — igen sok szemet kiráznak.

Terem ezenkívül árpa kis mennyiségben; de pohánka, ikricza, kender, répa, káposzta, borsó, bab (ama nagy szemű, melyet nálunk disznóbabnak neveznek, mert csupán a sertések eszik) lencse, komló, vereshagyma s a borsónak még egy más, nálunk egészen ismeretlen neme, melyet megőrölvén, belőle kenyeret sütnek — igen bőven.

Az őrlést is nagyobbára maguk végzik, oly kövek közt  minőkkel nálunk faluhelyeken a sót szokták őrleni, zabjukat borsójukat megdarálják s kész a liszt, melynek néha oly öreg szemei vannak, mint a durva puskapornak.

E termények azonban, a burgonya kivételével, mely a magyarországinál sokkal ízletesebb s valóságos csemege — a mi terményeinknél általában sokkal silányabbak.

Szénájuk igen jó, annyira, hogy magam, ki lovakkal éltemben sokat foglalkoztam s igy a szénát meg tudom ítélni, ennél jobbat az osztrák birodalom egy országában sem találtam. Teheneiknek teje oly jó, hogy azzal legfölebb az erdélyi bárczasági bivalytej mérközhetik. Vajuk is sok van, nagyon jó és olcsó, mi azt hathatós kereskedelmi czikké teszi s Poroszországnak nagy részét Galliczia látja el olvasztott vajjal.

A káposzta korántsem olyan, mint a mienk, nem oly fehér, hanem inkább sötétzöld, nagyon kicsiny a rózsa benne s az egész jóformán csupa lelógó levél.

A marhahús igen olcsó és jó izű, egészséges, de a nép oly szegény, hogy még ezt sem veheti. Ara egy galicziai 24 latos fontnak, mikorában én arra jártam, 3 pengő krajczár volt.

Eledelük egyátalán, a burgonyát kivéve, nagyon gyarló : ők jóformán mindent megesznek, csak pálinka legyen hozzá. Amit Lawrence  állit : hogy az ember animál omnivorum, az a gallicziai parasztnál mindenesetre elmondható, mert ha ama vad népek, melyek a kopogó termeszt eszik, az eszkimók , kik hal-zsirral laknak jól, a yakutok, kik nejeik szülepjét tálalják be a család szaporodásakor tartott örömlakomán, méltán undorra gerjesztenek.

A müveit olaszon, ki a macskát falja fel, mint finom eledelt, nem tudjuk, nevessünk-e vagy csodálkozzunk : ki ne értené bámulatomat s szánalmamat, midőn e jobb sorsra méltó nép fiait láttam, hogy ették a vízben főtt s csak meg sem zsírozott gyomot, paréjt, füvet; hogyan éltek napokig egy kis darab fekete, de koromfekete lepényen. Legfeljebb vasárnap láttam őket egy tál levesnél ülni, melybe burgonya volt aprítva.

Egyátalán nagyon szegény e nép, még koporsójának sincs oly idoma mint nálunk, csak négy gyalulatlan deszkából áll az, hogy kevesebb költségbe kerüljön.

Sőt elégszer láttam, hogy a hullát szalmába takarva temették el; a többi közt Krakowicében egy szép, fiatal szőke leányt, kit meztelenül, szalmába csavarva hoztak a templom elé. Arcza szabadon volt s dus haja a port seperte. Ugy dobták le a szekérről, majd meghasadt a szivem bele.

Az apró baromfi közt legtöbb a lud. Csirke, kacsa kevesebb

van, de a kappanok igen jók. A vadnak minden neme, főleg vizi vad nagy számban lelhető. A farkasok csordaszámra járnak, de orvmadarat vadászataimban keveset találtam, minek oka, ugy hiszem, az, hogy ki vannak pusztítva, mert a gallicziaiak igen ügyes lövök és szenvedélyes vadászok. A nemesek s főurak kitűnő lovaglók; lovaik aprók, módnélkül kitartók, tüzesek, erősek és sokkal tanulékonyabbak a mieinknél; a mi egyátalán apró lovaknak sajátsága. Nagyszerű istállókat láttam Tarnowban, a hercztg Sangusko-félét, Lancutban a gróf Potocki-félét.

Néha ökrét, lovát, tehenét, egész instructióját egy szekérbe fogja a gallicziai paraszt s oly szépen elmegy e három állat egymás mellett, mintha valamennyi egy anyától született volna.

Gyümölcsből szilva, cseresznye, meggy, alma igen sok van, kukoricza, dinnye, tök, szőlő, mint melegebb égalj terményei, itt egészen ismeretlenek. Eper (Erdbeere) a Kárpátok között elég találkozik, de belebb nem láttam.

Rut szokása még a lengyel parasztoknak, hogy vásárok alkalmával összeseregelvén, mikor már eladták, amivel, vagy megvették, amiért jöttek: ellepik a csapszékeket s ott méhserböl, pálinkából annyira felöntenek a garatra, hogy azután hazamenet utón útfélen kidőlnek s az ember nemcsak férfiakat, de számtalan nőt s gyermeket is lát ez érdekes alvók közt.

Nem ritkán meg is gyulád bennök a szeszesital; a többi közt egy poczakos, mintegy 50 éves ruthent láttam egyszer Rohatinban, kinek száján csaptak ki a kék lángok. Ganajba ásták öt egész álláig, de ez nem használt; ugy bömbölt kínjában mint egy bika, borzasztó volt hallani. Ezután egy más, itt le nem irható műtétet vittek rajta véghez, melylyel megmentették a haláltól s pár hét múlva ismét ittasan, dalolva láttam öt ablakom alatt elbotorkálni.

Undoritó látvány még vásárokon a számtalan koldus. Soha annyi és oly sokféle nyomorultat, mint itt, nem láttam. Az egyik mikor közeledett hozzám, azt hittem, Medusa jön felém. És ez emberek borzasztó testi hibáikat minden alkalomnál előmutatják, hogy szánalmat gerjeszszenek!

Az éghajlat Sandecen tul nem oly zord, mint a Kárpátok közt; télen ugyan hidegebb van, mint nálunk s a hideg tartósabb is, mert a Kárpátok, ugy hiszem, feltartják a déli vidékekről jövő langyosabb szeleket, de a nyár csak olyan mint hazánkban. Sajátságos a gyors átmenet télből tavasz s nyárból őszbe. A tél sokáig tart, az ősz korán áll be, de oly rögtön, hogy néha a legszebb nyári napot september elején deres, hideg őszi nap követi, valamint [a leghidegebb téli időt april végén vagy néha csak május közepén a leggyönyörűbb tavasz váltja fel s ekkor a fű s fák levelei oly gyorsan nőnek, mintha valami jótékony tündér teremtené elő.

Wieliczka sóaknái gyönyörűek s mily roppant mennyiségű sót ásnak ki itt s Bochniában, csak az képzelheti, a ki látta. E sót azonban nem kövekben árulják mint nálunk, hanem süvegekben, melyeket igen könnyű porrá törni.

A kereskedés kizárólag a zsidók kezében van, kik az együgyű parasztokon gyakran oly zs .rolásokat követnek el, hogy némelyik zabja árával már tartozik, mikor a földet alája még meg sem szántotta. Mindemellett — vagyis inkább épen e miatt — nem lehet, különös drágaságról panaszkodni, mert a zsidók minden gabonát, mikor még lábán áll, előre kifizetvén, sokkal olcsóbban jutnak hozzá, hogysem azután, ha mérsékeltebb áron adják is el, elégséges nyeremény mellett még előre kiadott pénzüknek bőséges kamatját is be ne hajtanák.

A belföldi áruczikkek egyátalán olcsók : a marhahús 24 latos fontjának ára, mikorában arra jártam, 3—4 pengő krajczár volt; egy itcze seré ugyanennyi, mely utóbbi azonban az okoczimi és liskói kivételével alig megiható, mert nem árpa, hanem zabléből készül.

Bort, úgyszólván csak a városokban lehet kapni s ez, mint külföldi czikk, igen drága. A magyarországi közönséges asztali bor quartjának ára 1 ft.— 1 ft. 30 kr.; vannak azonban kitűnő hegyaljai boraik (melyeket ők hegyilóinak hívnak) s ezeket az ösz-szel seregesen Tokajba s Ujhelybe" érkező lengyel zsidók szokták

 mindjárt a ki^ajtolás után, potom áron összevásárolni, a honnétcsodálhatjuk, hogy a világ legjobb borának termelői, a hegyaljai parasztok zsámiskát esznek és silány lőrét isznak.

Kedvelt ital Gallicziában még az angol ser (porter) is, mely azonban, mert ezt meg Poroszországból hozzák, szintén igen drága. A kisebb városokat nagyobbára zsidók lakják s csak egy város van az egész országban, melyben zsidó nincs : ez Pilsno Tar-now mellett. A nagyobb városok : Krakkó, Lemberg (lengyelül Lwów), Tarnopol, Przemysl, Brody, Tarnow, Rzeszow csinosak s a falukhoz és kisebb városokhoz képest, tiszták s szépen vannak épitve. Lembergnek a tereken s kivül is pompás és tág sétatéréi, nagyszerű palotái, tág, egyenes utczái, szinháza s más mulatóhelyei vannak. A basilika egészen külön egy hegyen áll, melyről felséges kilátás esik! valamint e nagy és diszes épületet alulról nézni, szintén meglepőleg szép látvány.

Sehol annyi négy- és ötemeletes házat mint itt, nem láttam; ezek azonbau nagyobbára régi épületek, mert az ujabbak többnyire korszerű tervek szerint, két vagy három emelettel készülnek. Nagyon szeretik a lcmbergiek az erkélyeket, majdnem minden házon láthatni ilyent s ezek, főleg a délutáni órákban, mikor azok a szép kék szemű, szőke hajú lengyel nők tartják ott siestáikat, a házak külső csínját mondhatla-nul emelik.

A fa és kőház annyira elvált két fogalom náluk, hogy még a nyelvben is el van különítve : a falusi faházakat ugyanis dom-nak, a városiakat, mert kőből vannak, kamienica-naik (kamie = kő) nevezik. A templomok tornyai többnyire alacsonyak s vastagok; a harangok úgyszólván egész nap konganak bennök,mi a szokatlan fülre annál kellemetlenebbül hat, mert mindig ugy húzzák, mint mikor nálunk félreverik.

Itt azonban ismét a zsidókra kell térnem, mert ezek ez országban oly fontos szerepet játsz-nak, hogy nem vagyunk képesek őket eléggé tanulmányozni. Ha mindazon szokatlan és érdekes jellemvonást kellőleg le akarnám irni, melyre ez emberekben akadtam, foliánsokat kellene betöltenein a nélkül, hogy tárgyamat, valaha kimeríthetném. Chonienki e század elején igen taplraesetten és sokoldalulag értekezett a lengyel zsidókról; értekezései más nyelveken is megvannak, de az ujabbkori humoristák még több sikerrel nyúltak e tárgyhoz, bár nézetem szerint még ezek sem hatoltak igazán az életbe.

A lengyel zsidónak egyetlen czélja e világon az üzérkedés. Ö, ha két garast nem kereshet, egy garasért is képes a világ végére elmenni s nem ismer jutalmat, bármi csekély legyen az, mely a fáradsággal föl ne érne.

SZEMÉLYEK

GYUJTÓ KÁROLY

Tengernagy. 1863. 473.

Egykoron fiát reményiette adhatni főmunkatársul, így találkozott az atyai akarat a fiu hajlamaival. A tervet elősegítették a hadi szerekkel minden évben, éppn a Maros parton fekvő házig felvontatott császári hidászsajkák tisztjeikben  az atya alapos műveltséget, a fiu kedves társalgókat talált.

Az atya elhatározta, hogy fiát beadja a császári hidászokhoz Klosterneuburgba, hogy a vizmütant alaposan megtanulja s hazájának hasznos szolgálatokat tehessen. A fiu elhatározta, hogy elevez a Maroson s átvitorlázik az oczeánon. S mikor 1815-ik év nyarán az alig 15 éves hidász hadfi az elhaladó sajka iránti vonzalmát mutatta, s hogy mily bátran evez. Zetáról búcsúját integette, a partról könnyű kis csónakjával a képzelt kis tengeren.

A telt szemekkel utána néző szülök látták őt a tuláradt folyamon; mert kedvencz eszméje hogy a Maros habjai a Tiszából erednek, a Maros szabályozásánakcélja, hogy a folyói a Dunába vezesse, s onnan a tengerbe ömlik.
 Negyvenöt évvel ezelőtt a tenger igen messze volt Magyarországtól.

De maga az ausztriai hadi tengerészet is a kormányzatnak egy távolesö, idegen ágát képezte. Mint a velenczei köztársaság flottájának maradványaiból átalakitott hadtest, velenczei tisztek s olasz vezényszó alatt csupa olasz katonákból állott. A velenczések ugy nézték azt mint sajátjukat, hol a vezérség a dogék s a tiszti állomások a patríciusok unokáit illetik, s gondosan s féltékenyen őrizték minden idegen befolyástól.

A cs. kormány az 1815-diki bécsi kongresszus után csak tiz évvel kezdett hozzá e különvált és hanyatlásnak indult hadtest újra szervezéséhez, mikor azt a nápolyi és görög forradalmak miatt az adriai partok és az osztrák birodalmi kereskedelem védelme elutasithatlanul igényelték. Másfelöl politikai szükségességgé vált az is, hogy a hajóhad tiszta olasz jelleméből más nemzetbeliek fölvételével lassan-lassan kiemeltessék.

Az osztrák hadi tengerészet 1824-ben indult uj átalakulás felé. Paulucci határgóf terve szerint, ki az újból szervezett és megnagyobbított hadtest parancsnokává tétetett. Ez időtájban Gyújtó Károly már hidász-őrmesterré volt elő-lépteve s nemcsak a hidász karnál előadott tanokban tett kitűnő elöhaladást, hanem jeles magaviselete tekintetéből megengedtetvén, hogy szolgálati idejének egy részét a bécsi polytechnikumbantöltse.
Ott is sokoldalú kiképzödést nyert, s elöljáróinak figyelmét annyira kiérdemelte, hogy a föhaditanács részéről felszólítást kapott a tengerészethez átlépésre. Így teljesedtek be váratlanul az ifjú álmai. De ekkor kezdődtek nagyobb küzdelmei is. Mély bánatot érzett, hogy szülőinek beleegyezését a vészteljes pályára nem birja. A hidászkar parancsnoka másfelöl nem örömest nézte a jeles hadfi s vele együtt induló még ifjú bajtársa kilépését, s azt mindéi hető módon gátolni törekedett.

Mint elégületlent és rendbontót fegyelmi pörbe vonták, de ő a kérdésekre állhatatosan csak azt felelte : a világot akarom látni!  

Ezeken tulküzdve, Velenczébe ifjú bajtársaival megérkezett, de ezektől tüstént elszakasztották, s a keleti hajóhadhoz, a Montecucoli brigre osztatott be. Itt egyedül volt kitéve a velenczeiek ellenszenve kitöréseinek, kik mindent elkövettek a tengeri kenyér lehető megkeseritésére, hogy múljék el kedvök a betolakodó idegeneknek.

A közben szülői siettek tudtára adni kiengesztelödésüket s utána küldeni áldásukat,  támaszul, erősségül a csalfa idegen elem, s tán még idegenebb nép közt küzdő fiúnak. Volt is elég tanulni valója: kétféle olasz nyelv, az irott, s a hajónép nyelve, s a tengerészeibe vágó tudományok hosszú sora. Közben pontosan teljesitni a terhes hajószolgálatot, s mindegyre csatázni a vad tengeri kalózokkal, kik az osztrák kereskedő hajók, sőt még hadihajók ellen is nyilt háborút folytattak.

Két év alatt több hajóra beosztva, Gyújtó Károlyból kiképzett tengerész vált, s kész volt letenni a tiszti vizsgálatot. Elleneinek is el kellett ismerniök, hogy nemcsak a csillagászati műszereket tudja pontosan használni, de senki sem mássza meg oly gyorsan az árboczokat a vészben, s vezeti csónakját oly bátran s biztosan a hullámok közt, mint az ifjú magyar tengerész.

Jeles tulajdonait a parancsnokok igen jól fel tudták használni, s tetteivel érdemjelt s dicséretet arattak. A parti lakosokkal való ellenségeskedések és hajórablások számtalan veszélyes kiküldetést igényeltek, hová nagyobb hadihajó, vagy természeti, vagy hadászati okokból, nem közeledhetett. A sajkák vezérlete igen gyakran bizatott Gyújtó Károlyra, ki mindig nagy vitézséggel tüntette ki magát, s a megmentett kereskedő-hajókkal, s nem egyszer magával a kalózhajóval is győzelmesen tért vissza a főhadiszállásra

Ezért a hajónép bálványozta, ha az ellenséges szellemű tisztek hidegséggel fordultak is el tőle. Előléptetése nem késhetett, s már 1826-ban, alig két év leteltével, a főhaditanács rendén kivül tengerhadi alhadnagygyá ne-nevezte ki. E minőségben még 4 évet töltött szakadatlanul a Keleti tengeren, mig 1830-ban a Bellona hajón Velenczébe visszatérve, tizenkét évi távolléte után alkalma nyilt, hazáját és reá váró kedveseit újra meglátni.  

A haza nagyjai itthon nagy kitüntetéssel fogadták s ö mindenfelé bámulatot gerjesztett idegen egyenruhájával és sötétbarnára égett szőke ábrázatával. Rövid múlatás után a hazában, ismét visszatért a tengerre. Az ausztriai tengerészet azon időben két jól szervezett hajócsapatával az Adriai és Keleti tengeren nagy tevékenységet fejtett ki, s a tengeri hatalmak átalános elismerését érdemelte ki; jóllehet, évi költségvetése csak egy és fél millió ftra ment.

A katona-nevelő intézetekből minden évben uj meg uj növendékek léptettettek be, s a legfőbb magyar családok, gr. Széchenyiek, Hunyadiak, Károlyiak, Platyak, később Zichyek s Telekiek küldték fiaikat a tengerészeihez. Igen kevesen tudták kiállani a tengeri élet sanyaruságát, s a jövevény idegenek ellen még mindig működő ármány, nagyobb részét kifárasztotta. Még a hidászi karból legelőbb átjött ifjak is, jóllehet már kisebb nagyobb tiszti fokozatra jutottak, belefáradva, odahagyták a tengeri szolgálatot.

Csak egy  gr. Károlyi, ki mint fregatt-kapitány, (ezredes) halt el, maradt meg állhatatosan. Az alatt az ausztriai tengerhadnak a tengeri hatalmakkal való közreműködése tág alkalmat nyújtott Gyújtó Károlynak, kit törhet-len akarata, s a tengerészet iránti vonzalma minden akadályon felülemelt, tehetségeinek kifejtésére s ismereteinek bővítésére. Szolgálatának legtöbb idejét hajón töltötte; résztvett a hosszabb tengeri utakban, bejárta Észak Amerika partjait, s a Fekete tengertől Gibraltárig minden szigetet, öblöt s szirtet pontosabban kitanult, mint sok ottani kalauz.

Érdemei legyőzték a velenczeiek ellenszenvét is. Gr. Dandolo admirális, a dogék ez utolsó ivadéka, ki Paulucci marchese halálával a főparancsnokságot átvette, öt, — az idegent, választotta hadsegédéül. Az olasz tisztikar is kibékült vele.

Mint nagyobb hajók parancsnoka, több évig az athénei s konstantinápolyi diplomatiai küldöttségek s ügynökségek rendelkezésére állt, azoknak ugy, mint a görög kormánynak is, nem egyszer fontos szolgálatokat tett. Alkalma lön sok nevezetes diplomatával szorosabb ismeretségbe lépni s Európa politikai s államviszonyait tanulmányozni.

Ily foglalkozás közt találta az 1848-ik év, mikor az ausztriai hajóhadnak olasz tisztei nagy részben elpártoltak, s az ő vezénylete alatt álló Erzsébet hajón is, az első hadnagy a hajó népével fellázadt. Hajóját ekkor az üldöző piemonti flotta s pártütő nép ellenére, a Szigettengeren áthatolva, meg tudta menteni, s azt Konstantinápolyban hagyva, a Feketetengeren s Oláhországon keresztül Trieszt felé a főhadiszállásra utazott. Ekkor látta azon év őszén utolszor kedves hazáját Erdélyt. Látta a vészt, mely közelgett s melyet feltartóztatni többé nem lehetett.

****

A katona életirása szorosan egybefügg lobogójának történetével. Mig az Adriai tengeren a piemonti flotta uralgott, Ausztria tengeri ereje, a forradalom által szétszakadozva, kis hatáskörre volt szorítva. A piemonti szárazi erőnek legyözetésével az adriai öböl is megtisztult az ellentől, ezt Velencze hajózárolása s öt hó múlva 1849. augusztusban Velencze megadása követte. E közben a szárazföldöni hosszas múlatás alkalmat nyújtott tengerészünknek házasságra lépni Poos Júliával, egy derék magyar eredetű ezredes, Poos György leányával. Nemsokára reábizatott a velenczei tengerészet rendbehozatala s vezetése. Itt széles mezeje nyilt, szakismeretének s kitűnő ész és lélek tulajdoninak.

A világhirü hajógyár feldúlva, csatornái telve félig lesülyesztett hajókkal s tengeri ütegekkel, a sok millió értékű gyári készlet elrabolva vagy széthordva s összevissza zavarva, ehhez a tisztek s hivatalnokok hiánya, rabláshoz sőt még gyilkoláshoz is szokott nyomorult gyármunkások, egy bombázás, éhség és kolera által keményen látogatott nagyváros közepett. Ez volt színhelye a derék tengerész erélyes tevékenységének. Alig egy év lefolyta után mindez más szint váltott. A gyári nép, igazságos fegyelem, munkabér-emelés, mütani iskolázás, betegek s szűkölködők számára alapított társulati pénztár alapítása (ami pár év alatt 14 000 pftra emelkedett), nagyobb összegekre menő segélyek s jutalmazások által rendbehozatott. A hajó-gyár ellátva uj gépekkel s műhelyekkel, több nagy hadihajó építtetése által, 3000 polgári s 800 katona munkásnak adott foglalkozást. Csatornái, falai, szobrai hajdani pompájukban felemelkedtek. A velenczei tanács és pátriára közönetet szavaztak derék hazánkfiának a nép és város érdekében kifejtett erélyes munkásságáért; Ö Felsége pedig kamarási méltóságra emelte, ezredesi rang és tengerparti admirál czim mellett.

Hét évig tartott ilyetén sikerteljes hatása után, miközben emberszeretete s szerénysége köztisztelet s a munkás néposztály hö ragaszkodása tárgyává tevék, 1856ban Ő Felségétől a tengerészei-szabályozó bizottság elnökévé neveztetett ki s Triesztbe tétetett át. — E munkálat is sokat haladt előre szakavatott vezetése alatt, de az újból felvirágzott velenczei hajógyár ismét hanyatlásnak indult, mondani lehet : felhagyatott; a munkások elbocsáttattak vagy Polába s Triesztbe menni kényszerültek, nagy része kivándorolt. így a velenczei nagy Arsenal történelmében, mely hajdanta mint a csodás vízi-város egyik remekmüve a világ legnevezetesebb építményei közé számíttatott, hazánkfiának működése örök emlékű időszakot képez.

Ugyanazon évben Polában tétetett le egy nagyszerű tervre épülendő hajógyárnak alapköve. Ez alkalommal hazánkfia Ö Felségétől sokoldalú hasznos szolgálatiért nyilvános dicséretet nyert s contra-admirállá (tábornokká) neveztetett, a mely minőségben nyugalmaztatásaig még egy évet szolgált, mint az ausztriai tenger-had segédparancsnoka.

Jelenleg Fiúméban él a még testben s lélekben ép férfiú, s széles ismereteinek s fáradhatatlan munkásságának minden hatása egyedül négy reményteljes fiának nevelésére szoritkozik. Houchard Ferencz.

ORSZÁGOK

László Mihály. A bukovinai magyarok. 1875. 02

Egykor, mikor még apáink pengő sarkantyút és széles, görbe kardot viselek, sokan gondolkoztak arról: vájjon Ázsiában nem laknak-e magyar rokonaink? A tatár pusztítás és a török dúlások annvira megviselték nemzetünket, hogy minduntalan idegeneket kellett betelepíteni. Századokon keresztül, daczára a háborús életnek és a hosszas fegyverforgatásnak, sokszor fölmerült őseink emlékében a nem-zeti hagyomány, hogyAzsia virányam rokonaink élnek, kiket be kellene hivniaz európai uj, magyar államba. És igen élénken élt az emlékezet a magyar nemzet szivében, hogy Ázsiában csakugyan vannak testvéreink, mert hisz Julián és társai, domonkos-rendű magyar szerzetesek, midőn 1236-ban ott jártak a testvérek fölkutatására, csakugyan magyarokra találtak

Ázsia völgyeiben, közülök többeket a keresz-tvénségre téritettek, s aztán szerencsésen visszajöttek tudtul adni az örvendetes hirt. Hanem azért csak nem hívták be őket, hanem e helyett a keresztyén fanatizmus pusztíttatta őseinkkel a testvér kunokat, kik idegenkedtek a kereszttől, s a későbbi hosszas harezok és küzdelmek újra feledtették ázsiai rokonainkat, míg annyira megfogytunk, hogy őseink kétkedni kezdtek a nemzet jövőjén. Gazdag kiváltságokkal látták el a bevándorló erdélvi szászokat, a szepességi németeket, az oláhnak megengedték, hogy maradjon oláh, a tótnak, rusznak és horvátnak, hogy tót, nisz és horvát maradjon, s végül a XVII. században még egy csőmé szerbnek is lakhelyet adtak, hogy szabadon éljen és művelődjék.

Csak az ázsiai rokonokat, a moldvai hun és kén származású csángókat feledték el. Az idegen jött, ment, szép országunkban városokat, falvakat épített magának, gazdagodott és szaporodott, s még mindig nem emlékezett senki se távol élő rokonainkra, kikben fajunk nemes vére buzgott.

Elfeledték őket; trodkodtunk Moldva-és Havasalföldön, és senkinek sem jutott eszébe, Moldva ősi. alapító nemzetét, a csángó magyart erősiteni, védeni, figyelemre méltatni.

A nemzeti elbizakodás okozta, hogy csángóinkat elfeledtük, hogy még erdélyi székely magyarjainkat is veszni hagytuk. A székely, mely nemes büszkeségében még a szolgaság árnyát sem tűrte, készebb volt hazájától, vadregényes, madárdalos bérczcitől megválni, hogysem szabadságából engedjen. így történt, hogy H. Oászló alatt s az erdélyi vajdák idejében sok székely nemes család költözött ki Oláhországba. A kivándorlottak száma annvira növekedett, hogy már 1744-ben csak a Szép havason keresztül (hol egy kápolna állott, s a többi közt így énekeltek: ..Zeng az erdő, zeng, zúg a levele Mária tiszteletére") ötezren jöttek a csiksomlvói búcsúra, mint ez Xémeti székely pap kéziratában olvasható.

Azonban a XVIII. század második fele népesité be leginkább Moldvát és Bukovinát székelyekkel, a midőn a székelv határ-Őrezredeket fölállították. B. Bukow Adolf Miklós volt 1772-ben Erdély kormányzója, a ki az örökös katonaságtól irtózó székelveket annyira üldözte és zsarnokoskodott fö-löttök.hogv kegyetlenkedései elől több ezer család menekült Moldvába s különösen „a Tatros és Tászló partjain" telepedtek meg. a fej vesztésre ítéltek pedig Moldva belsőbb részeiben kerestek menedéket.

E nagyobb vándorlás óta szüntelenül tart a székely kivándorlás, a többé nem politikai, hanem anyagi okokból, mint 1817-ben a dúló éhség s aztán napjainkig egyebek közt a nyomor, a meg nem éHietés rémes láza hajtja, kergeti otthonuk elhagyására a különben élelmes, szivós szé-kelvséget.

A bukovinai székely-magyarok elődei a székely határezredek fölállításakor kelet-kezett mádéfalvi zavarok alkalmával menekültek Székelvföldről Moldvába, honnan sok viszontagság után Mária Terézia és H. József uralkodása alatt 1777—1780 körül telepedtek meg Bukovinában, hol már akkor is laktak magyarok, midőn Bukovina Erdély országtól elválasztva Moldvához kapcsoltatott; Ausztriának csak 1777-ben engedte át a török.

Az erdélvi katonai kegvetlenkedés elől Bukovinában letelepedett székely nemes családok később még más székely szökevényekkel is szaporodván: együtt hét magyar falut alkottak u. m. Andrásfalva, Boldogfalva, Hadikfalva, Fogadjisten, Isten-segits, Józseffalva és Magyarfalva községeket.

A bukovinai hét magvar falu közül kettő: Boldogfalva és Magyarfalva elpusztultak. Ma már csak öt faluban lakik magvarság, Csemoviez , Radautz , Sereth, Szucsáva és Kimpolung városok csekély számú magyarjait nem említve, kiket a germanizáczió vagy a lengyelség és oláhság jobbára már elnyeltek.

Hadik- és Andrásfalvakban és Isten-segitsben tisztán magyarok laknak, menten minden idegentől — kivéve egykét zsidót és a császári csendőrséget. Fo-gadjistenben és Józseftalvában már oláhokat is találni kisebb számmal. E két faluban legkevesebb a magyarság, alig háromezer együttvéve, de az oláhok még kevesebben vannak, s különösen Józseffalván évről-évre foaVnak, bár itt évtizedek előtt többségben voltak.

A magyarság állapota igen szomorú, különösen Józseffalva s Fogadjisten községekben. Hadikfalva, Istensegits és Andrásfalva inkább megküzdenek a veszélyekkel, melyek nemzetiségüket fenyegetik, mert számra nézve erősebbek, s közel szomszédok. A szegénység mindenik faluban nagy mérvben növekszik; ház házra épül, s mig mi itthon a magyar faj szaporátlanságáról panaszkodunk, addig a moldvai csángókés székelyeknél, különösen pedig a bukovinai magyaroknál oly nagy a szaporaság, hogy egy-egy családnál gyakori a 8—12 gvermek. A föld kevés és terméketlen; négy-öt holdból pedig egv több tagból álló család meg nem élhet, s a kis vagyon fölosztásával csak a koldusbot jár minden erőmegfeszités mellett is. A tulszaporaság következtében az amúgy is apró birtokok Úgy szétdaraboltattak. hogy a magvarság legnagyobb része — igen kevés kivétellel — Moldvában és Oláhország más részeiben kénytelen tölteni a munka-időt, hogy családjának a mindennapi kenyeret megkereshesse.

Munka-erejükről egész Moldvában híresek, s nem egy bojár mondta, hogy ha a magyarság nem volna: ott veszhetne a lábán minden gabonája, mert a saját népét nem lehet munkára használni. Elviszik őket még Besszarábiába is.

Eszes, tanulékony és használható nép levén, mint általán a székely, évről-évre több és több marad vissza Moldovábau, hol a bojárok a gazdaság vagy udvaruk körül jó hasznukat veszik, s rajta vannak, hogy mielébb levetkezzék magyar jellegüket, s hajuk megnövesztésével és az oláh öltözék fölvételével az oláhságba beolvadjanak.

A bukovinai magyarok iskola tekintetében igen gyöngén állnak. Három helyen: Istensegits, Hadikfalva és Andrásfalva községekben elemi iskolák vannak, melyek azonban nincsenek taneszközökkel ellátva.

Két faluban épen nincs iskola, mert hiányzik hozzá a szükséges épület, és hiányoznak a tanerők. Az iskola-látogató gyermekek száma mindkét nemből örvendetesen nagy, s számuk egyre növekszik. A könyvek s más tanszerek hiánya kissé hátráló-lag hat a tanításra, daczára az iskolát kedvelő gyermeknép szorgalma és tanulékonyságának. Az iskolákban a magyar olvasás, irás. számolás, s földrajz mellett németül is tanulnak olvasni és írni, a mint ezt a tanrend előírja. Az iskolával bíró három faluban cg}' kis magyar történetet is tanítanak, s Magyarország földiratára is súlyt fektetnek a derék tanitók. E két utóbbi tárgy természetesen csak a magyar tanitók házasságának tudandó be.

A bukovinai magyarok vallásra : katho-likusok és reformátusok. Az elsők a lem-bergi lengyel érsekség hatósága, az utóbbiak pedig az erdélyi superintendentía alá tartoznak. Mindkét egyház elhagyott.

A bukovinai magyarság erőteljes, tiszta faj, nemzetiségének teljes tudatában, s nyelvét és ősi szokásait híven megőrizte, bár mái- száz éve elmúlt, hogy Bukovina idegen földen laknak.

Ez dióhéjba szoritva a bukovinai magyarok története, s hogy a rajz egészen teljes legyen, még csak azt kell megemlítenünk, hogy kivülök kétszázezernél több csángó és székelymagyar él Moldva síkjain és Oláhországban, kik ép oly tiszta magyarok, mint a bukovinaiak. S mi mégis messze Ázsiába vándoroltunk keresni rokon népet, tengereken túl kerestünk egy magyar hangot, s nem hallottuk meg itt a közelben a moldvai csángók segélykiáltásait oláh elnyomóik ellen, nem láttuk meg a székelyek kivándorlását, nem tudtuk, hogy Bukovinából is testvérhang kiált felénk, s közönyből veszni hagyták őseink a besz-szarábiai magyarokat is.

A keleten szétszói-vaélő nagyszámú magyarság egyik jelentékeny, bár számra kisebb részét a bukovinai magyarok képezik. Az osztrák statisztika számukat 18— 22 ezerre, a nem hivatalos adatok pedig 24 ezernél is többre teszik. Elhagyatva, elfeledve Magyarországtól, idegen járom alatt nyögnek.

A nagy közöny és a hosszú feledés után mégis volt bátorságuk a múlt évnov. havában beköszönteni Magyarországba, hogy személyesen mondhassák el, mily szomorú, mily veszélyes jövő néz a bukovinai magvarságra, ha be nem telepitik őket, vagy iskolákat és templomokat nem épit nekik a nemzeti kegyelet és szeretet.

A magvai- földre zarándokolt küldöt-ség három tagból állott u. ni.: Drusbáczky György lelkész. Várda János biró és Mc-zey János esküdtből. Hoztak magukkal nyolez fiúcskát is. kiket az alföldön, segvet Budapesten helyeztek el.

Hat hétig vándoroltak a hazában, könyöradományokat gyűjtve iskolára és templomra. A hol csak megfordultak, mindenütt testvéri szeretettel fogadták őket, de utj oknak egyelőre csekély eredménve volt. Búcsú-szózatukban köszönetet mondtak a nemzetnek meleg fogadtatásukért, s egyszersmind elmondták, hogy ötezer forint kellene a Józseffalván és Fogadjistenben építendő iskolákra, és egy templomra. Xem sok; hat-nyolez millióm i nemzetnek mint mi vagyunk, egy csöpp a tengerben s mégis kérdés: vájjon e csekélységet összeadjuk-e? vájjon áldozunk-e e nagy és fontos nemzeti czélra? ha csak minden tizedik magyar adna egy fillért, bukovinai véreink meg lennének mentve.

A körünkben járt bukovinai magyar küldöttség a fővárosban levétette magát Borsos és Koller műtermében, s a fényképek fele jövedelmét szintén az építendő iskolákra szentelik.

Képünk a csinos fénykép után készült; kedvesebb és érdekesebb rajzzal meg nem nyithattuk uj évi első számunkat, mint bukovinai magyar testvéreink bemutatásával. Öltözetük egészen székelves; fehér nadrág, mit ők harisnyának hívnak, magyar csizma, székelyes kucsma és fekete zeke, melyet szokmánynak neveznek. Ilyen nálok a téli viselet. A legidősebb alak: Várda János biró, ki 67 éves s 30 év óta viseli a bírói tisztet, az a szálas barna férfiú M e z e y János esküdt, igazi magyar typus, 42 éves. A kicsi fiúcska pedig Várda András, most a magyar főváros fogadott „fia", — bátor, beszédes magyar gyerek.

A tisztes fehéres fő, fekete öltönyben, a józseffalvi lelkész: Drusbáczkv György, a bukovinai magyarok valódi atyja ; védőjük, támaszuk és nemzetiségük őre. Maga a jóság és szeretet, lelkes, derék magyar; neki lehet köszönni, hogy a bukovinai magyarság nemzetisége a legnehezebb időkben is épen megmaradt az elnyomatás daczára. Húsz év óta működik a magyarok közt, föláldozva nappalát, éjjelét; megosztva a szegényekkel filléreit, és ápolva a magyar nemzeti öntudatot. E derék férfiú megérdemli, hogy életét rövid vonásokban a magyar közönségnek bemutassuk.

Drusbáczky György Magyarországban Podolin szepességi városban született 1813. ápr. 25-kén vagyonos polgári szüléktől. Az elemi iskolákat szülővárosában, a gymnáziumot pedig részint Gyöngyösön, részint Rozsnyón és Kecskeméten végezte. 1832-ben nevelő volt Zsámbokon Beniczky Flóriánnál. A philosophiát Egerben és Rozsnyón hallgatta. Ez időben egy polgári származású ifjúra alig várt egyéb, mint a papi pálya. De itt is csak azok boldogulhattak, kiknek protekeziójuk volt; pártfogók nélkül mégcsak be sem vették. Drusbáczkyt is e sors érte, s_f reménytelenül tért haza szülővárosába. Édes anyját, Szviatkovszky Mariannát, már négy éves korában elveszte; az árva és mellőzött ifjú nem sokáig maradt honn, hanem külföldön keresett menedéket. 1835. évben a podolini tanács anyja örökségéből 200 forintot utalványozott az ifjúnak, s ő kezébe vette vándorbotját és Galicziába ment. Itt a tamovi püspök (Pistek) fölvette a papnövendékek közé. de az első évi theologia végeztével oda hagyta a seminá-riumot. Ezután egy évig utazott Lengyeles Oroszországban, s 1837-ben nyugalmat keresve a lengyel domonkos-rendü szerzetbe lépett be, s Lembergben végezte a theolo-giát, hol 1840. aug. 16-án fólszenteltetett. Mint domonkos-rendü szerzetes sok viszontagságon ment keresztül, nagy barátja lévén a lengyel nemzeti törekvéseknek. De bátorságát és derült kedélyét soha sem vesztette el. Midőn a magyar szabadság-harcz hivó szózata áthatott Galicziába, akkor ő tysmericzi káplán volt. Azonnal a Marianpol szomszéd helységben fekvő Vilmos huszárokhoz sietett, s tudósította őket, hogy siessenek haza, mert nagv dolgok vannak készidőben. A huszárokhoz lelkes beszedet tartott, kik közül többen ismerték, mert Lenkey kapitánynyal és Fiáthfőhad-nagygyal jó barátságban élt. Drusbáczky maga sietett az utak kikémlelésére, s mindent elkövetett, hogy huszárjaink a legrövidebb utón jussanak a Kárpátokon keresztül Kőrösmezőre és innen Szigethre.

A szabadságharezban ő is résztvett, s mint lengyel izgató és magyar rebellis örökös fogságra ítéltetett, s csak hosszas utánjárások után szabadult ki két év múlva a przevorszki börtönből. Ezután Lembergbe került német hitszónoknak, honnan 1854-ben a lembergi érsek Bukovinába, Istensegits magyar faluba tette át káplánnak. A legjobb időben érkezett a bukovinai magyarok közé, kik a legnagyobb sanyargatásoknak voltak kitéve, a miért Kossuth fölhívására a magyar szabadságharezban résztvettek. Egy beteges, öreg plébános oldala mellett 11 évig lelkészkedett, nélkülözve és szenvedve, de mindez édes volt neki, csakhogy magyarok közt lehetett.

A bukovinai magyarságot könyvekkel látta el, s folyvást szószólójuk volt minden ügyeikben. E miatt sokat üldözték a német hivatalnokok, sőt még a német és lengyel papok is. 1858-ban nyolez bukovinai magyar fiút hozott Magyarországba neveltetésre, kik közid három elhalt, a többiek pedig elvégezték tanulmányaikat, s három közülök tanitó lett, kik most bukovinai véreik közt működnek. Három év múlva 1861-ben, annyit zaklatták hivatalosan a német hivatalnokok és papok, hogy elhagyta Bukovinát. Nem sokára azonban ismét visszatért, hogy az elszakadott magvarok mellett őrt álljon.

Bukovinában 1866-ban nagy éhség volt, s a csapás különösen a magyarokat sújtotta. Drusbáczky ekkor számtalan levelet irt Magyarországba és Erdélybe, segélyt kérve, s kapott is adományokat, melyeket az éhezők közt osztott föl, s a saját csekély vagyonát is föláldozta, csakhogy a nyomort enyhítse. Három hónapon keresztül (ekkor már plébánoshelyettes levén) 300-ra főzetett a plébánián, itt gabnával, amott pénzzel segített: szóval emberül megtette kötelességét.

Istensegitsből 1867-ben Józseffalvára tétetett át plébánosnak, hol a magyarság állapota a legsiralmasabb volt. Az ő fáradhatatlan buzgalma, s lelkes magyarsága azonban uj életet öntött a csüggedőkbe, s az elhagyott józseffalvi magyarság jó pásztora alatt szabadabban lélegzik. A mily mértékben bánkódnak utána a többi magyar falvak, ép ugy tisztelik és szeretik őt a józseffalviak. Csöndesen, nyugodtan él hívei és az egész bukovinai magyarság javára, a mostani kerületben nem iddözik a hivatalnokok,papok, sőt tisztelettel viseltetnek iránta, s mindenütt ugy hívják: a „magyar pap." Neki köszönjük, hogy a múlt évben bemutatta Magyarországban a

bukovinai magyarokat, s fölhívta a nemzet figyelmét az elszakadt testvérekre. O méltán megérdemli a nép ..atyja" nevet, 8 mi örttlhetfink, hogy ily derék vezére van a bukovinai magyarságnak.

UTAZÁS

Csallóközi uti-képek. 1858. 17.

Késő este volt már, mire a faluba beértünk. A szállást kereső magyar utas faluban nem igen fog a endégfogadó után tudakozódni, mely legtöbb esetben Csallóközben is csupán közönséges kocsma vagy borház. Többnyire csak lelkészlak vagy valamely vendégszerető uriház. Mink is erre gondoltunk ugyan, de a templom mellett álló két ház közül nehéz volt a választás.

Végre a csinosabb, ujonnan épült urilak szerű épületnek indultunk. Csalódtunk, de milyen kellemesen, midőn a díszes házban a falu iskolájára és tanitó lakára találtunk. Alkalmunk volt később belső elrendezését is megtekinteni, a szívesen fogadó plébános úr kíséretében, kinek lelkes közbenjárása által befogadtak.

Oly célszerűen létesült,   hogy akár mintául szolgálhat. Hasznát már is tapasztaltuk, midőn másnap a reggeli misénél, a nyári sürgős munkaidöszak daczára is, szép számmal összeseregleni láttuk a rendesen és tisztán öltözött és könyvtarisznyáikkal ellátott gyermekeket.

A lelkész úr müvelt ízlését egyébként az iskolánál ugyan jóval szerényebb lakása ís tanúsítja.

Becses olajfestvényei, történeti kepei és müegyleti lapjainak gyűjteményével is meglepett bennünket.

A folyó vidékén mindinkább látni a szabályozatlan dunai ár pusztítását, Amint a folyó majd erre, majd amarra veszi útját, kiszáradt medrét mindannyi homoksivatagok jelölik. Miatta a falu is többször kénytelen volt helyét változtatni.

Leginkább ki van téve áradásának a szomszéd Vök* falucska, melyröl adomaként szól, hogy midőn az utóbbi áradáskor a víz rögtön meglepte a lakosokat, csupán már gyermekeik szabadításáról gondoskodhatván, álalános kiáltásként hangzott volna a faluban : „Csak a gyermekeket hordjátok fel a padlásra,

 annak is csak a javát!"

*Vők. Hivatalos szlovák megnevezés: Vlky. 1918 Pozsony vármegye. Somorjai járás kisközség.

SZEMÉLYEK

KUBINYI FERENCZ. 1874. 209.

1796-1874.

Ismét egyikét kisértük sirba a régi gárda ama férfiainak, kik még a múlt századból származva, annak erényeit a  jelen kor eszméivel s irányzatával tudták összekötni. Kubinyi Ferencz az, a testben aggastyán, lélekben mind végig fiatal, kit élete 79-dik évében, márczius 29-kén kisértünk, átalános tisztelet és részvét mellett a kerepesuti temetőbe. Mint tudós, mint a közélet férfia, mint ember és magyar, egyaránt megérdemelte a tiszteletet s megérdemli, hogy emléke fölujittassék a nemzedék közt, mely őt csak hanyatló szakában, — s a jövendő nemzedék számára, amely nem ismerte.

Alakjában, viseletében, modorában, mintha a múlt századnak nem is a végéről, hanem a legelejéről származnék s Rákóczi kuruezai közt nevekedett volna. De eszméire nézve a XIX. század fia, ki a szabadság és nemzeti erő biztosítékait a közmiveltség, a tudományok és művészetek terjedésében keresi.

Rajongó lelkesedéssel az alkotmányos szabadság, ritka érzékkel s előszeretettel a tudományok és művészetek iránt, — amazért életét s mindenét, emezekért vagyonát koczkára tenni, sőt föláldozni kész: ő ez anyagi érdekek hajhászatába merült kornak oly nemes példát adott mindkét irányban, amelyet föl nem jegyezni hálátlanság volna.

Kubinyi Ferencz ősrégi családból, mely még a szent István atyja, Gryejcs fejedelem alatt beköltözött Hunt lovagig tudja fölvinni nemzetségfáját, a Kubinyiak ősrégi nemzetségéből, 1796. márcz. 21-én született Nógrád megye Videfalva községében. Első szellemi képeztetését szülői házánál, első iskolai oktatását Beszterezebányán nyerte; majd Debreczenben végzett s két évi joggyakorlat (u. n. patvaristaság) után Pest megyében mint aljegyző kezdte meg politikai és hivatalos pályáját. Nemsokára szülőmegyéjébe tért vissza, s mint Nógrád megye főszolgabirája, majd három izben (1833, 43, 47-ben) országgyűlési követe, mindig a a szabadelvű haladás embere, működött.

A megyében magtárt állított, a rabok számára a dolgozó rendszert életbe léptette s külön dologházak szervezését kezdeményezte. S midőn Balassagyarmaton, — a megye székhelyén — katolikus nemzeti iskola fölállitása jött szóba, ő, protestáns létére, annyira buzglkodott a közművelődés érdekében ez iskola mellett, hogy annak létrejöttét legnagyobb mértékben neki lehetett köszönni. Sokat tett az árvákért.

A közművelődés érdekei kora ifjúsága óta vonzották. A magyar irodalom fejlődési korszaka is áldozatkész pártolói közt emlegetheti nevét; mert ő volt az, aki Blaskovich Bertalannal együtt, anyagi segéllyel lehetővé tette  Kisfaludy Károly első évi Aurorájának megjelenését.

A hamburgi, augsburgi nagy árvaházak, mind a XVI. századból erednek. Alig van Németországnak jelentékeny városa, melyben a jelen század előtt rendes árvaház ne lett volna. Mig ezek a németországi nagyszámú árvaházak sok tekintetben a régi korok jellegét hordják magukon, s csak lassanként alkalmazkodnak az ujabb kívánalmakhoz: addig a mieink a kornak sokkal megfelelőbbek.

Jelentékeny hangok emelkedtek az árvaházak eltörlése, s az árváknak családokhoz szétosztása lránt, addig nálunk buzgalommal látnak megalakításukhoz. A jelzett mozgalom a külföldön még a múlt századból való, midőn a föléledt philanthropismus  valóságos megnyomorító intézeteknek látta az árvaházakat.

Az árvákat — mondák — szűk lyukakba zsúfolják össze; a fölügyelők önmaguknak gazdálkodva, nyomorultan táplálják a gyermekeket. Ujabban fölhozzák az árvaházak ellen, hogy az árvák neveltetése így sokkal költségesebb. Hogy az árvaházakból kikerültek, — mivel nem nyerhettek oly élettapasztalatot, aminőt csak a család nyújthat a maga változatos jeleneteivel a gyermeknek, — igen ügyetlenek, s az ilyen fiukat a mesteremberek nem szeretik fölfogadni, meg a leányokat sem igen keresik, mert a háztartás dolgaiban ügyetlenek.

Fásult, tompa, kifejletlen marad, s ritkán válnak belőlök csak valamennyire is nevezetes emberek. Kétségkívül a családokhoz való kiadás ellen is sokat föl lehet hozni. E két dolgot most ugy kezdik közvetiteni Németországon, hogy a gyermekek egyéniségéből kiindulva, egy részüket a szigorúbb felügyeletet nyújtó árvaházban, más részüket, kivált leányokat, falusi családoknál neveltetik.

A mi árvaházainkban e bajok, hála istennek, nem jelentkeztek, melyet korszerű szervezetüknek, s a társadalmi közvetlen felügyeletnek lehet tulajdonitani. Nálunk, mesteremberek s gazdasszonyok kapva kapnak az árvaházi gyermekeken.

Az árvaházi nevelés szükségképi javitószerének latom, hogv az árvák a városi iskolákba kiküldessenek. Az intézeti növendékeknek apróbb körökre, mint egy családokra való elkülönítése is ujabbkori czélszerü haladás. így van Berlinben, s a Hamburgban.

 Összevetve Berlin lakosságát s a város által neveltetett árvák számát Budapest lakóinak összegével, s az itteni különböző árvaházakban nevelt fővárosi árvagyermekekkel: azt fogjuk látni, hogy mig Berlinben minden 400 lakosra esik egy eltartott árva, addig Budapesten csak minden 1500-ra. Szegény család pedig, melynek árvája közneveltetésre vár, hihetőleg éppen annyi van itt is, mint Berlinben; a halandóság sem kisebb itt, mmt ott. Miből ismét az következik, hogy a budapesti árváknak legalább 7₄-e nyer csak hiányos neveltetést.

Rövid idő alatt hatalmas eredményeket mutatott föl nálunk a fölébredt jótékonysági szellem; azonban mégis elmondhatjuk a jótékonyság nagy mesterével: „Sok az aratásra való gabona!"

BÖRTÖNÜGY

A halálbüntetés. 1865.

A halálbüntetés minden régi és ujabb államban szükségesnek tartatott s korunk szelídebb érzelmű népei között sem lehetett még kiirtani. Ámbár a czivilizált országok közvéleménye eléggé hangosan nyilatkozott minden efféle emberi öldöklések ellen. E kérdés már igen sok vita tárgyát képezé. Az egyik párt azon elvet állítja fel, hogy a büntetésnek a vétség nagyságához és természetéhez alkalmazottnak kell lennie. S miután vannak vétségek, melyek erőszakos halált czéloztak vagy előidéztek: annálfogva ily vétségek megtorlására a halálbüntetés a legalkalmasabb. Aki mások életére tört, annak életét az államhatalom szintén kívánhatja, mert az emberi társadalom alapfeltételét támadta meg s az élet jogát, melytől mást megfosztott, maga is elveszte.

A halálbüntetés ellenei azonban azt állítják, hogy az élet kioltása által büntetni nem lehet, mert az élet elidegenithetlen jog.

Azonkívül bebizonyított tény, hogy a halálbüntetés sem nem ijeszt viasza, sem nem javit, végre pedig nincs is szükség ily véres megtorlásra, miután azt más büntetésekkel lehet pótolni, anélkül, hogy a gyilkos tettét kellene utánozni, ilyenek: a deportatio (száműzetés) s az élethossziglani börtön. Ily s ehhez hasonló okokkal küzdöttek már évek óta az államférfiak és emberbarátok s ki tudja, mikor következik be azon idő, hogy a hóhért is azon elavult fogalmak közé fogjuk sorozni, mint most már a középkor kinpadjait s kínzó-szereit.

Az államhatalom most még mindenütt azon meggyőződést táplálja, hogy a halálbüntetés nélkül a törvényes rendet és fegyelmet fenntartani nem lehet, s szerinte a büntetés czélja nem is annyira a javítás, mint inkább a vétség megtorlása. Azonban a história bizonyítja, hogy minél erőteljesebb lett valamely állam élete, s minél tisztább erkölcsű valamely nép, annál ritkábban áll elő a halálbüntetés szüksége.

S azért szent kötelessége minden államnak, — ha már az akasztófát és vérpadot nem nélkülözhetjük — legalább oda törekedni, hogy a halálbüntetés a legsúlyosabb vétségek lehető legkisebb körére szoríttassák, nehogy a gyakori alkalmazás által elveszítse hatását és számos oly egyént szólitson ki a világból, kik még javíthatók lettek volna.

Az emberi nem ősi boszuvágyát jellemzi azon körülmény, hogy a föld minden népe egymást iparkodott felülmúlni a halálbüntetés kegyetlenségeiben. Ha a régi kor különböző halál-büntetéseit tekintjük, ezekben határozottan több emberi érzést találunk, mint a középkorban, vagy az ujabb időkben, még polgárosult népeknél is.

A régi hébereknél és rómaiaknál a legkeményebb halálbüntetések voltak: a keresztre feszítés, v»dállatokkal való küzdés, az agyonkövezés és agyon-korbácsolás; azonfelül szokásban volt az elitéltekmeg mérgezése, megfojtása, szikláról letaszítása, lefejezése. A középkori Európa hóhéraihoz méltó leleményességgel birtak s bírnak még mai napig is a chinaiak, kiknél egészen a bakó tetszésre van bizva, hogy az áldozat kínszenvedései meddig tartsanak.

Itt az elitélt felesége s gyermekei a császári kincstár javára jószágaiktól megfosztatnak s személyeik rabokként áruba bocsáttatnak s e szerint távolabbi rokonaiknak kell arról gondoskodniuk, hogy ajándékaik által a bakó szivét meglágyítsák s az elitélt kínjait megrövidítsék. Csak a legvadabb kegyetlenkedés gondolhatott ki oly barbár büntetéseket, mint a minőket Chinában találunk.

A dicsvágyókat s közcsendzavarókat ugy büntetik, hogy letaszítják egy magas szikláról, melynek alján kihegyezett czö-löpök meredeznek ki. A ki valamely rokonát megöli, azt egy koporsószerü ládába teszik, melyhez kezénél, lábánál, sőt még hajtekercsénél (czopf) fogva is megerősítik, hol azután két bakó egész flegmával hosz-szában ketté fürészeli. (Lásd az I. képet) A házasságtörő nőt deszkához kötik, altestét fölvágják, beleit kiszedik s mig •ez utóbbiakat égő parázson megégetik, az alatt a vétkes nő testét újra összevarrják. A ki hazudott és csalt, annak nyelvét fúrják keresztül; a felségsértőnek elevenen húzzák le a bőrét; a ki mást megmérgezett, azt forró olajban főzik. — Épen oly borzasztó a gyújtogató büntetése. Ezt egy csavarhoz erősített két malomkő közé teszik (lásd a II. képet). A bakó a rettenetes gépet mozgásba hozza s a felső malomkő lassan leereszkedik a szerencsétlen áldozatra, kinek fájdalmas orditásaira oda csődül egy falka kutya, melyek a mindig sűrűbben omló vért felnyalják stb. Nem folytatjuk tovább ez iszonyt gerjesztő büntetésnemek rajzát. De bárminő borzasztónak s égbekiáltónak találjuk is ezen kinai igazságszolgáltatást, nem szabad felejtenünk,hogy még száz évvel ezelőtt is a művelt Európában, még pedig Francziaországban, amahhoz egészen hasonló barbarismus uralkodott.

Damienst, ki 1757-ben XV-ík Lajos franczia király ellen gyílkossági merényt követett el, mintán mindenféle kinzó eszközökkel vallomásra akarták mrni, lovak által szaggattatták szét.  Németország legnagyobbrézében egészen a legújabb időkig

uralkodott büntetőtörvény a „szemet szemért, fogat fogért-féle elvet szó szerint alkalmazták.

A kerékbetörés, megégetés, elevenen eltemetés, négyelés, fejvétel és akasztás napi renden voltak, s a bakó fontos, tekintélyes személy volt.

Németország egyes részeiben csak 1838-ban törölték el ez iszonyatos hóhéri törvénykönyvet; s ezóta, hála a kor haladó szellemének nem a törvénykezési termekben él többé, hanem már csak a könyvtárakban őrzik mint kuriózumot, s mint az emberi vadság egy lassan, de végleg kipusztított tanuját.

A BASTILLE TITKAI. 1899. 499.

Július 14-én a franczia nemzet minden évben hazafias mámorban ünnepli az 1789-iki forradalom első, emlékezetes napját, a Bastille bevételét. Hány idegborzongató czikk és rémregény tárgya volt már a franczia «ancien régime» (régi kormányzás) e baljóslatú intézménye száz kerek éven át, szerét-számát se tudnók. És most előáll egy komoly, alapos történetíró, Funck Brentano, s nagy gonddal végzett kutatások után kideríti, hogy mindaz, vagy annak nagyrésze, ami rosszat eddig a Bastiíle-ról költöttek, valótlan.

Valódi philanthrop intézet volt ez inkább, amelyben a királyság atyai gondolkodása a szó és gondolat vértanúit, a politika cselszövőit, társadalmi és szellemi polczukhoz mért tisztelettel fogadta, kitüntető vendégszeretettel látta el, még zsebpénzt is adott nekik, hogy semmiben se lássanak hiányt.

Funck Brentano könyve, melyhez Sardou írt előszót, egyúttal a legapróbb részletekig lerajzolja a hajdani állam-börtön egész külső-belső berendezését.

Az a nyolcz kerek torony, melyek a Bastille-ról fenmaradt régi metszeteken oly jellegzetesen ötlenek szembe, mind különböző nevet viselt. Egyik volt a szöglet-torony, másik a kápolna-torony, kút-torotvy, azután a két fogoly után elnevezett de la Bertaudiére- és de In Bazini óra torony, a kincses-torony, ahol IV. Henrik állami pénzeket helyezett el, a Szabadság torony, mely  sajátságos visszásság — onnan vette nevét, hogy a benne tartott foglyok bizonyos kedvezményeket élvezhettek, például sétálni mehettek az udvarra.

A két udvar egyikében a Bastille-nak XIV. Lajos alatti rendőrfőnöke, D'Argenson, egy nagy órát helyezett el, mely két, lánczba vert foglyot ábrázoló, életnagyságot meghaladó szobor tartott, s a róla lecsüngő lánczok szolgáltak ékítményeiül. Majd lassan-lassan, a XVII. és XVIII. század folyamán, a magas, kormos falak körül egész kis városrész épült, melyet borbélyok, szappanosok, boltosok, ital-, sajt- és tojásárúsok laktak.

Valahányszor egy-egy új fogoly-szállítmány érkezett a Bastille-ba, ezeket a bódékat be kellett csukni. Az őrségen álló katonák falnak fordították arczukat, vagy eltakarták szemeiket, hogy valamiképp meg ne lássák, kit visznek be, vagy ki msgy be. Épp oly óvatosan történt a letartóztatás is. Mihelyt a «lettre de cachetn (pecsétes levél) alá volt irva, egy katonai személy jelent meg öt-hat társa kíséretében az áldozat lakásán, az illetőt fehér pálczikájával megérintette s azzal fogolynak nyilvánította.

Egy kocsit mindig készen tartottak, melybe beszálltak, illetőleg a világ legudvariasabb módján betessékelték a foglyot, a függönyöket lebocsátották s a legnyájasabb társalgás közepette robogtak a Bastille-ba.

Jellemző a Bastille foglyaira nézve egy jegyzék, mely Richelieu idejéből csak nemrég került nyilvánosságra. Ötvenhárom nevet tartalmaz ez, többet közűlük olyat, amelynek viselőjét a tábornok elleni gonosz szándék gyanúja terhelt.

Mások a trón elleni törekvésekkel voltak vádolva, vagy kémek voltak. Említ a jegyzék egy papot, akit féktelenkedése miatt csuktak be, egy szerzetest, aki a chinyi választásnak ellenszegült, három remetét, három hamis pénzverőt. D'Astigny marquis-t, aki halálra ítéltetett, de aztán élethossziglan való fogságot kapott kegyelemből.

Valami húsz előkelő urat, akiket hóbortosoknak, lumpoknak, gonosz csontoknak nevez, vagy valóságos bűntényekkel, gyilkolással, lopással vádol; végül olyanokat, akiknek neve mögött nem áll egyéb, mint «Monsieur», vagy anyakirályné, ami elég érthetően jellemzi letartóztatásuk valódi okát.

Eddigi tudomásainktól sokban eltérő leírásokat olvasunk a Bastille belsejéről, s az ott folytatott életmódról is. Egyes pamfletisták a legtúlzóbb színekkel rajzolták a borzasztó zárkákat, a nagyobbára föld alatti, hideg és nedves odúkat, melyeknek salétrommal ellepett falai csupaszon és faragatlanúl maradtak a boltozatig. Egy pad és rongyos takarójú szalmaágy volt minden bútorzatuk, míg a napvilág csak gyéren szűrődött be az árok felé nyíló szellőztető lyukakon, melyeken, ha a Szajna vize emelkedőben volt, a víz a czellákba hatolt s kiöntötte a szerencsétlen lakókat.

Funck-Brentano ezzel ellentétben azt állíthaa, hogy  Bastille valósággal szálloda..

A NŐKRŐL

VIKTÓRIA ANGOL KIRÁLYNŐ ( 1818 - 1901.)  1879. 179.

Anglia királynője, a valaha elt alkotmányos uralkodók egyik legalkotmányosabbika, népeinek, s annak a roppant birodalomnak — melynek határai közt a nap igazán soha sem megy le, mint egykor II. Fülöp spanyol király dicsekedve mondta a magáéról, — szeretett és tisztelt királynője, a napokban ismételve ki volt teve annak a mindig örült és még zsarnokok ellen is igazolhatatlan merényletnek, hogy egy alattvalója fegyvert emelt életére. A királyok gondviselése mindannyiszor s most is meghirusitotta ugyan a merényletet s népei millióinak, sőt az egész mivelt világnak méltó szörnyüködése elégtételt nyújt a megtámadott koronás főnek, de a merény azért nem kevésbé megdöbbentő tény marad, — s gyászosan végződhetett volna Angliára, halálosan ama nemes nőre nézve, ki annak tárgya volt.

Viktória, magánéletében, a nő — a feleség — az anya összes erényeivel ritka mértékben ékeskedik; hű, gondos, nemes szivü, fennkölt érzelmű, jótékony s magas mi-veltségü; mint királynő, mondtuk már, a valaha élt alkotmányos uralkodók egyik legalkotmányosabbika. az a részben oly kényes és érzékeny Angliában sem esett soha kifogás alá. Miniszterei mindig a valódi parliamenti többség jelöltjei; maga a kormányzatba soha sem elegyedik; s még mikor egy hőn szeretett s valóban magas szellemű, nagyeszű és jellemes férj, Albert herczeg, a Prince-Con-sort, állt is oldala mellett

Gara Mária. 1863. 342.

 Törs Kálmán.verse

Puha, fehér, selyem párna,

Rajt' a nádor fejér lánya,

Mintha rája vón lehelve.

Angyalszive, szende lelke

Kedvesével játszik

.Piros ajkin édes álma

 Olyan híven látszik.

,Kit üdvözöl e sok éljen?

 Ugy-e, ugy-e vőlegényem?

 Tudtam, tudtam, hogy ma eljő,

 Nem hagy soká epednem ő.'

— Börtönajtó tárul,

Mostan lép ki haloványan

Börtön ajtajábul.

,Itt jön, itt jön! hallom léptét,

— Oh, csak sebesebben lépnél!

— Szivem dobog, — alig várja . . .

Itt a keze valahára

Az ajtókilincsen.'

— Mostan lép föl a vérpadra.

Bíborban, — bilincsben.

Lászlóm, Lászlóm, hozott Isten!

Édes gyöngyöm, drága kincsem!

Jer, borulj a karjaimba,

Adj egy csókot ajkaimra . . .

Így, így .  csókot csókér'.

— Szép fejére durva kezét

Most teszi a hóhér.

,Szemed lángol, csókod éget,

Kebled feszül, lázad véred :

Szép leventém, mi bajod van?

Szived olyan nagyot dobban,

Nagyot dobbant . . . hármat.'

— Most sújtja le harmadikszor

A hóhér a bárdot.

,Jer, suttogjunk gerlemódra,

Hadd figyeljek édes szódra.

Ha súgod, hogy szeretsz engem :

Édes szódtól repes lelkem

S a mennyekbe szállok.'

— Gyilkosára most dörög le

Ajkiról az átok.

,Itt a templom, itt az oltár,

Ott a násznép, a pap ott vár!!. . .

Soh'sem hittem, hogy megérjem

Ezt az üdvöt : édes férjem,

Enyim vagy hát végre!

— Sir a násznép. A vérpadon

Most csorog ki vére.

Lányka, lányka, föl ne ébredj!

Álmodj tovább, álmodj szépet.

Tündér szőjje azt az álmot,

Melyben kedves ifjad látod.

Hej, hisz' ez az álom

Ez utolsó boldogságod

 Ezen a vüágon.

  A többférjüség történetéhez. 1866. 135.

Az emberi nem különböző szokásai közt bizonyára egy sem kelti fel csodálkozásunkat oly nagy mértékben, mint a többférjüség, és mégis ezer meg ezer család létezik, melyek jelentékeny és ősrégi polgárisultságuk állapotában boldogoknak érzik magukat a többférjüség szövetségében. Minél érthetetlenebb ez az erkölcsész és természetvizsgáló előtt, annál szivesebben kell fogadnunk annak felvilágosítására nézve azt, miről a Novara osztrák fregát földkörüli utazását leiró mü (1-ső kötete 293-dik lapján) e tekintetben tudósít minket, hol a paradicsomi Ceylon kókusz-ültetvényeiről szól.

Ki egy kókuspálmát vagy gyümölcsfát ültet, irja a nevezett mü, némileg ájtatos, Buddha istenségnek tetsző müvet cselekszik. Gyermekszületés, vagy más ünnepélyes alkalomkor mindig néhány csiraképes kókuspálmát ültetnek el, és igy a kókuspálmák igen fontos részét képezik a család vagyonának. Az atya mint örökös vagyont osztja el azokat gyermekeik között. Nemcsak hogy minden pálmának saját tulajdonosa van, hanem néha több család szedi és használja egyes fa termését.

Ezen sajátságos jelenség nagyon csudálatos következményeket szült a bennszülött lakosság társadalmi viszonyaira nézve. A növekedő szegénység és a mindinkább égetőbbé vált szüksége annak, hogy a tulajdon nagyobb mértékbeni feldarabolása megakadályoztatnék, azon természetellenes gondolatra vezette a bennszülötteket, hogy egy család fivérei együtt egy nőt vegyenek feleségül.

Azon körülmény, hogy Ceylonon egy egész tizedrésszel több férfi van, mint nő, még gyorsabban terjesztette ezen szokást, és a többférjüség mint kívánt segédeszköz tűnt fel a nők hiányában.

Némelyik nőnek 3, 4, sőt még 7 férje is van. Mindazon gyermekek, kik ilyen házasságból származnak, egyenlő jogokkal bírnak, és törvényesen elismert örököseik a különböző atyáknak.

Még az angol hatóságok is kénytelenek ezen szokást elismerni, és aszerint ítélni és szolgáltatni igazságot; éspedig annál inkább, minthogy ezen szokás főleg a sziget belsejében gyengületlenül fennáll.

A többférjüségi intézmény az indiai kontinens különböző népfajai közt is emlékezet előtti idők óta fennáll és általánosan el van terjedve. Eredetét a lakosoknak főnökeik és királyaik iránti alattvalói viszonyából származtatják. Kötelességükké lévén tévc, hogy ezek földjeit is műveljék és őket utazásaikban kisérjék, saját földjeiket és vetéseiket azáltal hitték az elpusztulás ellen legbiztosabban megvédeni, hogy feleségeiket és vagyonukat megosztották testvéreikkel és közelebbi rokonaikkal. B. L.

A gondviselés alatti  lét  és  függés s alárendeltség.  a férj zsarnokságról. 1856. 54.

(Farsangi felolvasás a „ Vasárnapi Újság" nagytermében Irta : EDVI  ILLÉS PÁL, m. ud. akad. r. tag.

Tisztelt uraim és urnéim!

Áll a farsang még javában. Régi szokás szerint a nép házasságokat sző és mennyegzői áldomásul iddogálja a búfelejtetőt. De a menyasszonynak fejkötőjébe a bú láthatatlan kézzel belevarratik, és felavattatása reggelén fejére feltéve, szépen rányomogattatik asszonyi útravalóul. Ifjú és leány egybekelnek, s jövöjük iránt szembekötve indulnak ketten a való élet kétes pályáján, egyik sem tudhatván előre, kis mennyország vagy kis pokol leend-e nekik az együtt-lákás.

 „S vajon hát, jó gyermekek, semmi jelek nem volnának-e, melyekröl mindeniktek valószínűen megtudhatná jövendőjét?" Sőt igen. Csakhogy azokat orczákról leolvasni, vagy Lavater physiognomiájából tanulmányozni nem adatik. Füle tövét megtapogatni pedig, — hogy annak homorodásából, a gonosz dr. Gall koponya-tanja szerint valamit ki lehetne venni, — bizony se legény, se leány nem engedi. De a sors férfinak e részben is már kedvezőbb, mint a nőnek. Mert a nőnemnek egész élete, typusa, — ugy a köz-, mint az uri rendnél csak passiv, örök szolgálat.

 *  *  *

Mi újság? 1877  332.

 A VASÁRNAPI UJSÁG melléklete

A párduezos sejk. Igy nevezték el azt az arab papot, ki Mekkában meghallva a magyaroknak a törökök iránti barátságát, elhatározta, hogy két fiatal párduezot hoz ajándékba. Hónapokig tartó hosszú és viszontagságos úton végre el is jutott Budapestre, s a két fiatal állatot átadta az állatkertnek. Neve Ahmed Hariri, kit a konstantinápolyi küldöttség fogadtatásában eljárt „vendéglátó bizottság" is szívesen fogadott, s pénteken lakomát is rendeznek tiszteletére.

A két párduez 9 hónapos, egészen szelídek, mert már a sejk birtokában láttak napvilágot. Az ajándékozó elmondta, hogy a kölykök szülei harminczöt évesek s minden esztendőben hoznak egy pár kölyköt.

Az állatkertben egyelőre a két tigris kalitkája melletti ketreezbe tették. A vad szomszédok ordítása nagy remegésbe hozta őket s idegesen futkostak fel s alá. Gazdájuk bucsuzásul jól megnézte őket s igy szólt:

 „Jólviseljétek magatokat, kedves kölykök .'" Az oroszlánok hűlt helyét mutogatták meg a sejknek, mire ő azt felelte, hogy küld az állatkertnek két oroszlánt is ajándékba, s ha kell a két nőstény tigris számára egy derék himet is küld Alexandriáig, honnan aztán az állatkert gondoskodjék hazaszállításukról. Az ígért ajándékot megköszönték, s a sejk még Konstantinápolyból fog intézkedni, hogy fia azonnal indítsa útra az állatokat s reményű, hogy 3 hó múlva már megérkeznek Pestre.

A Corvinák, melyeket a szultán visszaajándékozott, ki vannak állitva a nemzeti múzeum régiség osztályában. A Tahir bej fogadására tervezett ünnepélyességre készíttetett 25 db nemzeti válldiszt, babérkoszorút és 4 db Corvin-czimert jobb időkre való megőrzésül a városi gazdának leltározás és kezelés végett átadták.

A magyarországi műemlékek ideiglenes bizottságának elnökévé a közoktatási miniszter gróf Zichy Jenőt nevezte ki.

Bndolf trónörökös külön udvartartást nyer, s Bombelles Károly gróf neveztetik ki udvarmesterré, szárnysegédekül pedig Eschenbach őrnagy és Baka-lovics kapitány. A trónörökös a Burgban fog lakni, de még ez évben nagyobb utazást teend a külföldön.

A bécsi Szent-István-torony inog. Már régebben észlelik Bécsben, hogy a Szent-István-torony, mihelyt meghúzzák a nagy harangot, inogni kezd; a mérések szerint az ingások 15—20 centiméternyiek. Hogy Bécs egyik büszkesége, e torony megóvassék, a nagy harangot, mely 1711-ben öntetett, meg kell vizsgálni.

1863. 127. (Valami a lengyel zsidókról). Staszow lengyelországi várost az oroszok elfoglalván, kirabolták; de utasításul volt nekik adva, hogy csak a keresztyének közt fosztogathatnak, a zsidókat pedig, kik külön városrészben laktak, és a fölkelésben különben sem vettek részt, kímélni tartoznak. Amint a fosztogatás véget ért, az izraelita község az összes zsákmányt 500 rubelen megvásárolta s az oroszok kivonulása után, előbbi tulajdonosaiknak ingyen szolgáltatta vissza.

Tartsunk most rövid szemlét az évszámokon.

1524-ben Parisban parancs adatott, hogy esti 9 óra után az utczai albakokban gyertya gyújtassák; 1558-ban az utczák sarkain rézedényekben már szurok égett, de ezt nemsokára lámpák váltották föl, 1667-ben pedig már rendörök is jártak az utczákon, de mindezen intézkedés csak téli hónapokra szorítkozott.  Európa egyéb városaiban a következő években állott be az éji világitás.

London 1668-ban világíttatott ki, először tehát akkor, midőn Paris utczáin már lámpák oszták a fényt, és rendőrök szemfüleltek.

Hága 1553-ban először nyert éji fényt, de tán emez akkor nagyonis költséges intézkedés megszűnvén, 1678-ban megint életbelépett.

Koppenhága 1640-ben, Amsterdam 1669-ben, Hamburg 1675-ben kapta az első éji kivilágítást, s a nevezett évszaktól mind a három városban mai napig rendesen folytattatik, most már bizonyosan gázzal.

Berlin 1679; Bécs 1687. — Lipcse 1702. — Drezda 1703. — Buda 1704. — Frankfurt 1707. — Kössél 1721. — Hága 1728. — Göttinga 1735-ben nyerték az első éji kivilágitást.

Pozsony 1741. Róma csak 1787-ik évben látott először éji közvilágítást. Olaszhonban csak Panormo és Velencze érdemel emlitést, melyek az említett évek után szintén nemsokára kivilágíttattak ; nagyszerűségben Madrid hozandó föl, mely fény és világosságban, gond és csínban a világvárossal, Londonnal vetélkedik. S. E. A.

Mi újság? 1877  332.

 A VASÁRNAPI UJSÁG melléklete

A párduczos sejk. Igy nevezték el azt az arab papot, ki Mekkában meghallva a magyaroknak a törökök iránti barátságát, elhatározta, hogy két fiatal párduczot hoz ajándékba. Hónapokig tartó hosszú és viszontagságos utón végre el is jutott Budapestre, s a két fiatal állatot átadta az állatkertnek. Neve Ahmed Hariri, kit a konstantinápolyi küldöttség fogadtatásában eljárt „vendéglátó bizottság" is szívesen fogadott, s pénteken lakomát is rendeznek tiszteletére. A két párducz 9 hónapos, egészen szelídek, mert már a sejk birtokában láttak napvilágot. Az ajándékozó elmondta, hogy a kölykök szülei harminczöt évesek s minden esztendőben hoznak egy pár kölyköt.

Az állatkertben egyelőre a két tigris kalitkája melletti ketreczbe tették

. A vad szomszédok ordítása nagy remegésbe hozta őket s idegesen futkostak fel s alá. Gazdájuk bucsuzásul jól megnézte őket s igy szólt: „Jólviseljétek magatokat, kedves kölykök .'" Az oroszlánok hűlt helyét mutogatták meg a sejknek, mire ő azt felelte, hogy küld az állatkertnek két oroszlánt is ajándékba, s ha kell a két nőstény tigris számára egy derék himet is küld Alexandriáig, honnan aztán az állatkert gondoskodjék hazaszállításukról. Az ígért ajándékot megköszönték, s a sejk még Konstantinápolyból fog intézkedni, hogy fia azonnal indítsa útra az állatokat s reményű, hogy 3 hó múlva már megérkeznek Pestre.

A Corvinák, melyeket a szultán visszaajándékozott, ki vannak állitva a nemzeti múzeum régiség osztályában. A Tahir bej fogadására tervezett ünnepélyességre készíttetett 25 db nemzeti válldiszt, babérkoszorút és 4 db Corvin-czimert jobb időkre való megőrzésül a városi gazdának leltározás és kezelés végett átadták.

A magyarországi műemlékek ideiglenes bizottságának elnökévé a közoktatási miniszter gróf Zichy Jenőt nevezte ki.

Bndolf trónörökös külön udvartartást nyer, s Bombelles Károly gróf neveztetik ki udvarmesterré, szárnysegédekül pedig Eschenbach őrnagy és Baka-lovics kapitány. A trónörökös a Burgban fog lakni, de még ez évben nagyobb utazást teend a külföldön.

A bécsi Szent-István-torony inog. Már régebben észlelik Bécsben, hogy a Szent-István-torony, mihelyt meghúzzák a nagy harangot, inogni kezd; az eszközölt mérések szerint az ingások 15—20 centiméternyiek. Hogy Bécs egyik büszkesége, e torony megóvassék, a nagy harangot, mely 1711-ben öntetett

IDÉZETTSÉG

2019. június 27.

Ma is szükség van Széll Kálmánhoz hasonló, méltóságot sugárzó vezetőkre, akik rendszerető közszolgaként teszik a dolgukat - mondta a főpolgármester csütörtökön, a dualizmus korának pénzügyminiszterét, kormányfőjét ábrázoló szobor átadóján. A szobor hátterében A Vasárnapi Ujság egyik címlapjának képe látható.

.