h14- 31. A Nyugat korszak nem nyugatos versei.1908-1921.  I. rész.

 

Antológia a Vasárnapi Újság verseiből összevontan. Névsorok. 1854-1921.

Összegezés

 

 

2015. 04. 08. – 04. 25.

 

A Nyugat korszak nem nyugatos versei. 1908-1921

 

Tartalom

 

Bevezetés

Költők 1908-1921

Költemények

Függelék

     Császári manifesztum

      Cotterel: Magyarország

     Kún József: MOZDONYON.

 

*

 

 

Bevezetés

 

Ebben a dokumentumban két fejezet található: a nem nyugatos versek negyedik része és egy összegezés, névsorokkal.

1908 után találunk a nyugatosokra emlékeztető verseket (Haraszthy, Lampért). A hazafias versek háttérbe szorulnak. Jellemző témák: töprengés a jövőről, halál, öregség, a végtelen, mi van a Földön túl? Számos természettudományos, műszaki jellegű vers jelenik meg. A pályaudvart két költő is megverselte. Írnak külön a mozdonyról, hajóról, repülőgépről, messzelátóról, Edisonról. Rudnyászky felismeri az indiánok kegyetlen sorsát. Vers szól a pénz hatalmáról, a sajtóról. Kommentár nélkül egy versrészlet: 1920. Telekes Béla: A TENGER… „ A szenny őt nem fertőzi meg…” A csillagászok szatíra, Trianonról.

Az 1908-1921. között megjelent verseket két részre osztottam, alapvetően technikai okok miatt. Az I. részben

 

 

 

Költők, 1908-1921, I. rész

 

Ábrányi Emil

Alba Nevis Unger Ilona

Benedek János

Czóbel Minka

Dapsy Gizella Nil

Dékániné Máthé Mariska

G. Diószeghy Mór

 Erdős Renée

Haraszthy Lajos

Jakab Ödön

Justh Béla

Koroda Pál

Könyves Tóth Kálmán

Lampérth Géza

Lenkei Henrik

Koronghi Lippich Elek

Lovászy Károly

Rudnyánszky Gyula

 Sajó Sándor

Sonkoly Béla

Szabados Ede

Szabolcska Mihály

Telekes Béla

Tóth Endre

Vargha Gyula

Vikár Béla

Zempléni Árpád

Zoltán Vilmos

 

 

Költemények  I. rész

 

 

Ábrányi Emil (1850—1920)

 

1913. 52. 1025. Ábrányi Emil: A gépnek nincs karácsonya

 

Mikor leszáll a szent homály,

És villognak a pici fák:

Titokzatos, mély áhítatban

Elnémul a zajos világ.

Hegyoldalon, szűk völgybe lenn

A leggyorsabb láb is pihen.

Egy pillanatra mind megállunk:

Játékot oszt Jézuska nálunk.

 

Csak egy nem állhat meg soha.

A gépnek nincs karácsonya!

Fáradhatatlan, súlyos lába

Bevágtat ködbe, éjszakába.

A gépnek sürgős útja van.

Sziklák fölölt, síkos jégen,

Beláthatatlan síneken

Örökké csattog, búg, rohan!

 

S az, aki fönn, a gépen áll,

Nyugalmat épp úgy nem talál.

A perc, amit mindenki más

Leköthet: ennek indulás! 

De társak nélkül nincsen ő,

Vas-gép vasmarkú mestere:

Megy híven és bátran vele

A kalauz, a fékező….

 

De fél-öröm lehet csak ott,

Mert a család, az elhagyott.

Aggódva gondol az apára.

 

1919. 20. 332. Ábrányi Emil: Száz évig

Száz évig, hogyha élnék

S te itt volnál velem

Nem fogyna el szívemből

Az édes szerelem.

 

Ha száz évet bocsátana

Isten kegyelme rám

Ajkad, szemed, kezecskéd

Mindegyre áldanám.

 

 

Ha száz, sőt ezer évig

Járhatnék itt veled

Csak a tavaszt érezném

S nem látnám a telet.

 

De lennék ifjú korban:

Hervadt, mogorva, vén,

S örökké halni vágynám,

Ha nem volnál enyém!

 

 

 

Alba Nevis Unger Ilona (1886 - ?)

 

1907. 38. 754. Alba Nevis Unger Ilona: KÁVÉHÁZBAN

 

Rajta, nó fiuk, szaporán,

Koccintsatok velem

Látjátok, mily árva vagyok,

S a bitang, szemtelen

Élet mögöttem hogy kacag  

Elszedte minden javamat,

Azután itt hagyott.

Kacaghat is, fiuk;

Mert én egy kifacsart rongy vagyok!

 

Most aztán minden odavan,

Nem várok semmi jót.

Gyerekek, láttatok-e már

Elsüllyedni hajót?

Hatalmas látvány, mondhatom:

Alig van szebb s nagyobb,

Higgyétek el, fiuk;

Én is ilyen hajó vagyok!

 

De azért mégse szánjatok,

Meg nem érdemelném.

Sekély tó poshadt felszínén

Sohase jártam én.

Tajtékos tenger zöld vize

Hol vert, hol ringatott.

Férfi voltam, fiuk.

Ma már csak puszta váz vagyok.

 

Asszony, élettárs, miegyéb

Nem kellett énnekem.

Haljak meg, mint kivert kutya,

Hanem az életem

Legyen büszke, legyen szabad,

Ha bús is, s elhagyott.

Rab lehetek, fiuk,

Hanem rabszolga nem vagyok!

 

Száz parányi, lantos legény

Aratott hírt, babért.

Engem csak szidás, bántalom,

Ostorok szíjjá ért;

Mert harsog, szárnyal a szavam,

S nem lágyan andalog.

De hiába, fiuk;

Én kis trubadúr nem vagyok

 

Hadd űzzenek, hadd bujtsanak;

Hajrá!  Mit bánom én,

S ha kifosztanak, mégis egy

Egész világ enyém.

Enyém a sár, a vér, nyomor,

A bukott angyalok.

Mert hitemre, fiuk,

 Én egy elzüllött Isten vagyok!

 

Unger Ilona – Wikipédia

 

 

Benedek János (1863-1926)

 

1916. 29. 451. Benedek János: A MAGYAR TANÍTÓ.*

 

Muskátlis ablakos, nádfödeles kis ház,

Korhadt kapufélfa, mit felfutó cifráz;

Nem lehet mondani éppen vityillónak;

Egyszerű, de tiszta: ez a tanítólak:

 

És amilyen a ház, olyan a gazdája;

Korhadt is, kopott is, a sors rég cibálja.

Ám redős homlokán, gyér fürti ezüstjén

Ott lobog, ott villog valami derűs fény.

 

Mint a ki tisztában dolgával, magával,

Becsülettel állja, végzi, amit vállal;

S derengve tekint szét pályája tetején:

Mint gyümölcsös-kerten az őszi verőfény.

 

Gondozza hű kertész csemetéit folyvást,

Nemesíti, oltja, nyesi a vadhajtást;

Ha megerősödnek a zsenge kis ágak:

Hozzanak gyümölcsöt a magyar hazának.

 

Nem a gyerekes csínyt, sem gyönge tanulást,

Fenyíti szigorral a hazugot, Júdást;

Irtó vasa fenve lelki fekély ellen:

Fiuk! A legfőbb kincs becsület és jellem….

 

És küzd az apostol a szegényes sorba,

Ám jelleme tükrén nincs mákszemnyi csorba.

S végig viaskodva másfél emberöltőt:

Érem díszesíti az ócska felöltőt.

 

Megkopott köpönyeg, csillogó érdempénz,

Az védi fagy ellen, ennek oda sem néz.

Őt tettre hevíti bensőbb nemes érzet:

Méhecske másoknak csak gyűjti a mézet.

 

Duna-partján büszkén tudományunk háza:

A magyar kultúrát, gaz, aki gyalázza.

Nézd egyeteminknek fénylő kupoláit,

A föld kerekségén ormuk átvilágít

 

A magyar néplélek kohója e tűznek,

Oltárait őrzik éber Veszta-szüzek,

Élesztgetve, szítva, hamvadástól óva:

Ezer áldás a jó magyar tanítóra!

 

*A Magyar Tudományos Akadémia ez idei Farkas-Rasskó pályázatán dicsérettel kitüntetett költemény.

 

 

Czóbel Minka / 1855 – 1947/

 

1911.  25. 494. Czóbel Minka: Ébredés, elalvás

 

Jön a napsugár a zöld erdőbe

Harmatos reggel,

Ébred az erdő gally-zúgással,

Madár sereggel.

Fű alatt siklanak,

Egész nap játszanak

Levelén, törzseken,

Mohán, virágokon

Folyton szétáradó,

Folyton beözönlő

Remegő, reszkető,

Rezgő, megrebbenő

Napsugarak.

 

Reggelből dél lesz, délután a délből,

Napsugár szálak

Erdő mélyéből, sűrűjéből

Mind vissza szállnak.

Lassan, egyenként kúsznak vissza

A kékes éjbe,

Kékes-hamvas lesz, idegen lesz

Az erdő mélye.

Mint előbb által járta

Hő napsugár,

Átjárja, elborítja,

Elönti, elözönli

Kékes homály.

 

1911. Karácsonyi mell. 21. Czóbel Minka: AVIATIKA

 

Hívnak a lángok,

Repüljünk bátran

Üdv sugarában,

Izzó halálban.

 

Nem ismered még

Az örök szerelmet?

Lángok közt, fényben,

Most rám ismer lelked

 

Körültünk szikrák

Tűzkévék hullnak,

Elfödik árnyát

Fátyolos múltnak.

 

Félelem szíved

Csak meg ne szállja!

Lásd, mint repül bátran

Egek sirálya.

 

Kék levegőben

Sugaras fénybe,

Villámot gyújtó

Láng közelébe.

 

Én még tovább viszlek

Nem messze odáig

Mennyország fényes

Tűz-kapujáig.

 

 

Dapsy Gizella Nil (1885-1940)

 

1908. 45. 902. Dapsy Gizella Nil: CONFESSIO.

 

A szívemet nem adom könnyen,

De akinek egyszer odaadtam:

Azzal feles mosolyom, könnyem.

 

Ahhoz én mindig hű maradtam.

Úgyis, hogyha csalódtam benne,

Akkor is, hogyha hűtlen lenne.

 

Arról nekem bármit beszélnek:

Hajszálig meg nem tántorítnak

A vádoló, gonosz beszédek.

 

S az én szemem, ha rossznak látná:

Nem hinnék a magam szemének

És önmagamtól védeném meg.

 

Egész világ, ha megkövezné,

És tudnám, hogy megérdemelte:

Az én karom csak fölemelné.

 

Sebet, hogyha ütnének rajta:

Az én kezem ápolná híven.

Bekötözném enyhén, szelíden.

 

Rászórhatnának minden átkot,

Gúnyját, szennyét a rágalomnak:

Én csak mellette fognék pártot.

 

Ha vétkes volna, bűnös volna,

Az ég irgalmából kivetve:

Feloldaná szívem szerelme.

 

És megbékélne, megtisztulna,

Ha lelkem szent oltára mellett

Egyetlenegyszer leborulna.

 

 

1909. 24. 499. Dapsy Gizella Nil: EGY ÖREG HÁZRÓL.

 

Rozoga, sánta, kopottas székek,

Barna gerendák, homályos tükrök:

Vágyom közétek.

 

Mosolygó szívvel gondol az rátok,

Kit odavertek kavargó, színes

Élethullámok.

 

Áldott békesség nyugalma, csöndje.

Fehér falakról, fakó tükörből

Bólint, köszönt le.

 

Öreges finom parfümje árad

A gyöngédségnek, a szeretetnek,

A tisztaságnak.

 

Álmok suhannak tétova szárnyon 

Mind ott álmodták valaha őket

A vén díványon.

 

S a kit igába hajtott az élet:

Ünnepnapokra, bús áhítattal,

Mind oda tér meg.

 

Hogy ernyedt, fázós lelkét befödje.

Lágyan borítsa álmodni hívó,

Babonás csöndje.

 

Szomorú szívét ott mindig várja

Egy öreg szívnek, egy igaz szívnek

Halk muzsikája

 

Barna gerendák s két fakult ablak

Mennyi sok kincset rejtenek titkon

És mennyit adnak

 

Rozoga, sánta, kopottas székek,

Mosolygó szívvel gondolok rátok:

De jó is nektek!

 

 

Dékániné Máthé Mariska*

 

 

1918. 52. 717. Dékániné Máthé Mariska: Gyermekemről

 

Lágy puha pihés s milyen szépen szőke

Hajad hullámos selyme kicsikém!

Mosolyogva, égi meleg fénnyel csillan

Szemed barna bogara.

Rubintos csipkés vidám vonalban ível két ajkad

Csiga szarvától vette a mintát

Kis kezed ujja.

 

Nekem mindig ezer tavasz hinti,

Nyitja s nyújtja virágát, bódító báját,

Mióta parányi lábad tipeg, jön-megy,

Felém, ha rebben.

Szívemben a régi boldog álmok

Színes, szent tüze lebben.

S íves szivárványa, szelíd béke kél.

 

És büszke alázattal áldom az Urat,

Érted, hogy Gileád balzsamából írül.

Szívemből szívemre küldött s megengedte,

Hogy enyém, általam, tőlem lehessél.

*Romániai folyóiratokban megjelentek:  Antalffy Endre, Molter Károly és Osvát Kálmán, Berde Mária, Dékániné Máthé Mariska, Szász Károly és Tompa László versei.

 

 

 

G. Diószeghy Mór (1857-  ?)

 

 

1902. 44. 715.  G. Diószeghy Mór: A JÖVŐVEL MÁR NEM TÖRŐDÖM

 

A jövővel már nem törődöm,

Kevés dolgom van még a földön.

A múltban, e nagy temetőbe'

Vagyok most a halottak őre.

 

Tudom: életnek ez nem élet,

Érette sok gúny, vád is érhet;

De a kik ott nyugszanak szépen,

Egyedüli kincseim nékem.

 

Azok a szép álmok, remények,

Amik vittek föl, föl az égnek,

Hitem világba', emberekbe',

Mind, mind itt vannak eltemetve.

 

Fáradtam, küzdöttem előre,

Utam tövissel volt benőve.

Föl-fölemelt hitemnek szárnya.

A sok gond lehúzott a sárba.

 

Így vergődtem szárnyaszegetten,

Míg mindent, mindent eltemettem.

S most az a dolgom a világon:

A sírhalmokat sorba járom.

 

 

1903. 17. 257.  G. Diószeghy Mór: MINDEGY.

 

Egyre megy ki a földi élet

Úrnak, földhöz ragadt szegénynek.

 

Rózsákon vagy rögökön futnak

A vége csak egy lesz az útnak.

 

Egyre megy ki, meghalni fényben

Vagy meghalni koldus szegényen.

 

Egy a vég ott a koporsóba',

Ércből van, vagy csak fából róva.

 

Álljon rajta erdő virágból,

Mindegy annak, aki leszámol.

 

Kriptába, vagy gödörbe tesznek,

Hidd meg, egyformán elfelednek.

 

 

Erdős Renée (1879-1956)

 

 

1910. 14. 286. Erdős Renée: VANNAK LEÁNYOK

 

Vannak leányok, remegő szüzek,

Csókot nem adnak soha senkinek.

Vágyuk fehér, miként az imádságuk,

Őrangyal őrizi az álmuk,

S tavasszal, ha a hóvirágok nyílnak

S ébred a kert: magukban sírnak.

Ilyenkor szomorúk, halványak

És vőlegényre várnak.

 

Vannak asszonyok, szomorúk, szüzek,

Csókot nem adnak soha senkinek.

Vágyuk bíboros, mint az alkonyég,

Szemükben hideg, szent csillaga ég

Az eltemetett, elfeledett múltnak.

Ritkán mosolyognak. Sok titkot tudnak.

A szavuk zengő, mint egy régi óra

Finom ütése. Kedves, szép halottak.

 

Becsukott kertek, alvó paloták.

Lelkűkben egy színes mesevilág

Csodái múlnak és fakulnak

Fák, mikről ismeretlen, nagy virágok

Hímporos szirmai hullnak.

Bennük minden áldás, és minden átok.

Csak nagyon jót és nagyon rosszat láttak.

Korán őszültek, korán elfáradtak.

És búcsút mondtak a világnak.

 

Vannak leányok, remegő szüzek,

S asszonyok, akik semmire se várnak.

 

 

1912. 22. 440. Erdős Renée: ELBÚJNI A BÁNATTAL

 

Elbújni a bánattal,

Egy alázatos zugba 

Szelíden meglapulva,

Szó nélkül és könny nélkül,

Míg a szoba sötétül

S megtelik alkonyattal,

Titokkal és mélységgel.

 

Itt ülök és vigyázom

A szívem halk verését,

És halkabb szenvedését. 

S örülök, hogy nem sírok,

Hogy imádkozni birok,

Örülök, hogy nem szólok,

Örülök, hogy nem vallók.

 

Ha most lát engem Isten,

Látja, hogy készen állok,

Látja, hogy mindent várok,

A legnagyobb ütést is

S hogy élni fogok mégis,

S érette mindég szebben

És mind halkabb bánattal.

 

  

1914. 17. 327. Erdős Renée: AMOR DIVINO

 

…Vad vihar a jövő

S ha rám veti magát: viharra talál!

Élet vagy halál.

Isten kezéből ki vehet el,

Isten kezéből, aki szeret? 

 

De te valami lázas, beteg

Indulattal mutattad meg nekem

Ami jönni fog, ha nem leszel velem,

Ha elbocsátlak, ha a két kezemmel

Nem tartalak! Oh hű fegyveresem,

Szép harcos, hallották a romok,

Hogy akkor gőgös voltam és konok

S így szóltam! Lássuk…

 

Szent vagy, s tied lesz a mennyek országa.

A szeme tűzben ragyogott, az ajka

Megreszketett, a szó elhalkult rajta.

Szörnyű volt, ahogy mondta, s ahogy hitte.

Szava tüzet árasztott ereimbe,

Lángot, amelynek földi lobogása

Színe, melege nincs, de amit távol,

A föld körén túl szemmel tartanak, látnak,

S amelyen felnevet az angyaltábor,

S felvillan tüze isten mosolyának.

 

 

Haraszthy Lajos  ( 1881-1959) 

 

1910. 42. 862. Haraszthy Lajos:  PARÁZS A HAMU ALATT,

 

Vagyok a véghetetlen szürkeség,

Vetélkedem bízvást a színtelennel;

Fakó közömbösségbe fulladva rég,

Aki tűzégető lánggal nem ég:

A málló testet öltött hamu-ember.

 

Kihűlt a hamu, szürke, vén, sivár;

Lazán szétporlik, hideg, dohos, pállott.

Sohase fog többé lángolni már;

A tűzanyagtól lángolást ki vár,

Ha piros üszke már hamuvá sápadt?

 

Csak rejtve, mélyen a hamu alatt,

Mint valami rég eltemetett átok,

Akit megőriz fojtó kripta-lak,

Pislákol egy utolsó lángfalat,

Egy szikra parázs, egy apró zsarátnok.

 

De addig csak, míg egyszer jő a szél

És szítja váltig, szítja egyre jobban:

Halódó szikra új életre kél

És önnön vérben izzó fényénél

Világ fölgyújtó vészes lángra lobban.

 

S míg táplálják az életviharok,

Segítségért dadognak síró hangok,

A tűzörvény gomolyogva kavarog,

És néhány gyáva, reszkető marok

Félreveri az öreg vészharangot.

*

Ady Endre: Sem utódja, sem boldog őse.

…Vagyok, mint minden ember: fenség,

Észak-fok, titok, idegenség…

 

 

 

1911. 13. 242. Haraszthy Lajos: Az aranyember

 

Vézna a karom, keskeny a kezem,

Vékony az ujjam, ideges, erőtlen:

Ott domborul csípővé nehezen,

Hol két hosszú íz tapad reszketően;

S a hogy lüktet a vér kék erekben,

A hús ijedt-vonaglón meg-megrebben.

Hiába, hiába.

Arannyá válik mégis minden,

Amihez érek e gyönge kezemmel,

Mert én vagyok az aranyember.

 

E gyöngeségem teremtő erő,

Mit meg se látnak hitvány semmiségek,

Pompás aranykincsként kelnek elő

Létlen múltjukból, ha hozzájuk érek,

Mint tűzből a főnixmadár, a büszke,

Mikor megszüli önnön hamvas üszke.

Hiába, hiába .

A Természet, az ősi Törvény

Bágyadt kezemnek ellenállni nem mer,

Mert én vagyok az aranyember.

 

Mi volt előbb? porszem, darabka kő,

Bűvös mágus-lelkem máglyás tüzében

Arannyá izzítja át éltető

Lángom, s míg magam, égvén, beleégem:

Az ujjamon át csörgedez rohanva

Dalok szent olvasztott aranyfolyamja.

Hiába, hiába. .

Mennél tovább megyek, nyomomban

Az aranyár dagad, nő, mint a tenger,

Mert én vagyok az aranyember.

 

S hogy elnézek e sárga tengeren,

Arany előttem és arany utánam.

Csak aranyam van, s nincsen kenyerem

S egy foltnyi sár, hol megpihenjen lábam.

Kenyeret, s földet, jaj, sehol sem látok,

Körülfog arany-álom, arany-átok.

Hiába, hiába.

A sár előtt leomlok mégis

Szent borzadályos, gyászos félelemmel,

Mert én vagyok az aranyember.

 

 

1914. 5. 89. Haraszthy Lajos: Harc a múlttal

 

Lelkem, a sóvár, a vad, a szilaj,

Új örök üdvösségű mennyért harcol,

S még meg nem vívott diadalt akar.

S éles tollkardom sima, fehér

Papirost karcol.

 

Ha már hiszem, így senki sem dalolt,

S a dalom maga a betelt Jövendő;

Mind beleszól, aki élt, aki Volt

S látom, beléje dalolt a Múlt.

S a harcom meddő.

 

Hiába Ézsaué a kezem,

Csak Jákobé s erőtlen a hangom.

Meg-újra csak hiába vérezem,

Ha visszajárnak ó énekek

Újhúrú lanton.

 

Újra meg újra visszajár a dal,

Nekem is az fáj, ami ükapámnak.

Vérző sebem ódon, csak más a jaj.

Itt nincsen másnak életjoga.

Csak ős Halálnak.

 

Új szavakban fölszaggatott sírok

Sikongnak. Tompa jajuk lesz a sírom.

Örök átkom: a Múlttal nem birok

S a meddő harcban elvérzem egy

Fehér papíron.

 

 

Jakab Ödön (1854-1931)

 

1915. 7. 103. Jakab Ödön: A MAGYAR PARASZT

 

Mikor künn bolyongok a nyári határon,

S a magyar parasztot ott izzadni látom,

Amint kaszát forgat, vagy a markot hajtja:

Úgy el tudok mindig gyönyörködni rajta !

 

Rajta felejtkezve órákig elnézem,

Hogy a nehéz munka hogy' ég a kezében!

Acél minden izma, a marka vasmarok,

Erejénél csak a becsülete nagyobb!

 

Nézem, nézdegélem büszkén az én fajom,

S elborít valami édes nyugodalom:

Mely szent örökségül apáimról maradt,

Biztosunk érzem a földet talpam alatt!

 

Pedig az egész kép oly ártatlan, szelíd,

Minő csak egy gyermek szűz álmától telik,

Mosolygó, lágy idill, a békesség maga,

Nincsen azon semmi, ami riasztana.

 

Erre is, arra is a sík mezőségen

Fehér, kis csoportok mozognak serényen,

Mintha a mező az ég mezeje volna,

Bárányfelhőcskékkel tarkán berajzolva.

 

S tudom én jól, hogy a bárányfelhők nyája

Nincsen a világon senki ártalmára,

De azt is tudom ám, hogy bárány felhőnek

Nem marad örökké a bárányfelhő meg!

 

Csak mozduljanak a viharjelző szelek,

S a gyülekezésre egyet füttyentsenek:

Mint juhászfüttyre a szétbitangolt nyájak,

Azok a felhők mind összeszaladgálnak.

 

S innen-onnan ha mind tömegbe verődött,

Akkor nézzétek meg, hogy mi lett belőlük!

Többé nem a régi sok kis felhődarab,

De sötét borzalom és villámló harag !

 

Háborgó kedvének, mely világot rémit,

Reszketve hódol meg minden, a mi él itt,

S mint ura előtt a hunyászkodó cseléd,

*Xénia alázattal hajtja meg a fejét!

 

Diadalmas útján ahol végigtörtet,

Nehéz robajával megráz eget, földet,

S zengve-bongva, mint a végítélet vésze,

Harsogja parancsát szörnyű mennydörgése.

 

*A Xénia női név görög eredetű. Jelentése: vendég, idegen, átvitt értelemben vendégszerető. Az ókorban xénia volt a vendégnek nyújtott ajándék neve.

 

 

 

1917. 13. 203. Jakab Ödön.  SZILÁNKOK.

 

I.Téli kritika

 

Nem sok eszed van, édes Nap uram,

Hiába sétálsz ott fenn oly kevélyen:

Ki látott még oly vastag dőreséget,

Hogy nyáron fűtsél jobban és ne télen.

 

 

II. Furcsa világ

 

Mikor születünk e világra,

Nem nekünk van a nagyobb kínunk,

És sírni mégis csak mi sírunk.

 

Mikor meg megyünk e világból,

Nekünk fáj jobban, hogy elhívnak,

És sírni mégis mások sírnak

 

 

III. Barátság és szerelem

 

Igaz barátság erős érzés,

Uralkodik sok kebelen,

De az már mégse lehet kérdés,

Hogy erősebb a szerelem.

 

A barátság, ha hűlni kezdett,

Szerelem abból nem lehet,

De idővel, ha tüzet veszte,

Barátság lesz a szerelem.

 

IV. Nagyság

 

Csak bámulok, hogy manapság

Mennyi köztünk itt a nagyság!

Ezer éve, hogy itt vagyunk

S még sohasem volt ennyi nagyunk!

 

Pedig, ha jól észbe veszem,

Nincsen mit bámulni ezen:

Hisz' nagy lehet olyan körbe'

Sok ember, hol sok a törpe.

  

V. Egy poétáról

 

Írod a verset, egyre írod,

Ahogy csak futja a papírod,

Sorokba csak úgy dől a frázis,

Miket megunt már Brüsszel, Paris.

 

Dicsőségedet napról-napra

Sok forró reklám hangoztatja,

S szaporán nő a híred szörnyen,

Mint a lucerna, bő esőben.

 

Tiéd a jelen már egészen,

S nem búsulhatsz a jövőért sem:

Nem árt nevednek a halál itt,

Soha, míg élnek a barátid.

 

 

 

1918. 9. 131. Jakab Ödön: IZA

 

I.

 

Oly szelíd voltál, mint a holdvilág,

Mely nyári mezők éjjelén dereng,

És oly jó voltál, mint a gyógyfüvek,

Miket az Isten vigaszul teremt.

 

Mindenki áldott, a ki ismére

Azt az irgalmas, meleg, hu szívet,

S lám, a végzeted mégis csak betelt:

El kellé múlnod, mint a többinek!

 

Elmentél innen, mindörökre el,

Még a nyomod is alig jelzi más,

Csak híveidnek sötét fátyola,

Mit sírva lenget utánad a gyász.

 

Csak az a gyász leng, mint a völgy felett

A hátrahagyott, vékony füstszalag,

Mely még mindig a pályán vesztegel.

Mikor a vonat, már messze haladt….

 

III.

 

Szép voltál, arcod bája fölemelt

Bíborban fénylő királynék fölé.

De eljött orvul az irigy halál,

És szépségedet semmivé töré!

 

Hanem haragja mégsem ért célt:

A rombolás jó arra volt csupán,

Hogy szépségednek szép emléke így

Még szebb legyen, az ellentét után.

 

Mert a ki látta sárga arcodat.

Mit a halál úgy összerombolta:

Régi szépséged rózsaligetét

El nem felejti éltében soha!...

 

V.

 

…Mintha csak sírod ajtajába

Te álltál volna ki magad,

S szerelmes, boldog izgalommal

Várnád hűséges társadat.

 

Várnád, mint régen, az ajtóban,

Hogy elfáradva haza tér,

Ha künn az élet műhelyében

Nehéz robotja véget ér.

 

 

1921. 7. 75. Jakab Ödön: A CSILLAGÁSZOK.

 

Mese, a jövendő békebíráinak.

 

Egyszer, nincs is éve oly sok,

Éltének négy bölcs tudósok,

Bölcs tudósok, nagy fejűk,

Hírnevesek mindenütt.

Ezeknek a bölcs halandóknak

Ismeretei messze szóltak.

Egészen fel a magas égig,

Hol tenger csillag tüze fénylik,

S honnan a hold, ha levilágít:

Sóhajtva néz rá legény s lány itt,

Bohó, szerelmes szívvel dőre

Ábrándokból szép hímet szőve.

Tudósink tehát lázas hévvel

Kutatták fent az eget éjjel.

Végigfirtatták, lestek, bújták

A naprendszert, a Hadak útját,

Míg végtére úgy ismerték,

Mint más ember a tenyerét.

S ennek okáért szerfelett

Nőtt irántuk a tisztelet,

Patak módjára, mit tél végén

Nyájasabb idők langyos fényén

Olvadó mezők hótömege

Hizlal naponta kövérebbre.

És ők, ahogy nőtt hír, csodálat,

Még mind buzgóbban dolgozának:

Jegyezték szorgos gonddal egyre

Mely csillag mikor kél és megy le,

Számítgatták, meghatározták

A tömegsúlyt, a pálya hosszát,

S egy üstökös, ha elmegy innen,

Vissza mikorra jő megintlen.

 

De a közmondás most bevált,

Hogy jóból is a sok megárt,

Mert szegényeknek a fejét

A számok úgy megviselék,

Hogy bent a finom szerkezet

Épségén egy kis kár esett,

Miből lett aztán, hogy az égen

Hibákat leltek mind a négyen,

Váltig vitatták: nem egész

Helyes ott a berendezés,

Sőt némelyhol egyáltalán

Nincsen igazság, nincs arány.

Avagy arányos, igaz volna,

A hogy áll ott a bolygók dolga?

A Szaturnusznak mért legyen

Mindjárt nyolc Holdja egy egén,

S négy a másiknak, míg nekünk

Csak egy virrasztja éjjelünk?

Ez nincsen jól így, mind hiába,

Csak az nem látja, aki kába.

Mert e rend bármi régen áll is

Ma már nem elég szociális,

Sok hosszú ezredév alatt

A korszellemtől elmaradt.

 

S a négy, nagyfejű csillagásznak

Most az a bolond terve támadt.

Hogy amit még nem tervez senki:

Egy újabb rendszert eszelnek ki,

Melyben a sok kis csillagocska

Korszerűn úgy lesz mind beosztva.

Hogy abban egész földtekénknek

Bármely tudósa egyetérthet,

Legyen az akár Szerbia,

Akár oláh, cseh föld fia.

 

És csináltak nagy könyvet erről

A csodálatos, bölcs rendszerről.

Jobbá javítván, mi a múlt

Időkből ott fenn elavult.

A Szaturnusztól s valamennyi

Társától, ahol volt mit venni.

Elírtak itt egy, ott két Holdat

És átutalták más bolygónak,

Bőkezűn, mit se fukarkodva,

Ahogy az olyan ember szokta.

Ki csupa szív és pazar mindjárt,

Ha máséból oszt alamizsnát.

 

A könyv elkészült, de az égen

Hatása nem volt semmiként sem:

A sok, hűsége, jámbor Hold ott

Csak régi ura körül forgott,

Amelyik bolygó egykor kezdte.

Pórázán most is az vezette,

Úgy, amint Isten akarata

Kezdetben az ős törvényt szabta,

Amelyet gyarló emberek

Hóbortja mássá nem tehet.

 

Hanem azért a könyv maga

Hasztalan mégis nem vala:

Mint a virágpor a szelekkel,

Híre szanaszét messze ment el,

S a hová elment, minden tájon

Jót mulattak e bolondságon,

Mi nem kicsinység ma, mikor

Könny a világon annyi foly!

És a hír fel, ha égig ér el.

Vált ott is sokak jó kedvére;

A vén Szaturnusz bizonyára

Nagy fitymálva úgy hahotázva,

Hogy jó lett volna ám, ha látja

A Felföld, Erdély, vagy a Bácska!

 

 

 

Justh Béla (1867-1896)

 

 

1918. 32. 467. Justh Béla: EGY KÉPHEZ

 

Vígan mosolyog a napsugár az égen,

Mégis hideg van, a táj hóval fedett.

El-elmerengve sétálok veled.

Már látlak elmenőben, útra készen.

 

Most is, meleg prémekbe bújva mélyen,

Fázol talán, hogy reszket a kezed?

És így a táj bármily derült lehet,

A kétely árnya rám borul egészen.

 

Mert sejtem, arra nem kapok jogot

Veled lehetni folyton, árny gyanánt,

Vészben, derült időben egyaránt.

 

S miről szívem már annyit álmodott,

Rejtély s örökre tört remény marad:

Jól eltakart hó-kebled és nyakad.

 

 

1919. 3. 28. Justh Béla: REMÉNY

 

Még gyermekifjúnak, mint hajnalálom

Arcán mosoly, szelíd szemébe' fény

Egy lányalak, egy égi tünemény

Jelent meg, áthatolva a homályon.

 

A biztatást e szemben ott találom,

Melyért esengtem. Ő az, a Remény!

Tűnődöm. Ő virágot szór elém

És szól: utad vezessen e virágon!

 

Sok éven át, királyi köntösében

Maradt velem, vezetve, kéz a kézben

De sorsom, amióta változott,

Ritkán keres fel.

Arca nem sugárzik.

Szeme homályos és könnyűben ázik,

Ruhája szürke, ódon, elkopott.

 

 

Koroda Pál. (1858-1933)

 

1913. 36. 707. Koroda Pál: KÉT VILÁG

 

A téli reggelnek nincs sugara,

Az égen ólmos felhő hömpölyög,

Szél a homokot szórja, vágja,

Fullasztnak nyirkos párák és ködök.

A fővárosnak útvesztőjét

Tolongva járja didergő nép;

Ha fiatalon, vagy ha vénen,

Ha zubbonyban, ha drága prémben,

Ha kényesen, ha görnyedezve,

Ha vaskos szerszámot cipelve,

Ha irattáskát hordva:

Gond súlyos árnya nyomja

Mindnyájuk arcát, mindnyájan sietnek,

Nem hallanak, nem látnak, csak sietnek.

Síkos aszfalton lökik egymást,

A villamost megostromolják,

S kit gépkocsi száguldva visz,

Fásult a képe annak is.

A dúslakodók, a földönfutók,

A másra tiprók és az elbukók,

Mindannyian: Ahasverek*,

Kiknek pihenni nem lehet.

Mindegyiket taposó malma várja,

Az üzlete, a hivatala, gyára,

Gázolva véren, sáron át,

Tülekszenek tovább, tovább!

E nagy tömeghez engem nem fűz semmi,

Nem sírok értük, velük lelkesedni,

Másképp gyűlölök, másképp szeretek,

Más célok és eszmék hevítenek,

Mit ők építenek: összerontanám

Hogy újat alkothassak romján,

De a tömeg még megköti karom,

Ez férfikorom!

 

Lelkem jövendők képét szőve,

Röptében átcsap tűnt időkbe:

 

Virul a tavasz. Könnyű fogatom,

Ragadják délceg paripák,

A fent szántó pacsirtát hallgatva,

Hullong reám akácvirág,

Csillámlik a búzák smaragdja

Az útnak mind a két felén,

Majd megcsap a rét dús illatja

Kaszál és gyűjt leány, legény.

Erdőhöz érék óriás fák suhognak,

Fehérük nyárfa, zöldéi a fenyő,

Zúgás-búgások, füttyök, dalolások

Titokzatos zengése tör elő;

Az erdő szélen, a domb oldalán

Mosolygó kastély integet,

Verandáján a társaság vidám,

Poharak összecsengenek,

Lent a kertben fehérbe öltözött

Bűbájos hajadon

Áll a bíboros rózsafák között,

Szeméből olvasom:

Mily álmokat sző ifjú lelke,

Minő gyönyörök halk sejtelme

Dobbantja szívét. Mind a ketten

Egymásra ismerünk e percben

Lángszirmú rózsa hull rám hirtelen,

E rózsát én ajkamhoz emelem

Szívemre tolul a tavasz varázsa

Minden szépség, a színek csillogása,

Az illatoknak árja: mind enyém

E fényözönlést visszahintem én,

Korlátokat lelkem nem ismer,

Repül a távol kéklő hegyekig,

Az ormokon túlszállni is mer

A velük egybefolyó egekig

A magasságból szédületlen

Szemlélem azt, mi mozog itt lenn,

És én a milliók sirámát,

Az ujjongást, a munkalármát

Zenébe foglalom

S lejátszatom

Az örök harcot, mit kétségbeesve

Majd felujjongva vínak szerelemre

És dicsőségre szomjas emberek

Nincs messzeség, hová nem érhetek,

S mit én akarok, én merészelek,

Valóra váltom

Ez ifjúságom!

 

*bolygó zsidó

 

Koroda Pál – Wikipédia

 

 

Könyves Tóth Kálmán (1837-1924)

 

1911. 3. 42. Könyves Tóth Kálmán: VISSZA A MÚLTBA!*

 

Fölhívás ötvenéves találkozóra.

 

Gondoltok-e még a derűs napokra,

Mikor együtt ürítők a pohárt?

Hívott a nagyerdő virága, bokra,

Hová a sok diák mulatni járt.

Szabadulván főiskolánk porától,

Szavunk kötött, ha tíz év elpereg,

S ködfátyolos határköve lezárul,

Egybegyűl a szétvált diáksereg.

 

Egymás nyomán szálltak el tizedévek,

Vak sors szeszélye emelt, hol levert,

A szőke, barna ifjak már ma vének,

Csöndes, ki föl, magasra törni mert.

S kik évekig egy úton járva-kelve,

Szorgalmasan rótták az iskolát,

Akár igába volna kötve nyelve,

Szótlan mereng a sok régi barát!...

 

Minő viszontlátás! Régi barátok,

Kik éldegéltünk egy són, kenyéren.

Orcátokon könnyet ragyogni látok,

Mert közülünk nem lesznek mind jelen.

Sok elmarad, nevük sírkőbe vágva;

Minket megőrzött égi irgalom!

A holtakért lobogjon síri lámpa;

Kupát ide! Élőket hív dalom!

 

* 1859-ben végeztük a teológiai tanfolyamot.

 

 

1921.  17. 201. Könyves Tóth Kálmán: Nyolcvanöt év határánál

 

1837—1921.

 

Mint vihar-tépte fa a sziklabércen,

Nyolcvanöt évemmel úgy állok itt.

Letűnt időkre visszanézve, érzem

Életre kelni színes álmait.

Küzdelem e lét sivár jutalma

Töviskoszorú véres Golgotán,

De hát kire ilyen végzet szakadna,

Leroskadjon, ez mégse járja tán…

 

Apai házunktól jó messze távol

Harcoltam én, hirdetve az igét,

De szívemben honvágy szent tüze lángol.

Vágytam haza, ki ne tudná miért?

Debrecenbe hívtak s mint lelkipásztor

Ápoltam itt egyházam érdekét.

De jaj! leomlott már a régi sátor,

Szememre köd borult, napom setét.

 

Ma már csak tengődöm szobámba zárva,

Nyújtsatok hát felém segédkezet!

Múltam emléke, hogyha visszaszállva

Nyugalmat ad Hála s Emlékezet.

Rövid pár év s futásom véget érhet,

De áldásom veletek itt leend.

Nem száll rideg sírba a hálaérzet,

Beragyogja a múltat és jelent!

 

 

 

 

 

Lampérth Géza (1873 – 1934)

 

 

1908. 42. 922. Lampérth Géza: A PESTI UTCÁRÓL

 

Öklömnyi ember áll az utca-zajban,

Rövid nadrágos iskolás gyerek.

Villamos gépek, csengők, hengerek

Előtte az óriás kirakatban.

 

Körüle nagy parázna forgatagban

A kávéházak léha népe zsong.

Ott benn megindul egy fényes korong.

Nézi a gyermek merőn, szakadatlan.

 

Jobbról és balról löknek egyet rajta,

Ügyet sem vetve a suhogó népre:

Csak néz a fiú a berregő gépre,

Szinte segít szemének, füle, ajka.

 

Nézem a fiút s elfog az iszony

Egy lelkembe sötétlő gondolatra:

Vajh ki lehet e gyermek anyja, apja?

Nem hurcolják-e kávéházba este

S holnap reggelre nem lesz-e majd veszve

Egy munkás agy, s tán egy új Edison?

 

 

1910. 49. 1006. Lampérth Géza: A FEKETE BOLT ELŐTT

 

Jártál-e már úgy az élet víg utcáján,

Hogy sírva roppant meg büszke férfi-erőd.

Mentél-e el, a nagy Rémmel szíved táján,

A fekete bolt előtt?

 

A bolt előtt, amely máskor is már ott volt,

De észre sem vetted, bár épp' úgy ismered.

S melyből most bús fejfák és komor koporsók

Meredtek zordul feléd.

 

Míg hervasztó lázban nyögte a kórágyat

Valaki kedvesed nyíló virág előbb

S hozzá siettél, vert-e gyökeret lábad

A fekete bolt előtt?

 

Mikor életed egy része vívta harcát

Az enyészettel, e szörnyű örök csatát.

Fekete boltosnak láttad-e az arcát,

Hallottad-e a szavát?

 

1912. 28. 561. Lampérth Géza: VILÁGNYILÁS

 

Tavaszkorom idejében

A világot én úgy néztem,

Mint virágbimbót a gyermek

Állt előttem kelyhe-zártan,

Hogy kinyíljék, alig vártam,

Izgattak nagy, szent rejtelmek

 

Kívül olyan szépnek láttam,

Hogy megnyíljék várva-vártam:

Pattanjatok irigy zárak!

Ah, ott belül bizonyára

Csupa édes csuda várna,

Hagyjátok, hogy belelássak!

 

Egy vágyam volt, az a vágy csak:

Hogy megnyíljék s belelássak

Lázban égő szomjú szemmel,

S mi után már eltikkadok

S mit ott kapok: szint, illatot,

Mind föligyam a lelkemmel!

 

Tavaszom tűnt. Nyárba érve

Egyszer csak azt veszem észre:

Tárva ím, a csudák kelyhe,

Mégsem látom szent rejtelmét.

Lepik dongók, méhek, lepkék

S viaskodnak mézért benne.

 

 

 1919. 11. 123. Lampérth Géza: ÉJJEL.

 

Hányan vagyunk, testvér, hányan:

E zord téli éjszakákban,

Kiket elkerül az álom.

S hánykolódva gyűrött ágyon

Ráz a láz, meleg-hideg

S megfeszül minden ideg.

Es sóhajtunk és nyöszörgünk,

Imádkozunk, átkot dörgünk.

És enyhülést nem bír adni

És nem akar megvirradni

Gyehennás zord éjjelünk.

Este holt fáradtan fekszünk

S még fáradtabb lelkűnk-testünk

Reggel, mikor felkelünk.

S hány testvérünk, oh jaj, hány van:

E zord téli éjszakákban

Fejét lehajtani, hova.

Kinek nincs már otthona.

Egyik búvóhelyet keres,

Mást kínoz bot és deres.

Egyik börtön vackán senyved.

Mást emberszörny-dúvad kerget.

Egyik lelki-gúzsba kötve,

Másik szembe-szívbe köpve.

Egyik harmatos lánysága

Bimbójában törve sárba.

Másik anya. Toll nem bírja

Pokla kínját hogy leírja.

 

Behunyjuk könnyes szemünket,

Csitítjuk lázas szívünket.

Idézünk földet, eget,

Kiáltunk a süket éjbe:

Van-e Isten még az égbe'

S földön emberbecsület?

És nincs, nincs, nincs felelet.

(1919. február.)

 

 

 

Lenkei Henrik (1863-1943)

 

 

1913. 11. 203. Lenkei Henrik: NOÉ VIGASZA

 

Akkor az időben valának a földön nagy óriások, és az ő szíveknek minden indulatja szüntelen csak gonosz volna.

Móz. L 15.

 

Elültének vala a vizek,

Hegyek-völgyek megszáradának,

S a bárka öbléből kiszállt

A jövő ivadékok ős családja.

Nekizsendült minden a friss televényen

Sem, Kám, Jafet ölébe hullott

Ég-föld pazar ajándéka.

Hajnaltól estig csattog az ének,

Barna fehérnép, piros apróság

Hancúrozva, kacagva meséli

Az özönvíz szörnyű történetét.

 

Csupán az agg Noé nem a régi.

Övéi kedve nem deríti.

Mező áldásán nem vidul,

Buzgó imádság nem nyugtatja.

Magába jár-kél tétován

S melléből mély sóhaj szakadoz,

Szerettei hiába becézik,

Koszorúzzák lombbal feje alját:

Öröm, a víg dalos madár

Kirepült lelkéből az napon,

Mikor megtért a béke galambja.

 

Mert éjjel-nappal előtte sötétlett

A pusztulás iszonyú képe:

Az örvénylő tenger dagadása,

Felhőcsatornák zuhogása.

Borzalmas jaj, sikoly, üvöltés.

Halálhörgés, torz átkozódás

Végig suhogott ostorcsapásként

Álmatlan álmán, dúlt pihenésén…

 

S így szólt hozzá álmában az Úr:

«Ne gyötrődj vén szolgám Noé!

Tudom, miért választottalak

Annyi kiválóbb társad közül!

Féreg emészti a jegenyéket,

Odvassá lett a tölgy s a cser!

Csak a te lelked egyszerű bokra

Óvta meg híven dús gyökerét!...

 

Mikor felébredt, boldog volt Noé.

Öröm, a víg dalos madár

Fészkébe visszaszállt, s ha néha

A rém ökle rá lecsapni készült,

Pár kortyot szürcsölt a varázsitalból,

Mit a Teremtő bölcsessége

A gonoszoknak büntetésül.

 A jóknak vigaszul adott.

 

 

 

1916. 17. 250. Lenkei Henrik: AZ IGAZI DIADAL

 

Ha jő a nap, mely nem tölt poharunkba

Emésztő gondot, fojtó-néma gyászt,

Ha tombolásit a vihar megunta,

S új láng hevíti az aranykalászt,

Ha úrrá lettünk álnok elleninken,

Nincs már, karunk kit büntessen, fenyítsen:

Ne zengjünk még ujjongó békedalt

Üljünk előbb magunkon diadalt.

 

Hiába győzünk vérborús csatákban,

Kegyes szerencse hasztalan segít

Kedvünk az otthon simogatja lágyan,

A házi tűzhely éleszt, melegít.

Hírt, kincset, díszt gyűjtsünk bár garmadára,

Pompázva nőjön birtokunk határa,

A boldogság nem fészkel odakinn,

Csak önhajlékunk biztos falain.

 

Belül legyünk merészek, vaskemények,

Belül irtsunk ki mételyt, gyim-gyomot,

Támadjanak fel a polgárerények,

Miket már-már betemet a homok.

Higgadjon vérünk kapzsi szomjúsága,

Ne űzzük egymást vad versenytusába,

Ne a gyönyört imádjuk istenül,

De az eszmét, mely tettben testesül…

 

A pusztulás rettentő veszedelme

A széthúzóknak egy célpontot ad,

Tűz gyúlt a szembe, harci hév a mellbe,

Hogy ne seperje el az áradat.

A földre torpadt óriás felébredt,

Megrengett hegy-völgy, merre lába lépett,

Egész világnak mutatott erőt:

Félelmetesebb, nagyobb mint az előtt!

 

De ha megvívtunk száz pokoli vésszel,

Ne lágyítson meg béke melege,

Közös munkára álljunk kézzel, ésszel,

S minél mélyebbre szántson az eke.

Lássék: millió hős nem hiába vérzett,

Magasra visz hit, lendület, önérzet,

A megnyesett fa még szebben virul,

S késő utód szüretel ágairól!

 

 

 

1917. 10. 155. Lenkei Henrik: A MESSZELÁTÓ

 

A Nagykörút egy kis piacterén

Árbocrúd a sok ember tengerén

Csillagvizsgáló távcső nyúl az égbe

S belemered a milliárd messzeségbe.

Azaz királyi sasszeme

A menny magasába tekintene,

Ha nem fedné bádogból durva fátyol,

Elzárván őt a fenséges hazától. 

Mikor az első őszi szélfúvásba

Rideggé zordultak az estek,

Elült az utcák hancúrozása,

S dér lepte fázós Budapestet,

A büszke műszernek bealkonyult.

Szép látomásira lakat borult.

Közelébe többé senkise lépett

Bámulni földöntúli képet,

Asszony, diák, munkás, cseléd,

Hálátlanul elkerüli helyét,

S magába mogorván morog:

 «Az a váz ott mért is ácsorog?»

De ő közönynek fittyet hányva,

Esőt, zivatart, fagyot se bánva,

A gúny, feledés takarója alatt

Álmodja vissza a múltakat.

Elébe tűnnek ragyogón a Bolygók,

A Nap tüzében örökké mosolygók,

Feléje fehérlik a szelíd Tejút,

Hová hivalgó önhitt sohse jut,

Keményen áll a Göncöl szekere

Bár vállain hatalmas bocsteher,

Gyémántosan szikráz a Korona,

Melyet nem fertőz földi szenny soha,

Együtt tűrik év-ezrek viharát

Kasztor és Pollux, a két hű barát,

Argó hajója száll törhetetlenül

Míg Kolchiszába (?) érni sikerül,

A Kutya őrzi nyáját mereven,

Hogy nagy Gazdája kedvére legyen,

Töprengve néz a tenger-titkú éjbe

A Sarkcsillag, az ég remetéje,

S a Holdanyának jóságos sugara

Örömet, bájt hint összes magzatára.

A távcső börtönébe így idéznek

Új fényt a régen látott tünemények.

 

Megvigasztalják a bús jelenért,

Melyet együgyű lelke meg nem ért.

Nem tudja ő, a járók mért loholnak,

Mért annyi gonddal vajúdik a Holnap.

Csak sejti fájón: baj van a világba,

Ha senkinek sincs szárnyra kelni vágya!

De nem soká sző aggó árnyakat,

Hamar — úgy érzi — zárja megszakad,

Leoldódik a torz lárva homlokárul,

S a menny előtte nagyszerűn kitárul.

Tolong hozzá hívője mindahánya

Hogy bepillantson a szebb tartományba,

Hol soha el nem hervadók a rózsák,

S dicső álomnál édesebb a valóság.

Tán nyílnak ott tündöklőbb égi testek?

Tán még vakítóbb meteorok esnek?

Új üstökös tán csodaváltozást hoz:

Emeli följebb

A kába földet

A megváltó Napisten zsámolyához.

 

 

 

1917. 29. 463. Lenkei Henrik: PÁLYAUDVARON

 

Ezer- csoda Szezámkapuja,

Én nyüzsgő pályaudvarom,

Eltikkadt kedvem nálad újra

Lobogó lángra gyújthatom.

Ha ki nem is tárult előttem,

Ténfergek a röghöz kötötten!

Láttodra szárnyat bonthatok

S vidulva szét csaponghatok.

 

Oh, mennyi fény, szín, hány varázslat

Nyíl bűvös kárpitod megett!

Mohó szemek még hol vadásznak

Ily káprázatos kincseket?

A megszokottság szürke leple

Egy pillanat alatt levetve,

Itt minden új, eredeti,

A föld pompáját hirdeti!...

 

Most elsodor az utca árja,

Hol száz hullám hullámra kél,

Szerencsés, ki ragad dagálya,

Boldogtalan, ki elalél!

Örök a harc, örök a munka!

De ha nem nő gyümölcs magunkra,

Előre! Rajta! Csak tovább!

Aratnak hálás unokák!

 

Agyamban rajzanak a képek,

Szívem mámorral van teli

Az utazók zaja közepett

Szomjam forrását megleli.

Hazamegyek kopott szobámba,

Hogy tündököl felém a lámpa!

Zománc ragyog világomon!

Ma éjjel szépet álmodom.

 

 

Koronghi Lippich Elek (1862-1924)

 

1913. 11. 203. Koronghi Lippich Elek: GYŐZ AZ ENYÉSZET

 

Győz az enyészet gyöngén, erősön,

Hol egy barátom, hol ismerősöm

Sötét hírével jön a levél.

Egy hete járt itt, s ma már nem él.

 

Elhiszem én, hogy törvény van ebben.

De működhetnék a halál szebben,

Ahogy így ránk tör, nem jól van az,

Itt maradókra áldatlan az.

 

Ha már úgy kell, hogy elszomorítson.

Az, aki elmegy, kezet szorítson,

Hadd oldanánk meg szépen békén

Sok bonyodalmat,így a végén.

 

Egymás lelkén itt sok sebet ejtünk,

Kötelességet sokszor felejtünk,

Búsítjuk egymást ártatlanul,

S ebben az ember sohasem tanul.

 

A sebzett hű társ vérzik titokban.

Tudjuk, de őt is okoljuk sokban.

Az ügy ilyképpen abba marad,

Míg egyikünk a fűbe harap.

 

Nagy kár, de így van. Gyarló az ember.

Szándéka jó, de — de jobb lenni nem mer.

Gondolja: majd, majd, van ideje.

S kifogy időből szegény feje

 

Úgy lenne rendjén: ki elhagy minket,

Bocsájtaná meg mi vétkeinket,

És legalább ha végperce int,

Ölelhetnők meg szívünk szerint

 

 

Lovászy Károly (1887-1951)

 

1912. 2. 27.  Lovászy Károly: Négy fekete ló

 

Lovat akartam gyermekkoromban.

Csak kértem és hozták oda nyomban.

Alig hogy kértem, ott volt a ló

S én mégis sírva fakadtam,

Hogy ez csak mézeskalácsból való,

És én nem ilyet akartam.

 

Később, hogy néhány röpke hó eltellett,

Hintalovat hoztak

S nékem ez sem kellett.

Elszomorodtam, sírva fakadtam:

Anyám, én nem ilyet akartam.

 

Nagy sokára, mikor férfi lettem,

S a lovakat talán el is felejtettem,

Akkor történt meg a nagy csuda:

Négy igazi, fekete ló

Állott a kapuba.

 

Aranyos kocsira feltették anyámat.

Sírni sem hagyott a bú és a bánat,

S mikor elindult a négy fekete ló

S utána indult a könnyező menet.

Valami régi gyermeki érzés

Fogott el engemet.

 

Anyám, szerettem volna

Felnyitni koporsód fedelét,

S mosolyra nyílt, halotti arcod nézve

Ezt kiáltani feléd:

Anyám, nézz oda, nézz oda ó.

Milyen szép ez a négy fekete ló.

 

Szép volt és büszke a négy fekete mén,

Amire gyermekkoromban vágyódtam én

És mégis zokogtam, sírva fakadtam:

Anyám én nem ilyet, nem ilyet akartam.

 

 

1913. 28. 552.  Lovászy Károly: PÁLYAUDVARON

 

Illatát érzem gyászkoszorúknak

És hervadó rózsák szaga fojtogat,

Ha a komor, ködös pályaudvaron

Indulni készül egy mélabús vonat.

 

Így indult útnak egyszer a vonat

Füstöt lehelve, búsan, csendesen,

S csak egy árva rózsa maradt a kezemben,

Mikor elvitte tőlem első kedvesem.

 

Vonatkerekek zúgtak gyászdanát,

Egy novemberi napnak alkonyán,

Mikor sápadtan, reszketve vonatra szálltam,

Hogy eltemessük drága, jó anyám.

 

Amíg mások a temetőbe járnak,

Hogy virágos legyen egy kis sírhalom,

Én könnyes szemekkel a távolba nézek

Valamelyik füstös pályaudvaron.

 

Lásd Lenkei Henrik: PÁLYAUDVARON c. versét

 

 

Rudnyánszky Gyula (1858—1913 )

 

1912. 34. 684. RUDNYÁNSZKY GYULA: INDIÁN ÉNEK

 

Öreg indián a két szemét lehunyja.

Pipázva tűnődik a nagy fa alatt;

Míg dong körülötte siheder raj gúnyja,

Lelkével a kék füst nyomába halad.

Egykor, ha kileste a sátorverőket,

Számolni velük gyors fejszéje szokott;

Most arra se fordul, elhessenti őket

Lomha legyintéssel, mint a szúnyogot.

 

A füst karikáit kíséri a lelke,

A nagy tavak árján leng gondolata:

Ott, hol a föld keblét az ég felölelte,

Bíborhabon úszva int Hiavata (?).

Jár messze vidéken, erdős hegyek ormán,

Régóta kiirtott vadász utakon;

Onnan, hol az új nép legyűrte mogorván,

Fényét veti raja az inka-vágyon.

 

A nagy fa tövében ültek le tanácsba

Békepipát szívó bölcs fő eleik;

Tűz körül ott pergett hősök hadi tánca.

Ujjongva rohantak a csatahelyig;

Nyilaiknak szárnyat adott a jó szellem,

Szárnyas nyilak élén villant a bosszú;

Hitték, hogy a küzdőt minden bajok ellen

Megvédi, segíti a nagy Manitú*

 

Ügy élt a dicső faj a völgyben, a bércen,

Mint a szép világnak egyetlen ura;

Mit elérni vágyott, megvívta merészen,

Ellenséghez nem ment soha alkura.

Ha vadállatokkal, ha sápadt arcokkal

Állt szemben a sziklán, kegyet sose várt:

Nem félt, hogy a harcban gyáva kudarcot vall.

Valamíg kezében volt a csatabárd…

 

De jöttek az irtók, a kapzsi kísértők,

A pénzre vadászok, a sziklatörők,

A kétszínű cselhez, az alkuhoz értők,

Az erdőgyilkosok, indiánölők!

Halálfa beléből ropogó bogyóik

Vérbe borították a bátrakat is:

Hegyről szakadékba, patakokból tóig

Indián hullákat sodrott le a víz.

 

Mi jót szimatoltak, mind hamar elvették;

Szaporábbak voltak, mint az ördögök;

A sátrat, az erdőt sorra fölégették

Mérges levet ittak az ősi rögök.

Zöld fűre piros vér; míg a halálhörgés

Gyermeket riasztott, asszonyt őrjített;

Zaklatta az éjét vad munkadübörgés,

Mely máglya helyére kéményt épített…

 

Manitú" significa "espíritu" y "Gitche Manitou (spanyol)

 

 

1913. 1. 3. RUDNYÁNSZKY GYULA: EDISON

 

Adj' Isten, mister Edison, how are you?

Az ön szavának én hiszek vakon.

Varjú szemét ki sohse vájja varjú;

De bár nem volna szellemünk rokon,

Én mégis esküt mernék tenni rája,

Hogy ön százötven évig élni fog!

Lesz jó alvása, étele, ruhája;

A szikraforrás hozzá nem titok.

 

Előteremti mindazt önmagából,

Amire bármikor szüksége van:

Így lesz agyának delej áramából

Világot gazdagító árfolyam.

Amije nincs ma, holnap feltalálja;

Naphoz hasonló tűz a veleje.

Mely fényt sugárzik az egész világra,

De mégse fogy meg izzó ereje…

 

Midőn a köznap országúti népé,

Mely milliókat milliókra hajt.

A nagy sepréskor szárazon letépve

Sodródik össze egy gödörbe majd:

Ön ifjan tépelődik akkor is még

Lombikba gyűjtött új gondolatán;

De ha kigyúlva égnek már az eszmék.

Jóízűt alszik a munka után…

 

Amíg kelyhéből az arany levélnek

Az örök üdv forrásvizét iszom:

Lágy ringatású ismeretlen ének.

Altatja önt el, mister Edison!

 

 

1913. 50. 987. RUDNYÁNSZKY GYULA: VERŐFÉNYES HANGULAT.

 

De jó, hogy nem nézek én már a tükörbe!

Nem látom arcomon, hogy mennyi a ránc;

A mezőn bokázva karikázok körbe,

Vígan dudorászom, hogy három a tánc.

Azt képzelem egyre — megfiatalodtam,

Mióta nem látok, az időm megállt;

Mikor ősz fejekre őszi levél koppan,

Én rózsabokorban nem érzek halált.

 

Gyönyörű az élet, sugaras vigasság,

Mért lesik a végét félős emberek?

Hogy öregszenek már, minek óbégassák,

Ha rájuk az erdőn csípős dér pereg?

A prémes bundánál, kora didergésnél

Sokkal melegítőbb szer a képzelet;

Orvosokhoz járni okosabb, ha késnél,

Piros egészségű, ki élni szeret

 

A bőkezű élet mit se vesz el tőlünk,

Mi tékozoljuk el a sok jót, mit ad;

Fertős cinkostársunk, amíg félni győzünk.

Érzéki pazarság, esztelen divat.

A mohón csömörlő, kopaszon vagy hajjal,

Életét hajszolja, mint az agarat;

Az élet imádó lelke örök hajnal.

Száz éves koráig fiatal marad.

 

Ki földi életét drága kincsnek tartja,

Ki becsülni tudja az emberi fajt,

Annak égszín álom a lét túlsó partja,

Míg nem ér odáig, virága kihajt

Nincs életöregség, csak édes magány van,

Ki szívében dalt visz, ha utazni ment,

A nagy kikötőbe átringatja lágyan

Hullámtalan tenger, az isteni csend.

 

 

Sajó Sándor  (1868 -1933)

 

1912. 11.204. Sajó Sándor: A REPÜLŐGÉP

 

Nagy szitakötő száll a légben,

Magasság csattogó csodája;

Madárhad ijedezve vijjog

S riadva röppen a nyomába;

Nyugodtan úszva büszke útján

Két karcsú szárnya meg se lebben,

Mint fénysugár a virradatban,

Oly könnyen, halkan, s mind vígabban

Ott fönt jár már a fellegekben!

 

Hozsánna néked, szent merészség,

Te testet öltött ősi álom,

Föld bús rögérül égre törve

Ki új fényt gyújtasz e világon:

Teremtés titkát földre lopva

Az ember, íme égre szárnyal,

S a földi por, a büszke senki

A mindenséget tele zengi

Egy új szabadság himnuszával.

 

Hozsánna néked, szárnyas ember,

Te ringatódzó büszke gálya

Mondd, milyen érzést zsong szívedbe

A szűz magasság óceánja?

Hallod-e hangját Ikarusnak

Tűnt ezredévek távolából?

Mondd: kéjt vagy kínt fakaszt-e benned

Végzetes, titkos, bús szerelmed.

E szent, e földöntúli mámor?

 Te porszem a nagy végtelenben,

Érzed-e ott fönt földi voltod?

Rettent-e mélység, fojt-e kétség,

Míg döngeted az égi boltot?

Vagy káprázattól ittasultan

Csak egy vágyad van: föl a porból,

S ott fönt a felhők közelében

Istenülésed gyönyörében

Oh tán a könnyed is kicsordul.

 

Mélázón nézve szárnyalásod,

Az én szemem, nézd, könnybe lábad:

Szívemre mintha szent áhítat

Halk zsolozsmái hullanának;

Vértanúk hangja zeng a mélyből.

Csak föl a porból! Csak előre!

Es látom ott fönn hősök árnyát.

Kik sírok virágit dobálják

A diadalmas jövendőkbe!

 

Oh minden, ami szép e földön. 

A sírhalmokról száll az égre,

És száz merészség porba hullhat 

Száz új vágy röppen a helyére.

Hősök kikelnek hamvaikból,

Hogy álmuk teljesedve lássák,

S a csoda ott van fönt a légben:

Ott leng a kéklő messzeségben,

Mint égre szálló halk imádság.

 

 

1917. 7. 107.  Sajó Sándor: JÖVENDŐ*.

 

Te szív, szívem!

Te szomorúság ringatója,

Te bús magyarság könnyes kelyhe,

Te éjszakába zengetője

Nagy, ezredéves bánatoknak:

Csillaghullásos éjszakából

Mondd, tudsz-e bízón átsuhanni

Egy szebb jövendő hajnalába,

És mersz-e fejfák erdejében

Egy csonka ágra települve

Új kedvvel új dalt zengedezni,

Mint vihar tűnt én a madár?

 

Nagy szenvedések kőszikláit

Nagy gránitkockákká faragván

A lét ormára görgetik

Es fölépítik a csodát:

Magyarságunknak büszke várát

Soha nem romló csoda-mésszel:

Hősök hamvával elkevert

Sok magyar könnyel, drága vérrel 

Óh, az lesz majd a büszke vár:

Egy ezredévnek kőalapján

Vérvakolattal megerősödött

Világraszóló szép jövendő!

Sugárzó tornya égbe csúszik,

És onnan Isten közeléből 

Harangok zúgnak majd a légbe

S érchangon zengik végtelenbe

A diadalmas szózatot:

 Vagyunk, vagyunk!

Te szív, szívem!

Te por leszel már nemsokára

És elvegyülsz az anyafölddel;

De hinned kell a sírban is,

Hogy betelik majd egy napon

A diadalmas nagy Jövendő,

S te hamvadón is földobogsz majd

A magyar élet himnuszára:

Vagyunk, vagyunk!

 

*A Kisfaludy Társaság Bulyovszky díjával jutalmazott költemény.

 

 

Sonkoly Béla*

 

1921. 24. 288. Sonkoly Béla: ÉJI VERS

 

Perczeink rohannak,

Napjaink szaladnak

De jaj, az éveink,

Azok itt maradnak.

 

Mosolyunk csak csillan,

Sóhajunk elillan,

De jaj, a könnyeink,

Kútjának csöppje ring.

 

Nyugalmunk óhaj csak,

Tetteink sóhaj csak,

Az ember nem is él,

Az ember meghal csak.

 

Az élők rohannak,

Halandók szaladnak,

De jaj, a halottak,

Azok itt maradnak.

 

*A Nyugatban 7 verse jelent meg. G.

 

1921. 24. 288. Utolsó vers a fenti

*

 

Szabados Ede / 1867 - ?/

 

1912. 26. 523. Szabados Ede: TÚL A FÖLDÖN.

 

Pár röpke pillanat

S már messze elmarad

A hitvány rög alattam.

Ím, gépem szárnyra kel

Fel a magasba, fel,

Előre, szakadatlan.

Tűnj el, tűnj el, bilincsverő

Kegyetlen földerő!

 

Egymásután törpülnek el

A mélyben a gyári kürtők,

Ezernyi vérző kebel

Jaját az egekbe küldők;

A város hullámzó köre

Egy pontba húzódik össze,

Mit a távol sűrű köde

Fátyolköpenyével föd be.

 

Mohón szívom magamba

Az üde, tiszta léget,

Hová a föld salakja,

A lomha, föl nem érhet;

Gyors szárny ragadja testem

Előre, mind előbbre,

Gyors szárny ragadja lelkem

Sosem látott mezőkre…

 

Száll, száll lassan lefelé a gép,

A lég pár percnyi röpke királya

Óriás madár alakjaképp

Két szárnyát messze kitárva.

Egymásután bukkannak elő

A mélyben a gyári kürtők,

Ezernyi vérző

Kebel jaját az egekbe küldők;

A város, e parányi pont,

Hullámzó körbe tágul…

 

Az ég oly tiszta, szép, felhőtlen,

Szellő lehet alig. hogy erezem;

Valami ott fenn egyre, egyre int.

Holnap, ha élek, fölszállok megint!

 

 

Szabolcska Mihály (1862-1930)

 

 

1910. 23. 482. Szabolcska Mihály: MAGYAR VAGYOK.

 

Magyar vagyok, büszkén nézek a múltra,

Ezer éve itt fénylő csillagunkra.

Ez a csillag, a Kárpátok felett,

Besugározta sokszor az eget.

Török-tatártól védtem Európát

Karom, szívem kiállta a próbát.

Magyar vagyok, büszkén nézek a múltra!

 

Magyar vagyok, ezer az ellenségem.

Bírámnak áll be sok régi cselédem,

S keresztfámat ácsolja odaát,

A farizeus, régi, jó barát!

Egyes egyedül állok a világon,

De ehhez is szabom a számadásom.

 Magyar vagyok, tudom az ellenségem

 

Magyar vagyok, nem félek a jövőtől

Semmi rám zúgó ítélet-időtől.

Hadd jöjjön, aminek jönnie kell,

Az Isten él, én nem veszhetek el!

Nem töltöttem még be a hivatásom,

S győz az igazság minden álnokságon.

Magyar vagyok, nem félek a jövőtől!

 

Magyar vagyok, s ez lesz majd a halálom.

Síromat egyszer tudom, magam ásom,

A nagy örvénybe botorul, vakon:

Saját testvérem árulása van.

Ősi átkom lesz a halálos végem:

Pártoskodásom és gyűlölködésem

Magyar vagyok, s ez lesz majd a halálom!

 

 

 

Telekes Béla (1873-1960)

 

 

1910. 211. 202. Telekes Béla: NAGY, VÖRÖS GÉPKOCSI

 

Nagy, vörös gépkocsi

Suhan pöfögve felém.

Beh vidámak az utasai,

Négy-öt deli úr-legény  

És át az utca porán, szemetén

Csak úgy igyekszem gyalogszerrel én.

Lelkem csupa gond, csupa kín

S a vörös, nagy gépkocsin,

Ahogy mellettem röppen el,

Négy-öt víg úr-legény

Most elkomolyodva tekint felém

S mind kalapot emel.

 

Óh, jól ismernek ők,

S jól ismerem' őket én.

Becsüljük is egymást. Semmi gőg,

S egyikünk sem álszerény.

Egy jó a hírünk az élet harcterén

S hogy mért dúsak ők, s én mért vagyok szegény,

Egyként tudják s tudom:

Egy célra törünk más-más úton,

Hogy e föld szebb s jobb legyen,

De ők okosan, csupa kis tusán

A sikert úgy gyűjtik nap-nap után.

Az enyém más küzdelem.

 

Ők, akiké a ma,

Mondják, enyém a jövő,

De mit ér ez a nagy tusa,

A síron túl se' szűnő?  

Mit ér, hogy a dalt viszi örök erő,

S az ő szavuk csak feldobott, henye kő!

Mit ér, ha még repül a sugár,

Mikor ki is égett csillaga már,

Mint majdan az én szívem?

Az ő szavuk több aranyat ér,

S hogy az én jutalmam több babér:

Mit ér e vigasz nekem?

 

Szánt volna az ég ura bár

Inkább akárminek!  

Édes család ím hazavár

S haza csak gondot viszek.

Haza mily másképp igyekszenek

Közönséges jó emberek

Pihenni gondtalanul,

Karjukba boldog család simul.

Velem mit ér az enyém?

Lelkem csupa gond, csupa kín:

Mi lesz, ha fekete halottas kocsin

Maholnap elmegyek én!

 

 

1911. 2. 18. Telekes Béla: BEH NAGYRATÖRŐN!

 

Beh nagyratörőn is jöttem én közétek!

Mily bízva tártam föl szívemet.

Láttátok, benne hogy éledezett

Bubája dalok szent kikeletének.

Mily csoda-ígérő, dús kikelet!

Mily bízva tártam föl szívemet,

Dalolva tapsaitok közepett…

 

Holtan kell élnem; kósza kísértet.

Éjféli vádló dalt dalolok.

Éj nekem a ti nappalotok.

Lelkem sírnyitó kárhozatra ébred,

Ha rátok az üdvök napja ragyog.

Éjféli vádló dalt dalolok.

Veszni hagytatok, meggyilkoltatok!

 

Telekes mellett Ady verse. G.

 

1916. 32. 499. Telekes Béla: HAJÓK

 

Hajók, csodás, új hős hajók suhannak

Világok közt világvész közepett,

Visznek világéltető életet

Harc-dúlta partnak, béke-óvta partnak.

Óh ti harc nélkül győztes új hatalmak,

Megváltást hoztok-e népünknek is?

Mely oly vérzőn győz e vész közepett,

S mindig csak véres harccal győzhetett.

 

Dicsőség neked «Deutschland», Németország,

Hazád nevére keresztelt hajó,

Óceánok mélyében suhanó.

Míg népek egymást írton marcangolják

S hazád vesztére tör minden gonoszság,

Te már kivívtad, ím a diadalt,

Hazád nevére keresztelt hajó,

Csak népedé lesz ahhoz fogható!...

 

Óh csodahajó, németek hajója,

Jelkép s nem csak néped jelképe vagy!

Sorsodban minden vágy, mely tiszta, nagy,

Egész világ jobb lelke vár vívódva

Igazságosztó végső fordulóra,

Úgy várjuk visszaérkezésedet.

Jelkép s nem csak néped jelképe vagy

Kell, hogy megjöjj; kell, hogy győztes maradj!

 

Kell, mert aminek te jelképe lettél,

Amiért néped s népünk vére hull,

Virága, dísze vész ártatlanul,

Lehet-e, hogy elbukjék az a szent cél?

Az orvul ránk tört gyilkos fegyvereknél

Erősebb ne lehetne szent jogunk,

Amiért néped s népünk vére hull:

Békésen élni, s bánthatatlanul!

 

 

1920. 2. 7. Telekes Béla: A TENGER.

 

Föld őskorától föld-vesztéíg él.

Ős léte mégis mindig fiatal.

Hullámzik lomhán s verdesheti szél,

Hajók szánthatják s mérhetik, mi mély,

Csak játszik törpe zaklatóival.

 

S szívhatja a nap szomja untalan,

Kútfői dúsak, földiek, égiek.

Mély ős források, zápor és folyam,

S dőlhet belé ár még oly mocskosan,

Mindegy! A szenny őt nem fertőzi meg.

 

S árjába sújthat mennykő miriád.

Renghet, roppanhat partja, feneke,

Égszakadás, földindulás mit árt

Ő néki? Új part ölel régi árt

S villámmal ő bán el s nem az vele.

 

El, fényben fénylőn, vészben vészesen

S csak ő az úr. Van-e még más oly úr?

Népóceánok árjait lesem.

Olyan vagy, mint a tenger, nemzetem!

A tenger sorsát látom sorsodúl.

 

 

Tóth Endre (1824–1885) Pótlás

 

1856. 10. 78. Tóth Endre: Szerelemvallás

 

Faluvégén furulyaszó,

lfjú legény fújja ha szól;

Búsan fújja, álldogálva,

Hol este, hol éjféltájba'.

 

Faluvégén kis ház alatt,

A nótára kis lány hallgat

S ki-kiles a kapu felen,

Ha a legény odább megyen.

 

Holnap este, holnapután,

Jár a legény egymásután;

A kis leány ma is kinn ül,

Már ma meg a kapun kívül

 

Jön a legény sompolyogva,

Vár a lányka sápadozva;

Egymástól fél mind a kettő,

Egymásért, és; mind a kettő.

 

Oda megy a legény végre

Fölkel a lány fel nem nézve

Mind a kettő irul-pirul,

Egy szó se jön ajkaikról.

 

A leányka fő lehajtva

Kis kötőjét babrálgatja;

A legény meg furulyája

Végével a földet vájja.

 

Állnak némán, hosszan, mélyen

A szív első szerelmében;

Se szó, se hang, se mozdulat,

Titkon beszél két indulat.

 

 

1858. 8. 86. Tóth Endre: Sátoros cigány

 

Bércek mögött a nap fölkel,

Bércek alatt ponyvasátor;

Bele néz az őszi reggel,

De nem lát a füsthomálytól.

Szellő lebben, s mintha kárpit

Volna füstje, szétáramlik.

 

Az előtér köröskörül

Göndör rajkóképpel telve;

Hulló angyalnép az égből,

Mintha sötét felhőn kelne.

Barna arcon fényes könnyek

Marakodnak, könyörögnek.

 

Benn a sátor közepében

Füstöl a tűz, néha lobban;

Asszonyember közelében

Kettő-három, nagydologban:

Szítogatják a forgácsot,

Megforgatják a bográcsot.

 

Oda hátul, hol a fény fogy,

Reng a föld a csattogástól;

Csak egy ingujj sejteti, hogy

Ott erős kar kalapácsol.

Gyorsasággal mozog le s fel

Veri vasát, mért felesel?

 

Derül a táj; bérc és róna

Éktelen a bágyadt fénybe;

Lomb és virág eltűnt róla

Hogy ne vesszen fagyos télbe;

Megy a daru, megy a gólya

A cigány nem tehet róla.

 

Ő is menne, ha volna kedve;

De ha éppen nincsen szárnya.

Szabadabb meg nem lehetne,

Akárhová vinné lába,

S ki most kilép, a lány éppen

Ezt forgatja tán eszében?

 

Mint egy sima bronz szobor, kit

Piros fénybe vont a hajnal,

Mosolygásra nyitván ajkit,

Néz az égre fél sóhajjal.

Jó utat mond a madárnak

S nem vágyai,

Csak álmai

 Mik a madár után szállnak!

 

Vargha Gyula /1858 – 1929 /

1914. 12. 223. Vargha Gyula: A VÉGTELEN FELÉ

A lánc maholnap elszakad,

Mely partodhoz köt, földi pálya;

A megviselt vén csónakot

Szél és hullám már rég cibálja.

 

Ragadja majd a gyors folyam,

Kormánytalan és evezőtlen,

Ki tudja, hogy hová rohan

Az örök titkú habmezőben.

 

Rohan ködülte vízen át,

S szeretne megpihenni végre.

A végtelenbe tart; de hát

A végtelennek lesz e vége?

 

 

 1918. 16. 245. Vargha Gyula: Gyorsvonat

 

A gyorsvonat rohanva száll,

Mögötte hosszú füstuszály;

Fehér fodorral, feketésen

Úszik a tarlón s új vetésen.

 

A foszló füstgomolyt a lég

Egészen föl sem itta még,

Már a vonat kereke régen

Távol dübörög a messzeségben.

 

A füst, amint száll s szétszakad,

Egy-egy foszlánya fennakad

Aszú kóró- vagy tüske-félén,

Vagy a sötét barázda élén.

 

Már itt egyéb se mondja meg,

Hogy a szilaj vas-szörnyeteg,

Száraz levelet felkavarva

Épp erre tűnt őrült robogva.

 

Előtte forgószél söpört,

Alatta meg rengett a föld,

Vad és madár riadva rebbent,

De még a szív is összerezzent.

 

Már újra csend. Szendergenek

Megint a száraz levelek;

Tarlón, vetésen őszi harmat,

S én érzem a nagy, szent nyugalmat.

 

1919. 7. 75. Vargha Gyula: A csillagokhoz

Ti szép, sugárzó téli csillagok.

Hideg fénnyel, kik ott virrasztatok

A néma hómező felett,

Belőletek örök rejtély ragyog,

Amelyre nincsen felelet.

 

Söpörte, hordta szél a friss havat,

Amerre szárnya zúgva áthaladt,

A síkon át se nyom, se út,

Rejtekhelyébe megvonult a vad,

S az ember is melegre bújt.

 

Elült a szél, szellőcske sem lehel,

Alszik nyugodtan minden hópehely,

Alszik a dermedt pusztaság;

Álmodva nyújtják a kék égre fel

Árnykarjukat a puszta fák.

 

Öröktől égő rejtelmes tüzek!

Sugaratok ott tündököl, rezeg

A mély ívű sötét egén;

Titkok tanúi, hogyha kérdezek.

Mért nem feleltek énnekem?

 

Ti láttátok születni ezt a port,

Mely bűnt, nyomort évezredek óta hord.

Mi végre lett, mi célja van?

E csillagörvény gyűrűjén sodort

Forgó világ hová rohan?

 

Vikár Béla /1859 – 1945/ 

1902. 14. 222. Vikár Béla: SAJTÓ ÉS GYORSÍRÁS.

…Boldog, kit egy kis fészek haza hív,

Kit édes otthon becézgetve ápol!

Mert megfagy künn, a nyílt pályán, a szív,

Ha nem szed föl meleget otthonából.

Mit természet szül, emberagy kivív,

Napot kíván: szívet, mely érte lángol.

Ilyen tanyát, ily meleg, puha fészket,

Ilyent kívánsz te, gyorsíró-művészet.

 

S ilyent adott tenéked, ily tanyát,

Ez ősi város. Legyen áldva érte!

Dajkálod volt negyedszáz éven át,

A dajka nőtt s vele növekedél te;

Megérted gyászát, meg diadalát,

És ő is a tiéidet megérte;

Így jóban, rosszban vele összeforrtál,

Mert nem vendége, családtagja voltál.

 

Ügy érkeztél, mint csemete, akit

Elhoztak Markovits kertészetéből;

S ma kertté gazdagodva állasz itt;

Gyönyörű kép, melyen szív ós szem épül.

Virágaidból szívünk most szakit

S megőrzi nem-múló emlékezésül,

S hol összegyűlnek Markovits-utódok,

Ott lesz Szeged, s hű gyorsírója, Bódogh…

A szegedi gyorsíró - ünnepen felolvasta: Vikár Béla.

 

1910. 43. 882. Vikár Béla: NAPFOGYATKOZÁS.

 

Baglyok énekelnek:

Tiszteld atyádat uradat,

Hogy soká élj ezen a földön;

Ne tudd, ha jön a virradat,

Ne tudd, ha a nap följön;

Ne tudd, ha valaki agyabugyál:

Csak alugyál, csak alugyál;

Míg alszol, az nekem haszon:

Én úgysem állhatom,

De álmodat meglophatom

Az éj az én napom!

Az éj s az álom: ez az élet üdve;

Jobb éjjel, alva és feküdve,

Mint nappal s éberen:

Az ébrenlét csak küzdelem,

Oly rút s oly egészségtelen;

Az minden bajnak ránk hozója,

Veszélynek és viszálynak okozója,

S mely mindkettőt szüli: vitának,

Az alvók nem vitáznak.

Alugy, alugy, oly szép az éj,

Az álom: élet, alva élj,

És alva halj! Nincs szebb halál.

Csak alugyál, csak alugyál!

 

Kakasok felelnek:

«Megállj, megállj

Idő előtt ne térj álomra, népein!

Nem alkony ez a homály;

Csak napfogyatkozás van éppen.

A nap még fönn az égen;

Kisüt ma még, vigyázzatok,

S betündököli házatok.

Aludni akkor sem lesz késő,

Ha majd az igazi, nagy éj jő,

Az éj s komor kísérete;

Koczkán az alvók élete!

A bősz bagoly bókét huhog

És megrabol, míg aluszol.

Csak ébren, ébren, ébren élj;

Halált az éj hoz, csak az éj,

Ha nincs, a ki vigyáz,

Hogy meg ne lepjen a veszély,

Mig aluszik a ház.

De hogyha éj lesz is, ne félj,

Nem tart örökké Isten éje ;

Hajnal hasad föléje,

Bár nem riadna is eléje

A hajnali madár szava,

Oh, nincs örökös éjtszaka,

Csak egy: a sír maga.»

 

Zempléni Árpád ( 1865-1919)

 

 

1909. 20. 407.  Zempléni Árpád: LEVÉLVÁLTÁS

 

(Cseremisz eset.)

 

I.

 

Pétervárra minapában panasz-levél érkezett:

«Cár atyuska, rossz a pópánk, bírni véle nem lehet.

Kétszer kéri nyuszt- adóját, háromszor is beszedi,

Kend hal éhen, Cár atyuskánk, ha ezt soká engedi.

 

Alázattal alulírott Miklós mester javaslom:

Kergessük el Avrám pópát, segítve lesz a bajon.

Van minekünk istenségünk, úgyis népünk ebbe hisz,

Hadd imádja Junó istent újra minden cseremisz.»

 

Pétervárról nem sokára parancs-levél érkezett:

Abrámovics Ávrám pópa, fel és alá, elmehet.

Imádjátok Junótokat, áldozzatok szabadon,

Csak adótok' fizessétek, a többit nem kutatom.»

 

II.

 

Pétervárra nem sokára ilyen válasz érkezett:

"Köszönjük az engedelmet, küldünk áldást ezerét;

Küldünk áldást, küldünk prémet, bőven folyik az adó;

Avrám pópát elzavartuk, Moszkvában most házaló.

 

Alázattal alulírott Miklós mester üzenem:

Czár atyuskánk érdeke lesz mindhalálig szívemen.

Én lettem a fő fő javas, én bájolok, bűvölök,

Napkeltekor fényes karddal fehér lovat én ölök.

 

Gyúl az oltár, hófehérben táncot járunk körüle.

Pörög a dob, szól a nádsíp, rigó füttye szól vele.

Tető alatt forr a katlan, fő a közös lakoma.

Jumó isten vidám isten, Jumó papja jó koma.

 

Öröm, áldás ez a vallás, mulatság ily áldozat.

Kinek kedve kerekedik, vutkit vészen, sört hozat.

Nézzen közénk Cár atyuska, majd ha útja erre visz,

Mén-ló torra kész örömmel várja minden cseremisz.

 

 

1911. 7. 123.  Zempléni Árpád : Megújulás

 

Ha túl vagy már a szép delén,

Alakod mása megjelen.

Hol itt látod meg, hol amott, 

Fején tulajdon kalapod,

Járása ifjabb magadé,

S ámulsz: vajon nem te vagy-e?

E látomás idők jele:

Fogytán van élted kenyere;

Már tőled a kor mit se vár,

Új fát növelt helyedbe már;

Még élsz s már új lénnyé igézett

A kifogyhatatlan bölcs tenyészet;

A földalatti állomásig

Nyugton mehetsz, küzd már a másik.

(1909.)

 

 

1912. 19. 375. Zempléni Árpád: DUNA-PART.

 

I.

 

Csöndes folyó, arany folyó,

Oh, bele veszni volna jó!

Fehér ködön arany sugárok

Vöröslő fénye rá szivárog.

Arany kagylókká reng a hullám,

Virgonc halon, pöffeteg hullán.

Csöndes folyó, arany folyó,

Örökös ágynak volna jó,

Hol kedvtelen nap és bal-éj

Egy álomtalan álommá alél!

 

Tüzes folyón a süllyedő nap

Távozva úszik, mint a csónak,

Nyugatra, hol legbíborabb

A földi felhő, égi hab.

Megtépi párák fátyolát,

Bezúzza enyészet falát.

Oh szép halál ! óh naplemente

Izzó koporsó, fénykemence,

Olvasztó tégely, napnyugat!

Falad hogy át meg át lyukadt.'

S a vértől sávos láva-lé

Miképp özönlik,

Lüktetve hogy' ömlik

Két hegy közül a folyamágy felé!

Csöndes folyó, arany folyó.

 

II.

 

Te érdes, éles kődarab,

Kit sziklaszálról tép a hab

És most a partra kihajít! Csak

Menj vízbe vissza, menj kavicsnak!

Itt nem maradhatsz, mondhatom,

Fonák csudának a napon.

Amott eveznek víg halak,

Azok után hajítalak.

Dobáljon száznyi alkalom,

Míg sima leszel, kis kő-majom,

Míg annyi társad lereszel,

Érdességeidből leszel,

És úr leszel,

Sima leszel,

Művelt leszel!

Kavics leszel!

 

 

 

Zoltán Vilmos (1869-1923)

 

 

1919. 21. 256. Zoltán Vilmos: MAGYAR ŐSZ

 

Tépett levélke repked a légben,

Keringve hull le lábamhoz éppen;

Testvére ott csüng még a fa ágán,

Holnap az is hull betegen, árván.

 

Az őszirózsát tépi a szellő',

Alkonya holnap annak is eljön;

Fonnyadó szirma ott hever árván,

Már több a földön, mint a virágán.

 

Fáradtan jár a nap is az égen,

Nincs az a lángja, a mi volt régen.

Fénye hunyóban, sugara bágyadt,

Mintha pihenni keresne ágyat.

 

Változatlan csak heve a dalnak.

Oh ti irgalmas égi Hatalmak!

Új tavasz vártán hagyjatok élni,

Lángolni, égni, s tovább remélni.

Tovább remélni!

 

 

 

Függelék

 

 

1866. 28. 340. Császári manifesztum. Népeimhez!

Ama súlyos szerencsétlenség, mely éjszaki seregemet a leghősiesebb ellenállás dacára érte, — ama veszélyek, melyek ezáltal a hazára hárulnak, — ama háborús sanyargattatások, melyek pusztítva terjednek ki szeretett cseh királyságomra, s birodalmam más részeit is fenyegetik, — oly sok ezernyi család fájdalmas és pótolhatatlan vesztesége — szívemet, mely oly atyailag melegen dobog népeim javáért, a legmélyebben meghatották.

Azonban ama bizalom, melyet június 17-ki manifesztumomban fejeztem ki, a ti tántoríthatatlan hűségetek, odaadástok és áldozat készségetek, a hadseregemnek még szerencsétlenségben sem megtörhető bizalom, mindenek felett az Istenben s igaz szent jogomban való bizalom, Bennem egy percig sem lett ingadozóvá…

El vagyok szánva a legvégsőbb harcra is, és ebben bizonyos vagyok népeim helyeslése felől. Az összes rendelkezhető csapatok összevonatnak, s az elrendelt újoncozás s ama számos önkéntesek által, kiket az újra éledő hazafias szellem mindenütt fegyverre hív, a sereg hézagai betöltetnek.

Ausztria nehezen sújtatott a szerencsétlenség által; de nem lett elcsüggesztve, sem megtörve. Népeim! Bízzatok Fejedelmetekben! Ausztria népeinek nagysága sohasem mutatkozott fényesebben, mint a megpróbáltatás napjaiban. Én is követni akarom őseim nyomdokait, s Istenben való tántoríthatatlan bizalom, elszántság s kitartással nektek például szolgálni.

Kelt Bécs, szék- s birodalmi fővárosomban, július tizedikén, ezer nyolcszáz hatvanhatban.

Ferencz József s. k.

 

 

 

 

1886. 27. 437. MAGYAR VÁSÁR LONDONBAN…Felbermann egy díszes kiállítású füzetet adott ki…Cotterell hízelgő szavakban emlékezik hazánkról, s a verset egy munkatársunk fordítása után itt közlünk:

 

Georg Cotterel: Magyarország

 

Van egy ország, mely nem tűrte soha

Sem hódító, sem büszke zsarnok dölyfét,

Nem kért kegyet, nem szolgált nyers erőt se

S ha vész közelgett, jött perez, mostoha,

S zúgott körötte hullám ostroma,

A hódító kar meghajolt előtte

S ő zsarnok önkényt játszva, zúzva tört szét.

Nagy Albion, ím dicsőséged ez:

Szabad voltál mindig, s szabad leszel.

 

S kik dicsőséged' ebben véled osztják,

Harc edzette népek, tettekben nagyok,

Mik boldogítnak népet. s államot,

Legközelebb áll hozzád Magyarország.

Szabad és büszke hősök nemzete,

Ország, mely vérrel vívta hírnevét ki,

S nevét szemernyi szégyenfolt sem éri,

Vajon te rád is foltot vethet-e?

 

Száz s száz királyság támad és enyészik el,

Dinasztiák jönnek s tűnnek tova,

E régi ország, e vas korona

El s túlragyog mást nagy történetével.

S e múlt mily fényes, mily szívós e faj,

Hogy Ausztria, bár országi határa

Majdnem a fél világrészt fogta át,

S uralta svájci és török sasát,

Hogy ezt az egyet tűzze homlokára,

Szakított többi koronáival.

Az új a régihez kötötte sorsát

S lett Ausztriából Ausztria-Magyarország.

*

 

1908. 34. 702. Kún József.: MOZDONYON.

 

A jelzőkürt felharsan indulásra,

Sivító fütty visszhangozik utána.

Nyakas ménként fú és tombol a gép:

A leigázott lóerőknek száza

A kocsikat nyűgös teherként rázza

De csattog már a gördülő kerék

S előttünk a fekete messzeség.

 

Az ingó-rengő mozdonyhídon állva,

Kikémlelek a csendes éjszakába.

Kint a közeit megtoldja a homály

És sejteti a távolt közelebb,

Föl és leszáll a távíró-fonál

És egy-egy őrház nyitja ránk szemét.

Távol babonás, sápadt fény ragyog,

Valami elhagyott falu talán,

Az álmodó hegyeknek oldalán

Vak éj. Fölöttünk néma csillagok.

 

Szállunk. A fűtő, utam szótlan társa,

A mindig éhes rostélyt eteti,

A lobogó szén piros fénybe mártja

Egy perc, s a homály újra elnyeli.

Odakint ez alatt, mint ködön át,

Visszafelé rohannak a fák

S a hangos mozdonykerekek

Ős dallamokat zengenek,

S kigyúl a lelkem, mint az éj fölöttem,

Midőn a kürtőn szikrák raja röppen.

Emlékezem, hogy ifjan, hajdanán,

Szorongva néztem minden vonatot,

A mozdonyon és a kocsik során

Sejtelmes partok fénye ragyogott,

Ó az a fény a lelkemet, de vonta.

Ó az a fény a lelkemet befonta.

S mintha egy volnék a lihegő géppel,

A dübörgő, a száguldó kerékkel,

Úgy állok az acélszörnyhöz tapadva,

De lelkemet a régi vágy ragadja. Hajrá!

Mindig röpülni vágytam

S most röpülök, most zúg a szárnyam

És mintha a távoli fényben

Új partok tűnnének elébem,

Új, százszor áhítozott élet,

Új vágyak, új lehetőségek.

 

De a jelzőláng zöld világa

Intő tüzét szemembe vágja.

Ösztönszerűen megrántom a sípot

Álomrebbentőn felsivított!

Meghúzom a féket, sikolt a kerék

És torpan és zökken és lassul a gép.

 

Szikrázó fénnyel tele szórva,

Csillog a sínek acélhálója,

Nappali fény, zaj, és vigyázva

Begördülünk az állomásra.

De az a part, a messze part,

Ahova lelkem vágya hajt

Az nincs sehol, tán megtalálom

A nagy, a végső állomáson.

 

*  *   *  *  *  *  *  *  *  *  *

 

 

Antológia a Vasárnapi Újság verseiből, I.-IV. fejezetből, összevontan. 1854-1921. Névsorok. I. rész

 

Tartalom

 

Összegezés

A válogatott 113 költő névsora 1854-1921.

        Pótlás

Klasszikusok névsora

Ismertebb költők névsora

Lefordított költők névsora

Lefordított versek

 

 

Összegezés

 

A Vasárnapi Újság a korszak egyik legjelentősebb, leghosszabb életű, képes irodalmi, művészeti és politikai orgánuma. A részletes tartalom megtalálható a nyitólapon levő tartalomjegyzékben.

A lap teljes anyagából eddig a következő vers-gyűjtemények jelentek meg:

 

h14- 28. Abszolutizmus kora. 1854 – 1867

h14- 29. Dualizmus kora. Arany haláláig. 1868-1882.

h14- 30. Századvég a Nyugat indulásáig. 1883- 1907.

h14- 31. A Nyugat korszak nem nyugatos versei.1908-1921. I. rész

 

A következőkben az antológia I.- IV. fejezetében szereplő költőket összevontuk. Minden költő egyszer szerepel. Így 113 válogatott költőt találtunk a fejezetekben. Először ezek névsorát következik. Majd a pótlás; klasszikusok; ismertebb költők; a fordított költők névsorai következnek.

 

A költők verseit az előző fejezetekben megtaláljuk. Néhányat itt közlünk. A prózát terjedelmi okok miatt mellőzzük. A műfordítás kiemelkedő terjedelmű a hetilapban. A kevésbé ismert költők adatait – akiknek verse jelent meg magyar fordításban - a google segítségével közöljük.

 

A  VÚ-s versek valószínű a feledés homályába merülnek. Néhány másod-, harmad-rangú költő – átfogó rendszerezést mellőzve - megtalálható irodalom-kedvelők honlapjaiban. A VU-s versek között mind tartalmi, mind formai szempontból több figyelemre méltót találtunk. Ezeknek a verseknek közös jellemzője – az utolsó éveket kivéve – a jelentős terjedelem. Több vers a korabeli értékelő fórumok (Kisfaludy Társaság) díját nyerte el. Az első időszakban a hazafiság, a természettudomány - a Nap, a Föld, a tenger – a filozófia, életkép uralkodik. Merész vállalkozás Az Isten c. vers (1866). Később megjelenik a szonett, a szerelem, halál és a szellemes vers.

 

*

 

A válogatott 113 költő (I.-IV) névsora 1854-1921.

 

Ábrányi Emil

Alba Nevis Unger Ilona

Andrássy Béla

Apor László

Apostol Bertalan

Baáry Elemér

Balla Ignác

Bán Aladár

Bányai Elemér /Zuboly/

Bartók Lajos

Békássy Helén

Beke Ágnes

Benedek Aladár

Benedek János

Berczik Árpád

Bodor Aladár

Czóbel Minka

Csengey Gusztáv

Csűrös Zoltán

Dalmady Győző

Dapsy Gizella ( Nil)

Darmay Viktor

Dékániné Máthé Mariska

G. Diószeghy Mór

Dobó László

Dömény József

Dömötör János

Dömötör Pál

Endrődi Sándor

Erdélyi Zoltán

Erdős Renée

Farkas Imre

Fejes István

Feleki Sándor

Györy Vilmos

Haraszthy Lajos

Hegedűs István

Hervay Frigyes

Hollósy István

Illéssy György

Ilyés Bálint

Inczédy László

Jakab Ödön

Justh Béla

Kéthy Endre

Jankay József

Komáromi Kálmán

Komócsy József

Koroda Pál

E. Kovács Gyula

Könyves Tóth Kálmán

Krüzselyi Erzsébet

Kuliffay Ede

Lampérth Géza

Lányi Adolár

Lauka Gusztáv

Lenkei Henrik

Lévai Sándor

Linczi Károly

Lippich Elek, Korongi

Losonczy László

Lovászy Károly

Luby Sándor

Mares Ödön

Mátray Lajos

Medgyes Lajos

Mezey Sándor

Miklósné Nagy Idus

Noszlopy Tivadar

Nyilas Samu

Palágyi Lajos

Pájer Antal

Pap Kálmán

Pásztói (Platthy Adorján)

Radó Antal

Rajka Teréz

Rónay István

Rudnyánszky Gyula

Sajó Sándor

Sal Ferenc

Sántha Károly

Sipos Soma

Sonkoly Béla

Soós Miklós

Szabados Ede

Szabó Endre

Szabó János

Szabó Richárd

Szabolcska Mihály

Szakál Lajos

Szamolovszky Gyula

Szász Károly

Szász Piroska

Szemere Miklós

Szontágh Pál

Telekes Béla

Terhes Barna

Tóth Endre

Tóth Kálmán

Vallaji Ida

Várady Antal

Várady Gusztáv

Vargha Gyula

Varságh János

Vértesy Jenő

Vida József

Vikár Béla

Virághalmi Ferenc

Zempléni Árpád

Zichy Antal

Zichy Géza

Zilahy Imre

Zoltán Vilmos

 

*

 

Pótlás

 

Gáspár Imre (1854-1910): újságíró, költő, műfordító

Hóry Farkas (1813. –1872.) költő, református lelkész

Indali Gyula (1851-1880) h12-07 és h14-22. fejezetekben

KERÉNYI FRIGYES  (1822-1852) Erdei lak

Kisteleki Ede ( 1861-1929)

Versényi György (1852-1918) költő, író,

Zilahy Imre, (Zilah, 1845.– Pest, 1867) költő és hírlapíró

 

*

 

1874. 36. 562. Indali Gyula: Óh, mondj egy kis helyet

 

Óh mondj egy kis helyet a széles földtekén,

Ahol a szerelem mosolyt, könnyűt nem ejt.

Ahol a homlokon s a szívek rejtekén

Egy fellegárny vagy egy seb nem lelhetne helyt.

 

Hol még a szem kínos könnyekbe nem vésze,

S egyként néz kék eget, sötét borulatot;

S fuvalmak karjain ringó lombok nesze,

Madárka lágy dala még szívbe nem hatott.

 

Hol csábos kéjt adó, szelíden ringató

Szárnyakkal, mámoros álom lebeg körül,

S felejtés csöppjeit kínálva ring a tó,

S melyet beszívsz: a lég, vágyat, kínt eltörül.

 

Hol, mint hernyó a fán, az ember csüng a mán,

S nem látja:künn mi van; nem érzi:hogy mi benn.

Kéj, bú, fenség nélkül, a lét ösztön csupán,

Mint a tenyészet a vízcsöpp rejtelmiben.

 

Hol minden romba dől, mit csak szív alkota;

S az ábránd puszta lég, mely itt ragyog, vakit:

Oh mondj ilyen helyet, én elmegyek oda,

S ott sem felejtem el: hogy mint imádlak itt!

 

 

 

1866. 24. 286. Zilahy Imre: Az Isten

 

Amit alkotnak láthatatlan kezek,

Aminek kezdete a „kezdetbe" veszett:

A lángoló pokol örök birodalma,

Tündér paradicsom boldogságos halma;

És a nagyvilágnak milliárd világa,

Angyalok, ördögök és emberek vágya;

Véghetetlen testek véghetetlen rendszere,

A napoknak napja, az idő tengere,

A tér, s minden-minden elolvad, mint a hó,  

Oh, uram, csak te vagy az örökkévaló.

 

Eme csekély pontnak, melyre vagyunk dobva,

Mesés alkotása lelkünket elfogja,

S a mit ezredévek rajta kigondolnak,

A mi a jövőnek esztendein támad,

Amiért nemzetek, országok küszködnek,

Az mind csak játéka e maroknyi rögnek.

Cseppnyi gondolatunk egy nagyobbá vész el,

Melyet érezni sem tudunk ember-ésszel,

Mely ismét csak csöppje a magas eszmének,

Amely kifejezhet mindenható, téged!

 

És silány hatalma hánykódó lelkemnek,

Melyben tűzokádó elemek teremnek,

És gondolatomnak mérhetetlen tápja,

Amelyben az ég, föld hatalmadat látja:  

Az élet vén fája, a tűz, a levegő,

Tenger, szél, éjszaka és a szikla-tető,

S a mindent teremtő sejtés minden tárgya,

S amaz örök törvény csak intésed várja,

Hogy megsemmisüljön minden-minden vele:

Örök létednek akkor is lesz jele.

 

Oh, mert te nem vagy a látható mindenség.

Oh, mert hozzád mérve csekély minden fenség!

Az érzés, gondolat és minden sejtelem

Nem alkot meg téged, aki vagy szüntelen.

Ki a mindenséget lelked sugarából

Teremted, rád vissza egy fény sem világol,

Mint az emberi test: szétbomlik vagy mozog,

Belőle a lelket soha ki nem hozod;

Téged nem lát meg a lángész merész szeme

Te nem vagy más, minden világod szelleme!

 

 

Klasszikusok névsora

 

Arany János

Berzsenyi

Fazekas Mihály

Gárdonyi

Gyulai Pál

Madách

Petőfi Sándor

Tompa Mihály

Vajda János

Vörösmarty

Zrínyi

 

 

Ismertebb költők névsora

 

Arany László

Beöthy Zsolt

Cholnoky László

Csengeri János, fordításai:  Euripides drámái;   A görög líra gyöngyei; Catullus versei

Erdélyi János

Gyóni Géza

Kis József A hét szerkesztője

Lévay József

Petőfi István

Thaly Kálmán

Tolnai Lajos

Tóth Albert Kálmán (1831. –1881.) költő, dráma- és újságíró, politikus, az MTA levelező, a Kisfaludy Társaság rendes tagja

 

 

 

Lefordított költők névsora

 

Anakreon

Theodoor Antheunis (1840 –1907) flamand költő

Ludovico Ariosto  (1474-1533) olasz költő, író

Robert Atherton (1861–1930) English poet

Joaquim Maria Bartrina (1850–1880) Catalan poet

Bayard Taylor (1825 –1878) American poet

Beranger

Beskov

Vicomte de Borelli (1837 - 1906), légionnaire et poète, colonial et dramaturge.

Paul Charles Joseph Bourget (1852- 1935)  francia író, kritikus

Johann Friedrich Böttger (1682 –1719.) német alkimista

Franz Clemens Brentano (1838 –1917) német filozófus és pszichológus

Robert Browning (1812-1889) angol költő

William Cullen Bryant amerikai költő (1812-1889)

Burns

Byron

Carducci

Catullus

Adelbert von Chamisso (1781-1838) francia származású német író

Jules Claretie, (1840 – 1913), est un romancier, dramaturge français

Frans Jozef de Cort (1834- 1878), was een Vlaamse dichter.

G. Cotterell, Londonból

Theophile Gauthier

Goethe

Fogarazzo, Antonio

Heine

Boele van Hensbrock, De bevefening der vosters chetalen in Nederland en zigne overzeesche bezittingen 1800-1874. Bibliographisch overzicht

Homeros: Iliasz

Horatius

Hugo Viktor

Ibsen

Kantelar ist eine finnische Volksliedsammlun

Lamartine

Lenau

Leopardi

Longfellow

Joseph de Maistre, (1753—1821) French polemical author

Materlink

Niebelung-ének

Nyekraszov

Petrarca

Propertius

Sully Prudhome

Johan Ludvig Runeberg (1804, –1877, ) Finnish (Finland-Swedish) poet, and is the national poet of Finland

Schiller

Carmen Sylva (1843-1916) Poet and Queen of Romania

Tagore

Tasso

Tennyson

Léon de Tinseau (1844 -1921) écrivain français

Verlaine

Whitman

 

Lefordított versek

 

 1877. 36. 563. D’Arc Johanna búcsúja.

(Schiller „Orleansi Szűz"-éből, Szász Károly fordításában.)

 

Isten veled te bérc, te völgy, ti dombok!

Zöld legelő te, s csacska csermelyed!

Örökre búcsút íme sírva mondok,

Hangom könnyekbe fúl: isten veled!

Rétek, miket estenként öntöztem, ti!

Fák, miket ültetek: zöldelljetek!

Isten hozzátok kis falum vidéki,

Johanna nem bolyong többé köztetek.

Szelíd visszhang, szavad már nem lesem.

Johanna megy, s vissza se' tér, sosem!

 

Szelíd örömeim csöndes tanyája:

Örökre búcsúzom ma tőled el.

Elzüllik kis bárányim szende nyája,

Nem gondol senki véle hol legel.

Más nyáj: mi gondom' s pásztorlásom' várja,

Hol minden fűszálat vérharmat lep el.

Nem földi vágy űz a világba engem:

A Lélek szólít, hívását követnem.

 

Mert Az, ki Mózest a tüzes bokorból

Megszólítá magas Hóreb hegyén,

Mondván: Ne félj ! Fáraó ellen fordulj!

S az Ízsai fiát, ki seregén

Hőssé avatta egyszerű pásztorból,

Mert kedves néki a kicsiny s szegény:

Hozzám is Ő szólt, e falevelek

Közül: „Eredj, amerre küldelek!

 

Lágy tagjaiddal vas páncélba öltözz,

Kis báránykáid' legeltesse más.

Téged szerelmi ábránd, vágy, e földhöz

Nem köt soha, gyöngéd szívdobbanás.

Fürtidre ara-koszorút te nem kötsz

Hozzád simulni kisdedet se láss!

De harci dicsőséggel e helyett

Megkoszorúzom gazdagon fejed'.

 

„Mikor a legbátrabbak elcsüggednek,

 S romlásba dőlve véli mind honát:

Akkor ragadja a zászlót kezed meg;

S mint vész zilálj' az érett gabonát:

A büszke hódítót te úgy űzted el,

Földig tiporva a határon át.

S hazád' megmentve, visszavívtad Reims-t:

Ott vár királyod, hogy megkoronázd!"

 

Ím itt a jel, melyet az ég igére:

Ez a sisak, ö küldi azt nekem.

Mily égi láng csap meg, vasához érve,

Mint kerub-tűztől lángol e tetem;

Ragadva visz magával a harc-térre,

Mint vész sodor, nem ellenkezhetem.

Hallom riadását már a harcsoroknak,

Paripa tombol, trombiták harsognak!

 

 

1917. 50. 799. VERLAINE: A sík végtelen

 

A sík végtelen

Unalma terén

Hó csillog felém,

Mint finom föveny.

 

Vörös, mint á réz

Fenn az égi bolt,

Haldokolva néz

Ködön át a hold.

 

Mint zord fellegek,

Ott a közeli

Erdő tölgyei

Úgy sötétlenek

 

Vörös, mint á réz

Fenn az égi bolt,

Haldokolva néz

Ködön át a hold.

 

Széltől kergetett

Ványadt varjúhad

S ordas kósza vad

Mi lesz veletek?

 

A sík végtelen

Unalma terén

Hó csillog felém,

Mint finom föveny.

 

Fordította: Vargha Gyula