h14–47. Vasárnapi Újság. Régi korok világa. XV. 1913. -1915.

 

 

 

2016. 05. 01. – 2016. 05. 26.

 

 

 

Tartalom

 

Bevezetés

 

Közösségek

    Hazaiak

    Külföldi közösségek

Oktatás

Egyház

Színház

Mozi

Színészek

Zene

Sajtó

Függelék

Idézettség

 

 

 

Bevezetés

 

A háború kitörése óta (1914. közepe) a hetilap képeinek zöme háborús fénykép. Több esetben nincsenek szövegkörnyezetbe illesztve: „kép szöveg nélkül.”A szöveg nagyrészt folytatásos regény. Új rovatot nyit a szerkesztő, címe: A HÁBORÚ (képek), illetve Háborús hullámok (próza). A szépirodalom összezsugorodik, ebben is sok a háborús téma. Ez utóbbiakból mérsékelten válogattunk, tekintettel a háború óriási irodalmára. A korábbi, a sorozat utolsó fejezete (címét lásd alább) olyan anyagot is tartalmaz, mely ebbe a fejezetbe is illene. A már közölt szöveget vagy képet lehetőleg nem ismételjük.

h14-13

 

Tárcacikkek 1914 –1921

 

A tartalomból: Aranykéz-szálloda épülete bontásra került; Miért csonka a milói Vénus?  Futurista és expresszionista képek; Rodin a művészetről; NÉMET FEJEDELMEK; Orosz forradalom; I. Miksának, királyunk öccsének császársága Mexikóban;  Bárány Róbert a Nobel-díj nyertese; AZ ÚJ NEMZETI SZÍNHÁZ PÁLYATERVEI; A MOZI REJTELMEI; mozik szerzőjogi kérdései.

 

 

 

 

Közösségek

 

 

 

    Hazaiak

 

 

 

MAGYAR MŰVÉSZNŐK OTTHON. Konek Ida és Kalivoda Kata (1887-1936) műtermében Kovács Lydia.  (1913. 11. 208.) Ma már a nők minden téren fölveszik a versenyt a férfiakkal. A hivatalokban, az orvosi gyakorlatban s más pályákon működő nők mellett nem szokatlan a művésznő sem. Ha olyan elsőrendű művésznőnk, akit egy sorba lehetne helyezni a legkiválóbb férfi művészekkel, nem akadt is még, több olyan művésznőt is fel tudnánk sorolni, aki művészetével figyelmet keltett maga iránt. Ezek közül valók Konek Ida és Kalivoda Kata. A régi művésztelepen, künn az Epreskert vidékén a Petőfi-ház szomszédságában, egy tenyérnyi kert közepén kecses kis villában van  Konek Ida műterme. A kis fülke bútorzata öreg hollandus paraszt asztalból és négy parasztszékből áll, s az aprószemes ablakpárkányon aranyos kalitkában vidám kanári madarak fütyörésznek.

Konek Ida kiállított már több ízben a párisi Szalonban és Karlsruhe-ban, mindannyiszor szép sikerrel. Pedig ő is végigküzdte azokat a nehézségeket, amelyek felbukkannak a magyar művésznők utjain. Szülőhelyétől, Pozsonytól Budapestig Telepy Károly mesterhez vezette az útja. Azután a müncheni Fluggen mester tanítványa lett. A tehetséget ekkor már felfedezték s onnan küldött több műve kiállításra került a budapesti tárlaton. Münchenből Parisba ment, hol Munkácsy műtermében tökéletesítette a tudását, később pedig már a firenzei Scuola-liberában tanult.

Kalivoda Kata leginkább genre festményeivel vont a magára a figyelmet. Ö is Münchenben, Parisban tanult. Nem sokáig maradt külföldön. Paris zajából hazakergette a vágy a magyar falu után, s Eötvös-utcai műtermének békés csöndje után, ahol a téli időszakot tölteni szokta. Kalivoda Kata iskolájának tizennégy növendéke van s közöttük és művésznő állítása szerint van egy-két kiváló talentum is.

 

 

 

 

AZ ÚJ PARLAMENTI ŐRSÉG DÍSZRUHÁJA. — Jelfy Gyula fölvételei

baloldali kép: A TISZTEK    ;jobboldali kép: A LEGÉNYSÉG.

Képek szöveg nélkül.

 

 

KÖNYVFEJEDELMEK BUDAPESTEN. Polgár Géza (A világ kiadóinak nemzetközi kongresszusa.) (1913. 22. 433.) Mátyás királyról jegyzi föl a történelem, hogy ő maga buzdította Karai Lászlót, a tudós budai prépostot, hogy hozasson Budára nyomdászt, akivel az akkori idők szellemi termékeit elkészíttethessék. Így vonult be Budára 1472-ben Velencéből Hess András, és az ő kiadásában jelent meg 1473-ban az első nyomdatermék hazánkban. A könyvnyomtatással és ennek mérhetetlen áldásaival együtt járt a könyvkereslet is s így született meg a kiadó is. 1484-ben már tíz-tizenkét kiadó-könyvkereskedőt találunk Budán, íme: Feqer Tibold, Ruem György, Paep vagy Pap János, Kaym Orbán és a protestáns vallása miatt megégetett Grynaeus György.

A könyvkiadás őskorában elképzelhetetlen nehézségek árán született meg egy-egy könyv. Sokszor maga az író, — föltéve hogy hatalmas pártfogója is akadt  - volt a kiadó, nyomdász, korrektor, könyvkötő és könyvárus egy személyben.

A múlt esztendőben a német kiadóság elhatározta, hogy megteremti az úgynevezett «Deutsche Bücherei»-t, ami körülbelül a német nemzeti könyvtár fogalmának felel meg. Célja, hogy 1913. január 1-jétől az egész föld kerekségén megjelenő német könyveket Lipcsében összegyűjtsék. Nem kisebb könyvmennyiséget jelent ez a határozat, mint évenként negyven¬ ötvenezer könyvet, vagyis csekély tíz esztendő alatt egy fél milliót. E könyvtár részére külön palota is épül. A kiadók nemzetközi kongresszusának 1896 óta élő állandó szerve, a Congrés International des Editeurs-t* a következő tizenöt nemzet kiadói egyletei alkotják: Németország, Ausztria, Belgium, Dánia, Spanyolország, Egyesült Államok, Franciaország, Anglia, Magyarország, Olaszország, Norvégia, Hollandia, Lengyelország, Svédország és Svájc. A nálunk most lezajló kongresszusnak, egyik legkimagaslóbb eseménye, Magyarországnak a berni egyezményhez való csatlakozása. A világ legelső kiadói mind itt lesznek a most megkezdődő ötnapos kongresszuson.

Tizenkét nagyfontosságú és közérdekű kérdést vitatnak meg. Nemcsak a kiadók, hanem az Írók és a nagyközönség érdekeit is szem előtt tartják. Ezek egyike az erkölcstelen irodalom elleni küzdelem, a mozik szerzőjogi kérdéseinek a rendezése, valamit a fordítási jogok értékesítésére szolgáló irodának a fölállítása. A kongresszus fővédnöke József főherceg. A kongresszus munkája az Akadémia dísztermében folyik le.

*Le Congrès international des éditeurs 2018, annonce l'International Publishers Association dans un communiqué, se déroulera en Inde, dans la capitale New Delhi.

 

 

AZ ÉBREDÉS KORSZAKÁBÓL Dr. Oláh Gyula. (1913. 28. 556.) A mozgalmak, melyek az 1859-iki háború* után megindultak, országszerte felébresztették aléltságából a nemzetet. A pesti hangulat és a jobb jövő reménye gyorsan terjedt a vidéken is. Előbb a nagyobb városokban, onnan a falukban épen olyan volt az általános politikai hangulat, mint az ország fővárosában. A magyar ruha viselése olyan általánossá vált, hogy csak az abszolút-kormány hivatalnokai, az akkor úgynevezett «Bach-huszárok» jártak német öltözetben és hordtak cilinder-kalapot. Öregek, ifjak, nők, férfiak, gyermekek, mind magyar szabású ruhát viselnek. Az öregebb urak is kalpagban, túri süvegben, sarkantyús csizmában jártak. A farsangi bálokban nem lehetett frakkot látni. A férfiak atillában, a leányok hímzett pártákban, ingvállas szép magyar derékban jelentek meg. A diákok az előadásokra is pitykés dolmányban, sarkantyús csizmában jártak. A frakkot annyira kipusztítottuk, hogy levágattuk róla az úgynevezett fecske farkat, és a felső részéből pitykés dolmányt készíttettünk.

A magyar társadalom akkor két csoportból állott. Az egyik a társadalomnak a zöme, mely az általános elnyomatás daczára is minden lehető alkalommal kimutatta szabadságszeretetét, Magyarország alkotmányának visszaállítása iránt való törekvését és az abszolút rendszerrel szemben érzett gyűlöletét. A másik csoportja a társadalomnak a Bach-huszárokból, az abszolút rendszer hivatalnokaiból állott. Ezek maguk között, a katonatisztekkel és a hozzájuk csatlakozó néhány reakciós érzelmű polgárral társulva, külön társadalmi csoportot képeztek. Együtt voltak, együtt tartották összejöveteleiket, szórakozásaikat, mulatságaikat, mert hát kénytelenek is voltak vele, mert a társadalom zöme kiközösítette őket a maga köréből.

A társadalom megragadott minden alkalmat arra, hogy nyilvános összejöveteleket tartson, ahol érzelmeit kifejezésre juttathatja. Jó alkalom volt a Kazinczy-ünnepélyek tartása. Ezen ünnepélyes összejövetelt már Pesten engedélyezte a hírhedt Protmann rendőrségi főnök is, hát a vidéki apróbb hatalmasságok sem merték azt megakadályozni. Előbb csak a vidéki nagyobb városokban, később országszerte, még az apróbb községekben is tartottak Kazinczy-ünnepélyeket Az ilyen ünnepélyek első része hangversenyszerű előadásokból állott, ahol hazafias költeményeket szavaltak. Kazinczyt és a magyar irodalmat méltató felolvasásokat tartottak, s lelkesítő ének és zenedarabokat adtak elő. Az előadást mindig a Szózat eléneklésével fejezte be a közönség. Az ilyen előadást mindig társas lakoma követte. A rendezőknek gondjuk volt arra, hogy ezekre a lakomákra ne jöhessenek el olyan résztvevők, akik az ilyen lakomáknál elmaradhatatlan tósztok alkalmával a szónokokat érzelmeik szabad kifejezésében feszélyezhetnék Voltak is azon szónoklatokban a jobb jövő reményének olyan határozott kifejezései, melyeket az akkori hatóságok szigorú következményekkel járó hivatalos eljárás tárgyává tettek volna.

Reményi Ede művészi körútra indult az ország nagyobb városaiba. Mindenütt ünnepelték, mindenütt általános lelkesedést keltettek hangversenyei. A hangversenyek után tartott közvacsorákon elhangzott felköszöntőkkel nemcsak a kiváló művészt éltették, hanem fohászkodtak a szabadság hajnalának mielőbb való elkövetkezéséért is. Azok az ország csaknem minden nagyobb városában megtartott hangversenyek, a tapsok, az éljenzések elhangzottak, de maradt Reményi Ede művészi kőrútjának egy messze időkig fennálló emléke is. Midőn Reményi Ede hazajött, csodálkozva tapasztalta, hogy a világirodalom egyik legnagyobb költőjének, Petőfi Sándornak még nincs nyilvános szobra. Hogy ezt a mulasztást pótolja, ő minden hangversenye jövedelmének egy tetemes részét egy Budapesten Petőfi Sándornak állítandó szobor javára tőkésítette.

Abban az időben az előző év rossz termése miatt Horvátországban és Szlavóniában nagy ínség kezdett pusztítani. Magyarország társadalma kitörülte emlékéből az 1848-iki eseményeket, midőn Horvátország népe fegyveres kézzel támadt Magyarország és Horvátország közös szabadsága ellen. A magyar társadalom széles körű akciót indított honfitársai ínségének az enyhítésére. A budapesti hölgyek a Lloyd termeiben felállított sátrakban bazárt rendeztek be, melyekben a tárgyakat ők maguk árulták. A rendezésben részt vettek úgy a főrangúak, mint általában Pest előkelő polgárai.

A magyar társadalomnak a horvátországi ínséggel szemben megnyilatkozott nagymérvű részvéte nem volt csak egyszerű jótékonysági cselekedett. Volt annak politikai háttere is. Horvátország közvéleménye is érezte azt, hogy ők az osztrák kormánytól csak ugyanazt a politikai teljes leigázást kapták jutalmul, amiben az osztrák abszolút kormány Magyarországot büntetés gyanánt részesítette. Az osztrák kormánynak ez eléggé nem tetszett, de végre is az ínségesek, az éhezők segélyezését nem tilthatta el. Az egész magyar társadalom jóformán egy családot képezett és a nagy család minden tagjának ugyanegy vágya, reménye, törekvése volt. Névnapokon, nagy ünnepek alkalmával, menyegzőkön, keresztelőkön és minden lehető alkalommal messze vidékről is összejöttek a rokonok, barátok, ismerősök. Az ilyen összejöveteleknek csak külső színét adta meg a felmerült alkalom. Nem volt az csak lakmározás. Nyíltan, bizalmasan megbeszélték a helyzetet. Erősítették a csüggedőket, táplálták a jobb jövő reményét és bíztak abban, hogy «el kell veszni a világnak, vagy győzni az igazságnak». Azt tudták, hogy a világ nem egyhamar vész el, de az igazság, a szabadság győzelmében erősen bíztak.

 

*A szárd–francia–osztrák háború 1859 áprilisában robbant ki a Szárd–Piemonti Királyság és a vele szövetségre lépett Francia Császárság, valamint az Osztrák Császárság között. A háborút Cavour gróf, a szárd királyi kormány miniszterelnöke készítette elő, a Savoyai-ház hatalmának kiterjesztése, és az itáliai Habsburg és Bourbon birtokok megszerzésének szándékával. Az expanzió tervéhez elnyerte III. Napóleon támogatását is, így a konfliktus európai nagyhatalmi összeütközéssé fejlődött, wiki

 

 

A RÉGI LLOYD-PALOTA (1913. 31. 608.) A munkapárt költözködik. Az épület, melyben eddig székelt a Duna partján a Dorottya-utca, Ferencz József-tér- és Eötvös-tér között fekvő eléggé impozáns palotaszerű épületet, a Pesti Kereskedelmi Társulatnak régi Lloyd-palotáját le fogják bontani, hogy annak és a szomszédjában levő házaknak a helyén a «Generali Biztosító Társulat» egy új palotát építhessen. Ezzel a lebontással és új építkezéssel a régi Pestnek ismét egy közismert épülete tűnik el, mégpedig egy olyan épülete, mely sok vonatkozásban s kapcsolatba jött Magyarország újabb kori történetével. Mikor a palota épült, a később benne elhelyezkedett pártoknak még híre sem volt. Terveit Hild József készítette, kinek a régi Pest szépítésében nagy szerep jutott.

A Nemzeti Kaszinó az első emeleti traktusnak azokat a részeit foglalta el, melyeket, ma a munkapárt, régebben a szabadelvű-párt bérelt. 1830-tól kezdve 1847-ig itt tartotta összejöveteleit, tanácskozásait, hangversenyeit és híres báljait. A palota második emeletén volt a Kereskedői Kaszinó, melyet kizárólag jobb módú pesti kereskedők látogattak. Az épület földszintjén volt egy mindig túlzsúfolt kávéház. Az volt az akkori kereskedelemnek a börzéje. Később a nagytermet és a mellette két oldalt levő szobákat báli helyiségeknek használták és adták ki.

Az 1861-iki rövid országgyűlés tartamára a Lloyd termében tartották a Felsőház üléseit. Akkor a képviselőház a Nemzeti Múzeum dísztermében, a felsőház pedig itt ülésezett. A nagy teremben voltak a főrendek padjai, a terem két végében az emeleten pedig a közönség részére két szűk karzatot rögtönöztek azokból a helyiségekből, mely bálok alkalmával a zenészek helyei voltak. Ezeken a szűk helyeken hallgatták végig az azon idők előkelő hölgyei a főrendiház tanácskozásait. Elkövetkezett azután az 1865-iki évi országgyűlés. Az általános választásoknál Deák Ferencz politikai irányzata nagy többségre jutott.

A Lloyd-társaság időközben felépítette a Mária Valéria-utca és a Duna part  között az új palotáját s oda költözött át. Így lett a Dorottya-utcai Lloyd-palotából a régi Lloyd-palota, és így ürültek meg a régi palotának emeleti helyiségei. Kovách Lászlónak és általában az egész pártnak megtetszettek ezek a helyiségek. Csakhamar létrejött az alku. A Deák-párt átköltözött a Lloyd-palotába és azon időtől kezdve ez az épület Magyarország politikai közéletének egyik nevezetes központjává lett. Már az 1867-ik évi koronázási ünnepélyek alkalmával a Lloyd-palota üveges nagy erkélye a királyné, a mágnás- és az előkelő hölgyek részére volt fenntartva. Lloyd-palota termeiben, nagy békében és egyetértésben folyt a Deák-párt élete egész a Lónyay Menyhért bukásáig.

Az életet, mely e falak között folyt, a maga vidámságával és gondjaival, fontosságával és apró intrikáival, a benne székelő párt nagy nekibuzdulásait és kicsinyes ármánykodásait, politikusainak nemes elhatározásait és önző tülekedéseit: örökké emlékezetesekké tette Mikszáth Kálmán, aki maga is esztendőkön át mindennapos vendége volt e termeknek. Sokszor a népszerűtlenség hullámai is csapkodták az épület falait. A legelső ostromot maga Tisza Kálmán vezette e helyiség ellen ellenzéki korában. A Duna¬ parton, fáklyafény mellet vezette végig a tüntető tömeget az épület elé, hogy láthassa maga a király is, aki akkor ép budai palotájában tartózkodott. Hasonló demonstrációt el kellett azután később Tiszának is szenvednie, mikor kormányra került, s elveszítette népszerűségét. Sőt merényletet is követtek el a klub ellen az ő idejében. A boszniai okkupáció alkalmával egy ismeretlen tettes az udvarból felvezető lépcső előcsarnokában robbantott fel egy petárdát.

Mikor a szabadelvű párt szétoszlott, volt tagjai társadalmi egyesületet alakítottak Nemzeti társaskör elnevezés alatt, s így várták be, míg az idő megváltozik. Az utolsó választások alatt azután megalakították a Nemzeti munkapártot, mely átvette a régi hagyományokat, s velük együtt a régi helyiségeket is.

 

 

 

 

A GRÓF KÁROLYI-PALOTA A MUZEUM-UTCZA ÉS ESTERHÁZY-UTCZA SARKÁN. YBL MIKLÓS NEVEZETESEBB ÉPÍTMÉNYEI

 

*A háborúban súlyos sérüléseket szenvedett, csak a homlokzatot állították helyre és lényegében máig nem alakult ki építészeti értékének megfelelő funkciója. wiki

 

 

 

 

 

SÁTORTANYA  A KÁRPÁTOK ALJÁN. — Kankovszky fölvétele

Kép szöveg nélkül.

 

 

A TŰZ. (1915. 4. 58.) Sztrókay Kálmán. Amikor hazakerültem a harctérről és mindenki azt kérdezte legelső sorban, hogy voltam-e sokat tűzben és milyen érzés az, mikor golyók fütyülnek, srapnellek és gránátok robbannak az ember körül — semmit sem tudtam felelni a kérdésekre. Pedig, amikor elindultunk, magam is erre az érzésre voltam kíváncsi és azt hittem, hogy pszichikai szempontból a legérdekesebb szenzációkban lesz részünk a harcban. A szenzációknak azonban nyoma is alig volt, nem mintha könnyen és természetesen beleszoknék az ember a háború felforgatott világába, hanem azért, mert a harctéren a fizikai fáradalmak, a nélkülözések, a szervezet minden porcikájának teljes igénybevétele tökéletesen elnyomják az emberben még a fogékonyságot is minden lelki impresszióval szemben. Mindenkor a legnagyobb erőmegfeszítésembe került, ha megpróbáltam megfigyelni önmagamat és az érzéseimet. És ha ez sikerült is néha-néha, amikor visszajöttem a háborúból, úgyszólván semmire sem emlékeztem s csak a strapa emlékei foglaltak el jó ideig, amíg ezek aztán lassanként mégis elhomályosultak és apránként összegeződtek az érzésekre vonatkozó megfigyelések. A harcok közben csupa új, eddig teljesen ismeretlen érzés és fogalom születik meg az emberben, amiknek számára nincs szó, amiknek a kifejezéséhez egészen új nyelv lenne szükséges.

A legfontosabb a tűzben levő ember lelkiállapotának a láthatatlan veszedelem érzése. A közvetlen veszedelemé, amiről tudom, hogy nem lehet kikerülni, sőt meg sem lehet kísérelni a kikerülést s érzem, hogy minden a véletlen szeszélyétől, a jó szerencsémtől függ. Hallom a golyók suhanását, úgy szólnak, mintha valamennyi odasúgná fülembe gyors futtában ezt, a szót, hogy «fiú», tudom, hogy nekem szánták őket, rám céloztak, minden pillanatban eltalálhatnak. Ezer golyó közül egy, ha talál, az sem engem, remélem, hogy nem engem. Ettől kezdve ez a két dolog foglalja el az egész öntudatot: az a meggyőződés, hogy nagyon kevés golyó talál s az a remény, hogy a melyik talál, az sem engemet fog eltalálni. Lassanként kezdek egyáltalán nem félni a golyótól s most már csak azt a reményemet féltem, érte szorongok, hogy hátha meghiúsul. Hiába erősödik tapasztalattá, hogy sohasem engem talál a golyó, ha talál is, mégis megmarad az öntudat hátterében az a szorongás, az a hátha, mindaddig, amíg az öntudatom megvan. Addig gondolkodom.

Tudom, hogy a felém röpülő golyózáporban vannak olyan helyek, hol az ember sértetlenül megállhat, végigmehet, mert hiszen a golyók nem szórnak be egyenletesen minden tenyérnyi teret, de nincs módomban kikeresni ezeket a helyeket. A golyók útja láthatatlan, csak természetfölötti lény vezethetne végig közöttük — s erre rá is bízom magamat az én őrzőmre, a kabbalámra és vigyázok rá, amíg csak tudok, hogy valahogyan ne a saját fejem szerint csináljak valamit. Mindenkor tudatában voltam annak, hogy semmi pozitív jelentősége nincs ennek a fikciónak, de mégsem mertem volna lemondani róla, habár egészen egzakt módon is elérhettem volna ugyanazt a biztonságot.

Néha úgy emlékszem rá, hogy borzalmas és félelmetes volt, másszor egészen jelentéktelennek és egyszerűnek tartom. Egyszer közvetlenül a harcvonal mögött legelt egy juhnyáj szétszórva a hegyoldalon, a legnagyobb ellenséges tűzben. A nekünk szánt golyóknak nagy része feléjük ment, közöttük fütyült és csapódott le a földbe, de a juhok nem vettek tudomást róla. Nyugodtan legeltek egész napon át s egyet sem találtak el közülük. Talán, ha megijednek és menekülni kezdenek, nem így történt volna. Mi is így csináltunk mindig — a harcmezőn nagyon kevés különbség van ember és állat között. Az ösztön vezet minket is, s ha az ösztönünk nem válik be, akkor eltalál a golyó. Igen, sohasem gondol az ember arra, hogy a ránk lövő ellenség céloz jól és lő jól s azért találhat a golyó, az ellenséget valami olyasvalaminek gondoljuk, ami csak elindít egy áradatot, amibe aztán vagy belekerülünk, vagy nem. Néha kellemetlenebb kikerülni a tűzből és biztonságban lenni, mert ilyenkor könnyen elkezdünk gondolkodni, ridegebben látjuk a dolgokat, visszatér öntudatunkba az, hogy az életnek van értéke s ilyenkor nagyon hamar fel is háborodunk egy keveset azon, hogy gyilkoljuk egymást.

 

 

EGY RÉGI PESTI HÁZ* Az Aranykéz-szálloda bontásra került épülete, a Régi posta utcában. Zuboly. (1915.  17. 274.) A Régi posta utca 9. szám alatt a nyáron bontani kezdték egy régi pesti ház elcsúnyult falait. Az épület valamikor híressége volt a XVII. században fejlődő fővárosnak, s nevezetességét a múlt század közepéig meg is tartotta. De onnan kezdve már csak, mint megtűrt relikvia létezett. Minden változás, mely a belváros régi utcáin és terein végbement, s az éveknek minden újabb száma, melyek egymásra következtek, feledtették a nevezetességet, úgy, hogy a végén már egykori vonatkozásainak még az emléke is kiveszett a köztudatból. Más generációk nőttek fel, másféle érdekeltségek keletkeztek, melyeknek az életében más házak és más emlékek jelentették azokat a nevezetességeket, melyekre megdobban az ember szíve vagy kegyeletbe árad az emlékezése. A Belvárosban különben az utolsó tizenöt év alatt olyan radikálisan kiirtották a régi Pest maradványait, hogy nem csoda, hogy arra az egy-kettőre, a mit véletlenül még itt felejtettek, már nem futotta az érdeklődésből. A Régi posta utca 9. számú épülete, a hajdan híres Arany Kéz ilyenformán az elfeledett és kiöregedett nevezetességek, harmadosztályú részvétével tűnik el pályafutásának színteréről, holott valamikor sokat beszéltetett magáról s abban is része volt, hogy a közvéleményt asztalai körül némileg irányítsa vagy legalább is izgassa.

Az Arany Kéz a tizennyolcadik században épült s ama kedves alakú és szolid pesti épületek egyike volt, melyeket biedermayere-nek szokás nevezni. Eredetileg is vendéglő volt szállodával kapcsolatosan, s az maradt élete végéig, bár régi szolid hírnevéből utóbb már sokat veszített. Közel ötnegyed századon át helyiségei, azoknak beosztása s egész elrendezése ugyanaz volt, mint kezdetekor. Ami változás esett rajta, az is némi tatarozásokban nyilvánult 1849-ben, mikor a Hentzi bombái ide is elértek, s a ház födelét némileg megrongálták. Egyéb tekintetben nem sok újítás történt benne. Az utcáról benyíló helyiség szolgált az utóbbi időben söntésül és ivóul, hajdanában azonban ez a helyisége volt az ebédlő. Keskeny kapun lehetett az udvarra jutni, s innen lépcső vezetett fel az első emeletre, mely egy veranda szerű nyitott helyiségre nyílt. Néhány utcai és udvari szobából állott emeleti traktusa s mindezek együtt alkották az Arany Kéz tartalmát az első emelet után következő mansard helyiségekkel.

De ott volt még a cégér, körülbelül a legnagyobb dísze és nevezetessége az épületnek: az Arany Kéz. Egy kiálló vashorogról lógott alá s az ivóba vezető ajtó fölé volt függesztve. Állott pedig ez egy negyed méter hosszúságú karból, mely kézben végződött. Nyilván be volt aranyozva s ez által jelképezte az arany kezet, ámde utóbb az arany egészen lekopott róla, s csak az egykori modell maradt meg kopottan és foltosan a horgon. Most, hogy ez is eltűnt s vele az épület is, egyelőre a vele szemben haladó keskeny utca, melynek Arany Kéz utca a neve, fogja a vendéglő egykori hírét pár évig még megőrizni. Mert az Arany Kéz a magyar kultur-históriával ott érintkezik, midőn ezen a környéken a múlt század elején a pesti magyar és német színtársulatok megalakultak. Az egykori Rondella színészei, németek és magyarok, akik felváltva játszottak ebben a hombárban, előadás után rendesen az Arany Kézbe vagy a közeli Magyar Királyba tértek vacsorázni. Feljegyzések szólnak róla, hogy a színészek e kedvelt tanyán sok víg és szomorú napokat töltöttek s társaságukban ott voltak igen gyakran az írók is, Kisfaludy Károly, Katona József és a többiek. Mostohái lévén a társadalomnak, egymás becsülésére voltak utalva. A magyar színjátszó társaság 1815-ben befejezvén előadásait, pár napig az Arany Kézben megrekedt, mert annyi pénze, hogy Kecskemétre elutazhasson, nem volt. A megszorult színészeken, különösen Udvarhelyi Miklóson úgy segített a véletlen, hogy épen akkor, midőn ott búslakodott az Arany Kézben, bevetődött a vendéglőbe Karács Ferencz jó nevű magyar rézmetsző, aki, mikor megtudta az Udvarhelyiek bajait, 60 forintot adott át, hogy elutazhassanak. A színészi világgal egy időben a jurátusoknak is kedves lármázó helye volt az Arany Kéz.

A negyvenes években Petőfinek a társasága és az ő sleppjükhöz tartozó jurátusok keresték fel gyakran az Arany Kezet, mikor pedig a negyvennyolcas mozgalmak kitörtek, az Egyenlőségi klub fiatalsága tartotta itt vacsoráit. Az Arany Kéznek ez volt a legnevezetesebb korszaka. Politizáltak benne állandóan, kormányt buktattak, illetőleg akartak, minisztereket kombináltak látogatói, úgy, hogy még a lapok is hírt adtak, ha másképp nem, legalább tréfás modorban az itteni szóvitákról. A forradalom után egy ideig még tartotta magát, különösen a míg éltek azok az emberek, akik azelőtt megfordultak benne, de a kiegyezés után a fiatalság életében már nem szerepelt. Most aztán, hogy lebontják, vele is az történik, mint a többiekkel, hogy a mai igényeknek való bérpalotát emelnek helyébe.

 

 *

A harctéren elesett író egyik utolsó cikke, melyet közvetlenül a háború előtt irt lapunknak. (A ház képét l. h14.13. fejezetben.)

 

 

 

 

    Külföldi közösségek

 

 

 

Miért csonka a milói Vénus? B. (1913. 1. 7.) A párisi Louvre-ban elhelyezett miloi Venus-szobor csonkasága és annak a kérdésnek meg¬ fejtése, hogy a hiányzó karok eredetileg miként voltak elhelyezve, nem csekély fejtörést okozott eleddig a régészeknek, a művészeknek s a nagyközönségnek. Némelyek szerint a szobor magasra emelt jobbjában lándzsát tartva a győzedelmes Venust ábrázolta, mások úgy vélték, hogy a szobor csak része egy nagyobb csoportozatnak, mely az imádóját szemérmesen elutasító istennőt mutatta, míg végre egyesek úgy gondolták, hogy az ismeretlen művész, nem tudva méltó taglejtést találni, eredetileg csonkának alkotta művét. A titokzatos taglejtésnek egyöntetű és hiteles megállapítása mindmáig késett, míg végre most Aicara Jean francia akadémikus, befejezve a szobor kiásása és megszerzése tárgyában közreműködött egyének feljegyzéseinek és levelezéseinek összegyűjtését, a beszerzett adatok alapján irt és a párisi Institut elé terjesztett tanulmányában megállapította a szobor megszerzésének körülményeit, valamint az eredeti taglejtést is.

A szobor Milo (Melos) szigetén 1820-ban került újra napvilágra. Bottonis Yorgos nevű castrói gazda fiával és unokájával földjét művelte, mikor csákányával egyszerre tágas üreget nyitott meg, melynek feltárása után annak mélyén embermagasságnál jóval nagyobb, márványszobrot láttak fehérleni. Venus istennő fehérlett és csillogott ott előttük úgy, ahogy őt őseik megénekelték; mozdulatlanul s földalatti börtönében is büszkén, talán már kétezredik esztendeje várva az első napsugarat és azzal együtt az egész világ csodálatát. Az álló alak felső teste teljesen meztelen volt, míg a derektől a földig lepel omlott le, melyet jobbjával és kissé emeltebb bal térdével fogott fel. Felemelt és behajlított baljában almánál nem nagyobb gömböt (győzelmi szimbólum) tartott s a szobor mellett jobbról és balról egy női és egy férfifejjel ellátott oszlop állott. Bottonis tudva, hogy a szigetüket járó idegenek a régi szobrokért sok pénzt áldoznak, sietve vonszolta Venusát, illetve annak csak különválasztható értékesebb felsőrészét biztosabb helyre, kunyhójába.

Kevéssel utóbb a sziget előtt horgonyzó francia vitorlás két. tisztje: Matterer és Dumont d'Urville értesült a leletről s kíváncsian kereste fel Bottonist.

Ámulatából magához térve, sietve vitorlázott a két tengerész Konstantinápolyba, hol Riviére márki francia követet sikerült rábeszélni, hogy a szobor megszerzése végett Marcellus követségi titkárt Milo szigetére küldje. 1820. május hó 23-án ért Marcellus a l'Estafette shooneren a sziget elé, hol ugyanakkor egy török hajó horgonyzott. Bármennyire is sietett Marcellus későn jött, mert a Venus már idegen kézben volt. Á török hajó legénysége éppen akkor hurcolta a part fövényén egy nagy márványtömeget ügyetlenül és a legbarbárabb módon. A márványtömeg nem volt más, mint a Venus felső része. A török legénység vele már igen közel járt hajójához, melyre a szobor alsó részét már elhelyezték.

A két hajó legénysége a parton a szobor körül, ütlegelték egymást s nem ritkán a szobrot is! A törökök végre engednek s a Venus felső teste csonkán, darabokra tört karokkal és bezúzott orral a franciáké és két napos alkudozás és fenyegetés után a szobor alsó része is az ő hajójukra kerül. Egy hónap multán partra szállították Marseille-ben s nemsokára ott látjuk pompázni a Venust a Louvre-ban a Galerié des Antiques díszhelyén a róla elnevezett külön teremben.

*

A milói Vénusz titkai index, 2015. árpilis 8.

 

 

 

«Futurista és «expresszionista» festők nemzetközi kiállítása. (1913. 7. 125.)

A katalógus így magyarázza Severini képét: Azon benyomások, amelyeket egy zenekar lármája, a pezsgőtől mámoros tömeg, a kabaré díva perverz tánca, a nevetgélés és a színek bujasága okoz az emberben, ha belép ebbe a híres éjjeli mulatóba a Montmartre-on.

 

 

Felső kép: Severíni Gino (futurísta.): A «Pan-Pan» tánc a Monicóban.

Alsó kép. Morgner Wilhelm (expresszionista): Favágók a keresztúton.

 

IGAZÁN MŰVÉSZET EZ? A Nemzeti Szalon helyiségeiben most látható a «futurista és «expresszionista» festők nemzetközi kiállítása, ebből bemutatunk két jellemző festményt.

 

 

 

A ROMANOV JUBILEUM. (1913. 10. 188.) A tizennyolcadik Romanov uralkodó ül Oroszország cári trónján most, hogy három-századszor fordul, a Romanov-dinasztia megalapításának napja. Az uralkodás idejének nem nagy átlaga ez. Tizenheted-fél esztendő, ha az átlagot a most uralkodó cár atyjának, IIL Sándor cárnak haláláig számítjuk. A leghosszabb ideig Nagy Péter uralkodott: harminchat esztendeig. Utána II. Katalin következik az uralkodás harmincnégy évével. De ő nem is a Romanov családban született, az Anhalt-Zerbst családból származó tisztavérű német hercegnő volt. A Romanovok életkora sem nagy. Az a tizenöt cár és cárnő, aki a család trónra lépte óta uralkodott és meghalt (I. és II. Katalin cárnőket, mint akik nem való Romanovok, kihagyjuk a számításból) átlag negyvenkét évet éltek meg. A tizenöt Romanov-cár közül csak négyen haladták túl az ötvenedik életévet. Négyen erőszakos halállal haltak meg. Rövidéletű volt a Romanov-család, II. Sándor cár koráig elhalt nyolcvanhárom nem uralkodó nagyhercege és nagyhercegnője. A Romanov-család mégis eléggé népes, ez idő szerint több, mint hatvan élő tagja van. II. Miklós cárral együtt, ki május 18-ikán lesz negyvenöt éves.

Mihály, a Romanov-dinasztia megalapítója, jelentéktelen uralkodó volt. Tizenhat éves korában adták kezébe a hatalmat, mellyel aligha tudott bánni, ha mellette nincs, és nem uralkodik helyette tizenhárom éven át atyja, az egykori Filaret barát, kit csakhamar az ország patriarchájává nevezett ki. Ezzel mintegy kettéosztatta a végrehajtóhatalmat, s ez később oly veszedelemmé nőtt a cári hatalomra nézve.  Nagy Péter cár nyolcvan évvel utóbb elérkezettnek látta az időt, megszüntetni a patriarchátust, mely már-már orosz pápasággá nőtt.

A Romanov-család a Rurik-dinasztiával kötött rokonsága ellenére, nem orosz, hanem német család. Poroszországból származott és minden hagyománya a napnyugati civilizációhoz vonzza. Azt is tekinti küldetésének, hogy Oroszországot ázsiai államból európai állammá alakítsa át. Ezt a programot Nagy Péter cár foglalta rendszerbe, de megvalósítani csak a késő utódok fogják, ha megvalósíthatják. A most uralkodó cár, a Nagy Péter hagyományához való minden ragaszkodása mellett, nem állja útját az ellenkező irányzat érvényesülésének. A Romanov-család porosz származású. A századok során még inkább elnémetesedett. 1730-ban II. Péter cárral, Nagy Péter cár unokájával, férfiágon kihalt. 1762-ig, Erzsébet cárnő haláláig nőágon uralkodott. A Romanov-jubileum nem egy német uralkodóháznak is ünnepe, s épen nem lett volna felötlő, ha a német császár személyesen reszt vesz, mint jelentették, a vérében túlnyomórészt német Romanov-Holstein-Gottorp dinasztia családi jubileumán. —a.

 

 

JAPÁN FELOLVASÓ BUDAPESTEN. Sárosi Bella. (1913. 11. 207.) Shuho Chiba, tokiói szerkesztő az a japán, aki külföldi nyelvek tudásával felfegyverkezve, átkelt a tengeren, hogy hazáját Európában helyesen ismertesse. Eloszlassa azt a sok tévhitet, amit az idegen utazók felőle terjesztettek. A budapesti Uránia színházban tartotta meg szabad előadását, amely ment volt minden tudákosságtól, de annál több szellemes ötlet fűszerezte. Előadását vetített képek kisérték, Chiba megjegyezte, hogy ő az országot dicsérni nem tudja, tehát ha szépségeiről beszél, akkor a közönség gondoljon ennél sokkal többet. Chiba elsőnek a legmelegebb rokonszenv hangján kijelentette, hogy nagy örömmel jött Magyarországba, melynek múltjával és jelenével szeretettel foglalkozott, alaposan ismeri. Ebben nagy segítségére volt különösen Vámbéry Ármin könyve. Most saját tapasztalatait fogja hazájában tolmácsolni, azért nálunk magyar módra akar élni, magyar emberekkel érintkezni. Beköszöntőül tehát tisztán kiejtett magyar megszólítással üdvözölte a nagyszámú, előkelő hallgatóságot.

Mindezt azért kívánja, hogy tökéletesen hű képet nyerjen hazánkról. A Japánról szájról-szájra keringő, téves felfogást főleg az okozza, hogy az idegen tudósítók megérkeznek, európai hotelben megszállnak, európai módra élnek, európai emberekkel érintkeznek. Néhány hétig így élnek hazámban, aztán írnak egy vaskos könyvet Japánról. Még a «japán» jelző sem ismeretes hazájában. Az ország neve «Nippon», amiből a kínaiak «Zsipon»-t, az angolok «Zsapan»-t és a németek «Japán»-t csináltak. De ez teljesen mellékes a mi szemünkben és még a legenyhébb tévedések egyikének tekintjük. De hogy milyen mulatságos tévedéseket okozhat a tájékozatlanság, ennek illusztrálásául szolgáljon az alábbi eset. Tokió utcáin sétáltam egy ilyen idegen tudósítóval, amikor megrakott taligájával elhaladt mellettünk egy kuli, akinek fején fényesre vasalt cilinder díszeleg. Az idegen tudósító sietve bele írta a noteszébe, hogy Japánban cilindert viselnek a kulik. Én hagytam, de utólag oda mentem a kulihoz és megkérdeztem tőle, hogy miért van cilinder a fején. - Uram, egy családot költöztetek, - felelte, — és a cilinder skatulyája elkallódott. Hát hogy baja ne essék a drága jószágnak, a fejemre tettem.

Szórói-szóra megírnám lapomnak az alábbi esetet. Nipponból két és fél hónappal azelőtt érkeztem a nekem teljesen idegen Európába. Triesztben léptem először a földjére és ebédelni szerettem volna. Betévedtem egy fényes étterembe, amely tele volt frakkos urakkal. Nálunk frakkot csak az előkelőségek legelőkelőbbjei viselnek, így alig mertem feltételezni, hogy ezek az előkelő urak fogják felszolgálni az ebédemet. És a mikor erről mégis meggyőződtem, rémülettel gondoltam az óriás borravalóra, amivel nekem ezt meg kell hálálnom. Aztán tovább utaztam, Bécs felé és értesíteni szerettem volna egy ott lakó barátomat. De mivel nem értem az európai táviratozás módját, pénzt és a távirat kéziratát oda adtam a vasúti étkezőkocsi egyik alkalmazottjának, hogy ő adja fel. Én másnap reggel Bécsben megérkeztem, de a távirat nem. Mégsem fogom azt írni a tudósításomban, hogy Bécsbe egyáltalában nem szoknak táviratok megérkezni.

Az apja, a japán tengerészeti minisztérium egyik főhivatalnoka volt. Néhány kollégájával bementek egy európai étterembe és japán szokás szerint egy méternyi távolságban leültek a nekik amúgy is szokatlan magas asztal mellé. Mert hazai vendéglőkben így szokás a pincérnek tudtára adni, hogy a vendég éhes. De jött az európai pincér és nagyot lökött a székeiken, amíg egészen az asztal alá nem tolta őket. Ezt is meg kellett szokniuk, mert Nipponban máig is alacsony, szinte parányi asztalkákon és a földön guggolva étkeznek. A leülés nehézségein tehát szerencsésen átesett Chiba senior és társasága, de most az európai ételekkel kellett megbirkózniuk. Ez meglehetősen sikerült is nekik, csak egy étel rendeltetésével nem tudtak tisztába jönni. Üvegbura alatt ugyanis valami sárgás kocka állott az asztalon. A vaj volt ez, amiről sok okoskodás után kisütötték, hogy mivel az európaiak késsel esznek, e közben bizonyára gyakran megvágják az ajkukat és ezzel a zsírral kenik be a sebeket. Asszonyainkról azt írta egy amerikai író, hogy nincs szívük, mint ahogyan virágainknak nincs illata. Madaraink nem énekelnek, — mondta Chiba. — Higgyék meg, a mi családi életünk ideális alapon épül. Mert nálunk magáért veszik el az asszonyt, nálunk ismeretlen fogalom a hozomány. Nem kívánjuk az asszonytól, hogy pénzt hozzon a házhoz, egyedül csak azt követeljük tőle, hogy tudjon bánni életünk egyik legfőbb kedvtelésének tárgyával: a virággal. A férfi odakünn dolgozik, küzd a családi fészekért, az asszony kötelessége a gondozása, szépítése. Bennünket hadd tépázzon az élet vihara, ő hadd legyen védve előle. Mi így osztjuk meg a közös munkát és amellett nem fitogtatjuk érzelmeinket. Láttam egy asszonyt, aki nem akart sírni, miközben a férjétől búcsúzott, tehát megpróbált nevetni. De biztosítom önöket, hogy ez a zokogással vegyes kacagás sokkal fájdalmasabb volt, mintha könnyek zápora hullott volna.

 

 

 

 

 

Két unokatestvér, akik a világ felén uralkodnak.

 

Két unokatestvér (1913. 24. 479.) Miklós orosz cár az Alexander-ezred egyenruhájában és György angol király német dragonyos testőr egyenruhában, a német császár leányának esküvőjén.

Kép bővebb szöveg nélkül.

 

 

SADAGORA. Pásztor Árpád (1913. 28. 557.) Felső Magyarországon nagydolog az, ha valaki megkapja a postát. Ez annyit jelent, hogy a kis rutén községekből ő hordja a leveleket és a csomagokat az állomásra, az állomásról levelekkel eldöcög az isten háta mögött levő falvakba. A m. kir. posta ezeket a járatokat fuvaros gazdáknak adja ki. Felső Magyarországon a fuvaros gazda rendszerint zsidó. Nemrégiben egy ilyen jámboréletű ember kapta meg valahol a postát. Nagy volt az öröm, hiszen az állammal kötött szerződést, örökös jövedelme van. Igen ám, de mi történjék a bibliával? A hetedik napon, - hogy Mózes nem gondolt akkor Felső Magyarországra! — nem szabad dolgozni se a gazdának, se a lovának. Pedig a postát okvetlenül kell szállítani. Kisegítő fuvarost, keresztény vallásút még csak kap szombatra, de fájdalom a lova sem dolgozhat. Új lovakat pedig nem szerezhet, és ha szerezne is, az is csak az övé volna, az se vihetne a postát szombaton.

Szegény zsidónk elkomorult, gondok gyötörték, mert félő, hogy a szombat miatt megsemmisül az egész szerződés. Elhatározta tehát, hogy elmegy Sadagorába a csodarabbihoz. Nagy volt a kérdés, ha máramarosi barátunk rászánta ma¬ gát a nagy útra. Elmenni Staniszlauba, onnan Cernovitzba és onnan omnibuszon Sadagorába. A sadagorai omnibusz különös jármű. Valójában parasztszekér, tulajdonosa persze zsidó, aki nem tesz egyebet, mint Cernovitz és Sadagora között jár-kel. Egy koronáért viszi szekerén az embereket.

Széles a világon ismert hely Sadagora. Ott lakik a híres Friedmann família, amely a csodarabbikat adja egész Bukovinának, a szent embereket, a kiknek minden szava parancs és törvény. Messze országokból jönnek szívükben megtört, tanácsokra váró emberek, a szent férfiú elé érve kitárják lelkűket és várják, hogy mit mond Ő, mert a mit Ő mond, az bizonyosság. Egész Sadagora csak néhány utca, teljesen keleties, van benne valami a szibériai deszka¬ tatárvárosok hangulatából, sok kis hotel, minden házban öt-hat bolt. Itt kell szállás és kell üzlet, mert nagy az idegenforgalom, sokan járulnak a Rebe elé, hogy az segítsen rajtuk.

A palotával szemben, belül az udvaron van a szentek-szentje: a sadagorai templom. Mezőkbe osztott padsorok és imahelyek, folytonos, elnyújtott gajdolás. A padokban emberek, a kik reggeltől estig imádkoznak, a csillárokon gyermekes papír rózsák és színes papír láncok, az egyik oldalszobában, ahol a nagy rabbi szokott imádkozni, pedig kincseket érő függöny, drágakövekből kirakott szőlőfürtök. Sok száz év előtt hozták el Spanyolországból. A máramarosi zsidófuvaros szíve csordultig megtelt áhítattal, imádkozott, hogy minden bűntől mentesen járulhasson a rabbi elé. Tárgyalt udvartartásával, titkárjaival, majdnem másfél óra hosszat ült az előszobájában, körülötte várakozók Oroszországból, Romániából, a míg végre nyílik az ajtó és beléphet. Kis asztalka mellett, selyemkaftánban áll a rabbi, mozdulatlan és merev, nagy titkok, örök szentségek tudója. Mellette egyik meghitt titkára. A kis máramarosi zsidó szíve hevesen ver, a torka kiszárad, míg előadja esetét és mikor mindent elmondott a postáról és a lovakról, mint messiási szózatot várja az Ítéletet. És megszólal a rabbi lassú, monoton hangon: - Lovaidat eladod a kincstári postahivatalnak, de csak tíz korona foglalót kapsz rá és egy írást, hogy a tíz korona foglaló visszafizetése után bármely pillanatban újra tied lehet a két állat. A lovakat így eladtad, már nem a tulajdonaid többé és mégsem vesztetted el őket. Szombatonként pedig keresztény kocsist fogadsz fel, aki a te kincstári tulajdonban levő lovaidat hajtja, így nem sérted meg a szombat szentségét és az üzlet is megmarad.

A fuvaros boldogan hagyta el a szent férfit. Az úton már várta az omnibusz és nemsokára óriási burgonya és hagymaföldek között megelégedett szívvel, boldogan ment vissza Cernovitz felé.

*

Sadhora, Chernivets'ka oblast, Ukrajna.

 

 

A RÓMAI GETTO. Balla Ignác.  (1913. 36. 711.) Alighogy belépünk a gettóba, egyszerre eltűnnek a koldusok. Túlzsúfolt, szűk, girbegurba utcácskákban, udvar nélküli házak között járunk. Fejünk fölött a kifeszített köteleken ott szárad a frissen mosott fehérnemű. Az emberek a házak előtt ülnek, szinte az utcán élik le egész életüket. Amerre nézünk, mindenütt tipikus, keskeny, fülledt levegőjű piszkos olasz vicolo-k. De koldusok nincsenek sehol. A gettó nem koldul.

Egész Európában már csak alig egy-két metropolisban áll még gettó. Rómában, a kereszténység ősfészkében, a pápák székhelyén, ahol minden utcasarkon, minden ház falán, sőt minden apró bottegában is szent képek lógnak és Mária-mécsesek égnek, ebben a városban itt is élnek zsidók és gettójuk van még ma is.

A zsidóságnak már az antik római császárok idejében is volt szerepe Rómában. Már a Krisztus előtti II. századból vannak följegyzések erre nézve. Mint a többi idegennek, azaz nem született rómainak, nekik sem volt letelepedési joguk a hét halom városainak falain belül. Az első római császárság idejében különböző elbánásban részesültek Romulus városának zsidói, akiket később a keresztényekkel együtt üldöztek. Amikor a kereszténység állam-vallás lett, az új keresztények részéről folyt az üldözés ellenük. Ők azonban tovább is kitartottak az örök város mellett és kitartásukat siker koronázta. Elérték azt, hogy a pápai udvarokban is megbecsülték őket és nem egy pápának zsidó háziorvosa is volt.

IV. Pál, a nápolyi Caraffa-házból való pápa volt az, aki a mai gettót, mint kényszerlakást jelölte ki a római zsidóság számára. 1556. július 26-án költöztek be ide az örök város összes zsidói, sírva és jajveszékelve, erre a mocsaras, maláriás helyre.

Néhány esztendő múlva gyilkos pestisjárvány ütötte föl fejét Rómában, amely sok ezer áldozatot szedett. Az utcákon csak lázas emberek és halottas kocsik jártak. És mégis a gettóból, ebből a lázas, mocsaras helyről egyetlenegy zsidót sem ragadott el a járvány, aminek oka egyrészt a rituális tisztaságukban, másrészt pedig elkülönítésükben rejlett. A gettó falain belül nem támadhatott a veszedelem, kívülről pedig nem hurcolhatták be, épen a pápai tilalom folytán.

A pápai tilalmak pedig egyre szaporodtak. V. Pius elrendelte, hogy este, Ave Mária után, a zsidóknak nem szabad elhagyni a gettót és a Porta d'Mariát láncokkal zárta be. Ugyan¬csak pápai rendelettel eltiltották őket mindenféle kézműves foglalkozástól és ettől kezdve a zsidókat egyenest rákényszerítették, hogy asszonyaik kuruzslással, álomfejtéssel és jóslással foglalkozzanak. Viszont megengedték, hogy a zsidó bankárok a kölcsön adott pénz után  - törvényesen - 18 százalékos kamatot szedjenek.

De voltak irgalmasabb lelkű pápák is. V. Sixtus például megkönyörült rajtuk és visszaállította előbbi szabadságukat, 1586-ban kibocsájtott bullájában. Ettől kezdve megint fontosabb szerephez jutnak. Nem tartott sokáig. XIII. Innocent pápa ismét eltiltja őket minden ipari foglalkozástól és kereskedéstől. Csak azt engedi meg nekik, hogy ócska holmikkal sáfárkodjanak. És ekkor indultak el Róma falai között azok az apró termetű ócskás-zsidók, akiknek ivadékai még ma is, bátyus zsákkal a hátukon, bejárják Romulus városát.

IX. Pius ledöntötte a gettó falait és ettől kezdve a zsidóság Róma bármely részében lakhat De a szegény sorsú zsidó nép nem igen él ezzel a jogával és a gettóban még ma is közel ötezer zsidó lakik. Két-háromszor akkora, mint a budapesti Orczy-ház, ez a magyarországi gettó. A közepén ott fehérük a díszes új zsinagóga, hatalmas kupolájával. Hófehér az egész épület, tiszta, barátságos és nagy fehérségével szinte kirí a régi, tarka-barka gettóból. Alig néhány évvel ezelőtt épült és közel két millió lírába került, amelyhez nagyobb összeggel járult Róma mai polgármestere, a zsidó Ernesto Náthán és Luzzati, a volt miniszterelnök.

 

 

 

FRANCZIA KIÁLLÍTÁS AZ ERNST-MÚZEUMBAN. F. Z.  (1913. 39. 774.) Szépművészeti múzeumunk egyik legnagyobb hiányossága az, hogy a XIX. század francia művészetének alkotásai alig egy-két képpel vannak benne képviselve. Örömmel üdvözlünk minden olyan kiállítást, mely a francia képzőművészetről való ismereteinket gyarapítja. Két évvel ezelőtt már ismertettük a Művészház egy ilyen tárgyú kiállítását, az idén a Szépművészeti Múzeum metszetosztályának francia tárlatát, most pedig ismét egy örvendetes eseményről számolhatunk be, az Ernst Múzeumnak francia kiállításáról.

Ingres egy gyönyörű aktjának láttára meg fog lepődni, hogy francia század-eleji klasszicizmusban is mennyi mélyről felpezsdülő érzéki erő volt. Ha aztán Chassériau nagy képe ötlik szemébe, észreveheti, hogy a nagy stílusra törekvés nem távolította el a franciákat az élet lüktető erejétől, mint a németeket, hanem hogy meggondolások és értelmi törekvések csak segédei és nem urai voltak művészetüknek. Akármennyire ihlették is Delacroix-t irodalmi témák, akármennyire is történelmi ízű néha festményeinek tárgya, ez mégis egészen közömbös nála, mert minden kis képén rajta van heroikus színpompákkal küzdő lelke.

Ha Daumier egy bámulatos kis képét nézzük, melyet oly könnyű lett volna zsáner szerű felfogással, sőt talán komikummal is ábrázolni, ismét csak azt látjuk rajta, hogy a művész nem tárgyával hat, hanem valami új víziószerű felfogásmóddal, mely a valóságnak eddig meg nem látott, vagy észre nem vett oldalára akként hívja fel figyelmünket, hogy minden eddigi tapasztalatunkat feledve, csak neki hiszünk.

 

 

FRANCZIA KIÁLLÍTÁS AZ ERNST-MÚZEUMBAN Renoir: Fiatal leány

 

Az impresszionisták, akiket egy-két Manet, Monet, Sisley, Renoir, Toulouse Lautrec képviselnek e kiállításon, még tovább jutottak ezen a pusztán kifejezésbeli értékeket kereső úton. Rajongó csodálói voltak a dolgok külső megjelenési formáiban megnyilatkozó életnek, mely a természet legigénytelenebb jelenségét épen olyan csodálatossá teszi, mint a hatalmasakat.

A kiállítás Ingres-től Cézanne-ig terjed. Számos egymással ellentétesnek látszó, irányt ölel fel. És mégis egységes. Mert olyan művészettel ismertet meg, amely nem az értelmen át, nem emlékeinken keresztül akar megkapni és magával ragadni, hanem fordított utat követ: érzékeink elragadtatásával ejti foglyul képzeletünket. Ebben rejlik a francia festészet közvetlen erejű, zenei hatásának titka és ezért illeti első hely a többi nemzetek XIX. századi művészete között. Hosszú időig németes hatás jármát viseltük, mely alól például Székely Bertalan nagy művészetében csak lopva villogott ki fajunk érzékiségének parazsa. Munkácsy Mihály volt az első, aki lerázta magáról a német befolyást, de az érintkezések híján még nagyon soká tartott, míg e változás idehaza is bekövetkezett. Mikor aztán Németországot járó és a német művészet fejlődését figyelemmel kísérő művészeink észrevették, hogy a Rajnán túl valami egészen más, a mi lelkűnkhöz közelebb álló művészet támadt, egykettőre a franciák hatása alá kerültünk.

 

 

 

ULSTER ÉS IRLAND (1913. 45. 896.) A régi pörnek végéhez jutottunk. Az angol alsóház, a parlamentnek most következő ülésszakában harmadszor is meg fogja szavazni az ír homerule-billt*, s a törvényjavaslatból törvény lesz. A király szentesíteni fogja, mert az alaptörvény parancsa szerint szentesítenie kell abban az esetben is, ha a lordok háza következetes marad önmagához és harmadízben is visszautasítja a javaslatot, mely Írlandnak végre erős önkormányzatot és külön ír parlamentet ad. Ezen a kérdésen bukott meg eddig Angliában minden liberális kormány, mely célba vette megoldását. A mostani Asquith kormány két ízben már elkerülte a zátonyt, most pedig révbe fogja juttatni az ír törvényt, ha ellenfelei más kérdésben el nem gáncsolják. Amire alig van kilátásuk. Az unionisták, kiknek ereje a lordok házában van, a homerule javaslattal szemben már erejüket vesztették. Leszereli ellenálló képességüket a már említett új alaptörvény, melyet ellenük erőszakolt keresztül az Asquith kormány s mely legfeljebb két évre szorítja meg a lordok vétójogát. Ez a határidő pedig a parlamentnek mostani ülésszakában lejár. Az írek hát önkormányzatot és parlamentet kapnak. Igaz, hogy nem olyant, mint a minőt Gladstone szánt nekik 1886-ban. Gladstone-nak a terve annak idején oly megdöbbenést keltett magában a liberális táborban is, hogy Chamberlain, lord Hartington, a későbbi Devonshire herceg, Goshep, Bright és Trevelyan rögtön ellenzékbe mentek s a birodalom egységének védelmére megalakították az unionista pártot. Erős segédcsapatuk volt az ulsterbeliek pártja. Írlandnak Ulster a legelszántabb ellenfele száz évnél hosszabb idő óta. Holott Írland és Ulster, ez a két földrajzi fogalom, voltaképpen egy fogalom. Ulster Irlandnak része és tartozéka, a Zöld szigetnek északkeleti csúcsát foglalja el. Mégis van köztük két lényeges különbség. Az egyik az, hogy Ulster gazdag ipari országrész, népessége sűrű, a többi Írland pedig gyér népességű, jobbára szegény földművelő proletárnép. A másik különbség az, hogy Ulster protestáns, Írland túlnyomóan katolikus. Ulster az ír parlamentről nem akar tudni semmit, ragaszkodik az unióhoz s továbbra is az angol parlamentbe akarja küldeni képviselőit. A mozgalom látható feje, Sir Edward Carson unionista képviselő, Ulster koronázatlan királya, a fegyveres ellenállást hirdeti abban az esetben, ha a homerule javaslatból törvény lesz. Az ő példátlanul heves izgatásának eredménye az ulsterbeliek belfasti szerződései, melynek aláírói kötelezik magukat, hogy amennyiben a homerule csakugyan törvénnyé válik, nem ismerik el a dublini ír parlamentet, törvényeinek nem engedelmeskednek, adót nem fizetnek neki.

Az ulsterbeliek nem először élnek a fenyegetésnek ily eszközeivel. 1793-ban az alkotmány pusztulásával fenyegetődztek, ha az írek választójogot kapnak. Bocsássák be csak a birodalmi parlamentbe az ír katolikusokat, - kiáltották 1829-ben, — s vége lesz a birodalomnak. Próbáljanak parlamentet és önkormányzatot adni Írországnak, fenyegetődznek most, s Ulster elfordul az angol parlamenttől, megtagadja a dublini parlamentet és külön alkotmányt ad magának. Ügy lesz-e? Majd elválik. Sok rideg önérdek hódolt meg már a győztes igazság előtt. És Írországnak a homerule törvénnyel a történelem szolgáltat igazságot.

 

*

The Irish Home Rule movement was a political movement that sought to achieve home rule for 1893: Second Irish Home Rule Bill passed the House of Commons, but defeated in the House of Lords. 1912–14.

 

 

 

Rodin a művészetről (1913. 49. 976.)  A Franklin Társulat kiadásában egy érdekes könyv jelent meg: Rodin beszélgetései a művészetről, melyeket Paul Gsell, egy francia esztétikus gyűjtött össze és Farkas Zoltán, lapunk munkatársa fordított magyarra. Ebből a könyvből, mutatóba adjuk a következő sorokat, melyek a rajz fontosságáról szólnak a művészetben.

«A rajz kérdésében annyi téves nézet terjedt el, hogy bizony nehéz ellenük küzdeni. Azt hiszik, hogy a rajz önmagában szép lehet. Pedig csakis azon igazságok és érzések miatt szép, melyeket tolmácsol. Megcsodálják azokat a témákban találékony művészeket, kik jelentőség nélkül való körvonalakat cirkalmaznak ki és követelődző módon csoportosítják személyeiket. Fellelkesednek afféle helyzeteken, amilyeneket a természetben sohasem lehet látni. Művészieknek nevezik őket, mert azokra a nyakatekertségekre emlékeztetnek, amelyekkel az olasz modellek magukat kapósakká akarják tenni. Efféle dolgokat hívnak rendszerint szép rajznak. Ez pedig valósággal nem egyéb, csak bűvészkedés, mely csupán a szájtátók gyönyörködtetésére jó. A rajznak a művészetben az az értelme, mint a stílusnak az irodalomban. Az a stílus, mely feltűnési viszketegből mesterkedik és pöffeszkedik, rossz. Csak az a jó stílus, mely észrevétlen marad, hogy az olvasó minden figyelmét az ábrázolt tárgyra, a lélek hullámzására irányíthassa.

Az igazán szép rajz és stílus az, melyet dicsérni eszünkbe sem jut, mert annyira megragad az ábrázolásuk tárgya keltette érdeklődés. Ugyanez áll a színről is. A valóságban sem szép stílus, sem szép rajz, sem szép szín nincsen, csakis egyfajta szépség van és ez a megnyilatkozó igazság szépsége. És a midőn egy igazság, midőn egy mélyenjáró eszme, midőn egy hatalmas érzelem tör ki egy irodalmi vagy művészi alkotásból, nyilvánvaló, hogy stílusa, rajza színei is jók, de ez a minőségük csakis az igazságnak visszfénye. Raffaello rajzait megcsodálják és nem ok nélkül: de még ő benne sem ezt kell csodálni, nem a vonalak több-kevesebb ügyességgel elért egyensúlyáért, hanem azért kell szeretni őt, amit kifejez velük; mert legfőbb érdeme lelkének gyönyörűséges derültségében rejlik, mely szemeit látókká, a kezét alkotóvá tette, és abban a szeretetben, mely szívéből az egész természetre áradt. Azok, kikben egyáltalában nem lakozik ilyen gyöngédség, hiába próbálták az urbinói mestertől lineáris kádenciáit és alakjainak mozdulatait kölcsönözni, mert velük csak nagyon unalmas hamisításokat értek el.

Michelangelo rajzában is nem magukat a vonalakat kell megcsodálni, nem is merész rövidítéseit és tudós anatómiáját, hanem zúgolódó hatalmasságát és titáni kétségbeesését. Alig hiszem, hogy egyetlenegy olyan művészeti alkotás is volna, melynek vonzóereje csakis vonalai vagy színei egyensúlyában rejlenek és kizárólagosan a szemhez szólna. Tehát minden rajznak és minden színösszerakásnak valami jelentősége van, mely nélkül semmi szépsége sincs.

- De nem fél-e attól, hogyha megvetjük a művészetben a mesterséget?

- Ki mondja azt, hogy megvessük? Kétségtelen, hogy a mesterség csak eszköz,  viszont az a művész, aki elhanyagolja, nem érheti el célját, hogy az érzelmet, az eszmét tolmácsolja. Ez a művész úgy fog járni, mint a lovag, ki elfelejt zabot adni lovának. Hogyha a rajz hibás, ha a színek hamisak, a leghatalmasabb felindulás sem fejezheti ki magát. Az anatómiai pontatlanságok nevetésre fakasztanak, még ha meghatni akart is a művész. Ennek a balsikernek manapság sok fiatal művész áldozatul esik. Mivelhogy komoly tanulmányokat nem végeztek, ügyetlenségük lépten-nyomon elárulja őket. Szándékaik jók, de egy nagyon rövid kar, egy kacska láb, egy rossz perspektíva elriasztja a szemlélőket.

Semmiféle erős inspiráció sem pótolhatja azt az elengedhetetlen munkát, mely a szemet a formák és arányok ismeretére tanítja és a kezet az érzelem minden parancsának engedelmes szolgájává teszi. Ha tehát azt mondom, hogy a mesterségnek el kell feledtetnie magát, eszem ágában sincsen azt állítani, hogy a művész túlteheti magát a tudáson.

Ellenkezőleg, kiforrott technikával kell bírnia, hogy el tudja rejteni azt, amit tud. Bizonyos, hogy a csőcselék azokat a bűvészeket tartja a világ legügyesebb embereinek, kik irónjukkal trillákat vágnak ki, vagy színekből tűzijátékokat állítanak össze, vagy bizarr szavakkal cicomázott frázisokat írnak. De a legnagyobb nehézség, a művészet teteje abban áll, hogy természetesen és egyszerűen rajzoljunk, fessünk, íjunk. Ha ön megnéz egy festményt, elolvas egy oldalt és bár nem ügyel sem a rajzra, sem a koloritra, sem a stílusra, mégis szíve mélyéig meghatódig, ne higgye, hogy csalódhatott: a rajz, a kolorit, a stílus tökéletes technikát mutattak.»

 

 

 

 

XIX. SZÁZADI FRANCZIA MESTEREK FESTMÉNYEI EGY MAGYAR GYŰJTEMÉNYBEN. BÁRÓ HATVANY FERENCZ GYŰJTEMÉNYE. F.Z.

(1914. 2. 30.) Báró Hatvány Ferencz gyűjteményét Parisban azokon a nagy aukciókon vásárolta össze, amelyekről szétküldött táviratokat az egész világon mohón szokták olvasni az érdeklődők. Az utolsó két-három esztendőben keletkezett, tehát abban az időben, amidőn nemcsak Franciaországban, hanem világszerte kialakult a mai generációnak értékelő felfogása a múlt század művészetéről.

A századelejei közönség bálványaiból csak egy élte túl a maga korát, Ingres, akit a maga idejében a maga valóságos nagyságában még sem ismertek fel. Delacroix, Géricault, Corot, Courbet, Manet, Renoir, Gaugin, Daumier nevéhez ma bámulat fűződik, pedig nem is oly régen még nevük harci kiáltást jelentett, sőt a legjobban félreértett, üldözött és legostobábban utánzott Cézanne is kezd a múzeumokba bevonulni. Hatvány Ferenc hosszú időt élt át Parisban. Beleélte magát ennek a csodálatosan művészi levegőjű városnak lelki sajátságaiba, rokonérzése pedig olyanfajta gyűjtésre ösztönözte, amilyent előbb jellemeztünk. Gondosan kitért mindennemű kétes érték megbecsülése elől.

 

 

Courbet: Fürdőző nők

XIX. SZÁZADI FRANCZIA MESTEREK FESTMÉNYEI BÁRÓ HATVANY FERENCZ GYŰJTEMÉNYÉBEN

 

Delacroix dolgaiból olyan vázlatos képeket tudott megszerezni, amelyeken festőjük nagy tulajdonságai mégis tisztán jelentkeznek. Courbet-nak gyakran vásári minőségű képeit elkerülte és egy pár nagyszerű darabját vette meg. Renoirnak hanyatló kora érdekében hiába verték francia és német spekulánsok a nagydobot, Hatvány legerősebb korából vásárolt két pompás arcképet.

Csak a nevezetesebbeket felsorolva a gyűjteményből: két Delacroix, két Ingres, négy Chassériau, egy Géricault, öt Courbet, két Manet, két Renoir, egy Pissarro, egy Rodin, egy Gaugin, két Corot, és máris nagyszerű eredmény háromévi gyűjtés után. Ismerve Hatvány áldozatkész gyűjtő szenvedélyét és élete egyéb körülményeit is, bízvást remélhetjük, hogy hovatovább Európa egyik legszebb magángyűjteményét Budapesten láthatjuk majd.

 

 

 

HUERTA UTÁN. MEXIKÓ (1914. 30. 596.) A mexikói konfliktusban végre mégis az Egyesült Államok győzött. El kellett mennie Mexikóból e roppant birodalom legerősebb emberének, az öreg spanyol-indián Huertának. Wilson elnök azzal, hogy semmi áron, még a háború kockázatával sem ismerte el Huerta elnökségét, ellenkezésbe jutott az amerikaiak hagyományos politikájával, melyet Pierce Franklin elnök 1856. május 15-én a következő, mindeddig dogmaként tisztelt szavakba foglalt: «Határozott és szilárd politikája az Egyesült Államoknak, elismerni az idegen kormányokat, tekintet nélkül arra, miképpen jutottak hatalomra, feltéve, hogy tényleg gyakorolják a kormányhatalmat s az ország népe elismeri őket. Ez elvnek szem előtt tartása a latin amerikai népekkel szemben annyival inkább ajánlatos, minthogy azoknál gyakran mutatkozik rendellenes és forradalmi átalakulás az államkormányzatban. »

Nem tagadhatta senki, hogy Huerta valósággal és tényleg gyakorolta a kormányhatalmat Mexikóban Madero elnök megöletése óta. Abból pedig, hogy a mexikói köztársaság békéjét pártütő vezérek háborították, senki sem következtethette joggal, hogy az ország népe nem ismeri el Huerta elnökségét. Hiszen Mexikó népe kezdettől fogva tiltakozott az ellen a feltevés ellen, hogy az Egyesült Államok elnökének joga volna igazságot tenni az ország belső viszályában.

A szabad Amerikának hagyományosan végzetes szerepe van a mexikói testvérköztársaság sorsfordulataiban. Alighogy Mexikó lerázta magáról a spanyol jármot és Iturbide tábornok* császárrá kiáltatta ki magát katonáival, az Unió elérkezettnek látta idejét. Az Egyesült Államok, melyeknek akkor Monroe James volt az elnöke, 1823. január havában elismerte ugyan az új császárt és birodalmát, de harmadfél évtizeddel utóbb mégis az Egyesült Államok kormánya szakította ki hadizsákmányul a mexikói államterületnek éjszaki fele részét, 1 650 000 négyzetkilométernyi államterületet, mely körülbelül háromszor akkora, mint Ausztria és Magyarország területe együttvéve. Másfél évtizeddel utóbb az Egyesült Államokat teljes fegyverzettel már az Iturbide bukása óta köztársasággá lett Mexikó pártján látjuk. Úgy hozza azt magával a Monroe elv; csak épen hogy mindig olyankor, mikor az erőszak nem az Unió, hanem más, nem amerikai állam részéről fenyegeti az amerikai szárazföld bármely népét.

Az európai megegyezést nem hajtották végre, mert Anglia és Spanyolország, átlátva III. Napóleonnak Mexikóra vonatkozó becsvágyó tervén, még jókor visszaléptek. Ennek következtében Franciaország egymaga vetette át fegyveres erejét túl az óceánon. Napóleon szembe szállt a Monroe elvvel, ő viszont a latin államok védelmét hirdette a függetlenségüket fenyegető Unióval szemben, erős kézzel szétütött a mexikói köztársaság forrongó elemei közt, s az állam romjain megvetette a monarchia alapját I. Miksának, királyunk öccsének császárságával. Az Unió magánkívül volt; tiltakozott a szabad mexikói nép tirannizálása ellen, — de többet nem tehetett, mert polgárháború dúlt saját földjén. Ám később, midőn az Egyesült Államokban helyreállt a nyugalom, hangosabbá vált a fenyegetés Franciaországgal szemben. Az amerikai szövetségi csapatok a határra vonultak, egy részük benyomult Mexikó földjére is — és Napóleon meghátrált. A francia csapatok az 1867. év tavaszán odahagyták Mexikót, s a cserbenhagyott Miksa császárt Queretaróban utolérte végzete. Június 19-ikén lövette agyon őt és két tábornokát Escobedo, a felkelők vezére. Az amerikai csapatok most már kivonultak az újra köztársasággá lett Mexikó területéről. Mexikóra most az államfő-válságok újabb sorozata következett — szinte kivétel nélkül az Egyesült Államok jóvoltából.

 

*Agustín de Iturbide (Valladolid

, 1783. szeptember 27. – Padilla, 1824. július 19.) Új-spanyolországi katona, sokáig a mexikói függetlenségi törekvések ádáz ellensége, majd a függetlenség megvalósítója, a létrejövő I. Mexikói Császárság első és egyetlen uralkodója I. Ágoston néven.

 

 

 

Félszemmel Svédországon. Or—tíf (1914. 31. 616.) Európa éjszaki országait: Svédországot, Norvégiát és Dániát a közös érdek s még inkább a közös veszedelem mind közelebb hozza egymáshoz. Előkészít egy kombinációt, mely ez északi hármas szövetséget a nagy hármas szövetséghez kapcsolná. Sokan hiszik, Oroszországban már szinte esküsznek reá, hogy ez a szövetség és ez a kapcsolat már megvan; vagy ha még nincs meg, egy bizonyos veszélynek első fenyegető jele létrehozza. Miből áll ez a veszély? Sven Hédin, a svéd ázsiai utazó megmondta abban a vészkiáltásában, mely most két esztendeje roppant feltűnést keltett az egész világon. Oroszország jégmentes kikötőt akar szerezni kereskedelmének és tengeri erejének az Atlanti Óceánon. E célra Norvégiának Narwik nevű kikötőjét szemelte ki magának északon, az Osoten-fjord mellett. Narwikba pedig Svédország földjén át visz az út, a Törne Elf folyó völgyén és ez utat csak Boden, a bottoni tengeröbölben levő svéd határerőd birtoka biztosítaná a hódító számára. Svédországnak hát készülni kell életre-halálra Oroszország ellen, ha élni akar, és szövetkeznie kell mindenekelőtt vele együtt legközelebbről érdekelt egykori testvér országával, Norvégiával. Így szólt a híres utazó s reámutathatott bizonyítékaira is.

Mindenekelőtt: Finnország gyorsított eloroszosítására, ez ország függetlenségének teljes elkobzására, nemzeti védelmi erejének eltörlésére s jelentékeny orosz haderőnek a Svédországgal határos Finnországban való felhalmozására. Reámutatott azután a Viborgból kiinduló három, egymással párhuzamos orosz stratégiai vasút tervezésére, megépítésére. E vasutak elseje — mely a bottoni-öböl mentén a svéd határhoz már közel eső Tornea végállomásig visz, útba ejtve Nikolstad kikötőjét, melynek nagy jövőt szánt az orosz haditengerészet vezetősége már kész és forgalomban van. A második, a középső vonal szintén a Szentpétervárral elsőrendű vasúti összeköttetésben álló Viborgból indul ki s a finn tavak vidékét áthasítva, üleaborgig már készen áll; folytatására, a Törne Elf völgyénél levő Pelloig, vagyis Svédország keleti szárazföldi határáig a már meglevő tervek alapján készülnek, de talán már benne is vannak építésében. A harmadik a párhuzamos vonalak közül (mintegy 100—10Ö kilométernyire vannak egymástól e vonalak) ugyancsak Viborgból indulva ki, már kész Joensúú-ig és mint a másik kettő, ez is a svéd határig visz. E három vasútnak kereskedelmi jelentősége nincs — mit keresne oly nagy apparátussal az orosz kereskedelmi érdek a szegény Lappland tájékán? — Oroszország mind a hármat, de főképpen a két újabbat, csapatok szállítására akarja egykor felhasználni.

Hédin Szven vészkiáltása nagy hatást tett a svédekre. Meggyőzte magát Gusztáv királyt is: ki ne emlékeznék arra az ellentétre, mely a hadsereg és a flotta szaporításának kérdésében nyílt konfliktussá élesedett Svédországban király és kormánya közt? Ki ne emlékeznék arra a hihetetlenül szép tüntetésre — hiszen csak ez év február elején történt, — mikor negyvenezer munkás svéd paraszt özönlött Svédország minden részéből Stockholmba, hogy megmondja királyának: igen, a svéd nép is kívánja, hogy nagyobb sietséggel tegyenek meg minden intézkedést a veszélyben forgó haza védelmére. A svéd parasztok tüntetése sehol a világon nagyobb hatást nem tehetett, mint Oroszországban. Mert ott érezték, hogy a svéd nép az utolsó kunyhó lakójáig megértette helyzetét és Oroszország szándékait. Ennek következtében annak sejtetésével igyekeztek eloszlatni a svéd aggodalmakat, hogy a finnországi katonai rendszabályok valóság szerint Szentpétervár védelmét szolgálják egy ellenséges tengeri hatalom, tehát Németország ellen. Ám Svédországban és Norvégiában mélyen megértették, hogy Oroszország, hiába keresve a meleg vizű tengeri kikötőt a Dardanelláknál, a Perzsa-öbölben ós a távol Keleten: annyi kudarc után ismét európai tengerparton keresi érdekének kielégülését, s ez a tengerpart csak a norvég part lehet.

A tűzben egyszerre tartott két vas politikáját  így követte jó ideje Németország — s egyúttal a hármas szövetség is — az Oroszországgal délen és északon határos országokkal: Romániával és a skandináv országokkal való szoros barátság útján. Ha csalódik egyik barátságában, még mindig magáénak tudhatja a másikat. Oroszország nagyon nem szívesen látja ezt a barátságot, s azért kérte meg a francia elnököt, hogy Szentpétervár után látogassa meg Stockholmot és nyugtassa meg a svéd királyt, hogy a cárnak nincsenek rossz szándékai ellenük. De a finnországi hármas stratégiai vasútvonal minden magyarázatnál érthetőbben beszél. Ha többet nem, legalább azt az egyet biztosan jelenti, hogy ha az északföldi országok semlegességében és függetlenségében érdekelt hatalmak valaha súlyos külső bonyodalmakba keverednének, Oroszországot alighanem magával ragadná a kísértés, hogy megvalósítsa régi tervét, melyről Hédin Szven beszélt.

 

 

A történelem legnagyobb háborúi (1914. 33. 646.) Akkora háborút, mint aminő most keletkezett, nem látott még soha a világ. Sőt hozzá foghatót se. Ha azt a roppant embertömeget tekintjük, amely most mozgósítva lett és lesz, úgy annak roppantsága mögött egészen összezsugorodnak azok a legnagyobb tömegek is, melyeket ellenséges felek eddigelé egymással szemben csatasorba állítottak. Mértékjelző gyanánt állítsuk oda egyszerűen azt a tényt, hogy Németország egymaga hatodfél millió hadköteles fölött rendelkezik, akiknek legnagyobb részét mozgósítani tudja, s akiknek jelentős részét fegyver alá is fogja szólítani. Ezzel szemben az ókor csatái csak apró csetepaték. Igaz ugyan, hogy Xerxes katonáinak számát is százezrekre teszik a görög hagyományok, de egészen bizonyos, hogy oly túlzásokkal állunk szemben, aminőket a mai kor leghangosabb riportere se merne magának megengedni.

A Xerxes seregeinek számát kritikus szemmel kell tekintenünk. Akik legkevesebbet mondanak, azok is 300 000 emberre teszik a perzsa fővezér Mardonios alatt levő harcosokat. De ez teljes lehetetlenség. Ekkora sereget abban az időben át sem lehetett volna vezetni Perzsiából Európába, s nem lehetett volna élelmezni, ha már egyszer idáig érkezett. Xerxes, mint tudvalevő, hajókon jött át Európába, miközben az Athos hegyfoknál hajótörést is szenvedett. Az akkori hajók — melyeket éjszakára a szárazra húztak ki, ha a part közelében eveztek — oly kicsi befogadási képességgel bírtak, hogy szinte elképzelhetetlen, hogy annyit lehessen belőlük előállítani, amennyi 300 000 embert, Ázsiából Európába át tud hozni. És hát miképp lehetett volna ennyi embert élelmezni az úton, s élelmezni magában Görögországban.

Spárta, a legharciasabb állam csupán 300 gyalogost állított ki a szövetséges

hadsereghez,  s mégis a megütközés mellett szavazott. Vannak egyéb tények is, melyek a mellett szólnak, hogy nagyon erősen kell redukálni a perzsa hatalom által kiállítható harcosok számát. Nagy Sándor harmincezer főnyi sereggel kötött ki Ázsiában, s meghódította nemcsak egész Perzsiát, hanem az akkor ismert összes keleti tartományokat. Bevette és feldúlta megerősített városaikat.

Az ókor legnagyobb háborúja kétségtelenül az volt, a melyik Augustus és Antonius között folyt, s amelynek az actiumi csata jelentette a befejezését. Augustusnak nem volt több 80 000 légionáriusánál, akiket 12 000 lovas támogatott, míg hajóinak száma 250 volt ugyan, de azok csak kétsoros evezősek voltak, s nem nagyobbak egy mai dereglyénél. Antonius serege sem haladta meg a százezret, csak a flottája volt sokkal nagyobb, mint Augustusé.

Az 1870-ikiporosz-franezia háború alkalmával életbe volt már léptetve mindkét harcoló félnél az általános védkötelezettség, tehát a nemzetek egésze állott egymással szemben. Számos vasúti vonal létezett úgy Francia, mint Németországban. Sokkal könnyebb. mint eddig, nagy tömegeket mozgatni, egyik helyről a másikra vinni, és még könnyebb, volt azokat élelmezni.

Az akkori francia hadsereg harci létszáma összesen 427 000 embert tett ki, amely összegből 304 000 volt a gyalogság, 40 000 a lovasság, 46 000 a tüzérség, mg 11 000 főre rúgtak az utász és hidász csapatok, 10 000 re ment a szekerészek száma, s 16 000 főnyi volt a tisztikar. Ezzel szemben német részről 384 000 volt a gyalogosok, 51 000 a lovasok, 50 000 a tüzérek, 13 000 az utászok és 30 500 a szekerészek száma, míg a tisztek 22 000 főre mentek, úgy, hogy 550 500 fegyveres volt a hadilétszám.

Azoknak a harcosoknak a száma sem rendkívül nagy, a kik a japán-orosz háborúban vettek részt, s legalább is nem áll arányban e két nemzetnek, nevezetesen pedig az oroszoknak katonai erejével. Á hivatalos kimutatás szerint orosz részről 370 zászlóalj gyalogság, 142 szotnya (század, lovasszázad) lovasság, és 153 üteg vett részt a mukdeni csatában. De ezek az alakulatok nem voltak teljes létszámon, egyrészt megtizedelték őket a Szandepu melletti csatában, másrészt le kell számítani a betegeket. A porosz generalstab 310 000 emberre teszi a küzdők számát orosz részről. A japánok csak 273 zászlóaljat számláltak, de ezeknek magasabb volt a létszáma a rendesnél s az egyes századok 250 ember helyett 280, sőt 300 embert számláltak. Úgy, hogy a japán hadsereg is 300000 embert számlált 900 tábori és 170 nehéz ágyúval, meg 200 gépfegyverrel. Orosz részről ez volt egyáltalában a legnagyobb tömeg, melyet valaha az ország összpontosítani tudott. Ennél nagyobb hadierőt sohasem tudtak együvé hozni, a sok lakosságával folyton kérkedő óriási birodalomban. Ami fölött nem kell csodálkozni, ha tekintetbe vesszük a nagy távolságokat és rossz közlekedési viszonyokat.

 

 

 

HÁBORÚS HULLÁMOK. A HADIFOGOLY. Szigma.  (1914. 38. 726.) A hadifoglyokkal emberségesen kell bánni. Ez nemcsak az erkölcs és a humanizmus, hanem tételes szerződéseknek és törvényeknek is parancsa. Szerbiát se az egyik, se a másik nem köti. Se erkölcs, se szerződés, se tisztesség, se paragrafus. De Szerbia viszont soha se vindikálta magának se azt a szerepet, se azt a rangot, hogy a kultúra, a tisztesség és az emberség példaadó mesterének tiszteltessék. Belgium azonban művelt ország, népének munkatevékenysége a kecskeőrzésnél és a sertés-makkoltatásnál sokkal magasabb színben nyilatkozik meg. Mégis a háborús borzalmak legrémesebb fejezeteit töltik meg azok a dermesztő kegyetlenkedések, amelyeket a művelt belgák a kezükbe esett német katonákon elkövettek.

A mi oldalunkról annak az erkölcsnek, amely a kezünkbe esett ellenség sorsát meghatározza, két olyan dokumentumát teremtette idáig a háború, amelyeket tudomásul kell majd venni az eljövendő krónikásoknak. Az egyik a müncheni polgármester dorgáló szózata a bajor főváros hölgyeihez, az ízléstelenség miatt, hogy virágot és csemegét cipelő zarándok-menetben vonulnak a hadifoglyok táborába. A másik a mi kormányunknak az a rendelkezése, amely a hadifogságba esett muszka katonák ringó bingóinak, mint szent ereklyéknek vagy kedves emléktárgyaknak mohó vásárolgatását keményen betiltotta.

Ismételjük és hangsúlyozzuk: a hadifoglyokkal emberségesen kell bánni. Ezt a humánus kötelességet úgy minálunk, mint a német birodalomban hűségesen és becsületesen teljesíti is az a faktor, a mely vállalta, érte felelős és rája illetékes: maga a hadviselő állam. Nem bántja, biztonságba helyezi és táplálja őket. Tehát mindenesetre többet tesz értük, mint amennyit igen sok esetben a tűzvonalban harcoló saját katonáiért tehet.

A társadalom megkövetelheti, hogy az állam a hadifoglyok irányában való kötelességét jól és egész terjedelemben teljesítse. De a mi közvetetlenebb tevékenység indítékait a társadalom a maga lelkében erezi, annak a kifejtésére más, a szívünkhöz sokkal közelebbi területeket talál igen-igen bőségesen, mint a hadifoglyok tábora. Aki nem bír a jó szívével, nem panaszkodhat, hogy nincs módja a jósága másként való kifejtésére. Máskor is van, de most meg határtalanul. Sebesültek tízezrei és a háborúban gyámol, kereső és kereset nélkül maradottak százezrei adnak kifogyhatatlan alkalmat nem is cukorsütemények, hanem egy darab fekete kenyér áldott elhelyezésére. Ezek felé fordítsátok a szemeteket és a szíveteket, akiknek, arra is telik, hogy a muszka cár monogramjait vásároljátok kozáksapkákon és rézgombokon. És látni fogjátok, hogy nincs most e földön fölösleges se egy szál virág, se egy pipadohány, se egy szem gyümölcs, se egy darab kenyér, se egy viseltes meleg kabát. Nekünk kell, a mieinknek, a testvéreinknek, harcosainknak és itthon maradt kis cselédeiknek minden érzésünk, minden érdeklődésünk, minden meleg szavunk és minden nélkülözhető fillérünk.

 

 

I.Az angolok II. Az orosz.  Szőllősi Zsigmond. 1914. 48. 892. 896.)  A legsúlyosabb morális veszteséget ebben a viaskodásban Anglia szenvedte és ez a morális veszteség csak nőtt ós nő azzal a tartózkodással, amellyel azon igyekezett, hogy minden másban lehetőleg minél kevesebbet veszítsen.

Szövetségesei közül morális tekintetben a franciákat csak az a kellemetlenség érte, hogy: az igazság kiderült. A háború reflektora megvilágította az igazi természetüket és köztudattá szélesítette a fürkészőbb szeműek megállapításait. Hogy a francia épp oly kegyetlen, mint a milyen vitéz, épp oly önző, amilyen zseniális, épp olyan számító, a milyen graciózus. Az angollal ennél súlyosabb dolog történt. Soha az angolság, mint karakter, mint gondolkodásmód, mint erkölcs, mint ízlés, mint viselet, mint viselkedés, szóval mint életforma oly becsült, oly elismert, oly kívánt, oly magasztalt, szóval oly divatos nem volt, mint az utóbbi időkben. El lehet mondani, hogy az egész világ angolul igyekezett élni, nagyobb mértékben és teljesebb odaadással, mint ahogyan valamikor franciáskodott, mikor a francia vezér-nemzet szabta ki és szabta meg a művelt élet fazonját.

Angliát, vagyis helyesebben: az angolt nagyszerű gazdasági érzéke, üzleti szelleme és diplomatáinak páratlan piacszerző ügyessége túlságosan nagy úrrá tette. Még pedig nem a Tisza Kálmán híres definíciója szerint, hogy az a legnagyobb úr, akinek a legkevesebb szolgára van szüksége, hanem — éppen ellenkezőleg. A históriai angol nemzet az évszázadokon át tartó szerencse ölén a gazdag emberek nemzete lett olyan mértékben, mint talán még soha egy másik se a világon. E gazdag emberek élete abban telik, hogy: kiszolgáltatják magukat. A leggazdagabbak otthon, csodás palotáikban és kastélyaikban, a mérsékeltebben gazdagok az Angliánál olcsóbb külföld kitűnő hoteljeiben. Egész sereg címét eszelték ki életmódoknak, a melyeknek semmi olyan tartalma nincs, a mi csak hasonlítana is a munkához. Sportsman, globetrotter, sőt — club-man: egyik se jelent mást, mint szórakozással fűszerezett semmittevést. A földjük park, játszótér vagy vadászterület. Gyáraik mérnökei, vezetői, munkásai idegenek. Eleséget a külföld terem és szállít nekik. A katonát pénzen veszik. Kiderült immár, hogy az angol hadihajók személyzetének több mint a fele német volt. A meggazdagodott Anglia legbensőbb nemzeti hagyományait is idegenekkel ápoltatja. Ő csak: fizet érte. Hogy miért kavarta föl a háborút, milyen indítékainak az erkölcse: ez, ha nyilvánvaló is: elhomályosítható. Az angol diplomácia elég ügyes ahhoz, hogy tetszetősebb okát tudja előtérbe állítani a valódinál és különben is. Mindenki szabadon választhatja meg: mit érez a maga számára a legértékesebbnek vagy a legszentebbnek. Az egyiknek a haza, a másiknak a hatalom, a harmadiknak az üzlet. De a ki síkra száll azért, a mit a legszentebbnek érez, az — szálljon is ki érte a síkra. Ha a legdrágábbért verekszik: verekedjék. Vannak értékek, amelyeket megsért és megaláz, aki másra bízza a védelmüket. Megsért és megaláz annak a szívében is, a ki — szemben áll vele és dicsőségének érzi, hogy érettük küzd és ontja a szíve vérét. Harcolni a hazáért, meghalni a hazáért: ezt sem lehet másra bízni. És aki másra próbálja bízni: hamarább elveszítette a becsületét, mint a hazáját. A magyar, a német, a francia, az orosz maga vérzik és eszébe se jut a gondolat, hogy ezt másra bízza. Az angolnak igenis eszébe jutott, sőt: ez volt az első gondolata és ezzel lett erkölcsi csatavesztetté.

 

 II. Az orosz. Az egyik budapesti helyőrségi kórházban szokatlan és megható ünnepség volt a minapában. Az ünnepséget a betegek rendezték az — orvosaik tiszteletére. Ezek az ünneprendező betegek pedig — sebesült orosz hadifoglyok voltak, a kik szónoklattal, hálaénekkel, emléklappal és selyemszalagos koszorúval rajongták körül a magyar orvosokat. A szónoklat meg az ének, ezt hagyjuk a margóra: de az emléklap, a koszorú meg a selyemszalag, ez nevezetesebb, mert ez pénzbe kerül, ezek a foglyok pedig — csupa közlegény — nagyon, de nagyon szegény emberek, a kik fillérenként zsugorgatták össze a pergament, a virág, meg a pántlika árát, hogy valamiképpen megmutathassák a hálájukat. És mikor az ünnepelt doktorok egyike, egy honvéd-ezredorvos néhány meleg szót intézett hozzájuk, csakúgy szakadt a könnye valamennyinek.

Az orosz foglyok valóban olyanok, mint a — szemük. És a szemük olyan, mint a gyermeké, akinek szigorú és kegyetlen mostoha-apja van. Szelíd, félénk, nevetni nem mer, hogy ki ne kapjon, de tele hajlandósággal a hálára és a sírásra. Parancsot leső és szinte fanatikusan — engedelmes.

Az orosz természetnek ez a rajza nem újság amióta a nagy orosz írók az egész emberiség számára írnak. A háború nagy leleplezéseinél ők hamarább leplezték le, hogy a világ legfélelmetesebb és a béke, a haladás, a kultúra számára legveszedelmesebb nemzete a világ legbékésebb, legérzékenyebb és legfélénkebb egyéneiből áll. Igénytelen és passzív emberek millióiból van alkotva az a tömeg, amely folyton elnyeléssel fenyegeti a világot. Borzalmas ellentét, megfejthetetlennek látszó probléma. Semmi se oly természetes, mint az, hogy mennél passzívabb, mennél puhább, mennél alázatosabb, szentimentálisabb és erélytelenebb egy tömeg: annál alkalmasabb arra, hogy egy uralomnak engedelmes és mindenre fölhasználható kész eszköze legyen. Eszköze egy másik léleknek, amely kemény, zsarnoki, gőgös és becsvágyó. Annál inkább, mennél kevésbé ilyen a tömeg, a faj, a nemzet, amelyet nem vezet, hanem lenyom és terel akár a biztos halálba is, ha célja, becsvágya vagy a gőgje így kívánja. Ez a más lélek, ez az energia: a cárizmus. Duhaj vagy becsvágyó nagyhercegeivel, ármányos udvari életével, véres kezű diplomáciájával, a legnagyobb állások csúcsán tehetségtelen, romlott és pökhendi kegyencekkel. Tolvaj csinovnyikjaival, pálinkán korbácsolásra és fosztogatásra nevelt kozákjaival, a korrupciónak és az erkölcstelenségnek egy olyan szövevényével, amely lehetetlenné tette már magát a mindenható cárt is és fölöslegessé azt, hogy ő a maga személyében is zsarnok legyen. Sőt mennél kevésbé zsarnok ő maga, annál zavartalanabb a cárizmus zsarnoksága.

A cárizmus nagyon jól tudja, hogy az öntudatossá fejlesztett orosz lélek első megállapítása más nem lehet, mint ez: A legelnyomottabb, a legszenvedőbb szlávság, amelynek tömérdek millióit legelőször kell egy kegyetlen zsarnokság igája alól fölszabadítani, hogy a maga igazi lelke szerint élhetvén, ne legyen többé átka és veszedelme az emberiségnek és a kultúrának: maga az orosz nemzet.

 

 

 

OROSZ FOGOLY-TÍPUSOK A MAGYARORSZÁGI FOGOLYTÁBORBÓL. - Panajott Emmy rajzai.

Képek szöveg nélkül.

 

 

 

AZ ANGOLOK KEGYETLENSÉGE (1915. 16. 254.) Közismert dolog, hogy a világ összes civilizált nemzetei kőzött az angolok a legkegyetlenebbek, sőt felülmúlnak e tekintetben legtöbb vad népet is. Ha érdekük, vagy néha csak sportjuk is úgy kívánja: a hajmeresztő kíméletlenséggel tapodják el idegen embertársaikat, mialatt a morálról, az istenfélelemről és az emberszeretetről sehol sem prédikálnak annyit, mint náluk. Ausztrália őslakosai közé elvitték a londoni kórházak tüdővészes halottainak a ruháit, ott eladták azokat. Annyira elterjesztették a tüdővészt, hogy ma már kiveszőben van az egész világrész ősi népe. Kínát háborúval támadták meg, mert el akarta tiltani az ópium élvezetét, s az azzal való kereskedést. Indiákon az ágyúk csöve elé kötötték, s úgy végezték ki a katonai lázadás részeseit. Ismeretesek azok a borzalmasságok — és gazságok is — melyekkel megszerezték India birtokát. Afrikában a felső Níluson néger gyerekeket kötöttek ki a folyó parton, hogy azok sírása odacsalogassa a krokodilusokat, amelyekre vadászatot akartak tartani. A Dél Afrikai aranybányákban vásárolt rabszolgákkal dolgoztattak ezelőtt húsz esztendővel is. A rabszolgákat háromévi jótállással kellett adnia a szállítónak, s ha valamelyik előbb halt el, azt pótolni volt a kötelessége. Az elhaltaknak levágták a fejét, elküldték a négerek lakta vidéken tartózkodó szállítónak, hogy ez legyen bizonysága a halálnak, mely őt a pótlásra kötelezi.

A múlt század negyedik tizedétől kezdve Dél-Ausztráliába vitték a deportáltakat. Ott úgy készítettek elő a talajt, hogy egész Tasmániát erőszakosan megtisztították a bennszülöttektől. Arthur angol kormányzó 1880-ban összecsődítette őket egy napra, azzal az ígérettel, hogy ünnepélyt rendez a részükre, aztán összefogdostatta, egy lakatlan szigetre vitette őket, ahol a legnagyobb részük éhen balt. Utódjaik közül 1911-ben már csak 8 volt életben. Az így előkészített Tasmánia egy félszigetén rendezték be a deportáltak befogadására szolgáló helyet, melyet a kormányzó tiszteletére Port-Arthurnak neveztek el. A deportálásra ítélt bűnös több mint fél esztendeig volt úton, míg Angliából ide ért. A fedélközön sokadmagával összepréselve, kellő táplálék és levegő nélkül az egyenlítőn keresztül menve, pokoli szenvedések között tették meg a hajóutat. Itt kitették a félszigetre, magának kellett gondoskodnia táplálékáról, az őrizését pedig, — hogy lehetőleg olcsó legyen — ebekre bízták. A félszigetre hosszú földnyelv vezet, mely legszűkebb helyén csak negyven lépés szélességű. Itt vérebeket tartottak láncon, amelyek széttépték azt, aki gyalogosan akart szökni. A parton pedig eleséget dobáltak naponta a cápáknak, hogy ezeket a falánk szörnyeket odaszoktassák, s felfalják azt, a ki úszással próbál e helyről menekülni.  És azt hirdetik magukról, hogy ők a földkerekség legvallásosabb s legerkölcsösebb nemzete!

 

 

 

TÉLI ESTE EGY OROSZ-LENGYELORSZÁGI HARCTEREN, KWASZINOW ELŐTT. AZ ÉSZAKI HARCZTBRRÖL. Jelfy Gyula, a harctérre kiküldött munkatársunk fölvételei

Kép szöveg nélkül

 

 

 

 

MACHIAVELLI A SEMLEGESSÉGRŐL.  (1915. 21. 338.) Machiavelli Miklós a nagyeszű, de gonosz-lelkű firenzei tudós tanításait sohasem követték az államférfiak és kormányzók oly pontosan, mint napjainkban. Ő állította fel először azt a tant, hogy az ellenséggel szemben minden szabad, s hogy csak az ostoba veszi tekintetbe a szánalom szavát, vagy a becsületérzés parancsait. E tant az elmúlt századokban a legelvetemedettebb fejedelmek sem merték alkalmazni a maga egész brutalitásában. A nagyközönség pedig csak borzalommal gondolt Machiavellire s egyenesen az ördöggel kapcsolatban említette a nevét. Csak az utolsó évtizedek alatt történt, hogy a tudósok között is akadt néhány, akik védelmére keltek ennek a kétségtelenül nagyon eszes olasznak. Pedig milyen hiú igyekezet! Mennyire ellenkeznek az emberi érzéssel az ő tanításai! «Fejedelem» című munkája szerint a legyőzött dinasztiát ki kell irtani az utolsó csecsemőig, nehogy trónkövetelő támadjon később az utódok közül. Szerinte a leigázott néppel szemben a támadásnak oly kegyetlennek kell lennie, hogy meg se lehessen bosszulni, de legjobb annak országát «teljesen» elpusztítani. A fejedelemnek — úgymond — meg kell tanulnia, hogy rossz és gonosz legyen. Nem kell azzal törődnie, ha rossznak tartják és gyűlölik, mert szeretet nélkül lehet legkönnyebben kormányozni. És mit tudnak felhozni annak a férfiúnak a mentségére, aki ily embertelen tanokat foglalt össze rendszerbe? Mindössze azt, hogy az ő korában és hazájában mások is gondolkodtak úgy, mint ő. Mintha bizony mentsége lenne a gyilkosnak az, hogy rablók a pajtásai.

A fejedelmek számára adott tanácsai között Machiavelli arról az esetről is megemlékezik, hogy mit kell tenni, ha háborút folytatnak egymással a szomszédok. Ilyen esetben azt tanácsolja, hogy semmiképp sem szabad semlegesnek maradni, hanem vagy az egyik, vagy a másik küzdő félnek a pártjára kell állani. Még a semlegességnek azt a módját sem ajánlja, amely jóindulatot tettet, de lesben áll s csak a kritikus pillanatban veti magát a küzdők közé, hogy a prédából az oroszlánrészt kivegye. Pedig úgy látszik, ez az eljárás felelne meg leginkább az ő szellemének. De vagy nem gondolt reá, vagy úgy gondolkodott, hogy ez a legtöbb esetben nem célravezető s egész határozottan a semlegesség ellen nyilatkozott.

„Hasznosabb lesz reád nézve, ha nyíltan átpártolsz valamelyikhez és végigküzdesz egy becsületes háborút, mint hogyha semleges maradsz, mert akkor úgyis zsákmányul esel a győztesnek, aki a legnagyobb megelégedéssel és örömmel fog bekebelezni, mivel hogy győzött és nem lesz senki sem védelmedre. Mert, aki győzött, nem akar maga mellett rossz barátokat tűrni, akik a bajban nem segítik; s a legyőzött szintén ellenséged marad, mert nem siettél balszerencséjében fegyveres erőddel segítségére”.

 

Niccolo Machiavelli (Firenze, 1469. május 3. – Firenze, 1527. június 21.) olasz író, filozófus, politikus, korának egyik legnagyobb hatású gondolkodója. Neve összefonódott a reneszánsz Firenzével és a gyakorlati politizálással.wiki.

 

 

 

A FRANCZIAORSZÁGBAN INTERNÁLT MAGYAR NŐK LAKÓHELYE RODEZBEN. Szolchányiné Prottmann Stella festőművésznő rajzai, aki maga is francia fogságban töltött három hónapot.

1.- Háló-terem, melyben százhatvan internált nő és gyermek lakott — 2. A kápolna, mely szintén hálóteremként szolgált. — 3. Az internáltak lakóhelye a kertből 4. Nappal a nagyteremben — 5. Az öltözködő szoba.

Kép szöveg nélkül

 

 

 

A törökök. Szöllősi Zsigmond.  (1915. 15. 238.)  A török hadsereg modern átszervezése még Abdul Hamid szultán uralkodása idejében német munka volt. Goltz basa végezte, aki most nagy katonai rangban van Konstantinápolyban Mehemed szultán oldalán. Ő konstruálta meg Törökország védőtervét is, egy Európa felől jövő támadás esetére. A támadás el is következett. Négy balkáni ország, számra együttvéve sem nagyhatalom, rontott neki a török birodalomnak, és diadalra diadalt aratva, csaknem Konstantinápoly kapujáig jutott. A török magyarázatokat, hogy a háború teljes készületlenségben lepte meg a birodalmat, nagyon könnyű volt elintézni egy szkeptikus mosollyal. És egy pillanatig mintha maga Törökország is átadta volna magát a szkepszisnek. A német instruktorok helyét angolok foglalták el, míg egy rendületlen bizalom és egy megrendíthetetlen energia, az Enver basáé a régi mestert nem ültette vissza a katedrába, amelyből nem tanítják, hanem csinálják a történelmet.

A török erőnek, mint harci tényezőnek aktuális értékét, majd a mostani háború zárómérlege fogja megmutatni. A múlt adatai nem túlságosan nagy idő határain belül oly nagy különbségeket tárnak föl, hogy egy középarány megállapítása is szinte lehetetlenség. Negyven esztendővel ezelőtt a hatalmas orosz birodalom a maga erejéből nem tudta legyűrni. Romániától kellett segítséget könyörögnie. Három esztendővel ezelőtt az apró balkáni államok koalíciója elbírt vele. Meglepetés volt az első eredmény; meglepetés volt a második. Mikor most Törökország egy új próbatétel küszöbére lépett, a bizakodóknak és a kételkedőknek egyaránt volt mire hivatkozniuk.

A török erő új és a legutóbbiaknál sokkal nagyobb méretű próbatétele még folyamatban van. A döntés a jövő titka. Annyi azonban már eddig is megmutatkozott, hogy a török lélek megtöretlen. Van szárnya és hite, merészsége és lendülete. Maga föllépésének valósága oly rugalmasság jele, amilyet az utolsó válságban a törökség nem tanúsított. A szellem most másnak látszik, mint amilyen volt a balkáni háborúban. A Dardanellák védelmében és a kaukázusi harcokban a régi török szívósság nyilatkozik meg: az a tulajdonság, amelynek hiánya a legfájdalmasabb meglepetése volt a balkáni mérkőzésnek. De a török harcos erények fája, úgy látszik, az a rózsatő, a mely a szent varázsige szavára egy éjszakán új, gazdag virágzásba tud borulni. Érdekünk és szívünk kívánsága is, hogy így legyen.

 

 

 

A legyőzhetetlen Oroszország. Szöllősi Zsigmond (1915. 25. 398.) Oroszországot esetleg meg lehet verni, de Oroszországot semmi esetre sem lehet legyőzni. Ez azt jelentené, hogy Oroszországnak egy háborúban lehetnek balsikerei, de lehetetlen, hogy belebukjék egy háborúba. A győztesnek meg kell állania egy bizonyos határon, mert Oroszország kimerülhet ugyan a támadásban, de kimeríthetetlen a védekezésben. Szerencsés ellenfele tehát, ha idejében abban nem hagyja a birkózást, abba a veszedelembe kerül, hogy holtra győzi magát. Már pedig a háború végleges győztese az, aki, ha még olyan temérdek kék folttal és piros sebbel is a testén — de életben marad. A nagy meggyőződéssel hirdetett és jóformán semmi kétkedéssel nem vitatott tétel első fele föltétlenül igaz. Hogy Oroszországot valóban meg lehet verni, erre a történelem a bizonyságok egész tömegét kínálja. Oroszország sokkal több háborút veszített el, mint a menynyit megnyert. Viszont való az is, hogy a rengeteg cári birodalom minden véres kudarc és vesztett háború után nemcsak nagyobb, de még félelmetesebb és rettegettebb is lett, mint volt azelőtt. Terjeszkedésének szinte szünettelen folytonossága példátlan a történelemben. Ha nem tudott elvenni területet attól, aki ellen a háborút viselte, elvett attól, aki ebben a háborúban segített neki és meggyöngült azzal a vérrel, amelyet ő érette ontott.

A testben óriási, de a hatalmi élet belső szervezetében: a gazdasági és kulturális energiákban nagyon fejletlen, szegény és gyönge orosz birodalom soha se volt képes arra, hogy teljesítő képességének egész tömegét vigye bele egy háborús vállalkozásába. Csak egy töredékét. A határtalan cári birodalom történelme 1914-ig nem ismer esetet, hogy egy háborújában félmillió katonát küldött volna tűzbe. Oroszországnak még soha se volt egy milliós hadserege. Embere bizonyára lett volna hozzá. De nem volt se pénze, se organizációja.

Ezért veszítette el a háborúkat és ez mentette meg a vereségek konzekvenciáitól. A vesztett csaták úgyszólván csak a habját fújták le az orosz vértömegnek: az ember-medence még telten maradt. A győzőnek is tudnia kellett, hogy még rengeteg emberi energia maradt ott érintetlen tartalékban, a melynek a fokozatos elpusztítása is felőrölheti őt magát. Meg kellett elégednie a pillanatnyi eredménnyel, amelytől azután akárhányszor meg is fosztotta az óriás új erőre kapása és a nem megokolatlan félelem egy új küzdelem eshetőségeitől. így hízott meg Oroszország olyan vállalkozások után is, amelyekbe beletört a foga és így lett szinte dogmává az orosz ember-tömeg kimeríthetetlensége. Oroszország félelmetes és legyőzhetetlen maradt, mert gazdasági gyöngesége lehetetlenné tette egész katonai erejének kockáztatását.

Ebben a mostani háborúban a cári birodalmat az a fatális szerencse érte, hogy katonai ereje megszabadult gazdasági gyöngeségének korlátjaitól. Fenékig nyúlhatott dúsgazdag szövetségesei: Franciaország és Anglia zsebébe. Oly erős lehetett, a milyen csak tud. Talpig vasba öltözhetett és megmutathatta: meddig ér, ha egészen fölegyenesedik. Immár tudjuk, hogy a cár tavaly augusztusban öt millió ragyogóan fölszerelt katonát gurított neki a monarchiának és Németországnak. És tudjuk azt is, hogy föltétlenül meg kellett újítania a bankot, mert ez a példátlan tét — elúszott. És elúszott az is, amit a helyébe rakott. Az ötmilliós orosz hadsereg éppen úgy kikapott, mint ahogyan a régebbi háborúban kikaptak az ötvenezres meg ötszázezres orosz seregek. És megsemmisültek a későbbi milliók is, mint a hogy elomlott az első öt millió.

Francia meg angol újságok azt írják az orosz katasztrófa okául, hogy elfogyott a muníció. Ez lehet igaz, sőt valószínűen igaz. De nem az egész igazság. Nemcsak a muníció fogyott el, hanem elfogyott egyéb is. Közel másfél millió az orosz foglyok száma: legalább négy millió ember az oroszok összes vesztesége. És nemcsak a patron számít, hanem az is, aki kilövi. Nemcsak az orosz muníciós-depók érzik a háborút, hanem az ember-depók is. A kimeríthetetlen ember-rezervátumból négy millió katonát hordott el a vesztett csaták légiója és elvitte a lelkét azoknak is, akik még benne vannak. Az orosz hadsereg most az egész Oroszország erejét jelentette és a legyőzhetetlen Oroszországi hetyke tétele vele együtt omlott össze. Oroszország az egész mellét feszítette nekünk és az egész háta az, a mit most látunk.

 

 

A balti németek (1915. 35. 558.) Libau (Lettország) elfoglalásával és Kurland (Litvánia) megszállásával a német hadsereg ős német területre lépett, amely egykor hosszú időn át a német birodalomhoz tartozott s most is teljesen német kultúrájú s jó részben német lakosságú is. Német réven került Kurland egyáltalán a történelembe: akkor vált ismertté, mikor a XIII. században a német lovagrend megszállotta és tulajdonába vette. A német lovagrend uralkodott itt a XVI. század közepéig s itt is azt a gyarmatosító munkát végezte, a mit a Balti-tenger nyugatabbra eső tartományaiban: fennhatósága alá vetette a nagyobbára lett nemzetiségű őslakosságot, megtanította a helyes földművelésre, városokat alapított, melyeket német gyarmatos polgársággal népesített be, iskolákat létesített, a melyekben a német kultúrát honosította meg.

Kurlandban ma is német a földesúr. A XVI. század közepén Kurland lengyel fennhatóság alá került, mint Lengyelország hűbéres tartománya s az is maradt 1795-ig, a mikor Oroszország birtokába került s hajdani önállóságának utolsó maradványa is megszűnt. A német kultúrához való tartozandósága annyival is erősebb lett, mert lett lakossága is csaknem kivétel nélkül elfogadta a protestantizmust s ez élesen elválasztotta úgy a katho-likus lengyelektől, mint az orthodox oroszok ból. Valójában a letteket csak a nyelvük különböztette meg a németektől, egyébként gazdasági életük, társadalmi és községi szervezetük, műveltségük egészen német színezetű maradt s ha az ember lett vidéken utazik, külsőleg alig veszi észre, hogy ott nem német a lakosság. A városok pedig, Libau, Riga, Mitau teljesen német jellegűek.

Az uralkodó osztály Kurlandban a földbirtokos nemesség. Csupa Ősrégi nemesi család. Az orosz kormánnyal jó viszonyban voltak, a cári udvar feudális szelleme megfelelt nekik s uralmukat a kurlandi tartományban, melyben elenyésző kisebbség voltak a túlnyomó lett többséggel szemben, csakis a czár támogatásával tarthatták meg. Az orosz udvari nemesség nagy része belőlük került ki, magas katonai és politikai polcokra jutottak. Azok a német nevű arisztokraták, a kik mint orosz diplomaták és hadvezérek szerepelnek az orosz történelemben, nagyobbára kurlandi eredetűek. Érdekes például, hogy Hindenburg tábornagy családjának egy ága is Kurlandba került s ma is szerepelnek az orosz hadseregben és diplomáciában Beneckendorf ivadékok. Nem lehetetlen, hogy a német tábornagy, kinek eredetileg szintén Beneckendorf a családi neve, olyan orosz csapatot is vert meg, melynek egy eloroszosodott Beneckendorf volt a vezetője.

Az újabb időben megromlott a viszony köztük és a cári hatalom között. Az oroszokban az utóbbi időkben kifejlődött német-gyűlölet velük is éreztette a hatását s megkezdődött ellenük is az oroszosítás. Egy más veszedelem is fenyegette őket: az addig elnyomott lett parasztság mindinkább ellenük fordult, felébredt benne a lett nemzeti öntudat s kétségessé tették a német urak uralmát. A japán háborúkor és utána egész Oroszországban feltámadt forradalmi mozgalmak ide is eljutottak s a lett parasztok nyíltan fellázadtak uraik ellen. A gőgös nemes urak a cári hatalomhoz fordultak segítségért, éppen úgy, mint a lengyel főnemesség, s ezzel még jobban ki voltak szolgáltatva az oroszoknak. A mostani háború kitörése ínég nehezebbé tette helyzetüket. Fiaik a saját ősi hazájuk ellen voltak kénytelenek hadba vonulni, az otthonmaradtakat pedig még jobban kezdte sújtani az oroszok gyűlölete és gyanúja minden ellen, a mi német. Most német hadak az urak ősi földjükön, s ki tudja, kiereszti-e valaha kezéből a német, a mit most oly energiával ragadott meg?

*

Von Beneckendorff und von Hindenburg ist der Name eines Adelsgeschlechtes, das zu Beginn des 19. Jahrhunderts entstand, als Johann Gottfried von Hindenburg die beiden älteren Adelsgeschlechter von Hindenburg und von Beneckendorff nominell zu einer gemeinsamen neuen Linie zusammenführte. wiki

 

 

A NÉMET FEJEDELMEK. (1915. 35. 559.) A bécsi kongresszuson, száz esztendővel ezelőtt, tervbe vették néhány önálló német fejedelemségnek a beszüntetését. Sándor orosz cár nagyon ellenezte ezt a tervet. Azt mondta tréfásan Metternichnek a mindenható osztrák külügyminiszternek, „ezekre a fejedelmi házakra nekünk, oroszoknak is szükségünk van, hogy a cári család főhercegei azoknak leányai közül válogathassanak feleséget”. Mire Metternich szintén tréfásan azt felelte: „tehát Felséged azt kívánja, hogy mi csikótelepet tartsunk fenn Németországon a cári család fiai számára.”

De mondhatta volna a cár azt is, hogy ezekre a fejedelmi házakra nemcsak leányaik miatt van szüksége az idegen nemzeteknek, hanem azért is, mert az ő fiaik adnak nekik koronás uralkodókat. Ahány trón az újabb időben megüresedett, vagy ahány új független állam keletkezett, majdnem minden esetben német fejedelmet hívtak meg, hogy azt elfoglalja. Mikor a görögök kivívták függetlenségüket s elhatározták, hogy királyt választanak, egyformán állott módjukban, hogy az angol, a francia, az olasz vagy bármely más nemzet főnemességének valamely tagjára essék választásuk — ha már saját népükben nem akadt arra alkalmas egyéniség. És ők egy német herceget választottak, a bajor királyi házból. Mikor pedig ez lemondott, választásuk újra egy német fejedelmi házból származó férfiura esett, akinek családja különben századok óta a dán trónon ül. Ugyanez történt Romániában is. Amint önálló lett az ország, Németországban kerestek maguknak fejedelmet, a most meghalt Károly királynak személyében, aki a Hohenzollernek egyik ágából származott. S midőn neki nem voltak gyermekei, nem kerestek számára idegenben utódot, hanem elfogadták trónörökösül s halála után királyul az unokaöccsét, a mostani uralkodót, aki szintén Hohenzollern herceg, Ugyancsak hasonló esetet tapasztaltunk Bulgáriában. Mikor ez az ország önállóvá lett, se más nyugati államokban nem keresett magának fejedelmet, se az orosz hercegek között nem válogatott, (pedig orosz fegyvereknek köszönhette függetlenségét), hanem német fejedelmet választott Battenberg Sándor herceg személyében. S mikor ennek távoznia kellett az országból, ismét német herceget kínáltak meg a trónnal, Ferdinándot, a Koburgok ősi házából, mégpedig annak magyar ágából.

S végül, hogy a legújabb esetet említsük, Albánia is a német Wied herceg személyében állapodott meg, mikor fejedelmet kellett választania.

Igaz, hogy ezek a fejedelemségek mind a Balkánon fekszenek. De új államok csak ott keletkeztek napjainkban. Ellenben tudjuk, hogy magok a spanyolok is, mikor 1870-ben választás által akarták betölteni a királyi trónt, egy német hercegre vetették tekintetüket. A mostani román király atyjának, Hohenzollern Antalnak kínáltak fel a koronát, ami azután alkalmat adott a német-francia háborúra. A német eredetű dán királyi családból származik Hakon norvég király, kit ezelőtt néhány évvel választott meg a függetlenné lett nemzet. Sőt maguk a belgák, akik oly mély gyűlölettel vannak most eltelve a németség iránt, mikor elváltak Németalföldtől, a Koburg hercegek uralkodó házából választottak magoknak királyt. Ebből a törzsökös német házból származik tehát a jelenlegi Albert király is, aki oly elkeseredetten folytatja a németek ellen a háborút.

Ha végigtekintünk Európa összes uralkodóin, azt fogjuk látni, hogy csak négy közülük nemzeti származású, kettő francia eredetű, a többiek pedig valamennyien németek. Az uralkodása alatt álló nemzetből származott a török szultán, az olasz király s a két legújabb sütetű balkáni koronás fő, a szerb és montenegrói uralkodók. Tehát Európa nyugati és északi részében, valamint centrumában senki. Francia származású a spanyol király, ki a Bourbon családból ered, valamint a svéd király, aki Bernadotte-nak a leszármazottja, aki közlegényből küzdte fel magát Napóleon hadseregében tábornaggyá. A többi európai koronás fők valamennyien német eredetűek.

Az összes németországi királyok s uralkodó fejedelmek német ősöktől származnak s nincs közöttük egy sem, akinek idegenek lennének az ősei. A mediatizált családok között is csak kettő van, amelyik nem német, az Esterházy és a Croy-Dülmen hercegek. Mindkettő magyar, mert a Croy család férfiágon az Árpádoktól származtatja le azt a családfát. Német származású király uralkodik Magyarországon, Ferencz József ö Felsége személyében, akinek őseit pedig szintén szabad elhatározásokból választották meg a trónra eleink.

Tősgyökeres német a mostani angol uralkodó család. A jelenlegi király nagyapja Albert koburgi herceg volt s a legrégibb német fejedelmi házak egyikéből származott. Igaz, hogy ennek neje Viktória királyné a kenti herceg leánya volt, de tudnivaló, hogy ez a kenti herceg csak a címére nézve volt angol, apai ősei neki is tősgyökeres németek. Anna királyné halála után a hannoveri fejedelem foglalta el I. György neve alatt az angol trónt (1714), aki a Braunschweig-i házból származott, mely csaknem ezer évig viszi fel ősei sorát s az ő leszármazója volt a kenti herceg is. Ügy, hogy a mostani angol király ősei között anyai ágon is nagyon messze kell visszamennünk, míg akad közöttük egy, akinek ereiben némi angol vér kering. V. Pfalzi Frigyes leánya Zsófia ez, aki anyai réven a Stuartoktól származott,  s aki Ernő Ágost Braunschweigi berezegnek (1679—98) volt a felesége. Ép ilyen törzsökösen német a dán királyi család, ősei a régi oldenburgi házból származnak, mely virágzásban volt már Oroszlán Henrik idejében 1247 körűi. Ennek egyik tagja Keresztély alapította a dán királyi házat, amely egyenes ágon fiakban kihalt ugyan, de utána ugyancsak az Oldenburg hercegek másik ága, a Sonderburg-Glücksburgi ág következett. Ugyané családból származik a Holstein-Gottorpi ág, melyet I. Frigyes dán király harmadik fia Adolf herceg alapított s ennek utódai ülnek jelenleg az orosz trónon, tehát ők is tősgyökeres németek.

Az orosz uralkodók azzal hízelegnek ugyan népüknek, hogy ők a Rurikok és Romanovok utódai. Eltekinthetünk attól, hogy e családok mindegyike szintén germán eredetű. A Rurikok a normannok vezérei voltak, a Romanovok első ismert őse Kobyla pedig porosz földről származott be az oroszok közé. De tudvalevő, hogy ez a két család férfiágon kihalt. A Romanovok között Nagy Péter fia volt az utolsó. A mostani cári család Károly Péter Ulrik schleswig-gottorpi hercegtől származik, aki Nagy Péter unokája volt, s III. Péter név alatt foglalta el az orosz trónt. És így férfiágon a cárok családja is gyökeres német.

Joggal kérdezhetjük ezek után, hogy miben rejlik annak az oka, hogy a legkülönbözőbb nemzetek ily nagy előszeretettel ültetnek trónusukra német származású férfiakat? Úgy kell lennie, hogy Európa legtöbb népe abban a nézetben van, hogy a német fejedelmek derekabb uralkodók, mint a más nemzetségbeliek.

 

 

 

OROSZ FOGLYOK BUDAPESTEN, A VILLÁNYI-ÚTI CSATORNÁT ÉPÍTIK. — Várkonyi Titusz fölvételei

Kép szöveg nélkül.

 

 

 

 AZ OROSZ GENERÁLISOK (1915. 39. 623.) Most, hogy a cár személyesen vette át a hadak fölötti főparancsnokságot, visszahelyezte állásaikba azokat a tábornokokat, a kiket Nikoláj Nikolájevics eddigi generalisszimusz elüldözött. A lapok meg is nevezték ezek közül a főtisztek közül Zsilinszkit, Linevicset, valamint Rennenkampf, Gerschelmann és Grippenberg tábornokokat. Hogy miért kellett ezeknek ideiglenesen távozniuk az állásaikból, az nem volt annak idején köztudomásra hozva. Talán Nikolájevics tábori hadiszállásán is az a párt kerekedett fölül, mely béke idején oly sok érdemes embernek a mellőzését okozta már előbb, csak azért, hogy az udvari arisztokrácia uracsai és tányérnyalói minél jobban érvényesüljenek. De ezt csak sejtjük. Az eddigi generalissimus titokban tartotta azt, hogy alatta a hadsereg főbb tisztségeit kik töltötték be. Mindössze Ruszki és Ivanov tábornokokról tudunk, hogy nagy feladatokkal bízattak meg, de ez mindkettő magának a cárnak volt bizalmi embere s rajtuk kívül csakis a bolgár hazaáruló Dimitrijev Ratkót emlegették név szerint.

Tervszerűen Nikolájevics főherceg elüldözte a hadseregből mindazokat, akiknek német nevük van, vagy német származásúak. Ezek csaknem kivétel nélkül a balti tartományokból, Esztland, Livland és Kurlandból kerültek ki. Őseik már hatszáz esztendő előtt szakadtak el a német közösségtől, megtartották ugyan német nyelvűket és kultúrájukat, de azért egész szívvel jó oroszoknak érezték magukat. Nagyon sok becses elemet szolgáltattak úgy a hivatalnoki karnak, valamint a hadseregnek. Még a legutóbbi japán háború idején is sokan viseltek közülük főparancsnoki tisztségeket, sokszorta többen, mint amennyi őket aránylagos számukhoz képest megilletné. Ebben a háborúban az orosz had — mikor legnagyobb volt a létszáma — három seregre volt tagolva, melyek összesen tíz hadtestet foglaltak magukban. A három sereg közül kettőnek volt a parancsnoka német. Báró Kaulbars lovassági tábornok, a második, b. Bildening lovassági tábornok a harmadik sereg élén állott. A hadtestparancsnokok közül is három a német, Gerngross, b. Meiendorf és b. Stackelberg.

Hogy azok a főbb parancsnokok, akik részt vettek a japán háborúban, mily mértékben tettek bizonyságot hadvezéri képességeikről, arról csak egy-két esetben szólhatunk. A német nagy vezérkar megírta ugyan igen részletesen ennek a háborúnak történetét,  s ebben el van mondva minden csapattest szerepe, de kiviláglik belőle az is, hogy az egyes alparancsnokok csak igen ritkán jutottak abba a helyzetbe, hogy önállóan léphessenek fel. Ezt kizárta az a tény, hogy a generalissimus Kuropatkin mindenben maga rendelkezett, alantasainak a részletekre is kiható szigorú parancsokat adott, ő maga pedig függött elhatározásaiban a cártól, aki Szent-Pétervárról rendelkezett, s függött a haditervtől, melyet a háború legelején megállapítottak.

Ez a haditerv úgy hangzott, hogy mindenekfelett arra kell törekedni, hogy a hadsereget nagy baj ne érje. Kuropatkin éhez képest február 2-ikán terjesztette a cár elé memorandumát. A cár saját kezével írta az előterjesztés szélére: «nagyon helyes». Pedig ez a terv már eredetileg kizárt minden erélyesebb akciót, s magába foglalta a puszta defenzívát, a folytonos hátrálást s legföljebb az egy helyben való védekezést engedte meg.

A most szereplők közül mindössze kettő van olyan, akinek kedvezett a szerencse, s önállóan léphettek fel. Az egyik Ivanow General Lieutenant. A másik tábornok, kinek kedvezett a sors, s alkalmat nyújtott a maga kitüntetésére, a szintén sokat emlegetett Rennenkampf. Ez a mukdeni döntő csata alkalmával történt. Rennenkampf akkor az orosz sereg jobb szárnyán egy önálló különítmény élén állott, s onnan rendelték a csata elején a túlsó legszélső balszárnyra. Csapatait egészen Tsin-ho-Tsinig tolta el, úgy hogy 80 egész kilométerrel túlszárnyalta a japánok hadállását. Itt lett volna az alkalom, hogy egy merész előrenyomulással nagy dolgokat vigyen végbe. Helyzetét előmozdította az, hogy hozzája csatlakozva is erős orosz erők állottak. Ezeknek parancsnoka Alekszejev tábornok volt. Nem kevesebb, mint négy dandár, egy teljes tüzérdandár s egy kozák hadosztály volt ennek a parancsnoksága alatt. Ha ők ketten előrenyomulnak, oldalba kapták volna az egész japán frontot. Ha most épen ezekre a tábornokokra bízzák a legfontosabb feladatokat, úgy ezt legalább is bizonyos megnyugvással vehetjük tudomásul.

 

 

 

Orosz forradalom (1915. 42. 671.)  Hetek óta arról hoznak tudósításokat a hírlapok, hogy Oroszországban forradalom készül. Különböző nemzetiségű újságok, különböző érdek hatása alatt álló körök, különböző tudósításokra hivatkozva egyforma határozottsággal állítják, hogy a hír, megfelel a valóságnak. És egyáltalában nem olyan e hír, minő a háború folyamán ezrivel terem, amidőn a legtöbb ember annak a bekövetkezését várja és erősen hiszi, ami neki a legkívánatosabb. Oroszországban — úgy mondják — általános az elégedetlenség és az elkeseredés. Hibáztatják a kormányt, hogy igazi nemzeti érdek nélkül megindította ezt a háborút, amely tönkretette a nemzeti vagyont, s milliókra menő emberéletet pusztított el. Ócsárolják a hadvezetőséget, mely az óriási túlsúlyban levő hadsereget nemcsak győzelemre nem tudta vezetni, hanem valósággal katasztrófa elébe vitte. A felforgató elemek uralmától csak néhány lépés választja el immár az országot, amely elemek munkáját elősegíti az általános nyomor, s azoknak a több milliónyi menekülőknek végeláthatatlan csapata, kiket a hadsereg könyörtelensége űzött ki otthonukból a nyugati tartományokban, s akik mint egy élő szemrehányás hömpölyögnek a maguk nagy nyomorúságával az ország belseje felé. Az Oroszországból jövő tudósítások küszöbön állónak hirdetik a forradalmat.

De hát lehetséges-e ez? Lehetséges-e, hogy Oroszországban egy győzedelmes, a mostani kormányrendszert teljesen felforgató olyas forradalom keletkezhessék, mint aminő a francia királyságnak, majd meg később a második császárságnak véget vetett? Lehetséges-e egyáltalában, hogy egy mai, a militarizmus alapján álló országban sikeres lehessen bárminő forradalom? Olyan kérdés ez, amelyre a hadseregek szervezetének alapos ismerői csaknem valamennyien nemmel felelnek. S a mostani háború eseményei még megerősítették ezt a nézetet. Az egész világ internacionális szocialistái fennen hirdették, hogy lehetetlenné fognak tenni minden világháborút. A francia, a belga, s az olasz elvtársak egyforma buzgósággal hangoztatták, hogy elrendelik az általános sztrájkot, mihelyt megjelenik a mozgósítási parancs, s ezzel lehetetlenné teszik a háborút. S a német szocialisták között is voltak nagyon sokan, akik ez elhatározás híveinek vallották magokat. És a háború mégis kiütött, mégis folyik, anélkül, hogy a szocialisták csak odáig tudtak volna jönni, hogy meg is próbálták volna valahol annak megakadályozását.

Pedig a szocialisták szervezve vannak békeidőben is, s a militarizmusnak is épen szervezettségében van a legfőbb ereje. Abban, hogy mindenkinek ki van jelölve előre a maga helye, és a maga föladata. Minden katona részére meg van előre parancsolva, hogy mikor és milyen helyen kell jelentkeznie, uniformisba öltöznie, fegyvert ragadnia, glédába állania, s meg van határozva számára az is, hogy kinek a parancsára engedelmeskedjék, s az ő parancsolói viszont kinek engedelmeskedjenek, Ez a részletekre is kiható szervezettség adja a mai hadseregnek azt az erőt, a mellyel szemben a szervezetlen forradalom csaknem tehetetlen. Mert a forradalom csak tömegeket tud talpra állítani, a melyek legfeljebb a fő vezetők szavára hajlanak, a katonaságot pedig századok alkotják a kapitány vezetése alatt, ezredek, dandárok, hadosztályok és hadtestek, meglévén mindegyik tagozatnak a maga parancsnoka, s hozzá tartozván e szervezethez az élelmezés és lőszerellátás, valamint a rettenetes hadigépek, az ágyúk.

A mostani milliós hadseregek mellett pedig még sokkal kevesebb kilátás lehet arra, hogy egy felforgatási célból támadó forradalom sikerre vezethessen.

De ha Oroszországnak mai állapotát nézzük, akkor el kell ismernünk, hogy egy ily vállalkozás nem tartoznék épen a halva született kísérletek közé. Az orosz hadsereg meg van verve. Morális erejét, a győzelemben való hitét s a feljebbvalói iránti bizalmát elvesztette. Egy széthulló tömeg az egész, amely ezrenként adja meg magát az ellenségnek. Az otthon maradt lakosság rá van nevelve a forradalomra melyben tíz esztendő előtt bőséges tapasztalatokat csinált. A felforgató párt szervezve van, ki vannak jelölve vezérei és alvezérei. Az elkeseredés óriási. És hozzá jön ehhez a legfontosabb tényező: a menekülők óriási csapatai. Tíz, sőt tizenkét millióra teszik azoknak a menekülőknek a számát, akiket a hadsereg a nyugati tartományokból az ország belseje felé kergetett. Ma kenyér és ruha nélkül bolyonganak a nagyobb városokban. Amijük volt, azt elveszítették a kormánynak barbár intézkedése következtében; reményük a jövőben nincs. Ily emberek között szoktak megérlelődni a legkétségbeesettebb elhatározások. És ha ezek az emberek ellepve minden nagy orosz városnak utcáit, lázongani kezdenek s magokkal ragadják a proletárokat, s melléjük áll a részvét és a szánalom: hol veszik akkor leverésükre a katonaságot, mikor ez a katonaság az ország határainak megvédésére, is kevés.

 

 

 

 

TÜZÉRSÉGI MEGFIGYELŐ ÁLLOMÁS PRZEMYSLBEN. Zádor István rajza.

Kép szöveg nélkül.

 

 

A genfi konvenció. Szőllősi Zsigmond (1915. 51. 814.)  Az olaszok rommá lövik Görz meg nem erősített városát. A kórházat, amelyen a vöröskeresztes fehér lobogó leng, megostromolják, mint egy várat. Az oroszok kedvelt trükkje, hogy vöröskeresztes vonatokban szállítják a muníciót és egészségügyi katonáik hordágyon — gépfegyvert visznek egyik helyről a másikra. Az angolok az elsüllyesztett német búvárhajó szerencsétlen legénységét lepuskázzák, valóságos úri vadászatot rendeznek a hajótörött védtelenekre. A franciák a fegyenctelepekre deportálják a hadifoglyokat, ahol Cayenne gyilkos klímája föltétlenül végez velük. A szerb gazságokról nem szólunk, mert a szerb kormány nyilván tudatában a maga lelki berendezésének, volt olyan őszinte, hogy nem írta alá a genfi konvenciót. De Anglia, Oroszország, Franciaország és Itália aláírtak. Ezek megfogadták és hatalmi egyéniségük hitelével garantálták, hogy semmi esetre se fogják megtenni azt, amit — mégis megcselekedtek. Van-e csak egyetlen olyan pontja is ennek a nagyjelentőségű megállapodásnak, amelyet ezek a hatalmak meg nem csúfoltak volna már a háború folyamán? Aligha. Nem mondjuk, hogy ez a fájdalmas jelenség egyedül ennek a háborúnak dísztelen specialitása. Minden háború bizonyos erkölcsi dekomponálódással jár.

A háború oly óriási terjedelemben adja meg, sőt teszi kötelességgé a rombolás és az ölés szabadságát, hogy a határok pontos tiszteletben tartása egyenesen képtelenség. Mégis egészen nyilvánvaló nagy különbségek állapíthatók meg a hatalmaknak a genfi konvenció iránt való kötelesség-teljesítésében. Az igazmondás erényére egyáltalában nem kényes ellenségeink még hazudni se mernek például mirólunk olyan szörnyűségeket, amilyeneket mi a legkétségtelenebb módon rájuk tudunk bizonyítani. A Baralong-eset párját az összes Sherlock Holmesek hasztalan keresnék a mi hadviselésünkben. Pedig Anglia a világ leghumánusabb nemzetének hirdeti magát. Amit a franciák a háború kitörésekor a földjükön rekedt internáltakkal műveltek, Szerbiának is gyalázata lenne. Pedig Franciaország sohase szűnt meg a lovagias erények mintaképét ünnepelni magában. A muszka garázdálkodások ezer füzetes rémregénynek adhatnak gazdag anyagot. Pedig az orosz állítólag a legszentimentálisabb fajtája a világnak. Az olaszokról nem szólunk. Itália annak idején a legelsők között sietett aláírni a genfi megegyezést. Tehát az olasz erkölcs szerint való kötelességének érzi, hogy — meg ne tartsa valamiképpen.

Szóval: a genfi konvenció a leglegázoltabb harcterek gyászos képét mutatja. Aligha van egyetlenegy olyan paragrafusa is, amely épségben maradt volna. A sok szép, emberséges fogadalom, csupa rom és üszök. Van-e olyan emberi hatalom, amely az egykori formáját vissza tudja adni? Érdemes volt-e egyáltalában fölépíteni? Maradt-e még hitelük és érdemük azoknak a törekvéseknek, amelyek hatalmi szankció nélkül csak az erkölcs erejével kívánnak internacionális kötéseket teremteni, mikor a kultúrában vezető nemzetek csúfolják így meg az eddigi eredményeket?

Ellenére a kegyetlen és lesújtó valóságoknak azt a feleletet kell adunk, hogy: igen. Ezeknek a törekvéseknek igenis meg kell maradniuk és a genfi konvenció minden gonosz vélemény után is értékes alkotása a humánus fölfogás munkájának. A törvény becsét és hasznát se el nem veszi, se meg nem csökkenti, hogy a mit tett és torol, azt kiküszöbölni nem tudja. A büntető kódexnek nincs olyan paragrafusa, a melyet nap-nap után meg ne sértenének. Csalnak, sikkasztanak, lopnak, rabolok, gyilkolnak. De azért azt mondani, hogy a törvény fölösleges, a kódex haszontalan, senkinek se juthat eszébe. Ami a genfi konvenció daczára is megtörténik, a genfi konvenció nélkül sokszorosan megtörtént volna. Paragrafus nélkül — nincsen vád, és vád nélkül nincsen vádlott. A genfi konvenció az emberiség erkölcsi berendezettségének egy értékes darabja. Vádlottá teszi a bűnöst és ezzel kiterjeszti az erkölcs uralmát eladdig védtelen, vad területekre. Fórumot alkot, a mely a maga Ítéletének végrehajtásában korántsem olyan tehetetlen, mint a milyennek a felületes szem látja. Megadja nem csupán a megbélyegzés, hanem az ellenrendszabály lehetőségét is. Aki bűnös módon vét a szabály ellen, megnyitja a sértett számára a lehetőséget, hogy jogosan a megtorlás súlyosabb energiájával járjon el vele szemben. A háború mindig ideiglenes állapot. A számonkérés joga azonban nem múlik el vele és a vádlottság bélyegét a bűnös homlokáról még az esetleges diadal koszorúja se tudja eltüntetni. A győztes dicsőségét megszeplőzi, a legyőzött sorsát még keservesebbé teszi. A háború sok mindent legázol és elnémít. De az emlékezést nem lehet megölni és az igazságot nem lehet elnémítani.

 

Görz (italienisch Gorizia, slowenisch Gorica, furlanisch Gurize) ist eine Stadt am Isonzo im Nordosten Italiens direkt an der Grenze zu Slowenien. Görz hat 35 349 Einwohner.

 

 

 

Oktatás

 

 

 

 

AZ AMIZONI LEANYNEVELŐ INTÉZETNEK A GENTI KONGRESSZUSRA KÜLDÖTT KÉPEIBŐL. (1913. 28. 553. alsó négy kép.)

1. Méhészkedés. - 2. Az üveg házban.  3. A melegágyak között. 4. Tehénfejés

Képek szöveg nélkül.

 

 

 

Az első pesti festőiskola. Dr. Kremmer Dezső (1914. 24. 472.) Hatvan éve nyílt meg a Velencéből idevetődött Marastoni Jakab festészeti akadémiája. Óriási jelentősége volt ennek az eseménynek, a művészeti fejlődésben egészen megbénult főváros polgársága számára. A harmincas évek Pest-Budájának egész társadalmi berendezkedése, az elszigeteltség, külön életet élés váltotta ki azt a sajátszerű ridegséget, amely a szervesen kialakuló művészeti közös törekvéseket már csirájukban megfojtotta. A kor ízlésének hódoló, de azért tehetséges művészeink, ha az isteni láng magasra lobbant lelkükben: hanyatt-homlok menekültek a művészeti múltból dúsan lakmározó Bécsbe, vagy tovább. Itthon maradtak a szerényebbek, a nyugodt vérűek, akiknek egész művészi becsvágyuk abban merült ki, hogy a kitaposott, kipróbált kompozíció modort, a megszokott meglátásokat ugyanazon a szinten tartsák meg, amelyen először látták.

A pontos aláfestésnek, a nyárspolgári, valóban túlzott józanságnak e korában csakis e korszaknak szellemi rokona nyithatott festőiskolát. S az öreg Marastoni valóban ilyen volt. Az akadémikus olasz festési modor hagyományain nőtt fel s mikor java férfikorában — 36 éves volt – 1846. október 3-án nagy lelkesedés meg érdeklődés között megnyitotta «festészeti akadémiáját)), maga József nádor üdvözölte elsőnek az ünnepelt mestert, a ki ebben a pillanatban az újszerűséget, a modern haladást képviselte a kis igényű, elmaradt Pesten.

Csodálatos lelkesedéssel sereglettek csakhamar a tanítványok Marastoni mester akadémiájára. Az első évben már 34 volt ezeknek száma, amely a következő évben majdnem megkétszereződött. Hogy mily szeretettel csüngtek a mesteren tanítványai, bizonyítja az az ezüst, pesti készítményű festékdoboz is, melyet az iskola egy éves fennállásának emlékére nyújtottak át a mesternek.

Ez iskola működéséről s tanítási módszeréről igen érdekes s művelődéstörténeti szempontból különösen becses emlék jutott a közelmúltban a Székesfővárosi Múzeum birtokába. Marastoni első tanítvány gárdájának rajzai, melyeket egy-kettőnek kivételével maga a mester szignált, s valamennyin rajt van a kör alakú bélyegző: Magyar Festő Akadémia körirattal, mely az M. J. betűket öleli körül. Régi pesti-budai művészeti emlékekben annyira szegények vagyunk, hogy ez az emlékalbum a maga 70 rajzlapjával igazán kulturkincset jelent.

Az ihlet ismeretlen valami volt ebben az iskolában; a kitaposott középszerűség szigorú korlátain belül a művészi megérzés legkisebb kilengését is szellemi lázadásnak tekintette a mester, ezért azután Marastoni keze alól nem került ki az egy Lotzot kivéve, egyetlen istenadta tehetség sem. Lotz tizennégy éves korában még Marastoni keze alatt másolgatja az olasz szentimentális műlapokat, a lovára támaszkodó, búsuló harcost, a diszkoszvetőt. A kornak közérzése a nyárspolgári nyugalmat, a rendet, a csínt mindenek fölé emelte. Nos, ez a kor festészeti törekvéseit is a maga képére teremtette. A nyugtalan színfoltokat, a csak odavetett árnyékokat gondosan letompították, az egész képet áthúzták s a kontúrokat hajszálfinoman élezték ki.

A mi Lotz Károlyunk alig három évig tanult a Marastoni-iskolában, s néhány esztendő múlva a nagy Bahl jobb keze lett Bécsben! A reprodukcióban bemutatott krétarajz, (Olasz leány képe térdig ábrázolva) még semmi egyéb, mint gyakorlat, ügyes másolat a mintalapról. S mégis, elmerengve nézzük az első időszak e fönnmaradt emlékét; nekünk többet mond e kép a nyomában támadó hangulattal, mint művészi értékével. Lotz mindvégig kedvenc tanítványa volt Marastoninak, s a két idegenből ide szakadt ember, a maguk választotta új hazának kezdetleges, dadogó kultúrájáért élt, dolgozott.

A betegeskedő Marastoni 1859-ben visszavonult akadémiája vezetésétől, mire nemsokára az egész akadémia feloszlott, Lotz Károly már itthon volt köztünk s szomorúan látta az első művészeti iskola haldoklását.

Az emlékalbum két lapja, melyet Muzslay nevű tanítványa rajzolt, különösen figyelmünkre méltó, mert a merev iskolás másolás helyett, eredeti akttanulmányt látunk. Az egyik lap férfi aktját ábrázolja, amint bal térdével egy négylábú ülőkére térdel s felső testével előre hajolva, rudat feszít lefelé. Az egész megrajzolás, beállítás, a fej kiképzése, izomtanulmányok szabadsága elárulja, hogy ez már komoly kísérlet az aktrajzolásban. A kilenc műtermet magába foglaló akadémia alig másfél évtized alatt, amíg fönnállt, nagy kulturális szükségletet elégített ki az akkori Pest-Budán. Fejlesztette a közízlést, fölkeltett sok szunnyadó tehetséget, új világ felé mutatott, mely eladdig zárva volt kisszerű fővárosi viszonyaink miatt a polgárság ezrei előtt. Az irodalmi fejlődés lázas lüktetése, mely a húszas-harmincas évek közti magyarosodó Pestjét csöndes remegésbe hozta, természetszerűen könnyebben átvibrált a pesti urak és asszonyságok lelkületén: hiszen a nemzeti nyelv kérdése volt az előtérben! De művészet? Képek, szobrok a harmincas években? Akkor még csak a legelőkelőbbek szív világa fordult igaz szeretettel e kérdések felé, s a Honderű acélmetszetei a legújabb bécsi nagy-úri divatöltönyök ábrázolásával, képezték a polgári elemek galériáját.

*

Marastoni Jakab, Jacopo Antonio Marastoni (Velence, 1804. március 24. – Pest, 1860. július 11.) festő, litográfus.

 

 

 

Bárány Róbert, bécsi egyetemi magántanár, a Nobel-díj nyertese.(1915. 46. 735.) Kép szöveg nélkül.

Bárány Róbert (Bécs, 1876. ápr. 22. – Uppsala, 1936. ápr. 8.): magyar származású svéd orvos, egyetemi tanár, Nobel-díjas (1914). Orvosi oklevelét Bécsben szerezte, majd belgyógyászati és pszichiátriai tanulmányokat folytatott. 1905-től a bécsi orvosi egy. fülészeti klinikáján dolgozott, Politzer asszisztense, majd 1909-től docens volt.

Magyarországon a közvélemény előtt kevéssé ismert személye, nevét nem őrzik közterületek, intézmények sem. Leginkább Kertész Imre Nobel-díja terelte a figyelmet a korábbi, magyar, vagy magyar származású díjazottra. wiki

 

 

 

Egyház

 

 

 

NAGY LAJOS KIRÁLYUNK HAZA (ÉS EGYETEMI TEMPLOM) NAGYSZOMBATBAN. (1913. 36. 714.) Nagyszombatban, az esztergomi prímások egykori székvárosában, a hol századokon keresztül fényesen virágzott a magyar kultúra, van egy három utcára nyíló, emeletes, sárgára mázolt ház. Azt tartja a hagyomány, hogy Nagy Lajos király ennek a háznak egyik szobájában vette magához az utolsó szentséget és egyikében a merészen ívelt szobáknak búcsúzott el eredményekben gazdag, fényben, kultúrában dicsőséges életétől az 1382-ik esztendő szeptember havának 11-ik napján. Két emléktábla is megörökíti a magyar históriának ezt a nevezetes dátumát, az emlékezés kegyelete ott él sok magyar szívben, de a ház, ahol a nagy király alkotóereje utolsót dobbant, ma nem a kegyelet, hanem a huszadik század kegyeleteket romboló anyagias életének bélyegét viseli minden részén.

 

 

RÉGI EGYETEMI ÉPÜLET ÉS TEMPLOM NAGYSZOMBATBAN. - Jelfy Gyula fölvétele.

 

A régi egyetem déli oldalán épült barokk-stílű, kéttornyú templom páratlan az egész világon. Eszterházy Miklós nádor építette, 80 000 forint készpénzt adományozott az építési költségekre, de ő adta a fát, követ és az anyagok szállítására szolgáló szekereket is. A templom alaprajza bazilika jellegű, oldal csarnokaiba azonban 4—4 oltárt tettek és így ezek külön kápolnákat képeznek.

A főoltár, velencei mesterek páratlanul szép alkotása, 1640-ben készült el. Ma hivatalosan is műemléknek van nyilvánítva. Negyven hatalmas szobor díszíti, alul az ó és új testamentum egyes alakjai, legfelül pedig a magyar szentek jelennek meg. Nyolc trófeum csüng a templom falain, az Esterházy címerek, majd Ocskay Imréé következik. A reliefek és az oldalcsarnokok medaillon-jainak freskói is páratlanul szépek, bár ez utóbbiak csak most tűntek elő. 1809-ben a franciák tanyáztak a templomban. Morvamezőről, Aspern mellől a nagy vereség színhelyéről, jöttek Napóleon katonái és Győr felé igyekeztek. Itt laktak a templomban és kegyetlen vandalizmust vittek véghez. Az oltárok mellett tüzet gyújtottak, az Isten házában dorbézoltak és a mikor elvonultak, restaurálni kellett az egész templomot.

 

 

 

 

LECHNER ÖDÖN ELSŐ DÍJAT NYERT PÁLYATERVE A TISZTVISELŐ-TELEPRE TERVEZETT FEEENCZ JÓZSEF JUBILEUMI TEMPLOMHOZ

Kép szöveg nélkül.

 

 

X. PIUS PÁPA. 1835-1914 . (1914. 35. 676.) A világháború végzetterhes eseményei között is fontos és jelentős esemény X. PIUS pápa halála. A római katolikus egyház, mint minden pápa-változáskor történetének új forduló pontjához ért: a pápa egyénisége, gondolkodása, céljai mindig nyomós tényezői voltak az egyház fejlődésének s akárhányszor jelentett új pápa új irányt is az egyház ügyeinek intézésében. E mellett a történelmi fontosság mellett X. Pius pápa lelkipásztori alakja is oly jellemző és érdekes vonása volt a mai életnek, annyira központjában állott az emberek figyelmének, hogy halála nyugodtabb időben a legnagyobb figyelmet keltette volna s a mostani események során is megrendítette a lelkeket. X. Pius 258-ik volt a pápák sorában. Mint osztrák alattvaló született 1835-ben a velencei tartomány Riese falucskájában, de tősgyökeres, tipikus olasz volt, egyszerű származását eláruló erősen népies vonásokkal, az olasz falusi plébános rokonszenves alakjának megtestesülése.

Szerénysége már mantuai püspök korában azt mondta neki, hogy többet ért el, mint amennyit érdemelt. Mikor 1893-ban velencei pátriárka és bíboros lett, ez a dicsőség úgy tűnt föl neki, mint valami csoda. A pátriárkái székre Parochi bíborosnak, a pápai udvar nagybefolyású tagjának pártfogása emelte; fényes méltóságában rendkívüli népszerűséget szerzett különösen a velencei szegény nép körében.

Senki sem gondolt arra kevésbé, hogy mint pápa fog a konklávéból kikerülni, mint ő. És mégis pápa lett, hasztalan szabódott ellene, meg kellett adnia magát. Negyvenezer ember várta odakinn az ablakok előtt az eredményt, a mely mikor kihirdették, általános megelégedést keltett. S mikor az új pápa előlépett a loggián és megszólalt: Sít nomen Dei benedictum, sok ezernyi tömeg örömujjongása üdvözölte X. Pius pápát.

*

Bearing the words ' benedictum sit nomen Dei'—Viscount Morpeth rose, and addressed the Meeting as follows.

 

 

 

 

AZ ÉSZAKI HARCZTÉRRŐL. - Bence János fölvételei. 6. Purkholkai templom

Kép szöveg nélkül.

 

 

 

A Domokos-rendűek új temploma Budapesten (1915. 41. 599.) Kép szöveg nélkül. Zugló, Thököly u. 66. A háborús sérüléseket 40 éves késéssel állították helyre. A diktatúra alatt kényszerszünet volt.

 

 

 

 

 

 

Színház

 

 

 

BERNARD SHAW « CAESAR ÉS KLEOPÁTRA»-JA A NEMZETI SZÍNHÁZBAN. - Jelfy Gyula fölvétele. Caesar (Gaál) és Kleopátra (Váradi Aranka) a szfinx lábainál I. felvonás II. kép).

Kép szöveg nélkül.

 

 

 

 

AZ ÚJ NEMZETI SZÍNHÁZ PÁLYATERVEI. (1913. 4. 64.) Középítkezéseink egyike sem izgatta még annyira publikumunk érdeklődését, mint az új Nemzeti Színházé. A Népszínházba való átköltözködést mindenki csak ideiglenes állapotnak tekintette, mely a tapasztalatban sehogy sem vált be. Évek óta folytak a találgatások, tervezgetések az új színházépület elhelyezéséről, melyek végső eredményben mégis csak azzal végződtek, hogy másutt, mint régi telkén és bérházának, helyén nem lehet elhelyezni. A pályázat feltételei mind a négy oldaláról utcával körülvett, négyzet alakú telket hasítottak ki, melynek a Rákóczi útra és Múzeum-kőrútra szögellő sarka erősen le van kerekítve. A homlokzat elhelyezésének kérdése háromféle megoldást nyerhetett volna, a szerint mint egy sarokra eső, egy Rákóczi úti vagy egy Múzeum-kőrútra tekintőt választanak.

 

 

AZ ÚJ NEMZETI SZÍNHÁZ PÁLYATERVEI. - BÁLINT ÉS JÁMBOR MÁSODIK DÍJJAL JUTALMAZOTT TERVEI. (Felül a főbejárat, alul a homlokzat a Múzeum-kőrúton.)

 

A versengés eredménye építészetünk állására eléggé biztatónak bizonyult. Huszonkilenc pályázónak harminchárom terve felett kellett a bíráló bizottságnak döntenie, mely az első díjat Medgyaszay Istvánnak, a másodikat Bálint és Jámbornak, a harmadikat Tőry és Pogánynak, a negyediket Lajta Bélának ítélte oda. Ezen a tíz, nyolc, hat és négyezer koronás díjon kívül, még két-kétezer koronás díjat kaptak négyen olyan tervekkel, melyeknek csak részleteiben találtak elismerésre méltót. Kivitelre egyik pályázó sem kapott megbízást, hanem a négy első díjat nyerő építészt újabb, rövid lejáratú pályázatra szólították fel. Nem egy kívánni valót hagynak hátra a pályatervek, amiben nem kevés része van a mai építészeti stílus kialakulatlanságának és vajúdásának, de még több a telek alakja és fekvése támasztotta nehézségeknek is.

 

 

 

AZ ÚJ NEMZETI SZÍNHÁZ (1913. 25. 488.) Két irigyelt ember van most Budapest építőművészei között: Tőry Emil műegyetemi tanár és Pogány Móricz, akik közös tervük alapján megbízatást kaptak a közoktatásügyi minisztertől az új Nemzeti Színház felépítésére. Valóban irigylendő, nagyszabású feladat ez. Nehézségei csak még jobban izgathatják a művészi fantáziát, a technikai tudást s ha sikerült mindezeket legyőzni, egy, sok nemzedéknek szóló monumentális épület hirdeti az építők névét.

Az építéssel egy emlék tűnik el, s egy új monumentum támad helyette. Az eltűnő régi Nemzeti Színház épülete nem valami kiválóan művészi értékű terméke ugyan annak a kornak, amelyben készült, de egyszerűségében becsületes, jó ízlésű munka. Amelyhez tradíciók fűződnek, s amelyet mindenki szívesen látott a maga helyén. Valami monumentális, vagy csak értékes anyagú épület azonban sohasem volt, az idők eljártak fölötte; folytonos foltozgatás után néhány évvel ezelőtt már kielégítően tűzbiztos átalakítása is lehetetlenné vált s a lebontásra csakugyan megérett.

A Nemzeti Színház céljainak megfelelően mintegy a komoly drámai múzsa otthona volna ez. A Múzeum-körúti főhomlokzatán nagyarányú oszlopsor, amely az egész architektúrának valami antik ízt ad, anélkül, hogy a letűnt korok formakincsét kopírozná le. Építőik önálló irányának megfelelően nem dekoratív részletek, hanem a tömegek elosztása adja meg a díszt s a sima, de elsőrangú anyagból, márványból és kőből elgondolt falakat csak helyenként élénkítik tartózkodó, díszítő motívumok. E komoly külső után az enteriőrt úgy képzelik el, hogy bizonyos tartózkodásnak kell itt is megnyilvánulnia, de viszont a páholysorok elhelyezése, a francia és német színház építő gyakorlatra emlékeztető vonalvezetés már maga megköveteli az élénkebb dekoratív hatásokat.

A mostam terv szerint mintegy 1140 ülés lesz a színházban. A színpadot úgy csinálták, hogy két-két oldal színpadán jobbról és bálról a teljes szobaberendezések játék közben elkészíthetők s aztán betolhatok. A különféle igazgatói, szolgálati és technikai célokra szükséges helyiségekről elég annyit mondani, hogy a tervezők mindent a legpraktikusabban igyekeztek elrendezni s úgy, hogy a közlekedés közöttük mindenütt gyors és könnyű legyen.

Aki a tervet meg nézi, maga is megállapíthat annyit, hogy rendkívül nobilis, nyugodt és mégis újszerű épületet gondoltak el, amelynek harmonikus hatását legfeljebb a színpadnak megfelelő toronyszerű rész még megoldatlan volta zavarja. Ha sikerül nekik ezt a nehéz pontot is elrendezni, akkor kétségen kívül becses és artisztikus építménnyel gazdagítják Budapestet.

A terv nem kerül kivitelezésre. G.

 

 

 

«A HÍRESEK; », HATVANY LAJOS SZÍNMŰVE A MAGYAR SZÍNHÁZBAN (1913. 50. 991.)

A színházi társalgó a III. felvonásban. Az előtérben Matild (Gombaszögi Frida) és Bömer (Sebestyén) és Marton Ida (Rónai Alico.) Kép szöveg nélkül.

 

 

 

 

A Nemzeti Színház újra megnyílt. (1915. 6. 94.) A Nemzeti Színház is végre valahára megnyitotta kapuját, a mely a háború kitörése óta zárva volt. Nehezen érthető, hogy miért csak most. Hiszen a mi fővárosunkat nem fenyegette ellenséges invázió, mint Parist; azt sem lehet mondani, hogy a közönség a háború izgalmában elidegenedett volna a színházaktól, a Vígszínház, a Király-színház, majd valamivel később a Magyar Színház, melyek részben már kezdettől fogva folytatták játékukat, nem panaszkodhatnak a közönség érdeklődésének hiánya miatt. Az a szinte lavina-szerű tömeges érdeklődés pedig, a melyet a közönség minden rétege a zenei előadások s különösen a filharmonikusoknak a Népoperában tartott hangversenyei iránt tanúsít, — inkább arra vall, hogy az emberekben ég a vágy, legalább pillanatokra felszabadítani lelküket a háború nyomása alól, a művészethez fordulni, hogy kikapcsolódjon a szomorúság, a gondok, az aggodalmak izgalmából.

Szebbnek, stílusosabbnak találtuk volna, ha a színház kezdettől fogva a la séance se continue álláspontjára állott volna. A színészeknek is tudtunkkal ez volt a véleménye, ők keservesen érezték a kényszerű tétlenség nyomasztó és szégyenletes terhét. Épen a Nemzeti Színház volt ebben a legkedvezőbb helyzetben, — sokkal kedvezőbben, mint bármely más színház. Nincs annyira függővé téve az újdonságoktól, klasszikái jellege megengedi, hogy száz meg száz újdonságot találjon a világirodalomban, olyan darabokat, a melyek méltók a mai komoly időkhöz s klasszikai stílusa, az, a mi ma is legfőbb ereje és mintegy kiváltsága minden más színházzal szemben, módot ad neki arra, hogy ezeket az örökbecsű darabokat jól is adhassa. Modern darabot, vígjátékot és komoly drámát ép oly jól, nem egyszer sokkal jobban is tudnak játszani más színházakban is, — az úgynevezett klasszikái stílusban a Nemzeti Színháznak kiváltsága van: színészei bele vannak tanulva, apparátusa kész és bármely pillanatban akcióképes és ilyen előadásainak megvan a maga közönsége is.

Végre, mégis csak megnyílt a színház s most már elfeledhetjük az ellenvetéseket, a melyeket zárva tartása ellen támaszthattunk. A megnyitás bizonyos ünnepélyességgel ment: az ünnepi előadások módja szerint különböző klasszikus darabok egyes részleteiből állott, a melyekben a színház erőinek javarésze mutatkozott be, ünnepi hangulatú közönség előtt. Egyúttal az igazgatóság programot is adott játékrendjére vonatkozólag.

Ezt a programot nagyjában és egészében helyeselheti mindenki. A színház, nem állván rendelkezésére a szokásos külföldi és magyar újdonságok — a drámaírók termelését természetszerűen megbénította a háború s a kiknek még előtte való időből vannak kész munkáik, érthető okokból várnak velük a normális állapotok helyreálltáig — a múlt felé fordul, s azt adja, a mit a mai körülmények közt adhat. Mindenki csak megegyezik abban, hogy a háború ránk nézve nem jelenthet bojkottot Shakespeare, Moliére, s a francia vagy angol irodalom más nagy költői ellen. Ebben a mi kultúránk — a németeké is — különbnek  bizonyult a franciákénál. Nálunk nincs az a gyermekes gyűlölködés, amely le akarná tagadni a velünk most ellenséges nemzetek kulturális értékeit is az ellenséges érzület nem terjed ki a tudomány s a művészet mezőire.

Szívesen vettük volna Goethe néhány darabját, Schiller valamely rég nem látott munkáját vagy Kleistot, aki nálunk a mai nemzedék előtt jóformán teljesen ismeretlen. A német szellem a dráma terén még nem találta meg annyira adaequat és sajátképen színpadi kifejeződését, mint a franczia, de a német dráma múltjában sok olyan érték van, a mit a magunk hasznára- lehetne gyümölcsöztetni, a németeknek olyannyira kedvező mai erkölcsi és szellemi milieu közepett, a milyen még sohase volt és nem is egyhamar lesz. Régi magyar darabok dolgában is volna egy s más kívánni valónk. Különösen Vörösmartyt ajánlanék az igazgatóságnak újra figyelmébe. Gyönyörű kísérletezési alkalmat adna a színháznak e nagy költőnk: lehetne-e s mit lehetne, milyen formában feleleveníteni belőle s az ilyen kísérletezésre az időt most nagyon alkalmasnak is tartjuk. Nagy mulasztásnak tartjuk, hogy Vörösmartyt jóformán teljesen mellőzi a színház, a Csongor és Tündét évek óta ígérgeti, de egyéb műveire nem is gondol.

A mód, a hogy a programot összeállították, mindenesetre arra vall, hogy a színház tudja, mi a kötelessége a mai komoly időben; nem a szórakoztatást keresi, hanem a művészi és erkölcsi fölemelkedést. Nagyobbára a világirodalom nagy és örök műveiből szándékszik összeállítani műsorát s közben modern magyar irók régebbi műveiből is előad néhányat, gondos válogatással. Műsora komolynak Ígérkezik, de unalmasság nélkül. (Összefoglalóját l. a h14-13. fejezetben.)

 

 

 

Mozi

 

 

A MOZI ÚJ REJTELMEI. Tábori Kornél. (1914. 30. 592.) Jules Marey óta, akit először izgatott a kinematográfia problémája, a csodák országába illő az a haladás, amely ezen a téren a világ szemét kápráztatja. Beszélhetünk a moziról, mint tömegeket szinte varázzsal meghódító intézményről, mint egészen új iparágak kereseti lehetőségek és művészetek megteremtőjéről, mint a tudománynak el sem képzelt, új eszközéről. Mekkora kacagást idéz föl az a furcsa rohanás, amit az egész tömeg úgy végez, mintha száraz falevélként söpörné végig a vásznon a vihar. S mi történt? Csupán annyi, hogy a felvevő gépet gyorsabban forgatta az operatőr.

Kettős felvétellel oldják meg az álomképeket, amikor a szereplő az ágyban vergődik s önmagát látja megjelenni. Ezt a fogást most egyik gyárban halmozzák egy legújabb, nagyon mulatságos darab számára. Itt egy sokajtós hallban ül a hős, akihez egymásután hat felől nyit be saját maga a legkülönbözőbb ruhában. s mikor nem tud önmagától megszabadulni, a hatodik alteregóját ülteti be a székbe és eltávozik. Ez a legérdekesebb «trükkök» egyike, amit a mozi valaha produkált.

 Meglepő produkció a csontváz-ember, akinek csak a fehér csontjai látszanak. Megcsinálja azt a tréfát is, hogy szétszedi saját magát. Egyik karjával lekapja a másikat, azután eldobja az egyik lábszárát és csak fél lábon áll. Majd letépi a fejét és a koponyával meg a két csonttal zsonglőrködik. Azután egyet perdül és a törzse is leválik. Ott áll most egy láb és fenn az egy kar. Végre minden csontdarab körben kering, hogy a következő pillanatban összeugorjon. és megint ember legyen belőle, nem is csontváz, hanem egy barátságosan mosolygó úr.

Hatásos darabot csak az tud komponálni, aki maga is rendező, operatőr, vagy legalább is érti ezt a mesterséget, s megvan a hozzávaló szeme. Ezért mondott csődöt a külföldön sok próbálkozás nagynevű írókkal. A darabjaik elgondolva nagyszerűek voltak, de mozi számára nem sikerültek. Egyelőre egészen speciális mozi-szerzőké a diadal. Ezek között, mint legötletesebb fogások és furfangok mestere ismeretes Berlinben egy budapesti származású fiatal író, Illés Jenő, aki novellista és újságírói sikerei után, a kinematográfia szolgálatában állott. Ennek minden rendű és rangú részét érti, maga csinálja a darabot, maga gondoskodik az elengedhetetlen «trükk»-ről s gyakran ő az operatőr is. Ezt a készséget kellene megszereznie az irodalom egyik-másik nagyságának s a kinematográfia igazi, nagy értékek termeléséhez még csak ezután jutna el.

Ami a szerzőkre áll, ráhúzható a mozi-színészekre is. Sok színpadi nagyság szaladt vissza sovány sikere után eddigi diadalaihoz s a nagy külföldi cégek ma már nem is törik magukat utánuk. Külön tehetségek kellenek a mozikhoz s ezeket azután a leggyorsabb népszerűséghez viszi a vászon. Ismételjük: speciális színészek, alkalmazkodó és hozzáértő írók, új ötletek s főképen ötletek viszik előre a kinematográfiát szédületes útján. S a mi a legérdekesebb, az ilyen ötlet nem is mindig egetverő furfang, sőt inkább egyszerű fogás, amelyről — ha már megvan — mindenki azt mondja; ezt én is tudtam volna.

 

 

Színészek

 

 

Márkus Emília hűvösvölgyi villájában. Kovács Lydia. (1913. 28. 548.) Távol a nagyváros gőzös levegőjétől, messze nyúló hegyek mellett a széles, illatos rét vidám kankalin virágai kacérkodnak a ragyogó égboltozattal, köröskörül a pompázó nyár gyönyörűsége fogadja az odaérkezőt. Modern stílusú villák emelkednek a mesterien rendezett parkok mögött. Fekete vasrácsos park közepén, egyedül büszkén áll egy ó-római stílusú villa. A mi nagy drámai művésznőnknek, Márkus Emíliának nyújt hajlékot a klasszikus alkotmány, amelyet a kényes és finom ízlésű művésznő óhajára, a római Campagno klasszikus stílusában terveztek meg Jansky Béla és Szivessy Tibor műépítészek.

Az előcsarnokból  nagy fekete tölgyfalépcső vezet fel az emelet karzatára, ahol a művésznő otthoni próbáit szokta tartani. Három fekete faragott velencei láda

szolgáltatja az ülőhelyet, s a sarokban egy ezüstözött hintalovat látunk, a firenzei Viscontiaké volt a XVI. században. Innen átmegyünk egy szépséges télikertbe; gyönyörű színes azaleák virítanak ki a pálmaerdők sötétjéből.

A zongoraszobában megmutat nekünk egy ó-kastiliai függönyt, a melynek párját a Louvre-ban őrzik. Pulszky örökéből maradt a nagy művésznőre a horribilis értékű függöny és az ő nagy művészi érzéke stílszerűen helyezte azt el gyönyörű otthonában.

A szalon renaissance kandallóján egy eredeti Donatello fejben gyönyörködünk, de e műkincsen kívül a kanapé felett megpillantunk egy csodaszép olajfestményt, Tizian fehér kutyáját. Az ebédlőn keresztül visszajutunk az előcsarnokba, de útközben találkozunk magyar művészettel is. Egy nagy Lotz képen kívül Rippl-Rónai érdekes festménye, a Márkus Emília szőke hajú feje néz reánk nagy búzavirág kék szemeivel..

Amint kifelé megyünk, gyönyörű fehérszőrű macska jön felénk. Virgonc ugrással úrnője mellett terem. s hízelkedve simul a háziasszony fekete selyem szoknyájához.

 

 

TAKÁTS MIHÁLY. (1861 — 1913) Kereszty István. (1913.  35. 693.)  Férfiasán szép hangja, zengzetes baritonja nem hatásvadászó mesterkedéssel szerezte babérait, hanem szívből jőve, művészi tudással. Úgy hangsúlyozva, amint és a hogyan igaz kifejezésül kellett: mindig szívén találta hallgatóit. Takáts éneke, helyesebben a Wagner kifejtette értelemben: énekbeszéde elemi erővel hatott közönségére. A kellő mondat kellő szavában az érzés kellő erejét, közvetlenséggel, igaz melegével tolmácsolta. Csodálatosnak lehetne mondani, hogy ennek az érzésbeli, kifejezésbéli igazságnak varázsát mindnyájan, tehát művésztársai is érezték s ellenállhatatlan voltát meg is tudták magyarázni; de eltanulni tőle nem tudták. Ezért pótolhatatlan veszteség Takáts halála.

Mikor negyedszázados művészpályáját ünnepeltük (pár hét múlva öt éve lesz): kifejtettük Takáts művészetének előkelő, sőt páratlan voltát. Kevés a hozzá tenni valónk. Nyílt szemű, nyílt eszű magyar fiú volt. Tenoristának kezdték nevelni, de nem hagyta magát, s másodrangú tenor helyett első rangú bariton lett. A neki mélyen fekvő Sachs szerepében is (A nürnbergi mesterdalnokok főalakjával) valóságos diadalt aratott. A «Carmen» híres torreádor-indulóját e sorok írójával fordíttatta le újból, s még az én szövegemen is tovább javíott, hogy minél tökéletesebbé tegye.

Igaz: nemcsak a fülön át, énekbeszédével, hanem a szemen keresztül is, remek játékával s mindig kitűnő maszkjával, tehát a Wagner-prédikálta együttes művészet összes eszközeivel hódította meg Takáts a lelket. Aki őt a Cremonai hegedűs boldogtalan púposában, «A nagyidai cigányok» nemes Laborczában, a Tetemre hívás méla vadászában, az Alszik a nagynéni csacska borbélyában, A hegyek aljám kegyetlen földesurában, «Don Juan» hetyke címszerepében vagy A lengyel zsidó rémlátó bírójában látta meg kellett, hogy hódoljon nagysága előtt. Az elragadó művész a magánéletben is elragadó egyéniség volt, aranyos kedélyű, a legjobb indulatú, az élet minden javát, örömét bőkezűen szétosztó.

 

 

SÁNDOR ERZSI OTTHONÁBAN. Kovács Lydia. (1913.  46. 914.) Mikor az Operaház az elmúlt napokban új betanulással színre hozta Verdi egyik legnépszerűbb operáját, a Traviatát. A közönség visszafojtott lélegzettel, átszellemült arccal figyelte a magyar Violettát. Sándor Erzsinek mindig is a Traviata volt a legtökéletesebb produkciója, de a bemutató estéjén felejthetetlen művészi gyönyörűségben volt részünk. Az Andrássy-út külső negyedének egyik hatalmas palotájában lakik Sándor Erzsi, akit az ünneplés után felkerestünk. Az íróasztalról színesen méláznak a majolika-vázában a boglyas fejű krizanténok, a Sándor Erzsi fényképe mellett. Fölötte Dante bronzba öntött karakterisztikus feje néz velünk szembe.

Várakozásunk csendes álmodozását hirtelen megzavarja a mellénk szegődő Sándor Erzsi. A puha szőnyegek felfogták lépésének neszét és nem vettük észre jövetelét. Nemsokára követte őt, a férje: Bosnyák Zoltán is. A zongorán Mozart bronz szobra s mellette két gyönyörű sévresi figura. A fal mellett egy artisztikus művű üvegszekrény teli a művésznő dicsőségével: ezüst és bronz plaketteknél, ezüst koszorúkkal. Az üvegszekrény felett Körmendi Frimm Jenőnek, a kitűnő szobrásznak szoborműve áll: a fürdőző nő. A falon Sándor Erzsi nagy elődjének Hollóssy Kornéliának és Marié Malibrannak rézkarca függ.

 

 

A MŰVÉSZNŐ ZONGORÁJÁNÁL. SÁNDOR ERZSI OTTHONÁBAN. — Balogh Rudolf fölvétele

 

A szalonon át bejutunk a tágas ebédlőbe. Itt erdélyi magyar bútorok vannak elhelyezve művészi rendezetlenséggel. Felénk mosolyog Sándor Erzsi fényképe.

Lassanként többen leszünk a teremben. Itt van már Sebők Sári is, a jó kollega, aki mindennap meglátogatja Sándor Erzsit, akivel egy házban közvetlen szomszédságban lakik. Elbeszélgetnek színházról, művészetről megvitatnak minden apró ügyet. Rátérnek a háztartás súlyos gondjaira is. De ebben ugyan kevés része van az illusztris asszonynak, mert a háztartás ügyes-bajos dolgait csupa gyöngéd szeretetből, figyelmességből a férj intézi.

*

Maria Malibran (24 March 1808 – 23 September 1836) was a Spanish mezzo-soprano who commonly sang both contralto and soprano parts.

 

 

 

BERKI LILI SZOMORY EMIL ÉS GAJÁRY ISTVÁN «BÖSKÉM» CZIMŰ OPERETTJÉBEN, A NÉPOPERÁBAN. Vadász Miklós rajza.

Kép szöveg nélkül.

 

Berky Lili (Győr, 1886. március 15. – Budapest, 1958. február 5.) magyar színésznő, érdemes művész. Gózon Gyula Kossuth-díjas színész felesége.

 

 

 

Zene

 

 

 

 

OROSZ OPERAUJDONSÁGUNK. Kereszty István (1914. 1. 6.)

Godunov Borisz a M. Kir. Operaházban dec. 20-án.

Most történt másodszor, hogy Operaházunk orosz zeneművet mutat be. Az első: Csajkovszki Anyeginja volt 1902-ben. A második most az 1881-ben meghalt Muszorgszky Modeszt Godunov Borisz-a. Negyven éve került a darab színre Szentpéterváron. Szerzője akkor 35 éves, viruló férfi volt, baráti körének, az orosz zene vezető tehetségeinek büszkesége. Eredeti, teremtő lángelme volt, de zeneelméleti tanulmányait magánúton végezte. Ez az oka, hogy előadott darabjain a közönség megérezte, hogy valami hiányzik belőlük. Egyenetlenségek, a hatásnak ki nem aknázása, másfelől túlzások. Olyan hibáik, amelyeken egy ügyes zenei mesterember is könnyen tudott volna segíteni, ha a nagy zeneköltő, szellemi erejének tudatában, nem tiltakozott volna az idegen beavatkozás ellen. Muszorgszkíj elismerés híján, elkeseredve, idő előtt tönkrement. Halála után 15 évvel egyik jó barátja Rimszkíj Korszakov, az orosz zenevilágnak nemrég elhunyt halhatatlan művésze.  Több-kevesebb tollvonással olyanná varázsolta a Godunov Borisz című operát, amilyennek a költője elképzelte. Valóságos remekmű lett, és — cím-szerepében Saljapinnal, a világhírű, hatalmas mély hangú énekessel — öt év óta Parisban, Londonban, New-Yorkban  legelőkelőbb operaházakban sikere óriási.

Budapesten is elismerjük a zeneköltés remekének. El nem fáradva gyönyörködünk minden részletében. Szomorúságával meg is hat. A szerző nagy tudásáról is bizonyságot tesz már az egy percig tartó bevezető zenekari részlet. Majd a korbáccsal imára kényszerített néptömeg éneke és a zarándokok kara. A II. kép zenéje, mikor Boriszt (1598-ban) cárrá koronázzák. Igazi harangszó nélkül is a harang hangját érezteti; hatalmas karénekben zendül meg az orosz néphimnusz, művészi kidolgozásban. Az agg, hosszúszakállú Pimen, a történetíró szerzetes, megírja és elmondja fiatal társának, Grigorijnak, hogy Borisz cár csak gyámfiának Dimitrijnek megöletése árán juthatott az árván maradt trónra. Szép zenei szavalat; messziről karban zengő ima végzi be a jelenetet.

Az előadással meg lehetünk elégedve. Szemere Árpád a címszerepben nemcsak átszellemülten énekelt, hanem jól és szépen meg is játszott mindent. Hang-ere/e nem vetekszik a világhírű Saljapinéval, de miért kell őt ehhez mérni? Vajon milyen kevés magyar-ember hallotta az orosz énekest Borisz cár szerepében? Vetélytársát dr. Székelyhidy; Marinát Sebeők Sári sok hévvel, nemesen adta. Pimen alakjában Rózsa nagy önmegtagadással mérsékelte hangját; Suiszky herceget Gábor, a cár fiát Sándor Erzsi, a dajkát Fodor Aranka, a falu bolondját Kertész ábrázolta s énekelte úgy, hogy jobban alig kívánhatni. Hevesi dr. rendezése eleven, jó volt, bár nagyobb tömeghatást (a koronázáskor) szívesebben láttunk volna. A zenei vezetés Tangó Egisto mesteri kezében volt.

 

 

MUNKÁCSY-KIÁLLÍTÁS AZ ERNST-MÚZEUMBAN, MOZART c. képe.

(1914. 12. 224.) Gyűjteményes kiállításainak során az Ernst-múzeum elérkezett legérdekesebb és legnagyobb jelentőségű tárlatához, melyben Munkácsy Mihály művészetét mutatja be. Pár év óta gyakran éreztük egy Munkácsy-kiállítás szükségét, melyen a Szépművészeti Múzeumnak pompás Munkácsy - szobája csak némiképpen enyhített. Mindnyájan sejtettük, hogy mai művészeti kultúránk és a  között a művész között, kit alig egy-két évtizede az egész magyarság spontán lelkesedéssel legnagyobb képzőművészeti tehetségének tartott, a kapocs meglazult, nemcsak azért, hogy elvesztettük a művészetével való érintkezéseket, hanem mert valami egészen idegenszerű médium tolult közénk és közéje, melyen át egészen más szemmel néztük munkásságát, mint a nyolcvanas és kilencvenes évek nemzedéke. Ez az elem az impresszionizmus volt, de ennek aranykora is lejárt, sőt leghangosabb megtagadóivá épen olyanok váltak, akik legkiválóbb művelői voltak minálunk. Munkácsy ekkor hirtelen nőni kezdett szemünkben és nő még ma is. Sőt hirtelen háttérbeszorulása, melyen át kellett esnie, nem vált kárára, mert ez az idő arra tanította meg a közönséget, amire épen Munkácsyval szemben feltétlenül szüksége volt, hogy megérthesse igazi nagyságát: a festői formákban való gyönyörködésre. Közelebb jutottunk ezek alatt az idők alatt a képzőművészet formális elemeinek megértéséhez, úgy, hogy a Munkácsyt ünneplő régi nemzedékek naiv, tárgyi lelkesedéstől hajtott gyönyörködése helyett ma jobban közel tudunk férkőzni festői kvalitásaihoz, mint szüleink tudtak.

Az Ernst-múzeum kiállítása ehhez a revízióhoz gazdag anyagot szolgáltat. Bemutatja a maga magával küszködő művésznek első szárnypróbálgatásait, a hirtelen híressé vált ember őserejű alkotáskedvét. Megláthatjuk, hogy milyen nemesítő és tisztító hatással volt reá a francia kultúra, hogy mennyire gazdagabbá tette egyoldalúságokra könnyen hajló természetét. Sajnos jócskán tartalmazza olyan képeit is, melyeket a pompakifejtő párisi életének áldozataként festett.

 

 

MOZART. — MUNKÁCSY TANULMÁNYA NAGY MOZART-KÉPÉHEZ. — Az Ernst-múzeum Munkácsy-kiállításából.

 

Ezeken kora zsánerkép vágyának vagy egyéb ízléstelenségének egészen lelketlenül hízelgett, úgy, hogy nem kis részük volt a nagy ünnepeltetésre hirtelen keletkezett visszahatásban. De még ezeken a képeken is, egy párnak kivételével, melyeknek úgyszólván csak aláírása való tőle, kiütközik gyakran tehetségének minden izében festői volta. Egy-egy ruhafoszlány olyan csodálatos erővel, olyan magától értetődő kényszerű illúziókeltéssel van rajtuk odavetve, hogy még ezeket a bűneit is hajlandók vagyunk neki megbocsátani. Sok érdekes adatot mutat a kiállítás Munkácsy nagy alkotásait megelőző vázlatos töprengésekre is, melyek valóságos elementáris erővel hatnak és annyira kényszerítő erejűek, hogy el sem tudjuk képzelni a későbbi kivitel eltéréseit. Tájképfestészetének jellemét is kiegészíti néhány eddig nem ismert oldalával. Bemutatja, mint virágcsendélet festőt is, amiről eddig csak nagy interieur képei tanúskodtak, hol a dolog természeténél fogva alárendeltebb szerep jutott az ilyen ábrázolásoknak, mint külön képeken. A figurális ábrázolások terén is van egy pár újságszámba vehető ismertetni valója, különösen egy Velázquez erejére emlékeztető, monochrom tónusú kis férfifejre fog elragadtatással visszaemlékezni a tárlat látogatója. Egy ilyen rövid, inkább csak a figyelemkeltésre való, mint elemzésekbe mélyedést engedő cikk keretében Munkácsy komplex egyéniségének összefoglalását ne várja tőlünk az olvasó. Azt hisszük, hogy e kiállítás látogatója, ha épen úgy számba veszi az elmúlt három-négy év visszatekintő kiállításainak impresszióit, mint mi tettük, osztani fogja azt a meggyőződésünket, hogy akár a kifejezés festőiségét, akár erőteljességét, akár ötletességét, akár önmaga alkotta újszerűségét, akár a képzelet erejét vesszük is zsinórmértékül, a magyar festészet mai napig Munkácsyhoz hasonló erejű tehetséget nem vetett az európai képzőművészet terére.

 

 

Thomán István, zongoraművész.(1914. 12. 235) THOMÁN ISTVÁN ZONGORAMŰVÉSZ, ZENEAKADÉMIAI TANÁR PLAKETTJE. Zilzer Hajnalka szoborműve.

Thomán István (Homonna, 1862. november 4. – Budapest, 1940. szeptember 22.) zongoraművész -tanár. Hangszerének egyik legjelentősebb magyarországi pedagógusa. Thomán Mária hegedűművész édesapja. wiki.

 

 

 

 

Sajtó

 

 

 

Az új sajtótörvény. (1914.16. 320.) A nagy zaj után, mellyel meghozatalát fogadták, most — egyelőre legalább — alig vesszük észre életbelépését az új sajtótörvénynek. Alaposan meg kell tanulnia az új törvényt mindenkinek, akinek bármiféle érintkezése van a sajtóval, tehát nemcsak az újságírónak és kiadónak, hanem a magánembereknek is, természetesen elsősorban az ügyvédeknek és bíráknak. Mindezeknek nagyon alkalmasan jön dr. Kenedi Géza könyve, amely a Franklin Társulat Magyar törvények zsebkiadásai című vállalatában jelent meg. A magyar sajtójog teljességét adja, ahogy ma érvényben van, Az új sajtótörvényt a vele összefüggő törvényekkel és a végrehajtási rendelettel. A nagy gonddal és szakértelemmel összeállított gyűjtemény gyakorlati használatra készült s ennek körére vannak szorítva a hozzáfűzött magyarázatok is. A korábbi bírósági gyakorlatból csak azt használja fel, ami az új jogállapotban is fennáll. Sorra közli dűlt betűkkel a törvény szövegét, apróbb betűkkel, könnyen megkülönböztethető módon a magyarázatokat, azután a sajtójog körébe tartozó anyagi törvényeket, a sajtóügyekben való eljárást s végül a sajtótörvény végrehajtási rendeletét. Kenedi Géza a sajtójog legkiválóbb szakértői közé tartozik s e munkája a legjobb és leggondosabb bevezető abba az új helyzetbe, amelyet a sajtótörvény teremt.

 

 

A DÉLNYUGATI HADSZÍNTÉRRŐL A sajtó hadiszállás tagjai egy hadtápállomáson (1915. 30. 480.) Kép szöveg nélkül.

 

 

A bluff (blöff) Szőllősi Zsigmond (1915. 49. 782.) A bluff angol szó, amelynek teljes értékű magyar megfelelője nincsen. A bluff: nagyotmondással való ráijesztés vagy talán még inkább: elriasztás. A nemzetközi frazeológiába a póker játék vitte bele, amelyben — takart játék lévén — az ilyen, a partnert megriasztó bemondásnak nagy a használatossága. A világháború előkelőbb területet nyitott meg a bluff-nak. Beemelte a történelembe. Itt is: angol termék maradt. Az első bluffot Lloyd George őexcellenciája produkálta mindjárt a nagy históriai tűzvész elején, amikor ezt a híressé vált kijelentést tette.— A háborúi föltétlenül Anglia fogja megnyerni. Mert a diadal azé lesz, a kinek az utolsó milliárd a zsebében marad. Ez a háború gazdasági természetének proklamálása volt, a bluff benne pedig az, hogy Anglia minden partnerénél gazdagabb egy milliárddal. A harc ellene tehát reménytelen. Mert az angol milliárdok elfogyhatatlanok, illetve kifogyhatatlanok. Az ellenség egyetlen bölcsessége, ha minél hamarább retirál.

Ez az első bluff korántsem volt a legnagyobb. Sőt az se kétségtelen, hogy mindjárt bluffnak mondatott-e, vagy csak később bizonyult annak. Nem lehetetlen, hogy az angol miniszter akkor maga is hitte, amit mondott. Katonai erőnkben való csalódása ellenségeinknek nem lehetett akkora, mint csalódásuk gazdasági erőnk nagyságában. Anglia sok mindenre el lehetett készülve, de arra bizonyára nem, hogy hamarább elér a zsákja fenekére, mint Németország

A második és műfajilag már kétségtelen hitelességű bluff a minden tiszteleten fölül álló Kitchener lordnak ez a nagymondása volt: — Hogy meddig tart a háború, az nekünk egészen közömbös. Három esztendő: ez a minimum. De ha kell: folytatni fogjuk akár húsz esztendeig. Kitchener lord a saját magáról való teljes beavatottsága alapján alkalmasint már tavaly megsejtette, hogy az ő nimbuszára egészségtelen hatással lehet ez a háború, amikor nem lándzsás arabusokkal, se ötven-hatvanezer búr népfölkelővel kell majd elbánnia és éppen ezért szinte mohón nyúlt a bluff kétes fegyveréhez. A húsz esztendős háborúval való ráijesztés ugyan épp úgy csődöt mondott a nehezen ijedő ellenséggel szemben, mint a nagy lord páratlan és példátlan szervező képessége a toborzás munkájában honfitársai úgynevezett közömbösségével szemben.

A bluffnak bizonyára meg volt már a maga szerepe minden háborúban, akkor is, amikor még másképpen hívták. Vették-e valamikor is hasznát azok, akiknek az volt a mesterségük: kétséges., de nem lehetetlen. Ráijeszteni az ellenségre mindenesetre hasznos taktika: természetesen csak akkor, ha sikerül. Mi is azt akarjuk, hogy az ellenség megfusson, de két mértföldes bluffok helyett megelégszünk a mi harminc és feles mozsarainkkal és a katonáink rövid szuronyával. Nem hirdetjük a grandiózus új haditervet, hanem végrehajtjuk és nem keresünk egy titokzatos, új frontot, hanem megverjük az ellenséget ott, ahol valóban van.

 

 

 

 

 

 

Függelék

 

 

 

Id. SZÍNNYEI JÓZSEF. 1830-1913. d'Isoz Kálmán (1913. 33. 649.) Boldog az, kiről, ha öreg korában sírjába száll, el kell mondanunk: halála korai volt, még szükség volt reá, még nem fejezte be feladatát. Boldog, mert hasznára volt honfitársainak, akik tőle még munkát vártak. Akik ennek eredményét meg is kapták volna, ha nem pereg le az utolsó homokszem élte fövényóráján. Ily értelmezésben elmondhatjuk kedves halottunkról, hogy boldog. De boldog azért is, mert őt mindenki szerette, mindenki becézte, mindenkinek Szinnyei bácsija vagy a közelebb állóknak kedves Papija volt.

Id. Szinnyei József halála — bár évek óta tudtuk, hogy örökifjú lelkének porhüvelye bármely percben váratlanul összeomolhat mindnyájunkat mélyen megrendített és gyászba döntött. A Vasárnapi Újság gyászában egyedüli vigasza és egyúttal büszkesége is, hogy az ő hasábjain jelent meg először Szinnyei, mint magyar író. 1862-ben volt, amikor Hírlapirodalmunk a XVIII. században, első önálló dolgozata megjelent. Ez időtől fogva munkatársa volt a Vasárnapi Újságnak. Korábban fordítások jelentek meg tollából, Budapesti Visszhangban és a Hölgyfutárban. Folytonos és rendszeres munkában eltöltött életének két óriási jelentőségű nagy műve maradt fenn. Az első, melyet régen befejezett, A  múzeumi Hírlaptár létesítése, a második a Magyar Írók című lexikális munkája, ehhez hatvanéves korában fogott hozzá s belőle még csak néhány ív volt hátra, amelyeknek befejezését a jövő év elejére tervezte. Hogy mennyit dolgozott, azt nincs módunkban itt elszámlálni. Valóban, ha volt valaha tréfás elnevezésnek mély értelme, ügy az hogy Szinnyei a «Gőzhangya» igazán találó.

Szinnyei pontossága mindenben mar régóta anekdotaszerű, hisz a Múzeum-kávéházban az öreg Samu (jó pár esztendeje, hogy meghalt) a magasban lógó órát dákóval igazította helyesre, ha Szinnyei érkezésekor nem mutatta az igaz időt. Utóbbi időben gyakran zsémbelt velünk az öregúr, hogy a mai fiatalság nyughatatlan, rendetlen s nem tudja az időt beosztani. Legkedvesebb órák voltak, amikor kedvencéről, a hírlaptárról, alapításáról s ennek előzményeiről beszélt. Ragyogott a szeme, ha Klapkáról s a 48-as időkről beszélt. Mily kedves egyszerűséggel tudta elmesélni — a zenéhez semmiféle hajlandósága nem lévén - hogy azért nem hallotta Lisztet zongorázni, mert a hangversenyt megelőző színdarab után elment vacsorázni. Gyűjtési szenvedélye óriási volt s igazán csodálatos mily gazdag művelődéstörténetű értékű anyag gyűlt szerény lakásán össze. Színházi zsebkönyvek, műsorok, humorisztikus naptárak, első kiadások, s így tovább, ki tudná azt mind elsorolni. Avagy a gyászjelentés gyűjtemény, mely betűrendbe rakva, neki nagy munkája megírásakor számtalanszor tett szolgálatot. Bámultuk 84 éves elméje frissességét. Féltünk törékeny teste gyengeségétől. Éltében nem okozott fájdalmat senkinek, hogy annál inkább fájjon elmúlása, nem volt adósa senkinek, hogy adósunk maradjon néhány nyomtatott ívvel.

Váczy János: IDŐSB SZINNYEI JÓZSEF.   VASÁRNAPI ÚJSÁG.        28. SZAM. 1902

 

Az alagút. (1913. 49. 980.) A német szépirodalom gazdag termésű és sikerekben bővelkedő életében is párját ritkító siker volt az elmúlt nyáron Kellermann regénye, mely most magyarul is megjelent. Az ezelőtt sem teljesen ismeretlen szerzőt ez a regénye egy csapásra világhírűvé és gazdag emberré tette. A közönség körében fokról fokra növekvő, népszerűségű regény sikerét irodalmi ízlésükre féltékeny lapok és folyóiratok gáncsoló vagy elitélő kritikái tették tarkábbá. Bármily nagy befolyása legyen is máskülönben a kritikának, az Alagút példája megmutatta, hogy még ily világsiker is - melynek számadatai szinte fantasztikusak és eddig még nem hallott példányszám eladásáról tesznek tanúságot, — elérhető a kritika javarészének pártolása nélkül. Bizonyos ponton túl, úgy látszik, a bírálat akarata nélkül is a megbírált mű terjedését szolgálja, akár kifogásokat tesz, akár dicséretet osztogat. A sikert e mű nem művészi kvalitásának köszöni. A siker az eszmében meg volt már adva, melyet az ügyes és gyakorlott író a jól kiválasztott miliő rajzával s néhány alak eleven beállításával még tetézett. Az eszme, t. i. az Európa és Amerika közt fúrandó alagút eszméje az által válik oly érdekessé és provokál annyi diszkussziót, mert épen középen áll a lehetőség és a képzelet között. Ha ma a legtöbb hozzáértő ember lehetetlenségnek ítélné is, ezzel az állítással bárki szembeszegezheti azt hogy a technika mai alkotásai nem több, mint ötven esztendővel ezelőtt szintén lehetetlenségnek látszottak épen a szakemberek előtt. Az is bizonyos, hogy Kellermann regényében sok mindenre joggal rámondhatjuk, hogy ez így nem lehetséges, amit azonban épen a szerző provokál, mert mindvégig iparkodik - a sorok közt — a regényben előforduló összes eseménynek lehetséges voltát bizonyítani. És talán igaza is van, talán néhány évtized után nevetségesnek fog találtatni az a fölfogás, mely az Alagútban a technikai vagy gazdasági fejlődés szempontjából lehetetlent látott. A regény mindvégig az érdeklődésnek azt a nemét kelti fel, melyet a hírlapolvasás nyújt, s ha kicsit meggondoljuk, hogy a mai olvasóra mik hatnak leginkább szenzációként, csakhamar rájövünk, hogy az Alagút is ezekből tevődik össze. Színházi bemutató, milliárdos alapítás, borzalmas katasztrófa, sztrájk, gyilkosság, feltűnést keltő házasság, országos skandalum mind van ebben a regényben, ami kétségkívül nem a művészt dicséri Kellermannban, hanem a sikerre pályázó üzlet írót. Másrészt el kell ismerni azt is, hogy ezekből a momentumokból ő egy plauzibilis egészet tudott alakítani, ami az olvasónál a megtörtént dolog benyomását kelti és főképen azt, hogy sikerült néhány olyan alakot teremtenie, mely a maga teljes emberi mivoltában áll előttünk és sem elvenni belőle, sem hozzátenni nem kell semmit, mert meglevő és talán először meglátott típusai a XX. századnak. Ez a könyv mindörökre dokumentuma marad annak, milyen olvasmány tudta kielégíteni az olvasóközönség szenzációéhségét az Úr 1913. esztendejében, k.

 

Második kiadás: Kossuth, Budapest, 1970. 320 oldal · keménytáblás · Fordította: Nitsch Lőrinc

 

 

A VASÁRNAPI ÚJSÁG KARÁCSONYI MELLÉKLETE

Magyar remek festők

SZÉKELY BERTALAN

IRTA: GERŐ ÖDÖN

A festőnek tíz színes és több, a szöveg közé nyomtatott képével

BUDAPEST, FRANKLIN-TÁRSULAT 1913 KARÁCSONYA

 

 

 

Idézettség

 

 

ironok.elte/index.php/lapozo/vasarnapi-ujsag

 

Nőírók a Vasárnapi Újságban: Czóbel Minka, Lux Terka, Szalay Fruzina (Teljes bibliográfia. G.)

A Vasárnapi Újság történetéről bővebben ld. Orosz Noémi A Vasárnapi Újság (1854-1921) története c. szakdolgozatát. A lap teljes anyaga szabadon hozzáférhető online az Elektronikus Periodika Archívumban , ahol mintegy  

57. 000 oldalon olvasható HTML és PDF formátumban.