h14–57. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók. 

(Lakatos László - Lengyel Menyhért (Lux Terka kieg.)

 

 

2017. 01. 05. – 01. 23.

 

 

Tartalom

 

Bevezetés

 

Magyar próza

 

Lakatos László

   Marie Antoinette

   A francia menyasszony

   LEVÉL SOPHIEHOZ

   KARENINA ANNA

   A PROFESSZOR

   KELET

    Nyugat  Lakatos László: Napló

    Nyugat  IGNOTUS: Érzelmes könyv.

 

Lampérth Géza.

   INDUL EGY KARRIER

   NŐK BARÁTJA.

 

Lengyel Géza.

   A VILLAMOS

   HÉT DARAB EZRES

   Nyugat  A REPÜLŐGÉP KÖRÜL

 

Lengyel Menyhért

    EGY RAB TÖRTÉNETE.

    A FEKETE POSTA

    Nyugat A csodálatos mandarin

    Nyugat A Nagy Fejedelem

    Ignotus: Lengyel Menyhért Prófétája

    Nyugat Figyelő Móricz Mesék a zöld füvön
    Móricz
: A Falu (színházi kép)

 

Lux Terka

    RABOK

    Schneider Fáni regénye (recenzió)

 

Függelék

  Gyarmathy Zsigáné

 

 

 

Bevezetés

 

Lakatos László különös, sejtelmes elbeszéléseiből – mely időnként az abszurdba hajlik - többet válogattunk. Ő korábban kimaradt a nyugatosok közül. Lengyel Menyhért, a sikeres színpadi szerző Nyugatos, két elbeszélést a VU-nak is adott. Az ő alkotása a Csodálatos Mandarin, amit Bartók zenésített meg. Bergsont olvas, és foglalkoztatja az IDŐ. Lux Terka a h14-06 fejezetben portréval szerepelt. Az itt közölt elbeszélés a korábbi válogatásban nincs benne. Az írásokat csekély mértékben rövidítettük.

 

 

 

Magyar próza

 

 

 

Lakatos László

 

 

Lakatos László: Marie Antoinette. 1912. 15. 292.

Két nagy batárban szállították vissza a szökevény királyi családot Parisba. Az elsőben ült Lajos király, búsan és mindenre elkészülten és jobbról mellette ült a felesége, Marie-Antoinette királyné, az osztrák főhercegnő, Mária Terézia leánya. A második batárban Erzsébet, Bourbon hercegnő ült, a király nővére és a fenséges gyermekek, akik most mindannyian kénytelenek voltak visszamenni Parisba, a fölkelők, a forradalmárok közé. Pedig olyan szépen, olyan jól indult az egész. Ha Varennes-ben a postamester, az átkozott vidéki jakobinus föl nem ismeri őket, ma már a határon túl volnának, biztonságban, a nemességnek és az idegen hadseregnek vértes oltalma alatt. Epernay-ben, a borairól nevezetes kedves városkában föltartóztatták az előkelő és szomorú menetet. Két polgártárs érkezett, a nemzetgyűlésnek két tagja, akik kiküldött biztosokként voltak a szökevény királyi családot Parisba kísérendők. E két polgártárs Pétion és Barnave volt. Az előbbi Erzsébet hercegnőhöz és a gyermekekhez szállt, az utóbbi a királyi pár kocsijában foglalt helyet, az első ülésen, épen szemközt Marie Antoinette-tel, akinek női szépségét még vonzóbbá tette a szomorúság és a felháborodás, amit életének e leggyötrelmesebb napján érzett.

Barnave teljes nevén Antonin Joseph Marié Barnave nem tehetett összehasonlítást a királyné régibb és mostani szépsége között. Ő, a piciny grenoble-i ügyvéd, akit a forradalom emelt ki vidéki semmiségéből, most látta először a királynét. És a királyné volt egyúttal az első valódi nagyvilági dáma, akihez ilyen közelségbe, szinte a testi érintés közelébe (a batár ülései szűkek és szorosak voltak) jutott Barnave. A nemzetgyűlés biztosa félszegen, de tisztelettel üdvözölte a királyi párt. Barnave lelke rideg volt és puritán, a görög és a latin írók olvasmányain megedzett, kérlelhetetlen republikánus volt. De klasszikusan kipallérozott lelke tisztelte a bánatot és a megalázottságot, akkor is, ha az ellenfelet, a Bourbon-zsarnokot sújtotta.

A jó szolgák gőgjét fogom mutatni, határozta el magában Barnave, amikor a batárban helyet foglalt, de azért nem leszek sem fellengző, sem illetlen.

A batár tovahaladt. Akik bennültek, mintha némák lettek volna. A vidéki ügyvéd, aki e percben Franciaország királyának, sőt a királynénak is, a szép királynénak is parancsolhatott, nem szólt a királyi párhoz. Azok sem beszéltek egymás között, hiszen az ellenség jelenléte ebben feszélyezte volna őket. - - -

- Biztos úr -- szólalt meg hirtelen, úgy este tizenegy óra tájban a királyné - komisszárius úr, ha megengedné, hogy kinyissuk a batár ablakát. Nagyon szeretem a mezők illatát és azt hiszem, ettől nem tiltott el sem a nép, sem a törvények.

Oh, madame! szólt Barnave és fölugrott, nagy készséggel kinyitva a határnak ablakait jobbról is, balról is.

Barnave maga is megijedt a szokatlan készségtől, a mellyel a királynét kiszolgálta, de az ablak ekkor már nyitva volt. Talán a szokatlanul gyors mozgás okozta, hogy a republikánus erősen elpirult, amikor a királyné kedves mosollyal ennyit mondott:

- Köszönöm biztos úr! Ügy látom, hogy az új emberek is tudnak olyan szeretetre méltóak lenni, mint amilyen a régi régime volt.

A király hallgatott. Gőgösen, büszkén. Ámde Barnave úgy érezte, hogy a férfi kötelessége a nőnek felelni és valamit mondott. Jelentéktelen dolgot arról, hogy ő vidéken élt és csak leírásból ismeri a régi régime fényét, a versailles-i pompát. A királyné kedvesnek találta az egyszerű vidéki fiút, aki ámbár hogy most az ő élete fölött parancsol, még csak szarvas vadászaton sem volt sohasem.

- Oh, — mondta többek között -- és ön csakugyan azt hiszi, hogy az minden, Versailles, a bálok, az olasz opera... Ha tudná, mennyire untat mindez. Gróf  Polignac gyakran milyen unalmas volt és Rohan bíboros nem különben.

A tavasz volt-e vagy mi más, de a nemzetgyűlés fiatal biztosa, aki még sohasem volt illatos, kendőzött nagyvilági dámához ilyen közelségben, újra elpirult, amikor a nevét hallotta Rohan bíborosnak, akit a párisi nép a királynéval hírbe hozott.

 

 

Marié Antoinette észrevette Barnave zavarát és másról beszélt. A vidékről, az egyszerűségről, a kedves falusi életről. Visszaemlékezett a csöndes Wienerwald-i falvakra, amelyek szülővárosát, Bécset, gyöngéd koszorúként körülfonják.

- Valóban - mondta a királyné kissé akadozva, valóban, azt hiszem ez több, ez szebb, mint a mi világunk. És ha az egész, ami velünk történt, a fogság és minden nem volna olyan szomorú, még örülnöm kellene, hogy most, igen, örülnöm kellenex hogy egy kedves, fiatal vidéki ügyvéddel ismerkedhettem meg. - - -

- Madame, ez sok, hiszen ez nem is lehet igaz. Rohan kardinális . . .

Barnave nem jutott tovább. Eszébe jutott a férj, XVI. Lajos, Franciaország királya, aki lehunyt szemmel pihent a kocsi másik sarkában. Nem lehetett tudni, vajon a király csakugyan alszik vagy csak teteti magát, nehogy mindezt hallania kelljen neki, aki mostan nem a király volt, hanem férj, de aki viszont, mint férj nem védekezhetett, mert hiszen mint király fogoly volt, Barnavenak a foglya. Kevésbé, sőt egyáltalán nem ijedt meg a királyné. Ő bizonyosra vette, hogy Lajosa érti őt és a játékot, amit Barnave-val a nemzetgyűlés kiküldött biztosával űzött.

Mi ketten - gondolta a királyné értjük egymást. Csak ez az ügyvéd, akinek most a kezében vagyunk, ez a fiatal és ostoba teljhatalmú úr, nem látja, hogy játszom vele.

És a király csakugyan érteni látszott a játékot. Ügy látszott, mintha valóban mélyen aludnék.

- A tavaszi levegő teszi - mondta a királyné az ügyvédnek — és a sok gond és fáradság. Az nyomta el.- - -

Én még sohasem szerettem eddig madame, tört ki Barnaveból.

A királyné megfogta Barnave kezét. Az lehajolt és óvatosan, mindig az alvó király ő felségét figyelve, megcsókolta Mária Terézia és a német-római császár leányának finom, ápolt kezét. És ezután ez a kéz, a császár leányának a keze, továbbra is ott pihent a grenoble-i ügyvéd kezében. Sokáig egy szót sem szóltak. - - -

Egy percig megrázkódott, hogy a saját árulására gondolt. De csak egy percig. Nyomban fölülkerekedett benne a férfi, a szerelmes és a féltékeny.

— Vajon értem teszi-e először— kérdezte magában. Hát Rohan bíbornok.  

A királyné mintha eltalálta volna Barnave gondolatát.

— Nem igaz - mondotta ne higgye, Tudom, mit gondol, a bíboros. Nem igaz, a szerelmünkre esküszöm, hogy nem igaz, Antonin!

És Antonin Joseph Marié Barnave elhitt mindent, amit a királyné neki mondott. És a királyné, e szép és okos asszony, aki olyan szép volt, hogy a szépsége már egymagában okosság is lett volna, édes dolgokat mondott Barnavenak. A trónra gondolt, amely már elveszett, de, amelyet ez a vidéki tacskó, ez a szerelmes jakobinus íme megmenthet a számára, a férje, a gyermekek, az egész királyi ház számára. És a királyné nagyszerű volt, csábos és bűbájos. Tűrte, hogy Barnave megcsókolja a csuklóját, ott, ahol pár hete még Polignac gróf (mert valóban nem Rohan bíboros volt az) tette. Mindent tűrt, csak a királyra vigyázott. Apró lábával lökdöste a kövér Bourbont, hogy csak viselkedjék jól, tegyen úgy, mintha aludnék. Hiszen e fölfordult világban minden eszköz jó és szent arra, hogy az elveszett trónt megmentse.

Minden pompásan sikerült. Barnave ittas volt a szerelemtől és győztesnek, királynak érezte magát. Mindent megígért Marie Antoinette-nek, azt, hogy hű lesz hozzá, gondolni fog és hogy megmenti, ha kell, hát élete árán is. Barnave e percben már megfeledkezett a nemzetgyűlésről, amely őt ideküldte és mindenről, ami ez éjszaka előtt történt. Már úgy érezte, hogy ő is hozzátartozik a szeretett nőnek a családjához és lopva már a királyért aggódott, akit sajnált, és akit magához közel állónak érzett. Sajnálta benne a bukott királyt és a bukott férjet. A római klasszikusok tanítványa hirtelen úgy érezte, hogy nemtelen dolgot cselekedett volna, ha a király véletlenül nem aludt volna és lehunyt szemmel, de ébren tanúja kellett legyen elárultatásának.

- Oh, bár csak valóban aludna -- gondolta és a királynéval is közölte aggodalmait.

- Vájjon alszik-e a Síre?  - kérdezte immár finoman és a királynak az őt megillető címet adva Barnave.

- Lajos? -- szólt kacagva a királyné. -- Olyan, mint a medve. Biztosan alszik.

- Hátha nem - szólt Barnave, akinek most már határozottan lelkiismereti furdalásai voltak.

- Nem?  - szólt a királyné. -  Majd bebizonyítom. Próbát teszek vele. Fölkeltem. Akit föl lehet kelteni, az aludt.

És Marié Antoinette királyné rázogatni kezdte a hájas Bourbon-királyt. Előbb az arcát fogta, aztán a térdét, majd a kezét, majd a haját. De a király nem mozdult. Erősen, kéjjel aludt, sőt már nagy zajjal -- királyokkal is megesik ez - horkolt is.

Az átvirrasztott éjszaka tette-e, vagy más, a királyné most fehér lett, mint a frissen mosott vászon. Erre nem számított, erre, hogy a király csakugyan elalszik, és hogy mit sem törődik azzal, hogy mit csinálnak a tavaszi éjszakában ők ketten, a királyné és a vidéki ügyvéd. Madame! Marie Antoinette, valami bajod van? — kérdezte Barnave, akinek feltűnt a királyné sápadtsága.

Nem, Antonin, édes! Csak az erős éjszakai levegő tette. Ö is ettől aludt el — hazudta a királyné.

*

A királyné sorsát ismerve (kivégezték) a batárban zajló jelenet leírása ízléstelen. G.

 

 

 

Lakatos László: A francia menyasszony. Elbeszélés.

1912. 33. 602

Amikor a férfi a kicsiny pályaudvaron utoljára csókolhatott kezet a leánynak, akkor ez megígérte:

- Magára fogok gondolni Pál, minden napon.

- És én is magára, Cherié!

- És ha soha sem is lehetünk egymáséi, azért mégis mindig az egymáséi leszünk? Ugye?

— Igen.

Gondolatban fogunk egymással beszélni — szólt a leány.

Én odahaza, Dijonban magához fogok beszélni, és maga Pál, Pesten gondolatban fog nekem felelni.

- És aztán majd megérzi, ha magához beszélek édes?

Mindig fog felelni és megérti majd a szavaimat és a mondataimat?

Igen, Pál! Meg fogom magát érezni, meg fogom magát érteni. Mert én mindig csak magára fogok gondolni Pál! Csak magára!

Amikor a férfi a vasúti kocsiban magára maradt, gondolatban még egyszer átfutotta mindazt, ami vele történt. Valójában mindez oly kevés volt, úgyszólván semmi és mégis - ezt Pál így érezte — mindaz, amit az utolsó négy héten átélt, ez a fehér és illatos kaland a végzetévé, az életévé vált. Ez több volt, mint az ő egész múltja, és ez lesz most már az ő jövője.

- - -

Amikor Pál egy estén nagyon, de nagyon megbántotta a leányt, oly igen nagyon, hogy a leány kézfogás nélkül búcsúzott tőle, akkor Pálnak hirtelen fájni kezdett. Kicsiny, piciny fájás volt ez eleinte, de hamarosan úgy megdagadt a fájás, hogy majd széjjelfeszítette Pál mellét. És ami még furcsább volt: ez a különös fájás jól esett Pálnak. Azután ő is lefeküdt, könyvet vett kezébe és miután egy egész órán által hiába igyekezett a könyvből olvasni, lecsavarta a villanyos lámpa gombját. És a sötétség első pillanatában, amikor gépiesen lehunyta a szemét, Pálnak eszébe jutott, hogy: - Talán nem is volna rossz, ha mi ketten, a francia leány és én, jól meg tudnánk férni egymással. Ekkor látta a francia leány arcát és az — most olyan szép – bánatos volt, amilyennek Pál a valóságban még sohasem látta.

Másnap reggel Pál bocsánatot kért és a francia leány meghívta őt, hogy együtt sétáljanak a parkba, a melyben egy kicsiny tó volt. Ott azután - de most már egyáltalán nem ellenségesen -- a tegnap esti kis esetről beszéltek. És oly sokáig beszéltek arról, Pál annyiszor kért bocsánatot és a leány annyiszor bocsátott meg, amíg végre megállapították, hogy ők ketten nem is olyan rosszak, hanem csak úgy tesznek, mintha azok volnának. Pál megkérte a leányt, hogy beszélje el neki fiatal életének történetét. A lány megtette ezt és az elbeszélés végén két szál rózsát ajándékozott neki, egy vöröset és egy sárgát. Pál elvette a rózsákat. - Köszönöm, Cherié — mondta

(Pál akkor szólította a leányt először francia anyanyelvének e kedves becéző szaván és e pillanattól fogva sohasem is hívta másképpen.)

- És most maga beszéljen magáról, Pál, kérte a leány.

Amikor pedig később együtt hazamentek és mindketten hosszú ideig együtt hallgattak, akkor Pál azon a mókázó hangon, amelyen régebben szokott a leánnyal beszélni, de egyúttal rosszul palástolt bensőséggel is, ezt mondta:

- Cherié, milyen szerencse is tulajdonképpen, hogy magára Dijonban az agg vőlegénye vár.

- Miért?

- Mert különben még talán elvenném magát.

- És azt nem szívesen tenné, ugye, Pál?

- Igen, mert én csak szerelemből akarok nősülni. Magát pedig nem szeretem, Cherié!

A leány a férfi szemébe tekintett. Cherié tekintetében semmi, de egyáltalán semmi különös nem volt és Pál mégis kellett, hogy megkérdezze őt:

- És ugye Cherié maga sem szeret engem?

- Sosem tudnám magát szeretni, Pál - felelt a leány egyszerűen.

És e beszélgetés óta állandóan menyasszonyt és vőlegényt játszottak egymással. - - -

Pál már a vonaton megkezdte ezt a különös beszélgetést, amit egész életén át folytatni akart. Az elveszített menyasszonyával beszélt, akit sosem volt szabad viszontlátnia. Mindig ő vele beszélt. Ha otthon volt, de még akkor is, ha társaságban volt és másokkal hangosan, fennszóval beszélt, azért gondolatban mindig rejtett beszélgetést folytatott Cheriével. Amikor pedig egyedül volt, akkor különösen sokat beszélgetett a távollevővel. Ez nem volt tréfa, Pál őrült komolyan fogta fel a dolgot, így például Pál, aki rendszerint csak éjfél után feküdt le, tudta, hogy Cherié Dijonban már este tízkor ágyba tér. És Pál Pesten, pontban este tíz órakor «bonne nuit»-t kívánt Cheriének és nem szólt hozzá az este, nehogy őt Dijonban az álmában megzavarja. Nedves őszi reggeleken Pál arra kérte Cheriét, hogy öltözzék melegen és abban az időben, amelyről tudta, hogy Cherié most étkezik, megindító hangon kérte a leányt: egyék rendesen, hogy visszanyerje finom arcocskájának régi rózsás frissességét.

Pál csak francia könyveket olvasott. Kellett, hogy tökéletes legyen a leány anyanyelvében, mert Cherié csak franciául értett. Pál a francia nyelv teljes ura akart lenni, hogy Cherié finoman cizellált mondatainak legkisebb árnyalata se vesszék el a számára. Mert eleintén gyakran előfordult ám, hogy Pál az egyik vagy a másik szót, a mit Cherié mondott, meg nem értette. (Ezeket a szavakat a leány gondolatban, Dijonból küldte neki.) Valahányszor ez megesett, Pál felütötte a francia szótárát (gyakran egyenesen ezért ment haza) és a szótárban mindannyiszor megtalálta azt a szót, amit Cherié gondolatban neki súgott.

Beszélgetéseik többnyire fölötte gyöngédek voltak, de itt-ott incselkedtek is egymással, sőt egy ízben az is megesett, hogy egy egész órán által duzzogtak. Pál Pesten sírt, de csak egészen halkan és a sírást magába fojtva, nehogy Cherié azt Dijonban észrevegye. De valószínű, hogy a leány meghallotta az elfojtott zokogást, mert hiszen ő volt az, aki az első békítő szót kimondta.

Gyakran komoly dolgokat beszéltek meg. Pál valahányszor egy érdekes könyvet olvasott, azt megbeszélte Cheriével, aki tanult leány volt és amellett sok természetes értelme is volt, úgy hogy Pál már abban az időben is sokat adott az ítéletére, amikor még gyűlölték egymást. De a vőlegényről, a dijoni özvegyemberről sosem beszéltek egymással. Pál ezt még a kicsiny olasz fürdőhelyen ígérte meg Cheriének. És megtartotta az ígéretét. Pál leveleket is irt Cheriének. Sosem küldhette el őket. De amikor a levelet megírta, akkor ő azt Pesten mindig felolvasta és Cherié azt Dijonban meghallgatta. Azután a leány felelt Pálnak. De csak szóval. Pál a leveleiben a leányt így szólította: «ma fiancée lointaine,» (távoli menyasszony) ami nagyon szép volt. Amikor pedig a levelet megírta és felolvasta, akkor mindig elszakította, mert; Cherié, aki kínosan korrekt egy hölgy volt, nem tűrhette, hogy egy pesti legényember lakásában olyan levelek heverjenek, amelyek neki, a másmenyasszonyának szólnak. Karácsony előtt Pál a vágytól sírva arra kérte Cheriét: engedné meg, hogy legalább az ünnepekre néhány szál virágot küldhessen neki. Pál ezt a kegyet nem levélben, csak gondolatban kérte. De a francia leány a legszigorúbban megtiltotta neki, hogy a virágokat elküldje. És amikor Pál ennek az okát kérdezte, Cherié azt felelte, hogy levélben, ezúttal igazi, írott, postára adott levélben fog neki válaszolni. Ez, tette hozzá a leány, az első és az utolsó levél is, amit neki ír.

Két nappal ezután -- ennyi időre van szükség, hogy a dijoni posta Pestre érjen -- az ígért levél csakugyan ott feküdt Pál asztalán. Hosszú levél volt, tele gyöngéd incselkedéssel és szomorú lemondással. Cherié így írta alá a levelet: «Toujours la vôtre ét jamais la vôtre Mindig a tied és sohasem a tied) És ez a különös mondat illett is Cheriéhez, a ki - - szívében Pál örökös menyasszonya - - valójában sosem lesz az övé. Pál elolvasta a levelet, ezer és egyszer megcsókolta azt és megőrizte. Nappal a balzsebében hordta, a keblén, este a vánkosa alá tette, amit elalvás előtt szintén csókokkal borított. (De a vánkos ilyenkor a leányosan szemérmetes hajlandóságú Pál képzeletében sosem jelentette Cheriének arcát, hanem mindig csak a kezét. Hiszen Cherié a dijoni özvegyembernek volt a menyasszonya.)

És így ment ez hónapokon által, amíg csak be nem következett a rettenetes és egyben megmagyarázhatatlan esemény. Ez pedig így történt.

Pál egyik reggel fölébred, felöltözik és megborotválkozik. Mert borotválkozás előtt Pál, aki sokra becsülte a rendes külsőt, sosem mert a dijoni leányhoz szólni. Ezután Pál jó reggelt akart a leánynak kívánni. De nem tud. Dadog, mint egy őrült úgy bámul a tükörbe, szavakat keres. De hiába. Nem jutnak eszébe azok a szimpla szavak, a melyekkel az emberek reggelenként franciául köszöntik egymást. Megtapogatja magát. Józan és ébren van, és mégsem jut eszébe a dolog. Zavarodottan bocsánatot akar kérni Cheriétől, de - lám - a többi francia szóra sem emlékszik. Egyetlen szóra sem. Mind elfelejtette őket, a Cherié édes anyanyelvének szavait. Még az oly nagyon egyszerű «igen» és <nem» szócskákat sem tudja franciául mondani. Megrökönyödve nyúl a szótárhoz. Hanem most már valósággal borzong. Mert azt látja (valami rettenetes dolog történhetett vele az éjszaka) hogy a szótárnak csak a magyar szavait tudja elolvasni. A franciák közül egyetlen egyet sem. Előszedi a francia verses könyveit és regényeit. Egyetlen szótagot sem tud belőlük olvasni. Végső szükségében Cherié egyetlen leveléhez kap. Azt akarja elolvasni. Az ő drága írásából akarja a francia tudását visszaszerezni. De a levél most olyan a számára, mintha csak ó-egyiptomi hieroglifekkel írták volna. Még a borítékra franciául irt «úr» szócskát sem tudja elolvasni. Jajgatva kiált Cheriéhez. De a leány nem felel neki. Pedig máskor mindig szívesen megtette.

Pál azt hitte, hogy valami borzasztó betegség érte az agyvelejét, amit talán az utóbbi idők megviseltek. Ő már hallott ilyesmiről, részleges elmezavarodottságról, amikor az ember egészen jó eszű, csak épen, hogy bizonyos dolgokra nem tud már emlékezni. De erről itt szó nem lehetett. Hiszen jobban emlékezett Cheriére, mint valaha és mégis elveszítette azt a képességét, hogy vele érintkezhessek. Elfelejtette az egyetlen nyelvet, a melyet Cherié értett.

A halálra ijedt Pál idegorvoshoz akart sietni. De a szobája küszöbén visszafordult.

Hirtelen megértett mindent. Nem az agya betegedett meg és semmiféle orvos nem segíthetett rajta. Nem betegség volt ez. Más valami. Egyszerű, de lesújtó dolog. Cherié már nem gondol rá. Ez történt. Nem akarja, hogy többé beszélhessen hozzá és Pálnak így egyetlen éjszaka alatt el kellett felejtenie a leány anyanyelvét, úgy ahogyan a leány is egyetlen éjszaka alatt elfelejtette Pált.

Ez volt ennek a borzasztó és rejtélyes dolognak a megoldása. Most már tudta. És ettől a naptól kezdve Pál soha többé és egyetlen francia szót sem tudott elolvasni, kimondani, vagy megérteni. E pompás nyelv műiden kincséből csupán egy, egyetlen egy szó maradt meg a számára, egy finom, gyengéd francia becéző szó — Cherié. Hanem Pál ezt a szót gyakran és szorgalmasan ismételgette, sőt napjában sok százszor, ezerszer papirosra le is írta azt.

 

 

Lakatos László: LEVÉL SOPHIEHOZ.  ELBESZÉLÉS. 1914. 19. 370.

Kedves Sophie, mégis megírom ezt a levelet. Fölösleges talán pedig és egészen bizonyosan kegyeletlen dolgot művelek vele. Fölösleges, mert maga, aki már odafent van, amúgy is tud mindent. Tudja, hogy én most mit érzek, ismeri a második, a magam előtt is rejtett gondolataimat, azt is tudja, mi bennem az, ami nem őszinte és saját magamnál is jobban tudja, mikor pózolok önmagamnak. És kegyeletlen és keresztényietlen dolog, csúnya módon blaszfémia is, megírni ezt. És azután — szürkületi három óra van most — belopózni a maga szobájába és ott, a tehetetlen halott jóságával visszaélve ezt a ravatal gyertyáinál elégetni, ám maga is, mielőtt azt a nagyon borzasztót cselekedte, utolsó levelét hozzám írta. És most nagyon fáj, nagyon mar minden és nyomorultabb vagyok a szanatórium utolsó betegénél is. Sophie engedje meg azt a nagy kegyet, hogy ezt a levelet most megírjam. Jót tesz vele, aminthogy — ezt mint idegorvos mondom — maga is könnyebben ment el közülünk, (tőlem,) hogy azt az utolsó levelet megírhatta hozzám. Az utolsót és — az volt az első levél is, amit magától kaptam. - - -

Sophie — ezt sóhajtottam, mint egy fuvola.

Bocsásson meg baronesse és legutolsó levelében maga is kegyes volt egyszer Sándornak szólítani. És hogy miért mondtam akkor a keresztnevét, és hogy miért hallgattam el? Mit mondtam volna még azután? Mit gondoltam akkor és mit gondoltam egyáltalán magáról? Ezeket kérdi tőlem Sophie és én megteszem azt, hogy írásban válaszolok magának arra a levelére, amit a halála éjszakáján irt (úgy, olyan hittel írok most magához, mint ahogyan a kis gyermekek karácsony előtt fogalmazzák a Jézuskához szóló írásukat) és... Szavakkal most nem tudom megírni. Akkor nem tudtam megmondani és most nem tudom megírni. Ilyen voltam mindig és maga úgyis mindent tudott, már akkor azon a délutánon és már sokkal előbb is. Nagyon régen tudunk már egymásról mindent, már három hónap óta, azóta, hogy maga a szanatóriumba érkezett, ahol — levelében olyan kegyetlenül vágja szememhez egész életemet — a segédorvos csúfos hivatását töltöm be. Emlékszik, a mikor megérkezett, a table d'hôte*-nál milyen távol ültünk egymástól. A pulai sorhajóhadnagy ült maga mellett és én — ennyi joga a segédorvosnak is van, ennyi joga és ennyi hatalma — már a negyedik napon úgy cseréltettem ki a terítékeket, hogy egymással szembe kerüljünk. - - - Sophie tudja meg, hogy az volt az egyetlen hazugságom, az, hogy csak harminchat éves vagyok. Igen, negyvenhárom vagyok, annyi és most nagyon-nagyon szeretném megkérdezni, hogy a mikor ezt megtudta, magának is fájt annyira az én korom, mint nekem. Most már hiszem, hogy igen.

 

*vendéglőkben a déli ebéd megszabott árral

 

De igyekszem kevésbé rapszodikus lenni (bocsásson meg, de akkor, amikor maga azt a levelet megírta, maga is tudhatta, mit csinál belőlem) igyekszem rendbe hozni magam, — életemben talán most először, de hiszen ez volt a legtöbb is, ami eddig ért. Igyekszem rendesen felelni mindenre és megmondom magának Sophie, olyan őszintén mondom, mintha Istennek mondanám (gyakran hiszem, Isten és a halottak, az egy) én is tudtam mindent. Mindent tudtam csak azt nem, hogy ez így fog végződni, ilyen borzasztóan. Én tudtam, hogy maga, báró Rukavina Emilián császári vezérőrnagy árva leánya, nem bírhatja ki tovább azt a rettentő életet Laubachban, tudtam a szegénységét és tudtam a finomságát is, a törékenységét mindent. És a mi ennél sokkal gonoszabb, tudtam, ismertem magamat. Elherdált életem, a mióta magát ismerem, minden éjszaka felszít álmomban és halálos ellenségként gyűlöltem az ügyefogyottságomat. Én tudom legjobban, már legalább tizenöt év óta híres orvos kellene hogy legyek Bécsben és még annyira sem vittem sorom, hogy mint önálló ember letelepedhessek Csernovicban vagy Leobenben vagy akárhol a legkisebb helyen is. Arra vagyok ítélve, hogy életfogytiglan asszisztensként szolgáljam itt a szanatóriumot, csekély fizetésért és ellátásért betegeket igyekezzek gyógyítani és mást gazdagítsak a munkámmal, Öregember létemre úgy éljek, mint a diák, őszkor jóleső melankólia sajgásával nézzem a stájer dombok sárgulását ós tavaszkor nagyon szomorú legyek a mi szép nagy virágos kertünkben a csillogó Szent János-férgek között. És én tudom, csakhogy milyen kár értem, mert nem csupán maga Sophie volt kegyes a képességeimet elismerni. Sosem mondottam, most megmondhatom, a bécsi fakultás nem egy professzora nagy véleménnyel volt már rólam diákkoromban, (most mit szólnának, ha látnák, mivé lettem) és én is tudom, ha a Chefarzt maholnap kidob és hathét alatt nem kapok új állást, akkor a szegények házába kellene költöznöm. Nem is tudom, hogyan írjam ezt most, hogy félre ne értsen. És amióta magát ismertem, mégis gyakran örültem annak, hogy eddig így volt minden. Aranyba szerettem volna foglalni elherdált becses életemet és ujjongtam azon, hogy eddig nem vittem semmire. Ugye mégis megért engem Sophie? Álmatlanságaim drága éjszakáin (magáért szenvedtem, hiszen és gyakran úgy mertem hinni, hogy kettőnkért) túl boldog voltam azért, hogy tunyaságom, élhetetlenségem nyomorúságban tartott eddig. Ha korábban már vittem volna valamire, rég besavanyodott családapa volnék, de így a szegénységem őrizte meg a szabadságomat és én azt hittem, hogy maga, a magunk számára őrizte azt meg.

Azután? Oh én szegény-szegény baronessem, azután magam is ráeszméltem, hogy ez így lesz örökre. Az ügyefogyottság életem végéig és mindörökre megmérgezett. - - - Minden hiába volt. Július elején, amikor maga hozzánk érkezett, akkor gyönyörű volt minden. Még semmire sem gondoltam, csak arra, hogy magát, nagyon... Csak a fiatal érzelmemnek éltem. Életemben csak ez a két hét volt szép, csak ez volt élet, de már a második hét végén az én ragyogó boldogságomnak világi következményeire gondoltam, arra, hogy igen, el kellene magát venni és megszabadítani magát és magamat is a mostani életünktől. És ez így volt augusztus végéig és akkor mindennap fájt a fejem. Számok karikáztak a szemem előtt, meg nem lévő forintok elérhetetlen ráncként emelkedtek boldogságom (boldognak hittem akkor) útjába, és ha éjszaka gyakran emiatt ökölbe szorult a kezem és a mellem verdestem, akkor — igen annyira nyomorult voltam — akkor nagyon gyakran irigyeltem azokat a szerencsés boldogtalanokat, akik reménytelenül epednek valakiért és a kiknek wertheri szép szenvedésüket semmiféle csúf, és hiábavaló számolgatás el nem rútítja.

Hathétig gyötörtem magam ezzel. Azután augusztus vége lett — a szanatórium kertjében nagyon megsúlyosodtak a gyümölcsfák ágai és a délre készülő madarak hosszú próbagaloppokat tettek a levegőben. Egy reggelen arra ébredtem, hogy vége ennek is. Már nem számoltam, ha akartam volna, sem tudtam volna, kiszakadt belőlem minden, ami az édes érzésnek keserű kísérője volt. Hogyan történt, nem tudom. Mint idegorvos úgy magyarázom ezt, hogy pszichém, amely sok tekintetben egészséges, a természet bölcsességétől ajándékozott ruganyossággal lökte ki magából azt a fölösleges súlyterhet, amit amúgy sem tudott sem megemészteni, sem jóban megoldani. Szeptember lett és én már nem gondoltam arra, ami csúnya és legyőzhetetlen, csak boldog voltam, mint ismeretségünk első napjaiban. És már csak néztem magát. Gondoltam: nézem, amíg itt marad. És a télen, amikor a súlyos betegekkel maradunk magunkra és maga már hazautazott Laibachba, magára gondolok. A jövő nyáron maga újra eljön és én újra magát nézem, és sosem mondom meg, ha még úgy feszít belülről, akkor sem és maga úgyis tudja, hiszen mindent és ért is engem és azt, amit teszek, nagyon...

És most már nem fogom láthatni a jövő nyáron és azért mindig látni fogom. Mindig. mindig ígérjem, fogadkozzam? Hiszen maga nálam is jobban tudja ezt, különösen most, hogy már odafent van, fölöttem és mindnyájunk fölött.

Tudja hát már ugye, hogy akkor a fák alatt ülve, miért hallgattam el, miután először ott utoljára a keresztnevén mertem szólítani, szemtől-szembe és fennhangon. És tudja tán azt is, hogy még augusztusban, míg gyötrődtem, gyakran akartam tanácsért magához fordulni. Mit tegyek, mit tegyünk? Szerettem volna kérdezni. Sosem kérdeztem, féltem, hogy lenéz, kinevet és eljött a nagy szeptemberi boldogság is úgy, hogy arról soha szót nem váltottunk. És egyáltalán sosem beszéltünk semmiről. Én nem mondtam magának és maga sem mondta nekem és mégis mindent tudtunk egymásról és azt is tudtuk, hogy nem lehet, a szegénységünk miatt nem lehet. A baronesse, árva baronesse, Bukavina baronesse, sosem lehet a Schalk Nándor felesége. Csak egyet nem tudtam, azt, hogy maga erre a borzasztóra készül. És hiszem is, hogy nem készült, csak úgy jött rá abban az órában, hogy azt a levelet megírta, melyben semmit sem közöl szavakkal és mégis mindent... És ilyen volt a mi életünk is, mint az a levél. Minden és mégis semmi és mégis a legtöbb valóságnál is több. Olyan az életem, mint a magáé volt Sophie, épen olyan, csak hosszabb, sajnos sokkal hosszabb, mint a magáé. És most be is kellene fejeznem, mert hiszen maga is. De nem. Most én maga után? Ez csúnyán színházias volna, hangos és rút, nem is merem, talán, a bátorságom hiányzik, és mint orvos félek a haldoklástól. Élni fogok és magára gondolni, mindig. Teljesíteni fogom a végső rendelkezéseit és köszönöm, hogy rám hagyta azt a margarétát, (hát lepréselte, megőrizte azt), amit tőlem fogadott el egyszer. És nagyon haragszom magára azért, amit tett, azért, hogy eldobott magától éveket, amiket, ha nem is házasságban, de mégis egymásnak, egymásért élhettünk volna úgy, hogy még a kezünk sem ért volna össze soha. Oh mi értettünk volna ehhez, mi ketten. És most megyek magához és ígérem, hogy a drága szép kezét, amit, míg élt, nem mertem, most hideg védtelenségében sem fogom merészelni megcsókolni. Könnyem sem szennyezi be aranyos haját, szőke haját. És most viszem ezt a levelet magához, felolvasom ott és aztán elégetem. Kíváncsi vagyok, a nagy gyertya lángja, amely ezt a papirost megeszi, tud-e majd úgy reszketni, mint az én kezem mostan.

 

 

LAKATOS LÁSZLÓ: KARENINA ANNA. Elbeszélés.1914. 23. 448.

Télidő volt és Felső Magyarországon utaztam. Pontosabban egy téli vasárnap délután volt, a mikor a kis Trencsén megyei állomáson minden igaz ok és értelem nélkül leugrottam a vonatról. Bizonyára nem ugrottam volna le, ha az állomás peronján, az állomásépület előtti verandaszerű részen nem látom meg a cigányzenészeket és a bundák alatt fehérbe öltözött hölgyeket és az urakat, akik a bekecsük alatt fekete kabátot hordtak. Nyilvánvaló volt, hogy a cigányok, a hölgyek és az urak egyetlen lakodalmas nép.

Menyegző, — sóhajtottam szinte lelkesülten és leugrottam a vonatról és közibük keverődtem. Amikor a lakodalmas menet egyik kocsijában helyet foglaltam, még mindig nem volt baj. Katonatiszt ült mellettem. Bemutatkoztunk egymásnak. Ő is távolról jött, én is és ő azt hitte, hogy magam is a lakodalmas néphez tartozom. Én megkérdeztem tőle, hol szolgál.

— Galíciában, a Vilmos-huszároknál, — felelte ő, majd engem kérdezett:

 — A vőlegény családjához tartozol?

— Nem! — csak ennyit szóltam és még nem is hazudtam.

Azután hallgattunk. A Vilmos-huszár, a tiszt úr nyilván Galíciára gondolhatott most, a lovaira és a téli hidegre, én magammal foglalkoztam.

- Hogyan is kerülök ide? Hogyan merészelhettem ezt?  Betolakodni egy idegen menyegzőbe. Ki fognak dobni! És hogyan is tehettem ilyet? Vonatról meglátni egy nászmenetet, idegen nászmenetet és közibük állni?

- Akkor nem tudtam magamnak ezekre a kérdésekre felelni. Nagyon is tépett volt a lelkem.

A nászmenet, a sok nyitott kocsi csak nagy nehezen haladt előre a városka felé, amely messzire esett az állomás épületétől. A magyar hajdú ruhába bújtatott bajusztalan tót kocsisok gyakran és sok káromkodással vertek a virágos ostorukkal a lovak nyakába, mert a szegény állatok csak nehézen jutottak előre a fehérre fagyott hegyi utakon. Az egyik kanyarodónál megláttam a menyasszonyt. Ott ült a nagy bajuszú vőlegény mellett. A menyasszony haja sötétszőke volt. Az arca elfogódott. Szótlanul fázott és sok bizakodással nézett a vőlegényére, aki két cigaretta szippantás között a vörös fülét dörgölte a hidegben.

— Szegény nő, — mondtam hirtelen.

— Miért? — kérdezte tőlem a főhadnagy. Zavarban voltam. Megfeledkeztem arról, hogy nem egyedül ülök a kocsiban, és hogy meghallják, amit hangosan gondolok

— Mondtam, — feleltem kissé kihívóan. — Mondtam és helyt állok azért, amit mondtam. Minden menyasszony szegény és sajnálni való.

— Ez nézet dolga, — vélte a főhadnagy. — Ha mindenki úgy gondolkodna, mint te, akkor az emberiség kihalna.

— Az lehet, — feleltem és újra a menyasszonyt néztem.

Most már az egész úton őt néztem. Alakja a bunda alatt is karcsúra rajzolódott, az ajkán szorongó mosoly ült és a fejét szégyenkező boldogságban hajtotta le olykor, amikor a vőlegény a fülébe súgott valamit.

— Hideg van, — mondtam, — nagyon hideg, Kezemet az arcom elé tettem, nehogy a Lengyelországból jött huszártiszt meglássa, milyen boldogtalan vagyok. Megint kanyarodóhoz értünk. A kocsik kissé megállottak és most egészen közel kerültem a menyasszonyhoz. Alázatosan köszöntem neki. Ő fogadta a köszönésemet. Természetesen, meglepődés nélkül, hiszen a násznéphez tartoztam. Azután a vőlegényének mondott valamit. Az a fejét rázta, cigarettafüstöt fújt, sok cigarettafüstöt fújt előre úgy, hogy az egészen belevegyült a lovak megfagyott párás leheletébe. A menyasszony erre nagyon szomorú lett és én titokban nagy benső elégtételt éreztem.

— Látja, látod — mondtam a huszárnak — már nem felel neki.

— Kicsoda?

— A vőlegénye a menyasszonynak.

A huszár rám mosolygott, mint egy betegre vagy egy gyermekre. Aztán hirtelen megbökött.

— Odanézz! — mondta és a mátkák kocsijára mutatott.

A vőlegény most hosszan, sokáig simogatta a menyasszony kezét. Az asszony-leány lehajtotta a fejét. Behunytam a szememet és eszembe jutott Karenina Anna.

— El fogja hagyni — gondoltam magamban. Most még vigasztalja, de el fogja hagyni. Vagy nem ő fogja elhagyni. Ő csak durva lesz hozzá és idegen, mint Karenin, a férj volt Annához. És Anna, a menyasszony, kutatni fog és eljön Wronszky, a lovastiszt, nini, már itt is ül mellettem, elcsavarja a fejét és el fogja hagyni. És hogy megbizonyosodjak arról, amit gondoltam, megkérdeztem a huszártisztet:

— Ugye nem becsülöd sokra a hűséget a szerelemben?

— Katonaember csak a zászlóhoz hű és a lovához — mondotta ő és a szeme vidáman csillogott.

— Szegény Karenina Anna — sóhajtottam magamban — a férjében csalódni fog és ez a lovastiszt el fogja hagyni. Szegény Karenina Anna!

És hogy megbizonyosodjam arról, amit megmondottam, így szóltam a huszárhoz:

— Hideg van Wronszky? Nemde?

— Hideg van — szólt a huszár. — De engem Jávornak hívnak.

— Bocsáss meg — szóltam. Magamban pedig ezt gondoltam:

Ő még nem tudja, hogy Wronszkynak hívják, de én már tudom. A menyasszony sem tudja, hogy a férje egy esztendő múlva már nem fog hozzá szólni, hanem goromba lesz és mogorva. Ő még semmit sem tud. Azt sem tudja, hogy bánatra született, hogy Karenina Annának hívják, és hogy el fogják hagyni. De én, én mindent tudok.

A Tolsztoj regényére gondoltam, az első Karenina Annára. Eszembe jutott, hogy nekem kötelességeim vannak. Figyelmeztetnem kell a menyasszonyt, nehogy valamikor ő is a vonat kerekei alá tegye a fejét, mint idősebbik testvére, az első Karenina Anna tette. Igen, de hogyan tegyem ezt? Miként figyelmeztessem.

Már megint a mátkapár kocsija mellett voltunk. A kocsisok tótul káromkodtak, a lovak ágaskodtak és az egyik cigány hátul a menet végén egészen halkan, mély húron és csak magának hegedült. Most átszólhattam volna a menyasszonyhoz, Karenina Annához. De ő — oh én százszor boldogtalan — a kezét a vőlegényének adta, hogy az melengesse, és én nem mertem átszólni.

A kocsik újra megindultak és én a menyasszonyból már nem láttam mást, csak egy távoli fátyolnak a csücskét, ami ott lobogott a tót havasok alatt. Ez sok fájdalmat, de egyúttal némi bátorságot is öntött a szívembe.

— Meg fogom neki írni — határoztam el magamban. — Most rögtön, amikor beérkezünk. Megírom neki levélben.

És a fejemben kidolgoztam a levél szavait, amint a papíron egymásután fog következni.

Útközben még háromszor láttam őket, Karenina Annát és a vőlegényét. Először úgy láttam őket, hogy vidáman beszélgetnek egymással, másodszor a vőlegény a kocsist szidhatta és Karenina Anna maga elé szomorodott. Harmadszor mind a ketten hátranéztek felénk, a menyasszony mosolygott is és a huszár ekkor csillogó vidámsággal köszönt. A sapkájához emelte a kezét.

— A menyasszonynak a rokona vagy? — kérdeztem tőle.

— Nem, csak régóta ismerem, én tanítottam táncolni

— A lakodalmas házba érkeztünk. Még ott sem ütköztek meg rajtam. A vőlegény tegezett és azt mondta, örül, hogy a menyasszonyának minden rokona eljött a menyegzőre. A menyasszonnyal később találkoztam.

— A vőlegényem — mondta — megígérte, hogy minden pajtását elhozza. Szép, hogy maga is eljött. Most hallottam először a hangját. Nem tudtam neki felelni. Csak a fázós jobb keze ujjainak a hegyét csókoltam meg.

Ö ellépett, a vőlegényéhez ment. Én egyedül álltam, tétován, gyakran azt hittem, hogy közel vagyok a halálhoz. Most már tudom, hogy csak szédültem.

Az örömapa édes pálinkával kínált és azt mondta, hogy udvaroljak a fiatal hölgyeknek.

Igen — mondtam és nagyon összeszedtem magamat — ígérem, hogy udvarolni fogok a fiatal hölgyeknek.

A menyasszonyt néztem. Most áll a két férfi között. Az egyik néhány óra óta a férje volt és bambán nézegette a nagyszoba kályháját, a másik Jávor volt, a huszár, Wronszky és az arcán láttam, hogy szép dolgokat mond a menyasszonynak. A kötelességemre emlékeztem.

Odaléptem a csoporthoz. Megfogtam a férj karját.

— Pajtás, — mondtam — ha nem háborgatlak. Valahol egy táviratot szeretnék megírni. Nagyon sürgős dolog.

Udvariasan egy kis szobába vitt. íróasztalhoz vezetett, amelynek a negyedik lába rövidebb volt, mint a többi három.

— Parancsolj — mondta — tinta, toll és papiros. Azután kiment.

Egyedül maradtam. Leültem az asztalhoz és sebesen, a szavak értékével mit sem törődve, ezeket írtam egy levél papirosra:

Karenina Anna! Vigyázzon magára! Ha csalódni fog a férjében, ne higgyen Wronszkynak sem. Ő el fogja hagyni Magát és nem jó dolog fiatalon a vonat kerekei alatt meghalni. Karenina Anna, vigyázzon!

Úgy emlékszem rá, hogy a nevemet nem is írtam a levél alá. Csak leitattam, összehajtottam, borítékba tettem. Kifutottam az előszobába, ahol két inas a cigányokra figyelt, akik most hangolták a hegedűjüket, most birizgáltak a cimbalmon.

— Janó — mondtam az egyik inasnak. — Ezt a levelet átadod a nagyságos asszonynak, a fiatal nagyságos asszonynak; aki ma esküdött. Mond, hogy én… Nem, ne szólj, hogy ki küldte, de úgy add át, hogy senki meg ne lássa, és még ma este add át.

Az inas átvette a levelet.

— Ha keresnek, mond, hogy mindjárt visszajövök.

Már ekkor rajtam volt a bundám. Valami ezüstpénzt tettem az inas kezébe és aztán elhagytam a házat. Két óra hosszat mentem ki gyalog az állomásig, és az ég csillagai szinte élesen fénylettek a nagy téli hidegben.

 

 

LAKATOS LÁSZLÓ: A PROFESSZOR Elbeszélés. 1917. 23. 371..

I.

Az ég most hirtelen kitisztult, az utolsó felhőrongy is lefutott róla. Már csak a távolból hallatszott valami égdörgésszerű hatig, inkább kedélyes, mint félelmetes, nem komolyabb, mintha egy szőlőcsősz a mennybéli magasságokból lődözött volna a madarakra és a gyümölcs tolvajokra. Orbók az ablaknál állt. a párkány bádog szélén a száladó esőcseppeket számlálta. Tizenegy, tizenkettő, tizennégy. A tizenhármas számot kihagyta, mert noha komoly, tudós ember volt, a Műegyetemen a növénytan professzora, még sem tudott egészén kivetkőzni az apró babonákból, a mikre még gyermekkorában kapatták rá.

— Milyen forró délután volt ma, és fertályórai eső, hogy lehűtötte a világot. De így van ez az életben is. A legnagyobb fülledtséget is elmulasztja egy kis zivatar, jutott eszébe. Orbók pontos ember volt, rendszeresen gondolkozott és egy gyűrött asztalkendő gyakran halottas leplek ráncait juttatta eszébe. Egyébként józan és jószívű ember volt.

 

 

 

Csók István:Verandán

 

Most megfordult. Az ablakkal szemközt levő ajtón belépett Evelin. A tanár felesége halkan, óvatos félmozdulattal húzta be maga után az ajtót, mintha attól tartott volna, hogy valaki alvót fölkelt. Azután hirtelen kis asztalkához lépett, a varrókosárkájában figyelmesen babrált, mintha csakugyan komoly dolga volna.

— Négy, hat — számolt magában Orbók. — Hat peresig voltak odakünn az előszobában. De hangosan csak ennyit szólt:

— Hozatott-e krondorfi vizet fiam? - - -

— Igen. Hozattam. Tíz üveg krondorfit hozattam. Már valamennyi kint is van a spájzban, mondta Evelin, és továbbra is úgy tett. mintha nagyon kutatna valamit a kézimunkakosarában.

A kosárka kék selyemmel volt bélelve. Evelin születése napján kapta ajándékba Zubriczkytól. Reggel az asszony valóban szólt a szakácsnénak, hogy hozzon a fűszerestől több palack krondorfit. mert a tanár úr estére dolgozni akar.

Evelin az imént Zubriczkyt kísérte az előszobába. Náluk ebédelt, mint minden vasárnap délben és akkor mindig ott felejtkezett alkonyatig. Zubriczky a műegyetemen asszisztense volt Orbóknak. Nyírott bajuszú szőke fiú volt, huszonnyolc esztendős és pompásan zongorázott. Nem voltak tudományos ambíciói, de az apja valamikor államtitkár volt a Földművelésügyi minisztériumban. Valahol csak kell kezdeni— mondta a rokonság és a fiút, aki különben is sohasem ellenkezett szüleivel, kineveztették műegyetemi tanársegédnek. Így jutott Orbók mellé, aki negyvenhét esztendős volt, marosvásárhelyi parasztszülék gyermeke, a maga erejéből küzdte föl magát. Három munkája megjelent német nyelven is és tavaly díszdoktori diplomát küldött néki az upsalai egyetem. Orbók erre érthető módon büszke volt, hiszen az upsalai univerzitáson tanított valamikor Linné, a botanika fejedelme. A professzor különben nem volt hiú ember. Fáradt, ráncos, barázdás tudós feje egészséges, vállas paraszti testen ült. Gyakran hunyorgatott. Ugyanis, amióta megnősült, csak munkaközben hordott pápaszemet. Azelőtt mindig az ült az orrán, mert meglehetősen rövidlátó volt. Negyvenegy éves korában vette feleségül Timóthy Eveline-t, - - -

 Orbók bizonyos órákban szinte lovagias tisztelettel volt a női nem iránt, de a parasztok gyermeke azért a tulajdonának, a jószágának tekintette az asszony becsületét. Az övé, akárcsak az ebédlő asztala. És legyen tiszta mind kettő. És végre is, nem akárkiről van szó. Az ő neve ismert. Jelen esetben Upsaláig terjed a felelősség.

— Hat persze az előszobában. És délben hogy összenéztek, mikor a Bulyovszky-utcai házassági drámáról volt szó. Ezek a tekintetükkel is értik egymást. Mind a ketten belepirultak. És ebéd után, de igen. Linka az asszisztens cigarettájából szippantott. Persze azt hitték, ő nem lát odáig. Holnaptól fogva mindig pápaszemet fogok hordani. És mert az előszobában hat perez. Ha megkérdezné őt, hogy mit beszéltek odakinn olyan sokáig. Csak úgy fogja kérdezni, látszólag ártatlan kíváncsisággal, minden agresszivitás nélkül.

Kettőt előrelépett.

Linka fiam.

— Tessék — szólt az asszony, már régen egy alsó csészéhez terítőn hímzett és fejét föl sem emelte.

— Semmi. Csak azt akartam mondani. Hát igen, a kondorfi víz rendben van. Köszönöm.

Nagyot nyelt, egy kicsit, maga előtt is restellte a gyávaságát, hogy mással etesse gondolatait, hirtelen és erőszakosan a botanikai kéziratának utolsó passzusát ismételte magában. Hol is hagyta el tegnap este?

— A régi természetfilozófia lelkes lénynek vette a növényt, sőt az akkori botanika egyik szóvivője azt hitte, hogy a lélekkel halhatatlanság jár együtt és könyvet írt a növények halhatatlanságáról. Ez már a középkori sarlatánok merészségére emlékeztet.

Így végezte tegnap. Ma pedig így fogja folytatni, az első mondat már meg is van.

— De ezekben a túlzásokban is a természet helyes mivoltának több felfogása lappangott, mint a «verus botanicus»-ok szellemtelen, de «egzakt» és ezért még most is érvényes sematizmusában. - - -

 Restellte magát, szeretett volna átmenni a szomszéd szobába, de aztán mégis helyben maradt, nem akarta magára hagyni Linkát. Szembe ült vele, figyelt. Az asszony tudta, hogy figyelik. Dolgozott. És Orbók is tudta, hogy a felesége tudja róla, hogy ő most őt figyeli.

Miért ez a kosár, ez az álom kék színű selyem-bélés. Persze Zubriczkytól kapta. Orbók most durván megfogta a varrókosarat, a földre akarta hajítani. Megmond neki mindent, most, ebben a percben, ebben a szobában leleplezi az egész csúfságot.

Ekkor valami különös történt. Az asszony tűvel megszúrta ujját. A jobb kéz mutatóujján két kis vércsepp egészen pici vércseppek, olyan picinyek, amilyent csak tű ejthet az ujjon és Orbók hirtelen szegény dolgozó varrólányokra gondolt. Látta, hogy felesége, akit elkergetett, rossz sorba jut, sokat fog sírni, szegény lesz és elcsúful. Hirtelen mondhatatlan szanálom kelt szívében. Szegényke jutott eszébe — szegényke. Az a gézengúz úgyse venné el. Szegényke. Miért nincsenek gyermekeink. Ha lettek volna, akkor minden másképp alakul.

Vizet hozott, vattával megmosta a szinte láthatatlanul pici sebet, tapaszt tett rá.

Ezt a terítőt csakugyan nekem hímzi fiam. a névnapomra. Miért fárad? Milyen kedves Maga. A professzor hangja szívből jövőn lágy volt. Ilyen lágy hangon még az asszonyok sem tudnak beszélni, csak az igazán jóságos férfiak.

És most egyedül hagyta feleségét. Átment a dolgozó szobájába. Az íróasztalán egy skicc feküdt. Madársóskákról való rajz, amit egy angol botanikus készített. A könyvespolcra nyúlt. Keze Lamarckot érte. Már százszor olvasta, minden sorát kívülről tudta.

— Nem baj — gondolta — az ember sosem olvashatja elégszer a jó öreg Lamarckot. Mindig új és új gondolatokkal termékenyít meg. Mi haladó botanikusok mindent neki köszönhetünk. Lamarcknak.

És azután:

Timóthy Evelin szegénységben. Timóthy Éveli varrónő... Nem, nem! Ez sosem lehet!

És nagyon szégyellte iménti féltékenységét és gyötrődéseit.

 

II.

A legnagyobb békességben megvacsoráztak.

Kedvesek, jók voltak egymáshoz, a szóból ki nem fogytak. Az asztalon tiszta víz állt. Orbók csak munka közben ivott krondorfit. Még vacsora után is elbeszélgettek.

— De ezekben a túlzásokban is a természet helyes mivoltának több felfogása lappangott.

Parancsoló, elháríthatatlan erővel ötlött a professzornak eszébe ez a mondat. Leküzdhetetlen munkavágy szállta meg, szinte ideges lett belé. a homloka kigyúlt. Fölkelt, átment a dolgozóba. Linka utána. Az íróasztal melletti barna bőrkarosszékben fog hímezni, míg az ura dolgozik. Vitte is magával a kis kosárkát.

Az asztalon puha kettesszámú ceruzák, nyitott tollkés. faragószerszám, papírnehezék, szép hosszú fehér miniszteriális ívek. Mert Orbók csak ezekre tudott írni. Az upsalai díszdoktor kissé pedáns ember volt. De mondják, hogy Linné is az volt. Humboldt is. A botanika nemcsak hatalmas tudomány, hanem valamennyire gyűjtőszenvedély is. A sok apró dolgokkal való babra, a sok skatulyázás, szortírozás magával hozza a pedantériát.

Orbók föltette pápaszemet.

— De ezekben a túlzásokban is a természet helyes mivoltának…  

A torka égett. Hol az ásványvíz?

Linka fiam, a krondorfit kérem.

Ejnye hát nem tette be a szakácsné? Pedig szóltam neki.

— Kérném csak gyorsan. Tudja, ilyenkor ideges vagyok. („De ezekben a túlzásokban is a természet . . .”)

— Rögtön. Megyek érte a kamrába. Hiszen tíz palackot hozattam reggel, magam vettem át őket.

Evelin kicsit elpirult. Nem tudta biztosan, így van-e valóban átvette-e a krondorfit, de azért ment kifelé.

Az egész házban nem volt egy palack ásványvíz.

— Nem értem fiam — mondta Evelin. Pedig direkt szóltam a szakácsnénak.

És ez igaz is volt. Evelin reggel meghagyta a szakácsnénak, hogy hozzon krondortit. De az elfelejtette, hogy mennyit. Csak akkor jutott eszébe, amikor mar hazaért és akkor már nem akart még egyszer lemenni a boltba. Gondolta, ebből csak nem lehet baj.

Behívták most őt is. Kedvetlen volt. Már épen feküdni akart. Vallat vont.

— Kérem a méltóságos asszony nem mondta. hogy hozzam azt a vizet. Ha mondta volna, hoztam volna. Mindig hozok, ha mondja. De ma reggel nem mondta. Meg én kérdtem, hogy hozzak-e,  a méltósága azt mondta, ne hozzak, mert a tanár úr ma este úgy sem fog írni.

És kiment a szobából.

Orbóknak égett a torka... De ezekben a túlzásokban is a termeszét... nem tudja folytatni a mondatot, elvész az egész. fejezet, megszakad a gondolatmenet, holnap már semmire sem fog emlékezni, oda az egész munka.

Az íróasztal fölött egy upsalai diploma nagy vérpiros viaszpecsétje bámult a professzorra. Orbókkal forgott a világ. Evelin mentegetőzött ijedten, félszegen, gyermekesen.

— Hazudik a szakácsné. Pontosan emlékszem, hogy . . . Még azt is mondtam neki, hogy siessen, mert...

— Az előbb azt mondta, hogy maga vette át a palackokat.

— Ezt mondtam? Én nem ezt mondtam. Én csak annyit mondtam...Téved, kedves barátom... én csak annyit mondtam, hogy...

Orbók tekintete most a kék kosárra esett. Az íróasztal sarkán volt, Evelin odatette, amikor az előbb kiment a karmába. A professzor megragadta a kosarat, körömmel belehasított a kék selyem bélésbe, az egészet a padlóra vágta.

— Hazugság kedvesem. Minden szóval hazugságot lélegzem ebben a házban. Vagy azt hiszik talán, hogy vak vagyok, hogy ostoba vagyok, mert két évig egy szót sem szóltam? Vége kedvesem! Mindennek vége!

Lábával rátaposott a kosárra, nagy kemény parasztöklével az íróasztalra csapott. A madársóskáról szóló skicc a padlóra hullt, a Zubriczky-féle kosár mellé. S a hogy a padlóra nézett, a pedáns ember még jobban feldühödött a maga okozta rendetlenségen

— Hazugság! Minden szava hazugság! — ordította és öklével újra az asztalra csapott.

Így még soha senki az életben nem beszélt Evelinnel. Mérhetetlen megvetéssel, olyan gőggel, amilyent maga nem ismert azelőtt, mondta:

— Sosem hazudtam, csak maga sosem kérdezett. Most úgy látszik, kíváncsi, hát megmondom: Szeretem Zubriczkyt.

Talán több daccal mondta, mint igazsággal. Még ez este elhagyta a házat. Hatesztendei házasság után.

 

 

LAKATOS LÁSZLÓ: KELET. Elbeszélés.. 1920. 11.127.

A prokonzul — Marcus Aurelius Plautus — keserű haraggal állapodott meg a ház tetejére ültetett kert szélén. Tekintete végigfutott a keleti ház lépcsőzetes homlokán, majd lesiklott a völgyben épült városra, a férgek módjára kanyargó szűk utcákra, piszkos kis viskókra, idegen templomokra. Szívét gerjedelem töltötte el, mérges, mint e tartománynak sok növénye. Hogy gyűlölte ezt az országot, piszkos, szakállas, veszekedő népét, járhatatlan utjait, sötét vizeit, vad virágait. A köztársaság szolgálatában töltött itt el öt esztendőt, és e hosszú időnek nem volt egyetlen órája sem, amely kellemes emléket hagyott volna. Csupa barbár gyötrelem. Ez a levegő mérgezte meg, az ezzel a néppel való örökös civódás. Légiói ellanyhultak a tunya ég alatt, ő maga is szokásaiban talán megromlott. Orvosa ma reggel mondta meg neki, hogy betegsége halált hozó.

Hát nem! Nem fog itt tovább kínlódni. A kórság rettenetes esztendei; testben elrohadni, lélekben elnyüvesedni. Nem! Nincs tovább! Most, hogy még tiszta elmével ura magának, elhatározta, hogy végez. Elmegy. Erős lesz és derűs. Még egyszer megáldoz az öröktől való isteneknek, azután testét beleereszti a kardba, amit légiói élén vitt a pathagoniai hadjáratban. Még egy gondolat: hazatérni Rómába? Ott halni meg a honi ég megbocsátó kékje alatt, a Város bölcs férfijainak magasztos körében. De nem! Még ezt sem. Hogy ellenségei lássák őt testben megrokkanva, arca, mint valami beteg fauné. Hősként távozott és nem térhet vissza, mint taposott állat. Férfiúi teste, mely egykor vetekedhetett a fórum legdicsőségesebb szobraival — roncs; panasz és keserűség foglalata. Nem! Messzire elhajította aranytükrét, ez órában kegyetlen ellenségét. Rómában nem fognak mulatni rajta, sem

vetélytársai csúfondároskodni, sem mohó fiatalok kárörömmel kacagni. Csak hamvai térhetnek vissza és azokat diadalmenet viszi nemzetsége temetkezési helyére.

Még rendelkeznie kellett mindenféle dolgokról. Ezzel sem fog időt vesztegetni. Bölcsen teszi, ha az, kinek mennie kell, ma indul és nem holnap. Tudós görög rabszolgájának diktálja végső akaratát. Még ma este. Azután megáldoz a penatesek előtt és, már üzenni is akart a görögért.

Vagyona Fluviáé lesz. A prokonzul arca elsárgult, orra megnyúlt, mint a saskeselyűé. Az asszony hát túl fogja élni őt! Övé lesz római palotája, az ctruriai földek, a nyári ház Bajáéban, szicíliai birtokai. Ah! A mérhetetlen arany, mit szerzett ebben a mocskos keleti tartományban, a szobrok, kardok, díszöltönyök, eleven és holt jószágai. Minden az asszonyé, ki csak keserűséget hárított rá! Az asszonyé, kit magával hozott Rómából ifjan, és akinek dacos húsában nem tett kárt a Kelet. Ő, a férfi elromlott, miközben hazáját szolgálta, zord és szűz római lényét elveszejtette az idegen föld, amelyben a nő gyökeret eresztett és pompába borult.

Idegen harag dagasztotta a prokonzul keblét. Ez utolsó napon ő is ázsiai emberré lett, hasonlatos azokhoz, kiknek földje, szokásai, ételei és italai elsorvasztották őt. Az idegen istenség beköltözött testébe, amit most fájón és tüzesen öntött el a gyűlölet. Hát tud ő is ezeknek a barbároknak a nyelvén! Egyszer az életben igen. Már túl volt azon, hegy megvesse magát. És boldog volt, hogy indulatban tanítványa lesz ennek az idegen csürhének, amelynek feje fölött legszívesebben a lictorok vesszőnyalábját szerette suhogtatni. Egyet mindenesetre tudnak ezek: gyűlölni. És a gyűlölet is lehet olykor bölcs, bölcsebb magánál a bölcsességnél. Ezek a keletiek gyakran igen helyesen cselekszenek, amikor vad és tajtékzó szokásaik szerint büntetik a nőt.

Fluvia számára nem lesz öröm az ő elmenetele és temetésén hangosabban fog zokogni a sirató asszonyoknál is. Üvölteni fog, mint a sakál. A prokonzul özvegye koldusként fog visszatérni Rómába. Meghal, de előbb minden mozgó vagyonát elpusztítja, aranyait a vízbe dobja, állatait felperzseli. Rendelkezni fog, hogy itáliai minden házát elhamvasszák. Fluvia fekete rongyokban fog visszatérni az apai házba. Hát túl fogja őt élni a nő, de csak, mint kopasztott páva. Előbb kivetkezteti mindenéből.

Mindenéből? Arca elborult, homlokán mély árkok jelentkeztek. Amit annyi esztendeig akart titkolni maga előtt, azt most dermesztő világosságban látta. Az utolsó nap nem ismer hazugságot. A bizonyosság éles és igaz, mint a kard. Mindenéből hogyan foszthatná ki Fluviát, ami megmarad neki, nem igaz, de igaz! Megmarad neki a líbiai ifjú.

A prokonzul tágra nyitotta szemét, homloka megfeszült. Már mindent látott. Azt, amit eddig mulasztott és azt, amit ezután fog cselekedni. Mindenéből kifosztani egy nőt! Lehet azt, valameddig megmarad az, ami neki legkedvesebb?

Látta maga előtt a líbiai nyúlánk, sárga testét, amelyet utálatosan jó szagú kenőccsel szokott kenegetni, aranyporos fekete szakállát, festett ajakát és szemöldökeit, álnokul ölelő karjait és száját, ezt a mohó és mérges kutat. A líbiai. És vajon nem az övé is? Tulajdona neki, a római vezérnek, mint ez ország valamennyi háza és erdeje és marhája. És ha elpusztítja minden jószágát, miért épen ez egynek kegyelmezzen meg?

Nabb¬El¬Mart — jutott eszébe a puszta idegen udvaronc neve. Mint pép mállott szét ajkán a keleti szó.

Azután leereszkedett a tetőzet kertjéről. Legbensőbb szobájába vonult, legbizalmasabb szolgáját szólította. Ura parancsára az ámulva öltöztette a köztársaság prokonzulját keleti selymekbe, arcát kifestette marcona, barbár színekkel. A római férfiú a köntös ujjába tőrt rejtett, rovátkás rajzú, mérgezett hegyű keleti tőrt. És így elindult, szemében vad tűz égett, mint a beduinéban, aki holdfényben indul a temetőbe hiénával viaskodni.

 

*A Nyugatban Lakatosról 14 recenzió jelent meg. Többségük színikritika.

 

Ignotus: Panoptikum, Nyugat 1912, II. 975. 

 

Nyugat  1914. 22. Lakatos László: Napló

Feiks Alfrédnak. Eu kastélyról (az Alsó-Szajnai megyében) volt szó a minap. Szinte istenkísértés mostanában ilyen elvonatkoztatottan finom dolgokról beszélni, kandalló mellett, amely az arcon és a kézfejen a bőrt enyhén pirítva, olyan gyengéden ég, mint egy szamovár. És főként lelkiismereti furdalásból nem vitatkoztam barátommal, a finom és elragadó festővel. Ő ugyanis szinte megbocsájtható tévedéssel azt állította, hogy Louis Philippe Albert-t, a franciák királyának legidősebb unokáját, az utolsó trónkövetelőt hívták comte d'Eunek. Ez - bocsásson meg - szinte goromba tévedés volt. Eu gróf nem unokája volt a polgárkirálynak (a pamuk esernyősnek és körtefejűnek), a király második fiának a nemours-i hercegnek volt ő fia, a brazíliai császár veje, a neve Louis Philippe Fernand Marie Gaston és tábornagyként is szolgált amaz ijesztő tengerentúli állam csapataiban. Igen jeles seregvezér volt, és nevét és címét hősi erény tette emlékezetessé a nagy dél-amerikai hadjáratban, mely - milyen nehéz ezt elhinni! - szintén háború volt és vér, ami golyójárta csatornákból vékonyleves folyamban szivárgott elő a papagájszínű uniformis alól, arra rászáradva ott is, Brazíliában is, a halálos erjedés finom processzusában a döglelet illatfelhőit terjesztette. Az utolsó nagy francia trónkövetelőt ellenben a párizsi grófnak nevezték, pontosan így és hogy Ön kegyes volt őt összetéveszteni Eu grófjával, azt azzal magyarázom, hogy a párizsi gróf Ő Királyi Fensége a köztársasági államformában gyülekezett, megtévedt francia nemzethez intézett kiáltványait Eu kastélyból keltezte leginkább, a Guise, a Montpensier, az Orleans hercegek e kevély és szenvedő hajlékából, amelyet ő is annyira szeretett. És mindezeket akkor kellett volna megmondanom szeretett barátomnak, ám nem így tettem, nem rosszaságból, mintha irigyelném vele is közölni azt, amit én tudok és nem is gyengédségből, mintha nem akartam volna vele vitatkozni, de a nagy hidegre gondoltam és az infámis éjszakára, amely tapadó jéghártyájával ragasztja a harcos kezét a lövészárok betonfalához. Babonás és aggodalmas ember vagyok, igen vallásos és e fenevadi időkben ilyesmiről beszélni annyi volna, mint száz év előtti bort inni aranykehelyből, különösen ha - Ön is oly jól ismeri ezt - idegen, bűvös szavak nyomán régi ital édes felhőző mámora kél. - - -

És a temetőben megint eszembe jutott, hogy csak a hús pusztul el, a vér és a nemes idegrostok. A csont az megmarad és a hajzat is. Szép álomszínű szőke hajak a földalatti éjszaka vakságába süllyesztve, feketék odalent és csak akkor volnának szőkék újra, ha a nap fénye érné őket. A szín is csak illúzió, a naptól aranyos volna e haj, a holdtól ezüstös, a semmitől fekete. Minden, amiben élünk, csalás, és úgy, de úgy féltem, hogy lábam a rettegésben gyökeret ereszt és ez a gyökér föld alatt odanő az idős halottak szakállához. Beléje gubózik és nem tudok a tetemhaj ez irtózatos hínárjából szabadulni, ott veszek, mint az orosz katonák, akiket Hindenburg a mazúriai ingoványokba küldött fulladni. És míg napokig süppedeztek, a kexholmi gárda tisztjeinek és a sárga kürasszírosoknak és az orenburgi kozákoknak is szakálluk nőtt. A szakáll beleette magát a mocsár gyilkos, nyúlós, tésztás talajába és piszkosan haltak meg e tisztek közül azok is, akik otthon úgy itták a pezsgőt, hogy ibolyát áztattak bele... És vajon a fedezékben a jégcsap nem ragasztja a katona szakállát a vasfalhoz? Hogy nem rettennek meg a katonák, ha a társukra néznek? De nem, hiszen - milyen jó is vagy Te, én Uram Istenem - a szakáll, e tragikomikus és borzas virág, nem egyszerre hajt ki, nem éjszakán át és mire egészen megnő, megszokja az, aki látja, úgy, mint istápoló rokon a tüdővészben haldokló arcának torzuló fogyását. De a saját arc, a magunk arca? Milyen nagy szerencse, hogy a katona nem visz a háborúba tükröt. Legföljebb haldokló ellenség szemének töredező fényében láthatná meg a saját arcát, és ugye, a katona azért haragszik úgy az ellenségre, mert az szakállt hord. Szegény párizsi gróf, hiába éltél hát, és neked, Eu grófja, vajon neked is szakállad nőtt a brazíliai háborúban? Ott még csúfabb lehet a szakáll, az őserdő ölében és gyakran összetéveszthetted magad a fa tetején guggoló majommal, pedig te királyi vér voltál és a feleséged, ifjú, szép feleséged császári ágyból való. De hát miért is mentél a háborúba? Hiszen neked nem kellett volna! Oh, a rómaiak, azok gyönyörű emberek voltak, isteni késsel az egész arcukat végigberetválták, nehogy a tisztátalan ellenség szakálluknál fogva hurcolja a holttestüket a sárban. Oh, ők kifogtak a barbárokon és az isteneken, és vajon szakálla nő-e a háborúban az ágyúnak is? A géppuskát nem azért hívják így, mert rettentő szakállt ereszt, irtózatosat, olyant, mint a haldokló ember. Angelust harangoztak a kis kápolnában, amely azért van zárt kapunak építve a temető elejére, hogy a halottak éjszaka ne járhassanak ki a városba. Ezüst szélként suhant a harang szava.

Pesten, 1914-ben, Halottak Napja körül

*

Lakatos László, Kellner (Budapest, 1882. július 17. Nizza, 1944. február 13.) író, újságíró, műfordító. Színdarabjai külföldön is sikereket arattak. 1923–24-ben az Unió színházainak dramaturgjaként tevékenykedett. Ezt követően az Est-lapok újságírója, a Magyarország szerkesztője volt. A második világháború kitörése után származása miatt Franciaországba emigrált. A Gestapo üldözése elől az öngyilkosságba menekült.

 

Nyugat 1915. 13.  Figyelő

 

IGNOTUS: Lakatos László: Érzelmes könyv. Tevan könyvtár

Hétről-hétre rögtönözve odavetett novellás vagy elmélkedő tárcák, melyek keletkezésük módjánál vagy alkalmánál fogva óhatatlanul egyformán komponáltak, egyformán indulóak, emelkedőek és esőek, s egymáshoz képest elkerülhetetlenül ismétlések s legjobb esetben gyöngysorrá fűzhetők, de szervezetté össze nem éleszthetők, mégis egymás után rakva könyvet tegyenek ki, éppúgy, mint szétszórt s egymásra nem emlékező ötletek, elméletek, hangulatok és megfigyelések együttvéve egy egyéni gondolkodás következetes és kifejtő rendszerét. Vagy hogy saját gusztusa s elbúvása szerint való különandalgások együttvéve tükörképe vagy adaléka legyenek a világtörténelem legnagyobb esztendejének, az 1914-15-kinek. Haragudjék az ember e vakmerőségért, vagy imponáljon neki e bátorság? Mosolyogjon e fáradságon, vagy meghódoljon e magas szándék, e választékos becsvágy, e kötelességkereső gőg és virtus előtt? Mindenesetre, lehetetlen részt nem venni Lakatossal ez önmaga után való versenyfutásban, vele nem érezni, mikor szenved, nem félni tőle, mikor kaján. A sokféle jelmezben, mit jártában suhogtat, egy egyéniség kezd itt ülni köztünk.

 

 

 

Lampérth Géza.

 

Lampérth Géza. A NŐK BARÁTJA. Elbeszélés.1910. 29. 608.

Kiesák, az örökké savanyú, mogorva fiskális komoly ünnepi ruhát és ugyanolyan ábrázatot öltött, mikor a kissé kotnyeles tiszti szolga, noha ez nem volt a parancsban, jelentette neki, hogy az ezredes úr Bajnát alighanem rövidesen áthelyezik a legfelsőbb mennyei ármádiába. És mikor néhány perc múlva, bizonyos hivatás- és alkalomszerű megilletődéssel belépett az öreg katona szobájába, ugyancsak meglepődve látta, hogy az ezredes úr nem ágyban, párnák között s orvosságos üvegek arzenálja mögött fekszik, hanem ott ül szokott helyén, karosszékében, a nagy boltíves ablakmélyedésben, ahonnan épen a sétatérre lehet látni. A kedves, vidám zsibongású sétatérre, ahol fiatal dúslombú vadgesztenyefák fehérfürtös virágaikat ringatják, s a fák alatt ringó testű fehérruhás hölgyek sétálnak. S langy, édes tavaszi napsugár hull a kék mennyégről fehérfürtös, ringó gesztenyevirágra, kacagva-csevegve sétáló asszonyra, leányra.

Az ezredes épen kinézett az ablakon. A kopogtatást észre sem vette, csak mikor Kiesák belépett, akkor fordult az ajtó felé. Elég jól konzervált s katonás gonddal borotvált arca viaszkosan sápadt volt, éles vágású szemei üveges fénnyel csillogtak s hangja -- a régi kemény, kommandírozó hang -  amint most beszélni kezdett, bántóan meg-megrecsegett, mint valami vén, kiszolgált, repedt trombita hangja.

Na mi az, fiskális uram - mordult rá erőltetett keménységgel az érzékeny hangon beköszönő Kicsákra -- temetésről jön talán, hogy ilyen komor gyászba öltözött? A hangszalagjai meg mintha posztóval volnának bevonva, olyan tompán kong a köszönése, mintha valami gyászdobot verne.

Kiesák meghökkenve, zavarodottan ötölt-hatolt. Valami ügyes kibúvót keresett:

— Nem ezredes úr ... csak . . .

Sebaj na! — vágott szavába az ezredes. - A fekete nyakbavalót most már csak tartsa fenn, hanem a gyászos ábrázatát, azt levetheti bátran. A hangját csak eressze ki. Csak semmi komédia, semmi érzelgés. Ezt vigye vissza az életbe. Ott néha szükséges és hasznos az ilyesmi, noha nagy ostobaság ott is. Az inas, úgy látom, előre kifecsegte, ami különben nem titok. Hiába is titkolnám, ide van írva az arcomra, a szemembe, mi? Vége a nagy gyakorlatnak, ügyvéd uram, nekem nemsokára lefújnak. Ennyi az egész. Itt egy percre elhallgatott s megint az ablakra nézett.

- Csak a korzót szeretném még egyszer végignézni — mondotta erőltetett mosollyal, mert nem tudom, ott túl divatban van-e a korzózás?

— Ugyan kérem, ezredes úr, bátorkodott Kiesák.

- Semmi, fiskális uram. A legfelsőbb hadi parancsot már írják nekem odaát. És ha megérkezik, indulok. Pontosan, katonásan, nem késve egy percet sem. Épen azért nem hívattam orvost. Azok akadékoskodó emberek. Csak hátráltatják az utazást. Azért hívattam önt, ügyvéd uram, hogy gyorsan végezzünk. Pontosan és szárazon, mint a paragrafus.

Fel akart emelkedni a székről, de visszaroskadt.

— Sebaj! - legyintett a kezével. — Nézze csak, ott az íróasztalom középső fiókjában van egy levélboríték, kérem, vegye ki.

Az ügyvéd kivette a borítékot. Nagy, katonás betűkkel ez volt ráírva: Testamentumom.

— A végrendeletem — mondta az ezredes — nézze meg, kérem, rendben van-e? Csak az alakiságokat értem, a tartalma rendben van, így rendelem, így akarom.

Kicsák átnézte az írást és teljesen rendben levőnek találta alakilag. A tartalma meg épen valami nagy belső gyönyörűséggel töltötte el a megrögzött nőgyűlölő száraz, szikkadt lelkét. Hosszú, savanyú ábrázata szinte belegömbölyödött ebbe a különös, jóleső érzésbe. Mindig jókedvű, tréfára kész embernek ismerte az ezredest, de hogy ilyen tréfával koronázza be életét, azt már még sem várta Kicsák. No, de a tartalom most még nem tartozik ő rá. A testamentum formailag rendben van. Az ezredes úr így rendeli, így akarja és punktum!

- Arra kérem — mondta tovább az ezredes, — hogy a rendelkezéseimet pontosan hajtsa végre. Egyelőre tartson szigorú titkot, s míg el nem temetnek, senkinek el ne árulja a végrendeletem tartalmát. Azt akarom, igen, hogy is mondjam ... hogy stílszerű legyen a temetésem. A nők barátján beszélek most, remélem, ön ért engem, ügyvéd úr.

— Értem, ezredes úr, felelt Kicsák most már természetes, tele hangon és szinte kedve lett volna gratulálni az ezredesnek, ha végre is nem ilyen komoly és alapjában szomorú dologról lett volna szó, mint a testamentum. Az ezredes megköszönte Kiesák szívességét és katonásan elbúcsúzott tőle.

- A többit — mondta búcsúzóul — majd jelenteni fogja az inasom.

Az ügyvéd a hátulsó kapun távozott a nagy ódon házból s a szűk, zegzugos sikátorokon át vette útját hazafelé, hogy senkivel ne találkozzék. Hátha még ki találnák csiklandozni belőle az érdekes titkot. Mindjárt az első utcasarkon bele ütődött azonban egy ismerős társaságba.

 

 

A MAGYAR KEPZŐMÜVÉSZNŐK KIÁLLÍTÁSA. Grüner Nina: Havas utca Döblingben.

 

A kacér kis számtanácsos-né, akit általában csak a víg özvegy néven ismert a városrész, épen hazafelé igyekezett a déli sétáról rendes udvarával.

- Mi van az ezredessel, ügyvéd úr? Fuvolázta legbájosabb hangján Kiesák felé a víg özvegy. Napok óta nem jelent meg a korzón. Talán beteg vagy elutazott?

- Igen — bizonytalankodott Kiesák — az ezredes gyengélkedik és azt hiszem, el fog utazni.

- A foga fáj megint az öreg rókának, mi? — Valami gáláns kalandra vágyik. És el fog utazni a Riviérára, mint tavaly ilyenkor - vágott közbe a monoklis pénzügyi fogalmazó, a korzó humoristája és a víg özvegy elmaradhatatlan lovagja. Mire általános derültségtől visszhangzott a sikátor, noha a szép özvegy észrevehető erőlködéssel eresztett meg egy másodrangú mosolyt, és még valamit kérdezni akart az ügyvédtől. Kiesák azonban ekkor már a harmadik utcát kaszálta hosszú sáskalábaival. Alighogy hazaért, megjelent nála az inas és jelentette:

- Az ezredes úr végzett!

*

Az esti korzót így hát már amonnan felülről, az örökös garnizonból nézte az öreg katona. Míg idelenn, ódon palotájának lefüggönyözött ablakai alatt vígan kacagva hömpölygött fel s alá az eleven meleg tavaszi áradat, amelyből sohasem hiányozhatott a daliás ezredes úr, Bajna; vagy mint a korzó nyelve nevezte «a nők barátja».

Daliás alakját, gáláns bókjait azonban hiába várták ma is a korzó fürtös asszonyai. Az ezredes úr nem jött. Ellenben megjöttek az «Entreprise-i) fekete huszárjai és szorgosan munkába vették az ódon Bajna-ház hosszú, boltíves kapualját.

Egyszerre végigszaladt a gyászhír a korzón és főképpen az öreg penzió-lakó gavallérok körében keltett őszinte, mély hatást. A hölgyek, noha az ő barátjukról volt szó, inkább a temetésre gondoltak, mintsem a halottra, lehet, hogy ez fejlettebb esztétikai érzékük bizonyítéka, a koszorúkra, a toalettekre, a parádéra. Csak ilyen szép maradjon az idő — sóhajtoztak — milyen gyönyörű katonatemetés lesz — zenével - - -

A korzó egész üde, pompás hölgyközönsége ott szorongott a dohos, boltíves öreg szobákban, a nyirkos szűk udvaron. A hadsereg, az uniformis hideg fénye szinte háttérbe szorult e meleg, eleven ragyogás mellett. Sőt a komor méltóságú gyászzenének is jóformán csak az első akkordjai érvényesültek. Az agglegény virágos, de rokontalan ravatala mellett csakhamar megeredt a kíváncsi, jókedvű, szinte zsúrszerű csacsogás, csevegés.

Hogyan, hogyan sem, még temetés előtt híre futott ugyanis, hogy a nők barátja méltó és következetes maradt magához még halálában is. Mindenét a nőkre hagyta. - - -

A temetőben már jóformán csak a testamentum-kérdés foglalkoztatta a kedélyeket. Amint a nehéz nedves hantok rádübörögtek az ezredes koporsójára, a sirató könnyek egyszerre felszáradtak. Még a szép özvegyé is. Ó volt az első, aki mohó kíváncsisággal fordult Kicsákhoz a testamentum néminemű részletei után puhatolózván. Példáját többen is követték a gyászoló gyülekezetből és ugyancsak szorongatták az ügyvédet: hogy s mint is szól hát az a végrendelet? Igaz-e a szóbeszéd, hogy mindenét nőkre hagyta az ezredes?

Kicsák azonban bezárkózott. Ma még nem mondhat semmit, holnap úgyis nyilvánosságra kerül a végrendelet, akkor minden kiderül.

Nagysádnak különben annyit elárulhatok -- súgta ravasz hunyorgatással a szép özvegy fülébe — hogy általánosságban igazat mond a fáma és hogy a végrendelet nagysádról sem feledkezett meg ama nők között.

A többit jelentőségteljes szatírmosollyal lenyelte Kicsák, ám a szép özvegy eleven fantáziája elég csinosan kiegészítette magának a kettéharapott mondatot.

Másnap, rendkívüli érdeklődés mellett kihirdették a végrendeletet. Katonás rövidséggel intézkedett az ezredes.

Két házát minden ingóságaival együtt (vagyis más szóval egész vagyonát) - az ügyvédi, elég bőséges honorárium levonása után - - két régi hűséges öreg (ez a három jelző így szóról szóra benn volt a különben szűkszavú testamentumban) cselédjére hagyta. Nevezet szerint pedig a Sári szakácsnéra, aki tizenöt évi becsületes szolgálata után immár jól megérdemelt nyugalmát élvezi valahol Kajászó-Szent-Jánoson, továbbá a Kati szakácsnéra, aki viszont az utolsó tíz esztendőben sáfárkodott hűségesen a konyháján, amelyre mindig felette nagy súlyt fektetett az ezredes úr, Bajna. Sokkalta nagyobbat, hogysem azt a korzón gondolták volna.

Az általános elszontyolodást, ami e hírre a korzón támadt, csak a végrendelet egy derűs passzusa bizsergette fel némiképpen, amelynek értelmében az ezredes kedvenc papagályát (az utóbbi időben már ki nem állhatta örökös rikácsolásáért!) az özvegy számtanácsos-né gyengéd gondozásába ajánlotta.

 

 

LAMPÉRTH GÉZA. A PETŐFI- TÁRSASÁG ÚJ TAGJA

 

 

 

Lampérth Géza. INDUL EGY KARRIER. Rajz.1911, 23. 457.

A klubban délután öt órakor még üresen ásítoznak a nagy öblös angol bőrszékek.

A magas, tágas társalgóteremben csak egyetlen klubtag, Gács Iván, az újdonsült ifjú honatya járt fel s alá a rozsdaszínű szőnyegeken, kissé nyugtalan, ideges várakozással. Ha künn a hallban valami zördült, Gács mindjárt az ajtó felé pillantott: nem jön-e valaki.

De egyelőre nem jött senki. Csak az egyik klubszolga hozta be a délutáni és kora esti lapokat. Az olvasóterem felé tartott velük. Gács odaintette:

— Kérem csak, izé

És átvette «izé»-től az egész újságcsomót. Hirtelenében átfutotta valamennyit, csak úgy félszemmel, mert a másikkal most is egyre az ajtót vigyázta: nem jön-e valaki?

Még mindig nem jött senki.

Gács bevitte a lapokat az olvasószobába, szétteregette azokat az újságos asztalon, olyanképpen, hogy aki majd kézbe veszi, azonnal az Országgyűlés rovatán akadjon meg a szeme.

Azután, minthogy a sétálásba már beleunt, az egyik szék-óriás puha ölébe süppedt, ahonnan jól szemmel lehet tartani a nagytermet és a főajtót. Egy tekintélyes francia Revue-t vett a kezébe, noha esze ágában sem volt, hogy olvasson. Az olvasást csak markírozta, ellenben éber vigyázassál figyelte tovább a nagy szárnyas ajtót: nem jön-e valaki?

Végre kezdtek szállingózni a tagok. Gács jól szemügyre vett mindenkit. Először is két osztályba sorozta a belépőket: akik képviselők, és akik nem képviselők. Ez utóbbiak most egyszerűen nem számítanak. Az előbbiek ismét különféleképen értékeltetnek:

— Ez ott volt (már délelőtt a t. Házban), ez nem volt ott. Ez figyelt és helyeselt (Gács úr beszédjére tudniillik), ez ásítozott és bóbiskolt. Ez új ember, szürke és névtelen, ez tekintélyes korifeus. Ah, és végre belép ő — a kegyelmes. A reszort-miniszter, aki nagy figyelemmel hallgatta végig az egész beszédet (ö legalább úgy vette észre) és közben helyeslően bólogatott. Bizonyosan gratulált volna is, ha el nem foglalta volna az a néhány, örökké a nyakán lógó stréber. Bizonyosan gratulált volna. No, de most!

Gács felugrott, hogy észre vétesse magát a miniszterrel, aki persze, — mint rendesen — most sem jutott tovább az első teremnél. Mindjárt az ajtónál körülgyűrűzték nagy hajbókolva a napraforgó-természetű mamelukok. Eh, csak nem fogok versenyt hízelegni azokkal az üresfejűekkel, — gondolta önérzetesen Gács és visszaereszkedett a székébe. Majd észrevesz ő. Bizonyosan észrevesz. És a Revue lapjai mögül aggodalmasan leste tovább a miniszter mozdulatait.

A kegyelmes úr az olvasószoba felé igyekezett, míg az udvara lassankint szétpárolgott az ellenkező irányba, amerre a kártyaszobák vannak. Csak egy-két rendületlen stréber maradt mellette. Azok, akik már délelőtt is megakadályozták abban, hogy Gácsnak gratuláljon.

- Gács felállt és mély reverenciával üdvözölte a kegyelmest. A Revuet azért a kezében tartotta.

— Ah, ah, szervusz  Gács! — rikácsolt rá az egyik «stréber», a különben közkedvelt Niki gróf. — Te megint tudóskodsz itt, mi? Nagyszerű volt, pompás volt. Gratulálok!

— Kérlek, kérlek! — hadarta Gács és várakozásteljesen pislogott a miniszter felé. — Jól odamondogattam az ellenzéknek, úgy-e? Ezt nem teszik ki az ablakukba. A lapok egész terjedelmében közlik a beszédemet. Felvette az egyik esti lapot és a miniszter elé tette:

— Ha parancsolod, kegyelmes uram.

— Köszönöm, köszönöm, — mondta udvariasan, de elég szárazan a miniszter. — Jó volt, jó volt.

Azután a lapok olvasásába mélyedt. Hasonlóképen cselekedete gróf Niki is. Gács beszédéről egyelőre több szó nem esett.

Közben jöttek ugyan többen az olvasóba, de ezek vagy egy-egy sablonos «szervusz, gratulálok"-kal, vagy többé-kevésbé jelentős, néma kézintéssel intézték el Gácsot, aki még mindig nagy várakozással figyelte a minisztert.

— Mégis csak most olvassa el igazán figyelmesen a beszédemet — gondolta magában Gács — és majd azután fogja érdeme szerint méltatni. Lehetetlen, hogy több szava ne legyen hozzá, mint az a banális «jó volt, jó volt», ami elvégre minden üres szalmacséplőnek kijár, ha az a «nyájhoz» tartozik.

Azt tudnia, látnia kell (hisz végre is értelmes ember), hogy ez nem afféle pántlika-beszéd volt, amilyent minden gyakorlottabb parlamenti pojáca bármikor és bármiről méterszámra ereget ki magából. Ó a keményebb végét markolta meg a dolognak. Alaposan, nagy apparátussal, a szakba-vágó bel- és külföldi irodalom áttanulmányozásával világította meg a kérdést, és az ellenzék vezérszónokának minden argumentumát egyszerűen pozdorjává törte. Ezzel nagy szolgálatot tett a pártnak, a kormánynak, a szakminiszternek meg épen megerősítette már-már ingadozó pozícióját.

Ha a nyilvános, tüntető elismerés elmarad is (még egy órával ezelőtt bankettre, mi egymásra gondolt Gács), de annál a hidegen udvarias «jó volt»-nál mégis csak többet érdemlek legalább a minisztertől. A többire úgy sem ad semmit (azokban az irigység hallgat), a gróf Niki fecsegése meg épen nem számít, mert Niki úr a beszéd elején folyton a karzattal flörtölt, a beszéd derekán pedig fel is ment a karzatra s azután végig ott lebzselt egy terebélyes tollboglya (vulgo: divatos női kalap) árnyékában. Tudja is az, milyen volt a beszéd. (Lehet különben, hogy gróf Niki nem is a Gács beszédére értette, hogy «nagyszerű volt, pompás volt», hanem a tollboglyára, vagy ami az alatt volt. )

Ilyenféle gondolatok kergetőztek Gács fejében, mialatt a revue-je mögül éberen figyelte a miniszter minden mozdulatát. Annyira, hogy egyszer, mikor a kegyelmes úr a jobb kezét megmozdította, Gács keze is hirtelen megmozdult, mintha valami mágneses erő vonzotta volna a miniszter keze felé. Gács úgy érezte e pillanatban, hogy ő excellenciája most végezte be a beszéde olvasását és most fog igazában érdeme szerint gratulálni. Azért mozdul a keze, hogy gratulálásra nyújtsa.

Ő excellenciája azonban csak a zsebkendője után nyúlt. Megtörölte náthás orrát és tovább olvasott. Gács tovább is résen állt, azaz ült, míg a miniszter csakugyan végzett az olvasással. Letette az újságot, levette a szemüvegjét s a tokjába igyekezett helyezni.

No most! — gondolta Gács a rendesnél valamivel gyorsabb szívdobogás között.

Ő is letette a revue-t, hogy szabad legyen a keze. Csupa szem és fül volt. Már valami formás riposzton is gondolkozott, amivel majd a miniszternek — nyilván igen elismerő és meleg szavaira — felelni fog. Ilyenformán: «Oh, kérlek, kegyelmes uram! Valóban érdemem felett kitüntetsz. Köszönöm, de csak úgy fogadom el, mint előleget, mert ez alkalommal én csak kóstolót adtam abból, aminek a javát Isten segítségével, ezután fogom feltálalni. »

A miniszter— az örökké figyelmes ós szolgálatkész gróf Niki segédletével — sikeresen elrakta kissé már kopott és csökönyösen záródó tokjába az öreg pápaszemét (országszerte ismert «spórmeiszter» volt ő excellenciája) és indult a szomszéd írószoba felé anélkül, hogy ügyet vetett volna Gácsra, aki közben már egészen melléje sompolygott. Gács le volt sújtva. Egy kicsit forogni kezdett vele a világ. Olyanformán érezte magát, mint a kezdő, fiatal pilóta, aki dobogó szívvel vár a pillanatra, mikor először neki lendül majd a magasságnak. És az utolsó percben csak egyet-kettőt berreg, azután megbénul és végkép felmondja a szolgálatot a motor. Ilyen béna berregés gyanánt hangzott a fülébe most újra a miniszter szava: «Jó volt, jó volt...»

Pillanatra valami forró, tompa kábultság fogta el, amelyből gróf Niki éles hangja verte fel.

— Ah, hát afférod lesz a dologból? — mondta Niki Gácshoz fordulva, de úgy, hogy az egész terem meghallhatta.

Meg is hallotta. Egyszerre szem-fül lett mindenki. Letették a lapokat, abbahagyták a beszélgetést s minden szem, minden fül Niki és Gács felé hegyeződött.

A miniszter is egyszerre megállt és visszafordult. Gács hirtelenében kissé zavarodottan és tanácstalanul nézett Niki grófra, a ki egy krajcáros bulvár-lapot nyomott a kezébe, amelyet Gács még nem olvasott.

Az első oldalon mindjárt nagy rikító betűkkel és három más alcímmel ily című hír volt olvasható: «Affér a Házban.»

A tudósítás arról szólt, hogy közte (mármint Gács között) és az ellenzéki vezér között, akit beszédében élesen támadott, heves szóváltás folyt le a folyosón, amelynek lovagias folytatása lesz.

Gács az első pillanatban nagy szemeket meresztett. Az egész affér-históriáról nem tudott semmit. Mindössze arra emlékezett, hogy mikor beszéde után a termet elhagyta, a folyosón csakugyan szemközt jött vele az ellenzéki vezér. Ő, mint rendesen, most is köszöntötte az általa különben nagyra becsült férfiút, az is fogadta a köszöntését és még valamit kiáltott utána, de ő azt már nem értette, mert nagyon szomjas volt és sietett a büfébe. Ajka már mosolyra görbült, legyinteni akart a kezével:

— Ej, bolondság az egész, kacsa.  De amint hirtelen szétnézett s meglátta a várakozásteljesen, bizonyos respektussal feléje irányuló, szinte rátapadó tekinteteket, amelyek (pardon: akik) között ott volt a kegyelmes úré is, egyszerre komoly, majdnem hogy komor ábrázatot öltött és fontosan, némileg homályosan adta a szót, mint a dodonai orákulum:

— Nono, ami engem illet, én nem keresem, de állok elébe... Hiszen tudod... kérlek...

— Kérlek, ha talán parancsolsz velem, — ajánlkozott a mindig szolgálatra kész Niki gróf, aki nagy szenvedéllyel gombolyította, szőtte, bonyolította a lovagias ügyeket. Szinte földerült az arca, ha valami — jegyzőkönyvekkel, nyilatkozatokkal becsületbírósággal, esetleg karddal, golyóval terhes — affér-felhőt vett észre a horizonton, mint a gazda arca kiderül, mikor nagy szárazság idején borulni kezd a láthatár.

— Köszönöm. Mindenesetre kérni foglak, ha úgy fordul — mondta Gács ünnepélyes, mély bariton hangon, amely most (talán a kisebb arányok miatt) sokkal jobban érvényesült, mint délelőtt a t. Házban. — Majd szétnézek még valaki után.

Ezzel kihúzta magát (hatalmas gránátos-termete volt — ejnye, hogy mostanáig ez sem igen tűnt fel a kollégáknak...) és a társalgóterembe ment. Az urak úgy érezték, hogy a parkett is reng a léptei alatt.

— Ki ez, kérlek? — kérdezte egy újdonsült főispán élénk érdeklődéssel Niki gróftól.

— Gács! — dobta oda büszkén Niki, hogy az egész terem meghallja. — Gács Iván, aki azt a hatalmas beszédet mondta.

— Ugyancsak befűtött az ellenzéknek! — jegyezte meg egy kárörvendő hang. — Nem csuda, ha melegük van ...

No majd elbánik velük Gács barátom ! — tüzelt tovább gróf Niki. — A fegyvert még jobban kezeli, mint a szót. Kemény markú legény. Félelmes verekedő! Huszárhadnagy korában nyomorékká vert egy többszörös talián-vívóbajnokot. Sokat írtak róla akkor a lapok.

Általános hallgatag csudálkozás. A krajcáros lap kézről-kézre járt. Mindenki a tulajdon szemeivel kívánta olvasni a nevezetesnek ígérkező affér hírt. Némelyek már a társalgóterem felé húzódtak, hogy jobban szemügyre vegyék a veszedelmes férfiút.

Gács hamarosan visszajött az olvasóba. Úgy látszik, amott nem talált alkalmas segédet vagy tán nem is keresett.

Diszkrét, de meleg éljenzés fogadta. Mindenki közelébe igyekezett, hogy kezet szorítson vele, gratuláljon neki.

Persze, a miniszteré volt az elsőség. Ö excellenciája nyájas mosollyal sietett Gács elé s mind a két kezével megszorongatta a markát (azt a «kemény markot») és ezt mondta igen ünnepélyesen Gácsnak: — Csak most olvastam el figyelmesen a beszédedet. Tudod, a Házban mindig zavarnak. Egyszerűen klasszikus voltál! A szakembert szinte frappírozza ez a beszéd az alapos tudásával, amellett könnyed, fordulatos, elegáns és ahol kell, az elevenbe vág. Elsőrendű debatter - munka! Gratulálok, barátom!

Az egész terem körül gyűrűzte Gácsot (persze, a kegyelmes úr is ott állt a gyűrű közepén) és boldog volt, aki kezet szoríthatott vele. A legtöbben mind a két kezüket nyújtották neki, ép úgy, mint a kegyelmes úr.

 

*

Dr. Lampérth Géza (Mencshely, 1873. október 23. Budapest, 1934. november 18.) költő, író, színpadi szerző. Az Országos Levéltár tisztviselője, a Petőfi Társaság főtitkára. Az első verse negyedik osztályos diák korában jelent meg Tihanyi álnév alatt a Vasárnapi Ujságban* (1898), amelynek attól kezdve munkatársa volt. Írása jelent meg (1902) a Magyar Géniuszban, a Nyugat elődjében.

 

*BALATON PARTJÁN.

(1890. 33. 526.)

Itt állok a parton. Borongó az éjjel.

A lehajló nád-szál bokrétás fejével

Habjai a tónak,

Mint szerelmes párok, zsongva csókolóznak. - - -

 

Elborul a lelkem ... s fájdalmas jajára

Megzendül „Tihanynak riadó leánya”;

Olyan bús az ének:

Sújtó keze jár itt ég s föld Istenének.  

TIHANYI

 

 

 

 

Lengyel Géza.

 

 

 Lengyel Géza: A VILLAMOS. Elbeszélés.1909. 49. 1020.

Valahol a délvidéken, messze, rácok és németek között, van egy eldugott, kis magyar falu. A falunak van papja, jegyzője, tanítója: ezek az urak. Számottevő ember továbbá Göncs Ádám csendőrörs vezető. Ő is az urakhoz tartozott. Három ember felett parancsnokolt, a garázda legények közt rendet tartott és barátságosan köszöntek neki a békés falusiak, a kikkel kevés dolga akadt. Itt addig hívogatták Göncs Ádámot mindenféle torokra, borkóstolókra, míg nagyon meg nem szerette a falut, különösen Gábor János portáját. Volt ezen a portán derék, szemrevaló eladó leány is. Őrsvezető úr addig-addig járt hozzájuk, míg megkérette a leányt. Odaígérték. Katona-embernek azonban nem olyan egyszerű dolog a házasság. Abba beleszólnak különféle felsőbb hatalmak. Ha nincs minden rendben, simán, mint a víz, maga a miniszter is megforgatja, helyes lesz-e, célszerű lesz-e a közbiztonságra nézve, ha Göncs Ádám feleségül veszi Gábor Mariskát. Olyan nehezen tudták az ügyet eligazítani, hogy Göncs Ádám szabadságot kért, maga ment Budapestre, rendbe hozni a bonyolult dolgot. Tizenhat órát utazott egyfolytában, míg ideért. Megborotválkozott, leverte az út porát, kipödörto a bajuszát és teljes, nehéz díszbe öltözve, egész délelőtt járt hivatalról hivatalra. Végre azt mondták: rendben van, meglehet az esküvő, a mikor akarják; mire hazaér, otthon lesz az írás is.

Nagy öröm volt ez. Délután összetalálkozott egy földijével, annak áldomást fizetett. Nem ittak sokat, inkább beszélgettek az ott¬ honiakról, csendesen, hosszasan. Az órák azon¬ ban múltak és nem mondhatni, a bor is nem fogyott. Sötét este volt, mire elbúcsúztak nagy parolázással. A földi gyalog indult haza, Ádám pedig villamosra ült. Megnézte az óráját, idő volt még bőven. Sokan voltak a villamoson. Ádám a szivarjával a hátsó peronra került, ott is egészen odaszorították a rácsos ajtóhoz, a melyikre rá van írva, hogy: támaszkodni veszélyes. Ment, rohant a villamos, csengetett, megállt talán százszor is. Végre mégis elkiáltotta magát a kalauz:

- Keleti pályaudvar!

Tolongtak lefelé az emberek. Göncs Ádám nem nagyon nézte, merre van nyitva. Kiakasztotta a kis rácsos vasajtó kapcsát. Ekkor hátulról megfogta a kalauz az ajtót. Ádám rántott rajta egyet. A másik most már belekapaszkodott, rákiáltott:

Erre ugyan nem száll le. Nem szabad. Elöntötte a méreg a csendőrt. Hogyne szabadna leszállni, mikor itt van helyben. Megfeszítette magát, nagyot lódított az ajtón és lent volt. Megfordult, szembe nézett a kövezetről a kalauzzal. Jól megtermett, szálas magyar volt az is, nem mondott hát neki semmi csúnyát. Csak épen ennyit:

— Hej, ha jókedvembe talált volna! De belé vágtam volna ezt a kardot!

- Nem egészen úgy van az! Kiáltott vissza a másik. Ezen az oldalon az atyaistennek se szabad leszállni. Tudhatná csendőr létére.

Erről a tilalomról soha, semmiféle oktatás közben nem hallott Göncs Ádám semmit. Elfutotta a méreg, hogy őt leckéztetni meri egy rongyos villamos. Káromkodott aztán valami cifrát. Olyat, a mi fel se tűnik otthon a falun. A kalauz mellett azonban két selyembe öltözött, nagykalapos, városi asszonyszemély állt. Ezek visítva fogták a fülüket. A kalauz csöngetni akart, hogy menjen tovább a kocsi. Vékony, vörös bajuszú, sunyi képű ember furakodott ekkor oda. Furcsa, kappanhangon, nagy méltatlankodással kiáltott le:

- Már a csendőr se tudja, mi a rend? Göncs Ádám még cifrábbat káromkodott.

A kalauz kipirosodott, látszott rajta, hogy meg tudna felelni, jó magyarosan, de nem mert. Ö már tudta, hogy nem szabad a kényes, városi nép között, a mi a tanyán szabad. A két dáma elszaladt a kocsi ajtajához. Belülről már jöttek ki az emberek a nagy lármára. A sunyi, vörös ember a kalauzhoz fordult:

- Hogy tűrheti már ezt! Ilyen ocsmány beszéd, úriasszonyok előtt! Menjen rendőrért

Egy percig még gondolkodott a villamos ember. Most egyre többen kiabálták.

- Rendőrt! Hívjon rendőrt!

Göncs Ádám ott állt még, komoran, bőszen, elkáromkodta magát. A kalauz leugrott. Egy pere múlva ott volt a rendőr. A kalauz megmondta a számát, megmondta, mi a vétke a csendőrnek. Azután visszament, tovább robogott vele a kocsi. Komolyan, méltósággal jegyezgetett a rendőr. Nagy csapat ember állt körülöttük. Göncs Ádám már nem ellenkezett, tudta, hogy itt ez a dolga a nemzetiszín karszalagos embernek, akár neki otthon. Bediktálta a nevét, az állomását, írást is mutatott róla. Elmehetett. A nagy haragja elszállt, oszlóban volt a bor gőze is. Búsan ült fel a vonalra. Tudta, hogy nem ölt embert, nem követett el főben járó bűnt, de azt is tudta már, hogy nem jól cselekedett. Ha el nem is csapják érte, valami baj bizonyosan éri. A baj, büntetés pedig nem jó, mikor az ember házasodni készül. A villamost nem bánta, a rendőrt se, csak azt a kis vörös embert szerette volna kezébe kaparítani, a ki még ott a rendőr előtt is éktelen lármával bizonyította, milyen förtelmesen, gonoszán viselkedett a csendőr.

Azután hazaért. Nem tudott felvidulni, nyomta a lelkét a pesti kaland. Két hét múlva már írást kapott róla. Jelentést kértek. Azután személyesen jött ki a főhadnagy úr. Kihallgatták, beidézték. Az esküvőt el kellett halasztani. A faluban suttogtak róla, hogy bajba került az örsvezető úr. Voltak haragosai akik emlékeztek a kezére, ezek felfújták a dolgot, vitték a híreket Gábor Jánoshoz, a menyasszonya apjához.

Az lett a vége, hogy megüzenték neki: ne járjon többé hozzájuk. Épen egyszerre jött az üzenet az írással. Ez az írás áthelyezte Göncs Ádámot, messzi, az erdélyi határszélre, irgalmatlan nagy hegyek, bocskoros oláhok közé. Olyasmit is mondott az írás: örüljön Göncs Ádám, hogy ilyen enyhe büntetéssel szabadult; csakis azért, mert példás, megbízható, feddhetetlen csendőrnek bizonyult eddig.

Örült is. Olyan nagyon örült, hogy sokáig nézte, forgatta a fegyvert, a tiszta, finom, pontos, megbízható társat, kinek annyiszor köszönhette, hogy megszabadult, nehéz, veszedelmes utakról. Most is sötétben járt, göröngyös úton, elborult a szeme és nem talált egyéb reménységet, mint a gyorsan, biztosan ölő golyót. Sokáig tartott, míg meg tudott szabadulni a fekete gondolattól.

— Erre akármikor ráérek — sóhajtott egyet és végezte a dolgát, összepakolta a cókmókot.

A régi kedve elmaradt, szótlan volt, rósz álmok lepték meg, de nem járt már olyan sötéten. Fiatal volt. A hosszú úton, mikor az ívj állomása felé ment, már felejteni is kezdte a falut, a jólétet, melybe belecsöppent volna. A lányt is. Máshol is vannak lányok. Az oláh fáta (lány) se megvetendő. Ahogy megérkezett, az első napokban nem győzte bámulni a nagy hegyeket, a kopár sziklákat, a sötét fenyő-erdőt, az idegen népet. Új és furcsa volt minden. Később, mikor elmúlt a kíváncsiság, többet gondolt vissza az elhagyott helyre. Az meleg volt és kedves, barátságos, boldog jövendővel biztató. Itt minden sivár, nyomasztó. A nagy szegénység még a fákra is ránehezedik. A szolgálat nehéz volt, nagy utakat kellett bejárni, sok mindenféle embert szemmel tartani. A határ felé összeterelődnek a jegyes emberek, a menekülők. Hosszú lajstrom jött róluk, az üldözött vadakról, szinte minden nap. Jött egyszer, hónapok múlva egy fénykép. Az ember, akit ábrázolt, elsikkasztott néhány ezrest. Olyan ismerős volt ez a sovány, semmi jóval nem biztató arc. Valahol látta, az bizonyos. De hogy hol, nem tudta eltalálni, hiába erőltette a fejét. Próbálta, gondolkodott, azután megfeledkezett róla. Sok minden egyéb nyomta a szívét. Megírták neki, hogy az egykori menyasszonya, Gábor Mariska férjhez ment. Felszaggatta ez a hír a régi sebeket. Ki tudja, kire vár a menyecske, szép zsindelyes ház, a jó kövér föld, az egyetlen lány minden jószága. Övé lett volna valamikor, ha közbe nem jön az az átkozott villamos, az istenverte Pest. Fájt ilyenkor a sivár, szeretetlen élet, a szűkös világ. Jó, amíg fiatal az ember, de mire az évek elszállnak, mégis úgy volna szebb, ha jó mód várakozna reá. Nagy bánatában olykor az italhoz folyamodott. Apró csetepatéi voltak. Büntetéssel fenyegették. Keserű volt állandóan a szája íze.

A kis vasúti állomáson járt ebben az időben egy nyári estén. Még világos volt, mikor megjött a vonat. Másodmagával lépkedett az épület előtt, vállukon a szuronyos fegyver. Unottan, szinte haragosan nézte a szállingózó utasokat. Fáradt volt. Aludni szeretett volna már. A másik csendőr észrevett valakit, odaszólt Ádámnak:

— Nézd csak meg te is. Ismerős ez az ábrázat.

Rá se nézett Göncs Ádám, úgy felelte: - Hagyjad! Csak nekünk lesz vele bajunk.

A csendőr nem hallgatott Ádámra. Megállította az embert. Előszedte az írásait, köztük a fényképet is, amit nemrég kaptak. Megnézte jól. Épen az volt. A sikkasztó.

Most már Göncs is ránézett és majd, hogy el nem kiáltotta magát, hangosan. Amit hiába keresett volna a képen, ráismert rögtön a megszeppent, összeroppant ember vörös bajuszáról. Tudta már rögtön, hol találkozott vele. Mintha tegnap történt volna, olyan elevenen élt a fejében - hányszor gondolt rá dühös keserűséggel, ahogyan ott áll a villamos előtt, zavaros fejjel, káromkodva és rikácsoló hangok kiáltották felé:

— Rendőrt! Rendőrt!

Ez a sunyi vörös, ez volt a leghangosabb. Ez adta ki a jelszót. Ez ajánlkozott a rendőrnél is, hogy tanúskodik ellene. Eddig soha se látta. Nem bántotta, egy szalmaszálat nem tett az útjába. Valami eredendő rosszasság forrhatott ebben. Ennek köszönheti minden bánatát, romlását. A kiáltást, mely már a torkán volt, elfojtotta. Az indulat azonban kitört belőle, vadul. Egy pillanat alatt gondolta végig az egész elmúlt eseményt. Irtózatos düh szállotta meg, lekapta a fegyvert, két kézre fogta és nehéz tusával rásújtott a reszkető, szerencsétlen emberre, hogy élettelenül esett össze.

 

 

Lengyel Géza. HÉT DARAB EZRES. Elbeszélés. 1911. 7. 128.

— Fiam, — mondotta szelíden, de szemrehányástól rezgő hangon az asszony — öt forint kell, öt forintot adjál nekem, mert a villanyt lecsavarják, ha ki nem fizetjük a számlát.

— Jó — felelte a férfi.

— És tizenkettő hatvan is kell, a fűszeresnek. Nem vár tovább. Erre már nem is felelt a férj, Melker Sándor, hivatalnok, helyesebben osztályfőnök helyettes az ekegyárban. Ez a szép című állás jövedelmezett minden hónapban százötven forintot. Különmunka, mellékjövedelem, esti, néha éjjeli körmölés: negyvenöt forint. Összesen százkilencvenöt. - - -

Felkelt az asztal mellől, a cigarettáját eldobta és bement a hálószobába. Az ágyak mellett, egy nagy ruháskosárban, különféle párnák és ruhák tetején feküdt ott a fia. Három hónapos, kékszemű, pufók gyerek. Boldogan, nyugodtan aludt s Melker nézte és az emberi sorson elmélkedett, mint mindig, az első pillanattól kezdve, mikor a bölcső gyanánt szolgáló ruhakosár mellett megállt.

Pali fiam, — mondotta — neked mindenesetre többel tartozom, mint a fűszeresnek. És ezt az egy adósságomat szeretném megfizetni. Megcsókolta a kicsit, az asszonyt és elment hazulról. Az irodában már várta egy ismerős kereskedő, a kinek nemrégen rendbe szedte a könyveit. A kereskedő fizetni jött: huszonöt forintot adott. - - - A nagy gondok azonban mind megmaradnak és az aprók is újrakezdődnek egy-két hét múlva. Számolt. A régi szabó, a bank, két szövetkezet, az előleg, a bútoros, a szőnyegkereskedő: ez összesen ezerötszáz forint. Háztartási adósságok százötven forint, apró kölcsönök száz forint összesen 1750 frt. A számolást, mint rendesen, itt abbahagyta. Hazaért. Egészen felvidult Melker, boldogan hallgatta a felesége elbeszélését Pali délutáni viselt dolgairól s azt mondotta, hogy a nyáron mégis csak elmennek nyaralni.

— Ma szerencsés napom van, ma nyernem kell. Mi is a számunk?

Az asszony kikotorta az osztálysorsjegyet. Megnézték a számát, kutattak tovább, újra nézegették és ekkor rájöttek, hogy a sorsjegy már az előző húzásnál lejárt, megújítani pedig nem volt pénzük. Ezen jóízűen nevettek, Melker elgondolkodott.

A hangulat újra komorabb lett. Az asszony félénken jegyezte meg :

— Talán, ha mindent, mindent egy helyen fizethetnél. Hogy is hívják azt?

— Konverzió. Konvertálás.

— Igen, hát konvertálni kellene. A Pista, bácsi, aki az első bankkölcsönt szerezte, aláírná, ha tudná, mire kell.

Melker legyintett a kezével.

— Nem ér az semmit. Igen, ha egy szálig, egy krajcárig mindent adósságra fizetne az ember és utána minden garast a fogához verne. De így! Mondjuk, a Pista bácsi aláírná. A bank kiadná a pénzt, nem is számítaná drágán. Akkor kezemben volna a rengeteg sok bankó. Én aztán látnám, hogy a magam cipője rongyos, neked nincs egy szál ruhád, ki nem mehetsz az utcára, a kalapod tízszer görbült, hát én nem állanám meg, hogy cipőt, meg kalapot, meg ruhát ne vegyek. Színházba is elmennénk egyszer. Délben kocsikáznánk a gyerekkel. Aztán megint nem fizetnénk ki mindent. Előbb két helyre tartoznánk, azután öt helyre és a a végén megint tíz helyre. A nagy kölcsönt nem fizetnénk: akkor a Pista bácsi ép úgy ellicitáltatna bennünket, akár a bank. Ezért nem ér semmit a konvertálás.

Hallgattak, sóhajtottak, azután lefeküdtek. Az irodában másnap azt mondták Melker-nek, hogy a szövetkezet lefoglaltatta a fizetését. A dolgot rendezni kell. Megígérte, hogy rendezi. Sokat gondolkodott, töprengett, noha tudta az első pillanatban, hogy nem süthet ki semmi okosat. A munkát unta, az irodából korábban ment haza. Botjával ütögette a járda köveit s nézett elbutultan maga elé. A botja egyszer csak megakadt egy fekete tömegben. Ránézett és rögtön utána hajolt: nagy, fekete bőrtárca volt. Felvette, bedugta a zsebébe és a következő utcasarkon önkénytelenül más irányba fordult. Melege volt, égette a kíváncsiság és szédülést érzett. Mi lehet benne? Talán néhány rongyos írás. Talán óriási összeg, százezer forint, annál is több. Benyúlt a zsebébe, megtapogatta a tárcát. Jó, erős varrásúnak, finom kiállításúnak érezte. Bizonyosan egész vagyont rejteget. Visszaadja? Szinte haragosan tiltakozott a saját feltevése ellen. Nem, nem adja vissza, nem lesz becsületes, de bolond megtaláló. Összepakolja az asszonyt, a gyereket, kivándorolnak, új életet kezdenek, gazdagok, boldogok lesznek. Igen, de honnan lesz pénze a kivándorláshoz? Hát majd új kölcsönt szerez. Azt fogják mondani, hogy az adóságai elől szökik. És Amerikából mindent megküld, az utolsó krajcárig.

Hazafelé indult és a negyed óra alatt, amíg a lakásához ért, kitervezte a menekülés minden részletét, a kölcsönt, az utat, mindent óvatos körültekintéssel. A tárcáról egészen megfeledkezett. A lépcsőházban jutott csak eszébe, s akkor rohant fel, egyszerre három lépcsőt ugorva.

Szerencséje volt, az asszony a vacsorát készítette a konyhában. Bement a hálószobába, betette gondosan az ajtót. A kis fia a ruháskosárban a saját kezei után kapkodott. Melker megtapogatta a kabátját. Megijedt, mert a nagy tárca egészen kiduzzasztotta. Lassan, óvatosan húzta ki. Háromrétű, csaknem új tárca volt. A középső részéből, ahogyan kinyitotta, elővillant a pénz. Gyorsan kihúzta. s egy pillanat alatt elszomorodva konstatálta, hogy csalódás érte. Nem volt nagy vagyon a tárcában, nem volt százezer forint, de még a fele sem. Hanem azért talált pénznek egészen csinos összeg. Hét darab vadonatúj ezerkoronás. Háromezer-ötszáz forint. Egyéb semmi. se írás, se névjegy, csak a tulajdonos kezdőbetűi. A tárca akkora volt, hogy az ezresek összehajtás nélkül belefértek. Melker nagy nehezen a nadrágzsebébe gyömöszölte s a kabátjával igyekezett eltakarni. Megpillantotta a kályhában égő tüzet. Hamar kiszedte az ezreseket, bedugta a maga ócska, kopott tárcájába. s a másikat bedobta a tűzbe. Az úton kieszelt tervei mind összeomlottak. Újakat kellett készíteni. Kivándorlásról szó sincs. De az összeg azért csinos, elegendő az összes adósságokra és valamicske még marad is. Nem lesz gazdag ember, de nyugodtan, megelégedetten fognak élni. Lassanként fizet ki mindent, nehogy gyanút keltsen. A pénzt addig dugdossa. Azután, megint lassanként, takarékba rakja, amit lehet s a végén vesznek valahol a környéken egy kis házat, kertet.

Szórakozott, szótalan volt egész este. Kora reggel izgatottan böngészte át az újságot. Valahol hátul megtalálta a hírt, amit keresett. G. I. bankár, ugyanaz, akinek kezdőbetűjét olvasta a tárcán, elvesztett hétezer koronát, vadonatúj ezresekben. Az egyik meg is volt jelölve. Melker megdöbbent. Előkotorta a pénzt, gondosan átnézte a most már gyűrött ezreseket. Egyiken se talált semmit. Talán valami titkos jelről van szó? Kicsit zavarodott volt egész nap. Az irodában várta, hogy beszéljenek az elveszett ezresekről, a jelentéktelen hírt azonban nem hozta szóba senki. Erőszakosan ráterelte a beszédet. Megkérdezte a könyvelőt:

— Jó lett volna megtalálni a pénzt?

— Melyik pénzt? — kérdezte csodálkozva.

Hát amit az a bankigazgató elvesztett.

— Nem segítene az rajtam — legyintett a kezével a könyvelő.

— Szóval visszaadná?

— No, vissza épen nem adnám.

A vita ezzel véget ért. Másnap kikeresett egy ezrest, gondosan megállapította, hogy semmi' féle jel nincs rajta s elhatározta, hogy felváltja és megkezdi a fizetést. Ekkor kezébe került egy esti lap. Ebben újra olvasta az elveszett pénzről szóló hírt. A lap hozzátette, hogy a rendőrség erélyesen nyomoz, mert a befolyásos bankigazgatót nagyon bosszantja, hogy vele ilyesmi megtörténhetett. Meglehet egyébként, hogy nem is vesztette el a pénzt, hanem valami ügyes zsivány kilopta a zsebéből.

Melker elsápadt. Most, gondolta, bizonyosan gyanakszanak mindenkire, aki ezrest vált. Ha kérdőre vonnak, nem tudok tagadni. Mi lesz? Becsuknak, mint egy közönséges tolvajt. Várni kell.

Napokig nem is mert arra gondolni, hogy felváltsa a pénzt. Ekkor megállapította, hogy idegen helyre nem mehet vele. Majd megpróbálja a gyárban. A pénztáros keresztülment a szobáján. Melker kezében tartotta a tárcáját és erőltetett kedélyességgel rászólt:

— Varga úr, nem váltana fel egy ezrest?

— A pénztáros nevetett:

— Jó is volna, Melker úr, úgy-e?

Melker elszégyellte magát, zsebre tette a tárcát, úgy tett, mintha csakugyan tréfát csinált volna. A bátorsága szertefoszlott, nem merte bebizonyítani, hogy a zsebében csakugyan igazi, hamisítatlan ezres van.

A lakásán minden csengetésre összerezzent: hátha a rendőrségtől jön valaki. Elhatározta, hogy egyelőre nem váltja fel az ezreseket. Az íróasztala egyik fiókjára erős zárat csináltatott, annak a fenekére dugta. Azután várt. Néhány nap múlva behívatta az igazgató. - - -

A baba két kézzel kapott a színes papiros után.

Mikor egy esztendő telt így el, Melker elhatározta, hogy7 most már vár tovább. A fizetését közben felemelték, a mellékjövedelme megszaporodott, úgy, hogy a kölcsönt gyorsabban törleszthette. Az ezresek vártak szépen a fiókban. Mintha csak ezek a néma, halott, rongy kis papírdarabok vigyáztak volna rájuk, rohamosan fogyott az adósság, fogytak a gondok. A második esztendő végén Melker visszaadta a váltót Pista bácsinak. A dolgai rendben voltak. A gyárban azt beszélték, hogy pénze van a takarékban, s azért olyan fukar, mert minden áron vagyont akar gyűjteni. Egyszer, hirtelen jött elhatározással elvitte az irodába az egyik ezrest.

— Tud váltani? — kérdezte a pénztárost — s a szíve erősen dobogott.

— Nagyon szívesen — hangzott a felelet. Bizonyos tisztelettel adta át neki a pénzt.

Melker közönyösen tette zsebre, pedig ujjongani szeretett volna. Érezte, hogy most szabadult fel a varázslat alól. Hazafelé menet betért egy ismerős üzletbe és egy ezrest kért, aprópénzért. Nagy tisztelettel adtak neki. Másnap üzent a gyárba, hogy csak délután megy ki. Hazulról azonban kora reggel elment és magához vette az ezreseket. Mind a hetet. A hat eredetit, meg a hetediket, amelyet előtte való nap előbb felváltott, azután visszaváltott. Most már nem váltja fel. Beviszi mindet, egy szálig a bankba, két esztendeig fizette a drága kamatokat, most majd ő ad kamatra. Belegyömöszölte a pénzt a vedlett tárcába. Az ócska kabát volt rajta, ugyanaz, a melyikbe két éve a nagy fekete tárcát dugdosta. Vidáman tapogatta most meg a zsebét. Korán volt, a bankot még ki se nyitották, Egy teljes óra hosszat sétált. Akkor bement a bankba, emelt fővel, vidáman, önérzetesen.

— Hétezer koronát akarok elhelyezni, — mondotta ragyogó arccal.

Benyúlt a zsebébe. A bélés már foszladozott s egy darabig kotorászni kellett a foszlányok között. A tárca elbújt egy kissé. Tovább kereste. Hiába. Keze alatt engedett a vedlett bélés. Hatalmas, most már tátongó lyukba került a keze és dermedten, halálsápadtan, lesújtva, halálos bizonyossággal kellett konstatálnia, hogy a kiszolgált, szétmállott zseben át a tárca rég belehullt az utca sarába.

                     ----------.

 

Lengyel Gézának a Nyugatban valamennyi műfajban több tucat írása jelent meg. G.

 

Nyugat ·  1909. 17. FIGYELŐ

 

LENGYEL GÉZA: A REPÜLŐGÉP KÖRÜL

Verseket kell róla írni, fantasztikus történeteket kell kanyarítani köré, azután hallgatni és várni. Mert nem tudhatni, milyen fává növekedik a kicsirázott mag és sejteni is alig lehet, milyen gyümölcsöket fog hozni. A repülőgép ugyanis egyelőre csak a fantáziánkat dúlta fel, de sem a közlekedést, sem a sokat emlegetett vámvonalakat. Általában, hozzá nem ért még a gazdasági élethez, nem adott arra okot, hogy kereskedő, aki tojást exportál, vagy gabonát közvetít, foglalkozzák vele. Ami nagyon számba veendő mérték az emberi zsenialitás szülöttének - pillanatnyi - jelentőségéhez. Igaz, az exportőrök Heine Henrikkel se törődtek. A repülőgéppel pedig valaha nagyon is fognak törődni. - - -

 

Lengyel Menyhért

 

 

Lengyel Menyhért EGY RAB TÖRTÉNETE. Elbeszélés. 1908. 13. 243.

Néha, emlékezések óráiban, magános bolyongásaim közepette, vagy amikor egyedül ülök a szobámban, melyet az alkonyat borít be kedves homályával, csodálatos elevenséggel támad fel előttem a múltam egy-egy részlete. Először csak valami jelentéktelen epizód vagy tárgy a megindítója az emlékezés áradatának, egy utcarészlet valamelyik vidéki kisvárosból, egy esős délután, egy szoba, egy kedves csengésű hang, — de e kicsi magból nagy gyorsasággal bontakozik ki az örökre homályba süllyedt idő minden apró részlete, újra látom az akkori környezetemet, eszembe jutnak a cselekedeteim, a hevüléseim, a régi vágyaim, az álmaim és az akkori barátaim.

Mert nagy barátságot tartó ember voltam. Mindig volt valakim, aki egészen közel állott a szívemhez, akivel minden szabadidőmet együtt töltöttem, kölcsönösen feltárva egymásnak a szíveinket, a titkainkat, legbensőbb gondolatainkat. A férfias, ragaszkodó barátság megható és meleg érzéseivel van tele az egész múltam.

Hová tűnt az a néhány derék, jó és lelkes fiú, akiktől — azt hittem — sohasem fogok elszakadni? Elsodorta őket mellőlem az élet forgataga, olyan szilaj erővel szórta szót őket a világba, hogy nagy ritkán akadok újra össze valamelyikkel. S olyan véghetetlenül különösek ezek a találkozások. Az újra elém kerülő emberek már nem az én régi barátaim többé, külön világban élünk, mások a törekvéseink, nincs többé egy gondolatunk. Szinte idegenül nézek rájuk, — hogy lehetséges az, hogy az élet ennyire kiforgasson valakit a régi mivoltából, — milyen másoknak ismertem én ezeket az embereket! Akkor órák hosszáig patakzott belőlünk a beszéd, most alig tudunk néhány közömbös szót váltani. Megállunk egy percre egymás mellett és sietünk tovább, nagy csalódás érzetével.

A minap a vasúti váróteremben akadtam össze egy ilyen régi barátommal. A kövérkés, pápaszemes emberkében alig ismertem rá az én ifjúkori pajtásomra. Pedig ez különösen kedves cimborám volt, rajongó, fellegek közt járó, lobogó, vad és szertelen ifjú — és íme, milyen nyugodt, békés, kövérkés emberré higgadt.

Persze tapogatódzva, lassan indult a beszéd, jelenlegi állapotunkról, családi körülményeinkről esett szó. Megkérdeztem, mit csinál, mivel foglalkozik. Én már tizenöt esztendeje vagyok hivatalban, mindig ugyanazon a helyen, — mondta vidáman.

Megütődve néztem rá. Sohasem hittem volna, hogy ebből a vándorlási ösztönökkel s örökös nyughatatlansággal megvert emberből egy helyen ülő jámbor hivatalnok lehessen.

— Csodálkozol rajta, ugye, — mondta, — néha magam is furcsállom a dolgot, nem így indultam, de most már egészen rendjén valónak találom az ügyet. Pedig a kezdet igazán keserves volt.

Nyomorúságos családi körülményeim kénsztettek hivatalba lépésre. Az egész nagy családom, öreg szüleim eltartásáról volt szó, búcsút kellett hát mondanom minden merész álmomnak, a szabad, változatos és küzdelmes életnek, rögtön kellett a kenyér, hát beleptem a büróba azzal a hátsó gondolattal, hogy a legelső alkalommal, körülményeim első kedvező alakulásával úgyis ott hagyom. - - -

Akkortájt minduntalan valami gyerekes komplotton /cselszövés) törtem a fejemet. Ha majd elérkezik az idő, mikor szabadulnom lehet, — gondoltam magamban, — bemegyek a főnökömhöz s arcul vágom, halvány viszonzásául a szekatúráinak. Vagy egy nagyot köpök a szoba kellős közepére s gorombán, parasztosan megmondom nekik a véleményeiért. Aztán megyek, megyek vissza az új, a szabad életbe.

Az idő múlt, és én még mindig fogva maradtam. Rabnak éreztem magamat, gályarabnak, aki oda van láncolva a gályához s húznia kell a gyűlölt igát. Ha egy-egy szabad percem volt, lopva az ablakhoz mentein s kitekintettem a szabad világba. Aranyos napsugár ragyogott odakint, szabad és boldog emberek sétálgattak az utcán s nekem a sírás fojtogatta a torkomat.

Érdemes ezért élni? — gondoltam keserű kétségbeeséssel, — erre való, ezért rendeltetett ez a színes, szép és gyönyörű élet, hogy én ilyen rabságban töltsem? S az a piszok munka, amit végeznem kell, amihez semmi közöm, amit utálok! Nagy önmegtartóztatásomba került, hogy dühöngésbe ne törjek ki, mert olykor az a heves vágyam támadt, hogy apró darabokra szakítsak szét minden nevetséges hivatalos irka-firkát. Azt gondoltam, velem valami szörnyű igazságtalanság történik, mert más a rendeltetésem, s olyan munkától vonnak el, amibe belefektethetném a lelkem minden érzését.

Később egy kicsit javult az állapotom. Tudod, a megszokás nagyhatalom, meg azután a hivatalnoki rangsorban is emelkedtem, nagyobb fizetést kaptam s ez egy kissé lecsillapított. Legalább megfizetnek a nyomorultak, ha már kiárendálták a testemet, a lelkemet — gondoltam — s ebbe egy kicsit megfogództam. De még mindig nem volt a munkámmal semmi lelki közösségem.

Azután múltak az évek s én mindjobban belenyugodtam a sorsomba. Most már a társaim kezdtek érdekelni s nagy és meglepő felfedezéseim voltak. A külvilágban sok komiszságot tapasztaltam, a magamfajta szertelen ifjú emberek, s a művész ismerőseim olykor nagy becstelenségeket követtek el velem szemben, kegyetlenkedéseket és legázolásokat, amikre csak a különben finom lelkű, szenzibilis emberek képesek olyanokkal szemben, akikre valami egészen csekély okból megharagszanak. S ezzel szemben azt láttam, hogy ott a hivatalban csupa naiv, jóhiszemű s jóravaló ember ül. Igaz, hogy épen az együgyűségükből fakad ez az erényük s a főnökeiktől való örökös rettegés vonta el bennük a bátorságot, hogy valami hallatlan komiszságot képesek legyenek elkövetni, — de rájöttem, hogy az együgyűség, gyámoltalanság s félelem a legszebb emberi érzések között foglalhatnak helyet.

Újabb stációja volt az életemnek, mikor beláttam, hogy azok a kegyetlenkedő s kicsinyes főnökök sem olyan borzasztó emberek, mint a milyeneknek én gyerekésszel képzeltem. A pattogásuk és műharagjuk, meg a mosolyra késztő tekintélytartási erőlködésük mögött néha jó érzés lappang. Rajtam sok nehéz s keserves helyzetben segítettek, és mikor már kinőttem a gyakornoki s kishivatalnoki sorból, a velük való érintkezés is átformálódott, emberibb lett.

Nem akarom azt a furcsa és hihetetlen átváltozást, amin keresztülmentem, hosszasabban ecsetelni, hát csak röviden jelzem, hogy az utolsó stáció az volt, mikor érdeklődni kezdtem a munkám iránt. Mikor rájöttem, hogy a közönséges és szürke aktákhoz emberi munka s törekvés ezer finom szála fűződik. És hogy eredményeket lehet elérni, sikereket lehet kicsikarni, ha bizonyos munkákat jól és alaposan végzünk el. Szenvedélyesen kezdtem érdeklődni a munkám iránt s ekkor felszabadult minden más irányban lekötve tartott energiám, s én vad vággyal s minden képességemmel rávetettem magam a dologra.

Persze, hogy ennek folytán gyorsan emelkedtem és most már a sorsom meg volt pecsételve, ott ragadtam örökre a gályán, de legalább, mint első kormányos.

Már három esztendeje nem vettem ki a szabadságomat, az idén végre is szégyellni kezdtem a dolgot, tudtam, hogy a fiatal hivatalnoki kar a lelke mélyén roppant megvet azért a hallatlan «stréberségért», hogy minden időmet a hivatalban töltöm. Most végre mégis eljöttem hazulról egy hónapra. Egy hete vagyok Pesten és látod, nem bírom ki tovább. Nem tudok aludni, izgat, hogy mi történhetik az irodában s egyes fontosabb ügyek a távollétem alatt milyen stádiumba kerülnek. Valósággal betege vagyok ennek az izgalomnak, elhatároztam tehát, hogy a még hátralevő három hetet elengedem s visszatérek a hivatalba. Már alig várom, hogy ott legyek újból. — De már csengetnek is az induláshoz, — no, az Isten megáldjon.

Kezet fogtunk és ő boldog izgalommal rohant a peronra. Utána néztem és hirtelen arra a rabra gondoltam, aki életfogytiglani fogságában pókokat és egereket szelídít, ebben találja a gyönyörűségét, s végűl azt hiszi, hogy ez az élete célja. Talán neki van igaza, — talán nincs is más célja ennek a furcsa és rejtélyes emberi életnek.

 

 

Lengyel Menyhért: A FEKETE POSTA. Elbeszélés. 1910. 52. 1075.

Akkortájt a Garda-tó mellett voltam, nagy magánosságban éltem s hétszámra nem beszéltem senkivel. A penziómban forrt és pezsgett az élet, emberek jöttek-mentek, vidámak voltak és mámorosak a fiatal tavasztól, mely egészen korán ült be a völgybe s ott nagy lakodalmat rendezett: ragyogó napsugarával csodálatos színekre festette a nagy tó rengő vizét, a völgyben friss virágokat nyitott, s állandóan derült mély kék eget borított a vidékre. Mindettől az emberek egészen megbódultak, kiabáltak, nevettek, futkároztak, az életöröm kipezsgett belőlük, megszépítette őket, a penzióban hirtelen szerelmek lobbantak fel, máról-holnapra apró vígjátékok és drámák játszódtak le. Nagyon mulatságos lehetett. De mondom, engem ez mind nem érdekelt, az öntudatra ébredés szomorú fiatal esztendeit éltem, mikor az ember kezd gondolkodni, s konokul el van szánva arra, hogy végére jár a világrejtélyeknek, a végokoknak, az életjelenségeknek, mindannak, ami misztikus és sötét kérdőjelként mered fel a gondolkodó ember előtt. Akkor még nem hittem, hogy megfejthetetlen kérdések is vannak s megdöbbenve állottam meg az élet nagy zűrzavara előtt, kutatva az utakat s a lehetőségeket, melyek segítségével eligazodhatok benne, így barangoltam be a virágos völgyet s a sziklás tópartot, magamba mélyedve, gondolkodva és nagy belső küszködéssel — azt hiszem, egy kicsit beteg is voltam. Egy este a tó partján ültem, azon a helyen, ahol különösen szerettem tartózkodni. Hátam mögött a kivilágított villasor, a zajgó, eleven kis fészek, előttem a sötét tó, melyet ilyenkor még mélyebb árnyékba borítottak a partjain egyenesen ég felé meredő különös rajzú hegyek, melyek sziklái közt egy-egy ciprusfa állt hallgatagon. Messziről, a hullámos, sötét vizek mélyéből, néha hajó közeledett, vörös és fehér lámpáinak fénye remegve sávozódott szét a habokon. Nagyon szép volt.

Sokáig ültem itt, gondolkodva és szemlélődve s jó későn vettem észre, hogy mellettem a padon, a sötétségben egy másik hallgatag ember ül, ugyanolyan csendben mint én, csak amint a hajó közeledett, mozdult meg s vált nyugtalanabbá. Félénken s szinte bocsánatot kérve, hogy zavar, megszólított :

- Nem tudja uram, hoz-e ez a hajó postát? — Nem hiszem, mondtam -  ez kiránduló hajó, Gardonne-ból jön vissza fürdővendégekkel, a postát pedig vasúton kapjuk.

- Délelőtt, ugyebár?

- Igen, délelőtt tízkor az elsőt.

- Biztos ez, uram?

- Egészen bizonyos.

Elhallgatott, csöndesen ültünk egymás mellett. Azután egy kis idő múlva, mintha nem is direkt nekem mondaná, megszólalt:

- Szép hely ez, milyen szép hely.

- Nagyon szép, nyugodalmas, mondtam, és mert rokonszenvesnek tűnt fel nekem ez a csöndes ember s oly régen nem beszéltem senkivel, tovább fűztem a beszélgetést, azon a módon, ahogy az ember ismeretlenekkel beszédbe szokott ereszkedni.

- Mióta tartózkodik itt Ön?

— Tegnap jöttem.

- S meddig marad?

- Holnap reggel utazom, az első vonattal. Megint szünet, azután már ő kezdte:

- S Ön mióta van itt?

- Három hete.

— S kellemes itt a tartózkodás?

- Rendkívül. Nagyon megnyugtató. Nekem ugyanis egy kis nyugalomra van szükségem - mondtam --egy kicsit ideges vagyok.

Sóhajtott.

- Nekem is kellene egy kis nyugalom, pihenés. Szeretnék itt maradni. Ha lehetséges volna.

- Tovább kell utaznia? Hova megy? - kérdeztem.

Nem tudom még, talán Veronába, vagy lejjebb Bolognába, vagy talán Firenzébe, még nem tudom.

- Ha nincs határozott célja vagy terve, nagyon ajánlom, hogy maradjon itt, ennél szebb helyet nem igen talál.

- Igen, magam is szeretnék itt maradni, de mégse lehet -- s habozva tette utána - a posta miatt nem lehet.

- Értem — mondtam — bizonyosan máshová rendelte a leveleit, fontos leveleket vár s azokért utazik el.

- Dehogy -- mondta élénken — a leveleim holnap ide érkeznek s épen azért fogok előbb elutazni.

Ezt már nem értettem. A dolog oly különös volt, hogy nem is akartam tovább feszegetni. De most már ő lett közlékeny, megsejtette bennem az érdeklődőt, azt, aki talán vigasztalhatja, az olyan emberek közlékenységével, akiknél megkönnyebbülés, ha magukról beszélhetnek s az önkínzás egy nemével tárják elő az addig titkolt fájdalmakat — csendesen beszélni kezdett:

— A posta miatt nem maradhatok. Nem különös-e az, hogy az ember sohasem lehet tőle nyugton? Elszökik, menekül, megül a világ egy szép csendes zugában, hegyláncok zárják be mögötte a láthatárt, folyók és tengerek és idegen országok fekszenek közte és az otthona között, mégis egyszer hazulról elröppen a hír, borzasztó gyorsasággal száll át országokon, hegyeken, tengereken, eléri az embert és szíven találja. Nem lehet előle menekülni. Nem borzasztó ez?  Nem nyugtalanító ez?

- Hát rossz híreket vár hazulról? Kérdeztem részvéttel.

— Istenem -- mondta szomorúan. Mit várhat mást az ember. Ugye van egy csomó más ember, rokon, barát, szülő, testvér, akiknek a sorsa elválaszthatatlanul össze van kapcsolódva a mienkkel. Aggódunk értük. Elkerülhetetlen, hogy ezek közül valakinek baja ne essék és jön a hír és megsebez, leterít bennünket. Nem lehet előle kitérni. Én különben nemcsak azokért aggódok, akikhez közel állok - ismeretlen emberek sorsa is szánalommal tölt el. Mind egy testvér vagyunk s a végzet mindnyájunkhoz mérten egyformán kegyetlen. Még talán ahhoz inkább, a kinek meg kell tudnia, milyen szerencsétlenség történt a másikkal.

- Ez az aggódás, várakozás, rettegés mondtam én -- csak beteges állapot, a lehangolt idegrendszer gonosz játéka, meg kell tőle szabadulni.

- Hogyan? -- kérdezte csüggedten.

- Elébe kell állani minden jó vagy rossz hírnek, bátran. Maga az aggódás és félelem sokkal gonoszabb, mint a legrosszabb valóság. A félelem ellen kell küzdeni, mint egy egészen célszerűtlen és felesleges dolog ellen. A félelem rontja meg az ember életét. Le kell gyűrni. Ez csak úgy lehetséges, ha az ember ismeri a gyökereit, a sötét barlangot, melyben a félelem rémei tanyáznak. Ez a barlang pedig az emberi lélek.

Érdeklődve nézett rám.

- Igen, tudni kell, hol tanyázik a félelem és mi táplálja. És tudja-e, hogy mi táplálja? Az öntudatlan gonosz gondolat. Aki fél, mind rossz ember.

- No de kérem — mondta méltatlankodva — ez nem lehet, éppen az a bajom, hogy nagyon lágyszívű, gyenge ember vagyok, aki mélységes részvétet érez minden emberi baj iránt.

Tudja miért? Mert titokban, szinte öntudatlanul is azt kívánja, hogy másokat baj érjen. Mert valami lappangó, titkos vágya, hogy valaki, aki magához közel áll, elpusztuljon. De erre gondolni se mer. És hogy ne kellessen rá gondolni, inkább másra gondol. Inkább fél. Így bünteti meg magát azért, hogy rosszat kivan valakinek. Nézzen csak bele jól a saját lelkébe, adjon csak egyszer számot magának egészen őszintén arról, hogy mi történik odabenn. Gyújtson csak egyszer gyertyát a barlangban, majd meglátja, hogy mi lappang ott a sötétben. S ha tudatára fog jutni annak, hogy mi az igazi ok, ha megismeri magát, akkor eltűnik a félelem s marad a valóság, annak megismerése, hogy a lélekben egy csomó gonosz indulat is ott lappang, hogy az ember csak felerészben jó, másik felében gonosz és könyörtelen. S ezt tudni kell, ezzel számot kell vetni. Nem kell komédiázni saját magunk előtt. A képmutatásból származik a rettegés, az azon való rettegés, hogy egyszer csak leleplezett bennünket s kiderül, hogy nem is vagyunk olyan jók és érzékenyek, mint amilyennek látszani szeretnénk. Gondolja csak ezt végig, s majd meglátja, hogy felszabadul a lidércnyomás alól. Nekem elhiheti, mert én már keresztülcsináltam ezt a szabadulást.

Elhallgattam s még azután sokáig ültünk egymás mellett, gondolkozva s a nagy vizet nézve, melyen mind sötétebb színekben terült szét az éjszaka.

Egy idő múlva megint megszólalt.

- Igaza lehet. Csak egy kis razziát tartottam s máris rájöttem, hogy igaza lehet.

- Tehát itt marad, szépen megvárja holnap a postáját, felbontja s jöjjön, aminek jönnie kell, a jó vagy rossz hír, mindent el kell fogadni úgy, amint van, így lesz?

- Nem, ezt még nem merem. Egyszerre még nem merem. Belátja ugye, hogy valami átmenetet kell csinálni. Már egy hónapja utazom, egyik helyről a másikra s a postám mindig jön utánam, nyomon követ. Eddig nem mertem bevárni, még holnap se merem. Hanem talán lehet valamit csinálni.

Gondolkozott, azután felállt, hozzám lépett, a kezét nyújtotta.

- Uram, én Önt nem ismerem, de bizalommal vagyok Ön iránt. Ön megmenthet engem, segíthet rajtam.

— Szívesen, feleltem készséggel.

Én holnap reggel mégis elutazom. Veronába megyek. Meghagyom Önnek a címemet. Ön pedig legyen olyan jó, menjen el holnap a postára s vegye át a nevemre érkezett leveleket. Azután bontsa fel őket, nem bánom, bontsa fel őket. Olvassa el s küldjön egy rövid sürgönyt, csak annyit, jó vagy rossz hírek jöttek-e. Ezt meg kell tennie. Ez lesz az átmenet, egyszerre magam meg sem merem megcsinálni a dolgot. Segítenie kell rajtam. Megteszi?

Megígértem neki, mert láttam, ez mennyire megnyugtatja. Azután hazamentünk. Másnap reggel ő elutazott s én elmentem a postájáért. Nagy halom levele feküdt ott. Nem mondom, hogy magam is nem voltam egy kicsit izgatott, amint a vészes leveleket átvettem, melyek, mint a kopók üldöztek egy szerencsétlen embert. Azután hazamentem, nekikészültem s felbontottam a borítékokat. Szabószámlák voltak benne, eljegyzési értesítők s nőegyleti közgyűlésekre szóló barátságos meghívások.

                                      ------

 

Lengyel Menyhért (1880-1974) 1916-ban írta meg A csodálatos mandarin c. "pantomim-mesét" (az író saját megfogalmazása), amelyből Bartók Béla világhírűvé lett táncjátéka született. A háború után hosszabb utazást tett az Egyesült Államokban, ott szerzett tapasztalatait Amerikai Napló című kötetében adta közre (1922). Az 1920-as években a színház mellett a filmmel is aktívan foglalkozott. 1929–1930-ban Karinthy Frigyes mellett a Belvárosi Színház társigazgatójaként dolgozott. 1931-ben a Pesti Napló számára Londonból küldte tudósításait. 1937-ben költözött át az USA-ba, Hollywoodba, forgatókönyvírónak. Számos filmje világsiker lett. (Google)

*

Nyugat 1912. 3.

Lengyel Menyhért: A Nagy Fejedelem

Hatvany Lajosnak

Kedves barátom! Ön bizonyára jól emlékszik még arra a fantasztikus vasárnap délutánra, mikor ez a színdarab, amelyet most végre könyvben is a nyilvánosság elé bocsátunk - a Folies Caprice kicsi és rozoga színpadán a Thália társaság lelkes csapatának előadásában színre került. Nekem természetesen ez a délután örökre emlékezetembe marad, mert - nem túlzok - ennek köszönhetem az életemet. A Nagy Fejedelem mögött az írójának gyászos ifjúsága fekszik. Évek, virágos fiatal esztendőknek kellett volna lenniük! És úgy nézek rájuk vissza, mintha a szibériai ólombányákban töltöttem volna őket. Sokszor beszéltem Önnek erről az időről, a magyar vidéki város életéről, az egyetlen kávéházról, melyben az ember reménytelenül gubbaszkodik, - a csöndes utcákról - ahol néha ordítani szerettünk volna a fájdalom miatt, melyet az elhagyatottság és társtalanság kínos érzése kelt bennünk. Vegye ehhez a nehéz életkörülményeket, egy hivatal reggeltől estig tartó rabságát, - munkát, amelyhez semmi közünk, s amelynek végzése alatt alakok és történetek zaklatnak és üldöznek - a rettenetes szomjúságot az élet után és a lehetőség után hogy dolgozhassak. Az éjszakákat a csöndes szegényes házban - ahol - miután mindenki lepihent, a petróleumlámpa enyhe és kedves fényénél megpróbáltuk életre hívni az alakjainkat - amelyek mozgását, életét, egész belső történetét világosan éreztük - de kifejezni sehogy se bírtuk. Nekem kezdettől fogva kínos küzdelmem van azzal, hogy ami bennem él, ki bírjam fejezni. A Nagy Fejedelem első fogalmazásában éppen csak hogy eldadogtam a mondanivalómat .- - -

Már most képzeljük el, hogy ez az ember maga teremtett magának barátot, atyát és Istent. Fiatalságában, amint naiv szemeivel belenézett a világba, megrettent az emberek kicsiségén és gonoszságán. Hogy a világba és az emberekbe vetett hite megmaradjon, keresett valamit, amiért érdemes élni, valakit, akit érdemes szeretni. Így bukkant rá, tudományos munkálkodása közben a Fejedelem elfelejtett alakjára. Kutatott és okmányok kerültek kezébe a Fejedelem rendkívüliségéről. És mert nemcsak tudós, hanem költő is, kitűnő intuícióval megérezte az alak nagyságát, fantáziája megnövesztette a méreteit és amint mindjobban közeledett hozzá, íme a lény, melynek porai régen szétszóródtak, de a maga idejében borzasztóan ható egyéniségének delejes sugározása el nem veszett - élni és hatni kezdett. Amikor élt, mindenki felett uralkodott, most ezt az egy embert keríti hatalmába, aki az idők ködén keresztül érintkezésbe jutott vele. S a roppant egyéniség teljesen felszívja a tudós élet és érzelem tartalmát, most már csak vele foglalkozik, ami szeretetett barátnak, családnak adhatott volna, mindet a Fejedelemnek adja---

A Nyugat kiadásában legközelebb megjelenő dráma előszava

*

Móricz Zsigmond. A nagy fejedelem. (Az Erdély-trilógia második része. ) A nagy fejedelem 1927-ben jelent meg.

 

Nyugat 1915. 7. Figyelő

Lengyel Menyhért: Móricz Zsigmond: Mesék a zöld füvön
Elbeszélések. Az Athenaeum kiadása

A Móricz Zsigmond némely elbeszélésében vagy regényében az van meg, amit csak a legnagyobb íróknál lehet megtalálni: az olvasó azt képzeli, hogy a történet az ő története, az ő személyes élménye s az író csodálatos módon azt írta ki, amit az ember legbelsejében egyszer elgondolt- - -

Mily magától értetődő itt minden s mily élettel teljes! Móricz másik novellája, Az asztalos - sötét tónusával már stilizáltabb, a Mese a zöld füvön című,  pompás elbeszélésében pedig kicsit archaizál - a három közül nekünk a Mihály tetszik a legjobban. Kedves, egészséges, igazi történet, hibátlanul előadva. - - -

 

Nyugat 1911. 5. Figyelő

Ignotus: Lengyel Menyhért Prófétája

Lengyel Menyhért maga is prófétalélek - vagy legalábbis bibliai, mert látomásos. Van ebben sok primitívség; a vadember képzelete, emlékezete, elgondolása: mind látásos. Annál különösebb aztán - s már magában beleesik a művészet komoly játékosságába -, mikor a differenciáltság s az intellektualitás mondanivalói ily érzékletességben vetődnek ki az íróból. S még valamiben bibliai Lengyel Menyhért: abban, hogy szava minduntalan elakad a sok mondanivalótól. Kevés drámaköltő szenved ennyire attól a kényszerűségtől, hogy a drámában az embereket egyre beszéltetni kell - holott a lét nagy vívódásai, az élet nagy eseményei mennél nagyobbak, annál hangtalanabbak. E két sajátság összefügg egymással; akinek a dolgok nem szóban jutnak eszébe, hanem képben, annak erőltetnie kell a szót, hogy a képet tolmácsolja. Innen oly erős Lengyel hite abban, amit a Taifun pénztársikere után üzletes technikai számításnak szeretnének megállapítani az irigyei: hogy jelenetekben fejeződjenek ki cselekményeinek fordulatai és hangulatai. S innen, ami néha fogyatkozása: hogy dialógusa sok helyt élettelen és kedvetlen kitöltő fal a nagy mondanivalók pillérei között. Holott szó sincs róla, szebb és jobb volna, ha egyenletes oszlopsor volna, mely tartja is és ki is adja az épületet- - -

Az Ember Tragédiája óta nem volt magyar darab, mely magasabbra és többre tört volna. S ha szándéka magasára vergődve jut is el: a tárgya mélységeibe kísértetiesen behatol.

 

 

LENGYEL MENYHÉRT A PRÓFÉTA CÍMŰ SZÍNDARABJA A VÍGSZÍNHÁZBAN. — Jelfy Gyula felvételei.

Percival (Hegedűs) a vadakhoz: Felajánlok nektek mindent, a mi bennem van. (III. felvonás.) 

 

 

Nyugat 1910. 24. Lengyel Menyhért: Egy csöndes hónap

 

Balatonföldvár, július23.

 

Egész délelőtt írtam, s ahogy a munka lázától egy kicsit bódultan felkeltem az asztaltól, egy pillanatra az a megnyugtató érzésem volt, hogy most végre ura vagyok a témámnak. (Meddig tart ez a nyugalom?) Új elmélet: sohasem szabad engedni, hogy a munka, mint valami misztikum lebegjen felettünk s nyomjon bennünket. Ki legyünk neki szolgáltatva s csak szerencsés pillanatokban hatolhassunk bele. Megfordítva felette kell állani, uralkodni kell rajta, bánni kell vele tudni, amit ki akarok hozni, azt annyira át kell gondolni s meg kell formálni, hogy egészen biztos legyek a dolgomban s ne legyek játéka a véletlen ötleteknek s szerencsés perceknek. Különben borzasztó gyötrelem és kínlódás az egész.

A tóparthoz érek. Gyönyörű tiszta idő. Fürödni - fürödni! -

A víz egy külön és nagyszerű birodalom.

 

Július 25.

 

Tegnap este Bergson filozófiájáról olvastam. Az különösen megragadta a figyelmemet, hogy a múlt minden mozzanata velünk, bennünk él s meghatározza a cselekedeteinket. Erről sokat tudok Freudtól s Ferenczytől. Nagyszerű, hogy fekszik mögöttünk ez a múlt, mint egy sötét erdő. Egy elfeledett erdő, amelyen valamikor áthaladtunk éjszaka, de a rémei még folyton kísértenek s a különös hangok visszacsengenek a fülünkbe.

 

Nyugat  1917. 1. szám.

Lengyel Menyhért: A csodálatos mandarin
Pantomime grotesque

Megzenésítés, lefordítás és előadás joga fenntartva.

Személyek:

Mimi. - Az öreg gavallér. - A kis diák. - A mandarin. - Első, második, harmadik csavargó.

Emeleti szoba, - a nyomor fantasztikus színeiben. Lerongyolt tapéták, - sivár falak. Komikusan rozzant bútorok, - a szögletekben holmik, - indokolatlan tárgyak - mint egy elzüllött régiségkereskedésben. Röviden: a szoba három csavargó tanyája, akik a lopott holmikat ide hordják össze.

A háttérben ajtó - melytől jobbra és balra ablak. Távoli világosságból, a lámpák felrezgő fényéből, a sajátságos és zűrzavaros kiáltásokból egy roppant város élete és zaja verődik a szobába - - -

 *

 

 

Escher Károly (1890–1966) Szekszárdon született. 1916-tól filmoperatőrként dolgozott, 1928-tól pedig a Pesti Napló képes mellékletének fotográfusa lett.

Mintegy három évtizedes munkássága során a mindenes fotóriporterből egyéni hangvételű, magas művészi színvonalon dolgozó alkotóvá vált. A csodálatos mandarin című felvétele a magyar fotótörténet emblematikus darabja lett, mely a tárlaton is megtekinthető. Ezt a fotót – más képekkel együtt – a Gadányi Gyűjtemény kölcsönözte.

 

*

Tartalom: Három csavargó prostitúcióra kényszerít egy fiatal lányt: férfiakat kell elcsábítania, akiket ők aztán kifosztanak és megaláznak. Az akció mindaddig jól működik, míg meg nem érkezik egy különös és gazdag kínai. A lány erotikája olthatatlan vágyat ébreszt a férfiban.
A csavargók hiába ölik meg egyszer, kétszer, háromszor, nem bírnak vele, mert beleszeretett a lányba és mindaddig nem tud meghalni, amíg őt meg nem kapja. A lány a csodálatos mandarin szenvedélyes szerelmétől megtisztul, s az boldogan hal meg a lány karjaiban.(Google)

*

Nyugat 1915. 7. Figyelő

Lengyel Menyhért: Móricz Zsigmond: Mesék a zöld füvön
Elbeszélések. Az Athenaeum kiadása

A Móricz Zsigmond némely elbeszélésében vagy regényében az van meg, amit csak a legnagyobb íróknál lehet megtalálni: az olvasó azt képzeli, hogy a történet az ő története, az ő személyes élménye s az író csodálatos módon azt írta ki, amit az ember legbelsejében egyszer elgondolt- - -

Mily magától értetődő itt minden s mily élettel teljes! Móricz másik novellája, Az asztalos - sötét tónusával már stilizáltabb, a Mese a zöld füvön című, pompás elbeszélésében pedig kicsit archaizál - a három közül nekünk a Mihály tetszik a legjobban. Kedves, egészséges, igazi történet, hibátlanul előadva. - - -

 

 

FALU, MÓRICZ ZSIGMOND HÁROM EGYFELVONÁSOS DARABJA A NEMZETI SZÍNHÁZBAN. Jelfy Gyula felvételei

 

Kend a pap? A tiszteletes (Gál),  juhászné (Rákosi Szidi), tanító (Hajdú), tanítóné (Demjén Róza), juhász (Bakó).

 

Nyugat 1924. 15-16. Figyelő

Lengyel Menyhért: Ady világa

--- A költészet: a tenger fenéket átvilágító napfény. Ady világa a titkok ilyen óceánja. De minden lélek ilyen, csak nem sugárzik rá a kegyetlen kegyelmes fény, mely megmutatja csodáit. Az a fénysugár, aki Ady volt - keresztülláttatott mindenen, s a néma ösztönök és süket érzések ébredezve rezonáltak a mélységek örök rokon csodáira. Ady világa rejtelmes, dermesztő szépségű, s átkutatása nagyszerű feladat. Most egy hivatott búvár, Hatvany Lajos vállalkozott arra, hogy az Ady-óceán titkait megmutassa. Búvárkodása eredménye egyelőre két füzet, mely Ady Istenes-verseivel foglalkozik. - - -

 

Lux Terka

 

Lux Terka: RABOK. Elbeszélés 1909.36. 748.

Mihály tanult. Már alig látta a könyvben a betűket, de azért tanalt, kidülledt szemmel, fakó arccal, lüktető halántékkal. Az ablak deszkájára könyökölve tanult és a betűkön kívül nem látott, nem hallott egyebet.

Az ablak előtt gyerekek futkároztak az emeleti folyosón, piszkos, vásott gyerekek, a szomszéd ajtókban asszonyok diskuráltak, az első emeleten a házmester-nő veszekedett egy nagyon magas és nagyon sovány, ritka, fakó szőke hajú asszonnyal, egy szabó feleségével, ki három nap előtt temette el az egyik gyerekét, s a másik meg ép most törte be egy kaviccsal a házmester ablakát, amit egy idegen macska után hajított.

A szűk, piszkos kis udvar levegője sűrű volt a füsttől, mit az eső vert le a keményekből s a júniusi levegő nyirkos, párás és fullasztóan meleg volt.

Mihály semmit sem érzett. Öt nap választotta el a vizsgájától s reá nézve az élet csak a vizsga napjának dátuma volt.

Az anyja a konyha előtt ült és Sárosinéval, egy hivatalszolga feleségével beszélgetett. Arról beszéltek, hogy milyen drága az élet Pesten. - Azért asszonyságnak, — szólt Jánosiné — mégis csak jó. Legalább van valami reménysége. Ha Mihályból doktor lesz. Igaz, az még messze van; csak tizenhat esztendős. De legalább megvan a remény. De mitévő legyek én tizennégy esztendős süketnéma fiammal?

A Mihály anyja csak sóhajtozott s egyre a lépcsőház felé nézett. A leányát várta. Az első emeleten a házmesterné még mindig veszekedett Topainéval, ki egyre azt hajtotta konok nyugalommal, míg a konyhaajtó küszöbén ülve egy inget foltozott.

- A szegény embernek — sóhajtott Sárosiné, míg a veszekedést hallgatta s a füstös levegőtől köhögött — legnagyobb csapás a gyerek! Akár egészséges, akár beteg. Pláne, ha beteg vagy nyomorék! Pedig inkább ilyen, mint egészséges. A rossz táplálás és a felügyelet hiánya miatt. Tessék elhinni, ez az oka. Én tudom. Kis leány koromtól szolgáltam nagyúri házaknál, amíg férjhez mentem és tudom a különbséget. Az ember mos, a gyerek ott lábatlankodik, oszt beleesik a szapulóba, vagy magára rántja a forró-vizes fazekat. Vagy az ember hallja, hogy a tej fut a sparherden s a gyereket hirtelen az asztalra ülteti; az leesik és nyomorék marad egész életén át. Egy liter tej miatt. Tíz krajcár miatt.

A Mihály anyja csak bólingatott fejével, pedig oda se hallgatott a szomszédasszonyára. Egyre a lépcsőházat nézte és várta a leányát.

- Ott vannak a második emeleten Fichtnerék. A szerelőék. Mind az öt gyerek, több esztendőjénél, trachomás szemű. Mit csináljon velük az asszony? Ha az egyik javul, mindjárt elkapja ismét a másiktól. Honnét vegyen Fichtnerné öt törülközőt elő az öt gyereknek, hogy fektesse őket külön, mikor mindössze két ágyuk van és négy párnájuk? Egyik ágyban az asszony, meg az ember alszik, a másikban együtt az öt gyerek. Tessék elhinni, minden szerencsétlenség a gyerektől jön. A szegénységtől és a gyerektől. De azért a gyerek csak jön, jön, mint az eső. Az urak azt mondják: két gyerek és nem több! És nem lesz több. Tessék elhinni, ehhez is pénz kell. És az úri asszonyok virítnak, mint a rózsa. Nekem hat esztendő alatt nyolc gyerekem született. Kétszer ikrek. És vénasszony vagyok, pedig' csak aratás után leszek harminc esztendős.

Mihály becsapta a könyvet, nem látta már a betűket. Nyújtózott és köhögött, kettőt, hármat. Száraz, különös, gyanús köhögés volt. Azután kijött a szobából. Megdörzsölte a szemét s a folyosó végére ment, honnét ép Árvái suszterekhez látott le.

Ott már égett a lámpa s egy tizennégy esztendős kis leány tanult mellette, a kis Árvái Juliska.

Mihály rákönyökölt a vaskorlátra s úgy nézte a kis leány fejét, melyből csak szikrázó, aranyszínű haját látta, meg vékony, lehajtott kis fehér nyakát.

A kis leány ép oly szorgalmasan, mindenről való megfeledkezéssel tanult, mint előbb Mihály, míg az asztal túlsó végén az apja egy sámfára húzott cipőnek a sarkát ütögette.

Mihály valami névtelen boldogsággal nézegette a kis leány lehajtott szőke fejét. Nem tudta volna megmondani, miért érezte ezt a boldogságot, de érezte és amint a kis leány reszkető fényű aranyhaját nézte, az az érzése volt, mint mikor az ember előtt egy szép, illatos kertnek ajtaja nyílik meg.

Az első emeleten megszólalt a sánta esztergályos harmonikája s ugyanekkor valahol kezdtek püfölni a vágódeszkán. Az eső, mely egy-egy negyedórára hol elállt, hol néki indult, melegen, csöndesen szitáit s a harmonikát és a húspüfölést egy-egy pillanatra káromkodás és ajtócsapkodás némította el. De Mihály semmit sem hallott. Nyirkos és forró kezére támasztva elgyötört, fáradt fejét, mosolyogva, félig lehunyt pillával nézte a kis tanuló leányt.

Az anyja az ajtó előtt elkiáltotta magát:

— Jaj, Mari, Mari, de soká jössz!

Mihály nénje jött haza.

A leány fáradtan a hosszú úttól s az egész napi gép mellett való görnyedéstől, szó nélkül ment be a szobába. Keztyűjét és kalapját az ágyra hajította s az anyja lámpát gyújtott.

- Krumplit akartam főzni, — beszélt az asszony lámpagyújtás közben, — de nincs itthon fa. Az összes pénzem egy forint, egy darabban. Nem akartam felváltani, mert ha az ember felvált egy forintot, az olyan, mint mikor a kavicsrakást megbolygatják. Egy után a többi is utána hull. Azért vártalak téged, hogy hátha hozol aprópénzt is. Oszt hozok egy hatosért tepertőt, Mihálynak. Te kaptál vacsorát? Persze!  Bevégezted a munkát? A lámpa már égett az asztalon s a leány kiborította az erszényét. Három forint hatvan krajcár szólt.

Nyissa ki mama a másik ablakot is, nagyon fáj a fejem. Vacsoráztam, hogyne. Virslit adtak paprikás szósszal. Snassz népség!. Meg/ mindenki snassz. Én már látom, hogy minden csak talmi arany. Gazdagság, előkelőség, minden. De a flanc, az megvan. Egyéb semmi. Suszter, fűszeres, mészáros, hiába jönnek a számlával. Egy kiló pecsenyéből nyolcan ettünk. Minden szeleten keresztül lehet látni, olyan vékony. Öt szobához egy cseléd. Délelőtt szakácsnő, délután szobaleány. A kávét spirituszon főzik, az örökös spiritusz szagtól fáj a fejem s a tej olcsó és kék, mint a kékítő víz.

Fáradtan, keserűség és gyűlölettel szívében az élet iránt, leült a leány. Huszonöt - huszonhat esztendős, sovány, himlőhelyes arcú leány volt, fekete haja olyan nagy, hogy alig bírta hordani a fején, a szája késhegynyi vékony és vörösbor színű, orra hosszú s szentében állandó keserűség kifejezése.

Az anyja felszedte az asztalról a pénzt, betette a komód-fiókba, a fejét bekötötte s készült lemenni a henteshez a tepertőért

— Csak türelem, Mari, türelem, - szólt majdnem vidáman s lejjebb srófolta a lámpa lángját. Az Isten mindenkinek megfizet. Az ő szeme éjjel-nappal nyitva van. Várj csak, hogy fogunk mi élni, ha elkészül Mihály! Még csak nyolc-tíz esztendő, fiam.

Elmegyünk vidékre, ott még meg lehet az orvosoknak élni. Egy egész kis házat bérel ki Mihály s én főzök, te takarítasz a házban. Nem nyomorgunk így, fiam! Várj csak, várj! Mihály jó fiú, tudja, hogy a te keresetedből taníttatjuk és nem lesz hálátlan. Nem nősül meg, s csak értünk fog élni. Vagy ha meg: nősül, úgy nősül, hogy mi se valljuk kárát. Várj csak, várj!

Az asszony szinte átszellemült boldogsággal, elmélázva nézte a lámpa lángját s a leány nem szólt semmit. Künn az eső ismét esett s a sánta esztergályos szomorú nótákat recsegtetett a harmonikán. Mihály kihajtotta fejét a meleg esőre s ügy nézte a kis leány szőke fejét, kitől ugyanazt várták a szülői, amit tőle az anyja: a jólétet. Egy tanítónői diplomától. És Mihály újra köhintett s a kezét rányomta a szívére, honnét úgy érezte, mintha valami fojtogató vérhullám felszökne a torkába.

S az anyja lement tíz krajcárért tepertőt venni, neki, vacsorára.

 

*  *   *

Lux Terka: Schneider Fáni regénye. Magyar Narancs. 2017. január 1.

Mi sem természetesebb: az 1900-as századforduló sok méltánytalanságot elszenvedett nőirodalmával legutóbb épp egy krimiben futottunk össze. Dávid Veron, A türkizkék hegedű hősnője a Nő és Társadalom újságírójaként egy Erdős Renée-verssel igyekszik a modern nő ügyén lendíteni, s kijátszva a szerkesztői éberséget, Schwimmer Klementin néven csempészi a hölgylapba az úri lányok elől eltiltott költeményt. Ezzel a tettével minden bizonnyal pályatársa, Lux Terka elismerését is kivívta volna, kár, hogy ilyesmire nem kerülhetett sor, lévén Veron fiktív nőszemély.

Nem úgy Lux Terka, aki valóban élt (1873-1938) és alkotott, írt és újságírt, s a századelőn született műveiben főleg a nagyvárosi nő kilátásait, társadalmi közlekedésének szabályait járta körül. Az viszont a Veronnál is kevésbé létező Schwimmer Klementinnel rokonítja, hogy az irodalomtörténészek szűk körén túl Lux Terkára legfeljebb a Luxok emlékezhetnének, ám ilyen nevű rokonság nem létezik, minthogy az írónőnek Dancsházi Oláh Ida volt a becsületes neve. Lux Terkaként rég kiesett a köztudatból, s alighanem Budapest című regényének, illetve csokorba szedett novelláinak újbóli kiadása révén sem fog visszaesni oda, és hősnője, Schneider Fáni is megmarad az ismert kuplé emlegetett alakjának. Kár, mert a Schneiderék magas irodalomba átsegített Fánija felettébb értékes lelet: hermelinköpenye, férfifaló természete és a képmutató szalonéleten edzett kiábrándultsága révén személyében egy szépen fejlett femme fatale-t üdvözölhetünk. A krumplilevestől a francia ínyencségekig ívelő felemelkedésének és nagyszabású elromlásának története igazi Budapest noir, noha a regény jóval korábbi a műfajnál. És Fáni regénye mellett ott van még Idáé is, ami a fikciónál is érdekesebb. Hogy ki volt Dancsházi Oláh Ida, és mire vitte Budapesten és a férfiközpontú irodalomban, Kádár Judit utószavából az is kiderül.

Noran Könyvesház, 2011, 280 oldal, 2699 Ft

 

 

Függelék

 

 

Gyarmathy Zsigáné: A nagyságos asszony modellje. Elbeszélés. 1910. 16. 334.

Ezt a kis cselédemet nem adnám a világon senkinek, csak egyedül a nagyságos asszonynak, mivel hogy tudom a jóságát és úgy bízom a nagyságos asszonyba', mint a jó Istenemben.

— Bennem bízhatsz is, Erzsók és itt hagyhatod nyugodtan a kislányodat.

És a nagyságos asszony meg is szerette a kisleányt, ki is tüntette a többi cselédei felett; vonzódott hozzá ártatlan üdeségéért, szerette rózsaszín arcocskáját, ragyogó kék szemét és szelíd mosolyát. És féltette is, mert ha szokás szerint jöttek Kalotaszeg leírói, festői  - vagy épen felfedezői,  - a kis Erzsit soha sem állította elő modellnek, vagy a szín-gazdag tájviselet bemutatójának. Van a többinek szép ruhája, szép arca, hadd jöjjenek azok! Máskülönben a nagyságos asszony is művészlélek volt és érezte, hogy a szíve mélyén, a kedélyében, vagy valahol, szebben, igazabban vannak megfestve, megteremtve azok az alakok, akiket most lépten-nyomon előállítanak - - -

Eddigi képei, melyeket fiatal lánykora óta festegetett, nem mutattak az életből semmit, azért el is rejtette azokat örökre. Ismét belemerült a leendő képébe. A kisleány első csalódása lesz a kép címe, a tárgya pedig ez: egy szép fiatal házaspárnak második gyermeke születik, még pedig fiú. Ezzel az örömhírrel futnak a mezőre az édesapa után.

A fiatal anya ott fekszik az ősi varrottasok égő piros halmaza között, takarója lombos juhpokróc, mely félig födi a karján nyugvó újszülöttet. Az ágy előtt áll egy kétéves gyönyörű leányka: az első szülött. A fiatal apa boldogságot sugárzó arccal tart az ágy felé; kisleánya elibe fut, kitárt karocskáit felnyújtva; tudja, hogy édesapjának, mikor haza érkezik, első dolga öt felkapni és megcsókolni.  De az apja most rá sem néz és egyszerre csak egy másik baba van a karjai között. A kisleány megdöbbenve néz fel és tekintetében az első csalódás kínos fájdalma tükröződik.

Ezt a képet akarja megfesteni és az alkotás hevülete lázas munkára ösztönzi. A fiatal anya lesz a szelíd, szép szőke Erzsi; a fiatal boldog apának beállítja a délceg barnapiros János kocsist; csak a pitykés zsinóros ruháját kell felcserélni a tulipános mellrevalóval és a többi tájviselettel.

Másnap, az egész háztáj szénagyűjtőbe ment, csak egy öreg banya maradt otthon kétéves gyönyörű kisleány unokájával.

A nagyságos asszony tárgyalni kezdett az öreggel és nyomban át is küldte Erzsitől a festő eszközeit.

— Aztán maradj is ott, Erzsi, míg én is oda megyek. Most rólad csinálok képet.

- Értem, van is itt már mindnek képe, csak nekem nem volt még.

De a kép iránti készsége nagyot csökkent, mikor a nagyságos asszony előadta, hogy a modell mit fog ábrázolni.

- Inkább a földön állva, pártásan, mintha a templomba indulnék, vagy pedig fonva, mint Varga Katát.

De a nagyságos asszony megmagyarázta, hogy ez csak egy tréfa és addig beszélt a kis modelljének, míg az megrázta habzó fehér ingvállát és beleegyezett.

Öreg banya elrendezett mindent, amint az már szokás ilyen alkalomnál, aztán elfutott az egyik leányához a pólyás baba után, akit aztán oda helyezett az Erzsi karjára. A nyitott ajtón beözönlött finom illata a nyíló hársnak, az ablakon besütött a nyári napfény és ragyogva csillámlott az ősi kancsók hosszú során.

- Remek! Lelkesült a nagyságos asszony és a padról felkapta a kisleányt és az ágy elibe állította. Festőtáblájához ment,

és onnan végignézett a magas ágyon, hol a piruló anya karján egy parányi jószág piheg és a lángoló napfény ott repes az ágy piros varrottasain. - - -

— Élni, élni fog ez a kép! - És a nagyságos asszony intett, hogy János lepjen be.

János belépett, tollas pörge kalappal, fel-vállra vetett szűrrel, lángoló tekintettel, délcegen. És a kép pompásan sikerült.

A nagyságos asszony Olaszországban töltötte a telet. Tavasz lett, mikor haza érkezett, öreg gazdasszonya titokzatosan félreszólította és hosszasan suttogott valami olyan dologról, minek a nagyságos asszony nem látszott felette nagyon örülni. Elsápadt és nem kellemes érzések között nyomban átment a szomszédba. A háznép búzavetőben volt, különben a tavaszi nap csak úgy özönlött be az ablakon, mint tavaly és Erzsi csak úgy tartott karján egy pólyás babát, félig elfedve a pokróccal, mint akkor — csakhogy ezt a babát nem a szomszédból hozta az öreg banya.

Erzsi, amint meglátta asszonyát, mélyen elpirult, szemét lesütötte a pólyás babára és szelíden mondta:

- Ezt instálom a nagyságos asszony csinálta!

A nagyságos asszony nem volt egészen ezen a véleményen; de azért szentül felfogadta, hogy soha többet modellt nem ület.

 

 

A NAGYSÁGOS ASSZONY (Gyarmathyné) MODELLJE.

 

Korábbi szöveg Gyarmathynétól: h14–55.