h14–55. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók. 

(Gyarmathy Zsigáné - Jakab Ödön)

 

 

 

2016. 11. 14. – 12. 09.

 

 

Tartalom

 

Bevezetés

 

Magyar próza

 

Gyarmathy Zsigáné.

Győry Vilmos

Haraszthyné Szederkényi Anikó

Herczeg Ferenc

Hevesi Lajos

Izsák Mártha

Jakab Ödön

 

Függelék

   Kisoroszi

   Dachau

   Villamos mentő készüléke

 

 

Bevezetés

 

Tartalomból: Gyarmathyné (1892): „Majd ha tovább élek valamelyik tökéletesebb bolygón, akkor majd szerkesztek ott egy tökéletesebb lapot.” Űrutazás gondolata, 1892-ben. Győry Vilmos: Akit semmi vissza nem rettent hosszú című írása a svéd történelembe, Wasa Gusztáv korába kalauzolja az olvasót. Haraszthyné Szederkényi Anikó munkáiról a Nyugat több recenziót is közölt. Egy Babos szoknya a parasztlány megalázása, semmiért.  Herczeg Ferencet Babits minősíti (Nyugat, 1933.). Hevesi Lajos: Jelky András bajai fiú csapongó kalandjai mese-szerűek.

A 19. század közepétől Dachau a művészet otthona volt (Függelékben).

 

 

 

 

Magyar próza

 

 

 

Gyarmathy Zsigáné.

(Folytatás)

 

Gyarmathy Zsigáné: A felültetés. 1892. 255—291.

(15. 255.) Falusi kép.

I.

Az árkokban vizek csörgedeznek, a kerítések mellett tyúkok kaparásznak, a kapuk előtt gyermekek labdáznak, a Nap fényesen ragyog: Tavasz van. Tavasznak kell lenni, mert a "rongyos” zsidó is megérkezett és taligája mellé sorjában ki is rakta rózsás porcelánjait és sorjában jönnek a rózsás arcú, piros csizmás hajadonok, hogy ékes porcelánt cseréljenek foszló varrottasaikkal, melyeket régen porló dédanyáik varrtak. A fecskék is haza jöttek és fehér melleikkel ott nyilaznak a fehér virágú kökényfák között, és ha mindezek után valaki mégis kétségbe vonná, hogy a tavasz megérkezett volna, van annak egy csalhatatlan módja tisztába jönni a dolog felől. Ha az úrilak tájékán fővárosi emberek szívják a «jó levegő»-t, akkor minden bizonnyal elmúlt a tél. És most két kocsira való vendég dicséri a verandán a falusi élet báját, így hát bizonyosan itt a tavasz. A fővárosi ember lelkesül a falu szépségein, — de nemcsak a piros csizmásokon! — és minden faragásos utcaajtón belül egy kis paradicsomot vél; magasztalja a romlatlan népet; mohón szívja a pompás hegyi levegőt; dicsér mindent, mód nélkül el van ragadtatva, aztán, midőn magára marad, megkönnyebbülten felsóhajt, s azon kezd csodálkozni, hogy ugyan miként lehet egy ilyen helyen átélni az egész életet!

Bizony a gyermekkori emlékeknek aranyos fénye kell, hogy hulljon azokra a dolgokra, melyek a későbbi időkben is elbájolnak; ez a fény zománcozza be a falut s az emlékek édes hatása alatt megrezzen szívünk, úgy a kis harang kongására, mint a bárányok bégetésére- - -

 

 

Gyarmathy Zsigáné. (aláírás) Dunky fivérek fényképe

 

Április közepe táján, a húsvéti ünnepek szombatján, megérkezett a szerkesztő, Kéry Dezső, élénk kis feleségével, még élénkebb négy kis gyermekével, sógorával és unokaöccsével. Az unokaöcs Kéry Endre, negyedéves jogász és a lapnak belső munkatársa. Vidám fiú s épen nem veszi szívére azt, amin a másik ifjú, a sógor, el szokott szomorodni. A sógor, Vértes Zoltán, falun nőtt, édes anyjának jó fia volt; az erdő hűsében sok szép dolgot olvasott, még többet ábrándozott, míg végre maga is írni kezdett, s most már egy regényét közli a Kéry lapja, és az ifjú is fővárosi lakos lett. De sehogy sem tudja megszokni azt a világot, a hol minden kis ember nagy ember akar lenni és minden nagy embert kis emberré akarnak összelapítani.

 

II.

A vendégeket, amint leszálltak a kocsiról, azonnal a terített asztalhoz hívták, s míg bent pohárkoccintások között folyt az ebéd és a vidám beszéd árja, künn éppen csak annyi tavaszi eső permetezett, hogy a föld páráját és a bomló rügyek illatát még áthatóbbá tegye. Mikor a társaság a verandára kikerült, mindenki önkéntelen mély és kéjes lélegzettel szívta be a tavasz balzsamos legét. A házigazda finom szivarokat hordoz végig és megveregeti a Kéry Dezső vállát s azt mondja, hogy a szivar mellett szívja ezt a pompás levegőt is.

Zoltán ábrándos tekintete felcsillan és közelebb lép Kálmánfyhoz. A szerkesztő mélyet lélegezve egy oszlophoz dől, és úgy tekint ki a valóban gyönyörű tájra.

—Nagyszerű levegő ez, ha mindig ilyet szívhatnék, talán még az én kedélyem is befogadná a továbbélés lehetőségét. Majd ha tovább élek valamelyik tökéletesebb bolygón, akkor majd szerkesztek ott egy tökéletesebb lapot.

— Ezt még ezen a bolygón is megtehetné a Sógorod! — súgja Endre Zoltánnak és akkorát nevet hozzá, hogy cseng bele az üvegfal. Kéry Dezső kissé visszafordítja fejét és azt mondja, hogy ennél a tavasznál még Zoltán sem tud szebbet csinálni (sic) a novelláiban. - - -

— Az igaz, hogy az ügyvéd úr felett nyomtalanul tűnnek az évek, legfeljebb férfias erejét növelik!  Kéry Dezső mosolyogva csap az ügyvéd vállára, az pedig úgy gondolja, hogy ez szent igaz, mert amennyivel fiatalabb volt kancellista korában, most annyival férfiasabb. Végre is a férfikor javában, tele tűzzel, most sem lehet utolsó legény Kasor Gáspár! S ezen megállapodás alapján olvadó, de egyúttal hódító tekintettel néz a Kéryné szemébe és folytatja erős bókjait. Zoltánon kívül az egész társaság jól mulat, míg egyszer úgy tesz, mintha megsokallná a dolgot és szigorú pillantásokat vet az udvarlóra. Kasor félrehúzza a háziurat — Kálmán! ez a te barátod egy Othello, nézd csak, mint forgatja a szemét. Hiába forgatja, mert most is vagyok olyan legény, mint ő!

— Vagy bizony még különb is, Gazsi! Elhatározza, hogy mégsem folytatja tovább az udvarlást. Legalább addig nem, míg eldől a tiszteletpéldány sorsa. Igaz ugyan, hogy a lapot most is olvashatja, de mégis egészen más lenne az, ha a falubeliek és maga a postás látnák, hogy az ö nevére egy tekintélyes lap jár. Ennek okán úgy irányítja a beszéd sorát, hogy feltüntesse milyen szerencséje az egy újságnak, ha komoly, tudományos szakférfiak keresik fel munkáikkal: meg kellene az olyat becsülni! Mert vannak emberek, akiknek vállaira nem mindennapi teher súlya nehezül.

— Megbírják ezek az erős vállak Gazsi!

— Bizony csakis az a szerencsém, hogy olyan erős férfi vagyok! Ha szerénységem nem tiltaná, magamat Herkuleshez hasonlítanám; nem vagyok félisten, de azért naponta megbirkózom több olyan dologgal, mely nem áll mögötte az Augias istállója kitakarításának. Endre jogász sem állhatta tovább és komoly arccal szólt:

— Ügyvéd úr! Ön túlságosan is szerény, hiszen az anyagot, a durva erőt, soha sem lehet a szellemi erővel párhuzamba tenni; bizony a mit Herkules uram végzett, azt megteheti egy jól termett béres is; de szeretném látni megtudná-e az ön helyét állni!

Kasor kellemes érzések között nyújt kezet az ifjúnak, aki, úgy hiszi, hogy a «kedves öcsém» címzést nem fogja rossz néven venni egy Kasorvári Kasortól. Elbeszéli, hogy több perben a vád- és védbeszédet maga írja. (Folyt. köv.)

 

(16. 270.) III.

Zoltán előtt ízetlen az egész és megváltásnak veszi, midőn a gyermekek vidám zajjal rontanak felfelé, s különösen azt, hogy közöttük van Érne is, aki szépnek találja az ő munkáit. Hej! Hátha még olyan szépnek találná, mint ő látja a kis leányt serdülő kora bájos fiatalságában. Bizony akkor a kis leány előtt a legnagyobb író Zoltán lenne!

A gyermekek fején mezei virágkoszorú, a leánykák kötényéből is virág csüng minden oldalon, a kis fiuk fűzfa-sípot fújnak. Érne egy nagy bokrétát tett Kéryné elé, s a szétszórt virágok illatában, a gyermekszemek tündöklésében,  a serdülő leányka ifjú szépségében: viruló tavasz az egész veranda. Eme vidáman simogatja Kéry gyermekeit.  Milyen kis bolondok ezek! Képzelje csak, mama, azt mondják a pulykára: be szép nagy madár, a tyúkot tyúkmadárnak nevezik, s mikor a bárányok bégetnek, azt kérdik, hogy azok most mit mondanak a mamájuknak? Erre az én két öcsém hahotázva csodálkoznak. Ők pedig nagyon természetesnek találják az egészet, mert hát mi itthon vagyunk, értenünk kell.

— Maga érti is, meg is mondta, — és a budapesti egyik kis leány szeretettel simul Ernéhez. Zoltán érdekelve hajol kis unokahúgához:

— Mit mondott? Szólj csak Mici, mit mondott Erne? 

— Azt mondta, hogy mikor a bárányok bégetve futnak mamájukhoz, akkor azt mondják: nézd mama, milyen szép a zöldülő rét, milyen jó a meleg napfény, nagyon szép az élet.

— Milyen szépen beszélnek a bárányok! És az ifjú meleg tekintete oda tapad a leányka szűzies arczára, az pedig mosolyogva mondja

— Hiszen maga is falusi fiú, értheti a bárányokat, s én látom is a szeméből, hogy érti, oh azt olyan könnyű kiolvasni!

Endrének nem tetszik, hogy a gyermekek és virágok lettek a közfigyelem tárgyai s bizonyos költői hangulat kezd erőt venni a szerkesztőn is. A verandáról, mint egy szétteregetett aranyos fátyol száll a napfényre a szivar- és pipafüst, abba merül Kéry Dezső és tekintetével kíséri a füstfoszlányokat, amint elülnek a somfa-virágokra. Kasorhoz fordul:

— Ügyvéd úr, kérem folytassa. 

És az ügyvéd folytatja, s rövid ideig Kéry Dezső is egészen oda figyel. Kasort bosszantja, hogy az a leány-arcú ifjú épen nem érdeklődik. Annak előbb való a mezei virág, meg a kis leányok, mint egy tapasztalt férfi viselt dolgai! De azért csak mondja tovább, már elért a legnevezetesebb ponthoz, a háziúr és háziasszony egyetértő mosolygó pillantást váltanak.

— Mert úgy történt az, hogy nőrokonom elvesztett pőrét a kezeim közé vettem és azon kezdtem, hogy nyomban fogalmaztam egy két ívre terjedő törvénycikkekkel és nyomós latin idézésekkel spékelt levelet. Ö felségének címeztem és postára tettem; az impurum megvan most is, elhozhatom az ünnepek alatt. Endre állítja, hogy soha sem vágyott úgy semmire, mint most e levélre.

— Nem ok nélkül, kedves öcsém, nem ok nélkül! Tehát, hogy ő felségéhez küldtem a levelet, eltelt tíz év. Más nagyobb ügyek kezelésében egészen elfeledkeztem az egészről, míg a múlt nyáron csak eszembe ötlik a dolog. Nyomban írok egy Bécsben lakó nagy befolyású rokonomnak, hogy azonnal kérjen kihallgatást ő felségénél. Tegnap kapok egy sürgönyt, melyben az áll, hogy a rokon ő felsége előtt feltárta az ügyet, a felség így tett fejével, Kasor megbotránkozott fejrázást mutat, és csodálkozva kérdezte: — Hát az a dolog még most sincs elvégezve? Hmm, hmm! — Aztán előhozatta az irományokat és veres plajbásszal saját kezűleg írta rá: Urgens (sürgős).

— Nagyszerű! Lelkesült Kéry Dezső és a többiek is elismerő morgást hallattak, csak Zoltán maradt hidegen és oda lépett a nap hőséhez:

— De ügyvéd úr, önt talán felültette valaki - - -

E naiv kérdésre Kéryné fölnevetett, mire a gavallér ügyvéd megjegyezte, hogy jól teszi, ha nevet, mert a fogai, mint a fehér gyöngysorok, úgy villognak. Kéry is összeszedte magát, s rövid gondolkozást színlelve, az ügyvéd vállára csapott:

— Megvan! De uram, vannak egy szerkesztő életében pillanatok, amikor nehéz a szólás, és ha ön nem úgy kérdezett volna, mint egyik magyar a másik magyart.

— De úgy kérdeztem.

— Úgy kérdett! Íme azért nyílt feleletem, — ekkor ravasz szemhunyorgatással ráteszi kezét az Endre vállára, — itt van ő, ki ama cikket írta.

— Teremtő szent isten! Ezt soha sem hittem volna, tehát öcsém a b. i?

Endre, ki a kérdéses cikk írásakor lehetett úgy tíz éves, vidáman feleli: —persze hogy én vagyok. (Vége köv.)

 

(17. 291.) Kasor erősen csóválja a fejét. — Különös; de míg behatóan tovább tárgyalnám az ügyet, egyelőre csak annyit kérdek a szerkesztő úrtól, hogy a b. i. cikkére irt feleletemet, illetőleg erős cáfolatomat, miért nem adta ki? Avatott ügyvédi kezekkel felboncoltam, ízekre szedtem, tönkre vertem, porrá zúztam benne b. i-t; mondhatom remek egy cikkecske volt az, miért nem látott napvilágot?

De mégis különös egy ember ez! — gondolja Zoltán elhiszi, hogy egy tíz év előtti jelentéktelen cikkre emlékszik a szerkesztő, elhiszi, hogy azt egy most húsz éves ifjú írta. Míg az emberszerető sógor így töpreng, a szerkesztő ravasz komolysággal feleli.

— Nem kaptam a jeles munkát. Nem kaptam. Bevallanám, ha kaptam volna, ugye nem tagadtam el b. i-t sem. Endre jogász pompásan mulat a különös ember önteltségén és folytatja a tréfát:

— Bátyám, bevallom, töredelmesen vallom be, hogy a kérdéses remek cikkért csak egyedül engem illet minden vád. - - -

 V.

Kasor végre megnézte óráját, azt a családi nevezetességet, melyről azt állította, hogy háromszáz éves és úgy tett, mintha távozni akarna és e közben eszébe jutna valami. Kabátja zsebéből előránt egy írást, a melyről kisüti, hogy az a világ legnevezetesebb fegyverének a kisorsolási íve, a remek puskáról, hogy Kéry Dezső felkiált:

— Egész életemben bolondja voltam egy ilyen fegyvernek! Kérem azt az ívet. Aztán végigfutja tekintetével, s azt állítja, hogy nem is drága egy szám. Csak három forint és most kezdi igazán sajnálni egy korábbi fogadását, amely tiltja, hogy egy számnál többet tegyen egyszer, s komolyan kezdi inteni a fiatalságot, hogy könnyelmű fogadásokat ne tegyenek. Lám, mások most milyen szerencsés helyzetben vannak: annyi számot beírhatnak, amennyi épen tetszik. Kasor buzgón kezdi magyarázni, hogy minden dolognak két vége van: ha nem irhát több számra, ott vannak a nevek is, még pedig a Kasorok és Zudorfalvyak keresztneveiből összeírva, természetesen tekintettel az ősökre.  Kéry Dezső közbe szól:

— Ez az egy elég is nekem, ügyvéd úr, mert a nevekre is kiterjedt ostoba fogadásom.

És az ív kézről-kézre jár és Kasor mosolyogva gondolja, hogy mégis jó fogás az, mikor a nevek és számok szerencsés összezavarásával így fel tud ültetni egy társaságot. Aztán hátradől egy ringó székbe és elbeszéli, hogy milyen csodadolgokat művelt ő ezzel a puskával havasi kirándulásain és a szép fáták (román: nő) mint bomlottak utána. Kéry Dezső kérte, hogy ne dicsérje tovább a remek fegyvert, mert már is úgy vágyik utána, hogy ha más találja elnyerni, nem tudja, mivé lesz! De azért Kasor csak mondta tovább, míg a bíboros ég alkonyba borult és a havas hegyorom kékes árnyat vetett az apróbb hegyekre és a tavaszi szellő élesebbre vált. Ekkor felállott, s mint gavallér emberhez illik, egy köszöntőt mondott a nőkért, egyet a hazáért, egyet pedig a társaságért: habár ennek a díszes társaságnak nem minden tagja érdemes is arra. Itt egy hetyke, lesújtó pillantást vetett Zoltánra, de azért ő az egészért üríti poharát. Ivott, aztán Kéry Dezsőhöz fordult és megnyugtatta, hogy amaz említett nőrokonához fogja küldeni cikkeit, aki aztán személyesen viszi a szerkesztőségbe, így méltatlan kezek közé nem jut az, aminek napvilág kell. Megemlékezett még a tiszteletpéldányról, azután kacskaringós bókok között kezet csókolt a két nőnek és csak alig ingadozó léptekkel távozott. A visszafojtott nevetés árja gátat tört és a társaság pompásan mulatott. - - -

— Köszönöm, drága kis Eme.

És pünkösd szombatján nem lehetett volna ott annyi ügyvéd és olyan felültetésekre való kilátás, hogy a fiatal író el ne jöjjön.

A fővárosi vendégek távozása után egy hétre, Kasor nevetve, kiabálva rontott be fanyar feleségéhez, kezében erősen rázott egy címszalagot; a lapot már régen elvesztette, amint körülfutkosott a faluban, de az egészen lényegtelen is volt, mikor a címszalagon ez van: «T. p. kasorvári Kasor Gáspár hites ügyvéd, megyei bizottsági tag, stb. úrnak Halomvölgy

De azt már sohasem tudta meg, hogy ezt a szép címet meleg hálája jeléül írta egy ifjú, aki boldogságát annak köszönheti, hogy a jeles ügyvéd úgy rátámadt azon a feledhetetlen húsvét szombati napon. Támadás nélkül nem védelmezhette volna az, akinek ő lesz a védelmezője.

                                      -------

 

 

Gyarmathy Zsigáné: Két kérő. Régi történet. (képekkel) R. T. 1895. 61, 65, 69. ( A lap közepébe iktatva)

I.

Kétszáz s még néhány évvel ezelőtt Nagyenyednek nagyhírű tanára, Nadányi János uram rengeteg haragban vala egy előkelő tanítványára, nemes Petki Mihályra. A tudós tanár előtt az ember csak a hébernél, azaz a héber tudománynál, kezdődött; aki ebben: járatlan vala, az nem tudott semmit. Ifjú Petki Mihály sok mindent tudott, mert a híres négy almás szürkéjét úgy hajtotta, fekete ménjét úgy megülte, mint senki más a megyében; tanulásra, való esze is volt, csak a hébert nem vette be a természete. Ez szörnyen bosszantotta a tudós tanárt és egy tanóra alkalmával ingyen tört ki:

— Kend nagy szamár! Hogyan fog megélni?

A nemes ifjúban felforrt a vér: igaz, hogy Nadányi uram is nagy nemzetség és közeli rokona Bornemisza Anna nagyasszonynak; de hát ha épen maga a fejedelem lenne is, el tudná-e tűrni szó nélkül ezt a sérelmet ?

Clarissime professor! Én nagyon jól meg tudok élni a héber nélkül is! Ha búzámat, boromat nem venné meg a galíciai zsidó, ha hogy nem tudnék vele beszélni, majd megveszi a magyarországi, a ki tud az én nyelvemen. Máskülönben semmi szükségem a zsidó nyelvre, az csak tanároknak való csemege!

Nadányi uramat szörnyű méreg futotta el, előbb a fejéhez kapott; azután pedig iskolai esküdtszéket hívott össze, mely maga elé idézte Petkit. A büntetés az lett, hogy a fiatal nemes úr, a ki eddig minden iskolai szolgálatot pénzen váltott meg, most köteles egy hétig az apparitorságot* vinni; mely tisztességnek egyik nem épen kellemes kötelessége abból állott, hogy reggel hat óra előtt fel kellett a tanárokat költögetni, becsengetni és a katedrán meggyújtani a gyertyát.

A kényes úrfi, a mint meghallotta elitéltetését, tűzre lobbant; de aztán gondolt valamit, s úgy tett, mintha bűnbánatosan fogadná a büntetést, melynek pontosan meg is felelt két egész napig. A harmadik nap éjjelén felkelt egy órakor, meggyújtotta a lámpáját a kézbelit is, a katedrán levőt is, becsöngetett, aztán ment a tanári lakba, miközben nevetve ismételte. Na csak hadd el, majd felköltögetlek én, ha azt kívántad!

Clarissime professor! Nekem úgy tetszik, mintha csak most feküdtem volna le, s az első szenderálomban levek vala. De ha menni kell, mulasztás tőlem ne essék. így szólván, magára kapkodta ruháit; azt épen nem lehet állítani, hogy minden darab a maga rendeltetése helyén szerepelt volna, a kifordított gallér-köpenyegen felül lipinkázott a mellény, s a kalap tetején a fehér hálósipka; ennél a befejezésnél a fiatalember szíves előzékenysége is közreműködött.

 

Közhivatalszámba ment az apparitorság, melyet már a mai hetedik és nyolcadik osztálynak megfelelő filozófus diákok végeztek. Reggel ellenőrizni kellett, fölkelt-e csengetésre mindenki, este pedig, hogy ott van-e minden nagyobb diák?

*

Zimankós februári éjjel volt; a hó sűrűn omlott és Petki úgy tett, mintha a friss havat törülgetné arczárói s így fojtogatta vissza nevetését.

A tanár elfoglalta szószékét s beszélni kezdett, rendes szokásához híven a szemben levő sarokra szegezve tekintetét; kevés hibázott az órából, midőn valami véletlen folytán az üres padsorok felé fordult. Elvörösödött, lefutott és megállt Petki előtt:

—Kiszöktek? Ugye kiszöktek? Kend egytől egyig jegyezze fel őket, érti?

Az ifjú jámbor arcot öltött:

— Nem szöktek ki nagytiszteletű professzor úr, mivelhogy itt sem voltának. Én vagyok a hibás; álmos voltam és nem jól láttam az óramutatót.

— Disznóság, gazság! És kend végighallgatta, hogy egy órahosszat magyarázzak az üres padoknak.

— Nem mertem félbeszakítani Clarissime professor... aztán meg nagyon érdekes is volt az a héber.

— Fogja be kend a száját! Ezt nem viszi el szárazon: bezáratom, bezáratom! Aztán nyakába kanyarította köpenyét, és elrohant. A Petki pajkos nevetésétől pedig csengett az üres tanterem.

 

II.

Hat órakor újból becsengetett és vidáman tartott a tanári lak felé. De ott nem bocsátották a házba; egy gyönyörű leányka állotta az útját- - -

Megbosszantom, vérig bosszantom egyszer! De mivel ? Na, az lenne aztán az isteni mulatság! S elképzelte azt a jelenetet, hogy ha Flórát magába tudná bolondítani és az így szólna az apjához: «Petkit szeretem». Mit csinálna, vajon mit csinálna akkor az a vén medve? S ez a terv nem is volt kellemetlen, csakhogy nem akart sikerülni, pedig a vásott ifjú ugyancsak adta rá az igyekezetét és semmi alkalmat el nem mulasztott, a mi arról tanúskodott volna, hogy ő szerelmes. És a tűzzel való játéknak hajdan is meg volt az a sajátsága, hogy azt égette meg, a ki játszott vele.

No, ugyan szépen vagyunk gondolta az ifjú; de már mindegy, megkéri a leányt; az apa pedig nincs úgy megszorulva, hogy annak adja, a kit gyűlöl. S könnyűvérű vásottságában többet gondolt a tanár bosszantására, mint a saját szívére (Folytatása következik.)

 

III. A márciusi verőfény derűjében fürdik az a tiszta szobácska, melyben a tanár tizenkét éves fia tanulni szokott. A latin nem akart a fiúcska fejébe menni. Nénje hozzálépett, megsimogatta, meg is csókolgatta, buksi kis fejét a melléhez szorította hévvel, aztán leült mellé. Hej! ha minden elkínzott kis fiúnak lenne egy ilyen nénje! Különben a mostani rendszerrel egy néne még nem sokat segítene, talán ha minden tanárhoz számítanának egyet, az még könnyíthetne a kis elgyötört teremtéseken!) Miklósnak a magántanítója a kollégium seniora: Beszterczei György volt. Az egyetlen férfi, a kinek héber tudományával meg volt elégedve Nadányi tanár. Megtermett, széles vállú ez a senior. A fiatal kor tavasz érzelmei, kedvtelései egészen érintetlenül hagyták, a tudományon kívül semmi sem érdekli. Ha kis tanítványa mellett öt év óta minden nap egy vén banyát talált volna, arra sem tekinthetne közönyösebben, mint a hogy végig nézi a viruló fiatal leánykát, feláll és távozik. Sokkal távolabb, valahol a Javé birodalmában jár, mintsem észrevehetné azt a megrezdülést, mely végig fut a fiatal alakon. Gyakran beszélgetnek is együtt, de a leányka jól érzi, hogy ilyenkor is távol van tőle az ifjú.

Az utóbbi időben az előkelő Petki nagy barátságot kötött a jobbágy fiúból lett seniorral, a ki ugyan nem sokat adott az egész dologra, jóformán észre sem vette, s csak akkor kezdett hajlékonyabb lenni iránta, midőn Petki elhitette vele, hogy szeretne komolyan hozzálátni a héber tudománynak. Erre egészen hajlékony lett a tudós merevsége és lelkesülten kezdte tanítani; rövid időn úgy megszerette, hogy akár a tűzbe ment volna érette.

A világlátott, nemesifjú, mikor ezt észrevette, elhívta magával járkálni a Maros partra. Elmélyedve nézték a víz folyását, a füzek fiatal, pelyhes ágai meg-meglegyintették, és Petki. egyszerre csak megragadta társa kezét:

— György! te egy baráti nagy szívességet tehetnél nekem, és akkor belenézett azzal a kérő, behízelgő tekintetével a senior szemébe, — ugye nem tagadod meg a kérésemet?

— Nem tagadom meg, — felelte határozottan a senior és visszanézte azzal az ő igaz, egyenes nézésével.

Petki felhevülve, melegen adta elő, hogy ö szereti Flórát, de soha sincs alkalma vele találkozni, míg György egészen otthon van ott, tehát legyen az ő szószólója: árulja el szerelmét és kérje is meg. György ugyan nem értette, hogy miként lehet valaki ily szerelmes, szánta is egy kissé ezért a gyöngeségért, de hát azért már mégis csak megteszi.

— De ez még nem minden, édes barátom; beszélj az apjával is, kérd meg nevemben.

György szórakozottan megígéri azt is. Petki-ben pedig a kis ördögök újból fölébredtek és tombol örömében és maga előtt látja a tanárt, — Hát kend megbolondult!

 

IV.

Flóra most is ott ült; a senior belépett. Egész úton élesztgette az emlékezőtehetségét, hogy el ne feledje, amire oly szívből kérte a barátja, ennek okán azonnal eltávolította a kis fiút és gyorsan a dolognak vágott.

— Kisasszony, valamit akarok mondani.

A leányka megremegett, elpirult, aztán szép szemét lassan, de biztatva emelte az ifjúra, a ki most úgy találta, mintha abban a mély tündöklésű szemben valami varázs lenne, valami olyan, a mi összefüggésben van a tavasszal, a meleggel és mindennel, a mi szép és nincs összefüggésben a héberrel. Ezt nem érti, de most ideje sincs taglalni.

—Flóra kisasszony! Valaki nagyon szerelmes a kisasszonyba, az nem is tudna megélni, legalább így mondta nekem, ha visszautasítaná. Általam kéreti a kezét.

A tiszta, meleg tekintetbe valami rémület vegyül, mintha azt kérdené: Mit beszélsz?

És a senior folytatta:

Petki Mihály szereti a kisasszonyt és feleségül kéri.

Flóra feláll, arcából elfut a vér, remeg is egy-kissé, épen azért hallgat pár percig, hogy el ne árulja magát. Aztán bátran tekint az ifjúra és határozott hangon kérdi:

Senior uram, óhajtaná, hogy elfogadjam Petki ajánlatát?

— Hogy ne óhajtanám?

Szó nélkül távozik, és épen akkor belép az apja. Senior uram úgy gondolja, hogy egy füst alatt végez az atyával is.

— Nagytiszteletű professzor úr! Immár szerencsés voltam elmondani Flóra kisasszony előtt, a mit most ismételek. Mint kérő állok itt.

-— Bravó, fiam, bravó! Rég várom én ezt már. Mert ha szórakozott vagyok is általában, de éberségem soha se csökkent a leánykám irányában. Pár év óta tapasztalom hozzád való vonzalmát és biztosan tudtam, hogy a te hajlandóságod is felébred. Dicséretes dolog, hogy eddig egész lelkedet csak a dicső héber tudomány töltötte be. Tudom, hogy meghívtak a legjobb eklézsiába papnak s most már érzed, hogy asszony kell. Helyesen fiam! Én adom áldásomat.

- - -

(18. 69.) V.

Az már nagyon természetes, hogy akkor éjjel nemcsak a kis leányt kerülte az álom, de kerülte a seniort is. Akkorákat s oly gyorsan forgott ágyában, hogy a szobatársak fel-felrettentek. Aztán magára kapkodta ruháit és kiment a kertbe, s a mint szívta a kora tavasz egészséges legét, izgatottsága kezdett valami természetes, jól eső melegségbe olvadni. Látta a Flóra tekintetét, a mint ránézett akkor, midőn beszélni kezdett, s most már világosan megértette, hogy miért esett az olyan jól. Aztán úgy tetszett neki, mintha a sötétkék ég fényes csillagai egyszerre csak alakot öltenének s az mind Flóra lenne, az a szép, ragyogó teremtés, a ki olyan gyöngéden ápolta anyátlan kis öccsét s a ki hozzá is mindig olyan jó volt: egyszer oda tette szép kis kezét a karjára s úgy mondott el valamit a kis fiúról. Sok, sok apró dolog gyorsan akkorára nőtt, hogy betöltötte az egész világot és lőn világosság a senior lelkében s öntudatra ébredt szerelme őserejű meleggel töltötte el szívét. Fény szövődött az éjszakába és a rügyező fák elkezdtek ragyogni; a szerelem, az élet! Úgy hát ő most kezd élni. Már nemcsak szívében volt világosság, de az előbukkanó nap is szétlövellte pirosas fényét, a mire az ifjú összerezzent, — még ilyet sem érzett soha! — és Petkire gondolt. Most már mi lesz azzal, mit fog neki mondani? Vajon nem teszi-e fel róla, hogy ki akarta játszani, hogy visszaélt bizalmával? Hosszasan tépelődött ezzel, míg egyszer csak egészen egyszerűnek tűnt fel előtte a dolog: hiszen az nagyon természetes. Elmondja az igazat épen úgy, a hogy történt.

El is mondta épen úgy. Petki csak nézte, nézte, aztán felkacagott.

— Na, ilyen a héber bölcsesség! Öt évig vagy közvetlen közelében egy szép leánynak, a ki szerelmes beléd s a miről te semmit sem tudnál, ha az apja el nem árulná egy olyan nevezetes alkalommal, mikor épen másnak akarod megkérni. Erre aztán észreveszed, hogy magad is szereted a leányt. . .

Míg Petki beszélt, a senior komolyan elgondolkozva nézett. Azt gondolta, hogy vájjon jól látott-e a tanár és nem lehetséges-e az, a mit Petki sejtett, mikor megkérette a leányt ? Hiszen ha nem tapasztalt volna valamelyes melegséget, csak nem lép fel mint kérő? A mint ezt kigondolta, el is mondta nyíltan és becsületes szívének egész melegével ajánlotta, hogy ha így lenne, akkor ő mindent elkövet az érdekűkben. Meg fogja nyerni a tanárt is és reá ne is gondoljanak, ő majd elvonul az árnyas, kis faluba és mily szerencse, hogy eddig még nem szólt a leánynak, így az nem is sejti, mi ment végbe tegnap óta az ő szívében és minden tartózkodás nélkül nyilatkozhatok előtte.

Az egyszerű becsületességnek ily igaz szívű nyilvánulása mélyen hatott a könnyűvérű ifjúra és az is nyíltan szólt:

— György! Én szeretem a leányt, de mily más szerelem az, mint a tied í Nem tiszta forrásból eredt; számítás volt az alapja: vásott, rosszindulatú számítás. Minden áron meg akartam bosszantani az apát. Ugy gondoltam, hogy egy szerelmi kalanddal legalaposabban célt érek, s a bosszantásnak ezen módja magamnak sem lesz épen kellemetlen. így mentem aztán mindig beljebb, egészen a leánykérésig.

— Lehetetlen!- - -

A senior — immár megválasztott lelkész — összeszedte magát; de azért a beszédből nem jutott eszébe egy ige sem; mást mondott:

— Kisasszony, ha most kérdené tőlem, amit tegnap kérdett, azt tudniillik: óhajtanám-e, hogy elfogadja a Petki Mihály kezét, most más egyebet válaszolnék: most azt mondanám, ami ott van a szívem mélyén, a mi nem hagyott nyugton egész éjjel... azt mondanám, hogy szeretem és kérném fogadja el az én kezemet. De ha nem is kérdez tőlem semmit, akkor is azt mondom, hogy mint kérő állok itt... és beszéltem már az édes atyjával is. 

A leány mélyen elpirult s egy pillanatig újból felragyogott tekintetében, a mi tegnap olyan jól esett Györgynek, de egyszerre csak elborul a ragyogás, a szép leány hidegen néz, és még hidegebben szól:

— Aztán holnap ismét ki részére fog megkérni kegyelmed?

— De hát az istenért, értse már meg, hogy szeretem, szeretem!

És ebben a felkiáltásban benne volt az igazság, az erő és benne volt a férfi egészen. Azt pedig mindig megérti a leány. Csak úgy most, mint kétszáz évvel ezelőtt. És a régi történetek egyre megújulnak, csak az ember vénül meg.

                                  -----

 

Gyarmathy Zsigáné: Az új hajtások, Regény. R. T. 1901. 157-209.

 

 I.

Roskadt, roskadt, aztán csak össze is omlott a Földyék udvarháza, egy afféle kisebb fajta nemesi lakocska. Szép csendesen dőltek ki a falak és kárt nem tettek a családban.

Özvegy Földy Miklósné a dudvával borított tágas udvaron maradt három gyermekével. Orsolya volt a korosabb és már kezdett hervadni; de virított a nénje helyett Eliz. Jól megtermett, erős, egészségtől lüktető volt az üde fiatal leány, mely körülmény azonban nem derítette jó kedvre az anyját, mert úgy találta, hogy a piros arc, az izmos termet nagyon parasztos.

A harmadik gyermek fiú volt, nénjeinél sokkal fiatalabb, de annál korosabb, hogy csak még egy pár elemi osztályt végezzen. Különben a jó arcú, szép szemű, életerős fiúcskának Miklós volt a neve: az utolsó Földy Miklós! —- szokta mondani az édes anyja, — Miklós volt az első Földy is, a ki valamikor, valahol — de nagyon, nagyon régen — hősi cselekedeteket mívelt, melyek talán mind oda is vannak írva a sárga kutyabőrre. De Földyné ezekre már nem emlékszik tisztán, mindazáltal nagy súlyt fektet a fia utolsó Földységére, amit aztán minden ember előtt ismétel:

— A fiam, az utolsó Földy

Egy jómódú paraszt asszony, a ki régi ismeretségjussán épen egy darab sajtot vitt Földynének, meg is vigasztalta:

— Ne csüggedjen a tekintetes asszony, mert ha utolsó is most Miklóska, még fordíthatja úgy a jó Isten, hogy később valami kis álláshoz jut, s akkor nem lesz ilyen utolsó. - - -

Orsolya hazaérkezett, mert nem találta otthon, a kikhez ment és hallotta húga utolsó szavait. Kalapját lecsapta s rémülten kiáltott:

— Te, te szerencsétlen! Családunk szégyene, ki mered-e még egyszer mondani azon borzasztó szavakat, melyektől őseink megfordulnak sírjaikban!

— Ki biz én, akárhányszor. A ki egyszer por és hamu, az már nem fordul semmi felé; te pedig foroghatsz, a mennyit épen neked tetszik, arra én már nem adok semmit; megelégeltem a sok hazugságot! Anyámért, kis öcsémért tűrtem eddig is, értök szívesen fáradnék; de a te henyélésed mindig fájt nekem: ezentúl légy kisasszony a magad erejéből.

Orsolya visítozott, aztán elájult, mire Petronella mama elűzte szeme elől az elfajult leányt, megmondván, hogy elébe ne merjen jönni, míg szándékáról le nem tesz, és bocsánatért nem esd. Eliz ismerte az anyja elfogultságát, sejtette, hogy nem fog beleegyezni e házasságba. Azt pedig bizonyosan tudta, mélyen érezte, hogy ö csak így lesz boldog. Szerette a derék jóravaló legényt, vonzódott az egész családjához; úri nőt sem ismert okosabbat, finomabbat, mint az András anyja, és húga pedig sokkal, sokkal különb volt minden tekintetben, mint az ő Orsolya nénje; így hát le nem tér arról az útról, melyet esze és szíve szerint jónak ítél. Ment egyenesen a tanítóékhoz, kik mindig nagyon szívesek voltak hozzá; de az anyját és nénjét, ha csak lehet, kikerülték, mert sokszor megsértették őket. A tanító nagyon kapott ezen a dolgon és Isten rendelésének vélte, hogy a szegény gőgösek épen abban bűnhődjenek, miben másokat sértegettek. Igaz, hogy a tanítóék születését már nem sokáig hánytorgathatják, mert más helyre költöznek, de ott is kellemes lesz nekik azt tudni, hogy Földynének paraszt ember a veje.

A tanító szokott székely furfangjával rögtön kieszelt egy tervet, melybe Eliz nyomban beleegyezett; mindenre kész lett volna, csakhogy szabadulhasson attól a nyomorúságos hazug élettől és dolgozhassák nyíltan, amúgy szíve szerint azzal, a kit szeret.

A tanító elment az Andris anyja után. A jó arcú, értelmes parasztasszony nem ellenezte a tanító tanácsát. Ő várna, míg az Eliz anyja jószántából adja beleegyezését, mindazáltal hiszi, hogy a leány jobban ismeri az anyját és nem remél semmi jót. Nem bánja, hadd menjen holnap reggel Eliz Katával a «kalibá»-hoz. Minden jobb módú parasztgazdának van egy ilyen kalibája a havas aljában, ott nyaral a juha és marhája, ott tölti a nyár nagyobb részét a férfinépség is. András is odalesz, még pár hétig most ugyan a havason van, alkalmas fákat válogatni, hogy legyen miből faragni a hosszú téli estéken a tulipános bútorokat.

Az őszi nap, amint felbukkant a keleti ormok felett, rózsás aranyfénnyel szőtte át a falu felett lebegő ködfátyolt és a két fiatal leányt. Eliz egyszerre csak megállt és a Kata vállára tette kezét, s belenézett a szemébe:  

Kata ! De igazán felelj: vajon csakugyan a havason van Andris? Mert lásd, ha nincs ott, akkor én még sem mehetek, és nem maradhatok a  kalibátokban.

Elpirult és lenézett a zöld fűre, mely már tele volt szórva sárguló levelekkel.

— Igazán a havason van, — felelt Kata — és ott is marad öt napig; mi csak ketten leszünk addig a kalibába.

Ehhez harmadnapra a tanító jámbor arccal állított be Földynéhez ós nagy részvéttel beszélt a botrányról, mely immár nem is titok a faluban. Földyné előbb sehogy sem értette a dolgot, mert azt hitte mindeddig, hogy leánya a tanítóéknál tartózkodik. Mikor megtudta a valót, elájult, még pedig igazán elájult és az Orsolya visítása is szívből jövő volt.

Jött a tanítóné is és ecettel locsolgatta a két kétségbeesett teremtést. Mikor magukhoz tértek, a tanító szomorúan bólintgatott:

— Bizony botrány ez, égbekiáltó botrány! De hát megesik a legnagyobb családoknál is... azért célszerűbb lenne, a mi szerény véleményünk szerint, beleegyezni a házasságba, mert az a leány már úgy is ott van, és nem jő vissza többet . . .

És aztán így lett alsóföldi Földy Elizából Pál Andrásné. (Folytatása következik.)

 

( 40. 159.) II.

Orsolya világra szóló botránynak nevezte húga férjhez menetelét, Földyné pedig szégyellte az ősöktől, hogy tovább is Sóskúton lakjék, ezért eladta a telkét az összeomlott házzal együtt és beköltözött a szomszéd kis városba egy koros rokonához, aki épen olyan szegény és épen olyan büszke volt, mint ő és Orsolya leánya. A tétlenségben sem különböztek egymástól.

A rokon, Krisztina néni is túl volt már nemcsak az első fiatalságon, de a regálékból kapott kis összegeken is, és abban reménykedett, hogy a Földyné jussán valami új megélhetési forráshoz jut; de reménye épen nem teljesedett be, mert a mint állítja, a sors mindenben ilyen mostoha hozzá, s így nincs más mód, mint a legnagyobbra szánni magát és ezt tanácsolta Földynének, meg a leányának is. Sok, sok könny-hullatás után végre kénytelenek voltak a tanácsot követni és elkezdtek pénzért kötögetni.

Fanyar lomhasággal ment a munka és nem volt annyi szem egy-egy harisnyában vagy gyermek réklicskében, a hány könny hullt, a hány panasz fakadt a miatt, hogy a kiknek dolgoznak, azok mind kisebb nemzetségbeliek, mint ők. Sanyarú állapotukban ezt találták a legnagyobb csapásnak.

Miklóst iskolába adva, a «rongyos burger kölykökön» mind jobb ruha volt, mint Miklóskán. - - -

 

 (40. 162.) — Hát te mamlasz, haszontalan asszony, bosszantani akarsz a disznónak való ételeddel! Ezt már tovább nem tűrhetem! Felemelte öklét egy lépést tett a felesége felé, fejének célzott, de egyszerre csak nagy szorítást érzett felemelt karján, aztán a másikon is.

Miklós rohant oda és amint érezte, hogy erősebb a megtermett munkásnál, égi gyönyörűség dobogtatta szívét. Mintha e pillanat avatta volna férfivá a tizenhét éves fiút, a ki eddig magába vonult töprengéssel gondolkozott sorsa felől. Egyszerre, mint egy villám fénye világított lelki erejének tudata. Kis toporzékolva, bőszült dühvel kiabált!

— Te sehonnai koldus-kölyök, bocsásd el a karomat, mert tüstént agyon tiporlak!

— Elbocsátom, ha megígéri, hogy nem bántja Bori nénit.

— Nem ígérek semmit, de agyon tiporlak!

Dulakodni kezdett és egyszerre csak megérezte, hogy ő, a régi híres erejű férfi, már gyöngébb ennél a gyermeknél. Ez a felfedezés olyan megdöbbentő, kínos érzéssel töltötte el, hogy egyszerre csak kijózanodott, és az erősebb előtt összehúzta magát.

— Na, hát nem bántom; nem is akartam, csak épen ijesztés volt az egész.

Ettől kezdve tartott az erőskezű fiútól, de nagyon meggyűlölte; hanem annyival inkább ragaszkodott hozzá a leánya. Fiatal szíve tele gyűlt meleg hálával, mély szeretettel, soha, soha sem fogja elfelejteni ezt a jelenetet. Megszorította a Miklós kezét, de nem tudott szólni, befutott nagyon szegényes szobájukba és könnyei megeredtek, s a könnyfátyolon át, mintha valami rózsás derengést látott volna, de nem értette, mi az, csak sírt, miközben úgy tetszett neki, hogy a rózsás derengésben tavaszi virágok kezdik bontogatni puha szirmaikat és biztatva bólintgatnak felé: — Ne sírj Iduska! Remélj tavaszodban, a tavasz olyan szép! (Folytatása következik.)

 

 (41. 164.) III.

Amint hűvösödött az idő, kezdett nehezebbre válni a Miklós állapota. Míg a szabadban faraghatta, fűrészelhette a sógor bútoraira való eredeti díszítéseket, minden jól ment. Nem szégyellte elfogadni a munkájára eső munkabért és a mit élelemben nénje adott, azt sem és a mire azt mondta az édesanyja:  Adhatják bátran, úgy is nekik dolgozol; bezzeg más úri fiú nem törné magát effélékkel!

De amint beszorultak az egyetlen szobácskába, meg kellett szüntetnie a munkát: édes anyja nem tűrhette a friss forgács-illatot, az főfájást okoz neki, s valóban azt is okozott; a tétlenségben el petyhüdt asszonyban teljesen hiányzott az önfegyelem; pedig abból a portékából egy picike is nagyon hasznos dolog lett volna Földynének, de hát nem volt.

Az ódon templom festéseiről alakított faragványok immár készen voltak, de Miklós nem sietett velük sógorához. Tudta, hogy az csupa jóindulatból más munkával kínálja, de azt nem tudta, mely ürüggyel ne fogadja el? Addig tanakodott, míg utolsó krajcárjuk is elfogyott; estére már nincs egy csöpp petróleum és anyja sürgette, hogy vegyen már.

Ekkor papírba göngyölte munkáját és megindult Sóskút felé. Anyja utána kiáltott:

— Hosszasan ne maradj, mert tudod, hogy este félek egyedül.

— Tudom, anyám, sietek vissza.

Hej! Pedig be szeretett volna ott maradni szülőfalujában. Ott a tágas, tiszta, meleg szobában nagy hasábokban lobog a bükkfa, a tűz előtt sógora farag és mulatságos dolgokat beszél az úri népről, a kik eljönnek a faragott bútorokat nézni, aztán feljegyeznek tücsköt-bogarat a kis könyveikbe. Odább vidám asszonyok pörgetik a rokkát és a nénje két kis gyermeke olyan, mint két kis angyal, nagyon szereti őket: az úri nagyanyjuk helyett is ő szereti, mert az ugyan még hallani sem akar róluk.

A fiatal parasztmenyecske, amint meglátta öccsét, rögtön észrevette, hogy valami baja van. Megsimogatta fejét, úgy mint hajdan, mikor nagyon sajnálta:

— Mi bajod, Miklóska?

— Az a bajom, Erzsi, hogy most már nem tudom, mit csináljak, édes anyánknak mindég fáj a feje, nem tudja tűrni a deszkaszagot, és künn nagyon hideg van. Nem lehet faragni. Be jó lenne, ha nem félne egyedül, akkor újból itt maradhatnék nálatok: itt nagyon jó és a munkának is több a látszatja.

Erzsi megértette a dolgot és mély szánalommal gondolta: szegény fiú, nem hagynak dolgozni, s mégis tőled kívánják a pénzt! Egyszerre csak elszomorodott: hiszen ez így nagyon nehéz lesz! Nem kívánhatja az urától, hogy munka nélkül pénzt adogasson a fiúnak, ezt szégyellné is az anyósa miatt. Hát nem elég az egy parasztasszonytól, hogy soha sem vetette a szemére, mint jött a házukhoz. A napszámba járó legszegényebb parasztleánynak is van két-három rend felvevő ruhája, de ő csak, mint a mezők lilioma, úgy került ide: itt adtak neki a piros csizmától a virágos fejkendőig mindent; most már nem kívánhatja, hogy tartsák az anyját is. A fiú látta nénje töprengését és egyszerre csak határozott:

— Ne szólj az uradnak semmit, Erzsi, elviszem a munkát.

— Aztán mit csinálsz vele, szegény fiú? Ebben a sanyarú hidegben hogy dolgozol künn?

— Elviszem a munkát.

A munka mellé szalonnát, sajtot, puha kenyeret csomagolt Erzsi, aztán mikor kikísérte az öccsét, egy tallért nyomott a markába:

— Ezen végy egy kis kávét szegény anyánknak.

Megszorították egymás kezét, meleg, hosszas szorítással és olyan tekintetet váltottak, melyben egyik részről a szánalom megkapó részvéte, a másikról egy ifjú lélek vergődése tükröződött.

Miklós megindult és belső küzdelmében nem is érezte, hogy a csípős őszi szél havas esőt csapkod az arcába, aztán vékony ruházatán át befúródik a bőréig.

Már sötétedett, mikor haza érkezett. Kisné épen akkor indult a patakra, hogy két kártya vizet hozzon a másnapi mosáshoz. Kimerült, sápadt arcán látszott, hogy beteg. A fiú megvárta, míg kilép az utcaajtón, a hol már sem az édes anyja, sem a tűz előtt dudorászó fél részeg Kis János nem láthatták; akkor utána lopózkodott, elvette a két faedényt és csak úgy futtában mondta halkan:

— Várjon itt a szomszédban, Bori néni, gyorsan megjárom én a patakot, ne menjen addig vissza az udvarra, jobb lesz, ha a szomszédban fűtőzik egy keveset. És futva ment a patak felé. Át volt ázva, fázva, ki is fáradt, mert súlyosak voltak a Sóskútról hozott körtefa deszkadarabok és az élelmiszerek. De egyszerre csak eltűnt minden fáradtsága, a mint új munkához fogott. Ifjú erejének érzetében ujjongó öröm töltötte el dagadó szívét. - - -

 

( 47. 187.) XI. (Folytatás.)

A munka elfoglalta Miklóst, csillapította is aggodalmát, de azért másnap este már ismét lovon ült és a sötét, nyirkos erdőn át hazafelé tartott és a zöldruhás kígyó ismét odacsapott a szívéhez: mintha érezte volna fagyasztó hidegségét a veszedelmes portékának. Aztán fel-felbukkant lova előtt hol az egyik Hunyadi, hol a másik; Hunyadi, az úr; Hunyadi, a kígyó férje, és Hunyadi a vőlegényjelölt, s úgy érezte, hogy egy-két fogásra mind a hármat össze tudná morzsolni. És érzett is rendkívüli hajlandóságot valami ilyen cselekedetre. Ha reggel nem kap levelet, el is megy tüstént és szemébe néz a három jó madárnak. De hiába ingerelte magát a három ellen, érezte, hogy tomboló haragja az úr Hunyadira és a zöldruhás kígyóra irányul; azokhoz el fog ő nézni, ha Iduskát bántották! Miért is nem ment el akkor az Iduska első levele után? Hiszen gondolhatta, hogy az a gyötrő sejtelem, melyet a levél keltett, minden alap nélkül való nem lehetett!

Másnap reggel, midőn a posta felé tartott, szíve annyira vert, hogy zúgott tőle a feje: azt hitte, mások is hallják azokat a nagy dobbanásokat. Ha nem lesz levél, útra kel a legelső vonattal s egy pillanatig óhajtotta is, bár ne lenne. De volt levél, igaz csak néhány sor és az a pár sor akkora aggodalmat okozott, melynél nagyobbat már nem is okozhatott volna akár tíz tele írt ív.

«Édes Földy úr! Jól cselekedte, hogy mellékelte az Iduska levelét. Engem ez megnyugtat, mert igazán kínzó aggodalom gyötört. Tegnap reggel az Iduska kedvelt szobaleánya, színéből kikelve szólított ki és felindulással adta tudtomra, hogy miután az este bejelentette az Iduska nagy fejfájását, mely miatt nem jöhet vacsorára, visszament hozzá, de már akkor az ajtót bezárva találta, és nem is háborgatta kisasszonyát, hadd pihenjen. Reggel, mint rendesen, be akart menni a cipője után; az ajtó még mindég zárva volt, de észrevette, hogy a kulcs fel van akasztva az ajtó melletti kisfogasra. Bement, Iduska nem volt ott, az ágyát nem is érintette, úgy kell lenni, még az éjjel távozott. De hát hova, mely ok miatt távozhatott éjnek idején? Az első kérdésre megfeleltem magamnak: hazament az édes anyjához, a kit oly gyöngéden szeret; de hogy mi ok kényszeríttette e gyors távozásra? ez a kérdés kínzott. Vájjon nem hagyott-e hátra valami levelet? Kutatni kezdtem; nem találtam semmit, csak az íróasztalon a papírok között egy összegyűrt levelet, melyet a szegény leány apja írt azon fenyegetéssel, hogy ha haza megy, főbe üti.

Főbe üti a leányát? Úgy hát a leány haza nem ment. Minden ruháját itt hagyta. Gondolkoztam, tépelődtem és nem tudtam egy nyugvópontra találni, míg az ön levele nem jött. Akkor amint elolvastam a két levelet, egyszerre mintha világos lett volna előttem minden: az a szegény gyermek, az én kedves kis leányom, nem lehet más helyen, csak az ön szülőfalujában: ott keresse és a mint megtalálta, írjon nekem; remélem írt azóta Iduska is és holnap már megkapom a levelét. De a leány szülőinek ne szóljon semmit, mert az a goromba apa még bántani találná. A hó elején épen úgy elküldöm szülőinek a pénzt, mintha itt lenne. És most nem folytathatom, mert vendégeink induló félben vannak, hozzájuk kell sietnem; de az ön gyors tudósítását nagyon kéri az Angol. - - -

 

( 51. 209.) XVII. Késő este ért Miklós a temetőalji házacskához. Kisné rögtön észrevette és nagy érdeklődéssel kezdte tudakozni, hogy mint érkezett az édes anyja, mi van Iduskával?

— Minden jól van, Bori néni. Csak bekötöm a lovat, aztán elbeszélem az egészet. Gyönyörű este van, várjon rám az Iduska padján Bori néni.

Az asszony leült a padra s föltekintett a holdfényben úszó temetőre: én Istenem vajon lesz-e az úgy, hogy előbb élvezzek egy kis nyugalmat és nemcsak ott a halottak között?

És a miket Miklós beszélt neki azon a szép holdfényes őszi estén, arra a reményre biztatta, hogy lesz; de aztán, a mint az urára tért a beszéd, ismét csak kétség és rettegés szállta meg. Miklós is nyugtalankodott az édes anyjáért. A doktort nem kapta otthon és nem is jő haza, csak reggel a nyolcórai vonattal. így hát az éjét itthon tölti, reggel végez Gusztávval, s azután viszi a doktort, ebben megállapodva mondtak egymásnak jó éjszakát. Kis mélyen aludt és késő reggel sem ébredt volna, ha fel nem rázza a felesége. Ekkor kábultan, vérerekkel befutott szemmel nézett az asszonyra:

—Mi lelt, miért zaklatsz? Aztán mintha egy gondolat megkapta volna, gyorsan felült. — Talán ma van a lakodalom napja? - - -

Felbontotta a levelet ós olvasni kezdte: «Bizony mondom, együgyű vagy te öreg! Veled mindent el lehet hitetni, még azt is, hogy a leányod hozzám jő feleségül: több esze van annak ennél! Elhitted, hogy a szegény munka nélkül is megélhet, mintha bizony minden ember a furfangos Gusztáv lenne! Elhitted,  és ez a legnagyobb szamárságod, öreg, hogy a szép sárga kabátot neked választottam. Na hát azt ne keresd, mert csak akkor fogod látni, a mikor engem; engem pedig nem látsz az életben soha többet ...»

— Soha? — hörögte Kis, aztán megtántorodott és lezuhant a padlóra. Szélhűdés érte. Fennakadt szemének megüvegesedett tekintetében ott maradt az a rémült harag, melyet az első kabát elvesztésén érzett.

Miután Miklós a szomszédok támogatására bízta Kisnét, felkereste a doktort és megindultak Sóskút felé és a Miklós szíve ismét nagyon hevesen vert, a mint szülőfalva felé közeledett: hogy fogja találni édes anyját? Miként adja tudtul Iduskának az apja halálát?

A kocsizörgésre Erzsi futott eléjük:

— Hogy van édes anyám, Erzsi?

 — Nagyon kábult és nincs egészen eszméletén.

Iduska is kijött és rögtön kiolvasta jegyese tekintetéből, hogy valami baj van, vagy talán nagyon aggódik szegény Miklós? Hozzá lépett, meg fogta kezét és vigasztalni kezdte:

— Ne aggódjék, Miklós, jobban lesz az édes anyja, én érzem.

Erzsi a doktorral bement és Iduska folytatta, azt hiszem, csak egy nagyobb fokú hideglelése van. De mondja, mi van odahaza?

— Bizony kedves kis Iduskám, egyforma állapottal vagyunk mi ketten.

— Az Istenért, az én édesanyám is beteg!

— Az édesapja beteg Iduska, nagyon beteg!

— Miklós, látom a szánó tekintetéből, érzem a hangjából, hogy nagy baj van?

Miklós nem tiltakozott s erre a leányka rögtön kitalálta a valót:

— Meghalt édes apám!

— Szélhűdés érte szegényt most reggel.

— Oh, akkor én öltem meg! Ugye rám haragudott s a felindulás miatt történt.

— De nem magára neheztelt, legyen nyugodt, Iduska, és néhány szóval elmondta az egész esetet.

A leány egyszerre elfeledte azt a sok keserűséget, mellyel apja gyötörte és érezte minden gyöngédségét, mellyel néha elhalmozta, leborult a tornác-könyöklőre és csendesen zokogott. - - -

— A beteg asszony rosszabbul van, mint eddig?

Miklós segítségül ment:

Judith a gyermekkel van nagyon elfoglalva: Talán azért ír ritkábban; de mikor ír, annyi szeretet lüktet a levelében. Csupa gyönyörűség az és elragadtatva szól a leánykákról is, gyöngéd figyelemmel biztat, hogy amint fölépül az új házacskánk a régi kert közepén, elhozza neveltjeit s talán még Hunyadinét is, a ki nagyon vágyik erre a kirándulásra, mert hő vágya egy olyan párt látni, a ki egészen a munkával szerezte boldogságát.

— Miféle házról beszélsz, Miklós?

A fiú megfogta anyja kezét, meg is simogatta és tréfás hangon mondta:

— Hiszen csak nem lehetünk mindig az édesanyám vendégei. Lesz nekünk is házacskánk egy pici szép ház. Épen olyan, mint az új kastély, csak tízszerte kisebb; tornyocskái vidáman fognak kikandikálni a régi fák lombjai közül; a virágos veranda homlokzatán és belsején is olyan lesz a faragott ékítmény, hogy már előre látom, mint fogja Palika a kövér kacsókat kitárni és repülni és kérni, hogy azokat adják neki.

Úgy fog tenni. hagyta helybe Földyné és mosolyogva gondolt arrs a kedves jelenetre, melyet a kis unoka fog csinálni a sok faragás láttára

Ugye bár kedvesek azok a gyerekek, anyám?

Szépek is, kedvesek is, — felelte a nagyanya

-       Így hát édes anyám már nyugodt és kibékült a dolog állásával?

— Kibékültem fiam. Palika, ez az édes kis unoka feltámasztotta szívemben a már halott érzést s újra életre keltette a szeretetet. Most már szeretem a leányomat is, az unokáimat is: bele törődtem a paraszt famíliába is. Jóravaló becsületes nép az és nagyon szerények. Ha láttad volna Miklós, mint fogadtak, bizony nem csodálnád a megváltozott indulatomat.

— Így sem csodálom, édes anyám, mert ismerem azt a családot; hozzám is mindig nagyon jók voltak és nem tudnám elfeledni soha azt az igazi sok gyöngédséget, mellyel elhalmoztak kis fiú korom óta. Áldja meg őket az Isten!

— Jó faj ez a Pál família. Köztük is van különbség; s már ha így kellett történni, még szerencse, hogy nem más paraszt fiúhoz ment az a szegény, megtévedt leány. No, de már nem beszélek így, hiszen kimondtam, hogy megnyugodtam.  Elhallgatott és fejét lehajtotta, hogy fia ne lássa a szemébe gyűlt könnyeket.

— Úgy hát én szomorítom édes anyámat?

— Hagyd el fiam, úgy sem értenél meg . . . tudhatod, hogy Iduskát szeretem, a mint inkább ismerem, mindig jobban; igazán drágagyöngy ez a gyermek.

Ismét elhallgatott, fia megfogta a kezét azzal a biztossággal, mint mikor tudjuk, hogy egy örömre készítünk elő valakit és szelíden szólt:

— Az anyja is tisztességes jó asszony; hozzám is sok szívességgel volt . . . Édesanyám is elismerte az utóbbi időben, hallottam, mikor Judithtal beszéltek róla, hogy beillene úri nőnek is, annyi tapintat és finom érzés van benne.

— Elismerem, okos, tisztességes asszony.; de ha már így faggatsz. Még sem szólok. Tudod Miklós, mikor betegségemből épülni kezdtem és mind olyan jók voltatok hozzám. És ez az áldott levegő beáramlott ebbe a kedves kis szobába, úgy tele gyűlt a szívem valami hálás, édes érzéssel. Akkor fogadást tettem, hogy én sem szomorítok többet soha senkit. Hadd legyenek körülöttem mindig vidám arcok, s ha lesz is valami kínzó érzésem, azt el fogom rejteni.

 

*

Amit Iduska egy lankasztó meleg nyári napon megálmodott a Hunyadyék fenyvesében, a ködből kiemelkedő szép új ház felépült a nagykert közepén, s a viruló fiatal pár boldogan érezte, hogy a kedvvel teljesített munka az élet legnagyobb öröme. A korhadt Földy fatörzsnek két fiatal hajtása életerős fává fejlődött, mert táplálékát nem az elsatnyult fagyöngyös ágakból szívta; de leszállt az életadó földhöz, s munkával edzette erejét, munkával nemesítette a szívét.

 

 

 

Gyarmathy Zsigáné A KITÜNTETETT EMBER* 1908. 8. 142.

 

* Felolvastatott a Petőfi Társaság gyűlésén.

 

 

*

Künn ültünk az eperfa alatt és a feleségem folytatta:

— Úgy van úgy! Ha az ember befolyásos családdal ismerős, azt fel kell használni az előmenetelre. De te Bódi soha sem szeded elő a jobbik eszedet, azt, amelyik előmeneteledre vezetne. Sejtettem, hogy mire céloz, mivelhogy már többször érintette, de úgy tettem, mintha nem tudnám és igyekeztem szája izén felelni.

— Hát, édes Jucikám, én beérem azzal a kitüntetéssel, hogy a főszolgabíró ahányszor felkelt az asztalunktól, mindig ezt mondta:

— Meg kell adni, hogy az egész járásban egy jegyzőnél sem lehet olyan pompásan enni, mint itt.

— Ezzel engem tüntetnek ki és nem téged! Én pedig azt szeretném, hogy te is kitűnnél valamiben a többi jegyzők felett; azt, hogy lennél köztük az első.

— De édes Jucikám, az egyformák között hogy legyen valaki első?

— Hogy? Nézz csak oda!

Oda néztem, miközben arra gondoltam, hogy így alkony felé olyan kellemes volt hajdan itt ülni. Akkor Jucika kevesebbet beszélt és csendesen hallgatta, mint vívtunk a szabadságharc alatt Piskinél. De az utóbbi időben mindig ingerülten szól közbe: Ugyan hadd már el azt a Piskit! Bégen volt, elmúlt. Így aztán kénytelen vagyok másokat keresni, akik szívesen hallgatják a piskii ütközet részleteit A legfiatalabb nemzedékben is akadtam két úri fiúra, akik mindig nagy érdeklődéssel hallgatják előadásomat. Jókedvű két gyermek, visszaütnek nagyapjukra, a híres Kolosszeghy vicispánra. Feleségem a könyökével érintett:

— Na, látod? A kapu nyitva volt és az est bíborában feltűnt a hazatérő csorda. Elől jött egy hatalmas szarvú szép nagy tehén, a mi Virágunk, mire Jucika azt mondta, hogy ugyebár, a többi tehén is csak tehén; de azért mégis csak van köztük különbség.

— Most már azt kérdem, Bódi, hogy miért ne lehetnél te ilyen tehén a jegyzők között?

Az igaz — gondoltam — és kezdtem kedvet érezni az elsőségre. - - -

Kolosszeghyék a mezővárosban, Ácsfokon laknak. Igazi úri család, amely soha sem éreztette velem felsőbbségét. Meghagyta, hogy ha Ácsfokon járok, el ne kerüljem, mindig látogassak el hozzájuk. Mivel baromvásár nélkülem nem eshet, minden baromvásár alkalmával be is tekintettem az úri családhoz.

A feleségem utasítása folytán a fiúk útján kértem ki az apjuk pártfogását és így ért az a nem mindennapi kitüntetés, hogy kineveztek összeíró bizottsági tagnak. A bizottság elnöke báró Telky volt, akinek a Kolosszeghyék ajánlottak pártfogásába. És igazán pártomat is fogta. Először is azzal tüntetett ki, hogy saját kocsiján maga mellé ültetett; a többi bizottsági tagok parasztszekérre kerültek- - -

Első napi hivatalos működésünk után az én házamhoz tértünk pihenni. Azt már felesleges is mondanom, hogy a feleségem pompás vacsorával várt. Meghívta a falu intelligenciáját is, és mikor a pap reám, mint kitüntetett férfira, emelte poharát, Jucika szeme felcsillogott és úgy tekintett a nem kitüntetett jegyzőkre. A méltóságos báró nagyon dicsérte a remek vacsorát, én pedig annyit bekebeleztem a sok jóból, hogy egyszerre irtóztató gyomorgörcsöm támadt és a szobámba mentem. Jött Jucika is egy törülközőbe göngyölt meleg fedővel, 8 míg a fedőt a gyomromra helyezte, így szólt:

— No, ugye, Bódikám, hogy mégis csak jó, ha az embernek befolyásos ismeretsége van?

—Nagyon jó, hozz egy forróbbat, Jucikám, mindjárt meghalok!

-— Ugyan, ugyan, Bódikám, miféle beszéd ez? Már hogy halnál meg épen most: a komisszió kezdetén? Lásd ez a mai este gyönyörű volt.

 Elnök őméltósága bekiáltott:

—No, öreg úr, készen van? Indulunk!

És indultunk. Jegyzők, bírák tiszteletteljesen álltak kocsink mellett és akkor én is kellemesen éreztem, hogy mégis csak szép dolog az, ha a saját falunkban mint «komisszió» jelenhetünk meg. Ezt a nagyon kellemes érzést zavarta egy kissé, hogy ismét felette gyorsan rohantunk; de hogy miért is kellett ilyen eszeveszett gyorsasággal hajtani azokon a veszett hegyi utakon, azt igazán nem értettem és még most sem értem. Minden zökkenésre mintha a fogamat húzták volna, és igazán nem szerették a köszvényes tagjaim ezt a kocsikázást. - - -

— No, no édes jegyző úr, tán nincs valami baja, hogy meg sem mozdul?

Nem vagyok én gumilabda, hogy rögtön felpattanjak, — gondoltam, — aztán nagy nehezen talpra álltam:

— De már az ördög látott ilyen hajtást! És ezt már nem csak gondoltam, hanem felháborodással ki is mondtam. Tudom, hogy új tisztségemhez nem volt illő beszéd, de hát az ember néha megfeledkezik magáról. Az elnököm nem vette rossz néven: mosolyogva veregette vállamat:

— No, no öregem ! Aki úgy állta a piskii csatát, az oda sem néz egy ilyen kis esetnek!

Egészen megjuhászodva feleltem:

— Igaza van méltóságodnak, ez csak csekélység ahhoz képest; aki ott nem volt, fogalma sincs a sanyarúságról! Jó, hogy méltóztatott eszembe hozni. És még aznap egy párszor megemlékeztem Piskiről, este pedig maga az elnököm emlékeztetett reá.

Az irtóztató kocsikázás után egy havasi bírónál szálltunk ki estére és ekkor az elnököm így szólt.

— Jegyző úr! Tekintettel Piskire, no meg a poloskára, azt tanácslom, hogy tartson velem, háljunk a szabadban. - - -

Kocsira ültünk és a négy szürke ismét rohanni kezdett és a csontjaim, oh az borzasztó volt! De bármily eszeveszett rohanásban voltunk is, éjfélre járhatott az idő. mikor Ácsfokra értünk. Egyikünknek sem jutott eszébe az órára nézni s így nem is sejthettük, mily előre haladtunk az éjszakában. Ezt csak akkor vettem észre, mikor az utálatos magas kocsiból leszálltam. Az elnököm jó éjt kívánt és azzal biztatott, hogy holnap éjjel nála fogok hálni. A veszett kocsi már messzire robogott, mikor én még mind kétrét görnyedve azon tanakodtam, mint lehetne kiegyenesedni? Azt hitték az ostobák, hogy tolvaj szándékkal leskelődöm és rám rohantak.

Nem vettem tréfára a dolgot és neki iramodtam az utcaajtónak, de az be volt zárva. Teremtő szent isten, mitévő legyek? Az egyik bestia már bele is kapott a nadrágom szárába, a többi pedig a köpenyem aljába és ekkor így szóltam magamban: Boldizsár, emlékezz Piskiről, hős voltál és ne engedd, hogy most rongy kutyák martaléka légy! Hiszen csak meg tudsz még egy kaput mászni? Nosza neki rugaszkodtam; nehezen ment biz az, de annál gyorsabban volt a lejutás, talán gyorsabb is, mint óhajtottam volna! De azért csak feltámolyogtam valahogy és nagy nehezen elvánszorogtam a Kolosszeghy úrfiak szobájáig. Tudtam, hogy az ajtót soha sem zárják be; már többször is aludtam ott baromvásári alkalmakkor.

Nem szeretek senkit sem zavarni éjjeli nyugalmában, s így elhatároztam, hogy habár jól is esne a puha ágy, ma éjjelre beérem a ruganyos kanapéval: minden zaj nélkül arra fogok ledőlni. Benyitottam és az ajtót nyitva hagytam, hogy a tele hold bevilágítson a szobába. Amit mutatott, az nem volt kedvemre való, mert nemcsak a két ágyban, nemcsak a ruganyos kanapén, de még egy tábori ágyon is aludt valaki. Gyufát gyújtottam, hogy még inkább meggyőződjem az igazságról. Az igazság pedig az volt, hogy az úrfiak kihozták vakációra két tanuló társukat. Szétnéztem. A szellős tornácon volt egy keskeny vaskanapé,  ugyan miféle termetre szabják az ilyen keskenységeket? Gondoltam még sok más egyébre és még arra is, hogy ha most Jucika látna.

Másnap reggel a szíves Kolosszeghy nagyságos úr nem győzött eléggé sajnálkozni az esetemen és a fiai ezt kérdezték:

— Jegyző bácsi! Rosszabb volt ez, mint akkor Piskinél?

Nem felelhettem, mert épen akkor jutott eszembe, hogy még meg sem köszöntem a nagyságos úrnak azt a kegyes pártfogást, mellyel ehhez a kitüntetéshez juttatott. Tőlem kitelhető szép szavakkal adtam kifejezést hálás érzelmeimnek. De azt nem tartottam szükségesnek felemlíteni, hogy fáj minden tagom és úgy össze vagyok törve, mint a pozdorja. Csak mikor az élénk úrfiakkal magamra maradtam, jajgattam egy keveset, mire a fiúk vidám részvéttel mondták:

— Ugyan jegyző bácsi, ne nyögdécseljen, mint egy vadgalamb, mert a végén mégis csak kitüntették úgy, amint óhajtotta!

A jó kedvű gyermekek egészen felvidítottak, már nevettem is; de egyszerre csak belém-döbbent, még a hátam is felborsózott: jaj Istenem!

— Mi az, jegyző bácsi, mi lelte? Kérdezték az úrfiak.

Persze ők még nem hallottak semmit; de én hallottam, hogy a báró elnököm átkozott kis kocsija dörömböl a távolban s tüstént meg fog érkezni. Meg is érkezett abban a pillanatban. Elnök őméltósága leszökött a magasból, üdvözölte a családot, aztán jó kedvvel ütött a vállamra:

— No, öregúr, induljunk! Ma be akarom végezni ezt a kellemes komissziót, azért gyorsabb tempóra fogjuk a dolgot. Látja, a szürkék helyett ma a sárgákat fogattam be, ezek aztán valódi sárkányok: repülnek, mint a szélvész!

De hogy is repültek az átkozott fajták! Inkább lennék a piskii csatában, mint ezen az ördögi magas művön! Ezt meg is mondtam a méltóságos elnök úrnak, mert hát a félelem szókimondóvá teszi az embert! A báró elnök úr nevetett, aztán jókedvűen, mert ezek az urak mind olyan jókedvűek — biztatott, hogy csak legyek nyugodt, mert estére minden jóra fordul; az ő kastélyához érünk, majd lesz jó vacsora, jó ágy; aztán kipihenve érhetek haza.

Tehát újból rohantunk eszeveszett gyorsasággal, és délfelé már egy havasi faluba értünk. Az oláh paphoz szálltunk: kaptunk ebédre erős illatú sóskáposztát füstölt oldallal, kemény rántottát, avasos túrót és sok hagymát. Egy falatot sem ettem: még csak az kellene az én jó étkekhez szokott gyomromnak, hogy ilyenekkel tömjem meg!

Este úgy nyolc óra tájt érkeztünk a méltóságos úrékhoz. A kastély tele volt vendéggel, a vacsora is — azt hiszem -— pompás volt. Különben így történt az egész:

Nagyúri társaság ülte végig az ezüsttől csillogó felvirágozott asztalt; ott ültem én is és Jucikára gondoltam: no ha most látnál, meg lennél velem elégedve! Én magam nem voltam valami kellemes érzések között, mert nagyon törődött és nagyon éhes voltam. Amint leültünk, fehér kesztyűs, aranypaszomántos inasok óriási ezüst tálakon gyönyörű halakat hoztak. No így már jól vagyunk! A hal kedves eledelem és felcsigázott étvággyal kivettem egy pompás szeletet, később veszek még egyet — gondoltam — és kaptam a kést, hogy felvágjam. A báró elnök úrnak hét éves fiacskája ült mellettem és egyszerre csak megragadta a karomat és rémült tekintettel kapott a kés után:

— Mit akar? Hát nem tudja, hogy a halhoz nem szabad késsel nyúlni? Ha meglátja a mama, mindjárt kiküldi. Nézzen csak a mamára, a mama mindent lát és mikor felkelünk az asztaltól, mindent tud és megmondja, ki volt a paraszt. - - -

A báró elnök úr szívesen kínált a híres boraiból, egyszer még azt is mondta: igyon tagtárs úr! Erre ugyan hogyne ittam volna, pedig éhomra igazán soha sem szoktam bort inni. Másnap kifáradva, irtóztatón összetörve érkeztem haza. Feleségem rendkívül szívesen fogadott, még meg is cirógatott és kétszer is mondta:

No lásd édes öregem, be szép az, ha így kitüntetik az embert!

 

*  *  *

A piski csata Bem József erdélyi hadjáratának egyik fordulópontja volt. A Sztrigy folyó stratégiai jelentőségre szert tett hídjának a birtoklásáért folyt a harc. 1849. 02. 09.

 

Gyarmathy Zsigáné – Wikipédia

https://hu.wikipedia.org/wiki/Gyarmathy_Zsigáné

Gyarmathy Zsigáné Hory Etelka (Magyar-gyerőmonostor, 1845. május 28. ... 1898); Zudorék (regény; Budapest, 1898); Az új hajtások (regény; Budapest, 1901) .

 

 

 

Győry Vilmos

 

Győry Vilmos: Akit semmi vissza nem rettent. (Történeti elbeszélés.) (1867. 6. – 199.)

Tudjuk mindnyájan, hogy a rendkívüli bátorság, párosulva főleg szakadatlan kitartással, tiszteletre gerjeszt maga iránt. S kivált, ha e kitartást és bátorságot valamely nemesebb célnak, valamely magasztosabb eszmének szolgálatában látjuk: tiszteletünk méltán csodálattá növekszik.

Az emberiség történelmében nem igen ismerünk alakot, kiben e tulajdonok annyira párosítva lettek volna, mint azon történelmi nevezetességű férfiúban, kiről jelen elbeszélésünkben meg akarunk emlékezni. Amiért ö küzdött, szebb célja annál embernek nem lehet, s a mód, a kitartás, a bátorság, mellyel e cél felé tört, valóságosan bizonyítják, hogy e férfiú semmitől sem tudott visszarettenni.

 

I. Az ökör-hajcsár.

— Haj előre, haj, haj! Nem arra te! Haj ha haj! — hangzik az ökör-hajcsárok kiáltozása, közbe-közbe egy-egy hatalmas ostorpattanás által megszakasztva. A gulya bőgve, szarvait össze-össze kongatva, majd sebesebben iramodva, majd lassabban lépkedve haladott az országúton, s hatalmas porfelleget vert maga körül.

Az ilyen gulyahajtásnál mindig sok baja van a gyalog hajcsárnak, s annyira belejön a kiabálásba, hogy sokszor akkor is kiált, a mikor nem kellene. Hangzott is azért szakadatlanul a hajcsárkiabálás:

— Haj előre, haj, haj! Nem arra te! Haj ha haj!

Ez a csordahajtás az 1520-dik esztendő nyárelején történt, Dániában, a fővárosnak, Koppenhágának közelében. Egy körülmény fordult elő itt, amely körülmény nem egyéb, mint egy fiatal paraszt suhancnak odaérkezése a hajcsárokhoz. 

Ez a széles, izmos, fiatal pór-suhanc pedig egyenesen Koppenhága városából jött ki, s meglehetősen gyorsan ügető lépésekkel kísérte egy ideig a szántóföldek dűlőútján, az országúton haladó gulyát. Megállt fenn az árokparton, s ott várta be a hatalmas port verő menetet.

— Honnan bátya? — kiáltja egyszerre harsány hangon a feléje közelítő gyaloghajcsárra.

Jütlandból — feleli ez kissé kelletlenül.

— Hová hajtják ezeket az ökröket?

— A szarvaik után.

— Ejnye de tréfás bátya! Ezt azután hagyta menni a maga útján. Jött nemsokára a másik, az valamivel nyájasabb arcú ember volt. Ezt is megkérdezi utazásuk célja felöl.

— Lübeck városába — feleié a hajcsár.

— Lehetetlen! — kiáltja fel a siheder — hiszen én is oda szándékozom.

— Szabad, elférünk; ha egymás mellett nem, egymás után.

— De nincs ám nekem pénzem olyan messze útra.

— Akkor maradj otthon, öcsém.

— Ejnye, be derék volna, ha megfogadnának hajcsárnak.

— Azt ne tőlem kérdezd, hanem a gazdától.

— Ki a gazda?

— Két német kereskedő. A csorda mögött jönnek lóháton.

— Köszönöm szépen. Isten áldja meg bátya.

A hajcsár tovább ment a maga útján, a suhanc pedig arrafelé haladott, merről a porfellegen keresztül a lovasok alakját látta közelíteni. A két lovas nemsokára ott volt a siheder mellett. Ekkor ez, elég illedelmesen köszönté amazokat, s előadta nekik bővebben ugyanazon kérelmét, melyet előbb a gyaloghajcsárral közlött. A két kereskedő tetőtől talpig végig mérte előbb a suhancot, azután német nyelven egy pár szót váltottak egymással, s végre az egyik töredezett dán nyelven azt monda az ifjúnak: ha megígéri, hogy jól viseli magát, Isten neki, beállhat hozzájuk hajcsárnak.

Az ifjú nagyot ugrott örömében s megköszönte alázatosan a szívességet.

— Mi neved, fickó? — kérdi végre a kereskedő.

— Gusztáv — viszonozza a kérdezett pillanatnyi gondolkodás után.

No hát előre Gusztáv öcsém, az ökrökhöz, hadd lássam, tudsz-e jól szaladni utánuk.

Gusztávnak sem kellett több, neki iramodott a futásnak s egy pillanat alatt ott termett a gulya mögött- - -

A lübecki polgármester igen nagyúr volt ebben az időben. A Hanza-városok között Lübecké volt az elsőség minden tekintetben, s így ez elsőrangú szabad város polgármestere a szó szoros értelmében kis királynak mondható. E tekintélyes hivatalt egy bizonyos Bröms nevű polgár viselte. Mikor a fiatal ökörhajcsár ott állt már a polgármester hivatalos szobájának ajtajánál, meg nem állhatta, hogy mielőtt belépne, egy futó tekintetet ne vessen pórias öltönyére.

 - - -

A svéd nemzetnek is megvolt az átka, hogy amikor legboldogabb lehetett volna, akkor ásta a sírt rendesen magának. Amely országban mindenki úr akar már lenni, ott igen közel állnak ahhoz, hogy másnak szolgájává legyenek. Így volt ez a szomorú eset Svédországban is.

Az 1520-dik esztendő körül az országnak nem volt királya, a kormány-gyeplőt a nemes lelkű Sten-Sture tartotta kezében. Minden jeles tulajdona dacára, Sten-Sture-ral sokan nem voltak megelégedve, tudniillik azok, akik az ő helyét szerették volna elfoglalni. Ezen elégedetlenek élén az uppsalai érsek, Trolié Gusztáv állt, ki, csakhogy ellenfelét megbuktathassa, kész volt a szomszéd Dánia királyát, a zsarnoki önkényéről híres, vérengző II. Keresztélyt meghívni Svédország királyi székére- - -

 

II. Keresztély (dánul Christian 2.; 1481. július 1.1559. január 25.) Dánia és Norvégia 1513-tól 1523-ig, valamint rövid ideig Svédország királya 1520-tól 1523-ig. Svédország elfoglalásával megpróbálta visszaállítani a kalmari uniót, de a koronázása utáni tömeges kivégzések újabb felkelést szítottak és az unió véglegesen felbomlott. 1523-ban elűzték trónjáról és száműzetésben élt. 1531-ben megpróbált visszatérni, de fogságba került és élete hátralevő 27 esztendejét őrizetben töltötte.

*

 

(38) IV. Kétszáz ölnyi mélyen a föld alatt.

Rideg, puszta, dísztelen vidék az, amelyről szólni akarunk. Középmagasságú kopár hegyek emelkednek a szemlélő előtt, ridegen, siváran. Erdő ezeket nem koszorúzza lombos sátorával, gabona ezeken nem hullámzik tengerzöld színével; mintha valamely egészen csodálatos, idegen világban volna az ember, melyben az élők nem a föld fölött végezik ügybajukat, hanem mélységes mélyen alant a föld alatt.

A puszta hegyek között elég tágas völgy terül. Abban egy városka fekszik, neve Fálun. Házai fából vannak építve ennek is. A szó szoros értelmében feketék a koromtól. A városka végén magas kürtök emelkednek, melyek majdnem szünet nélkül okádják a sűrű, gomolygó, fekete füstöt, mely oly nehéz, hogy nem tud magasra fölemelkedni, hanem szétterül az egész völgységen. Ha a szellő megcsapja, hullámozva vonul odább, mint valami tüneményes óriási kísértet, foszlányos fekete gyászruhába öltözve. Élet, fény, világosság sehol sem látszik e tájon másutt, mint a Runn és Warpan tavaknál, melyek sima tükre visszaveri nappal a napfényt, este pedig lánghidat vernek rajta a kürtökből ekkor lángolóknak látszó fölemelkedő füstoszlopok.

De a mily sivár, rideg e vidék, ép oly kevéssé zajtalan. El lehet mondani róla, nincs ennek sem éjjel, sem nappal nyugodalma. Jobbról fülsiketítő zúgás, süvöltés, balról vérlázító szakadatlan dongás, kalapácsolás hangzik szünet nélkül. Ember legyen, aki meg tudja szokni.

A város melletti hegy környéke mutat legtöbb sürgés-forgást. Tágas kerek nyilas van e hegyen. Az esthomálynak ünnepélyes órájában, midőn egy pillanatra elnémul minden zaj, nagy csoport ember jelenik meg e nyílásnál. Csákányokkal, fejszékkel, kalapácsokkal fölfegyverkezve. Mikor mindnyájan egybegyűlnek, áhítatosan leveszik különös süvegeiket. Halk hangon egy rövid imádságot rebegnek, mely az ajkak sokasága által ünnepélyesen zúgó mormolássá válik. Azután csoportonként eltűnnek a hegynyíláson, s midőn már az utolsó is alászállott abba: nemsokára a hegyüregből hasonló számú, hasonló arcú, hasonló öltözetű, hasonló külsejű csoport tűnik fel újólag. Szintén egy-egy hálatelt tekintetet vetnének a most már még csillagosabb égre. Suhogó árnyak gyanánt szétoszlanak a fekete város sötét házai felé. És ez így megy egy nap, mint más nap, egyik évben, mint a másikban, így megy több mint félezer esztendő óta.

Az a városka Fálun, s ama hegynyílás mellette a fáluni rézbánya. A bányászok, életük javarészét kétszáz ölnyi mélységben töltik el a föld alatt. ezek nyújtják Svédországnak egyik legtekintélyesebb jövedelmét.

Igen kevéssel a *stockholmi vérfürdő után sudár magas ifjú jelentkezett a banyahivatalnál és alkalmaztatást kért. Meg is nyerte. Felöltözött bányásznak, leszállt a föld gyomrába kétszáz ölnyi mélyen - - -

 

*A stockholmi vérfürdő 1520. november 7. és 9. között történt, mikor a Svédországot meghódító dán király, II. Keresztély az általa adott menlevél ellenére eretnekséggel vádoltatta és kivégeztette az uralmát ellenző párt vezetőit, mintegy 80-90 svéd főurat és polgárt. Ez az esemény vezetett a svédek felkeléséhez és a kalmari unió végleges felbomlásához.

*

— Néhány fegyverest, uram, és kezedbe szolgáltatom Erichson Gusztávot.

A dán parancsnok meglepetésében elfelejtette megszidni a svéd parasztot éji nyugalmának háborításáért.

— Lóra legények tevő őrségnek — nyeregbe mindjárt!

Fél negyedóra múlva huszonegy lovas vágtatott Ornas felé. Húsz dán fegyveres, — a huszonegyedik svéd hazafi, Erichson Gusztávnak egykor katonája, most házigazdája, és feladója. Ö száguldott legelöl ő volt az útmutató.

Kissé szürkülni látszott már a hajnal kelet felé, mikor az üldözök Ornasbe értek. Ott Peterson intésére lassított léptekkel folytatják útjukat a ház felé, nehogy zajt üssenek. Kivont fegyverrel vették körül a házat. Egy része leszállt aztán a lovakról, s az őket vezető tiszt s a házigazda nyomában haladtak Erichson szobája felé.

Az ajtó zárva volt kívülről, úgy, amint azt a hamis lelkű gazda hagyta volt.

— Megvan! — kiáltott fel Peterson. s nagy hirtelenséggel tárta fel az ajtót.

A dánok berohantak. Körülnéztek. Újra körülnéztek. A szobában nem volt egy árva lélek sem.

— Hol van? Kiáltja a tiszt méreggel, oda fordulva a bámész képet meresztő házigazdához.

A vendég bizony nem volt az ágyban. A szoba ablaka nyitva volt. Ezt megpillantva, felkiáltott:

— Megszökött!

— Itt kell lennie, ha a föld el nem nyelte! — kiált fel Peterson nyugtalanul, s elkezdi keresni kedves vendégét és tűvé tette érte az egész házat.

A dán katonák nyomában voltak mindenütt. Megnéztek minden zegzugot kétszer-háromszor is, — de mind hiába! A vendég nem volt sehol.

Számadásra vonta aztán a gazda feleségét, cselédjét, de valamennyi azt mondta, hogy ők úgy aludtak, mint a tej, ö miattuk akár egy regement vendég elillanhatott volna; mit tudták ők, hogy ki az, aki a szobában volt.

S végre is, Erichson Gusztáv megmenekült. De a dolog nem maradt abban. A dánok sehogy sem akartak eltávozni addig, míg Peterson gazdát fel nem kötik az első fára, csakúgy a maguk szabadjából. De ekkor asszony, ember, mind sikongani kezdett, s maga Peterson is úgy könyörgött, úgy esdekelt, hogy ám verjék el a hogy akarják, csak kíméljék meg az életét. Annyi emberség mégis volt a dánokban, hogy ezzel is megelégedtek, hanem mióta svéd gazda van a világon, soha úgy el nem páholtak egyet sem, mint most a dán katonák a becsületes Peterson Andrét.

Sokáig azt hitte aztán az egész Ornas, hogy Erichson Gusztáv csakugyan az ablakon át szökött meg. Pedig nem volt igaz. A derék, lelkes asszony mentette meg nagy óvatossággal a nemes vendéget pénzvágyó, csalárd férjének távozta után. Az ajtót ugyanúgy zárta be, mint a hogy férje hagyta volt, sőt még szánt és lovat is szerzett a menekülőnek.

 

 (Folyt. köv.), (1867. 51.) VIII.

Az első meghallgatott szó,  az első elejtett áldozat.

Nem volt idő többé a késedelemre. A dolognak vagy törni, vagy szakadni kellett. Mihelyt a nehéz seb annyira begyógyult, hogy Gusztávot jártában-keltében nem akadályozta többé: ez azonnal hozzálátott, szíve szent ügyének barátokat szerezni.

Éppen vasárnap volt. Hideg, zúzmarás téli vasárnap; a házakról hosszú jégcsapok függőitek alá, a fák ágainak ezüst szakálla volt, úgy nézett ki valamennyi, mint valami torzonborz öregember.

Sohase történt az meg Rattwickben sem azelőtt, sem azóta, ami ezen a vasárnapon. Egy délelőtt két prédikációt tartottak. Az elsőnek a szeretet volt a textusa, amely békességre intett; a másodiké a honszeretet, amely fegyverre szólított.

A dolog így történt. Vége levén már az istentiszteletnek, a hívek elkezdtek kimenőre énekelni. Ekkor véletlen és váratlan, szép, sugár magas ifjú válik ki a hívek ájtatos seregéből, kilép az oltár elé a köztérre, s hatalmas csengő szóval ezzel kezdi beszédét:

Rattwicki lakosok! Dalekarli testvéreim! Maradjatok még egy pillanatra. Nagy szóm van hozzátok!

Soha olyan csodálkozást, mint e szavakra a kis templomban! Persze hogy az asszonyok néztek az ifjúra kíváncsian. Olyan csend lett nemsokára, hogy még a kórusban sem zajongott a fiatalság. S midőn ez ünnepélyes csend beállott, Erichson Gusztáv, meghatottan, nemes felindulásában reszkető hangon elkezdi ecsetelni népszerű nyelven a stockholmi vérfürdő borzalmas eseményeit. Rémülve hallgatta mindenki, Tompa moraj, mint a tenger zúgása, kísérte szavait. Azután beszéde második részére tért át a bátor férfiú. Figyelmeztette a rattwickieket, hogy a dánok nemsokára eljönnek hozzájuk is, de ne engedjenek nekik, álljanak ellenük fegyverrel. Svédországnak föl kell szabadulnia a dán iga alól.

 — Halál a dánokra! — kiáltja Erichson.

— Halál a dánokra! — ismétli az egész gyülekezet.

Erichson elsietett. Senki sem bántotta, sőt mint valami fensőbb lénynek, tiszteletteljesen utat engedtek neki. Pedig — ha talán sejtették is — bizonyosan nem tudták, kicsoda. Itt még nem mondta meg nevét.

Rattwickben nem is időzött tovább. Még aznap, még azon órában odább utazott a szomszéd Mórába.

A rattwicki esemény, természetesen, roppant hatást gyakorolt az egész községben, és annak vidékén. Szájról szájra kelt, — ajakról ajakra szállt. Persze csakhamar megtudta a hatóság is. És ekkor megint Westgőte Miklós úr volt az első, aki átjött Ráttwickbe, népgyűlést hívott egybe és szóról szóra meg akarta hazudtolni az ismeretlen ismerős tudósításait. Hivatalos buzgósággal monda el, hogy Il. Keresztély mily kegyes fejedelem, mennyire szereti a svédeket, mily igazságos uralkodó, — s mennyivel kevesebb adót fog kivetni reájuk már csak a jövő évben is, mint a mennyit a múlt időkben maguk a svéd urak behajtattak.  

Westgőte szavai, hivatalos tekintélye nem voltak hatásnélküliek. S talán Erichson bátor föllépése egészen meghiúsul, ha egy másik esemény nem adja elő magát Kevéssel Westgőte félrevezető beszéde után, egy, a középosztályból származó svéd férfiú jelent meg e községben. Ez Sten-Sture idejében szintén Erichson katonája volt, — de sokkal hívebb és becsületesebb, mint a csalfa Peterson Arend. Ez meghazudtolta betűről betűre Westgőte szavait, elmondta, hogy Stockholmban ajkról ajkra kél már a hír, hogy Keresztély király nagy körmenetet szándékozik tenni Dalekarliába, s nehogy a parasztok fellázadjanak, saját szavai szerint, mindegyiknek egy lábát és egy kezét akarja elvágatni. Elmondta ö is a stockholmi vérfürdő irtózatos eseményeit, s hogy végre szavait tettel is megpecsételje,  haladéktalanul elment Westgőte lakására s vakmerő bátorsággal keresztülszúrta.

A rattwicki szó volt az első, amely a szíveket meghatotta; a túlbuzgó hivatalnok az első áldozat. Ezek után a visszalépésről szó sem lehetett többé. Most már az volt a jelszó: Küzdeni és győzni, vagy harcolni és meghalni. (Folyt. köv.)

 

(1867. 62.) Vonakodtak a koronát fejükre tenni, melyért egész életükben epedtek, melyért mindent áldoztak. De azok szerénysége csupa színlelés volt Wasa Gusztávnál nem volt ez az eset. Ö fiatalnak, tapasztalatlannak, képtelennek tartotta magát e magas állásra, s órák hosszat tartott a tusakodás közte és népe között. Végre a választók sírva borultak térdre előtte s kérve könyörgenek, fogadja el a koronát, s ne hagyja el őket, mert hiszen Svédországnak nemcsak arra volt szüksége, hogy szabaddá, hanem arra is, hogy boldoggá legyen. Nagy sokára, sok lelki harc és küzdelem után végre elfogadta az ajánlatot, s eget rendítő rivalgás hirdette örömét a népnek.

Hát Keresztély, hát Slaghöck?

A történelem az élet oktatója. Ez az elbeszélés sem volna annak rendje szerint bevégezve, ha még e két férfiúról meg nem emlékeznénk röviden.

Alig hallották meg a dánok, hogy a szomszéd Svédország feltámadt a zsarnoki önkény ellen, ők is, tulajdon alattvalói hasonlókép cselekedtek. Keresztély megrettent. Isten ujját látta sorsában. Látva, hogy Svédországot meg nem tarthatja, legalább Dániát nem akarta elveszteni. Ígért mindent, szabott olyan törvényeket, hogy a dánok kimondhatatlan boldogok lettek volna — ha Keresztélyben meg lehetett volna bízni. Azonban igen jól tudták, hogy amit ö balsorsában ígér, azt jó sorsában el szokta felejteni.

A király nyilvánosan kimondta, hogy minden bajnak, nem ö, hanem a gonosz Slaghöck az oka, s hogy ezt tényleg is megbizonyítsa, a hamis tanácsadót haladéktalanul felakasztatta. De már ez sem használt semmit. A dán nagyok gyűlést hívtak egybe, melyen Keresztélyt trónvesztettnek nyilvánították.

S mit tett az egykor oly hatalmas király? A legalázatosabb, legesdeklőbb hangon irt levelet küldte a rendekhez, hogy fogadják vissza, s midőn ez sem használt, gyalog járt fel s alá Koppenhága utcáin és sírva kérte s könyörgött a népnek, álljanak melléje s hagyják meg tovább is királynak.

Zsarnoki önkény és tehetetlen gyávaság sokszor oly közel állnak egymáshoz a szívben! De mindez nem használt többé semmit. S végre mit volt tennie? Kincseit hajókra rakatta s húsz hajóval megszökött Hollandiába.

Sokáig bolyongott ide s tova, végre Norvégiába ment, hol hadat akart gyűjteni I. Frigyes dán király ellen, hogy ettől az országot visszafoglalja. Frigyes király hajóhadat küldött ellene, mely annyira sarokba szorította a trónkövetelőt, hogy ez végre maga jött Koppenhágába — egykori királyi városába — tulajdon utódjának kegyelméért esedezni. Ekkor szoros őrizet alatt Alsen szigetén, Sonderburg várba vitetett, hol rideg magányban tölte nyomorult életét. III. Keresztély Kalundburgot rendelte tartózkodási helyéül, hol aztán a mindenek által megvetett, megutált nyomorult öregember 78 éves korában végezte be életét.

Wasa Gusztáv történetét pedig nyugodtan végezhetjük azokkal az édes-boldog szavakkal, melyekkel áldott anyánk vagy szerető dajkánk hajdan azokat a kedves meséket bevégezte, mikre oly elégedetten, oly nyugodtan, oly boldogan szoktunk felsóhajtani; bevégezhetjük azon —itt igazat mondott — szavakkal: „akkor aztán uralkodott soká, soká, — uralkodott élte fogytáig, és az ö uralkodása alatt, országának kicsinye, nagyja tökéletesen boldog volt!"

                                      ---------

 

 

Győry Vilmos. A fekete ember. (Történeti elbeszélés.) 1868.  98,110.134,146, 158, 175, 187, 198.

(98) Emberi természetünk számos gyarlósága között különösen kettő áll homlokegyenest ellentétben egymással: az egyik sokkal kevesebbet tenni, mint amennyit kellene; a másik sokkal többet akarni, mint a mennyi kivihető. Mind a kettőnek megvan a maga szomorú következménye; azé a szégyen, ezé a bukás.

Jelen elbeszélés az utóbbi hiba megvilágosítására óhajt néhány színezett lapot felhozni hazánk történelméből.

I.

 Szegény szív bánata.

Most lesz háromszáz esztendeje, hogy mindazok a dolgok megtörténtek, melyekről a jelen sorokban megemlékezni szándékozunk. Az ezerötszáz hatvankilencedik esztendőt írták siralmas szegény Magyarországon.

Őszre fordult már az idő, föld és ég egyaránt mutatták a természet változását. Hervadásnak induló volt már minden alant s a föld színén. Úgy látszik, mintha a természet maga is nagy haldoklónak tekintené a földet, s az égnek homályos fellegeiből készíti már fölibe a szürke szemfedőt. Mire a haldokló bevégzi utolsó küzdelmét, addig majd elkészül az egész szemfedél is, mely azonban habár ráborul, nem zárja le mindörökké, hanem nyugodalmas álma után új és szebb életre engedi serkenni.

A beállott ősz egyik alkonyán, a szokottnál későbbi esti órán is halvány mécsvilág tört elő a Nagybánya környéki falucskák egyik alacsony házának ablaknyílásán. Az egész kis helységben ez volt már az egyetlen hely, amelynek világa még emberi ébrenlétet sejtetett, a többi hasonló alakú házikókat, sötét homályba borította az éj.

 

Paczka Ferenc (Monor, 1856. július 31.Berlin, 1925. április 20.) magyar festő. Művészi tanulmányait Münchenben és Párizsban folytatta. Ezután Simor János esztergomi érsek Rómában taníttatta, ahol Paczka Ferenc a pápa arcképét is megfestette.

*

A házikó alacsony szobájában javakorbeli paraszt menyecske ült a kemence padkáján, ügyes ujjakkal pergetve, majd leereszkedő, majd surranva felemelkedő gyalogorsóját. A fonó asszony egyik lába bölcsöt ringatott, melyben piros-pozsgás csecsemő szunnyadt. A kemence melletti vackon két gyermek aludt, egyik nyolc éves, a kisebbik két évvel ifjabb.

A kis szobában semmi egyéb nesz sokáig nem hangzott, csupán a mécs sercegése, a ringó bölcső ütemes mozgása, az alvó gyermekek csendes lélegzése, az orsóra felkanyargó fonal zizzenése, és egy-egy mély sóhaj az anyának kebeléből.

Lehetetlen volt első pillanatra nem látni, hogy a gyermekei mellett virrasztó anyának szívét valami mély bánat dúlhatja. Sóhajtásait nem egyszer megbarnult arcain aláperdülő könnyek kisérték, s pedig a magányban felhangzó sóhajtás és kiöntött könny mindig valamely rejtett bánatnak tanúbizonysága. Gyermekei minden élénkebb mozdulatára felfigyelt, — de azért meglátszott arcán, hogy figyelemmel kíséri az éji csendet a házon kivül is, orsóját néha ölébe tette, s előrehajtott fejjel hallgatózott. Nem hangzott fel semmi nesz. Akkor aztán megint mélyen felsóhajtott és újra hozzáfogott egy pillanatra félbeszakasztott munkájához. Várt valakit.

Jó darabig tartott e várakozás. Végre az udvarban kifelé rohanó kuvasz csaholása hangzott fel, de rövid ideig; a csaholást aztán a házőrző ebnek inkább örömet kifejező ugatása váltotta fel.

— Jön — monda az asszony felvidult arccal, s szemeit ég felé emelve, vallásos ihlettséggel tévé hozzá — hála Istennek!

Felkelt és sietve ragadta fel a mécset, félretolta az ajtó rekeszét, s kivilágítva a szűk kis konyhába, kiszólott:

Te vagy, György?

— Nem bizony, hanem én vagyok, édes húgom — viszonozta egy férfihang az udvar felől — jó estét adjon Isten!

— Mihály bátyám, kegyelmed az? — kérdi az asszony meglepetve - tessék kerüljön belül. - - -

 

— Nem tudod? — kérdi Mihály részvéttel — az asszony ne tudná, hol van ura ilyen késő este! Elhiggyem ezt, Anna?

— Hiheti kegyelmed. Nem tudom.

Az orsó pergett, de a beszéd fonala egy időre megszakadt. A férfi vette föl újra.

— Anna, te sírtál — monda merően nézve húga lehajtott arczára — te sokat sírhattál ma este. Mi bajod van, húgom?

— Semmi — viszonozza Anna, egyet igazítva bölcsőben szendergő kisdedén.

— Az nem igaz, szolgám - így a bátyja — nem kérek kölcsön szemet, ahol a magaméval jól látok. Te sírtál, asszony! Neked bajod van az uraddal. Megváltozott volna? Rosszul bánik veled?

— Soha! — kiált fel az anya nemes büszkeséggel — György most is szeret engemet.

De Mihály nem érte be húgának kitérő válaszával.

— Senkinek sem szóltam róla, csak az én jó Istenemnek — kezdi könnyek között válaszát — hanem kegyelmednek csak elmondom. Vesztünkre ne használja. Van már valami két hónapja, György egészen megváltozott. Valami utazó emberek mentek át akkor erre, papok, deákok, urak voltak-e, nem tudom, csakhogy azt mondták: jelek lesznek az égen, jelek lesznek a földön és lesz igen nagy hadakozás. Akkor az Isten elküldi a szabadítót, és az lesz az a szabadító, a kinek Isten erőt ad szívébe, erőt ad karjába.

— Karjába? - kiált fel a paraszt ember — erőt ad karjába? Igaz úgy mondták. Hallottam róla én is valamit. Hát aztán, Anna?

— Hát aztán — folytatja az asszony a maga egyszerű szavaival — az én uramnak se éjjele, se nappala. Azt tudja kegyelmed, hogy milyen erő van az ö karjában. Azelőtt sem volt sokbeszédű, most majd mindig hallgat. Azért ugyan teszi dolgát, szereti cselédjeit, hanem néha úgy elgondolkozik, mintha lelke madárszárnyon járna. Máskor este, dolgunk végeztével eloltottuk a mécset

s aludtunk nyugodtan virradtig, most sokszor fél éjszaka is hallom nyögését, mintha boszorkány nyomná..- - -

 

(175.) V. Mikor a vár falai leomlanak.

Karácsony György, népének bátorítása s buzdítása végett nem egy oly ígéretet tett, melynek valaha teljesülése kétséges, s nem egy oly biztatást közlött hadával, melynek valóságáról ö maga volt legkevésbé meggyőződve. Azonban gondolkozó lelke jól ismerte a tömeget, s tudta, mi által lehet rá hatni a legteljesebben. A fényes ígéreteknek oly vakító csillogásuk van,hogy ennek ragyogása elannyira megigézi a szemet. Minél csábosabb az ígéret, annál készebb a hiszékenység. A józan megfontolás a tömegnél gyakran kisded csecsemő, melyet a szép szavak, édes bölcsődal gyanánt, mélységes álomba képesek elringatni.

Egyet azonban György maga is egész komolysággal hitt és reménylett, s ez az egri várőrségnek rendezett, s fegyelmezett hadosztálynak az ö táborához leendő csatlakozása volt. Kapott tőlük némi biztatást. Karácsony György lelke csüggött saját ábrándjain, a lehetetlenség nála ismeretlen.

Eger felöl valahára csakugyan por kelt az úton. Csillogó fegyverzetű úri lovas vált ki a porfellegből. Báry István volt, az egri őrség egyik tagja. Karácsony György elé vezettette magát. A vezér kimondhatatlan örömmel fogadta, megölelte hívei szemük láttára. Báry arcán szomorú, szánalom teljes mosoly vonult át e pillanatban.

— Egyedül magaddal kívánnék szólani, derék György vezér — monda az érkezett nemes szívélyes, szeretetteljes hangon — kérlek, bocsásd el környezetedet.

Az „isteni lelkek" vezérük egy intésére távoztak.

— Mikor jön meg az egri őrség? — kérdi György mohon, átható tekintetet vetve Báry arczára

— Soha! — viszonozta a nemes szomorúan, szánakozva tekintve a vezér setét arczára.

— Soha? — jajdult fel amaz fájdalmasan s megragadta az érkezett gyászhírnök kezét — az lehetetlen.

— Szomorú igazság, György vezér, de úgy van valósággal. De ne vádold őket; nem lehet senkit vádolnod. Az őrség már útban volt, hanem Mágocsy Gáspár, Eger vára főparancsnoka fegyveres erővel tartóztatta vissza őket. Tudod, hogy békesség van kötve a törökkel, Mágocsy nem merte megszegni egymaga azt, mit az egész ország rendelt.

— Oh, azok az urak, azok a nagyhatalmú nemes urak! — sóhajt fel a fekete ember keserűen — milyen készek beteljesíteni az ország rendelését, ha ez békességet, és nyugodalmat parancsol!

Báry szótlanul, részvétteljesen nézte a lelkében tusakodó férfiút. - - -

Néhány pillanat múlva trombita-harsogás és dobpergés hívta össze az egész hadi népet. Mindnyájan összegyűltek a szokott módon, a szokott helyre.

György nyugalmat intett kezével, s midőn az egész tábor elcsendesült, ezen szavakat intézte hozzájuk:

— Vitéz sereg, Istennek kiválasztott harcosai. Most érkezett meg e mellettem álló férfiú, nemes Báry István urain, Eger városa őrségétől köszöntést hozó Isten szent ügye táborának. Atyámfiai, az egri sereg jön! Ki írhatná le azt az örömujjongást, mely e szavaknál György követőinek torkán kitört - - -

— Gyűljetek közelebb hozzám — mondja leszállva lováról, s ennek kantárát egyik testőre kezébe adva — mondani akarok valamit.

— Gyermekkoromban szülőföldem erdeinek mélyén jártam egykoron — kezdi György rejtelmes hangon. Egy barlang nyilasához érkezem. A barlang előtt ősz, öreg remete térdelt és imádkozott. úgy meghatott engemet az ősz imádkozó, hogy térdeim mintegy akaratlanul meghajoltak, kezem összekulcsolódott, s ajkaim önkénytelenül vele együtt rebegek buzgó imádsága hangjait. Az ősz remete észrevett, hallá felhangzó szavamat, de azért nyugodtan tovább folytatta buzgóságát.

Ki vagy te, gyermek — kérdi nyájasan — ki olyan ihletten tudsz imádkozni Istenedhez? Megmondtam nevemet. Ö sokáig vizsgálta arcomat, s én nem vettem le róla félénken szemeimet. Boldog gyermek! —sóhajt fel azután olyan hangon, mintha még most is imádkoznék — Téged nagy dolgokra hívott el Istened. Borulj le és én megáldalak. Leborultam aztán, s ő fejemre tette lágy kezét, és megáldott engemet ezen szavakkal : Isten mindig veled legyen, légy te mindig Isteneddel; hozzá ha szólsz, meghallgassa, tőle mit kérsz, teljesítse! Leemelte fövegét, kezeit imára kulcsolta s szemei mély áhítattal tekintenek ég felé. Az előbb már-már zúgolódó csapat önkénytelenül térdre bocsátkozik. (Folytatása következik.) - - -

 

 (198.) VI. Ítélet Debrecen piacán.

 

Napok múltak el a szerencsétlen eredményű támadás óta, hogy György vezér újra visszatérhetett szétvert csapata szomorít romjaival debreceni táborához.

Az üldöző csapat elvágta őket társaiktól, s csak nagy körutak, s jobbára csak is éji barangolások segedelmével közelíthettek az elhagyottakhoz. A fekete ember lelkében a búbánat egész tengere zajongott

Mihálynak egykor kiejtett szavai csak most merültek föl előtte a maguk rettentő igazságában, s midőn először rájuk gondolt, az a gondolat lopta be magát szívébe: nem volna-e jobb csakugyan felhagyni az egész vállalattal, felkeresni szerető övéit, s elmenni messze-messze azon tájaktól, melyeken a legvirulóbb remény is olyhamar hervataggá válik. Azonban ez csak egy pillanat felcsillanó s azután megint örökre elenyésző gondolata volt. Hova lenne akkor az ügy, hová lennének akkor annak harcosai?

 Nem lehet — többé már nem lehet!

De hát vége van-e már mindennek? Ha elhullott ötszáz, nem maradt-e még ötezer? Társaik halála nem fogja-e még inkább bosszúra serkenteni a megmaradtakat?

— Zúgolódtak vezérük ellen, nem volt eléggé szilárd hitük, nem eléggé feddhetetlen életük, veszniük kellett. Mire a több napi bolyongás után debreceni táborába visszaérkezett volna, sokkal nagyobb volt itt a zűrzavar, semhogy valakinek eszébe jutott volna vezérüktől számadást követelni attól. A vereség híre megelőzte magát a hadvezért, s a gyászos tudósítás százanként szélesztette el az isten harcosainak táborát. Sokan végkép elveszték reményüket, s a míg késő nem volt, megmentették legalább életüket. A tábornak majd egyharmada eltávozott, soha többé vissza nem térendő. Az ott maradottak kőzött pedig viszály, egyenetlenség, mindenekfölött pedig ínség és nélkülözés uralkodtak.

Debrecen városa megtagadta a segélyezést.

— Az lehetetlen! — kiált föl György szikrázó szemekkel — csak hiteteket akarták próbára tenni. Maradjatok nyugton, majd én számolok velük. Nektek pedig esküszöm az egy élő Istenre, hogy mielőtt a nap leáldoznék, ott a rónaság szélén, vagy ti lesztek ellátva mindennel, vagy Debrecen városa lesz kifosztva mindenéből.

A kapuk megnyíltak előtte, s amerre ment, az utcák kiürültek. Még csak tekintetét sem tudta senki is elviselni. Hitte, hogy általános remegés fogott el minden szívet. Sebes léptekkel sietett a tanácsház felé. Harcosai körülfogták az épületet, maga bement egyenesen a tanácsterembe. Számon kérte a város szívtelen eljárását. Parancsolt és fenyegetett. - - -

A fekete ember megérkezésének hírére igaz ugyan, hogy kinyíltak előtte a kapuk, de mögötte ismét bezárták; igaz ugyan, hogy kiürültek az utcák, de nyomában csakhamar megteltek ismét a lakosság felfegyverzett csoportjaival.

A város bírájának alapos oka lehetett oly határozott hangú választ merészelni.

A kétségbeesés tusája kezdődött. Szomorú tusa, midőn rokon kéz ontja a rokonvért. A maroknyi nép tusájának, a város százszorta nagyobb fegyveres erejének ellenében, természetesen szomorú leveretés lett ismét következménye.

György elfogatott, s Debrecen városa piacán még az nap lefejezték. Hívei megmaradt csapatát Szűcs László akarta Debrecen feldúlására vezetni, de még a város falai alá sem értek, midőn a túloldalról trombiták harsogtak, s a tanács által már a pór had megszállása alkalmával tudósított, s ép a legszerencsésebb órában megérkező Báthory György erős és nagyszámú fegyveres csapata törtetett előre a csatasíkon. Néhány óra iszonyú, kétségbe esett küzdelme végett vetett annyi ember életének, annyi szív ábrándos reményeinek.

Hónapok múlva, késő éji órán kis vándorcsapat állott meg a temető árkán

kívül felvetett jeltelen sírhalom mellett, mely helyet különben minden élő gyűlölettel tudott csak megtekinteni, hiszen az volt az elítélt, a gonosztevő, a lázadó, a gyilkos Karácsony György sírhantja.

Az éji vándorok öt tagból állottak. Egy férfiú, egy nő, két fiúcska és egy ölbeli csecsemő. A férfiú hosszú botjára támaszkodva állt meg a hant mellett, a nő és a nagyobb gyermekek jajgatva borultak férje s atyjuk sírhantjára, a csecsemő pedig szegényes kis párnába takargatva édesen szunnyadt a kémény göröngyökön. Isten mentsen meg tőle, hogy az emberek szeme azt megpillantsa, aki a fekete ember sírjánál keseregi

Útnak eredtek tehát, de hogy hová, de hogy merre, de hogy minő sorssal: azt csak az tudná megmondani, aki még az elkapott levél és az elsodort porszem sorsát is ismeri.

Karácsony György nevét korának történetírói is feljegyezték lapjaikra, de bizony nem sok köszönet volt benne. Dózsa György sokkal közelebb állott még, semhogy a nép fiának bárki is valami dicsőítő emléket emelt volna. Az egyik csalónak nevezte, aki a törökökkel egy kézre játszott, a másik kitudja mi mindennek, de alig volt egyetlen egy, aki a szánalom egy könnycseppjére találta volna érdemesnek. Nagy dolgok véghez vitelére nem elég a puszta jóakarat: a képesség hiányát bukás szokta követni, annál nagyobb, annál mélyebb, annál többeket magával rántó, minél tágabb mezőn terjengett az ábrándos, hiú reménykedés.

                                   --------

 

Karácsony György-féle fölkelés, 1569-1570: A török háborúk miatt a Tiszántúl lakóinak egy része otthontalanná lett. Vezetőjük Karácsony György, a rendkívüli erejű volt jobbágy, vallási rajongó, a „fekete ember”, aki azt hirdette, hogy Isten segítségével fegyver nélkül megtöri a pogány hatalmát. 1569: a köréje gyűlt parasztokat vallásos fegyelemben tartotta, tiltotta az esküt, megvetette a gazdagságot. 1570 tavaszára a fölkelők kb. 5 ezer lelket számláltak. Nagyrészt fegyvertelen 600 emberét Karácsony IV: a török őrségű Balaszentmiklós (Törökszentmiklós) ellen küldte, ám az ostromlókat a törökök szétverték. Szolnok ellen készülődve Debrecenbe ment élelmet szerezni, ahol azt megtagadták tőle. A város bíráját akarta fölakasztatni, de a lakosság lefejezte.

Magyar Katolikus Lexikon

 

*  *  *

 

I. Gusztáv  1496

. – 1560.), a közismert nevén Gustav Vasa, Vasa dinasztia megalapítója, született Gustav Eriksson, 1523-tól haláláig Svédország királya volt. 1521-ben felkelést vezetett az országot uralma alatt tartó II. Keresztély dán király ellen, mely után alkirállyá választották. Uralma alatt Svédország áttért a protestáns hitre. 1523-ban egy megosztott, központi kormányzatot nélkülöző ország trónjára ült fel. Karizmájának és szervezőtehetségének köszönhetően sikeresen központosította királyságát. A svéd történetírók úgy tekintenek rá, mint a modern Svédország megalapítójára, és a svéd nép felszabadítójára. wiki

*

Győry Vilmos – Wikipédia

https://hu.wikipedia.org/wiki/Győry_Vilmos  (Győr, 1838. január 7. – Budapest, 1885. április 14.) magyar evangélikus lelkész, teológus, író, műfordító, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. A magyar ifjúsági irodalom egyik megteremtőjeként tartják számon.

*

Könyv ára: 6400 Ft. A legújabb Robinson - Győry Vilmos Részlet a könyvből: Robinson elmegy az apai háztól. Európának ... Fekete-fehér képekkel illusztrált. google

 

 

 

Haraszthyné Szederkényi Anikó

 

 

Haraszthyné Szederkényi Anikó: PISTA SZEEELME. Elbeszélés. 1908. 45. 907.

Pista tizenkét éves volt. Barnahajú, sugártermetű, feketeszemű gyerek. Édesanyja tizennyolc éves kezdő színésznő volt, mikor Pista született. Tőle örökölte forró szívét. Pista életének első felét apró kis iskolai idillek töltötték ki. Óvodai, elemi iskolai szerelmek, amelyek egy-egy uzsonna megfelezéséig, tollcserélésig, számtani föladat közös kidolgozásáig terjedtek.

Ilyen előzmények után következett el az a május. Egy emeletre költöztek Elizékkel. Ők az utcai úri lakásba, Elizék a folyosó végén, a kis egyszobásba. Eliz szőke volt, gyönyörűen szőke. A szeme ám barna volt, olyan, mint a Mátyás diáké, akit pedig olyanra festettek, amilyenre akarták, hát gyönyörűre festették.

Egy időben mentek iskolába. Első reggel egymásra néztek, de még nem szóltak.

A második napon már megütötte véletlenül a vonalzóval az ablakot Eliz, mikor elment Pistáék előtt. Harmadik napon találkoztak a játszótéren.

— Te is a mi házunkban laksz? — kezdte Pista.

— Mi a te apád? — felelte Eliz.

— Az én apám meghalt, mikor én még nagyon pici voltam.

— A Sas-utcában, ahonnan mi idejöttünk, volt egy fiú, a Sándor, az is azt mondta, hogy meghalt az apja, pedig neki nem is volt apja. Nekem van apám is, meg anyám is. Így kezdődött a barátság. Estig maradtak együtt. Mikor a lépcsőn fölfelé ugráltak, a karfán valahogy összetalálkozott a kezük.

Megcsendesedtek. Lassan lépdeltek és a sötétben halkan beszéltek.

— Szoktál te félni? — kérdezte Eliz.

— Én? Mit gondolsz rólam, — felelte Pista. Bár hirtelenjében eszébe jutottak szidások és kikapások, mikor nem akart a gyerekszobában egyedül maradni.

— Én nagyon bátor vagyok, mint az oroszlán — hazudta tovább. — Én olvastam Ali baba és a negyven rablót is. Hát te olvastad?

— Én nem szoktam olvasni, tudod.

Fölértek. Mielőtt elváltak, kezet fogtak.

— Szervusz.

— A nagyok azok mindig fessek. De könnyű nekik, mikor ők olyan nagyok.

Már rég egyedül volt Pista szobájában, de nem tudott elaludni. Nyitott szemekkel feküdt az ágyban. A hold bevilágított ablakán. A fehér sugárözönben megelevenedett Mátyás diák és mintha bólogatott volna. De nem tudott érdeklődést kelteni maga iránt. Pista a délutánra gondolt. A játékokra, a labdázásra, a bujósdira. A kezén égő folt gyúlt ki, ott, a hol az Eliz kezéhez ért. Hallotta a hangját is Eliznek. Látta a szemét, lobogó haját, ruháját, amely épen térdig ért. Minden ott táncolt Pista körül. Nyugtalanította, nem merte a szemét behunyni, félt, Ekkor az jutott eszébe, a mit Eliznek mondott : hogy ő sohasem fél. Zavarba jött. Igyekezett másra gondolni. Arra, hogy holnap is kimegy a játszótérre, ő fog virágokat vinni Eliznek. A nagyok is mindig visznek virágot. Ő majd az uzsonna-pénzen vesz virágot. Aztán van neki egy kinyitós, angyalos képe. Karácsonykor kapta a szobalánytól. Majd azt is elviszi Eliznek. De hol is van az a kép? Úgy emlékszik, hogy a mappában van. Nagyon szeretett volna az ágyról leszállni és megnézni, hogy ott van-e, de nem mert. Ezért borzasztó dühös volt magára, de leszállni még sem mert.

A szomszéd szobából hangos nevetés hallatszott át. Jaj, megjött a mama. Pista félig betakaródzott, a szemét erősen leszorította. Elaludt. Másnap, mikor a játszótérre indult, előkereste az angyalos képet. A Magyar Olvasóban volt. Bepakolta és kiment. A folyosón megnézte a képet. Visszament és visszatette a Magyar Olvasóba. Sajnálta, majd holnap viszi el.

Este Pista izzadt erősen. A Földrajz nyitva feküdt az asztalon. De ő nem azt tanulta, nyelvtani dolgozatot csinált. Borzasztó nehéz volt: íjatok öt bővített mondatot időhatározóval és öt bővített mondatot állapothatározóval. Szegény Eliz. Nem csuda, ha egy leány ilyet nem tud megcsinálni. De bizony Pista sem tudta. Reggelre nem voltak meg a bővített mondatok, de az angyalos kép ott volt a füzetben.

— Meg ne mutasd a Marinak, ő adta.

Ilyen események gazdagították Pista szerelmét, amely már harmadik hónapjában volt. És Pista, a forró szívű Pista, még mindig nem jutott el az első; csókig. Pedig ő már tudta, hogy van csók. És hosszú-hosszú éjszakákon át vergődött kicsi ágyában. Reggelre átnedvesedett a feje alja a verejtéktől. Megkörnyékezte Eliz göndör haja.

Milyen jó lett volna Pistának, ha gyermeklelke tiszta még, ha nem mérgezi meg a titkolt csókok látása, akkor meg merte volna csókolni Elizt. Akkor hitte volna, hogy ártatlan csókja gyermekcsók.

Egy estefelé bejött Pista mamájához a házmesterné. Elmondta, hogy Pista a suszterek Elizével játszik mindig. Elhord neki mindent. Szalagot, selyemdarabot, süteményt, képet, egyszóval mindent, ő, a házmesterné, ugyan nem bánná ezt, mert neki semmi köze hozzá, de fáj a lelke a kis nagyságos úrfiért. Olyan szomorú.

— Hát szomorú? Én nem vettem észre. Estére Pistát alaposan megnézte a mama. Úgy találta, hogy tényleg sápadt és rossz bőrben van. Ezen segíteni kell, de hogyan? Egész éjjel törte a fejét és másnap megkezdődött a hadjárat.

Ebéd közben a mama véletlenül Elizékről kezdett beszélni. Arról volt szó, hogy Eliz apja egy közönséges suszter. Egy suszter. Hogy milyen szégyen egy suszter gyerekének lenni. Akinek az apja a más rongyos cipőjét foltozza. És milyen szegények a suszterek. Mindig babot és krumplit esznek.

Pista hallgatott és figyelt. A lelke mélyéig megrendült. Szeretett volna nagyot kiabálni: az, nem igaz. De nem mert. Hősiesen végig ette az ebédet. A kézcsók után a fürdőszobába szökött. Odatámaszkodott nagy szomorúan a majolika kádhoz.

Erősen gondolkodott. Azt hiszem, szerette volna, ha ő a királyfi, aki táltos paripáján megszöktetheti Világszép nádszál kisasszonyt. Vagy ha ő olyan erős lenne, mint Ali baba. Azt hiszem, eszébe jutott olyasmi is, hogy jó volna elvándorolni kettőjüknek a jóságos törpekirályhoz, aki Zulimát is kiszabadította a Zöldszakállú Varázsló körmei közül. De még nem találhatta egy tervét sem kivihetőnek, mert a fürdőszoba csendjében keserves sírás hallatszott sokáig.

Már három óra tájt volt, mikor Pista nyílsebesen szökött ki. Lihegve ért a játszótérre, ahol egy padon szomorúan gubbasztott Eliz. Mikor meglátta Pistát, nagyot visított, a nyakába ugrott és megcsókolta.

Szegény Pista, kis szíve majd megszakadt. Nem játszottak. Elmentek olyan messzire, ahová nem hallatszott a lárma. Leültek szépen egymás mellé. Nagyon egyszerű dolgokat beszéltek.

— Én ma nem feleltem semmiből. Dús Lacit becsukta a tanító úr, mert nem tudta a számtant. Az sohase tudja. Az nagyon buta, még annyit sem tud, mennyi hatszor hét, mondta Pista.

— Én tudom. Negyvenkettő. Én tudom az egészet. De össze-vissza. Ki is kérdezhetsz. A mi kisasszonyunk mindig kivételez. A Schvarcz sohasem tud semmit, mégis szabad neki mindig kezet csókolni a kisasszonynak. Igen. A Schvarcz az olyan büszke, pedig az apja egy rongyos boltos. A kisasszony mindig ráadja a kalapot, oszt megsimítja a haját. A Schvarcz azt hiszi, hogy ő a legszebb, mert van neki mindennap másik ruhája, meg a szobaleány viszi neki a táskát.

Pista másról is szeretett volna beszélni. Egész délután azt szerette volna kérdezni: igaz, hogy ti mindig babot esztek? Vagy: igaz, hogy a te apádat pofozták mindig, mikor kicsi volt? Vagy: igaz, hogy részegen cipeli a rendőr a dutyiba? De nem merte egyiket sem megkérdezni.

Estefelé elindultak haza. Pista, mikor a padról leszálltak, megcsókolta az Eliz kezét. Eliz meg volt hatva, de aztán fölnevetett.

— Most én vagyok a kisasszony.

A lépcsőházban csókolóztak vagy százszor, aztán pirosak lettek és elfutottak.

Ekkortájt gyorsabb tempóban kezdett haladni a dolog. A mama, a cselédek, a házmesterné, a mosónő, mindenki, egyszóval mindenki csak Elizről beszélt. Szidták, rágalmazták. Azt el sem lehet mondani, miket találtak ki. Pista csak hallgatott. Hitte is, nem is, amiket mondtak. Ha mellette volt Eliz, akkor nem bánta, ha igaz is. Még azt sem bánta, hogy Eliz cseléd lesz, ha megnő. Egyszer azt kérdezte:

— Ha én meghalnék, sírnál?

— De nem halsz ám meg — felelte Eliz. Ámde Pista szíve nem bírta a vihart. Türelmetlenül, hangosan dobogott.

Történt egy este, hogy a mamának nagy bosszúsága volt. A velencei szervizből összetört egy darabot a szobaleány. Mikor Pista elébe került, rákiabált:

— Megint együtt voltál azzal a tolvajjal!

— Nem tolvaj, — felelte Pista. Igen, visszafelelt.

A másik pillanatban pofon csattant el. Aztán szidások, hátba ütések következtek.

— Ha még egyszer meglátlak azzal a rongyossal, te ilyen, te olyan.

Megint pofon, megint hátba ütés. Pista egész lelke fölfordult. A szégyentől, az igazságtalan megbántástól vérbeborult előtte a világ. Harag, gyűlölet lobogott benne. Egy vágya volt, futni a szidás, a lárma elől, úgy elfutni, hogy ne hallja többet soha. Anyja megint fölemelte a kezét. Pista dobogott át a szobán, a másik szobán, ki a nyitott szobán, ki a nyitott folyosóra, és nagy ívet írt le a levegőben, nagyot zuhant. Piros forró vére befestette az udvar kemény kőkockáit.

                                          ------

Haraszthyné Szederkényi Anikó: EGY BABOS SZOKNYA. Elbeszélés.1911. 9. 164.

Olyan Zsuzsis volt ez a Zsuzsi. Nem komoly Zsuzsanna, nem is szeleburdi Zsuska, nem is apróléptű, pötyögős Zsuzsika, nem nagy szemű, fehérképű Zsuzsa, hanem afféle alacsony termetű, széles derekú, nagylábú, nagy-kezű Zsuzsi. A haja barna volt Zsuzsinak, a szeme kék és kék szemében ott világított az ő, a nagyvároson szörnyen elámult, tizenhat esztendős ártatlansága. Ez az ő földszagú  tizenhat esztendeje, takargatta rózsás takarókkal a bútorozott szoba kimustrált bútorainak fakóságát

Az ő fekete kerek képe volt, az egész ház ragyogó, aranyos napja. Egy darab romlatlanság. A hegyek közül kicsapó, könnyet fakasztó, friss levegő áradozott belőle. De azt nem tudta, csak érezte a házban mindenki. Zsuzsi se tudta, miért lesznek egyszerre olyan elégedettek az emberek, ha őt látják.

Ő csak tett-vett, jött-ment, nyitva hagyta az ajtókat, elfelejtett tüzet rakni, elfelejtette a ruhákat kitisztítani, elfelejtette a kilincseket kifényesíteni és elfelejtett sírni, mikor ezekért a főbenjáró vétségekért hátba vágták. A kommención kívül (járandóság) volt esztendőszám szegődtetve, kijárt Zsuzsinak reggel-este egy-egy hátba ütés. Ezt szolgáltatták ki neki legsűrűbben és legszívesebben. Zsuzsi föl se vette. Széles volt a háta, erős a válla, bírta. Csak a szeme lett olyan csudálatosan álmodozó, szomorú, mikor megütötték. Azt hihette volna az ember, hogy olyankor mindig az anyja jutott eszébe. Annak más, könnyebb lehetett a keze járása.

Pont hat órakor reggel robogott be Zsuzsi a szobaurakhoz és hölgyekhez a cipőkkel. A keze nyomán dörögtek az ajtók, hogy a hetedik mennyországból is föl kellett rá ébredni.

— Nem tetszik valamit hozatni? Később lemegyek.

— Nem Zsuzsi, nem hozatok semmit. De édes fiam, Zsuzsi. Én már megmondtam, hogy engem nem kell reggel hét órakor felkölteni. Most hagyjon békében.

— Igen.

Zsuzsi kidobogott és az ajtó úgy repült utána, hogy megreszketett bele a négyemeletes palota. Pont fél nyolckor kivágódott újra az ajtó, hogy a hetedik pokolból is eszméletre kellett attól szédülni.

— Itt az újság.

— Zsuzsi fiam, mit mondtam én magának? —- Igenis.

— Azt mondtam, fiam, hogy hagyjon engem békében. — Igenis.

— Tudja azt maga, hogy én fáradt vagyok, és nekem aludni kell.

Zsuzsi szelíden várja a rája elkövetkezendőket, olyan jámbor megadás terjeng az arcán, a mitől legjobban vadulnak meg a haragos emberek.

— Most elmehet, fiam, érti?

— Igenis.

Zsuzsi nem mozdul, ott áll az ágy előtt. Nézi az újságot, nagyon nézi, azután kinéz az ablakon. Megint az újságot nézi, megint kinéz az ablakon. Zsuzsi beszélgetni akar, alacsony homloka mögött óriási munka zsong. Mivel lehetne elkezdeni? Egyszerre csak ragyogó napfény süt ki egész mivoltán, keskeny, piros ajka mosolyra szélesedik.

— Tessék csak nézni, mennyi paradicsomot vett ott két katona egy kocsiról. Egy-kettőhárom, hat kosárral. Tessék csak nézni.

— Bánom is én.

— Tessék csak nézni. Még egy kosárral vesznek. Ni, megveszik az egész kocsival. Milyen szép, piros paradicsom. No, nem nézi meg?

Egyszerre vedlik át előttem a városi, agyonhajszolt cselédből a maguk kis földjéből kisarjadzott, maguk kis kunyhójában kivirágzott parasztlányra. Most már éppenséggel nem kerülgeti a dolgot. Közelebb jön az ágyhoz. - - -

Ahogy azt Zsuzsi kérdezte, ahogy a szeme kutatóan megvillant és a hogy tágra nyílt, abból megértettem én, hogy most ezzel az örökké átkozott szóval beletaszítottam szegény Zsuzsi lelkét az örvénybe. Zsuzsi is rá fog eszmélni még ma vagy holnap, holnapután egész bizonyosan arra: lehet úgy is, hogy az embernek nem elég az, ami van és nem elég jó, úgy ahogy van.

— Elég -— ismételte még egyszer Zsuzsi. A szót elnyújtotta ós a hangja reszketett kicsit.

— Maga nem tud írni?

Az íráson keresztül Zsuzsi lelke ismét belekapaszkodott a kérdésbe, ami őt érdekelte.

— Csak úgy írják?

— Csak úgy írják fiam az újságot is, mint mást. Aztán kinyomtatják.

— Kinyomtatják.

Zsuzsi sóhajtva ismétli vagy kétszer (írják, azután kinyomtatják). Amíg a szavak kigömbölyödnek fogai közül, tisztán olvasható a szeméből, hogy csendesen belenyugszik a gondolatba; ezt nem értem én meg, ahhoz kevés az én eszem.

Egy kis csönd. Zsuzsi súrolja a lábával a padlót, aztán elmereng a folton, ami ott maradt a lába nyomán, eszébe jut, hogy azt most majd ki kell fényesíteni. Sőt talán ma megint föl kell kefélni a nagyszobát, az ebédlőt, az előszobát, ezt az egész kaszárnyát, a minek a Zsuzsi kis arányokhoz szokott szeme a szűk városi lakást nézte. Nagyot lélegzik, könyökig fölhúzza a réklije ujját. De aztán csöngetnek az előszobában. Zsuzsi kiszáguldozik és utána egyszerre üres marad a szoba. Egy kis idő múlva újra bevonul. Lerakja a ruhákat a szék karjára.

— Ez szép, ez a babos szoknya.

— Szép?

— Igazán szép.

— Magának adom.

Zsuzsi elsápad, aztán elpirul. Nincs úgy elkényeztetve az élettől. Nem szoktatták hozzá, hogy eltalálják a vágyát.

Zsuzsi kitámolyog a szoknyával, elfelejti megköszönni. Zsuzsi egész délután csak úgy pattogott. A szeme égett, mint a karbunkulus, a keze nyomán forrt a munka. Hanem este nagyon elcsöndesedett. Még tizenegy órakor is ott könyökölt a konyhaasztalon.

— Mi baj, Zsuzsi?

— Semmi.

Ezt szívszaggató szomorúsággal mondta.

— De én látom, hogy magát valami bántja. Csend.

Zsuzsi bejött szokatlanul csendesen.

— Mi baja a szívének, mi? Miért fáj a maga szíve?

— Félek.

— Mitől fél? Zsuzsi nem szólt

— Miért nem mondja meg nekem?

— Úgyse segít mán azon senki.

Ennél többet nem vallott Zsuzsi. Kimegy megdöbbentően zajtalanul. Valósággal megfogyott egy pár óra alatt. Az Úristen tudja, mi érte, hogy nem vall semmit.

Zsuzsi egész éjjel, mint ártatlanul üldözött királykisasszony árkon-bokron, tűzön-vízen keresztül hurcolja az embert. Nincs miatta egy percnyi nyugodalom, egy percnyi pihenés. Ott kísértget szörnyű álomképekben és egyre ismétli:

— Félek, félek.

De mitől fél? Csak legalább virradna, csak már hét óra lenne.

— Egy ilyen paraszt merjen hozzányúlni az ő piszkos parasztkezével. Ne hazudj, mondd meg, mit csináltál? Te paraszt.

Csattanós, tompa ütések.

— Egy ilyen paraszt az ő piszkos parasztkezével. — Te rongyos, te piszkos, te haszontalan, te semmiházi. Csattanós tompa ütések, Zsuzsit ütik.

— Fogod már megmondani? Hogy mertél hozzányúlni? Hogy törted el?

Megint ütés és Zsuzsi sír, sír. Vékony, keserves, szívbe markoló hangon, a hogy csak az ártatlanul megbántott gyerekek tudnak sírni.

— A babos szoknyát akartam fölvarrni.

— Mit, a te rongyodat akartad az én gépemen varrni. Te fogod az én géptűmet eltörni.

Ó jaj, szegény Zsuzsi. Pedig, hogy örvendezett, mikor megkapta.

Megszökött a Zsuzsi. Apró motyójába pakolta a kék szoknyát is, ami miatt leszakadt rá a szerencsétlenség.

Egy avult, ócska szoknya képében lepte meg a Sátán, az vitte a tilosba. Hamar akart benne feszíteni, hamar akart benne szép lenni. Szegény Zsuzsi. Egy ócska szoknya miatt, egy hat krajcáros géptű miatt pofoztak bele téged a nagyváros mindent betakaró szennyes árvizébe. Dobd el az útszélre azt a babos szoknyát, dobd el Zsuzsi.

                                            --------

A magyar szociológiai irodalom bibliográfiája, 1. (Budapest, 1970

646. HARASZTHYNÉ, Szederkényi Anikó: Szerelmi nevelésre van szükség.  Huszadik Század 1907. p .236-244 Az intézményes nemi felvilágosítás szükségessége a leánynevelésben .
*

h12-7

 

Nők az irodalomban

Munkája: A jövő felé. Regény. Kolozsvár, 1906. (Ism. Vasárnapi Ujság 24. sz.

Új könyvek rovatban).  Pesti Hirlap 1908. 29. sz (Szinnyei)

*

 

Akikről írtak a Nyugatban, HARASZTHYNÉ pótlás

Nyugat  1911. 4. Bán Ferenc: A kőfalon túl

 

A megérlelt szándék kivitelének megkerülése, elodázása igazi női tulajdonság és az írónő rendszerint csak abban különbözik neme átlagától, hogy az elsiklást, a harc fölhagyását föllobbanó, intuitív logikával szükségszerűnek tudja magyarázni. Magyarázni tudja azt, amit az átlagnő érez csupán. Van kivétel is, de H. Szederkényi Anna, A kőfalon túl szerzője nem az; igazi asszony ő és érdeme, hogy több nem is akar lenni. A kőfalon túl három megindított drámaakció összefoglalása, de ezek közül befejezve nincs egyetlen egy se. A halállal lezáródik e darabban minden, pedig mind a két haláleset olyan, amely rettenetes probléma elé kell, hogy állítsa A kőfalon túl társadalmát, a zárda társadalmát…

A miliő festésében erős H Szederkényi Anna, és A kőfalon túl-t irodalmi értékűvé az avatja, hogy leplezetlen nyíltsággal mond el leplezetlen nyíltságot, mindenképpen megérdemlő értékes intimitásokat a serdülő leányok gondolkodásáról, fölfogásáról. Bárdos Artúr stílusos rendezésében igen jól hatott a Kamarajáték előadása.

 

 

Herczeg Ferenc

 

Herczeg Ferenc: A TÁBORNOK ÚR FELESÉGE. Elbeszélés. 1893. 27. 451.

— Harminc perc múlva visszatérek — mondta a tábornok kocsisának, aztán belépett a kis renaissance-palota alacsony tölgyfakapuján. A lépcsőház budapesti fogalmak szerint monumentális volt, a széles kőlapokra s a kovácsolt lámpatartók tejszínű korongjaira hatalmas Kratzmann ablak szórta sápadtan villogó, előkelő fényét.

A tábornok óráját nézte: néhány másodperc hiányzott még az időből, melyben látogatását várták. Ezúttal is pontos volt, mint egész életében mindig. A rend szeretete vérében volt; feljebbvalói a rend fanatikusának, alantasai pedánsnak nevezték. Hadsegéde mondta egyszer, hogy a parancsnok élete sakktáblához hasonlít, melyen a fehér kockák a napokat, a feketék az éjeket jelölik. Életcélját pedig abban keresi, hogy e kockákat mértani pontossággal illessze egymáshoz . . . Tény, hogy a tábornok az év minden szakára napi sablont szokott magának megállapítani, mely felölelte egész életrendjének keretét; ehhez aztán kínosan ragaszkodott. Amit egy napon tett, azt a második, harmadik, tízedik napon ismételte. Ruhái, lovai, fegyverei számozva voltak, sétáit és étkezéseit egy matematikai formula szerint végezte. Minden külső vagy belső okot, mely öt e sablon pontos betartásában akadályozta, egyszerűen rendetlenségnek nevezett. Rendetlenség alatt értette a betegségeket és látogatásokat is, de főleg a lelki felindulásokat, — ez utóbbiakat különös gonddal kerülte.
Természetes, hogy a tábornokot ily körülmények között irgalmatlan szigorú feljebbvalónak ismerték, ki alantasaitól a végletig vitt rendet és pontosságot követelt. Katonai körökben száz adomát tudtak ama csodálatos leleményességéről, mellyel a legcsekélyebb rendellenességet vagy mulasztást ki tudta puhatolni. Az előtte elvonuló ezredek emberhalmazában egy fényezetlen gomb, egy szabály-ellenes szabású ruhadarab alig kerülhette el sas tekintetét. Képzelhető a tábornok ősz komornyikjának meglepetése, midőn gazdája e napon oly ruhadarabokat parancsolt, melyek a nap — közönséges keddi nap — jelentőségével semmiféle logikai összefüggésben nem voltak. Az egyes számú aranydrót mentét rendjelekkel, az egyes számú teveszőr sapkát, az ezüst kardot, az angol topánokat. Ez nyolc év óta először esett meg a tábornokon. Az ősz szolga sejtette, hogy e rendetlenségnek oka ama női kéztől származó levél, melyet a tábornok az nap reggel vett. A levél csak ennyit tartalmazott: "Lekötelezne, ha közös érdekű ügyek rendezése végett ma délután öt óra után lakásomra fáradna. Sarolta. A nő, ki e levelet írta, a tábornok neje volt. Nyolc év óta azonban nem látták egymást. Midőn a tábornok most az előszobába lépett, egy pillantást vetett a tükörbe; a fényes üveglap egy erejének teljében lévő, atléta termetű férfi alakját vetette vissza, kinek fiatal külsejéhez még a századosi egyenruha is illett volna. Csak szája szegletén volt egy kedvetlen ránc, mely a pedánst sejtette.

A szobalány a lakásba vezette a tábornokot s kérte, legyen egy percig türelemmel, míg úrnője sétakocsizásáról visszatér. A tábornokot nejének e rendetlensége kellemetlenül érintette. (Egy alantasnak a ránc, mely most a tábornok szemei között sötétlett, huszonegy napi szobafogságába került volna.) A szobában is meglehetős rendetlenséget talált.

A boudoir bútorzata már egymagában olyan volt, hogy abban bajos lett volna a rendet a tábornok fogalmai szerint fenntartani. Perzsaszőnyegek, tuniszi függönyök, a kereveten tigrisbőr, felette óriási kínai napernyő, a mennyezet közepén japán sárkánylampion, bambusznád- és XIV. Lajos korabeli bútorok. Asztalokon, állványokon s a falon Makart-bokréták, szobrok, serlegek, díszkötésű könyvek, bronz-nippek, divatlapok, arcképek s az ég tudná mi még.

E szoba berendezése teljesen jellemezte a nőt, ki a tábornok neje volt. A tábornok emlékében az a félév, melyet nejével egy fedél alatt töltött, mint a rendetlenségek hosszú sorozata élt.

Bizony elég furcsa egy házasság volt ez! Nyolc évvel ezelőtt még őrnagy volt egy bécsi lovas ezrednél, midőn bátyja, a családi hitbizomány élvezője, hirtelen meghalt, öccsére hagyva vagyonával együtt a név fenntartásának kötelességét is. Midőn az akkori őrnagy előtt első ízben pendítették meg a nősülés eszméjét, kézzel lábbal védekezett e terv ellen. ------

(28. 471.) A tábornok eleintén csodálkozva, aztán megindultan, végre lázas sietséggel futotta át a sorokat. A naplóban a következő helyeket olvasta:

Szept. 10. Amit régóta sejtettem, azt anyám ma tudtomra adta: az őrnagy megkérte kezemet. Egy ember, ki sohasem beszélt velem, ki nem is hazudhatja nekem, hogy szeret, anélkül, hogy arcába ne kacagjak, — ily ember akar nejévé tenni. Ez nevetséges lehetne, ha nem volna oly szomorú. Anyám két teljes órán át beszélt lelkemre. Ésszerű házasság — kitűnő parti — ranggal járó kötelesség — szerelem megjön magától, stb. stb. Azt hiszem, a mamának igaza lehet. Az őrnagy vagy más valaki, végre is egyre megy. Nekem nincsenek előítéleteim, s az őrnagy kitűnő parti.

Este: Ma mutatták be vőlegényemet. Föltettem magamban, hogy jéghideg leszek, de ő e tekintetben túltett rajtam. Ah, az a végtelen közöny! Meg vagyok győződve, ha lovat akar vásárolni, több érdekkel nézi, mint nézett engem. Egyébiránt délceg, férfias megjelenés, nemes, komoly profillal, melyhez jól illik a komor nyugalom.

Szept. 47. Lívia ma nálam járt s gratulált eljegyzésemhez. Azt mondja, hogy az egész város asszonynépe irigyli tőlem vőlegényemet. Meghiszem, hisz ő jó parti! Lívia azt is mondja, hogy Mária Terézia-lovag, s hogy az udvarnál nagyon szeretik. Ez már valami.

Szept. 20. Nem kell az órára néznem, hogy tudjam, mikor van öt óra. Pont ötkor — soha egy perccel előbb vagy utóbb — József bejelenti vőlegényemet; bajuszával megérinti ujjaim hegyét (nem József, hanem a vőlegény), aztán hogylétem után tudakozódik. Hogy legyen miről beszélnünk, mindennap más betegséggel állok elő; ma reumát próbáltam, a mért is a missis—ki mindig velünk van—gyilkos szemeket meresztett rám. A missisnek felette tetszik vőlegényem angolos hidegvére, nekem kevésbé.

Szept. 21. Kedves, egyetlen mamám! Soha egy kérésemet sem tagadtad meg tőlem, mért vagy most egyszerre oly szívtelen? Nem tudok férjhez menni. Lehetetlen! Egy idegen emberhez.

Szept. 22. Ma együtt lovagoltunk a Práterbe. Az idő gyönyörű volt. Azt hiszem, jól festettem tegetthof-kék ruha, fehér piquet mellénnyel. Ő pompás alak lóháton. Az egész Práter-sor utánunk fordult. Ő alig nézett rám, folyton a lovamra figyelt és kért, hogy ne kínozzam a szegény állatot.

Szept. 25. Kegyetlenül megtréfáltam. A missisnek azt hazudtam, hogy «ő» beteg s nem jöhet, neki meg azt mondtam, hogy a missis beteg, — öt órakor besurrantam a szalonba és egyedül fogadtam. Oly zavart volt, hogy majdnem arcába nevettem. A missis után tudakozódott! Kedvet éreztem kifutni s beküldeni a vénkisasszonyt, — mulasson azzal. Máskor tíz percig szokott maradni, ezúttal csak öt percig maradt. Délután regényt kezdtem olvasni (most már szabad!) szörnyű szerelmesen indul; ezek az írók oly ostobák, nem ismerik az életet.

Okt. 10. Béni báró könyvet hozott nekem, egy katonai könyvet, melyben az utolsó háború van leírva. Vőlegényem neve két ízben szerepel a könyvben. A száraz stílus rapszodikus lendületet vesz, midőn leírja, hogyan vezette «ő» döntő támadásra huszárait. Felséges! Egész éjen át trombitaharsogással, ágyúdörgéssel és vágtató ezredekkel álmodtam. Ej, én bolond vagyok!

Okt. 11. Az évad kezdetét vette, tegnap színházban voltunk. Ö is ott volt velünk. A mit soha életemben nem tettem, azt megcselekedtem tegnap: kacérkodtam — Bénivel. És ő? Oh, ő nem féltékeny természetű, ő még helyet csinált Béninek, hogy közelembe jusson, mintha ez roppant örömet okozna neki. Istenem, mivel bántottalak meg, hogy oly férjet szántál nekem, ki nem tud szeretni? Pedig megérdemelném, hogy legalább kissé szeressen.

Okt. 12. Lívia, kit a nevelőintézet óta legbensőbb barátnőmnek tekintettem, kétszínű, kacér teremtés. Megnyíltak szemeim. Most már tudom, mért látogat meg rendesen öt óra tájban. Azért, hogy vőlegényemmel kacérkodjék. Amit ma műveltek, az botrány volt. Folyton egymással beszélgettek, engem észre sem vettek, engem, a menyasszonyt! Az a gyönyörűséges őrnagy majdnem egy óráig maradt ma, persze Lívia kedvéért! A nyelve megoldódott, szinte szeretetreméltó volt. De én meg fogom oltalmazni jogaimat. Ha asszony leszek, nem teszek látogatást Líviáéknál.

Okt. 13. Egész éjen át sírtam és magam sem tudom miért. A mama észrevett valamit és vallatóra fogott, aztán kapacitálni kezdett. Ésszerű házasság, kitűnő parti, ranggal járó kötelesség, szerelem megjön, stb., stb. Nem tudom, mit akarok, de érzem, hogy boldogtalan vagyok. Béni írt, neveletlen kamasz, a fejébe ment, hogy a múltkor kissé kacérkodtam vele, de megmondtam neki véleményemet, oly goromba voltam, mint soha életemben. Végtelen ostoba arcot csinált (sic), mikor azt hazudtam neki, hogy szeretem vőlegényemet. Hazudtam!

Okt. 31. Bolondos, nagyon bolondos álmom volt. A kék szalonban voltam vele, de a missis nem volt ott. «Ő» előttem térdelt, fogva tartotta kezemet és komoly szemeivel rám tekintett, majd lágy hangon mondta: szeretlek! Mikor szelíden magához vont, egész testemben remegtem s azt hittem, hogy megöl a félelem s az öröm. Arra felébredtem. Délután meglátogatott s én éreztem, hogy fülig elpirultam. A missis ott volt mellettünk, de azért mégis észrevettem, hogy az őrnagy ép oly szelíden tekintett rám, mint akkor álmomban.

A naplójegyzetek itt hirtelen félbeszakadtak, több lap ki volt tépve a kötetből. A folytatás az esküvő napján lett írva (sic).

Január. 8. Lázas sietséggel, lopva írom e sorokat. Az imént irtóztató jelenetet éltem át. Korán reggel bátorságot vettem magamnak, felkerestem a papát és beszéltem vele; megmondtam neki, hogy nem tudok egy férfié lenni, ki nem szeret. - - -

A tábornok, ki szokatlan izgatott volt, ismét az asztalra tette a könyvet és ujjai kissé remegtek, amint végig simított homlokán. Aztán halkan ismételte Sarolta naplójának utolsó szavait: Mindennek vége! Vájjon igazán mindennek vége? Nem lehet jóvátenni a múlt félreértéseit? Nem lehet visszaidézni a letűnt napokat? Nem lehet már újra kezdeni az életet?

Az ajtó megnyílt, a boudoirba belépett ő, az asszony. Nyolc év óta alig változott meg, csak álla volt kissé teltebb, de ez jól illett neki, — különben egészen a régi maradt, még azt a szokását is megtartotta, hogy beszéd közben kissé ferdén tartotta fejét. A tábornok szemben ült nejével, bal kezével kardja markolatát fogta, sapkáját térdein tartotta. Az asszony mosoly alá rejtette zavarát, aztán fátyolozott hangon kérdezte:

—«Bizonyára sejti, mért fárasztottam magamhoz?»

A tábornok kissé előrehajolt, de nem felelt, miért is az asszony folytatta:

— «Be fogja látni, hogy a hazugság, mely mostani viszonyunkban rejlik, mindkettőnkhöz méltatlan. Nem kutatom, ki az oka, hogy ennyire jutottunk, ez ma már egyre megy, de ha örömet szerzek önnek, magamra vállalom a felelősséget a múltért...» — A tábornok tagadólag rázta fejét. Sarolta folytatta:

— «Udvarias öntől, hogy ellentmond. Ha elvállalja a felelősség egy részét, akkor annál könnyebben fogunk egymással rendbe jönni. Ne féljen, a rendezkedés nem fog önnek sem rendetlenséget, sem botrányt okozni; ügyvédem azt mondta, hogy a dolog simán fog menni. Engesztelhetetlen gyűlölet és hűtlen elhagyás miatt fogja kérni a válást.»

— «A válást?» A tábornok tágra nyitott szemekkel nézett nejére.

— «Ügyvédem azt mondta, hogy elég, ha ön aláírja ezt a meghatalmazást, a többi az ő dolga»

Sarolta egy alacsony asztalkát tolt a tábornok elé, melyen irományok és íróeszközök voltak előkészítve; a tábornok azonban óvatosan félreállította az asztalt, s felemelkedve helyéről mondta:

— «Nem akarok válni. Ami köztünk történt, annak okai vagyunk mindketten egyenlő mértékben, vagy talán egyikünk sem. Túl érzékenyek voltunk és túlságosan óvakodtunk a csalódástól. Most már tudom, hogy ön nem gyűlölt engem, mint gondoltam, — tudja meg, hogy én önt szerettem, ön volt éltem első és utolsó szerelme.»

— «Én?!» szólt Sarolta végtelen meglepetés hangján.

A tábornok neje keze után nyúlt, melynek ujjai kissé remegtek az ő kezében.

— «Sarolta! ha azt hiszi, hogy még jóvátehetem bűnömet, ha van bátorsága újra kezdeni egy elhibázott életet: bízza még egyszer rám magát.»

Az ajtó e pillanatban megnyílt, a grófnő komornája lépett be. A cseléd, ki nem ismerte a tábornokot, meglepetve tekintett úrnőjére, aztán zavartan jelentette, hogy: «Lányfalvi Titusz úr kívánja tiszteletét tenni.»

A tábornok érezte, hogy a finom női kéz, mely már melegen kulcsolódott az övébe, hirtelen kisiklik ujjai közül; Sarolta grófnő lehajtott fővel támaszkodott a kerevethez. A férj ösztönszerűleg sejtette, hogy egy ismeretlen, de hatalmas ellensége kezd a dologba avatkozni.

— Sarolta, mondta, nyolc év előtt is így álltam ön előtt, akkor is dobogó szívvel vártam feleletét, midőn azt kérdeztem, akar-e velem jönni vagy nem? Gondolja meg ma jobban válaszát.  Sarolta, akar követni?

A grófnő most hirtelen férje felé fordította arcát, ajkain keserű mosoly tűnt fel, amint vállát vonva mondta:

— «Későn van! — írja alá azt az okmányt, írja alá saját érdekében!

Mély csend követte e szavakat. A tábornok levonta jobb kezéről a fehér kesztyűt, aztán biztos kézzel írta nevét a meghatalmazás alá. Miután ismét felvonta a kesztyűt, udvariasan meghajolt és távozott. Az előszobában óráját nézte: harmincöt percig időzött nejénél! A gondolat, hogy kocsisa őt titokban rendetlennek fogja tartani, megkettőztette lépteit. Az inas komoly, szemrehányó pillantással nyitotta ki a hintó ajtaját.

— «A kaszárnyába!» mondta a tábornok. Midőn belépett a kaszárnya kapu hatalmas bolthajtása alá, a strázsa panaszos kiáltással szólította fegyverre a vártát, a trombita harsogott, a legénység mereven tisztelgett. A kétségbeejtő puszta udvaron újoncok mozogtak fel-alá, szögletes, automataszerű mozdulatokkal, unatkozó altisztek vezényszavára.

A tábornok fellélegzett, mintha valami nagy veszély elől menekült volna meg az imént.

— «Hála az égnek,» — mondta magában, — «hála az égnek, hogy így végződött. Ismét közel voltam hozzá, hogy valami nagy bolondot tegyek.»

                                       ---------

 

Herczeg Ferenc (1863 Versec – 1954. Budapest)

Versec  város Szerbiában, a Vajdaságban, a Dél-bánsági körzetben.

Népesség: 35 701

Nyugat 1933. 10-11. FIGYELŐ Babits Mihály: KÖNYVRŐL KÖNYVRE

Poëta laureatus Magyarországon. - Ebben a pillanatban nekünk, magyaroknak is van poëta laureatusunk, az Akadémia hivatalos kijelentése szerint és pedig Herczeg Ferenc személyében. Elérkezett az akadémiai nagyjutalom kiadásának ideje, s azt Herczeg Ferencnek ítélték oda. A választás rendesen nagy gonddal és felelősséggel szokott járni; de - ahogy az ítélet indoklása mondja - ezt a felelősséget ezúttal nem érezte az Akadémia: fölmentette attól a közvélemény. Ha az angol költőknek királyi kegy nyújtja a poëta laureatus koszorúját - még mindig az Akadémia szavait idézem - a mienknek «értékesebb areopág" ítélte azt oda: az olvasók százezrei.

 

 

Hevesi Lajos

 

Hevesi Lajos (eredetileg Lőwy Lajos) Heves, 1843. december 20. Bécs, 1910. február 17.) magyar újságíró, író, műkritikus, művészettörténész.1910-ben gyógyíthatatlan betegsége miatt agyonlőtte magát.

 

Jelky András bajai fiú kalandjai ötödfél világrészben. (Hevesi Lajos könyve után) 1872. 526, 542, 554 570, 583

Csak e napokban jelent meg a könyv Hevesi Lajos fiatal író tollából, melyben népies, vonzó modorban vannak előadva Jelky András, a bajai szabó fiú rendkívüli kalandjai,*)

 

*Jelky András bajai fiú rendkívüli kalandjai ötödfél világrészben. Történeti kútforrások alapján. Magyar népkönyv, különös tekintettel a serdültebb ifjúságra. Írta Hevesi Lajos. Pest, 1872. Kiadja Heckenast Gusztáv.

 

Vándorbottal kezében kiindult szülővároskájából világot próbálni s a vasút és gőzhajó előtti korszakban, saját józan eszén kívül minden más segítség nélkül bekalandozta csaknem az egész világot.
 

 

 

Mészöly Géza: Országúton
 

Gyalog indult Bécs felé, hova háromheti bolyongás után szerencsésen meg is érkezett. Bécsbe érkezése után, a következő évben, 1755-ben, elindult postakocsin Paris felé.

Tizednapra Aschaffenburgba érkezett. Zajos élet uralkodott akkor itten. A vendéglő tele volt porosz testőrökkel, kik épen akkor jártak verbuválni a királyi gárda számára. Az őrmesternek igen megtetszett András nyalka alakja. Éjjelre a vendéglő elé őrszemeket állítottak, hogy az újoncok közül senki meg ne szökhessek s András látta, hogy innen megmenekülnie csodával lesz határos.

Hanauban elfogatta a hesseni őrgróf, ki legényeket fogdostatott s azokat eladta 40 tallérjával a hannoveri választófejedelemnek, ki mint Angol-ország királya, Amerikába szállíttatta őket.

Egy folyón kellett keresztül szállniuk kompon s Jelky András fölhasználva a sötétséget s úszási nagy képességére gondolván, a folyó közepén egy bonni tanulóval együtt a vízbe vetette magát s a víz alatt úszva elmenekültek, A Rajna mentében leutazott egészen Hollandiába, Rotterdamba.
Ember-kereskedő volt, akinek a körmei közé jutott. Az áldozatokat az embertelen rabszolga-kalmár Dél-Amerikába szánta. A szerencsétlen emberek egymásra voltak halmozva a hajófenéken. Csak a hintaszerű mozgásból s a hullámok csapkodásából gyaníthatták, hogy nyílt tengeren vannak, távol minden emberi segélytől s remény nélkül a megszabadulásra.

De a csatorna-tengeren, melyen a hajónak keresztül kellett menni, rettenetes vihar támadt. A hajó egy zátonyon repedést kapott s borzasztó hánykódása közben mindinkább meg kezdett merülni vízzel. A rettenetes villám lett megmentőjük, kik az általa ütött nyilason fölrohantak a fedélzetre. Az angol tengerparton, egy halászkunyhóban találta magát.

Egy hajó állt meg a szirtfok előtt, melynek lábában a kunyhó állt. Jelky András fölkéredzett a hajóra, föl is vették. A hajó nem Parisba utazott, hanem Dél-Amerikába, Surinamba, honnan minden nevezetesebb esemény nélkül hét hónap múlva újra visszafelé vitorlázott az Atlanti-tengeren. Lisszabonba ért. Sikerül a „Sirály" nevű goeletten (vitorlás hajó) alkalmazást nyerni, mely az „Atlantis" nevű briggel (kétárbocos hajó) Máltába szándékozik. Keresztül vitorlázva a Gibraltár-szoroson, a Földközi - tengerre ért.

Egy viharos éj elteltével a „Sirály" azon veszi észre magát, hogy kísérőjétől elszakadt, egy másik sötét hajóval látja szemben magát, melynek kalóz-hajó jelvénye volt. Elmenekülni lehetetlen s a kis hajó-őrség kétségbeesett védelemre készül a tízszer annyi ellenség ellen. A kalózhajó csáklyát vet neki s iszonyú küzdelem keletkezik, életre-halálra a betóduló vad ellenség ellen. A túlnyomó erő győz, a kis őrség nagyobb része elesik, a maradék, közte a hajó-kapitány és András, foglyul esik.

A foglyokat a fekete-tengeri rablók Algirba viszik, hol rabszolgákként eladják. Andrást egy roppant gazdag öreg muzulmán veszi meg s magával viszi a tengerparton levő nyári lakásába. Itt átadja a többi rabszolgáknak, kiknek első gondja új társukat levetkeztetni s egy fekete folyadékkal telt fürdőmedencében megfüröszteni. Jelky András a magyar fiú, e folyadékból kiszállva, valóságos szerecsenné válik. Felöltöztetik rabszolga ruhába, s ura elé vezetik. - - -
Megérkezett a rettenetes vihar sirokkó képében. Az afrikai szél Sahara égető sivatagján meghevülvén, embert, állatot eltikkaszt, hová csak lehelete ér. András eszméletlenül hevert a gabona-garmadán a hombárban.

Muley, ki az efféle forrósághoz inkább hozzá volt szokva, csendesen belopódzott s hurkos vetve a kandúr nyakába, azt egy rántással megfojtotta. Aztán lenyúzta, s míg a csupasz testet a párnára visszatéve, fehér bőrét a verandára akasztotta.

Hussein, a mozlim uraság, szinte kővé vált, mikor a rettenetes látvány szemébe tűnt. Maga elé hurcoltatta Andrást, s a macska földi maradványait. Ez még fokozta dühét, s mivel nem bírt ily vétekre hirtelen méltó büntetést szabni, addig míg ez eszébe jut, a legmélyebb börtönbe vettette. Két napig volt ott szegény András, békák, kígyók és patkányok közt, étlen szomjan. A második nap estéjén datolyát és vizet dobott neki Zanga titokban, de rajta kapták s elhurcolták. (Folyt, következik)

 

(542.) A néger rabszolgák Muleynek adták át, ki első üdvözletül vállon vágta áldozatát félelmes ostorával. — Lódulj a rizs közé! — ez volt a halálnál rosszabb ítélet.

A rizsföld a tengerpart hosszában nyúlt el, posványokon, a melyekből a forró nap dögleletes gőzöket költött, miktől minden rabszolga lassanként halálra sorvadt. Éjjel se volt pihenésük, mert akkor meg tintahalat kellett fogniuk, lámpafény mellett.
 

XIX. SZÁZADI FRANCIA MESTEREK FESTMÉNYEI BÁRÓ HATVANY FERENCZ GYŰJTEMÉNYÉBEN

 

*John Constable (East Bergholt, Suffolk, 1776. június 11. – London, 1837. április 1.) angol tájképfestő.

 

Egy forró nap estéjén Muley előhozatta halászbárkáját, s kievezett velők a sík tengerre. Ő maga puha vánkoson elterülve ostorral nógatta a lankadó szerencsétleneket a gyorsabb evezésre. Mikor már jó messze voltak, kihajolt a párkányon, hogy a vitorlát kifeszítse. Ekkor ütött a szabadulás órája. András a következő percben megragadta a szörnyeteg két lábát s egy taszítással belökte a tengerbe. Ezzel gyorsan evezőt ragadva, tovasiklottak a habokon, míg a nyomorult rémítő szitkozódások között odaveszett a tengerbe.

Egész éjjel eveztek, anélkül, hogy üldözőbe vették volna őket. Mikor már bizton hihették magukat, akkor került elő egy eddig észre se vett ellenség, — az éhség. A naszád árbocában egy vasszög volt, azt kivájták, horgot kalapáltak belőle s egy a naszádba tévedt hernyót tűzve rá, fogtak vele egy kis halat, mely új csalétekül szolgált. Fogtak is vele újabb halat. A szomjúságon nem tudtak segíteni. Torkuk kiszáradt, nyelvük leragadt, alig bírtak mozdulni az iszonyú aléltságtól. András elveszte eszméletét.

Mire ismét magához tért, egy portugál hajó fedélzetén találta magát. Lassanként erőhöz jutva s a szerecsenből, a hajósnép nagy ámulatára, újra fehérré változva, a hajó szolgálatába szegődtették. Ezen a hajón jutott el Jelky András Makaó városába, Kínába 1757-ben.

A városba lépve, a hullámzó néptömeg elszakította kísérőitől. Egyszer csak azon vette magát észre, hogy egypár izmos marok nyakon ragadja s a nép zaja és ökölütései közt elhurcolja egy másik utcába. Nagy bámulatában elfelejtett köszönni egy fő mandarinnak, a mi roppant nagy vétek- - - A mandarin szakácsnéja könyörgött érte, s így megkegyelmeztek neki, de úgy, hogy a mandarin rabszolgája maradjon s a kuktái teendőket végezze. Itt aztán megismerkedett András a kínai nyalánkságokkal, minő a cserebogár-pástétom, pattogtatott rovar stb. Hetekig űzte az undok mesterséget, míg egy este aztán nem állhatta tovább a dicsőséget s a palánkon átszökött. A császári helytartó kertjébe jutott, melyből azonban a sok tekervényes út miatt sehogy se tudott kibontakozni. Itt akadt reá a helytartó leánya, kinek közbenjárására egy kínai hajón Kanton városába jutott. Itt aztán szépen kitették a partra.

Jelky András mit tehetett egyebet, felkereste az egyetlen európaiakat, kiknek ott kereskedni megengedtetett, a hollandiakat, s azoknak telepén beállt katonának négy évre. Ott strázsálta a raktárakat, elől-hátul nyitott frakkban, térden felül érő csizmában, mennykő nehéz mangalétával a vállán, naponként egy réz-garasért, két marék rizsért, fél font ürühúsért. Nagyon megörült, mikor a tél elmúltával jelenté a kapitány, hogy az egész őrség vissza van rendelve Batáviába,

( a volt Holland Kelet-India gyarmat fővárosa: Jakarta) mely mint Jáva sziget fővárosa, Hollandia összes Kelet-indiai gyarmatainak kormányhelye volt.

1758 tavaszán tehát ide értek. Nem szerződik ide európai ember, mert kevés bír köztük életben maradni e dögleletes égalj alatt. A helytartó, egy kövér öregúr, igen megszerette Andrást. Ámulattal hallgatta csodás kalandjait, s végre elintézte, hogy a szabadságolt állományba helyeztessék határozatlan időre, és hogy szabóműhelyt nyisson. A helytartó pártfogása hozzá csődítette a jobb módú polgárságot, s András rövid időn jó módú ember lett becsületes munkája után.

Megfürödvén egy tóban, egész teste tele ragadt piócával. Hetekig nyomorgott ágyában, mialatt házigazdája, Sequin szép leánya, Herta ápolta, kit felüdülése után aztán meg is kért és meg is kapott. A helytartó volt a násznagy s az egész város örült a derék pár szerencséjének.

De a mennyire kegyelte Andrást a helytartó, ép annyira ellensége volt neki a helytartó-né, mert küszöbét besározta, fehér abroszát be vörösborozta.

A helytartó-né számára hozott óriás kokín-kínai kakast egy batáviai kakas legyőzte, a győztes kakas épen a Jelky Andrásnéé volt. Ez lett a Jelky András legnagyobb szerencsétlensége.

Egy szép reggelen a helytartó magához hívatta s előadta neki, hogy előléptette hadnagynak s elküldte Ceylonba a lázongó bennszülöttek ellen, egyszersmind egy levelet nyomva kezébe, hogy azt a kiszálláskor bontsa föl.

Ceylonba érve, első gondja volt a kormányzótól kapott levelet felbontani. Ebben pedig az az utasítás állott, hogy a rendelkezésére levő 200 emberrel hozza rendbe a sziget ügyeit, azután járja sorra Banda, Amboina és Ternate szigeteket s az ott támadt bonyodalmakat békés vagy erőszakos úton oldja meg. E feladatnak megfelelni legalább három évre volt szükség.

Ceylon fővárosában, Colomboban úgy fogadták, mint egy fejedelmet, s ö haladéktalanul hadat indított Mahabi, Kandy tartomány királya ellen. Miután azonban meggyőződött, hogy a singalézek hite szerint csak az lehet a sziget ura, a ki a Buddha isten szent fogának birtokában van: azon töprengett, miként ejtse e talizmánt hatalmába?  

Őserdőkön vezetett útjuk keresztül, melyek tele voltak ragadozó vadakkal, krokodilokkal, óriáskígyókkal s harmadnapra egy oszlopszent akadt útjába. Ez a furcsa szent már emberemlékezet óta állt egy magas kőszikla tetején mozdulatlanul, hidegben, melegben, éjjel, nappal; a hozzá zarándokló hívek etették s körülötte fészket raktak a madarak. Midőn ez oszlopszent megtudta, András mi járatban van, elhagyta eddigi helyét s vezetőjévé vállalkozott, mert bosszút forralt Buddha főpapja ellen, ki miatt ő mellőzve lett. ----

 

(570.) Ezen az éjjel a mangófa alatti kunyhókban nem sokat aludtak. A pápuákra gondoltak, és arra, vajon másnap vissza fognak-e térni, hogy a sziget túlsó felén kíséreljék meg a támadást. András egész éjjel szemet nem hunyt. Ott feküdt mozdulatlanul ágyán, szeme azon vörös tűzponton függött, mely a tűzhely örök táplálójában égve, a sötétben annyira vigasztaló látvány volt.

Alig hogy pitymallani kezdett, András fölkelt és kilépett a kunyhóból. Kvanga és két bátyja ekkor már künn álltak az ajtó előtt és nagyon el voltak mélyedve beszélgetésükbe. Látnivaló volt, hogy őket a tegnapi esemény nem csekélyebb feszültségben tartotta, mint Andrást.

— Jó reggelt, híveim— monda András.

— Vajha bizonyosan tudnám, hogy ma még jó estét is fogunk egymásnak mondhatni.

— Te is azt hiszed, hogy még egyszer el fognak jönni? — kérdi Kvanga, kinek szemei aggodalommal függtek András ábrázatán.

— Mindenesetre, — válaszolt ez nyugodtan. — Ma éjjel arról gondolkoztam, szökni lesz-e jobb vagy küzdeni, és azon meggyőződésre jutottam, hogy innen se el nem szökhetünk, se itt el nem bújhatunk. Társai hallgatva igent bólintottak.

— Küzdenünk kell tehát, — folytatta András, — noha ily túlnyomó erő fölött diadalmaskodnunk csaknem lehetetlenségnek látszik. Egyetlen segélyünk az, hogy ésszel és csellel pótoljuk erőink elégtelenségét. Azon csontvázak, melyeket Sokuma és Gondoro a kikötőhelyen fölállítottak, meglehet, még igen jó szolgálatokat fognak nekünk tenni.

A mi embereink igen babonásak és a holt ember képétől nagyon félnek.

— Ámbár az eredetit szívesen- megeszik, ugye? — vágott közbe András.

A két pápua szégyenlősen vigyorgott.

— Dologra tehát, fiuk. Szedjétek össze, amennyi nyíl, lándzsa és kő kezetek ügyébe esik. Halmozzátok föl a kikötőhely partján jó rejtekekben, legyünk készen mindenre és csak azért se féljünk.

Összeszedték tehát a fegyvereket, a faluba is elmentek és az ott heverésző régi dárdákat, nyilakat előkeresték, azután mindezt lehordták a tengerpartra. Ott szikladarabokat gördítettek össze, úgyhogy egészen emberséges sáncot képeztek, alkalmas lőrésekkel.

Sokumának még egy igen eredeti ötlete is támadt. Rendre járta ugyanis csontvázait, mindegyiknek íjat adott kezébe és karjait aztán oly helyzetbe kötötte, hogy némi távolságra csakugyan lövöldözni látszott.

— Ez jó lesz, — kiáltotta, — mert ha mi lövöldözünk, az ellenség azt fogja gondolni, a csontvázak védik a szigetet.

De az nap nem jött az ellenség. Sőt másnap sem. De azért harmadnap megint elkezdődött a várakozás, a kémlelődés. Midőn délfelé járt az idő, Sokuma egyszerre egyenesen kinyújtotta karját Ternate felé. Nem szólt semmit. Mind a három férfi lélegzete egy percre elállt.

Ezúttal nem csalódtak. A sötét pontok megint ott lebegtek a tenger színén. Sokan voltak. Még többen, mint először. Egy óra múlva már tizenkettőt lehetett számlálni. A fekete ördögök jól eveztek. Az idő is kedvezett nekik, szél nem volt s a hullámok nem hátráltatták haladásukat. Elég gyorsan közeledtek a névtelen sziget felé.

András csakhamar egész nyugalmát visszanyerte.

— Itt vannak! — monda szilárd hangon és fölkelt fektéből.  És most gyerünk oda, ahol ember kell a gátra!

A pápuák készségesen követték vezérüket. Még egyszer visszanéztek kelet felé, hol a fekete pontok egyre nőttek, nőttek, — azután sietve elhagyták a szirtfokot.

Kvanga a harcosok közé állt és fölajánlotta ügyességét a közös védelem javára. Természetes, hogy az ajánlat ezer örömmel elfogadtatott s a szigetlakó összeszedve fegyvereit, menten lesietett a kikötő partjára a sánc mögé.

A csontvázak sora ott fehérlett part-hosszant, üres szemgödreik kísérteties merevséggel látszottak kémlelni a közeledő ellenséget, valóban ijesztő egy várőrség!

A sánc mögött pedig jól elrejtve lappangott a kisded csapat, némán, elszántan, hidegen. Egyszerre a szirtfok mögül a tengeröbölbe suhant az első ladik, nyomban utána a többi. Egy percbe sem telt, már mind az öblön belől mozgott. Eszeveszetten forgatták fegyvereiket fejük felett. - - -

Andrásék rögtön átcsúsztak a másik oldalra, Sokuma és Gondoro megint a csónak alá akartak sújtani, de Karakó ezúttal nem volt ott. A ravasz róka tudván, hogy üldözői megint ott fogják őt várni, inkább ideát maradt és az innenső oldalon vett lélegzetet.

A tusakodás csaknem egy negyedóráig eltartott. De végre is Karakó mindinkább elfáradt, tüdeje görcsösen dolgozott már és felmerülésekor lélegzés helyett kínosan hörgött. Azután egyszer, amint ismét le akart bukni, már nem volt elég ereje; a két lapát közvetlenül a víz alá nyomta.

A sziget lakói újra meg voltak mentve a fenyegető veszélytől.

A nap tüzes golyója immár a vizet érintette. A csónak mélyén ott feküdt az ifjú leány, mozdulatlanul, alig lehelve. Halovány arára a búcsúzó nap hazug rózsákat hintett, mintha kendőzni akarná.

A nap eltűnt, az ég elsápadt, Kvanga orcáiról is letűntek a kölcsönzött rózsák. Nemsokára a rövid szürkületnek is vége szakadt, az égen kigyúltak a csillagok számtalan fáklyái. Éj volt.

 (Vége következik)

 

 (583) (Vége.)

Néhány nappal Kvanga temetése után, András egy hajót vett észre a tengeren. Pálmaleveleket kötött egy hosszú póznára, azzal integetett, míg észrevették. A hajó épen Batáviába volt menendő s szívesen fölvette Andrást és a két pápuát az ö fa-rostból készült ruháikban.

 

 

Tengeri kikötő. A római francia helyőrség hajóra szállása.

 

Volt nagy meglepetés a kikötőben, mikor a három félmeztelen ember kiszállt s egyenesen a kaszárnyának tartott. Itt bejelenté magát a kapitánynál, ki nem tudott hová lenni csodálkozásában. Rögtön hadnagyi ruhát adatott rá s elvezette a helytartóhoz. (A korabeli kikötői életet Civitavecchia szemlélteti. G.)

Van der Parra Péter Albertet öblös karszékében találták, mint akkor, mikor András legelőször látta. Nagyon keveset változott. András láttára húsos tenyereit összecsapta, arca előbb sötétvörös, azután meg viaszsárga lett.

— Jelky! Igazán ön az, vagy csak a hazajáró lelke?

— Nagyméltóságú helytartó úr, csakugyan magam vagyok itt, feleié András, mélyen meghajtva magát.

A helytartó fölemelkedett ültéből, Andráshoz lábalt és könnyező szemekkel melléhez szorította öt.

— Hadnagy úr, —- monda azután lágy hangon, — nagyon igazságtalanul bántam önnel. Én önt kiragadtam családi boldogsága köréből és ön ezt a közügynek tett kitűnő szolgálatok által viszonozta Ön derekasan viselte magát és becsületet szerzett magyar hazájának, de Hollandiának is. Gyarmataink ön iránt a legnagyobb hálára vannak kötelezve.

E percben kinyílt az ajtó és a helytartó neje sietett be.

— Igaz-e tehát? — kiáltotta; — csakugyan ön az, hadnagy úr, és a pápuák nem falták fel?

A derék asszony örömében csaknem nyakába borult Andrásnak. Midőn elbúcsúztak egymástól, András még megkérte a kapitányt, hogy a két pápuát, kik a kaszárnyában maradtak, küldje el valakivel házához. Azután dobogó szívvel haza sietett.

Midőn a szobába toppant, neje gyászruhában ült és holmi apró fehér-neműket varrt. Egy sikollyal András nyakába borult. Az ablak mellett egy kisded bölcső ringott, s a fátyol alól, mellyel le volt borítva, egy kerek, üde, tömzsi gyermekarc virított ki és két nagy kék gyermekszem mosolygott az idegenre, ki még sem volt idegen. András apa volt; a bölcsőben kis leánykája feküdt.

A ház, mely évek óta legszomorúbb volt egész Batáviában, most legvígabb lett, sehol olyan jókedv nem uralkodott, mint itt. Boldog arcú emberek jártak ki s be, s a szobákban az elégültség és vidámság ütötte fel tanyáját.

Andrásnak ez idő óta meg volt alapozva szerencséje. Másnap 500 hollandi tallért kapott, állami szolgálatainak jutalmául a helytartótól, 500 palack finom bort, és 300 palack sört, egészsége helyreállítására a helytartó nejétől. Ünnepelt ember lett Batáviában.

Megkapta az obsitot s a helytartó nemcsak pénzét, de hitelét is rendelkezésére bocsátotta; mit ö föl is használt. Bérkocsi-üzletet nyitott, s ez annyira jövedelmezett neki, hogy néhány év alatt nemcsak adósságát fizette vissza, de vagyont is szerzett. Batávia közelében olyan jószágot vásárolt, melyen nem kevesebb, mint 1400 ház állott. A nemzetőrség kapitányává, választotta.

De eszére, tapasztalataira és erélyére szüksége volt az államnak is, azért tehát nem maradhatott békés házi közelében. A kormány rendkívüli követté nevezte őt ki a japán császár udvarába. Ez volt a legelső példa, hogy Japán császára idegen hatalmasság követét elfogadta. Jelkyt itt is a legnagyobb kitüntetésekkel fogadták, testőrséget adtak melléje. Andrásnak több havi ott tartózkodás után sikerült Japán elzárkózási politikáját megtörni s államférfiúi képességét.

A legdrágább ajándékokkal elhalmozva tért haza Batáviába, hol ezentúl nemcsak vitéz hadvezér, de jeles államférfiúnak is tekintetett. Banda-szigeti missióját, hol egy királyt kellé trónjába helyezni, nem kevesebb diplomáciai ügyességgel oldotta meg. …

András visszatérvén, családi boldogságát évekig nem háborította semmi. Azonban 1772-ben szeretett neje meghalt. Sivatag lett a világ körülötte, s midőn 1775-ben barátja, a helytartó is kimúlt: elhatározta, hogy azt a világot odahagyja, s visszatér arra a földre, hol bölcsőjét ringatták. Mindig ez volt titkos vágya, most tehát eladta minden vagyonát s 1776. október havában a „Gockendorf" nevű hajón elindult Európa felé. Folytonosan három ember őrködik a toronyban, kik egymást felváltva gondoskodnak arról, hogy a tűz soha ki ne aludjék.

 

*

Két hónapig tartott, míg Afrika déli csúcsához, a Jóremény-fokához érkeztek. Itt gonosz láz dühöngött, melybe ő is bele esett hü kísérőivel, a két pápuával. Ezek áldozatai is lőnek, de az ö erős természete kilábalta a bajt. Új hajóra szállt tehát s 1777-ben augusztusban szerencsésen megérkezett Amsterdamba. Innen meglátogatta Angliába költözött apósát s megmutatta neki két szép leányát. Ez év okt. 2-án érkezett Bécsbe.

Jóska bátyja még mindig ott lakott, ahol ezelőtt, két évtizeddel hagyta volt. Alig hitt szemeinek, mikor a sok hányatás, szenvedés miatt elöregedett öccsét meglátta.

András tudakozódott szülőiről, azok, szegények, rég a bajai temetőben porladtak már. Hányszor gondolhattak ezek messze világon bolygó gyermekükre.

Béla gyerek, a harmadik fiú híres szabómester lett Budán, s pompásan ment dolga. Meg is házasodott, meg is szaporodott, amint már az a világ folyása.

Olyan mindenféle érzelmek között hánykódott szegény András szíve, mikor mind e dolgokat elbeszélni hallotta.

Több hétig tartózkodott bátyjánál. Ez idő alatt II. József császár is hírül vévén, mily nevezetes ember tartózkodik székvárosában. Magához hívatta s nagy álmélkodással hallgatta Jelky életének történetét, végül pedig egy arany éremmel, a császárné pedig gyémántos burnót-szelencével ajándékozta meg.

András 1778-ban, huszonkét évi távollét után lépett újra hazája földjére. Egyenest Budára ment Béla öccséhez. Volt is aztán öröm a házában! Egész Buda tele volt a nagy újsággal, micsoda ember érkezett haza idegen világrészekből.

András Budán telepedett le, csak egyszer ment le onnan Bajára, — szülői sírjához. Leányait férjhez adta s utoljára még egyszer megházasodott ö is. De nem sokáig élvezhette az újonnan megalapított család örömeit. 1783. december. 6-án elhunyt.

 

e) Jelky Andrásnak, egy született magyarnak történetei, aki, minekután a sok szerencsétlen eseteken, hajótöréseken, raboskodáson, és a vademberek között életének különbféle veszedelmein által ment volna, végtére Batáviában nevezetes tisztségekre hágott. Magyarba foglalta Sándor István, Győrött, Streibig József betűivel, 1791.

 

Nyugat 1911. 20. Ady Endre: Jelkyek és Csomaiak

Barátok, ismeretlen és ismerős ismerősök s egészmód váratlan idegenek, magyarok, írogatnak nekem pár év óta Európából s Európa többi földrészeiből. Szóval: magamon s napi postámon keresztül is látom, tudom, hogy Magyarországnak, kiváltképpen tíz év óta, újsütetű portyázói vannak. Voltak bizony régen is és mindig: a Csokonai-rúgó Debrecen régtől s állandóan, ha talán, nem is szívesen, de küldi, de küldi ki a külső országokba jeles fiait. Küldte és küldi persze nem csupán a csak nagyon ortotipikus (?), és ma már krudélisan (kegyetlenül) magyar Debrecen, de sok kevésbé jeles hely is.

Hanem a magyaroknak ilyen bolond el-szétkóborlására, mint a mai, még sohse volt példa, nem is lehetett, s ez a látvány nem ok nélkül rémít meg sokakat. Hát rémüljünk, no, most azokkal mi is, akikkel sem rémülni, sem bizakodni együtt, együttesen, sohasem tudtunk és szoktunk. Ennek az országnak, Budapestnek s környékének, mely a magyar politikai-földrajzi határokat zárja, nincs szüksége erre a töméntelen Jelky Andrásra s csodatetteire…

A magyar Jelky Andrások, a nem Kőrösi Csomák, legyenek türelemmel: ha nem tűrnek úgyis a Kőrösi Csomák sorsa éri őket, s ha nem tudják bevárni az új Magyarország sikereit, mesebeliebbek lesznek minden Jelky Andrásoknál.

 

 

Izsák Mártha

 

Isaák Mártha: BILINCSEK. (1906. RT 165 – 207,) h14- 50.

 

Az élet titkaiból. Elbeszélés. Írta Isaák Mártha .(1906. 32. 515.)  h14- 50. Szemelvény; Itt a teljes. G.

Oh, a szegény, szegény, szegény «szép Gyula»! Hogy mindig ő jut eszembe egy idő óta, mikor így felém fordítja titokzatos kerek képét a holdvilág. A patakon túlról, Betty meg Helénke, lágyan csengő énekhangokkal szövik át a kert ködfátyolos levegőjét.  Ő jut eszembe, a soha sem látott méla patikus, aki körfésűvel tűzte föl bal szemébe hulló hajfürtjét. Szépnek nevezték a Körös partján, a Berettyó partján, ahová sorsa hányta, s idefönt az Ipoly mentén is a kisváros kisasszonyai, s akit én, ha ismerem, a lágysága miatt gyűlölök. S akiről meg az anyjáról mégis beszélnem kell, hogy szabaduljak az emlékétől. A történetük visszhangja azért jutott hozzám, hogy elmondjam. A történetük, mely olyan, mint egy csöpp lakat a millió közül, mely a mindennapi élet megszámlálhatatlan titkait őrzi. Ki kell nyitni. Addig nem nyugszom én sem. És szép Gyula, meg az anyja, kísérteni járnak.

Itt történt a hangonyi erdőben, hogy megtalálták szép Gyulát, két hétre rá, hogy hatvan forinttal a zsebében, meg a jobbik puskájával a vállán elindult vadászni. A nagybátyjához indult, a nagyerdő túlsó oldalára, hogy még egyszer megnézi a sápadt Sárikát, aztán leszámol az élettel, abban a másik kis városban, ahol erre a sok keserűségre éretlenül, megszületett. A pénz arra lett volna, hogy eltemessék, mert azt mondja azon az esőáztatta papiroson, amelyet a zsebében találtak: «Még a föld színén találnak felejteni. Hát majdnem úgy történt. Mert a hangonyi erdő sűrű bozótjai ott fogták. Messzebb nem bírta vinni a bánatát Gyula, csak az örökzöld fáig, mit a hangonyiak szerint, titokzatos meleg források tartanak télen is ébren. Odáig cipelte, ami vinni valója volt. Ott letette, ledobta a földre. Talán kiáltotta is hozzá, hogy: nem bírom! De csak a falevelek hallották, meg a fű, meg a nagy kalapú gombák, meg a hangos emberszótól, puskaszótól megriadt madarak, meg a hangyák annak a fának az odújában, amelyik mellé lezuhant. Az a vézna kis lány is tudta talán, mi történt, aki szüntelen sírdogált két hét óta, hogy miért, az Isten se vette volna ki belőle? Úgy hogy a keresztanyja százszor is megátkozta azt az órát, mikor eszükbe jutott, hogy a nyakukba veszik nyűgnek.

Hogy az anyja tudta-e? Nem mondta. Mikorra Gyula holtteste hazakerült, egy fiatal provizor már otthonosan sürgött-forgott a szép Gyula patikájában és a kisasszonyok csak oly szívesen és sűrűn vették a fogcseppeket. Hát igaz, hogy a patika nem «maradhatott», s hogy ez a fiatalember úgy csöppent be egy este, mintha a sors küldte volna segítségül. Az igazított el temetést, mindent.

Hogy az özvegy mikor siratta el egyetlen gyerekét, azt nem látta senki. Hogy hányszor jutott eszébe az a szó, amivel akkor délután Gyula vadászni ment: úgyis édesanyámé minden! — azt nem számolta meg senki. Hanem a változást, ami a fösvény, házsártos asszonyon történt, egy darab idő múlva a vak is meglátta. Az egymásba nyíló három szép szoba, ahová senki a lábát se tette, míg Gyula élt, egyszer csak megtelt világossággal. Szobalány kisasszony húzta félre a nehéz függönyöket, hogy a nap besüssön. A sok drága szép bútor megmozdult, élni kezdett; fiókokat nyitogattak, zártak; a szekrényekbe vadonatúj ruhák kerültek, a konyhából fürdőszoba lett a provizor számára, és a szakácsné már nem tudta, hogy hol áll a feje, mikor a gazdag patikusné egy-egy ebédről rendelkezni kezdett.

Szó se volt többet róla, hogy a patikát eladják, pedig míg Gyula élt, tíz esztendő alatt háromszor költözködtek Magyarország egyik végiből a másikba, mindig olyankor, mikor a Gyula lágy szíve végkép megolvadt és kijelentette, hogy most már csakugyan megházasodik. Rettenetes keserűség szállta meg ilyenkor az özvegy szívét. Ezt a sorsot érdemelte ő? A fiú apja egy garas nélkül halt meg. Ő kineveltette Gyulát, vele ment városról-városra, hogy megőrizze a rossztól, meg hogy többet ne költsön. Patikát rendezett be neki, s ez a köszönet. Asszonyt akar a házhoz hozni, aki legyeket bocsát majd a sötéten, hűvösen tartott szobákba nyáron, télen meg kályhafüsttel piszkoltatja be a falakat. Asszonyt, aki neki nem tetszik. Aki miatt kész elhagyni ezt a jó Körös vidéket, ahol egy holt ága a folyónak minden esztendőben szállít húsz-huszonöt tífuszos beteget. Úgyis az enyém minden! — jelentette ki kereken; de rettentő gyanújától, hogy Gyula titokban megesküszik, nem tudott megnyugvást találni, csak mikor csakugyan elköltözködtek a Berettyó mellé. Ott se volt maradás. A rokonság egy hamis, barnaszemű árva lányt sózott a nyakába, akinek a kedvéért Gyula már harmadnap kivette a hajából a körfésűt és lenyíratta a bal szemébe hulló fürtöt, hogy majdnem katonásan nézett ki. Az özvegyet a rákövetkező éjszaka kilelte a hideg. Reggel, még korán, elvitte a húgát egy cipő boltba és vett neki végkielégítésül egy pár gombos cipőt, a kiselejtezett áru közül. A jobb lábra, meg a bal lábra való is, egy oldalra gombolódott; az egyik nagyobb volt egy számmal és a bélése az egyiknek piros, a másiknak kék. Visszaküldte oda, ahonnan jött. De három hónapra rá ugyanezt a lányt «eladós»-nak nevezték ki a városkába, és azzal a fenyegetéssel jött vissza, hogy: várjuk be a végét!

Az özvegy megint megfutamodott.

— Úgyis az enyém minden! — jelentette ki megint az okvetetlenkedő Gyulának. Nem nézett kárt, költséget, de vitte magával a három szép szobabútort, meg a fiát az Ipoly mellé. Volt hát már három patikájuk, meg egy se, mert a tíz esztendei várakozási idő, hogy a jogot megválthatták volna, még nem telt le. Pedig a szörnyű izgalom, hogy menekülni kell, megint jelentkezett három esztendő múlva. Gyula azzal jött, hogy menyasszonya van. A kis lány nem tudja még a szándékát, de szeretik egymást és hathét alatt, ha törik, ha szakad, meg lesz az esküvő. Az özvegy megmutatta, hogy nem. Összetörte  Gyula akaratát.

A harmincnyolc esztendős gyenge «gyerek» a vállára vette a puskáját és azzal zárta be az ajtót.

No hát, legyen az édesanyámé minden, ha úgyis az édesanyámé minden!

Hogy felengedett-e a rettenetes dac az öregasszony szívében, mikor ólomkoporsóba zárva, két hét múlva haza jött a fia, nem tudta meg senki; mert hogy mi volt köztük, mikor elváltak, azt se tudta senki.

Mondom, azt, hogy Gerőné megbomlott, annál inkább megtudták. No hát meg is tudhatták, mert ezüstcsipkével díszített nehéz fekete bársonyruhájában, ezüst csipkefőkötővel, meg sötétvörös rózsákkal a fején, a leghosszabb utcán, a főutcán, amelyik az egész várost átszelte, ment esküdni a templomba Gyula anyja, meg a provizor.

Három hónappal ezután a provizor megszökött. Csakhogy előbb összeszedett és eltakarított a háztól minden értékes ingóságot és nagy összeg készpénzt.

Az öregasszony nem lármázott, hagyta futni. A cselédséget elzavarta, a függönyöket összehúzta, az ablaktáblákat betette, a patikát elkótyavetyélte, s maga úgy élt még valahol elbújva egy kis hátulsó szobában, rettentő fösvénységben. Csak akkor gyújtott gyertyát, mikor pénzt dugdosott a három szép szoba drága bútoraiba. Uzsorakamatokat. Furcsa, összeaszott múmia lett belőle, de a szeme csak úgy izzott a kapzsiság lángjától még kilencven esztendős korában is. Az tartotta benne a lelket. Hogy sarkát verő fekete haja nem őszült meg és nem ritkult meg soha, csudaként jegyezték fel róla.

Hogy ebben a rettenetes logikus rendben, ebben a sivár világosságban hol a titok? Nem tudnám megmondani. De valahol, a történet «mögött» ott rejtőzik mégis a titkot őrző csöpp lakat s a bele illő kulcsnak egyetlen rándulására lenne csak szükség, hogy kitudódjék, ez a kegyetlen láncolat hol kapcsolódott egybe először?

Az öregasszony hagyatékában talált Ipolysági Hírnök agyonsárgult számára gondolok. A csipkelődő krónika rovatának szavaira:

«. . . Városunk legszebbjét, a csak tizenöt évű V. . . Juliannát vette ma nejéül, az ismeretes mellény király G. Attila. Beavatottak kénszerről, könnyekről, titkos mátkaságról beszéltének — mással. De az oltár előtt egybegyülekezett szép társaság csak gazdag mívű lakodalmi ruhákat, kedve-tölt (sic) örömszülőket látott, «igen» szót hallott és szerencsekívánatokat. Hogy mi van a menyasszonyi fátyol mögött, azt nem kutatta. Az incselkedni szokott, Ámor lelke rajta.

Hát, amit a lakodalmi közönség a legritkább esetekben lát előre, egy torz élet, egy gyönge ivadék végzete rejtőzködött a menyasszonyi fátyol mögött!

 

 

Jakab Ödön

 

 

Jakab Ödön  A vulkántulajdonos. Elbeszélés. (képekkel) R. T. 1903. 89—93 – 97.

Mikor az én angyali Katicámmal házasságra léptem, akkor ő már régen apátlan árva volt. Gesztenyésen lakott az édes anyjával s oda kellett nekem is költöznöm. Gesztenyés különben kellemes kis falu. A világtól ugyan kissé félre esik, de a fekvése regényes, a földje termékeny, levegője, vize pedig olyan egészséges, hogy a temetőbe vezető utat évenként háromszor kaszálják.

A mi udvarházunk verandájáról, ha nem is tágas, de pompás kilátás nyílt a szemben emelkedő Boszorkánytetőre. Ez egy hegynek volt a neve, mely valósággal természeti ritkaság számba ment. Úgy állott a völgy síkjából kinőve, mint egy törött hegyű, óriási cukorsüveg. Kerülete alant nagy terjedelmű volt s föl a közepe tájáig köröskörül bokorerdő fedte. Azon fölül pedig kopáron nyúlt fel a magasba. Fehéres-szürke kúpja messzire ellátszott..

Azokkal a fűszálakkal, amelyek ott nőttek, nem tisztogatta a Kúpot senki. Még a pásztorgyerekek is csak addig jártak fel, ameddig a bokorerdő terült. Feljebb már a világért sem merészkedtek volna! Sokszázados babona tiltotta az embereket attól a hegy-kúptól. Úgy beszélték, hogy a tetején tátongó szakadék tölcsérében boszorkányok laknak, kiket emberi léptek zajával nem jó háborgatni, mivelhogy abból sok szerencsétlenség származhat a falura. És ez a hit olyan erősen élt a nép lelkében, hogy sem templom, sem iskola nem bírt ezen erőt venni. Minden esztendőben akadt egy-egy ember, aki váltig bizonykodott, hogy holdvilágos éjféleken saját szemeivel látta, amint a szakadékból boszorkányok rajzottak fel a levegőbe. Tüzes seprűkön lovagoltak szanaszét sebesen, hogy a szegény emberek tehenének elvegyék a tejét s nehéz betegségeket lopjanak be a kutak vizébe.

Ezért volt akkora respektusa annak a hegy-kúpnak. Félt tőle mindenki. Ha a bokrok közül olykor egy-egy értelmetlen kecske felbitangolt véletlenül a kopár oldalra: lábujjhegyen sietett a pásztor, hogy visszaterelje. Olyan halkan járt ott, mint a hogy az alvó beteg ágya körül szoktak.

Egyszer azonban úgy esett, hogy valami vándor geológus megmászta a hegyet, s tapasztalatairól cikket írt egy lapban. Azt állította, hogy ennek a hegynek a páratlanul szép kilátás mellett még az alakulata is szerfölött érdekes, s tölcséres teteje világosan tanúskodik arról, hogy valamikor tűzhányó lehetett. Egyszersmind szigorúan elítélte a lakosok élhetetlenségét, mely az egyébként hasznavehetetlen hegy természeti szépségeit nem zsákmányolja ki. Sürgette, hogy vágatni kell a hegyoldalon kényelmesen felvezető szerpentin utakat, mivel ezen a vidéken érdekesebb kirándulóhely turistáknak alig kínálkozik. S végül erős hitét fejezte ki, hogy az alvó vulkánt ezután bizonyára sokan felkeresik, kivált, ha az érdeklődő közönség tudni fogja, hogy a hozzáférhetés többé nincs elhanyagolva olyan szánalmasan.

Így történt aztán, hogy egy alkalommal az én angyali Katicám szokatlanul örvendező arccal nyitott a szobámba. Egy hírlapot lobogtatott a kezében s boldogan lihegve nyújtotta át nekem:

— Olvasd!

A geológus említett cikke volt.

— Nos, mit szólasz hozzá? — kérdi, mikor a lapot nagyjában átnéztem.

— Semmit! — mondám közömbösen.

— Persze, mert téged nem érdekel semmi, ami engemet érdekel!

Hanem aztán gondolt egyet s hamarosan újból felvette az előbbi jó kedvét. Édesen mosolyogva telepedett le mellém a díványra. Karjait a nyakam köré fonta, többször megcsókolt s hízelgő odaadással nézett a szemembe:

— Pedig, látod, Tóni - - -

— Bocsásson meg, mama, de ne sértegessen!

— Ugyan ne nyelveljen! Jobban tenné, ha egy kicsit inkább gondolkoznék! Hiszen ennek a szerencsétlen gyermeknek tökéletesen igaza van! Mert azt a hegyet, ha megvesszük, s valamicskét rendbe hozzuk: világos, hogy abból csak nekünk lehet hasznunk!

Erre már elnevettem magam. Látszott, hogy a feleségem ezt is először az anyjával beszélte meg. De a mama csak folytatta:

— Nincsen, mit nevessen! Ha egyébért nem, a korcsmánkért is meg kellene tennünk! Ott van a szép épület, de mit hajt? Az árendás alig fizet annyit, hogy az építési költség kamatját megkapjuk! Nem fizet, mert nincsen jövedelme! Nincs, mert most ki jár itt idegen? Ellenben, ha a vendégek kissé megszaporodnának, a kocsmárosnak is mindjárt jobban menne. ---

(93.) (Folytatás.)

Egyedül maradtam s gondolkozni kezdtem a dologról. Megvallom, hogy kivált a mama gazdasági fejtegetése szeget ütött a fejembe. Mert valóban tény volt, hogy az a kocsma nem valami sokat jövedelmez. Beláttam, hogy a mama számítása mindenesetre jóval reálisabb, mint a leányáé. Ebben a számításban lehet valami!

Addig s addig töprengettem, tűnődtem, hogy lassanként egészen belé éltem magam a vásárba. Azt a hegyet a falu úgyis olcsón ide adja, csak pénzt lásson érte. De meg azzal is számoltam, hogy az asszonyoktól már úgy se lenne nyugtom. Mikor a feleségem az első könnycseppet kiejtette a szeméből: azzal az a hegy már reánk volt táblázva!

Egy szóval: megvettem a hegyet, a falusiak nagy ámulatára s a mama még nagyobb gyönyörűségére.

Azt is megtettem aztán, hogy néhányszor a béreseket kivittem magammal s a hegyoldalba némi ösvényforma mélyedést vágattam, ami ugyan inkább hasonlított keskeny vízmosáshoz, mint szerpentin-úthoz.

A falubeliek fejcsóválva álltak a kapukba, valahányszor visszajöttünk a munkából. Váltig figyelmeztettek:

— Vigyázzon tekintetes uram, nehogy valami bajt hozzon a falura!

De a parasztok fecsegésével nem sokat törődtem: most már minden gondolatomat csak az üzlet foglalta le. A kocsmaépület után ilyen körülmények között magam is tisztességes jövedelemre kezdek számítani. De meg tervbe vettem azt is, hogy egy pár cselédet «vezető»-nek fogok alkalmazni, ami után szintén csurog-csepeg majd némi kis bevétel.

Miután pedig már mindent lehető legjobban elvégeztem, tudósítást küldtem a lapoknak, melyben felhívtam a turisták figyelmét a gesztenyési vulkán csodájára. Hivatkoztam benne a vándor geológus nagybecsű cikkére s egy kis túlzással kényelmes szerpentin-utakról s még kényelmesebb vendégfogadóról tettem említést.

A családomban ekkora boldogságot még soha se láttam! Mintha mind a két asszonyt kicserélték volna! Heteken keresztül vígan sürögtek-forogtak a háznál s csinálták a befőtteket és a szebbnél szebb terveket.

Hát a turisták kezdettek is szállingózni a faluba apránként. De azok koránt sem úgy viselték magokat, amint számítottam! A legtöbb fel se ment a hegyre, csak alulról nézte meg. A kényelmetlen, paraszt korcsmára pedig egyáltalán egyik sem reflektált, hanem mindenik a mi házunknál «tette tiszteletéti) s hol ebédre, hol vacsorára, sőt még éjjeli szállásra is ott ragadt. A kocsma helyett az én házamból lett vendégfogadó. Nap, nap után dínomdánom járta. A feleségemnek aratás felé már nem volt egy fia csirkéje sem. A csirkékből is mind turisták lettek! Veszedelmes gyorsasággal szaporodott az ismerősök száma, de kézzel fogható hasznát nem látta senki sem. Nem maradt abban a faluban senkitől egy fillér! Sőt némelyik turistát még a saját fogatomon kellett csupa barátságból tovább szállítanom, ha jövet a cipő feltörte a lábát. A gyarapodásunk mindössze csak annyiból állott, hogy a feleségem egy csomó matracot, párnát és paplant vásárolt, mivel megesett, hogy sokkal több vendégünk maradt éjszakára, mint amennyit tisztességesen el tudtunk ágyneművel látni.

Az asszonyoknak örömük telt a zajos életben s büszkék voltak, hogy a határunkon egy hírnévre kapott, valóságos tűzhányó hegy alszik. Mert azt az istenverte hegyet most már mindenfelé csakúgy emlegették: gesztenyési vulkán.

Sokszor kiálltam a verandára s önkénytelenül felfenyegettem az öklömmel az én vulkánomra, mely annyi kellemetlenséget és csalódást hozott a fejemre! Pedig a java még csak ezután jött!

Abban az időben ugyanis egyszer olyasmi törtónt, a mi Gesztenyésen még nem történt emberemlékezet óta. Egy vasárnap délután erős földindulás rázta meg a falut. A harangok a toronyban állítólag megkondultak, a templom falai pedig, azok valóban megrepedtek. Nagy riadalom támadt a községben s a népcsoportokba verődve tárgyalta a szerencsétlenséget. De a népiskola által megrontott ifjúság már egyebeket kezdett emlegetni. A föld méhében égő tűzről, vízről s effélékről beszélt. Mivel pedig a vélemények sehogy sem egyeztek: hát megkérdezték magát a tanítót. Ez aztán elrontotta egészen a dolgot! Azt mondta a szamár, hogy a bajt valószínűleg éppen a gesztenyési tűzhányó okozta.

Nosza, az embereknek sem kellett több! A mint meghallották, hogy a mi hegyünk forog a kérdésben, zúgolódni, káromkodni kezdtek s egyenesen leindultak hozzám. Éktelen lármával gyűltek a kapuba s mikor megláttak, fenyegető hangon kezdtek kiabálni:

— Ugye megmondtuk az úrnak, hogy ne bántsa a hegyet! Az a hegy eddig nem ártott senkinek! Mért nem hagyta békén? Minek háborgatta? Minek kellett oda utakat vágatni? Most már, ha bajt csinált, építtesse újra a templomot! - - -

 

(97.) Lehet, hogy egy kis földrengés volt, — vetem fel a gyanút. — Én az elébb éreztem valamit.

Természetes,  mamáék is rögtön úgy vélték, hogy ők is éreztek valamit. Sőt a mama később váltig állította, hogy ő mintha valami földalatti, lágy morajt is hallott volna, csak nem törődött vele.

Megállapítottuk, hogy bizonyosan ez a mi vulkánunk kezd nyugtalankodni. Annyi bizonyos, hogy régebben effélék itt soha sem történtek. De lassanként mégis megnyugodtunk.

A következő nap azonban megint csak mindjárt szóba került a tegnapi földrengés. Jóformán egész nap ez volt a szőnyegen. Az asszonyok egyre hálálkodtak, hogy késő este történt s így nem vették észre a parasztok. Mert a minapi félelmetes lárma még most is a fülükbe csengett. - - -
Az Etna kitörése l669-ben. A láva elönti Cataniát
. 

És elkezdtem mesélni nagy katasztrófákról, melyeket földrengések, lávaömlések okoztak. Amit valaha olvastam, felhasználtam mindent! Leírtam Lisszabon gyászos pusztulását. Legtöbbet és kiváló szeretettel meséltem Pompeji sorsáról, melyet a Vezúv temetett egykor lávasírba Az erdőkerülőt nyomban útnak indítottam, hogy menjen fel a hegyre s gyújtsa meg, a mit a múlt éjjel a tető szakadéka tölcsérébe hordott. Az erdőkerülő távozott, én pedig szintén a hálószobába vonultam…

— Jaj, végünk van! Kitört a tűzhányó!

—Mit beszél?—ugrottam fel gyorsan.

—- Meneküljünk! — sikoltja, eszét vesztve.

Pár pillanat múlva talpon voltunk mind a hárman s átrohantunk a mama szobájába, melynek ablakai a hegy felé nyíltak. A szobába hatalmas tűzvilág sütött be: fenn a hegy krátere csak úgy okádta a füstöt és a lángot s időnként tompa dörgés morajlása hallaszott. A dörgést ugyan a hegy mögötti felhők szolgáltatták, de azért úgy tetszett, mintha az is a hegy méhéből jönne. Rendeletre sem döröghetett volna jobb időben és alkalmasabban…

A feleségem útközben a kezeit tördelte s hangosan jajgatott. A mama pedig nekem egyre azt hajtotta:

— Jaj, én többet Gesztenyésre a lábam be nem teszem! Adja el a birtokot, a kinek akarja!

— Igen, csak most már vevőt kapjunk! — szóltam vállat vonva. — Ha híre fut holnap a katasztrófának: nem lesz bolond senki, hogy megvegye! Működő vulkán tövében ki vészen birtokot?

— Már én nem bánom! Én nem megyek vissza!

A vége pedig az lett, hogy mama a szerződést a vendéglőben reggelre már aláírta. Hogy aztán később mit csinált, mikor megtudta a valót, — arról ne beszéljünk

 

 

Jakab Ödön: A KÁPLÁN ÉS AZ ÉDESANYJA. h14-05

1918. 17. 262.

 

 

 

 

 

 

Függelék

 

 

 

VÁROSI VASUTAK AMERIKÁBAN (1895. 51. 843.)

Amerikában is megbecsülik az emberi életet s ezért gondoskodás van arról, hogy nagy baj ne történhessék. Szemléltetően mutatják be képeink az ily állapotokat is. Egy elmélázó, olvasásba merült embert a villamos utolért, a kocsis hiába csenget és kiabál, a tudós nem veszi észre, mire a kocsis egy másodperc alatt kiereszti rá a hálót s bevonja a kocsiba. 

Az sem nagy baj, ha a kocsis figyelmetlen. A kocsi elején van egy szerkezet, mely, ha hozzáér valami, háló alakúan lepattan, s az illető végig fekhetik benne, akár csak az ágyban.

 

*

 

Kisoroszi község Pest megyében, a Szentendrei járásban. Teljes

népesség

951. fő

1896-tól 1927-ben bekövetkezett haláláig itt élt és dolgozott Ujváry Ignác festő, „a sziget szerelmese”; itt született, alkotott és halt meg Ujváry Ferenc, Ujváry Ignác fia; Fekete István író itt lakott az 50-es évek elején; Nyaranta itt élt és alkotott Mészöly Miklós író, Polcz Alaine, Nádas Péter, Simonffy András, Kukorelly Endre, és mások; Sváby Lajos festőművész (műterme a Kis-Duna parton);

Élete utolsó éveiben itt élt és a református templomban kántorkodott Illés Lajos az Illés-együttes zenésze.

 

 

 

A NEMZETI SZALON TAVASZI KIÁLLÍTÁSA. Farkas Zoltán. (1913. 17. 328.)

Frank Frigyes finom érzékkel meglátott és ábrázolt, szerényen fellépő festményei jobb elhelyezést érdemeltek volna.

 

 

Frank Frigyes: Dachaui utca*

 

Frank Frigyes (Budapest, 1890. augusztus 19. – Budapest, 1976. október 24.) magyar festő. 1925-ben Olaszországban járt tanulmányúton 1926-27-ben pedig Párizsban élt.

 

A 19. század közepétől Dachau számos művész otthona volt, a dachaui művésztelep a várost Worpswede és a nagyvárosok mellett Németország egyik legjelentősebb festőtelepévé tette.

*Még nem volt a borzalom szinonimája. G.