h14–56. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók. (Jósika Júlia –     

Krúdy Gyula. )

 

 

 

 

 

2016. 12. 09. – 2017. 01. 02.

 

 

Tartalom

 

Bevezetés

 

Magyar próza

 

Jósika Júlia

Kaczián  Géza

Kazár Emil

Kele István

Könyves Tóth Kálmán

Kövér Ilma  

Krúdy Gyula.

 

 

Függelék

 

 

Bevezetés

 

Nagyrészt rövidebb írásokat válogattam, köztük teljes művet is. Meghatározó a szerző és a téma. Jósika Júlia az író második felesége. Kövér Ilma

Jókai gyámolítottja. Krúdy üdítőnek került a galériába. A szerzők műveinek többsége antikváriumi forgalomban van. Az írásokban több, ma már kevéssé használt kifejezés fordul elő. Pl. saroglya; kasornya; szeptemvirátus; tízház-gazda.

Kele István: Rajz a régi rablóvilágból (részlet): c. munkáját a MEK URL: http://epa.oszk gyűjteménybe felvette.

 

 

Magyar próza

 

 

Jósika Júlia: Egy lövés ára.1885. 146, 154. 162, 169.

Vígan lobogott a tűz a márványkandallóban; az asztal a szoba közepében reggelire volt terítve, s a tiszta, de kissé halvány téli nap sugarai, visszatükrözték magukat a porcelánban, ezüstben és kristályüvegekben. Az asztal mellett, egy mély karszékben csinos fiatal nő ült, teakészítéssel elfoglalva s néha egy tekintetet vetve a bronz órára mely a kandallót díszítette.

Mily későn jön ma megint — gondolta — míg sóhaj birkózott fel kebeléből (sic) s egy árnyalata a komolyságnak vonult el szép, szende vonásain.

Vajon minden férj úgy bánik-e nejével, öt, hatévi házasság után? Este színházba ment, mint monda, csak reggel felé jött haza. Most álmos és rosszkedvű lesz, mint mindig így töltött nap és éj után; aligha pár szót beszél velem. Pedig mily boldogok lehetnénk.

E pillanatban halk léptek hallatszottak a mellékszobában, az ajtó kinyílt, s azon egy fiatal, alig harminc éves ember lépett be.

Jó reggelt Lionel! — mondja a nő nyájasan, kezét nyújtván férjének, ki azt hideg közönyösséggel fogadja, alig felelvén neje szavaira- - -

Lionel Osborne, Ellinor férje, titoknok volt az angol követségnél Brüsszelben. Apja, ámbár nem idősebb, hanem csak második fia Lord Osbornenak, mégis igen tehetős volt, mivel anyja szép vagyonnal bírt.

Mister Osborne igen fiatal korában házasodott meg; de nejét, kit imádott, pár évig tartó boldog házasság után, gyermekágyban veszté el, mi öt annyira elkeserítette, hogy alig négy hetes kis fiát, Lionelt, bátyja, Lord Osborne hazához adta, hogy annak csak fél-évvel idősebb fiával neveltessék, s keletre utazott- - -

 

 

BÁRÓ JÓSIKA JÚLIA.

 

Míg Londonban lakott a fiatal házaspár, úgy, hogy Lionel mindig Arthur társaságában lehetett, viszony a nejével a legbensőbb volt; mert Arthur oly ügyesen tudta jó tanácsait előadni. A kis Anna születése az ifjú párnak boldogságát még növelte.

De Lionelt nemsokára titoknoknak nevezték ki, az angol követségnél Brüsszelben; és távol Arthur üdvös befolyásától.

Ellinor szépsége és angyali jósága mellett, ésszel s műveltséggel is bírt ugyan, de nem azon lelkierővel, mely befolyást gyakorolhatott volna férjére. - - -

Épen a Rue de la Loi és a Rue Ducale szögletén voltak, mikor egy csinosan, de igen egyszerűen öltözött hölgy, az utcán keresztül menvén, a sima havon kicsúszott és elesett, még pedig oly közel Lionel szánjához, hogy ez, mielőtt a hajtó képes lett volna a lovakat feltartani, mellette elrobogott s karját súrolta.

Ellinor felsikoltott ijedtében. Bocsásson meg ügyetlenségemért, Mademoiselle; mond Lionel közeledve; remélem azonban, hogy baja nincsen. Nincs semmi bajom, uram, — felelt reszkető hangon a leányka, — csak megijedtem volt; de azért folytathatom utamat. .- - -

Több gyermekekből, kikkel az Isten megajándékozta e házaspárt, csak legkisebb leányuk, Adrienne maradt életben, anyjától és dajkájától Josephine-töl, ki már születésekor Duprat házánál volt, gondosan ápolva, anélkül hogy elkényeztették volna a kedves gyermeket, ki nem erős ugyan, de egészséges volt s anyja művészeti tehetségét teljes mértékben öröklötté.

Mikor egészsége elkezdett gyengülni, Adrienne tizenötödik évében volt, s már több hangversenyben méltó diadalt aratott. Anyja átlátván, hogy halála után Adrienne nemcsak magát, hanem atyját is kénytelen lesz tartani saját munkája által, lassankint arra is szoktatta a kedves gyermeket, hogy zongora-leckéket adjon; s mikor tizenhatodik évét betöltötte, már nagyobb részét anyja tanítványainak átvehette.

Alig egy évvel ezután, a gondos anya mindinkább elgyengülve, rövid betegség következtében a sírban pihent munkás élete után. Adrienne anyja szerepét vette át; dolgozott, fáradozott reggeltől estig, hogy a háztartásra szükséges összeget megszerezhesse; míg atyja járt, kelt, sokat beszélve enyhíthetetlen fájdalmáról, de mindamellett evett, ivott, igen jól mulatta magát, s észre sem látszott venni, hogy mint neje ezelőtt, úgy leánya most érette dolgozik, ahelyett, hogy ő fáradozott volna érettük.

De Adrienne ezt gyermekkorától fogva annyira megszokta volt, hogy neki fel sem tűnt, és atyját, ki egyébiránt mindig igen nyájasan bánt vele, a legjobb apának hitte.

 Duprat házának egy részét bérbe adta ki; és annak első, három szobácskából álló emeletében, tíz év óta már egy éltes asszony lakott, egyetlen fiával. Madame Vanderelst — ez volt neve — Dupratnénak fiatalkori barátnője volt, ki egy kereskedőhöz menvén férjhez, özvegy lett, mielőtt férje, igen derék és becsületes ember, annyit félre tehetett volna, hogy neje s egyetlen fia jövője biztosítva lenne.

Vanderelstné, látván, hogy adósságok léteznek, felhagyott a kereskedéssel, férje raktárában lévő minden árucikket eladott, kifizette az adósságokat, a megmaradt kis összeget biztos helyre tette le, s annak kamatjaiból élt. A fia nevelésére szükséges pénzt úgy szerezte be, hogy virágokat csinált, aztán egy keresett divatárusnő boltjában párisi virágok címen  adattak el a brüsszeli elegáns világnak.

Mihelyt fia, Alfréd, tanulmányait bevégezte, alkalmazást nyert, atyjának egy régi barátjánál. Ő megígérte neki, hogy könyvelői minőségben lesz alkalmazva, jó fizetéssel.

Adrienne és Alfréd úgyszólván együtt nőttek fel; előbb elválhatatlan játszótársak voltak, aztán együtt táncoltak és mulattak azon körökben, hová szüleik bevezették őket. Végre szerelmes pár lett belőlük, mely Alfréd előléptetését várva várta, hogy házaspárrá váljék.

Hogy mindez szülei beleegyezésével történt, magából értetik; s ámbár Duprat úr gazdagabb vőre vágyott volna, mégis elég jószívű volt — minden önzése mellett — a fiatal pár boldogságét nem gátolni. (Folytatjuk.)

 

(162.) Adrienne egy felkiáltásával az örömnek Alfréd karjai közé vetette magát, míg Osborne legyőzvén zavarodását, durva hangon kérdi az idegent: mit akar házánál?

F bankár megbízásából jöttem önhöz uram, — felelt Alfréd erőltetett nyugalommal, — s míg az előszobában tudakoztam, vájjon itthon van-e, sikoltást hallék s arám Duprat kisasszony hangjára ismertem, kiről tudtam, hogy zongoraleckéket ad leányának. Kérdem öntől uram — folytatta növekedő indulattal — mit akart ön az arámmal? Miért kulcsolta be az ajtót, mi által rémítette el Adrienne kisasszonyt?

Lionel annyira meg volt ütközve, hogy szavakat nem talált; s átlátván, mily nagyon csalatkozott, midőn azt hitte, hogy nyilatkozata kedvező választ nyerhet a bájos művésznőtől, Adriennéhez közelített, hogy bocsánatot kérjen tőle illetlen bánásmódjáért.

Ne közelítse meg arámat, gaz csábító! — kiáltott fel Alfréd kitörő haraggal visszataszítván Osbornet. Ily alávaló embernek legkisebb érintkezése is szégyen!

Azzal megfordult, undorral s megvetéssel telt kifejezéssel férfias arcán, támogatván Adrienne roskadozó alakját, elhagyta a szobát és a házat.

Mik voltak ezek következései, könnyen gyaníthatni. Másnap reggel két fiatal angol jelent meg Alfréd szállásán, kihívást hozván párbajra Osborne részéről, melyet Vanderelst azonnal fogadott.

Ő is felkérvén tanúnak kettőt barátai közöl, nemsokára rendben volt az egész dolog, - - -

Másnap reggel Lionel, kinek egészsége teljesen helyre állott, útnak indult, hogy Vanderelsttel találkozhasson. Korán reggel távozott, mikor még mindenki pihent; s asztalén egy levelet hagyott, Ellinorhoz címezve, melyben a kedves nőt bátorítani s megnyugtatni igyekezett.

Felkereste tanúit, kiknek egyikénél reggelizett; elbeszélte lord Osborne levelének tartalmát, s nemsokára a vaspályán szélgyorsasággal repültek a határszél felé. Megérkezvén a kitűzött helységbe, Vanderelst két tanújával már azon vendéglőben várakozott, hová az érkezők beszálltak.

Osborne tanúi, ismervén a körülményeket, lépéseket akartak tenni az ügy békés kiegyenlítésére; de ezt Lionel a történtek daczára meg nem engedte, mert nem akart semmi áron gyávaság gyanújába esni.

A négy tanú tehát elvégezvén; a szokásos előzményeket, délutáni öt óra tájban megjelent a két ellenfél a helységen kívül egy magányos berekben; a fegyverek megtöltettek, a távolság kiméretett, s Alfréd és Lionel, töltött pisztollyal kezeikben, a tanuk által kijelölt helyeken szembe álltak. A félrevonult tanuk egyike hármat tapsolt, s a harmadik taps után a vívók lassú léptekkel egymás felé közeledtek. Pár pillanat után Alfréd célba vett ellenére sütötte fegyverét s a golyó Lionel kalapját átfúrta, pedig oly közel fejéhez, hogy kissé bőrét is megsúrolta.

Lionel felbillenté pisztolyát s a levegőbe lőtt; mert oly mélyen érezte, hogy ezen ügyben egyedül ő a vétkes, s halálos bűnnek tartotta volna Alfrédra célozni. De ez észrevette a hirtelen mozdulatot, mellyel Osborne kissé felemelte fegyverét, s tanúi által kinyilatkoztatta, hogy még egyszer akar lőni.

(Vége következik.)

Lionel tanúi egyelőre megtagadták beleegyezésüket, de végre kénytelenek voltak engedni, s a két ellenség újólag szemközt állt. Osborne gyanította, hogy miután ő Alfréd lövését elfogadta anélkül, hogy azt viszonozza, most Alfréd is követni fogja e példát. Fegyverét a levegőbe süti el; de azt is tudta, hogy ő maga kénytelen lesz ellenét legalább színleg célba venni, ha véget akar vetni a dolognak.

Közeledett egymás felé a két bajvívó; Alfréd nyugodtan, Lionel belső küzdelmek közt; végre azon percben, mikor Alfréd már felemelte fegyverét, Osborne, mint valami hirtelen elhatározás következtében, felkiáltott:

 

Megálljon ön, megveszem lövését!

 

Alfréd leeresztette pisztolyát s a csodálkozás minden jeleivel visszalépett; Lionel pár percig beszélgetett tanúival, kik aztán kinyilatkoztatták Vanderelszt tanúi előtt, hogy Osborne

10 000 font sterlinggel meg akarja ellensége lövését váltani, azon feltét alatt, hogy ő se legyen kénytelen újra lőni.

Alfréd erre pillanatnyi gondolkozás nélkül azt felelte, hogy semmi esetre sem fogadja el ezt az ajánlatot. A négy tanú pedig körülvette öt, s míg a két fiatal angol minden ékesszólását felhasználta, Alfréd két tanúja öt, anyjára s Adriennére emlékeztette, kiknek jövője tízezer font által biztosítva lenne. De mind hiába; Alfréd semmi áron sem akart oly egyezkedésbe bocsátkozni, melyet szégyenítőnek tartott.

Végre Lionelnek egyik tanúja, ki egyszersmind meghitt barátja volt, s észrevette mily kínos feszültséggel várja Osborne a dolog kimenetelét, arra kérte Alfrédet, hogy engedje meg, hogy egy pár szót négy szem közt szólhasson vele. Vanderelst meg nem tagadhatta e kérést, s a két férfiú kissé eltávozván, a fiatal angol röviden, de meghatóan megmondta Alfrédnek mindazt, a mi azon nap óta történt, mellyen aráját Osbornenál találta- - -

Egyszerre kocsi állott meg a ház előtt, s a csengettyűt hirtelen rántották meg. A két nő összerázkódott: Istenem! csak nem történt valami baj? — szólt Adrienne rebegő hangon, közelebb simulván Vanderelstnéhez.

Josephine, mormogva a késő látogató ellen, kissé szaporázva lépteit, felnyitotta az ajtót.

Ön az, Alfréd úr! Kiáltott fel, míg kedvence látására mogorva vonásai kiderültek. Fizesse ki a kocsi-bért, s vitesse fel poggyászaimat; — szólt Alfréd hirtelen, de örömtől sugárzó arccal; s egy aranyat nyomván a szolgáló kezébe, felsietett a hágcsón.

Ez Alfréd hangja! —szól Adrienne, felugorva üléséről s örömittasan kiáltott fel:— Nekem is tízezer frank jövedelmem van! Adrienne, anyám! Nincs többé mit tartanunk a vén táncmestertől; épen oly gazdag vagyok, mint ö — enyém vagy, kedves Adrienne!

S a bámuló leányt átkarolván, táncolni kezdett vele a szobában, majd elejtvén lábáról Josephine leányasszonyt, ki az úti málhával lépett be, s ijedt képpel susogta Vanderelstnének: szegény fiatalember; megbolondult bujában!

Igazat szólva, Vanderelstné is ettől kezdett tartani; meg nem foghatván, hogy gazdagodhatott meg oly hirtelen az ö fia. Ez észrevéve megütközését, erőt vett magán s végre elbeszélte a történteket, s hogy még jobban győzze meg hallgatóit a dolog valóságáról, megmutatta nekik az Oabornetól kapott váltót, a párbaj árát.

*

Hogy ezen események következtében nem nagy bajba került a fiatal párnak Duprat beleegyezését megnyerni, gondolhatja mindenki.

 

 

Aggházy Gyula: Lakodalom.

A KÉPZŐMŰVÉSZETI TÁRSULAT TAVASZI KIÁLLÍTÁSÁRÓL,

 

*

Aggházy Gyula (1850. 1919) magyar festőművész, tanár. A müncheni naturalista művészeti irányzat egyik hazai képviselője. Anekdotikus naturalista zsánerképei közül sokat a Műcsarnokban állítottak ki. wiki

*

 

Négy hét múlva megtartatott a lakodalom s a boldog vőlegény egyik tanúja nem volt más, mint Osborne, ki azon célra átjött Londonból, gazdag ajándékokat hozva nejétől, a most ismét boldog Ellinortól, a szép menyasszony számára.

Oaborne nejével, s leányával, ki nemsokára játszótársat nyert egy kis fiútestvérben, nagybátyja, Lord Osborne házánál lakott, kinek soha sem volt oka megbánni a Lionel iránt tanúsított kíméletet, s engedékenységet. Mintha Arthur szelleme most is őrködnék még szeretett barátja s rokona fölött, ez nem hagyta el soha többé a jó utat, melyre visszatért.

                             ------------

 

Jósika Júlia, családi nevén báró Jósika Miklósné báró Podmaniczky Júlia (Pest, 1813. – Drezda, 1893. június 10.) író, műfordító, Jósika Miklós író felesége.

Vasárnapi Újság 1861. 8. sz. arckép., 1893. 25. sz. arckép. (Váczy János), 1894..

 

 

 

Kacziány Géza (Arad, 1856 – Budapest, 1939. december 16.) bölcseleti doktor, középiskolai tanár, író, műfordító, független párti politikus, publicista, miniszteri tanácsos.

Cikkei (többnyire névtelenül) többek között a Vasárnapi Újságban (1884. költ., 1885. költ. Burns, 1887. Ifj. Horvát Árpád, 1890. elbeszélés., 1895. költ.)jelentek meg. Szinnyei

 

 

KACZIÁN GÉZA: AZ ELVESZTETT FELESÉG. Víg elbeszélés. 1890. 382; 399; 414.

Vidáman pattogott a tűz a kényelmes, világos kis ebédlő vaskályhájában. Az asztal mellett gömbölyű öreg pár fogyasztotta nagy lelki nyugalommal békés reggelijét: dr. Torma Márton és az ő felesége, akit a városban minden fiatal leány és fiatal férfi. Luiz néninek szólított. Ép úgy szerették örök vidámságáért s jó szívéért, mint férjét, az öreg doktort, ki harminc év óta kedvence a városnak.

Gyermektelen, vagyonos emberek, azon kivételek közé tartoznak, kiket nem értek nagy sorscsapások, anyagi gond se háborgatta őket, megtartották életkedvüket és jó kedélyüket.

Mikor a reggelizéssel készen voltak, a doktor rágyújtott kedves pipájára s lapjait kezdte olvasni. Felesége a cselédet csengette be, hogy a napi parancsot kiadja. - - -

— Ugyan Lujza, ne bomolj azzal a kártyával, mondja a férje.

— Csak hagyd, édes lelkem, hadd vessem ki, ne szólj bele a dolgomba. Te ép úgy nem értesz ehhez, mint én a receptekhez, a miket te szoktál írni.

— Na hiszen, csak az kellene még — gondola férje, de jobbnak látta ki nem mondani.

— Sok hasznát vettem már én a kártyának. Tavaly is, mikor számokat álmodtam, megmondta a kártyám, hogy kijön a nyerő szám.

-— S te még se nyertél semmit, édes öregem, ugye?

— Igen ám, mert én a budai lottóra tettem, pedig a brünni-re kellett volna.

Meg volt győződve, hogy csupán azért nem nyert. Vakon hitt a kártyának, és az álmoknak. Gyakran álmodott számokat, s ilyenkor mindig a kártyához folyamodott.

Most azt kellett megjövendölnie a kártyának, jön-e vendég? Elővette szervétája alól, s miután balkézzel háromszor megemelte magamagának, kirakta nagy türelemmel.

— Nem áll vendég a házhoz, inkább úgy látszik, mintha előttünk állana út és nagy társaságban lennénk. Látod, itt a három király, négy dáma, ezek itt társaságot jelentenek, a vörös kilenc szívességet.

— Jól van, öreg oldalborda, — tehát mi megyünk el valamerre. Intézkedjél úgy, hogy egy óra múlva útban legyünk Karámos felé, úgy is régen nem láttuk a tiszttartót. Én megyek az istállóba, ráparancsolok az öreg Andrásra, hogy gyorsan készüljön el, s aztán ha befog, megyünk, úgy is nagyon jó szánút van. A kártyának igaza kell, hogy legyen.

Ezzel vette kalapját s kiment. Felesége pedig öltözködéshez látott.

Egy óra múlva tetőtől talpig prémes bundába felöltözve, teljesen útra készen vártak, amíg András előáll a szánnal. De ez csak váratott magára. Öreg, cseléd volt, ép úgy, mint Panna asszony, ki még Luiza ő nagysága kelengyéjének kiegészítő részét képezte 32 éve folyvást szolgálatában áll.

A doktorné könnyen kifogyó türelme véget ért, a doktor kiment megnézni, mi történt az öreg kocsissal, hogy még se fogott be. Az öreg András pedig nagy lassúsággal fésülgette ki lovai számtalan fonatokba csavarintott sörényét nagy gonddal, hogy szép göndör legyen.

— Az ördögbe is, András, hát már soha se lesz kész a lovakkal? Mikor indulhatunk? Már egy óra óta készen várunk a feleségemmel.

— Ebben a minutumba megyünk, tekintetes uram, csak még ezt elvégzem, meg a Villám lábán pucolok egy kicsit- - -

Egy alacsony, fürge kis asszonyka, a tiszttartó neje fogadta őket, csinos fiatal leányával, s vendégeivel. Nagyon örült a kellemes meglepetésnek. Csakugyan igaza volt most egyszer a kártyának, társaságot találtak ott, csupa jó ismerősök, barátokból; öreg urak és asszonyok, csinos menyecskék. Volt ölelés, csók elég, minek a háziasszony vetett véget, szilvóriumot, kalácsot hozván, jól esik az ily hideg időben.

Volt aztán sok kérdés- és felelet-zaj. Örvendeztek egymásnak valamennyien. Az asszonyok a doktornét fogták közre. A doktort pedig a tiszttartó fogta karra és vitte szobájába, hol már a kártya-asztal föl volt állítva, a kártya kiosztva. Csakhamar bele merültek, s nagy tűzzel folyt a tarokk-parti. Volt a társaságban pár öregúr, ezek egyike a doktor, kik sok baklövést követtek el játék közben. Ilyenkor előbb vitatkoztak, aztán nevették őket..

A másik szobában is jól mulatott a társaság. (A nők, ha együtt vannak, nem fogynak ki az érdekes témákból.) Aztán most múlt el a vidám farsang s csaknem mind leányos anyák 'voltak, kiknek még most is jól esik, ha társaságban lehetnek s örülnek, ha leányaik jól mulatnak.

Ilyenkor fölmerülnek emlékükben a régi szép napok, mikor ők báloztak, s vígan lejtették a palotást, az isteni minétet, galoppot azokkal a csinos, jó táncos huszártisztekkel. Luiz néninek nem volt «eladó leánya», akit társaságokba vigyen, de azért nem maradt el onnan soha. Csak bálba nem ment egy idő óta, a mióta egy kaszinó-bál rendezősége takarékossági szempontokból indulva ki, a terem padlóját «vix» helyett háziszappannal kente be. A tánc hevében nem vette észre a kis államcsínyt, ép úgy az idősebb férfiak sem, kik a melléktermekben kártyáztak, vagy a büfében időztek.

. - - -. (Folyt. köv.)

 

(25, 399.) Kezdetét vette az ebéd, mely becsületére vált volna bármelyik alföldi jó magyar gazdasszony konyhájának. Jó hangulatban is folyt le, miben nem kis része volt a háziúr kitűnő ménesének, a mitől úgy megered a nyelv.

— Marci bácsi — szólalt meg egy eleven, csintalan, fiatal gazdasági írnok, egyike azoknak a nagyreményű gazdasági írnokoknak, kikről oly szívesen ábrándozik sok fiatal leány. — Hallotta már, mi történt minap egyik páciensével?

— Melyikkel, öcsém?

— Hát a kis jegyzővel. Felakasztotta magát.

— Biz azt elég hibásan cselekedte volna, de hát csak nem beszélsz komolyan?

— De igen, aztán azt mondja, hogy Marczi bácsi rendelte úgy.

— Én rendeltem úgy? Én, hogy felakassza magát? Az az ember megbolondult!

 . . .

— Én biztosan tudom az egész esetet, mert a feleségétől hallottam elbeszélni, a ki leszedte a kilincsről. Elmondta, hogy férje folyvást betegeskedik, mindent megpróbált már, de semmi se használt, örökké a gyomrával vesződik. A múltkor egy reggel egyedül volt benn a konyha melletti szobában; feleségének a konyhában volt valami dolga; egyszerre csak kiabálást hall belülről s úgy tetszik neki, mintha férje az ő nevét kiáltaná. Szalad az ajtóhoz, az zárva van, férje folyton utána kiáltoz. Szerencsére a jegyző szobájához másik ajtó is vezet az előszobából, ehhez szalad, ez nem volt bezárva. Berohanva, rémülve látja férjét az ajtó kilincsén lógni, melyre derekánál fogva szorosan rá volt csavargózva.

— Hát a derekánál fogva akarta magát felakasztani? Miért nem a torkára kötötte a zsineget, ha már meg akart fúlni a szerencsétlen?

— Dehogy akart, de hadd mondom tovább. Felesége mindjárt tudta, mi történt. Oda ugrott, hogy legombolyítsa a félájultat. Marci bácsi |ellátta jó tanáccsal, hogy kösse fel, hogy a derékruha egyik végén levő köteléket akassza a kilincsre, míg a másik végét csavarja dereka körül és szorosan csavargózzék bele. De arra nem gondolt, hogy oly veszettül magasan van az ajtó és hogy a szegény jegyző oly kicsiny emberke.

— No már sok ostoba emberrel volt dolgom harminc évi praxisom alatt.. De hogy valaki a prizniccel felkösse magát, ezt most hallom először.

A délután is vígan telt el. A férfiak még nagyobb tűzzel fogtak a tarokkozásba, közben vadászkalandjaikkal mulattatva egymást. Az asszonyok is csak most voltak igazán elemükben, mikor a fiatalság zongoraszó mellett táncra kerekedett, hogy a boldog emlékű farsangtól tánccal vegyen búcsút. Még Luiz nénit is beugratták, s mikor a doktor benézett: nem kászolódik-e felesége, ott látta lejteni elhízott életpárját egy ügyes fiatalember karján.

Télen korán sötétedik. Bármilyen jól érezték is magukat a tiszttartóék vendégei, mégis készülődniük kellett, ha elkésni nem akartak. Elsők voltak a doktorék, akik távoztak, hiába volt a szíves marasztás, kérés, a doktor nem szeretett éjjelre elmaradni, maga ment kiadni a parancsot Andrásnak, hogy gyorsan fogjon be, nehogy a lovak sörényét kezdje fonogatni. Az öreg kocsis szót fogadott és csakhamar előállott a szán. Kezdetét vette a felöltözés, búcsúzás, ölelések, csókok. - - -

— El ne tessék menni, az isten áldja meg, nélkülem, mert ha még életben lehet találni azt az áldott jó lelket, előkerítem én azt a föld alul is; hisz itt várja a jó meleg teája is, meg farsangi fánkot akart még ma süttetni.

Panna asszony szapora bömbölés közben fordult be a konyhába s kezdte ott a Juci szobalány álmos segédkezése mellett megdöbbentően változatos ruhatárából a fennebb emlegetett kendőket, szoknyákat, cipőt és muffot magára hajigálni, s mikorra már egy boglya karcsúságát elérte, tőle telhető gyorsasággal igyekezett a szánkó felé, mely azonban, mikorra Panna téli alakja tetemesen megvastagodva megjelent a verandán, régen Karámos felé járt. Panna asszony kétségbeesve állott ott teljes téli pompájában, míg a távoljáró szánkó, melyről lemaradt, gúnyos csörgést küldött feléje a sűrű, hideg levegőn át.

Doktor Torma elmerülve a kétség tengerében, hogy vajon sikerül-e harminc év óta zavartalanul bírt drága kincsét újra feltalálnia, mit sem látva, suhant tova, a kis híd mellett nagyot zöttyenve a kátyúban. Bánatában itt az út melletti hóban fekvő «Krisztuskát» se vette észre. De ha látta volna is, akkor se gondol volna egyébre, mint hogy gyerekek fektették egymást feszület alakban a hóba, vagy pedig egy lusta ökör hevert itt egy sort. Dehogy gondolhatta volna el, hogy élete üdvösségét itt veszítette el. (Vége következik.)

 

(26. 414.) (Vége.)

Andrásban a Panna rágalma fölötti bosszúság, és a szolgálati buzgalom versenyezve kergették a lovakat s nem sokára a szán csengője egészen elcsendesedett. Karámos másfél tucat kültelki kutyáját a gondolat gyorsaságával állította hadilábra. Vicsorogva, marakodva, egymáson keresztül hencseregve, de e közben is igaz meggyőződésből és nem puszta megszokásból csaholva, oly ádázul rohanták meg a csilingelő szánkót, s midőn András, eddig nagy bajjal lebirkózott mérgét pár velős közéjük csapással szerencsésen lehűtötte, valamivel távolabb, de azért épen nem «tisztességes távolságból» kisérték a szánt az ispáni lak kerítése kapujáig.

Persze zárva volt már a kapu, s a doktor és András, minden rendelkezésükre álló hangszerek s eb-kórus által kísért, erőteljes bariton-duettjére jött végre a válasz egy álmos hang alakjában:

— Ki az isten ostora már az ott?

Lassú csoszogás hallatszott a kapun belül, majd megnyílt az ispán-erősség kapuja. Ferenc, az ökrök melletti «ügyeletes» éjjeli béres állott ott vasvillával és lámpával. Megértvén a balesetet, most már hárman láttak egyesült erővel a házajtó döngetéséhez, míg végre belül is mindig fokozódó belterjességgel mozdulni kezdett az alvó ház.

Alighogy öt-hat elzárt ajtón keresztül verekedett a doktor, már is ott állott a tiszttartóék hálószobájában.

— No Marcikám, mi baj? Leégtetek, vagy csak a száraz mennykő ütött a kéményetekbe? — kérdi a tiszttartó úr zavartalan hidegvérrel.

— Hol a feleségem? — kiált doktor Torma kétségbeesetten.

Elszörnyedés és elnémulás volt a válasz a tiszttartóék részéről.. A csodálkozás csak egy pillanatig tartott.

— Jézus az atyám! — szállt ki az ágyból sopánkodva a tiszttartó neje, gyorsan magára kapott pongyolájában, míg férje dörgő kacagás közt majd kihencseredett (sic) a dunnák közül.

— No Marcikám, ilyet se pipáltam még életemben.

— De hisz magával vitte, hát hova tette útközben szegény Luizát?

— Eladta! — kacagott a tiszttartó, most már szintén papucsban és egyéb pongyolában. — Hát nem veszed észre Emma, hogy csak farsangi tréfa az egész s Luiz nagysága is biztosan itt hallgat már a másik szobában.

— Melyikben? — kiált a doktor mohón s már rohant a mellékszoba-ajtónak.

A tiszttartó alig bírta visszatartani. Lassacskán aztán kiderült a tényállás, mi azonban sem a doktor gyászát, se az ispán viharos derültségét nem volt képes csökkenteni. Biz itt nem volt doktor Torma elvesztett felesége és utóbb se volt más mit tenni, mint nem hallgatni, nem várni senkire, hanem újra beülni a szánkóba s röpülni hazafelé, remélve, hátba otthon várja már felesége. A doktor ugyan, mint a természettudományok művelője, teljességgel nem hitt a csodákban rendes körülmények között, miután azonban felesége eltűnése előtte a csodával határos volt, most saját legjobb meggyőződése ellenére is biztatta némi halvány remény, hogy hasonló csoda tán újra visszahelyezi őt az ősi birtokba.

Azt az egy csodát azonban még legvakmerőbb álmaiban se merte remélni, hogy esetleges feleségtelen visszatérése alkalmából Panna asszonynak fokozottabb mértékű bömbölését száraz szemmel elviselhesse. Nagy bámulatára azonban a szánkára már a kapun kívül várakozó és megcsillapodtában ifjúi hévvel fölkapaszkodó Panna sötét megnyugvásával a néma kétségbeesésnek, egy szemrehányó szó és tekintet nélkül hüvelyezte ki urát a szőrmék tömegéből, és kísérte be a most már néma, de azért jól fűtött kedélyes lakásba.

Ott voltak a jó meleg, világos szobák, az ebédlőben a terített asztal, a doktornak azonban nem kellett semmi, még a jó forró tea sem. Csakhamar le is feküdt, nagyon fáradt volt, Pannát is feküdni küldte. De az álom kerülte szemeit, hiányzott nagyon öreg életpárja. Úgy megszokták már egymást a közelben tudni; s amint a hold fénye megvilágította a jégvirágos ablakokat, s a kályhában fellobogó tűz csodás árnyakat rajzolt a falakra, oly aggodalom szállotta meg, melyet hiába igyekezett eltávolítani magától.

Már régen hallott valami különös, meg-megújuló tompa zúgást-búgást, de nem tudta, mi az; végre harsány zokogásban tört ki a vihar: Panna asszony siratta a konyhában elvesztett úrnőjét. A doktor haraggal rántotta meg a csengettyű húzót. Panna teljesen felöltözve lépett be, le se feküdt még, hanem csak úgy adta át magát bánatának.

— Ugyan Panna, minek bőg úgy, mintha apját-anyját megölték volna?

— Oh, hogy ne sírnék, nem lesz nekem soha többé olyan jó asszonyom, mint a tekintetes asszony volt, akit bizonyosan a farkasok ettek meg...

— No mért nem már a krokodilusok meg a fókák, — szólt a doktor, de azért maga is megrémült a gondolatra. — Most már elég volt a pityergésből, menjen feküdni. Nem kell mindjárt a legrosszabbat gondolni. Majd előjön s azzal vége. - - -

— Igen, mert a mint a hídon lefelé jöttünk, a szán a kátyúban félre dőlt. Én szundikáltam s csak akkor vettem észre, mikor már kirepültem a hóra. Kiabáltam aztán András után, de a csengőktől nem hallhatta a szavamat, te meg persze aludtál. Menni nem bírtam a nagy bundában, hát leültem az árokpartra, ott vártam, míg majd értem jöttök.

— Akkor jöttem én arra s felvettem Luiz nénit.

— Jó, jó, öcsém, de mért nem hoztad haza egyenesen?

A fiatalember nevetve válaszolt:

— Nem azé a nyúl, aki elveszti, hanem aki megtalálja, — ugye, Luiz néni?

— Akkor hát nagyon sajnálom, hogy én meg kárpótlásul valami fiatal menyecskét nem találtam, — nevetett a doktor.

— Sohase bántson a féltékenység, édes öregem, — szólt a doktorné, — eleget könyörögtem ennek a gonosz kópénak, hogy haza hozzon, erőszakos látogató lettem az anyjánál. Képzelheted, hogy Máli ott fogott éjjelre, mert innen-onnan három hónapja, hogy nem voltunk náluk.

— Így már jól van, — szólt derülten doktor Torma, — képzelem, volt is diskurzus egész éjjel Málival. A baj csak az, hogy az egész város megtudja a dolgot, s rajtunk fognak mulatni jövő farsangig.

Persze megtudta mindenki, s nem mehetett a doktor két hétig sehova sem, hogy ezt ne kérdezték volna tőle legelőször is:

— Doktor bácsi, megkerült-e már az elvesztett feleség?

                    ------------

 

 

Kazár Emil

 

 

 

Kazár Emil

 

Kazár Emil: AZ AMERIKAI, 1901.38. 607.

Egy nyomorult kis paraszt fiú minden nap déltájban ott viszi végig kasornyában (teherhordó háló) az ebédet a két idősebb testvérének, akik az országúton törik apróra a követ. Azok is serdületlen kölykök. A harmadik pedig csak pendelyes gyerek, iskolás korban sincs még. A forró napon futva siet, s még jobban fölmelegszik. Bizony az a kis teher nem gátolja, de a két bátyja ott várja az útszélen, a ritka akácok silány árnyékában, az árok bürkös és labodás bozótjában elterülve, fáradtan, éhesen. A két gyerek egyike a tíz évre sem hágott, a másik alig taposta. A hajlós nyelű kalapácséval azonban egész nap dolgozni kell attól kezdve, mikor látják, hogy hova ütnek vele és addig, mikor már nem látják. Az aprózott kövekből támadt kupacok a bibliai ínség Karmel hegye nekik.

Soha sem kapnak eleget enni attól a szegény asszonytól, aki az anyjuk, de nincs egyebe a kínszenvedés sóhajtásánál és a fájdalmak bányájának özönlő termésénél, a könnynél.

A hurcolgató gyereket sokan megszólítják. Megnézik, mit visz. Aztán kérdezik a fiút:

— Hát az apátok? Írt már levelet az apád?

— Küldött pénzt Amerikából az apád? Néha egy pár ép szilvát is kap a gyerek, s aki adja, fülébe súgva mondja;

— Ugye, ti is az apátok után mentek Amerikába? Mikor mentek? Kit visztek magatokkal?

Akárhányszor megszólítják az asszonyok és szidják az apjukat.

— Jó madár az apátok. Elszállt! Nem tudtok róla semmit? Pénzt meg nem küldött Amerikából. Derék ember lehet az apátok. Ej, hej,

Hát ti mit kerestek egy nap? Húszat, harmincat? Adjatok hálát az Istennek ennyiért is. Bezzeg keres az apátok Amerikában.

A legkisebb gyermek nem tudja, mi az Amerika ós nem tudja, ki az apja. Borzasztó lehet mind a kettő. Ennyit tud. A két nagyobbik fiú, mikor szombaton este kikapja a heti keresetét, szivarozni és kuglizni akar. Ezért összevesz az édesanyjával.

Pethes szomszéd sokszor átszól a kerítésen:

— Ne búsuljon, szomszéd asszony. Majdcsak megjön a levél Amerikából. Messziről jön, sokáig jön, de jobbik világból jön. Ez már biztos. Ne volna csak tört karom, magam is mennék innen, messze, oda ahol Tahó Dani uram van..

Az elhagyott asszony sokszor még rántott levest sem tud habarni a gyermekeinek. Fojtós vackort főz, tengerit pattogtat. De akadnak, a kik biztatják, vigasztalják, hogy majd jön az áldás Amerikából, sőt irigylik sorsa biztos fordulása miatt. Aggasztja nagyon, hogy a ház tetején kilátszik a szarufa. Az eső csurgását a szobában már teknővel kell felfogni. Ő maga is rongyos, mint a vedlő tyúk. A mezőről hozza össze a száraz kórót. Csak lenne mit főzni nála, és hagynának békét neki, ne faggatnák annyit.

— Még sem lehet az Mari néni, hogy pénz ne jönne Amerikából.

— Nem bizony. Vagy akkor a faképnél hagyta kelmedet az ura a gyerekekkel. Habár nem olyan ember volt Tahó uram, de hát Amerikában, ahol jól megy az emberek dolga, ott lelkem nagyot változhat az ember is. - - -

Pethes szomszéd bekopogtatott az ablakon. Nagyon türelmetlenül zörgetett, és lihegve szólt:

— Szomszédasszony! Itt van valaki. Megjött az ura. Halljátok gyerekek, megjött, az apátok. A községházánál van, hát nem mentek elébe? Megérkezett Tahó uram, halljátok?

Az asszony odaugrott az ablakhoz.

— Az én uram jött volna meg?

— Hozták bíz azt szomszédasszony. Két zsandár hozta. Valami történhetett vele. Toloncra került őkelme. De hát nem tudja az ember hogyan, meg miért. Az asszony nagy gyorsan bekötötte a fejét. A három gyermek az ablakra bámult, a szomszéd képébe.

— Gyerünk az apátok elé! — kiáltott az asszony a gyermekekre.

Futottak a községházához. Ott állt egy csapat ember az utcán.. A kapunál az egyik zsandár állt; a másik kakastollát a tornácon lehetett látni.

— Az én uramat,Tahó Dánielt hozták az urak? — kérdezte fulladozva az asszony.

— Azt, azt! Most adjuk át a jegyzőnek.

— Mit tett az én uram?

— Megjött Amerikából. Egy krajcárja sincs, foglalkozása sincs, hát toloncra került. Ez a törvényes rend. A közel levő emberek, akik hallották ezt a beszélgetést, morogtak.

— Visszajött Amerikából?

Kinyílt az utcaajtó, s látni lehetett egy rongyos, sápadt embert. Paraszt ember soha sem olyan rongyos és ágról szakadt, mint a posztóruhás, akinek kopott, tépett, gyűrött a rajta levője. Tahó Dániel ilyen ágról szakadt csavargó féle. A lábán rövid a ruhája, az ujján hosszú. Sehogy sem rávaló, feszül, vagy ráncosodik; a gombok leszakadtak róla, a zsebek lehasadtak. A horpadt kalap széles karimáját lehúzta a szeméve. De elég látszik azért a képe szánalmas sápadtságából. 

Az asszony, a felesége, nem akarta megismerni az urát, a csavargót. A három gyermek az anyához húzódott, félénken, kábultan. A felesége akkor maga mellé fogva a gyerekeket, az ember mögött elállta az utat, s a vállánál szólt oda az urának:

— Meg sem ismer kend minket. A feleség ezzel oda igazította a gyermekeket az apjuk jobbjára, baljára. A csavargó ember fölemelte egy kicsit mind a két karját, mint a törött szárnyakat. Az asszony arra az oldalra állt ahová csak egy gyerek jutott.

Valami nagy teher súlyosodott a kíváncsi és ámuló emberekre s a lábuk hirtelen zsibbadozott. Vontatott, nehéz lépésben mentek odább, de azért követték a szerencsétlen családot, fájdalmasan, némán és gyötrő kíváncsisággal.

Tahó Dániel végre megérkezett az udvarába. Hej, be megváltozott az, be kiüresedett. A ház küszöbénél megállt, fölvetette fejét, fölnézett az égre, aztán ránézett az övéire. A nyomorúságot látta mindenfelé. Fuldokolni kezdett az ember.

— Haza jöttem! — sóhajtott. — Magánosan már nem bírtam tovább szenvedni.

A ház előtt sokáig ott állt egy csapat ember. Böllér Péter sugdosott közöttük.

— Nem hiszem én, hogy hiába járt volna Amerikában. Eltitkolta a pénzét.

 

                                   ---------

 

Kazár Emil: A bökkenő. Elbeszélés. 1911. 50. 1012, 1033, 1054, 1076.

A zólyomi hegyek közt, erdők, bérezek közt megelégedetten élt Encsy Pongrácz a tornyos, ódon kastélyforma épületben, a hol a felvidék uraságai egykor sokszor összejöttek, dáridóra is, komoly szóra is és nem csupán vadászni fegyverrel. Most már ritka a vendég a gyetvai kúrián. Inkább járnak Zólyomba, Beszterce-bányára, a hol mulatni lehet.

Encsy Pongrácz megszokott és megszeretett itt mindent, úgy a hogy van. Felesége korán meghalt, második házasságából nem lett semmi; gyermekei nincsenek. Gazdálkodik és vadászik. Mióta pedig a keresztlánya felnőtt, mindig azon jártatja az eszét, hogyan adhatná férjhez. Nagyon, de nagyon jól szeretné férjhez adni. Árva lány ez a Kátai Emma. Sokan emlékeznek, hogy Encsy Pongrácz valamikor tüzesen járt Emma mamája után, a mikor az még hajadon volt, de a lány mást választott. Az egykori ismeretségből aztán komaság lett.

— Ez a kis vagyonom is itt van. Mire jut, kire jut, ki folytatja, — mondogatta többször Encsy a plébánosnak, a ki bizalmas jó barátja volt. — Ráhagyhatnám a keresztlányomra, de leányágon a gazdaság nem tenyészik tovább. Volt Encsynek rokonsága, de távoli. Nem ismerte őket. Egynek hallotta a hírét,, az újságokból is olvasott róla, mert politikus volt és írogatott.

— Azt szeretném legjobban, ha az örökösöm az Emma' férje lenne.

Ezt is a plébánosnak mondta Encsy Pongrácz, a ki ezzel az ósdi megoldással és a végrendelettel napról-napra többet foglalkozott, és ismerőseinek mindig erről beszélt.

— Kedves páter, — szólt egy este fölötte komolyan a plébánoshoz, akit fölkeresett.  Minden nap nyughatatlanabb vagyok. Valami előérzet szorongat. Mondhatom, gyötör. Azt a zsindelyes házat, a szálas erdőt, a bokrokat, a lejtős legelőn előtörő szürke kősziklákat, a patakot, meg a csendet háborgató fűrészmalmot nagyon sajnálom. De hát itt kell hagyni, úgy-e jó papom? Éljünk, mintha örökké tartana az életünk, de legyünk készen, hogy holnap már végünkhöz érünk. Erről szeretnék ma este veled beszélgetni sok mindent. Cibula majd utánam jön, hogy a holdvilágnál haza kísérhessen.

 

II.

Pilisi György, 33 éves úr, a legnagyobb meglepetéssel olvasta Budapesten egy zólyomi ügyvéd leveléből, hogy Encsy Pongrác elhalálozván, gyetvai ingatlanait (kastély, erdőség, legelő, tehén, juh, szántók, fűrészmalom, kőbánya) ráhagyta, ő rá hagyta.

Pilisi György nagyon törtető fiatalember volt, s a politika apró hullámai egyszer-kétszer fölvetették mármint képviselőjelöltet. Éles ellenzéki cikkeivel tűnt fel. A főváros külső kerületeiben sok öblös beszédet tartott. Rendesen nagy politikai válságokat jövendölt, s be is következtek oly válságok, melyek Pilisi Györgyöt sem hagyták a helyén, átsodorták az ellenkező pólusra, ahol egy kormánypárti kerületben készült újjászületni. Nem minden izgatottság nélkül olvasta a zólyomi ügyvéd hosszú értesítését. Újra meg újra elolvasta.

— Most már egészen tisztán emlékezem, hogy az Encsy név nemcsak az encsi vasúti stációról ismeretes előttem, — elmélkedett képviselőjelöltségi hazafias gondjai közepette is Pilisi György a zólyomi közbeszólásról. Encsy a tiszteletreméltó ősi atyafiság listájából, íme kilép, testet ölt. Hm, mit is beszél? Gyetvai birtok. Kitűnő állapotban. Csorda, juhnyáj, fűrészmalom. Összevissza tizenhatezer korona évenként tisztán. Ha az ember rokon, a gazdátlanul maradó vagyon utoljára is csak megtalálja az atyafiságos közeledés módját. Encsy Pongrácz atyámfia figyelmét bizonyosan közéleti szereplésem hívta föl rám.

Csakugyan sokat fáradozott s elég jól fáradozott. Összeköttetéseinél fogva egy bank jogi tanácsosa lett.

Nagy Iván Nemzetségi Lexikon c. munkájából kétségtelenül megállapítván a Pilisi és Encsy családok atyafiságát, jókedvűen írogatta a leveleket kerületébe. Segített a levelezésekben jó barátja, Erpáli Peti is, a ki mindenre ráért, mint háztulajdonos, mellékesen egy pár színdarabot irt, s egy vígjátéka épen most jól megragadt egyik színpadon.

  *

Felsőgyőri Nagy Iván (Balassagyarmat, 1824. június 18. – Horpács, 1898. október 26.) az egyik legnagyobb hatású magyar genealógus, heraldikus, történész.

 

Gyetva (szlovákul Detva) város Szlovákiában a Besztercebányai kerület Gyetvai járásának székhelye.

*

— Peti pajtás, — így szólt hozzá az örökös és képviselőjelölt, tájékozásul a zólyomi ügyvéd értesítéséhez, — tehetnél nekem egy kis szívességet. Engem a választás rabságba vetett, ki tudja meddig. Boldog emlékű atyámfia, Encsy Pongrácz gyetvai birtokáról fogalmam sincs. De ha már az enyém, mielőbb szeretnék megtudni róla valami bizonyosat.

— Annyit tudok, hogy Gyetván laknak a világ legnagyobb tótjai, — szólt közbe az író.

— Na lám! Amíg átveszem az örökséget, elmehetnél oda Peti, körülnéznél, egyet-mást megtudnál, az értesítéseiddel csillapítanád a kíváncsiságomat. Menj el barátom Gyetvára.

Erpáli Peti csöppet sem vonakodott, hanem elment megnézni, hogy mi is hullt olyan könnyen barátja ölébe..- - -

 

IV.

Erpáli jót pihent a séta után. Amint fölkelt és az ablakhoz állt, mindjárt meglátta az öles tótot, aki mintha csak rá vigyázott volna, rögtön észrevette s kézmozdulatokkal adta tudtára, hogy valamit akar mondani. A képe most is be volt kötve. A másik percben bekopogtatott Czibula és elmondta szenvedő hangon, hogy a vendégszobát már berendezték, a poggyászt is elhozták a stációról.

— Czibula barátom, mi maga ennél a háznál?

— Minden. Úgy hívják engem: inspektor. Kőbánya inspektor. Nagyságos úr úgy mondja, káposztakő inspektor. - - -

Az ebédnél csak ketten ültek az asztalnál. Hívatta Sztaricsek a plébánost is, de Czibula mentegetőzést hozott, rövidet, határozottat: nem jön. Sztaricsek és Érpáli az ebédnél, főképp pedig ebéd után egészen összebarátkoztak. Kitűnt, hogy Sztaricsek sokat járt-kelt a világban, elég ismeretei vannak, Érpáli Péter pedig hegedülni tud. - - -

— Bátyám, nem rokona magának Kátai Emma?

— Nem vagyok idegen hozzá, olyan bácsi féléje vagyok. Szívemen hordom a sorsát. Korán árván maradt, de a keresztapja gondját viselte, szépen neveltette. Érdemes volna megismerkedni vele. Alkonyatkor a Garam partján, az erdőszélben sétálnak a nénivel. Ott a rigó szól, a másik parton pedig a muzsika. Azután elmennek a cukrászhoz. Bizonyosan ráismerne Emmára az arcképe után. Volt már Besztercebányán, öcsém?

— Nem. Jó, elmegyek a városba, úgyis szeretném átnézni a budapesti lapokat, hogy mi újság Pilisi Gyurka kerületében, meg az én vígjátékomról.

— Ha beszél Emmáékkal, Encsy Pongrácról csak annyit, hogy ismeri. Többet nem.

— Holnap megnézem a várost. Sztaricsek egy halom utasítást adott, főkép arra nézve, hogy ha Érpáli megismerkednék  Emmával, mit ne beszéljen.

— Encsy keresztleánya sokkal jobban érdekli a gazdatisztet. Ki tudhatja az összeköttetést; de alighanem lappang itt valami, kezdek bizonyos dolgokat nem érteni. Nagyon a kedvemben járnak nekem, idegennek. Ma pedig, amint sétálgatok, látok egy papot. Egyszer csak megfordul, és valósággal sietve menekül előlem. A plébános lehetett. De mért fut tőlem?

(Folytatása következik)

 

(51. 1033.) V (Folytatás.)

 

Késő este érkezett vissza a városból Érpáli. Nyugtalanul várta az öregúr.

— Hiszen az nagyon érdekes, eleven, úri város — szólt Érpáli meleg kézszorítások közt. — Nem bánom, hogy megismertem. Püspök, káptalan, régi templomok, megyeház, törvényszék, nagy iskolák, ócska meg új épületek. Képes levelező-lapra való város.

— És Kátai Emma kisasszony?

— Az a legszebb. Hanem bátyám, semmi rossz hírt meg nem mondanék én neki. Nem szeretnék tanúja lenni, hogy sir.

— Beszélt vele? 

— Egész délután. Minden úgy történt a Garamnál, meg a víz mellett, a nagy, vörös napernyők alatt a kávénál. Először elmentem a helybeli lap szerkesztőségébe, végignéztem a pesti lapokat. Pilisi megválasztása több mint bizonyos és épen ennyire több mint bizonyos a bukása. Elolvastam a program beszédét. Nem értek egyet vele, de neki tömött az elv-zacskója és jó szónok.

— Személyesen ott van a kerületben Pilisi György, maga tart beszédeket? — kérdezte az öregúr s megütődés látszott rajta.

— Természetesen.

— Teringettét. És mikor tartotta a program beszédét?

— Három nap előtt.

— Hm. Kedden, mikor öcsém érkezett ide?

— Már napok óta utazik a kerületben és bandériumok fogadják, meg kísérik.

—Én is olvastam. Sok mindent írnak az újságok. Talán nem is kedden szónokolt, előbb lovagolhattak a bandériumok.

—Mért ne kedden? — csodálkozott Érpáli.

És ebben a pillanatban, amint az öregúr képén nézte az érthetetlen megütközést, egyszerre családi hasonlatosságot fedezett föl Sztrarpcsek és Kátai Emma közt. Az öregúr kételkedéssel csóválgatta fejét, s látszott, hogy valami bökkenő zavarja.

— Tehát megismerkedtem Emma kisasszonnyal, folytatta Érpáli, visszatérve a kirándulás beszámolásához. A szerkesztő-kollegám kalauzolt. A Garamnál kérdem tőle, nincs-e a sétálók közt a Kátai kisasszony? Szerencsém volt. Két perc múlva már bemutatott a kisasszonynak, a szép, szőke Kátai Emmának. Ide nyújtotta a kezecskéjét, és azt mondta: ismerem én már magát, a színdarabját is láttam; egy kötete most is ott van az asztalomon nyitva, nagyon örülök.. Egész délután aztán együtt voltunk; egyetlen szót sem beszéltem Gyetváról, nehogy eljárjon a szám. A gyászos esethez, a végrendelet históriához. Dehogy okoznék én egy rossz pillanatot is annak, aki csupa derültség, fiatalság és még meg is dicsért.

Az öregúrnak megint kerekre nyílt a szeme, mintha mélységesen fürkészne.

— Széplány, derék lány, — így szólt, de úgy tetszett, nem azt fontolgatja, amiről beszél. — Lám, már ismerte is az öcsémuram nevét. Érpáli Péter. Nem írói név ez?

—Én úgy tudom, hogy írók, színészek, mindenféle művészek szabadon szoktak használni mindenféle nevet. Azért kérdezem. Édes öcsém-uram, megjelent már az arcképe valamelyik lapban?

— Még nem.

— Pilisi Györgynek nincs meg véletlenül a fotográfiája a tárcájában. Szeretném előre látni a jövendőbeli uraságot.

— Nincs nálam arckép, — felelt Érpáli közömbösen. — Én nálam magasabb valamivel. Kifogástalanul elegáns, nyugodt és udvarias. Mindig a legfinomabb társaságokban szokott megfordulni, pénzbeliekkel. Ő képviseli a kifogástalan gavallérságot és eleganciát.-- -- -- 

 

VI.

 

Távirat érkezett.

 

Sztaricsek gazdatiszt Krivány-Gyetva. Huszonkettedikén esti gyorsvonatnál kocsi várjon. Pilisi György.

 

— Tehát holnap estefelé 6 óra 51 perckor, — szólt az öregúr, akit meglepett a gondolkodóba ejtett a távirat. — Épen most olvastam, hogy Pilisit tegnap megválasztották. A diadalútját tehát mindjárt felénk veszi. Természetes, hisz örökölt.

Czibula Misu, akinek szokásos bajuszkötője most hiányzott a képéről, megkapta az utasítást, hogy nagyságos Érpáli szobáját szépen rendbe hozassa, mintha menyasszonyt várnának belé. Alkalmasint tartós lesz a vendég. Nagy csizmáról is gondoskodni kell, mert biz itt a kalocsni nem elég a sár ellen, kivált vadászatkor- - -

 

 (52. 1054.) VII. (Folytatás.)

A következő nap azzal kezdődött, hogy Czibula kora reggel elkezdett furulyázni. A másik eseménye volt a korai időnek, hogy Érpáli megérkezett. Sétálgatva jött az állomástól idáig s gyönyörködött a szitakötők sziporkázásában. Az öregúr már jó távolból észrevette az érkezőt.

— Rosszkor jön. Most már igazolni fogja Pilisit. Csakhogy ő is épen úgy lehet Pilisi, — ez járt az öregúr fejében. Látszólagos egykedvűséggel állt a kastély előtti fák alatt az öreg, mintha időtöltése volna. Egy lépést sem ment Érpáli elé.

— Az este hallottam, hogy az örökös megérkezett, — szólt Erpáli a kézszorítás után.  Bicsérdinél vacsoráztam. Ma kora reggel útnak indultam, hogy találkozzam Pilisi barátommal.

— Mondja meg Erpáli úr becsületszavára, hogy ez az úr, aki az este jött, aki itt van odabent, csakugyan Pilisi György? — kérdezte erélyes kemény hangon az öreg.

— Mért ez a kérdés, bátyám? Mért kételkedik? — csodálkozott Érpáli.

— Azért, mert én szentül azt hittem, hogy Erpáli Péter voltaképpen Pilisi György — beszélt haragosan az öreg. — Pilisin kívül senki más nem tudta, nem is tudhatta, hogy Encsy Pongrácz kit szemelt ki örökösének.

— Mint barátjával közölte velem — mondta ámulva Érpáli, kinek csak most villant meg a fejében, hogy némely dolgokat feltűnőnek talált itt és egyszerre kellemetlenül érezni kezdte, hogy tévedést okozott.

— Én elfogadom Érpáli Péter öcsém-uramat Pilisi Györgynek, de azt a másikat nem, — fakadt ki az öreg.

— Encsy Pongrácz akarata döntött, — viszonozta Érpáli, ki nem bírta megérteni az öreg határozott kinyilatkoztatását.

— Nincs is semmi reménység, hogy maga öcsém Pilisi György lehessen?

Érpáli csodálkozó mosolygással adta meg a választ, hogy erről szó sem lehet.

— Akkor még ma okvetetlenül elintézünk mindent, — szólt az öreg kategorikusan. — Erpáli barátom, nem tartom tovább vissza, hogy barátjával találkozzék, — fejezte be szavait elég hidegséggel s mindjárt el is vált Érpálitól.

Kiderült, hogy a mai napra kitűzött okvetetlenül elintézni valók sok készülődést, rendelkezést, kocsisnak, cselédnek, szakácsnénak adott utasítást, sürgetést, Czibula folytonos lótás-futását, kapkodást, levélírást kívánnak előzetesen s a ház egész felfordulását követelik.

Czibula megfejthetetlennek és kitalálhatatlannak tartott mindent. Az öreg az utazáshoz használni szokott ruháját vette föl s ekkor a helyzet képe tökéletesen visszaadta azt az állapotot, mikor útra készülők óraütést hallanak s hatalmat nyer fölöttük a vonatról való lekésés félelme.

Végre az öregúrnak úgy tetszett, hogy kimerítette az idetartozó feladatokat s nincs már egyéb hátra, mint néhány szót mondani az örökösnek.

— Uraim, egy pár órára távozom, — szólt az öreg. — Méltóztassanak, rendelkezni. Talán már délre vendégek érkeznek, feljön a zólyomi ügyvéd is. Azt hiszem, mindent elintézhetünk. Alighanem itt lesz Encsy keresztleánya is, akit Érpáli úr már ismer. Ennek a lánynak a végrendelet nem testál semmit, Tanú lehetek rá, hogy Encsy gondoskodni akart a keresztlányáról.

— Jaj Sztaricsek barátom, ez nem elég, - szólt nyugodtan Pilisi. Tanú maga a végrendelet. Várom is a hiteles másolatát.

— Meglesz! — mondja megihlett lendülettel az öreg.

Pilisi jobban kitárta az ablakok szárnyát.

— Ezek az apró ablakok' nem adnak elég levegőt. Úgy érzem, dohosak a falak.

— Encsy Pongrácznak az ablak is, a fal is jó volt és nem betegeskedett, mondta az öreg, mélységből háborgó érzéssel Encsy emléke iránt.

— Én pedig túladok rajta. A birtokot sem tartom meg. Erről is beszélni akarok. - - - -

 

 (52.. 1076.) X. (Vége.)

Érpáli szeretett volna megtudni valamit s makacsul a fejébe vette, hogy Czibula Misutól tudja meg, mástól úgy sem kérdezősködhetett. Ezt a nagydarab embert azonban lehetetlen volt megközelítenie távolodó természete miatt. Olyan óvatos, mint a túzok. Jobbra-balra nézett, kerülőkkel járt az udvarban, ha pedig meglátta Érpálit, egyszerre megfordult. A szerencsétlen Góliátot megbolondította a fogfájás és űzte, folytonosan űzte. Hanem Érpáli lesbe állt a folyosó végén. Czibulának ugyanis sokszor be kellett menni az ebédlőbe a vendégekhez. - - -

— Épen most jött meg az úr, — motyogta.

— Barátom, Czibula, — folytatta Érpáli, útját állva a szabadulás rését kereső szorongatott daliának. — Mondja meg nekem, hol temették el Encsy Pongrácz nagyságos urat?

Czibula összerántotta magát, jaj-jajt sóhajtott s a két keze úgy bánt a fejével, mint a szitával szokás. Érpáli ismételte a kérdést.

— Jaj! A família kriptájába temetik az Encsy urakat. Messzire. Jaj!

Most már sikerült a fájdalomtól űzött Czibulának odább állani, a nélkül, hogy Érpáli megtudhatta volna tőle, amit akart. Érpáli az éléskamra előtt meglátott kosarat a karjába öltötte, lement az udvarra a virágok közé és szedte, metszette a virágokat.

— Az öregúr virágai. Koszorút kötök belőlük a sírjára.

Az utolsó órák benyomásai után jól esett átengedni magát a virágoknak és a poétikus hangulatnak. A kosár már kél szer is megtelt. Akkor kiment virágot tépni az erdőbe, a mezőre. Föl se nézett. Egészen a pap lakásának közelébe jutott már.

A színek márványos egyvelegében karcsú alak, lenge világos batiszt ruhában, egy leány, a fiatalság, üdeség, szépség. Csend vesz körül mindent, szilaj sebességgel szállnak a könnyű felhők.

— Ah misztérium, pompás misztérium, — kiált Érpáli, felugorva. — Térdre kellene ugyan borulnom előtte, de én még hódolóbb helyzetből, a virágok közül, tőlük felmagasztalódva köszöntöm.

— Jó kedve van, — szól Emma, kezét nyújtva.

— Véletlenül épen nem gondoltam semmire, — szólt Érpáli s a kosárból kiválogatott néhány szál erdei virággal kedveskedett. - - -

Az öregúr, Kátai Emma, az éltes asszonyság csak egy pillantásra méltatták az örököst. A plébános és a két fiskális ismeretlenül néztek rá.

— Skrobák Tihamér köz- és váltóügyvéd vagyok Zólyomból —- szólalt meg egy nagy tömegű úr, kinek hangja magába vette a pályáját elözönlő kellemetlenségeket, s ha megszólalt, kellemes dolgokat senki sem várhatott tőle és ilyen hangtól.

Egész lénye hústömegbe burkolózott, két orcáját is szalonnás kéreg takarta, mint a sült fenyőmadár mellét. Járásra nem emlékeztető mozgással jutott el a középen álló asztalhoz, a hol hengerszerű alkata megrövidült, mert székbe süppedt. Az asztalon kitárt papírokra tette a kezét és recsegve szólalt meg.

— Pilisi György úr, akinek volt szerencsém átadni Éncsy Pongrácz végrendeletének hiteles másolatát, most van szerencsém közölni és bizonyítani, hogy a végrendelet kelte óta nagyságos Encsy Pongrác örökbe fogadta Kátai Emma tizenkilenc éves hajadont és vagyona egyedüli örökösévé tette.

A két hölgy nagy meglepetéssel kapta föl a fejét. Pilisi kirántotta a kellemetlen zólyomi kezéből az írást ós végig futtatta rajta mérges tekintetét.

— Miféle játék ez? — kiáltott kevély haraggal. — Ez az örökbefogadási nyilatkozat máról kelt. Encsy meghalt és kifogástalan, korrekt intézkedéssel engem tett örökösévé. Komoly emberek közt vagyok, remélem. Hát mit csinálnak?

— Még azt is meg kell mondanom, — kellemetlenkedett folytonosan az ügyvéd, nem mutatva se kedvet, se gonoszságot, — hogy Encsy megsemmisítette első végrendeletét, amely Pilisi urat érdekli. Tessék megnézni a közjegyzői hitelesítéssel együtt.

Ekkor átadott egy hosszában kettéhajtott írást. Pilisi György gyorsan morogta a papirosról: «Egyedüli örökösöm Kátai Emma, jelenleg hajadon. » Aláírva a mai nap, aláírva Encsy Pongrácz.

— Nem ördöngösség, — magyarázott az ügyvéd és balul nézett Pilisire. Bizonytalan, nem igazolt hírek mondták, hogy Encsy Pongrácz meghalt. Mindnyájan tévedhetünk, mindnyájan.. Én, Skrobák Tihamér ügyvéd is, aki e hírek után egyrészt gyászos fájdalommal, másrészt hivatalos örvendezéssel önt képviselő úr az örökségről értesítettem. Íme Encsy Boldizsár itt van köztünk épségben, jó egészségben, mindnyájunk örömére.

A gazdatisztnek ismert öregúr fölállt s bemutatta magát Pilisi Györgynek, aki jobbra-balra nézett, bámult, magánkívül volt, s úgy elvörösödött, mintha a guta akarná megütni.

— Ízetlenség! Miféle komédia! Merem mondani, haszontalan játék, — mérgelődött Pilisi és csattogott a szava. — Honnan merítették a bátorságot, hogy játékot űzzenek velem, ismeretlennel, egy törvényhozóval.

— Jót akartam, mindent akartam, csak meghalni előbb nem akartam, — szólt Encsy izgatottan, — míg kalkulust nem próbálok.

— Tehát csakugyan igaz, mit itt elmondtak? — kérdezte nyugalmat mutatva Pilisi s arca hidegsége ellenére megnyúlt.

— Encsy Pongrácz bizonyos körülmények hatása alatt megsemmisítette végrendeletét. Gyakori eset, — szólt az ügyvéd fagyosan.

— És a meghalási komédia? — kérdezte szigorúan és nem is minden imponálás nélkül Pilisi.

— Bocsánatot kérek ezért nagyérdemű atyámfia, — válaszolt Encsy Pongrácz. — A legeslegjobb véget szántam a cselekedetemnek és kalkulusomnak. Jószívűen tettem, meg szeretettel. Nem ismerem a világot, másnak gondoltam az embereket. Biztosítani szerettem volna egy pár lénynek egy kis jámbor udvart, tanyát, gyönyörűséget. Itt hagyjam a tűzhelyemet, az ereszemet és ne törődjem vele, ki költözik bele? A falusi fejemmel kezdtem gondolkozni, de a kis húgom, a keresztleányom mindig beletolakodott a gondolataim közé.

Pilisi volt oly udvarias, hogy meghajtotta magát Emma előtt.

—. Néném, — szólt ekkor Emma elfogódva és zavarodottan, — talán nem szükséges, hogy tovább itt legyünk.  Pilisi oda lépett Emmához.— Fájó, hogy a pillanatnyi kezdet után nem lehetek szerencsés további ismeretséghez és hogy ez a pillanat szakítás. Mint száműzött távozom, s a kisasszony emlékezetét becsben tartom..

— Képviselő úr, — válaszolt a gavalléros szavakra Bicsérdiné, úriasszonynak való fejbólintással, finoman becsukva a szemét és ódon pukedlivel hajtván meg magát. Szimfóniát hallottunk most öntől, pedig macskazenétől féltünk. Sokszor eszünkbe fog jutni. Menjünk drágám.

A hölgyek távoztak. Bicsérdiné az ajtóban még egy pukedlit produkált.

— Rusztikus házasítási kísérletről volt itt szó, — e szavakkal fordult Pilisi a jelenlevőkhöz, — s épen a fő és kedves személy, aki diadalra vihette volna a szándékot, Emma kisasszony hiányzott az utolsó pillanatig.

— A szegény kis árva tacskó, minden hozomány nélkül, — szólalt meg Encsy fejcsóválással. — Hogyan tetszhetnék meg valakinek, akinek semmi sem tetszik.

-— Már eleget tudok, — szólt hirtelen Pilisi és egészen fölmagasodott. A házasítás az imádandó, Emma kisasszony hibáján kívül nem sikerült. Én a magam részéről lelkemből sajnálom, de hogy bele juttattak ebbe a naiv krédóba, — bocsássanak meg uraim, — köszönet nélkül kell távoznom. A hölgyeket már biztosítottam tiszteletemről. Uraim, nem merem mondani: a viszontlátásra.

Pilisi után nehéz igézet maradt és némán nézték, hogy ép oly magasra tartott orral távozott, mint ahogy jött.

— Pongrácz, rósz taktikusnak bizonyultál, — szólalt meg először a plébános, szemrehányón.

— Mégis úgy tetszik, hogy a közbejött események annyi bökkenő után jóvátették az én makacs szándékomat. Nagy optimista voltam és szentül számítottam rá, hogy valami váratlan történik. Kedves páterem, úgy érzem, hogy most már valami jól kezdődik itt.

Czibula megjelent az ajtóban.

— Kérem szépen, teríthetünk ebédnek?

— Hányan is vagyunk? —kérdezte a házigazda és név szerint kezdte felsorolni a vendégeket.

— Érpáli után mondva mindjárt az Emma nevét, és egymás mellé tegyék a tányérjaikat, — szólt a plébános. — Czibula gazda, nekem is teríttessen.

Az udvaron kocsizörgés hallatszott. Pilisi távozott. Az urak elhagyták az ebédlőt, a folyosóra mentek ki, ahol már terített asztal várt, palackokkal, ásványvizekkel, szivaros ládákkal és egyéb késői ebéd előtti holmikkal.

Érpáli a folyosó lépcsőjén állt és a távozó kocsi után nézett.

— A kocsit én rendeltem meg magamnak Czibulánál még reggel, — szólt a plébánoshoz, aki hozzá lépett.

— Mindeneknek kiméretett a magok útjuk, — monda kegyesen a pap. — Meglátja, milyen jó vadászatok esnek itt. Én sem töröm mindig a fejemet filozófiai tételeken.

— Öcsém, Péter, áthívni a szomszédból a hölgyeket, mert mindjárt ebédelünk, — kiáltott vezénylő hangon Éncsy.

Érpáli boldogan sietett a pap lakása felé. Időközben megállt a réten és jegyzőkönyvecskéjének frazeológiája közé beírta:

„Hősünk reménysége vágyainak gazdag és érett aratását várhatja.”

                             ---------

 

 

KELE ISTVÁN

 

 

Magyar Elektronikus Könyvtár - MEK-16246]

mek.oszk.hu/16200/16246/cimkes.html

Kele István: Rajz a régi rablóvilágból (részlet): MEK URL: http://epa.oszk

 

*

 

KELE ISTVÁN. RAJZ A RÉGI RABLÓVILÁGBÓL (1881. 660, 677, 692, 709, 728, 740. 756, 772. 789, 808, 820.

 

(42. 660) Híres ember volt a maga idejében, nem csak egy városban, nem csak egy megyében, nem csak a Tiszán túl s a Tisza mentében; hanem fél országban, széles nagy vidéken, nemes Kele István. Sokan kárhoztatták, némelyek átkozták, de kerültek olyanok is, akik áldották.

Az Alföld népe, régi időktől fogva, de még a közelebbi múlt időben is, a feltűnő jó vagy rossz tulajdonokkal bíró, nagy, merész, kalandos vállalatokba ereszkedő tolvajt, rablót, betyárt nevezte híres embernek.

Fájdalom, az ország nagy részében, még gyakran fordulnak elő embertelen kegyetlenséggel végrehajtott rablógyilkosságok; a csalások, zsarolások, sikkasztások leírása tetemes részét foglalja el a napilapoknak, s nemcsak az alsóbb osztályok emberei, de a felsőbb körök tagjai közt, a kisebb, a nagyobb, sőt a főhivatalokat viselők közt is kerülnek, akiket méltán nevez a nép tolvajnak.

Midőn az efféle embereknek hosszas életrajzát, életmódját, családi körülményeit, sőt némelyiknek a siralomházban vagy rabsága alatt irt leveleit, ostoba verseit is, a közönség elébe tálalják, talán lesznek, akiket érdekel, hogy a régi betyár milyen volt? Mennyivel több költészet, romantika vegyült ennek zajos életébe, melyből még a sivár büntettek sorozata sem bírta egészen eltörölni az erkölcsi alapot.

Egy betyár életét rajzolják e sorok, a ki nem oly régi időben élt. Épen ezért álnéven nevezem a betyárt, álnéven minden embert, akiről e rövid egyszerű elbeszélésben. Megjegyzem, hogy mind élő emberek voltak, akikről írok, mind megtörténtek, amiket leírok. .

Híres ember volt Kele István, lehetett is híres; hiszen háromszor ítélték halálra. Először még a múlt század végén, éspedig kerékbe törésre, másodszor a folyó század első évtizedében, harmadszor a negyedik évtized kezdetén. A két utóbbi alkalommal hóhér pallosára. És mégis természetes halállal múlt ki.

Kele István tősgyökeres magyar városban, Hódoson született.

( Béltekhodos (Hodișa), Románia, Szatmár megye területén. Google). Jobbágy földön lakó nemes ember, iskoláztatta, végeztetett vele egy pár latin osztályt. Mikor a fiú az iskolából kinőtt, a tanyára került, s itt nem csak felügyelt, intézkedett és parancsolt, hanem dolgozott is a béresekkel együtt. Tizennyolc esztendős korában már elől kaszált nyolc részes közt a sugár magas, de széles vállú, izmos legény.

Míg apja élt, egész éven át egyszer kétszer, ha fordult meg a városon, de amint apja elhalt, gyakrabban kellett haza járnia, s többet kellett otthon időznie özvegy anyja mellett.

A táncban kedve telt, s csak úgy nem fáradt ki benne, mint a kaszálásban. Az eladó lányoknak, ifjú menyecskéknek nem lehetett rá panaszuk, sorban táncoltatta őket, nem volt válogatós.

Édesanyja gyakran kérdezgette:

— Szemeltél-e már ki feleségnek valót, édes fiam?

— Nem én, édes anyám, még rá sem gondoltam.

Ez volt a rendes válasz. Hanem egyszer egy lakodalomban, hol édes anyja is jelen volt, már az első táncnál szemébe tűnt Istvánnak egy másik legénnyel táncoló könnyű, karcsú leány. A második táncot már ezzel járta, azután alig táncolt mással hajnalig.

Másnap kérdezte tőle édes anyja:

— Tudod-e fiam ki az a lány, akivel annyit táncoltál, hogy a lakodalmas nép az egész álló éjszakán csak rólatok suttogott?

— Tudom, — válaszolta István, — megkérdeztem a nevét. Az lesz az én feleségem édes anyám!

— Az isten mentsen meg attól! Nem hozzád való az, orgazda, tolvaj volt minden nemzetsége; azért is maradt az otthon ekkoráig; de meg, édes fiam idősebb is nálad.

István megzavarodott, de nem szólott semmit. Anyja is abba hagyta, remélte, hogy majd kiveti István a fejéből.

Ha későbben Keléné más leányt emlegetett s dicsért fia előtt: kérőleg emelte reá szemeit István: «Ne bántson kegyelmed, hadd gondolkozzam».

— Gondolkozzál, gondolkozzál édes fiam! s vesd ki a fejedből azt a rosszat.

Hiszen gondolkozott is István, annyit gondolkozott. Ki is vetette volna a fejéből; de nem ott volt, a szívében volt, és onnan nem tudta kivetni, s volt még más valami is, ami megkötötte.

Egyszer ő szólította meg édes anyját.

— Édes anyám! Sokat gondolkoztam, de nem tehetek másként, elveszem azt a leányt.

Szegény anyja újra meg újra felhozta ellene, amit csak felhozhatott. István mindig azzal felelt: Nem tehetek másként.

Sírva fakadt a szegény asszony.

— Jaj ! ha apád élne, dehogy engedné meg. Nem engedem én sem; megverne az isten. Nem engedhetem meg.

— Ha apám élne is, ha nem engedné is: mégis csak elvenném. Nem tehetek másként, édes anyámasszony.

— Azért neveltelek isten félelmében, hogy így sötétítsed el nemzetséged fényét, hogy ilyen gyászt boríts anyád ősz fejére? Eddig az irigység sem tudott rád rosszat, minden ember becsül, s most mégy a gyalázatba! Aki ebbel lakik, ebbé kell lennie. Orgazda, tolvaj, majd gyilkos lesz belőled, nem szabadulsz meg a hóhér pallosától.

— Ne eméssze magát édes anyámasszony! Óh, ne jövendöljön! Esküvel esküdtem neki, hogy elveszem, esküvel esküdte, hogy feleségem lesz. Nem tehetek másként.

— Jaj, hova kell lennem? Hátul tűz; elől víz! Jaj melyikbe haljak? Az esküszegőt is isten átka sújtja!

Zokogva borult Keléné fiának kebelére. István megragadta, s szaggatottan nyögte: «Nem tehetek másként!»

 

II.

Keléék a lányos házhoz, násznagynak nem kérték fel valamelyik idősebb s előkelőbb rokont, mint ez szokásban volt; maga kérte meg Kelé István Férgedi Katit. Kati is, apja is, anyja is, szívesen fogadták Istvánt, alig lelték helyét. Nehezen várták már, féltek, hogy elmarad. István megvallotta nyíltan, hogy édes anyja ellenzi a házasságot, hogy vele egy födél alatt, egy kenyéren nem maradhatnak. Ezen sem ütődtek meg..

— Nem baj az, fiam István! Azonnal a kezetekre adom, az uraságnál is Katira iratom az egyik tanyámat, — monda, — s az alatt, míg jegyben jártok, házat is veszek neki a városban. Most pedig lakjuk el a kézfogót. El is lakták még az nap este. Pedig nem ez lett volna a szokás.

Három hét múlva haza vitte Kelé Istvánt a felesége, másik három hét múlva meg az öreg Kelénét vitte haza a sebesen sorvasztó búbánat a temetőbe. A menye siratta leghangosabban. Kati mindent elkövetett férje vigasztalására, mindig azon törte fejét, hogy lelhesse jobban kedvét, mindig mellette sürgött-forgott.

Nem csak szerelmet, hálát is érzett már István neje iránt, hitte szentül, hogy nem találhatott volna jobb, hívebb feleséget, hogy szegény édes anyja tévedett. Az első telet a városban töltötték, tavasszal a tanyára költöztek ki. Ipa, napa, sógorai, ott is, de itt még gyakrabban látogatták Istvánt. Sütött, főzött a menyecske.

 Eleinte csak maguk jöttek a rokonok, későbben hoztak magokkal idegeneket is, egy-egy túlatiszai, túladunai jó barátot. Mind szívesen látták. Eleinte nem is igen érezték a vendéglátás terhét; hisz az asszony tanyája, meg az István öröksége is — mely még értékesebb volt — jól jövedelmezett. Hanem a szalonna is csak addig nem fogy, míg meg nem kezdik. Istvánoknál is kezdett jelentkezni a szükség, hol egyben, hol másban.

A Férgediék túlatiszai, túladunai jó barátai Istvánéknál is bizodalmasok kezdtek lenni, eljöttek Férgediék nélkül is, néha ökörrel, néha lóval. Eleinte azt mondták, vásárról jönnek, s itt esteledett rajok. Kimondták nyíltan, hogy nem vásárról hajtják a jószágot, hanem messziről jön, fáradt; egy-két napig pihentetni kell.

Most vette már észre István, hova jutott; de későn volt már, aztán meg Kati sem hagyta soha magára.

Egy este, egyedül és gyalog jött Istvánokhoz a vén Férgediné. Meglátszott rajta, hogy kétségbe van esve. Kati felsikoltott: «Mi baj van, mi lelte, édes kedves szülém?» A vénasszony egy darabig csak sovány kezeit törte, azután pityeregve suttogta:

— Jaj lelkem gyermekeim! Az öregemet, apátokat behívatta a fiskális úr. Az uradalmi ügyész volt ez. Nagyúr volt ez: élet-halál ura. Pallosjoga volt az uradalomnak.

— Lelkem gyermekeim! — folytatta a vénasszony, — azt mondta az öregemnek, hogy ha két hét lefolyása alatt be nem visz neki tízezer forintot, az akasztófán szárad meg két fiával együtt: így pedig megteszi, hogy kérdés alá se veszik őket. Eladtuk már lelkeim! mind a két tanyánkat, de hogy rögtön kell a pénz, felét sem kaphattuk az igazi árának, senkihez sem fordulhatunk széles e világon. Egyedül te benned vetjük reménységünket édes fiam István!

Mire az utolsó szót kimondta a vénasszony, már átölelte Istvánt a menyecske, zokogva kérdezte: "Szeretsz-e még István, szeretsz-e igazán? Ha nem szeretsz, meghalok!»

István még napa beszéde alatt átgondolta, hogy az előtte ismeretlen bűnben azok is lehettek ipának, sógorainak bűntársai, a kik nála is megfordultak, s bele keverhetik őt is a bajba. Csorgott a verejték homlokáról. Idő telt bele, mig megszólalt. Mintha a föld alól jött volna hangja.

— Szeretlek asszony, szeretlek kígyó! Bár soha ne láttalak volna, bárcsak tudnálak nem szeretni. Megejtettél kígyó! Ördöge a lelkem. Nem hallgattam az angyal szavára, a jó édes anyám esdeklő szavára! Most teljesedik már, amit megjövendölt, mind beteljesedik, a mit megjövendölt. Csak egyetlenegy nem. Gyilkos nem leszek. Orgazda már vagyok! Tolvaj is, rabló is leszek tán! De gyilkos. nem, soha!

Olyant dobbantott lábával, hogy megrendült a ház.

— A pénz meglesz, édes napám asszony. Majd a kezére juttatom én magamat a hóhérnak, ipam uram helyett, sógorom helyett. Hiszed-e már asszony, hogy szeretlek? Hanem ezen a kigyón kívül, akihez eskü köt, szemem elébe ne kerüljön többet senki a nemzetségből.

Nem bírta tovább talpon a nagy, erős ember, leborult az asztalra. A felesége ráborult. Nem lökte el.

(Folytatása következik.)

 

43. 677. ) III.

Tolvaj, rabló lett Kelé István, cimborákat könnyen talált. Egy sötét este lóra ült, hajnal előtt visszajött a tanyára.

— Itt a pénz, asszony! a lelkem ára, — monda Kelé István, amint a szobába belépett, nagy csomó bankót adva át feleségének.

Kati mosolyogva ugrott a nyakába.

— Kedves jó Istvánom! Tudtam, hogy megteszed értem.

Ekkor már eltaszította magától. Kati sírva fakadt.

— Ne pityeregj! — mondta neki Kelé. —

Ha rabló felesége vagy, még pedig olyané, a kit a te álnok két szemed tett azzá: ne vegyél zokon semmit. Különben ne félj, nincs természetemben a gorombáskodás. Hanem arra sincs semmi szükség, hogy epedő szerelmes képeket vágj előttem, hogy nagy szerelemről locsogjunk, fecsegjünk. Csak hűséget kívánok, mint a cimboráktól. Hűséget, holtig való hűséget esküdtünk egymásnak az isten előtt, ezt a szent fogadást még erősebbé teszi most az ördög rablánca, mely ránk csavaródott. Hát vígan ezentúl! Csak el ne felejtsd soha, mit kötöttem ki. Gyilkos soha sem leszek, senki kedvéért sem. A tolvajságban, rablóságban már benne vagyok, s haladnom kell tovább, beljebb-beljebb. A vörösházi pénztárban csak 7000 forintot találtunk, nem tudom, mennyi híja van apádék váltságának? Csak tíz-tíz forintot adtam át áldomásra a cimboráknak. Az ő részüket hát majd csak ezután keressük meg. így megy már ez tovább, a meddig vihetjük. Most már rabló felesége vagy szép szemű galambom! Ügyes, okos légy, mint a kígyó.

Befogatott Kelé István. Egy béres az asszonyt vitte el az apjához, másik kettő meg a hátas paripát nyúzta meg, amely a nagy hajtás miatt, alig hogy leszállott róla a gazda, kiadta páráját. E helyett is másik kellett, és más forma, a cimborák se voltak még jól ellátva, fölszaporodott a szükség. Utána is láttak.

Hanem azért egy szegény ember jármát hámját sem hagyták üresen. A vásárra járó mesterembereknek sem állották útját, csak a gazdag nagy urak, leginkább a püspökök gulyáját, ménesét tizedelgették; mert a mint Kelé István — kinek felsőségét cimborái elismerték — mondogatni szokta: «kibírnak ezek ennyi kárt». Leggyakrabban rabolták ki a tehetősebb községek pénztárát s a gazdag templomokat. «Mert látjátok" — oktatta Kelé pajtásait — azokból az ezrekből, amit egyik másik pénztárból elemelünk, kevés jut egy-egy lakosra, egy-két-garas a szegényre, öt-hat forint a gazdagra, s ezt csak kiparancsolja nekik az isten. A templom meg templom marad, az arany, ezüst csecsebecsék nélkül is; de meg a gazdag püspök, vagy az áhítatos hívek, megint csak beszerzik azt, a mit mi a sarkantyúnkhoz verünk.»

Nem tudok többet két esetnél, hogy Kelé István egyes nem rengeteg nagy vagyonú embert rabolt volna meg, pedig a mit Kelé Istvánról tudok, egy országosan elismert kriminális-tától tudom, a ki ott ült a törvényszéken, midőn az öreg Kelé előtt az utolsó halálos ítéletet felolvasták.

Messze földeket bekalandozott a Kelé társasága, a Tisza Duna közét, Túl a Dunát, a Nyírséget, becsapott Erdélybe is.

De Kelé István, mikor csak lehetett, otthon a városon, a maga vagy a felesége tanyáján szeretett tartózkodni. Saját tanyáját ugyan egyszer, midőn kártérítésre került a sor, minden ingó-bingóságával együtt elkótyavetyélték; de még ezután is megvonhatta magát, mikor üldözés alatt volt, egy-két órára, ha a régiekről leszámoltak vele, évekig is az asszony házánál és annak a tanyáján, a hol bőségben volt minden.

Tolt idő, mikor egyik nap egyik, másik nap másik megyében virradt fel, mikor az ő és társai fejére 500 forinttól 1000 frt-ig terjedő díj volt kitűzve, amint élve vagy halva, csak magát, vagy társaival együtt szolgáltatják kézhez.

De még ilyenkor is haza-haza nézett a vakmerő ember, meg-meglátogatta feleségét és gyermekeit, s hét számra meghúzódott a határban, egyik-másik csárdában vagy az orgazdáknál.

 

IV.

Egyszer mikor még nem állott üldözés alatt, a városból indult ki Kelé István, három pajtásával együtt, hogy gyanúba ne vegyék, nem lóháton, hanem kocsin, mely elébe egy széltében fogták a 4 paripát. A nyergek és fegyverek széna alá voltak rejtve, s pokróccal letakarva a kocsiderékban.

Amint a városból kiértek, beszéli egyik cimbora, hogy egy fuvaros ember igen jó négy lovát minden éjjel kinn legelteti a nyomáson, s nyelére egyenesen fölszegezett kaszával és töltött puskával őrzi. Ő tudja, mely tájon szokott tartózkodni, jó volna elvenni azt a jó négy lovat.

— Hogy rontanád meg te, gazember? Annál egyebe sincs — mordult ki Kelé István. — Hanem hajts arra mégis, hadd beszélek vele.

Ráakadtak a fuvarosra. Talpon állott lovai mellett. Csakugyan vállán volt a töltött puska, kezében az éles kasza. Megszólította Kelé István.

— Jössz te elő egy szóra.

A fuvaros puskájához kapott, de Kelé rákiáltott.

— Azon módon jöjj elő, amint vagy. Szót fogadott az ember.

— Add oda a pajtásom kezébe azt a kaszát, az enyémbe a puskát. Oda adta.

— Most vedd ki a béklyóból, kötőfékezd föl s vezesd ide a négy lovadat.

Megtörtént.

— Kösd a saroglyához. (a szekér hátsó záró-rácsa. Nagyszótár)

Sírva fakadt a fuvaros, rimánkodott, hogy csak kettőt is hagyják meg.

— Kösd oda mindjárt! — mordult Kelé. Zokogva engedelmeskedett a szegény ember.

— No most jöjj ide elém, — szólott Kelé szelídebb hangon. — Mire való az  éles kasza? Mire való az a töltött puska? Mit érnek azok a te kezedben, ostoba? Hát nem elvihetnénk most a lovaidat? Meg is érdemelnéd, hitvány ember! Gonosz szándékot forraltál, hogy majd agyonvágod, lelövöd, a ki a lovadat el akarja lopni. Ezer szerencséd, hogy fel nem emelted ellenünk a kezedet. De ha bátrabb volnál, ha lelőnél vagy agyon vágnál egy lókötőt: elbírná a lelked? Nem tudod, hogy égre kiált a kiontott vér? Semmire való! Rossz ember vagyok, ezek a pajtásaim se nagyon jók, de nem lövök rá, amíg velem lesznek, még a pandúrra se, hacsak elkerülhetjük. Úgy látszik a társaknak is szólott a lecke. Te meg, hitvány ember, vért ontanál?

A szegény fuvaros reszketett, zokogott; könyörögni se mert.

— Oldd el a lovadat — mondja Kelé egy kis szünet után, — kell is nekünk szegény ember keserves keresménye. Nesze! itt a kaszád, itt van a puskád is; de többet ki ne merd hozni egyiket se. Bottal is elkergetheted a tolvajt, valamire való ember meg mért nyomorítana meg téged?

Elhajtottak. A szegény ember sokáig bámult utánuk, s ha talán nem kívánta is Kelének, hogy az Isten áldja meg, de nehezen is lehetett volna rá venni, hogy tanúbizonyságot tegyen ellene, vagy nyomába utasítsa üldözőit.

 

V.

Keményebb leckét kapott Kelé Istvántól a várzugi jegyző. Hivatalos ügyben utazott ez a helység négy lován, s a «Szárítkozó» csárda mellett vitt el útja, mely Hódas határában, közel a Tiszához, az országútként szolgált töltés mellett, nádas, gyékényes rétből kiemelkedő partos helyen épült.

Most már a helyét is csak a régibb nemzedék ismeri a hajdan legnagyobb árvíz idején is szárazon állott csárdának. Magát a csárdát régen eltakarította a szabályozott víz, a mint sepregeti már s elfogja seperni a legvirágzóbb s a legmagyarabb községeket, a melyek, mig fel nem duzzasztotta az árt a tudomány, nagyon könnyű szerrel bírtak védekezni.

Meg fog ez történni. Add meg magad rossz sorsodnak, szegény magyar Alföld. Nem azért hívták ám be a külföld jeles szakértőit s nem azért költötték rájuk az ezreket, hogy tanácsaikat — melyeknek követése téged megmentene — bevegyék. Sok érdekbe, nagyon sok érdekbe ütköznek azok a tanácsok, befolyásosabb érdekekbe, mint a te egzisztenciád. Ti ismeritek legjobban ez érdekeket. Én csak ennyit jegyzek meg: a hazai szaktudomány méltósága megköveteli, hogy az irányt, melyben megindult, ne változtassuk. Eszembe jut itt, mit hallottam egyszeregy iparostól. Szórói-szóra így nyilatkozott: Tudnék én jó munkát tenni, de nem vagyok bolond; hiszen a mit jól megcsinálok, nem kell reparálni; pedig többet jövedelmez nekem a foltozás, tatarozás, mint az az uj munka..- - -

Mikorra a kocsis befogott, a csárdás is elővezette Kelének délceg paripáját, a csárdásné kihozta a pisztolyokat, fokost, karikást. Kelé István a pisztolyokat a tokba, fokosát a nyeregkápán levő karikába dugta, karikását nyakába vetette, s ez alatt a nyereg és kantár minden csatját megszemlélve, nincs-e valahol hiba, — lován termett, s szólott a kocsisnak: «Mehetünk.»

Vagy félmérföldnyire szótlan lovagolt a kocsi mellett, amint egy keresztúthoz közelítettek kikanyarította nyakából a karikást, s úgy rá durrogatott a jegyzőre, csak úgy repült róla a kabát. Majd rákiáltott a kocsisra:

— Megállj egy szóra!  No, nótárius uram, megelégeltem, nótárius uram talán sokallja is; hanem hát kellett ennyi a leckéből. Most rám hallgasson, s el ne felejtse amit búcsúzóra mondok. Minden ember a maga mesterségét folytassa, abból éljen meg, ne legyen minden lében kanál. Értette? Az eddigiről tisztán megszámoltunk, ha több rossz fát nem tesz a tűzre, nótárius úr tőlem nyugodtan alhat, s bátran járhat-kelhet, éjjel úgy, mint nappal. Te meg kocsis! Nem láttál, nem hallottál semmit. Érted-e? A hivatalviselő embernek szüksége van rá, hogy tiszteljék, becsüljék, s a nótárius ur te ellened nem vétett. Ha nem állhat a cibere a nyárson, — ha el találna járni a szád: nem nótárius úrral, hanem velem gyűlik meg a bajod. El ne felejtsd! Most isten hírével!

Mint a fecske suttyant el mellettük Kelé István, s egy szempillantás alatt eltűnt. Hogy merre? Még tán akkor sem tudhatták volna meg, ha utána mertek volna nézni.

(Folytatása következik.)

 

(47. 740.) (Folytatás.)

Míg a nép közt haladtak, Marczi meg Peti úgy tartották ki, egyik jobbra, másik balra s úgy hordozták a pisztolyt, hogy mindenik azt gondolhatta ö rá céloznak, s közben-közben mordultak is egyet-egyet.

Hamar beérték a betyárok a lovasokat, elnyargalhattak volna köztük; de az ügyes, okos ember előre néz. Rajok kiáltott Kelé István:

— Az út közepén járjatok előttünk. Ne féljetek, nem lövünk rátok, hanem haladjunk!

Ti meg durrogassatok! — súgta hátra. — Majd egyikőtök a falu alatt egyet lő, de csak fölfelé.

— Azt teszi az, öcsém: csak a puffanásáért, — magyarázta Marczi Petinek.

A durrogatásra hátra-hátra villogtak a lovasok. Kelé István vigasztalta őket.

— Ne féljetek, csak a lovaitokat ébresztgetik azok, hogy egy kicsit jobban haladjunk.

A nép a falu végén, látva, hogy lovaikat, mint a csordát hajtják, iszonyú rémülettel szétszaladt, s bujt, ki merre tudott. Végig szaladt a falun a jajveszékelés, s midőn az előre megrendelt lövés eldördült: majd lehullottak a lóról a lovasok.

A falu széléről végig tekintett Kelé István a széles, egyenes utcán, s látván, hogy egy árva lélek sem mozog rajta, rákiáltott a lovasokra: «Most félre előlünk!» Hátra szólott: Szorítsd! Vigyázz! Lesből támadhatnak.

Keresztülvágtattak a falun. Midőn már jót haladtak kinn a gyepen, megszólalt Marci:

— Lassúdhatnánk is tán egy kicsit, bátya! Ha utánunk jönnek sem érnek már utói, azon a szecskán, főtt ételen hizlalt lovon. Most az egyszer átugrottuk az árkot.

— Híre is lesz ennek, — jegyzetté meg Peti.

— De nem is maradhatunk ám meg ezen a tájékon — monda Kelé István. —Haladjunk még egy darabig jó bátran torony irányában. Majd ha elhagyunk egy pár falut, szoríthatunk a nyergen; mert nem állunk ma meg, míg be nem sötétedik. Akkorra tán Arad körül leszünk, vagy meg is haladjuk. Azután Várad fejé vegyük az utat. Addig meggondolom, hol tanyázzunk majd meg állandóbban.

 

XI.

A hortobágyi pusztára vette magát a három betyár. Hol egyik, hol másik cserénynél napoltak, s napolhattak bátran a tágas síkságon, melyen szükség esetére egy-egy rakás, nádas mocsár is volt imitt-amott.

Véletlen meglepetéstől nem igen tarthattak, előre tudhatták: mikor, hol fordul meg a vármegye. Nem is oly nehéz volt ezt előre tudni; hiszen a nyomorult bérű pandúrok közt mindig volt fizetett emberük, a ki, ha megtudta, hogy arra szándékozik a csendbiztos, a merre a szegény legények tartózkodnak, hírt adott nekik előre, néha olyan ember által, a ki maga sem tudta, miben jár. Ha pedig útközben sejtette meg a csendbiztos szándékát, ki tudta azt téríteni útjából, nyomába vezetvén valami birka-vagy sertés tolvajoknak, akiknek nem állott a zsoldjában. S ki tudja, nem a szegény legények rendes adójából szerzett-e nagy vagyont egynémely csendbiztos is?

Még főszolgabíró is volt ekkor tájban, a kinek pamlagán és öblös tajtékpipájából nem egyszer eresztgetett bodor füstöket Kelé István, szürcsölgetve a feketekávét, vagy a gazdag pince legnemesebb borát.

Igaz, amit írok, s épen azért nagy árnyékot vet a korra, melyről írok. De kivétel, ritka kivétel volt ám ez a főszolgabíró, s bár úgy tudta intézni dolgát, hogy még csak vizsgálat alá sem került soha: csak két tisztújításon tarthatta meg állását; pedig a harmadikra többet elköltött, mint a mennyit egész hivatalnokoskodása alatt összehordtak neki. Nemcsak az teljesedett be vagyonán: ebül gyűlt, ebül dűlt; hanem az is, hogy a hamis keresmény az igazat is elviszi.

Ha csak annyi sikkasztó hivatalnokról szólanának mai nap a hírlapok, mint a mennyi afféle tisztviselő került ama korban; ha oly nagy kisebbségben volnának most is, mint akkor az alsóbb és a legfelsőbb.

 

(49. 772.) XVI.

Régen kiszabadult már a három ifjú, sokszor váltakoztak a börtön lakói, mikorra a 15 év lejárt s Kelé Istvánt és Petit kibocsátották.

Tarjáni Marci nem érte meg. Ő már régen deszkát árul. Rabsága derekán ragály ütött ki a börtönben, sok rabot kiszabadított onnan idő-előtt; Marci is belehalt.

Kelé István haja, mely midőn bekerült, még fénylő fekete volt, őszbe csavarodott, arca fakó lett, megsárgult, az izmos termet megsoványodott, de egyenes maradt.

Az ifjan bekerült Petit se viselte volna úgy meg 20 esztendő, ha fáradtság, törődés, baj és veszély között, de szabad levegőn tölthette volna el.

Midőn a várnagy Kelé Istvánnak tudtára adta, hogy idejét kitöltötte, s most már szabad ember, a galambősz s már megroskadt káplár hátra maradt s szívesen nyújtotta kezét a kiszabadult rabnak:

— No, István, én tudom, nem zárom már rá kendre többször ezt az ajtót, majd engem zárnak már le a koporsóba. Ne adja az Ísten hogy más is rázárja. Míg élek, szívesen emlékezem kendre; a lelkem is örült neki, hogy mindig jóra kerté kend a többit.

— Olyan voltam, édes öreg uram, mint a haszontalan rossz pap; jót prédikáltam, de magam nem éltem igazán.

— De másként legyen már, kend is megöregedett már. Adjon az irgalmas isten mindkettőnknek nyugodt vénséget, csöndes, könnyű halált!

— Köszönöm, kívánom.

Úgy zokogva formán mondta a kemény ember ezt a két szót.

Alig bírta elereszteni egymás kezét a két öreg.

A börtönépület külső kapujánál, melyen már Petivel együtt lépett ki Kelé István, egy fiatalasszony kapta és csókolta meg Kelé István kezét.

A most szabadult két rab nagyot nézett, az előttük egészen idegen nőre.

— Nem ismer, ugye, kedves István bátyám! Hogy is ismerhetne? Hisz soha sem látott. Én sem láttam ugyan, de én megismertem; másutt is megismertem volna, annyit beszélt róla János bátyám, meg az uram. Szerepi Jánosnak a húga vagyok én, Bakonyi Istvánné. Itt van az uram is, itt van bátyám is, meg az öregebbik uram, Bakonyi János; annak meg Vida Ágnes a felesége, az is itt van. Tudtuk, hogy ma van az István bátyám szabadulása napja, számot tartottunk rá, nehezen is vártuk. Oh, csak hogy elhozta az irgalmas isten. Eljöttünk mind. Itt vannak mind nem messzire egy háznál, ott van a fia is István bátyámnak, kocsival jött érte. Mindnyájan ott várják, de szívesen várják. Én meg már nem maradhattam, én akartam legelőször meglátni, s hozzájuk vezetni a jó István bácsit. Azt akartam, hogy én tőlem hallja meg legelőször István bátyám, hogy mind boldogokká lettünk a nagy szomorúság és sok szenvedés után. Mennyit is szenvedtünk, én édes istenem! Jaj de jól esik a boldogság utána! Mert boldogok vagyunk. Van nekünk mindenünk, a mi csak szükséges szegény paraszt háznál, s békességben élünk jó egyetértésben. De áldott uram van! Nem keserű annak még az epéje sem, olyan a bátyja is, mint egy falat kenyér. Vida Ágnessel is oly nagyon jól vagyunk, mintha csak egy anya szült volna bennünket. János bátyám meg most van nap alatt, a volt mesterének derék, szép, jó, gazdag, egyetlen leányával. Kaphatott volna feleséget régen, s akár minden ujjára egyet-egyet; de az öreg Daru Tamás meg a felesége mindig arra kérték: Várd meg, édes fiam, mig a lányunk felnő, várd meg, mire válik? Nagyon óhajtanánk, hogy te légy gyámolunk, öreg napjainkban. Tudom, nem is bánja meg János bátyám, hogy megvárta, de nem bánja meg még Daru Zsuzsika sem, de még az a két jó öreg cseléd sem... Hej, de sokszor elbeszéljük, hogy soha sem jutottunk volna ily boldog órákra, ha össze nem vezérelte volna a jó isten azt a három fia talt István bátyámmal, akkor, amikor a legboldogtalanabbak voltak, mikor mi is a legszerencsétlenebbek voltunk. Mi lett volna belőlük vigasztalás, jó oktatás nélkül? Mi lett volna aztán szegény fejünkből is. Elemlegettük ezt, sokszor, nagyon sokszor; sokszor megáldottuk s imádkoztunk érte; csakhogy megláthattam, kedves István bátyám!

Útközben csicseregte ezt a kis menyecske, s úgy lebegett ott a szálas öreg oldalán, mint a pacsirta, mikor azt mondja róla a paraszt, és a paraszt után a költő: hogy szánt.

Csak akkor eresztette el az öreg kezét, mikor az utcaajtót kinyitni előre szaladt. A mint ezt kitárta s visszafordult, szemébe tűnt Peti, kit eddig nagy örömében észre sem vett, aki pedig viseltes szűrben, zsírba főtt gatyában, egy nagy vászontarisznyával a vállán, nyomukban ballagott.

Más rendtartás uralkodott még akkor a tömlöcöknél; nem tartottak fizetett mosónőket a rabok mellett, nem volt előírva, hogy a rabnak nyoszolyát, szalma derékaljat, párnát, takarót télre meleg, nyárra könnyű pokrócot kell adni, későbben hozta be ezt az újítást a civilizáló Bach-kormány, mely bizonyos természeti törvénynél fogva — melyre más népnek is, a magyarnak is van több közmondása — nagyon vonzódott a tömlöc töltelékhez. Ennek a nyomán és szellemében haladva, rendelte meg későbben a magyar igazságügy-miniszter, hogy jó téli öltönyöket és lábbeliket kell tartani minden községházánál, a téli időben tovább szállítandó csavargók — díszesebb új nyelven toloncok — számára, melyekkel aztán a szerencsétlen csavargó-kísérők tartoztak visszajövet beszámolni. Megtörtént aztán, hogy hóban-sárban két-három felöltőt és lábbelit emelt vissza a szegény kísérő s beteg is lett bele, némelyik meg undok ragályok csiráit vitte haza családjába.

A nyoszolyák, derékaljak, párnák, nyári, téli pokrócok, bundák, lábbelik  beszerzésére fordított, vagy e címen fölszámított pénzből, és a csavargók kiséréséért járó, úgynevezett toloncolási díjból, dologházak építésére kölcsön fölvett tőkéket törleszthetnének a hatóságok és községek. A jól berendezett dologházak mellett kevesebb ember süllyedne barommá. Egyik-másik különben örökre elveszett ember még haszonvehetővé is válhatnék. Kevesebb lenne a rongy, a szemét és undor a városok piacain és közhelyein; s hogy talán egyesek is, kik a csavargókat a nemzet legnagyobb szégyenének, a munkás közönség s a föld legnagyobb terhének tartják, adakozásra és áldozatokra volnának bírhatók. Erre nem gondolnak, sem a miniszterek, sem a kor színvonalán álló humanisták.

Hát ha gondolnak? Csak hogy magasabb pontokról szélesebb, kiterjedtebb, tisztább a látókör, mint például a megyeház ablakából, vagy a lapos síkon lassacskán haladó eke szarva mellől; csakhogy nem boldogulhatni a mai komplikált viszonyok közt egyoldalú paraszt fölfogással. Kevesebb lenne ám ekkor a depó, nem élhetnének meg, nem szaporodnának el, kivált falukon, nem vándorolnának be ezrivel a teljesen kiélt Lengyelországból, a kik kiélték, s még szomorúbb eredménye lenne a népszámlálásnak. De a szeszadó is kevesebbet jövedelmezne az államnak. Mindjárt kevesebb fináncra lenne szükség, s hova alkalmaznád ezeknek ezreit? Te egyoldalú, szűk látókörű paraszt! Vagy tán ezeket is a dologházaidba vinnéd be? Bírnál is olyan tágasakat építeni. De még talán majd zsandárra sem lenne szükség; megtenné a régi civil rendőrség is; s maradnánk e részben is ázsiai állapotban

Egy kis szalma almon, vagy a börtön kövezetén hált a rab, subájából, szűréből telt ki derékalja, takaródzója, s a kemény zsíros kalap volt a fő alj. Azért említek csak subát, szűrt, zsíros kalapot, mert nem adott még akkor a művelt elegáns osztály oly nagy kontingenst a tömlöcöknek, mint most.

 

1

 

A börtönben Irányi Sándor vázlata után, rajz.

 

Ha volt a rabnak, aki mosson rá: ez elhordta a szennyest, behordta a tisztát, s ha egy kis pálinkát vitt a tömlöc-katonának, beadta ez a rabnak a tisztájával együtt az élelmiszert, italfélét. Kelé Istvánra volt gond onnan hazulról, őt jó tiszta ruhában tartották az egész idő alatt, s abban lépett ki a tömlöcből is.
Szegény Petinek apja, anyja még kis gyerek korában elhalt, ő csak bitang módon nevekedett föl; házasságra még nem gondolt, életmódja mellett nem is gondolhatott, a szeretője meg és az orgazdák, a kikre keresett, amióta csak felcseperedett, úgy gondolkoztak, hogy vagy jön az ki többet, vagy sem. Eléri mártotta Peti forró zsírba a fehérneműjét, mint azt akkoriban a pásztorok s a tanyákon egész esztendőn át kinn lakó béresek is szokták, a drótos tótok máig is teszik.

A Peti megpillantásán egy kissé megütközött Bakonyi Pistáné, kiszalasztotta a kérdést: hát ez az ember mért jön velünk?

— István bátyámtól akarok elköszönni, cimborája voltam, nem válhatok meg tőle köszönetlen; de még eddig nem juthattam szóhoz, — válaszolta a neki pirult Peti.

— Ha cimborája volt, nem lehet rossz ember, úgy jöjjön be velünk, — hívatta a menyecske.

— Csak olyan rossz biz az, mint a cimborája. Hanem jöjj be, Peti, együtt menjünk haza.

Peti, mint mindig, most is szó nélkül engedelmeskedett Kelé Istvánnak.

Alig tették be lábukat az udvarba, könnyező örömmel fogták körül Kelé Istvánt a rá várakozók. A fia legutoljára juthatott hozzá. Talán nem is sietett úgy, mint a többi.

A parasztház nagyobbik tiszta szobájába vezették be, melyet a háziak egészen vendégeiknek engedtek át, magok a kisebb szobába vonultak, hogy ne legyenek láb alatt. (Folytatása következik.)

 

(52. 820.) (Vége.) XX.

Várzugon a törvényszók termében találkozunk Kelé Istvánnal. Haja nagyon megőszült s megritkult, pedig még egy hónap sem telt el a temetés óta.

A bakodi rablás felett folyt a vizsgálat. Nagyobb bűnügyekben gyakran a törvényszék tartotta meg a vizsgálatot.

Kelé István makacsul tagad, hitelt érdemlő becsületes emberek tanúzására hivatkozik, hogy a rablás idejében otthon volt. Híjában fenyegeti az alispán, hogy elő-kísérteti a hódosi uradalmi tömlöcből Lőrincz Gyurkát s a két Csikós testvért, a kik már mindent bevallottak, s ezek szemébe fogják mondani, hogy együtt követték el a rablást. Kelé István azt felelte rá:

— Kitelhetik tőlük, hogy szemembe mondják, de nem mondanak igazat.

— De szemébe mondja kendnek a serfőző is, s az itt jelen van.

— Attól még jobban kitelhetik, tekintetes uram! de az sem lesz igaz.

— Jöjjön be a káros, — parancsolta az alispán.

A serfőző belépett s reszkető kézzel rámutatott Kelé Istvánra.

— Ez a gyilkos volt ott, ez kapta el tőlem a puskát, ez vette el tőlem a kulcsot, ez szedte ki a ládából a pénzt.

— Hazudsz szemtelen! Soha sem voltam gyilkos.

— Ez volt nagyságos vicispán úr!

— Meglehet, hogy ilyen volt; de én nem voltam.

— Épen ilyen volt-e? — kérdezte az alispán, a ki tudta, hogy Kelé István csak a közelebb múlt hetekben őszült meg ennyire.

— Egészen ilyen volt, csak a ruhája volt másforma, s a haja nem volt ilyen fehér. Ez, épen ez szedte ki a ládából a nyolcvanezer forintomat.

— Szemtelen rosszlelkű! Hiszen negyvenezer sem volt.

A mint ez kiszaladt száján: homlokára ütött Kelé István.

— Megfogtad magad, vén szamár! Csakugyan igaz, hogy a vénembernek a lába szárába szál az esze. Tekintetes törvényszék, én voltam, ez igaz, de az hazugság, hogy nyolcvanezer forint lett volna. Mered még mondani te hitvány, hogy a negyvenezer is megvolt egészen.

A serfőző reszketett.

—Bocsánatot kérek, tekintetes törvényszék, megtévedtem, csakugyan hija volt a negyvenezernek.

— No lássa a tekintetes törvényszék, semmi szüksége se volna rá, mégis hazudik. Eddig is nyolcvanezer forinttal dicsekedett ez, űzőnek futónak fecsegte-locsogta, hogy annyija van s nemességet vesz rajta. Az okos azt is titkolja, a mije van; az ilyen bolond meg azzal is dicsekszik, a mije nincs. Sok szegény ember meg gyarló, tekintetes törvényszék, úgy gondolkozik, miért heverjen az a sok pénz egy ilyen hencegő zsugorinál, s nagyra veti a fejét. Kivirágzik aztán az akasztófa olyan emberekkel, a kik isten előtt nem alábbvalók ennél a cudarnál. A te lelkedre halunk meg, ha meg kell halnunk. Tudod-e, mi négy ember élete? te szemét ?

— Elég! — szólott közbe az alispán, a ki eddig is csak azért hallgatott, hogy hadd zárja el maga előtt Kelé István a visszavonulási utat.

— Köszönöm, hogy eddig is tűrt a tekintetes törvényszék. Csak azt engedje még meg, hogy mentségemre szólhassak egy pár szót. Azután diktálom én, úgy, a mint volt.

— Hát csak röviden, István! És csak mentség legyen ám, ne a más korholása, a mit mond.

— Ott penészedhetett volna én tőlem az a pénz. Csak azon háborodtam fel, hogy magyar nemességet akar rajta venni, ez a ... Nem mondom tovább tekintetes törvényszék nem élek vissza jóságukkal. Tessék írni tekintetes jegyző úr!

Halkan, hogy írhassa utána a jegyző, elmondta Kelé István az egészet, s a sörfőzőhöz fordulva kérdezte— Úgy volt-e?

— Igen is, — válaszolta a sörfőző.

— Most már elhiszem, István — mondta az alispán — csak két kérdésre feleljen még. Hol van a pénz? s kié volt a cséza és a három ló ?

Az első kérdésre a szegény Agyas Ferke felelhetne meg, tekintetes törvényszék, ha életben volna.

Elmondta ezután Kelé István, a mit a feleségének elbeszélt volt. A cséza és a lovak is az Agyas Ferkéé voltak, azé volt a paraszt kocsi is, a melyen haza jöttünk.

Soha sem jött nyomára sem a megyei törvényszék, sem az úriszék, hogy hova lett a pénz? A nép beszéli, hogy abból állana a Cirbusék máig is nagy vagyona. Nem régen halt el Hódason egy öreg ember, a kinek magának nagy vagyona nem volt; de gyermekei, a mint szárnyukra bocsátotta őket, mindjárt nagyon vagyonosokká lettek. Hanem ezek mind igyekező, szorgalmas emberek. Ezekről is suttog az irigyek gyanúja. Azt is sokan hiszik, hogy oda ment az a pénz, a honnan a cséza került. A csézáról pedig sokan azt állítják, hogy a hódosi egyik egyház azon időbeli főgondnokáé lett volna. Annyit nagyon bizonyosnak mondanak, hogy az a főgondnok, mindaddig, mig az egyházhoz nem került, ismert orgazda volt, de vizsgálat alatt soha sem állott. Az meg egészen bizonyos, hogy ez az ember öregsége felé, míg abba a tisztes hivatalba nem jutott is, uri öltözetben s csézán szokott járni. Haláláig nagy vagyona volt, de halála után egyszerre elpárolgott az, senki sem tudja, hogy és hová? Sokat beszélnek; de ki tudná, mi igaz van benne?

Kelé Istvánnak, Lőrincz Gyurkának semmije sem volt, ő rajtok semmit sem vehettek a két Csikós testvérnek volt egy telek jobbágy földje. Ezt eladták, s ennek az árát, valami 1000 váltó forintot, kapta meg a serfőző kára fejében

 

 XXI.

Ismét a törvényszék előtt áll az öreg Kelé, nehéz vasban, mellette kétfelől, csákóval, mentésen, tarsolyosan, kivont karddal két tömlöc-hajdú. A főjegyző komoly arccal, tiszta, érthető hangon olvassa a megye, a királyi és hétszemélyes tábla ítéleteit. Valamennyi latinul van fogalmazva. Minden szem Kelé Istvánon függ; de egy sem vehet észre arcán változást. Az alispán megszólal:

— Tudom, hogy ért deákul, Kelé István; de hogy egészen tisztán megérthesse az ítéleteket, elmondom magyarul is

— Ne fáradjon, tekintetes alispán ur, szóról szóra megértettem. Hóhér pallosára ítélt a tekintetes törvényszék, s ezt az ítéletet helyben hagyta a tekintetes királyi tábla s a méltóságos szeptemvirátus* is- - -

Jó ideig elbeszélgetett az öreg, most már nyugalmazott káplár. Figyelemmel hallgatta végig a csapások sorát, melyek Kelé Istvánt érték, s az Istenben vetett erős hitből származó bizonyossággal vigasztalta Kelét.

— Jó volt kendhez az isten, szenvedések által megtisztította a kend lelkét még e földi életben. Bízzék kend István véghetetlen irgalmasságában.

 

*hétszemélyes ítélőtábla

 

 *  *  *

 

Nem telt bele két hét, mikor ismét egymás mellett volt a két öreg, a várzugi temetőben. Egy délelőtt Kelé Istvánt rabtársai vitték ki oda; ugyanaz nap délutánján az öreg nyugalmazott káplárt kísérte ki nagy közönség.

 

*  *  *

 

Sűrű fű nőtt a két öreg sírján, s tavasz kezdetétől fogva hideg őszig mindig mosolygott különféle színű sok fajta vadvirág.

Három férfi és három nő imádkozott egyezer az öreg Kelé István sírjánál. Egy közülük soha sem látta az öreget, mégis eljött a sírjához a többivel. A három nő hintette be mind a két sírt szénamurvával, hogy ne legyen olyan elhagyatott.

                                       ------------

www.nimrod-mohacs.hu/content/leghíresebb-betyárok-áttekintése                     

*

 

 

Kazár Emil, (Nagyvárad, 1843. június 23. – Budapest, 1922. május 15.) hírlap- és regényíró. 1872-ben a Vasárnapi Újság és ennek társlapjai (Politikai Újdonságok, Képes Néplap, Világ-Krónika) szerkesztőségébe lépett. Munkásságának legnagyobb része e lapokra esik; ezeknek egyetlen száma sincs, melybe ne dolgozott volna… google

 

 

KAZÁR EMIL: ÖSSZEVISSZA - MEK - Országos Széchényi Könyvtár

mek.oszk.hu/14800/14834/14834.htmV.

 

 

 

 

 

Könyves Tóth Kálmán

 

h14-16. 1891. 14. 218. KÖNYVES TÓTH KÁLMÁN: SAUL ÉS DÁVID.

h14. 31. 1911. 3. 42. Könyves Tóth Kálmán: VISSZA A MÚLTBA!

 Könyves Tóth Kálmán (Debrecen, 1837. augusztus 31. – 1924. július 16.) író, református lelkész. A Vasárnapi Újság munkatársa.

 

KÖNYVES TÓTH KÁLMÁN.

 

Könyves Tóth Kálmán: Két hitestárs. Elbeszélés.1891. 251,

266, 283.

 

Hivatkozott Mária Terézia a magyar nemzet hűségére. Nem is hiába, mert oly lelkesedéssel siettek a trón védelmére a magyarok, mintha mindegyik egy-egy Herkules letolna. Es egymást követték a győzelmes csaták. Olcsó volt az élet, csakhogy azt az egy drága életet, aztán meg azt a tündöklő koronát megmentsek.

Mikor aztán az örökösödési háborúnak annyi sok vérontás után elvégre mégis csak vége szakadt s 1745 dec. 25-én az úgynevezett drezdai békesség megköttetett: mindenki szabadabban lélegzett. Igaz ugyan, hogy ezt a békét is csakhamar kettévágta H. Frigyes, de annyi pihenőt mégis engedett, hogy a hiányzó lelkeket számba vegyék. Bizony! hiányoztak ott elegen. Ki tudja megmondani, hány magyar ifjúnak ástak idegen földön sírgödröt, s ott nyugszanak jeltelenül.

Az volt a bökkenő, hogy miként vegyék hát számba a hiányzó lelkeket? Abban lett utoljára is a megállapodás, hogy házanként írják össze a távollevőket, s ha egy év és egy nap alatt nem jelentkeznek, a hazai törvény értelmében holtakul nyilváníttatnak. Debrecen város nemes tanácsa is elrendelvén az összeírást, lótottak-futottak a tízház-gazdák. Tanács uraimék a városháza előtti térségen, tiszteletes prédikátor  uraimék a szószékből nyilvánosan deklarálták, hogy a kik egy év és egy nap leforgása után személyesen nem bizonyítják be, hogy élnek, azoknak neve az élők lajstromából kitöröltetik s olybá tekintetnek, mint a kiknek az élethez nincsen jussok. Vagyonaikon az örökösök megosztozkodhatnak, akiknek az asszonyok közül férjeik nem jelentkeznek, özvegyekül tekintetnek.

Sokan nehezen várták a kitűzött határidő elforgását. Bele kapaszkodtak volna az idő kerekébe, hogy gyorsabban forogjon, a kik örökség után vágyakoztak, mások pedig összetörték volna, hogy álljon meg egy időre. Ezek közé tartoztak azok, a kik őszintén siratták távollévő kedveseiket. De az a kérlelhetetlen idő sem egyikre, sem másikra nem adott semmit sem. Fölvirradt a nagy nap, a mikor, meglehet, a bölcs tanács és tiszteletes prédikátor uraimék élőket is eltemethetnek.

No hiszen meg is telt most zsúfolásig minden templom. A debreceni áhítatos gyülekezet egyik fő jellemvonása volt, hogy lelkipásztorát folyvást feszült figyelemmel hallgatta, hogy az otthon maradt családtagoknak a lelki kincsekből egy pár drágakövet haza vihessenek. Most azonban alig figyelnek a püspök uram meg a másik nagyhírű egyházi szónok kenetteljes igéire. Azt várta mindenki, hogy kiket temet el ez a nap? Végre felolvasta lassú, ünnepélyes hangon Tatai Ferenc püspök úr a nemes tanács rendeletét s aztán következett a halottakká deklaráltak névsora. Mindegyik névre ugyanannyi elfojtott tompa zúgás hallatszott. A felolvasás volt a halotti prédikáció, az a tompa zúgás az utolsó gyászdal. Különféle érzemények tükröződtek az arcvonáson. Egyes öreg asszonyok mindegyik név elmondása után szemükhöz vitték zsebkendőiket, mintha azzal akarnák letörölni azt a könnyet, melyet a halott emlékének szerettek volna áldozni. Ha a könny nem csordult is ki a szemből, legalább legyen meg a látszat.

Mindjárt a szószékkel szemben egy közepes idejű férfi vonja magára figyelmünket. Igazi daliás termet. Nem is ül, mint a többiek, föláll, úgy könyököl, előre dugja fejét, hogy annál figyelmesebben hallja a neveket. Amint az igehirdető egy nevet kimond, utána számolja: ötödik, hatodik..., tízedik, s mindannyiszor kedvetlenül rázza fejét s csaknem hallhatóan susogja: «Még sem az, hátha levelet küldött. Türelmetlenül sodorgatja bajuszát s a jobboldali szék felé tekintget, a hol a nők ülnek. Tekintetének iránya azt is elárulja, hogy szeme kit keres föl. Egy gyászba öltözött ifjú asszony az. Halvány ábrázatához olyan jól illik a koromsötét haj, az a bársony szempilla, mely szendén lesütött szemét árnyékolja. Mindenesetre feltűnő jelenség. Észreveszi ugyan a férfiú reá szegzett tekintetének delejes erejét, de szándékosan más irány felé néz, nehogy bárki is sejtse, hogy az a tekintet neki szól, s többet fejez ki, mint egy hosszú prédikáció.

— Tizenhetedik! — mormolja magában lázas türelmetlenséggel. Most nyomatékosabban hangoztatott egy nevet Tatai Ferenc uram, s egy kevés ideig megállott. 0 is, de meg az egész gyülekezet is, most felváltva arra a közepes idejű férfiura s arra a halvány nőre nézve.

A férfiú most már nem könyökölt, nagyot lélegzett, mintha több mázsányi kő esett volna le a szívéről, midőn Ebesi Sándort is eltemették. Nem titkolhatta el e fölötti örömét, szeme ragyogott. Szerette volna kimondani az egész gyülekezet hallatára, hogy a szószékről nem hangzott még oly kedvére való ige, mint az, mely Ebesi Sándort odasorozta a halottak közé.

A halovány asszony pedig zsebkendőjébe rejtette arcát, hogy a feléje lövellő tekinteteket kikerülje. Az a nő, a ki közvetlenül mellette ült, érezte, hogy szomszédja megreszketett, hallotta a kebelből feltörő lassú sóhajt, de azt, ha vájjon a halovány asszony ejtett-e csak egyetlen könnyet is, azt bizony nem láthatta meg.

Ez a halovány asszony volt eddig Ebesi Sándorné, mától fogva pedig annak özvegye. Ismeretes volt az egész városban, hogy a szép Arvai Esztert nem a szíve vonzotta férjéhez. Érdekházasság volt, s szüleinek parancsa előtt hódolt

meg, mert az Ebesi-család a legtekintélyesebbek közé tartozott s tagjai rendszerint bent ültek a nemes tanácsban. Akkor pedig a szenátorság nagyobb dicsőség volt, mint ma pl. egy törvényszéki elnökség. A tanács csaknem korlátlan hatalommal intézkedett a polgárok ügyeiben. Hát meg a főbíró? Ez után a zsoltárt mindig hajdú vitte- - -

 

(266.)Teltek az évek, dúlt a háború, győzelmek híre szárnyalta be a hazát, majd vesztett csatákról szólottak a hazabocsátott rokkantak. Egyes családok kaptak olykor-olykor kedvező vagy kedvezőtlen hírt övéikről, de Ebesi Sándorról még azt sem tudták, melyik ezredben szolgál. Egy-ízben azt rebesgették, hogy átszökött volna a poroszokhoz. Mindez csak kósza hír volt.

Eszter híven megtartotta esküjét. Oly zárkózott életet folytatott, mintha gyászoló özvegy lett volna. Azt mondták felőle: «No lám! mégis szerette ez az asszony a maga férjét, bizony, még halálra búsulja magát érette, pedig az az ember egyetlen könnyet sem érdemel; táncolhatna örömében, hogy megszabadult tőle!» Csakhogy senki sem tudott arról az esküről, melyet nejétől a kegyetlen férj erőszakkal kicsikart. De mégis tudott egyetlen egy ember, de az ugyan ezt a titkot el nem árulta volna senkinek. Ez az egyetlen élő lény Márki Ferencz volt. Eszter nem törte meg esküjét, midőn egykori megmentőjét, a visszautasított kérőt, levélben kérte föl, hogy kerülje őt, ha annak a kis leánynak s egyúttal az ő nyugalma bír előtte némi súllyal. Célzott a tett esküre is, mely öt férje rabjává láncolta.

Márki Ferencz volt Eszter első szerelme. Nem is titkolták ezt a világ előtt, úgy ismerték őket, mint jegyeseket, mikor a tekintélyes tanácsbeli föllépett. A vagyon, a tekintély a szülék szemét elkápráztatta s hiába esenkedett leányuk, azzal vigasztalták, hogy a jó mód mellett majd beletörődik. Bégen láttak még oly fényes lakodalmat, mint a minőt Ebesi Sándor tartott, de régen láttak ám oly szomorú menyasszonyt, mint a minő e lakodalom ünnepeltje volt. Inkább halottnak kellett tekinteni, mint menyasszonynak, a lakodalmas menetet pedig gyászkíséretnek. Márki Ferencz csakugyan temetésnek nézte ezt a lakodalmat. Akkornap gyászt tűzött a kalapjára s ott hordja a gyászt folyvást, a bánatot pedig szívében. Az ő számára nem nevelt édes anya leányt. A kalap elkopott gyászát sokszor meg kellett újítania, a szívében borongó gyász egyre sötétebbé vált, míg hajszálai fehéredni kezdettek, pedig még az élet nyarán sem volt túl.

Egy szó szemrehányással sem illette Esztert. Ha ezerszer szemére lobbantotta volna is, hogy nem tudott ellenállni szülei kényszerítésének: azzal úgy sem lett volna már segítve a bajon. De bár nem mutatta is, a szegény asszonyt folyvást őrszemmel kísérte, így jutott tudomására, hogy Ebesi Sándor elraboltatta volna feleségét. Jószágvásárlás ürügye alatt küldte el feleségét az erdélyi részekbe, s itt törtek rá. Ekkor mentette meg Márki Ferencz. Csak annyit szólt hozzá: «Váljék el attól a gyűlölt férfiútól, boldoggá teszem!»

— Nem tehetem, Ferencz! — mentegetőzött Eszter, — maga is, kis leányom is elvesznének, várjunk türelemmel, bízzunk Istenben!

— De így elhervad, leroskad az iszonyú szenvedések alatt, — hozta föl Ferencz.

— Nem tehetem, Ferencz, ősz szüleimet vinném a sírba, nincs még a családunkban emberemlékezet óta oly eset, hogy egyik vagy másik tagja külön élt volna.

Meg kell jegyeznünk, hogy abban a korban rendkívül szigorúan ítélt a közvélemény az elválások felől. Az ilyenek homlokán lángbélyeg égett.

Tehát minden abban maradt. Márki folyvást megújította a gyászt, a szépasszony egyre halványabbá lett. Ebesi Sándor még a tanács előtt is bevádolta Márkit a kalapján viselt gyászért, de hiába keresgéltek a bírák a törvénykönyvben, nem leltek olyan pontot, mely a gyászhordozástól Márkit letilthatta volna.

Évek teltek, évek jöttek, a szalmaözvegyet még Isten házában sem látták. Mennyire feltűnhetett azért, mikor férjének halottá nyilvánítása alkalmával ő is megjelent ott, gyászruhában, halvány orcával.

Azonban ne higgyük, hogy szíve megszabadult volna a reá súlyosodott tehertől. Halva volt törvény szerint az ő férje, de voltaképpen az-e hát? Vájjon fel van-e ő oldva esküje alól? A halott irányában nem tart kötelezettsége, de hátha él, hátha visszajön egyszer s számadásra kéri? Ily gondolatok közt sietett az Isten házából hazafelé, mikor háta mögött egy ismerős hang szólal meg:

Eszter! ?ost már nem köthet az eskü!

Több esztendeje nem hallotta e hangot, de ráismert volna tízezer közül is.

Márki Ferencz volt. Kalapja mellől hiányzott a gyász. Még a templomban leoldotta, akkor, midőn gyűlölt vetélytársát halottá nyilvánította  az öreg püspök-  -  -

 

(283.) A tanácsülés másnap tartatott meg. Meghívták e rendkívüli ülésre a híres történettudóst, Szilágyi Sámuelt, továbbá a püspök urat is, hogy bölcs tanácsaikkal támogassák a város atyáit, mert utoljára is ez nem mindennapi eset. Össze kell tenni a sok észt, hogy valami jó határozatot hozhassanak.

Három napig hányták, búvárolták a törvénykönyveket. Tény volt az, hogy Ebesi Sándor haza került, tény volt, hogy halott és mégis élő. Elvitathatatlan igazság volt az is, hogy Márki Ferencz uram házassága törvényes, de ugyanakkor érvénytelen, mert az az elvetemedett Ebesi visszakövetelheti feleségét, s akkor annak a szegény asszonynak az életéről nem felelhetnek, pedig mily nyugodtan, boldogan élt.

— Legtanácsosabb lesz őket, — jegyzi meg Szilágyi Sámuel uram, — valahogy kibékéltetni, hátha az a lerongyolódott, mindenéből kipusztult Ebesi ráállana az egyezségre, s akkor ne vinnők feljebb az ügyet. Csak arra kell rábírni, hogy ne apelláljon.

Mindnyájan beleegyeztek. A közbenjáró szerepet Szilágyi uram vállalta magára. Először is Ebesivei beszélt. Ráijesztett, hogy azért a fenyegetésért, melyet neje előtt tett, ellene újból pert indítanak, aztán a város újból fölveszi a lázítási pert; kitudódott ellene az is, hogy az ellenséggel cimborált. Ettől ijedt meg legjobban Ebesi, mert ebben érezte magát a legbűnösebbnek, holott Szilágyi Sámuel ezt csak úgy találomra vetette oda. Egyszóval elősorolt minden érvet, a mi az elvetemedett embert lefegyverezhette. Ha a kard meg nem ölte, majd megöli a fiskális tolla.

Mikor így előkészítették az ügyet, a tanács ismét összeült Domokos Lajos elnöklete alatt. Beidézték a Márki-házaspárt, felhozatták a még mindig letartóztatott Ebesit s Domokos főbíró uram ünnepélyesen felszólította a halovány asszonyt: nyilatkoztassa ki, hogy a két élő és törvényes hitvestársa közül szíve szerint melyiket választja. Eszter nem szólott, de szemei Ferenczen nyugodtak meg s kezét annak kezébe illeszti.

— Értjük, — monda a főbíró, — a második férjet választja.

— Ezt én is értem, nagy jó uraimék, — vágott közbe a bozontos Ebesi, — de hátha már csakugyan így kell lenni a dolognak s én az esküszegő ellen nem léphetek föl, hát nekem is volna valami kívánni valóm. Vagyonomat elvesztettem, az igaz, kezemet, lábamat szintén elvesztettem, az is igaz, de hogy én volnék Ebesi Sándor, azt bebizonyíthatom, s akkor Esztert visszakövetelhetem. Én azonban a jó béke kedvéért, mivel már úgy sem igen sok gyönyörűségem volna a házas életben, beleegyezem abba, hogy ez a házaspár együtt lakjék, ha engem halálomig eltartanak, tisztességesen, becsületesen; ha kiadják számomra az élelmet és az italt, úgy, hogy fogyatkozást semmiben sem látok. Isten neki! Hadd maradjak halott a törvény előtt, csak aztán kijárjon rendesen a borocskám, mindennap a két tál étel s aztán tanács-uraimék is megígérik, hogy azt a pert a szegre akasztják.

A tanácsnokok összenéztek. Ugyan mi puhította így meg ezt a kőszívű embert? Nem cserélték-e ki az éjszaka? Hátha csakugyan igaz, amit egy-két ember állít, hogy Ebesinek csak az írását lopta el, titkait csalta ki valami katonapajtása s hasznot akar húzni a titokból.

Csak Szilágyi Sámuel uram nem csodálkozott. Nem feledte el, hogy ez az ember mennyire elsápadt, mikor csak úgy ügyvédi fogásból említett előtte pár szót az ellenséggel való cimborálásról. Aztán a fiskális tolla rémítette meg. Kitudja nem azért egyezett-e bele az alkuba, hogy titkos bosszútervet forraljon?

Már akárhogy lett légyen is a dolog, ez a váratlan esemény könnyebben igazodott el, mint főbíró uram s a tanácsnokok sejdítették. Lett volna ebből olyan hosszú per, hogy a végét talán a harmadik főbíró köti be, s közben a perlekedő felek kihalnak, de a per mégis folyik, mert Eszternek Márki Ferenctől két kis örököse született. Hogyne örültek volna hát mindannyian, mikor Ebesi Sándor kijelentette, hogy halott marad ha Márkiék gondoskodnak eltartása felől.

Eletében most az egyszer nézett első férjére jó szemmel Eszter, Márki Ferencz pedig megragadta a béna ember ép kezét, s ott a tanács színe előtt átölelte halálos ellenségét.

— Csak azt az egyet kötöm ki, — szólt vontatva, — hogy Ebesi uram a város túlsó felén lakjék. Ha erre rááll, csináljuk meg mindjárt a szerződést.

— Nem bánom én, csak be ne ázzék az a szoba, ahol nekem lakást fogadnak, mert nem jó lenne ám, ha a szoba beáznék, magam meg eláznám, — s élcének jót röhögött.

A főnótárius tolla gyorsan percegett. Csakhamar készen lett a szerződéssel s hitelességnek okáért még Szilágyi Sámuel professzor úr is ellenjegyezte.

A bonyodalmas ügy így nyert megoldást. Hogy miért egyezett bele ez alkuba Ebesi Sándor, az csakugyan rejtély maradt. Évek multával olvasta aztán a tudós professzor úr a hadi tudósításokból, hogy egy ütközet alkalmával valami sebesült az ellenség előtt elárulta a hadállást, s ezért jól megfizették. Valószínű, hogy más ízben is járt így el. De a nevét nem tudták ki. Szilágyi Sámuel uram kész lett volna rá hitet tenni, hogy ez a sebesült Ebesi Sándor volt.

Élt még aztán egypár évig. Odújából nem jött ki. Ha már halott, hadd legyen eltemetve. Étele, itala kijárt rendesen. Néha-néha azért zsörtölődött, hogy nagyobb itcével mérjék borát. Ilyenkor aztán fenyegetőzött, hogy ő felségéhez apellál. A kibővített itce újból lezárta ajkát. A Márki házaspár pedig élt boldogan. A tanács bölcs ítélete folytán nyugalmuk biztosítva lett. Ebesi Sándornét, holott első hites férje élt, mindenki úgy tisztelte, mint Márki Ferencz polgár törvényes feleségét, mert amit a tanács bölcsen elhatározott, azt köteles tiszteletben tartották.

Ekként ítéltek a kétes perekben még a múlt század végén is a hazai nagyobb királyi városok atyái. A törvényeket a szív és becsület diktálta, s nem nyűgözték lelkiismeretüket a büntető törvénykönyvek cikkelyei.

És ez nem mese, kevés változtatással megtörtént tény, miről jegyzőkönyvek tanúskodnak. Lehet-e ember, kiben érző szív dobog, ki a tanácsnak ez érdemben hozott ítéletét kárhoztatná?

 

 

Könyves Tóth Kálmán: A félkegyelmű 1894. 279,  294.

 

(17. 279.) Az ilyen szerencsétlenek lelki világa ködös reggeli szürkülethez hasonlít. Fátyolozottan látják a tárgyak körvonalait. Félhomályban zajlik le egész életük. Cselekedeteik nem esnek beszámítás alá. Pedig ők is szeretnek, éreznek, okoskodnak a magok módja szerint, úgy amint a félkegyelmű megengedi.

Ilyen félkegyelmű volt Árva Pista is, kinek elhalt szülői szegről-végről rokonságban állottak Marton Sándorhoz, a pálfalvai jómódú gazdához. A félkegyelműt kegyelemből házához fogadta. Elfért ott a béresek istállójában. Nem lopta e napot, nem ette hiába a gazda kenyerét. Tavasszal őrizte a libákat, kertet öntözött, télen fát vágott. Összes bére az volt, hogy Marton Juliska saját kezűleg szedett virággal bokrétázta föl kalapját. Hű volt gazdájához, mint az eb. Télen nagy bundába burkolózva ott hált a tornácon. Juliska volt a falu legszebb leánya. Bomlottak is utána a legények. Csak úgy özönlöttek a kérők, de gazduram csak a fejét rázta: «nem adom ki a házból, rá érünk még, hadd tanuljon sütni-főzni. De ez csak tisztességes kifogás volt. Gazduramék a leányuk helyett válogattak. Nem adják oda a leányt mindjárt az első szóra. Majd csak ők szemelik ki leendő vejüket. Nem bízzák a választást a tapasztalatlan gyerekre. Elfeledték, hogy ők is voltak valamikor fiatalok, mikor nem az ész, de a szív parancsolt.

Juliska könnyen belenyugodott szüleinek határozatába, míg az ő szíve is meg nem szólalt. Haza került a katonaságból Deli Gyuri, aki igazán méltán viselte nevét. Szemre-főre nem volt nála szebb szál legény a vármegyében. Aztán becsületes, dolgos, csakhogy félszessziós. Az a félszesszió is az anyja nevén volt, míg az öregasszony be nem hunyja szemét. Juliska nem a földet nézte, szívesen hozzá ment volna a legényhez. De szülői nem az ő szemével néztek, nem az ő szívével gondolkoztak. Gyurinak is kiadták az utat. Juliska sírt, könyörgött, de könny és könyörgés nem lágyította meg Marton Sándor gazdát

— «A szív rossz tanácsadó, — okoskodott a gazda, — nem tudja a lány a maga javát, Deli Gyuri nem neki való, az én két szesszió földem nem illik az ő örökségéhez. Jött egy másik kérő. Nem holmi sült paraszt. Urasági erdész, tanult úri ember, csinos, jó módú, jó fizetéssel, ügy törte a magyar szót; onnan a szászok közül került Hartman Adolf úr, a ki még kasznár is lehet. Maga a gróf úr vállalta el a násznagyságot. No, már ilyen tisztességet nem lehetett elutasítani. Juliska helyett az apja mondott igent, a lányka válasza a szeméből ömlő könnyözön volt.

— Jó férj mellett majd elfelejted a sírást, engesztelte lányát az édes anya.

Meg is ülték a lakodalmat. Húzta a cigány, de mintha temetési dalokat csaltak volna ki hegedűjükből. Erőltette ott mindenki a jó kedvet. A menyecske arca fehérebb volt, mint a fővárosból hozatott hófehér selyemruha.

S no, még az kellett ehhez, hogy még a babona is megtegye a maga szolgálatát. Esküvés közben elborult az ég s jéggel vegyes eső hullott. Egy-egy jégcsepp oda koppant a gazda szívéhez is, mintegy vaskalapáccsal ütötte meg lelkiismeretét. Hátha a temetőbe kíséri most az ő egyetlen leányát. Megeredt a szóbeszéd is, mint a jégeső. Az öreg asszonyok száját betömni nem lehet. — Meglássák, ezt a házasságot elveri a jég.— «Hová is tették gazd'uramék a jobbik eszüket. A vak is látja, hogy az a magyar lány nem szereti azt a németet. — «Deli Gyuri még a faluból is kiment, hogy ne is lássa a lakodalmi menetet. Így ment ez szájról-szájra. De legerősebben kitört a félkegyelmű haragja. Úgy sandlított a cifra ruhás erdészre, hogy majd felöklelte szemeivel. Mikor Juliskát a házból elvitték, hogy az esküvőre a templomba menjen, oda állott a kapufélfához, s torkaszakadtából kiáltotta: «Ne menjen el Juliska, Pista is meghal, Deli Gyuri is meghal!» Az erdész összeráncolta homlokát. Juliska összerezzent. Csak az öregek nem vettek észre semmit sem. A rang eltakarta szemük világát.

Árva Pistát nem lehetett kiengesztelni. Haragudott, hogy az idegen betolakodott hozzájuk. Észrevette, hogy Juliska jókedve oda lett. Ezelőtt mindig szakított neki virágot, maga tűzte föl kalapjára a bokrétát. Azóta nem virult Pista számára virág. Nem is kellett azokat többé öntözni. Hadd hervadjanak el.

Az új menyecske napról-napra haloványabb lett. Azt híresztelték, hogy az erdész félti Deli Gyuritól. Rá is mordult a legényre, hogy az erdőben ne kóboroljon, mert könnyen belebotlik valami puskagolyóba.

A kékes gyűrű mindegyre nőtt az ifjú asszony szeme körül. A jég csakugyan elverte boldogságát. Beszélték, hogy Márton gazda járt is már a papnál, hogy beszéljen az erdész lelkére. De az még a fényes napot is letagadta az égről. Juliskára hárított mindent. Deli Gyurit vádolta, hogy ez a házasságrontó mindig a felesége után jár. Gyurinak ez a vád fülébe jutott. Ha csak maga lett volna a szóban, mit sem törődik, de azt az ártatlan asszonyt szívéből sajnálta.

— «Nem állok magamról jót, — így szólt többek hallatára a korcsmában, — ha azt a jó lelket az az ember még sokáig kínozza, egyikünknek a föld színéről el kell pusztulni.

Volt egy kis bor a fejében. A bánattól pedig csordultig volt a szíve.

— «Nagy szó az, pajtás, — jegyzi meg egyik barátja, — kár ilyeneket kibocsátani a szádon, mert megütheted a lábadat.

— «Mit bánom én, — vágott az asztalra dühösen Gyuri, — szavamnak állok, azt csak nem nézhetem el, hogy az ártatlan asszony miattam hervadjon el, istenemre, előbb megölöm a gyilkosát. Árva Pista mindezt a szegletbe húzódva hallgatta. Szemei vadul villogtak. Sajátságosan röhögött. Helyben hagyóan integetett a fejével. Szája ízére beszélt Gyuri, hiszen ő is úgy gyűlölte az erdészt, mióta Juliskát a háztól kiadták, kerülte Márton gazda háza tájékát is. Deli Gyurihoz szegődött. Ennek segített, ezzel kapálgatott. Hiába csalogatta Márton gazda, a félkegyelmű hátat fordított. Addig esett ott jól a kenyér, míg azt Juliska szelte, addig ízlett a leves, míg a tésztát Juliska gyúrta. Az eb is megérzi, ki adja szívesen a kenyeret. A félkegyelműnek is maradt még annyi esze, hogy ezt megítélhesse.

— «Nincsen már virág kegyelmeteknél, feléjük se nézek,» — ezzel fizette ki Marton gazdát.

Nem került bele két hónap, Juliska zokogva vetette magát szüleinek lábaihoz, hogy szabadítsák meg kegyetlen férjétől, mert tovább nem bírja ki! Hiszen még meg is ütötte. Ráfogta, hogy az erdőben Deli Gyurival találkozott. Pedig ebből egy szó igaz sincs. A legény kerüli őt, de azért férje mindenütt ott látja. Ha az ablakon kinéz mindjárt azért szidja, hogy Gyurit keresi. Ha sóhajt, utána sóhajtozik. Ha egy virágot szakít, azt mondja, hogy azt a legénynek szánta. Nincsen se nappala, sem éjjele.

Késő est volt, mikor Juliska mindezt szüleinek elpanaszolta. Ennyi panaszra elvégre is megesett a szívok. Nemcsak az ajakon tört az ki, rá volt írva a szegény asszony egész lényére. Tüzét elveszítette a szem, karcsú termete meghajolt: a pár hónap alatt hervatag virággá lett. Ott állott előttük az áldozat, a féltékenység vértanúja, vádolva férjét s egyúttal szülőit is, kik e gyilkos kezébe adták őt.

Az ablak alatt egy árny vonult meg. Akárki volt is, a nyitott ablakon keresztül mindent hallhatott.

— «Feküdjél le, én édes gyermekem, — engesztelte anyja, - az álom enyhülést ad... holnap megidéztetjük azt a rossz embert s válópert indítunk... ne félj, nem hagyunk tovább szenvedni.

A menyecske reszketett. Dúlt városain a félelem ült.

— «Nem, nem, inkább így szenvedek — nyögte fájdalmasan,—férjem megesküdött, hogy ha válópert indítunk, elébb Deli Gyurit öli meg' aztán engem, csak így válik el tőlem. Miért hozzak én halált arra a szegény fiúra, hiszen mióta innen elkerültem, rám sem néz megutált. Hogyisne utálta volna meg azt, a ki ilyen csontvázzá lett, mint én... hejh! de másként volna minden, ha...»

— «Ne beszéljünk erről, kedves leányom, eső után köpenyeg, még minden jóra válhat, jó az Isten, rosszból is jót hozhat", békíti anyja. Az árny, mely ott járt- kelt a ház előtt, úgy látszott, mintha járó kereszt lett volna kiterjesztett két karjával. Lassan vontatva ment tovább, mígnem alakja a sötétben elmosódott. Még a kutyák sem vonítottak, úgy járt, mintha valami sírból kikelt kísértet lett volna.

 (Vége következik)

 

(18. 294) Alig pitymallott még, mikor két csendőr a Deli Gyuriék kapuján zörgetett. Édes anyját verték föl hajnali álmából.

— Hol van Gyuri? kérdezték a szemeit dörzsölő asszonyt.

— «Korán reggel kiment a földre krumplit ásni, legalább tegnap este oda szándékozott.»

— «Aligha kereket nem oldott, — jegyzi meg az egyik csendőr. Merre van az a föld, nénémasszony?»

— «A nagy eperfa melletti dűlőn jobbra, — válaszolt az öregasszony, — de hát, mi közük az uraknak az én fiamhoz, nem dezentor az, nem is ártja magát semmibe, obsitja van a királytól.

— «Majd megtudja annak idejében», szólt a csendőr lóra pattanva, s vágtattak a kijelölt irány felé.

Gyuri nem illant el. Még csak félbe sem hagyta a krumpli-ásást, amint a lódobogást hallotta. Sietett a dologgal, mert még napkeltekor szántani is akart. Aztán Árva Pista most nem kísérte el. Az is korán kelt. Az ásót az adta kezébe. Azt hitte, ide jő ki a mezőre, de biz az otthon maradt.

— «Jó reggelt, öcsém! gyere elő csak, egy pár szavunk lenne», — szólítja meg a csendőr.

— «Adj isten, — viszonozza Gyuri, — mi jóban járnak az urak?»

— «Téged keresünk, tedd le az ásót; tiszteltet a szolgabíró úr.»

— Mán, hogy engem, — kiáltott föl meglepetten a legény, — velem nincsen számadása, talán tévednek csendőr uraimék.

— Azt majd a szolgabíró úr intézi el, mi csak azt tesszük, amit parancsolnak.

— Jó van hát, megyek, — szólt nyugodtan Gyuri, vállára vetve az ásót.

Az első napsugarak megpihentek az ásón. A csendőr szemei szintén oda vetődtek.

— Add ide, öcsém, azt az ásót; jobb helye lesz annak nálam.

— «Itt van, ni, legalább nem cipelem.»

— «Micsoda folt az ott a lábravalódon, öcsém?»

Gyuri odanézett. Vérfoltokat vett észre.

— «Tán csak nem vágtam meg magamat? kérdezte megütközve.

— «Hát az a másik folt az ingeden?"

— «Ni, bizony még ez is véres! Talán az akácosban szúrtam meg magamat.»

— «Az ám, hé, — szólt oda a csendőr, — az ásódtól lettél te véres. Hol jártál te Gyuri, ezzel az ásóval? Úgy-e az erdőben? Várj csak, — szólt, leszállva a lováról, mig a másik csendőr felhúzta fegyvere ravaszát, — várj csak, tegyük össze szépen a kezünket, úgy sem imádkoztál még ma.»

A legény véres kezeit összekötözte. Gyuri ámult-bámult. Álmodik-e vagy ébren van? Honnan kerültek azok a vérfoltok? Ezen töprengett az egész úton.

A szolgabíró ott volt már hivatalában.

— «No, Gyuri, — e szavakkal fogadta a legényt, — te ugyancsak hamar ura lettél a szavadnak.

— Micsoda szavamnak? kérdezte megütközve.

— «Ejnye, fiú, — szólt a szolgabíró, — nem jól áll neked a színlelés, nem emlékezel, mit fogadtál a kocsmában?... ugyan rövid eszed van.»

Gyuri bátran nézett a szolgabíró szeme közé.

— «De emlékezem, tekintetes uram, a mit mondtam, annak ura is vagyok, meg is tettem volna, de még nem jött el az ideje.»

— "Talán túl is estél már rajta, miért is tagadnád ... nézzed, ezek a vérfoltok ugyancsak kiáltanak.

— «Nem értek én, tekintetes uram, az egészből semmit sem.»

— «Nem értesz, — folytatta a szolgabíró, — várj, hát majd én segítek neked. Megesküdtél, hogy azt az erdészt megölöd, ha rosszul bánik Marton Juliskával. A szegény asszony elpanaszolta neked tegnap, hogy az ura megverte. Aztán hazajött a szüleihez... te pedig meglátogattad az erdészt. Lesbe állottál... mikor aztán kijött a házából, azzal az ásóval, melyet tőled elvettünk, kettéhasítottad a koponyáját. A tárcájából kivettél mindent, de a tárcát igen okosan ott hagytad, hogy azt gondolják, valaki rablási szándékból ölte meg. Aztán úgy véresen kimentél a krumpli-földre. Nem volt időd átöltözködni. Idejében elcsíptelek, mert hallod, az a fenyegetés régen a fülembe jött s szemmel tartottalak. Nézd csak, milyen véres vagy. Nos, nem úgy van?»

Gyuri sehogy sem tudott magához jönni. Hátha igazat mond a szolgabíró? Az ásó véres, ruhája szintén. Nem az akáctüske vérezte meg. Hátha csakugyan ő ölte meg az erdészt? Hátha alvajáró, s a gonosz szellem adta kezébe az ásót!

— «Tekintetes uram, — kezdé aztán hidegvérre], — én sem vallok, sem tagadok, hiszen látom, hogy minden ellenem vall. Nem mernék magam mellett megesküdni. Fogjanak el, kiállóm a büntetést, de azt hiszem mégis, hogy ártatlan vagyok... esküszöm, hogy semmire sem emlékezem. Véres ásóm, véres ingem ellenem vallanak... még a szándék is megvolt bennem ...»

— «Hát a tárca tartalmát hová tetted?» — kérdezte a szolgabíró.

Erre mintha parazsat tettek volna alá, olyat toppintott Gyuri, mérgesen, dühösen.

— «Micsoda! hát még rablónak is tartanak? Mindent rám kenhetnek, de a rablást nem. Meg tudtam élni még a magam kenyerén tisztességesen, nem vágyódtam senkinek a kalácsa után, nem fájt a fogam soha a máséra.»

Hiába faggatták, nem vehettek ki belőle egyetlen szót sem. Alibijét nem bizonyíthatta; még anyja sem vallhatott mellette. Pista tanúsága szintén érvénytelen lett volna. De meg a félkegyelműre a gyilkosság híre oly megrendítően hathatott, hogy a faluból még akkor reggel megszökött. Ugy félt az istenadta a vértől, hogy ha egy tyúkot öltek is, szaladt onnan messzire, hogy ne láthassa a szegény állat vergődését. Ment, a merre a szél vitte.

A vizsgálat erélyesen igyekezett lebonyolítani a gyilkosság elrejtett szálait. Még az asszonyt is gyanúsították, hogy ő bujtotta föl kedvesét. A tárcza tartalmát Mártonoknál keresték. De semmi sem vezetett e tekintetben nyomra. A bűnjelek, a halálos gyűlölet, fenyegetés mindmegannyi vádló tanú Gyuri ellen. Teljesen meg volt a felől győződve a bíróság mindegyik tagja, hogy a vétket más nem követhette el. Még az özvegy is Gyurit sejtette gyilkosnak. Az éjjeli őr vallomása is fontos volt. A gyilkosságot előző éjjelen látott valakit a Martonék háza előtt föl s alá járni, s ez a valaki Deli Gyurihoz ment be.

Védő ügyvéde is csak az enyhítő körülményekbe kapaszkodott. Bűntelen előélet, elkeseredés a miatt, hogy kedvesét kegyetlenül kínozta az erdész és több efféle. Gyuri hónapok óta ott ült már a börtönben, mikor egy reggel a szolgabíró a temesvári rendőrségtői levelet kapott, melyben értesítik, hogy egy hülyét tartóztattak le, ki faluról-falura kóborolt. Kivallatták, hogy hová való illetőségű. Most hát haza toloncoltatják. A mint azonban megmotozták, találtak a zsebében többféle irományt, vagy százforintnyi bankjegyet s egy női arcképet. Ezt a levéllel együtt küldi, holnap a hülye is megérkezik.

A szolgabíró mindjárt fölismerte az erdész irományait s Juliska arcképet.

— «Hogyan kerülhetett ez a hülye kezéhez?» kérdezte magában, s egyszerre, mintha a sötétben világosság gyúlt volna ki, megoldva látta a rejtélyt. De nem szólt semmit, megvárta, míg a hülye megérkezik.

Jelentették másnap, hogy Árva Pista a tolonc-levéllel megérkezett.

— «Hol kószáltál, Pista? kérdezte a szolgabíró.

— "Odajártam, kenyeret keresni, felelte az egykedvűen.

A szolgabíró intett hajdújának s így szólt:

— «János! küldje be csak az erdész urat, hadd rakja meg Pistát, a miért az ásóval fejen kólintotta.

Pista félénken a szegletbe húzódott. Elhalványult, reszketett. Volt még annyi esze, hogy az élőtől jobban féljen, mint a halottól.

— «Ne bocsássák be, — nyöszörgött, — azért vágtam fejébe a Gyuri bácsi ásóját, mert hallottam az ablak alatt, hogy Gyuri bácsit is, Juliskát is meg akarja ölni... azokat ne ölje meg... nem ütöd meg többet... az erdőre mentem... kijött, az ásó nálam volt... a fejére esett... úgy kell neki, ne bántsa Juliskát, a ki Pistának virágot szedett. Megijedtem, hogy megvernek, a mint az ásót hazavittem, elszöktem... ne bántsanak, én sem bántok senkit.»

A félkegyelmű ölte meg az erdészt. A véres ásót Gyuri a sötétben vette magához s úgy ment ki, nem látott semmit sem, így keveredett a gyanúba. Senkinek sem jutott eszébe, hogy a vértől iszonyodó hülyét is kérdőre kellene fogni. Gyuri visszanyerte szabadságát s félév múlva meg is ülték a menyegzőt.

                                 ---------------

 

 

Kövér Ilma  

 

 

Kövér Ilma: Csak tréfa volt. Elbeszélés.  1890. 447, 466, 478, 511.

Senki se tudott róla, csak a kis patak, a szomorú űz, mely bizalmasan terjeszti föléjük földig érő ágait, s az a kis pad, a melyen boldog perceiket töltötték.

Senki se sejté, senki se gyanítja e boldogságot! Minek is? A szerelemnek nincs szüksége senkire, mert egy világot talál föl egymásban két szerető szív, s számára nincs többé világ, nincsenek emberek, nincs senki, semmi!

Így mondotta ezt Aladár úrfi, a földes-asszony, a büszke báróné fia. És Mária, ölében összekulcsolt kezekkel hallgatta azt a sok csodaszép dolgot. Nagy beszédes kék szemeit az ifjúra függeszti és piros arca még jobban kigyulladt, szíve hevesebben vert és szép szemei különös fényben ragyogtak. Maga se tudta Miért? Mitől?

Aladár pedig egyre beszélt. Aztán ő is elhallgatott, által karolta a szép leányka karcsú derekát és szó nélkül merült el abban az azúr csillagpárban.

— Nos, Mária, felelj: hiszed-e, hogy szeretlek?

— Hiszem, — suttogta Mária, alig hallható, remegő hangon; s arca még pirosabb lett, szemei még fényesebben ragyogtak; — hiszem!

Aladár egy forró csókot lehelt a leány tiszta homlokára. De az a csók nagyon is forró lehetett, mert égő vörös lett tőle Mária márványhomloka. A leány egész testében megremegett és — mint a félénk őz — felszökött ülő helyéből.

— Bocsásson, bocsásson! Ha az apám jönne, vagy ha édes anyja, az öreg méltóságos asszony látná…

— Azt látná, amit úgy is meg fog tudni: hogy szeretlek, Mária; és rajtad kívül soha se fogok szeretni mást; hogy nőm leszel, és senki más a kerek világon!

Újra maga mellé vonta a kis padra, és a leány öntudatlanul és akaratlanul engedett.

— Nincs az a hatalom, Mária, mely elszakíthatna tőled!

— De látja, Aladár úrfi, maga gazdag — báró én pedig egy szegény földműves paraszt leánya vagyok. Higgye el, hogy az öreg méltóságos asszony soha se nézne reám jó szemmel.

— Ne hidd, Mária! — és ha úgy lenne is: mit törődöm vele! Én szerelmemen kívül nem ismerek senkit, semmit! Te vagy mindenem.

Minden este találkoztak. Mária, mintegy delejes vonzásra, önkéntelenül is sietett a kitűzött időre, rendes találkozási helyükre, oda a kis patak szélére, melyet egy kis hegyecske szegett körül s melynek partján már rendesen ott várt reá szerelmese.

Mária atyja szokás szerint csak jóval napeste után tért haza, néha még akkor sem, már amint a munka engedte. A szegényes kis gazdaságot egyetlen gyermeke, Mária vitte, mert felesége még ennek születésekor meghalt és András gazda nem házasodott meg újra. Míg Mária kicsiny volt, András gazda anyja vitte a házat, az nevelte a kis árvát. De — mint aki kötelességét jól végezte — ezelőtt négy évvel meghalt s magára hagyta a kis anyátlant. Mária akkor tizennégy éves volt. András gazda szerette gyermekét, már úgy, a maga módja szerint; de gyöngéd, szeretetteljes szót soha se hallott az anyátlan leány. Nem volt anyja. Életéből hiányzott a napfény, hiányzott a melegség. Azonban, amit most érzett szívében, az oly forró érzelem volt, hogy izzó parázsként égette lelkét. Mint valami ismeretlen rossztól — ösztönszerűen — félt ez érzéstől, de amellett oly ellenállhatatlanul vonzotta, oly hatalmas erővel csábította, amely egészen elnémította a hideg ész szavát. Mária még soha sem szeretett, soha sem hallott a szerelemről. Azt tudta, hogy ő már 18 éves, férjhez kell mennie. Volt kérője is, a tönkre ment paraszt nemes: Kükülley Máté; csak előbb katonai kötelezettségének kellett eleget tennie. Mária nem szenvedhette Mátét, mert rút volt és vad szavú; hallani se akart róla. Annál többre tartja András gazda a szerencsét, hogy leánya nemes ember felesége lesz, s neki nemes unokái lesznek. Máténak még csak pár hónapja volt, melyet le kellé szolgálnia s őszre haza kerül.

Aladár rendesen a legnagyobb izgatottsággal várta Máriát. Fekete szemei annyi gyönyörrel, annyi sóvárgó vággyal tapadtak az útra, melyen a leány közeledik. Mária apró lábai alatt alig hajlott meg a buján fakadó fűnek egyetlen szála is.

Arany hajával a pajkos szellő játszadozott. Rövid szoknyácskája öntudatlan,

keresetlen kacérsággal volt feltűzve, hogy az akadozó bozót ne állja útját, ne csimpaszkodjék ruhájába, ne tartsa vissza egy percig onnan, a hova dobogó szívvel sietett. Hófehér ingválla alól gömbölyű vállai és karjai látszanak ki. Oly bódítóan szép volt, annyi természetes báj ömlött el egész lényén, amely megbűvöli, elkábítja a várakozó ifjú nagyurat.

— Jöjj, jöjj szerelmem! Jöjj egyetlen gondolatom! Lelkem egyetlen imádsága, jöjj! — suttogja ittasult hangon és hévvel ölelte magához a bájos leánykát.

Leültek a kis padra és Mária szótlanul merült el a vígan csobogó kis patak nézésébe, ezer és ezer virág balzsamos illatát szíva és a fülemüle édes csattogását hallgatva. Soká ültek ott s megértették a természet minden hangját, mert az csak egyről regélt: a szerelemről. Aladár hirtelen megragadta Mária kezét és reáfüggesztette égő szemeit. Az ifjú arca még halványabb volt a szokottnál, s hangja egészen érctelen lett:

— Mária! Te nem szeretsz! Nem szeretsz, mert nem hiszel, mert kétkedni tudsz szerelmemben!

— Nem, nem! — de én nem merem ezt elhinni! — nyögi töredezett hangon a leány.

— Nem mered? Oh, leány, hát nem tudod a Megváltó szavait: «Higgy, remélj és — szeress.» Nem mersz hinni? Oh! Mária, ha így van: miért is láttalak meg! — Közelebb vonta magához a remegő leányt és suttogó hangon  folytatta:

— Emlékszel-e első találkozásunkra, ott a hegytetőn? — te apád nyáját őrizted, én pedig  — aki addig a város unalmas, egyhangú fásultsága közepett éltem — a természetet bámultam, megláttam annak legszebb alkotását: tégedet Mária! Ennek már két hónapja. Te a tavasz első virágából fűztél koszorút fejecskédre és midőn megpillantottál, úgy álltál előttem, földre szegezett szemeiddel, hogy lelkem is megremegett és fejem elszédült látásodtól! Oh! de te is érezted már akkor is, amit magad se tudtál; lelked megsúgta, amit ajkad még most se akar kimondani, — hogy te az enyém leszel!

— Nem, nem, soha!

— Soha? — Oh! hát akkor miért kínzol? Miért jössz ide már két hónapja — mindennap?

Miért? Erre nehéz lett volna felelnie. Erre a miértre, még Máriánál, az egyszerű, tudatlan pórleánynál, sokkal okosabb teremtmény sem tudna válaszolni. Miért ébred a természet — önkéntelenül, akaratlanul — a tavasz-ébresztő szavára?

A leány hallgatott; de annál többet és szebben beszélt a fiatal báró. Mária feje szédült a soha nem hallott szép beszéd hallatára; arca égett; égette az a két tüzes szem, amely az ő szemén át lelkét is csaknem szétperzselte. Szíve összeszorult. Úgy szeretett volna futni tőle! messze, messze elfutni! De nem volt reá ereje, mert ha csak pár lépésnyi távolságban volt tőle, azt hitte, hogy egy világ dőlt közéjük. Égette az a két tüzes szem, hogy szinte elhamvasztja egész szívét, de ha nem látta: fázott, mint a legdermesztőbb téli fagyban.

Egy szót sem felelt. Mit is felelhetett volna: ő — a szegény pórleány, annyi bűbájos szép szóra? Mit mondhatna ö — a természet, a vadon leánya? Hisz voltaképpen ő nem is értette e csodaszép szavak értelmét, oh! de érezni érezte mindeniket. — Érezte, hogy a szerelem a természet törvénye és hogy ő is egyik teremtménye, kinek meg kell hajolnia e törvény előtt, amely azt mondja: «Élő lény vagy, alávetve a nagy mindenség hatalmának, amely azt rendeli: ember vagy, van lelked, van szíved s arra vagy teremtve, hogy — szeress!»... És Mária szeretett! (Folyt, köv.)

 

(466.) II.

Forró szeptemberi este volt. Fáradtan dőlt le a munkás, félre téve szerszámait és vastag ingujjával törli le porlepte arczárói a napi verítéket, azt mormolva, hogy: tán már vége se lesz ennek a nyárnak! Azonban a hulló levelek arról tanúskodtak, hogy ez csak amolyan csalóka hőség, csak végvonaglása a nyárnak, mert azért már beköszöntött a mezők igazi aratója: az ősz, és leszárította, letarolta a rétet, kifonnyasztotta a virágokat; még a kis patak is megapadt a nagy hőség miatt.

— Nagyon meleg nap volt ma, — szólt Aladár, midőn Mária mellé leült a szokott helyre, levéve kalapját, finom, illatos kendőjével törülte le homlokáról a verítéket. Régen vársz reám? kérdi a leánytól.

— Régen. Mikor ideültem, akkor ütötte el a hetet a falu templomának tornyában.

— Én Máriám! egy egész óráig várakoztatattad hálátlan kedvesed! — újra homlokát törülte, mialatt szeme folyton kerülni látszók a leány fürkésző tekintetét.

— Talán valami bajod van? kérdi aggódva Mária.

— Nincs, nincs szívem! Csak a mai nagy hőség.

— Ma reggel láttalak, mikor elkísértem apámat, a szomszéd határig, ahol két hétig fog dolgozni — anyáddal ültél a kocsiban s a város felé mentetek.

Aladárnak igen melege lehetett, mert örökké halvány arca egy percre bíbor-vörös lett, s így válaszolt:

—Bánhalmay gróf volt nála. Mária, holnap ne várj reám: néhány barátommal vadászatra megyek, csak holnapután jövök el ismét.

Mária bánatosan suté le szemeit. Aladár keblére vonta, s a leány vonakodás nélkül dőlt, az erős férfi védő szíve fölé.

Érezte, hogy ott van az ő támasza, védelme. A gyönge leánynak ott kell oltalmat keresnie és találnia, mert hisz azt ígérte, hogy: bármi vihar fenyegesse, az ő szívén mindig biztos menhelyet talál. Hiszen már jegyese volt. Aladár már régebben elhozta a szép arany gyűrűt; de még nem szabad viselnie, mert a méltóságos anyja  még nem tudja szerelmüket,  de egy napon meg fogja tudni, s azon a napon nem is lesz ellene szava.

Ő így mondta, s amit mondott, abban Mária megbízott. Bizalmasan rejti aranyos fejecskéjét Aladár keblére ós halvány arcát — mert a kiállott sok félelem letörülte onnan a tavasznak rózsás csókját: az ifjúság első hajnalpírját, — még színtelenebbé tette a bánat.

Ezen az estén nehezebb volt a búcsúzás, mert nem mondhatta: viszontlátásra — holnap!»

Másnap nem jött el Aladár. A harmadik nap nagyon hosszú volt Mária előtt; azt hitte, hogy soha se lesz vége. Pedig ennek a rettentő hosszú napnak nem volt miért várnia a végét, mert Aladár ez este sem jött el. Mária hiába várt reá.

Egész éjjel nem tudott aludni a szegény leány, s ha egy-egy pillanatra elnyomta is a kimerültség, a legborzasztóbb álmok rezzentették fel. Azt álmodta, hogy Aladár vadászatra ment, ahonnan másnap az a hír jött, hogy kedvesét egy óriási róka szétmarcangolta. Majd meg zúzmarás téli tájat látott, egy rengeteg vadont, hol őt, ki kedvese keresésére indult — szaggatta szét egy róka, amelynek épen olyan ábrázata voltr mint Aladáré.

Mária nagyon korán felkelt. Ragyogó szemeinek fényét egészen megtörte a virrasztás. Egészen egyedül volt. Kis házuknak csak egyetlen szobácskája volt, melyben senki se lakott — rajta és atyján kívül. — Atyja nem volt otthon. Ez gyakran meg esett a munkaidőben. Mária, ha máskor így egyedül maradt, rendesen áthívta valamelyik szomszédjuknak leányát; de egy idő óta mintha kerülte volna őket: zárkózott lett.

Minden este kiült, — már egy hét óta, — a kis padra — várt! Hej! de még mindig hiába! Óra számra elüldögélt ott, elnézte a csörgedező kis patakot s úgy elgondolkozott: vajon hogyan is került oda az a kis hallgatag víz, amely keskeny ágyában alig-alig mozgatja lomha tagjait? Talán az ő fajtájú bánatos leányzók sírták bele kiapadhatatlan könnyeiket, s abból keletkezett ez a néma, titokzatosan susogó, bánatos tekintetű víztükör, amely olyan szomorún nézett vissza az ő halvány arczára? A szomorú-fűz is-oly hidegen terjeszti felé zöld lombos karjait, mint amily hideg ölelése lehet egy olyan kedvesnek, akinek szívéből már kialudt a szerelem tüze. Szinte megborzongatta a jeges érintés. Könnyű szellő búgott át a halványzöld lombokon, mintha valami fájó szív panasza sírt volna rajtuk keresztül. Óh! mert ez se volt már az a játszi pajkos szellő! A szél erősebben kezdett fújni és szétnyitotta a buja lombokat, amelyeken át mint valami tolakodó kíváncsi, — beleskelődött a kandi hold. Mária kezeibe rejti arcát: érezte, hogy nincs szüksége sem a földiek, sem az égiek vizslatekintetére.

Az öröm, a boldogság, oly közlékennyé, bizalmaskodóvá teszi a lelket, míg a bánat zárkózottá és bizalmatlanná minden s mindenki iránt.

Még csak ezelőtt pár héttel is, mily illatosak voltak mezők tarka virágai, és most  balzsamos illatuk mind elenyészett, csak szúró tekintetük maradt meg, mely mind ö reá szegezi szemeit. A fű, fa, virág, sőt a sárguló gyep is úgy nézett rá, mintha lelkében akarna olvasni. Eddig minden mosolygott felé; a madár oly víg dalt csattogott, hogy mindenből csak e kérdést vélte hallani: «Ugye boldog vagy? — lásd, mi azok vagyunk! — ugye szeretsz? oh! mi is szeretünk ... De ma csak azt olvassa ki a természet kandi szeméből, a madár egyhangú csiripeléséből, az előtte elterülő patak lassú mormolásából: «Mária, mi bajod? Mária, miért vagy oly szomorú?» Semmi, hisz ő nem szomorú! Befutott a házba. Ott, a négy falhoz több bizalma volt, mert könnyei ott már megeredtek — visszatarthatatlanul.

Semmiben sem oly kitartó a lélek, mint a bánatban, a fájdalomban; úgy látszik, ehhez ért az ember legjobban. A boldogság csak olyan áprilisi csalóka fény, amelyet egy pillanat ad s a nyomában következő már érette jő, hogy elvigye. A boldogság olyas valami, amit várunk, míg el nem érhetjük; siratjuk, mikor elvesztettük, de időt se ad rá, hogy tudomására jöjjünk, hogy bírunk vele.

Alig öt hónapja, hogy először látta őt. Akkor olyan együgyű, olyan tapasztalatlan leányka volt; de fogékony lelke e rövid idő alatt úgy átalakult, hogy már alig lehetett benne ráismerni az egyszerű pór leánykára. Milyen nyugodt, gyermekes, semmivel törődő volt akkor, és most — most?...

Épen két hete, hogy minden este hasztalan vár Aladárra. Két hete már, hogy utoljára beszélt vele. Azóta nem jött; még csak távolról se láthatta; pedig a kastély oly közel volt az ő kis viskójukhoz, hogy a dombtetőről könnyen odaláthatott. Talán beteg? de hisz annak hallaná hírét; ámbár nem mert volna kérdezősködni utána.

Mária már két nap óta — öntudatlanul — ott tévelygett a gyalogúton, mely a kastély felé vezetett; a harmadik napon már csaknem a kapuig ment. A negyedik nap éjjelén, a sötétben — mikor senki se láthatta — egész a kastély kertjének rácskapujáig lopódzott; ott lerogyott: nagyon kifáradt, pedig hát nem tett odáig valami nagy utat... Egyszerre Aladár hangja üti meg füleit. A városból érkezett meg és ott szállt le lováról, rendeleteket adva ki. Alig ismert rá Mária Aladár hangjára, pedig az ő hangja volt; de volt abban a hangban most valami csodálatos, félelmes, hogy a leány összerezzent hallatára. A világ kincséért se merte volna megszólítani, habár oly közel állt hozzá. Aladár nem egyszer mondta neki, hogyha csak messziről közeledik is felé, az ő szíve ezt megérzi. Most ott feküdt, csaknem lábai előtt, — hej! de ő most még sem érezte meg!

Mikor az ifjú báró bement, Mária hirtelen felszökött helyéről és futott a kastélytól, messze, — azt se tudta: hova? Azt se tudta: miért? (Folyt, köv.)

 

(478.) III.

Ezerféle gondolat feszítette Mária kétségbeesett agyát. Végre abban állapodok meg, hogy a báróné bizonyára megtudta szerelmüket és elidegenítette, eltiltotta tőle kedvese szívét. De nem, nem! Ezt nem volt szabad tennie! ezt nem is tehette, hiszen az a szív az övé és az is maradr ahhoz a szívhez neki több jussa van, mint bárkinek a világon, több mint a méltóságos bárónénak magának... .

A báróné ott sétálgatott fia karján a kastély parkjában, habár a hűvös esti szellő meglehetős csípős volt. A fel-felkelő szél erősen kavargatta előttük a száraz leveleket, ezeken oly büszkén lépdelt át az ifjú báró, mint egy szerelmi bánatában elfonnyadt, megtört szíven a semmivel sem törődő világfi. A nagykapu felé irányozták lépteiket s várni látszottak valakire. A báróné arcán megelégedés ült. Aladár egyetlen örököse megboldogult atyjának és egyetlen büszkesége a gőgös özvegynek. Az anya valósággal rátartós volt az igazi nemes sarjra, kinek a Dárfalvy bárók vele kihaló nevét kell fenntartania.

A kanyarulónál, a platánok alatt, egyszerre megálltak a sétálók, mert szívszaggató zokogással borult a báróné elé egy zilált hajú, színéből kikelt, kétségbeesett pór leányzó; szemei a sírástól egészen vörösek voltak, ruhái hanyagul csüngtek rajta és kezeit tördelve, kétségbeesett tekintettel függesztette könnyben úszó szemeit a bárónéra. Ajkai mozogtak ugyan, de egy hang se jött ki azon, csak omló könnyei mosták még halványabbra, a halotthalovány arcát.

— Mi az? mit akar e leány? — kérdi bámulva a báróné.

Aladár épen úgy tett, mintha soha se látta volna.

— Azt ígérte, hogy feleségül vesz! — tördeli nyöszörögve Mária, befejezve egy mondatot, melyből — ez utolsó pár szón kívül — egy hangot se lehetett megérteni.

A báróné megütközve nézett rá s aztán részvéttel szólt:

— Mit beszél e szegény leány? Ah, talán őrült?

— Nem, nem vagyok az, méltóságos báróné — oh! de az leszek, ha nem hallgat ki, ha nem lesz irgalmas hozzám, ha nem engedi meg, hogy a fia engem . . .

— Ej! gyerünk anyám! — vágott közbe hirtelen a fiatal báró.

— De hát mit akar tőlem ez a szegény gyermek?

— Szeretem a méltóságos asszony fiát és ő is szeret és meg is esküdött, hogy...

— Aladár! — kiáltott fel elszörnyedve a báróné.  Miféle éretlen tréfa ez? Csak nem hiszem, hogy te bátorítottad volna fel e kis arcátlant? Ha arád — Bánhalmi grófnő — hallaná! Az égre, Aladár...

— Ej, anyám! szót sem érdemel! Na, eredj haza, kis ostoba: most már vége a bohóságnak, mert házasodom. Eredj, ne mutasd magad e tájon! No menj, menj, te kis ügyetlen ! Tudod, anyám, — folytatta gúnyos mosollyal anyjához fordulva, — az ilyen kis buta minden szót komolyan vesz.

A báróné szigorún szavába vágott:

—   De hát mégis ....

  — Eh! semmi, semmi, anyám! az egész csak tréfa volt! . . .

 

Egy jajszó se jött erre a leány ajkára. Kővé dermedve nézte, amint az ifjú báró egész hideg méltósággal elhaladt előtte anyjával.

Ott maradt. Nem bírt mozdulni. Senki se nézett rá, senki se vette észre ottlétét. Az éj leszállt és a parkban néma csend lett. Egy pár megkésett holló szárnyát csattogatva húzta meg magát a fa tetején, melynek tövénél Mária térdelt, csaknem önkívületben. Távoli zene hangja törte meg a síri csendet, mely a kastély felől jött, de Mária azt se hallotta, mert erre se figyelt. Végre egy pár oda tévedt szolga észrevette a szerencsétlen leányt.

— Hát ez miféle csavargó leány? — szólt az egyik, ki épen a kapu bezárása miatt jött oda.

— Bizonyára valami naplopó a faluból, aki a báró úr kézfogójára jött ide, hogy kolduljon — vagy inkább lopjon, — vetette ellen a másik.

— Takarodj innen ki, te kis tolvaj! Az volt: tolvaj! mert úgy jött be, mint a ki lopni akar! Hej, pedig az igazi tolvaj ott fent volt, táncolt, mulatott, míg a kifosztott áldozatot — itt lenn — kiutasították, mint valami tolvajt!

Mikor András gazda hazaérkezett a munkából, leányát lázban találta. A jó szomszédok ápolták a szegény Máriát. A leány eszméleten kívül volt és egyre félrebeszélt. Összefüggéstelen, tagolatlan szókat dadogott, de mindent ezzel végezett, keserves zokogásba törve ki: «de mikor — tréfa volt!»

 

Kükülley Máté haza került a katonaságból és első gondja volt felkeresni András gazdát s eszébe hozni adott szavát, hogy neki adja Máriát. András gazda semmiről se tudott és odaígérte, de Mária — mindent bevallott Máténak. Kükülley Máté — megbocsátott Máriának mindent! Szép egy pár hold nézett András gazda leányára, és Máté csak azt nézve, szemet hunyt a többi előtt.

Máté pár hét múlva elvette a szép Máriát, aki nem tudott meghalni, pedig milyen buzgón imádkozott azért védszentjéhez — a legboldogabb asszonyhoz, a legboldogtalanabb leány! Kükülley Máté kegyetlenül bánt feleségével, annyival is inkább, mert András gazda alig pár hóra összekelésük után meghalt: megfázott az öreg, mikor Dárfalvy bárónak segített a hurcolkodásnál, mert kiköltöztek a kastélyból, mihelyt az ifjú báró megtartotta benne lakodalmát. Mintha istenverése lett volna Máté házasságán: szegény Máriának négy gyermeke közül csak a legöregebb maradt meg, mert a többi csak úgy egymást váltotta fel. Azt a legidősebb leányt pedig egy cseppet sem szívelhette apja — Kükülley Máté. Sokat gyötörte, kivált olyankor, mikor részegen jött haza a korcsmából, és olyan dolgokat mondott a kis leánynak ilyenkor, amit a gyermek — szerencsére — nem értett meg. (Folyt, köv.)

 

(511.)  IV. (Vége)

Alig két hónapja, hogy megnyíltak báró Dárfalvy Aladár kastélyának kapui az uraságnak húsz évi távolléte után, és már is az orvos fogata robogott be azon, kit az apa nyugtalanul várt lenn a lépcső aljánál.

Dárfalvy Aladár gondtelt vonásait még dúltabbá tette a nyugtalanság és szürkülő fejét lehorgasztva állt egyetlen gyermeke betegágyánál és a legnagyobb aggállyal vizsgálta időnként az orvos arcvonásait.

— Nos orvos ? kezdé, midőn elhagyva a beteget, saját dolgozó szobájába vezette az orvost.

Az orvos vállat vont.

— Én a betegséget meg nem állapíthatom, csupán rendkívüli idegbántalmat konstatáltam, ami végzetessé is válhatnék, ha ....

— Az égre orvos, csak ezt ne! — hörgött kétségbeesetten a báró. — Már négy gyermekemtől fosztott meg Isten rám súlyosodó keze. Csak egyetlen fiamat hagyta meg számomra a kegyetlen végzet, egyetlen gyermekemet, akit imádok, s a kiért meghalnék! Az isten nevére, barátom, mentsd meg őt! — Alig egy éve, hogy legidősebb leányom, — egy rangján aluli ifjúhoz akarván nőül menni, amit én elleneztem — öngyilkossá lett! Oh! bár ezt ne tettem volna ! Mit ér a  rang, a vagyon, édes öreg barátom, ha az ember oly boldogtalan, amilyen én vagyok már 12 év óta! Hisz te vagy egyetlen, legmeghittebb barátom, tudod: mily kegyetlen csapásokat mért reám a sors. Anyám halála után, házasságunk nyolcadik évében nőm, rútul megcsalva, elhagyott, gyermekeivel együtt, meghurcolva nevemet és saját becsületét. Ne többet erről: a bűnös nő már nem él — és anyja volt gyermekeimnek. Oh! de most már nincs senkim a világon, Andoromon kívül, — hagyd meg őt nekem, kegyelmes Isten!

— Csillapulj, barátom. Bízzunk a Mindenható végtelen kegyelmében, s amit ember tehet, tegyük meg. Fiadat valami rendkívüli ideg-rázkódtatás érhette, a mi tekintettel korára... Hány éves Andor?

— Nem régen múlt 19 éves. Ö legidősebb gyermekem. Ugye őt meghagyja nekem az én Istenem?

— Szólj csak, barátom, nem vettél-e észre valami jelt, mely arra mutatna, hogy e fiatal szív tán megszólalt és...

Dárfalvy báró elkomorodott, fejét lehorgasztotta, amit az orvos észrevéve, félbe szakította beszédét s egy ideig szünet állt be, melyet a báró tört meg:

— Mondd, — szólt hosszas önküzdelem után az apa, — mit szólna a világ, ha egy Dárfalvy báró egy — pór leánynak nyújtaná kezét?

— Nem értelek; kérlek, szólj világosabban.

— Nos tehát, tudj meg mindent. Alig jöttünk ide, húsz évi távollét után, midőn Andor fiamon — a ki most látta először e tájat, miután, mint tudod, születése óta a fővárosban élt, — oly különös változást vettem észre, a mely megdöbbentett; sokszor napokig nem láttam, de eleinte azt hittem, hogy a városi egyhangúsághoz szokott ifjú kedélyre tán a szabad természet látása tesz ily különös hatást. Sokszor órákig el-üldögélt mellettem, mélázva és maga elé merengve. Sokat faggattam, végre tegnap bevallotta, hogy egy pór leányka kötötte le szívét, s hogy vagy e leányt veszi nőül vagy senkit a világon. Képzelheted meglepetésemet! Előbb ifjúságára  hivatkoztam, hogy: alig múlt 19 éves, de ő azt  felelte, hogy ha szavamat bírja, türelmesen bevárja az időt, melyet házasságára kijelölök. Mikor láttam, hogy ily komoly a dolog: szigorúbban kezdtem beszélni, úgy annyira, hogy a leghevesebb jelenet fejlődött ki közöttünk, amelyet a fiam azzal végzett, hogy ha e leány nem lehet a neje, húga nyomdokát követi és — öngyilkos lesz.

— Ismered e leányt?

— Nem; nem ismerem, nem is láttam. Tudod, hogy én nem igen mozdulok ki, mint a bagoly a fészkéből. Csakis azért jöttem újra e kastélyba, hogy zilált anyagi viszonyaimat így jobban rendezhessem. No, de most szólj, édes öreg jó barátom, tanácsolj.

— Ez kényes kérdés; de mivel orvos vagyok és főleg, mert barátod vagyok, őszintén fogok felelni.

Késő éjfél volt, midőn báró Dárfalvy még mindig ott tanácskozott az orvossal. Majd a jószágigazgatót hívatta.

— Mondja csak, édes Ábrái, — szólt a báró, a belépő jószágigazgatóhoz, — miféle leány az, akivel ön — mint már nekem több ízben is említette — beszélgetni látta fiamat, Andor bárót.

— Bocsánat méltóságod, de alig két héttel foglaltam el állásomat méltóságod megérkezése előtt s így senkit se ismerek a tájékon; csak annyit tudok, hogy egy pór nő leánya, aki ott lakik az úgynevezett kis dűlőn túl. Az anyja özvegy, mert férje már régebben meghalt delírium tremens*-ben. A leány igazán gyönyörű szép s a mellett olyan, olyan... senki se mondaná, hogy paraszt leány.

A tanácskozás azzal végződött, hogy a báró ily rendeletet adott ki a jószágigazgatónak:

 

*súlyos alkoholmegvonásos tünet-együttes

 

— Hívassa ide azt az asszonyt, Ábrái, mindjárt holnap reggel.

A báró parancsa teljesítve lőn, de azt a feleletet hozták reá, hogy— «Nem jő; semmi dolga a kastélyban!»

Dárfalvy báró ez üzenetre dühbe jött, de a beteg válságos állapota annyira kétségbe ejti, hogy csakhamar elfeledte, miszerint egy jobbágy, egy pórnő így ellent mer szegülni, neki, a környék leghatalmasabb urának!

Az orvos nem sok jóval kecsegtette, hacsak valami váratlan öröm nem adna fordulatot; mert

— a mint monda — a tudomány itt már nem tehet semmit, csakis a természet segíthet.

*

Épen huszadik éve, hogy Dárfalvy Aladár báró utoljára járt azon az utón, melyen most halad a jószágigazgató kíséretében. Akkor alig volt 28 éves. Az a húsz év megháromszorozta korát: annyit szenvedett az egykor nagyon is könnyelmű ifjú.

Mióta utoljára itt járt, igen megváltozott az egész környék; tömérdek apró házacska, kunyhó épült az egykori beláthatatlan rónaságon. Azt se tudta: merre jár, úgy átváltozott itt minden.

Egyedül az öreg fűzfa görnyedezett még ott régi helyén. Azt is nagyon megviselte már az idő, azt az emlékezetes füzet. Emlékezetes? Vajon emlékszik-e még rá a méltóságos úr? Ha eddig nem is, most alighanem eszébe jutott, mert egy percre megdöbbent, midőn kísérője kérdi, ha ne üljenek-e le?

Dárfalvy báró újra ott ült azon a kis padon, újra látta a kis patakot s úgy rábámult arra a megapadt kis vízre, mintha azt kérdezte volna,

— azóta először! — attól a kis csendesen mormoló víztől:

«Mi lett abból a szerencsétlen leányból? Talán meghalt? tán engem átkozva halt meg? Megfogott az átka!»

— Nézze, báró úr, — szakítá meg a csendet az igazgató, valószínűleg itt szokott találkozni a szerelmes pár, mert itt a padba van vésve a fiatal báró neve: Andor, — emitt meg Mária. Hej, méltóságos uram, mégis csak szép az a fiatalság!

A báró nagyot sóhajtott és még jobban elkomorodott. Hirtelen felkelt, mert úgy érezte, hogy ez a pad nem adhat neki pihenést!

 — Menjünk!

Szótlanul haladtak s alig pár lépésnyire megálltak a kis paraszt ház előtt, melyet a jószágigazgató kijelölt.

— Itt vagyunk, méltóságos uram. Ott voltak tehát. A gazdag, büszke báró remegve lépett be a paraszt viskóba. Nem, nem a nagyúr, nem a büszke báró: az apa volt az, aki egyetlen gyermeke életéért remegve, minden egyebet elfeledett.

Egy éj szemű leány fogadta, aki csakhamar kisietett, hogy majd beszólítja a künn dolgozó anyját.

—  Ez az a leány, méltóságos uram. Úgy-e, hogy csodaszép?

A báró nem felelt. Kimerülve rogyott egy székre és homlokán kiült a veríték a nagy belső izgatottságtól. Egy kis negyedóra telt el így, néma csendben, melyet, az igazgató nem mert s a báró nem bírt megtörni. Végre szólt Dárfalvy báró:

— Épen semmit sem tudott meg e leány családi körülményeiről tegnap óta Ábrai?

— Semmit, méltóságos úr.

— Tehát atyja, amint monda, nem él, csak anyja, egy öreg pórnő.

— Úgy van, báró úr.

— Amint látom, igen szegények lehetnek.

— Valószínűleg, méltóságos úr. Ma reggel beszélt róluk az erdőkerülő s azt mondja, hogy e leány atyja már ezelőtt nyolc évvel meghalt, miután kis vagyonukat elpazarolta egészen s az anya kénytelen volt leányával zsellérházba költözni, miután a sajátjukat el kellett adniuk.

A báró nem felelt, de nem is volt ideje, mert belépett az, akihez jöttek, akinek szavától a hatalmas bárónak boldogsága függött: az ajtóban megjelent a pórnő.

Az asszony arcán a barázdákat nem annyira a kor, mint a szenvedés metszette be. Haja már csaknem egészen fehér volt, csupán szeme, tekintete nem változott; az a bánatos kék szem az első pillanatra elárulja benne — Máriát.

Dárfalvy Aladár ráismert. Egy hang se jött ajkára, csak némán intett az igazgatónak, hogy hagyja magára, s az távozott.

Egyedül maradtak. Szó nélkül, de szilárd tekintettel állt az egyszerű, a szegény pórnő a báró előtt s a hatalmas úr lehajtott fővel várta, hogy megszólítsa őt.

— Mit kivan, méltóságos úr? törte meg végre a csendet Mária komor hangon

— Mária! fiam szereti leányodat! tördeli a báró,

— Az Isten óvjon attól! kiáltott fel Mária, rémülten.

— Értelek, értelek! — hörgi a báró ; — de légy nyugodt, ha beleegyezel: fiam nőül veszi őt.

— A báró egy — pór leányt? — kérdi Mária keserű gúnnyal.

— Nem, Mária; figyelj reám. Van egy előkelő barátom, Dáras orvos, kinek nincs gyermeke, ő örökbe fogadja leányodat, és egy év múlva fiam az orvos leányit veszi nőül. Beleegyezel?

— Nem! — kiáltott fel erélyesen Mária.

— Nem! De leányod is szereti fiamat s e két szegény szív megszakad, ha elválasztják őket.

— Hej, méltóságos uram, — tört ki Mária keservesen és a munkától érdes kezét szívére szorítá; — szívós pórtéka a szív, nem szakad az meg olyan könnyen. Megbízhat a szavamban, méltóságos uram, nem szakad az meg. Nem, nem báró úr! és fejét tagadólag rázta.

— Gondold meg, Mária, fiam meghal, ha jó hírt nem viszek számára

— Ej, dehogy, méltóságos uram! az csak afféle nagyúri kedvtelés. Azután erélyes hangon így folytatatta: de jó hogy, tudom! A leányt még ma elküldöm egy távoli helységbe, ahol az apja testvérnénje lakik; magam is oda szándékozom, mihelyt pénzzé teszem ezt a kis szegénységemet.

— Mária! Ez nem te vagy! hisz te nem beszéltél soha így.

— Nem ám, méltóságos úr! — majd gúnyosan hozzátéve: A báró úr is másként beszélt egykor.

— Vigyázz Mária, te is anya vagy! vigyázz, mert itt nemcsak az én fiam, de leányod szíve

— Méltóságos úr, — Mária kiegyenesedett és fakó arca egy percre kipirult; — a leány az enyém s azt teszem vele, amit akarok.

— De ...

— Még egy óra eltelte előtt elküldöm nénjéhez; — vágott közbe erélyesen — és soha többé nem lesz a méltóságos báró útjában. Isten legyen méltóságoddal, aki minket most irtózatos szerencsétlenségtől óvott meg.

Mária elhagyta a szobát, s a báró megsemmisülve rogyott egy székre.

 

VI.

Feketére volt bevonva az egész kastély udvara, amely tömve volt, mert a rokonok, barátok és ismerősökön kívül az egész falu népe kikísérte Dárfalvy Andor koporsóját az örök pihenés helyére.

A kastély parkjában temették el; így kívánta ezt az öreg báró. Mikor a sírt megásták, mikor a hulló rög tompa dörömböléssel kopogtatta a koporsó ércfedelét, mintegy üdvözölve az érkezőt, mintegy így szólva: «porból lettél, porrá levél; Isten hozott körünkbe újra!» De a sír szélén állók keserves zokogása, főleg a kétségbeesett apa szív-szaggató sírása, annál inkább akarta volna marasztalni a drága távozót.

Elföldelték Dárfalvy báró utolsó gyermekét, — nevének utolsó örökösét. A résztvevők, a vigasztalók — kiknek részvéte csak fájóbb, vigasza csak kétségbe ejtőbb — félrevonultak. A megtört apa egyedül maradt ott, hogy még egy végső Istenhozzádot mondjon, egy utolsó imát küldjön elköltözött földi boldogsága után.

Már épen összekulcsolta kezeit és szemeit az égre függeszté, — oh! mert bármennyi csapás jött is onnan felülről: a vigasznak is csak onnan kell jönnie, midőn egyszerre egy halott halvány nőt pillant meg maga előtt, kinek arcán nem volt földi vonás, csak a fájdalom kifejezése árulta el rajta, hogy élő lény.

— Mária! — suttogta öntudatlanul a báró. Mária fejét csüggedten bólingatva szólt:

— Ej, ej, méltóságos báró! ez a tréfa sokkal komolyabb volt, mint az, melyet Aladár űzött egykor Máriával; mert azt csak ember űzte emberrel: semmi — a semmivel! De itt a büntető, a bosszúálló Isten űzött nagyon is kegyetlen tréfát, midőn szerelmet öntött a testvér szívébe testvére iránt.

                                                        --------------

 

*

Kövér Ilma (Pest, 1862. – Budapest, 1928. április 26.) magyar írónő. Kövér Lajos drámaíró és Kövérné Komlóssy Ida színésznő leánya.

Révész Magda  Szerző Kövér Ilma

Kövér Ilma: Két világ közt [Magyar Elektronikus Könyvtár - MEK-13462]

Magyar Irodalmi Lexikon, 1963. Kövér Ilma. Egyik másik regényéhez Jókai Kór írt előszót. Ő buzdította az írásra. Főbb művei: 4 cím

 

 

 

Krúdy Gyula.

 

 

Krúdy Gyula.  EGY CSÚNYA LEÁNY ÁLMAIBÓL. Elbeszélés. 1907. 918.

 

I.

A Fehérvári-úton két lovag poroszkál Buda felé. Nyári alkonyat van, a budai tornyokat aranyporral hinti be a búcsúzó nap és a tornyok, midőn fejük már aranyos lett az alkonyatban, alakjuk többi részét sötét bíborba borítják. A nap a hegyek felett úgy vérzik, mint egy megölt óriás. A hegyek ormáról lepatakzik vére a Duna felé.

A lovagok az aranyfejű tornyokat nézik és a tornyok közül kiszemelnek egyet, a hol az éjszakát óhajtják tölteni. Persze a legszebb és legnagyobb tornyot választották.

— Ott tán maga a király lakik — mondja az idősebb lovag, a kinek hosszú szürke szakálla és szürke arca volt. Az öltönye is szürke volt. Mintha finom hamu szitálta volna be tetőtől talpig a lovagot. A másik lovag ez ó-ember mellett fiatalabbnak látszott, bár a hamuszürke szín ellepte őt is. Ám a szeme fekete volt és benne szenvedélyek ragyogtak. Sastoll volt a süvege mellett és törökkendő volt a derekára kötve, mint a fiatal leventék viselték háromnégyszáz esztendő előtt.

Most megszólalt a fiatalabb lovag:

— Én azt mondanám, Miklós bátyám, hogy hagyjuk a pihenést akkorára, a midőn már

dolgunkat elvégeztük. Otthon, Muraközben pihenhetünk majd eleget.

Az öreg lovag, a kit Miklósnak nevezett társa, csendesen csóválgatta a fejét.

— Ti mindig csak elsietitek a dolgokat, heves fiatalemberek. Mintha bizony elvinné előled valaki Csákfia Erzsébetet?

— Már hogyne vinné el, — heveskedett a fiatalabb lovag. — Három kérője is volt mostanában egyszerre. Meg aztán otthon az öreg Jutka is megálmodta, hogy varjúk és sasok harcoltak a muraközi vár felett. Bizonyos, hogy ez az álom veszedelmet jelent. Még az éjjel nyergembe emelem Erzsébetet, aztán megvédelmezem az egész világtól.

— A világtól igen, — dörmögte az öreg. De a királytól nem. A király kolostorba csukatja, a azokat a leányokat, a kik elszöknek a szülei háztól.

— Csákfia kedves embere a királynak — ellenkezett a fiatalabb lovag.

— De nem kedves embered neked. Haragjában tán még a leányát is feláldozza, hogy megbosszulja magát.

A fiatalabb vitéz lehajtotta a fejét. Hosszasan gondolkozott, majd csendesen mormogta:

— Akkor átmegyek a Murán. Török leszek.

Miklós lovag haragosan zörrentette meg a fegyvereit, mintha egy csomó rozsdás kulcs csörögne a derekán.

— Arról majd még beszélünk. Most pedig igyekezzünk, mert még a váron kívül lep meg az éjszaka.

Megsarkantyúzták szürkéiket — a lovak is szürkék voltak — és az alkonyatba merült Buda felé nyomultak.

 

II.

Ugyanezen időben Budán, a várhegy alján egy modern palotában, amely régi váracsot ábrázolt, a kényelmes erkélyen, szalmaszékben hátradőlve regényt olvasott egy kisasszony. A regényben középkori lovagok harcoltak szerelmükért és öreg szerzetesek segítették frigyükhöz a menekülő párokat, öreg várurak tomboltak bősz haraggal és a csendes zárdákból az apácák esti zsolozsmája hallatszott. Talán nem is a világ legnagyobb írója írta a regényt, amelyet e csendes estén a budai kisasszony olvasott, mindenesetre ez óra kedvezett az írónak és a kisasszony térdére eresztve könyvét, félig behunyta a szemét és a lovagokat látta jönni a fehérvári-úton. Igen, ugyanazok voltak ők, akik a Szentföldön a pogánnyal verekednek. Ők ölik meg a gonosz Detriket és a királyok egyebet sem tesznek, mint azon gondolkoznak, hogyan tűntessék ki e szerény és visszahúzódó férfiakat.

A kisasszony fenn az erkélyen, azon kisasszonyok közül való volt, akik zsenge gyermekkoruktól várják a lovagok megjelenését. Némely nőket arra rendelt a természet, hogy csak epedjenek, mindig epedjenek, anélkül, hogy vágyaikat valaha elérhetnék. A mi kisasszonyunk tanítónő volt és szegényke a végzettől annyi tudományt kapott, hogy poggyászába nem fért el többé semmi: csinos hangocska vagy beszédes szempár.  A háztartási számtan és a politikai földirat nem engedte érvényesülni még azt a bajuszkát sem, amely talán más nőnek az ajka fölött kedves, kívánatos és érdekes lett volna. A bajusz ez alkalommal nem tudott kitenni magáért és viselőjének sok bánatot okozott. A háta mögött őrmesterinek hívták a budai kisasszonyt, pedig szelíd volt és jó volt.

Az alkony szürke fátyla alatt halkan közeledtek a szürke lovagok a várhegy alatt. Néha-néha csodálkozó pillantást vetettek a háromemeletes házakra.

— Minek a királynak ez a sok palota? — kérdezték halkan.

Miklós lovag, a ki fiatalabb korában testőr volt Budán, a vállát vonogatta.

— Öcsém, a király nagyúr, annyi palotája van neki, ahány ujja.

De később Miklós lovag is bevallotta, hogy nagyot változott a város, a mióta utoljára benne volt, még az emberek is másféle gúnyát hordanak.

— Gyerünk, gyerünk, — türelmetlenkedett a fiatal lovag. — Nem azért jöttem Budára, hogy a házakat bámuljam. Csákfia az erdélyi hadaknál időz, Erzsébet egyedül van otthon. Ha szeret, velem jő e hölgy és nyargalvást hagyjuk el a várost.

Szürkén, nesztelenül, mint az árnyak lovagolnak végig az úton és senki sem látta őket más, mint a nő az erkélyen. Dobogó szívvel látta őket közeledni. Igen, most világosan érezte, amire már sokszor gondolt, hogy miért nem ismerte meg eddig a férfit? Mert a végzet arra rendelte, hogy várjon, mindig csak várjon valakire, aki valaha el fog jönni. Egy valaki háromszáz esztendő előttről, a regényekből, az álmokból. Hiszen az lett volna a rettenetes csapás a kisasszonyunkra, ha a mai silány, léha és közönséges férfiak közül rendelt volna valakit számára a sors. Gyakran vigasztalta magát azzal, hogy háromszáz év előtt, mikor még a férfiak mások voltak, bizonyosan neki is akadt volna párja. Sőt bizonyos, hogy volt, van valaki, aki abból az időből szereti, mert a mi kisasszonyunk, (felfogása szerint,) minden században visszatért egy darabig az életbe. Ott volt Spártában a hősleányok között, Rómában a katakombákban mártír volt, a középkorban várkisasszony és a francia forradalomban márkinő. Minden addigi élete között a középkori tetszett legjobban. Mert volt, kellett, hogy legyen egy lovag, aki holdas éjszakákon megjelent a vár alatt. Az óra, amely a kisasszony középkori élete számára a sorstól adatott, lepergett; lepergett azelőtt, mielőtt a lovaggal találkozhatott volna a vár alatt. De a kis tanítónő tudta, hogy a lovag egyszer, két vagy háromszáz esztendő múlva, eljön, bizonyosan eljön. Felébred valahol még a sírjában és eljön érte.

Dobogó szívére szorította kezét, és úgy várta a közeledőket, a szürke árnyakat.

 

III.

— Itt lakik Erzsébet, — mondta a szürke lovag szürke társának az erkély alatt, ahol lovaikkal megállottak.

Megállottak és az esti szél lengette alakjukat, mint a légvonat lengeti a kulisszákat a nyári színkörökben. Á kis tanítónő odafönn arra gondolt, hogy az órák, a melyek a századok folyamán néki életül adattak, eddig mindig kegyetlen gyorsasággal leperegtek, azért ez alkalommal nem sokáig tétovázott. Kendőjét vállára dobta és sietve az utcára indult, ahol a lovagok állottak.

— Erzsébet! — rebegte a szürke lovag, mint mikor a szél lengeti a faleveleket.

— Itt vagyok! — sóhajtotta a leány.

A lovag kezét nyújtotta és Erzsébet a következő percben már ott ült a nyeregben a lovag háta mögött. A szürke lovak nesztelenül vágtatni kezdtek. Miklós, az öreg kissé elmaradt a fiatalok mögött.

— Ne siessetek, — kiáltotta utánuk. — Éjfél még messzire van. Addig régen elérjük a sírboltot várunkban.

A budai tornyok az est sötétségébe merültek. Éjszaka, sűrű éjszaka volt. Csupán a Dunán ragyogott egy-két kis lámpás az éj tengerében.

 

IV.

A kis tanítónő boldog volt, nagyon boldog volt. Másnap, midőn az iskolába indult, magában arra gondolt, hogy vajon hány századnak kell elmúlni addig, a míg újra olyan boldog lesz, mint az elmúlt éjszaka?

 

 

Krúdy Gyula: A PÁPA. Elbeszélés. 1910. 33. 686.

A folyó, amely akkora hegyek között vándorolt messzi célja felé, amely hegyek már szinte olyanoknak látszottak, mintha bizonyos részüktől kezdve nem is a földhöz tartoznának. Hanem a ködhöz, felhőhöz és vállukon a téli éjszakában élesen szikrázó csillagok üldögélnének. A folyó, mondom, bizonyos helyen megvált az öreg baráti hegyektől és egy vidám, jó kutya hűségességével és fürgeségével futkározott el a vörös téglafalu kolostor mellett, a mely üres ablakaival megvakult öregként bámult arra, valamerre Szent Péter-falva felé. A folyó sem volt közönséges folyó, mint vénapjai nem, a hegyek, de a kolostor különösségében, magányosságában és vénségében messzi földön nem találhatott volna párjára. A folyó félig-meddig körülölelte a vénséges vén falakat és havas jégtáblákat szállítván lengyel tájak felé, gyorsan megbeszélte az újságokat a széltől búgó keleti toronnyal, ahol senki sem lakott, csak a vak barátnak kísértő szelleme.  Majd sebesen tovakanyarodott és többé nem látott mást, csak nagy hasú hegyeket és szálfát szánkóztató tótokat. A kerek tornyon, a félig összedőlt tornyon, csupán a csókák maradtak, amely madarak úgy megszaporodtak, mintha a hópelyhekkel együtt hullottak volna alá, valamint ott maradott a vak barát, hogy tovább kísértgessen, mint már ez ötszáz esztendő óta rossz szokása.

Odabent a falak mögött, a kolostorban, amely terjedelem és vénség dolgában leginkább egy középkori várhoz hasonlított, csak a pápák laktak és a barátok. A pápák huszonnégyen voltak, a barátok hárman. A pápák többnyire kecske szakállt és rövid bajuszt viseltek, mint akár a középkori zsoldos-katonák, piros kabátjukra és aranyos fövegükre vastag port rakott száz esztendők során a visszhangos folyosó. A kapu felé hetyke Borgiák függtek megfakult rámákban és hideg pillantással néztek szomszédjaikra. Majd Sándorok jöttek bús komoly magatartással, néhány szelíd Incze, a sort egy haragos tekintetű, szinte zordon képű, aranykeresztes pápa zárta be, akinek fekete, hegyes szakálla, szúrós szeme és fenyegetően felemelt jobb keze szinte azt látszott jelképezni, hogy ő a legnagyobb úr ebben a kolostorban és ő utána üresen maradtak a falak.

Még az idő is respektálni látszott ez utolsó pápa ruházatát. Vörös köpenyege élénken villogott a homályban, fejfedőjén csillogott az arany és a szúrós szeme messzire követte azokat, akik a folyosón végigbandukoltak. A három barátra vigyázott ez a szigorú pápa, név szerint Gergely, de hogy a hányadik e szép nevű fejedelmek között, azt már senki sem tudta a kolostorban.

Különben is a pápákra mostoha sors virradt, mióta a kolostor elnéptelenedett. Senki sem törődött többé velük és a barátok, ha lehetett, egy mellékfolyosót választottak ahhoz, hogy az étkezőbe vagy egyéb helyekre eljussanak a rengeteg épületben. György barátegyedül lakta az üres emeletet, és ha kedve tartotta, egy hétig sem kelt fel az ágyból. A vicerektor, Murgai úr valahol a ház legtávolibb sarkában húzta meg magát és körül-belől öt esztendő előtt vélte érdemes dolognak a megszólalást. Fehéredő fejét a két kezére támasztotta és tenyerével eltakarta szemét, mialatt az ebédet végigette az ürességtől kongó étkezőben, ahol mindenféle rejtélyes fali szekrényekben álldogáltak a boros palackok. György barát is csak az ebéd vége felé kezdett magában dünnyögni, habár ő soha sem haragudott sem a pápákra, sem a világra. Körülbelül tizenkét esztendeje haragudott meg utoljára, amikor ebbe az eldugott kolostorba büntetésből elküldték. Ebből a kolostorból csak ritkán szoktak visszatérni a világba –tudni illik más kolostorokba, - az internált barátok. És György pap eljutott arra az álláspontra, hogy neki a legjobb ezen a helyen megmaradni. Van enni-inni valója, cipőt is kap, ha cipője elszakad, a csuhával pedig a rendnek kell törődnie, nem pedig neki. Ebéd végzetével tehát eldünnyögte néhányszor valamely régen hallott nóta töredékét, amire az őszfejű vicerektor méltatlankodva eltávozott és csupán a házfőnök maradt az asztal-főn, aki addig az újságokat böngészte. A házfőnök fiatal, fényes szemű és rózsás arcú barát volt, akit ugyancsak azért küldtek a messzi kolostorba, hogy kissé megöregedjen. De a házfőnök még nem adta be a derekát. A haját minden hónapban lenyíratta és- a homlokánál elválasztotta, körmét fényesítette és a pesti újságokat mindennap elolvasta. A szigorú pápával nem törődött, de nem félt a többi képektől sem, a melyekkel a középkorban tele aggatták a házat. Könnyedén, fiatalosan és mosolyogva jártkelt a vén falak között, mint a ki teljesen bizonyosnak látszott lenni abban, hogy egykor jön megváltás a messzi nagyvárosból és újra a színházban ülhet, ahol a primadonna a *Rip pártiját énekeli.

*Sötétben Világító RIP Feliratú Koponya Álarc

György barát, a ki korban nem igen különbözött a házfőnöktől, néhány taktust mondott tehát, a mire Stefániusz megcsóválta a fejét az újság felett:

- Jobbra nézz! Jobbra nézz! - mondta röviden György úrnak, amire György pap önkéntelenül lesütötte a szemét.

Az ebédlő jobboldali faláról ugyanis a szigorú pápának egy második képe tekintett alá az engedetlen szerzetesekre, mintegy örökön emlékeztető gyanánt, hogy a büntetéseket ő találta ki e rend számára.

György barát csak elmenőben szólt vissza a maga dünnyögő hangján:

- Mi történhetik velem? Tovább már nem küldhetnek. A legrosszabb helyen vagyok már.  Az volna a büntetés, ha innen elhelyeznének. Most pedig megyek egy kicsit aludni.

A házfőnök békét intett fehér kezével, aztán egyedül maradván, lehunyta a szemét és budapesti villanylámpákról álmodozott.

György barát nem aludni ment a kolostori étkezőből.

A folyosón végigsurrant és a világért sem mert volna szembenézni a vörös kabátos pápákkal, akik e kései szegény szolgájukra itten hivatalból vigyáztak. Gergely nem szólalhatott meg, csak szúrós szemét meresztette, a szelíd Inczék és Leók talán a fejüket csóválgatták, a Borgiák a kapu felé hideg előkelőséggel néztek el az egyszerű szerzetes feje felett. György barát végig sietett a hosszú folyosón és a kapunál emelte fel csupán lesütött szemét. A kolostor havas kertjén keresztül vágott, - - hej, hogy zúgtak a vén fák, a melyek alatt néhány szentté lett régi szerzetes egykor csöndben sétálgatott, - - aztán a vöröstéglás falon nyomott meg egy kis ajtót. A fürge fekete köpönyeges alakról bizony nem lehetett volna e percben feltenni, hogy esztendők óta ágyban szeret ebédelni, mert a felkelés munkával jár, -- borotválkozni pedig csak akkor szokott, amikor a házfőnök és a pápák együttesen reáparancsolnak. A kis ajtón túl az országút fehérlik, míg odalenn a jégszállító folyó folytatja serényen a kereskedelmet. (Pisztrángot és jeget visz egyik országból a másikba.) György barát az országútra lépett.

Az országúton - - nem messzire a kolostortól -- egy ház fekete körvonalai emelkedtek ki az éjszakából. A padlásablakból gyalu-forgácsot ringatott kifelé az éjszaki szél. A barát a hátulsó kapunak került. Fészerek és istállók között jutott el a ház hátulsó szobájába. A szobában lámpa égett és a falról a vadász temetése című kép nézegetett alá. Az asztalon barátságosan piroslott az abrosz és egy nagyszakállú ember hosszú nyakú üveget állított az asztalra.

Mikor az ajtó a nagyszakállú ember mögött bezáródott és a barát egyedül maradt, a hosszú-nyakúból a savanyú bort a poharába töltötte, szemét boldogan lehunyta és felsóhajtott.

— No most gyere Temesvár, Szeged, Budapest ... Újra nálatok vagyok, újra bennetek vagyok!

A barát lehunyt szemmel üldögélt és lassan-lassan eszébe jutottak ama régi dalnak sorai, a melyet rendes körülmények között csupán töredékeiben tudott. Lámpafényes városok, emberfejekkel teli színházi nézőterek, majd egyéb titokzatos képek suhantak el lelki világa előtt. Mintha a rozoga barna ajtó helyén valami óriási színpad állana, a hol a nagyszakállú emberen kívül mindenféle régi és kedves képek, alakok is megjelennének hébe-korba.

Amíg a kolostor tornyában az óra egyszerre éjfélt ütött és az ajtóban megállott Gergely pápa piros kabátjában és aranyos sapkájában. A mutatóujját felemelte és odakünn egyszerre hallani lehetett a gyors folyó mormogását, a keleti torony sajátos bugását. György barát hazafelé indult. A pápa rendet csinált.

*

Krúdy Gyulától a Vasárnapi Újságban 34 elbeszélés és 2 regény jelent meg. (Galambos: Repertórium)

 

 

 

Függelék

 

Könyves Tóth Kálmán: A NŐK ÉS A TERMÉSZET-TUDOMÁNYOK. 1887. 8. 134.

Bármint tagadnák is egyesek: kétségtelen tények igazolják, hogy a nő valóságos nagyhatalom. Igaza volt ama lacedemoni (Spárta) nőnél, aki azt mondta: «mi adunk életet a férfiaknak, méltányos, hogy felettük uralkodjunk." Alig képzelhető a társadalmi életnek oly viszonya, hol a gyöngéd nő érvényesíteni ne tudná a maga sajátságos varázshatalmát. Uralkodói jogarát kicsiny kezében tartja a gyermekszobában; nyájassága, tekintetének bűvereje, szívjósága, édesen csengő, bíztató hangja, határtalan áldozatkészsége képezik csodás hatalma szilárd alapját. E szelíd uralom életünk ösvényein mindenütt védőszárnyaival kísér. Világot rendítő események hátterében a színfalak mögött, majd mint tényező, majd mint láthatatlan igazgató működik a nő.

A férfi, ki büszke önérzettel nevezi magát a föld urának, meghódol a gyönge lény előtt s legbájosabb eszményképeit is nőalakokban rajzolja maga elé, mintegy remélve, hogy ekkor fáradhatatlanabb kitartással küzdhet azok valósításaiért. Hajdankorban a tudományok művészetek jelképei: a múzsák, mint p. o. Klió, Thália, Melpoméné és a többiek hódító női tündérek voltak.

A nők nemcsak szent ihletet leheltek a dalnokok szívébe s ajkaira, de ők magok is pengették a lant húrjait s leszboszi Sapphótól egészen korunkig minden nemzet mutathat föl koszorús költőnőt. A gyönge kebelt nem egyszer szorítá vaspáncél, hímzőráma helyett nem egyszer villant meg élesre köszörült kard a kicsiny, fehér kézben. Jeanne d'Arc, az orleánsi szűz, Zrínyi Hona, Rozgonyi Cecília ádáz csaták bősz viharában kivívott babérkoszorút érdemeltek halántékaik körül. S hogy a diplomáciában, a bonyolódott politikai ügyek vezetésében sem egészen járatlanok; kétségtelenül tanúsítja ezt a történelem s bámulnunk kell egy II. Katalin, Roland asszony, Bornemisza Anna és Mária Terézia lángelméjét.

Egy téren azonban még sem méltatták a női nemet kellő figyelemre, t. i. a természettudományoknak változatosan gazdag mezején. Itt látszólag minden nevezetesebb fölfedezés, találmány, minden egyes vívmány a férfiú kizárólagos dicsősége, elvitázhatatlan előjoga. Úgy látszik, mintha e birodalomban a női hatalom nem emelhetné föl követelő szavát. Pedig dehogy nem!

A hitregék tündérvilágában a természettudomány legelső képviselői bájos női jelmezben vonulnak el szemeink előtt. Közhit szerint női istenségek kegyelme őrködött a természet tárházának szentelt küszöbén. Egyiptomban, az emberi művelődés bölcsőjében már jóval a Fáraók kormányzása előtt a gyönyörű lzist imádták oly istennő gyanánt, a ki a természet titkos könyvét lapozván, gyógyít, éltet és ápol.

Több mint valószínű, hogy ez az istennő, mielőtt a hálás kegyelet ily magas polcra emelte volna föl, a természettudományban s különösen a gyógyászatban lehetett járatos. Tudós, jótékony nő s csak későbben dicsőíttetett a természet istennőjévé. így lett a holdnak s a Nílus folyónak jelképévé, sőt mint minden anyagnak főforrása, ö képviselte magát a földet is.

Mihelyt azonban a hitrege tündérfátyolát sikerül kibontanunk: e dicső nő, mint a legszebb lelki tulajdonokkal felruházott jótevő közeleg felénk, ki férjével, Ozírivel karöltve munkálta népe javát. Izisnek, e természettudós nőnek nevét s emlékét késő évezredek multával is emlegetik.

A görög hitrege csodás világában Izissel párhuzamos rokon-alak Rhea, ki különösen a beteg gyermekek s hasznos háziállatok gyógyítása által vívta ki hírnevét. Az egészség istennője gyanánt Aesculáp hírneves orvos tudós leányát, Hygeát (öle származik a higiénia elnevezés) tisztelték, kit korának elsőrangú természetbúvára, az ö édes apja, avatott be a tudomány mély titkaiba. A rómaiak Hygeát Salus, vagyis Jólét néven imádták s tiszteletére oltárokat emeltek, pénzt verettek.

Az ó-kor történetében nevezetes szerepet játszik két nő, u. m. Midiit és Ciree. Hírnevük a természettudományban való jártasságuknak tulajdonítható.

Kiváló tekintélyre emelkedett az V. században Hgpathia. A világ egyik legnevezetesebb főiskolája volt azon időben Alexandriában. A tanács egyhangúlag választotta meg ez ifjú nőt a csillagászat és természettudományok tanárául.

II. Fülöp spanyol király neje, Erzsébet, tudós i csillagász hírében áll, Schiller «Don Carlos» című színművében tette halhatatlanná nevét,

A XVII. század orvosai közt Löben Ilyes az első helyen áll, de neje. Mitriu meg o nála is nevezetesebb. Nem annyira óriás nyelvismerete, ügyes festése, mint inkább a csillagászat terén kivívott érdemei örökítik nevét. Több éjszakát töltött álmatlanul s számítások között a távcső mellett, úgy hogy az asszonyok azt lobbanták szemére: «Ijiihenne jobban ismeri az égboltozatot, mint kicsiny szobáját, hol meg a nappalt is éjszakává változtatja". Csillagászati nagy művet, melyet egyszerre latin i német nyelven írt, 1654-ben 111. Ferdinándnak ajánlotta.

A jelen század csillagászai között kiváló helyet érdemel Soinmervlle Mártit. Apjával, a tudós tengerésztiszttel utazgatott a tengereken s utazása közben is folyvást tanulgatott. Soinmerville tudorhoz menvén nőül, most már tudományos kísérletekkel is foglalkozott. Figyelmet ébresztő tanulmányt irt a napsugarak vegytani s delejes hatásáról. A közhasznú ismeretek terjesztésére alakult társulat egyenes megbízásából Laplace munkái hói készített kivonatokat. Majd 1832-ben adta ki önálló megfigyelések után az Égboltozat térképét; ezt követte a természettudományi földrajz s több nevezetes tanulmány

Gálvani, e- világhírű természettudós, igazán szerencsésen házasodott: neje dr. Galeazzi leánya volt. A természettani kísérleteknél mindig neje segédkezett s Galvani beismerése szerint ez élénken figyelő nő vette volna először észre a villámgéphez közel helyezett s egy késpengével érintkező békalábszár rángatózását, minek következtében aztán férje mindjárt behatóbban tanulmányozta ama tudományt, mely később az ő nevével azonosult. Lavoisier vegyész neje szintén tudományosan képzett nő volt s nemcsak férje természettani kísérleteiben vett részt, de a művéhez szükségelt ábrákat ö metszette rézbe.

Rövidre mért terjedelmünk korlátoz, hogy több példát soroljunk elő, de ezekből is levonhatjuk a szükséges tanulságot. Bebizonyított tény, hogy nőink a természettudományok mezején is méltán követelhetik az őket megillető jogokat

Hiába igyekszik némely tudós, az élettan önkényesen fölvett adataira hivatkozva, kiokoskodni, hogy a nő nem alkalmas az egzakt tudományok elsajátítására: a felhozott példák a tudósok elméletét megdöntik.

 

 

A NOBEL-DÍJ NYERTESE. CURIENÉ (KÉMIAI DÍJ).

 

Maria Maria Skłodowska-Curie (Varsó, 1867. november 7. – Passy, 1934. július 4.) lengyel származású francia fizikus és kémikus, a radioaktivitás úttörő kutatója. Ő volt a párizsi egyetem első női professzora, elsőnek kapott kétszer Nobel-díjat, a fizika, illetve a kémia területein végzett munkájáért. 1903-ban Henri Becquerellel és férjével, Pierre Curie-vel megosztva kapta meg a fizikai Nobel-díjat, majd 1911-ben (egyedüliként) a kémiai Nobel-díjat.

őnek kapott kétszer Nobel-díjat, a fizika, illetve a kémia területein végzett mu-ban Henri Becquerellel és , majd 1911-ben (egyliként) a kémiai Nobel-díjat.

 

 

 

*

 www.chemgeneration.com/hu/women/a-nők-szerepe-a-természettudományokban.