h14–44. Vasárnapi Újság. Régi korok világa. XII. 1904. -1906. 

 

2016. 02. 20. – 03. 17.

 

 

 

Tartalom

 

Bevezetés

 

Közösségek

    Hazaiak

    Külföldi közösségek

Oktatás

Egyház

Színház

Mozi

Színészek

Zene

Sajtó

Függelék

 

 

 

Bevezetés

 

A Vasárnapi Újságban követhető Budapest fejlesztése. A régi város-részek bontása és az új épületek, paloták, hidak gyors felépítése. Képanyagunkban a főváros vezet. A korábbi, h12- 18…-30 Címlapok sorozatunkban hasonló volt a helyzet. Előfordul, hogy néhány, már megjelent fővárosi kép újra látható. Ez nem teljes ismétlés, mert eltérő a szöveg-környezet.

A tartalomból: mozgófénykép-fölvevő gép 1905-ből; képek az egykori Tabánról; a párisi ház a Kígyó téren (most itt szállodát építenek); a kassai jezsuita templom közel-képe; az elsikkasztott Magyarország (ellenzéki hangnem a monarchián belül); a madefalvi veszedelem; a kisoroszi rév; A VASÚTI SZTRÁJK; Innocent Ferenc: Nosztalgia c. képe a szerkesztők „bátorság”-át igazolja. Ez a fejezet sem háború-mentes. Sok az orosz tárgyú írás.

 

 

 

Közösségek

 

 

 

    Hazaiak

 

 

 

JURISTA-BÁL. (1904. 6. 91.) Budapest, február 5. A farsang egyik legfényesebb mulatsága a jurista-bál lesz, amely egyszersmind nemes célt is szolgál. Anyagi eredményét ugyanis a Fadrusz-szoborra szánta a rendezőség.

A bevonulás programja a következő. A fő-hercegnő kilenc óra harminc perckor jelenik meg, s a lépcső aljánál gróf Szapáry Pál fogadja. A lépcsőkön a főváros húsz csatlósa és Pestmegye tizenkét huszárja áll kivont karddal sorfalat A főhercegnő előtt hat komornyik gyertyát visz, a plateaura érkezesekor a zenekar díszjelt ad és tiszteleg. A lépcső felső részén hat palotahölgy fogadja, akik a kísérethez csatlakoznak. A ladyk a fenséges asszony páholyával szemben foglalnak helyet, mire fölvonulnak a palotást táncoló párok, s ellejtik a legjellegzetesebb magyar táncot, a palotást. A táncrend művészi kivitelű Corpus Juris, bőrkötésű könyvecske, előlapján Fadrusz domborművű képével. A palotás és a kör-magyar főpróbáját február 5-ikén este tartották meg a Katolikus Kör dísztermében a bál-bizottság, valamint a sajtó képviselőinek jelenlétében. A palotásban és körmagyarban a következő párok vesznek részt:...

Tánc után a bálbizottság tagjai s a jelenvoltak a «Mensa academica» éttermében társasvacsorára gyűltek össze. Az asztalfőn gróf Szápáry Pál, a jurista-bál elnöke, dr.Payer Imre alelnök ültek. Gróf Szápáry Pál indítványozta, hogy az évenként összejövő jurista bál-bizottság vesse meg alapját a Jurista Körnek. Szavait általános lelkesedéssel fogadták a jelen voltak. Vacsora után a jókedvű ifjúság táncra perdült s a szombati bálból előre kivette a maga részét egy kis hajnalig tartó ízelítő alakjában. A rendezőség e bál alkalmából díszes albumot ad ki, a melynek jövedelme szintén a Fadrusz-szobor javára esik. Ebbe az albumba az összes jelenvolt hölgyek képeit össze akarják gyűjteni.

 

 

 

 

 A VASÚTI SZTRÁJK (1904. 17. 282.) A magyar állami vasutak forgalmának hirtelen megszüntetése miatt nyomasztó és izgató körülmények közé került az ország. A vasutak legnagyobb része állami s így a forgalmat a Kárpátoktól Adriáig, Dévénytől a tömösi szorosig az állam intézi, ami a forgalom szünetelését annál súlyosabb csapássá teszi az egész országra. A forgalom ápr. 19-én este szakadt meg egyszerre. Európa közepén Magyarország vasutjai egyszerre megbénultak, s nem bírták közvetíteni kelet és nyugat érintkezését. A művelt világ egyik legnagyobb sztrájkja tört ki. A vasutak szünetelésével a postai, kereskedelmi szállítások, pénzküldések, csaknem az egész közlekedés megszakadt. Az állami vasutak sztrájkját már huzamosabb idő óta emlegették, de teljesülését nem hitték. A mozgalom azonban nagy volt a vasutasok közt fizetésük javítása végett. Április 16-án a képviselőházban Lukács László pénzügyminiszter benyújtotta a törvényjavaslatot a vasutasok fizetéséről. Nem voltak megelégedve vele, és országos gyűlésben akarták megvitatni Budapesten. A gyűlésre sok vasutas el is indult, kivált Fiume és Horvátország felől. A budapesti központi bizottság azonban 19-én arról kapott hivatalos értesítést, hogy az országos tanácskozást a kormány nem engedi meg. Erre s a vasutasok mozgalmainak leghevesebb vezetői ellen indított fegyelmi vizsgálatok hírére tört ki a sztrájk. A vasutasok távíró útján mindenfelé megadták a jelet az általános sztrájkra és a jelzés szerte ment mindenfelé.

Ahol a vonatok vezető személyzete értesült róla, a szolgálatot rögtön abba hagyta, eltávozott és a vonatok gépvezető, kalauz és minden segédszemélyzet nélkül maradtak. Az állomások személyzete is megtagadta a szolgálatot. Nem egy helyen a vonatokat az állomásról kivitték, és elhagyott helyen állították meg. Nem lehetett tovább mozdulni, az utasok ott rekedtek. A vonat kezelő személyzete pedig elment. Több állomásnál, így Szolnoknál, a vonatok az állomás körül álltak meg a különböző síneken, azokat otthagyták és így a közlekedési vonalakat valósággal eltorlaszolták. Az utasok céljuktól távol megakadtak. Kimondhatatlan a zavar, mely így keletkezett. Budapest már a sztrájk első napján nem kapta meg a tejet, a második napon kimaradt a zöldség, a hús. A további szállításra szánt marhák, borjuk, sertések is fennakadtak a főváros körül s mivel ezek táplálékáról senki sem gondoskodott, itt fordították azokat élelmezésre. A kereskedelmi forgalom megakadályozása az üzleteket sújtotta.

A képviselőházban április 20-án és 21-én egyébről sem beszéltek, csak a sztrájkról. A kormány találkozott a sztrájkolók bizottságával. Vörös László volt államtitkár, meg Vázsonyi Vilmos képviselő közvetítették az alkudozásokat, az előbbi a kormány, az utóbbi a sztrájkolok részéről. Az egyik sérelem az volt, hogy a Fiúméból és a horvát vidékről az április 20-iki gyűlésre két vonaton érkezett mintegy ötszáz vasutast a rendőrség bekísérte, estig fogva tartotta s csak akkor bocsátották szabadon. A békéltető tárgyalások azonban nagyon nehezen mentek, sőt mikor e sorokat írjuk, mind kevesebb a remény a békés megegyezésre. Közben, hogy a fennakadt forgalmon némiképp segítsenek, április 21-én már egy pár vonatot bírtak elindítani. Először is Bécs felé, hogy a postát elvigye. Ezeknél csupa tisztviselők teljesítették a szolgálatot, a vasúti kocsikat is ők tologatták. A sztrájkolok központja Budapesten, a Csömöri-út végén, a Zuglóban levő Schatz-íéle vendéglőben rendezkedett be, nagy kerti helyiségben. A pályaudvarokon a katonaság őrizte a megakadt vonatokat, ezeken Budapesten két millió értéknél több szállítmány volt a sztrájk kitörésekor, A rendőrök táplálták a barmokat és a baromfit. Ami vonat nagy nehezen elindult végre, azon több volt a katona, mint az utas.

 

 

 

Az udvari bál. (1904. 20. 344.) Május 10-én este udvari bál volt a budai királyi palotában. Ezúttal először nyitották föl a palota egyik ragyogó termét, a «Habsburg-termet.» Az udvari ünnepélyre az uralkodó család több tagja Budapestre érkezett, valamint a külföldi követek. Hivatalosak voltak az országgyűlés tagjai, állami méltóságok, a főpapság, kereskedelmi és ipari előkelőségek. Mintegy 3000 meghívót küldtek szét. Május 11-én este a hintók, kocsik szakadatlan sora vitte a meghívottakat a palotába. A diplomáciai kar tagjai a fehér teremben gyűltek össze, ahol nyolc órakor megjelent a király és többeket megszólított. A nagy márványteremben közel ezerre menő vendégsereg helyezkedett el, jobboldalon a hölgyek, baloldalon az urak. Kilencedfél órakor tárult föl a király lakosztályába vezető kettős ajtó, s bevonult az udvar. A király vörös magyar tábornoki díszegyenruhában volt, karján Mária Jozefa főhercegnővel, Orleans Lajos herceg Izabella főhercegnővel és Frigyes főherceg Mária Henrietté főhercegnővel, továbbá Koburg Fülöp herceg, utánuk a kíséret, s ezután a diplomáciai kar. A király Mária Jozefa főhercegnőt a terem túlsó végén levő emelvényen gyönyörű délszaki növények között elhelyezett kerevethez vezette, amelyen Izabella és Mária Henrietté főhercegnők is helyet foglaltak. Ekkor Berkes zenekara rázendített az első csárdásra. A táncok, udvari szokás szerint alig pár percig tartottak. Előtáncos gróf Cziráky László volt, ki Mária Henrietta főhercegnővel kezdte meg a csárdást. Mária Jozefa főhercegnő, aki ez alkalomra könnyű, halványkék öltözéket választott, egymásután kérette maga mellé a nagykövetek nejeit és a palotahölgyeket, akikkel igen szívélyesen társalgott. A teázáskor az urak részére megnyíltak a Habsburg-terem ajtai, ahol óriási félkörben asztalok voltak fölterítve hideg eleiekkel, édességekkel, finom borokkal. A király gróf Goluchowsky külügyminiszter jelenlétében hosszan beszélgetett a diplomáciai kar tagjaival. A tánc alatt a magyar politikusok, főurak és főpapok közül is többeket megszólított. Éjfélkor, mikor az udvar visszavonult, a vendégek is szétoszlottak.

*

Vér Eszter Virág (2008): Udvari reprezentáció a Budai Királyi Palotában (1867-1916). Az udvari bálok és fogadások. Elte disszertáció.

 

 

Cigány telepítés (1904. 30. 512.) A magyar törvényhozás és közigazgatás történetének régi, sokat bolygatott kérdése ez, s József főhercegnek ismert kísérlete az alcsúti telepítéssel nem egyetlen példája a cigánykérdés rendezésére való törekvéseknek. Cigányaink a XIV. század végén vagy a XV. elején tűntek fel nálunk úgy, mint Európa más részeiben is. Nagy feltűnést keltve mindenütt, ahol megjelentek olajbarna arcukkal, különös ruházatukkal és eredeti nomád szokásaikkal. Előbb Németországban, majd pedig Svájcban, Olaszországban, Francia- és Spanyolországban terjedtek el tőlünk, s utoljára Angliába is elkalandoztak. Sajátszerű szokásaik, ravaszságuk és kóbor életmódjuk azonban csakhamar magukra vonták a hatóságok figyelmét, s alkalmat adtak a kényszer-rendszabályok egész sorára, melyekkel korlátozni igyekeztek bevándorlásukat. A megyék megtették, a mit tehettek. Igyekeztek gátat vetni a rakoncátlan nép kártételeinek, végzést végzés után hoztak, hogy földbe vájt viskóikat lerombolják, sátraikat fölégessék.

1724. december 4-én a helytartó-tanács is beleavatkozott a cigányok dolgaiba, szigorúan meghagyta, hogy állandó lakhelyhez kössék őket, a csavargókat pedig megrendszabályozzák. E rendelet értelmében Komárom megye kezdte meg a tevékenységet. Elhatározták, hogy jövőre megtiltják a lótartást a cigányságnak, kötelezi őket, hogy jövő Szent Iván-napig lovaikat eladják, különben elveszik tőlük, s hogy minden csapat magyar vajdát válasszon, akinek feladata összeírni a cigányokat. Aki az összeírásban benne nem lesz, azt elfogják és börtönbe vetik. Kimondták azt is, hogy jövőre minden cigány köteles földesurat vallani s annak telkén lakni, mert a ki ezt nem teszi s folytatja a nomád életet, azt örökre kitiltják a vármegye területéről, vagy tömlöcre vetik. Már ekkor különben, a XVIII. század közepe táján árnyéka volt csak meg a vajdák egykori hatalmának.

Zala megyében is történt egy telepítési kísérlet, mellyel Hertelendy Károly próbálkozott meg. A nagy cigánybarát birtokos minden egyes letelepedőnek ingyen telket ajándékozott és saját költségén takaros házakat építtetett számára. És cigányaink, úgy látszik, meg is ragadtak ott ötnegyed évig. Jól találták magukat, igyekeztek rendes polgári foglalkozásokra térni s talán véglegesen is ott maradtak volna, ha egy véletlen közbe nem jő. Egy nap nagyobb karaván vonult a falun keresztül. A Hertelendy cigányai összebarátkoztak velük, s mire a karaván folytatta útját, hozzájuk szegődtek, úgy hogy egy éjszaka alatt rendre kiürültek a cigányok házai. Ott hagyták mindenüket. amit magukkal nem vihettek s kezdték elölről újra a szabad életet. Ilyen tapasztalatok nem nagyon biztatók a legújabb cigánytelepítési akció sikerére. Azonban semmi sem lehetetlen; talán a művelődés terjedése önként fogja magával hozni azt az eredményt, amelyre eddig annyian hiába törekedtek.

 

 

 

A legelső magyar sztrájk (1904.  37. 630.)  A sztrájkot, amelyről szólunk, a munka szabadságának védelme idézte elő. A XVI. század közepén, a szebeni ötvös mesterek kimondták, hogy magyar születésű legénynek műhelyükben nem adnak munkát. Ha igen, legfeljebb csak két hétig, inast pedig magyart egyáltalán föl sem vesznek.

Ami a szebeni céh határozatát illeti, annak azt az okát adták, hogy a magyar iparos természete már akkor is bizonyos tekintetben rátarti és a munkában válogatós volt. Különösen nem akartak kösöntyűt és egyéb apróságot dolgozni, hanem ilyenkor felkeltek és elhagyták a műhelyet. De volt más ok is, amely kenyér-irigységre vezethető vissza a mesterek közül azoknál, akik nem igen voltak bővében a munkának. A szász mesterek között is voltak feles számmal, akik megbecsülték a jó munkás magyar segédet, s szívesen áldoztak volna is érette, hogy munkájukat fölhasználhassák. A céh határozata, mely bírságot rótt ki az ellenkezően cselekedőkre, kötelezte őket is. Így volt ez Segesvárt, Fogarason, Besztercén is. Egy festőnek, aki Báthory István arcképét is megfestette, a besztercei szászok nem akartak bizonyságlevelet adni. Csakis perrel való fenyegetőzésére engedtek, de akkor is úgy, hogy kikötötték, hogy magyar fiút ne tanítson a mesterségre. Egyedül Brassó város helyezkedett a méltányosság alapjára a magyar munkásokkal szemben, amidőn minden nehézség nélkül megengedte felfogadásukat bármily hosszú időre, s csak a céhbe való belépést korlátozta, Egy 1511-ben hozott szabályrendelet szerint „szász eredetű és nyelvű szülőktől törvényesen származott polgárok„ léphetnek a céhbe. Nagy sérelem volt mindez a magyar munkásságra, különösen Kolozsvárott, a hol ekkor virágzó ötvös-ipar volt. Mikor látták, hogy lépéseik a változtatásra nem vezettek sikerre, az 1573. év nyarának egyik reggelén Kolozsvár város 20 ötvös mestere arra virradt, hogy a legények mind kimaradtak a műhelyekből.

A szász bíróságok előtt a kolozsvári ötvösök elvesztették perüket. A magyar legények egyhangú tanúbizonysága dacára letagadták, hogy ők a magyarok ellen valami titkos és különös szabályt hoztak. A kolozsváriak ekkor megfellebbezték ügyüket Báthory István fejedelemhez, a ki aztán a Marosvásárhelyt 1754-ben tartott országgyűlésen revízió alá vette a pert. De még ekkor sem került érdemleges ítéletre a sor. Csak évek során tartó pereskedés után dőlt el az ügy a kolozsváriak javára, amikor már az egész ország felháborodva beszélt a szebeniek eljárásának törvénytelenségéről.

 

 

A budai királyi új palota (1905. 1. 14.) pár hét alatt már belső berendezésében is elkészül, csak kisebb munkák maradnak hátra a mellékhelyiségekben. Február hónapban, az udvari ünnepélyek alatt már a palota új részében is megnyílnak a nyilvános használatra szánt termek. Sürgősen dolgoznak a díszteremben is, mely két emelet magasságban az új palota középső részét foglalja el, s  hol minden csupa nemes anyagból, kararai márványból és ezüsttel bevont bronzból készült. Fokozzák a hatást a remek velencei tükrök és a pazar fényű csillárok. A nagy teremnek ékességei a tágas, kényelmes páholyok, mindenikében ötven-hatvan személy fér el. A díszítések Hauszmann tanár tervei szerint készülnek, aki Ybl Miklós halála óta vezeti az építkezéseket. Tizenöt év munkája ér most véget. Az építkezés hozzávetőleg 30 millió koronába került. Ezt az összeget az államkincstár előlegezte, s a visszatérítést az udvartartási költségekből teljesítik.

 

 

 

A budai királyi palota (1905. 8. 126.) mely ezen a hosszú farsangon a politikai válságok miatt olyan nagyon csöndes, már egészen elkészült belső berendezésében is. Az új építkezés 1891-ben kezdődött, és az új berendezéssel együtt harminc millió koronába került. Ezen kivétel nélkül csaknem a magyar ipar- és képzőművészet mesterei osztoztak. A fejedelmi pompájával párját ritkító palotát február első napjaiban udvari bállal akarták a külföldi diplomatáknak és a magyar közönségnek bemutatni. A bál lett volna az új palota felavató ünnepének záró pontja. A nagy udvari ünnepélyre, február 12-ére megtettek minden előkészületet, a termek fűtését, világítását kipróbálták, begyakorolták a megszaporított személyzetet s várták teljesen készen a nagy napot. Közben megtörtént a képviselőház feloszlatása, bekövetkezett a nagy politikai válság, és az udvari ünnepélyek elmaradtak. Újabb hír szerint február utolsó napján, 28-án, a farsang utolsó hetében lesz udvari bál Budavárában.

 

 

A PÉNZÜGYMINISZTÉRIUM ÚJ PALOTÁJA (1905. 4. 57.) A pénzügyminisztérium helyiségei eddig többféle ócska, a XVII és XVIII. századból fönnmaradt épületben voltak szétszórva, s nemcsak dísztelenek és egészségtelenek, hanem céljukra alkalmatlanok is voltak. Lukács László öt évre] ezelőtt határozta el, hogy a budavári Szentháromság-téren, a Mátyás-templom tőszomszédságában új palotát építtet minisztériumának. Az épület terveit Fellner Sándor műépítész dolgozta ki, az alapozási és kőműves munkát pedig Majoroson Géza építőmesterre bízták Az épület mintegy 7900 négyszögméter nagyságú telken áll, melyet a Szentháromság-tér, az Országház-, és Pázmány-utcák s a Fortuna-köz határolnak A telek rendezése s az alapozás munkálatai nagy nehézséggel jártak, mert ásás közben számos régi épület maradványai kerültek elő.

Mintegy hatvan teremszerű nagy helyiségből, s 290 szobából áll a palota belseje. A magas földszinten vannak azok a helyiségek, melyeket leginkább látogat a közönség: az iktató- és kiadó-hivatal. A minisztérium osztályainak helyiségei az első és második emeleten vannak, a harmadik emeletre pedig azok a hivatali helyiségek kerültek, melyekben a nagyközönségnek egyáltalában nem szokott dolga lenni. A nagyon világos, fűthető folyosók, melyek váró-helyül az egyes épület-részek közti közlekedésre szolgálnak, nyolc kisebb-nagyobb udvart vesznek körül.

 

 

PÉNZÜGYMINISZTÉRIUM ÚJ PALOTÁJA BUDAVÁRBAN. Jelfy Gyula fényképe

 

A Szentháromság-térre nyíló főbejáraton keresztül jutunk a főlépcsőházba. A lépcső két részre osztva vezet a miniszteri és államtitkári helyiségekbe, a tanácskozó-termekbe. A belső helyiségek a változatos boltozatformákkal nagyon festői hatásúak; a váróteremben az 1531 óta működő kamarai elnököknek, a pénzügyminiszterek elődjeinek képmásai láthatók. A főhomlokzatot, melynek nagy tömegeit az első emelet hatalmas ablakai élénkítik, két saroktorony tagolja. A főbejárat kiképzése, az első emeleti nyílt kő-erkély, a második emeleti kettős oszlopokon nyugvó loggia, változatossá teszi a főhomlokzat képét. A négyszögletes saroktornyok áttört födélben végződnek. Motívumok: a magyar címer részletei s a pénzügyekre vonatkozó szimbólumok: dohány-, komló- levelek, bányászkalapácsok vannak felhasználva. Köztük van a gazdagság jelképe: a gránátalma is. Az összes munkákat magyar emberek végezték, s a felhasznált nyers anyag is mind hazai termék.

 

*A PM palota 1955-től a BME Gépészmérnöki Kar diákszállója lett. G.

 

 

 

A KORVIN-TÉRI LAJOSKÚT. (1905. 15. 231.) Holló Barnabás szoborműve. A budai Korvin-téren, a kapucinusok temploma előtt művészi szépségű kutat állítottak fel. Ezt a kutat egy vagyonos köztiszteletben állott budai polgár, Milacher Lajos csináltatta. Róla nevezték el a kutat Lajos-kútnak, s arcképe a kút középső tömör román stílű oszlopának egyik ablakszerű bemélyedésében látható. E díszkút történetének tragikus fejezete is van. Mikor kiírták rá a pályázatot, több évvel ezelőtt, egy fiatal szép tehetségű szobrász, Nagy Kálmán nyerte el a díjat. Már hozzá is fogott a terv nagyban való kiviteléhez, juhokat tanulmányozott, hogy természet után, minél hívebben mintázhassa meg őket.

 

 

A BUDAI KORVIN-TÉRI «LAJOS-KÚT». Holló Barnabás szoborműve

 

Pályaterve ugyanis az itatóhoz siető juhokat ábrázolja, a juhásszal. Munka közben azonban a művész egy beteg juhtól halálos betegséget kapott s röviddel rá meghalt, mielőtt a kutat teljesen elkészíthette volna. Az új pályázatnál Holló Barnabás kapott megbízást a Lajos-kútra. A Holló által készített kút román stílű formákon épült. Középső oszlopán pogány kori magyar vitéz áll, szaruból vizet iszik, s lábainál egy kutya, melynek mozdulata a szomjas, inni akaró állat mozdulatára jellemző. A víz az oszlop oldalain kiálló csövekből csorog a felső, kisebb medencébe s innen az oroszlánfejek száján át jut az alsóba.

 

Holló Barnabás (Alsóhangony

, 1865. – Budapest, 1917.) szobrászművész.

 

Hangony község Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, az Ózdi járásban

 

 

 

 

MÁJUS ELSEJE BUDAPESTEN. (1905. 19. 302.) Gyönyörű enyhe, derűs idővel köszöntött be az idei május elseje, s a ki csak tehette, vonult kifelé a szabadba, élvezni a szép tavaszt, a hosszasan tartott kellemetlen téli napok után. De bizony nagyon sokan nem vehettek részt a kirándulás gyönyörűségeiben, mert hát a május elsejével összeesik az évnegyedes költözések egyik szakasza is, és ezen időben tán még sohasem volt olyan tömeges lakásváltoztatás, mint az idén. Már pedig aki költözik, annak sem ideje, sem kedve a kirándulásokra.

Azért jutott Budapest háromnegyed milliónyi lakosából a szabadba is elég. Vidám embertömegektől tarkállott a Gellérthegy, a többi budai hegyek és a Városliget. Különösen ez utóbbi. Már megelőző este kivonultak ide, kivált a munkások, a szocialisták nagy csoportjai. Vörös zászlós, lampionos csapatok járkáltak késő éjjel is, munkásdalokat énekelve, a mulatózok tengernyi áradata közt. A szocialisták ünnepélyes kivonulása azonban csak elsején délután ment végbe, midőn az Új Vásártéren gyülekezve, vörös zászlók, feliratos táblák alatt sorakozva, sok ezernyi tömegben vonultok végig a Kerepesi- és Andrássy-úton, ki a Városligetbe. A hatalmas menet élén harminc kerékpáros haladt, utánuk pedig ötvenhat pártszervezet, köztük vagy kétezernyi munkásnő piros ruhában. Kiérkezve három nagy csoportra oszlottak s megkezdődtek a gyűlésezések, szónoklatok, majd az ezt követő szórakozás után megint oly szép rendben vonultak haza, mint ahogy, kimentek.

 

 

 

Pozsony város és Fadrusz. (1905. 24. 384.) Korán elhunyt jeles szobrász. Fadrusz János iránt szép kegyeletének adja jelét szülővárosának, Pozsonynak legutóbbi közgyűlése. Elhatározta, hogy Fadrusz özvegyétől a művész hagyatékából megvásárol két szobrot: a farkasokkal küzdő Toldit és a Mária Terézia emlékmű kararai márványból való eredeti modelljét A közgyűlés nemcsak a gyászoló özvegy anyagi gondján óhajtott segíteni, hanem Fadrusz János agg édesanyján is, akinek élete fogytáig ezerkétszáz koronát szavazott meg.

 

 

 

A PHOTO-CLUB KIÁLLÍTÁSA (1905. 39. 612.) Sokat vitáznak művészek és műértők a művészi fotografálás jogosultságáról és jövőjéről. Annyi bizonyos, hogy hozzáértő kezekben a fényképező lencse és lemez jelentékeny művészi hatást tud előidézni. A technika vívmányai e hatásnak folytonos fokozódására nyújtanak kilátást. Mint a két év előtti, úgy a mostani tárlat legjobb képeit az amerikaiak, angolok és a franciák küldték be. Nagyon szép dolgokkal vannak az osztrákok, németek és olaszok is képviselve. A magyarok elég szép munkát mutattak be, de alig hihető, hogy a legutóbbi kiállítás óta lefolyt két év alatt csak ennyi eredményt értek volna el. A motívumokban való gazdagság nálunk épen úgy megvan, mint más országokban, csak többet kellene vele foglalkoznunk

Az amerikaiak és angolok csodálatos finomságú arcképekkel, tájkép és templom-interieurökkel, a franciák többnyire finom ízlésre valló, kisebb képekkel vesznek részt. Az osztrákok festmény hatását keltő havas tájképei, pompás lágy tónusú arckép- s akttanulmányai és nagyobb gumi-nyomású tájképei keltenek méltó feltűnést. Az olaszok főleg arckép-tanulmányokat, tájképeket állítottak ki. A magyarok között van néhány nagyon jó és technikai készültségre valló guminyomat.

Az amerikai H. H. Pierce Öreg hölgy-e, a Neue Photographische Gesellschaft nevű berlini gyár is bemutatja valamennyi ipartermékét. Különösen érdekesek a természet után három színnel készített fotográfiái. Ott láthatjuk még Nápoly óriás méretű látképét, mely a St.-Louis-i világkiállításon is feltűnést keltett s mely állítólag a világ legnagyobb fényképe.

 

A guminyomat fényképészeti eljárás, Poitevin és Pouncy találmánya nyomán 1858-ban került használatba.

 

 

Szocialista péntek (1905. 39. 624.)  1905, szeptember 15. az a nap, a melyen a budapesti szocialisták egy-kettőre reformálni szerették volna az egész parlamentet. Dies irae, suttogták erről a napról. A nagy nap reggelén tízezrek indultak meg mindenfelől a parlament elé. De Isten tudja! — ennek a népvándorlásnak egy csöppet sem volt harcias, vagy aggodalmat keltő a jellege. A csoportok élén 20—30 biciklista tolta büszkén a gépet, dresszben és vörös papiros-legyezővel ékeskedve. Így aztán inkább majális jellege volt a fölvonulásnak, mint harci sorakozás.

 

 

 

A TÖMEG AZ ORSZÁGHÁZ-TÉREN AZ IGAZSÁGÜGYI PALOTA ELŐTT. Balogh Rezső fényképe.

 

A parlament előtt pedig hiába szaporodott föl a tömeg óriásira, a szeptemberi verőfény mosolygása tönkretett minden komor árnyalatot. A hatalmas palota egykedvűen nézte ezer szemével a tömeget, a mely maga is egykedvűen viselkedett. Nem is sokáig győzték az állást, hanem ki biciklin, ki gyalog, megkezdte a békés visszavonulást. Csak a rendezők osztogatták fáradhatatlanul a kis piros cédulákat, melyeken ez állt: «Éljen az általános választói jog!»

 

 

 

 

A GELLÉRT-HEGY KÖRNYÉKE. (1905. 40. 638.) A magyar főváros gyönyörű Dunája mellé a természet pazarsága még a sziklás Gellért-hegyet is adta. Itt van a városban, zsibongó élet veszi körül, s két hatalmas hidat vittek neki kő-bordáinak. Keményen megvetett lábainál a hídfő egyik helyen sem bír elég helyet találni. Dinamittal tudnak csak egy pár méter területhez jutni Az alakjára nézve is festői s különböző oldalról mindig változó formát mutató hegy nemcsak ritka szépsége Budapestnek, hanem még eddig kibányászatlan természeti kincse is. Gazdag forrású hévvizek veszik körül, három nagy gyógyító erejű fürdő. Hol van egy nagyváros közepén ilyen hegy, ekkora por nélküli terület, friss, szabad levegővel, felséges panorámával, egy nagy folyónak a szemet mindig magához hódító gyönyörűségével. Köröskörül bugyogó gyógyító forrásokkal. Egy kilométerrel arrább megint más források. Az Árpádok alatt a környék neve Alhév-víz volt, a Margit-sziget és Ó-Buda közti forrásvidéket pedig Felhév-víznek nevezték. A Gellért-hegy körűi mindig fürdővilág volt, a rómaiaktól kezdve, mióta csak hírt tudunk.

Sáros-fürdő* forró vize régen a Dunába zuhog, mert az egyik híd miatt le kellett bontani. De a város, melynek ez a forrás, valamint a Rudas fürdő is, tulajdona, már hirdeti a pályázatokat, két fürdőhöz épületterveire. Eddig még nem talált jó terveket. A város a két fürdő közé eső hegyet, mint fürdő parkot, sétáló helyet akarja berendezni. Az első egy költséges sétáló építése a hegy tövében, a Sáros- és a Rudas-fürdők közt. A két nagy híd közt levő épület nélküli hegyalj átalakítása korzónak. Ez keskeny part, s a villamos is ott jár. A Gellért lábát vágják már, hogy a helyet szélesebbé tegyék. Az egész hegyoldalban az első munka, hogy a meglazult sziklákat legördítsék, nehogy maguktól zuhanjanak le s emberben, vagyonban kárt tegyenek. A dinamitos munka alatt az utat erős palánkok védik a felrobbantott sziklák omlásától. A hegy feljáratának kirakatszerű berendezésében foglaltatik a mesterséges vízomlás (vízesés), mesterséges kőfal, mely Gellért püspököt veszi körül. A vértanú püspök kámzsás szobra, melyet sehonnan sem lehet jól megnézni, misztikus hatású.

 

 

KILÁTÁS PEST FELÉ A FELSO-HEGY-UTCÁBÓL TABÁN. A GELLÉRT-HEGY ÁTALAKÍTÁSA. — Balogh Rudolf fényképe

 

A közelségben van a főváros legszegényebb része, még Ó-Buda zsellér-telkeseinél is nyomorultabb zegzugos tanyája, a Gellérthegy borzasztón pallérozatlan éjszaki oldala. A déli oldala a Lágymányos felé a nyári lakok telepe, árnyékos fák és díszkertek közt. Pusztítják is az ócska viskókat. Amint egy viskó eladó, kisajátítják, a hatóság megveszi, és aztán az ő gondja, hogy mit csinál vele. Nyomorúságos városrész, hol a hegyoldalban, hol árokszerű mélyedések fenekén, sziklán fent, porondban lent. Girbegörbe utcák, sikátorok, vak-közök, kutyaszorítók, bogárhátú viskók.

Neve e városrésznek Tabán, Budavár visszafoglalása után Rácz városnak nevezték el. A Gellérthegy oldalában kapott helyet a gyülevész nép, mely a hódító török sereggel jött, mint fuvaros, és az a másik sereg, mely már Budavár 1686-iki ostroma előtt itt volt, mint szekerező, földhányó, kenyérsütő, lánckovács. Szavoyai Eugén telepítési kísérletei árasztották el a főváros környékét a déli szlávokkal, mikor a Rajna melléki katolikus németek már csak szivárogtak, és közelebbről kellett benépesíteni Ráckevét, Szentendrét. Buda nagy forduláson ment keresztül. Mátyás királynak a mostani Rácz-fürdőig terjedő kertjei kivesztek. A török uralom alatt kiszáradtak. A királyi palotára néző Gellérthegy oldalába behúzódott a szegény nép. Aki az ostromló seregnél kovács, kerékgyártó mesterember volt, főzött és édes italt, török nyalánkságot mért, az mind kapott helyet a Gellért oldalában, hogy hajlékot építtessen magának. Így keletkezett a szegénység városa. A rácok oly tömegben gyűltek össze, hogy a Gellérthegy alatt Rácváros** támadt. Ma már a Rácváros neve és püspöki temploma elmúlt történeti emlék.

 

*1917-ben lebontották és helyére 1918-ban a mai Gellért szállót építették.

 

**A szerbek a 14. századtól, a török elől menekülve érkeztek Magyarországra, és telepedtek le folyamatosan Pesten és Budán. Budán a Tabánban alakult ki a szerb közösség, nem véletlenül hívták az elővárost Rácvárosnak is. Már a török hódoltság alatt is számottevő szerbség élhetett itt, három templomuk is volt. Buda ostromában a Tabán is elpusztult, lakosságának csak töredéke tért vissza, de a balkáni harcok elől menekülő szerbek a század végére újra élettel töltötték fel Rácvárost: a 17–18. század fordulóján népszámlálások szerint 5500-6000 szerb élt itt, ami akkor az előváros teljes lakosságának 95%-át jelentette.

http://hg.hu/cikkek/varos

 

 

 

A madéfalvai veszedelem emlékére állított oszlop. Dr. Balló István. (1905. 43. 694. ) Kegyeletes ünnepélyt rendezett Csik vármegye törvényhatósága október 8-án a madéfalvi emléknél, mely az 1764. január 7-én ártatlanul lekaszabolt székely vértanúk sírja fölött emelkedik. A madéfalvi veszedelem (Siculicidium) oka a székely határőrség erőszakos felállítása volt. Buccow Adolf táborszernagy és erdélyi katonai parancsnok 1761-ben felállítván Beszterce vidékén az oláhok közt a II. oláh határőrezredet, ugyanilyen határőrséget akart szervezni a székelyekből is. E célból elérte, hogy királyi biztossá nevezzék ki, s 1762. nyarán Gyergyóba egy bizottságot küldött, mely működését Gyergyószentmiklóson meg is kezdte. A népet 500 frt büntetés terhe alatt parancsolták eléje, s bár adómentességet ígértek s azt, hogy csak Erdély határain belől katonáskodnak, mégis csak a legnagyobb fenyegetéssel sikerült a megmérés és az összeírás. Hasztalanul tiltakoztak a székelyek azzal, hogy ők — mint szabadok — honfitársaik vezérlete alatt katonáskodnak a törvények szerint, az összeírás és megmérés Gyergyó, Al- és Felesik és Kászon községeiben megtörtént, s a fegyvereket is kiosztották.

Buccow 1763. október 24-én Gyergyószentmiklósra érkezett, hogy a már összeírtakkal letétesse az esküt. De az összegyűlt nép követei, Ambrus Ferencz és Bartalis Mátyás kijelentették, hogy az esküt nem teszik le. Hiába zárta be a táborszernagy Ambrusékat, csakhamar kénytelen volt őket kibocsátani. Csak kevesen tették le az esküt úgy itt, mint a többi székekben. Sokan elhányták fegyverüket. A felfegyverzettek nem gondoltak a polgári hatósággal, visszakövetelték régi adóikat, s midőn a szék 1763. január 11-én Csíksomlyón gyűlést tartott, a tisztviselőket megtámadták. Csak a Csíkszeredából megérkezett gyors katonai segély mentette meg a plébániára menekülteket. A forrongás azonban nem szűnt meg, mire a gubernium polgári és katonai bizottságot küldött ki, s a lecsendesítés úgy ahogy sikerült. A fegyver erőszakolása nem sikerülvén, báró Siskovics József altábornagy, gróf Lázár János országgyűlési elnök és gróf Bethlen Miklós guberniumi tanácsos rendeltettek ki a székely határőrség végleges szervezésére. Buccow Bécsbe távozott. Egyúttal 1763. október 8-án megjelent Mária Terézia nyílt parancsa is, mely az említett bizottságot Csik, Háromszék és Bardócz székekbe kiküldi. Egy másik rendelet Buccowot is Erdélybe rendeli.

A királynő rendeleteit kihirdették a népnek, mely mindenütt kijelentette, hogy a fegyvert úgy erőszakolták reá s azért, mert a katonáskodás mellett még adót is kellene fizetnie, a fegyvert leteszi, és nem katonáskodik. A bizottság mindazáltal még 1763. novemberben Gyergyóba ment, hol községenként ismét összeírták a népet, s a zászlószentelés is megtörtént Gyergyószentmiklóson december 8-án. 27-én a bizottság Csíkszent-tamáson volt már, s itt értesült, hogy a felcsiki falvak népe a Csíkszépvízi erdőségbe menekült, mert nem akar katona lenni. Hiába űzték ki a csikorgó hidegbe Madéfalva asszonyait és gyermekeit, az eltávozott nép nem hajlott meg, sőt a hozzájuk küldött báró Bornemisza Pál fő királybírónak kijelentették, hogy készek meghalni, mintsem erőszakosan vegyék fel a fegyvert.

Az elégületlenek csatlakozásra szólították fel a háromszékieket és udvarhely- székieket is. A háromszékiek mintegy 700-an megérkezvén, a forrongó nép, mintegy ötezer ember, január 5-én Csík-madéfalvára ment. Másnap a bizottság felszólította őket, hogy meg akarnak-e a királyi pátens meghallgatására jelenni? A nép azonnal két követet küldött, de a bizottság azzal bocsátotta el őket, hogy másnap nyolc órakor megkapják a választ. Rettenetes válasz volt. A nép nyugodtan aludt, midőn január 7-ikén megdördültek az agyúk s Caratto alezredes parancsnoksága alatt az Okkely gyalogezred négy százada, két század Trautmansdorf-vasas és 30 Kálnoky huszár vitte meg a feleletet. Az első ágyúzásra Boros István néhány társával a bizottsághoz indult, de a katonák golyói leterítették. Megkezdődött a mészárlás. A felgyújtott házak lángtengerénél vadul kaszabolták, lőtték a népet, mely meg sem kísérelte az ellenállást, sőt egymást figyelmeztették, hogy nem szabad ellenállani, ha mindnyájan ott vesznek is. A nép a magával hozott botot, fejszét is eldobálta a meghódolás jeléül. A mészárlás, mely hajnali négy órakor kezdődött, nem szűnt meg reggeli kilenc óráig. A császári katonaságból csak egy huszárhadnagy kapott a karján könnyű sebet. Egy vasas német szenvedett zúzódást, míg a népből mintegy 200-ra megy az elesettek száma, a sebesülteké bizonytalan, de hogy nagy lehetett, mutatja az, hogy csupán a csíksomlyói Ferencz-rendi kolostorban 29 sebesült sebeit kötözgette a jólelkű gvardián (a kolostor főnöke, tartományi főnök)  P.-Mihályfi Antal. Százakra ment az elfogottak száma.

A madéfalvi veszedelem halottjai közül 45 nyugszik közös sírban a község déli bejáratánál, a többi áldozat az Olt folyóba fulladt, vagy menekülés közben pusztult el súlyos sebei miatt. A közös sírt nemsokára a veszedelem után kerítéssel vették körűi és kereszttel is jelölték meg, de II. József 1783-ban mindkettőt elvitette. 1891-ben D. Orbán Gyula kezdeményezésére bizottság alakult, hogy a leöldösött székelyek sírja fölé közadakozásból emléket állítson.

Maga az emlék, melyet Tamás József építész, a vármegye szülöttje tervezett, a körülötte levő építményekkel együtt tizenkétezer koronába került. A területet ingyen engedte át Zakariás csík-szépvízi birtokos. Az emlék tetején látható hatalmas turulmadarat, mely a fehéregyházi honvédemléken levőnek a mása, ingyen mintázta boldogult Köllő Miklós székely származású jeles szobrász. A márványtáblán e sorok olvashatók:

                          1764. január 7.

A határőrség erőszakos szervezésekor

Madéfalva határában

1764. január 7-én hajnalban

császári katonaság által védtelenül lekaszabolt

Csik és Háromszéki

200 székely vértanú emlékére,

kik az ősi szabadságért vérzettek el.

Emelte az utókor hálás kegyelete.

1899. Székely nép! Itt hullott őseidnek vére, Kiket zsarnok önkény bosszús karja ért. De bár elvesztek ők ádáz fegyver alatt, Emlékük nem vész el, örökre fennmarad, Mert kegyeletben megtartod őseid, így él majd emlékük időtlen ideig.

 

 

 

 

EGY ORVOS EMLÉKTÁBLÁJA (1905. 43. 691.) Dr. Laehne Ernő, Moson vármegye főorvosa, s a magyaróvári Karolina-kórház igazgatója. Kiválóan képzett, valódi humanizmussal eltelt orvos, aki, ha földrajzilag nem is, de forgalom s a nagyvilággal való érintkezés dolgában bizony meglehetősen félreeső lakóhelyén nemes hivatást teljesített. A vármegye közegészségügyét fiatalos eréllyel munkálta, a gondjaira bízott kórháznak újjászervezője lett; ő emelte modern színvonalra, ő rendezte be a viszonyokhoz képest a tudomány követelményeinek megfelelően. Mindössze alig tíz évig tartott e működése, mert a múlt évben áldozata lett hivatásának. Az emléktábláját október 4-én leplezték le nagy közönség s az elhunyt családtagjai jelenlétében.

Az 0. 0. Sz. Moson vármegyei fiókszövetsége. 1905.

 

 

 

SZÁLLÍTÁS HÁBORÚBAN. P. (1906. 1. 5.) A közlekedési eszközök a szokottnál is nagyobb szerepet játszottak az orosz-japán háborúban. Nemcsak azért, mert a legveszélyesebb vállalkozásoknak álltak szolgálatában, hanem azért is, mert az oroszok hadi ereje messze lévén a küzdelem színhelyétől, gondoskodniuk kellett róla, hogy vízen és szárazon lehetőleg rövid idő alatt szállíthassák a csapatokat és a hadi szükségleteket a háború színhelyére. Pótolni kellett az elesettek sorait. Hajón és vasúton, embertelen nélkülözések közölt ezerszámra küldötték az áldozatokat, akik azonban nem tudták megfordítani az oroszok hadi szerencséjét. Az első néhány győzelem után, melyet a japánok a mandzsúriai orosz hadtestek felett kivívtak, már jóval könnyebb feladat várt rájuk. Az oroszoknak az elszenvedett vereség után a veszteségek pótlására emberanyagra volt szükségük, amelynek természetesen hazulról kellett érkeznie hajón és vasúton. A japánok még a szabad óceánon is rá tudtak találni az érkező orosz hajóhadra, hogyne gördítettek volna hát akadályokat a szárazon való utazás elé! Hiszen a vonat útját titkolni nem lehet, az el nem térhet a lerakott sínpártól és bizonyos, hogy vagy a kijelölt úton ér rendeltetési helyére, vagy sehogyan. Ha az ellenség elpusztítja a vágányokat, akkor a legerősebb mozdony is tehetetlenné válik, a vonat megáll és a szállítmányt nem védi többé a vonat sebes előrehaladása, csupán a legénység fegyveres ereje.

Fegyveres csapatok szállják meg a vasút vonalat és éjt nappallá téve őrzik a vágányokat és a pályatestet. A furfang és leleményesség minden képzelhető megnyilatkozására egy válaszuk van: a golyó. Idegen emberfia meg nem közelítheti az ily vonalat, hacsak nem akar a biztos halálba rohanni. De még ily erős őrizet mellett is kétséges a közeledő vonat épsége. A vasút mentén levő erdők, hegyek mind halálos veszedelmet hozhatnak rá. Az elrejtőzött ellenség golyója gyorsabban repül a leggyorsabb mozdonynál. Egy jól célzott ágyúlöveg nemcsak megállítja a száguldó vonatot, hanem, ha a kazánt éri, levegőbe röpíti a mozdonyt. E veszély csökkentésére készültek a páncélos vonatok, melyeknél vastag acél lapok fedik a vonat mozdonyát és a kocsikat. A puskatűz ellen ezek tényleg meg is védik az utazó katonákat, de az ágyúgolyónak nem képesek ellenállani. Olyan vastag páncélt, amely az ágyúk tüzelését is kiállaná, nagy súlya miatt nem lehet alkalmazni. Legjobb megoldás mégis csak az marad, hogy veszély esetén a szállításokkal lehetőleg kerülni kell a vasútvonalat. Országutakon, ha ott sem elég biztos, járatlan utakon kell haladni, hogy az ellenség tűzvonalán kívül látatlanul célhoz érhessenek emberek, szállítmányok egyaránt. Ezt azonban könnyebb megkívánni, mint végrehajtani. Ló, igás barom nem elég erős arra, hogy olyan nagy terheket elbírjon, a milyeneknek szállítására háborúban rendszerint szükség van. A géphez kellett tehát fordulni és legalkalmasabbnak a lokomobilt találták.

A háború szállításaira szolgáló lokomobil erős gépezettel, páncéllal övezve készül, de legnagyobb erőssége mégis csak abban rejlik, hogy nincs meghatározott úthoz kötve, mint a vasút mozdonya, és sokkalta nagyobb terhet bír el, mint a vonó állatok ereje. Nagyobb mértékben legelőször az angolok használták a búr háborúban. A helyi viszonyokkal ismerős ellenség gerillatámadásainak az angolok vágányokon haladó vonatai nem tudtak ellenállni. A legszigorúbb őrizettel sem tudták megakadályozni, hogy a vasút pályáját épen a legsürgősebb szállítások előtt meg ne rongálják a búrok. Ha ennek itt-ott mégis elejét vették, akkor bizonyára csak tőrbe csalta őket az ellenség, hogy annál biztosabban elpusztíthassa embereiket és elvehesse szállítmányukat. Ugyanily szomorúak voltak az oroszok tapasztalatai is a vasúttal. Ezernyi bajjal járt a lokomobillal való vontatás is, de legalább megvolt az előnye, hogy nem mutatta meg előre az ellenségnek a szállítás útját, és így kellő ügyességgel könnyebben rendeltetési helyére juthatott a szállítmány. A tüzérség és az ágyuk vontatásának egy részét szintén lokomobillal végezték és a szállításnak ez a módja be is vált.

*

A lokomobil valamely munkagép meghajtását, vontatását biztosító, mára elavult, kis hatásfokú, energiafejlesztő egység. Részei: tűztér, gőzkazán, dugattyús gőzgép, forgattyús tengely és lendkerék, valamint pályához nem kötött futómű összeépítésével alakítottak ki. Helyüket főleg a dízelmeghajtású traktorok vették át. wiki

 

 

 

MELEGEDŐK. (1906. 2. 30.) A szegény embernek a nyár a barátja, a tél az ellensége. A nyár leolvasztja a szívéről a gondot, a tél meg ráfagyasztja. Ha a szegénységről van szó, ebben a cigány szakértő, akár a malaclopásban. Hát bizonyos, hogy nem a tél a legbarátságosabb évszak. Télen hideg van és a gondviselés csak a medvét látta el télikabáttal, egy nagy csomó emberről megfeledkezett. Ezekről azoknak kell gondoskodniuk, a kiknek van télikabátjuk, sőt bundájuk is van. Amikor leghidegebb van körülöttünk, kell, hogy a legnagyobb legyen a melegség, bennünk. A lelkünkben. És igazságtalanság lenne, ha olyan rosszak lennénk magunkhoz, hogy letagadnánk minden jóságunkat. Akiknek nem kell fázniuk, gondolnak azokra, akiknek nincs minél melegedniük. Egész csomó jótékony intézmény teljesíti az ő nemes hivatását a magyar fővárosban. Az ingyen-kenyér meg az ingyen-tej intézménye évek óta virul. Egyik sincs se pártfogók, se pártfogoltak híján. Az ingyen adó bolt kapuja még nyitva sincs, már ott várakoznak a vevők, és a melegedő szobák sem állnak üresen.

De nemcsak hivatalos melegedő helyek vannak, hanem más formák is, amelyeket nem az irgalom készített, hanem az élelmesség fürkészett ki a nélkülözésnek. A legelegánsabb ilyen műkedvelő melegedő helyek a közkönyvtárak olvasó-termei. Ezeket szegény diákok frekventálják, mert itt, hogy melegedhessék az ember, olvasni is kell tudni. Finom melegedő hely a múzeum is, ahol az ember művészetet élvez, légfűtéssel. Kevésbé művelt és műkedvelő melegedők kedves találkozó helye a főposta fűtött folyosója, és a vasúti várótermek. De a legszerényebb igényűek megelégszenek azzal is, ha az izzószenes vaskosárnál melengethetik dermedt ujjaikat, amellyel a villamos sínéiről olvasztják le a jeget.

 

 

AZ ÚJ ZSÚR. (1906. 3. 47. ) Van mar egy csomó éve, hogy a társasági élet víztükrén új áramok jelentkeztek. Aki ennek a tengernek a mappáját figyelemmel kíséri észre kellett vennie ezeknek az áramlatoknak friss vonalait, amelyek mind sűrűbben szántják át a felületet és nemcsak sokasodnak,  szélesednek is. Egy-egy keskeny csíkban indult mozgalom ma már egy hatalmas folyam szélességében hömpölyög új törekvések, új ideák hajóit emelvén a hullámain. Ezek az áramok itt is ágy teremtek, mint a tengerekben. Érvényesülni törekedtek, új alakulásokat, új formákat produkáltak. E fölszabadult erő az új nő munkájának, a csöndes. de roppant sokágú forradalomnak, amelyet előidézett, általános neve: feminizmus.

Ehhez a szóhoz, épen mikor legsűrűbben kezdték hangoztatni, nagyon sok furcsaság, fonákság ódiuma tapadt. De ez nem olyan nagy hiba. A legjogosabb forradalmak is követeltek áldozatokat, és egy szónak a hitele és komolysága még nem is a legnagyobb áldozat, amit egy forradalom eredménye megér. Azért, mert az első feministák a nyugtalanságra, amely lelkükben hullámzott, abban keresték a megenyhülést, hogy propagandát csináltak a nadrágviselésnek, a cigarettázás és a monokli hordás jogának, erkölcsi tartalma még nem vált annak a morálnak, mely a nő hatásának és helyzetének új formáit keresi az életben.

Minden mozgalomnak megvan a maga gyermekkora. A feminizmusnak is megvoltak a maga zöld hajtásai, sőt teremtek vad hajtásai is abban az időben, mikor első apostolai felléptek. Az asszonyoknak mindig lesz miről beszelniük, amíg lesznek rossz cselédjeik és jó barátnőik. A rossz cselédből egy is elég: a jó barátnőből kettő kell. Egy, akivel beszélünk és egy, aki nincsen jelen. Ebben a néhány sorban egy világ van lefestve és ma már — részben legalább el is temetve. A rossz cseléd és a jó barátnő, mint zsúrtéma még nem tűnt le végleg a szereplés színpadjáról, de a kizárólagosság jogát már rég elveszítette. És közeledik az idő, mikor nem is az ember-szólás lesz a zsúrokon a legkedveltebb — teasütemény. Ami nem a zsúr halálát akarja jövendölni. A zsúr él és virul már nemcsak a szalonokban, hanem — a kávéházakban is. Ezt elpusztítani nem tudták nemcsak az ellenségei, akik távol maradtak, de még a barátai sem, akik rajta voltak, hogy — elviselhetetlenné tegyék. A zsúr életereje megközelíti a halhatatlanságot. Ami érthető is. Ami a férfinak a klub, a kaszinó, a kávéház, a parlament, mind ez a szórakozásnak, a vitatkozásnak és a politikának egyetlen társasági területe a nő számára: a zsúr. A régi zsúr nem hal meg, mert az asszonyok mondanivalója el nem fogyott. De átalakul, mert az asszonyok mondanivalója átfejlődött, mássá lett. Ez szülte máris a zsúr régi formája mellé új formáit. Megcsinálták és csinálják pedig művelt és kiváló szellemű úriasszonyok magánosan vagy szövetkezésben, a módjuk és a föladat szerint, amelyet szemük elé tűztek. A végső célja minden ilyen társasági akciónak egy. A társasági élet, a társalgás világának emelése nagyobb rendű és nemesebb témák általánossá tételével, és a mi ezzel együtt jár a társalgás frazeológiájának, szókincsének gyarapításával. A haladott, a kulturális élet olyan elemei számára nyerni meg a nő érdeklődését, amelyeknek a megismerése a női társalgás régi és meglehetősen szűkös elemeinél méltóbb a mai úriasszony értelmi erejéhez, magasabb műveltségéhez és szélesebb látóköréhez. Ennek a törekvésnek a szülöttjei az úgynevezett művészeti zsúrok, amelyeket egyre sűrűbben rendeznek most a fővárosban. A programját nem a rossz cselédek és a jó barátnők viselt dolgai (viselt dolog alatt a ruha is értendő) adják, hanem az irodalomnak, a művészetnek, a gondolatnak termékei.

A nő házias erényeit pedig ne féltsék tőle. Az új zsúr a nőt nem foglalja el jobban, mint a régi, csak szebben és méltóbban. A nő lelkét semmivel se rontja meg az, ha ameddig azelőtt a távollévő kedves barátnője minősítésével foglalkozott, most nagyobb dolgokról okos szót hallgat vagy mond. A műveltség még senkinek sem ártott meg és az okos, művelt emberek mindig csak az ostoba és tudatlan embereknek voltak kellemetlenek. Már pedig úgy rendezni be ezt a világot, hogy csak az ostobák érezzék jól magukat benne, semmiféle apostolnak nem lehet az ideálja. Szigma

 

 

 

HOGY UTAZIK A MAGYAR KIRÁLY. P. (1906. 6. 91. ) Az udvari vonatot a millennium évében használta uralkodónk először. Bécsből jött vele, hogy megnyissa a magyar kiállítást. Azóta is állandóan ezt a vonalat rótta a király vonatja. Az ily utazások alkalmával a vonat összeállítása rendszerint ugyanaz. A mozdony után elsőnek a szolgálati kocsi következik, melyben a vonatot kísérő vasúti főhivatalnokok helyezkednek el. Ezt az államvasutak elnök-igazgatónak termes kocsija követi, mely után egy udvari kíséreti kocsi, azután ő Felsége kocsija, majd ismét egy kíséreti vagy étkező kocsi, végül a poggyász kocsik következnek. A mozdonyon a fűtőházfőnök és az osztály-mérnök ügyelnek. Minden legcsekélyebb rendellenességet telefon útján jelentenek a szolgálati kocsiban utazóknak, illetve az elnöknek, aki ugyancsak telefonon közli rendelkezéseit.

Annak a vonalnak az állomásait, melyen a király utazik, az udvari vonat menetrendjéről előzetesen értesítik, hogy az összes rendelkezéseket idejekorán végrehajthassák. S kiindulás pontjáról sürgönnyel jelzik, hogy mikor hagyta el a pályaudvart a király vonata. Minden közben fekvő állomás tartozik sürgönyvonalán tudatni a legközelebbi szomszédjával, hogy mikor haladt át, illetve mikor érkezett az udvari vonat. A király kocsiját az udvari vonat többi kocsijával együtt 1896-ban szállította a Ganz-féle vagongyár. A kocsi külső oldalán a középső, szélesebb ablak alatt a nagy magyar állami címer látható, tőle jobbra és balra Ő Felsége nevének kezdőbetűi. Az ablakokat domborművű díszítés veszi körül.

Saját kocsiján kívül csak az étkezőbe szokott ellátogatni a király. Ide is csak akkor, ha vendégei vannak, akiknek tiszteletére aztán nagyobb társaságot gyűjt az ebédlőbe. A király vonata majdnem állandóan a keleti pályaudvar külön fészerében van elhelyezve. Ha Ő Felsége Budapestre jön, akkor a vonatot előzetesen felrendelik Bécsbe.

 

 

AZ EGRI FERTÁLYMESTEREK. Gyöngyösy László. (1906. 8. 127.) A fertálymesterek, a város eljárói. Ők adják kézhez a városi tanács végzéseit, az idéző leveleket, sürgetik az adót és más efféle szolgálatot teljesítenek a tanács rendeletére. A fizetés se különb a szolgálatnál. A tizenhetedik században 12 forint készpénz, 14 véka búza volt a fertálymester évi konvenciója, ma is mindössze 90 forint a fizetésük. Mégis már megtisztelő, bizalmi állás lett. A fertálymesterek teendőjét a török kitakarodása után a decuriók, városi tizedesek végezték, valami csekély fizetésért. Nem is voltak egyebek, mint a város cselédjei.

Kezdetben ezt a méltóságot a parasztrendén levő szőlő- és földműves polgárok foglalták le maguknak. Alig is engedtek maguk közé kaputos embert. Ma is csak kevés úri és iparos fertálymester van; nagyon népszerű úriembernek kell annak lenni, akit a többségben levő szőlő- ós földművesek megtesznek fertálymesternek. De azért már van egynéhány ügyvéd, tisztviselő fertálymester is, sőt fertálymester papjuk is van, aki rendesen miséz nekik, s ez a pap kanonok volt, sőt most már püspök lett. Természetesen a jobb módú emberek a fertálymesteri fizetést helyettesüknek engedik át, aki a teendőket végzi helyettük.

 

*

Az Északi és Nyugat-magyarországi szabad királyi és mezővárosokban általános rendészeti (különösen tűzrendészeti) és közbiztonsági feladatokkal megbízott tisztségviselő, akit évente a városrész rangos polgárai közül választottak. A fertálymesteri köpeny bokáig érő fekete posztó körgallér piros béléssel, nyakán fekete bársony.

http://mek.niif.hu

 

 

Az elsikkasztott Magyarország (1906. 22. 359 .) Az elsikkasztott Magyarország természetesen — osztrák művelet.* A nagyszabású és bátor cselekedet térkép alakjában látható London utcasarkain és hirdetéses tábláin. A térkép egy, az angol fővárosban rendezett osztrák kiállítás reklám-plakátján hirdeti a hatalmas és bizonyára jóllakott Ausztriát, mert hiszen egész Magyarországot lenyelte. A melléktartományokat a térkép szerint már meg is emésztette. Az anyaország körül még ott szerénykedik egy halovány határvonal, de ez is kiválóan alkalmas arra, hogy ne lehessen észrevenni. Ez a tréfa nem új, az ilyen tendenciájú osztrák ötleteknek egész hadseregnyi az atyafisága. De minden ilyen tréfa mellett is megéltünk ezer esztendőt, és Isten segedelmével meg fog érni ez az ország még sok ezer esztendőt. Magyarország nem egy osztrák nyomdában készült, és nem is egy osztrák térkép-csináló tervei szerint. Ha ez a mappasajtoló olyan térképet csinált, amelyen nincs ott Magyarország, ez nem Magyarország baja, hanem a térképé. Ha más fegyverük nincs a Nagy osztrák ország megalkotására, ettől igazán nem kell féltenünk a határainkat.

 

 

A LONDONI OSZTRÁK KIÁLLÍTÁS PLAKÁTJA, MELY HORVÁTORSZÁGOT AUSZTRIÁBA KEBELEZI

 

Ez a behódítási móddszer nemcsak hogy nem nobilis, de már nem is hatásos. Belétagadni Magyarországot Ausztriába, immár meddő mesterkedés, aminek csattanós bizonysága, hogy aki ezt a legújabb suskust észrevette és reá a nekünk elküldött fényképfölvétel útján a magyar közönség figyelmét fölhívja — nem magyar, hanem angol ember, Shrubsole úr, nemzetünk igaz és lelkes barátja. Szíves figyelmét köszönjük. Az elsikkasztott Magyarország térképét íme bemutatjuk. Nyugodtak vagyunk, hogy az ilyen mappacsináló ötleteknek semmi ártó erejük nem lehet ott, ahol olyan barátaink vannak, mint Shrubsole úr, és még sokan, akik hozzá hasonlóan éreznek.

*

 

 

A NYUGAT VÉDBÁSTYÁI. Zuboly. (1906. 40. 643.) Budapest, október 3. Nagy vihart támasztott a héten egy röpke szó és egy tudománytalan kijelentés. Röpke volt a kijelentés annyiban, hogy pár szóval hiteles okmányokban évszázadok óta élő igazságot akart semmivé tenni. Tudománytalan volt abban, hogy az általános históriai és politikai felfogás ellenére, koholmányokat óhajtott egy ellenséges politikai célzat kedvéért a históriába belecsempészni. Bécs város polgármestere arról beszélt ugyanis egyik legutóbbi magyarellenes dikciójában,

hogy alaptalan az a magyarokról elterjedt vélekedés, miszerint ők a nyugati kultúra védbástyái lettek volna. Második része a historikussá előléptetett polgármesternek már e kijelentésből következett és konklúzió gyanánt zárta be Bécsre és az osztrák tartományokra vonatkozó ama történeti valóságot, mintha a magyarok bármikor is védői lettek volna az osztrák császári ház érdekeinek. A beszéd nyomán támadt vita és indulatoskodás még ma sem szűnt meg a sajtóban, de mi úgy hisszük, hogy viták és indulatosságok helyett ilyen kérdésekben egyedül célravezető mód a tények hiteles feltárása, vagyis a históriának, mégpedig az osztrák históriának megszólaltatása.

Az egyetemes európai köztudatban a magyarság világtörténelmi hivatásának és szereplésének elismerését ugyanis nem a magyar historikusok szuggerálták. A magyarság már, mint kész ítéletekről értesült a soha meg nem cáfolt, s még csak kétségbe sem vont eredményekről, melyeket a historikusok a török befolyások korszakának ismertetésénél külön is kiemeltek. Ez a kifejezés, ante muralé Christianialis, mely rövididő alatt szállóigévé vált Európában, nem magyar historikusoktól származott, hanem az osztrák császároktól és a római pápáktól. „A kereszténység védőfala” és a «nyugati államok védbástyája» című szállóigék szintén ebből a forrásból fakadtak, de nem maradtak az ország határain belül. Elterjedtek mindenütt Európában, mert a magyarságnak a törökök ellen folytatott másfélszázados harcát kivétel nélkül minden uralkodó az európai kereszténység kérdésének tekintette. A török hódítás idejében alakított magyar-horvát végvárak mind az osztrák érdekek védelmére létesültek, s hogy ez nemcsak a mi állításunk, hanem az osztrákoké is, hivatkozhatunk több osztrák történetíróra. A végvár szimbolikus értelemben előfal, védőbástya volt a távolabb élő, de a török veszedelemnek épen úgy útjában levő nyugati tartományoknak. Ferdinánd főherceg is elismeri ezt, mikor a horvát széleken húzódó magyar végvárakról nyilatkozatot tesz.

A mohácsi csatának összes gyásza és minden katasztrófája abból származott, hogy II. Lajos magyar király nem volt hajlandó Szulejmán szultánnak Tót- és Horvátországon keresztül szabad átkelést biztosítani az osztrák örökös tartományokba. A pápaság ekkor legkorábban felismerte a veszedelmet, mely a hadüzenettel és Magyarország leveretésével a kereszténységet érheti. Segítségére sietett tehát Lajosnak, hogy a szerencsétlenséget legalább ideig-óráig elodázza. Sayous Eduárd francia történetíró a magyarok iránt állandóan rosszindulatú Aeneas Sylviust idézi annak bizonyítására, hogy a magyarság ellenállása nélkül a nyugati tartományok és országok szükségképen a magyarok sorsára jutottak volna. Chassin* francia historikus, a ki Hongrie, son genie et sa mission» című munkájában, 1856-ban külön is foglalkozott a magyarság világtörténeti harcaival. A franciák mellett az angolok is ugyanezt a nézetet vallják. Brown Eduárd «Account of several travels in Hungaria,Servia etc.» Londonban 1673-ban kiadott művében nyomatékosan kijelenti: „A magyarok tartották föl leghosszabb ideig a törököket és ők akadályozták meg, hogy azok nem nyomulhattak be Európa nyugati országaiba.”

Maraschi Bertalan castelloi püspök, pápai követ udvarának megbízásából Mátyás királynál járt, hogy Frigyes császárral való békekötésre bírja. Küldetése során előadja a pápai udvar amaz óhaját, hogy «védje meg továbbra is Mátyás a kereszténységet a török ellen.» Nem érdektelen Mátyás királynak az 1486-i törvénykönyv bevezetésében kifejezett ama panasza, hogy mialatt ő és az ő képviseletében a magyar nemzet a kereszténység ügyéért harcolnak, Ausztria és a római birodalom folytonosan gátolják török elleni küzdelmeikben. Itt van még L Ferdinándnak a nagyváradi békéről szóló okmánya, melyben 1538-ban többek Magyarország után mindig ez a kifejezés: «ex totius reipublicae christianae». Ámde hivatkozhatunk még más forrásokra is. Salamon Ferenc a török hódításokról szóló munkájában találjuk: „Németországban azok a magyar hősök, állottak és állnak legnagyobb hírben, kik közvetlenül gátul szolgáltak a Bécs ellen menni szándékozott ozmán hadaknak.” Károlyi Árpád, Buda visszafoglalásáról szóló művében pedig ezeket olvassuk: «1786-ban azért ült ünnepet a Német birodalom, mert végre-valahára sikerült 150 hosszú esztendő alatt oly sokra szaporodott becsületbeli tartozásának egy részét Magyarország iránt letörleszteni.» Ezzel be is zárjuk az idézetek sorozatát, mert nézetünk szerint a történelmi felfogás igazolására és a bécsi polgármester alaptalan szövegének kimutatására ezek a bizonyságok is elegendők.

 

*Charles-Louis Chassin, historien français (1831-1901). A mű pontos címe:

La Hongrie, son génie et sa mission, étude historique, suivi de Jean de Hunyad, récit du XVe siècle, 1856

 

 

 

A MŰCSARNOK TAVASZI KIÁLLÍTÁSA. (1906. 14. 213.) A városligeti Műcsarnoknak megvan az a sajátsága, hogy kiállításai inkább képvásárok, mint tükrei a magyar képzőművészetnek. Most is több mint hatodfélszáz festmény és szobormű hirdeti a magyar művészek buzgólkodását. Ez a nagy gyűjtemény mégsem adhat tájékoztató képet képzőművészetünk jelenlegi állapotáról, mert a versenyből nagyon számottevő alakok hiányzanak. Egyes képírók (köztük olyanok is, akik még vagy már nem számíthatnak a publikum nagyobb érdeklődésére) olyan gyűjteményekkel szerepelnek, aminőket csak a művész halála után volna szabad kiállítani. A kiállítások célja nem lehet az, hogy minden kísérletnek, minden vázlatnak helyet adjanak, s a nézőket arra kényszerítsék, hogy kellőleg át nem gondolt, befejezetlen művekből vonjanak le maguknak ítéletet és tanúságokat. A mostani tárlat különösen bővelkedik ilyen gyűjteményekben.

 

 

Újváry Ignác: Kisoroszi rév.

 

Mintegy kétszáz festő és szobrász szerepel a katalógusban, de alig van köztük egy is, ki nagyobb lendülettel adna jelt tehetségének izmosodásáról. A legtöbb halad a maga megszokott útján, s ha megérinti is az újabb irányok áramlata: ez a tünemény csak abban nyilatkozik meg, hogy befejezett mű gyanánt adja ki azt a művész, mely nála azelőtt vázlat vagy tanulmány gyanánt szerepelt. Egy futólagos szemle után nem veszünk bátorságot arra, hogy a kiállításról részletező kritikát írjunk. Egy ilyen szemle a nézőben csakis erősebb-gyöngébb impressziókat kelthet, s különösen az újonnan feltűnő nevekkel szemben válhat igaztalanná.

*

Érsekújvári Újváry Ignác, teljes születési nevén Újváry Ignác Vilmos Károly (Pest, 1860. – Kisoroszi, 1927.) magyar festő, az Iparművészeti Iskola tanára.

Kisorosziban emléktábla jelzi a községhez való kötődését.

 

 

 EGY MUNKÁSJÓLÉTI INTÉZMÉNYRŐL P. S. (1906. 4. 64.) Az egyesülésben rejlő hatalmas erőnek egyik legeredményesebb és a maga nemében páratlanul álló példáját szolgáltatja a Magyarországi munkások rokkant- és nyugdíj egyesülete. 112 nemes gondolkodású munkás alakította meg Budapesten 1893-ban. A tagok és a Kölber Alajos kocsi-gyáros elnöksége alatt működő vezető férfiak lankadatlan akaraterővel küzdöttek. Lett hazánkban egy munkásjóléti intézmény, mely a napi politika ádáz tusaitól érintetlenül, egyedül csak azért fáradozik, hogy az ipari és kereskedelmi alkalmazottak betegségük esetén részesüljenek segítségben. Továbbá biztosítva legyen megélhetésük akkor is, ha baleset, betegség, vagy aggkori gyöngeség következtében elveszítették munkaképességüket.

Amíg más előrehaladottabb és kedvezőbb életkörülmények között levő államok törvényhozásilag gondoskodnak a rokkantak és aggok ellátásáról, addig nálunk a törvényhozás még egyáltalában nem is foglalkozhatott e kérdés megoldásával. A munkások helyesen tették, hogy a kérdés megoldására a saját erejükből törekszenek. S a mint az elért eredmény mutatja, olyan úton járnak, mely kell hogy alapjául szolgáljon majdan ez ügy törvényhozási rendezésének.

Munkásjóléti intézményünk 13 évi fönnállása után ma több mint 32 ezer ipari és kereskedelmi alkalmazottat, önálló iparost, tisztviselőt, tanítót stb. számlál tagjai sorába, kiknek egybegyűjtésére sem ügynököket, sem hangzatos reklámokat nem alkalmazott. Van az egyletnek a budapesti központon és öt kerületi befizető-helyen kívül a vidéken 117 fiókpénztára, s alig van nagyobb gyár az országban, a hol az egyletnek tagjai nem volnának. Az elmúlt 13 év alatt a tagok csekély 20, 24 és 30 filléres befizetéseiből immár 1 860000 korona vagyon áll rendelkezésére, mely folyvást örvendetesen emelkedik. A vagyonnak egy része az egyesületnek Budapesten, a József-utca 23. szám alatt most elkészült egyesületi és bérháza. Ez a ház mind külső csinosságában, mind belső modern berendezésében méltán dicséri tervezőjét és építőjét, Kauser Gyula építőmestert. A ház földszintjének utcai részét foglalja el az egylet központi irodája, a többi 27 lakás pedig, melyek a modern higiénikus követelményeknek megfelelően vannak beosztva és berendezve, bérbe vannak adva. Az egyesület 1903-ban kezdette el a rokkant tagok segítségét, s azóta 70 rokkant tagot és 21 árvát lát el rendes heti segéllyel, és számos özvegyet részesített támogatásban.

 

 

MUNKANÉLKÜLIEK A DUNA-PARTON.

 

 

Első pesti uszodáink.  V. S. (1906. 506.) Az egyesűit főváros területén már 1817 óta volt katonai uszoda, de ez eleinte Budán volt elhelyezve, s alig egy pár deszkából összetákolva. Később a pestiek óhajára, áthelyezték ugyan Pestre, de még mindig nem tudott megfelelni a tömeges látogatóknak. Első sorban a katonaságot szolgálta ki, s csak másodhelyen állott rendelkezésére a polgárságnak is. Ez adta az eszmét a katonai parancsnokságnak, hogy a közóhajtásnak megfelelendő, egy második (fedett) uszodát nyisson kizárólag a polgárok használatára, ahol 10 krajcárért mindenki megfürödhessék.

A város nem sokat törődött eddig lakóinak tisztasági igényeivel, de a 10 kr. belépti díj mégis szeget ütött a városatyák fejébe. Eszükbe jutott, hogy a városnak joga van uszodák felállítására. Rá is írtak mérgesen Mercantin gróf hadnagyra, a katonai uszoda parancsnokára, hogy mit avatkozik oly dolgokba, melyekhez semmi köze nincs. A város alkalmasabb és közelebb eső hely kijelölését kérte az uszoda számára. Ez azonban nem ment olyan könnyen, mint ma. Vasútnak még híre-hamva sem volt. Minden szállítást a Dunán bonyolítottak le. Képzelhető, a hajók mekkora sürgés-forgása fejlődött ki az akkori Danán. Maga a part egész hosszában, egyetlen raktárnak látszott, különösen vásáros időben. A hajóhíd környékére gondolni sem lehetett, azok miatt a veszélyek miatt, melyeknek az átvonuló hajók ki lettek volna téve. A partjog az egyes kereskedőket illette, ezeket érzékeny károsítás nélkül nem lehetett helyükről kitolni. Tengeri kígyóvá nőtte ki magát a fővárosra nézve az uszoda-ügy.

1829-ben Mayer György hajós folyamodott egy dunai fürdő felállíthatására engedélyért.1834-ben Mayer terjedelmes memorandummal fordult a városhoz, melyet az akkori Pest 52 előkelősége irt alá, mindannyian a katonai uszoda látogatói. A konkurencia nem egyszer keserítette meg a hasznos vállalkozások életét is. 1837-ben Mayer a nádorhoz kénytelen fordulni, hogy tiltsa be a katonai uszoda lecke-hirdetéseit. Mayer lépéseket tett, hogy uszodáját a budaiak számára is könnyebben hozzáférhető Wurm-udvar átellenébe költöztethesse át, hol lámpa világítása mellett, színház után is nyitva tartsa. Hogy mily szüksége volt Pestnek még több uszodára, mutatja az, hogy 1839-ben már a katonai uszodában tanulásra jelentkezők száma 700 polgári személyre szaporodott.

Mikor az állóhíd építéséhez hozzáfogtak, a katonai uszodát a Kammermayeré mellé telepítették. Ilyen Odysseákon kellett keresztül mennie ennek az intézménynek, melyet ma ezer meg ezer ember áld.

 

 

AZ «ARANY ÖKÖR». RÉGI PESTI EMLÉKEK. Írta Porzó. (1905. 42. 671.)

Nagyváros fejlődésében, ha ez a nagyváros az ország szíve s a nemzeti élet központja, az ember lelkét, ha ezzel a nagyvárossal összeforrott, két ellentétes érzelem bolygatja: az öröm, hogy új élet kél a romokból, s a bánat, hogy elomlani látja azokat a falakat, melyekhez annyi drága emléke fűződik.

Különösen Budapest belvárosán viharzott végig az újítás förgetege. Jött az emberséges tót s csákányával bontogatta a mohos tetőket, szedegette szét egyenkint a kőkeményre szilárdult ősi habarcs törmelékei közül a téglát. Ami kevéske történeti nyom tapadt hozzájuk, eltűnt — p. o. az ódon barokk épület is ott a Sebestyén- s Rózsa-tér összeszögellésén, melyben Martinuzziék szőtték a haza fölszabadítását célzó fönséges tervet. Az a néhány épület, amelyből feljárt a hazafiság lelke, elomlott. És elpusztult az újabb keletű városháza is az 1848-i «Szabadságtéren», melynek középső ablakából hirdették várossá, országgá a 12 pontot. Míg alant ernyő alól — merthogy havas márciusi eső szitált a lelkesedett közönségre — zúgó éljenek harsogtak fel az emeletre. Elpusztulta «Csiga», ahol Vörösmarty Mihály köré csoportosultak esténként irodalmunk régi zászlósai: Fáy András, Helmeczy Mihály, Bajza József, Schedel (Toldy) Ferencz, és ahol egy ízben megjelent a különben emberkerülő, bús Berzsenyi Dániel is, hogy megrettenvén a jó boron, nekiiramodott a magyar Olimposz csapongásain. Budai szállásáról egy hajtásra visszasiessen Niklára.

Meg szerterúgta a tót csákánya a „Török császárról" nevezett kávéházat is, Pestváros hatalmas burgereinek tanyáját, s eltűnt ajtajáról az Abdul Medzsid lovas képe is, a ki akkoron követte apját a szultáni méltóságban. Hű arcmása volt-e a padisahnak, sokan kétlik. És ugyanaz a tót, aki halomra döntötte a régi Pestet, építette föl az új Budapestet. Most, hogy a földdel egyenlővé túrja ezét az «Arany ökröt» is, illik néhány szót ejteni erről a csekélyke sárga házikóról. Az újabb régi Magyarországnak volt kedves találkozó helye, tanyája. A Forradalmi csarnok, a Pilvax-kávéház ifjúságából fennmaradt fiúknak, akiknek egy része elhullott, másik része kibujdosott, vagy Mantovában, Padovában szolgálta a császárt, egy kis maradéka pedig itthon rekedt, hogy súgva biztassák egymást.

A mai nemzedék már csak a «Zenélő óra» névről ismerte ezt a búvó helet az ötvenes kor íróinak. Nem sejtette, mennyi szomorúság, reménység, fojtott energia s mennyi tehetség szorult az első emeleti terem falai közé…

 

 

A párisi ház (1906. 52. 850.) A belvárosi párisi házat már néhány héttel ezelőtt elparentáltuk, mikor tulajdonost cserélt. A mit akkor valószínűnek jeleztünk, ma már bizonyos. A párisi házat le fogják bontani, az udvari boltok bérlői már folyamodtak is a főváros magisztrátusához, hogy arra az időre, a míg hajléktalanul maradnak, nekik a Városház-téren ideiglenes bazárt építtessen. Az érdekes régi háznak tehát nemsokára csak a képe marad meg, amelyet olvasóinknak íme megörökítettünk.

 

 

A PÁRISI HÁZ A KIGYÓ-TÉREN.

 

 

Részletek a következő fejezetben: A PÁRISI HÁZ (1908. 28. 565.)

 

 

 

 

    Külföldi közösségek

 

 

 

OROSZORSZÁG  ÉS JAPÁN (1904. 3. 34.) Az oroszok előrenyomulását a múlt században, amikor az még Szibéria áldatlan vidékeire szorítkozott, úgyszólván mi sem akadályozta. Egész könnyű szerrel jutottak az Amur és az Uszuri vidékéhez, s ennek a messze előre nyúlt keleti résznek déli pontján Vlagyivosztok lett a rengeteg birodalom legfontosabb kikötője a Csendes-óceán partjain. Ez a kikötő azonban télen befagy, nyáron pedig igen megnehezíti a forgalmat a kikötő előtt tespedő sűrű köd. A Vlagyivosztoktól északra fekvő vidék gyarmatosításra alig alkalmas, bár elég termékeny és szép vidék, még sem lehet háttere olyan világforgalomnak, amilyent Vlagyivosztoknak kellene biztosítani, hogy a többi kelet ázsiai nagy kikötővel versenyezhessen. Ez az oka annak, hogy az oroszok először Port-Arthurt foglalták el a Liau-tung félszigeten, s ezt pompás, modern kikötővé alakították át.

Korea, mint legalább névleg független császárság, belenyúlik félsziget alakjában a kelet-ázsiai vizekbe, s beárnyékolja az orosz-mandzsúriai kikötőket. Árnyékot vet rájuk, mert a koreai nép, egyetértve a japánnal, amelyhez régi történelmi kapcsolatok fűzik, a kereskedelmet és forgalmat el tudja venni az orosz kikötők elől. Ha ez a félsziget is az oroszok birtokába kerülhetne, úgy ők urai lennének a kelet-ázsiai vizeknek. Új korszak nyílnék az Orosz birodalomra nézve, amely olyan forma hatással lenne Oroszország fejlődésére, mint India meghódítása volt az angolokra nézve. Két gazdag, munkás és sűrűn lakó nép, a japáni és kínai közé beékelve, megáldva olyan kedvező éghajlattal, amilyent az Orosz birodalom területén csak elvétve találunk, felszerelve pompás kikötőkkel: nyitva állna előtte az egész Csendes Óceán kereskedelme, forgalma, a mely felett úrrá válhatnék, ismerve az orosz nép kitartását, ügyességét es vállalkozó hajlamát. Ezt akarja megakadályozni Japán. A mai politikai állapotok mellett ez az egyetlen hely, ahol az orosz nyílt tengerhez juthat.

A kínai partok előtt három hosszú szigetfüzéren nyúlik el a Japáni birodalom, Kamcsatkától egészen Formozáig (Taiwan). Igaz, hogy a temérdek sziget közül csak a négy nagy Japáni szigeten és Formozán van ma magasan fejlődött forgalom. Ez olyan rohamos léptekkel halad, hogy már egyedül ezért is érdemes Kelet-Ázsiában minden lehető módon összeköttetésekre szert tenni.

Kína és Japán közé benyúlik éjszakról Korea és Mandzsúria. Az előbbi népes, de az utóbbinak legnagyobb része lakatlan, pedig áldott földje, kitűnő éghajlata van, hiszen vadon terem az erdőkben a szőlő. Óriási aranymezők terülnek el a hegyek között, s a gyéren települő földmívesek munkáját dús aratás jutalmazza. Alig hihető, hogy Oroszország most, amikor már-már célnál van, egyszerre abba hagyja ezt az életbevágó törekvését Japán ellenkezése miatt. El van készülve rá, hogy erőszakkal is keresztülviszi tervét, mert máris nagy sereget vont össze ide, a kelet-ázsiai vizek partjaira. Páncélos hadihajói is készen állnak mindenre. S ha a tengeren nem sikerülne is legyőznie Japánt, azt valószínűleg meg tudj a akadályozni, hogy a japánok Koreában állandóan úrrá legyenek.

 

 

AZ OROSZ-JAPÁN HÁBORÚ. Dr. Cholnoky Jenő. (1904. 7. 101.) Az olyan rejtélyes színben feltűnő népvándorlások, a hunok, a mongolok pusztító fergetegei a tőlünk idegen világtörténelemnek voltak Európa szívéig gördülő hullámai. Egy harmadik világtörténelem színpada is benépesült. Amerikában új, csodálatosan termékeny talajra talált az európai kultúra. Ma oly nagyhatalom szilárdult meg ott, amely nemcsak gazdaságilag fenyegeti veszedelemmel az európai népek jóllétét, de nemrég zúzta össze a hajdan világra szóló spanyol uralom utolsó romjait is. A Fülöp-szigetek elfoglalásával egyszersmind lábát is megvetette a kelet-ázsiai vizeken, ahova most hirtelen a világtörténelem eseményeinek súlypontja helyezkedett át.

A kelet-ázsiai vizek igazi természetes ura a kínai nép, amely évezredeken át ura volt és 425 millió, egy nyelvet beszélő, egy hazafiságú tömegével most is erre van hivatva. Ez a passzív, ma még nyugalmas óriás az egyik legfontosabb szereplője a mostani világtörténelemnek.

A második szereplő a japánok 18 millió népe, amely gyönyörű szigetországán ősidők óta majdnem háborítatlanul fejlődhetett. Bár Kínától vette át egész kultúráját, soha sem vesztette el önállóságát. Ez a nép átvette az európai civilizációból azt, amit hasznosnak és szükségesnek látott.

A legújabb időkben új szereplők is megjelentek a színpadon. Az európai hajós népek páncélos óriásai megnyittatták a kínai kikötőket a világkereskedelemnek, Az angolok, épen tengeri hatalmuk révén, az odavaló kereskedelemnek mintegy 60%-át magukhoz ragadva, majdnem uralkodó hatalommá lettek itt. Utánuk jöttek a franciák, majd a németek, akik mind részt kérnek a szereplésből. Ezeknek nem igen kell itt gyarmat, csak kereskedelem. Más úton, más céllal, egészen más eszközökkel jutott ide végre az orosz. Rengeteg szárazföldi birodalmában aránylag kicsinyes szerep jutott osztályrészéül, mert nem elegyedhetik bele a nagy világkereskedelembe. Nagy Péter cár az ő fővárosát az akkori civilizált világ felé nyíló finn-öböl partjára helyezte, de ez a későbbi alakulások folytán nem bizonyult szerencsésnek. A Balti-tenger ma egészen félre esik a nagy világkereskedelem forgalmi útjaitól. Később a Fekete-tengerből törekedett az orosz hajózás kijutni közvetlenül a Földközi-tengerre, s ezért nem kimélt semmi eszközt, hogy Sztambult, illetőleg a Boszporusz tengerszorost, vagy általában a Balkánnak földközi-tengeri partvidékeiből valamit megszerezzen. Korea megszerzése volna az utolsó lehetőség, hogy Oroszország kiszabaduljon a szárazföldi börtönből a nagy világtengerek felé, s azért akarná mindenképen megszerezni Koreát. Csodálatos kis állam ez a Korea, mely a szomszédos Kína nyomása alatt is meglehetős önálló tudott maradni, s valóban megőrizte számunkra a régibb évszázadok kínai kultúráját.

A hosszú készülődés után ma végre nyílt összeütközésbe került a két legjobban érdekelt hatalom. Mindegyik a jövője érdekében kénytelen a legnagyobb erőfeszítést kifejteni. Az oroszok alig mondhatnak le Koreáról, mert az egyetlen, az utolsó reményük veszne el, hogy óceánhoz juthatnának. Viszont a japánok nagyhatalmi állásukat, kereskedelmük további fejlődését veszítenék, ha az oroszok befolyásának engedik át Koreát. Végkimerülésig fog tehát menni a harc, s nyilván egyike lesz a legkíméletlenebb, legádázabb vérengzéseknek, a melyeket a világtörténelemben ismerünk. Az oroszok óriási szárazföldi haderejével szemben áll a japánok csodálatos lelkesültsége, rendkívül ügyes, mozgékony szemfülessége, ahol minden katona át van hatva a hazaszeretet és a fajgyűlölet indulataitól. A háború véres voltát emeli a fajok teljes különbsége: az amúgy is brutalitásokra hajló oroszoktól semmi kíméletet sem várhatunk a japánokkal szemben. A japánok viszont végtelenül el vannak keseredve az oroszok ellen, s erkölcseik ebben a tekintetben még durvábbak az európaiakénál.

Mindkét ellenfélnek óriási érdekei forognak kockán s azért mondhatjuk, hogy a világtörténelem egyik legfontosabb eseménye előtt állunk.

 

 

A KELET-ÁZSIAI HARCZTÉRRŐL (1904. 7. 110.) Messze keleten már eldördültek az első ágyú-lövések, s az egész világ feszült figyelemmel néz a harctér felé. Az érdeklődést még inkább fokozza az, hogy ez lesz az első eset a porosz-francia háború óta, hogy két, a modem hadviselés minden eszközével fölszerelt nagyhatalom legalább megközelítőleg hasonló erővel csap össze.

Az orosz hadműveletek két legfontosabb alapja Vlagyivosztok és Port-Arthur. Ez utóbbi kikötő volt színhelye az első fegyveres összeütközésnek. Hatalmas erődítmény, mellette Dalny kereskedelmi kikötő; vasút végpontja s a kelet ázsiai orosz haderő központosító helye. Kikötője azonban még nincs teljesen kiépítve. Itt volt összpontosítva az orosz hajóhad nagyobb része, s itt intézték ellenük torpedóikkal az első támadást a japánok. Három hajójuk sérült meg e támadásban, köztük két nagy páncélos.

Az oroszok tehát már az első összeütközésnél is két, a legerősebbek közül való hajójukban szenvedtek kárt. A harmadik megsérült hajó, a «Pallada» is a legerősebb cirkálók közé tartozik. Port-Arthurt 1894-ben a kínaiak ellen viselt háborúban a japánok elfoglalták és a maguk számára követelték a körüle fekvő Liautung tartománnyal együtt. Az európai hatalmak, főképp Oroszország közbelépésére le kellett róla mondaniuk. Három év múlva aztán a hadászati és gazdasági szempontból egyaránt fontos helyet megszállták az oroszok, s a szibériai-mandzsúriai vasút végpontjává tették. Port-Arthur a Liautung félsziget keleti részén fekszik, erősen tagolt, hegyektől bezárt öböl keleti részén; kikötő medencéje 460 méter hosszú s 320 méter széles, vize legkevesebb 8 méter mély.

Oroszország kelet - ázsiai tartományainak helytartója, s az ottani haderő főparancsnoka Alexejev tengernagy, akinek eddig is már nagy része volt a diplomáciai tárgyalásokban, s az első hadmozdulatokban. A japán ügyek főintézője a császáron mint főparancsnokon kívül Taro-Kalzura táborszernagy miniszterelnök és Teraucsi hadügyminiszter.

 

 

 

Korea, Barang (1904. 8. 122.) Egyoldalas félsziget alakjában nyúlik be Korea területe a Japán-tenger és a Sárgatenger közé. Azért egyoldalas, mert amíg a Japán-tenger felé sima, egyenes partok tekintenek, kevés jó kikötővel, addig a Sárga-tenger felé néző partok szaggatottak, s temérdek apró félsziget, sziget, sok jó öböl és kikötő tagozza a félsziget csipkés partjait. Az ország belsejében ősrégi, magas hegység láncai húzódnak, főként délnyugat-északkeleti irányban. Főbb vonásaiban ezt az irányt követi Korea két nevezetes határfolyója: a Ja-lu és a Thu-mönn folyó is. A hegyek láncai között süllyedt területeket, szép medencéket találunk, amelyeken földművelés lehetséges. Emiatt sűrűbb a népesség, míg a hegyek közt aránylag csak igen gyéren elszórt községeket találunk, nagyobb részt fallal bekerítve.

Korea és Mandzsúria legfőbb ékessége az a sűrű erdőség, amely a hegység lakatlanabb vidékeit pompás takaróval vonja be. Korea délibb vidékei enyhébb területek, s az óceán hatása meglátszik a nyár hűvösebb és a tél enyhébb voltán. Észak felé mandzsu-országi klímát találjuk, amely csodálatosan hideg telével és nagyon meleg nyarával egészen elüt a hasonló földrajzi szélesség alatt fekvő európai vidékektől. Miképpen lehet Port-Arthur kikötője befagyva, holott ugyanazon a szélességen van, mint Dél-Olaszország?

A sajátságos éghajlat az oka annak, hogy a kikötők most keményen be vannak fagyva. Ezért szerette volna az orosz a háborút elhúzni legalább a tavaszig, amikor pedig a rengeteg esőzés miatt szintén nem valami kellemes az időjárás a háború viselésére. Ilyenkor különösen az a lapály, amelyen a mandzsú vasút húzódik végig, el van árasztva, s határa beláthatatlan víztükrök lepik el a Nonni és Szongari egyesülésének vidékét. A Jalu folyó is hatalmasan megárad ilyenkor, s alig lehet majd rajta hadseregekkel átkelni. A nyár vége volna a legalkalmasabb a háborúra, ilyenkor szenvednének legkevesebbet a katonák a klímától. A koreai nép a legbékésebb, legszelídebb kelet ázsiai népek közé tartozik. Ősrégi kínai műveltsége van, azonban fejlődésében még a kínai mögött is elmaradt. Az emberek gondolkozásmódja épen olyan, mint a kínaiaké: ők is a békét tartják a legfőbb jónak. Személyes érintkezésem a koreaiakkal arról győzött meg, hogy ez igen tehetséges, rokonszenves nép, ügyes földmíves és kereskedő.

Nagy fergeteg sötét felhői gyűlnek össze az ország felett. Akár függetlennek marad, akár pedig valamelyik nagyhatalom elfoglalja, minden körülmények közt ő lesz a legnagyobb vesztes. A háború Korea népét fogja tönkre tenni, s ismét nyomorúságra jut a szerencsétlen, amelynek ez volt a sorsa már évezredek óta.

 

 

 

Gibraltár* (1904. 39. 660.) Augusztus 19. Reggel hét órakor érkeztünk Gibraltárba. Csodálatos hely ez. Egy sziklás, meredek hegy, mely merészen emelkedik a magasba, s ura a Földközi-tengernek. Micsoda merész gondolat volt, egy nagy tengeri és szárazföldi hatalomtól, amilyen akkor még Spanyolország volt, elvenni ezt a területet, a spanyol félsziget csücskét, a spanyol korona gyöngyét! Csak angol agyban foganhatott ily eszme. Kétszáz esztendeje leng az angol lobogó a sziklacsúcson, mely ma a legcsodálatosabb erőd, s mint egy mesebeli szörnyeteg, biztosan őrzi a Földközi-tenger kapuját. Micsoda megalázó helyzet ez a sziklák alatti keskeny, lapályos semleges területen túl nyomorogva sínylődő, belső harcokban vergődő Spanyolországra! Gibraltárban mindent megcsodál az ember, ami angol kéz műve. Mindenen meglátszik az angol szolidság, eszesség, célszerűség és tisztaság.

 

*JEGYZETEK AMERIKAI UTAMRÓL. Urmánczy Nándor

 

 

 

AZ OROSZORSZÁGI FORRONGÁSOK (1905. 6. 90.) Nehéz napokat hozott az újesztendő első hónapja a hatalmas orosz birodalomra. Port-Artúr elestével köszöntött be, s ezt követték a nagy munkásmozgalmak. Szent-Péterváron vérbe fojtották, de a birodalom más nagy ipartelepein tovább forrongnak, nemcsak a munkások tömegei, hanem a különféle forradalmi elemek is. Hogy ez a mozgalom annyira növekedett, abban nagyrészt tulajdonítanak Gapon György lelkésznek. Szervezte a munkások klubját, a munkás egyesületeket. Nem sokára óriási népszerűségre tett szert s általában

őt tekintették a munkások vezérének. A mozgalmak elfojtására a cár Vladimír nagyherceget teljhatalommal ruházta fel, ki kíméletlen eréllyel igyekszik «rendet» teremteni. Vladimír nagybátyja a cárnak, s mint az alkotmányosság leghatározottabb ellensége ismeretes. Befolyása igen nagy a cárra, aki az ő meghallgatása nélkül semmi fontos dologban nem határoz. Vladimír 1847-ben született, erőteljes, tevékeny és határozott férfi, aki nem riad vissza semmitől, hogy az önkényuralmi rendszert továbbra is sértetlenül fenntartsa Oroszországban. A régi rendszer egyik leghírhedtebb oszlopa Trepov tábornok is, Szent-Pétervár katonai főkormányzója, aki eddig moszkvai rendőrfőnök volt. Innen kegyetlensége miatt hívta vissza a cár a nagy mozgalmak kitörése előtt, de aztán csakhamar mostani fontos állására nevezte ki. Kegyetlen erély jellemzi Trepovot s ezért, valamint kíméletlen modoráért, alig van nála a nép előtt gyűlöltebb ember az egész birodalomban.

 

 

 

 

MAGYAR BOLT KOPPENHÁGÁBAN. Radó Sámuel  (1905. 13. 202.) Mindig gyanús előttem, ha külföldi ember azt hangoztatja, hogy rokonszenvez a lovagias magyar nemzettel. De ilyesmit a jó, becsületes koppenhágai Ritzau Erik nem is mondott. Dehogy rokonszenvből jött ő Budapestre. Ő — úgymond — Amerikában megtanulta az üzleti fifikát és azt találta, hogy a kereskedő csak specialitással boldogulhat. Miután pedig a magyar árucikkeket, a tokaji bort, a kalotaszegi varrottast, a Zsolnai-majolikát, melyet ő véletlenül egyik kiállításon látott, Dániában senki sem ismeri, ő ezzel próbál szerencsét. Hallotta, hogy a magyar kormány érdeklődik az export iránt, sőt van egy intézménye, vagy vállalata, mely szubvenciót húz, hogy a kivitelt előmozdítsa. Ritzau járt is a hivatalokba, kért audienciát a kereskedelmi és földművelési minisztertől, sőt odáig vitte a dolgot, hogy néhány miniszteri tanácsossal vacsorált. El volt ragadtatva, mert a magyar szeretetreméltóság és vendégszeretet tényleg olyan exportcikk, mely az országban majdnem fölös mennyiségben terem.

Ritzau Koppenhágában a legszebb helyen, a Frederiksberggadén boltot nyitott és az angyalos magyar címer védőpajzsa alatt reméljük, jó üzletet csinál. A koppenhágaiak tömegesen járnak hozzá, és sokan a magyar barátokból tényleg jó vevők lesznek.

 

 

Orosz forradalmi szervezetek. ( 1905. 462.) A «Westminster Gazette» szentpétervári tudósítója érdekes képét adja egy angol folyóiratban azoknak a bekövetkezendő eseményeknek, melyekre feszült figyelemmel tekint most a világ. Cikkei, melyeket most közzétesz, Oroszországban léte alatt nem láthattak napvilágot, mert az orosz cenzúra legtöbbjét visszatartotta sok más sürgönnyel együtt. A tudósítónak alkalma nyílt a forrongások vezetőivel személyesen érintkezni s az, amiket terveikről, készülődéseikről, összeköttetéseikről megtudott, a legnagyobb érdeklődésre és figyelemre tarthatnak számot. Egy közönséges négyzet alakú levélpapír, rajta a genfi kereszttel, mint a milyeneket á Vörös-kereszt sorsjegyeken látunk, — ez hivatalos pecsétje az európai nagy forradalmi egyesületek központi bizottságának, mely ez idő szerint működési terét teljesen Oroszországba tette át. Azok között az egyesületek között, melyekből ez a központi szervezet áll, harmincöt év óta első a szociáldemokrata párt, Genf székhellyel. Ennek tagjai nagyobbrészt gyári munkások s bár alosztályaik Oroszország minden városában vannak, meg kell jegyezni róluk, hogy ez alkalommal nem vettek részt a sztrájkmozgalmakban s vezéreik semmit sem tudtak január 8-ig a mozgalom céljairól. Második e szervezetben a forradalmi szocialisták pártja, Paris székhellyel. Oroszországi újságjuk az «Iskra». Ez kitűnően van szervezve a harcra, nagy mennyiségű bombával rendelkezik különböző központjaiban. Máris számos tisztviselő és miniszter halálát okozta. Ügynökei főkép a parasztság közt forgolódnak. A legutóbbi események alkalmával felkínálták segítségüket a sztrájkolóknak, de Gapon nem fogadta el. Harmadik párt az Oszvobosdénie, mely szintén ad ki lapot, melynek orosz kiadását Parisban nyomják. E szervezet fenntartásához a zemsztvók tagjai 50 000 rubellel járulnak.

Sikeresen forradalmat támasztani ma már alig lehet a hadsereg és a haditengerészet nélkül, a forradalmi szocialistáknak külön szervezetük van ezeknek megnyerésére. Kiválasztanak bizonyos ezredeket s röpiratokat osztanak szét köztük, melyeket a legények húgai és egyéb nőrokonai révén csempésznek be hozzájuk. Sok katonát lőttek már agyon ezek olvasásáért.

De még rohamosabb elterjedésnek örvend a forradalmi irodalom propagandája a tengerészetnél, hogy mily eredménnyel, megmutatta a «Knyaz Potemkin» legénysége. Az Oszvobozsdénie lapot ad ki, mely pontosan beszámol a katonák és tengerészek minden büntetéséről, természetesen jól kiszínezve. Ez a nyomtatvány, bár szigorúan el van tiltva, mégis számos példányban forog a katonák közt. Hihetetlen mértékben haladt előre a nép fölfegyverkezése is, különösen revolverekkel. Ezekből rengeteg mennyiséget vittek már is be Oroszországba, de sokat osztanak szét a forradalmi pártokhoz tartozó tisztek is. Ugyanily módon töltények is könnyen szerezhetők.

A forradalmárok legfélelmesebb fegyvere a Bresant-bomba, amilyen már is sok ezer van szétosztva európai Oroszország különböző pontjain. Ezek mindegyikének megvan már a maga kiszemelt áldozata. A Szergiusz nagyhercegnek szánt már végrehajtotta véres feladatát. Még háromnak biztos gazdája van; ezek Pobjedenoszcev, a szent zsinat elnöke, Trepov és a cár. A cár ellen legutóbb elkövetett merénylet kísérlete azonban nem ezekből a forradalmi körökből ered.

A most folyó háború kétségtelenül sok elégületlennel szaporítja a forradalmárok táborát. Igaz, hogy ezek nagy részét eltérítené a forradalom ügyétől az, ha a cár békét kötne. Másokat viszont az engesztelne ki, ha a cár alkotmányt adna, de mindkét esetben igen komoly aggodalomra ad okot, hogy a háború befejeztével elhagyott tűzhelyeikhez visszatérő hadseregre nézve a feldúlt otthon látása, párosulva a vereség keserű érzetével, s a rajok váró nyomorral elég erjesztő anyagot hagy hátra a szívekben arra, hogy komolyan tartani lehessen a szenvedélyek kitörésétől.

Nem kicsinylendő e mellett az orosz intelligenciának mind erősebb szereplése sem a forradalmi eszmék terjesztésében. Nem egyes elvakult rajongók, hanem a birodalom leghiggadtabban gondolkozó emberei lettek legutóbb testestől-lelkestől hívei a forradalom ügyének. Ezekben semmi sincs már az obligát összeesküvő típusból; derült, képzett tudósok, hideg, számító üzletemberek, ügyvédek, tanárok vannak soraik között. Egyik legszívesebben látogatott összejöveteli helyük egy szentpétervári egyetemi tanár díszesen berendezett lakása, a legdivatosabb negyedek egyikében, melynek tulajdonosa egy világfias modorú, öt nyelven beszélő és író, teljesen modern ember, kinek tudományos hivatását csak a termei falain végig húzódó könyvállványok, tele rakva a legjelesebb művekkel és folyóiratokkal, árulják el.

Képzeljük el már most ezeknek a bombáknak rettentő pusztításait egy adott jelszóra. Egy-két ily «narancs» óvatosan a világító művekbe hullatva, a város egyszerre elsötétedik, s a pokol minden ördöge felszabadul. A villanyfejlesztő telepekbe csempészve be, minden közlekedés egyszerre fennakad. Ha a posta- és távírda-hivatalokban helyeznek el belőlük egyet-kettőt, a külvilággal való minden érintkezés megszakad. Elég egy-kettő a pályaudvarokon is, hogy a menekülés minden lehetősége meghiúsuljon. Néhányat a vízművekben rejtenek el s egy egész város a szomjúsággal küzd. A pékműhelyekben szórnak szét belőlük s mindenkit éhhalál fenyeget. Mindezekből láttunk már némi kóstolót a szentpétervári, lodzi, odesszai zavargásokban, de ez még semmi, a komolyabbja alighanem ezután következik

 

 

Szakhalin szigete (1905. 29. 465.) A kelet-ázsiai háború legújabb és legérdekesebb eseménye, hogy a japánok megszállották a nagy Szakhalin szigetet s ezzel orosz területre tették lábukat; mert eddig csakis Kínához tartozó helyekről szorították ki az oroszt. Meglehetős különös története van Szakhalinnak. Európában sokáig nem tudtak létezéséről sem, mígnem 1643-ban egy holland hajó a déli partjára vetődött, ugyanez időtájban kóborgó kozákok és vadászok is a befagyott tengeren át Szibériából eljutottak a szigetre. De ez a felfedezés feledésbe ment s a szigetet csak több mint egy század múlva fedezte fel újra a francia La-Pérouse. Nevét ott egy tengerszoros ma is őrzi.

Még ezen időkben roppant sok coboly népesítette a lakatlan sziget rengetegeit, amely körülmény számos orosz vadászt csalt oda. A japánok a halászat kedvéért egyre tömegesebben kezdtek a déli részeken megtelepedni. Szakhalin azonban gazdátlan volt, s nem tartozott semmiféle állam fennhatósága alá, mígnem 1853-ban az oroszok olyan sajátságos egyességre léptek a japánokkal, hogy legyen a sziget közös, a nélkül, hogy felosztanák. De nem soká tartott ez az állapot, mert az oroszok az északi, a japánok pedig a déli részt kezdték kizárólagos tulajdonuknak tekinteni s a sziget a régebbi térképeken így is van feltüntetve. Mikor azonban az oroszok a Kínával 1860-ban kötött egyesség értelmében úrrá lettek a szemközti partokon, akkor stratégiai tekintetből kívánatosnak látták az egész Szakhalin elfoglalását is. Az akkor katonailag még gyönge Japánt tehát 1875-ben rákényszerítették, hogy mondjon le minden jogáról Szakhalint illetőleg, cserében pedig fogadja el a sokkal értéktelenebb Kurilli szigeteket.

A 950 kilométer hosszú Szakhalin, mely háromszor akkora mint Szicília, a Föld legkietlenebb részei közé tartozik. Csehov* orosz utazó beszéli, aki hosszasabb ideig ott tartózkodott, hogy van olyan nyár, mikor a nap sohasem látható a felhők és sűrű ködök miatt. Nyaranta csak egy vagy két hétig lehet a napot megpillantani. A tél mintegy félévig tart, midőn a hideg egész 35 fok Celsiusig süllyed, holott nyáron néha 33 fokra is felmegy a hőség. Nem csoda aztán, ha ilyen időjárás mellett alig lehet földművelésről szó. Némely gabonanemű szépen kifejlődik ugyan, de csak ritka évben érik meg; még legbiztosabban sikerül a burgonya.

De hát mi értéke lehet e rideg földdarabnak a japánokra nézve s miért ragaszkodnak annak a megszerzéséhez? Azért, mert Szakhalin amilyen kietlen, természeti kincsekben épen oly dús. Halban való gazdagsága óriási, s jobb halászó hely kevés van a föld kerekségén. Nem csak folyói és patakjai vannak tele hallal, hanem partjaira járnak ívni a heringek s tőkehalak, még pedig mesés tömegekben, úgy, hogy évenként sok millió métermázsa számra fogják. Japánra nézve pedig ez a körülmény roppant fontosságú, mert a japán nép fő élelmiszere a rizsen kívül a hal. Mivel saját partjain nem foghat eleget, a szükséglet nagy részét Szakhalinból fedezte eddig is. De innen vette a haltrágyát is. Ugyanis Japán kiélt földjei trágya nélkül már nem teremnének, kénytelen tehát a földmíves trágyát vásárolni, amit silányabb minőségű halakból és halhulladékokból termelnek. Ilyen trágyát pedig Japán évenként átlag három millió tonnát használ fel. S ennek nagy része is Szakhalinból kerül. Ebből kitűnik, hogy mily roppant nyereséget jelent Japánra nézve a Szakhalin birtoka.

Pedig még ez nem minden. Mert a szigetet roppant, ős erdőrengetegek borítják, telve felbecsülhetetlen értékű fával, még pedig leginkább igen becses keményfával. Vannak ott nagyon gazdag kőszén-, petróleum-, vas-, ólom-és horganybányák, de nagyon valószínű, hogy aranyra is fognak akadni. És mind ez a rengeteg kincs eddig az orosz gazdálkodás mellett jóformán parlagon hevert, amire elég jellemző példa az, hogy ámbár a szakhalini kőszén elsőrendű, mégis az oroszok a hitvány japán szenet vásárolták hajóik számára. Kétségtelen, hogy a japánoknak első dolguk lesz a nagyobbára még ismeretlen szigetet átkutatni, utakat, gyárakat építeni, bányákat nyitni s az elhanyagolt kikötőket rendbe hozni. És akkor a sziget hatalmas erőforrásává válik a japán államnak, amiért magáért is érdemes lett volna véres háborút viselni.

Az 1945-ös jaltai konferencián a nagyhatalmak megegyeztek arról, hogy a Szovjetunió visszakapja az egész szigetet. Oroszország a mai napig nem írt alá békeszerződést és terület ma is vita tárgyát képezi. wiki

 

 

*moly.hu/konyvek/anton-pavlovics-csehov-szahalin

Anton Pavlovics Csehov: Szahalin Magyar Helikon, Budapest, 1975

766. oldal

 

 

A CARONIA- GŐZÖS. (1906. 5. 78.) A Caronia gőzös, mely e napokban indult el Fiúméból Amerikába, a legnagyobb vízi járművek egyike, melyek valaha szeldelték a habokat. A mi korunkat megelőzően csakis a rómaiaknak voltak óriási nagyságú hajóik. Olyan hajókat, minőkön a császárok idejében hordták Egyiptomból Rómába a búzát, az egész középkoron át se nem tudtak, se nem mertek csinálni. De nem csináltak még száz év előtt sem. A Nelson csatahajói is csak kisszerű bárkák voltak a mostani óceán-járó gőzösökhöz képest. És e gőzösök között is annyira kimagaslik a Caronia, hogy arról alig tud magának képet alkotni az oly szárazföldi lakó, aki csak kisebb gőzösöket, vagy épen csak dunai hajókat látott eddig. A hajó egész város, mely nem kevesebb mint 4000 utast bír befogadni. S nemcsak befogadja, de kellőleg el is szállásolja őket s ellátásukról is gondoskodik. Pedig hát az már jókora község erre mifelénk, amelynek 4000 lakosa van.

A laikus közönség általában azt hiszi, hogy a harmadosztályú, úgynevezett fedélzeti utas az óceán-járó hajókon, a fedélzeten teszi meg a nagy utat, ott ül a padlón nappal, s ott alszik a puszta deszkán éjszaka idején. Pedig ez nagy tévedés. Még az ily utasok számára is kabinok állnak rendelkezésre, ahol négyesével vagy hatosával alszanak együtt, s a hol elhelyezhetik kisebb kézi poggyászukat. Az ebédet külön termekben tálalják fel számukra, s a hosszú asztaloknál mindenkinek meg van a maga helye. Külön dohányzó-szobák állnak a férfiak rendelkezésére, s külön társalgó-termek a nők részére, a melyekben még a zongora sem hiányzik. Még arról is gondoskodnak, hogy esős időben fedett folyosón sétálhassanak az utasok, a harmadosztályúak csak úgy, mint az első-osztályúak. Ez csak úgy lehetséges, hogy a hajónak óriásiak a méretei. A Caronia hossza nem kevesebb, mint 675 angol láb. Húszezer tonna súlyt képes fedélzetére felvenni, tonnatartalma pedig harmincezer. Vagyis akkora súly, amennyit teljesen megrakott száz vasúti vonat tudna csak elvinni.

 

 

 

 

A cár kegyelme.(1906. 12. 189.) Schmidt hadnagyot, a szevasztopoli hajós-zendülés vezérét agyonlőtték az ocsakovi várudvarban. Kegyelemből lőtték agyon. A minden oroszok cárjának nemes irgalmából. Mert ha a fehér cár atyai szívének szelíd érzéseit meg nem mozgatja a könyörgés, amely milliók ajkáról zengett feléje, akkor Schmidt hadnagy még rosszabbul járt volna. Egyebet ugyan akkor sem tehettek volna vele, mint hogy megölik: de nem ólommal ölték volna meg, ami úgy látszik kitűnő ajánlólevél a másvilágon, hanem kötéllel, ami fokozott kellemetlenség. Az első ítélet így is hangzott, de ez az ítélet testében és lelkében megrázta egész Oroszországot. Súlyosnak és meg nem érdemeltnek találták. Erről a Schmidt hadnagyról ugyanis kiderült, hogy nem rendbontó, nem anarchista, hanem idealista. Amaz északi prédikátorok közöl való, akik úgy meg tudnak telni a mások szenvedéseivel, hogy a maguk sorsa érzésének már hely sem marad a lelkükben. Ez a Schmidt hadnagy még csak nem is bujtogatott, csak tanokat hirdetett egy bekötött szemű apostol buzgóságával és odaadásával. Nyílegyenes és abszolút igazságokat, amelyek valóra nem válhattak volna akkor sem, ha a forradalom diadalmaskodhat, mert semmiféle forradalom sem produkálhat minden intézményében és minden emberében teljes tökéletességet. Schmidt nem vett részt semmiféle ostromban, semmiféle vérengzésben és kiderült az is, hogy ez a Schmidt egy beteg ember volt, az emberi tökéletesség betege, aki lázban él, beszél és cselekszik. Mindezeknek a kiderülése után biztosra vette az egész világ, hogy az orosz cár meg fog kegyelmezni Schmidt hadnagynak. Aki miatt annyi százezer egészséges embernek meg kellett halnia, kap az alkalmon, hogy legalább visszaadhatja az életét egy beteg embernek. És a cár kegyelmezett is. Az akasztófát átváltoztatta golyóra. A hatalmas cár kegyelmező ereje belefért egy koporsóba. Vájjon bölcs dolog volt-e elárulni most, mikor az orosz forradalom még nem halt meg, csak alszik, hogy íme ennyi az, ami a szent cári hatalom emberségéből telik?

 

 

 

Orosz jegyzetek.  Serényi Gusztáv (1906. 27. 438.) Azt hiszem, mások is úgy vannak, hogy bizonyos utazási tréning után közönyösséggel mennek végig oly országokon és oly városokon, melyekben még nem jártak, annál is inkább, mert ma már az embereknek, akik e városokat és országokat látják, jóformán csak a nyelvük eltérő, ellenben társadalmi berendezkedésük, ruhájuk, sőt — még messzebb menve — bolti kirakataik is ugyanazok. Egész Európában csak Oroszország kivétel. Ez egy egészen külön törvények szerint fejlődött ismeretlen, kitaposatlan világ. Mintha közte és a kontinens többi országai közt egy egész Óceán feküdnék. Itt minden elüt a kontinentális sablontól. Mások az emberek, mások a városok, sőt maga az orosz föld is idegen vonásokat, idegen karaktert mutat, mint Európa többi részén. Ez a birodalom ősidők óta kivonta magát amaz együttes fejlődésből, mely Európában már a római birodalom idején kezdetét vette.

Ha Oroszországban akarunk egy kis kirándulást tenni, eltekintve az útlevél-kényszer kellemetlenségeitől, mindenekelőtt az orosz vasutakkal lesz dolgunk. Ebben az óriási országban még a képzelet is elfárad, ha az egyik nagyvárostól a másikig terjedő 2—3 napos utakat gyalog lenne kénytelen megtenni. A szíves olvasó ne sajnálja hát a menetdíjat, amit — elméletben — kifizet; annál kevésbé, mert nem csupán egy jegyet fog kapni a pénzéért, mint a szűkkeblű európai vasutakon, hanem egyszerre kettőt-hármat. A múlt nyáron egy negyediket is, egy vörös-kereszttel ellátott bilétát, a mellyel minden utas 10 kopejkával adózott a mandzsúriai sebesültek javára.

Nemcsak kellemetlen ellenőrei vannak az orosz vasútnak, hanem kényelmes pamlagai is, melyek kellemessé teszik az utazást. A fülkék tágasak, a folyosók a kocsik oldalán futnak végig. Egy szakaszba négy embernél többet nem tesznek, holott háromszor annyi is elférne. Éjjelre a kalauzok a felhajtott támlákból formálnak ágyakat, közel a kocsik tetejéhez, oly magasan, hogy kis létrán kell odáig fölkapaszkodni. Ezeket a felső ágyakat sokan nem szeretik, de a sorok írója mindig örült, ha jegyének száma folytán épen ilyen felső ágyba jutott éjszakára. Ott ugyanis nem zavarta oly nagymértékben a folyton váltakozó utasok jövésmenése, s ami a fő, nagyobb biztonságban erezte magát a koldusoktól. Az utóbbi időben ezek elszaporodtak, s éjjel minden állomást úgyszólván megszállva tartanak, hogy a kocsikba surranva meglepjék és kifosszák az alvó utasokat. Ez okból belső Oroszországban a szakaszok ajtaját el is lehet zárni, úgy hogy a kalauz is csak egy arasznyira nyithatja föl.

Oroszországban a kalauzok igen kedves emberek. Ha az idegen először tekint óriási termetükre, bikaölő öklükre, nem sejti, mennyi figyelem és jóindulat rejtezik e húskolosszusokban, akik a szolgálatkészségben odáig mennek el, hogy az utasok csizmáit este lehúzzák. Egy rubelért tiszta fehér ágyneműt adnak nekik kölcsön, ami teljesen otthonias kényelmet biztosít. Minden állomáson megtöltik a szamovárokat forró vízzel a tea számára, amit az utasok reggeltől estig azon forrón isznak.

Gyakran másfél órát is késnek a vonatok. A nyugodt muszkák közül soha senki se zúgolódott a késedelem ellen. Úgy látszik, hogy Oroszországban az idő nem pénz. Törökországot kivéve sehol a világon nincs annyi idejük az embereknek, mint épen a cár birodalmában.

 

 

 

A magyar-orosz szövetség történeti aktái. Zuboly (1906. 27. 442.) A hármas-szövetség új alakulásában közkeletű immár az a kombináció, hogy Olaszország helyett Oroszország lesz az a harmadik szövetséges, mely a magyar-osztrák monarchia és Poroszország mellé legújabb kisegítőnek társul. Ezzel a szövetkezéssel magyar szempontból olyan történeti hagyományok újulnak fel, melyek kétszáz év előtti nemzeti politikánk vezetésére sok éven át hatással voltak. A Rákóczi-féle hadjárat legkritikusabb válságaiban éreztették erejüket. A magyar-orosz szövetkezés történeti hagyományai a kuruc mozgalmak külpolitikai viszonylatai eredményéül jelentkeztek. A hadjárat sorsára olyan döntő nyomással nehezedtek, hogy a vég előidézésében majdnem nagyobb szerepük volt, mint a császári hadak diadalainak, az 1710-iki pestisnek és a kuruc csapatok kimerülésének. A Rákóczi-féle felkelést világtörténeti jelentőségűvé az a körülmény emelte, hogy a mozgalom széles külpolitikai alapra volt fektetve. Az angol, lengyel, francia, svéd, porosz, orosz és török udvarokkal Rákóczi diplomatái úgy tárgyaltak, akár az osztrák udvarral. Két helyen pedig, a francia és török udvarnál Rákóczi befolyása olyan nyomatékkal érvényesült, hogy az orosz udvar hozzá való közeledését e szempontból találta magára nézve érdekbevágónak. Rákóczinak azonban nem magyar-orosz szövetkezés létrehozása volt célja a hadjárat első éveiben, hanem magyar-francia-svéd-orosz koalíció teremtése, melynek megvalósítását a legnagyobb buzgalommal iparkodott keresztülvinni. A szövetség megalkotását lehetetlenné tette azonban mindjárt kezdetben XII. Károly, aki hadat üzent Oroszországnak. A háború a svédek vereségével végződött, de nem vált véglegesen befejezetté, mert XII. Károly a török szultánt iparkodott Oroszország ellen való támadásra rábírni. A török támadást pedig titokban helyeselte, sőt elő is mozdította suba alatt XIV. Lajos francia király, ki ezt a cselvetést siker esetén jól kizsákmányolhatónak ítélte a maga céljaira.

A magyar-orosz szövetkezés ügye XII. Károly hadjáratával és a várható török támadással 1710 körül már olyan jelleget öltött, hogy Rákóczi biztosítva látta a felkelés ügyét még abban az esetben is, ha az osztrák hadak térfoglalása egyelőre veszélyeztetné az addig bírt pozíciók megtartását. Oroszországnak sem a svédekkel, sem a törökökkel vívandó háború nem állott ugyanis érdekében, Rákóczi befolyásának felhasználása tehát a békés viszonyok állandósítására igen fontosnak ígérkezett, mert az ő révén XIV. Lajos közvetítésével a svédekkel egyrészt, másrészt személyes összeköttetései folytán a törökkel való békesség létrehozását remélhette. Rákóczi eljárt megbízatásában és a kuruc ügyek jobbra fordulásának beállását most már az orosz szövetség megkötésében látta még inkább biztosítva. Bízott benne, hogy bármenynyire kedvezőtlenül alakulnak Magyarországon a mozgalom fejleményei, az oroszok támogatásával a hadiszerencse újra az ő fegyvereire fog vissza szállani. Rákóczit XIV. Lajos is támogatta ama törekvésében, hogy orosz segítséggel folytassa a hadjáratot. Rákóczi az orosz diplomácia kétszínű magatartása abba a helyzetbe jutott, hogy 1711-ben már nem belülről, Magyarországból, sem kívülről, orosz részről, nem találhatott biztosítást a hadjárat sikeres folytatására. XIV. Lajos Rákóczi közvetítése folytán az orosz álláspont mellett nyilvánuló szimpátiákat mutatott ugyan, de a portát titokban annál inkább ösztönözte Oroszország megtámadására. Eredménye meg is lett XIV. Lajos intrikáinak, mert a porta 1710. novemberben megüzente Oroszországnak a háborút, épen akkor, mikor Rákóczi követe, Vetésy XIV. Lajostól a legbiztatóbb válasszal érkezett Moszkvába. A török háború megakadályozásához és a svédekkel való béke megkötéséhez fűzte Oroszország Rákóczinak fegyverrel való segítését, de miután a XIV. Lajos kijátszása e feltételek egyikét sem hozta meg, szóba sem állott most már a moszkvai követtel.

Ezzel a szakítással az összeköttetések Rákóczi és az orosz udvar között nem szűntek meg azért véglegesen. Mikor remélhető volt, hogy a török hadüzenet valóra váltása, azaz a háború kezdete tavaszig is elhúzódhat, az orosz udvar újra érintkezésbe lépett Rákóczival, mert a török portán való nagy tekintélyétől még mindig sokat remélt. 1710. decemberben úgy állottak ismét az ügyek, hogy az orosz udvar fegyveres segítséggel biztatta a követségben levő Bercsényit. Rákóczi pedig bízott az Ígéretben, mivel most már a felkelés ügye az osztrák hadak folytonos előnyomulásával olyan válságosra fordult, hogy csakis külső erővel remélhette az ellenállás fenntartását. A magyarországi osztrák hadak vezényletében is nagy változás állott be. Az orosz sereg 1711. júliusban a török háborúban általános vereséget szenvedett, s ekkor tapasztalta aztán keserűen Rákóczi, hogy mit ért a szövetségben való bizakodása. Az orosz udvar többé nem vehette hasznát, s ezt tudtára is adta, sértő módon. Egyszer s minden-korra való szakítás következett be az orosz diplomáciával.

Ezzel a szakítással el is dőlt aztán véglegesen a nemzeti felkelés sorsa és jövője. A kuruc felkelő csapatok és az osztrák udvar között létrejött a szatmári béke. Rákóczi pedig elindult bujdosó útjára társaival, mert az orosz szövetségben való csalódása a siker minden lehetőségét elzárta. A magyar-orosz szövetség eszméje ebben az állapotban és ilyen eredményekkel végződött az 1711-ik esztendő nyarának beálltával.

Az első és utolsó fontosabb históriai összeköttetése volt a magyarságnak az orosz udvarral e szövetkezés, mely többé nem újult fel sohasem és nem is talált komoly kezdeményezőket az utóbbi kétszáz év históriai életének eseményeiben.

(Kényszer-összeköttetés sajnos létrejött. G.)

 

 

 

AZ OROSZ BÁTUSKÁK. Serényi Gusztáv. (1906. 30. 484.) A végtelen orosz szteppéken keresztül óraszámra nem látni se falut, se várost, se tanyahelyet. Az orosz nép bizonyos értelemben véve vallásos. Eljár a templomba, a szokott időben az Ur asztalához járul, búcsúra megy, megtartja a böjtöt, pontosan elvégzi a köteles heti fürdést (a falusiak rendszerint a kenyérdagasztó teknőben) ... no és hogy a legfontosabbat el ne feledjük: minduntalan keresztet vet. Keresztet vet pedig mindannyiszor, midőn kegyhely, vagy szentkép előtt halad el, midőn kocsira ül, vagy arról leszáll, mielőtt egy-egy pohár vodkát fölhajtana, mielőtt ügyvédével tárgyalna, vagy valamely üzletet megkötne. A tipikus orosz városok utcáin az idegennek nyomban föltűnik, hogy a járókelők minduntalan megállnak, lekapják posztósapkájukat s folytonos hajlongás közepette keresztet hánynak magukra, míg ajkuk imát mormol. Mivel pedig egyetlen kapualjból se hiányzik a láncon csüngő ikon (szent kép), mely előtt az örökmécses ég, valamint gyakori a házak közzé ékelt kegyhely is, képzelni lehet mikor ér az

utca végére a hithű orosz, a ki tart valamicskét a túlvilági üdvösségére. E túlzott és az idegenektől is megkívánt vallási külsőségekkel szemben az orosz egyház elhanyagolja magát a hitet, a vallás tartalmát és erkölcsi elemeit. És épen ezért az orosz paraszt oly tudatlan vallási dolgokban, hogy rendszerint Krisztust, Máriát és a csodatevő Miklóst vallja Szentháromság gyanánt. Ha megkeresztelték, s életében a böjtöt megtartotta, az Isten képét nem engedte ollóval elrútítani (t. i. nem borotválkozott, ami szinte fontos kellék Moszkva táján az üdvözléshez) és végül fölvette az utolsó kenetet, oly nyugodtan hal meg, hogy a sztoikusok megirigyelhetnék. E buzgalommal szemben feltűnő jelenség, hogy a papi proletariátus iszonyú mértéket öltött mégis. Ennek az a magyarázata, hogy a hatalmas egyházi birtokokból csak az úgynevezett «fekete papság» részesedik s a szerzetesek e rendje teljesen érzéketlen a családos papság érdekei iránt.

A kizsarolt világi, főképp pedig a falusi papság úgy szerez pénzt, ahogy tud. Súlyosabbá teszik a züllés képét, hogy számtalan az olyan lévita, akinek nem jutott még egy szegényes parókia sem. Az ilyenek becsavarogják az országot, s kivált a nagy ünnepek alatt csakúgy hemzseg tőlük minden nagyobb város piaca. Mit keresnek ilyenkor a piacokon az Isten szolgái? Nos, a különböző nagy urak szolgáit fogják körül, akiknél ajánlkoznak, hogy otthon uruk házi kápolnájában hajlandók istentiszteletet tartani.

Fényt vetnek az orosz vallásosságra a búcsújáró helyek is. Ezek közt legnevezetesebb a közel ezer éves kievi láwra, mely a Dnyeper erdős-dombos partján épült és a négy legnagyobb orosz kolostor közt az első helyen áll. A cárok elhalmozták a kievi láwrát ajándékaikkal. A fafaragású aranyozott oltár, mely Nagy Péter ajándéka, s a kincstár ritka és értékes régiségei nem oly megkapók, mint az 1115-ben ide temetett Nesztor kőbevájt sírverme. Azé a Nesztoré, aki az orosz történetírás atyja volt s aki ott állt a hatalmas birodalom bölcsőjénél, hogy annak eseményeit följegyezze.

Mária mennybemenetelének napján rengeteg ember özönlötte el a kievi láwrát. Nagyrészt falusiak, az élet terhétől meggörnyedt alakok, nagy súlyos csizmákban és avult posztó kozsokokban. A bolthajtásos bejáró alatt egy kis asztalka mögött szerzetes állott ecsettel a kezében, melyet időnként egy tál zavaros vízbe mártogatott, hogy aztán a szembejövők arczára és ruhájára fröccsentse. Tudniillik azokéra, akik e kegyes szolgálatért néhány kopekkel adózni előzetesen el nem mulasztották. A kis asztalra helyezett szenteltvizes tál mellett ott állt a pénzes tál is. Benne az eddig gyűlt két és három kopekes pénzdarabok; penészesek, rézrozsdásak, de oly igen nehezen szerzettek.

Egy öreg anyóka vonja magára figyelmemet, a ki vízzel telt bögrébe száraz kenyeret tördel, (nagy munka az ő sovány, erőtlen ujjainak), s nem várva be, míg az valamelyest elázik, sót hint rája ós az egyes darabokat kihalászva mohón enni kezd. Kegyetlen művelet ez! Sovány koponyája, bőre alatt feszülő izmai, mialatt az álkapocs rémesen erőlködik, valósággal anatómiai tanulmányul szolgálnak. Rövid küzdelem után a falatot egészben nyeli el. Torkára pillantok, melynek belsejében az elnyelt falat utazik lefelé.

Sokan ballagnak a templom felé. Itt is egy bátuska a templomajtóban: újabb adózás. Ez a pap azonban nemcsak olcsó mennyei üdvösséget árul, de olcsó vékony gyertyácskákat is. Minden paraszt venni akar ilyet, s a batyuska körül csakhamar mozgalom támad. Alkusznak a gyertyákra, ott a templom előcsarnokában. A pap úgy látszik túl sokat kér, mert a muzsik, akivel ép hevesen tárgyal, kész akár szent esküvel is bizonyítani, hogy tavaly ő ezt olcsóbban kapta. A barát azonban hajthatatlan s a csekély különbözet végre előkerül a kozsók* valamelyik rejtekéből, s átvándorol a reverenda zsebébe, mire emberünk megkapja a gyertyát és belép.

 

*báránybőr bunda, ködmön

 

 

 

 

 

Oktatás

 

 

 

AZ OROSZ RIVIÉRA ÉS A KAUKÁZUS (1904. 15. 235.) Az Uránia-színházban új darabot adnak mostanában, melynek a címe: Az orosz Riviéra és a Kaukázus, szerzője Csudáky Bertalan. A darab nálunk meglehetős kevéssé ismert vidékeket ír le, melyek természeti szépségeikkel s a hozzá fűződő történeti emlékekkel egyaránt megérdemlik az érdeklődést. Élvezetesen, a közönség figyelmét lekötő előadásban is van írva, s a szerző által a helyszínén beszerzett érdekes képekkel illusztrálva. Ezekből egyet ide, egyet pedig az Egyház rovatunkba illesztünk.

 

 

TATÁR ISKOLA BAKUBAN. Az Uránia Színház Az orosz Riviéra és a Kaukázus című, új darabjából. A helyszínén beszerzett kép

 

A Krimi félsziget lakossága még ma is túlnyomóan török és tatár. A mióta szétesett a Krimi tatárbirodalom, nagyon megváltoztak a bennszülöttek. Az orosz kultúra hatása alatt munkakedvelő nép lett a törökből, a tatárból. A Krimi félsziget zamatos gyümölcsét a törökök értékesítik. Ezek még megelégesznek a szerényebb keresettel is; de a tatárok már éhesebbek a zsiros falatra, találékonyabbak s a rafinált s jövedelmezőbb vállalkozásokban lefőzik a törököt. Az értelmesebb osztály odaszegődik a nyaralók szolgálatába s a csekély szívességért sokszor igen mélyen belenyúl az előkelő világ zsebébe.

 

 

 

A RIMASZOMBATI PROTESTÁNS FŐGIMNÁZIUM ÚJ ÉPÜLETÉNEK FELAVATÁSA. (1904. 43. 735.) Október 11-én avatták fel nagy ünnepélyességgel a rimaszombati egyesült protestáns főgimnázium új épületét. Ez az intézet a maga nemében egyedül áll az országban, mint a két protestáns felekezet, a református és ág. hitvallású evangélikus által közösen fenntartott iskola. Még az abszolutizmus napjaiban, 18515-ban alapították a régi Kishont vármegye mindkét protestáns felekezeten lévő vezérférfijai. A nehéz viszonyok nyomása, s az akkori kormányzat rosszindulata ellenére szépen föllendült. A kiegyezés után rövid idő alatt egyike lett a felvidék legvirágzóbb középiskoláinak. 1875-ben épületét második emelettel egészítették ki, 1884-ben pedig az addig hatosztályú főgimnáziumot nyolc osztályúvá fejlesztették. Időközben mind érezhetőbbé lett az intézet épületének szűk s a tanítás és közegészség modern követeléseinek meg nem felelő volta. Sikerült az e kérdés megoldását gátló akadályokat leküzdeni. A minden követelményeknek megfelelő épület ma már készen áll, mint erős vára a magyar művelődésnek a nemzetiségi vidéken.

 

 

A RIMASZOMBATI PROTESTÁNS FŐGIMNÁZIUM ÚJ ÉPÜLETE. - Jelfy Gyula fényképei

 

A felavatási ünnepre igen sok előkelő vendég jelent meg Rimaszombatban. Ott voltak Kun Bertalan református és Zelenka Pál evangélikus püspökök, a kormányt pedig Molnár Viktor miniszteri tanácsos képviselte. Küldöttségekkel vett részt az ünnepben a Rimaszombathoz közelebb eső testvér-intézetek legnagyobb része is. Az ünnepélyt Bornemisza László, az intézet igazgató tanácsának elnöke nyitotta meg. Az intézet történetét Loysch Ödön igazgató mondotta el, lelkes hangon méltatva azok emlékét, akik az alapítás és a fejlesztés terén érdemeket szereztek. Pósa Lajos, az ismert nevű költő, az iskola egykori tanítványa ódáját szavalta el, a mostani tanulók nevében pedig Szüts István beszélt. Az ünnepély után küldöttségek tisztelegtek a püspököknél s a kormány képviselőjénél, délben lakoma volt, este pedig hangverseny. Néhány költeményének felolvasásával szerepelt Kiss József is, a ki szintén ebben az iskolában töltötte tanuló éveit. Ugyancsak itt járt egykor iskolába kitűnő írónk, Mikszáth Kálmán is, a ki azonban akadályozva volt az ünnepen való megjelenésben.

*

Rimaszombat (szlovákul: Rimavská Sobota,) város Szlovákiában. A besztercebányai kerület rimaszombati járásának székhelye. 1335-ben Károly Róberttől kapta kiváltságait, amit aztán elveszített.

Itt született 1817. szeptember 28-án Tompa Mihály költő.

 

 

AZ ÚJ KONZULI AKADÉMIA FELAVATÁSA (1904. 46. 789. ) Az új palota Bécs IX. kerületében, a Waisenhaus gasse-ban magas, egészséges talajon levő telken épült fel. Az építést Baumann Lajos építészeti főtanácsos a MáriaTerézia-korszak barokk stílusában végezte. Az új épület áll egy főépületből, melynek négy emeletet egy széles főlépcső és egy melléklépcső köti össze, két szárnya pedig a kertbe nyúl. A főépület minden oldalról szabadon áll. Az utca felől kétoldalt egyemeletes pavilonok emelkednek, melyeket oszlopcsarnokok kapcsolnak össze a főépülettel. A főhomlokzat előtt terjedelmes kert terül el. A főépület első emeletén vannak a tantermek, szertárak, gyűlési és vizsgálati termek, irodai és könyvtárhelyiségek. A második és harmadik emeleten a növendékek lakosztályai, amelyek mindegyike egy kicsiny, a folyosóra nyíló előszobából, tágas, kétablakos szobából és egy hálófülkéből áll; továbbá szolgálati helyiségek a prefektusoknak. A magasföldszinten van a nagy étterem, billiárdterem olvasószoba, továbbá az akadémia igazgatójának és egy prefektusnak lakása, társalgó-szoba valamint az intézet gazdasági hivatala. A mélyföldszinten (alagsor) vannak a konyhahelyiségek, a szolgaszemélyzet lakosztályai, valamint a szükséges mellékhelyiségek. Az egyik pavilonban betegosztály van, a másikban lakások egy hivatalnok ós szolgák számára. A kert szintjén a főépület hátsó homlokzatának hosszában van földszintes épület, amely a torna- és vívótermet, valamint a fürdőhelyiséget foglalja magában Az építés 1902. augusztusban kezdődött, s 1904. szeptember végén fejeződött be.

Ezen hó 3-ikán folyt le a király jelenlétében az új konzuli akadémia zárókőletételének s azután, még ugyanaz nap, az új palota felavatásának ünnepélye. az intézet másfélszázados fennállása alatt növendékei közt, már egy évszázaddal ezelőtt ott találjuk a legkiválóbb magyar családok sarjait.

Az intézet második igazgatója az 1754-ben Mária Terézia által Kaunilz Rittberg Venczel herceg kancellár javaslatai folytán alapított intézetnek, Höck Ferenc, pozsonyi születésű magyar ember, lekéri apát volt.

A Höck által kidolgozott tantervben a keleti, francia és olasz nyelveken, valamint azon tárgyakon kívül, melyek az általános műveltség megszerzésére irányullak, az összes jogi tárgyak mellett kereskedelmi szakmák is szerepelnek. Az akadémia föladatát ekkor már úgy jelölték meg, hogy hivatalnokokat neveljen, kik Konstantinápolyban és egyáltalán a Levanté-ban «az állam szükségleteinek tökéletesen megfelelő módon alkalmazhatók legyenek.» Ebben az időben tehát az intézet működésében csaknem kizárólag a Keletre fordította gondját. Az idők folytán azután ez a működési kör mindinkább kitágult, úgy hogy az egykori keleti akadémia most már mint újjászervezett konzuli akadémia arra van hivatva, hogy konzulokat neveljen, a kik a világ bármely táján sikerrel képviselhetik kereskedelmi érdekeinket.

 

Kaunitz-Rittberg Vencel herceg a Szent István Rend tagja.

 

 

 

 

 

 

Egyház

 

 

 

LEÉGETT VÁROS NORVÉGIÁBAN (1904. 7. 106.) Norvég városok végzete ismét utolért egy virágzó kis kereskedő-várost, Ålesund-ot, mely január 23-án porig leégett. Norvégiában építési anyagúé úgyszólván kizárólag a fát használják, s így elképzelhetjük, hogy mily tűzfészek az ilyen város. A norvég szállodákban gyakran lát a turista az ablakból lelógó hosszú köteleket. Ha rendeltetésük felől kérdezősködik, azt a nyájas fölvilágosítást nyeri, hogy hirtelen tűzvész esetén nem lehet másfelé menekülni, azért gondoskodnak előre a menekvés ily módjáról. Majd minden norvég város történetében meg van örökítve egy egész sereg tűzvész emléke. Trondhjem az utóbbi kétszáz év alatt nem kevesebbszer, mint tizenötször égett le teljesen. Most már a trondhjemi utcák mindenütt 30—30 méter szélesek, hogy így jobban gátat lehessen vetni a romboló elem munkájának. Irtóztató volt a január 23-i veszedelem, mely két óra alatt elpusztított egy viruló várost, és hajléktalan koldussá tett több mint 10 000 embert.

 

 

A BORGUNDI TEMPLOM NORVÉGIÁBAN

 

Az első segély csak 24 óra múlva érkezhetett meg részben szánokon a messze falvakból, részben tengeren, mert Ålesundnak nincs vasútja. Addig is a betegeket a környékbeli házakban helyezték el, a gyermekek pedig a borgundi templomban találtak menedéket. A borgundi templom, melyet bemutatunk olvasóinknak, Norvégia egyik legrégibb építészeti emléke. A kapura rótt rúnák formájából megállapították, hogy még a XI. században készült. Ablak nincs rajta, mert akkor még nem ismerték Norvégiában az ablaküveget, csupán a fal hasadékain beszűrődő gyér világosság oszlatja el némileg belsejében a sötétséget. A tűzvész erejét az mutatja legjobban, hogy még a kikötőkben horgonyzó hajókra is átcsapott a tűz. Két kisebb gőzös elégett, 23 bárkát pedig el kellett süllyeszteni, hogy megmentsék az elhamvadástól. Egész Aalesundból csupán a képünk előterében látható áruraktár, s 20—30 kis ház maradt épen, a többi porig égett.

*

Ålesund kikötőváros Norvégia középnyugati Vestlandet földrajzi régiójában.

*

A borgundi fatemplom Norvégiában található, Lærdal közigazgatási területén. A több mint ezer középkori keresztény norvég fatemplomból mára már csak 28 maradt ránk eredeti középkori állapotában. A borgundi templom a heddali mellett a legrégebbi ilyen templom. Wiki

 

 

 

AZ OROSZ RIVIÉRA ÉS A KAUKÁZUS (1904. 15. 235.)…Azokon a partokon, hol a hagyomány szerint a taurisi Diana-templom előtt Jazon és vállalkozó szellemű argonautái is megbűvölve nézték a buja déli növényzettől pompázó vidékeket, — a természet eme festői környezetében fekszik Szebasztopol. Letűnt korok, eltűnt munkás ós törekvő nemzetek történelmi síremléke előtt állunk. Az Achtidr tatár falu helyén büszkélkedik most az orosz Riviera első állomása, a krimi partok történelmi nevezetességű erőssége. Sokat szenvedett Potemkin nagyherczeg fenséges városa, az ostromló nemzetek temetőitől körülvett Szebasztopol.

Mintha a szétzüllött nemzetek irtózatos átka lebegett volna felette, a mikor épült. Vérfürdő kellett hozzá, hogy megtisztuljon. Kerek ötven esztendő folyt le az orosz történelem lapjain azóta, hogy Machimov és Kornilov tengernagyok Szinope alatt rövid két órai csata után a krimi félhold dicsőségét a Fekete-tenger hullámaiba süllyesztették. A győzelem fényes volt, de az utolsó ágyúdörrenés egyúttal Szebasztopol rettenetes pusztulását jelezte. Az európai politika villámgyorsasággal idevezényelte az angol, a francia és az olasz nemzet egyesült hadseregeit.

 

 

A SZEBASZTOPOLI CSATÁBAN ELESETTEK EMLÉKÉRE EMELT TEMPLOM

 

Az ellenség hetvenezer főből álló hadereje gyorsan közeledett a városhoz. A városban jajveszékelés és kétségbeesés ütött tanyát. Szebasztopol nincs megerősítve, hangzott a lesújtó vészhír. Talpra állott mindenki. Fúrt, faragott, kapált, ásott és követ hordott, koldus és gazdag egyaránt. Az ellentábor vezérei ezalatt pokoli terveket gyártottak Balaklava festői kikötőjében. Az orosz vitézek vesztőhelyéül talán épen ezt az óriási sziklát szemelték ki, melyről a monda szerint a kegyetlen taurok dobálták le hadifoglyaikat a feneketlen mélységű tengerbe. Itt szervezkedtek, itt pihentek meg s innen indultak Szebasztopol ostromára. Machimov és Kornilov orosz hadvezérek már ott állottak a gyorsan készült bástyák tövében s dörgő szavuk bejárta a hadikikötő minden zugát.

 

II. rész (1904. 16. 257.)

 

Az orosz Riviéra bájos partvidékeitől csak néhány órai út választja el a természeti szépségekben gyönyörködő utazót, hogy bepillanthasson a szárazföld ama csodálatosan érdekes részébe, ahonnan még a legfásultabb lelkűek is megigézve távoznak. Ez a hely a vadregényes, vagy amint az orosz költők mondják: a férfias szépségű Kaukázus. Üljünk föl az orosz gőzhajózási társaság egyik pompás berendezésű hajójára s csaknem észrevétlenül ott termünk a nagy arányokban fejlődő Novorosszijszk nevű kikötővárosban. Kellemes, változatos vidékeken haladunk tovább a kényelmes orosz vasúton. A «Minerálnynijá Vodi» nevű állomástól néhány versztnyire fekszenek a kaukázusi fürdőtelepek költői szépségű völgyei. A pjatigorszki forrás csodálatos erejét már Nagy Péter cár is ismerte, s azt tartják felőle, hogy alig van betegség, melyet meg nem gyógyítana. Itt üdült az örökké tépelődő, a meghasonlott lelkű Lermontov is, az oroszok halhatatlan költője.

A kaukázusi jéghegyek számát a hatvanas években mindössze 40-re becsülték, most azonban már mintegy 230 nagyobb és 500 kisebb gleccsert említ az orosz földrajzírók statisztikája. A grúziai út határában levő gleccserek túlnyomó része még mindig megközelíthetetlen. Tegyünk egy kitérőt és látogassunk el az európai hegycsúcsok legmagasabbikához, az Melbruszhoz. A regevilágban élő oszétek  a lelkek császár-ának nevezik az Elbruszt. Még ma is azt hiszik, hogy ez a 18 571 láb magas csúcs a lelkek birodalmának a központja. Oly magasság ez, mondják ők, hogy a nap aranyos sugarai, ha megszomjúhoznak, az Elbrusz szűzi havából oltják a szomjúságukat, mert ez van legközelebb hozzájuk. A Kaukázus hegyi lakossága közt erről a hegyóriásról sok legenda van forgalomban. A sok közül legeredetibb az, hogy az Elbrusz egy titokzatos nagy barlangjában az alvilág legnagyobb óriása él. A szörnyeteg erősen oda van láncolva a sziklához s a mikor megharagszik, megcsörgeti hatalmas bilincseit, s abban a pillanatban szörnyű viharok tombolnak a természetben, s pusztító gleccserek zúdulnak a völgyekbe.

A mítosz szerint Prométheusz az Elbrusz tetejéről nyúlt az égi tűz után, de Zeusz rajtakapta, és örökre odaszögezte a hegy oldalához. Az örmények hite szerint Noé óriási bárkája is itt akadt meg először; orrával kettészelte a tetejét (innen eredt az Elbrusz két csúcsa), erre az Elbrusz, büszke megvetéssel, eltaszította magától egészen az Ararátig. Az Elbruszt csaknem a kilencvenes évekig megközelíthetetlennek tartották, midőn Pasztuchov a kiváló orosz topográfus három kitartó kozákjával szerencsésen eljutott a legtetejére, s azóta már számos vakmerő turista gyönyörködött innen a Kaukázus ragyogó jéghegyeiben.

 

 

 

SZEPESVÁRMEGYEI EPÜLETEK. (1905. 11. 167.) Jobb karban maradt ránk a nagy-eőri harang-torony, a melynek párkánya alatt gyönyörű graffito-friz húzódik végig. Az 1629-ből való díszítés pompás renaissance-indái közé néhány groteszk emberi alak is szövődik. A friz képünkön látható része fölött ez a fölirat van: Soli Deo Gloria.

 

 

A NAGY-EÖRI HARANGTORONY SZEPES MEGYÉBEN

 

A protestánsok kedvenc jelmondata volt ez akkoriban, s általában a felső-magyarországi renaissance építészetet is a protestáns kor jellegzetes stíljének tarthatjuk. Templomaink a protestánsok kezén voltak, amidőn tornyaikat rendre e stílben alakították át, vagy szintén ily stílű új harangtornyokat építettek ezek mellé.

 

Podolin erődített város Nagy-Eőr és Lublóvár között fekszik.

 

*

 

 

Szepes vármegye művészeti emlékei. (1905. 11. 172.)  Szerkeszti dr. Vajdovszkij János. A vállalat feladatául tűzte ki Szepes vármegye aránylag meglepő nagy számban fennmaradt művészeti emlékeinek ismertetését. Az első kötetet Divald Kornél írta, most jelent meg. Ez a kötet a vármegye építészeti emlékeit ismerteti, többek közt számos román, és csúcsíves templomot, a lőcsei városházát, a szepesi, lublói, nedeci várakat, bethlenfalvi Thurzó-kastélyt, késmárki Thököly-várkastélyt és sok más érdekes régi építészeti emléket. Szepes vármegye helyzeténél s történeti szerepénél fogva oly sok nagybecsű régi műemléket őrzött meg, hogy ezek tudományos feldolgozása a magyar művészettörténet leghálásabb feladatai közé tartozik. Divald Kornél, ki műtörténetünk légbuzgóbb kutatói sorába tartozik, e szép feladatot kiváló sikerrel oldotta meg. Munkája nem egy új adatot tár fel.  a hozzáértők s a nagyközönség egyaránt érdeklődéssel és tanulsággal forgathatják. Az albumszerű, díszes kiállítású kötethez tizenkét sikerült kivitelű képtábla van csatolva, a szövegben pedig nyolcvan-hat szintén szép képet találunk. Az értékes munkát a Szepes vármegyei történelmi-társulat adja ki, s a tagok tagsági illetményül kapják, mások pedig a három kötetet 20 koronáért szerezhetik meg.

*

 

Szepes vármegye (szlovákul Spiš, németül Zips, lengyelül Spisz, latinul Scepusium) közigazgatási egység volt a Magyar Királyság

 északi részében. Területe jelenleg Szlovákia és Lengyelország között van felosztva.

 

 

 

I.RÁKÓCZI FERENCZ NYUGVÓHELYE Mihalik József (1905. 31. 489.)

…Báthory Zsófia fiának szerencsés megmenekülésére, valószínűleg fogadalomból, Kassán a szentháromság tiszteletére templomot építtetett. A felső-magyarországi renaissance-ra jellemző barokk-stílű templom építéséhez 1671-ben fogtak hozzá s tíz év alatt, 1681-ben, fejezték be teljesen. A templom főkapuja fölött a somlyói Báthory-címer domború képe PRINCIPISSA SOPHIA BÁTHORY DE SOMLYÓ ANNO DOMINI 1682 felírással látható. A homlokzaton pedig HONORI. SS. TRINITATIS PEINCEPS SOPHIA . BÁTHORY POSUIT ANNO 1681 felirat olvasható, a templom alapításának, s az építkezés fokonként történő haladásának emlékezetére.

 

 

A KASSAI JEZSUITA TEMPLOM FŐHOMLOKZATA ÉS BELSEJE. Szabó Adorján fölvételei

 

BÁTHORY ZSÓFIA ÁLTAL ÉPÍTTETETT TEMPLOM, HOL  I. RÁKÓCZI FERENCZ HAMVAI NYUGOSZNAK (Nem téveszthető össze II. Rákóczi Ferenccel, kinek hamvai a kassai dómban nyugszanak.)

I.Rákóczi Ferencz rövid betegség után, élete virágjában, alig 31 éves korában, 1676. július 8-ikán zborói kastélyában elhunyván, tetemei bizonyára édesanyja kívánságára, a kassai templom kriptájában temettettek el. A jezsuiták templomában a koporsót fekete posztóval bevont ravatalra helyezik, a test mellett pedig az e célra kirendelt „becsületes emberek", az epitaphiumot, a fejedelmi méltóságot jelző buzogányt, a zászlót, a sisakot és a sarkantyút tartják. Majd Kereskényi István atya, a kassai jezsuita rendház tudós tagja a szószékre lép, s költői és szónoki fordulatokban pompázó, mélyen megindító beszédben búcsúztatja el a korán elhunyt fejedelmet.

*

Az egykori jezsuita, ma premontrei Szentháromság-templomot Báthory Zsófia adományából I. Lipót császár építette 1671-1681-ben, Kőrösi Márk esztergomi kanonok, Pongrácz István és Grodecz Menyhért jezsuita atyák Bethlen Gábor felkelése idején bekövetkezett, 1619. szeptember 6-i vértanúhalálának helyén. wiki

 

 

A DIÓSGYŐRI VASGYÁR TEMPLOMÁNAK ALAPKŐ LETÉTELE (1905. 35. 626.) Az 1867-ben alapított, s hatalmas teleppé nőtt diósgyőri vasgyárnak eddig nem volt temploma. Pedig ma már mintegy 4000 hívő várja ott a lelki vigaszt. Végre most az állam, a gyártelep tulajdonosa, elhatározta, hogy segít ezen a bajon. A kincstár kétszázezer koronát szánt a templomépítés céljára, szép román stílű Isten házát akar emeltetni. A harangokat Szmrecsányi Lajos egri segédpüspök készítteti. Ugyancsak Szmrecsányi püspök tette le most szeptember 3-án az építendő templom alapkövét. Diósgyőr lakossága nagyon ünnepélyesen fogadta az alapkőletételre érkezett püspököt, aki Kiss László plébánosnál szállt meg vendégül. Az ünnep vasárnapra esett, s nagy áhítatos tömeg gyűlt össze az alapkő körül, melyet Szmrecsányi püspök megáldott, majd azután mély hatású egyházi beszédet mondott az összegyűlt híveknek. Mise után a gyár tisztikarának s a papságnak tisztelgését fogadta. A szép ünnepet lakoma fejezte be, melyen a püspök is részt vett.

 

 

 

 

HÚSVÉT HÉTFŐI BÚCSÚ A GELLÉRTHEGYEN. — Balogh Rezső fényképe. A hegyoldalban. (Kép szöveg nélkül.)

 

 

 

 

Színház

 

 

 

 

A Vígszínházban (1904. 2. 27.) e hó 5-ikén este sikerrel adtak egy magyar darabot, a mi meglehetősen ritka eset itt, a francia bohózatok tanyáján. A darabot a fiatal író-nemzedék egyik tehetséges tagja, Molnár Ferencz írta. A címe Józsi. Józsi régebbi alakja az Írónak, s olvasói számos kis tárcából ismerik már. Molnár most a színpadra vitte kedvenc alakját, ezt a vásott, de kedves gyereket, aki Halász Ilonkában jó személyesítőre talált. A darab meséje a következő: Özv. Tóthné és Verpeléti magántanár szerelmesek egymásba. Azonban Csongrádyné, Tóthné barátnője is szerelmes Verpelétibe. El is akar miatta válni urától és azon igyekszik, hogy Verpeléti előtt Tóthnét rossz asszony színében tüntesse fel s így Verpeléti elhidegüljön Tóthnétól. Ezért küldi Sebőt, hogy udvaroljon Tóthnénak körömszakadtáig. Azonban a kis Józsi kihallgatta Csongrádyné és Sebő terveit s leleplezi őket. Az író ötletei és elmés epizódjai töltik meg a darabot s nevettetik meg a közönséget. Az alakok fővárosiak s a színhely egy törökbálinti nyaraló.

 

2014. ápr. 13-án Józsi idén utoljára ment a Pinceszínházban. Molnár remekeiből összeállított előadás. pinceszínház facebook

 

 

A kolozsvári Nemzeti Színház építése. (1904. 31. 537.) A belügyminisztérium a múlt napokban kötötte meg a szerződést a Fellner és Helmer bécsi műépítő-céggel a kolozsvári új színház építésére. Az építést szeptember elején kell megkezdeni, s az épületnek a jövő évi márciusban tető alá jutni. Decemberre pedig minden berendezéssel elkészülni, hogy a próbák azonnal megkezdődhessenek, s az első előadást 1905. december 15-én megtarthassák. A Fellner és Helmer cégnek a 850 000 koronára előirányzott költségvetést túllépni nem szabad. Tartozik az építkezésnél a magyar nyelvet szóban és Írásban bíró embert alkalmazni, aki felügyel, aki mindenben alá van rendelve a Kereskedelmi minisztériumból kiküldött, műszaki közeg intézkedéseinek. Az összes munkálatokat magyar iparosok, első sorban kolozsváriak végzik, akiknek magyarországi anyagot kell használni és csak magyar munkást szabad alkalmazni.

 

 

 

Vígszínház. (1905. 13. 204.)  A múlt hétnek megvolt a maga kis szenzációja a Vígszínházban. Előadták Ohorn német írónak a Szent-bernáti barátok című színművét. Ez a darab Bécsben nagy föltűnést keltett, még mielőtt a színpadra jutott, mert a cenzúra érthetetlen okokból eltiltotta. Később mégis átengedte, ugyancsak érthetetlen okokból. Ohorn a szerzetes élet kevés örömeit és sok keserűségét rajzolja le, irodalmi érték híján levő művében. Nemcsak értéke, meséje sincs a darabnak; de a szerzetesek élete, a klastrom gondosan elzárt világa érdekli a közönséget. A stréber, a kegyetlen, a jó szívű és világos elméjű pap különféle alakjai mozognak a színen, és sok hosszú beszédet mondanak. A leghosszabbat szerencsére Hegedűs Gyula mondja és az elég arra, hogy sikert arasson. Mellette Balassa, Tanay, Tapolczai, Góth, Fenyvessy, Kazaliczky, Győző, Szerémi, a nők közül Varsányi Irén és Hunyady játszanak, mind szép sikerrel. Szilágyi Vilmos kitűnő gonddal rendezte az előadást. (-y)

 

 

 

ODESSZA (1905.  28. 443.)… A bennszülött odesszaiak az ő kicsiny Feketetenger melléki Parisukra rendkívül büszkék. Különös önérzetességgel beszélnek színházukról, amelybe évenként tömérdek európai hírű művészt édesgetnek, akik szívesen látogatnak oda. Az odesszai pénzember egytől-egyig nagy gavallér, aki csengő arany rubelekkel fizeti meg a művészetet. A színház igazgatósága Odessza internacionális lakosságára való tekintetből hetenként olasz, német, orosz vagy francia nyelvű előadásokat is rendez. De bármily erősen jelképezze is az olasz reneszánsz stílben épült pompás színház az odesszaiak áldozatkészségét és a művészetek iránti szeretetét, a kies fekvésű tengerparti város igazi jellegét mégis csak a kereskedelem művészete adja meg.

 

 

A SZINHÁZ-TÉR ÉS A NAGY SZÍNHÁZ ODESSZÁBAN.

 

Nyilvános középületei közül legszebb a börzepalota. A Bernardazi akadémikus tervei szerint épült palotát 1889-ben építették, s művészi ízlés tekintetében ritkítja a párját. Mindenütt márványszobrok, remek mozaik művek, kényelmes és díszes lépcsőházak florenci ízlésben készült nagyarányú ablakok kötik le a belépő figyelmét. Odesszát átlagos számítás szerint évenként 200 ezernél több idegen látogatja meg. Nemcsak az üzleti érdek vezeti ide az idegent, hanem a város kellemes éghajlata, a pompás tengeri fürdők s az évenként több ízben rendezett tengeri ünnepélyek is oly vonzó erők, melyek ezrével csalogatják ide az üdülést, szórakozást és gyógyulást kereső pénzes embereket.

 

 

SZÍNHÁZ ÉS KÖZÖNSÉG (1906. 15. 240.) A színház ma jobban hozzákapcsolódik a kultúrához, mint valaha. Nélküle hiányos a városok szellemi élete, mert egyfelől a szórakozás és fényűzés következménye a városi berendezkedésnek, másfelől mivel a színpadról az irodalom szól a közönséghez, a színház lelki épülést is nyújt. Ma azt láthatjuk, hogy a színház két irányban fejlődik, ezek közül azonban az egyik irány visszafejlődés, mert itt a színház a cirkuszhoz közeledik, amikor cirkuszi hatásokkal él, s eszközeiben épen nem válogatós. Hogy eszközei ilyenek lettek, annak egyik oka a nagy tömegben keresendő, mely minden este megtölti a színházakat, türelmetlenül keresi az újat, és nem idegenkedik a rikító, inkább alsóbbrendű mulatóhelyek műsorába tartozó mutatványoktól. Az a tömeg, mely egész nap kenyérkereső munkát végez, a színházban a könnyű szórakozást keresi. Főleg mulatni jár oda, és nem okulni, gondolkodni azokon az eszméken, társadalmi problémákon, melyek egy drámai mű keretében megszólalnak.

A görög kor tragédiáival a színpad kizárólag magasabb rendű célokra szolgált. Corneille és Racine tragédiáit válogatott közönségnek játszották a színészek.  Ma a tömegnek játszanak, és itt a tömeg alatt mindenkit kell érteni, aki beül a színházba és megtölti a karzatokat, vagy a földszinti zsöllyék sorait. Ennél a tömegnél aztán a legnagyobb rokonszenvet és népszerűséget azok a műfajok nyerik, melyek leginkább megfelelnek az ízlésének s ezért a legtöbbet engednek a műfaj szigorú stílusából. Ilyen a bohózat, mely mindjobban kiszorítja a vígjátékot, s az operettnek az a fajtája, melyet az angolok hoztak hozzánk. Ezekhez képest például egy Offenbach-féle operett magas színvonalú zenei és színpadi mű, és szinte kincsesbányája a zenei szépségeknek. Hiányzik ezekből az újabb operettekből az operettben is megkívánható cselekvés, csupa érzéki hatás minden, nagy és mozgalmas felvonulások, táncok, fényhatások és pazar öltözékek a fontosak. Ez az énekes játék csakis mulattatni akar; és ha vannak ízléstelenségei, ezt leginkább az amerikai színpadokon láthatni, hol alig vonható meg az a határ, mely egy dalcsarnok ós egy színház műsora közt van.

Amerikában másképp értelmezik a színházat, mint nálunk, hol hosszú idők művészi hagyományai fűződnek hozzá. A jenkik földjén tíz színház közül alig egy lép föl olyan értelemben vett művészi programmal, mint az európaiak. Pedig az amerikai sokat költ a színházra, nagy városaiban bő számmal találhatók színpadok, melyek mind nagy és lelkes közönséggel telnek meg. De ez a közönség nem kritizál, csak tapsol és mulat, és mindent elfogad, ami mulattatja vagy megnevetteti. Drámairodalmuk is kevésbé irodalom, mert tárgyai nem az amerikai eleven életből kerülnek ki. A színpadi hatás a fődolog, az, ami a színpadi ügyelő, a gépmester, a rendező munkája. S akik a színpadnak dolgoznak, jobbára idegrázó, érdekfeszítő történeteket írnak meg, amilyenek nálunk már csak a ponyvairodalomban virágzanak. Amerika az üzlet hazája, s a magasabb-rendű szellemi táplálékot Európától kéri kölcsön. Híres európai művészek, virtuózok nem hiába keresik föl minden esztendőben a dollárok hazáját: Amerika bőségesen fizet.

Ha a színpad eltávolodik igazi hivatásától, mely kulturális hivatás, ebből csak azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a színházak nagy része nem szolgál komoly művészi célokra. De azért fölösleges megkongatni a lélekharangot, mert mindig lesz olyan művelt, bár kisebb közönség, mely nem tekinti a színházat csupán mulatóhelyinek. S ennek a közönségnek nélkülözhetetlen az a színpad, melyről az irodalom szól hozzá.

 

 

 

Mozi

 

 

 

SZOCIALISTA PÉNTEK. Mozgófénykép-fölvevő gép működésben az Országház előtt. (1905. 39. 622. 624.)

 

1

 

PILLANATFÖLVÉTELEK A KÉPVISELŐHÁZ ELŐTT A SZEPTEMBER 15-IKI ÜLÉS ALKALMÁVAL.

 

1905, szeptember 15-én a budapesti szocialisták egy-kettőre reformálni szerették volna az egész parlamentet. Dies irae ( a harag napja),  suttogták erről a napról. S valóban, a nagy nap reggelén tízezrek indultak meg mindenfelől a parlament elé. A parlamenti előtt pedig hiába szaporodott föl a tömeg óriásira, a szeptemberi verőfény mosolygása tönkretett minden komor árnyalatot. A hatalmas palota egykedvűen nézte ezer szemével a tömeget, amely maga is egykedvűen viselkedett. Nem is sokáig győztek az állást, hanem ki biciklin, ki gyalog, megkezdte a békés visszavonulást. Csak a rendezők osztogatták fáradhatatlanul a kis piros cédulákat, melyeken ez állt: «Éljen az általános választói jog!»

 

 

 

 

Színészek

 

 

MADELAINE, AZ ÁLOMTÁNCZOSNŐ. 1904. 30.  519. ) Parisban, majd Németország fővárosaiban, különösen Münchenben nagy feltűnést keltett az utóbbi időben egy nő, aki hipnotizált állapotban táncol a zene ütemére. Ez az úgynevezett álomtáncosnő Tifliszben született, anyja orosz nő, atyja pedig svájci francia. Genfben nevelkedett s már élete tízedik évében megtanulta a szalontáncokat, később zongorázni és énekelni is megtanult. A drámai művészetre vagy a balett-táncra sohasem tanították. Tizennyolc éves korában Parisba költözött, itt férjhez ment huszonöt éves korában, s két gyermek anyja lett. 1902 táján erős ideges fejfájásai ellen Magnin tanár mágneses gyógymódjához fordult. Magnin hipnotikus álomba ringatta, s azután zenével igyekezett hatni reá. A kísérlet sikerült; a beteg azonnal az u. n. aktív somnambulizmus* állapotába jutott s a benne keltett hangbenyomásokat rendkívül bájos plasztikai állásokkal, s olyan drámai kifejezéssel kísérte, amely fölülmúlt, különösen a mimikában, bármely nagy művésznőt. Amit így véghezvisz, az nem tanult dolog nála, hanem merőben a természet adománya; plasztikája, mozdulatai teljesen a zene által előidézett érzelmi hullámzástól függenek. Mennél élénkebb, dallamosabb és változatosabb a zene, annál tökéletesebb mozdulatainak szépsége. Hipnotikus révületében valóságosan átéli mindazokat az érzelmeket, amelyeket az előtte előadott zenemű tartalmaz, ajka halkan dúdolja a szöveget, ha tudja. Egyik érzelmi végletből könnyen csap át a másikba, mély gyászban zokog, és ujjongó örömben tör ki.

A német tudományos körök nagy érdeklődéssel várták e föllépéseket, de Madeleine, az álomtáncosnő mind e várakozásokat fölülmúlta. Előbb a müncheni pszichológiai társaságban s néhány magántársaságban lépett fel, azután pedig nyilvánosan is egyik színházban. Münchenbe Magnin tanár is elkísérte Madeleinet, aki karcsú, bájos nő, a görög nők peplosába öltözve lép a délszaki növényekkel díszített színpadra. Magnin tanár elaltatja, s a zene megszólal, megkezdi rendkívüli szépségű játékát, melynek hatása a közönségre nézve egyenesen főlemelő. A szebbnél szebb mozdulatok egész sorozata tárul a szem elé. Majd könyörgő gyermeket látunk, majd gonosz démont; a görög mondák derült jelenetei után az emberi szenvedélyek sötét képeit mutatja. Nincs az a tragikai jelenség, melynek alakot ne tudna adni, de nincs a szerelmi kötődésnek az a bájos játéka sem, melyet ingerlő bájjal ki ne tudna fejezni. Minden ütem, mely a zenész hangszeréből hangzik, azonnali ábrázolást nyer arcjátékában és mozdulataiban; a néző alig érti, hogy hathat át valakit annyira a zenei érzés, hogy testének minden íze a ritmus szerint igazodik. Hozzá hasonlóra talán még soha sem volt példa; e művészet rejtelmessége egyenest az ihlet mélységeiből fakad. S nemcsak a zenei műveket, hanem a költeményeket s a költői előadásokat is el tudja úgy játszani.

 

*Az alvajárás alatt olyan ismételten visszatérő epizódokat értünk az éjjel során, amikor a beteg alvás alatt felkel az ágyból.

                                                      http://www.huszadikszazad.hu/1930-marcius

 

 

Lendvayné Fáncsy Ilka K-y E.  (1904. 48.  821. ) (1842—1904.) Az a művésznő, akit csütörtök délután kisérték a Nemzeti Színház előcsarnokából a Kerepesi úti temetőbe, a régi jeles magyar színész-nemzedék egyik utolsó nőtagja volt. Lendvayné Fáncsy Ilkával híres színész-dinasztia utolsó sarja szállt a sírba. Édes atyja a nagy Fáncsy Lajos, apósa idősb Lendvay Márton, anyósa Lendvay-Latkóczyné — az ünnepelt Hivatal Anikó — és férje ifjabb Lendvay Márton, színészetünknek büszkeségei voltak. A mikor Lendvayné 1857-ben először játszotta Shakespeare Júliáját a nemzet első színpadán, atyja ugyan már öt év óta halott volt, de művész férjének művész szülői még teljes hatalmuk élvezetében éltek. A szép fiatal családtagot, akit közönség és sajtó egyaránt nagy lelkesedéssel üdvözölt, oltalmukba fogadták. Idősb Lendvay 1858-ban halt meg. fia 1875. július 12-ikén hagyta özvegyen fiatal nejét, Lendvay-Latkóczyné is korán visszavonult a színpadtól, és Lendvayné Fáncsy Ilka a nevezetes családból egyedül maradt a színpadon. Sokat játszott, a naiva szerepkörtől a legerősebb drámai alakításokig, a modern és klasszikus színműirodalom majd minden műsordarabjában. A Nemzeti Színház évkönyvei sok sikerét jegyezték föl, különösen, amíg az újabb irodalmi áramlatok nem rontották le a régi romantikus iskola népszerűségét.

Lendvayné ebben az iskolában nőtt fel, ebben aratta legfényesebb sikereit s nem tudott azzal szakítani. Voltak újabban is művészi alakításai, például a «Napamasszony»-ban, az „Ahol unatkoznak”-ban, a «Fedorá»-ban mint báróné, «Az egér»-ben Moissandné, «Constantin abbé»-ban, a «Pry Pál» gazdasszonya . . .hogy csak néhányat említsünk. De ez még se volt az ő világa. Érezte ő ezt nagyon fájdalmasan, és éreztették is vele. Mindamellett, ha nem volt is világraszóló tünemény, tehetségét, ízlését, finom előkelőségét, kiváló műveltségét — amely tulajdonságok minden szereplésében megnyilatkoztak — igazságtalanság nélkül eltagadni nem lehet. A színpadon már régebben mások léptek örökébe, hiszen e földön senki se pótolhatatlan. Akik az életben ismerték, tisztelettel és becsüléssel fogják emlegetni nevét és szerető kegyelettel őrzik meg emlékét.

*

Fáncsy Ilka, ifj. Lendvay Mártonné (Pest, 1842. január 1.Budapest, 1904. november 22.) színésznő, a Nemzeti Színház második nemzedékének tagja, Fáncsy Lajos leánya. Rendkívüli szépsége és fiatal kora miatt eleinte főként naiva és szende szerepekben tűnt fel.

 

 

 

MÁRKUS EMÍLIA SARDOU BOSZORKÁNYÁ-BAN. (1905.  11. 170.)

A Nemzeti Színházban a közönség állandó érdeklődése mellett adják elő Sardou A boszorkány című drámáját. Azokon az estéken, amikor ez van a műsorra kitűzve, mindig megtelik a nézőtér. E siker első sorban a főszerep személyesítőjét, P. Márkus Emíliát illeti, a ki Zoraya, a mór leány nagy és nehéz szerepében művészetének legjavát nyújtja. Ép oly igaz és művészi hangokat szólaltat meg a darab első részének szenvedélyes szerelmi jeleneteiben, mint később az inkvizíció bírái előtt s a máglyánál. A kitűnő művésznőt új szerepében két képünk mutatja be: az egyik a második felvonásból való, amidőn Zoraya szerelmesét, Enriquet várva, kártyán kiveti jövendő sorsát; a másik az utolsó felvonásból, midőn fehér köntösben, összekötözött kézzel a máglya elé lép.

 

Victorien Sardou (Párizs, 1831. szeptember 7. – Párizs, 1908. november 8.) francia drámaíró.

 

 

 

Egy jeles színésznő halála (1905. 31. 498.) A Vígszínházra július 26-ikán este fekete zászlót tűztek ki. Meghalt a színház egyik kedvelt színésznője, Nikó Lina.

Többnyire kellemetlen, veszekedő asszonyokat személyesített, anyósokat, affektáló dámákat. Természetes humora, eredetisége, az életből vett, vagy elmésen kitalált vonások, az ötletes ábrázolás művészivé tették legkisebb szerepét is. 15 éves korában, 1858-ban Pécsett lett színésznő, Károlyi Lajos színtársulatánál a karban alkalmazták. Végre egy kis szerephez jutván, gyorsan fejlődött, mint operett-és népszínmű-énekesnő. Szegeden ment férjhez, és Szegedről szerződött a Népszínházhoz. 1889-ben Miskolcon Halmai színtársulatánál komikai szerepeket kezdett játszani. Ditrói Mór igazgató, mikor a Vígszínház személyzetét kezdte összeválogatni, Nikó Linát szerződtette a komikai szerepkörre. Az 1896-ban megnyílt színház második darabjában «Az államtitkár úr» című francia darabban lépett föl először, s csakhamar már a színház kedvelt művésznői közt emlegették. Halála a magyar művészet nagy vesztesége, mert eredeti, önálló tehetség tűnt el vele a színpadról és az életből.

Június 28-ikán játszott utoljára a «Loute» című francia bohózatban.

 

Nikó Lina (Kunszentmiklós, 1853. – Budapest, 1905.)

 

 

 

 

SHAKESPEARE LONDONBAN. Gineverné Győry Ilona.(1906. 1. 10.) Már azt hittük, hogy a tartalmatlan, orfeumszerű, léha angol operett már mindent kiszorított, íme újra fölfedezték Shakespeare-t. S annál, hogy a legnagyobb színházak (mint a milyen a His Majesty's Theater) hónapokon át folyton adnak Shakespeare darabot, még többet mond az, hogy a kisebbek, a másodrendű színházak, mint az Adelphi Színház, szintén Shakespeare-t próbálják a maguk közönség elé adni és, lángoló lelkesedéssel találkoznak. Ez azt mutatja, hogy a klasszikusokhoz visszatérő ízlés nem vonatkozik a publikum egy kis töredékére.

S ha a közönség hódolata Shakespeare iránt az, hogy hétről hétre mindennap zsúfolásig megtöltötte a színházat a Makrancos hölgy előadásain, viszont a színház azzal hódol a világ legnagyobb költője előtt, hogy művét igazi mesteri előadásban mutatja be. Ami annál több odaadást mutat, mert hisz sok igazán nagy színészük nincs most.

Shakespeare-nél magasság nélkül való, egészen törpe dolog nincs soha. A Makrancos hölgyben pl, bármilyen bolond komédia is az egész, ott áll valóban költői nagyságú dolog gyanánt a Petrucchio nagy emberszeretete és felsőbbséges humora. Az ezer tüskével felfegyverkezett rózsában, Katarinában is meglátja a rózsát, s aztán tüskéit egyenként tördeli le, nemcsak hogy aztán félelem nélkül tűzhesse keblére, hanem azért is, mert észreveszi, hogy ez a rózsa magáról sem tudja, mennyi benne a szépség; hadd leljen rá tehát önmagára. Másik magassága a darabnak az a napsugaras derű, amely az egészen elárad.

 

 

A MAKRANCOS HÖLGY ELŐADÁSA LONDONBAN. ASCHE OSZKÁR, MINT SLY KRISTÓF.

LILY BRAYTON, MINT MAKRANCOS HÖLGY

 

S az Adelphi színház előadása azért jelez oly nagy diadalt, mert a darab mindkét fontos vonása érvényre jutott. A Petrucchio alakját egy kiváló színész, Asche Oszkár; a fényes, derűs, olasz jelleget pedig a rendezés adta meg. Nagy művészi ambíció s tán egy kis művészi szeszély után Asche Oszkár az előjátékban az eladósodott, részeg mesterembert is eljátszotta. Az igazi darabban meg Petrucchiót. Az elámított mesterember kitűnő részletrajza az angolok előtt nagyobb reveláció volt, mint mi előttünk lenne. Mert először is magyar színészeink átlagos nívója magasabb, haladottabb az angol átlagnál, meg aztán az angolok az olasz veristák, Duse, Zacconi, Novelli festését sem ismerik. De viszont Asche Petrucchiója mindnyájunknak érdekes tanulmány, mert Shakespeare nagy ismeretén alapul. Bohózati hős, filozófus. Kacagó, nekitelt, piros pozsgás, mokány vidéki nemes ember.

Brayton Lily (Kata) is egészen a bohózat színvonalán maradt. Dühöngésében kicsit túlzott is, de kivált az utóbbi felvonásokban igen szép jelenetei vannak. Jó gondolat az is, hogy az első jelenetben, míg az udvarlók fejéhez gorombaságokat vagdos, a vadászatról jőve, addig a kutyákat gyöngéden törölgeti a saját selyemkendőjével. Utóbb, ahogy a szegény éhes, didergő, álmos Katarina a vacsoráját követelve először hangos, mérges sírással, majd ellágyult, halk zokogással borul előbb az asztalra, a szék hátára, az ablak szemöldökfájára és végre, az igazi helyét meglelve, a Petrucchio vállára, ez tiszta, fényes komikum..

 

 

 

PÁLMAI ILKA AMERIKÁBAN. Kürthy Emil. (1906.  2. 30.) A napilapok részletesen foglalkoztak Pálmai Ilka amerikai kalandjával. A közleményekből megtudtuk, hogy a kitűnő művésznőtől egy Seefeld nevű szélhámos kétezer dollárt csalt ki kölcsönképen. Először elegáns automobilon megkocsikáztatta, így akarván elhitetni, hogy előkelő, jómódú, hitelképes ember. Kiderült, hogy semmije sincs, a gépkocsi sem az övé s már ideát Európában is követett el hasonló csínyeket. Pálmai Ilka bepörölte és a tárgyalás még jobban rávonta a New yorki közönség figyelmét, mint az a kiváló művészet, melynek idehaza annyi bámulója van.

A gyönyörű automobil egy szobrász tulajdona, aki a Hudson-parton kocsikáztatta meg a hölgyeket abból az alkalomból, hogy az angol flotta meglátogatta az amerikai bajtársakat. Pálmai Ilkát, aki akklimatizálódó képességének már sok jelét adta, amikor a legnagyobb könnyűséggel a magyar operettől a némethez és rövid idő múlva az angolhoz szökött át — mindenütt nagy sikereket aratva - Amerikában is ünneplik.

Eleinte Conried Irvingplace Theatre-ében játszotta németül a bécsi «Heisses Blut» című bohózat Ilona szerepét. Nagyon tetszett sikkes játéka, tüzes tánca, s a közbeszőtt magyar, német és angol dalok pikáns előadása. De ő nem érte be a német-magyar publikum tapsaival. Elszerződött a Kreath-féle angol Vaudeville-színházhoz, mely sokkal disztingváltabb az Irving-téri német színháznál. Száműzve van színpadáról minden alantas darab, minden trágár szó. Ott játszott Lilian Eussell, a híres angol színművésznő is, New-York legkényesebb közönsége előtt. Meglehetős nehéz e színház deszkáira feljutni és sok európai hírű művésznő hasztalan vágyott e szerencsére. Pálmai amerikai hírneve ezzel a szerződtetéssel meg van alapítva, s remélhető, hogy a tengerentúli szereplése után nem csak babérban, hanem dollárokban is gazdagon fogjuk viszontlátni.

*

http://www.huszadikszazad.hu/1906-januar/kultura/palmai-ilka-amerikaban

 

 

 

 

KÉT FINN MŰVÉSZNŐ N. (1906. 5. 79.) A politikai élet örökös izgalmai cseppet se hűtötték le a mi szép Budapestünk mulatókedvét. A nagy bálok napja, melyről azt hittük: letűnőben van, az idén új fénnyel ragyogott föl, s a hangverseny-évad a szokottnál is nagyobb lendülettel indult meg. Nem boldog a magyar, tehát vigad. De nem a szónak közönséges profán értelmében, legalább ami a hangversenyeket s általában a művészi élvezetet illeti. Mert hiszen a műértőnek, sőt az avatatlannak is, ha nemes ösztöne hívja oda, a művészi alkotás élvezése igazi ünnep. És minél sötétebb a köznapi háttér, melyben élünk, annál fölemelőbb, s annál inkább lelki szükség ránk nézve, hogy a művészet kristályforrásából merítsünk. Ilyen ünnepet szerzett a főváros közönségének az a két finn művésznő, a ki a múlt héten hozzánk is ellátogatott, s akik egyikének az arcképét bemutatjuk olvasóinknak.

 

 

R. ACKTÉ AJNO FINN ÉNEKESNŐ MINT MARGIT A  FAUST CÍMŰ OPERÁBAN.

 

Közvetlenül Járnefellné után a finnek legnagyobb énekesnője, E. Ackté Ajno asszony mutatkozott be a főváros közönségének önálló hangversenyen, a Vigadó nagytermében, majd pedig az Operában, Lohengrin előadásán. Jöttét megelőzte a hír, s fölléptei teljesen igazolták a hozzá fűzött várakozást. A fiatal és szép művésznő a párisi nagy Opera drámai énekesnője volt éveken át. Kiképzését is Parisban nyerte Marchesi asszonytól, s már igen fiatalon feltűnt tehetségével.

Férjhezmenetele után hangverseny-kőrútra ment Amerikába és Európába. Mindenütt osztatlan sikere volt, és babérjainak koszorújába nálunk is egypár szép levelet fűzött. Hangversenye a Vigadóban és az Operában telt ház előtt folyt le.

 

Aino Ackté (originally Achte; 1876 –1944) was a Finnish soprano.

 

 

 

Felekyné Munkácsy Flóra Zöldi Márton. (1906. 40. 645.) A régi koronázó városban, 1846-ban, tíz éves leányka jelenik meg a színpadon. A kis Munkácsy Flóra, a színészgyermek valami gyermekszerepet játszik. A nézőtéren ott ülnek a tekintetes karok és rendek: követek, zászlósurak, egyházi méltóságok. Egy pillanat alatt megvillan a szemekben az ámulat, a jóleső csodálkozás. Elragadtatással beszélik, hogy ennél szebb, formásabb gyermekleányt még nem láttak. Az arcnak klasszikusan tökéletes rajzát két gyönyörű, mélytüzű, barna szem egészíti ki. Nem figyelnek arra, hogy mit beszél, csak nézik. S hogy tovább láthassák, hogy az esztétikai gyönyörűséget meghosszabbítsák, riadalmas tapssal a lámpák elé szólítják. Ez volt első debüje. Csaknem hatvan esztendeig hallotta a viharra növekedett tetszés, elismerés moraját, az éltető, a boldogító, a pótolhatatlan színpadi tapsot, a neszeléssel előlegezett, megváltott halhatatlanságot, a színész földi üdvét.

Tizennégy éves volt, mikor Bécsbe küldik egy színésziskolába. A császárvárosban már akkor erős, fejlett színészkultúra volt. A parázs szemű, csengő hangú magyar leány egy év alatt olyan haladást mutatott, hogy tanárai parádézni óhajtottak vele. Felléptéitek nyilvánosan. Nem is drámai, hanem énekes szerepben. Ez a második debű még zajosabb volt, mint az első. Bécsben akkor az énekes bohózat élte virágzásának legszebb napjait. A lelkes arcú, kellemes szoprán hangú magyar leánynak csak ujját kellett volna kinyújtani, hogy gyermekcipőben előkelő művészi pozícióban helyezkedjék el. Nem tette. Haza jött vándorszínész szüleihez és vidéki primadonna lett. Énekes primadonna, népszínmű énekesnő. Sorra játszotta Szigligetinek akkor új. friss színpadi alakjait. A,levert szabadságharcot követő szomorú esztendőkben lelkesítette a magyar közönséget búsongó, csapongó magyar nótákkal. De nemcsak a magyar, a szerb közönség is meghódolt épp oly érdekes, mint értékes tehetségének. Nagybecskereken Munkácsy Flóra jutalomjátékán találkozott először a szomorú korszakban a magyar és szerb közönség újra a színházban, mint valami kiengesztelő ünnepen.

Első fellépése a Nemzeti Színházban nem volt zajos sikerű. Maga a szerep is jelentéktelen volt. Egy idegenből átültetett hosszú című darabban lépett fel. A darab címe: Egy nő ki az ablakon kiugrik. Az igazgató még a vidéki énekes sikerekre gondolt és Munkácsy Flórát bokorugró szoknya szerepben léptette fel, olyanban, a melyben énekelnie is kellett. És négy-öt évig a hatalmas partnerek mellett csak kisebb szerepekben volt alkalma a közönség elé lépni. Neve, híre csak a hatvanas években nőtt meg szokatlan arányokban hirtelen.

Művészi jelentőségéről így nyilatkoztak: „A drámai műsor az ő vállán nyugodott. Pénztári sikerről szó sem lehetett, ha Flóra nem játszott. Csodálatosan győzte a színpad izgalmait, fáradalmait. Estéről-estére hallottuk a közönségtől, hogy ma volt legszebb, legjobb. Játszott vígjátéki és drámai szerepeket vegyesen. És az volt szerencsénk, mert ha Flóra nem játszott egy-egy ideig, akkor nem volt gázsi.”

Művészi sikereinek delelőjén állott, mikor férjhez ment. A leghatalmasabb színpadi partnerek egyike, Feleky Miklós, a nagy székely vezette oltárhoz. Az érdekes művészpár házassága polgári értelemben is boldog házasság volt. Ami szabad időt a színpad, ez a nagy önző moloch engedett, azt a híres művésznő családja körében töltötte. Alig néhány esztendeje, hogy megvált a színpadtól, a melyen pozsonyi első fellépése óta közel hatvan esztendőt töltött.

*

Munkácsi Flóra, Feleky Miklósné, eredeti nevén Gaidler Emília (Baja, 1836. április 29.Budapest, 1906. október 1.) színésznő, a Nemzeti Színház második nemzedékének tagja.

 

 

 

Zene

 

 

Popper Dávid jubileuma.(1905. 14. 218.) A híres gordonkaművészt, az országos zeneakadémia tanárát a művészek, a zenekedvelők, tanítványai szeretettel ünnepelték művészi pályája negyvenedik évének küszöbén. Az országos zeneakadémia nagytermében március 28-án kezdődött az ünneplés, amelyen díszes közönség jelent meg. Gróf Apponyi Albert is jelen volt, mint az intézet díszelnöke. A közoktatási miniszter nevében Lippich Elek miniszteri tanácsos üdvözölte a művészt, utána Mihalovich Ödön igazgató, ki a tisztelők nevében ezüst tea-készletet adott át. Hubay Jenőné szül. Czebrián Róza grófnő a hölgybizottság nevében tízezer koronáról szóló alapító-levelet adott át. Az összeg kamatját a legjobb magyar gordonkás növendék kapja évenként. Következett a többi zene egyesület s a lipótvárosi kaszinó üdvözletének tolmácsolása, koszorúk átnyújtása. Popper Dávid mély meghatottságát néhány köszönő szóban fejezte ki. Március 30-án este a Royal fogadóban rendezett hangverseny fejezte ki az ünnepélyek művészi jelentőségét. Poppert, mint előadót és zeneszerzőt, és mint a hegedű kvartett tagját, mely hosszú évek óta a főváros legelőkelőbb zenei élvezetét szolgálja, — tapsolta folytonosan a közönség. A hangversenyt lakoma követte. Az első felköszöntőben Rákosi Jenő méltatta Popper érdemeit, aki idegen földről származván el, teljesen összeforrott a magyarsággal és zeneművészetünk egyik büszkesége. Végh János kúriai bíró a zenekedvelő közönség háláját fejezte ki. Berzcviczy Albert a magyar kultúra elismerését tolmácsolta Popper művészete iránt. Popper a meghatottságtól nem tudott szóhoz jutni, csak utóbb, néhány szóval fejezte ki háláját.

 

Popper: Magyar rapszódia - Temesvári Bence - YouTube

 

 

 

Két magyar hegedűművész Amerikában K.E. (1905. 16. 250.) Két művészünk van Amerikában: Vecsey Feri*, a tizenegy éves csodagyermek, aki művészi hegedű játékával bámulatba ejti az egész világot. És Zöldy Marci, a honvéd főhadnagyból lett hegedűművész. Zöldy Marci már három éve van künn és teljesen akklimatizálódott. Az angol nyelvet tökéletesen elsajátította szóban és írásban. Előkelő társadalmi helyzetre küzdte föl magát és szép jövedelméből gondtalanul él. New-York "legmagasabb négyszáz”-ának körében annyira otthonos, mintha már ő is milliárdokban számítaná tőkéjét. Különösen Roosevelt elnök és családja szereti Zöldy Marcit, nemcsak hegedűjátékáért, hanem kellemes és szórakoztató modoráért is.

Vecsey Ferkó nem sokkal idősebb Roosevelt Quentinnél. Ez év elejétől van odaát papájával és mamájával, a kik féltékenyen őrködnek felette. Bejárták már az Egyesült Államok minden nagyobb városát. Mindenütt óriási lelkesedéssel ünnepelték a kis magyart, akiről őszintén elismerik a jenkik is, hogy hozzáfogható művészt még nem hallottak. Vecsey Feri minden lépését zajos sikerek, s fényes ünneplések követik. Hegedűvel kezében elkomolyodik az arca. Nem lát, nem hall, nem érez, nem tud semmit, mint azt a remekművet, amelynek gyönyörű hangjait megszólaltatja. Mikor megszűnt hegedülni, előveszi ólomkatonáit, képes könyveit, vagy pedig a kis Quentin módjára futkos és pajkoskodik.

 

Vecsey Ferenc, 1893 –1935) was a Hungarian violinist and composer.

 

 

Haydn halálának századik éve. (1905. 28. 452.) A soproni zeneegyesület előkészületeket tesz, hogy 1909-ben megülje Haydn József zeneköltő halálának századik évfordulóját. Haydn osztrák születésű ugyan, de élete egy részét a kismartoni Esterházy-kastélyban töltötte. Nem egy művén meglátszik a magyar dal és zene hatása. Az osztrák néphimnusz zenéjét is ő szerezete. A soproni zeneegyesület a hírneves zeneköltőnek Kis-Martonban szobrot óhajt emelni. Országos bizottságot alakít, melyben a magyar zenei élet kitűnőségein kívül helye lesz a zeneművészet külföldi neves képviselőinek is. A magyar származású Richter János Manchesterben, Goldmark Bécsben, Gericke Bostonban a szoboralap javára hangversenyt rendeznek. A Soproni Zene egyesület szeptember 24-én a kismartoni hercegi kastély dísztermében, Haydn karmesteri működésének egykori színterén és a kastély híres kertjében Esterházy Miklós herceg és neje szül. Ciráky Margit grófnő védnöksége alatt rendez nagy hangversenyt. A Haydn-ereklyékből Merényi Lajos hercegi főlevéltárnok kiállítást rendez.

 

SLAVIK JÓZSEF. (1806-1833.) (1906.  13. 202.) A kőbányai új temetőben hétfőn friss virágot, zöld koszorút raktak az egyik sírkőre s kései emlékezéssel megújították egy rég elfelejtett, tüneményes életű zeneművész emlékét, a ki minden korok legnagyobb hegedűművészei közül való volt. A múlt század elején szinte gyerekfejjel Paganini addig példátlan virtuozitásával kelt versenyre. Slavik József a neve, a cseh hegedűs iskolának eddig felül nem múlt, talán utol sem ért képviselője, akit fiatalon, huszonhét éves korban Budapestre hozott s itt hirtelen elragadt szerencsétlen végzete. 1833-ban, május 20-ikán jött Magyarországra, hogy Pesten hangversenyezzék, itt ideglázba esett s pár nap alatt május 30-ikán meghalt. A művészt, akit nagyvárosok ezrei csodáltak és ünnepeltek, kivitték az akkori Lipót temetőbe. Hogy milyen lehetett a művész kiválósága, bizonyítja az, hogy még az európai művész központoktól távol eső Pesten is ismerték őt, halála híre valóságos megrendülést keltett és síremlékének javára hangversenyt is rendeztek. Attól fogva azonban elfelejtették. Az épen szomorú sorsa az előadó művésznek, hogy bármily csodás is lelke és művészete, halálával együtt elvész nyomtalanul, élve legföljebb emlékképen.

Maga Paganini, a hegedűkirály csodálattal adózott 1828-ban a huszonkét éves ifjú játékának, s ezt az ajánlást írta a fényképe alá : «Vous étes un diable. Le monde tremble, quand vous jouez». (Ön valóságos ördög. Ha játszik, reszket a világ).

Van a Slavik kiválóságának még egy klasszikus tanúja: Chopin, a nagy lengyel zeneköltő. Leveleiben, a melyek az utóbbi években nyilvánosságra kerültek, gyakran emlékezett meg Slavik Józsefről, akit Bécsben ismert meg 1830-ban, s akit a legnagyobb művészek egyikének mond. Két ilyen kortársnak tanúsága elegendő, hogy megőrizze emlékét a korán elpusztult fiatal cseh virtuóznak. Üstökösként bukkant fel az előadó zeneművészetben a XIX. század elején, s mint igazi üstökös, hamar el is tűnt az emberi megfigyelés köréből Feltűnt a csehországi Jineczben, ahol 1806 március 1-jén megszületett, és kialudt váratlanul Budapesten, ahol az első síremlék helyett a cseh honfitársak kegyelete új, díszesebb emlékkel jelölte meg sírját Ez az emlék most a kőbányai új temetőben áll, ahova hamvait a temetők rendezésekor szállították át. A cseh kegyelet néha ellátogat a budapesti sírhoz ós őrzi Slavik egyetlen arcképét, amely őt a prágai zeneakadémia egyenruhájában ábrázolja.

*

Josef Slavík (26. březen 1806, Jince30. květen 1833, Pešť) byl přední český houslista a skladatel, také nazývaný „český Paganini“.

 

 

 

Puccini új operája. K. I. (1906. 20. 323.) „ Pillangó kisasszony”. Bemutatták a Magyar Kir. Operaházban 1906, május 12-én. A végét járó operai évad utolsó eseménye. Egy nálunk mindig nagyra tartott olasz zeneköltőnek, Giacomo Puccininak őszinte nagy sikere. Ó maga is eljött hozzánk s a rendkívül nagyigényű, finomságokkal teli mű fáradságos betanításában az utolsó héten tevékeny részt vett. A mester 48 éves, vonásain a valóságban már némi keménység lett úrrá, Puccininak nemcsak művészetéért tartozunk köszönettel, hanem azért is, mert ő volt az a ki évekkel ezelőtt kieszközölte, hogy Milanóban elhunyt költőnk, Hugó Károly, a régi temető bezárásakor az új, díszes sírkertben találjon gondozott nyugvóhelyet.

Az egzotikus japáni légkör ihlette meg Puccinit, mikor a Pillangó kisasszony zenéjét írta. Pierre Loti francia regényíró «Madame Chrysanthéme» ez. Kötetéből angol írók: John Long és Dávid Belasco megható kis drámát írtak. Ezt Puccini egy felvonással megtoldatta. Az opera cselekménye azzal indul, hogy egy észak amerikai tengerésztiszt, Pinkerton, Nagaszakiban nőül vesz egy egészen fiatal japán leányt, Csocsoszánt (ez a név jelenti a Pillangó kisasszonyt.) A színtér virágos dombon álló villa, a tengeröböl és világítótorony képével, amint a menyasszony barátnői s rokonai seregével felvonul Japánból hozatott ruhák eleven színű pompájában. Az egybekelés szertartása után előtörtet egy bonc (Buddha-vallású pap), aki a kereszténnyé lett Csocsoszánt megátkozza, majd a fiatal pár boldog kettőse következik a holdas éjben, csupa élénk, érdekes látványosság, mindig fülcsiklandó vagy meleg érzést sugárzó zene hangjai közt.

A II. felvonás négy évvel később játszik a villa belsejében: a szép Pillangó három év óta, remény és kétség közt várja haza szőke fiacskájának atyját, noha japáni törvények szerint az elhagyott nő: elvált asszony. Kérőben jár nála — ismételten japán herceg, de a menyecske hallani sem akar róla.

Új felesége jön a gyermekért, Csocsoszán kétségbeesve feleli: jöjjön maga az apa. S játszadozó fiacskáját szenvedélyesen összecsókolja, kis szemeit bekötözi, neki magának már nincs mit keresni a világon, megöli magát. Az érkező Pinkerton már csak vonagló tetemére borulhat. A szerelem, a boldogító remény és a kétségbeesés egyaránt hű kifejezésre talál Puccini mindenható zenéjében. De művészetét a maga teljességében tolmácsolták is. A bámulatos finom hatásokat követelő zenekart Máder operaigazgató vezette. A címszerep a törékeny, de szerelmében erős kis gésa, S. Szamosi Elzánál különb személyesítőre alig találhatott volna.

*

Szamosi Elza, Szamossy (Budapest, 1884. március 8. – Budapest, 1924. július 14.) opera-énekesnő (drámai szoprán). Amerikában vendégszerepelt 1906-ban

 

 

Sajtó

 

 

 

Máramaros, (1904. 2. 26.) a Máramarosszigeten megjelenő politikai és közművelődési hetilap január elsejei számával negyvenedik évfolyamát töltötte be. Hosszú élet, a magyar hírlapirodalom fejlődésének időszakában. A felvidéken a nemzeti feladatok küzdelme is öregbíti a múlt tisztességét. A lap a jubileumra ünnepi számot adott ki, az eddigi szerkesztők arcképeivel, negyvenéves pályájára való visszaemlékezéssel és bő olvasmányokkal. A Máramaros tulajdonosa Várady Gábor volt képviselő, szerkesztője dr. Pap Tibor jogakadémiai igazgató kiadója Sichermann Mór. Előfizetési ára egész évre 8 korona.

Máramaros megyei demokratikus lap.

 

 

 

A Budapesti Újságírók Egyesülete (1904. 14. 225.) márczius 27-ikén tartotta meg közgyűlését Vészi József elnöklésével. Vészi megnyitó beszédében az egyesület lefolyt évének eseményeit előadván, helyeselve említette föl a hírlapírók egyesülésére az Otthon közgyűlésén Rákosi Jenő által elmondottakat. Az évi jelentést Szatmári Mór főtitkár terjesztette elő. Ennek megtörténte után köszönetet szavazott a közgyűlés Singer Zsigmondnak és Cziklay Lajosnak az Egyesület segítő-alapja érdekében kifejtett tevékenységükért, majd a választásokat ejtették meg, a miután a közgyűlés véget ért

 

 

Egy hírlapíró kitüntetése. (1904. 30. 519.) A király a Pester Lloyd egyik szerkesztőjének, Veigelsberg Leónak, a hírlapirodalomban szerzett érdemei elismeréséül a harmadosztályú vaskorona-rendet adományozta. Veigelsberg a budapesti hírlapirodalom egyik legrégibb, kiváló tehetségű és nagy tudású munkása, aki német nyelven bár, de hazafias szellemben teljesíti kötelességét.

*

Veigelsberg Leó (Boldogasszony, 1846. – Budapest, 1907. .) hírlapíró, a Pester Lloyd főszerkesztője, Ignotus Hugónak, a Nyugat folyóirat főszerkesztőjének apja.

 

 

A sajtó képviselői az angol parlamentben (1905. 36. 576.) Ahhoz, hogy valaki az angol parlament sajtó-karzatának tagja lehessen, több szerencse kell, mint ész. Még akkor is, ha az arra való szabadalmat megkapta az ember, nem valami könnyen lehet feljutni a karzatra. Hatvan kőlépcsőn kell felmászni, onnan húsz lépcső az írói szobába, harminc lépcső pedig az étterembe vezet. A parlamenti palota berendezésével megbízott küldöttség nem engedte meg, hogy a sajtó képviselői a liftet használják.

A riporterek közt folyton ide-oda járó küldöncök, kik a kész stenogramokat a szerkesztőségekbe viszik, a rajzolók munkáját nagyon megnehezítik. A karzat felügyeletével megbízott tisztviselő nem engedi meg ugyan, hogy a riporterek fölkeljenek helyeikről, de érdekes ülések alkalmával a rendet senki sem tartja meg. A második sorban ülők semmit sem látnak, s csak nagyon keveset hallhatnak. Ezért gyakran megtörténik, hogy egyes szónokok beszédeit a lapok tévesen közlik.  A Daily Chronicle című nagy napilap egy alkalommal Russell miniszter beszédjét annyira elferdítette, hogy másnap az elnök a sajtó karzatát megrótta. A sajtó a kemény megrovást nem rakta zsebre, hanem egyhangúlag kijelentette, hogy ha a sajtó képviselői a parlamentbe nem járnának, a törvényhozó testület kérné őket, jöjjenek el. Sokkal jobb lenne, ha az elnök a sajtó képviselőinek jobb elhelyezéséről gondoskodnék. Mindezek dacára a helyzet nem javult. A világhírű «Punch» torzképeivel folyton csipdesi az angol indolenciát, de azért a hatalmas angol sajtó képviselői még most is a zsúfolt sötét, szűk karzaton tengődnek.

 

 

Függelék

 

 

CSEHOV ANTAL. 1860—1904. (1904. 31. 526.) Az orosz irodalom nagyon rövid idő alatt emelkedett az európai vezető irodalmak sorába. A lírában ugyan Puskin és Lermontov óta nem termett igazi nagy költőt, a drámában sohasem tudott magasabbra emelkedni, de a regényben Turgenyev óta mindig vannak elsőrendű nagyságai, akik művészi formában tudják föltárni az orosz néplélek mélységeit. A mai orosz irodalom három első kitűnősége Tolsztoj, Gorkij és Csehov. Más hangon, eltérő világfelfogással, de mind a háromnak minden soruk magán viseli az orosz végtelen síkságok bánatos, komor hangulatát, az orosz ember gyermeteg, gondolkodásban és érzésben túlzásokra hajló lényének bélyegét. Tolsztoj az élet legnagyobb és legmélyebb kérdésein, az ember rendeltetésén, földi létének valódi értelmén töpreng, elmerülve saját maga által alkotott vallási és erkölcsi világnézetébe. Gorkij a társadalom legalsó rétegeire, a kitaszítottakra, üldözöttekre, az elzüllöttekre, testi-lelki nyomorultakra függeszti szomorú tekintetét. Náluknál nagyobb tárgyilagossággal, de a szenvedések láttára ép úgy megindulva festi Csehov apró rajzaiban az orosz népnek, főképp a parasztnak és a kispolgárságnak életét. Őt az különbözteti meg legjobban nemcsak két hírneves kortársától, hanem egyúttal a legtöbb más orosz írótól is, hogy megvan benne a humor gazdag adománya is.

Munkáinak száma igen nagy. A rövid, de rendkívül mélyreható ember-ismerettel irt rajzok bőven ömlöttek tollából. A közönség mindenütt, így nálunk is élvezettel olvasta a lapok tárcáiban, külön kötetekben e rajzokat, amelyek tömör formában mutatják be az orosz társadalom s különösen a hivatalnokok, a katonák és munkások elfajultságát. Képeket mutat be, melyek beszélnek önmagukért, a magyarázatot, a mélyebb értelem kifejtését rábízza magára az olvasóra. Technikája emlékeztet a francia Maupassantra. Novellisztikus munkáival bizonyos ellentétben állnak drámái, melyekben sokkal sötétebb, vigasztalanabb a színezés. E drámákat nálunk nem ismerik, csak A medve című vidám kis vígjátéka került színre a Nemzeti Színházban. (Ez Schöpflin. G.)

Olga Leonardovna Knipper-Csehova (1868-1959.)

 

 

CSEHOV holttestét (1904. 31. 537.) Badenveilerből, ahol elhunyt, Szentpéterváron át Moszkvába szállították, s ott helyezték örök nyugalomra. Szentpéterváron igen egyszerű szertartást tartottak, papot is az ott levő újságírók vittek, hogy az elszállítás előtt beszentelje a koporsót. Annál nagyobb volt a részvét Moszkvában, ahol a pályaudvaron óriási tömeg várta a holttestet vivő vonatot. Moszkva csaknem összes egyesületei képviselve voltak a temetésnél. A koporsót egyetemi hallgatók vállukon vitték ki a pályaudvarról a halottaskocsira. Két helyen is tartottak gyászünnepélyt; a Művész-színház és az egyetem előtt. Innen a koporsót a Novodevicsi kolostorba vitték, ahol a temetés megtörtént. Csehov kívánsága szerint koporsója fölött gyászbeszédeket nem tartottak.

A lapok Csehov halála alkalmából közlik Tolsztojnak, aki jó barátja volt az elhunyt Csehovnak, következő nyilatkozatát: Csehov nagy művész volt, akit nemcsak az orosz ember, hanem mindenki megérthetett. Ama kevés író közül való, akiknek műveit többször is el lehet olvasni. Az írásnak tökéletesen új formáit teremtette meg, amelyekhez hasonlókat én sehol sem találtam. Csehov halála nagy veszteség nekünk, annál is inkább, mert nemcsak egy hasonlíthatatlan művészt, hanem egy kedves, őszinte és becsületes embert is veszítettünk benne.»

 

 

 

NEMZETKÖZI TÁRLAT A MŰCSARNOKBAN. K—ny Ö—n (1906. 46. 741.) A tárlat általános jellege, az idegeneket is beleszámítva, megfelel ama szokásos átlagnak, melyet évről-évre láthatunk. Több-kevesebb ügyességgel, a természet jelenségeinek érdekesebb, vagy érdektelen regisztrálása, javarészben az egyéni felfogás terjes hiányával. Komolyan áttanulmányozott s biztos szellemi erővel teljes alkotás csak elvétve akad. A rútnak s az unalmasnak kultusza talán még sohasem uralkodott annyira, mint a modern művészet jelenlegi korszakában. S amint így a művek során végig megyünk, sajnálattal tapasztaljuk, hogy mily sok lapos gondolkozású s bizonyos fokig lelki szegény tolong a művészi pályán. Egy idő óta úgyszólván kiállításról kiállításra, ha nem is épen a hanyatlást, de az egészséges, erősebb fejlődés hiányát látjuk.

 

 

Innocent  Ferenc: Nosztalgia.

A KÉPZŐMŰVÉSZETI TÁRSULAT NEMZETKÖZI TÁRLATÁRÓL.

 

A tárlat művei közül néhányat, mint reprodukálásra is kiválóan alkalmasat mutatunk be olvasóinknak. A meglehetős nagy számban szereplő magyar arcképek közül ezúttal két jeles arcképfestőnk, Ballá Ede s Basch Gyula műveit mutatjuk be olvasóinknak. Női arckép s Iduska, mindkettő kiválóbb alkotásai a művészeknek. Skutezky Döme, évek során egyik főoszlopa tárlatunknak, a munkái, az ő nála megszokott lelkiismeretes tanulmánnyal s biztos ecsetkezeléssel, igaz színekben állítja elénk. Spányi Béla egyik legkedveltebb tárgyát, mocsarat gólyával festette meg. A terjedelmes vászon egyhangúságát a napnak a vizén csillogó sugarai élénkítik, érdekességet kölcsönözve a meleg színekben tartott műdarabnak. Figyelemre méltó Innocent  Ferenc: Nosztalgia c. merész alkotása, amit mi is bemutatunk.