h14–34. Vasárnapi Újság. Régi korok világa. II.

 

2015. 6. 04. – 2015. 06. 19.

 

 

Tartalom

 

Bevezetés

 

 

II.

 

Külföldi életforma

     Oroszország

     Rabszolgaság

      Temetés, halottégetés

 

 

 

 

Bevezetés

 

Az előbbi, I. fejezethez hasonló szerkezetben néhány kiemelt téma: fejedelmek lakása, ázsiai kunyhó; orosz, bolgár parasztház, együtt az állattal; felhőkarcolók. Belgiumi munkás-lázadás.

„Európai népei, óvjátok legszentebb javaitokat” – mondta a német császár az új népvándorlásról. Leányvásár, menyegző, nőkérdés; gyermek-színház; éhínség Oroszországban; krími mozgolódások; USA-Spanyolország vetélkedik Kubáért.

Kiemeltem Oroszországot, vele 40 évig együtt éltünk. A rabszolga-kereskedelem azért érdemel figyelmet, mert ez – és a bennszülöttek kiirtása - alapozták meg a „fejlett Nyugat” gazdagságát. Néhány írás különösen időszerű: a már említett népvándorlás, a trianoni ország-csonkítás, a pártok vetélkedése, a Nemzeti Színház küzdelmei létéért, a német színházzal szemben. Érdekes a személyek füstölése a kolera ellen, nem kevésbé A VÖRÖS RÉM ÉS A MODERN ÁLLAM; a spanyolok, akik lerombolták az inkák világát és kirabolták e vidéket.

 

 

Külföldi életforma

 

 

 

A LAKÁS A KÖZÉPKORBAN  (1889. 33. 534.)  Nagy Károly uralkodása előtt a németeknél tulajdonképi város nem volt, sőt a falvakon is mindenki ott építette kunyhóját, ahol tetszett. A legtöbb embernek külön nyári és téli lakása volt. A nyári lakás fala vályoggal töltött fagerendákból, teteje nádból állott, ablak és kémény helyét egyetlen kis nyílás pótolta. Az ily kunyhóban, még a gazdagabbaknál is, együtt laktak az emberek és állatok. A téli lakás föld alatt volt s felül trágyadomb védte az időjárás ellen. A fejedelmek lakása is ilyen volt, csakhogy terjedelmesebb. Az emberek rendesen csak hálni jártak a házakba, az ünnepélyességek s a rendes munkák udvaron vagy a szabadban történtek.

Később az előkelők már középületeket is emeltek s egyes, akkor időkhöz képest pompás várak és templomok emelkedtek. A közönséges úri lakban azonban a lakóházak, melyekben az egyes családtagok szobáit csak deszkák választották el, még egy fedél alatt állottak a gazdasági épületekkel és istállókkal s csak ritkán épültek kőből. 895-ből maradt fenn egy úrilak leírása, melyet akkor 12 shillingre becsültek s mely kívülről kőből, belől fából volt. E lakban 3 szoba, 11 munkás-hely s egy pince volt s köröskörül erkélyek, mint a mai svájci házakon. Nagy Károly egyik palotájában a világ akkor leghatalmasabb urának összes bútorai a következők voltak: 5 ágy, 3 réz ós 6 vas üst, 5 tűzkaparó, 1 vaslámpás, több balta, sarló, asztalkendő, 1 zsebkendő, 3 rézcsésze, 2 pohár, 1 vaslapát, 2 fúró s még egy pár apróság. A császári palota felszerelése tehát szegényesebb volt, mint a mai korban élő jómódú parasztoké.

Pár század alatt teljesen kifejlődött a városi élet. 1300 körül már egész sereg sűrű népességű város volt szűk és görbe utcákkal, a hol csak a templomtér és a piac nyújtottak egy kis szabad levegőt. A házak erkélyesek, lépcsőkkel ellátottak voltak, soknak volt előcsarnoka vagy lépcsőháza, amiért az utcák még szűkebbek voltak. A legtöbb ház fából volt, fa- vagy szalma-fedéllel, kémény nélkül, de az istállók már más fedél alatt. Ha tűz támadt, rendesen az egész város leégett, csak a vályogfalak maradtak meg. Téglát és követ ez időben csak templomok, városházak s körfalak építésénél használtak.

A kémények készítését Parisban kezdték meg a XIV. század közepén, addig a füst az ablakon ment ki s a szobákban nem is volt kemence, csak szénserpenyő. A kémények gyorsan terjedtek, Bécsben már 1454-ben elrendelték, hogy a kéményseprők rendesen tisztogassák azokat. Különben Bécs ekkor építészetileg nagyon előrehaladt város volt, s az ablaküvegegeket sem tekintették még itt luxusnak, mint más városokban, hol annak helyén rendesen olajos papír vagy felszegzett vászondarab volt. Még 1458-ban is ritkaságképen említi fel Aeneas Sylvius, hogy Bécsben és Bázelben a legtöbb háznak ablaküvege volt.

A házak külső díszítése képekkel és szobrokkal volt megoldva; amint azt Nürnbergben, Hildesheimban s más régi városokban ma is láthatjuk. A XIV. században kezdődött, valamint az a divat is, hogy a háztetőkre szélkakasokat vagy agancsokat tettek díszítésül. Szélkakasokat különben kezdetben csak oly nemesek alkalmazhattak, kik valamely ellenség városánál először tűzték ki a zászlót a falakra.

A középületek közül a templomok, városházak és kórházak voltak a legdíszesebbek. A városházak alatt csaknem mindenütt igen nagy bor- és sörpincéket építettek. A kórházakon kívül voltak még nagy fürdőházak, bár minden borbély köteles volt fürdőszobát is tartani.

Az épületek belseje sokáig maradt egyszerűbb és dísztelenebb, mint a külső rész. Míg a gazdagok lakásaiban is aprók és sötétek voltak az egyes szobák, a padló deszkákból állott. A társas összejöveteleket nagyon ritkán tartották a magánházakban, az egyes céheknek s a nemeseknél az egyes családoknak külön gyülekező helyük volt, ahol táncmulatságokat is rendeztek. Még 1531-ben is ritkaságként említi fel Beatus Rhenanus*, a dúsgazdag Fugger Antal házát Augsburgban, mint a hol tágas helyiségek voltak bolthajtásokkal és márvány-oszlopokkal, s a hol a bútorok aranyozottak s a falak freskókkal díszítettek. Ugyanitt a parkban már virágágyakat, szobrokkal díszített szökőkutakat is találunk. A középkor Rothschildjainak házában is azonban minden még kicsiny és szűk s a díszítés szegényes a mai úri lakokhoz képest. A többieknél pedig általában egyszerűség uralkodik, a mint hogy az egész középkoron át a német férfiak és nők csak a nyilvánosság előtt szerettek pompát fejteni ki. A XVI. és XVII. században is igen egyszerűek voltak még a magánlakások az előkelő városokban is. A szobák belsejében voltak szobrászati díszítések, leginkább gyümölcsfüzérek és gót faragványok, de maguk a szobák kicsinyek, alacsonyak s igen sötétek voltak. Rendes szokásban volt, hogy a nappali szobákban a falak hosszában s a középen álló nagy asztal körül fa lócák álljanak, szék még ritkaság volt s karosszéket csak öregek vagy betegek használtak. A disz-szobákban a padló csinos téglákkal volt kirakva s a falakon virágfüzérek között jelmondatok voltak olvashatók vagy a bibliából, vagy a klasszikusokból. A legszebb szobákat különben rendesen zárva tartották s a legtöbb házban az összes családtagok egész télen át egyetlen fűtött szobában éltek. Nagy volt azonban már ebben az időben a luxus a poharakban, tálakban s más étkezőszerekben, melyeket szerettek mutogatni. Üvegpoharat még nem használtak, hanem agyag, fa vagy ólom s a gazdagoknál ezüst poharakat. A háziúr s neje étkezőszerei mindig különböztek a vendégekétől. Az ágyak igen egyszerűek voltak, tömött párnák s ruganyos matracokról szó sem volt, s a vászon drágasága miatt a legelőkelőbb urak is, kik arannyal és bársonnyal megrakva jelentek meg a nyilvánosság előtt, rendesen teljesen meztelenül feküdtek ágyaikban. A középkori életmódot ma már nehéz volna utánozni s azok, kiknek jelenleg a «régi jó idők» szerint kellene élniük, méltán tarthatnák nyomorúságosnak életüket.

 

*Beatus Rhenanus, né le 22 août 1485 à Sélestat, et mort le 20 juillet 1547 à Strasbourg, est un éditeur, écrivain et avocat humaniste.

 

 

Nagy Lajos királyunk háza Nagyszombatban. Paál Jób (1913.36. 714) Nagyszombatban, az esztergomi prímások egykori székvárosában, a hol századokon keresztül fényesen virágzott a magyar kultúra, van egy három utcára nyíló, emeletes, sárgára mázolt ház. Azt tartja a hagyomány, hogy Nagy Lajos király ennek a háznak egyik szobájában vette magához az utolsó szentséget és egyikében a merészen ívelt szobáknak búcsúzott el eredményekben gazdag, fényben, kultúrában dicsőséges életétől az 1382-ik esztendő szeptember havának 11-ik napján. Két emléktábla is megörökíti a magyar históriának ezt a nevezetes dátumát, az emlékezés kegyelete ott él sok magyar szívben, de a ház, a hol a nagy király alkotó ereje utolsót dobbant, ma nem a kegyelet, hanem a huszadik század kegyeleteket romboló anyagias életének bélyegét viseli minden részén.

A három utcára néző épületnek csak az a része keletkezhetett a tizennegyedik században, vagy ez előtt, a mely a Nagy Lajos utcai kapun belől balra esik. Régi írások mesélnek arról, hogy a kapu helyén valamikor patak csörgedezett. Erre vallanak az udvarnak kerekre mosott kavicsai is, ott, ahol ma az udvar van, abban az időben utca lehetett és csak két szoba viseli magán hatodfélszáz esztendő bélyegét Az a két szoba, a melyiknek egyikében mosókonyha van, a másikban pedig a háztulajdonosnő jóvoltából most még egy hatvan éves öreg tót asszony: Mlcsa Rozine lakik. Merészen ívelt szobák ezek, az egyik kiugró keresztgerendákkal, a melyek a padlón végződtek valamikor. Ma már elvész a végződésük a talajban.

Az idő, meg az emberek feltöltötték a szobákat. Talán az emberek jobban, mint a századok Ennek a háznak még mindegyik gazdája azt hitte, hogy mérhetetlen kincs fekszik Valahol a föld alatt. Ástak mindenféle, feltúrták a földet, a kiásott homokot pedig behányták a szobákba, így azután kis, szűk udvari szobák lettek a helyiségekből, pedig azokat nagyobbaknak tervezték a régi mesterek és a feltöltött boltozatok, a melyek a régi gót stílus bélyegét viselik magukon, még ma is azt mutatják, hogy tágas termek voltak a gerendák alatt. A mosókonyha kazánjainak gőzétől lekopik a vakolat, amit nem tudott elpusztítani annyi század, azt most tönkre teszi a kegyelethiány.

 

 

1

Az a szoba, melyben Nagy Lajos király meghalt

 

Elkótyavetyélték a faragott címeres köveket is, a melyek közül nem egy hever az udvaron, a flaszterkövek között, A mostani tulajdonos, özvegy Herczog Lipótné semmivel sem törődik, csak azt várja, hogy hatóságok, testületek óriási összegért béreljék ki tőle azt a két szobát, a melyek egyikét ingyen lakja a Mlcsa Rozine, a másikban pedig mosóteknők hevernek a keresztgerendák alatt. Látogatók mostanában nem igen keresik fel a házat…

Az egyház teljesen lemondott a jogáról. Az épület dél-északi irányban alkot egy hatalmas négyszöget. Déli oldalán van az egykori egyetemi templom, másik három oldalát a monumentális egyetemi épületek foglalják el. Először az 1615-ben újra letelepedett jezsuiták kezdtek itt tanítani. Öt osztályú gimnáziumot létesítettek 440 tanulóval. Később a tanulók száma hétszázra emelkedik, mert Pázmány egy szemináriumot és két konviktust létesít. Az egyetem alapjait Dobronoki György kollégiumi rektor 1635-ben teszi le…A régi egyetem déli oldalán épült barokk stílusú, kéttornyú templom páratlan az egész világon. Eszterházy Miklós nádor építette,

Három épület: Nagy Lajos háza, Pázmány egyeteme, az Eszterházy-templom legnevezetesebb épületei a régi Nagyszombatnak. Van kívülük még egész csomó, amelyeknek falait ugyancsak századokkal ezelőtt építették a mesterek, de egyik sem kapcsolódik bele olyan erősen a magyar históriába, mint azok, amelyeket itt felsoroltunk. Becsesek ezek nekünk, magyaroknak, mert volt idő, a mikor innen irányították a kultúrát meg az ország sorsát. Itt született meg az ellenreformáció annyi fönséges vitaírása, amelyek mindegyike egyházirodalom történeti és nyelvi szempontból legkiválóbb maradványa hosszú decenniumoknak (évtizedeknek). Ma már szolgálhatnak más célt az épületek, de emléküket azért sohasem töröli ki a históriából és az emberek szívéből az idő.

 

 

MERV. Kunyhó.  (1884. 12. 187.)  A napi események zajában s különösen a szudáni háború miatt a magyar napi sajtó aránylag kevés figyelemben részesített egy világtörténeti fontosságú eseményt, mely Közép-Ázsiában csak nemrég történt meg: Merv meghódolását az oroszoknak. Világtörténelminek nevezhetjük az eseményt nem azért, mintha Oroszország közép ázsiai uralma, melyet különösen egy évtized óta oly rohamosan terjeszt, jelentékeny területtel szaporodott volna; hiszen Oroszországban, melynek határai az utolsó 50 év alatt sokkal nagyobb területtel növekedtek, mint egész Európa, e szaporodás mennyiségileg alig jöhet kiváló tekintetbe. De fontos e gyarapodás azért, mert Mérv jóformán az utolsó szabad nomád törzs székhelye volt a nagy közép ázsiai síkságban, Perzsia és Afganisztán határán s igy Ázsia nagy része ma már Oroszország kezében van, sőt az angolok indiai nagy birodalmától ma már csak Afganisztán választja el, ez Eris almája, mely felett rövid idő alatt csakhamar ki fog tömi a két világhatalom élethalál harca.

 

 

KUNYHÓK MERV MELLETT

 

A sajátságos kemence alakú kunyhók, a báránybőr sapkás és kaftános alakok nem ismeretlenek már olvasóink előtt, kik őseink egykori lakóhelyét, hol Vámbéry és Újfalusy hazánkfiai oly fontos tudományos felfedező-utazásokat tettek, s annak félművelt népét többször láthatták. A mervi turkomán is minden tekintetben megegyezik többi rokonaival; csak oly vitéz, oly vendégszerető, de a mellett talán még kegyetlenebb s megbízhatatlanabb, mint a többiek. Az agyagból készült erődök száma a kis országban meglehetős nagy s csaknem mindenütt találkozunk nyomaival annak, hogy a nép harcias életet folytat…

Merv kiválóan gazdag ország. Gabonaterméséről mesés híreket közölnek s erdeiben, a melyek különben inkább csak bokorligetek, a kisebb vadállatok, különösen fácánok, vaddisznók s nyulak páratlan számmal fordulnak elő. A nép, mely mohamedán hitvallású, bizonyos műveltséggel is bír s rendes iskolái vannak. O'Donnovan művében 12 csagatáj nyelven irt levelet és feliratot is közöl, melyek csodás elbeszélésének egyes részleteit megerősítik. Kétségtelen, hogy független hajlama s különben is megbízhatatlansága miatt az oroszoknak még gyakran lesz e néppel bajuk, azonban csekély számuk s elszigetelt voltuk miatt arra egyáltalán nem számíthatnak, hogy régi függetlenségüket ismét visszanyerjék.

Merv. (Maur, Meu), . oázis és járás az orosz Transzkaspiai tartományban, a Murg-ab mindkét partján.

 

 

GRÓF ZICHY JENŐ EXPEDICIÓJÁBÓL. Urga, Mongólia fővárosa. (1899. 21. 344.) Mint egyik képünk mutatja, Urga nem dicsekedhetik valami különös építkezésekkel. Utcái piszkosak, sárosak, kövesek és végig haladva rajtuk, mást, mint magas cölöp kerítéseket nem látni. Az urgai mongolok ugyanis, leginkább lámák, foglalkozásuk folytán lemondtak nomád életükről, állandó lakóhelyet foglaltak el, megtartván azonban a régi lakásmódot, a sátrat vagy jurtát, melyet négyszögletes udvarukban állítanak fel és ebben töltik azután a telet és nyarat. A jurtán kívül az udvarban még úgynevezett imaházikók is szoktak lenni. Ilyenek különben az utcákon is vannak; Urgát mutató képünkön az előtérben látható egynehány. Egyszerű fabódék ezek, rendesen vörösre festve, melyekben egy tengelye körül forgatható, 6—8 oldalú szekrény van, oldalaira pedig a főbb imádságok vannak leírva. Ezek az olvasni nem tudó hivek részére állíttatnak fel. Az imádkozás módja is nagyon egyszerű, mert a szekrényt csak meg kell lökni, és a hányszor tengelye körűi megfordul, annyiszor van elmondva a felirott imádság.

Szép épületei is vannak Urgának; ezek pedig az isten gyanánt imádott Bogdo Gegem palotája és 4 villája a város környékén, továbbá a nagy láma - templomok. Mindezeknek csak a külsejét láthattuk, mert európai ember be nem juthat beléjük. A kínai építészet remekművei ezek, melyeknél az arannyal díszített és különféle színű  porcelánból készült tetők különösen szépek. Feltűnnek még a nagy, egy, vagy másfél méter magasságú, színaranyból készült harangok is, melyek azonban csak a tető díszítésére szolgálnak.

 

 

 

URGA LÁTKÉPE.

 

Messze a városon kívül van az orosz konzulátus épülete, a kozákok kaszárnyája, orosz postahivatal és a tolmácsok iskolája. Ezen telepet Urga piszkossága miatt helyezték oly távolra ki. Nem is volna kellemes európai embernek Urgában lakni már az utczák közepén levő óriási szemétdombok miatt is, mert ezekre mindenféle szemetén kivül a halottakat is kidobják, hol a számtalan kutyának, hollónak és egyéb ragadozó madaraknak lesznek martalékává. Egyik képünk mutatja az orosz konzulátus épületét a kápolnával, előtte egy fedett khinai taligát, milyeneket e vidéken utazásra használnak.

Urga 30 000 lakosságának majdnem kétharmad része láma. Urgában van a mongol egyetem, ha annak szabad nevezni, theologiai, orvosi és csillagászati fakultással. Hogy sokat nem tanítanak itt, azt talán nem is szükséges említeni, mert az iskola végzett növendékei, a lámák is leginkább csak a fennebb említett imaszekrényeket szeretik használni, s mint orvosok sem kiválók — majdnem minden baj ellen porrá tört majomkoponyát és fogakat adnak a betegnek, — a csillagokról is csak azt tudják, hogy sok van az égen. Csíki Ernő

 

Urga may refer to: Ulan Bator, the capital of Mongolia.

 

 

Orosz parasztház. (1874.7. 104.) Aki a bécsi tárlaton azt a csinos külsejű, célszerű berendezésű, úgynevezett orosz „parasztházat" látta, korántsem szerezhetett magának kellő fogalmat, igazi képet az orosz muzsik (paraszt) iszbájáról (kunyhójáról). Mert olyan szép háza, milyet a tárlaton kiállítottak, nem sok muzsiknak lehet; olyannal csak is a legjobb módú falusi gazdák dicsekedhetnek Oroszország szelídebb égaljú, s termékenyebb vidékein. Egészen más világ van északon, a Jeges- és Fehér-tengerek kopár, fagyos tájain, a mérhetetlen terjedelmű mocsáros tundrákon. Ott hiába keresnők azokat a díszes faragványokkal ékített, kényelmes, néha emeletes faházakat. Az iszba sokkal egyszerűbb, sokkal szegényesebb s inkább az erdei és halász lappok félig föld-, félig fakunyhójához, mintsem tisztességes falusi lakhoz hasonlít.

Az orosz falvak (már t. i. a birodalom északi tartományaiban) mind egyforma terv szerint vannak építve, úgy hogy a ki egyet látott, annak százról is kellő fogalma lehet, s a ki kettőt meglátogatott, mindnyáját ismeri. Többnyire csak két házsorból, helyesebben mondva kunyhósorból állnak, melyeket széles és természetesen sáros, piszkos utca (egyszersmind rendesen országút is) választ el egymástól. Minden lakás külön, elszigetelten áll.

Vannak, főleg északon, falvak, melyek alig állnak többől 10—12 kunyhónál; azonban már lejjebb dél felé olyanok is vannak, melyek 60, 80, sőt 100-nál is több házból és kunyhóból vannak összetéve. A házak és kunyhók teljesen hasonló fenyőtörzsekből épülnek, s ezek a legapróbb részletekig egyformán vannak kifaragva és egymáshoz illesztve. Csoda-e tehát, ha egyik ház úgy hasonlít a másikhoz, mint tojás a tojáshoz , s legfeljebb csakis nagyság tekintetében vehető észre köztük némi különbség. A falu elöljárójáé például többnyire nagyobb terjedelmű, nem oly szűk, mint a többieké; nagyságban ezután mindjárt a falu kocsmárosáé következik. A házak és kunyhók falainak kimeszelése, vagy épen kifestése ismeretlen fényűzés előttük, és így a homlokzatot képező fenyőtörzsek az eső és füst hatásától csakhamar megfeketülnek. Az egyes házak közt eső tér majd sehol sincs kerítéssel körülvéve és szemetes, sáros fertőt képez, a melynek közepén a disznók vidám röfögéssel élvezik az üdítő mocsárfürdőt, míg közöttük a szerény gazdaság hű cerberusai csapnak éktelen ugatást és marakodást. Itt-ott, de csak úgy elvétve, néhány lakás egy kis erkéllyel is dicsekedhet, sőt némelyiknek még emelete is van; de már az ilyen csak kivétel és ritkaság.

 

 

A BOLGÁR FÖLDRŐL. Parasztház. (1885. 47. 757.)…A török befolyás épen nem volt civilizáló szellemű Bulgáriára. Még most is roppant területek fekszenek műveletlenül, sem szárazföldi, sem vízi utak nem könnyítik a külfölddel való közlekedést. Még Bulgáriának teljesen megbízható kartográfiai fölvétele is hiányzik eddig, s azok, a melyek használatban vannak, a legvastagabb tévedésektől hemzsegnek s gyakorlatilag csaknem hasznavehetetlenek

Épen olyan kezdetleges a községi rendszer s a lakosok életmódja is Bulgáriában. Még az utolsó keleti zavarok alkalmából üresen hagyott török házak, összelődözött mecsetek nem tartoznak a ritkaságok közé. A bolgár falvak utcái girbe görbék, ami egyébiránt általános keleti jelleg, házai pedig roskadozók. Még a máskülönben világszerte különösebb gondozásban részesülő fogadókban sincs semmi kényelem, ételt, italt, jót nehéz kapni, az alacsony padlós szobákba kitört ablakon keresztül fütyöl be a szél, s letaposott agyagföldre állított priccs pótolja az ágyat és széket. A járművek között a leggyakoribbak a bivalyfogatok, nyikorgó tengelyeikkel, melyekhez még tarkára festett török utazó kocsik sorakoznak, melyekben azonban, mivel egészen zártak, sem állni, sem feküdni, sem ülni nem lehet kényelmesen.

 

 

EGY BOLGÁR PARASZTHÁZ BELSEJE.

 

Mindennél nyomorúságosabb a szegény parasztok lakása, aminőt egyet képben is érdemesnek látunk bemutatni. Az ajtó rendesen csak kívülről, kezdetleges fa retesszel zárható el, s maga a ház közös lakhelyéül szolgál embernek és háziállatnak. A szegénységen kívül a bolgárnak egy más, egészen elfogadható oka is van arra, hogy megossza lakását disznóival és marháival — az tudniillik, hogy megoltalmazza a félelmes cserkesz tolvajok éjjeli garázdálkodásai elől. A padlásról téli időben kukorica csomók csüngnek alá, melyek éléstárát szolgáltatják szegényes élelmeiknek.

Igaztalanság volna föl nem említeni, hogy itt-ott még is csinosabb s tisztább városkák is akadnak, a milyen például Drenovo*, melynek fa stílusban épült több igazán bájos háza van. A bolgár nők és leányok festői tarka viselete pedig csak emeli a környezet benyomásának ingerét s érdekességét, a mint kezükben szünetlenül orsóikat forgatva haladnak végig az utcákon.

 

*Drenovo is a village in Petrich Municipality, in Blagoevgrad Province, Bulgaria.

 

 

 

CHICAGO EMELKEDÉSE. (1891. 33. 539.) Chicago városnak, a melyben 1893-ban világkiállítást akarnak tartani, jelenleg 1 250 000 lakosa** van s így népességére a 7-ik város a földgömbön. E város 60 évvel ezelőtt csak három kis fakunyhó volt s még tíz évvel később sem hitték, hogy a mocsaras területen elegendő hely legyen nagyobb város számára. Ma pedig e város a legegészségesebbek közé tartozik, ezer közül átlag csak 17 ember hal meg évenként.  A  mocsarak eltüntetésével ma 170  angol négyzet mérföld terület van beépítve, körülbelül 2000 angol mérföld hosszú utcákkal. A város emelkedése különösen 20 év óta tart, midőn a világtörténelemben ismert legnagyobb tűzvész egyszerre 20 000 épületet tett tönkre s több mint 200 millió dollárnyi kárt okozott. Az új varosban 10—20 emeletes házak vannak, egy ily óriási épületben 20 000 embernél több lakik. Gyönyörűek a város parkjai, melyek 2000 holdnál nagyobb területet borítanak. A 30 mérföld hosszú s 100—200 láb széles kertekkel és rétekkel díszített bulvárok a város benső része körül futnak. A városban évenként 25 000 hajónál több fordul meg 9 millió tonna tartalommal, és évenként 10 milliónál több szarvasmarhát és disznót ölnek meg. s 100 millió bushel* gabonát s 2 millió bushel lisztet visznek szét innen a világ minden részébe. Az itt összejövő vasutak száma 27, melyeken naponként 902 személyvonat átlag 175 000 embert szállít. A múlt évi posta szállítmányok összege 500 milliónál többet tett ki, s maga a vasúti mozgó posta 856 hivatalnokot foglalkoztat. A városban van mintegy 500 templom, 25 színház 35 000 néző számára, 120 nyilvános iskola, 1400 vendéglő s 5000 megszálló hely. Az egész földgömbön nincs egyetlen hely sem, mely ily mesés gyorsasággal emelkedett volna.

 

*A unit of volume or capacity in the US Customary System, used in dry measure and equal to 4 pecks, 2,150.42 cubic inches, or 35.24 liters.

 

**Chicago lakossága 2010-ben 2 695 598 fő

 

*

 

CHICAGÓBÓL (1893. 27. 460.)  A Columbus emlékére tartott kiállítás székhelye, Chicago, a földgömb legnevezetesebb városai közé tartozik. 1831-ben még csaknem teljesen vad pusztaság volt e helyen s ma közel másfél millió ember lakik az itt támadt új városban. Több, mint — New-York kivételével — bármelyik amerikai városban, melyek pedig mesés gyorsaságú népesedésükről híresek. Az óriási városban, melynél Európa ősrégi városai közül is csak London, Paris és Berlin népesebbek, igen természetesen sok nagy épület van, 200-nál több templom, s mintegy 50 vasúti pályaudvar. Legnevezetesebb azonban abban az ifjú város-óriásban, hogy itt a méretek is rendkívüliek.

 

 

Tizenkét emeletes ház Chicagóban

 

Nagy körútja, mely a város szárazföldi részét egészen körülveszi, 76 méter széles s emellett itt-ott nagy közkertekkel van kitoldva. Van 16 emeletes színháza és zeneterme, más mulató helyekkel kapcsolatban; olyan épület ez, hogy egyszerre egy közép nagyságú város egész lakossága elférhet benne, s ki ki ízlése szerinti mulatságot, vagy szórakozást szerezhet ott magának.

Chicago városnak különösségei közül egyik a szabadkőművesek épülete mely, 20 emeletes és 265 láb magas. Pár évvel ezelőtt még ez volt Chicago legnagyobb épülete, de azóta már három olyan palotát emeltek, melyekben ennél is több emelet van. Ezek az óriási magas épületek rendesen vasból készülnek s egy párnál lépcső sincs, hanem több emelő gép. Virágágyakból csináltak ügyesen napórát és földgömböt óriási méretekben, hogy érdekes látványosságul is szolgálhasson.

 

 

POE EDGÁR HÁZA. (1914. 5. 92.) Pásztor Árpád munkatársunk Amerikában járva, meglátogatta azt a házat, a hol A holló és sok más szép költemény világhírű szerzője egykor lakott. Erről a látogatásáról képeket küldött lapunknak. A ház, Poe lakóháza New-Yorkban, ahol az Ulalume, Annabel Lee verseit írta, nincs többé a helyén. Csak a kép mutatja, hol volt. A kép, melyet még novemberben vettek fel, a mikor a régi telken, a régi földön állott Edgár A. Poe háza….A ház többé nincs a helyén a Kingsbridge Road 259. szám alatt. Jött a kegyelet és elvitte a szemközt levő sétatérre. Kitatarozták, kicsinosították.

 

 

NEW-YORKI FELHŐKAKCOLÓK NAPPAL

 

 

Fölvonó gépek nagyobb házakban (1874. 48. 766.) Az a valóban örvendetes hír járta be a főváros lapjait, hogy a háziurak — megszánva végre lakóik beteg tüdőit — magasabb házaikban fölvonó gépeket szándékoznak fölállíttatni, amilyenek Európa és Amerika népesebb városaiban már évek óta kitűnő szolgálatot tesznek a nagyobb házak lakóinak. Egyesült Államok nagyobb városaiban, főleg a szálloda- és gyártulajdonosok régóta használják ezt a célszerű találmányt.

Most egy épületet, föltéve, hogy fölvonó géppel van ellátva, ismét oly magasra lehet emelni, mint hajdan. Az egykor annyira megvetett felsőbb emeletek, minthogy az alsóknál sokkal  egészségesebbek,  az utcai zajtól sincsenek  oly nagyon háborgatva, ismét keresettebbekké lettek. A fölvonó gépek behozatalának második, a szó valódi értelmében életbevágó eredménye az a megbecsülhetetlen jó hatás, melyet az azzal ellátott házak lakóinak egészségére szemlátomást gyakorol.

Á fölvonó gépek alkalmazásának előnyével csupán ama pénzbeli veszteséget állíthatjuk szemben, amelyet a ház, telek tulajdonosok szenvednek azáltal, hogy ezentúl kisebb területekre is lehet nagy, illetőleg magas házakat építeni.  Amit a ház terjedelemben vészit, helyre ütheti a magassággal, melyre az új találmány behozatala mellett fölemelni lehet.

A közönséges, gőzerő által mozgatott felvonó géppel olvasóink annyiban bizonyára ismerősök, a mennyiben az ily gép teljesen olyan szerkezetű, mint a többi emelő gépek. Chicagóban az úgynevezett „elevátorok" (óriási gabonaraktárak, melyekbe a gabonát gőzerővel vontatják föl), vagy nálunk a budai gőz-sikló. Amerikában használt ily felvonó gépek a mozgató szerkezeten kívül egy csinosan bútorozott kis szobáb1 álltak, melyben föl-vagy leszállni akarók helyet foglaltak. Éjjel gázfénnyel, nappal pedig metszett üvegű ablakok által voltak megvilágítva. Legközelebb e gépet is tökéletesítették olyan formán, hogy ez újabb szerkezetű gépeknél a mozgató erőt nem a gőz, hanem a víznek folytonos egyensúlyra törekvő tulajdonsága képezi. Egyensúlyi emelőgépnek (Wasser-balance Elevator) nevezik. Az Egyesült Államok nyugati nagyobb városaiban már mindenütt ilyen új szerkezetű felvonó gépeket használnak.

A gép mozgató-ereje a nehézkedés törvényén alapul, mely itt következőleg vétetik alkalmazásba. Egy tizenkét láb hosszú vasveder úgy van illesztve egy három és fél lábnyi átmérőjű vascsőbe, hogy abban, mint a szivattyú föl s alá járhasson. E vascső az egész fölvonó készülék által elfoglalt tér egyik oldalán van megerősítve, s a legfelső emelettől a földszintig ér le. A veder épen oly nehéz, mint a személyek föl és leszállítására szánt kocsi, mely csigán forgó érc-sodronyok által van összekötve. Hogy valamely súlyt fölszállítsák, csupán a vedret kell vízzel megtölteni a felső emeleten lévő víztartóból… A víz súlya lenyomja a vedret s ezáltal a kocsi fölfele vonja. A tetszés szerinti megállapodást egy dörzsfék eszközli, moly azonnal megkapaszkodik a vágányon, melyen a kocsi föl s alá halad. Leszállás alkalmával egy másik lábítót kell megnyomni, mely ismét a veder fenekén levő elzárható szellentyűvel áll összeköttetésben, amelyen át a víz könnyen kibocsátható.

A vizet gőzerő segélyével könnyen fői lehet szivattyúzni a felső emeleten lévő víztartóba.

A föntebbi rövid és egyszerű ismeretből ítélve úgy látszik, hogy a gép szerkezete könnyen érthető, nem túlságosan mesterkélt s hihetőleg nem is nagyon költséges. Alkalmazásba vétele hamar kifizetné a rá fordított költséget, s a főváros lakóinak legnagyobb részére nézve mégis oly nagy áldás lenne, amelyért nem adhatnának elég hálát a gondviselésnek és a házi uraknak. Sámi Lajos

 

 

Egészséges lakás. (1871. 44. 550.) Futólagosan tekintve alig lehet fogalmunk arról, hogy a lakás mily jelentékeny tényezője a társadalmi élet jóllétének vagy alábbszállásának. Téres, kellemes lakás és tisztaság mindenekfölött az első kellék, s mivel az alsóbb néposztály épen ezt nélkülözi: mindenféle járvány könnyebb szerrel innen szemeli ki áldozatait. Ha tehát érdekünkben áll a járványok erejét némileg megtörni, azok erejét csökkenteni, ki kell terjeszkedni figyelmünknek a lakások tisztaságára is.

Szűk helyiség annyival ártalmasabb, mennél több egyén szorul ott össze. A kigőzölgött s lehelt párák alkalmatlanná teszik a levegőt újabbi beszívásra, s a levegő élenye a belehelés folytán mind inkább-inkább fölhasználtatik. Azok, kiket hivatásuk arra kényszerit, hogy napjaikat szűk szobában többek között, még pedig gyakran nap-hosszant ülő helyzetben töltsék el, keservesen tapasztalják a nehéz légzést, a vérkeringés s emésztés hiányát, igen hamar aszkór, görvélykór, vagy tüdővész áldozataivá lehetnek, vagy legjobb esetben sárgaságba esnek, kiütések miatt szenvednek. Ha a napvilág gyéren vagy egyáltalában nem hatolhat be a szobákba, ismét érezhető hátrányok következnek be. Az olyan gyármunkásokon, kiket hivatásuk sötét térbe zár, foglyokon, kiket földalatti börtönbe zárnak el, erőt vesz a szemfájás sokféle neme, süly, görvély, emésztési bajok, étvágyhiány stb. Maguk a növények is elvesztik üde zöld színűket, ha a sugár elől elzárjuk őket.

Az említett betegségeket előidéző alapokat a szobák s alvóhelyiségek nedves volta eredményezi s növeli. Ez a nedvesség, s bűzös kigőzölgés pedig elmaradhatatlan ott, hol gondatlan hanyagság miatt a szobák szellőzetlenül s tisztátalanul hagyatnak.

Ajtók s ablakok rosszul beillő nyilasai a veszélyes légvonat miatt mindenféle hűlési betegségek alapját vetik meg. Csúzt, náthát, orbáncot, fogfájást könnyebben s hamarább kaphatni a szobában, mint szabad ég alatt szélben és rossz időben. Az ajtó- s ablak nyílásokon betóduló finom légáram a nyugton ülőre tapasztalás szerint kártékonyabb, mint szabad ég alatt a leghevesebb szélroham. Rendszeres szellőztetés, teljes világosság, a tér arányos nagysága, a tisztátalanságok elpusztítása, s szükséges vízmennyiség odavezetése, íme ezek az egészséges lakás szükséges kellékei.

A lak- s hálószobákban sok ember ne legyen összezsúfolva, sem pedig bútorokkal túl ne terheltessék. Legalább is legyen tizenkét párisi láb magas egy szoba, jó nagy ablakokkal, s ha lehetséges, kettős ajtóval is el legyen látva. Mindegyik szobában legyen egy-egy szelelőszerkezet. Van ilyen több fajta. Válasszák azt, amelyik legajánlatosabb. A ki a pince szárazságára s szelelésére gondot fordít, már ezáltal nagy részben előmozdítja az egész ház szárazságát is.

Legcélszerűbb a szobák falait ártalmatlan zöld színnel húzatni be, az egyszerű mész egyfelől a tüdőknek, másrészt a szemnek lehet hátrányára. Nagyon kívánatos, hogy a lakszoba a hálóteremtől elkülöníttessék. A házban levő legjobb s legnagyobb szobát kell alvó teremnek választani. A hálószobában 15° Reaumur-nél magasabb légmérséklet soha ne legyen, nagy gondot kell fordítani a szárazságra és szellőztetésre, ha lehetséges a nagy zajtól s ártalmat kigőzölgésektől távol essék. Függönyökül ne fehér, fekete vagy vörös, hanem kizárólag zöld szövetet célszerű alkalmazni. Úgy kell intézkedni, hogy az elég téres és magas hálószoba inkább délre feküdjék, vagy legalább keletre. Akinek nincs módjában szobájában szellőztetési szerkezetet fölállítani, az ablakok és ajtók kinyitása által eresszen be üde levegőt, napjában háromszor, reggel, délben és este.

A padozat szintén jelentékeny szerepet játszik a szobában, úgy hogy a legdrágább padlatot mondhatjuk legolcsóbbnak, mert a nedves és rossz padlat, különösen nedves és esős időjárás alkalmával legtöbb pénzt szokott az orvos és gyógyszerész malmára hajtani. A kő- és földpadlat különösen, ha azt még öntözik is, ártalmas kigőzölgést idéz elő, a nedvességet magába szívja, s mindig hideg.

A leggyökeresebb gyógyszer sem képes elhárítani némely gyermeknél a görvélyt, mert a szegény kicsikék egész nap rossz padlaton állnak vagy ülnek. Isten a megmondhatója, hogy az egészségtelen padlat miatt hány szegény munkás kerül a kórházakba. Célszerű ennélfogva, ha az keményfából készíttetik; hogy tisztítása, szárazon tartása könnyen eszközölhető legyen. Jó, ha vékonyan szagtalan mázzal vonják be. Oly helyeken, hol alkalmas fapadlat nincs, álljon rendelkezés alatt mindig egy kemény fatábla, hogy a láb a nedves földdel vagy téglával ne legyen közvetlen érintkezésben.

A szobák falai jól kiégetett téglából készíttessenek. Legalkalmasabb a vízmentes cement, s mikor kiszáradt, szagtalan és nem mérges olajfestékkel jó a falakat behúzni. Így a falakat könnyen és jól tisztántarthatni, sőt tűzvész ellen is sokkal inkább biztosítva van az ember, egészségi s gazdálkodási szempontból pedig ez eljárás megbecsülhetetlen.

Jó szerkezetű agyagkemence többet ér a vasnál. A porcelán kályha még ajánlatosabb, csakhogy ez nagyon drága. Nagyobb épületeknél célszerű a szobát vízgőz vagy forró lég által fűteni, melyet csöveken keresztül vezetnek oda; de az érccsövek nem a falba teendők, hanem a padlat alatt több kanyarulatban ágazzanak szét. Ezáltal a padlat hidegen maradása vétetik eleje, mi egyúttal számtalan betegség forrását is bedugja. A csővel való fűtés egészségi szempontból is ajánlatos, s nem is kerül valami sokba.

A szoba hő-, szárazsági s nedvességi foka felől tisztába kell jönnünk. Egészséges egyének lakszobáiban a hőmérséklet a 15—16° R.-t ne haladja túl, mert a nagy hőség könnyen meghűlés s elpuhulás alap-okává fejlődhetik, sőt gyakran szellemi eltikkadást s vértódulást is idézhet elő. Jó, ha lakszobánk száraz, de maga a levegő ne legyen túlságosan száraz, kell hogy némileg nedvességet is tartalmazzon. Ezt azáltal érhetjük el, ha a kemence közelében tiszta vízzel telt kis edényt tartunk, ezáltal a rendszeres légzésre megkívántató gőz a levegőben föloszlik. A száraz, éles lég beszívása tüdő- s torok bajban szenvedőkre különösen ártalmas, mint szintén azoknak is, kik habár nem betegek, de gyakran ki vannak téve apró meghűléseknek s náthának.

A bútorok tisztán tartandók, s több ízben ki legyenek szellőztetve, mert különben az egészségre káros befolyást gyakorolhatnak. Mennél kevesebb bútor van a szobában, annyival jobb az a lakókra, mert a bútorok mindenféle nedvességet beszívnak, észrevehetetlenül rothadnak, mi nem csakhogy kellemetlen bűzt terjeszt maga körül, de ártalmas is. Sokan azt hiszik, hogy ha a szobát bútorral tele tömik, ezáltal a fűtés költségét kímélik meg; hogy mily keserűen csalatkoznak, eléggé bizonyítja azt új évkor a hosszú patika-kontó, s a családtagok egészségtelen ki-nézése.

Sokan szeretik az ablakokat függönyökkel s más ilyes díszítménnyel egészen beburkolni. Az olyan függönyök ellen, melyek a világosság befolyását, az ablak kinyitását nem gátolják, az egészségügy nem szólal föl, de a sűrű nehéz szövetek ellen, melyek a port magukba veszik, a szellőztetést elzárják, határozottan kikél.

Az utcák világítása, öntözése s tisztítása Közép-Európa legnagyobb részében oly sok kívánni valót hagy fenn, sőt annyira nyomorult, hogy föl lehetünk jogosítva, azt egészségtelennek nyilatkoztatnunk. Nagyobb városokban világítás tekintetében újabb időben történt némi előhaladás, de az utcák s udvarok öntözése s tisztántartása ott áll, hol két századdal ezelőtt. Erre azt válaszolhatják, hogy a vízvezeték erélyesen folytatja működését, az utcákat folyvást tisztogatják. Alig mondhatjuk el ezt két-három városról, s mi ez az egész országhoz képest? Hány helyen, hány háznál van a szemétdomb mindjárt a lakszoba s konyha mellett?

S még ott is, hol vízvezeték van, ha az megakad, ha a csatornában a folyás megszűnik, minden szemét összegyűl azon helyen, s rothadása veszedelmes bűzt terjeszt maga körül. Itt ugyan nem lehet sokat adni a polgárok egészségére! A rendőrség keveset törődik a szeméttel. A polgárok orrukat befogva haladnak el az ily helyek mellett, s örülnek, ha addig lélegzeni nem kell; az egészségügyi bizottmány megalakul vész idején, hoz szabályt, törvényt, megírja a rendelkezést; a szegény polgár pedig ismét nem tehet mást, csak az orrát fogja be, mert a szemét a törvényt nem érti meg, a kinek pedig meg kellene érteni, az a fülét dugja be. Erélyes intézkedés segítne az ily hiányokon.

Vannak városok, hol a csatornákból hetenként egész szekérrel büdös szemetet halásznak ki. A csatorna tele van szórva mindenféle üveg, agyagcseréppel, ronggyal, ócska cipővel. Aztán csodálkoznak, ha a hagymáz s más járvány némely utcán erősen dühöng, s a lakók nyomorult kinézessél járnak-kelnek, lézengenek föl s alá. Beszélnek aztán rósz éghajlatról, a szegények elhanyagolt állapotáról, az ég büntetéséről, a helyett, hogy bűnbánóan saját melleiket vernék, s minden bajt önmaguk ereje által hárítanának el.

A községek lakosai álljanak össze közös erővel, válasszanak egészségügyi bizottságot, s tekintet nélkül egyéni érdekekre, a hatóságok kegyére vagy rosszallására, foganatosítsanak oly intézkedéseket, melyek a polgárok egészségének föltételei. Az egészségügyi választmány tegye felelőssé a lakosokat a csatorna tisztántartásáról, szigorúan büntettessen minden hanyagságot, a vízvezetéket szabályoztassa, a csatornákat kövekkel rakassa ki, hogy minden felesleges és ártalmas vízmennyiség könnyűszerrel eltávolítható legyen.

Az utcákat, ha már egyszer készen vannak, szélesbíteni csak nagy áldozattal lehetne, de a szűk utcák hátrányát a jó kövezés, öntözés s általában gondos tisztántartás jelentékenyen ellenőrzi. Széles és jól kiépített járdák csak akkor hasznosak, ha célszerű városi intézkedések szigorúan vétetnek foganatba, ha t. i. hó, sár stb. a járdákról a lehető leggyorsabban eltisztíttatnak, s télen át homokkal töltetnek meg.

A városon bent s kívül a fasorok, sétányok, kertek nagyon szükségesek, mert a fák a légjavítás hatalmas eszközei.  A facsoportok nemcsak a szemnek kellemesek, de az egészségre nézve is jótékony hatásúak; azonban a túlságos sűrűség nem ajánlható a városban, mivel a nedvességet a közeli tájakon nagy mérvben idézheti elő.

Színház, templom, tanterem, iskola, bolt, iroda igen sok helyen kevéssé szellőztetik, rósz padlattal van ellátva, sötét és nedves. A ki rendesen olvassa az újságot, nagyon tudja, hogy éven át mily sok szerencsétlenség történik olyan, mit a fent jelzett hiányoknak tulajdoníthatunk. Fűtetlen színházak, templomok, boltok egészséggel táplálkoznak, hány ember hagyja e helyeken eme drága kincsét, hátha még ezenkívül a világosság s szellőztetés hiánya miatt megromlott léget kénytelen beszívni. Vajha, minden ilyen helyre a padlat alatt cső fűtést lehetne behozni. Árról nem is kell említést tennünk, hogy a templom alatti temető még az egészségeseket is könnyen halottakká teheti.

A mosóházat, mészárszéket a lakházakon kívül eső térre helyezzék el, még pedig legcélszerűbb oda, hol kellő vízmennyiség található. Általában minden olyan gyár, vagy üzletág, mellyel bűzös kigőzölgés jár együtt, a lakházaktól elkülönítve, messzebb állítassák föl. Sajnos, hogy az egészségügyi törvények sok helyen még ma is megengedik, hogy a vágómarhát a faluban ölik meg.

Nem lehet elvitatni, hogy a falun, vagy mezőn lakás egészségesebb, mint a városon való tartózkodás, de ügyes berendezés a városi lakást is teheti egészségessé. Hogy p. o. sok városban oly nagy a halandóság, ezt annak tulajdoníthatni, hogy a lakházak tul vannak terhelve lakókkal. Mennél több ember van összezsúfolva, természetesen annál több ereje van ott mindenféle járványnak. Ne becsüljük túl a falusi lakást. Igaz, hogy itt tisztább, üdébb levegőt szívhatunk, de itt is, ha nedves, rossz padlatú lakást választunk, épen úgy ki lehetünk téve a betegségek özönének. Ha jó lakásunk, jó ivóvizünk van, a városban som félhetünk. A városi élet a falusiaknak, a falusi élet a városiaknak váltakozva ajánlatos, mert a változatosság testi s szellemi megújulást idéz elő, míg ellenben az unalmas egyhangúság a testet és lelket egyaránt kifárasztja.

 

 

 

A TÖKÖK ALKOTMÁNY (1908. 33. címlap) A RÜMÉLIAI hadsereg által II. Abdul Hamid szultántól kierőszakolt török alkotmány ismét Törökország népe és a keleti kérdés felé fordította Európa figyelmét…

Az alkotmányosság eszméinek megfogamzását Törökországban Abdul Aziz szultán vég nélküli pazarlásaiban és a krimi háború által a török társadalom magasabb rétegeibe átszivárgott Európa centrikusságban kell keresnünk. Egyfelől tehát az elégedetlenség, a növekvő nyomor, másfelől az európai hatalom, a művelődés félreértéséből származott utánzási vágy szülték az oly rövidéletű török parlamentet és alkotmányos érát, mely nem kis mértékben siettette az orosz-török háborút, s talán jórészben oka volt Törökország további süllyedésének. Az 1875 október 6-ikán kibocsátott jegyzék az állam csődjét jelentette be. Ezzel befejeződött azon időtartam, mely alatt Európa a törökök iránt rokonszenvvel viseltetett…

A török történelemben nem ritka esemény – az alkotmány - teljesen új irányt adott egy időre Törökország politikájának, és ez némi tekintetben reményekre jogosította fel azokat, akik mint Anglia, Törökország fennállását Európában, saját érdekükben szükségesnek látták. 1876 május 30-ikán egy összeesküvés, melynek ólén Midhat pasa állott, Abdul Azizt megfosztotta trónjától és helyébe unokaöccsét, Murad-ot ültette. V. Murad nevelése és hajlamai után ítélve hivatva lett volna Törökország állapotát helyreállítani. Az európai műveltség iránti fogékonyságát Parisba való utazása alkalmával mutatta ki, a keresztényekkel szemben még herceg korában tanúsított viselkedése, türelmessége pedig bámulatra méltó volt kortársai előtt. Váratlan volt az uralkodó nyilatkozata a keresztény alattvalók jogai felől, midőn a reform-párt igyekezete még mindig az ó-mohamedán népesség, a vallástanítók és diákok ellenállásán szenvedett hajótörést. Tüntetések az európaiak ellen, véres támadások a keresztény lakosság ellen épen akkor öltöttek legnagyobb mértéket, midőn ez az álmodozó, szabadelvű szultán lépett a trónra. V. Murád azonban csak egy hétig volt épeszű trónra lépése után…Abdul Hamid herceg bátyja helyébe nem juthatott minden további határozat nélkül.

A következőket kellett megígérnie: 1. hogy haladéktalanul ki fogja hirdetni az új alkotmányt; 2. hogy állami ügyekben csakis felelős tanácsadóitól fog tanácsot kérni;  3. hogy titkárainak, kik mint legközelebb állók legnagyobb hatást gyakorolhatnak rá, Zia beyt, Kemál és Szádullah beyt fogja kinevezni.

Abdul Hamid mind a három feltételbe beleegyezett, s mindent megígért, csakhogy hatalomra juthasson. Alig foglalta el azonban trónját, midőn a második pont teljesítését megtagadta, és oly emberekkel vette magát körül, kiket alkalmas eszközöknek gondolt az alkotmány létrejövésének megakadályozására. Soha alkotmányellenesebb szultánja nem volt Törökországnak. Abdul Hamid szultán az alkotmány kihirdetése után a reformok megvalósítása helyett mind céltudatosabban törekedett a titkos ígéreteket megszegni….

A török alkotmány kivívása végül is nem új-török mozgalom, melyet a szultán Németország segítségével, vagy hallgatag támogatásával könnyen elnyomhatott volna. Angolország, Németországot kizárni igyekező politikájának diadala. Ha a szultánnak oly tanácsadói akadnak, mint Midhat pasa volt 1876-ban és ha Angol ország erkölcsi és anyagi segítsége csodákat tud művelni, talán végleg meg fogja oldani keleti a kérdést.  Nagy-Britannia, melyet függetlenségre törekvő gyarmatai óriás jelentőségű kérdés elé állítanak, több bizalommal nézhet a jövő elé legalább Konstantinápolyt, Egyiptomot és Indiát illetőleg. A török alkotmány megadása nem Törökország egyszerű belügyi kérdése: e ténytől függhet Európa békéje vagy egy az eddigieknél is elkeseredettebben vívandó háború.

Dr. Germanus Gyula.

 

A jelen forradalmárai (1883. 3. 42.) Rémséges újságtengerben úszik főleg a nagyvárosi ember mostanság. Tudomány, költészet, politika — minden a hírlapban összpontosul. Minden iránt onnan értesül az ember. De végre is legközelebbi, legtermészetesebb tárgya volna a hírlapírásnak a nap krónikája. És nemde különös, hogy a jelennek egyik úgy politikai fontosságánál, mint eredetiségénél fogva legérdekesebb tünete, az anarchisták forradalmi szövetkezete, mint lélektani vagy észtani rejtély áll előttünk. Sok mindenfélét összeolvasunk felőlük. Csak egyet nem, ami pedig legszükségesebb volna, hogy megismerhessük őket.

Tudniillik programjuk összeegyeztetését a józan ésszel.

Mert még a szörnyetegségnek is megvan a maga logikája. Az indulat összeütközésbe hozhatja az embert a világrenddel, a társadalommal; a bősz indulat kimagyaráz mindent, még a gyermek- vagy apagyilkosságot is. A nihilisták és anarchisták annyiban rokonok lehetnek, hogy mindegyik a fennálló rend megsemmisítésére tör. Ennek még idáig volna értelme. Bizonyosan rossznak találják a fennálló rendet, tehát újabb mást, jobbat akarnak helyébe emelni. Igen, de ami az ő céljaikról kiszivárog, az mind azt sejteti, mintha nekik voltakép nem is volna céljuk, vagyis, csak azt halljuk, olvassuk, hogy a létezőt le akarják rombolni, de hogy helyébe mit akarnak állítani, arról hallgat minden tudósítás.

Az anarchista — fejetlen — állam, úgymond, csak rázkódás-teljes válság folytán állhat elő. Mindenekelőtt szükséges, hogy a kozmopolitizmus — világpolgárság — elveit fogadja el az egész földrész. A francia-német viszályt ki kell egyenlíteni akképp, hogy a Rajnát megtöltik a tőkepénzesek és kormányférfiak hulláival, ez lesz a híd, melyen át a francia a németnek kezet nyújthat. E mondás erőteljes eredetisége kétségkívül szellemes főt, kiváló hatásos szónokot sejtet, oly tehetséget, mely az uralkodó hatalom szolgálatában karriert csinálhatna. A legkomolyabb jelenség, ha akár anyagi, akár szellemi tőke tulajdonosai a munkáspárt vezetésére vállalkoznak…

Egy vádlott az elnök ama kérdésére, ki fogja az ő fejetlen államukban az igazságot szolgáltatni, azt felelte, hogy a jövő államában nem lesznek gonosztevők, csak betegek. Egy ifjú ember bevallotta, hogy nővére sírján bosszút esküdött a társadalomnak, Egy kiáltvány egyebek közt így szól: «Láthatjátok Lyonban ama polgárokat, kik a tőletek lopott pénzen, Bellecour Assom-moire-ban leányaitokat meggyalázzák."

Ezekből látható, mi fáj a forradalmároknak, mit nem akarnak. Végre is a törvényszék első sorban azzal foglalkozik, mit követtek el, mit tettek, és nem azzal, mi tervük azután, ha a jelen társadalmat romba döntötték.

Egyébiránt az államveszélyes forradalmárok nem is igen szokták előre nyíltan, őszintén bevallani végcéljaikat. Ezt csak úgy kell, és többnyire ki is lehet találni. Rend nélkül egy két személyből álló rablócsapat sem állhat fönn. Kétségkívül csakis a jelen társadalom rendjének üzennek ők hadat, az új rend majd abból a zűrből fog kikelni, melyet ők előidéznek. Ha egy ház helyén egészen újat akarunk építeni, hát annak még az alapját is ki kell ásni és betemetni, így azután újat vájni helyébe. Milyen legyen a rend a jövő társadalmában, azt majd az a nép szabja meg, mely a táblát letörülve látja maga előtt, s írhat rá, a mi neki tetszik.

 

 

A VÖRÖS RÉM ÉS A MODERN ÁLLAM. (1886. 16. 253.) Megdöbbentő eseményeknek kezdünk tanúi lenni a nyugati civilizáció legfejlettebb államaiban. A munkás-forradalom, mely egyszerre vetette magasra Belgiumban, Amerikában és Franciaországban véres lángjait, talán nyilatkozhatott volna még megdöbbentőbb erőszakossággal, követelhetett volna több áldozatot, de tanulságosabb és súlyában jelentősebb alig lehetne. Ha Paris, a világ e hangadó metropolisa áll a szemeink előtt lefolyt zavargások élén, ha onnan terjedtek volna tovább az izgatások hullám gyűrűi, kétségtelen, hogy még sokkal több veszélyt és fenyegetést rejtene magában Európára nézve e jelenség, de komolyabb természetű akkor is alig lehetne. Abban a körülményben, hogy a világ két legparlamentárisabb állama, a valódi szabadság és alkotmányosság két minta országa, melyekben a népuralomnak és a monarchikus elvnek egyensúlya oly szilárdnak látszott — Anglia Belgium— egyszerre lépett ki a mélyebb társadalmi reformok terére. Míg amott radikális államférfiak teszik magokévá a kommunisztikus teóriákat, emitt valóságos forradalmat szított a munkás-kérdés, komoly intelmeket rejt magában. Mind többen ismerik be, hogy a liberális intézmények mai állapota nem egyéb félrendszabálynál. Figyelmeztetnek arra, hogy a nép, mely eddig inkább ideális jogokért küzdött, ma már készen áll arra is, hogy a maga anyagi jogaiért ontsa vérét s e küzdelem rá nézve annál könnyebb lesz, mert támogatják benne a szabad szón, a szabad gyülekezésen kívül a tudomány romboló eszközei is.

Évek óta szervezi a munka saját érdekeinek védelmét, s mélyíti ily módon a munkás-osztály és a tőkepénzesek közötti elválasztó medret. Csaknem minden iparágnak megvan a maga iparszövetkezete, sőt történtek kísérletek Amerikában az összes külön testületeknek egy szövetkezetbe való összevonására is. Tény, hogy e társulatok lényegükben és céljaikban túlnyomóan harcias természetűek. Azon a föltevésen alapulnak, hogy a munkás és munkaadó érdekei ellentétesek s céljuk tagjaikat a munkaadók elnyomása ellen védelmezni. Vezetésük ép oly abszolutisztikus, mint egy korlátlan kényuralomé, választmányuk titokban ülésezik, föltétlen engedelmességet követel s rendeleteket ad ki. Kétségtelen, hogy egy ily érdekszövetkezete a munkásoknak, mely ellenséges hangulatát nem rejti véka alá, melynek tervei titokban kovácsolódnak, melynek bevallott célja magasabbra emelni a válaszfalakat az osztályok között, veszélyes és kóros állapot a társadalomban. E lappangó veszélynek csupán tünetei a gyakori munkabeszüntetések, melyek véres összeütközésekké fejlenek s csupán tolmácsai ama munkáslapok, melyek nyílt hadüzenet hangján tárgyalják a munkásosztály szükségleteit és óhajait.

Íme egy kis szemelvény azokból a vezércikkekből, melyekkel napról-napra amerikai munkáslapok árasztják el közönségeiket, de melyeket nem sokkal enyhébb változatokban az európai szocialista sajtó termékeiben is feltalálunk. «Ha a munkás — hangzik e lapok hasábjain, — belátja, hogy a mennyország, melyet a túlvilágon ígértek neki, merő káprázat, akkor kopogtatni fog fegyveres kézzel a gazdag rablók ajtaján, s követelni fogja részét a földi élet javaiból». — «Vallás, törvény és állam egy fából vannak faragva, — pokolba mindannyival!» — «Éljen a tudomány, éljen a dinamit! Az az erő, mely kezeinkben véget vet a zsarnokságnak!» — «Az igazság öt centes bélyegbe kerül, a dinamitnak ötven cent fontja." «A lynch (lincselés) a legjobb és legolcsóbb törvénykezés."  «A forradalmárnak csak egy tudománya van — tudniillik a rombolás. »

S míg a munkásosztály így szervezkedik a védelemre és támadásra, addig a haladó polgáriasodás, a közlekedés könnyűsége, a munka-meg takarító gépek, s a társulás eszméje, mely a munkafelosztás elvével lépést tart, mind tömörebben szorítja őket össze a nagyvárosokban. Egy holdnyi területen néha több ember él, mint ahány halott van ugyanakkorra területen a temetőkben. Hol a pálinkás bolt oly sok s a templom oly kevés és a bűnre nézve minden csábít, minden alkalom mintegy önként kínálkozik.

Lyman Abbott, az amerikai folyóiratok egyik legtekintélyesebbikében, a«Century»-ban meglepő képét adja némely amerikai város rohamos fejlődésének, melyet Tocqueville, e kiváló gondolkozó, már 1848-ban aggodalommal látott előre, mint az újvilág köztársaságainak biztonságát veszélyeztető körülményt. Ha csak a kormánynak nem sikerül oly fegyveres erőt teremteni, mely míg egyfelől a nemzet többségének ellenőrzése alatt álljon, másfelől független legyen a városok népességétől s elnyomhassa azok kihágásait. «De mikor Tocqueville — mondja Lyman Abbott, — ez aggodalmainak kifejezést adott, akkor az Egyesült Államokban még csak két város volt 200 000-et meghaladó népességű, ma pedig nyolc van ilyen…

A kommunizmus még majdnem ismeretlen volt; ma Proudhon aforizmája, hogy a tulajdon lopás, alaptanát képezi a munkás-szövetkezeteknek. Minden fejedelemnek megvannak udvaroncai. Minél rosszabb a zsarnok, annál alávalóbbak, akik körülrajongják s hódolatot színlelnek iránta, míg valójában hatalmát zsákmányolják ki. Az amerikai demagóg az amerikai elit udvaronca és soha sem hízelgett aljasabb udvaronc veszélyesebb királynak.

Bizonyos — folytatja Lyman Abott — hogy semmit sem hoztunk magunkkal a világra, s amivel minden ember bír, azt vagy a maga szorgalmának, vagy a másénak köszönheti. Minden vagyon vagy munka eredménye, vagy ajándék, vagy rablás. Csak ez a három módja van a vagyonszerzésnek: munka, ajándék és lopás. Mindig lesznek helyzetbeli egyenlőtlenségek, mert mindig lesznek jellembeli eltérések is. A szorgalmas embernek joga van szorgalma gyümölcsére, az okos embernek okossága gyümölcsére, de senkinek sincs joga szomszédja szorgalmának vagy szomszédja eszének gyümölcsét elvenni anélkül, hogy egyenértéket adjon érte. Senki sem vehet a közös tőkéből többet igénybe, mit amennyit bele tett. A társadalom rablógazdaságot folytat, ha úgy van szervezve, hogy képesít némelyeket többet venni ki a világ javaiból, mint a mennyinek egyenértékével járultak hozzá. Ez a jogos panasz, és nem az, hogy némelyeket jobban fizetnek, mint másokat.

A modern állam, mely politikailag demokratikus jellegű, gazdaságilag és iparilag a legteljesebb arisztokrácia. A törvényhozás befolyást enged a népnek az állam sorsa intézésében, de nem enged befolyást saját sorsa intézésében. Szuverén a szavazó urna mellett, a gyárban nem egyéb rabszolgánál. Ugyanazok, akik képviselőket, minisztereket, közigazgatási és bírósági tisztviselőket választanak, nem bírnak hatalommal, megszabni, hogy naponta hány órát dolgozzanak, s minő bért kapjanak, ha csak hadi lábra nem szervezkednek. Ebben áll tehát kétségtelenül a létjoga a munkás-szövetkezeteknek. A kooperáció az első lépés a tőke zsarnoksága alól való felszabadulásra. Minél demokratikusabb egy kormány, annál szélesebb feladatainak köre. Könyvtárakat alapít, megszabja a közoktatás rendszerét, elrendeli a himlőoltási kényszert, szabályozza a házépítést, röviden száz oly dolgot cselekszik, melyekre, mint csupa rendőrállamnak nem volna joga, de mint nagy kooperatív szervezet feladatának ismeri. A hol pedig maga közvetlenül nem cselekedhetik, ott másokat bíz meg a cselekvéssel; nagy társulatokat teremt, hogy kőszénnel, közlekedési eszközökkel  lássák el, melyekre autokratikus hatalmat ruház, melyeknek óriási kompenzációkat ad, s melyeket a nép akaratából fennálló, s a népnek felelős hivatalos közegeknek ismer el. Hogy az államszolgálat e mérsékelten kommunisztikus formája milyen előnyöket nyújthat, azt mutatja Anglia példája, melynek kormánya pár évvel ezelőtt a Nagy Britanniai távírda hálózat igazgatását és ellenőrzését átvéve, rövid időn a következő eredményeket mutathatta fel: a hivatalok száma harminc százalékkal növekedett, a feladványok száma 50 százalékkal, a sürgönyözött szavak száma 200 százalékkal s mindezzel szemben a díjtételek 40 százalékkal csökkentek.

Oly adatok ezek, melyek sok gondolkozni valót adhatnak az e kérdések iránt érdeklődőnek s talán útmutatással is szolgálnak arra, miképp lehet egyenlő sok minden helyes politika mellett, a gazdasági érdekek fenyegető harcában. V.S.

 

 

A BELGIUMI MUNKÁS-LÁZONGÁSRÓL ( 1886. 16. 254.) A szerencsésen véget ért, de borzalmas részletei miatt Európa-szerte feltűnést keltett belgiumi munkás-lázadás március 18-án, a párisi kommün szervezkedésének évfordulóján kezdődött, melynek emlékét Liége-ben egy szocialista gyűlés ülte meg. Már a gyűlés végén komoly zavargások támadtak az utcákon, úgy hogy, bár nagyobb kihágások nem fordultak elő, a rendőrség mintegy száz embert kénytelen volt elfogatni. A többiek azonban széthordták a viszálykodás és elégedetlenség magvát a főbb bánya-és gyártelepekre s mindenütt megkezdődtek a zavargások rendesen sztrájk alakjában. Az általános üzletpangás következtében itt-ott történt elbocsátások vagy munkabér-leszállítások elegendő okot szolgáltattak a sztrájk kitörésére s emellett különösen az üveggyárakban különös ürügyet nyújtott az a körülmény, hogy új gépeket alkalmaztak, melyek sok munkaerőt tettek fölöslegessé. Nagyban emelte a zavart, hogy a hatóságok kezdetben nagyon keveset törődtek a mozgalommal és később sem volt mindenütt elegendő katonaság, mely a rendet helyreállítani es fönntartani képes lett volna.

Az elégületlenek száma mindinkább növekedett, anarchisták szították a tüzet s így a csoportosulásokból csakhamar fenyegető, sőt támadó tömegek is képződtek, különösen Charleroi környékén, mely a mozgalomnak különben is központja volt. Carniéres-ben a csoportosuló munkásokra kénytelen volt a katonaság lőni is s ez alkalommal három munkás halt meg, s 17 megsebesült. Hasonló jelenetek fordultak elő a mariemonti bányánál. A legtöbb haláleset Bouxban történt március 26-án. Itt a bányászok az egész vidéken garázdálkodtak, szétrombolták s felégették a kastélyokat, s gyárakat, valóságos csatát folytattak a katonákkal, kik a lázadók közül tizenhetet öltek meg. Az elpusztított helyek közt volt Baudoux kastélya s üveggyára, melyeknek romjait képünk mutatja. Baudoux maga is munkás volt kezdetben, később meggazdagodva nagy gyárat alapított, melyben 2000 ember nyert alkalmazást állandóan. Ő maga, s családja a rombolás elől szerencsésen megszökhetett, de vagyona teljesen tönkre ment. A gyár és a raktárak elégtek, bútorait, kocsiját, a lázadók petróleummal öntöttek le s úgy gyújtották föl; a többit szétrombolták vagy ellopták. Különösen a naplopók igyekeztek felhasználni az alkalmat, hogy ruhákat szerezzenek, s a jó borokból — leihassák magukat. A katonaság teljesen képtelen volt megakadályozni a kihágásokat s csak másnap, midőn új erősítés jött s az ostromállapotot kihirdették állott némileg helyre a rend.

Charleroi környéke jelenleg valóban szomorú képet nyújt, mindenütt romok s a pusztítás más nemei láthatók. A munkások — elenyésző csekély szám kivételével — visszatértek ugyan már a munkába, de maga az a körülmény, hogy százezernél több elkeseredett ember két héten át folytonosan hadilábon állott s hogy épen ez állapotok miatt a nyomor még nagyobb mérveket öltött, elég bizonysága annak, hogy a nyugalom még csak látszólagos. Hogy a zavargás nemcsak helyi érdekű volt, azt általában elismeri mindenki s bizonyítja többek közt az is, hogy Charleroi környékén különösen francia s német anarchisták ez idő alatt nagy számmal fordultak meg s többről bebizonyult, hogy részint fenyegetések, részint pénzkiosztás által igyekeztek a tüzet szítani. A francia anarchista sajtó nyíltan kifejezte rokonszenvét a mozgalommal s nem habozik kimondani, hogy e véres lázongás a közelgő általános szocialista forradalomnak csak előjátéka volt.

 

 

KUBA SZIGETE. (1898. 18. 297.) Az Amerikai Egyesült Államok és Spanyolország közt már régebb idő óta fölmerült feszültség, mely háborúban tört ki, sűrű emlegetés tárgyává tette a viszálykodás igazi okát, Kuba szigetét. Spanyolország legvirágzóbb és legfontosabb gyarmatáról, az Antillák gyöngyéről, vagy mint a spanyolok még inkább szeretik nevezni: az Antillák királynéjáról szólva: ma kiváló érdekességű, nem is annyira a rajta élő népek sorsa, vagy a rajta levő természeti kincsek okáért, hanem inkább kedvező földrajzi fekvése miatt. Ez a szigetet egy még csak leendő fő világút kulcsává, s e végett hatalmas államok vágyakozásának tárgyává teszi.

Az Atlanti-óceánnak ez a szép szigete, melyről már Kolumbusz azt mondotta, hogy ez a legszebb ország, melyet szem valaha látott, mely vidékeinek bája s termékeinek gazdagsága által a Föld legáldottabb országa, — nem nagyobb, mint hazánk egyharmad része 108 303 négyzet-kilométer, Florida félszigettől 230, Unititól pedig 90 km-re esik. Hossza 1300 km, szélessége 30 és 380 km. közt változik. Partvonalának hossza 3750 km. Partjai nagyobbára laposak és mocsarasak, ezen kívül több helyen homokos korallzátonyok miatt hozzáférhetetlenek. Különösen a déli partok mellett a korallszirtek valóságos útvesztővé csoportosulnak s a csempészeknek kitűnő menedékhelyül szolgálnak; mindazonáltal több tágas és biztos kikötője van a szigetnek. Ezek közt első helyen áll Havanna (Habana) szép kikötője, melybe több nagy kereskedelmi útvonal összefut, mely természetes raktára egyrészt Veracruz-nak, Mexikó fő kikötő városának, másrészt pedig New-Orleansnak s kétségtelenül Amerika legjobb kikötőinek egyike s a világkereskedelemnek nevezetes piaca. A sziget belsejét borító dombok közül egyes eléggé magas hegyek emelkednek ki. Legmagasabb csúcs a Pico de Tarquino (2560 méter).

A szigetnek van ugyan elég apró folyója, de azok közül csak egynehány hajózható. Említésre méltó a Réz-hegységben eredő s délnyugati irányban a Bayamo-völgyön át futó Rio Cauto, mely torkolatától 82 km. távolságig hajózható…Éghajlata általában igen kedvező. Az évi középhőmérséklet Havannában +20° R. A forróság július és augusztus hónapokban a legnagyobb, de azt is mérséklik a tengerről fúvó szelek. A sziget eredeti lakói indiánok voltak s azoknak Hatuei nevű főnökétől foglalta el 1511-ben Velasquez Diego, ki aztán 1512-ben Baracoai és még öt-hat várost alapított; ugyanő elősegítette a négerek beszállítását; Mexikóval összeköttetésbe lépett s végre Kuba főkapitánya lett…

Hogy az Egyesült Államok népe és kormánya Kuba iránt oly szerfölött érdeklődik, annak oka a következő. Ott fekszik Kuba ezen nagy és hatalmas állam tőszomszédságában, oly hivatással, hogy annak idején a majd létesülő panamai, vagy honduraszi csatornán uralkodjék. Az Egyesült Államok ezt a hatalmat bírni óhajtják; mert a két nagy óceánt összekötendő csatorna még nagyobb fontossággal fog bírni, mint a szuezi, s mert, a mely állam az ezen csatorna feletti uralmat kezébe keríti, egyszersmind ura lesz az ez által összekötött két óceán kereskedelmének és tengeri forgalmának is. Nagy kérdés, vajon Európára nézve üdvös lesz-e, ha ezt az uralmat az amerikai yankék-nek sikerül magukhoz ragadni. Annyi bizonyos, hogy Spanyolország nem fogja Kubára költött millióit könnyű szerrel ott hagyni s zászlaját annak bérceiről bevonni.

Berecz Antal.

 

 

AZ INKÁK HAZÁJÁBÓL. (1913. 1. 12.)Bolíviáról. Buenos Aires. 1912.  december. Ki emlékezik még, hogy mi volt Eldorado? Mikor az inkák hazájából temérdek kincseket küldtek Európába, akkor ez a hely volt a világ legirigyeltebb, leggazdagabb vidéke. Úgy beszéltek róla, — s olyan legendákat költöttek felőle -  mint egy .álomvilágról. Ekkor jöttek a spanyolok, akik lerombolták az inkák világát és kirabolták e vidéket, amíg csak fel nem jajdultak Peruban, 1809-ben. Alsó és felső Peru volt az első, a hol fegyvert fogtak a spanyol önkényuralom ellen, s csak azután mozdult meg az egész Dél Amerika. Ahogy a spanyol elpusztította az inkák világát, úgy pusztult el a spanyol világ is itt. Az inkák hazájában kapta az első csapást a «Nagy Spanyol» ország és ettől kezdve mindkevesebb helyen lengette a szél a spanyolok büszke vörös-sárga lobogóját.

Ma az inkák egykori hazája, épen az ellentéte annak a mese-világnak, mely egy pár évszázad előtt volt. És ezért nem törődik, és nem beszél róla senki többé. A régi szép világból nincs meg már semmi…A győztes szabadságharc után alto és bajo Peru két köztársaság lett. Bolivár Simon, a Dél amerikai hős hadvezér neve után alto Peruból: Bolívia lett.

Peruban, a városok falain kívül, az indián élete teljesen értéktelen. Azokon a vidékeken, hol a kaucsukot gyűjtik) leírhatatlan kegyetlenséggel bánnak velük. Bolíviában már nem fordul elő ilyesmi…

Sok ellentmondás és következetlenség mellett, csodálatraméltó, hogy Bolívia megmaradhatott önálló államnak, s nem tűnt el úgy, mint az inkák világa.

Kilényi Gyula

 

 

AZ ÚJ NÉPVÁNDORLÁS. (1908. 15. 292)  Néhány évvel ezelőtt a német császár, akiről el kell ismerni, hogy van bizonyos érzéke a kor uralkodó eszméi iránt, közölt egy sajátságos képet, valami inkább plakát-, mint festmény szerű rajzolást, mely alá a következő titokzatos szavak voltak írva:

Európai népei, óvjátok legszentebb javaitokat.

Magának e képnek előtere egy görögös mezű és fegyverzetű istennő-társaságot ábrázolt, melyben a rejtvényfejtésre hajló emberek külön-külön megkülönböztethették Anglia, Németország, Franciaország s a többi nagyhatalom jelképes képviselőjét, a háttere pedig egy fantasztikus szörnyet, mely mint valami felhők közt trónoló gonosz istenség, fenyegetően nézett az európai népeket képviselő amazonokra. A szerző ugyan nem értelmezte közelebbről képét, nem mondta meg, mitől óvják Európa népei legszentebb javaikat, ennek ellenére azonban kialakult az a közfelfogás, hogy a leghatalmasabb katonai állam császárja műkedvelői hajlamának eme termékében az ázsiai mongol népek felől támadható veszedelemre célzott. Az a rokonszenvező állásfoglalás, melyben a németség Oroszországot nagy küzdelmében Japán ellen támogatta, megerősítette ezt a feltevést. Azok a tünetek pedig, melyek az utóbbi években a mongol népek mozgolódásáról szólnak, érthetővé teszik, hogy az emberiségnek nemcsak politikai, de, a mi ennél szélesebb, kulturális láthatárán egy új fantom, egy új világprobléma árnya jelent meg: a mongol veszedelem kérdése. Annak az amerikai hajóhadnak is, mely most Brazília táján, de a Csendes óceán felé törekedve, gőzöl, a szén mellett az az aggodalom is fűti kazánjait, melyet ez a kérdés a nagy tengerentúli köztársaság társadalmában támasztott.

A sárga embernek ez a jelentkezése a mi európai amerikai történelmünk színpadán sokkal több, mint politikai kérdés. Vallási, társadalmi, tudományos, művészeti vonatkozások egész tömkelegéből szövődik az a felhő, mely mongol kérdés gyanánt a mi fehér emberi láthatárunk szélén keletkezett. Mert valóban nincs kevesebbről szó, mint arról, hogy egy magától értetődő dolog, egy elvitázhatatlannak vélt jogcímünk egyszerre kétségessé kezd válni. A fehér ember, Európának és Amerikának a birtokosa, egyszersmind egész bolygónk urának tekintette magát. Csak arról lehetett szó, hogy melyik fehér nemzetnek, melyik földdarab jusson. De a fehér, olykor árjának vagy kereszténynek is nevezett, s így persze kissé szűkített fogalmi körű emberfajtának kizárólagos uralkodó szerepe azonban a megdönthetetlen, örökre eldöntött dolgok közé sorozódott Ennek a hitnek a megingása ép oly hallatlannak és szörnyűnek tűnik fel, mint például az a feltevés, hogy az embert, a teremtés koronáját, az állatvilág tetejét egyszerre detronizálja valami még okosabb, vagy még erősebb állatfaj! Mert amiképpen hiába vizsgáljuk a természetrajzot, nem találunk egy állatfajt se, mely elvehetne tőlünk e bolygó felett való uralmunkat, hiába keresett mindmostanáig féltékeny szemünk a térképen egy oly népfajt, egy oly kultúrát, mely vitássá tette volna fölényünket a többi népfaj fölött. Régi, kiégett tüzű civilizációk romjai nagyon sok helyen, Egyiptomban, Ázsiában, Amerikában, meredtek a művelődéstörténész felé. Re ez már mind a múlté. A jelenben az amerikai és európai kulturfajok civilizációja versenytárs nélkül jelent meg az emberiség szemlélője előtt. Ez látszott az emberiség végérvényes ormának, amiként az emberiség az állatvilág végérvényes ormának tűnik fel. Mindmostanáig! A japánok feltűnése, először a művészeti élet terén a tizenkilencedik század második felében, s a politikai élet terén a huszadik elején azonban mind e rózsás örök-uralmi álmok szigorú megvizsgálására kényszerített. S eme vizsgálódás közben rájött a fehér faj fia arra, hogy ha a Csendes óceán vad szigetlakói vagy a szintén alacsony fejlődési fokú afrikai négerek, sőt a nagyobbára mifelénk gravitáló kelet ázsiai szemiták nem fenyegetik is ezt a szupremáciát, egy hatalmas, sok száz millióra menő népfajta, a mongol, igen is félelmes vetélytárssá válhat. E fajtának legnépesebb s legrégibb kultúrájú képviselője, a kínai, nem egy szempontból úgyis megelőzte Európát. Már az a tény, hogy évszázadokig elzárkózva, külön világ gyanánt élt s gőgösen elutasította a fehér ördögök civilizációját, arra vallott, hogy itt nem egyszerűen egy barbár emberhalmazzal van dolgunk, hanem egy jelentős, esetleg vetélytárssá emelkedő néppel. A másik, modernebb, mozgékonyabb, de kisebb mongol nép, a japán sikereinek mindnyájan tanúi voltunk. Maguknak az egyes japániaknak ügyességéről, szorgalmáról, értelmességéről pedig legközelebbi szemlélettel minden nagyvárosi ember meggyőződhetett. Nyilvánvaló tehát, hogy a sárga embert nem tekintheti a fehér annak, mint a tompa, állatéletet élő feketét vagy a haldokló vöröset: szolgahadnak, kizsákmányolási anyagnak vagy néprajzi érdekességnek. Nem, ezekkel a sárga bőrű, ferde szemmetszésű, kiálló pofacsontú emberekkel szemben egy respektust-ébresztő, sőt megfélemlítő érzés támadt bennük. Talán ez a népfaj az utód, a romló fehér faj bolygónk feletti uralmának örököse? Talán a japánok győzelmében egy épen olyan világtörténelmi esemény indult meg, amilyen a cimberek és teutonok noreiai győzelmében megkezdődött: egy megkorhadt emberfajta uralmának összeomlása és felváltása egy frissebb, egészségesebb fajtáé által? Alig van a levegőben ma ennél izgatóbb kérdés. A történelem nagy ismétlődéseinek egyike előtt állnánk tehát e szerint. Mint egykor a barbár, friss, harcolni akaró és meghalni tudó germán barbárok elözönlötték a római kultúra derűs országait, úgy fogja talán a mongol nép-tenger elárasztani az árja földrészeket? Kérdés, hogy így lesz-e, de kétségtelen, hogy óriási kérdőjelként ott lebeg ez a lehetőség már egész Ázsia fölött. Amerikába, a fehér faj újabb és kevésbé sűrűn lakott földrészébe, már megkezdődött a mongol átszivárgás. A Csendes óceánt, a föld e legnagyobb tengerét a japán már csak egy tónak tekinti, akárcsak a régi rómaiak a Földközi tengert, s a mérhetetlen víz mindkét végén magáévá igyekszik tenni a partokat. Kalifornia s a többi nyugati állam tele is van már a sárgákkal s a kínai már régóta küzd itt a fehér ellen, a japán pedig most kezdett nagyobb arányokban átszállingózni. A napos lobogó országának legutóbbi összetűzése a csillagos lobogóéval, mellyel összefügg az amerikai flotta utazása a nyugati vizekre, már egy múló kiélesedése volt ennek a majdan talán világokat felforgató ellentétnek.

Az bizonyos, hogy a nagy mongol embertenger, mely eddig álló vízként tespedt, megmozdult s nemcsak medrét kezdi szélesbíteni, hanem apró kis patakokban a világba szertefolyni. Mandzsúriában, Kaliforniában, Kelet-Indiában mindenütt azt kezdi csinálni a japán, a mi eddig a fehér emberek kiváltsága volt: gyarmatosítani kezd. Igaz, sok helyütt nem, mint állam, hanem csak egyénenként, de azért ez alapjában ugyanaz. Az új népvándorlás már meg is kezdődött.

Most már csak az a kérdés, vajon miként az első, időszámításunk első századaiban lezajlott népvándorlás, ez a második is véres harcokban, gyászos pusztításokban fog-e megnyilvánulni. Meglehet. Feltehető azonban, hogy ez az új népvándorlás, a mongolok világhódítása más formában fog végbemenni, mint a germánoké. Emezek ugyanis nagyobbára nomád, állattenyésztéssel, vadászattal foglalkozó népek voltak. Eszmény gyanánt lebeghetett még előttük a tartós letelepedés s a földművelés. Életkérdésük volt mindenesetre a nagy termékeny földbirtok, a korlátlan hatalom bizonyos tekintetében. Küzdelmük tehát az általuk óhajtott területet bíró népekkel természetszerűleg véres, fegyveres küzdelem volt. A mai civilizált népek, még pedig a mongolok is, csak annyiban és oly mértékben válnak konok ellenféllé, a mily mértékben civilizálódnak, többé-kevésbé az ipari termelés színvonalára jutottak s így nem annyira földterületek megművelésére, hanem árú cikkek eladására törekednek. Ugyanez a foka a fejlődésnek teszi továbbá lehetővé, hogy különböző fajtájú népek tagjai összevegyülve, egy társadalom munkájában együttműködve éljenek és egymást mintegy áthatva, terjedjenek és szaporodjanak. A mongolok és elsősorban most a japánoknak nem lehet más céljuk, mint hogy maguk számára a szabad letelepedési jogot bárhol s iparcikkeik számára bizonyos érdekköröket biztosítsanak. Kétségtelen, hogy ez a törekvés is vezethet véres harcokra, a miként az európai gyarmatosító népek közt már vezetett is. Nem tartozik azonban annyira az e fajta hódítás és terjeszkedés természetéhez, amiként a régi germánok vándorlásához hozzá tartozott. Es ezért remélhető, hogy ez az új népvándorlás nem is lesz oly véres, mint a régi. Sz. Z.

 

 

 

ZARÁNDOKLÁSOK RÓMÁBA.  (1900. 19. 310.) VIII. Bonifác pápa rendelte el először 1300-ban, hogy minden századik évet szentnek kell tartani. Ilyenkor a zarándokok a szokottnál is nagyobb számban keresik föl Rómát. Volt oly szent év, amelyben három millióra rúgott a világ minden tájáról összesereglett hivek száma. Régi időben nagyon egyszerű volt az előkészület a zarándoklatra. A hivő nyakába vette a tarisznyát, egy szürke posztó-galléros köpönyeget, fejére széles karimájú kalapot tett, derekára kötötte az olvasót s kezében a hosszú, keresztben végződő bottal, elindult messze útjára. Egyéb poggyászra nem volt szüksége, a többit megadta az emberek jóakarata, a zárdák lakóinak könyörülete. Minden időben s mindenütt vendégszeretet fogadta a zarándokot, kinek ruhája is tisztelet tárgya volt. Ha másutt nem, a sok kolostor kapuján bizton kopogtathatott a zarándok; éjjeli szállás és barátságos asztal várta mindig. A mint az Alpeseken keresztülvergődött s Itália földjére tette lábát, külön e célra alapított intézmények várták. Minden nemzetnek voltak ilyen zarándokállomásai a Rómába törekvő hivek részére berendezve, a hol három napot pihenhetett a zarándok. Ma már ezeket az intézeteket elsodorta az idők változó forgása, csak a német nemzetéi közül van még meg néhány.

A jubileumi szent években, mikor a zarándokok nagyobb csoportokban érkeztek, a város kapui előtt e célra alakult társulatok várták s vezették be őket Rómába. Valóságos processziók vonultak be ilyenkor a szent városba, zsoltárokat énekelve, ki-ki egy gyertyával kezében. A szent év kezdete előtt néhány hónappal a pápák megtöltötték a város közraktárait

gabonával s megállapították a piaczi árakat, így vették elejét a drágaságnak, melyet a rendkívül mértékben megnövekedett kereslet okvetlen előidézett volna. A szegény zarándokok részére külön menedékhelyek voltak, a többieket pedig a város polgárai vették magukhoz. A szent év alatt — mondhatni — egész Róma egy óriási vendégfogadó volt. Ha pedig még ez sem volt elég, a künn rekedt zarándokok a szabad ég alatt táboroztak…

A mai zarándok csak úgy a gőz erejével utazik, vasúton vagy hajón, akár bárki más emberfia, a régi fáradságnak, veszedelemnek, nélkülözéseknek híre sincs már. Nem is az egyes ember önkéntes, magában való elhatározásának műve már a zarándoklat, hanem szervezett társulás, melynek élén néha az egyház emberei állnak, néha azonban magánvállalkozók. A zarándokok beülnek a vasúti kocsikba, s egész útra el vannak látva mindennel, a mire szükségük van. Csak mikor Rómába érnek, találkoznak a régi szép szokások maradványaival : a szegényeket közülük fölkarolják itt az örök városban lévő vallásos egyesületek. Már a pályaudvarokon várják őket, lakásról, élelemről gondoskodnak azok számára, akik rászorultak, vezetik őket a templomokba, a pápa színe elé.

A konyhai teendőket apácák végzik s ők vigyáznak a rendre és tisztaságra is, a mi nem csekély föladat. A kiszolgálást a katolikus egyesületek ifjabb férfitagjai teljesítik, kik közt nem ritkán a pápai arisztokrácia sarjaival is találkozhatni. Kétszer étkeznek így napjában a zarándokok. Tömeges zarándok-járás idején, mint a mostani szent évben is egy menedékház csak igen csekély részét fogadhatja be a híveknek s legnagyobb részüknek ellátásáról és kalauzolásáról a menetek rendezői gondoskodnak.

A zarándoklással számos különböző vallási ténykedés van egybekötve, de a főrésze az, mikor a pápa megjelenik előttük Szent Péter templomában s rájuk adja áldását.

 

 

LEÁNYVÁSÁR ELZÁSZBAN (1883. 40. 643.) Csípőre a kezekkel, fel a fejjel, búbra azzal a takaros csipkekeszkenővel; most alkusznak ám drága portékára itt. Csendül a dob, sivít a síp, kezdődik a leányvásár. Ott babrálgat az öreg bíró a csinos arcok körül, s olyan apróra megnézi, nincs-e hiba a lányokban? Nem is volt ily hadserege még senkinek mióta a világ fennáll; hogy neki is csak most adta az isten ezt a nagy uraságot, mikor már- Különben erről jobb nem is beszélni. Csak annyit mondunk, hogy az ott lebzselő, incselkedő legények bizony csak nevetik az öreg úr hivatalos komolyságát, s aligha nem kísértetbe jönnek egy-egy nem épen a dologhoz tartozó kézmozdulatra közbekiáltani: „Ej, ej bíró uram, hát ez is a hivatalos eljáráshoz tartozik?”

Ott állnak a csinos elzászi leánykák, a lehetőleg kicsípve magokat, fejőkön a nagy máslis szalaggal, mely itt külön népies divat, tarka, csillogó gombú fűzőkben, fejér harisnyásan, oda sorakoznak a sajátságos alakú házak fala mellé, egész utcasorban s várják a jövendő gazdát. Jönnek is a jó elzászi parasztok s olyan mustra-szemlét tartanak a leányok fölött, akár csak valami múzeumban. Az öreges gazda uram ki tudja választani a szemrevalóbbat egész szakértelemmel, de ügyelnek reá, hogy ne csak mutasson, hanem egészség, munkabírás dolgában se hagyjon fönn kívánni valót. És ha rendben vannak a leány jó erkölcsét, szorgalmatos és engedelmes voltát bizonyító iratok, melyekben ott ékeskedik a községi elöljáróság pecsétje: a bér nem olyan nagy dolog, hogy a miatt dugába kellene dűlni az alkunak

 

 

LEÁNYVÁSÁR ELZÁSZBAN. MARECHAL FESTMÉNYE

 

 

A kairói menyegző. ( 1873. 17. 192.) Sajátságos és festői jelenetnek volt szemtanúja f. évi január 20-án a kairói El Minich palota előtt elterülő nagy piac, Méhemet Theufil pasának, a Khedive legidősebb fiának egy török hercegnővel történt összekelése alkalmával. A nászünnepély, melyről keleti levelezőnk Sz. Török János is megemlékezett kairói levelében, január 17-kén kezdődött s egy álló hétig tartott. Jan. 20-dikán terjedelmes szabad téren, közvetlenül a citadella lábainál, alig néhány porc idő alatt ötven bikát öltek le, majdnem a fényes palota bejárata előtt. A szomszéd házak erkélyei és tetői roppant számú nőkkel voltak lepve, kiknek arcát a köznép fürkésző szemei elől a feredse bő redői gondosan elrejtették.

 

 

Kairói nászünnepély. (Bikák leölése.)

 

Azután roppant népsokaság jelenlétében és trombiták harsogása közt a Khedive, a titkos tanács, a miniszterek, ulemák és nagy sejkek, a hercegek elvonultak. Őket köette a menyasszony anyja, a menyasszony maga és kísérete, a vőlegény, a Khedive nejei és ezek kísérete, s végül a Khedive legidősebb leánya. A palota előtti térről fényes menetben, drága kocsikkal, cifrábbnál cifrább libériákba öltözött gyalogosok, eunuchok által kisérve, két sor katona közt, elvonultak. A menet alatt a katonai zenekarok szakadatlanul játszottak. Ez közvetlenül a házassági szerződés aláírása után történt. Estére az egész palota fényesen ki volt világítva és az egész városnak impozáns kinézése volt. A föláldozott bikákat megsütötték és az alkirály által rendezett népünnepen a nép közt kiosztották.

 

 

A nőkérdés különböző fejlett országokban. (1871. 19. 235.) A nő-nem társadalmi állásának javítását immár minden polgáriasult államban szükségképen beismerik. Amaz állás, melyet nőinknek a közel jövőben el kell foglalniuk, nemcsak a munkakérdéssel, hanem modern kultúránkkal is kapcsolatos.

Igen nehéz azt az időpontot meghatározni, amelyből e reform újjá- vagy átalakulása ered. A statisztika legjobban igazolja, hogy a nők korlátolt hatáskörét tágítani kell. Mióta a gőzerő az ipar terén is alkalmazást nyert, a kézművek minden ágában a gépek kezdik azt a szolgálatot tenni, mit eddig a munkálkodó kezekre bíztak, így tömérdek nő leszoríttatott ama térről, hol élelmét kereshette.

Mind nagyon szép az elméletben, hogy a férfinak kötelessége a család fenntartása, élelemmel való ellátása, de hányszor fordulnak elő esetek, midőn a férfit előre láthatatlan esetek, betegségek stb. tétlenségre kárhoztatják, s mily üdvös lenne ilyenkor a családra nézve, ha a nő pótolhatná azt a családban munkaképessége által, mire a férfi képtelenné vált!

Hány leány marad egész életében pártában, kinek az elélhetési módokról gondoskodnia kell. Hány gyöngéd viszony bomlik fel csupán amaz egyszerű ok miatt, hogy a nősülni óhajtó nem képes annyit keresni egymaga, miből egész családot fenntarthasson! Ez akadály nyilván elhárulna, ha a nő az ipar valamely ágában képezve lenne. Ily főiskola a nők számára Amerikában már megvalósult, a világhírűvé vált „Vassar-College"-ben. "

A franczia nők véleménye egy gyakorlatias lépésben kezdett XVI. Lajos alatt nyilvánulni, a mennyiben folyamodványt nyújtottak be a királyhoz, melyben azt kérték, hogy a férfiak ne űzhessenek oly ipart, mely a nők szakkörébe vág, pl. varrást, hímzést, stb., minthogy ezek a nők fenntartására valók. A mellett azt kivánták, hogy alkalmazzák őket hivatalokra, „nem  azért, hogy a férfi tekintélyt csonkítsák, hanem azért, hogy az örvény szélén, a szerencsétlenségek közepette segíthessenek magukon s megélhessenek."

Több ízben több-kevesebb sikerrel küzdöttek még a francia nők a jogegyenlőség kivivása . mellett; és midőn a nemzetgyűlés az emberi egyenlőséget az emberi jogokat illetőleg nagy lelkesedéssel kikiáltotta, a nők egy újabb röpirattal lepték a világot meg („Requéte des dames á l'Assemblée nationale" 1791.). Ugyanabban az évben De Gouges Olympia asszony egy cikkében a nők jogait fejtegette. ,,A nő — úgymond — a férfival születésénél egyen jogot nyert, és azt fent is akarja tartani. A nőnek jogosultsága van a vérpadra lépni s ép úgy joga van a színpad deszkáin szerepelni. A nő szintén járul a közös adóhoz, következéskép annak hovafordításáról szintúgy számot kérhet, mint a férfi."…

A forradalomnak nagyszerű nőalakjai egy Roland Manón, Corday Sarolta 8 a Napóleon által rettegett és gyűlölt Staël asszony nem állnak közvetlen kapcsolatban a női jogok mellett támasztott küzdelemmel…

A legújabb időben Franciaországban  női kérdéssel többen foglalkoztak. A tömérdek ez érdekben megjelent mű közül fölemlíthetjük Héricourt asszonynak 1860-ban megjelent „La femme affranchie" („A felszabadított nő") és Daubié asszonynak,,La femme pauvre au dix-neuvieme siécle" („A szegény nő a XIX. században") cimű munkáját.  Parisban az ötvenes évek óta a női nevelés körül jelentékeny előhaladás észlelhető…

Angliában azonnal tapasztalni fogjuk, hogy az angol nők román-germán származásukat nem tagadják meg. Épp úgy követelik a polgári egyenjogúságot, mint francia nővéreik, mig a társadalmi viszonyokat s a jobb nevelést illetőleg a német elemre emlékeztetnek. Albionnak annyira irigyelt büszke leányai a polgári törvényekkel szemben kevésbé szabadok és önállóak, mint a német nők. Ha valamely nő Angliában férje jelenlétében követ el valamely vétséget,  miatt semminemű felelősségre nem vonható.

Nem ernyednek a törekvések a polgári jogviszonyok javítását illetőleg. Tény, hogy a politikai szavazatjog követelménye figyelemre méltó részvéttel találkozik, Az 1856-kí népszámlálás alkalmával kitűnt, hogy Angliában 2 millió asszony tényleg arra van utalva, hogy élelmét maga keresse…Ezek, közül a legnagyobb résznek vagy varrás vagy oktatás által kell magát fenntartani. 1860-ban egy országos értekezlet nyomán oly egylet alakult, melynek föladata, a nők tisztességes keresetmódját Londonban biztosítani. A legmagasabb arisztokrácia férfiai és női állnak az egylet élén…

 

Madame de Staël (1766. 1817.) korának egyik leghíresebb francia írónője.

 

 

A nőkérdés különböző fejlett országokban. II. (1871. 21. 250.)  Amerikában különösen az orvosi pálya az, melyre a nők kiváló hivatást mutatnak. Hogy pedig az e pályát választó hölgyek kórházi gyakorlatot szerezhessenek, Új-Yorkban magánosok adakozásából 1853-ban kórházat építettek, mely Blackwell és Zakrcewska tudornők vezetése és felügyelete alatt áll. 1865-ben már 3700 beteg asszony és leánygyermek vétetett oda föl ápolásra s gyógykezelésre.

1868-ban a gyakorló orvosnők száma Amerikában 300-ra ment. Új-Yorkban egy-egy tudornőnek évi jövedelme 10 — 15 000 dollárra megy. Ezek leginkább a női és gyermekbetegségeket orvosolják, mely térről mindinkább leszorítják a férfiakat. Amerikában különben az iparszabadság a nők számára rég biztosítva van, a honnan tömegesen adják magukat úgy a kereskedés, mint az iparágak tanulására. A vasúti és távírdai hivatalra szükséges képzettséget is sokan igyekeznek megszerezni, a gyorsírászatot is sokan tanulják, miután minden nehézség nélkül alkalmazást nyerhetnek, nem a nemet, hanem a munkaképességet vévén Amerikában tekintetbe.

Amerikában ép oly eréllyel küzdenek a nők politikai szavazatjogának kérdése mellett mint Angliában, s a különböző államokban e joguk mindinkább érvényre kezd jutni. Németországban még csak most foglalkoznak ama munkakörnek kivívásával, a melyben az amerikai nők már rég háborítatlanul mozognak. E kérdés Németországban még most csupán mint nevelési- és iparkérdés nyilvánul. A nevelés terén nagy érdemeket szerzett Németországban a többi közt Marenholt-Bülow asszony*, kinek a gyermekkertek létrehozása körüli buzgalma különösebb figyelmet és elismerést érdemel.

A női ügyet Németországban egyetlen egy főrangú nő sem karolta föl, mint ezt Francia- és Angol országban tapasztalhattuk; a polgári osztály igénytelen női álltak a németeknél az ügy élére, kiknek azonban nem volt módjukban intézeteket alapítani. A női kérdés Szászországból, jelesen Lipcséből vette kiindulási pontját a német népnél, hol Goldschmidt tudornő erélyes közrehatása folytán több nőnövelde alakult, melyben a leány-növendékek a távirászathoz, postakezeléshez  való előismereteket megszerezhetik, miután 1866 óta a szász kormány említett hivatalokra a nők alkalmazását is megengedi, ha ezek kellő képességet tanúsítanak. Az egész Németországban összesen négy nő-egyletet lehet fölmutatni, u. m.: Lipcsében, Braunschweig-ban, Kasselben és Berlinben, melyeknek irányzata: nőképzés…

Magyarországban az utóbbi pár évtized alatt gyorsan alakultak a nő-egyletek egymás után, még a kisebb városokban is — és e tekintetben viszonylag Németországot messze felülmúlják…

A nőkérdést, mint az előadottakból mindenki láthatja, bátran sorozhatjuk az uj harc társadalmi kérdései közé, melyek az emberi erély, tevékenység kifejtésére irányulnak s részben az egyéni önrendelkezés jogosultságát vitatják.

U—i.

 

*Baroness Bertha von Marenholt-Buelow  Google

 

 

 

EGY ÚJ LEÁNYISKOLA A FŐVÁROSBAN. Baár-Madas (1908. 24. 494.) A képzelhető legszebb helyen, a budai vár keleti oldalán, gróf Lónyay Elemérné Stefánia kir. hercegnő villájában nyilt meg a múlt évben az a református felsőbb leányiskola és bennlakással kapcsolatos nevelőintézet, melyet néhai Baár János és Madas Károly alapítványából létesítettek.

Az intézetnek, melyről mai számunkban több képet közlünk, most öt osztálya van, kiváló tanerők vezetése alatt. A tanítás teljesen egyéni, vagyis minden egyes gyermek tanítását szellemi ós fizikai képességéhez arányítják, a mi annál inkább lehetséges, mert az intézetbe csak korlátolt számú növendéket, — jelenleg legfeljebb 20—24 leánykát vesznek fel. így annál jobban elérhetik a célt: művelt, vallásos, vidám, munkás ós öntudatos leányok nevelését. A tanítás a felsőbb leányiskolák tanterve szerint folyik s a köteles tantárgyakon kívül módot nyújtanak a leányoknak művészi tanulmányokra s idegen nyelvek alapos megtanulására is. A leányok egészségére különös gondot fordítanak: az intézet tiszta, friss levegője, a korcsolyázó és teniszpályák, a gondos testápolás arra szolgálnak, hogy a kis leányok ne csak szellemileg, de testileg is mennél jobban fejlődjenek. Az intézetre vonatkozólag felvilágosításokkal szolgál az érdeklődőknek Fráter Eszter igazgatónő (H. Albrechtul 26.)

 

 

AZ ILLATSZEREK DIVATJA.  (1900. 38. 626.) Alig tudná elképzelni az ember, mily általános és elterjedt volt az ókorban és középkorban a legkülönbözőbb illatszerek használata. Nemcsak fényűzési cikknek használták, betegségek ellen is rendelték a régi orvosok s különböző illatoknak különböző gyógyító hatást tulajdonítottak. A vallásos szertartásokban is nagy szerepet játszott az illat s virágot nemcsak szépségéért, hanem szagáért is áldoztak a régiek.

Az egyiptomiak előszeretetéről az illatszerek iránt a bibliában is találunk adatokat. Azok az izmaeliták, kiknek Józsefet testvérei eladták, tömjént, balzsamot és mirhát szállítottak Egyiptomba. Az egyiptomi asszonyok finom, ritka illatszerekkel emelték szépségük vonzóerejét s nyakukon a gyöngybe is illatszert töltöttek. Ezt különben a mai kínai nők is megteszik. A vendéget virágokkal telehintett szobában fogadta az egyiptomi ember, rabszolgák illatszerekkel nedvesítették fejét s rózsa, lótusz, vagy sáfrány virág-koszorút akasztottak nyakába. A szoba sarkában mindig égett az illatos mézga. Mikor így megillatosították a vendéget, lótuszvirágot adtak kezébe s ezt szagolgatta az egész mulatság alatt. Számos egyiptomi rajzon látható egy-egy ilyen társaság, melynek minden tagja lótusz-virágot tart az orra alá. A halottakról sem feledkeztek meg: a múmiákat át meg át itatták illatos nedvekkel, szobraik előtt pedig időnként illatszereket égettek el. Minden vallásos szertartásban nagy szerepet játszott a tömjén s áldozatoknál is fölkenték a papok az istenek szobrait jószagú olajokkal. Ra nevű istenségüknek napjában háromszor hoztak illatáldozatot hajnalban mézgát égettek bálványa előtt, délben mirhát, este pedig hat különböző anyagból álló keveréket. Isis oltárán kámforral, tömjénnel, édes füvekkel töltött s olajjal bekent bikatestet áldoztak s elmaradhatatlan volt az illatszer a többi istenek áldozatain is.

Mint az ó-testamentumból tudjuk, a régi zsidók is nagy barátai voltak az illatszereknek. A papok reggel és este tömjént égettek, melybe mirha, illatos fahéj és mézga volt szigorúan megállapított arányban összekeverve s ezt a keveréket a magánéletben nem volt szabad használni. A régi zsidók ágyaikat mirhával, aloéval és fahéjjal illatozták be, nemkülönben a hajukat is. Nyakláncaikra apró ezüst vagy arany ládikákat kötöttek, mely pézsmával, rózsaolajjal, balzsammal, sáfránnal vagy egyéb hasonló szerekkel volt töltve. A menyegzőnél oly nagy fontosságot tulajdonítottak az illatnak, hogy a talmud rendelete szerint a menyasszony hozományának egy tizedrésze illatszerek vásárlására volt fordítandó, az utat pedig, melyen a menyasszony az esküvőkor járt, virággal és illatos anyagokkal hintették tele. Sába királynője hozta be Indiából a mekkai balzsamot s azt a bokrot, melyen ez termett, nagyban termesztették egész Jeruzsálem bukásáig. A híres gileádi balzsam, mely egykor általánosan el volt terjedve, most azonban oly kevés van belőle, hogy csak a török szultánnak jut, — szintén egy cserjéből készült, mely egykor bőven tenyészett Gileád hegyein. Nagy Sándor, mikor a legyőzött Dárius kincsei a kezébe kerültek, ennek illatszeres szekrényéből kiszórta, a mi benne volt s az Iliász kéziratát tette helyébe. Aligha sok görög ember tett volna úgy, mint ő. Solon és egyéb görög bölcsek küzdöttek a fényűzés egyéb nemei közt az illatszerek ellen is, de nem tudták megakadályozni, hogy a velük való kereskedés óriási arányokat ne öltsön. A görögök nagyon szerették a virágot, ünnepélyeiken nagy pazarlással ékesítették házukat friss virággal, hogy friss, természetes illata vegyüljön ruháik illatszereivel. Az athéni ember, ha vendégeket hitt, nemcsak a házát szagosította meg, hanem az ivóedényeit is, s a rabszolgák időnként illatszerekkel öntözték a vendégeket. Nagy feltűnést és tetszést keltett egy ily ünnepélyen négy illatba mártogatott testű galamb, melyek körülröpködtek a lakmározó helyiségben s szárnyukról illatszer csepegett alá a vendégekre. A különféle kendőző olajok és kenőcsök dolgában akkora volt a fényűzés, hogy minden testrészre külön kenőcsük volt: a hajat és a szemöldököt édes majoránnával, a nyakat és térdet kakukkfűvel, a karokat menta balzsammal, az arcot és mellet pálmaolajjal, a lábakat egyiptomi olajokkal kenegették. Athénben az illatszer-kereskedő üzlete ugyanazt a szerepet játszotta, mint manapság a kávéház. Ott gyülekezett az athéni elegáns ifjúság, hogy a divat, művészet, a politika és szerelem legújabb híreit megbeszélje. A monda szerint a világszép Heléna honosította meg az illatszereket Görögországban s szépségét nagy részben alkalmazásuknak köszönhette. A görög hit szerint az elíziumi mezőkön, a hova az örök boldogságra jutott lelkek jutottak, illatos nedvekkel folyó patak megy keresztül s száz illatos forrás csörgedez.

A görögöktől tanulták az illatban való tobzódást a rómaiak. A császárság idejében az illat-szerészek már ismert alakjai voltak Rómának, külön városrészben laktak. Egy csomag zsálya volt boltjukon a cégér. Capua városában az illatszeresek oly nagy számmal voltak, hogy megtöltötték a főutcát. Az előkelő római hölgynek külön rabszolganője volt, a ki haját és ruháját öltözködéskor indiai illatszerekkel hintette meg. Arábia és India minden illata áradt ki egy-egy nagyúri római nő, vagy híres hetéra fejéről, —az illatszereket napjában háromszor változtatták. Fiatal leányoknak csak egyféle olajjal illett bekenni a testüket, az asszonyok ellenben a legkülönbözőbb szereket használták. Lucianus, a szatirikus, azzal gúnyolja kortársnőit, hogy férjük összes vagyonát illatszerekre pocsékolják, s Plinius szerint Arábiából és Indiából évenként száz millió sestertius ára illatszert hoztak be Rómába, a mi többre rúg úsz millió koronánál. Ezt a rettentő mennyiséget nemcsak a nők fogyasztották, — a férfiak is vetekedtek velük e tekintetben.

Egyszer a korinthusi iris volt a legdivatosabb illat, máskor keleti rózsaolaj, majd sáfrán, vagy ciprus, mirtusz, vagy gránátalma virág, — ki tudná elősorolni az illatok ezerféle változatosságát? Volt oly kenőcs, mely huszonhét messze földről hozott s aranyat érő anyagból készült. Az első triumvirátus idejében Caesar és Crassus rendeletekkel igyekeztek ennek az őrült fényűzésnek gátat vetni, kimondták a tilalmat a külföldi kenőcsök és illatszerek árulására, de a tilalom legfeljebb ha drágábbá tette e szenvedély kielégítését, elfojtani nem bírta. Minden ruhadarab, minden bútor, minden eszköz meg volt illatosítva, az amphitheatrumokból áradt a különféle illat, a fürdőknek még a falait is átjárta, sőt ünnepélyes alkalmakkor még a katonai jelvényeket is megillatosították…

Újabb időben Erzsébet angol királynő udvarában volt nagy az illatszerekkel űzött fényűzés. A nagy királyné maga igen finnyás volt illat dolgában…A múlt századok hölgyei nagyon kedvelték a megillatosított kesztyűt. Oxford lordja, a ki Erzsébet királynő idejében több új keleti illatszert hozott be Angol országba, királynőjét egy ízben egy pár illatos kesztyűvel ajándékozta meg, a mely annyira megtetszett ennek, hogy ráfesttette az arcképet. E kesztyűk illatszere aztán divatba jutott, «Lord Oxford parfümje» néven. Szagosított kesztyű, selyemmel ós arannyal hímezve s drágakövekkel kirakva egész a XVIH. század közepéig legkedveltebb ajándéktárgy volt. Csakhogy volt eset arra is, hogy az ily ajándék veszedelmessé vált. Gyakran használták ugyanis mérgezésre. így a híres Medici Katalio mérgezett kesztyűvel tette el láb alól a későbbi IV. Henrik francia király anyját. Persze, a mérges kesztyű finom illatszerrel is meg volt itatva. XIV. Lajos idejében divatba hozták a parfümös tubákot s ezt is fölhasználták mérgezésekre. A burgundi hercegnőt is spanyol burnóttal mérgezték meg, melyet nagyon kedvelt.

Erzsébet angol királynő még a cipőit is illatosította. Az ilyen cipő spanyol bőrből készült, melyet különböző illatos anyagokban pácoltak. A cipőt két réteg bőrből csinálták, melyek közé cibetet, pézsmát s illatos mézgát tettek.

Az illatszerek e túlzott divatja egész a XVIII. századig tartott. A XIX. században már erősen lehanyatlott, bár egyes vidékeken még ma is nagy kiterjedésű iparág az illatszerkészítés.

Csak akkor látja az ember, hogy az illatszerek használata épen nem ment még ki teljesen a divatból, ha meglátjuk Kelet rózsatelepeit, déli Franciaország virágföldjeit, az angol Surrey levendula-termesztését. Oly mértékben, mint régi időben, azonban mégsem uralkodik ma ez a fényűzés. Mai hadvezér például aligha volna rávehető, hogy, mint hajdan Pompeius, csupán csak parfűmözött borokat igyon.

 

 

 

A svéd népiskola (1874. 15. 101.) E kis országban, melynek lakossága alig múlja felül a négy milliót, több lap van, mely 30—40 ezer előfizetővel dicsekedhetik, két egyetem, s mintegy 30 virágzó tudományos testület. Ily országban természetesen nem feledik el azokat sem, kiknek köszönheti a nép leginkább műveltségét s szabadságát. A tanítók jól vannak díjazva s aggkorukra tisztességes nyugdíjban részesülnek. Épen ily jól gondoskodnak az iskolákról is, melyek — még faluhelyeken is — lehetőleg a legújabb követelmények szerint vannak berendezve.

Az iskola épülete sajátságos magas teteje s nagy ablakai templom szerű kinézést kölcsönöznek az egésznek s a szakértő megelégedéssel látja abból, hogy a gyermekek egészségére már igy külsőleg is nagy gondot fordítanak. Ez igen jól van igy s egy kis jó akarattal nálunk is lehetne utánozni. Eben a nagy tágas teremben, mely a mi iskolatermeinknél csaknem másfélszer nagyobb, összesen csak 40 gyermek számára van hely, mindenik számára külön-külön kis asztalka s hozzá való szék van csinos alakban s lehetőleg minden irányban mozgatható. Kétségtelen, hogy az ily berendezés ugy az egészségre, mint a tanításra nézve célszerűbb.  Hogyan lehetne nálunk minden egyes gyermek számára 8 ft 50 kr értékű padot (mert ennyibe kerül a svédeké) készíttetni s még inkább, miként volna az lehetséges, hogy minden 40—40 gyermek számára külön iskolatermet rendezzünk be, külön tanítót tartsunk. Még az a 80 gyermek-szám is, mit egy tanítóra kiszab a törvény, oly gyakran át lesz hágva s iskolatermeink nem ritkán a disznóólhoz hasonlitanak inkább, mint gyermekek számára rendelt helyiséghez?

S még nem is merítettük ki a svéd iskola előnyeit a mi iskoláink fölött. Magyarországon nincs egyetlen népiskola sem — s ha van, fehér hollóként lehet mutogatni — a hol annyi taneszköz lenne összegyűjtve, mint itt. Mindez a mi szegény elmaradott tanodáinkkal összehasonlítva valóságos eszmény. S mégis erre kell törekednünk. Ha e század folyamán lesz még Magyarországon egy falu, melynek tanodája a jelenlegi svéd iskolák fölszerelését tul nem haladja, művelődésünk s nemzeti önállóságunk biztosításáról alig lehet szólanunk. Az iskola maga neveli az áldozatkész népet. S ennek egyik eszköze a népkönyvtárak Összekapcsolása az iskolával. Itt a svéd iskolában egy külön oldalfülke van, hol néhány száz szépirodalmi s tudományos mű áll készen azok számára, kik ismereteiket tovább akarják fejleszteni. Az egyes művek gondosan vannak kiválasztva, hogy az átlagos ismeretnek s mindennemű igénynek elég legyen téve.

 

 

GYERMEK-SZÍNHÁZAK AMERIKÁBAN (1908. 28. 571) A newyorki East-Sidenek van egy kulturális intézménye, mely bennünket, magyarokat, két okból is érdekel. Az East-Side nem más, mint a kivándorlók városrésze, hol ez oknál fogva, — sajnos, — jóval több magyar lakozik, mint akárhány itthoni nagyobb városunkban. S a szóban forgó amerikai reform sikerre vezetésében jelentékeny részük van ottani magyar honfitársainknak is.

Ez a számottevő kulturális tényező a gyermek-színház: «Children's Theatre»sék venni. Egy olyan állandó színházról van szó, a melynek nézőközönsége kizárólag gyermekekből áll. Sőt maguk a «színészek» és a «színésznők» is csaknem mind a serdülő ifjúság köréből valók, a kik épen csak, hogy kikerültek a gyermek sorból. Éltető lelke és fenntartója ennek az érdekes és európai fogalmaink szerint is még egyedül álló intézetnek a newyorki «oktatásügyi szövetség» (Edu-cational Alliance of Newyork), mely legutóbb kiadott részletes jelentésében soha sem álmo-dot sikerekről beszél s melynek egyik tekintélyes tagja: Garfield Mózes a «Newyork City Charity Organisation Society» egyik kiadványában a tapasztaltak alapján most a gyermek-színházak általánosítását sürgeti.

A Children's Theatre szorgalmas vezetőinek eszük ágában sincs a gyermekeket talán a szini pályára nevelni. Sőt az úgynevezett művészeti hajlamokat sem igyekeznek mindenáron beléjük plántálni. A kiben benne vagyon az isteni szikra: kipattan az onnan magától is. Hanem a cél tisztán közművelődési a gyermekek jó Ízlésének, helyes világnézetének és esztétikai érzékének felkeltése és a lehetőségig

való kifejlesztése. S e tekintetben nagyon méltánylandó álláspontból indul ki az Educational Alliance. A gyermekek fogékony lelkét nemesen szórakoztatni a pihenés óráiban, ez a kívánsága. Nem afféle Hőköm Matyi színvonalú bódékba vezeti tehát a még fejletlen fiatal népséget, hanem egy teátrális tekintetekből is számottevő színházba, hol a világirodalom legklasszikusabb ifjúsági darabjait adatja elő a gyermekekkel — a gyermekeknek, — mialatt ezek révén a zsenge értelem észrevétlenül is a helyes, életrevaló világnézet ösvényeire terelődik.

De van a kérdésnek nyelvi oldala is. Hiába, az amerikai mindig tudja, mit csinál. Volt már róla szó, hogy a gyermek-színház társulata és közönsége is túlnyomó részben a kivándorlók gyermekeiből kerül ki, tehát a lakosságnak olyan rétegéből, mely már természetszerű helyzetéből kifolyólag sem beszélheti az angol nyelvet tökéletesen. Nos, ez előadások révén az idegen származású gyermekek oly pompásan megtanulják itt a műveltebb, vagyis nem az ú. n. «konyhai»-angol nyelvet, hogy szinte gyönyörűség. Nem is csoda, hisz, ez oly hihetetlen gyorsasággal ragad rájuk a zseniális írók és költők mesterműveiből. A mely utóbbi körülmény viszont nem hagyandó figyelmen kívül már csak a világirodalmi ismeretek szempontjából sem. A newyorki «Children's Theatre» vezetői az •októbertől májusig tartó szezon alatt a legváltozatosabb műsort állítják össze az előadásra kiszemelt színdarabokból, sohasem tévesztve szem elől a gyermekek értelmi fejlettségének színvonalát. S ez a színvonal, — az ottani népoktatási és nevelésügyi viszonyok dicséretére legyen mondva, — sohasem juttatja őket zavarba. Mi, a saját fejletlenebb körülményeink között egészen más mértékkel mérünk. Ugyan ki is merné nálunk például a Shakespeare «Vihar-ját («The Tempest») ha mindjárt átdolgozva is, gyermekelőadásul szerepeltetni, melyen a színpad «művészeinek és a nézőtér közönségének átlagos életkora fejenként 8—15 év között váltakozik?! Nos, a newyorki gyermek-színháznak az imént említett klasszikus alkotás, Shakespeare-nek egy másik ismert remekművével együtt («As you liké it») valósággal, európai értelemben vett kassza-darabja. Állandó műsoron van többek közt a Grimm-féle híres mesedarabok közül a ((Hófehérkei), — valamint az öreg Mark Twain "kellemesen gyönyörködtető «Koldus és királyfi))-ja is…

Nem lehet elvitázni a céltudatos törekvést az Educational Alliance ama gondolatától, hogy a gyermek-színházat legelső sorban is az alsóbb társadalmi osztályok East-Side-ján, a kivándorlók városrészében iparkodott létesíteni. Elvégre, itt érezte égető szükségét annak, hogy távoli országok, sőt világrészek idegen gyermekeinek sok esetben elhanyagolt, vagy hiányos oktatását és nevelését ilyetén módon is csiszolgassa. Jobban meggondolva, a humanizmus köpenye alól nem egy esetben kikandikál itt a soviniszta — lóláb is, — de az általános közművelődés szemüvegén át vizsgálgatva ez intézményt: kulturális hatásai fölöttébb erősek, melyek még csak fokozódni fognak, ha majd valamikor a Children's Theatre általánosabbá válik...

Zsoldos Benő.

 

 

A MÁJUS-ÜNNEPEK ANGLIÁBAN. (1908. 23. 475.) A híres May-Day újraéledése.

Nálunk Magyarországon manapság már egészen általánossá vált az a panasz, — s legyünk őszinték: nem is alaptalanul, — hogy a régi jó magyar népszokások, melyek hajdanában oly idillikus bájt kölcsönöztek elődeink egyszerűbb életének, hova-tovább pusztulóban vannak. Költészettörténeti szempontból vett népdalaink kiveszőben, — jellegzetesebb népszokásainkat ma már legfeljebb csak hivatásos etnográfusaink részesítik a megillető figyelemben s maga a tősgyökeres magyar nép is lassanként mindjobban kivetkőzik az őt valamikor oly híressé tevő eredeti jellegéből. S a népéletnek ezeket a beteges jelenségeit nem is törekszünk orvosolni; műveltebb társadalmunk alig, vagy egyáltalán nem érdeklődik irántuk. Ami viszont jelentékenyen kóros tünet, melynek végeredménye korántsem a magyarság erősödése lesz.

Oly nemzet, mely az angolnál görcsösebben ragaszkodnék eredeti szokásaihoz, alig van több a művelt világon. Legkitűnőbb példa erre épen a napokban az a nagyarányú társadalmi mozgalom, mely Angol országban a régi hires május - ünnepek felélesztésére irányul. Azaz, hogy még sem egészen felélesztésről, mint inkább az ide vonatkozó ősrégi angol népszokások általánosabbá tételéről van szó. E tekintetben igen hálás szerep jutott a széles alapokon mozgó Dramatic Revival Society-nek, mely egyesület, — tagjai közt az angol társadalom és közélet kimagasló alakjaival, — többek közt a régi jó merry England egyes feledésbe menő sportjainak és mulatságainak felújítását tűzte ki feladatául. S a jelek mindenképen arra vallanak, hogy ez a nemes célú társaság a maga elé kitűzött célokat rövid idő, alatt fényesen meg fogja tudni valósítani.

Úgy szólván valamennyi civilizált ország népe kifejezést ad május elején a szép tavasz beköszöntése s a természet újraéledése felett érzett benső örömének. Épen május elseje az, nálunk Magyarországon is, melyet a különféle, érdekesnél-érdekesebb népszokások valóságos ünnepnappá avattak s melyet a korunkban felszínen levő szociális mozgalmak még jelentőségesebbé tettek. A régi angol májusünnepeket tizenkét napival későbben tartották a naptárainkban feltűntetett május elsejénél, minek oka legnagyobbrészt a ködös Albion mostohább klimatikus viszonyaiban keresendő.

Napjainkban legkedveltebb ünnepség a May-Day reggelén a híres May-queen megkoronázása. Különösen nagyszabású e tekintetben a londoni, hol a York-Streeten, reggel hét és nyolc óra között az erre kiválasztott fiatal leányt, — mint május-királynőt — a régi időkből fennmaradt ceremóniák között pompás virágkoszorúval ünnepélyesen megkoronázzák, mialatt óriási sokaság jelenlétében tavaszi dalokat énekelnek. Angol ország más vidékein, különösen a cheshire-i Knutsfordban óriási nép-ünnepet ülnek a may-queen tiszteletére, mikor is a boldog május-királynőt egy virágokkal elárasztott s pompás négy szürke ló által vont dísz-kocsin viszik körül az utcákon. A menet élén, — miközben négy hatalmas zenekar húzza körömszakadtáig a nemzeti dalokat: több mint hétszáz jelmezes alakból álló csapat lépked. Az örömittas tömeg pedig tavaszi dalokat zengedez és élteti a májuskirálynőt Angol ország egy másik nagyobb helyén: Denbighben már nagy mértékben előkelő színezetet kölcsönöz a május-ünnepnek az a körülmény, hogy a kiválasztott május-királynőt a westminsteri hercegnő koronázza meg.

Az európai hirű lapszerkesztő és kiváló békebarát: William T. Stead, ki a közelmúltban nálunk is megfordult: — nagy jelentőségű május-ünnep létesítésén fáradozik. Azt akarja ugyanis, hogy Stratford-ban, a Shakespeare szülőhelyén minden May-Day alkalmával elevenítsék fel az összes régi angol népszokásokat és mulatságokat, melyek a brit óriás idejében közkedveltségűek voltak s melyekben a hagyomány szerint a halhatatlan költő mindenkor oly nagy élvezettel vett részt. Ugyanazon a napon kívánja ezeket rendeztetni, a melyen Shakespeare és kortársai örvendeztek a csodaszép május felvirradásának, — ugyanazokkal a régi táncokkal és jelmezes mutatványokkal egybekötve. Ez a Stead-féle mozgalom kettős cél elérését biztosítja: egyrészt a Shakespeare-kultusz erősödését, másrészt az eredeti angol népszokások állandó fennmaradását. Zsoldos Benő.

 

 

 

A BÁBU NEMZETSÉGFÁJA. GYERMEKVISELET (1909. 12. 233.) Senki se kételkedjék benne, hogy a bábu oly idős, mint az emberiség. Mióta felcseperedett az első kisleány, bábu is volt a világon okvetetlenül, Nem oly piros képű, mosolygós, mozgatható kezű-lábú, síró báb, minőt a mi gyermekeink kapnak, hanem talán egy hosszúkás kő- vagy fadarab, melyet a gyermeki képzelet emberré varázsolt, s ápolta, dajkálta, etette, mint az anyja az igazi kisdedet. Mert a kisleány ösztönszerűen így készül az anyai hivatásra, ösztön az, s a babajáték minden bizonnyal kedves szórakozása volt már a patriarchák leányainak, meg a többi ótestamentum-beli kisasszonykáknak is…

Ruházat-történeti szempontból is érdekesek a bábuk, mert legtöbbjük a koruk-beli divat szerint van öltöztetve. De a felnőttek divatja szerint. Mert csak a tizennyolcadik század harmadik harmadában kezdődik a külön gyermekdivat. Addig a kicsinyeket is a nagyok ruhaszabása szerint öltöztették, csizmásán, sőt kardosán is, hosszú mellénybe és köntösbe, a leánykákat földig érő bő rokolyába. Példa rá a madridi Pradóban levő híres Velasquez-kép, mely osztrák Mária infánsnőt, IV. Fülöp spanyol király kis leányát ábrázolja.

Gyermekruhát csak Rousseau Emil-jenek hatása alatt kezdtek varrni, aztán Basedow, a híres pedagógus buzdítására.

 

 

A GYERMEKVISELET  ÁTALAKULÁSA A XVIII. SZÁZAD UTOLSÓ HARMADÁTÓL A XIX. SZÁZAD KÖZEPÉIG

 

A kis leányok számára csak jóval utóbb varrtak reform-ruhát s azon a képen — madame Vigèe-Lebrun művén -- mely a boldogtalan emlékezetű Mária Antoinette királynét örökíti meg gyermekei körében, s dauphin már új divatú fiúruhát visel, de tizenkét éves leánytestvére még hosszú uszályos ruhában áll mellette. A gyermekleányok számára csak a tizenkilencedik század elején varrják általánosabban a gyermekkorhoz illő ruhát. Ennek a divatnak is átmenetei vannak. A kis leány eleinte rövid szoknyát, de hosszú, bokáig érő nadrágot visel, mely alul, a cipőnél, szűkebb, felfelé bővül. Csak utóbb szabják mind rövidebbre és rövidebbre a leánykák bugyogóját.

Ez a kor új korszakot jelent a bábu öltöztetésének történetében is. A kis leányok, kiknek bábut vett az anyjuk, maguk varrtak ruhát bábujuknak anyjuk vagy nénjük útmutatása szerint, hogy jó korán beletanuljanak a szabás és varrás művészetébe. A bábbal való foglalatoskodást már akkor eszközül tekintették arra, hogy a gyermekleány jól előkészüljön az anya és a háziasszony teendőire.

 

 

 

A KOLERÁS VILÁGBAN (1884. 31. 493.)  Bosszankodásra elég okot szolgáltatnak most a kolera miatt itt-ott felállított vesztegzárak mindenkinek, a ki halaszthatatlan teendője miatt e vidékeken kénytelen utazni. Svájcban  leapadt az utasok száma,holott ott ez időtájban minden bokorban lehet találni veres kötésű Baedekereket forgató idegeneket. A vesztegzárak, hol az utast kímélet nélkül megfüstölik, minden legkisebb ruhadarabját, s holmiját össze vissza hányják s mindenek felett őt magát napokig, sőt hetekig is feltartóztatják, még pedig saját kontójára, csak annyit riasztanak vissza, mint maga a kholera. Marseille és Toulon mellett a vasúti állomásoknál beszüntették ugyan már e kellemetlen műtéteket, mivel haszontalanoknak hiszik…

 

 

Marseille-i utasok megfüstölése Avignonban

 

Azokra nézve, kik a kellemetlen procedúrát maguk nem kénytelenek átélni, az ily vesztegzári élet sok tekintetben komikusnak tűnhetik fel…Az első kép Avignon-ból való, Dél-Franciaország e nevezetes városából, hol egykor a pápák száműzetési helye volt; itt a Marsailles-ből sToulon-ból jövő utasokat füstölik meg, több mint egy negyed óráig tartván őket erős szénsavas gőzben, a mi, mellesleg mondva, nem is egészséges dolog. Legkülönösebb s bizonyosan legkomikusabb azonban az a füstölő szekrény, melyet Genfben használtak. Hat lábnyi, függőlegesen álló szekrénybe kell bebújni minden utasnak, mielőtt tovább menne, csak feje áll szabadon s nyaka körül, hogy azok az átkozott kolera - bacilusok valamiképp el ne szabaduljanak, gondosan el van zárva a levegő. A szekrényben 3—4 percig erős szénsavas klórgőz hatja át a megfüstölt utast és csak igy kikészítve bocsátják tova.

 

 

Oroszország

 

 

Képek a Volga vidékéről. 1. Halászat a Volgán  II. Ló-úsztatás  (1868. 13. 148.) I. A Volga, földrészünk e leghatalmasabb folyója, még nem érte el a nem is tudjuk mikor fogja elérni azt a rendeltetést, melyre korunkban a közlekedés és forgalom tekintetében minden hajózható folyam hivatva volna. Útjának legnagyobb és leghasználhatóbb része, ha nem is épen puszta, terméketlen, de mindenesetre néptelen vidékeken vezet keresztül, melyek ipar és kereskedelem hiányában kevés táplálékot nyújthatnának nagyobb forgalomnak. Majd később talán, ha az orosz kormány a helyett, hogy birodalmát szüntelenül nagyobbítsa egy-egy néptelen, műveletlen tartomány elfoglalásával, inkább arra fog törekedni, hogy a már birtokában levő lakatlan vidékeket népesitse be, és országát inkább a műipar, kereskedelem- és műveltség-szülte közjóllét áldásai által tegye boldoggá és hatalmassá, — akkor talán a Volga is az lesz, a mivé lennie kell, t. i. az Európa és Ázsia közt nagyban, élénken folyó kereskedés fő-ere, addig pedig meg kell elégednie ama kisszerű forgalommal.

A halásztelep terjedelmes épületeket foglal magában; a halászok s egyébféle munkások lakai egy egész kis falut alkotnak. A part mellett tágas épületek állnak, melyeknek nagyobb része cövekekre van épitve; széles lépcsők vezetnek le onnan a viz széléig, hogy a kifogott halakat azonnal könnyen elszállíthassák. A volgai halászok csak ugy fitymálva beszélnek a kisebb fajú halakról, melyeket besóznak és a birodalom belsejébe széthordanak: becsülésüket a nagyobbak pl. a közönséges kecsege és a belonga (egy volgai hal nem) számára tartják fönn. Minden halásztelep különböző terjedelmű hajókkal van ellátva, melyekkel sok evező nélkül is könnyen hajózhatnak. Mihelyt a halat megfogták, rögtön a hajóra viszik: ott felhasítják és kitisztítják.

A hálón kívül még egy másféle roppant nagy készületet is használnak, mely több száz lábnyi hosszú, vastag kötelekből van összeállítva, mely utóbbiakhoz ismét apróbb horgokkal ellátott kötelek vannak erősitve. E kötélmű horgonyokkal a folyam fenekéhez van kötve, a másik végét pedig nagy gerendák a folyam felszínén tartják: tehát az egész műszerkezetet ugy tekinthetjük, mint óriási horgas halászhálót, melynek minden egyes horga 15—18 láb hosszú halat is képes megragadni s erősen tartani. E halfogó szerkezetet a halászok gyakran megtekintik s többnyire néhány száz darab hallal térnek vissza, melyek közül némelyek oly kolosszális termetűek, hogy elszállításukra két-három csónak is szükségeltetik.

 

 

A Volgán átúszó lovak.

 

II. A kalmükök*, mint minden nomád nép, kitűnő lovasok; a bölcsőből egyenesen a ló hátára ülnek…Nyolc éves korában kész lovag s tizenkét éves korában már a vad lovakat is megfékezi. Legmeglepőbb látványt nyújtanak a szeliditett, félvad és tökéletesen vad lovak, mikor a kalmükök a Volgán keresztül úsztatják azokat. Néhányan hosszú kötelekkel vannak fölfegyverkezve, melyeknek tárgy: ón, vas vagy az eszköz épen olyan, dél-amerikai gauchók lasszója és arra hogy a fékezhetetlen vad lovak után dobva, a tovarepülni akaró súly a kötelet a lovak nyaka vagy lábai körül tekeri, és azokat megállani vagy elbukni kényszeríti. Ekkor aztán a ló hátára kapaszkodik és a végtelen homoksivatagon a folyam felé száguld. A megfékezett, neki dühödt ló mindenkép szabadulni igyekszik szokatlan terhétől, földre veti magát,ágaskodik, neki vágtat a pusztaságnak — mind hiába! a kalmük erősen tartja magát rajta. Néhány negyedórai nyargalás után félénken hagyja magát a folyam felé vezettetni, s nyolc-kilenc ilyen vezető után az egész nagy ménes a Volgába rohan. Egy darabig hosszú sorban gázolnak egymás után s csak akkor válnak szét, mikor lábaik többé nem érik a folyó fenekét. Tíz perc múlva a másik partra jutnak: elől vezetők, hátul üldözők, — s igy kénytelen az egész csorda a ráerőszakolt vizi utat megtenni. Képünk ilyen ló-úsztatást ábrázol. Az úszó, félénk lófejek jókora területen ellepik a Volga felületét. — E tarka vegyületű látvány érdekes lehet még olyanok előtt is, a kik nem kedvelik annyira a lovakat, mint a lóháton született kentaur kalmükök. S. L.

 

*Kalmükök, (tatárul: kalmik, a.m. visszamaradt, Ny. Ázsiában és az európai Oroszországban is, főleg Asztrakhánban élő mongol nép.

 

 

Szibériai karaván. (1871. 46.  576.) Fenn magasan, Ázsia északi részén, a Jeges tenger által határolva, ott fekszik a roppant nagy terjedelmű Szibéria, 225,580 négyszög mérföldnyi területen. E sok tekintetben gyászos hírű és emlékű tartomány a „minden oroszok cárjának" anélkül is igen hatalmas birodalmához tartozik a Európa legfontosabb védbástyája Ázsia vad, nomád népei ellen.

Északon a megmérhetetlen területek csak ritkán szabadulnak meg a jégtől és hótól, de aztán ellenkezőleg a dél felé eső vidékek annál gyönyörűbb hegyi tájakat, pompás cédruserdőket és termékeny földrészleteket tartalmaznak. Ami pedig a száműzötteket illeti az ő helyzetük is meglehetősen javult, mert, a felvigyázat kivételével, semmiféle kényszernek alá vetve nincsenek, s nem ritkán történik, hogy még meg is gazdagodnak. Természetesen sokkal szomorúbb azon elitéltek sorsa, kik arra vannak ítélve, hogy a bányákban dolgozzanak, mert azoktól a legszigorúbb bánásmód mellett a napvilág szabad élvezésének jótéteménye is el van tiltva. A száműzöttek összes számát megközelítőleg 135 000-re tehetjük, a kikhez évenként mintegy 10,000 uj bajtárs kerül s nem ritkán sok nő is. De mostanában az önkényes bevándorlások se jelentéktelenek, s az utóbbi években több ezer orosz család települt le ott, kik mint szabad parasztok földet kaptak s egyéb kedvezményekben is részesültek

A mi a bennszülötteket illeti, az orosz kormány lankadatlan fáradozása folytán jó nagy részük a keresztyén hitre tért át, s ma már majd minden helységben lehet látni keresztes tornyú fa templomokat, de a legtöbb néptörzs nomád életet folytatván, természetesen igen sok pogány is van közöttük, a kik lelki üdvösségüket néha igen különös bálványképek imádása által remélik elérhetni. Szibériának eme ős lakói a világ leg-gondatlanabb emberei közé tartoznak, a kik, a meddig egy darabka kenyerük van, sohasem törődnek a jövő nappal

 

 

 

 

Szibériai karaván.

 

Még maguk a letelepültek is oly végtelen hidegvérűek, tunyák és közönyösek, hogy csakis a legvégső szükség bírhatja őket a munkára. Különben meglehetős békességben élnek egymás között s még inkább a szomszédokkal, kiktől mindenféle igazságtalanságot és zaklatást eltűrnek, csakhogy ne kelljen azokkal civakodniuk. A szükség gyakran lopásra készteti őket, melyet azonban általában véve kárhoztatnak és megvetnek. Szibéria északabbra lakó népeinek legjelentékenyebb és legjövedelmezőbb kereset-módja a szarvas-tenyésztés…

Egy ilyen végtelen terjedelmű s nagyrészt zordon éghajlatú tartományban az utazás igen terhes dolog, főleg télen. De a gazdagság még az ily helyen is meg tudja szerezni magának a szükséges kényelmet. Az orosz kormány Szibériában legtöbb hasznot a számtalan sok gyémánt-, arany-, ezüst-és platina-bányák nagy mérvű műveléséből húz. E bányákat egy-egy cári megbízott évenként gyakran meglátogatja és megvizsgálja, de egy ilyen hatalmas úrról csak nem tehetjük fel, hogy iramszarvasok vagy épen kutyák által vont szánon vagy kocsin utazzék. Sőt ellenkezőleg még Oroszországban szerez magának egy könnyű uti kocsit, ellátja magát cukorral, teával, kávéval, hideg hússal és kenyérrel s kényelmes kocsija elébe fürge orosz lovakat fogva, könnyű szerrel utazhatja be a véghetetlen hómezőket és mocsáros tundrákat.

Rajzunkon egy fuvaros karaván van feltüntetve, mely legalább 50 szekérből áll. A szekerek a téli hófúvások miatt fölállított jelpóznák között lassan döcögnek tova s mind egy fogatúak, melyek; közül 5—6 szokott egy paraszté lenni, a ki gyékényszőnyeggel fedett könnyű taligájában (kocsi) vígan halad szekerei után, hogy azokra felügyeljen. Az érceket szállító szekér igen egyszerű tekenyőből vagy ládából, sőt nem ritkán csak egy kivájt fatörzsből áll, néha koporsó alakban deszkákból összetákolva, vagy pedig vesszőfonadékból, avagy fahéjból összeillesztve. Egy efféle karaván utazása, főleg ha télen, a hózivatarok, vagy tavasszal, a hóolvadás idejében történik, a mikor minden kis patak óriási folyóvá duzzad, hetekig, sőt néha hónapokig is eltart. S. L.

 

 

SZIBÉRIÁBA SZÁMŰZÖTTEK. (1883. 7. 104.) Az orosz büntetőtörvény annyi mindenféle büntetés nemét tartalmazza, a mennyiről a többi európai büntetőtörvénynek fogalma sincs. Már maga a halálos büntetés, mely csodálatos módon csak a politikai és államelleni bűntettesekre érvényes, kik haditörvényszék által ítéltettek halálra, kétféle módon hajtják végre. Az egyik, a súlyosabb: a kötél, a másik, az enyhébb, a golyó. A szabadságkorlátozó büntetések a következők: elzárás kolostorba, börtönbe, száműzetés Oroszország belsejébe, deportálás minden polgári jogok elvesztésével, vagy azok megtartásával. A Szibériába deportálásra ítéltek vagy a bányákba, vagy várfogházba, vagy gyárakba küldetnek kényszermunkára. Egész 1858-ig a Szibériába küldött gyilkosok és rablók homlokára és mind a két arczára bélyeget sütöttek, mely e két betűből állt: K T (Katorsni = kényszermunkás); a csavargókat B (bradjok) betűvel bélyegezték meg.

A kényszermunka után a büntetés legnehezebb neme a Szibériába száműzöttekre nézve az odatelepítés (poszjelenyec), aki mindjárt oda érkezése után egy bizonyos helyen gyarmatosnak tekintetik. Semmi polgári joga nincs. Sem kereskedést, sem ipart vagy mesterséget nem szabad űzniük, hanem egyedül a földművelésre vannak utalva, de ennek aztán akármelyik ágára. Az orosz nép a száműzötteket soha sem nevezi bűnösöknek, mindig csak szerencsétleneknek (nyeszcsasznyik.)

Az állam elleni vétek miatt a kormány által elítéltekkel másként bánik a nép is, a többi elítélt is, mint a közönséges bűntettért elítéltekkel. Ez utóbbiak büntetésük kiállása után is hatósági felügyelet alatt maradnak; míg a politikai elítélt, mihelyt a rászabott korlátozásoktól megmenekült, minden mocsok és tisztessége csorbulása nélkül léphet vissza a társaságba s ott azonnal elfoglalja előbb bírt helyét.

A deportálással járó büntetés igazán barbárnak nevezhető súlyosbítása az, hogy e büntetés kimondásával azonnal feloldódik minden családi kötelék. Akit kényszermunkára ítéltek, nem bírnak többé sem hitvessel, sem gyermekkel, a házasság, szüle és gyermek közti viszony föl van bontva. A nő férjhez mehet más férfihoz, a fegyenc pedig deportálása helyén más asszonyt vehet nőül. Sem elöljárója, sem papja nem kérdi, ha nem házas-e már. Ugyanily elbánásban részesül a deportált asszony is. Abban az ítéletben, mely valakit kényszermunkára vagy Szibériába településre kárhoztat, rendszerint benne van a vagyon-elkobzás is. Elveszik mindenét az utolsó ingig s fegyencruhába bujtatják. Ebben a ruhában új életet kell kezdenie. Szerezhet milliókat, az mind tulajdona marad, annyira, hogy az állam még a deportálás költségeit sem veheti meg rajta.

Ha a deportált jól viseli magát és szorgalmas, nem nehéz házhoz, udvarhoz jutnia, s egy kis tőkét is szereznie. Ellenkező esetben évek hosszáig marad oda kovácsolva börtöne falához, akár ott rothad meg. A kényszertelepülőket nem oda szállítják, ahol örök hó és jég van, hanem a telepítések egy körülbelül 150 versztnyi szélességű zónában fekszenek, mely az u. n. kínai út mentében, ettől északra és délre, Uraltól Csitáig terjed, s minden települő kap bel- és kültelket és rétet a községtől, a hova száműzetése szól. Őserdők irtásával nem kell vesződnie; de aki vállalkozik rá, annyi földet szerezhet, amenynyit csak akar. A száműzetés büntetésének legnehezebb része az utazás Szibériába, mely annak előtte nyáron is történt, télen is. Egypár száz embernek, mert annyiból áll egy-egy szállítmány, szűk ketrecbe szorítása, igazán nehéz büntetés. A deportáltak nagy része a nép söpredékéből kerül ki; rablók és rablógyilkosok, tolvajok, orgazdák, hamis pénzverők, bankócsinálók, csalók, sikkasztó hivatalnokok. Ilyenekből kerül ki a zöme. Ezeket fegyelem alatt tartani nem csekély szigor kell, de épen ez a szigor az, mely aztán rendesen embertelenséggé fajul a nyomorultakat kísérő katonák, vad kozákok részéről. A fegyenc szállítmányok Nyizsnij Novgorodból indulnak, a fegyencek ötösével vannak fűzve egy-egy láncra. Oly látvány ez, mely minden emberségesen érző embert borzalommal tölt el. Férfiak, asszonyok, gyermekek, házasok, nőtelenek összevissza vannak keverve itt.

Mikor a kifáradt menet első állomáshelyére megérkezett s ki ki elfoglalta helyét a priccsen (nari), vagyis alatta, mert rajta nem férne el valamennyi, beeresztik a kofákat (targovka) az udvarba, kik ott rozs-és búzakenyeret, levest, húst, halat, stb. kínálnak a fegyenceknek. A kínált étek olyan, hogy csak egy orosz fogoly farkaséhsége nyúlhat hozzá. Aztán méregdrága; de mind hiába a panasz.

Az állomásokon szenny és mindenféle féreg lepi meg a szerencsétlen foglyokat, s a zsúfolt együttlét elterjeszti köztük a hagymázt és skorbutot, mely rettenetes pusztítást mivel bennük. Az e miatt elpusztultak száma minden évben ezrekre megy.

Most már októbertói márciusig nem szállítanak foglyokat Szibériába, ez időre fogházakban helyezik el őket az állomáshelyeken. De erre az intézkedésre nem a humanizmus vitte rá az orosz kormányt, hanem egyszerűen az, hogy így olcsóbb a szállítás. A foglyoknak ugyanis így nem kell adni téli ruhát, ami által Irkutszk-ig 3 080 000 rubelt takarít meg az állam. A költség azonban még így is meghaladja a hat millió rubelt,  Az évenként Szibériába szállítottak száma 38 000-re megy

Tavasszal és nyáron Nizsnyij Novgorodból Perm, Tjumenből Tomszk felé gőzhajón szállítja a foglyokat az állam 27 nap alatt, ez utóbbi helyekről aztán kocsin halad a menet, naponként közel 200 versztnyi gyorsasággal.

 

Verszt. az orosz mérföld = 500 szas. 3500 láb van benne és = 1066,78 m

*

 

Irkutszk Kelet-Szibériában található, az innen mintegy 60 kilométerre lévő Bajkál-tóból eredő Angara folyó mellett, melybe a városnál torkollik a neki nevet adó Irkut folyó. A városon áthalad a Transz-szibériai vasútvonal, melynek 5185-ös kilométere található itt. Orosz-mongol határváros.

 

 

 

GRÓF ZICHY JENŐ LEGUTÓBBI NAGY UTAZÁSÁRÓL. Irkuck. ( 1899.  11. 169.)

.

Érdekesek az Irkuckra, és a hozzá közel eső Bajkál-tóra vonatkozó képek. Irkuck a hasonló nevű terjedelmes orosz kormányzóság székvárosa az Angara folyó jobb partján, mely a Bajkál-tóba ömlik. A 47—48 ezer lakosú város nagyobb részt faházakból áll, melyek széles, makadám utcákat szegélyeznek, s előttük deszkapallók szolgálnak gyalog árokul. A kormányzón kívül egy érsek is lakik benne. Legdíszesebb épületei a kormányzósági palota, néhány úri ház, több templom, a nagyobb iskolák és a helyőrségi kaszárnyák. Az iskolák közt első helyen áll a műegyetem, melynek tekintélyes könyvtára és múzeuma van. Irkuckban meglehetős élénk a szellemi élet; de még élénkebb az ipar és kereskedés. Van 56 gyára, melyek közül a posztó-, szesz-, porcellán- ós téglagyárak a legkiválóbbak. Az átviteli kereskedelem igen tekintélyes, mivel Irkuczk közel esvén a kínai határhoz, a mennyei birodalom kiviteli termékei, nevezetesen a tea, nagyrészt erre vándorol át az orosz birodalomba és onnan Európába. A város mellett elfutó Angara folyó elég nagy arra, hogy a Baikal-tó felé vízi útúl szolgáljon. A helyi átkelés részint egy hajóhídon, részint kompon is történik, mint egyik képünkön látható.

 

 

 

 

HAJÓHÍD AZ ANGARA FOLYÓN IRKUCK MELLETT

 

Ritka nagyszerű a Bajkál-tó és annak egész környéke, mely minden oldalon hegyes. Valóságos beltenger ez, mely 25-ször akkora, mint a mi Balatonunk. Önként értendő, hogy ma már élénk hajózás van rajta. Egyik képünk egy kikötőt, másik egy partrészletet ábrázol ebből a hatalmas tóból

A Bajkál-tó, illetőleg Irkuczk felé a már kínai, illetőleg mongol földön fekvő Urga felől egész karavánok szállítják a teát teveháton. Itt, valamint a nagy Góbi sivatagon még ma is a teve a legalkalmasabb s igy legfontosabb szállító állat, mely nélkül Ázsiának ezen a részén nem is lehetne igazi kereskedelmet űzni. Várható azonban, hogy a Szibériát már egészen átszelő nagy orosz vasút nemsokára a mongol sivatagra is kinyújtja szárnyát, hogy Szibéria és Peking közt egyenes és gyors összeköttetés legyen.

*

Angara a Jenisszej legjelentékenyebb jobboldali mellékfolyója Szibériában. Felső-Angara néven a Dauriai-hegység egyik kiágazásán ered… Az Ilimmel való egyesülés után a folyó Felső-Tunguszka nevet kap. Ezután É-i irányban Irkuck mellett folyik el s 2080 km. futás után torkollik a Jenisszejbe.

 

UTAZÁS SZIBÉRIÁBAN (1891. 15. 242.) Az az orosz birodalomban már régi idő óta mindenütt gondoskodtak, hogy az utak mentén hivatalos posta-épületek legyenek, melyekben bármikor lehet előfogatokat kapni. Minden utazó lehetőleg saját szánkáján megy s az angol festő is szerzett magának egy igen csinos és alkalmas szánkát, mely csak 52 rubelbe került. Az előfogatért egy-egy lóért s egy-egy versztért csak három kopeket kell fizetni és állomásonként 10 kopek «progon» nevű állami illetéket. A kocsis rendesen megvárja, a borravalót, azonban csekély összeggel is megelégszik. Régebben az előfogatok nyeréséhez szükséges volt a «padarojna», azaz a kormány írásbeli engedélye ; most azonban már nem néznek erre s nem gyanús utazó bármikor kaphat elő fogatot. Az egyes posta-állomások 16—25 verszt távolságra vannak egymástól, jó időben azonban soha sem kerül két óránál több időbe, míg az utas egyik helyről a másikra érkezik. Minden posta-állomás rendesen a legszebb ház szokott lenni a községben, a mi természetesen nem mindig jelenti azt, hogy szép és csinos épület is. A ház tulajdonosának a kormány bizonyos összeget fizet, hogy az utazók a lóváltás ideje alatt az épület legnagyobb szobájában megpihenhessenek.

 

 

SZIBÉRIÁBÓL: A LOVAK FELVÁLTÁSA EGY ÚTSZÉLI POSTAHÁZNÁL

 

Minden állomáson kaphat az utazó némi frissítőt is, legalább teát; de mivel rendesen csak fekete kenyér, tojás és tej áll készen a vendégek számára, a legtöbb utas magával viszi eledelét s a posta-állomás kezelőjétől csak az elmaradhatatlan forraló szamovárt kéri. Utazónk azonban rendesen csak annyi időt töltött az ily fogadókban, a mennyit kénytelen volt, mivel angol kényelemszeretete nem tudott megbarátkozni azok rossz levegőjével, a mit mindenütt az a rossz szokás idéz elő, hogy igen erősen fűtenek, és soha sem szellőztetnek.

Az utazás magában véve szánon igen kellemes, mert az út kitűnő s a szánkában igen kényelmesen lehet elhelyezkedni és beburkolózni, úgy, hogy alig lehet érezni a hideg kellemetlenségét, holott pedig néha a lovakat is annyira ellepi a zúzmara, hogy színüket sem lehet megkülönböztetni, s a hőmérő néha 35° R. óriási hideget mutat.

 

 

 

A SZIBÉRIAI VÉGEKRŐL. Dr. Mészáros Gyula (1910. 40. 830.) Szibériának még az említése is borzongós érzéseket támaszt bennünk. Ennek a névnek a hallatára véghetetlen hó- és jégmezők tűnnek elénk és fülünkbe zúg a fagyos Észak muzsikája: a kavargó burán sikongatása, meg farkasüvöltés. Olyanféle gondolataink is erednek, mint hogyha a pokol kapujának felirata volna rávésve a szibériai határkövekre. Azok számára persze, a kiket az atyuska küld ide nyaralni, telelni. És ilyenkor mintha lánccsörgést hallanánk. Pedig csendes, langyos nyári alkonyat volt, a mikor legelőször ráléptem a szibériai puszták homokos földjére. A gyepes lankás rónaság nem hasonlít a hómezőre. Nem volt benne semmi a borzalmakból…

Az uráli hegyekből kanyarogva folydogál Dél felé az Ural folyó, de úgy látszik hamar megunja a pusztán való csavargást és bele¬ folyik a Kaspi-tengerbe. E mellett a folyóvíz mellett voltak a szibériai végek. Az európai oldalon legeltetett a baskír, az ázsiai térsége¬ ken a kirgiz. Édes testvére volt egyik a másiknak, alig különbözött a szavuk, ha beszédbe eredtek. Pedig sokszor megeredt köztük a beszéd, mert a puszta nincs kicövekelve, nem tudni nagyon, hol végződik az enyém és hol kezdődik a tied. A ménes meg a birkanyáj a tudója legjobban, hogy merre terem a legropogósabb fű és mely tájról fúj a leglangyosabb szél, arrafelé húzódik a jószág. A pásztor meg utána…A kirgiz azonban ember volt, s nem is a legutolsó. Egy-egy szép fegyverért, jó kezes sólyomért ellovagolt messze-messze földre, s verekedett érte. Ha néha egy-egy nyáj birkát is elhajtott vele együtt, az már a többi kedvéért volt. Persze, hogy haragudott érte a baskír. A másik esztendőben aztán ők vették meg a vámot a kirgiz szomszédon. Hosszú századokon keresztül így folyt ez a romantikus nomád lovagélet a szibériai végeken. De egyszerre csak a XVI. század derekán új hír, meg új ellenség támadt Nyugat felől. Mind jobban törtetett előre a fehér cár népe, az orosz. Elesett Kazán, és elfutott a tatár kán. Nemsokára meghódolt a baskirság, mert sok volt az orosz. Nem sokat követelt tőlük Iván a Rettenetes, csak egy-egy kis hódprémet, nyestprém-adót, hát békességben voltak egy darabig. De a mikor már harmadszor-negyedszer is kérte az orosz az adót, akkorra már megunták a jobbágyságot. Határőrzéssel bízta meg a cár a baskír népet. Ez már inkább kedve szerint való foglalkozás volt.

 

 

 

OROSZ JEGYZETEK. Írta Serényi Gusztáv. (1906. 27. 438.)…Bizonyos utazási tréning után az utasok blazírt közönyösséggel mennek végig oly országokon és oly városokon, melyekben még nem jártak, annál is inkább, mert ma már az embereknek, a kik e városokat es országokat látják, jóformán csak a nyelvük eltérő, ellenben társadalmi berendezkedésük, ruhájuk, sőt — még messzebb menve — bolti kirakataik is ugyanazok. Egész Európában csak Oroszország kivétel. Ez egy egészen külön törvények szerint fejlődött ismeretlen, kitaposatlan világ. Mintha közte és a kontinens többi országai közt egy egész óceán feküdnék... Itt minden elüt a kontinentális sablontól. Mások az emberek, mások a városok, sőt maga az orosz föld is idegen vonásokat, idegen karaktert mutat, mint Európa többi részén. Ez a birodalom ősidők óta kivonta magát amaz együttes egy kaptafára szabott fejlődésből, mely Európában már a római birodalom idején kezdetét vette, s az expressz-vonatok mai korszakáig oda fejlődött, hogy az egyes országok közt csak a vámhatárok, no meg az idegen idiómák figyelmeztetnek bennünket, hogy idegen földön járunk.

Oroszország évszázadok óta dacolt a sablon befolyásával, s míg a hispániai swell és a dák divatkirályok már Aéciusz korában meghódoltak a Tiberis-menti ízlésnek, addig a nagy északi kolosszus fiai alig tíz év óta viselnek európai ruhát, cipőt, nyakkendőt, keményített inggallért és posztókalapot. Ahol pedig a külső élet ennyire originális, ott az emberek szokása és gondolkozása is nyilván eltér a megszokottól.

Ha Oroszországban akarunk egy kis kirándulást tenni, eltekintve az útlevél-kényszer kellemetlenségeitől, mindenekelőtt az orosz vasutakkal lesz dolgunk. Ebben az óriási országban még a képzelet is elfárad, ha az egyik nagyvárostól a másikig terjedő 2—3 napos utakat gyalog lenne kénytelen megtenni...

Nem csak kellemetlen ellenőrei vannak az orosz vasútnak, hanem kényelmes pamlagai is, melyek kellemessé teszik az utazást. A fülkék is tágasak, a folyosók a kocsik oldalán futnak végig. Egy szakaszba négy embernél többet nem tesznek, holott háromszor annyi is elférne. Éjjelre a kalauzok a felhajtott lapokból formálnak ágyakat, közel a kocsik tetejéhez, oly magasan, hogy kis létrán kell odáig fölkapaszkodni. Ezeket a felső ágyakat sokan nem szeretik, de a sorok írója mindig örült, ha jegyének száma folytán épen ilyen felső ágyba jutott éjszakára. Ott ugyanis nem zavarta oly nagymértékben a folyton váltakozó utasok jövésmenése, s a mi a fő, nagyobb biztonságban erezte magát..

Minden kocsi szakasz, legyenek bár ott vegyesen nők és férfiak, egy kis alkalmi bizalmas köztársaság, ahol a közös unalom és törődés bizalmas barátokká teszi az embereket a végtelen távolságokon. Feszességnek, vagy zsenírozásnak egymással szemben semmi helye. A nők az esti utolsó sztákán csaj (pohár tea) elfogyasztása után cipőt, midért, felsőruhát levetve beburkolóznak úti plédjükbe és nyugalomra térnek a vasúti ágy matracán. A férfiak szintén.

Így halad az orosz vonat kényelmesen és patriarkálisan, ezer meg ezer verszten át célja felé. Nem siet, sohase tartja be a menetrendet. De hát ki is sietne Oroszországban?  Gyakran másfél órát is késnek a vonatok. A nyugodt muszkák közül soha senki se zúgolódott a késedelem ellen. Úgy látszik, hogy Oroszországban az idő nem pénz. Ha az volna, akkor csupa milliomos lakna odafönn, mert Törökországot kivéve sehol a világon nincs annyi idejük az embereknek, mint épen a cár birodalmában.

 

 

 

ROTHSCHILD S A CÁR. Kép az orosz cenzúra uralmából. (1883. 1. 7.) Egy fiatal orosz poéta sikerült verset irt a világ kalmár szelleméről és beküldte azt az Otecsesztvennijá Zápiszki (Hazai emlékiratok.) folyóirat szerkesztőjének, Krájevszkijnak, közlés céljából. A költemény megütötte a mértéket, és a szerkesztő elküldte azt a cenzornak. A vers utolsó strófája ígyen méltatta a jelen század irányát:

 

Mindenható lőn az érc immár,

Oltárt is neki állítunk,

A világ ura most a bankár,

Rothschild géniuszunk, cárunk!

 

A cenzor lakására hívatja a szerzőt, hol ily párbeszéd folyt le köztük:

— Fiatal barátom, — kérdi a cenzor, — ön írta a verset?

— Igenis én, és szeretném kinyomatni.

— Nemcsak hogy nem szabad ezt a verset kinyomatni, de sőt — fogadja meg atyai tanácsúmat — ne is mutassa meg senkinek, égesse el.

— De miért? Talán valami illetlent talál bennük?

— Helyesen fejezte ki magát — szólt a cenzor: — illetlen e vers, sőt a jobb érzést felháborító szellemű. Hogyan akarja ön tudtunkra adni nyomtatásban, hogy a mi cárunk — Rothschild? Vagy tán nem tudja, hogy nekünk csak egy cárunk van: Pavlovics Miklós, a nagy Miklós cár!

 

 

 

AZ OROSZORSZÁGI ÉHINSÉG.  (1892. 7. 124.) Oroszország közép és keleti tartományaiban az oly hosszú ideje tartó éhínség elvadította az erkölcsöket is. Lehet, hogy nincs is mindenütt «éhínség»; legalább a cár, midőn a finnországi ezredek tisztikara által felajánlott segélyt elfogadta, kétségbe vonta a kifejezés helyességét. Mindenesetre tény, hogy sok helyen nagyon közel áll hozzá a baj, mivel a nyomor számtalan községben elterjedt s a segélyezés képtelen minden óhajtásnak eleget tenni. Sok helyt azonban kétségtelenül pusztít az éhínség. Az állami közegeken kívül a veres-kereszt egylet alkalmazottjai, a helyi hatóságok, s igen sok magán egyén is nagy buzgalmat fejt ki a segélyezésben. Különösen dicsérik Tula és Riazan vidékén Pissarov Rafael földbirtokosnak, Tolsztoj gróf barátjának, nagy buzgalmát.

 

 

AZ OROSZORSZÁGI ÉHINSÉG: A PARASZTOK LESZEDIK A SZALMÁT A HÁZTETŐRŐL BARMAIKNAK.

 

Az éhínséggel küzdő nép nagy nyomorának egyik jelenségéül mutatjuk még be azt a természet után készült képet, mely azt a jelenetet tünteti föl, midőn egy falusi paraszt a szó szoros értelmében házának fedelét kénytelen leszedni, hogy pusztuló szarvasmarháját és lovát megmentse. Az útfélen és mezőkön általában igen sok elhullott lovat és ökröt lehet találni, s ezenkívül mindenütt nyomorral küzdő beteg parasztokat, kik az tífusz rettenetes ragályát magukkal hordják szerteszét, a népesebb városokba is.

 

 

A CZU-SIMA TENGERSZOROS. Az orosz flotta Cholnoky Jenő (1905. 26. 418.) A világtörténelem egyik legnagyobb hadi eseményének színhelye az a tengerszoros, a mely Japán szigetvilága és a koreai félsziget között összeköti a Kelet-Kínai tengert a Japáni tengerrel. Kelet-Ázsia partvidékeit csodálatos szabályossággal, ív alakú szigetgyűrűk veszik körül. Kezdődik pedig ez az Aleuti szigetekkel, a melyek Alaszkától Kamcsatkáig nyúlnak át s gyöngysor gyanánt kerítik el a Nagy-óceántól a Behring-tengert. A második szigetgyűrű Kamcsatkából indul ki s a Japán szigetekig tart: ez a Kurilli szigetek gyűrűje, már japán birtok, a mely az Ochocki-tengert keríti le a Nagy-óceánból. Japán szigetvilága a harmadik nagy ív, a mely Szachalin szigetéből kiindulva, Korea déli csúcsáig tart a mintegy levágja az óceánból a Japán tengert…

Amint egyszer az orosz flotta a Malakkai szoroson át behatolt a melléktengerekbe, többé nem haladhatott biztossággal: mintegy egérfogóba került. A Dél-Kínai tengerből bárhova akar kijutni, mindig szoros úton kell keresztül hatolnia. Épen így jár a Kelet-Kínai és a. Japáni tengeren is. Nincs többé menekvése más úton, mint szigetek közötti szorosokon. Ez pedig veszedelmes az olyan helyen, a hol a szigetek közt bujkáló, ravasz és vitéz ellenség leselkedik.

A szoros átjárók között talán épen a legveszedelmesebb a Koreai szoros, a melyet szétdarabolnak a szigetek arra a két útra, melyeket az elébb említettünk. Sehol sem mély a tenger itten, tele van rejtett szirtekkel, apró szigetekkel: a hajósnak ugyancsak óvatosnak kell lennie.

A sziklákon kívül másik veszedelme is van ennek a partvidéknek, t. i. a köd, a mely itt már nem olyan gyakori ugyan, mint Vlagyivosztok előtt, de azért a nyári monszum idején bizony itt is elégszer megkeseríti a hajósok utazását. Sebesen sodró áramlás, sziklaszirt, köd, kellemetlen szél: minden összeesküszik, hogy egy, az ellenség helyzetéről teljesen tájékozatlan, az ottani vizekre először merészkedő járatlan flottát hadműveleteiben akadályozzon. Hogy mennyire tájékozatlanok voltak az oroszok a japán flotta elhelyezkedéséről, azt fényesen bizonyítja az, hogy a kettős sorban előrehaladó pompás orosz armadát jobb oldalán, az igazi japáni szigetek felőli szárnyon kísérte a torpedó-zúzó flottilla.

Az orosz hajók rövid idő alatt annyira tönkre voltak téve, hogy menekülniük kellett azoknak, a melyek még menekülhettek. Az admirálist, azt az erélyes férfiút, a ki jó ideig letéteményese volt az oroszok minden reménységének, a szerencsétlen Bosdesztvenszkyt ott fogták el, ahova a fekete keresztet rajzoltam Korea partjaihoz. Megsebesülve, mindenét odavesztve menekült annak a hajóhadnak a parancsnoka, a melyhez hasonló nagyságú ÓB erejű még eddig nem szerepelt a történelem színpadán.

Elég merész volt pedig Togo, hogy az utolsó szoroson fogta meg az oroszokat. Ha a Koreai szorost elhagyja az orosz flotta, többé aligha sikerül megfogni Vlagyivosztokig, mert a nyílt tengeren nem igen lehet két ilyen hajóhadnak döntő ütközetet vívnia. Más admirális hihetőleg már a Malakkai szorosnál megkezdte volna a próbálkozást, s talán belefárad, mire a legalkalmasabb helyhez vergődnek. Togo egyszerre kockára tett mindent, de az a kocka úgy fordult, a hogy ő akarta. S a tragédia lejátszódott, az addig soha nem is említett Czú-Sima sziget világtörténelmi emlékezetesség lett.

 

 

TATÁR VILÁG A KRÍMBEN. Németh Gyula. (1911. 1. 12.) Félelmes erővel nehezedik Oroszország az összes, területén lakó ural-altáji népekre: finnekre, tatárokra, mongolokra egyformán. Négyszáz éve sincs, hogy a keleti törökség nemzeti uralkodóinak udvarában olyan hatalmas, önálló művészeti, tudományos és irodalmi élet folyt, s ma kultúra nélkül, alig tengődik ez a világ. Kétszáz évvel ezelőtt Krímben másfél millió gazdag, vitéz tatár lakott, ott, ahol ma kétszázezer koldus is alig van — tatár, orosz, meg zsidó vegyesen.

A tatárok kipusztítása nem is kerül valami nagy erőbe. A legjobb akarattal sem lehet ezekre ráfogni, hogy valaha dolgozni szerettek volna. Amint a műveltségüket az orosz elvette, meg a mint az orosz pálinka megtette a hatását, egyszerre megindult a romlás. Az iga se jó nekik, csak az orosz birja azt el, más nép belepusztul. Nyelvük, szokásaik lassankint alakulnak át, a mint többet-többet vesznek — inkább kapnak — az orosz műveltségből. A mi ugyan szép kevés, de épen elég ahhoz, hogy beolvassza őket a hatalmas, nagy orosz népbe.

Krímben is ezt a félig már elpusztult világot látja az ember.

Az evpatoriai tatár iskolának csak a félholdat kellene levenni a tetejéről s a kettős keresztet feltenni rá: kész volna az orosz iskola. Már csak a vallást tanítják tatárul (tavaly jött az ukáz, mely elrendelte, hogy a földrajzot, melyet addig tatárul tanítottak, oroszul kell tanítani).

A csekély számú jobbak mozgalmai, az irodalom, az újságírás bizony nem képes felrázni a tatárt. Egyetlen tatár újság jelenik meg Krímben, a bahcsiszeráji Terdsüman, a melynek szerkesztője, vezércikk- és tárcaírója, tudósítója és korrektora Iszmail Mirza bég; nem ir abba más, csak egy évben egyszer-kétszer, akkor se sokat. Nagy tudomány ám a cár birodalmában az újságcsinálás. Nem ért ahhoz mindenki. A Terdsüman négyezer példányban jelenik meg, de annak is több mint fele Sztambulba megy…

Minden felé csak pusztulást lát, panaszt hall ott az ember. Az út mellett kövekből rakott viskó emelkedik; mögötte gyümölcsöskert van. Itt él a tatár, itt nyomorog, alig dolgozik valamit, csak kis kertjével bíbelődik. Pedig áldott föld az a Krim. Oroszország gyöngye. Különösen természeti szépségekben páratlan. Jalta a legelőkelőbb orosz fürdő, környékét seregestől keresik fel a turisták. Kiáltó ellentét a fényes fürdő mellett a piszkos, elhagyatott tatár falu. A nagyobb városokban is egész más jellege van az orosz városrésznek, mint a tatárnak. Ott forr, pezseg az élet, itt óránként alig mozdul valaki.

Tizennyolcezer lakos; tatár, zsidó, orosz körülbelül egyenlő arányban, három orosz, két zsidó, egy csomó tatár iskola, öt templom, tizennyolc mecset: íme pontos adatokban egy tipikus krimi falu, Karaszubazár…

Nagy általánosságban el lehet mondani, hogy az orosz az úr, a zsidó a kereskedő, a tatár a szolga. Legtöbbször használt nyelv a tatár; a zsidók is leginkább tatárul beszélnek. Érdekes, hogy a zsidók nem viselik az orosz sapkát, hanem a tatár «kalpag»-ot. Ezek a szerencsétlen emberek két-három évvel ezelőtt menekültek ide, a dél oroszországi üldözés elől; a tatái-ugyan nem bántja őket. A gazdagabb tatárok — kártya, mulatozás, oktalan gazdálkodás miatt — egészen eladósodtak, de azért csak folytatják a régi életet. Az a hatalmas mozgalom, mely Törökországot évszázados álmából felrázta, az egész törökvilág számára jelent valamit — de csak azoknak, a kikben még van élet. Itt bizony már nem igen van…

 

 

KÉPEK MOSZKVÁBÓL (1883. 20. 325.)  Meglátni Nápolyt és meghalni", ezt mondja büszkén az olasz. «A ki nem látta Moszkvát, sohase látott szépet", mondja nem kevésbé rátartóan az orosz. S valóban Rómát és Konstantinápolyt kivéve alig nyújt egy-egy város oly impozáns kilátást, mint Moszkva, melyre most a cár-koronázás alkalmából a világ szeme fordul. Ha először látjuk az épületek e tengerét, zöld és vörös fedeleivel, arany kupoláival és keresztjeivel, tarka tornyaival, érthetővé válik előttünk az a lelkesedés, mellyel az orosz az ő régi fővárosára tekint. Sem nem kelet, sem nem nyugat, a mit itt találunk, keveréke a kettőnek, de mégis sajátságosan eredeti orosz. Ellentéte Szentpétervárnak, mely már európai jellegű és épen azért kedvesebb is az igazi orosz előtt, a ki gyöngéd szeretettel nevezi Moszkvát anyavárosának, — „matyuska Moszkva”.

Ujabban sok széles, nagy utca, boulevard, palotasor épült az ódon városban, de ezek kirínak az eredeti keretből, mely külön-külön apró házikókkal van tele, körülvéve gyümölcsös és zöldséges kertekkel, sőt szántóföldekkel, egész tavakkal is, melyek oly külsőt és roppant terjedelmet kölcsönöznek a városnak, hogy egy szellemes francia teljes joggal mondhatta, hogy Moszkva nem is város, hanem falvaitól, kertjeitől körülvett ötszáz vár és kastély egyesülése…

A városnak történelmileg legnevezetesebb része a híres Kreml, mely mint a Kapitolium Rómában, ugy emelkedik Moszkva fölött. Valaha ez volt a cárok székhelye s akkor volt a Kreml j fénykora. De még ma is nevezetes emléke ez a letűnt dicsőségnek. Nem kevesebb, mint három székesegyház, 12 templom és két kolostor van benne, a nagy cári palotán, az óriás terjedelmű szinodális épületen, a tanácsházon, a kaszárnyán és egyéb állami épületeken kívül. Hatalmas kőfal veszi körül öt kapuval s jó karban tartott 18 tornyával. Hiven meg van  őrizve őseredeti jellege, ugy hogy a Kreml némi joggal mondatható Oroszország kővé vált történetének. A Kreml neve tatár eredetű. 1328-ban nyerte e nevet, midőn II. Alexejt a mongol kán trónjáról elűzvén, Danilovics Ivánt nevezte ki orosz nagyfejedelemmé s Moszkvát jelölte számára székhelyül.

Moszkvához közeledve először is a Kreml egy óriási tornya tűnik szemünkbe, az Ivan Velikij. Napóleon a torony tetején levő aranyozott keresztet diadaljelül akarta haza vinni. Moszkvából, de mérnökei csak állvány segítségével hitték azt levehetőnek, annak fölépítésére pedig nem volt elég idő. Ekkor egy orosz paraszt ajánlkozott, hogy ő leveszi. Kötélen mászott föl a magas kupolára, elérte a keresztet s le is bocsátotta ugyanazon a kötélen. Napóleon aztán elvéhez híven «J'aime la trahison et je déteste le traitre» («Szeretem az árulást, megvetem az árulót"), főbe lövette a parasztot…

Nevezetes emléke a vörös piacnak  a Vaszili Blazsennij székesegyház. A legcsodálatosabb épületek egyike, melyeket építőmester képzelete valaha kigondolhatott. Lehetetlen ez épületet vagy csak egyes részeit is valamely meghatározott építési módszerbe sorozni. Emlékeztet a gót, a bizánci, de a keleti mintákra is, s mégis sajátszerűen eredeti. Öt tornya közül egyik se hasonlít a másikhoz, se nagyságra,  se színre. Az egyiknek piramis alakja van, a másik csiga alakra tekerődzik, a harmadik hagymatetős, a negyedik pikkelyekkel látszik borítottnak, az ötödik tojásdad. Aztán az egyik zöld, a másik vörös, a harmadik arany csillagokkal van behintve. Alacsony falai rengeteg kupolákat emelnek, mintha óriás emberek fejei volnának törpék testén. Tarka zagyvalék, s mégis egységes egész benyomását teszi. Mondják, hogy rettenetes Iván a mű befejeztével kiszúratta az építész szemét, nehogy még építsen másutt is hasonló valamit.

*

A koronázásra való előkészületek ideje alatt, a két orosz fővárosban, Moszkvában és Szent-Péter váró lázas élénkség uralkodik. Legelső aktusa a koronázási ünnepélyességeknek a korona-jelvények átszállítása volt a szentpétervári téli palotából Moszkvába. Ez ékszerek a következők: a szent András-rend nagy és kis lánca, az alma, a kormánypálca, a királynő kis koronája s a cár nagy koronája. Mindannyit arany szekrényekbe helyezték s állami kocsikon nagy szertartások közt vitték a vasútra. Minden jelvényt külön hat lovas kocsi vitte, s a menetet egész katona-kíséret vette körül hangosan trombitálva és dobolva. Ünnepies lassúsággal mentek a főbb utcákon át.

Ez alkalommal roppant néptömeg lepte el a Nevsky-prospektet, s a kíséretet képező udvari hivatalnokok gondoskodtak arról, hogy a nép kíváncsiságát a jelvények közszemlére bocsátásával is kielégítsék. A drágaságokat a Moszkvába érkezéskor a főkormányzó fogadta a székváros hatóságának élén s ünnepélyes menetben kísérte a kremli fegyvertárig, hová a közönség valódi áhítattal rajzott, a kincsek csodálására. A korona, a jogar és a birodalmi alma, az András-rend gyémánt-jelvényeivel, melyek közül a nagyobbak Nagy Pétertől erednek, vörös bársonnyal fedett asztalon feszenek, mely mögött állványokon vannak elhelyezve szent Vladimír koronái, a kazáni, astrakháni, szibériai, lengyelországi, tauriai, továbbá; Iván és Alexejevics Péter cárok koronái s végre Pál cár máltai koronája. Egyéb jelvények még: a birodalmi pajzs, melyről először Erzsébetnek, Nagy Péter lányának koronázása alkalmával I tétetett említés, egy gyönggyel, türkisszel, s  más nemes kövekkel kirakott perzsa pajzs, a birodalmi pecsét és birodalmi zászló.

 

 

OROSZ MENYEGZŐI SZOKÁSOK (1888. 47. 770.) Mikor egy fiatal pár eljegyzi egymást, ortodox oroszok szeretik, ha a pap is eljön és megáldja őket s néhány imát mond a szoba mécscsel világított ikon, vagy szentképe előtt. De ez ma már ritka szokás. Ellenben az eljegyzés után a vőlegény csaknem folytonosan mátkája lakásán tartózkodik. Későn távozik és korán jön, a mit a szülők nemcsak unalmasnak, de méltán veszedelmesnek is tarthatnak, s azért kifáradhatatlanok az ifjak felügyeletében, a mit egy orosz művész kitűnő humorral vázol abban a rajzában, melyet fentebb közlünk.

Magasabb körökben, közvetlen az eljegyzés után, varrónőket fogadnak a kelengye elkészítésére. Régi orosz szabály, hogy a vőlegény nászruhákat vesz ajándékul menyasszonyának, valamint ékszereket. Egy orosz hajadon hozománya teljes ruházatból, fehérneműből, konyhaszerekből, ezüstneműből, szőnyegek, függönyök, porcelánok, bútorokból és zongorából áll. Ez utóbbi nélkülözhetetlen, s az evőeszközöknek is tömör ezüstből kell lenniük. Mérsékelt viszonyok közt élő családoknál ép azért már korán kezdenek pénzt félretenni a leányok hozományára.

 

 

OROSZ MENYASSZONY.

 

Vendégek számosabban jelennek meg egv orosz menyegzőn, mint bármely más nemzet-bélién, és rendesen meghívásra. A tanú, ki a pap esketési díját is fizeti, többnyire a család legelőkelőbb összeköttetéseiből van választva Azután jönnek a vőfélyek és nyoszolyólányok, s az előbbiek feladata cukrokkal és édességekkel szolgálni a női vendégkoszorúnak. A «Bojarin» a ki Krisztus aranyozott ezüst szentelt képét viszi, rendesen egy kis fiú. Mikor a társaság a templomba érkezik, ennek kötelessége átadni a két képet az eskető papnak, ki azt az oltárra helyezi.

A ház vén cselédje ez alatt a hozománynak a menyasszony lakásáról a vőlegény lakására való átszállításáról gondoskodik, és mindent rendbe hoz. A nyoszolyólányok száma és öltözéke nincs szabály által megállapítva, s különböző lehet. Néha a menyegző előestéjén a lányok búcsú estélyt is rendeznek, és ezeken férfi nem vehet részt, sem pedig férjes nő. Ilyenkor kardalokat énekelnek, egymással kergetőznek a kertben és szívük szerint dévajkodnak, miközben nagy mennyiségű teát, fagylaltot, citromos vizet és cukorsüteményeket fogyasztanak. Vacsora után azután búcsút vesznek, s kimerülten hagyják hátra a menyasszony-jelöltet. Az is régi szokás, és nemcsak az orosznál tartják, hogy a mátkapár az egybekelés napján böjtöl, egész a szertartás utánig,

A házasságot kihirdetés előzi meg, melynek taksája a felek vagyoni viszonyai arányában változik. A pap bizonyítványt állit ki a kihirdetésről…Férfinál 18 évnél, nőnél 16 évnél fiatalabb korban nem jöhet létre házasság, sem pedig 80  év után a férfinál és 60 év után a nőnél. Negyedik házasságra lépés sincs megengedve; a papok csak egyszer házasodhatnak. Továbbá titkos, tanuk nélküli házasságok sem érvényesek, sem pedig kereszteletlen egyénekkel valók. Ha valaki idegent vesz nőül, a nőnek köteleznie kell magát, hogy gyermekeit görög-orosz hitben nevelteti.

 

 

*  *  *

 

 

 Rabszolgaság

 

 

Afrikai embervadászat. Egy utazó naplójából. (1856. 40. 348.) 1848 március 12-én vonultunk fel felső Nil völgyén Fa-Zoglos mérhetetlen erdein keresztül. Az út járatlan volt, emberi kéz soha nem tört itt ösvényt. Az utat még járhatatlanabbá teszik bizonyos bozótfák, melyeknek össze visszanőtt ágaik tömötten rakva. ragadozó madarak körmeihez hasonló tövisekkel. Míg ezen veszélyes, s fáradságos utón üggyel bajjal tovább hatoltunk, egy lovas és gyalogokból álló csapat tűnt fel. Az egyiptomi egyenruhát viselő lovasok fegyverrel voltak ellátva, s teve, ló- és szamárháton ültek.

Midőn közelebb értünk a csapathoz, bámulattal vettem észre, hogy a gyalogok nyaka bókony, vagy völgyelt fa közé volt csíptetve, s egyik keze a bókonyhoz kötözve, mely a lovag nyergéhez volt erősítve. A bókony oly erősen szorult a szerencsétlen nyakához, hogy szűken vehetett lélegzetet. Levertség fájdalma tükröződött a nyomorú fogoly vér és izzadtság áztatta arculatán; fájdalmát növelte az is, hogy nehéz bókonya, a teve járása által folyvást verdeste; amellett semmi bokrot ki nem kerülhetett, hanem egyenesen mennie kellett, amerre kalodája tolta. Testén ezernyi sebhelyből csergedezett a piros vér.

Tolmácsunkat megkérdem, mit véthettek azon szerencsétlenek, hogy így hurcoltatnak. Ő azt feleli:Nem vétettek azok, hanem azért kötöztették meg oly szorosan, hogy el ne szökhessenek, mert e szerencsétlenek újonnan fogottak, kiket most hurcolnak rabszolgaságra, s négy ötszáz órát kell gyalogolniuk, míg pihenésre hajthatják fejőket, s akkor is, mivel épület nincs e vidéken, hová biztosan zárhatnák, őket éjjel és nappal hordozniuk kell nehéz kalodájukat, s csak miután hazájukat messze elhagyták, bocsátják őket szabadon.

 

 

Afrikai embervadászat

 

Ha valamit szemükre lehetne lobbantani e nyomorultaknak, még csak könnyebben lelkére vehetné az ember, de nincs semmi. Hogy a kormányzó egész sereggel megy Tumen szép völgyébe, hogy aranyat gyűjtsön az ottani homokból, az még tűrhető volna, csak ne tekintené ellenségül az ottani lakósokat. Eleinte csak kevés évi adót követelt tőlük, de ezt annál jobban emelte, minél szegényebb volt a vidék, és ezt kinézésből tette, mert így érhette el célját. A szegény nép nem fizethet, s az engedetlenséget, makacsságot használja most ürügyül.

Mi is meglátogattuk egykor azon arany-gazdag vidéket, de oly borzasztó iszonyt gerjesztettünk a lakosságban, hogy nők, gyermekek s aggok sietve hagyták el kunyhóikat, s futottak előlünk, bár biztosítottuk őket, hogy semmi rossz céllal nem jöttünk. A férfiak több ponton fegyverkezve gyűltek össze, s este a hegyek ormain tüzeket gyújtanak, azok által tudatván a szomszéd vidékek lakóival megérkezésünket.

Egy reggel a Tűmet partján járván, egy borzasztó jelenetnek voltam tanúja. Néhány egyiptomi katona egy nyomorult szerecsent kötözött, és hogy ne ordítson, kíméletlenül ütötték. Legfájdalmasabb benyomást tett rám azon tudat, hogy kifakadását nem az ütés fájdalma, hanem egy más dolog okozta leginkább. Elmondta ugyanis, hogy az adó megfizethetése végett utolsó juhát eladta, s mégis derék fiát szeme láttára elhurcolták.

 

 

„Gyapot a király!" Rajz az angol gyáréletből, rabszolga-munkából. (1862. 6. 66.)„Cotton is king." Gyapot a király! Ezt vallja minden angol, ezt hirdetik Dél-Amerikának zendülő államai, melyeknek roppant bár, de egyetlen gazdagságát a rabszolgák s az ezek által művelt gyapot-ültetvények képezik. — Az Egyesült Államok székhelye Washington, mely északon van. A yankee s a dél amerikai eredet óta engesztelhetetlenül gyűlöli egymást, s csak a közös érdek, mely az anyaországtól — Angol országtól — való elszakadás által lett rajok nézve kikerülhetetlenné, fűzé össze a két ellenkező elemet. — Ezer apró ok akasztá meg eddig a déli államokban virágzó (!) rabszolgaság törvényes megszüntetését, mert nyilvános titok volt a déliek előtt a washingtoni kabinetnek a rabszolgaság megszüntetésére vonatkozó, hol alattomban hol nyíltabban, de sohasem határozottan folytatott harca. Mi természetesebb, mint az, hogy a földteke legszabadabb részén fönnálló rabszolgaság, keserűséggel tölte el minden szabad polgár, minden igazságos gondolkozású férfiú keblét! — E kiáltó ellenmondás napról napra elviselhetetlenebbé lett s lassankint ónsúly gyanánt nehezedek a rabszolga-államokra. — A folytonos súrlódás által az első szikra fölcsillant, mely azóta a polgár-háború emésztő lángjaivá növekedett, és nincs, ki eloltsa, nincs, ki belássa annak végét. Ezalatt az angol-amerikai kérdés került szőnyegre— a déli államok ujjongtak, az angol hajóraj — mondák — megsemmisíti a fészkelődő yankeet. S honnan mindamellett a washingtoni kabinet következetessége? — Nem akarjuk e helyen fejtegetni az angol amerikai viszály természetét

Azon pereben, midőn az első angol ágyú fog eldördülni Amerika révein, a köztársaság törvényhozó testülete habozás nélkül szabaddá fog nyilatkoztatni minden rabszolgát! — Gondolható-e hogy Európa legszabadabb népe a rabszolgaság mellett küzdjön.  Mi lesz azután a gyapot-termelésből, s ha az északi államok képében győzni fog a jó ügy, mi utón fogják kármentesíteni a délieket? Ez a magasabb politika és a nemzetgazdászat resszortjába tartozik — De Angol ország! Mi Angol ország gyapot nélkül? „Is Cotton king?" Gyapot a

király ? Nem az, hanem hitszegő, kegyetlen hódító és zsarnok, ki bűn s embertelenség által növekedett nagyra s kinek kormánya alatt 5 millió ember és 1 500 000 000 tallér tőke sóhajt rabszolgaságban…

Sok százra menő ló- és embererő azonban pihen most, hogy a rabszolga birtokosok győzelmére és az indusoknak a gyapottermelésre való szorítására várakozzék. A leghatalmasabb angol ipar (s Európára nézve a legkártékonyabb) a földteke másik felén kiosztott kancsuka-ütésektől és korbácsolástól függ…

Nem lenne-e jobb, ha a technika, mechanika és zsenialitás büszke felhalmozását, nemesebb, tetszőbb és nem rabszolgaság által kicsikart anyagok feldolgozására használnák föl? Ha gyapjúban, selyemben, lenben dúskálhatnál? Ha a milliónyi töke ló- és embererő, mely Amerika átkában már is remeg és elakad a juh békés terményének, a selyembogár csendes, költői munkájának, a len- és kendertermesztés szorgalmának jutna serkentő és jutalmazó osztályrészül?

Az óriás hallgat és mi törpék sem tehetünk egyebet. Dr. T.

 

 

Rabszolgák mulatsága. Amerikai kép. (1865. 31. 384.) Tudjuk, hogy a közelebb lefolyt észak amerikai nagy polgárháború egyik fő okát a rabszolgatartás kérdése képezte. A köztársaság déli országai a rabszolgatartás jogáról nem akartak lemondani. Az ellenszegülésnek azon szomorú vége lett, hogy patakokban folyt a vér az unió testvérnépei között. Most miután a háború zaja lecsendesedett, s a rabszolgatartó déliek legyőzettek, az a kérdés, lesz-e e háborúnak kedvező eredménye a szegény négerek sorsára? Annyi bizonyosnak látszik, hogy bár mennyire vegye is  őket oltalma alá a törvényhozás, a kormány és az emberiségi érzés, további jövőjük mégis leginkább saját szellemi s lelki fejlődésüktől függ. Minél butább s erkölcstelenebb valamely nép, annál kevésbé van megérve a szabadságra.

Mulatságos s mégis sajnálatos jelenet volt látható a lefolyt amerikai háborúból. A győzelmes északi hadsereg egy része Beaufort dél-vidéki város felé közeledvén, a dúsgazdag rabszolgatartó ültetvényesek, földbirtokosok megoldták a kereket s családjaikkal együtt elmenekültek, hátrahagyván mindenüket, a mit magukkal vinni nem lehetett. A hátramaradt néger rabszolgák ujjongva várták megszabadítóikat, S mint afféle örökös gyámság alatt tartott, együgyű népik legelőször is abban találják gyönyörűségüket, hogy gazdáik fényébe, kényelmébe belehelyezték magukat, s „midőn elment a macska, táncolnak az egerek". Csapatostól ellepik uraik fényes szobáit s a szabadság első pillanatát másképp élvezni még nem képesek, mint hogy majom módra utánozzák távollevő fehér gazdáik s a szép kreol asszonyok s kisasszonyom szokásait, melyeknek gazdagságához volt láncolva eddig az ő szolgaságuk.

Megható egy csoportozat! Ott az egyik néger, miután a feltört szivarládából egy finom havanna-t kivett, kényelmesen végig nyújtózik az atlasz pamlagon; az a másik egészen bele temetkezik a támlásszék ülésébe s oly komoly alakot vesz fel, mint ura, midőn a kongresszuson tartandó beszédét tanulmányozta. A többi össze-vissza ordít, hegedül, zongoráz valami irtóztató macskazenét. Mily esetlenül áll a zongorán kalapáló vaskos mezítlábas fickó fején az a lovag-kalap, mellyel a ház kisasszonya nem régen a legszebb hódításokra tett szert.

Bizonyosan nem irigyeljük e szegény ördögöknek ezen első szabad mulatságát, s nem fogunk azon csodálkozni, hogy az a szegény néger, a kinek háta körül folyvást a korbács suhogott, a szabadság első csillámánál örömét és meglepetését másképp nyilvánítani képtelen, midőn még azt sem tudja, vájjon a jövő perc nem hoz-e ismét örvet a nyakára s béklyót a lábára! A szabadságra meg kell érni s a szabadság oly vagyon, melyet okosan élvezni nehéz, s kellő műveltség nélkül élvezni csaknem lehetetlen. De azért oda kell törekedni minden népnek.

 

 

Perzsa rabszolga a turkománok között. (1866. 421.) A vallásbeli fanatizmusnak és barbár szokásoknak egyik kiáltó példája azon bánásmód, mellyel Ázsia egyik vad népe, a turkomanok, perzsa foglyaikkal bánnak. Vámbéry élénken rajzolja e részbeni tapasztalatait ázsiai utazásában.

Mind a turkomanok, mind a perszák Mohamed vallásának hivei ugyan, de valamint a keresztyénségben is külön felekezetek vannak, melyek egymás iránt türelmetlenséggel viseltetnek: szintúgy meg vannak az Izlamban is az egyes felekezetek, melyek valódi ellenséges indulattal üldözik egymás. A perzsák a síiták felekezetéhez tartozván, a szomszéd turkoman kardecsiktól (rablóktól) folyvást háborgattatnak. Sokszor megtörténik, hogy a turkomanok éjnek idején rá törnek egy-egy perzsa tanyára, s a családok férfi tagjait, gyakran nagy küzdés után és megsebesítve, láncra fűzve hurcolják el a Kaspi-tenger közelében fekvő városukba, Gömüstepébe. Itt az elfogott perzsától legelőször is elszedik jobb ruházatát, s turkoman rongyokat adnak testére; ezután nehéz béklyókba verik, melyek feltörik bokacsontját s minden lépésnél éles fájdalmat okoznak. Az első napokon és heteken ily bánásmódban s a nyomorult élelmezésben részesül, a hogy eszébe se jusson éjnek idején megszökni, nyakára illesztik a kara-bográt, azaz egy vasgyűrűt, mely hosszú láncon egy cölöphöz van erősítve, ugy hogy a szegény embernek legkisebb lánccsörgését is azonnal észre lehet venni.  Az ily rabszolgák tartását a turkomanok valami jó s Istennek tetsző kegyes cselekedetnek tartják; másrészről aljas nyereségvágy s barbár számítás is szerepel itt, miután a perzsa rabszolga említett kínainak rendesen csak akkor szakad vége, ha távol rokonai jó váltságdíjat fizetnek érte, vagy ha jó pénzért ők maguk mint rabszolgát tovább adhatják el Khivába vagy Bokharába.

 

 

 

A MAI RABSZOLGAKERESKEDÉS. (1888. 42. 690.) Századunk egyik méltó büszkesége, hogy a legkegyetlenebb embervásárnak, a rabszolgaságnak gátat tudott vetni. Amerikában, különösen az Egyesült Államok nagy polgárháborúja óta, a rabszolga kereskedés teljesen megszűnt, s ma már, Brazília legújabb intézkedése óta, valóságos, jogilag is annak tekintett rabszolga nincs, habár a Kínából és Kelet-Ázsia más részeiből hozott kulik csaknem a régi rabszolgák helyét foglalják el. Hasonlókép megszűnt a rabszolga kereskedés többé-kevésbé a többi világrészekben is, s különösen az angoloknak nagy érdemül lehet tulajdonítani, hogy a rabszolga kereskedők üzelmeit a nyilt tengeren megfékezték.

Mindamellett a rabszolga kereskedés még nagyon messze van attól az időtől, hogy teljesen megszűnjék. Ma már jóformán csak Afrikára van korlátozva és igen csekély mértékben hatol át a Vörös tengeren és perzsa öblön át Ázsia mohamedán részeibe: de magában Afrikában még nagyon sok helyen virágzik ez a gyalázatos üzlet s évenként sok ezerén lesznek annak áldozataivá. Teljesen megszűntnek Afrikában csak a déli területen tekinthető, hol a fehér lakosság — angolok, boerek — túlnyomó számban vannak, de habár a nagy fekete kontinens összes partvidéke, Marokkó kivételével, már európaiak vagy európai gyámság alatt álló bennszülöttek hatósága alatt áll, a többi részekről ezt nem mondhatjuk. A portugálok, kik Dél-Afrika jelentékeny részén uralkodnak, névleg ugyan szabaddá teszik és védelmezik a területükre jutott rabszolgákat, de sohasem büntetik a kereskedőket és így azok működése jóformán háborítatlan. Franciaország birtokain, különösen Algírnak és Tunisznak déli Szahara felé eső részein szintén zavartalanul folyik a kereskedés. A németek birtokán Kelet-Afrikában a rabszolga kereskedés egyik legnevezetesebb országútja visz át Zanzibartól a nagy tavakig és habár magában Kamerunban ismeretlen is, pár napi járóföldre a Niger vidékén már nagyban folyik az üzlet, valamint a Kongó felső részén. A rabszolgák nagyobb része Afrika belsejéből, a Csád tó és Zambezi közt fekvő vidékekről kerül, a fő piaczok Marokkó, Zanzibar, Timbuktu, Kuka, Murzuk, Khartum és más nagy városok. Khartum elesése óta a Nilus völgyén át igen sok rabszolga jut Arábiába. Kevesebb, de állandó számú szerencsétlent visznek a keleti portugál területeken át Madagaskarba és a szomszéd szigetekre, különösen a Reunionban lakó kreol telepítvényekre.

A rabszolga-kereskedők csaknem kivétel nélkül arabok, kik e czélból Afrikának európaiaktól alig látogatott vidékeire valóságos rabló-hadjáratokat vezetnek. Alig volt még utazó, ki ily rablókkal ne találkozott volna, s többen közülük valóban megható képeket rajzoltak a szerencsétlen afrikai lakók sorsáról. A nyíllal és dárdával fegyverzett, meztelen vadakat a lóháton járó s jól felfegyverkezett rabszolga kereskedők nagyon könnyen győzik le. Bendesen az ellenálló férfiakat leöldösik, a házakat felgyújtják s a többi lakókat, nőkkel és gyermekekkel együtt, gyakran heteken át vonszolják a piacokig, úgy, hogy különösen az első napokban százával pusztulnak el…Oly esetekben, midőn a rabszolga kereskedők hatalmasabb törzsekkel állnak szemben, cselhez folyamodnak. Néha kilesik azt, midőn a férfiak nagy része vadászaton van és éjjel támadva meg a falut, puskák ropogtatásával és pokoli zajjal oly rémületet okoznak, hogy a bennszülöttek ellenállásra is alig gondolnak s  nem szervezkedhetnek. Néha egyes főnökök megvesztegetése által polgárháborút támasztanak a négerek között, és a két veszekedő között ők, a harmadik párt lesz a győztes, vagy egyenesen a megvesztegetett főnököktől bizonyos számú rabszolgákat vásárolnak csecsebecsékért.

Megható szomorú képe van az ily rabszolgakaravánoknak, melyeket a partvidék felé hajtanak. A nehéz favilla nyakukon, a hátul összekötött kéz, sokszor egész hosszú sora az összekötötteknek, a korbácsokkal ellátott felügyelők, eléggé mutatják első pillanatra is helyzetűket. Heteken keresztül nem jutnak fedél alá, eleségük nyomorúságos és igen gyakran még terheket is kell hordaniuk. A családtagokat már útközben elválasztják egymástól, s mivel az utazás terhes és költséges, minden gyenge vagy valami testi fogyatkozásban szenvedő rabszolgát kímélet nélkül megölnek. Ha egyeseknek sikerül megszökni, a többi még kegyetlenebb bánásmódban részesül…

Legújabban Lavigerie bíbornok lángoló szavakkal és nemes lelkesedéssel küzd az emberiség e szégyene ellen és új nemzetközi keresztes hadjáratot sürget. De valószínű, hogy a mint a régi keresztes hadjáratok nem voltak képesek Palesztinát megszerezni, ennek sem lenne semmi sikere. Az arabok Afrika belsejében nagyon szilárd alappal bírnak, összeköttetésük nagy, és hatalmukat csak akkor lehet megtörni, ha Marokkó és Zanzibar megszűnik önálló állam lenni, s a Kongó felső vidékén és a nagy tavak környékén legalább is egy pár százezeré menő állandó európai lakosság lesz. Addig is, míg ez bekövetkezik évről-évre javul némileg a helyzet már az által is, hogy az európai ember Afrika minden részébe elhatol, s a Kongón és a Tanganyika vidékén lassankint élénk forgalom fejlődik ki. A rabszolga kereskedésnek, legalább jelen borzasztó alakjában, meg vannak számlálva napjai és eljön egykor az idő, midőn a szerencsétlen négerek millióit is embereknek fogják tekinteni.

 

Rabszolgák felszabadításában szorgoskodó Lavigerie bíboros. Google

 

 

 

 A HONGKONGI RABSZOLGAVÁSÁR. (1901. 3. 42.) A kínai zavarok, borzalmaiból írunk egy megható jelenetről. Hongkongban a kínaiak az ott rekedt nagyszámú európaiakat megrohanták s még a betegeket és sebesülteket is irgalmatlanul legyilkolták, csupán a nőket és a 13 éven aluli gyermekeket hagyták életben. Ezeket aztán piacra hurcolták s ott rabszolgaként eladták. Egész sereg nő, leányok és gyermekes anyák között válogatnak a vevő kínaiak. Az iszonyat és kétségbeesés minden változatban szemlélhető a szerencsétlen áldozatokon, kik a halálnál borzasztóbb sorsra jutva, kétségbeesve állnak eladóik és vevőik előtt. Az európai hatalmak talán elégtételt tudnak venni Kínán a rajtuk elkövetett sérelmekért, de a rettentő vérengzés áldozatait többé föl nem támaszthatják, sem a rabszolgaságra jutott szerencsétleneket kiállóit szenvedésekért nem kárpótolhatják, még ha mindnyájukat sikerülne is kinyomozniuk és becstelen helyzetükből kiszabadítaniuk.

 

 

 

*  *  *

.

 

 MAGYARORSZÁG A KÜLFÖLDI SAJTÓBAN. (1908. 9. 165.) Csak mostanában tűnt ki igazán, hogy mennyire el voltunk zárva a nyugati művelt államoktól, a mikor politikai küzdelmeink és zavaraink közel három esztendőn át foglalkoztatták a nemzetközi nyilvánosságot. A napi hírek, a melyek mindennapi kenyerét adják a sajtónak és a hivatalos súllyal támogatott politikai információk és méltatások mind Bécsen keresztül, sőt legnagyobb részt egyenesen Bécsből jutottak a külföldi sajtóba.

Ezzel a mindennapi hírszolgálattal szemben igen érdekes és nagy gonddal megírt cikkeket olvastunk egyes világlapokban, főleg Kossuth Ferencztől, Apponyi Albert gróftól és néhány a nemzeti küzdelem vezérei által megnyert külföldi író tollából De mind ezek a cikkek, a melyek különben hetek és hónapok alatt összegyűlt ferdítéseket, rágalmakat igazítottak helyre,t csak cseppek voltak a napi hírszolgáltatás nagy tengerében. Az ellenséges közlések nagy tömege ellensúlyozott minden igazságszeretőbb és barátságosabb cikket. A kik a nemzeti küzdelem idején a külföldet járták és a külföldi nagy metropolisok világlapjainak vezető embereivel érintkeztek, egyhangúlag azt mondják, hogy minden Magyarországra vonatkozó helyreigazítás a lapok részéről határozott ellenkezéssel találkozott. Egyáltalában nem lehetett kiirtani a külföldi lapközleményekből azt a vezér-motívumot, hogy Magyarország Ausztriától elszakadni és ezzel nemzetközi zavart akar előidézni, másrészt, hogy a nemzeti küzdelem csak néhány mágnásnak és nyugtalan politikusnak politikai kalandozása. A koalició kormányra jutása után ezek a vezér-motívumok annyiban változtak meg, hogy most már Magyarország koldus szegénységére, hitelképtelenségére vonatkozó hirek jutottak túlsúlyra és naponként intő hangok szállottak a külföldi tőkések felé, hogy valahogy ne vállalkozzanak a forradalmi, bizonytalan állapotú és nagyon kockázatos viszonyok között levő Magyarországon.

Aki Berlinben, Parisban, Londonban, Rómában járt, azt tapasztalta, hogy a lapok a Wolff-féle berlini, a Havas-féle párisi, a Reuter-féle londoni és a Stephani-féle római nemzetközi sajtó-ügynökségektől, meg a bécsi külön levelezőktől kapják a híreiket. Magyarországon, Budapesten egyiknek sincs külön levelezője, a sajtóügynökségekkel pedig csak a félhivatalos Magyar Távirati Iroda van rendes összeköttetésben, a melynek hírszolgáltató hatásköre korlátolt és a mindenkori kormánynyal nyílt ellenkezésbe nem jöhet. Az amerikai sajtó a maga napi hireit az Associated Préstől kapja, mely Amerikában az összes lapokra nézve az állandó kőnyomatos hírforrás és szintén csak Bécsben tart levelezőt, Budapesten nem. Ha valaki azzal szólott be egyik vagy másik világlap szerkesztőjéhez, hogy Magyarországra nézve közölni valója van, ezek a szerkesztők egyszerűen megköszönték az ajánlatot, mert hogy nekik megvan a rendes hírszolgálatuk és a rendes levelezőjük. Ezeknek a közléseit tényeknek tekintik és csak különös esetekben hajlandók czáfolatoknak, helyreigazításoknak tért adni. A rágalmak és ferdítések a külföldi szerkesztők szemében nem látszottak efféle különös eseteknek. Hiteles tudomásunk van több nagy tekintélyű szerkesztőnek olyan értelmű megjegyzéséről, hogy a rendes és megfelelő hírszolgálatot a magyaroknak otthon kellene berendezni. Beszéljenek a levelezőkkel, a rendes hírforrásokkal, ne alkalmatlankodjanak a szerkesztőknek és a lapok közönségének a rendes hírforrásokból vett közlemények cáfolgatásával, vagy helyreigazításával. Ahhoz különben sem voltak szokva, hogy Magyarországot nemzetközi egységnek tekintsék csak Bécs szerepelt.

Magyarország a világlapokban egyedül sohasem szerepel. Autriche-Hongrie, Austria-Hungary, Oesterreich-Ungarn címet olvasunk a nyugati világlapokban mindig. E cím alatt jelenik meg a magyar parlament tanácskozásáról vagy valami kisbürgözdi sikkasztásról szóló hír, épen úgy, mintha Bécsben, vagy Grazban történik valami említésre méltó. Hőt a Magyarországot jelző kifejezést a rövidség okáért sokszor el is hagyják. Magyar miniszter sokszor szerepel osztrák miniszterül, magyar iskola osztrák iskolául. A szűk körre és határozott térre szorított közös ügyeket a külföldi hírszolgálat mindenre, a kulturális és közgazdasági életre is kiterjeszti.

Politikai életünk megszokta az osztrák közvetítést nyugat felé és ebben a lében úszik közgazdaságunk meg kultúránk is. Erős, nemzeti munkának, kulturális és politikai akciónak kell keresztül vinni azt, hogy Budapest elismert és közvetetten nemzetközi hírforrás legyen és hogy a világlapoknak itt élő tájékozott, köz-és társadalmi életünkben részt vevő levelezői legyenek. Valaha a Timesnek is volt itt levelezője és a hatvanas években Magyarországnak nagyobb súlya volt a nemzetközi sajtó szempontjából, mint most. Ezt az elmaradásunkat szintén pótolnunk kell.

Azt, hogy ránk nézve kellemetlen hirek és cikkek ne jelenjenek meg a külföldi sajtóban, sohasem fogjuk elérni, de ne is akarjuk. Ki akadályozhatná meg a rossz benyomásokat szerzett külföldi írókat abban, hogy meg ne kritizáljanak bennünket, mikor mink is azt tesszük a franciával, angollal, némettel. Csak arról lehet szó, hogy a világsajtóban való helyzetünk olyan legyen, mint egy művelt államhoz méltó, nem pedig olyan, a melyről a szomszéd hatalmi érdekek szerint irnak s melyről csak sugalmazott vagy irányított információk jelennek meg

A kulturális téren végzett munkákról szóló hirek újabban nemcsak érdeklődő közlésre, hanem részletesebb kommentárokra is találnak a világsajtóban. A mi munkánknak kell az állapotokat oda fejleszteni, hogy a magyar dolgok számba jövő nemzeti élet-nyilvánulásokként tekintessenek és érvényesüljenek a világsajtóban. Ezt a munkát a maga számtalan aprólékosságában és nagyobb szabású nemzetközi politikai vonatkozásaiban már megindítottuk, vigyük is eredményesen keresztül. N—th

 

 

A legrégibb angol újság magyar vonatkozásai (1913. 37. 736) New-Yorkban esztendők óta gyűjt már hungarikumokat egy lelkes magyar tudós: Feleky Károly. A véletlen a múlt hetekben ritka kincshez segítette. Az antikváriusok mind tudtak róla, hogy főképen magyar vonatkozású régi angol könyveket és újságokat gyűjt s az egyik sárgult papírlapokat hozott nemrégiben hozzá. A Hungária szó keltette fel az ócskaságok kereskedőjének a figyelmét. Feleky Károly rövidesen megvette az ócska nyomtatványt, melyről szorgos vizsgálat után kiderült, hogy a világ legrégibb angol nyelvű újságja. Nyolc hónappal régibb keletű a British Múzeum tulajdonában levő példánynál, mely az angol Nemzeti Múzeum egyik büszkesége volt eddig, míg Feleky egy szerencsés vétellel túl nem tett a British Múzeum ritkaságán.

Minket magyarokat az értékes lelet különösen azért érdekel, mert a harmincéves háborúval kapcsolatosan igen sok szó esik benne Bethlen Gáborról, a magyarokról és a budai basáról.

A lap címe «Corant or Vekly News» és felfedezett száma 1621. október 11-én jelent meg.

Egy példa:

Bécs, 1621 szeptember 22.

Bethlen Gábort már 14 napja nem látták hadseregénél: Budán volt. a hová több ezer török érkezett, a kiket táborába vezet. A Jagersdorfi őrgróf seregével és a Thuini gróffal, a ki a németek parancsnoka, Morvaországba mentek; ott már vagy I2 falut és várost égetett le és több száz embert öletett meg. Bethlen maga, a ki már felgyógyult, újra tudatta a pozsonyiakkal, hogy nemsokára tűzzel és karddal fogja őket újra sújtani…

 

 

 

 EGY ANGOL LAP BUDAPESTRŐL. (1883. 36. 788.) A Londonban megjelenő «Graphic» cimű angol lap egyik közelebbi számában Budapestről terjedelmes ismertetést közöl, melyet egyes tévedései  és furcsaságai mellett is rokonszenves hangúnak mondhatunk.

«A kontinentális fővárosok között», igy kezdi ismertetését az angol iró, «talán egy sincs oly ismeretlen előttünk, mint Magyarországé; pedig e város kiváló érdekű s vasúton csak néhány órai távolságra ; fekszik az oly gyakran látogatott Bécstől. Igaz, hogy a szép kék Dunának néhány igen csinos része már az ; osztrák főváros körül látható. De valójában senki sem ismerheti e nemes folyó minden szépségét, ha nem ; utazott rajta Magyarországba. Némely festői fordulata itt bizonyára versenyezhetnék a jobban ismert Rajnáéval.

Leirva azután a Duna mentének szép környékét s nagy szigetét, valamint Pressburg városát (mindenütt a német neveket használja, valószínűleg uti könyvei után), a fővárosról igy szól:

«Főbb utcáiban egyszerre némi sajátságos vonások lepik meg az idegent. A boltok ablakai mellett rendesen festői — de nem mindig művészi — ábrázolásai vannak az áruba bocsátott portékáknak. A hirdetés e neméhez járulnak a szokott jelzések, föliratok, melyek közt többön, magyar szokás szerint, í a kereskedő családneve megelőzi a keresztnevet. ! Mindkettő elég furcsán hangzik az angol fülnek. . . . Csaknem megnyugvással látjuk köztök két vagy három jól ismert angol mezőgazdasági gépgyáros cégét. De az 6 vállalatuk nem monopólium

Sok bennszülött cég foglalkozik ez üzlettel, mely biztos jele a föld javított művelésében tett előhaladásnak. Magyarország csinos fővárosának egyik legjobb áttekintését nyerjük a szép függő hid közepéről, melyet egy angol mérnök készített. A folyó dombos jobb oldalán fekszik a régi Buda a palatinusi (!) palotával, függő kertekkel s ősrégi erősséggel, mely másfél századig volt a törökök kezében. E középkori emlékekben s történeti adatokban gazdag város mellett emelkedik még magasabbra a Blocksberg (Szent-Gellérthegy) durva tömege csillagvizsgálóval ( — igazabban citadellával)— tetején és oldalán egy külvárossal. A régi várost a Mária Terézia által emelt nagy királyi palota disziti, melyben több mint 200 szoba van. Ennek virágokkal telt teraszairól gyönyörű kilátás nyílik a Dunára s a szemközt levő parton elterülő Pestre. A magyar főváros másik fele — mely pedig némely tekintetben még különösebb és ódonszerű — gyorsan szépült s most egészen modern jellegű, mig Buda, sziklás magaslatán büszkén emelkedve, ma is az elmúlt századokra emlékeztet.

Fogadók s nem csekély igényű köz- és magán épületek vonulnak el Pest rakodó partjain. Az 1838-iki rettenetes árviz, mely a városnak oly nagy részét elborította, csaknem mind elpusztította, a mi régi, piszkos és ronda volt. Az elpusztított tér helyén uj utcák keletkeztek, de némely távolabb eső utcákban még láthatók a régi magyar arisztokrácia épületei. Ezek a múlt század hatalmas, de épen nem festői stíljében épültek, árnyékos, csendes kertekkel vannak körülvéve, melyek a déli napsugár melegében kellemes menedéket Ígérnek. Oly időben, midőn a meleg csaknem tropikus, a bennszülötteket félig felöltözve, heverve lehet látni (!) a boltajtó előtt; más naplopók, a lazzaronikhoz (csavargó)hasonlóan, az alkalmatlan órákon át a kikötők kényelmes szegletében alusznak ; a kis fiuk és vén asszonyok az olcsó és felette édes görög dinnyét eszik.

Kevés városban lehet változatosabb népvegyüléket látni, mint bizonyos időszakokban Budapesten. Egy óra alatt találkozhat az utazó szétvert osztrák dragonyossal, görög pappal, parasztokkal az oláh határról bennszülött nemesekkel, kik világos hímzett pantalonokat, sajátságos dolmányt s tollakkal díszített szürke sapkát hordanak. E sajátságos viselet láthatása végett legjobb egy vasárnap délután kimenni a Stadtwäldchen-be, a város keleti részén fekvő kedvenc mulató helyre. A helyi krónikák feljegyezték, hogy a legtöbb lakó ide menekült az 1849-ki bombázás idejében. Van itt egy nagy tó, hol nyáron csónakáznak s télen korcsolyáznak. A folyó budai oldalán van egy régi kis kápolna, melyről azt mondják, hogy a török foglalás ideje alatt mecsetnek használták. Egy sheik sírja fölé építették és a kupola felett van egy kis torony az iszlámot jellemző félholddal. A kötelezettség, hogy e régi emléket fenntartják, külön pontot képez a karloviczi békében, mely a császár és a porta között 1699-ben köttetett. De a tudós olvasót más forrásokhoz kell utalnom, hogy kellő értesülést  érhessen a történeti dolgokról, melyek hozzájárulnak, hogy Buda-Pest természetes szépségeit még érdekesebbé tegyék.

 

 

 

Postabélyegek  (1883.  26. 427)  A különböző országok postabélyegeinek gyűjtése, s az azokkal való kereskedés napról napra nagyobb mérveket ölt. Nagyobbrészt csere-üzlet folyik, amire e tárgy, mely minden országban másféle becscsel bir, igen alkalmas, de a készpénz-forgalom is megközelíti az egy millió forintot. Az igen közönséges német és angol levélbélyegeket kizárják a forgalomból s a többiek közt is minden ország saját bélyege ott nem kerestetik vagy igen olcsón fizetik. Legdrágábbak természetesen a ritkább bélyegek s különösen azok, melyek már a forgalomból kikerültek. Vannak oly gazdag régiségkedvelők, kik egy-egy ily bélyegért 100—200 frt-ot fizetnek. A postabélyegek kedvelői igen számosan vannak, különösen az angolok között, kik külön e tárgyról szerkesztett lapokat adnak ki s «Filatélia» név alatt, mint a történelemnek egyik segédtudományát, a címertannal és pénzügyismével rokon ismeretkört, rendszeresen tárgyalják.

Az az idő, midőn a postabélyegeket fogadás szerint gyűjtötték vagy a szobák falait ragasztották be velők, már elmúlt, de sok helyen fordítják még ezek jövedelmét, mint a szivarvégeket, jótékony célokra. A bázeli misszió- társaság évenként rendesen több ezer forintot vesz be ily gyűjtésekkel. Mint minden üzletnél, itt is akadnak szédelgők. Egyesek régi, ritka külföldi jegyeket utánoznak, avagy koreai, sziámi,  labradori bélyegeket árulnak, bár ez országban ily bélyegek nincsenek. A gyűjtéshez különösen a franciák és svájciak értenek. Ennek is megvan a maga divatja. Most például a levélről egyszerűen levett bélyegeket nem veszik meg, s legjobban szeretik, ha a levélborítékot vagy levelező-lapot is beküldik, mert különösen régi daraboknál a vízjegy is oly hatással van, hogy ugyanolyan bélyeg ára különböző levélborítékokon 10 forinttal is különbözhetik

Mily gyorsan terjedt el a gyűjtés, megítélhetjük abból, hogy az első levélbélyeg is új dolog. Hill Rowland*, a penny-rendszer életbeléptetője, alkalmazta ezt először 1840. május havában. Az előtt csak bélyegzővel nyomatták a levélre a postadíj számát. Sőt az újítás sem terjedt oly gyorsan. 1843-ban Genfben is életbe léptették ugyan, de azért az európai kontinensen csak az 50- es években kezdett nagyobb mértékben terjedni s az Egyesült-államokban is csak 1847 óta hozták be általánosan. A félművelt államok közt első volt e tekintetben a Havai királyság (1852) s azután sok időre Perzsia (1865-ben). Sok országban, pl. Kínában ma sincs bélyeg. Jelenleg mintegy 200 államban látják el bélyeggel a leveleket s a különböző bélyegek száma a forgalomból kimentekkel együtt tízezerre tehető. Ezen bélyegeken 5 császár, 28 király, 3 királynő, 40 elnök arcképe van. Sok országban, például Olasz- és Németországban, a bélyegek változása az egyesülés különböző stádiumait mutatja, Franciaországban a levélbélyegek az ország változatos múltjáról beszélnek.

A legjelentékenyebb gyűjtemények jelenleg a magyar és olasz királyé, IX. Pius pápáé, ki Antonelli bíbornok által gyűjtette a levélbélyegeket, Rotschild párisi bankáré s a berlini főposta hivatalé. Az utóbbi gyűjteményét a bécsi világkiállításon is közszemlére tette. De egy gyűjtemény sem teljes, bármily rövid idő telt el azóta, hogy a postabélyegek divatba jöttek. Igen természetes, hogy jövőben még nehezebb lesz csak megközelítőleg is teljes gyűjteményt összeállítani.

 

*Sir Rowland Hill  (1795 –1879) was an English teacher, inventor and social reformer. He campaigned for a comprehensive reform of the postal system, based on the concept of Uniform Penny.

 

 

 

 Magyarország új határai. Ahogy azokat a győzők akarják megállapítani (1919. 26. 296.) Ha eddig is sötét színben kellett látnunk legfontosabb s legvirágzóbb iparunknak a jövőjét, egyenesen kétségbeejtő annak a helyzete akkor, ha az entente győzelmes hatalmasságai csakugyan úgy fogják megállapítani Magyarország jövendő határait, mint a hogy hirdetik s mint a hogy azokat az itt közölt térkép feltünteti. Mert a Magyarországtól elrabolni szándékolt területen fekszenek a legdúsabb szénbányák és az összes, ismételjük az összes vasérctelepeink. Ha elveszítjük a Zsil völgyi szénmedencét, hol 30¬tól egész 70 méter vastagságú rétegeken folyik a bányászkodás, úgy Salgótarjánon kívül — a mely maga is kimerül 10 éven belül — csakis egy kiadósabb telepünk marad: a tatai. A többi idegen nemzetek, idegen országok kezére kerül.

Meglevő vasércztelepeink java Gömörben, Szepesben, Hunyadban és Krassó szörényben fekszenek. Csupa oly hely, melyet el akarnak tőlünk szakítani s mely Magyarországhoz tartozott mindig, mióta itt a mostani állam kialakult. De a mi kisebb fontosságú telepeink ezenkívül még vannak, azok is idegen kézre fognak kerülni. így Pozsony megyében vannak kisebb előfordulások, Zólyomban, Torockó vidékén, Aradban, a Székelyföldön, tehát csupa olyan helyen, a mely ezentúl nem lesz a miénk. Ki leszünk tehát fosztva, meg leszünk rabolva épen attól a nyersanyagtól, a mely egy egészséges gyáriparnak a leglényegesebb fundamentumát képezi.

De a szénen és vason kívül idegen kézre kerülnek úgyszólván összes többi bányáink is. Aranybányászatunk eddig körülbelül 36 métermázsa aranyat szolgáltatott esztendőnként, melyet Körmöc¬ és Nagybánya környékén kívül főként Erdély szolgáltatott.

Ezek a helyek idegent fognak uralni ezután, a termelt arany azok zsebébe vándorol. Elvesztjük azt a kicsi előnyt is, hogy a termelt arany beváltása árán könnyebben tudtuk egyensúlyban tartani valutánkat. Idegen kézre kerül egész ezüsttermelésünk, az a kevés rézbányászatunk, a melyet nagy gonddal kellett fenntartanunk most a háború alatt, hogy

ez árúban teljesen el ne szigeteljenek ; elveszítjük meglevő ólom¬ és antimón bányáinkat s meglevő,bár szegény mangántelepeinket. Ugyancsak elveszítjük összes kénkovand telepeinket, melyek a gyári kémia egyik nagyon lényeges nyersanyagát szolgáltatják. A föld mélyéből származó kincseinknek egyik legfontosabbika volt eddig a só. Ezt legnagyobb részben Máramaros megye szolgáltatta, kisebb részben a marosújvári, tordai, sóvári, vízaknai telepek. Ezek is idegen kézre kerülnek egytől¬egyig. Azon az egész területen, a melyet a dölyfös győztesek Magyarország részére meghagyni szándékoznak, nem fordul elő a föld gyomrában annyi só, a mellyel egy koldus a levesét megsózhatná.

El fogjuk veszíteni bauxittelepeinket is, melyek fejében az újabb időben milliókat kaptunk évente a külföldtől s melyek még nagyobb haszonnal kecsegtettek, ha itthon dolgoztuk volna fel azokat. Elveszítjük a drenkovai krómbányákat, melyek a finom¬ bőrgyártáshoz legszükségesebb segédanyagot szolgáltatják, valamint a rézbányai molibdén előfordulást is. El fog pusztulni végleg egész kohászatunk s még azt a kevés szénkéneget sem tudjuk idehaza előállítani, a mellyel a phyloxera pusztításai ellen megvédhetjük szőlőinket s azt a rézgálicot, mellyel a szőlőmoly ellen védekezhetünk.

Iparunk nagyarányú fellendülését vártuk a földgáz hasznosításától. Ezek a gázok az erdélyi mediterrán egykori tenger medencéjéhez vannak kötve, amely medence Oláh országhoz fog tartozni ezután.

 

 

 

A MAGYAR TANÁCSKÖZTÁRSASÁG ÚJ POSTABÉLYEGEI

 

1. 75 filléres, Dózsa György képével, rajzolta Gróf József. — 2. 60 filléres, Martinovics Ignácz arcképével, rajzolta Gara Arnold. — 3. 45 filléres, Petőfi arcképével, Fekete Oszkár rajza. — 4. 20 filléres, Marx arcképével, 5. 80 filléres, Engels arcképével, — mindkettő Bokros Ferencz rajza.

 

 

Abban a Magyarországban, a melyet számunkra az entente kijelölt, nem lesznek többé nagyobb magasságú hegyek. Folyóvizeink csak onnan kezdve lesznek a mieink, a hol a síkságot elérik. Meg leszünk tehát fosztva attól is, hogy a vízi erőt állítsuk be az ipar szolgálatába. Mert a vízierőt csak ott lehet gazdaságosan kihasználni, a hol a folyók és patakok esése nagy s a hol tágas völgyek lehetővé teszik nagy rezervoároknak olcsó áron való előállítását. Nekünk pedig patakjaink is alig lesznek ezután s alig egynéhány marad olyan, a mely Magyarország területén fakad. Ezzel együtt elveszítjük gyógyforrásainknak is túlnyomó nagy részét. S a hol folyóvizeink magyar földre érnek is, ott is csak a Tisza és annak mellékvizei lesznek a szabad tulajdonunk, — de csak Szegedig. A Dunán való hajózás idegen felügyelet, idegen érdekek szolgálatába kerül. A magunk pénzén, a magunk szorgalmával hárítottuk el a Vaskapunál levő hajózási akadályokat s szabályoztuk a Duna egész magyarországi medrét, s néznünk fog kelleni, hogyan értékesíti az idegen saját számára a mi munkánknak gyümölcseit

Azzal, hogy elveszítjük nagy hegységeinket, elveszítjük egyszersmind erdőségeinket is. A gyönyörű fenyőerdők, melyek a cseh hátártól kezdve Felső Magyarországon és Erdélyen keresztül egész az Al-Dunáig örökzöld koszorú gyanánt vették körül az országot : idegen népeknek lesznek a tulajdonai. Ezekhez fogható erdők az egész európai kontinensen nincsenek; ápoltuk, gondoztuk őket, védtük őket a devasztáció ellen, gondoskodtunk róla, hogy a jövő generációk részére is megmaradjon az állomány, és ezt most mind elveszítjük. Pedig egyik legjelentősebb kivitelűnket ezeknek az erdőknek fája szolgáltatta. S velük együtt elveszítjük tölgy és bükkerdőségeink legjelentősebb részét is. Az a Magyarország, melyet a kizsákmányoló győzők részünkre kijelöltek, csaknem egészen fátlan kopárság lesz, s, csak két nagyobb sziget, a Bakony és a Bükk mutathat fel nagyobb erdő foltokat. A legszükségesebb fát is külföldről fog kelleni hozatnunk, alig valamivel lesz több, mint amennyi az aláfűtéshez a háztartásokban szükséges, papírgyártásunk pedig teljesen megszűnik

Nem marad meg számunkra egyéb, mint néhány megyének mezőgazdaságra alkalmas talaja. Nem hagynak meg az országból annyit,a mennyit a pusztító török meghagyott. Elvesznek tőlünk a „történelmi jog" névében oly területeket, melyek ezer esztendő óta soha idegent nem uraltak, elrabolnak a „nemzetiségi elv" ürügye alatt oly részeket, hol alig találhatni iskolázatlan embert, a ki a magyaron kívül más nyelvet is ért, s meghagynak egy oly szűk területet, mely kizárólag mezőgazdaságra alkalmatos. De a mezőgazdaság szempontjából legértékesebb földeket is elrabolják. A Kis¬Magyar¬Alföld, Nyitra és Pozsony déli, valamint Komárom északi részén volt az országnak az a része, a hol a legbelterjesebb gazdálkodás virágzott; ezt elveszik. A Bánság volt búzatermésünk kincsesháza ; ezentúl nem lesz a miénk. Bács megye szolgáltatta aránylag a legtöbb tengerit, onnan fedezhettük zsír, tojás, zöldségszükségletünk jelentős részét, egyedül ott termeltünk eddig rizst; most e terület azoknak a szerbeknek jut, a kik a rettenetes világháborút felidézték.

Ha az entente tobzódó győzőiben csakugyan nincs kímélet és nincs egy csöpp emberi érzés, ha csakugyan úgy fogják megállapítani országunk határait, mint a hogy hirdetik, akkor ez egy kietlen, önmagában megállani nem tudó életképtelen földdarab lesz, a melyre meg kell változtatni Vörösmarty Szózatának szavait: „itt élned nem lehet, itt halnod kell". H. P

 

 

 

A MAFFIA. (1900.  3. 38.) Nagy feltűnést keltett esemény foglalkoztatja mostanában egész Olaszország közvéleményét. Egy Falizzolo nevű képviselőt nyíltan vádoltak a parlamentben, hogy Notarbartolo palermói polgármesternek és a sziciliai bank igazgatójának gyilkosa s e mellett a hírhedt maffia szövetkezetnek vezetője.

Xotarbartolót 1893 február 1-jén, tehát hét ívvel ezelőtt gyilkolták meg a girgenti-palermói vasúton Sciara állomásnál, alig 50 km. távolságban Palermótól. A holttestet a sínek mellett egy alagút nyílása előtt találták meg számtalan szúrásokkal átlyukasztva. Ingujjban feküdt, de ruhái mellette voltak s kezén rajta volt kesztyűje s mellette gyűrűje. Világosan kitűnt, hogy a vasúton ölték meg és az ablakon dobták ki, s igen sok jel mutatott arra, hogy a gyilkosság nem rablás, hanem bosszú műve volt. A tekintélyes férfi meggyilkolása nagy feltűnést keltett, de a gyilkost nem tudták feltalálni. Öt hosszú éven át tárgyalta a bűnpert a törvényszék eredménytelenül.

A gyanú rajta maradt Palizzolón. Ez a kalandor ember, ki egészen alacsony sorsból lett képviselő és a sziciliai bank egyik igazgatója, már évekkel ezelőtt bérenceket fogadott fel Notar Bartoló meggyilkolására s állandóan viszálykodásban élt vele. Xotarbartolo sikkasztásokkal vádolta őt, de a bizonyító iratokat ellopták tőle. Midőn képviselőjelölt volt, Notar Bartoló küzdött ellene, de eredménytelenül. Hogy Falizzolo mindent keresztül vihetett, általában I annak tulajdonítja a közvélemény, hogy ő a j maffia szövetség vezetője. Egy a maffia tagjai által 1892-ben meggyilkolt ember halála előtt nyíltan vádolta őt ezzel, de Palizzolónak nem történt semmi baja, valamint akkor sem, midőn egy alkalommal a palermói színházban tüntetőleg fogadta páholyában Leone hírhedt rablóvezért.

Kétségtelen, hogy a maffiának rettenetes hatalma van Sziciliában. Mindenki retteg e titkos szövetkezettől, még beszélni sem szeretnek felőle, amint kitűnt a Notarbartolo perben, midőn a törvényszék 300 tanút hallgatott ki s nagy részt eredménytelenül. Nem rég egy álnév alatt megjelent röpirat borzasztó dolgokat beszél el a maffia üzelmeiről. Ez a társaság polip-szerűen tartja markában Sziczilia egész népességét, falun a narancsfák és bokrok között, városon a falak árnyékában lesik meg az emberek titkait, mindent tudnak, mindenüvé be tudnak furakodni, a kunyhóktól a palotákig, mindenütt vannak bűntársaik….

A maffia tagjainak működését és célzatait eléggé híven tárják fel. Ezek a pontok következők:

 

Vért csak vérrel lehet lemosni.

A ki férfi, saját kezével áll bosszút.

Ki elveszi kenyeredet, attól vedd el az életet.

Te sem vagy vidám, én sem vagyok megelégedett.

Ki a társasági dolgokat kifecsegi, infámis ember.

Ha a disznó megérett a levágásra, vágd le.

Ha van pénzed és vannak barátaid, meghívhatod vendégednek a bíróságot.

A halott meghalt, gondoljunk az élőre (t. i. a gyilkosra).

Ha élek, bosszút állok; ha meghalok, bosszuljon meg más…

 

A maffia rendesen támogatja a brigantikat s azok orgazdája, s ez a maffiának a legnagyobb bűne s egyúttal a legnyereségesebb vállalata, mely valóságos országos csapássá nőtte ki magát. Régi idők óta van már maffia Szicíliában, sőt valószínű, hogy a sötét középkorból ered, midőn még az ököljog uralkodott általában. De a maffia szót nem alkalmazták 1860-ig erre a szövetkezetre, ellenkezőleg ez a szó az előtt valami csinost jelentett, akár ruhára, akár házra, akár leányra alkalmazták…A viszonyok ismerői kételkednek, hogy a maffiát legalább egyhamar teljesen ki lehessen irtani. A népélet van már Szicíliában megmérgezve, azon pedig nem szigorúsággal és fegyverrel, hanem csak a népműveltség emelésével és a közigazgatás teljes átalakításával lehet segíteni.

 

 

 

Zsidó-ünnep. (1867.  338.) A zsidók otthonias családi életének és ősrégi vallásos szertartásaiknak sok sajátságos és vonzó oldala van, s a gyermek- és ifjúkor emlékei azoknál sem enyésznek el végképen soha, kik atyáik hitéhez hűtlenek lettek; mindig örömmel és fájdalommal vegyült különös érzés fogja el őket, valahányszor a régi, ünnepélyes sabbath-esték és pessach- (húsvét-) ünnepek emléke lelkeikben föléled. Példa erre a többek között Heine, a lángeszű német lírikus. ki őseinek családi életét s vallásos szertartásait irataiban sok helyen megragadó szépségnél vázolja.

Azt szokták felhozni a zsidó-ünnepek ellen, hogy azok igen szigorúak és tökéletes semmit-nemtevést követelnek. Ez nem épen ugy van. A zsidó-ünnep nem zárja ki a világi örömeket, hanem csak a kitörő kedvet, táncot, játékot, a zajos lakomákat tiltja. Az igaz, hogy ünnepnapokon a legszegényebb zsidó sem dolgozik. Ha egész héten át fut, fárad, fekete kenyérrel és rósz kávéval él is, az ő kedves sabbath-estéjén visszatér földíszített lakába, hogy huszonnégy óráig ismét „pap és király" legyen. A húsvét- (passah vagy pessach) ünnepekre már hetekkel előbb kezdenek készülni s különösen a nők fáradhatatlan szorgalmat fejtenek ki az előkészületek alatt. A kilenc napig tartó ünnepre az élelmiszereket jó előre elkészítik s ekkor az egyes tehetősebbek, vagy maga a község, szegényebb hitsorsosaikat is részesítik az élvezetekben és örömekben. Minél inkább közéig a húsvét előestéje, annál nagyobb a zsidók öröme. Végre az esti imának vége van, és a családatya belép a kivilágított szobába, hol fiuk, leányok, unokák és vendégek várják és köszöntik. Most a megáldás szertartása kezdődik, ugyanis az atya minden jelenlevő fejére fölteszi kezeit és imádkozva megáldja őket. Fehér talár fedi az öreg tagjait, az úgynevezett halotti ing,, melyben őt egykor a földbe fogják fektetni. És ha egy fiatal unoka, ez öltözet által meglepetve, annak értelmét kérdi anyjától, ezt a feleletet kapja: „örömeinkben sem szabad elfelednünk, hogy egykor meg kell halnunk."

Ha a családfő az asztalnál helyet foglalt (képünk épen e jelenetet mutatja), akkor a legidősebb leány ezüst medencével és kannával járul elé és keleti szokás szerint az apa kezeit háromszor megöntözi. Akkor, miután a többiek is leültek és a székeiken levő imakönyveket kezükbe vették, jobb kezével a három húsvéti kenyérre mutat, melyek előtte egy tálban vannak és igy szól: „Ilyen kenyeret ettek atyáink Egyiptom földjén. Aki éhezik, jöjjön ide és osztozzék velünk, akinek kell, itt jóllakhat.

A szertartások után vígan hozzálátnak a vacsorához és azután megint zsoltárokat énekelnek és szertartásokat végeznek, ugy, hogy ünnepüknek néha éjfél vet véget. Ekkor ismét oly vígan oszlanak szét, mintha csak bálból vagy lakomából jönnének.

 

 

 

A bécsi tébolyda, örültek háza (1858. 12. 135.)  Bécs egyik legszebb pontján, még a város falán belől, dél nyugatra, az úgynevezett Brünl-mezőn 60 000 négyszögöl területű ligetkert közepén áll egy szép kétemeletes ház, melyet az ismeretlen első tekintetre kéjpalotának gondol. Ez a császári-királyi tébolyda, mely a benne uralkodó rend, célszerű elintézés és kezelés miatt, a külföldiek saját bevallása szerint, messze földön nem találja párját.

A földszinten találjuk a műhelyeket, társalgó termeket, az első emeleten az alvószobákat, egy teremben 5—10 ággyal, a második emeleten a jobb módú, külön bánásmódban részesülő betegek vannak elhelyezve. Az első osztályú betegnek egy szobája van a maga, és egy szobája inasa számára. A másodosztályú beteg másod, sőt harmadmagával is lakik egy szobában. Mind e szobák igen csinosan vannak bebútorozva; a társalgási teremben, biliárd, zongora, újságok, könyvek találhatók a betegek számára.

Ez intézetben minden betegnek, ki csak bír, dolgozni kell saját szakmájában. A földművelő a kertben, a festő a műteremben. És ez mind oly renddel megy, hogy a szemlélő alig hiszi, miszerint tébolydában van és csodálkozik azon, hogy lehet ennyi ember közt ily rendet tartani. A gyógyintézetben 500, az ápoldában pedig 300 beteg van 110 szolgával és ápolóval: kerek szám 910 egyén. Azelőtt az intézet betegei egyenruhát viseltek, de ez ma már nincs szokásban. Ily szabadon, természetes, hogy csak a lábadozók járkálhatnak; a nehéz betegek el vannak különítve, kik közé az idegent nem örömest vezetik be.

Egy utazó, ki ez intézetet meglátogatta, a nehéz betegeket egy hosszú, 12 benyílóval ellátott teremben találta, számra mintegy harmincat, melyek közöl csak négyen ötön volt a kényszeröltöny. A többi szabadon járkált föl alá. Mikor az utazó az igazgatóval belépett, mindannyi köszönt barátságosan, s körülvették az igazgatót s oly bizalmasan, szeretettel közeledtek s szóltak hozzá, mint édes atyjukhoz — kivéve hármat.

 Ezek egyike zömök, igen vad kinézésű, dacos, szőrös képű férfi; a terem közepén álló hosszú asztal mellett ült, s rettentő dacosan nézett maga körül…A másik beteg izmos, magas, tekintélyes alak, mintegy 30 éves. Egy szegletbe volt támaszkodva, folyton kapálózott kezeivel s beszélt tücsköt bogarat, pénzről, roppant összegekről.

 A harmadik szerencsétlen szerelem miatt őrült meg; rím-dühben (met-romanie) szenvedett s kedveséről többnyire versekben beszélt, — melyekben természetesen a rapszódia játszotta a főszerepet, a rímek pedig olyformán hangzottak össze, mint a dob, repedt fazék, és ebvonítás.

A benyílókban szék, ágy, asztal, mind vas szegekkel a falhoz, padlóhoz erősítve állnak ott; a nagy ablak úgy van elkészítve, hogy egy nyomásra rögtön bezárul, a mikor azután, ha az ajtót is beteszik, teljes éji sötétségben áll a szoba. E sötétséget a fölizgult beteg csillapítására szokták előidézni.

A nők osztálya teljesen el van különítve a férfiakétól és csak annyiban különbözik amattól, hogy itt a műhelyek női munkákra vannak berendezve, milyen varrás, kötés, mosás, szalmakalapfonás. A női nehéz betegek együtt ebédelnek nagy teremben, villával és késsel; szerencsétlenség soha sem történik; a férfi nehéz betegeknek azonban ily eszközöket nem adnak kezükbe.

 

 

 

 

Temetés, halottégetés

 

 

Temetés a Vogesek-ben. (1873. 44. 325.) A francia Kárpátok erdős rengetegében,  abból a vadregényes vidékben, melynek tájain és népében még megvan az ős természet költészetének a románca…

A hazáért halt hősre nem vár se trombiták tisztelgő zenéje, se kísérő gyászlövés, a bajtársak nem állnak ki ünneplő egyenruhában megadni neki a végtiszteletet. A kesergő család veszi körül csupán s a jó szomszédok, a falu szánakozó népe előjön. Beteszik abba az öt deszkába melybe elvégre a világon minden belefér, letakarják a gyászlepellel. Felteszik két hajlott fából összetákolt szánra és a család, a rokonság s a jó ismerősök kikísérik a faluból; a szán alatt csikorgó hó olyan szomorú kíséret ahhoz a halk zokogáshoz, mely egyiknek-másiknak kebeléből kitör és a hideg, gyönggyé fagyasztja a szemben a könnyet.

Elől viszik a keresztet, talán egy könyörületes komaasszony, az is lefelé forditja fejjel, hiszen elég ideje lesz megfordítva állni. Egy férfi és két öregasszony belefogódzik a szán köteleibe, egy negyedik hátul tolja a koporsót, így segítik ki „addig a mesgyéig, hol a túlvilági élet megkezdődik." A testvér, a hug, a feleség és a többi házbeli részben eltakarva arcát, a fagytól-e vagy a könnytől, vánszorog utána a süppedő hóban. Leghátul pedig, a kert kerítésére leborulva látszik egy alak. Az  öreg anya, kitől az aggság és gyöngeség még azt a szomorú elégtételt is megtagadta, hogy ha már el kellett vesztenie gyermekét, kikísérhetné legalább. Életének legnagyobb vigasza volt talán s most szívét, lelkét úgy megfosztva, annyira letarolva látja, a minő az a táj ott körülötte.

 

 

Spanyolországi temető (1874. 56.) Míg az élő ember tartózkodási helyei mindinkább hasonlítani kezdenek az elhagyott temetőkhöz, a valódi temetők az emberi kéz és a természet legszebb munkáitól pompáznak s oly lakályossá, kedvessé van bennük berendezve minden, hogy az embernek Spanyolországban szinte kedve lehet a halottak országába költözni.

Hiszen nagy városok közül Európa többi városaiban is vannak szép temetők, árnyas fák és bokrok, hímes virágú, gyepes hantok, művészi faragványú emlékkövek, értékes, drága sírboltok. A kegyelet itt is megadja, a mivel a halottak emlékének tartozik.

De Spanyolországban nem elégszenek meg ezzel. Az a szellem, mely az Alhambrát és Escuriált építette, nem éri be pompás síremlékekkel, melyeken az elhunyt érdemei ragyogó arany betűkkel fénylenek, hanem csarnokokat, palotákat épít halottjai számára, ellátva azokat terv szerint elhelyezett fülkékkel, hol minden halott külön szállást talál. Ha az alsó csarnok megtelik, új emeletet építenek reá, és ez így halad, a halottak szaporodó számával s egy két emberöltő alatt néha hat emeletes sírcsarnokok egész utcákat képeznek. Szomorú utcáit a halottak csendes országának, hol minden fülke sima márványlapon jelenti lakóját, aki benne csendes és örökös otthont talált.

 

 

Görög-keleti szertartású bosnyák temetés (1878. 49. címlap) Mikor az orthodox bosnyák haldoklik, viaszgyertyát gyújtanak meg körülötte és kezébe is adnak egyet, s a mellére egy szent képet tesznek; a férfiaknál rendesen Sz. György (Szveti Györgye) vagy Sz. Miklós (Szveti Nikola) képét, a nőknél Sz. Máriáét (Panajiát) használják. Ez a kép, a görög rituálé szerint jelenti a megváltóba vetett hitet és a feltámadásba helyezett reményt. Mikor lelke elszáll, minden üres edényt fölforgatnak, hogy azokba ne szálljon és a ház lakóit lidércz alakjában ne gyötörhesse. Kalácsokat osztanak ki a szegények között, hogy a meghalt lelkeért imádkozzanak. A halottat megmosás után borral is befecskendik. A temetés a halálozás után következő nap történik, ebben némileg a törökök szokását követik, kik a halottat egy-két óra múlva már temetik. Fülébe pamutot tömnek, szájába pedig egy pénzdarabot adnak, hogy a túlvilágba vezető hajósnak, Kharonnak a vitelbért megfizethesse. Ez a szokás a régi görögöktől jött át az uj görökökhöz és ezek révén az orthodox vallással együtt a bosnyákokhoz. A koporsó alul is oly széles, mint felül s láda alakja van s igy helyesen nevezik azt a bosnyákok a török „szanduk" szóval. A halott be-szentelésekor a pap beszédet (pogrebuo szlovo) tart a halott felett, a kántor pedig pjeszma pogrebniczát (búcsúztatót) énekel, melyben a halottat dicséri. E szertartás végeztével megindul a halotti menet (szprovod). A koporsó fedetlen marad; a szemfödő (mrtvaczki uvoj) is a halott lábainál van összehajtva. A fedetlen koporsót néhol vállaikon, másutt szíjakon függve, a földtől  egy pár arasznyira emelve viszik.

A görög- keletiek azt hiszik, hogy a lélek még akkor is ott lebeg a halott fölött, mikor a testből kivált és azért nem fedik be a koporsót, nehogy a lelket is elzárják. A lélek csak nagy nehezen tud megválni a test környezetéből s azért is füstölik és szentelik be annyiszor a halottat, hogy a lélek a szentelt füsttel együtt égbe szállhasson. Az elszállt lélek — a nép hiedelme szerint — a temetés után egy hétig haza szokott járni, s azért tartanak a bejáratnál közel eső helyen egy üveg vizet, hogy a lélek netalán szomját ott elolthassa.

Midőn a menet valamely keresztuthoz ér, a halottat leteszik, a pap imádkozik, befecskendi szentelt vizzel (oszvetyene vodicza), és befüstöli tömjénnel, hogy a gonosz lélek, mely a kereszt-utakon szokott ólálkodni, ne árthasson a halott lelkének. A temetőben (groblye) még egyszer megáldja a pap a halottat, behinti veres borral és olajjal kereszt alakjában, akkor ráteritik a szemfödöt, ráborítják a koporsó födelét és aztán átadják a sirnak. Az olaj azt jelenti, hogy a boldogult jó keresztény volt és méltó a feltámadásra. A behantolásnál két láb magasra hányják a hantot, ezt czölöpökkel és kövekkel elkerítik és virágokat ültetnek fölibe.

 

 

 

Körösi Csorna Sándor sírja  (1878. 49. 781) Duka Tivadar.… A kelet indiai vasúton Kalkuttából elindulva, tiz órai utazás után Sahibganj vasúti állomásnál állapodunk meg. A Ganga (Ganges) folyón átkelve, körül-belől 300 angol mérföldnyi távolságban érjük Darzsüing állomást, az indiai britt birtok északkeleti zugában, beékelve a sinai birodalom határába, 7000 láb magasságban a tenger szine fölött, már a Himalaya külső lánczolatában, annak mint egy első lépcsőjén. Útja s kutatásai végét, a darzsilingi temetőt, s a sirkövet — mely alatt nyugszik, mutatom be

Széles kőfallal körülkerített temetőben a díszes sírkövek közt, egy csoportban öt-hat kő között, a többiektől félig eltakarva, a rácsozattal körül vett kisebb kő mellett, a többinél magasban emelkedik a homályosan fehérlő hatszögű kőoszlop, melyen a következő fölirat áll:

 

Alexander de Körösi…Reqiescat in pace.

E kő alatt porlik Körösi Csorna Sándor honszerető szíve — távol hazájától!...

 

 

Temetés a tengeren (1885. 46. 368.) A természet egyszerűségbe rejti a nagyszerűséget. Mi egyszerű a tenger egyforma, végtelenül elnyúló sikja, s felette a tiszta kék ég — s mégis képzelhetö-e e képnél valami nagyszerűbb, mely inkább emelné a lelket? A tengerpillanatára a végtelenség gondolata ébred fel az emberi lélekben , s ugy tetszik előtte, mintha képes volna felfogni az örökkévalóságot. Könnyen megérthető, mért ragaszkodik a tengerész oly igen hullám hazájához. Kinek lelke e nagyszerű képekkel megbarátkozott az a szárazföld szűk körében nem fogja többé fellelni magát…Tengeri temetéskor koporsóba zárva hidegült tetemet dereglyékre teszik, miközben a hajó vitorlái bevonatnak , a legénység az árbocokra áll fel s gyászének kiséretében eleveznek vele a nagy hajótól némi távolságra, itt elmondja felette a pap magasztosult ihletséggel az utolsó imát, aztán leeresztik koporsóját a tenger mélységébe. Emléket nem állíthatni sírja fölé, azért iparkodott ugy élni, hogy emléke ne kőben, hanem embertársai szivében maradjon fenn.

 

 

Perzsa temető. (1874. 20. 308.) A szegényebb néposztályoknak igen különös temetkezőhelyeik vannak Perzsiában. Mig az előkelőbbeket vagy kertjeikbe szokták temetni, vagy pedig elviszik messzire olyan városba, hol valamelyik előkelő mohamedán szentnek földi maradványai pihennek, addig a szegények köztemetője a lehető legegyszerűbb s, temetkezési módjuk is nagyon kezdetleges. A közönséges perzsa temető fallal körülvett kör alakú hely, hová létrák segélyével szállítják a kiszenvedteket, kiknek száma az éhhalál napjaiban oly nagy volt, hogy sírokba nem győzték azokat gondosan külön helyezni, a azután felhantolni, hanem csak egyszerűen bedobták egy-egy nagyobb gödörbe. Hadd szárítsa ki ott a nap, vagy legyenek az éhes keselyük martalékai! Hanem később az élők annyiban mégis leróják halottaik iránt a kegyelet adóját, hogy mikor az eltemetetteknek már csupán a csontjai vannak meg, akkor szépen köveket hengerítenek azokra. Ez tehát a temetkezésnek a lehető legegyszerűbb, legprimitívebb módja.

De mire valók lennének a kerbelai, kumi, meshedi s más nevezetes és pompás temetők, melyekbe az előkelő perzsákat s általában az Iszlám szemefényeit szállítani szokták, ha keleten más temetkezési módot nem ismernének? Egy-egy nevezetes halottat néha 10—20, sőt több mérföldnyire is elvisznek, tul az ország határán is. Például Kerbelába (Bagdad mellett), sőt Medinába is (Arábiába), csakhogy a megboldogult valamelyik előkelőbb szent sirjának szomszédságában pihenhessen…Mintegy 40 lóból és öszvérből álló s három arab lovag vezetése alatt haladó karaván a halotti menet, melynek barmaira koporsók vannak rakva… A lovagok orra és szája be volt kötve, s kinek halvány, sápadt arcát a holdvilág még jobban elboritá, de a kiállhatatlan bűz volt a legkellemetlenebb. Az arab elmondta, hogy ő e holtakat már tizednapja viszi, de még legalább is húsz napig kell mennie, mig Kerbelába jut, azon helyre, hová e kegyesek, Húszéin iránti szeretetükből, magukat eltemettetni óhajtják. Ez a szokás megvan az egész Perzsiában s a kinek csak módjában áll, ha a távol Khoraszánban lakott is, Kerbelába viteti magát, hogy ugyanazon földben tétessék örök nyugalomra. E szokásnak évszázadok óta hódolnak. Mert aki Kerbalába juthat, annak az az édes reménysége van, hogy a szent vértanú közvetlen szomszédságában lévén, annak vezetése alatt fog a paradicsom örökzöld virányaira átvándorolhatni.

 

 

Hindu temetési szertartás. (1859. 50. 593.) Singapore népségének jelentékeny része hindukból áll, kik főleg mint mosók, inasok stb. keresik élelmüket. A kormány megtiltotta nekik, elő-indiai szokás szerint, halottjaikat megégetni; tehát kényszerülnek azokat eltemetni. 

A hinduk temetője, mintegy órányira fekszik Singapore-tól. A temetést mindig a legforróbb déli órákban teljesítik. Az egész menet folytonosan fejér vásznon járdal, melyet hátul hamar fölszednek és elől gyorsan kiteritnek. Legelői 4—6 táncoló vagy vivő lépdel, kezükben hosszú pálcákat tartanak, melyeket mozgásaik közt egymáshoz ütögetnek. Ezek után jőnek a zenészek a kürtfúvó vezetése alatt, ki is csiga alakú hangszeréből irtózatos hangokat csal ki; a többi hangszer: réz-tányér, dobok, fuvolák , melyek felette összhangtalan lármát keltenek. A zenészekhez zászlókkal ékesített póznát hordók csatlakoznak; kettő-kettő ezek közöl függőny-szerű vászonnal van összeköttetésbe hozva. Ezután egy, néha több, rudakon s vállakon vitt vászonnal különfélekép tele cifrázott szekrény alakú ravatal következik, melyek leghátulsójában van a holttest. Ezen nincs semmi különös látnivaló, csakhogy szemeit tapasszal leragasztják.

Szorosan a gyászravatal mellett két férfi megy nagy lepedőkkel, szüntelen legyezve a koporsót, mintha a halottra hűs léget hajtani, avagy a legyeket elűzni akarnák; egy másik, hosszú nyélen nagy napernyőt tart fölé. A koporsó után jönnek az elhunyt rokonai. Nevezetes szokás, hogy mig a menet tart, az emberek folytonosan futkosnak utána és azt földdel vagy hamuval telt kis zacskókkal hajigálják.

 

 

NEYEZETES SÍROK ÉS TEMETKEZŐHELYEK (1901. 44. 710.) Rómában, a sirok városában kell keresnünk Rafael nyugvóhelyét a Santa Maria della Rotondo templomában, a hajdani Róma panteonjában, melyet Agrippa emeltetett valamikor Jupiternek és Marsnak s megtöltötte az Olympus mythologiája minden pogány istenének szobrával. Oszlopos csarnokán belépve, balra találjuk azt a négyszögű márványlapot, mely hírül adja, hogy ott fekszik «az urbinói Rafael Sanzio János, a kiváló festő, kinek majdnem megszólaló festményeit ha nézed, azokban a természetet és művészetet látod frigyre lépve. II. Gyula és X. Leo pápák dicsőségét növelte festészeti és építészeti alkotásaival. Élte delén, alig 37 éves korában halt meg.» Oldalt egy oltár emelkedik Rafael által ajándékozott festményével, a Szűz és gyermekével, melyet a nagy művész óhajára tanítványa és barátja, Lorenzo Lottó festett.

 

 

 

NEVEZETES SIROK LAFONTAINE ÉS MOLIÉRE SÍRJA A PÁRISI PERE LA CHAISE TEMETŐBEN.

 

A párisi Peré La Chaise temető egyik zugában borúi a hant a szellemvilág két más nagy óriása: Moliére és Lafontaine, a vígjáték-iró a meseköltő fölé. Időtől megfeketedett kő-alkotmányok a síremlékeik. Moliére síremlékét négyszögletes oszlop tartja minden faragvány nélkül. Tetejét urna koronázza s egyik oldalán nagy ércbetűk hirdetik a halhatatlan költő nevét. Omladozó, roskatag állapotban volt a sir egész 1875-ig. Közvetlen szomszédságában találjuk Lafontaine sírját, már teljesen olvashatatlan felírással. Csak három érc dombormű árulja el az allegória-költés mesterét: egyik a róka és gólya, másik a farkas és bárány alakjaival, míg a harmadik az emlék csúcsán egy bronz róka. Mindkét emléket ráccsal körülvett virágágy foglalja be. …

A veronai via Caprillini egy mellékutcájában még áll az árvaház kertje, hajdan franciskánus kolostor temetője, a hol Bartolomeo della Scalafia ltomeo és Júlia Capuletti, két tekintélyes család sarja a franciskánus barátnál összetalálkozott, hogy frigyüket megáldja, s hol atyáik gyűlöletét magukkal víve a sírba, a halálban egymáséi lettek. Egy romladozó kápolna pitvarában áll az időtől vásott vörös gránit koporsó, mely az igaz szerelem áldozatát, Júliát zárta magába.

V.

 

 

 

VIKTÓRIA KIRÁLYNŐ ÉS A MAGYAR EMIGRÁCIÓ. (1901. 6. 86.) A világosi fegyverletétel és Komárom feladása után sok száz, különféle rangú magyar honvédtiszt, állami tisztviselő és képviselő a vérpad s a börtön elől külföldre menekült. Klapka tábornok a komáromi helyőrség tisztjeivel eleinte Hamburgban tartózkodott, honnan azonban a bécsi, berlini ós szentpétervári kabinetek által gyakorolt nyomás folytán nem sokára kiutasították.

A francia köztársaság akkori elnöke, Napóleon Lajos herceg, ki maga is nem régiben tért volt vissza a száműzetésből, még azt sem engedte meg, hogy a magyar emigráció néhány tagja Franciaországon keresztül utazhasson Angliába. Igaz ugyan, hogy Palmerston lord annak idején, — nevezetesen az 1849 április 14-iki függetlenségi nyilatkozat után — Kossuth küldötteinek kijelentette, hogy Ausztria fennállását politikai szükségnek tartja, Magyarország elszakadását nem pártolhatja; igaz továbbá, hogy az angol külügyminiszter nem akadályozta meg Oroszország beavatkozását Magyarországon fegyveres erővel. Az osztrák, orosz és porosz kabineteknek azt az óhaját, hogy Anglia a magyar emigránsoknak menhelyet ne adjon, — határozottan visszautasította. — A királynő Ő Felségének kormánya, — monda Palmerston az angol alsóház egyik ülésében, — az emberiség szent jogait senki kedvéért sem fogja megszegni.

A Londonban lord Dudley Stuart elnöklete alatt alakúit bizottság a magyar emigráció tagjainak mindenben kezére járt. A hazából eleinte senki sem kaphatott pénzt, mivel a rémuralom alatt a menekültekkel való érintkezés vagy levelezés, mint felségárulás a hadi törvényszék elé került s ilyesmiért nem egy apát vagy anyát több évi várfogságra ítéltek.

Több emigráns az angol hadseregbe, mások pedig — mint például Duka Tivadar hazánkfia — az orvosi pályára léptek, és szükséget senki sem szenvedett. Ámbár a magyar emigráció ügyében Bécsből és Berlinből Viktória királynőre még személyes befolyást is próbáltak gyakorolni, a nemes lelkű királynő még akkor is tántoríthatatlanul ragaszkodott a menhelyadás szent jogához, midőn Palmerston lemondása után az angol ó-konzervatív párt hajlandónak mutatkozott a magyar emigráció kérdését újból tárgyalás alá venni. Ezért Viktória királynő a magyar nemzet háláját örökre kiérdemelte.

 

 

VIKTÓRIA ANGOL KIRÁLYNŐ (1819- 1901) TEMETÉSE. — A királyi család tagjai a királynő koporsója mögött, Cowesben. (1901. 7. 109.)

 

A holttestek elégetése (1874.  20. 308.) A keresztyén népeknél általános a halottak földbe takarítása, vagy eltemetése. E szokást a zsidóktól vettük, vallásunk sok más alap fogalmaival együtt; s az eredetileg az ó-testamentom ama kijelentésén alapszik, hogy a „test porrá lesz, mint porból eredett." És e szokáshoz annyira hozzá vagyunk szokva, annyira szivünkhöz van az nőve, hogy megváltoztatása a legtöbbek előtt kegyeletsértés színében tűnnék föl.

Mi a rothadás is, s általában minden szerves anyagok fölbomlása? Elenyülés, — tehát a tudomány szemei előtt nem egyéb, mint valóságos elégés, csak hogy lassú, évekig, sőt bizonyos körülmények közt századokig tartó, — s még is tökélytelen — elégés, mely helyébe most a gyors és tökélyes elégetés legcélszerübb módja kerestetik. Ugy van: kerestetik; mert hogy a dolog nem oly egyszerű, mint első tekintetre látszik, könnyen meggyőződhetünk. Az egyszerű elégetés, nyilt helyen, nyilt máglyán, mint a hinduknál szokásban van, mértföldekre terjedő kerületben megfertőzteti a levegőt, A föladat nehézségét az képezi, hogy az emberi test háromnegyed részben vízből és csak egy negyedrészben állván szilárd anyagokból, a teljes elégetés, a túlnyomó víztartalom miatt vagy csak lassan, vagy nagy erőszakkal mehet közvetlenül végbe,

 

 

 

HALOTT- ÉGETÉSI SZERTARTÁS

 

Képünk a drezdai Siemens hullaégető kemencéje átmetszetét tünteti föl, abban a pillanatban, mikor a koporsóba zárt hulla, a vallási szertartással, épen ugy, mint most a sírba szokás, a halotthoz tartozók körülállása s a pap áldása mellett, bele bocsáttatik. A kemence-őr a fedelet vagy zárlapot félre vonta, de azonnal vissza fogja bocsátani, mihelyt az üreg befogadta a testet. S akkor megkezdődik — s gyorsan, talán néhány perez, vagy legfeljebb óra alatt végbe megy épen az, a mi a földben lassan, későn, de szemeinktől szintúgy elrejtve mint itt, menne véghez. Mert a kemence, mely rajzunkon, átmetszetben, szemeink elé tárul, valóságban ép ugy el van rejtve a szemek elől, mint a behantolt sir belseje.

Siemens készüléke három főrészből áll: 1) a gáz-előállitási készülékből, mely az épületen kivül van, s a kemence hevítésére megkívántató gázt állítja elő; 2) magából a kemencéből és 3) az égési anyagok elvezetésére szolgáló kéményből. A kemence (úgynevezett regenerátor) fűtése, vagy is inkább hevítése, gázzal történik ; oly módon, hogy a gáz előállító készülékből erős és folytonos gáz-áramlat bocsáttatván be a kemence belső üregét körös-körülvevő, folyosó-szerű üregbe, ott a más oldalról folyvást beözönlő levegővel találkozva, a gáz lánggá, válik, mely körülfolyja a kemencét s annak tégla falait izzó vörösre hevíti.

A fölhevített levegőben gyorsan történik a test kiszáradása

—á—r—

 

 

A HALOTTHAMVASZTÓK GYŰLÉSEZÉSE BUDAPESTEN.  (1894. 36. 596.)

A nemzetközi közegészségi és demográfiai kongresszussal kapcsolatban a hullaégetés barátai igyekeztek eszméik terjesztése érdekében buzgólkodni. Kiállítást rendeztek, népszerűen írt s képekkel ellátott könyveket és lapokat osztogattak ezét, gyűléseket és előadásokat tartanak, lakomát rendeztek, s bizonnyal nem rajtuk múlt, hogy a hullaégetést gyakorlatban is be nem mutatták…A halottégetés igen-igen kévét helyen fordul elő, az elégetett holttestek Máma a temetettekhez képest valóban parányi; mintha nem is a rohamosan haladó, s tömérdek változást teremtett MIX. század végén élnénk.

A hulla elégetés ellenesei is érzik, hogy érveik gyengék, de nem is szükségesek, mert sokkal hatalmasabb segédjük van. a kegyeletes érzület. A vasút, gyárvilág és annyi más nem bántja közelről a kegyeletet. A halottégetés a kegyelet szokatlan módját követeli meg s ezért nehezebben halad előre. Hogy régen egyes művelt népeknél alkalmazták, jelenleg  nagy vidékeken divatos a halottégetés, hogy a bibliában nem egy példa van rá. A protestantizmus alapítói sem nyilatkoztak ellene, mindez a többi érvek mellett hatásos lehet az észre, de nem a megszokotthoz híven ragaszkodó kedélyre.

 

 

 

Halotthamvasztó épület Milanóban. (mellette) Halotthamvasztó épület New-Yorkban

 

Jelenleg a halottégetők budapesti kiállításán közlött adatok szerint Amerikában 23, Németországban 26, Olaszországban 44 s Európa más országaiban 20, összesen 113 egyesület működik a halottégetés eszméjének elterjesztésén. Mindamellett a jelen században (részben 1867 óta) Amerikában 2753, Németországban 1467, Olaszországban 2402, Franciaországban (1889  óta 1893 végéig) 14 872, Európa többi országaiban összesen pár ezer halottat égettek el, holott ezen idő alatt ugyanezen országokban legalább kétszáz millió ember halt meg.

Azok a kemencék, miként itt  a rajzok mutatják, külsőleg rendesen igen csinosak s egyáltalán semminemű visszariasztó hatást nem gyakorolnak a nézőre…Nálunk a halottégetés a jövőnek marad fenntartva.

*

KREMATÓRIUM MŰKÖDÉSE. Földszint. Az égető terem. Egyéb helységek. Földalatti szint. Vetkőző. Gázkamra. Google.

*

 

A HALOTTHAMVASZTASROL A MAINZI KREMATORIUM (1906. 17. 274.)

Ez idő szerint a legkülönbözőbb szerkezetű hamvasztó kemencék vannak használatban, az alapeszme azonban mindnyájuknál közös, t. i. hogy a tűz vagy láng ne érintkezzék közvetlenül a tetemmel, hanem egy csatorna-rendszerrel 850—1000 Celsius fokra hevített izzó levegő árama eméssze fel az előlegesen kellőleg kiszárított holttestet. Leghasználtabbak a Venini, Klingenslierna, Siemens, Beck és Bourry-féle hamvasztó kemenczék.

Kontinensünkön az első modern krematóriumot 1878-ban Milanóban építették, ugyanezen év december havában Gothában a másodikat adták át rendeltetésének. Eddigelé kilenc európai állam: Angol-, Francia-, Német-, Olasz- és Svédország, továbbá Norvégia, Németalföld, Dánia és Svájc kormánya adott engedélyt a halotthamvasztásra. A többi államokban a halotthamvasztásra részint tilalom áll fenn, részint pedig még nem is kérelmezték. Hazánkban újabb időben a társadalom és a tudományos világ több előkelőségének vezetése mellett „Országos Halotthamvasztó Egyesületi” alakult, mely alakuló közgyűlését most március havában tartotta meg.

Európában a krematóriumok száma 60—70-re tehető. Olaszországon kívül Németországban épülnek legsűrűbben a krematóriumok, ahol 1898 óta minden évben egy-egy új hamvasztó kemencét állítottak fel. Most már összesen tíz van s 1891-től 1905 végéig 9171 holttestet hamvasztottak el.

1903. évben felavatták a mainzi krematóriumot Ez a méltóságteljes, hatalmas vörösréz kupolával fedett templomszerű épület magaslaton fekszik, mely az egész temetőn uralkodik, és szabad kilátást enged a Taunus-hegységre. Széles, fehér márványból faragott lépcsőzet vezet fel a négy oszlopon pihenő portikuson át az előcsarnokba. A kupolás főhajót három oldalról melléképületek veszik körül s üvegfestéssel díszített ablakokon át hatol a világosság a belső helyiségekbe.

A krematórium közvetlen közelében virágokkal és dísznövényekkel gazdagon beültetett helyen terül el az urnák ligete, melynek zöld pázsitjain és sötét ciprus csoportjainak árnyában kisebb kőtalapzatokra erősítve állnak a felirattal ellátott hamvvedrek.

Midőn a koporsót a kupolás épületen átviszik, és a ravatalra helyezik, az orgona játszik, halkan, mintha a messze távolból vonós zenekar bús hangja szűrődnék át a hatalmas épület kőfalain. A zene elnémul, a beállott csendet a lelkész rövid búcsúztatója és imája szakítja meg. Ezután ismét megszólal az orgona s a süllyesztő szerkezete zajtalanul megindul. A koporsó szemeink elől eltűnik, csak a koszorúk maradnak fenn a már ismét bezáródott ravatal felett

A föld alatti helységekben iskolázott személyzet várja a koporsót. Az izzó levegő gyorsan végzi munkáját. Egy-két óra múlva urna fogadja magába az elköltözött hamvait. Az urnát hivatalosan zárják le. Az egy tetem elhamvasztására szükséges 850—1000 Celsius fok hő elérésére 9—10 mázsa koksz szükséges. A hamu súlya az emberi test korához, de különösen csontrendszerének kifejlettségéhez képest 3—5 kg közt ingadozik. Ezen súlynak megfelelően az urnákban elhelyezett cink-pléh doboz űrtartalma is 3—5 liter. Az urnák különböző alakúak, rendszerint római vagy görög stílusban, domborművekkel ékesítve szerpentinből vagy bronzból készülnek. Az urnák helyett ó-kori minták után készült négyszögletes hamv-tartó kazettákat (Arculae) is használnak, melyeknek jól záró nehéz fedelét (cupae) plasztikus alakok, koszorús címerek (Stemmata) vagy egyéb a feltámadást szimbolizáló jelvények díszítik. Az urnákat rendszerint az urnák ligetében helyezik el, hol 10 éven át őrzik. Drágább a kupola helyisége alatt felállított rekeszrendszernek bérlete, míg a teljesen elkülönített oltár-szerű örökös sarok-helyek (Tituli) 4 urna részére több száz márkába kerülnek.

Dr. Raum Oszkár

 

 

HALOTTHAMVASZTÁS INDIÁBAN. (1912. 37. 740.) Winter Béla. A legnagyobb várakozással és kíváncsisággal néztem Benares elé, ahol a különféle vallási szertartások, s különösen a halottégetés legnagyobb mértékben dívik. Itt még szabad helyen, teljesen az ősi szokások szerint végzik a halottégetést, mely elé az angolok semmi akadályt nem gördítenek. Nem is volna ez nekik tanácsos, mert megismétlődnék az 1855-iki vérengzés, mely szintén vallási kérdés miatt keletkezett, s oly arányokat öltött, hogy évek és hadseregek kellettek el fojtására…

A hinduknak az a hiedelmük, hogy ha halottaikat a Ganges szent vizében megmártják s Benaresben égetik el, a túlvilágon sokkal nagyobb boldogságban lesz részük. A haldoklókat — kik sokszor az úton halnak meg — s a halottakat több napi járóföldről is elhozzák ide. Azonkívül az évenként megforduló több százezer zarándok, szent férfiak, s fakirok közül is sokan hunynak el itt, úgy hogy a szent városban a Gangesz partján a halottakat némely napon százával égetik el. A halottakat bambusznádból készült létrára kötve és fehér gyolcsba takarva viszi két ember a vállán.  Megcsinálják a máglyát, melyre a halottat ráfektetik. Pár darab fát a testre is tesznek. A csóvát a legidősebb fiú vagy ennek hiányában valamelyik hozzátartozó teszi a máglya alá.

 

 

 

HOLTTEST A MÁGLYÁN ; MELLETTE AZ EMBEREK LÁBÁNÁL AZ ELŐBB ELÉGETETT MÁGLYA MARADVÁNYAI. (látható emberi lábakkal.)

 

Mialatt a halott hamvad -- a teljes elégés körülbelül két órába telik -  a hozzátartozók a legnagyobb közönnyel ülik körül a máglyát, vagy lefekszenek szundikálni…Ha a test teljesen elégett s a máglya majdnem elalszik, lelocsolják a Ganges vizével. A maradék megszenesedett fát öreg asszonyok összegyűjtik tüzelésre, míg az esetleg el nem égett emberi testrészecskéket a varjuk ezrei hamarosan eltakarítják…

Calcuttában szinte elkerített helyen van a halottégetés, kissé távolabb a várostól, de azért elég közel a bennszülöttek negyedéhez — a Hugly partján. Semmiféle engedély nem szükséges a bemenetelhez. Itt annyiban tér el a halottégetés az előbbi két helytől, hogy olyan pozitúrában helyezik a halottat a máglyára, mint a milyenben meghalt, vagy pedig az alsó lábszárat a térdnél teljesen hátrahajlítva, a test alá helyezik, s nem csavarják fehér gyolcsba. Sírásnak, szomorú arcnak egyáltalában semmi nyoma, a legnagyobb közönnyel, s egykedvűséggel nézik a gyászolók szeretteik megsemmisülését. Meg vannak győződve, hogy sokkal nagyobb boldogság jut nekik osztályrészül a túlvilágon, mint volt itt a földön,

 

*  *  *

 

 

NÉPEK HALÁLA. (1901. 29. 466.) Az újabb kor története megdöbbentő példákat tár elénk, miként hanyatlanak, sőt pusztulnak el egykor nagynevű birodalmak egymásután. Szálló igévé lett már több évtized óta, hogy «beteg ember» az az állam, melynek holdja másfél századon át lebegett Budavár ormain s melytől fél ezredévig rettegett az egész művelt világ. Alig egy pár éve pedig annak, hogy utolsó óceánon túli gyarmatait vesztette el az az ország, melynek királya négyszáz évvel ezelőtt legelőször mondhatta el jogosan azt a büszke szót, hogy birodalmában a nap soha sem hanyatlik le. Élénk emlékezetünkben van még mindnyájunknak a szegény lengyelek pusztulása és halálvergődése, látjuk a kis boer népet a végső élet-halál küzdelemben, de még ezeknél is meglepőbb látvány a rengeteg Kína óriás testének megkezdett szétdarabolása. Magától érthetővé lett az a nézet, hogy a népek élete is hasonló az egyes emberekéhez, van gyermekkoruk, férfikoruk, aggkoruk s végül elhalálozásuk.

Görögország régi népéről ugyan teljes joggal lehet elmondani, hogy ma már kipusztult s helyét fajilag is eltérő új görögök foglalták el, de nem kell felednünk, hogy Görögországban virágzó korszakában is csak a műveltség volta nemzeti kapocs. A tényleges államok igen apró jogi testületek voltak…

Némileg hasonló a római nép pusztulása. Róma eredetileg egy város volt s később is, midőn világbirodalommá lett, az uralkodó elem a város polgársága volt, még ha ezt csak címként viselte is. Már a régi időkben sem volt ez a polgárság az első hódítók nemzedéke, hanem idegenek rómaivá lett ivadéka, részben pedig az egykori rabszolgák utódai. Ezek fölemelkedése nagyon tanulságos példa a népek életében, annyival inkább, mert nagyon ritka eset, hogy a lesüllyedt társadalmi rétegek ismét felemelkedjenek…

Spanyolország és Portugália jelene hasonlíthatatlanul szomorúbb, mint a múltja, az kétségtelen, sőt Olaszországban is egészen világosan mutatkoznak a hanyatlás nyomai. De azért mindez csak látszat s komolyabban csak oly helyeken lehet a hanyatlásról beszélni, ahol különböző nemzetek egymás mellett és lehetőleg egyenlő körülmények között élnek. Ily helyzet van Brazíliában, hol a régi vagyonos uralkodó portugálok mellett, azok restsége és ügyetlensége következtében, nem csak a sokkal műveltebb németek, de a szorgalmas és takarékos olaszok is jelentékenyen magasabb társadalmi helyzetben vannak. Itt világos, hogy a portugálok hanyatlanak…

Igen nehéz dolog a népek elcsenevészesedésre vonatkozólag határozott véleményt mondani. Mindenki tudja például, hogy Oroszország társadalmának egyes rétegeiben nagy az erkölcsi süllyedés, s mindamellett maguk az oroszok nem épen alap nélkül szeretik hirdetni, hogy ők még fiatal nemzet, mely előre tőr és fejlődik. Az emberek általában szeretnek egyes jelenségek után általánosítani, s ez az előszeretet nagyon könnyen uralkodóvá lesz akkor, midőn a népek hanyatlásáról van szó. Pedig bátran elmondhatjuk, hogy a nemzetek életében mindig található valami hanyatlást jelző vonás még a virágzás tetőpontján is.

Egy német tudós, Hansen újabban azt az elméletet állította fel, hogy a mai korban főképp a városok lakossága változik folytonosan. A földmíves elem állandó, de a népesség gyors szaporulata és a megélhetés eszközei tetemes részét a városokba vonzzák, s itt aztán egyrészt a középosztályt, másrészt a munkás és proletár osztályt szaporítják. Ez a folytonos átalakulás azonban egyáltalán nem hanyatlás, sőt a társadalom egyes rétegei állandóan emelkedőben vannak, s egészen új osztályok is keletkeznek, ellentétben a középkor sokkal merevebb viszonyaival.

Kétségtelen tehát, hogy a népek hanyatlásának úgynevezett jelei közül a legtöbb új fejlődési irányokat jelöl. Ha így fogjuk fel korunkat, a régi élettel hasonlítva össze, elmondhatjuk ugyan, hogy a patriarchális erkölcsök hanyatlottak s a testi erő is sok tekintetben, de az agy és idegek fejlődtek, a műveltség és az emberies érzelem nagyon elterjedtek. Egyes emberek sokat szenvednek esetleg az ily átalakulások következtében, de a nép, mint ilyen, emelkedőben van. Még a társadalmi élet hiánya is inkább oka, mint eredménye a hanyatlásnak.

A leginkább és leghosszabb ideig lényegileg ugyanazon viszonyok között élt kínaiaknál sincs oly jel, mely komoly hanyatlást mutatna. Jelenlegi szomorú politikai helyzetük főkép külső okokból ered; a nép életerejét mutatja az a tény, hogy az idegen hatásoknak képes ellenállani, és még a hódító mandzsukat is magába olvasztotta. Mindezekből a példákból látjuk, hogy külső körülmények idézhetnek ugyan elő úgynevezett néphalált, mint egyes kiirtott indiánok és pápua fajoknál látjuk, de a népek elöregedése s természetesen elhalálozása ma még csak az egyes emberek életének mintájára alakított elmélet, melyet egész biztonsággal és tudományos szigorúsággal mindeddig kielégítően bebizonyítani nem lehet.