h14–60. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók.

2017. 03. 13. – 04. 10.

Tartalom

Bevezetés

Magyar próza

Molnár Ferencz

Nagy Endre

Nagy Lajos

Oláh Gábor

Függelék

Bevezetés

Molnár Ferencnek inkább színműveit nézzük, prózája olvasása helyett. Nagy Endre konferálásban jobb. Elbeszélései szokványosak. Nagy Lajos különös, néhol borzongató novellái a nagyváros forgatagát mutatja be. Oláh Gábor szenvedélyesen ír a lengyel-magyar barátságról. AZ ÁTOK MEG A TALYOG két gebe. Az utóbbi szenvedését és „öngyilkosságát” olvashatjuk. Mintha ember lenne.

A Függelékben találunk egy mondatot 1907-ből, amelyet M. Proust is írhatta volna, akinek hétkötetes műve, 1913-1927 között jelent meg

Magyar próza

Molnár Ferencz: Rabok. Regény. (18 képpel) R. T, 1906. 1-81.

Nagy Endre: A szénapadlás tündére. Elbeszélés. Karácsony, 1905. 23-25.

Nagy Endre: Blazsik a gyáriparos, 1906. 563. A két műnek (Szénapadlás; Blazsik) csak a címe olvashat.

Nagy Endre: A MISOKAI FÖLDKIRÁLY. Elbeszélés. 1906. R. T. 85., 89., 93

Nagy Endre: A magyar nép Budapest vidékén. Rajz. 1906. 29. 474.

Budapest fejlődése, (1906. 29. 476.)

Nagy Endre. INTERWIEW A FAVÁGÓVAL. Elbeszélés. 1907. 8. 146.

Nagy Endre: BEFALAZOTT ABLAKOK. Elbeszélés.(1907. 34. 677.)

Nagy Lajos: A vacsora. Elbeszélés (1909. 33. 686.)

Nagy Lajos: Szeretet. Elbeszélés, (1910. 19. 395.)

Nagy Lajos Az utolsó kaland. Elbeszélés a férj a feleségének (1914. 510.)

Nagy Lajos: Vasúti kaland. Elbeszélés. (1917.755.) h14- 03 Csak címek

Nagy Lajos: Utasok. Elbeszélés. (1918. 651.) h14-03

Oláh Gábor: TAR MIHÁLY VÁLIK. Elbeszélés. (1910. 18. 375.)

OLÁH GÁBOR HOLDVILÁGOS ÉJSZAKA. Elbeszélés. 1914. 4. 68.

OLÁH GÁBOR: AZ ÁTOK MEG A TÁLYOG. Elbeszélés. 1918. 33. 481.

*

Nyugat 1908. 18. Nagy Lajos: Mariska és János

Kompolthy Jób tengerészkapitány: DSUNKA-HAJÓVAL KÍNÁN KERESZTÜL. Sanghai, jún. 27. 1906. (1906. 34, 555.)

*

Molnár Ferencz

Molnár Ferencz: Rabok. Regény. (18 képpel) R. T, 1906. 1-81. A h14- 50. fejezet a regénynek csak a címét közölte. Itt a teljes mű olvasható.

1. SZÁM. 1906. 1. oldal

I.

A pályaudvar érkezési oldalán a hordárok nagy koffert tettek föl egy fiáker bakjára. A hó sűrűn, nagy pihékben esett, és ezért a kocsis szeretettel takarta le a bőröndöt egy nagy pokróccal, s elhelyezkedett a bakon azzal a kiváló akrobata-érzékkel, amely a pályaudvarra járó kocsist olyannyira jellemzi. Csak városi kocsis tud ily békésen megférni kis helyen egy nagy bőrönddel, amelyről lelóg a lába, s amely mellett oly szerényen húzódik meg, mintha nem is neki csinálták volna a kocsi elejére a bakot.

A nagy üvegcsarnokból egy kövér öreg hölgy szaladt bele egyenesen a kocsiba, s helyet foglalt benne. Aztán egy csöpp lány került elő, meg egy fiatalember. A fiatalember besegítette a csöpp lányt a kocsiba, szépen köszönt és ezt mondta a kocsisnak:

— A régi fogházhoz hajtson.

A kocsis ránézett, mintha nem jól hallotta volna, de aztán belenyugodott ebbe a furcsa adreszbe és nekivágott a havas útnak. Benn a városban, a pályaudvar körül szépen, városi módon bántak el már korán reggel a hóval. Kupacokba rakták az út szélén, tisztára söpörték az utcát, úgy, hogy ami most hullott, az csak valami nagyon finom, nagyon vékony fehér lepelhez hasonlított, amit mintha épen most teregettek volna szét a szürke kövek fölött. Ez nem volt az igazi hólepel, amely puhán, vastagon fekszik a földön, felfogja a kocsik neszét, s az emberi hangnak is valami kedves, kellemes csengést ad. Úgy tompítván a kiáltást, mintha az egész utca valami puhára kárpitozott nagyszoba volna, és mindenki ebben a szobában diskurálna szelíd, csendes hangon. Ez még városi hó volt, amelyből hiányzott a kedélyes elem, az igazi téli hangulat.

A kislány behúzódott a kocsi sarkába, fehérkesztyűs kis kezével tisztára törült egy kis foltot az ablak üvegén és kinézett.

— Itt nem kedves a hó, — mondta gyerekes szomorúsággal, — ezt nem szeretem. Úgy szép, ha nagy mezők vannak tele hóval, mikor az ember mindenfelé csak csupa fehéret lát, amerre néz.

Az öreg hölgy nem is felelt. Az ilyesmi iránt elveszti az ember az érzékét a korral. Az öregember már csak a szép időt szereti. Hát csak tovább hallgatott, mint aki megszokta, hogy valami komolyan nem veendő lény fecseg körülötte. A kocsi pedig vágtatva ment kifelé, a falvak irányában. Lassanként elmaradoztak a nagy házak, elfogyott a kövezet a kerekek alól. Most már puhán jártak és a hó is rendezetlenül fehérlett mindenfelé, úgy ahogy a jó Isten a földre hintette.

— Ez már más! — mondta a kislány, és ez úgy hangzott, mintha elismerését fejezte volna ki a természetnek, amiért eltalálta az ő gusztusát. — Ez már az igazi hó. Olyan, amilyennek én szeretem. Ugye szép, Mari néni?

Mari néni álmosan pislantott ki a nagy fehérségbe. Neki e pillanatban fázott a lába, s nemcsak hogy örömet nem érzett a természet fehér játékán, hanem bosszankodott. A szegény rokonok örök elégedetlenségével konstatálta magában, hogy mások mindig épen akkor örülnek, mikor neki fáj valamije. Tehát ismét nem felelt.

Most már szántóföldek nyúltak el mellettük, meg veteményes kertek, amelyekben egy-egy alacsony üvegház aludt a hó alatt. Vékonyka füstszálak szállottak az ég felé. A kertészek fűtöttek a szélesen terpeszkedő üvegházakban, valami finom virág tiszteletére. Aztán ezek is elmaradtak. Szőlők következtek, meg végtelenbe nyúló földek. Nálunk hamar vége szakad a városnak. A határnál egyszerre következik a végtelenség, átmenet nélkül. Nem kisebbednek fokozatosan a házak, hanem nagy palotával végződik a város. Négyemeletes nagy házak állnak őrt a határon, mintha a város gazdagsága állította volna őket oda, mint a grófok a cifra portást a kapuba. Hogy megijedjen tőle a szegény ember és ne kapjon kedvet bemerészkedni oda, ahol csak a nagyuraknak áll a világ. Majd letért a kocsi az országútról, és nekivágott egy kisebb útnak. És ekkor a távolban, kopasz fák között feltűnt egy nagy, sárga ház. A kis leány merően nézett abba az irányba.

Ez az? — kérdezte az öreg hölgytől. Az öreg dáma most már megszólalt: Ez az, — mondta csöndesen.

— Kár, — szólt a lány. Mari néni ránézett.

- Mi kár?

— Hogy már itt vagyunk, olyan szép volt ez a havas vidék.

Az öreg nő most úgy nézett rá, mint ahogy az ellenségeire néz az ember.

— Hogyan? — mondta szörnyűködő hangon. — Egy esztendeje nem látta az édesapját, most végre megjön az idegenből, mindjárt ott lesz, mindjárt a nyakába fog ugrani, és nincs egyéb gondja, mint ez a hóborított szántóföld?

Azzal ismét visszabújt a kendőjébe, mint aki nem is találja érdemesnek, hogy az ilyen Istentől elrugaszkodott teremtést tovább korholja. De a kislány se törődött vele. Megszokták már egymást. Nemcsak az olyan emberek szoknak könnyen össze, akiknek egyformán dolgozik a képzeletük. Abban is van kapcsoló erő, ha két ember éppenséggel nem érti meg egymást. Mindenki beleburkolózik a maga igazába, és nyugton hagyja a másikat. Megnyugtatóbb az olyan lénnyel való állandó együttlét, akiről biztosan tudjuk, hogy sohasem fogjuk a magunk képére formálni, mint az olyannak a társasága, akit el lehet téríteni a felfogásától. Az ilyennel baj van. Az ilyet meg kell győzni, mert az okos érvelésnek megadja magát. És ez fárasztó. Már pedig az ember nem szeret fáradni sem az útitársával, sem avval, akit egy életen keresztül kísér, mint ahogy például ez az öreg hölgy kísérte ezt a csöpp lányt.

Most már közel voltak a nagy sárga házhoz. Innen már lehetett látni, hogy a sárga épület nem egy ház, hanem sokféle különböző építmény, amit idők folyamán építettek ide egy rakásra, egyiket szorosan a másik mellé, úgy, hogy azt a hatást tette, mintha a sok kisebb-nagyobb emeletes, földszintes ház valami veszedelemtől való félelmében bujt volna össze. A ferde tetők egymásra borultak, egymásnak feküdtek, a falak szorosan csatlakoztak egymáshoz, sehol semmi köz, semmi udvarféle nem volt köztük. Szinte félelmes volt itt a végtelen síkság közepén ez a nagy házhalmaz, amelynek nem lehetett az udvarába látni, mintha valami titkolni való dolog számára építették volna. Az udvar körülötte volt. A nagy háztömeget nagy kőfal vette körül, mely széles körben kanyarodott köréje, tisztes távolban magától a háztól. Még így, a fehér takaró alatt is barátságtalan volt a fogház. A végtelen téli csöndben némán meredt ki a fehér földből és semmi jelét nem adta annak, hogy élő emberek laknak benne.

Mikor a kocsi megállott a kőfal rácsos vaskapujánál, a kapu mögül egy szuronyos ember dugta ki a fejét. Csak úgy félvállról nézett n kocsira, de a mikor meglátta a bakon a bőröndöt, és az üveg mögött azt a csodálkozó kis lányfejet, amely tágra nyitott szemmel nézett a titokzatos rács felé, egyszeriben kinyitotta a kaput, a kocsihoz ugrott, és onnan bekiáltott az udvarba:

— Hé, Szabó! Jöjjenek csak ki! Vegyék le ezt a ládát. Itt a kisasszony!

És barátságos mosollyal segítette ki a hölgyeket a kocsiból. A Szabó nevű egyén is előkerült. Ennek is egyenruhája volt és ez is barátságos arcot igyekezett vágni, mikor a kocsissal nekiestek a koffernek. A hölgyek bementek az udvarra, aztán eltűntek a házban. A kocsis meghatottsággal kérdezte, mialatt zsebre vágta a pénzét:

— Ezek a hölgyek itt laknak?

— Igen, — mondta Szabó, — ez az igazgatónak a lánya.

— Ja szó? — mondta a fiákeres, és megnyugodott a magyarázatban. Látszott az arcán, hogy az egész úton ezen a kérdésen törte a fejét. Az már más!

Felült a bakra, még egyszer benézett a szomorú udvarra, aztán elhajtott. Finom, előkelő fiákeres volt. Nem szerette ezt a házat, ahol rabok laknak. Ez egy kicsit messze volt attól a gumikerekű világtól, amelyben ő oly vidáman élt. És egy pere múlva már nem is lehetett látni, elkanyarodott az országút felé, bemenekült a szép városba ez elől a gondolat elől. Csak a finom, vékony, úri keréknyom maradt itt, a friss hóban, jeléül annak, hogy megfordult erre felé egyszer egy olyan vidám, előkelő, kedélyes jószág is, aminő egy elegáns Gizella téri fiáker.

És most újra csönd borult a nagy házra, megint elnémult körülötte minden. Csöndes kis reggeli szél járt a mezők fölött, szelíden ringatta a kövér pihéket. A kopasz fákról egy-egy hó-csomó puffant le a földre. A házból semmi nesz nem jött. Mélységes nyugalom áradt belőle, nem mintha megelégedett, pihenő emberek laktak volna benne, hanem annak a gondolatnak a nyugalma, hogy itt vastagok a falak, hogy innen nem lehet elmenni, mert ide csak jönni lehet, hogy itt nagy a biztonság és a rend, és hogy itt mindenki hallgat. Ez a gondolat tükröződött az őrök arcán, ez nézett ki a Szabó szeméből, ez érzett ki a kapuzár csattanásából, ez fojtotta olyan nagyon csöndesre magát a csöndet is, ami itt honolt. És épen az a gondolat, hogy ez a ház semminek sem a kezdete, hanem mindennek a vége. Ide nem jön az ember, hanem hozzák. Itt a nyugalom nem megnyugvás, hanem beletörődés valami változhatatlanba. Itt a csönd nem a néptelenség vagy az üresség kongó csöndje, hanem hallgató emberek némasága. Éppen ez tette, hogy ez a ház semmihez sem hasonlított olyan nagyon, mint épen egy temetőhöz. És ezen a friss fehér téli reggelen, ebbe a házba jött lakni Eimmer Lenke, tizenhét éves korában, egy csomó érzelmes német kottával, több rend hófehér és rózsaszínű ruhával, néhány Marlitt regénnyel, és néhány igen lányos és nagyon meleg gondolattal arról a fiúról, aki a pályaudvarnál azt mondta a kocsisnak, hogy hajtson a fogházhoz. (Folytatása következik.)

3. oldal (Folytatás.)

Lenke kilenc éves volt, mikor a gyermeki tisztaság szent nemtörődömségével vette tudomásul, hogy az a valaki, akit egy fekete kocsin kivittek a házból, az édesanyja volt. És tizenhárom esztendős volt azon a napon, mikor az apja beleült vele a vasúti kocsiba, hogy elvigye Drezdába, egy híres, jó leánynevelő intézetbe, ahonnan csak nemrégen érkezett meg Radovszky Klára, a törvényszéki elnök leánya, aki hasonló körülmények közt indult el annak idején Drezdába, ahová az egész világ anyátlanul maradt leányai mennek anya nélkül nevelődni. Ennek az egész nagyvilágnak az árvaháza ez a tiszta és komoly német város. Apák, akik érzik, hogy nem fogják tudni emberséggel fölnevelni az anyátlan lányukat, akiknek nincs valami rokonuk, akire a gyermeket rá mernék bízni. Komoly, érett férfiak csődülnek oda a világ minden részéből, a karjukon egy-egy sápadt kis teremtéssel, aki nagyra nyitott szemmel néz ebbe az idegen világba, nem értve az egészből semmit, s nagyokat sír az első éjszakán, mikor felébred és nem a régi megszokott festésmintát látja az ágya mellett a falon. És a nagy penziók tulajdonosnői érzik ezt a hivatásukat. Komolyak, szigorúak és szemüveget viselnek. Méltósággal játsszák a pótanya szerepét és anyai fösvénységgel kezelik a zsebpénzecskéket, amiket a szomorú apák pontosan küldenek minden hónap elsején. Innen jött Eimmer Lenke, egyenesen a fogházba, ahol az apja már egy fél esztendővel ezelőtt kirakatta a rabokkal az irodai holmit egy kis szobából, amelyet— ámbátor a lánya soha nem lakott benne, — állandóan a lányom szobájának nevezett. Ez a magányos, komoly ember szinte gyermekes türelmetlenséggel várta vissza a kislányát, akit esztendőnként csak egy-egy hónapra látott Kecskeméten, ahol a nyarat, illetve egy hónapi szabadságát töltötte. Lenke egyenesen idejött Drezdából, a rokonaihoz, és vele egy napon szokott érkezni az apja is. A fogházdirektor szándékosan kerülte, hogy a lánya a vakációját a pesti fogház épületében töltse. Lenke ezt a házat még nem is látta soha. A német intézetbe egy erdélyi városból vitték, ahol akkor az apja fogházfelügyelő volt. Egy évvel azután az apját Pestre helyezték, s itt legényember módjára rendezkedett be. Nem is számított egyelőre arra, hogy valaha a lánya is itt fog lakni. Ügy gondolkozott, hogy tizenhét éves koráig külföldön tartja, addig minden évben egyszer hazajön a kislány a rokonokhoz Kecskemétre, s amikor majd végleg hazakerül, akkor arra a néhány hónapra, míg férjhez adja, berendez neki egy kis szobát, — Isten neki — a fogházban. Mert kész tervvel hozatta haza Lenkét. Minden levelében, amit a lányának irt, beszámolt valakinek az előmeneteléről. Ennek a valakinek a jó mondásai, a sikerei, a vizsgái, az üzenetei állandó témái voltak ennek a levelezésnek. Miklós kitüntetéssel tette le a vizsgát. Miklós belépett egy kitűnő ügyvédi irodába, majd Miklós közmegelégedésre tette le az ügyvédi vizsgát, úgy hogy az összes nagyfejűek gratuláltak neki, és majd hogy ki nem világították aznap Budapestet az ő tiszteletére. Miklós az összes levelekben szerepelt, abban a végtelenül naiv világításban, amellyel az apai szív ragyogja be az ifjút, akit leányával meg akar szerettetni. Az apák ebben a tekintetben évezredek óta nem változtak Nem tanulták ki ezt a mesterséget, nem okultak. Még most is ott tartanak, hogy fiatal leányoknak ugyanazokkal a szavakkal ajánlanak egy ifjút, mintha valami öreg barátjuknak ajánlanák, bizonyos igen nagy komolyságot igénylő állásra. De Lenke oly fiatal volt, hogy megértette ezeket az öreguras leveleket. Ez nem tréfa: csak nagyon öreg urak, és nagyon fiatal lányok szeretik a rettenetes komolyságot az ifjúban. A temperamentumot csak ez a két emberfajta nézi le: az egyik azért, mert még nem ismeri, a másik azért, mert neki már nincs. És képzeletében úgy élt Csáthi Miklós, mint a világ legkomolyabb férfija, s amennyivel a levelek csökkentették az illúziót, annyit kellett minden nyáron Miklósnak személyesen pótolnia a szívében, lévén Csáthi Miklós történetesen éppen arra a hónapra meghívva a kecskeméti rokonokhoz, amikor Lenke és az apja ott volt.

Négy nyáron ismétlődtek meg rendesen ezek a találkozások. Mind a négy alkalommal pontosan megérkezett Kimmerék után Miklós is, és mind a négy alkalommal egy nappal az ő elutazásuk után ő is csomagolt.

Ami itt a gyerekek közt történt, az nem nagyon érdemes a részletezésre. Az emberi életnek azokat az édes és minden szenzációnál nagyszerűbb közhelyeit élték itt, amelyek egyszerű szócskára is hatalmas erővel rezonálnak a mi szívünkben. Ezeknek a semmiségeknek a költészete oly véghetetlenül finom valami, oly pókhálószövetű emlék, oly csudálatosan halk kis melódia, hogy összetörik és banalitássá durvul, ha részletezni kezdi az ember. A leghosszabb mondat, amelyben ezekkel foglalkozni szabad, egy rövid sóhajtás. És ez a sóhajtás is csak azé, aki sóhajtja. Más ember abból ugyan édes-keveset érez ki. Alapjában véve pedig gyerekség az egész, mint minden, aminek nem veszi hasznát az élet. Jobb is, ha nem beszélünk róla.

A kis szoba tehát, amelyben Lenkének be kellett rendezkednie, s amely, hála a rabok lelkiismeretességének, oly tiszta volt, mint valami kis kápolna, ideiglenes fészek volt. Erről a dologról nem beszéltek, ez természetes volt, mint az evés meg az ivás. Miklós neve úgy csengett a beszédjükben, mint valakié, aki a házhoz tartozik, mint valami olyan név, amiből már kikopott az érdekesség, a titokzatosság, az előttünk ismeretlen emberek örök érdekessége és titokzatossága.ŤMiklósť —ez úgy hangzott a leány és az apa ajkán, mint a sokszor énekelt nóta, amelyből kipárolgott az édesség. A muzsika is úgy szép, ha csak félig-meddig ismerjük. A teljesen kiismert embert és az agyon énekelt nótát egyazon sors éri: az, hogy megszokjuk. Szomorú sors embernél is, nótánál is. Mikor már nem azért kell, mert nincs, hanem azért, mert régóta van. Holott a mi szegény életünk egész tartalma az az édes és halhatatlan nyugtalanság, amivel egy dal fordulatait várjuk, és amivel új emberek és új esztendők szemébe nézünk.

Megszokták Miklóst, és azt a gondolatot, hogy Miklós feleségül fogja venni Lenkét. Az apa az érett férfiak nyugodt örömével örült ennek a tervnek, a leány pedig a tudatlan és engedelmes gyermek amaz érzésével, hogy Ťmegint jó voltam, megint valami nagyon tisztességeset, nagyon rendeset, nagyon derék dolgot követtem el ...ť Ez nem azt jelenti, hogy kötelességszerűen szerette Miklóst. Vannak gyerekek, akiket igazán boldoggá tesz az, hogy megtanulták a leckét. Akik még oly kicsinyek, hogy a boldogságukat még egy másik ember mérlegén mérik. Akik az apjuk lelkén keresztül megelégedettek. Akikben még nem fejlődött ki a saját érzéseik kritikája.

És így, az apja arcából tudta meg a kis Kimmer Lenke is, hogy ő tulajdonképpen boldog és hogy szereti Miklóst. Ez neki elég volt, ezzel ő meg volt elégedve, ennél több az ő szűk kis lelkének egyelőre nem is kellett. És mikor a lányom szobájában egy széken állott, nagy komolysággal vervén a falba egy szöget, amelyen a drezdai igazgatónőtől örök emlékül kapott Schiller Frigyesnek kellett majdan lógnia, a világ legtermészetesebb hangján szólt le az apjának, aki emléksorokat olvasott le egy intézeti emléklegyezőről:

— Tudod, apa, csak hogy valami kedvesség legyen ebben a szobában, hiszen ősszel már úgyis kiröpülök belőle.

Mari, a szegény rokon, hátul állott és szemrehányóan csóválta a fejét. Az egészből csak annyit érzett meg az ő rokoni szíve, hogy ősszel megint csak ő lesz az, akinek a kárpitossal veszekednie kell az új lakásban, mialatt a fiatal pár valahol Olaszországban kóborol. Ez már szinte öröme volt neki: kiválasztani azokat a pillanatokat, amelyek a jómódú rokonnak kellemesek, neki pedig ugyanakkor kellemetlenséget jelentenek. Talán nem is tudott volna velük egy időben örülni. Szeretett az örömeivel úgy, mint bosszúságaival magára maradni, így mind a két esetben mártírnak érezte magát és elvégre is ez volt a cél.

— Mit szól ehhez, Mária? — kérdezte ragyogó arccal az öreg Kimmer. — Hallotta, mit mondott?

— Hallottam.

— Elmegy, kirepül. Csak ilyen egyszerűen mondja ezt a haszontalan.

A leány nevetett a széken. Az apja boldogan nézett fel rá.

— Itt hagysz? És még ki is nevetsz? Mari megszólalt váratlanul:

— Mit akar? Azt akarja, hogy sírjon?

Most mindketten Marira néztek és kinevették. Mari kiment a szobából, becsapta az ajtót és pityeregni kezdett az előszobában. Most meg volt sértve, hát boldog volt. A leány pedig megfogta Schiller Frigyest arany rámájánál fogva, a falnak támasztotta, meghajolt előtte és mély, komoly hangon ezt mondta neki:

— Szervusz, Frici.

(Folytatása következik.)

III.

Az a fiatalember, aki a hölgyeket a kocáiba segítette, még egy ideig nézett a fiáker után, aztán behúzta a nyakát a télikabátja gallérjába s nekivágott a Kerepesi-útnak. Úgy körülbelül a tót templom mellett befordult egy kis utcába, majd a kis utcából a másikba, még kisebbe, és csak akkor állott meg, amikor elérkezett a Kóré-féle cukrászbolt elé.

Még a legszegényebb ember is látott a Kóré-féle cukrászboltnál előkelőbb ilynemű üzletet. Szegény Kóré hiába próbált magán aranyos betűkkel segíteni, az üzlet kopott maradt. Hiába írta ki a cégtáblára, alája, föléje, melléje a legelegánsabb szavakat, amiket egy cukrásznak megengedtetett a maga felmagasztalására a közönséggel szemben használni, nem volt a boltja finom helyiség. Sőt mondhatnám: lerítt a piszkos ajtóról a Ťcukrászdať, a Ťconfiserieť, meg a Ťconditoreiť és a többi gyönyörű szó, amivel Kóré úr felcifrázta magát, mint valami szerecsen, aki olajszagú fekete testére a legcifrább csillogó rongyokat akasztja. Biz ez nem volt egyéb, mint csak az, ami volt: a meggazdagodott, sőt kapuk alján meggazdagodott cukorárus kis parvenü-boltja, ahová a környék legcsekélyebb jelentőségű színésznő-vendékei és legszegényebb jogászai jártak ozsonnázni, néha külön-külön, néha együtt.

Miklós ez előtt a bolt előtt állott meg, mint azon a környéken mondták volna, a ŤKóréba mentť. A szerény üvegajtó fölött megszólalt a kis csengő, és Kóré úr, aki föltett szemüveggel olvasta az újságot a pult mögött, fölriadt. Ez szokatlan dolog volt a ŤKórébanť. Délelőtt tíz órakor még aludni szokott a kis cukros-bolt. Ilyenkor itt nem volt szezon.

Mikor meglátta Miklóst, levette a szemüvegét és elébe ment. Talpig fehérben volt Kóré úr, és ez nagyon tekintélyessé tette a külsejét. Beszélhetnek a fekete ruha komolyságáról, és a harci jellegről, amit a díszmagyar kölcsönöz az érett férfiúnak, nincs a világon tiszteletet parancsolóbb valami, mint a fehér ruhába öltözött férfi. Ezt érezte Kóré úr, s ezért nem vált meg az üzletében soha a fehér ruhájától. Igaz, hogy tiszta fehér volt mindig. És úgy viselte, mintha valami papi köntös lett volna, valami titkos és nagyon komoly vallásnak a papi köntöse. Szertartásosan lépkedett benne s állandóan ott lebegett ajkán valami leereszkedő és mégis nagyon tekintélyes mosoly, mely mintha azt mondta volna: Ti nem értitek ennek a komolyságát, ti nem tudjátok, ki vagyok én, ti nem is sejtitek, kivel beszéltek, mikor én szóba állok veletek. Az igazi cukrászról el lehet mondani, hogy vagy elasszonyosodik, vagy elpaposodik a fehér gúnyában. Kóré úr már a termeténél fogva is csak ebbe az utóbbi csoportba tartozhatott. S így tehát kenetes is volt a hangja, mikor Miklósra mosolyogva ezt mondta:

— Tudom, mélyen tisztelt doktor uram, miért méltóztatik jönni. Miklós kedélyesen felelt: Nem tudja, miért méltóztatom jönni.

— Dehogy nem.

— Hát meg fogja látni.

Azzal letette a kabátját, leült egy kis asztalhoz, mely bádogból volt, de márványt mutatott, és ráütött a bádogra:

— Kérek egy pohár császárkörtét.

Most már komoly volt a helyzet Kóré úrra nézve, mert a császárkörte volt ez órában a legdrágább ital. Hátrasietett tehát a pult mögé, és benyúlt a legszebb szekrénybe, melyben egymás mellett álltak a különböző pálinkák és egyéb drágaságok, szépen a színük szerint csoportosítva.

— Az már más, — szólt most már nem kenetes, hanem tisztán üzletszerű cukrászi hangon és elővette az üveget. Gondosan belöttyentett egy kis pohárba ép annyit, amennyit kellett, s aztán visszatette az üveget, arra gondolva, hogy ha most nem volna itt senki, a legnagyobb kéjjel nyalná le az üveg nyakáról azt a csillogó csöppet, amely rajta ragadt, de most nem tehetvén ezt meg, kevéssel beérte, mindössze csak a tekintetével nyalván le az édes csöppet, mely ilyenkor ki szokott rekedni az üvegből. Letette az asztalra Miklós elé. Aztán várt. Miklós pedig rámosolygott és a mellette levő székre mutatott.

— Üljön ide mellém, Kóré úr. És hadd beszélek egy kicsit okosan magával.

Kóré úr nevetett.

— Úgy-e, kitaláltam?

— Körülbelül.

— A Rizáról van szó.

— Arról.

— Nahát akkor, — mondta most már teljesen elkomolyodva Kóré úr. — jobb lesz, ha el sem méltóztatik kezdeni, tisztelt doktor úr, mert ez az egy dolog az, amiben a Kóré nem ért tréfát. A Riza úgy akarta, hogy így legyen, nem én vagyok az oka, hogy tönkre teszi magát.

— De hiszen…

— Ne is tessék szólni. Bocsánat, hogy a Kóré belevág a szavába, de itt jobb nem is tárgyalni, mert mi lehet a vége? A Kóré még jobban dühbe jön, ós még kevésbé enged. A dolog különben is tiszta munka. A Riza visszaélt a bizalommal, a Riza lopott, hát csukják be a Rizát. Én a pénzemet úgyse kapom vissza, a háromszáz pengőnek fuccs, most már jöjjön az állam és zárja be a Rizát. Arra való az állam. Mind ez a sok rendőr, akit az utcán tetszik látni, arra való, hogy ha az ilyen Rizák pénzt lopnak az ilyen szegény Kóré bácsiktól, akkor jöjjenek és vigyék be a fegyházba. Mert ha a Rotschild lopta volna el a pénzemet, nem mondom, megtéríti, rendben van. A Kóré nem az az ember, aki bosszúból a börtönbe juttat egy szegény elvetemült teremtést. A Kórénak van szíve és ő meg tud bocsátani, persze, ha visszaadják neki a pénzét. Csak hogy épen ez a világ sora, ügyvéd úr, hogy a Rotschild, aki vissza tudná adni a pénzt, az nem lop; és a Riza pedig lop, és nem tudja visszaadni, amit sikkasztott.

Miklós megint megpróbálta megakasztani ezt a szóáradatot:

— De nézze, Kóré úr, — mondta szerényen. A cukrász nagyot ütött az asztalra.

— Kérem, — kiáltotta, — most már a hatodik ember jön és mondja, hogy hagyjam, hadd szaladjon a Riza. Az egyik azt mondja, hogy azért hagyjam, mert keresztény ember vagyok. A másik hosszú prédikációkat tart, hogy nincs szívem, ha a dutyiba juttatom ezt a szegény leányt, mert ott elzüllik, és így még lehet belőle vidéken tisztességes lány. Aztán jönnek az asszonyok és azt mondják, hogy úgy se kapom meg a pénzemet, hát minek üldöztetem a törvénnyel a Rizát, hogy hagyjam békében, majd ő szerez magának valami keresetet és abból lassan ki fogja fizetni azt, amit ellopott. De hát kérem, ügyvéd úr, maga intelligens ember, hát nem tetszik gondolni, hogy ez mind a legnagyobb szemtelenség, amit csak lehet mondani egy ilyen szegény kárvallott embernek? - - - És hogy visszafizeti? Hogy várjak, amíg állása lesz és visszaadja a pénzemet? Hát kérem, azért lopta talán, hogy visszafizesse? És mit ad ő nekem, hogy én biztos legyek a pénzem felől? Talán írást ad? Nem tetszik gondolni, hogy ezen meg lehet pukkadni a nevetéstől? Vagy talán váltót ad? A Riza? Ki hallotta valaha, hogy a tolvajok váltót adnak a pénzről a mit elloptak?- - -

A cukrász befejezte a nagy tirádát és dühösen pislogott. Benne volt a hévben, hát szeretett volna még egyet-mást hozzátenni, de érezte, hogy ezúttal mindent elmondott, ami csak nyomta a szívét. Hát nem szólt. Fölkelt, visszament a pudlija mögé, újra elővette az újságot, nézte, nézte, de érezte, hogy nem akar a szemébe ragadni egyetlen betű sem. Mindenik fölött elsiklott a pillantása, mert tele volt méreggel, a maga kis polgári igazságával, az ő életének egyetlen nagy felháborodásával. És e pillanatban ez talán jól is esett neki - - - Ez volt az első megtakarított pénze. Ez volt talán az alapja egy másik, belsőbb városrészben nyitandó üzletének, az egész vagyonának, a jövőjének, az egész életének.

Durcásan nézett az újságba, és ellenségét látta Miklósban, aki szerény vendégéből egyszerre hivatalos személlyé lépett elő, mikor a sikkasztó lány védelmét elvállalta. Aki csak a lány érdekében szólt, mindenkiben személyes ellenségét érezte, mindenkiben csalót látott, aki mindenféle jelszavakkal és egyéb csinosan hangzó hazugságokkal el akarja őt bolondítani. Aki mind azt akarja, hogy ő megbocsásson, s ha megbocsátott, mind a markába nevet, és megszünteti az ilyen alkalmakra való szép szavak használatát. - - - Az önző kisemberek örök nagy gyűlöletét érezte a szép szavakkal szemben, ami jogosult dolog, s méltó büntetésük a csalóknak. A sokszor kihasznált, elbolondított, megcsalt és végül kiábrándított szegény embernek ez az egyetlen elégtétele.

(Folyt, köv.)

4. szám, 17. oldal (Folytatás.)

A nagy ablakon, mely talán az egyetlen ablak volt ebben a szomorú házban, amelyet nem védett vasrács, a januári dél kedves napsugara sütött be. Tiszta fehér sugarak jönnek ilyenkor, mindenünnen a hó ragyogó palástja veri vissza a napfényt, s mintha átitatná valami friss hideggel, úgy hogy szinte fázik tőle a szem.

Üldögéltek, csöndes-boldogan ettek a nagy asztal mellett ebben a téli verőfényben, s most már mindenkit érdekelt a Nagy Riza története. Ennek a bűnös lánynak az esete mintha az ő dolguk lett volna, mintha Riza nem is idegen személy lett volna, hanem ennek a becsületes családnak valami rossz útra tévedt tagja. Azzal, hogy Miklósnak ez volt az első védelme, mindnyájan enyhítő körülményekről gondolkoztak, és még maga a szigorú Mária sem ítélte el a megtévedt leányzót, pedig ő ugyancsak hamar készen szokott lenni az Ítélettel.

— Talán el kellene menni ahhoz, aki följelentette, — mondta nagy bölcsen.

Miklós udvariasan felelt:

— Már voltam nála.

— Nos?

Ezt Lenke kérdezte. Itt meg kell vallani, hogy Lenke kissé kegyetlen volt abban a dologban, amire most gondolt. Ő nem óhajtotta a panasz visszavonását. Ez azt jelentette volna, hogy a lány megszabadul, de egyszersmind útját vágta volna annak a gyönyörű védőbeszédnek is, a mellyel Miklósnak a hírnevét kellett megalapítania. De a szerelmes lánynak ezt a gyermeki kegyetlenségét semmi más nem árulta el, mint az a csöppnyi aggodalom, amely ebben a Ťnosť-ban csengett.

— Ott voltam, — mondta Miklós, — de tudni sem akar az az ember róla.

Az öreg Kimmerből kikívánkozott a jogász:

— Hány éves az a lány?

— Tizenkilenc.

— Micsoda? — kérdezte meglepetten a kislány, — ilyen fiatal? Én azt hittem, valami rosszképű öreglány.

— Nem az. Sőt nagyon is jóképű teremtés. Talán ez okozza a vesztét.

— Hogy-hogy?

Most már kezdett érdekes lenni az eset. Nagyon is sok érdekes körülmény merült fel Nagy Riza körűi. Nemcsak mint védenc volt figyelemreméltó, hanem mint emberi lény is.

— Ezt el kell mondania,— szólt Lenke olyan arccal, aminővel a kis gyerekek a mese kezdetét várják. Szinte nekiült az érdekes történetnek, közelebb húzta a székét az asztalhoz és várta, hogy Miklós elkezdje.

— Hogyan? — mondta az öreg Kimmer, aki félt, hogy az eset nem lányoknak való. — Az okozza a vesztét, hogy szép? De hisz ez akkor valóságos regény!

És titkos pillantást vetett Miklósra, mellyel megkérdezte, hogy hallhatja-e Lenke ezt a regényt. A fiú mosolygott.

— Ez a lány, — mondta, — a szemefénye volt a Kóré-féle cukrászboltnak. Valahonnan Miskolcról jött, ahol kaszírnő volt egy éjjeli kávéházban. Az öreg Kóré akkor azt mondta, hogy ő nem is venne más lányt a cukrászboltjába, mint csak olyat, aki katonavárosból jön. Mindig azt hajtogatta, hogy csak ezek tudnak kellően bánni a vendégekkel, különösen azzal a publikummal, a mely az ő cukrászdájába jár. - - - Kellett valaki, aki békítsen, pletykázzék, akinél leveleket lehessen hagyni, akinek bánatokat lehessen elpanaszolni. Egyszóval, óriási volt a várakozás. És egy napon aztán Kóró mester a szenzációs levelet lobogtatta. Ebben a levélben már az volt, hogy küldjön neki pénzt az útra, mert holnapután már indulni akar. És holnapután el is indult, — Kóré mester küldött neki pénzt, igaz, hogy feleannyit, a mennyit kért, — és egy szép napon végre meg is érkezett.

— Gyújts rá, — mondta Kimmer és szivart nyújtott Miklós felé.

— Nem! — mondta Lenke, és elkapta a fiú felé nyújtott szivart. — Csak mondja tovább.

Még annyi időt sem akart a fiúnak adni, hogy rágyújtson. Most már fogta az érdeklődését ez a lány, most már kellett kíváncsi gyerekfejének ez a történet, mely abban a világban játszott, amelyről neki halvány sejtelme sem volt. Minél több részletet akart és mindent szórói-szóra, pontosan, úgy ahogy megtörtént.

— Jó, — mosolygott a fiú, — mindent elmondok. Csak türelem.

— Tehát megérkezett, — szólt a kislány nagyra nyitott szemmel, az asztalra könyökölve. — És aztán mi történt? Különben ne azt mondja, hanem onnan mondja, amikor betette a lábát az ajtón. Miklós eközben orvul rágyújtott.

— Megérkezett, — folytatta, — és aznap délután annyian voltunk a Kóréban, hogy néhányan állva itták a kávét a pult mellett. Az új kisasszony pedig ott ragyogott a pudli mögött, hófehér kötényben, édes mosolygással, és elégedetten konstatálta, hogy kellő feltűnést kelt a törzsvendégek között. Az a néhány idegen, aki ezen a napon betévedt a boltba, furcsállotta a hangulatot. Persze, ők nem értették, miért oly ünnepies ma itt minden. Miért oly nagy a csönd a kis boltban, mely máskor hangos volt a vitáktól, a veszekedésektől. - - -

— És milyen volt?

Ezt megint Lenke kérdezte.

— Csinos volt. Sőt ennél is több volt: csinosabb, mint hittük. Dús, omlós fekete haja volt és a termetében volt valami kedélyes. Olyan formás, igénytelen, házias teremtés volt, se nem magas, se nem alacsony, úgy, hogy se nem imponált, sem lenézni nem lehetett. És pompásan illett a pult mögé. Az egész bolt megváltozott azzal, hogy ő sürgött-forgott a sütemények között. Addig — tudja Isten, — valami bizalmatlansággal vettük a kezünkbe Kóré úr süteményeit. A férfi keze nem illik ezekhez a habos, édes dolgokhoz. De a finom cukorporral behintett piték, a gyönyörű fánkok valósággal megnemesedtek a Riza kisasszony kis fehér kezében. Gusztusosabb volt minden. Nem is lehetett szebb látványt elképzelni, mint azt, mikor Riza kisasszony megjelent a kis bádogasztal mellett, s fényesre pucolt tálcán hozta a habos csokoládét, melyen az ő idejében hatalmasan fel volt púpozva tejszínhab. És ennek a sok szegény fiúnak és bolondos lánynak a képzeletében Riza kisasszony ruhafodrai, olcsó csipkéi is csupa cukornak, csupa finom, könnyű tejszínhabnak tűntek fel. Ezt mindenki érezte, de kifejezni csak egyedül Stebfi tudta, aki mindnyájunk érzését tolmácsolta, amikor kijelentette, hogy Riza kisasszony Ťazonosítja magát a bolttal." Ez ugyan mint stílus nem volt valami elsőrendű, de mint érzés és megfigyelés a világ legkitűnőbb ilyfajta termékeihez tartozott. Az áhítat azonban nem tartott sokáig. Ennél a népségnél egyáltalán nagyon rövid ideig tart mindenféle áhítat. Két-három nap múlva a cukrászbolt fölvette régi képét, megint ugyanazok ültek délutánonként a kis pléhasztaloknál, megint megindultak a viták - - - Lassan Riza kisasszony is beleszokott ebbe a társaságba. Egy hét se telt belé, már név szerint ismerte az összes törzsvendéget, már tudta mindenkinek a baját, már ismerte mindenkinek a titkos vágyait, a reményeit, ami azt jelenti, hogy őket magukat ismerte, mert hisz valamennyi nem volt egyéb, mint vágyaknak és reményeknek a földi foglalatja. Ez se az én ötletem, ezt is Sebfi mondta először, s akkor nagy sikere is volt ennek a kijelentésnek. Azt mondta: vágyakat ebédelünk, reményt vacsorálunk, mégis megélünk!ť

— Ez szép, — mondta Lenke. — Ilyet költők szoktak írni, versben. Ez a Sebfi talán költő is.

(Folytatása következik.)

5. SZÁM. 1906.21. oldal

(Folytatás.)

A szigorú Mária elérkezettnek látta az időt, hogy egy kis humort szőjön a beszélgetésbe. Csöndesen mondta:

— Talán pénzköltő!

Mire váratlanul akkora nevetés támadt, hogy még a kevésbé érzékeny lélek is észrevette volna, hogy itt nem a tréfán nevetnek, hanem azon, aki mondta. És most teljes volt a boldogság, mely Máriát e napon érhette, s amely az emésztését is bizonyára nagymértékben segítette elő: ismét meg volt sértve, ezúttal, úgy érezte, vérig, halálosan. Tehát fölkelt, kiment és bevágta az ajtót.

— Szóval,—mondta tovább Miklós, jelezve, hogy szóra sem érdemes a szigorú Mária haragja, — szóval belenőtt Riza kisasszony ebbe a környezetbe. És körülbelül erre az időre esik az, hogy egyszer vacsora után Sebfi eljött a lakásomra, ahol egy barátommal a magánjogot bifláztuk, és megkért, hogy menjek el vele sétálni, mert mondani akar valamit. Én rögtön sejtettem, hogy miről van szó. Elhurcolt a Duna partra és ott bevallotta, hogy halálosan szerelmes Riza kisasszonyba, olyannyira, hogy el se merte még mondani neki. Mindenféle terveket kovácsolt, és az összes bolond terveit elmondta nekem. Előadta, hogy feleségül akarja venni Riza kisasszonyt, aki oly tiszteletreméltó és tiszteletet parancsoló nő, hogy más gondolattal, mint ezzel, nem is szabad közeledni hozzá. De azért Sebfi nem volt könnyelmű ember, mert mint mondta, irt egy színész barátjának, aki Miskolcon énekelt a karban, hogy kérdezősködjék Riza kisasszony felől. A levél már elment és Sebfi másnapra várta a választ.

És akkor valami nagyon furcsa érzést éreztem. Valami olyat, ami egy kicsit megdöbbentett. Sebfi beszélt, beszélt, kissé izgatott volt és sok olyat mondott, aminek nem volt értelme. Alapjában pedig, a sok értelmes és értelmetlen beszéde mélyén az rejtőzött, hogy az ő elhatározásán ez a válasz nem fog sokat változtatni. Ahogy sétáltunk a nagy víz partján, a csöndes, elhagyatott korzó repedezett aszfaltján, észre se véve, hogy a Lánchídnál vagyunk-e, vagy a Petőfi-téren, folyton ő beszélt. Előre lerontotta ennek a levélnek az értékét, mintegy sejtve, hogy az nem lesz valami nagyon kedvező Riza kisasszonyra nézve.

Az öreg Rimmer nagyot szippantott a szivarjából, aztán hangosan köszörülte a torkát. A történet kezdett érdekes lenni, de az öreg attól tartott, hogy nagyon is érdekes lesz, olyan érdekes, hogy talán jobb volna, ha Lenke nem hallaná a többit. Most csönd lett rövidke időre és Miklós megint rámosolygott az öregúrra. Aztán csöndesen mondta:

— Nagyon egyszerű a történet. Nem kell tőle megijedni.

Lenke nagyot nézett:

— Hogyan? — mondta. — Nem is tudom, miért kellene megijedni tőle.

— Hát — szólt az apja, és újra a szájába vette a szivart. Vállat vont. A lány csillogó szemmel várt. Kis öklével dobolt a fehér asztalon:

— Mondja, mondja, Miklós! És Miklós mondta tovább:

— Gyönyörű szép éjszaka volt. Meg-meg-állottunk és átnéztünk Budára. De Sebfi, aki pedig költői lélek volt, ezúttal nem mondott szépeket az éjszakáról. Csak belenézett a Gellért-hegybe, olyan erősen, olyan mélyen, olyan szúrósan és olyan sokáig, mintha alagutat akart volna belé fúrni a tekintetével. Nagyon izgatott volt. Azt mondta: ŤNem tudok aludni, doktor úr, nem tudok aludni.ť És szakadozottan, gyors beszéddel, izgatottan mesélte el, hogy hogyan szeretett bele Riza kisasszonyba. Nem volt egyszer pénze ebédre. Aztán másszor se volt pénze ebédre. Sebfinek egyáltalán sohasem volt pénze ebédre és azért gyakran mégis ebédelt. Amikor azonban nem ebédelt, mert nem ebédelhetett, akkor korán ment el a cukrászboltba, ahol volt hitele, és már fél háromkor megitta a nagy csésze kávét és megette hozzá a nagy vizes zsömlét. Akkortájt nagyon rosszul ment a sora és a boltban egy vidám legény akkor azt mondta, hogy Sebfi gyökerekből él, mint az erdők mesebeli remetéi. Hát egy délután, mikor már fél háromkor ott ült a kis bádogasztal mellett, s a mikor ő volt az egyetlen vendég a cukrászboltban, beszédbe ereszkedett a kisasszonnyal. A kisasszony oly jó volt hozzá, oly barátságosan kérdezősködött a viszonyai felől, oly melegen érdeklődött a pályája iránt, hogy szegény Sebfi, aki a kóbor kutyánál is árvább lélek volt, majdnem sírva fakadt. De ezzel még nem volt kimerítve a kisasszony jósága. A beszélgetés végén Riza kisasszony suttogni kezdett és olyanforma dologra tett célzást, hogy az esetben, ha Sebfi nagyon nagy nélkülözések közepette vergődnék, hát ő — mármint a csipkés-kötényes kisasszony — szívesen adna kölcsön neki — mármint a rongyos ifjúnak — néhány forintot, mert van némi megtakarított pénze. Ekkor azonban Sebfi kirohant az üzletből, s mint maga mesélte, egy negyedóráig szaladt a Kerepesi-úton céltalanul, ok nélkül, csak azért, mert rettenetesen szégyellte magát De ettől a naptól kezdve észrevette, hogy szereti ezt a szép, egyszerű, tiszta lányt. Fölfedezett a szemében valami furcsa villogást, amire szerette azt mondani, hogy ez a titkolt szenvedély belső tüzének a visszfénye. És akkor Sebfi átmenet nélkül egyszerűen megbolondult, egyszerűen, mondom, és őszintén, a hogy a hozzája hasonló rajongó lelkek meg szoktak bolondulni. Kezdte rendbe szedni a haját, meg a nyakkendőjét. Mert ez a két elem volt rajta a legművészibben rendetlen. Sokat sétált egyedül, sokáig titkolgatta magában az új érzést, de végre aztán — mint mondta — nem bírt vele és engem választván ki bizalmasának, a Duna parton mindent elmondott. Azt mondta: azért fordult hozzám, mert én nem tartozom az ő világához. Nem vagyok művész, hanem, azt mondta: józan polgár vagyok, akinek elég hideg az agyveleje ahhoz, hogy az ilyen merész vállalkozást bölcsen és az élet törvényei szerint ítélje meg. Mert a barátai, azt előre tudta, minden habozás nélkül azt mondták volna neki: ŤVedd el, Sebfi, azonnal vedd elť — mint ahogy ők is azonnal és habozás nélkül vették nőül a leányokat, akik mélyebb hatást tettek rájuk. De Sebfinek a lelke tele volt kétségekkel, ő valamivel több volt, mint a barátai, értékesebb anyag, gondolkodóbb ember.

Most egyszerre ketten szóltak közbe, a leány is, meg az apja is.

A leány ezt mondta:

— És maga mit tanácsolt neki? Az apja meg ezt:

— És mi volt a miskolci válaszban? Miklós pedig rendre felelt mind a kettőnek:

— Én — folytatta — bevallom őszintén, nem azt tanácsoltam neki, amit magam tettem volna az ő helyében.

— Miért?

— Mert nem tudom elképzelni, hogy bármely körülmények között is, ha valaha beleszerettem volna hasonló teremtésbe…szóval, én rögtön azon kezdtem volna, hogy mily kár, hogy ezt a leányt nem lehet feleségül venni. Nálam az ilyennek a lehetősége volt kizárva. De mikor rajta végig néztem, s az ö életét végig gondoltam, elöntött a szabadelvűség. Azt mondtam neki, győződjék meg arról, hogy érdemes-e ez a leány egy tisztességes fiú szerelmére, és ha érdemes és valóban olyan nagyon szereti, vegye el. Elvégre nem azért élünk ezen a világon, hogy a többi emberek ne pletykáljanak rólunk, hanem azért, hogy boldogok legyünk. A világnak úgysem áll meg a szája, az a nagy malomkő, mely az embernek jó hírét őrli, úgyis örökké forog, hát miért rontsa el az ilyen szegény, amúgy is kevéssé komoly lélek az élete boldogságát azzal, hogy olyan dolgokra van tekintettel, amelyeket a társadalom a grófok és bárók, meg a jobb módú polgárok számára talált ki.

— Miskolc, Miskolc! — sürgette az öregúr.

— Mi volt a levélben?

— A levél megjött másnap. És itt kezdődik a tragédia.

— Tragédia?

— Az.

— Hát rossz volt a válasz?

— Nem. Még annál is rosszabb. A válasz olyan rossz volt, amilyen rossz csak lehetett. Az volt benne, hogy Riza kisasszony volt a város úgynevezett éjjeli életének a központja. Hogy a kis kávéházat, a melyben alkalmazva volt, ő lendítette fel. Hogy miatta jártak oda a tisztek, s hogy a kisasszony reggelig pezsgőzött velük. Hogy a kisasszonyt be akarták csukatni erényes apák, akiknek a jogász fiuk adósságokba verte magát a Mexikó-kávéházban a kisasszony miatt. Hogy minden mulatós ember sírt és minden apa, anya és feleség örvendezett, mikor megtudták, hogy Riza kisasszony elmegy a fővárosba. A kávés vörösre sírta a szemét bánatában és szokatlanul nagy összeget kínált Rizának, ha ott marad. De Riza minden ajánlatot visszautasított azzal, hogy Pestre megy új életet kezdeni. - - - A kisasszony egyre azt^-hajtotta, hogy a fővárosban új élet kezdődik számára, s hogy ő férjhez akar menni, nem bánja, ha valami tisztes iparoshoz is, de ebből az életből elég volt.

Az öregurat elfogta az engedékenység. Megint vállat vont, mondván:

— Hisz ez nem is olyan rossz. És Lenke szívből mondta:

— Ez nagyon jó. Ez nagyon szép. Miklós pedig folytatta.

— Nagyon jó és nagyon szép nekünk. De nem volt se jó, se szép szegény Sebfinek. Ő nem a végét nézte, a szép, okos, becsületes elhatározást és azt a komolyságot, a mivel Nagy Riza az új életnek neki indult, hanem az elejét, ami nagyon lesújtó volt Rizára nézve. Harmadnap eljött hozzám. Akkor már csak a lelkét kiönteni. Most már úgy volt, hogy biztosan meg fogja kérni a kezét. Hiszen az ilyen tudakozódások sohasem arra valók, hogy a szerelmes ember függővé tegye tőlük valamely elhatározását, hanem csak arra, hogy kínozza magát velük.

A cseléd jelent meg a küszöbön. Le akarta szedni az asztalt. Fölkeltek tehát és bementek Lenke szobájába, a szép, fehér „lányom szobájába”, a fehér függöny mögé és ott helyezkedtek el. Itt hangzott tovább a csöndes elbeszélés, amelyhez, látva az érdeklődést, egyre nagyobb kedvet kapott Miklós. Most már őt is jobban érdekelte a Nagy Riza története, most már ő is gondolkozott fölötte, így, beszédközben, ahogy emlékezetébe idézte az ügy epizódjait. Elhelyezkedett a kanapé sarkában és tovább mondta:

— Történt egyszer aztán egy szép napon, hogy megtörtént a nagy eset. Sebfi kiöltözött, s frissen borotvált arccal, púderes állal megjelent a cukrász-boltban, délelőtt. Egyenesen oda lépett Riza kisasszonyhoz, a ki a kis kirakatban rakta keskeny üvegpolcra a süteményeket és komoly arccal szólította meg: ŤNagysád, komoly beszédem volna kisasszonnyal.ť Ezeket a dolgokat mi, törzsvendégek, szórói-szóra tudjuk, hiszen hetekig egyébről sem volt szó a Kóréban, hetekig erről tárgyaltunk a kisasszony nyal, Sebfivel, sőt magával az öreg Kóréval is, aki azonban bizonyos közömbösséggel fogadta az ügyet. — A nagysád-kisasszony rámosolygott Sebfire, letörölte a cukorport a keféről és aztán leültek ketten az üres bolt egyik asztalához. Az öreg Kóré nem volt otthon. És Sebfi bevallotta Rizának, hogy szereti, s hogy feleségül akarja venni. A kisasszony — mint meg van állapítva — egyre csak mosolygott és hagyta beszólni Seb-fit. Nem felelt neki. Sőt még akkor sem felelt, mikor Sebfi a szónoklata végén azt mondta neki: ŤMost pedig várom feleletét, kisasszony.ť Nem felelt és Sebfi már akkor látta, hogy az ő élete végig boldogtalanság lesz és szenvedés. Vannak ilyen pillanatok, a melyek hirtelen végig világítanak egy egész életen, mint a hogy a világító tornyok forgó' lámpása végig villantja sugarát a tenger sötétjén. És Sebfi akkor már oly biztosra vette a tagadó választ, hogy nem is akart rögtön feleletet hallani. (Folytatása következik)

--- --- ---

57-58.

X.

(Folytatás.)

A sáros országúton bevergődött valahogy az egyfogatú a városba Sebfivel meg Bella kisasszonnyal. Egymás mellett ült itt a finom selyem és a kopott posztó. A kisasszony kiöltözködött arra az alkalomra, hogy misszióba ment polgári házhoz, Sebfi pedig már napok óta porolatlanul, keféletlenül hányta magára a ruhát.

És most igazán jellemezte a helyzetet ez a két ruha. A Bella kisasszony finom selyme, suhogó alsója, tollas kalapja képviselte itt az előkelő diplomáciát, a Sebfi daróca pedig a nyers és bolond őszinteséget. És úgy is beszéltek, amilyen ruha volt rajtuk. Szeretném azt mondani, hogy Bella kisasszony csupa selyem-dolgokat mondott, Sebfi meg darócosan beszélt.

Azt mondta a kisasszony:

— Csak ne ajtóstul a házba, kedves barátom! Csak óvatosan!

— Sebfi meg dühöngött:

— Legjobb volna, ha revolvert vásárolnék. Majd ezt mondta a kisasszony, a helyzethez

és a finom selyemruhához illő mosollyal:

— Ön kissé túloz, kedves barátom! Ha sikert akar elérni, okosnak, tartózkodónak kell lennie.

A daróc pedig ezt felelte rá:

— Semmi óvatosság! Itt most már csak törni-zúzni lehet! Majd megmutatom én!

A Népszínháznál kiszálltak. Bella kisasszony bement a kis kapun, megnézni, hogy elkezdődött-e már a próba. Mert órája egyiknek se volt Vannak emberek, akik még ebben a nagyvárosban is kénytelenek a csillagok járása után igazodni idő dolgában, s ami a legszomorúbb, még nappal is.

Örömtől sugárzó arccal jött ki a kisasszony:

— Még nem kezdték.

— Mikor kezdik?

— Félóra múlva.

— Akkor...

Itt elharapta a mondatot a fiú. Kibámult a Kerepesi-útra, ahol aranyos napfényben cammogtak a kocsik, s ahol már sárgállott, piroslott egy-két virágcsomó a sarkon. Tudja Isten, honnan bújik elő ez a sok furcsa, városi virág így az első sugarasabb napon. Mintha a házak, a kövek közt korábban nyílnék a virág. A mező még kopár ilyenkor, de mi már virággal járunk. A megvásárolt, vasúton hozott tavasz ez.

Hirtelen megfordult. De olyan hirtelen, hogy a selyemkisasszony megijedt tőle.

— Nagysád! — mondta. — Nekem támadt egy bolond ideám.

— Halljuk.

— De szükségem van az ön teljes diszkréciójára.

— Megkapja, barátom.

— Sőt ennél sokkal többre is. Az önfeláldozására is.

— Azt is megkapja!

Bella kisasszonynál — az ő fajtájánál — ez még talán kevesebbet jelentett, mint a teljes diszkréció. Egy kis önfeláldozás... mi az ? Ezért ugyan nem érdemes a szomszédba menni. Akad ez otthon is, bőven.

A fiú a karjába kapaszkodott:

— Jöjjön, járjunk egyet a színház körül.

— Jó.

— Majd én elmondom, mit akarok. Sétáltak, köszöntgettek a színészeknek, meg

a kóristáknak, a kik a próbára érkeztek. És Sebfi titokzatosan, rejtelmesen beszélt, mint a hogy a drámákban az intrikusok szoktak beszélni, mikor vad, elszánt nőkkel szövetkeznek valami rettenetes tervre.

— Nézze, kérem — mondta — itt most már csak egy dolog segít rajtam.

— Micsoda?

— Az, ha én beszélhetek azzal a leánnyal.

— Melyikkel?

— Miklós menyasszonyával. - Bella kisasszony megállott, hírtelen.

— Ugye meglepi? — kérdezte Sebfi.

Az igazat megvallva, Bella kisasszony azért állott meg, mert ép e pillanatban gördült a színház elé egy elegáns fogat, amelyből egy kócos kis hölgy szállt ki. És a meglepő ő reá nézve az volt, hogy íme, a kócos kis hölgy, név szerint Somogyi Rózsi, magánfogaton jött a próbára. De azért — miért ne legyen meg szegény Sebfinek az öröme, — ezt mondta:

— Biz' ez nagyon meglepő! Sebfi folytatta:

— Mert mi a helyzet? A helyzet az, akármint tagadjuk is, hogy nemcsak Riza szerelmes az ügyvédbe, hanem az ügyvéd is kezd érdeklődni Riza iránt. Én láttam. Én tudom. Én érzem. És ahogy én Rizát ismerem, ő most már küzdeni fog ezért az emberért a végsőkig. Észrevette, hogy Bella másfelé néz.

— Nem figyel?

Bella hirtelen elkapta a pillantását a magánfogatról.

— Dehogy nem.

— Hát akkor figyeljen. Tehát: nekem azzal kell szövetkeznem Riza ellen, akinek természetes érdeke, hogy ebből a szerelemből ne legyen semmi. Logika dolga az egész: kinek a természetes érdeke ez? Kimmer Lenkének. Igazam van?

— Igaza van.

Most kezdett csak figyelni Bella kisasszony. De egyszersmind olyan arcot is vágott, mintha azt mondaná: „Önnek igaza van, de mi közöm nekem ehhez az egész bonyodalomhoz?” De alapjában véve mégis megtisztelve érezte magát, hogy beavatták ilyen regényes ügybe, hát figyelni kezdett.

— Beszólni akarok vele! — mondta Sebfi.

— Igaza van.

— Beszélni akarok vele, még pedig az ön segítségét kérem ehhez.

— Az enyémet? De hisz én . . .

— Ne szabadkozzék. Ön már ismeri, ön beszélt vele, ön már volt nála. Az én kedvemért megint el fog menni hozzá és e fogja nála érni, hogy beszélhessek vele.

— Oda akar menni?

— A világért sem.

— Hát?

— Találkoznunk kell valahol. A kisasszony elmosolyodott:

— Maga bolond, Sebfi. Hát maga azt hiszi, hogy ez az úri kisasszony úgy első hívásra majd randevút ad magának valahol a városligetben?

— Azt hiszem.

— Ugyan, ugyan . . .

— Ön ezt nem érti. De nem baj, hogy nem érti, mert nem is kell, hogy értse. Vagy megteszi azt, amire kértem, vagy nem. De arra igazán semmi szükségem nincs, hogy ön előadja a saját külön aggodalmait. Ha nem akar velem találkozni az a leány, az az én privát bajom, és az ő privát baja. Egyébként pedig leharapom a fejemet, ha első hívásra nem egyezik bele a találkozásba! Ez is olyan mondás volt, amelyet mintha Sebfi számára találtak volna ki. Sebfi mindig leharapta a fejét.

A színházból, a kis kapu felől éles, berregő csengő szólt. Kezdték a próbát

— Be kell mennem, — mondta Bella kisasszony.

Sebfi megkapta a karját:

— Hohó!

— Mi kell még?

— Nem szökünk meg. ígérje meg, hogy elmegy ahhoz a leányhoz az én érdekemben.

— Megígérem.

— Mikor?

— Holnap. Jó?

—Dehogy jó!

— Hát mikor kell?

— Ma!

Bella kisasszony fordult egyet, kikapta a karját a Sebfié alól és beszaladt a kapu alá. Onnan kiáltotta:

— Mégis csak szamár maga, Sebfi! A fiú keserűen nézett utána.

— Ez is elhagy — gondolta. — Engem mindenki elhagy. Magamra vagyok utalva. Egyedül állok, mint a magányos tölgy a bérezek vad viharában!

Összeszorította az ajkait, dacosan vetette fel a fejét, kicsit ki is düllesztette öntudatlanul a mellét, mikor ezt gondolta. S valóban, e pillanatban olyan volt, mint a magányos tölgy a bércek vad viharában. Legalább ő azt hitte, hogy a hogy most itt áll, nem is lehet őt mással összetéveszteni, mint valami viharral dacoló igen magányos tölggyel.

Aztán gondolt egyet és elvágtatott a színház tájékáról. A szárnyas kabát lebegett rajta, ahogy ment, szinte bukdácsolva sietett a Kerepesi-úton. Az első kávéháznál megállt. Bement, tintát-tollat kórt és lázasan irt meg egy hosszú levelet. Mikor készen volt a levél, elolvasta, nagyon meg volt elégedve vele, — aztán újra elolvasta és még egyszer elolvasta, aztán a világ legnyugodtabb arcával tépte ezer darabra.

Majd némi rágása után a tollnak, újra nekiült és irt vagy négy sort. Ezt is elolvasta vagy ötször, abszolúte nem volt megelégedve vele, mert fanyar arcot vágott hozzá, de ezt aztán borítókba is tette, meg is címezte és el is küldte egy hordárral.

Ami benne volt, az nem volt érdekes. De a levél borítékjára ez volt írva:

Őnagysága Kimmer Lenke kisasszonynak Saját kezébe. Régi fogház.

A hordár elnyargalt a levéllel. Nagyokat lépett, úgy tett, mintha sietne. Sebfi pedig gőgös mosollyal nézett utána.

— Haha — mondta halkan — ott viszik a levelet! Mindjárt ott is lesz. Mindjárt olvasni is fogja!

Gyönyörködött abban a gondolatban, hogy a levél egyre távolodik tőle, s egyre közeledik Lenkéhez. Még nézte egy ideig a hordárt, aztán csöndes félhangon ezt mondta:

— Sebfi, most alája gyújtottál a máglyának.

És lelki szemei előtt már meg is jelent ez a képzeletbeli máglya, házmagasságra fellobogó piros lángokkal, amelyek meg fognak emészteni minden ellenséget, s amelyekből megújhodva fog kiemelkedni az ő szelleme.

Ilyen cirkalmasan gondolta ezt Sebfi. A hordár pedig, miután eltűnt a szemhatárról, szép lassan kezdett cammogni és arra gondolt, hogy negyven krajcárt fog-e kapni ezért az útért, vagy ötvenet.

(Folytatása következik.)

77.-78. oldal

- - - Riza egyenest Miklós szemébe nézett. Olyan tekintet volt ez, amelyben benne van a felfrissülés, de a kellemes fáradtság is. Most meg lehetett nyugodni a tekintetén. Most jutalmazott a pillantása. Finom, kedves mosolygás ömlött el a vonásain, s ebben a mosolygásban sok, sok szomorúság volt, s emellett még valami olyan is, amit más körülmények között talán boldogságnak merészelne nevezni az ember.

És Miklós izgatott, nagyra nyílt szeme megpihent ezen a látványon. Éppenséggel nem gondolt most arra, hogy mint ügyvéd mondta azt, amit mondott. Az ő saját legbelsőbb válsága nyert most megoldást azzal, hogy szíve szerint kibeszélte magát. Itt most a törvényszéki terem, a bíró, ügyész, a panaszos, a hallgatóság mind csak staffage volt ahhoz a magánügyhöz, amely kettejük közt volt, s az ő szemükben mindez most nem volt egyéb, mint alkalom arra, hogy ami megtörtént, megtörténhessék. De mindez csak kertelés. Magyarul ez így van: Miklós szerelmet vallott Rizának.

(Folytatása következik.)

--- --- ---

81-82. vége

Nem tellett sok időbe, a bírák szobájának ajtaja kinyílott. Most csönd lett a teremben. A bírák ismét elfoglalták helyüket, s az elnök, hogy egy kis szünetet tartson, lapozgatni kezdett az aktákban. Aztán csöndesen kezdett beszélni, mint aki tudja, hogy most ő a legfontosabb személy ebben a szobában és akármily halkan beszél, mégis figyel minden szavára mindenki. De azért mégse lehetett minden szavát érteni. Ez csengett ki a motyogásából:

— Ő Felsége a király nevében . . . Meg aztán a vége felé valami ilyen: hét hónap . . .

Aminek értelme az volt, hogy mialatt király Ő Felsége e szép, napfényes tavaszi délelőtt Bécs környékén, a schönbrunni parkban szelíden sétált a nyírott bokrok közt, azalatt az ő nevében hét hónapra ítélték el Nagy Rizát. Az ügyész megnyugodott az ítéletben. Riza felállott, s hogy mindenki jól értse, jól hallja a hangját, fennhangon, mint aki a leckéjét mondja, így szólt:

— Megnyugszom az ítéletben. Le akarom ülni a hét hónapot! Miklós erősen a szemébe nézett. Nem várta ezt a különös kijelentést, de ő volt itt az egyetlen, aki értette. Ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy ez volt Rizának a lovagias válasza arra a védőbeszédre, amelyben ő megvallotta a szerelmét Rizának, s amelyben elmondta neki, hogy ő érti, annyira érti, hogy már nincs is megbocsátani valója. Ebben a beszédben szakított a menyasszonyával, ebben a beszédben kötött mindennél erősebb kötést egy szegény leánnyal, akit a társadalom az élet útjának a szélére söpört, az élet egyéb hulladékai közé. Ebben a beszédben szállott el mindenki fölött, a bírák, az emberek fölé. És Riza most felelt erre. Itt csak így lehetett felelni. Itt nem mondhatta ezt:

— Szeretlek, amiért bátor voltál, szeretlek, amiért a szemembe mondtál mindent, amit csak bátor és erős emberek mernek egy asszonynak a szemébe mondani, ha az asszony olyan, mint én. És mert szeretlek, most megmutatom, hogy nem spekuláltam veled, hogy nem szabadítónak akartalak felhasználni, nem kis célok szolgálatába akartalak szegődtetni, hanem szeretlek úgy, mintha én volnék kettőnk közül a gazdagabb, az erősebb, a szabadabb, a tisztább! Megmutatom ezt azzal, hogy elszenvedem a börtönt, nem tűröm tovább, hogy lépéseket tégy az érdekemben, s e pillanatban megszűnt közöttünk minden olyan kötelék, ami nem szerelem. Megszűntél az ügyvédem lenni, megszűntem a pártfogoltad lenni. Úgy veszlek, ahogy vagy, de neked is úgy kell venned engem, ahogy én vagyok. Te készen vagy a házasságra, hisz vőlegénye voltál egy tiszta teremtésnek. Az én házasságra való készségem nem titok: tisztaság dolgában egy kósza élet minden viszontagsága; hozományom hét hónapi börtön. Ha kellek így, itt vagyok! Nem mondhatta el ezt. Hát csak ezt mondta: megnyugszom az ítéletben. De talán semmi nem volt ebben a percben ezen az egész, nagyvilágon olyan tiszta, olyan világos, olyan magától értetődő, mint hogy ez a rövid mondat ama hosszú beszédet jelentette. Miklós föllebbezett. Formaságok következtek, aztán a tárgyalás véget ért. Rizát elvitték jobbra, Miklós elment balra.

Elmentek, mind a ketten egyazon érzéssel a szívükben. Mind a ketten tudták, érezték, hogy ez itt nem törvényszéki tárgyalás volt, hanem alkalom arra, hogy ők ketten kiöntsék egymásnak a szívüket. És oly kicsinek, oly végtelenül kicsinek látták ez órában az egész emberiséget, a maga komor bíráival, törvényszéki szolgáival, börtöneivel, bűnvádi perrendtartásaival, hogy szinte mosolyogni volt kedvük azon, hogy valami ilyen kicsi és ilyen jelentéktelen is lehet.

Nagy, mély és szent titok, hogy ebben kinek volt igaza. Az emberiségnek-e, mely lenézi és gyűlöli az ilyen felülemelkedést, vagy nekik-e, akik elrúgták maguktól az emberiséget. Nagy, komoly, véres titok ez még ma, a titkok titka, mely a sötétségben alszik. Évszázadok, talán évezredek ébresztik majd fel. Néha ugyan most is úgy tesz, mintha ébredeznék, de ez nem más, mint a lomha embernek az a mozdulata, a mellyel legjobb álmában a másik oldalára fordul, hogy még jobban, még mélyebben, még édesebben aludjék.

Künn, az Alkotmány utcában két ember várta, mi lesz a tárgyalás vége. Egyik se mert bemenni a terembe. Az egyik sarkon Sebfi állt sápadtan, a másik sarkon Mária, az izgatottság minden külső jele nélkül.

Mikor Miklós kijött a kapun s szemét lehunyva, arcát a meleg napsugár felé fordította, mind a ketten megmozdultak Egy-egy lépést tettek Miklós felé. Miklós előbb Sebfit látta meg. Elsiklott fölötte a tekintete, mintha meg se látta volna. De ez nem az a bizonyos, ismert tekintet volt, amelyet komisz emberek arra használnak, hogy egymást megsértsék vele. Ez valami nagyon bátor, cselekedetre elszánt embernek a lenéző pillantása volt olyan emberrel szemben, aki a többi kicsinyekhez, a kicsinyesekhez tartozik, aki egy azok közül, akik ezt soha, de soha nem fogják megérteni.

Aztán, hogy a fejét félrefordította, Máriát látta meg. Mária a szemébe nézett. Az ő számára is volt egy pillantása Miklósnak. Őt sajnálta. Mintha ezt mondta volna:

— Szegény, katonás, szigorú asszony, aki azt hiszed, hogy bátor és erős vagy, milyen gyávának, milyen rongyosnak, milyen szegénynek és milyen megalázottnak látlak e pillanatban!

Úgy határozta még fönn, a lépcsőn, hogy kocsiba ül. De hogy ezt a két embert meglátta, elment a kedve a kocsitól. Nem akarta, hogy azt higgyék: szökik előlük. Hát kiment az utca közepére, a kocsiútra, melynek egyik oldaláról Sebfi bámult rá, a másik oldaláról pedig Mária nézett feléje, zavartan. És végigsétált közöttük, lassan, méltósággal, mint a régi időkben írták: Scylla és Charibdis között. Aztán eltűnt az egyik fordulónál.

Scylla és Charibdis* pedig egymásra néztek. Aztán mind a kettő megmozdult. Egymás felé rohantak az utca közepén s hangos, izgatott beszédben törtek ki.

— Mi volt ez?

— Fölmentették?

— Elítélték?

— Magának se köszönt?

Egy boldog öregúr állott meg mellettük. Kóré úr volt. Ezt megrohanták:

— Mi törtónt?

— Rizát ... — kezdte az nagy lomhán.

— Fölmentették?

— Dehogy! — mondta Kóró úr. — Van még igazság ezen a földön. Elítélték.

— Óh.

Ezt a szörnyű Ťohť-t Sebfi mondta. Kóré úr diadalmas arccal folytatta:

— Hét hónapra ítélték el! És most beszéltem az ügyésszel, aki derék, tisztességes és igazságos ember. Azt mondta, hogy hiába föllebbezett a védő, mert ez tiszta ügy, ez a hét hónap rajta marad.

— Borzasztó! — mondta Sebfi.

— Ez baj! — mondta Mária.

Mind a kettőnek fájt ez az értesülés, más más okokból. Kóré úr gőggel nézett végig rajtuk. Kóré úr nem szerette azokat az embereket, akik más véleményen voltak, mint az ügyész.

Scylla and Charybdis, in Greek mythology, two immortal and irresistible monsters who beset the narrow waters traversed by the hero Odysseus .

*

Rizát még aznap kiszállították a régi fogházba. Eimmer Lenke nem látta, mert Kimmer Lenke abban a félórában csomagolt, hogy a kecskeméti rokonokhoz utazzék néhány hónapra. Nem volt ott más, mint Szabó, az őr, Jermák, az irodatiszt, és a kövér Vogelné, a női rabok felügyelője.

A rabszállító kocsi mögött egy bérkocsi állott meg a kapu előtt. Miklós szállt ki belőle. Jelen volt az irodában, mikor Rizát átadták új gazdáinak. S a mikor az egyik ajtón ki akarták vezetni Nagy Rizát, a másik ajtó nyilasában megjelent az öreg Kimmer. Becsületes, komoly arcán egy mozdulás, egy rezzenés nem árulta el, hogy mit érez, mire gondol e pillanatban. Itt most a fogház igazgatója volt, fehér sapkával a fején, s Miklós nem volt Miklós, hanem az ügyvéd, a fellebbezés alatt álló fogoly érdekeinek jogi képviselője.

Miklós a szemébe nézett. Aztán gondolt egyet és minden póz nélkül, alázattal, tiszteletteljesen, szerelemmel, kezet csókolt Nagy Rizának. Elkísérte a cellájáig. Be is nézett a kis zugba, ahol Riza most lakni fog. És akkor egyszerre úgy érezte, hogy e szűk négy fal között van minden szabadság. A gondolatoknak, az érzéseknek, az igaz emberi erkölcsöknek forradalmi felszabadulása. Mindaz, ami e négy falon kívül esik, az mind börtön, s akik ott künn felemelt fővel, büszkén járnak, akiket megbocsátásra hiába tanított a Mester, akik porkolábjai a rab gondolatnak, a rab érzésnek, és a rab szeretetnek, azok a derűs arcú, megelégedett, ficánkoló emberek, azok a rabok.

-------------

Nagy Endre.

Nagy Endre, 1900-ig Grosz Endre (1877–1938). A magyar politikai kabaré, a konferanszié műfaj megteremtője, megújítója volt.

Lásd még h14- 03.

Nyugat 1931. 9.

MÓRICZ ZSIGMOND: NAGY ENDRE

Köszöntő,
a Nyugat-barátok Körének
Nagy Endre-lakomáján.

Egy kedves barátunkról akarok szólani abból az alkalomból, hogy itt van köztünk: dacára annak, hogy negyedik hónapja, tizenhatodik hete, századik napja, tízezer feketét fogyasztottunk el, hogy mi legyünk az ő közelében.

Én nem tudom, van-e még egy párja ez világon, hogy van-e ma még egy ember, aki ennyi embert meg tud mozdítani és napról napra ugyanabban az órában délutáni álmából és egész napi kétségbeeséséből fel tud ébreszteni, hogy maga körré vonzza. Bizony mondom, könnyebb volt a mese fuvolásának és könnyebb volt a legendák szentjének a patkányokat és a farkasokat és a madarakat magához hívni, mint a mai döglődő gazdasági viszonyok mellett becsalogatni az embert az édes ige hallgatására.

Nagy Endréről akarok beszélni.

Óvakodom attól, hogy a pillanat adta eszmetársításra bízzam a gondolatok szeszélyes hullámát, ahogy ő teszi napról napra. Íme, olvasom rögtönzésemet, s írás közben látom különös ajkának moccanását, ahogy annyiszor figyeltem, mikor a legváratlanabb fordulatok úgy bugyognak ki rajta, mint a parasztkorsóból a forrásvíz, egyet loccsanva s egyet elakadozva, hogy aztán édesen és folyamatosan dőljön belőle az élet legüdítőbb itala: az élőszó.

Húsz év óta áll itt előttünk, mint varázsvessző a vizek fölött, vízkereső faág: beleszúrva a legszárazabb és legüresebb talajba, a pódiumba és íme, húsz év óta gyűl és torlódik felé a közönség, mint a szép híves patakra, hogy üdülést nyerjen az ő szavai forrásának csergedező csobogásán…

Hogy mondjam meg késő koroknak, hogy volt itt köztünk egy író, aki úgy süvöltött fel, hogy nevetésbe fullasztott minden könnyet s mégis a felviharzó kacagás helyén a könnycsepp harmatát hagyta vissza. A késő koroknak csak azt mondhatom, hogy sajnálhatják, hogy nem voltak jelen s nem hallották akkor Nagy Endrét, aki egy szóval sebeket gyógyított és ugyanavval a szóval sebeket ütött: gyógyító sebeket ugyanazokon a lelkeken.

A seb, amit gyógyított, mindig az embernek az a fájdalma volt, hogy az emberi kultúra csökevényes és a seb, amit gyógyultan hagyott az volt, hogy az emberi lélek minden szépre és jóra fogékony.

Ez a varázs varázslat volt s ezt a varázslót köszöntjük ma. Minden varázslónak ezt a legnemesebbikét, aki egy életet szánt arra, hogy az emberi idealizmus örök dicsőségét hirdesse és éltesse mindazoknak lelkében, akikhez szól.

Nagy Endre: A szénapadlás tündére. Elbeszélés. Karácsony, 1905. 23-25.

A Vasárnapi Újság 52-ik számához mellékelve.

Nagy Endre: Blazsik a gyáriparos, 1906. 563. ( A tartalom szerint ez a lelőhely, de itt nem található Blazsik.)

Nagy Endre: A MISOKAI FÖLDKIRÁLY. Elbeszélés.

1906. R. T. 85., 89., 93.

ELSŐ FEJEZET

A klub kertjében három gavallér üldögélt melankolikusan, amint azt ez az időszak megköveteli. Megkezdődött már a kánikula, és ez az itthon maradt világfiaknak szomorú ősz.

A Stefánia-úton egy-egy fiáker robogott el ismeretlen alakokkal, akiknek arcán látszott az elégült öröm, hogy végre ők vehetik birtokukba ezt az előkelő sétautat. A három gavallér arra sem tartotta érdemesnek őket, hogy feléjük forduljon. Sőt az egyik, napsütötte, csinos fiatalember fesztelenül üldögélt a szék magas támláján, hátat fordítva az utcának.

A másik, nyírott bajuszú tömzsi úr valami érdekes históriát beszélt el, és a harmadik, szikár, előkelő monoklis gavallér áhítatosan hallgatta. Persze, ez a história is úgy végződött, mint a többi kártya-história: a hős a végén megint csak visszavesztette minden nyereségét. A szikár gavallér fiúsan sóhajtott föl:

— Szomorú idők! Néha úgy érzem, hogy a világ vége következik. Istenem, micsoda hanyatlás! Minő dekadencia! Ma már ott tartunk, hogy ezer forintos veszteségeket kiírnak az újságokba és szenzáció, ha milliomosok forintos vízivel játsszák a ferblit!

A tömzsi úr dühösen harapott bele a szivarjába, és most ő folytatta a sopánkodást.

— Hej, mikor én egy éjszaka háromszázezer forintot keféltem le egy angol grófról! Akkoriban ez még köznapi história volt. Ostoba voltam, hogy vissza nem húzódtam ezzel a pénzzel parasztnak. Hiszen ha sejtettem volna, hogy valaha még ilyen időket kell megérnem! Neked persze könnyű, Niki. Te még fiatal vagy, te belészülettél ebbe a korba.

A fiatalembernek keserűen félrehúzódott a szája, azt hitte, hogy ingerkednek véle.

— Igazad van, Miska. Nekem átkozottul könnyű. Van még az örökségemből ötvenezer forintom. Ezzel bevárom a lóversenyeket, és ha marad még valamim, azt elviszem Monte Carlóba. Akkor aztán végleg rendben leszek. Eh, úgyis mindegy!

A szikár gavallér gúnyosan mondta:

— Amíg megvan az ötvenezer forint, addig mindenki úgy beszél. De ha elúszik az utolsó fillérig, akkor látja csak az ember, hogy kisebb summa is megváltás volna neki. Hát arra nem gondoltál, hogy ha majd elvész minden pénzed, mihez fogsz akkor?

A fiatalember hevesen válaszolta:

— Óh. ne féljetek, én akkor sem fogom a ti példátokat követni. Nem maradok itt félszeg figurának, szánalmas kalandornak, hanem letépem magamról ezt az úri ruhát és beállok béreslegénynek, kocsisnak, vagy bánom is én, akárminek! Higgyétek el, hogy szinte vágyom már rá. Unom ezt az örökös renyheséget, ezt az örökös lebegési. Tegnap délután, amint fölébredtem, rajtakaptam a legényemet, hogy vacsorázott éppen. Ekkora zöldpaprikát evett szalonnával és úgy megirigyeltem tőle, hogy kikaptam a kezéből. Uh, be jó volt. De amíg ettem, arra gondoltam folyton, hogy hát még milyen jó volna, ha nekem is úgy ízlene, mint ennek a parasztlegénynek. De hát persze, ahhoz sok minden kell. Első sorban az, hogy ne legyen úr az ember és ne legyen semmije! A kis tömzsi úr jót nevetetett ezen a rajongó beszéden.

— Te Viki! Nem is rossz ez a te eszméd! Szép népszínműi jelmezt csináltatsz magadnak á la Göndör Sándor: tulipános szűrt, lobogós ujjú selyem inget, harmonikás lakkcsizmát, aztán meghódítanád a misokai földkirály leányát. Istenuccse, elég csinos legény vagy hozzá!

— Misokai földkirály? Hát az kicsoda?

— Hát sohasem hallottad hírét Markos Bálintnak, a misokai paraszt nábobnak? Ami Amerikában a petróleum-király, az Misokán a földkirály. Csakhogy persze az ő milliárdjai krajcárokban számítódnak. De ha értesz a matematikához, láthatod, hogy így is csinos summa jön ki belőle.

— Eh, ismerem már ezeket a legendákat a paraszt nábobokról. Ha a parasztnak tíz hold földje van: jómódú. Ha száz holdja van: akkor gazdag, és ha kétszáz holdja van, akkor parasztmágnás. Hanem azért az igazi mágnásnak a parkja is nagyobb, mint az ő egész földbirtoka!

— Dejszen, Markos Bálint egy csöppet sem legenda! Azt már én tudom a legjobban! A mi családi birtokunk is az ő kezére került, azaz hogy még az apjáéra. Biz az régen volt egy kicsit!

— Hát már az apja is olyan gazdag ember volt?

Meghiszem azt! Csudálom, hogy mégis meghagyta a fiát parasztnak.

Hiszen nem is hagyta, ö magától csinálódott vissza paraszttá. Érdekes története van annak. Az öreg Patakon, a kollégiumban neveltette fiát és nagyra volt vele, amikor letette az érettségit. Aztán Debrecenben volt huszár-önkéntes és csak úgy dőlt belőle a pénz amerre járt. Az öreg bőségesen ellátta. és nagyokat nevetett magában, amikor gatyás paraszt létére karonfogva sétált végig a főutcán a nyalka huszár önkéntessel. vagy francia pezsgő mellett mulattak a Bikában.

Nem is volt az akkor igazi paraszt, csak kosztümös különc.

— Ej dehogy nem! Sohasem leheteti rávenni, hogy jégbe hűtve igya a finom francia pezsgőt. Hanem megfőzette fahéjjal, paprikával borlevesnek. Azt mondta, hogy csak így jó az.

A három gavallér összenevetett. A kis tömzsit fölvillanyozta ez a siker és most már élénkebben folytatta az elbeszélést.

Persze, nagy tekintélye volt a huszár-önkéntesnek városszerte. Főként a lányos mamák ábrándoztak róla. Már mind beszerezték a pontos információkat, hogy Markos Bálint kétezer holdat kap az apja életében; az apja halála után pedig megkapja a többit: még két ezret.

A szikár gavallér nagyot káromkodott: Ej a kutyafáját! Ennek a fele se tréfa!

— A fele? Kétezer hold, — Isten bizony, egyikünknek se volna tréfa. Sejthetitek már, hogy Markos Bálint nem a naiv néphit szerint nábob, hanem igazi mágnás. Különben, ez volt a véleménye Feilingnénak is, egy ezredes özvegyének. Az úrinő leányával a férje nyugdíjából és az adósságaiból élt, de oly nagy lábon, mintha ők ketten akarták volna fönntartani az osztrák-magyar hadsereg presztízsét. Nos, e presztízs érdekében, amelyet erősen fenyegettek már a hitelezők, anya és leánya összeesküdtek Markos Bálint ellen. A haditerv nagyon egyszerű volt. A leány erősen kacérkodni kezdett a gyerek-ifjúval, aki a vidám pataki diákemlékek hatása alatt könnyen ment bele minden kalandocskába. Különben is gyönyörű szép volt a leány, és a mi fő, teljesen ellentétek. A fiú köpcös. széles arcú legény volt, igazi paraszt típus, a leány pedig magas, karcsú, fehér arcú. fekete hajú. Igazi nagyvilági hölgy. Az ember a láttára önkéntelenül is melléje képzelte a hintót és a fehérnadrágos lakájokat. A leány is ilyen lélekről álmodozott. Nos, elég az hozzá, a cselvetés könnyedén sikerült. A leány módot ejtett rá. hogy egyedül lehessen a fiúval a szobában, de persze, a szomszéd szobában lesbe tartotta az édesanyját és a nagybácsiját, egy öreg tüzér-őrnagyot. Hogy volt, mint volt, azt még az indiszkrét pletyka sem árulta el. Elég az hozzá, a csel pompásan sikerült. Az anya és a tüzér őrnagy ép a kellő pillanatban rontottak be. Az anya jajveszékelt, az őrnagy pedig komoran követelt elégtételt a család becsületén esett csorbáért. Pedig nem is volt az csorba, csak foltocska; picinyke főtt: egy suhanó csók lehelet-szerű nyoma a leány arcán. Markos Bálint okos fiú volt, rögtön átlátott a szitán. De azért nem húzódozott sokat, hanem ott mindjárt megkérte a leány kezét és a boldog anya áradozva, gyöngéd szemrehányással adta oda neki: Maga rossz fiú! Csak az volt a furcsa benne, hogy a vőlegény folyton átkozottul jókedvű volt. Folyton jó ízűeket kacagott magában valamin és egy csöppet sem volt elfogult, amint az ifjú vőlegényhez illő. A mama azt mondta, hogy a nagy boldogságtól van ez, a menyasszony pedig nem is ért rá pszichológiai rejtélyek találgatására, mert öt teljesen elfoglalták a jövő boldog gondjai. Szép lakást szemelt ki a főutcán, valóságos termekkel és naphosszaid azt tervezgette, hogy hogyan fogja bebútoroztatni. Azt is remekül kieszelte, hogy Norvégiába mennek nászútra, két hónapra. Addig a mama majd szépen berendezi a lakást, hogy olyan nem lesz a Degenfeld grófoknak sem. Markos Bálint fej-bólintva hallgatta mindezt, és arczárói el nem tűnt az ördöngös, pajkos mosoly. A menyasszony meg is neheztelt érte és sértődve mondta:

— Ugyan menjen! Maga nem is veszi ezt komolyan!

De a vőlegény kacagva válaszolta:

— Dehogy nem! Csak hát olyan szép ez, hogy önkéntelenül is fölvidulok rajta.

Még az oltár előtt is mosolygott és mikor aztán az ifjú pár a lakodalmas dínom-dánom-ból kimenekült, hogy útra készülődjék, azt mondta az újdonsült férj:

— Meggondoltam a dolgot. Nem megyünk mi Norvégiába nászútra, hanem haza. a birtokra.

Az asszonyka kelletlenül fogadta ezt a kijelentést, de aztán hamar megvigasztalódott:

— A kastélyba megyünk?

— Hahaha, igen, a kastélyba. Hát nem lesz az szép? Hahaha!

Az asszonyka maga is belátta, hogy saját kastélyban tölteni a mézesheteket nem is utolsó dolog. A helyi lapok meg is fogják írni: „Az ifjú pár esküvő után a misokai családi kastélyba vonult vissza boldog mézeshetekre.” Elutaztak hát, és a menyasszony útközben ezernyi apró kérdést intézett a férjéhez, amelyekkel elárulta kedélye érintetlen naivitását: hogy van-e a vadaskertben őzike? Hogy az istállóban vannak-e pony lovak? Hát csibék csipognak-e a majorságban? Markos Bálint türelmesen, jókedvűen válaszolt minden kérdésre. A menyasszony csak akkor kezdett elképedni egy kicsit, amikor a vasútnál megpillantotta az apósát, aki a kis falusi pályaudvaron várakozott rájuk. Hát bizony, az öreg egyenest a mezőről jött ide és azt hitte, hogy annál meghittebb lesz a fogadtatás, minél keresetlenebb ruhában várja őket. Háziszőttes vászongatya és szurtos hétköznapi mándli volt rajta. Hanem azért nem sokat teketóriázott, hanem magához szorította a menyét, a gyönyörű szép delnőt és cuppanós csókot nyomott az arcára, amelyet liliom-tejjel mosott meg minden reggel az asszonyka. De még sokkal nagyobb lelt az elszontyolodása, amikor beültek a zötyögős parasztszekérbe, amely elé azonban pompás két deres paripa volt fogra. Maga az öreg hajtott. Azt mondta, hogy ilyen munkaidőben kár a cselédséget elvonni a komoly dologtól. A fiatal férj egész úton jókat nevetett, amint a szekér nagyot zökkent a kátyúkban. Ámbár az asszonyka egy csöppet sem találta ezt ilyen mulatságosnak. No es végül beértek a kastélyba: a fatornácos tanyai házba; ahol az örömanya várta őket finom táskalevessel, ami ott párolgott már nagy cseréptálban, az asztalszék közepén. Négy fakanál volt benne, mindenkinek egy-egy; csak az hiányzott, hogy körülüljék és neki lássanak a nász vacsorának. A kis tömzsi diadalmasan hallgatott el. Ő már befejezte a történetét és örült, hogy ilyen sikeresen esett át rajta. De az. ifjú nem elégedett meg ezzel a befejezéssel. Türelmetlenül kérdezte:

— Nos és aztán?

Aztán? Eddig van. nincs tovább. Markos Bálint megmagyarázta a feleségének, hogy ő itt szándékozik leélni az egész életét és innen ugyan el nem mennek sem Norvégiába. sem Nizzába. Hanem majd országos vásárkor bemennek Szatmárra, világol látni. Úgy mondják, az asszonyka sokat sírt-rítt eleinte, de csak beletörődött később, mert egyébként gavallér ember volt Markos Bálint és kéretlenül fizette ki az anyósa adósságait. Most tehát boldogan élnek, ha meg nem haltak. Azaz biztos, hogy meg nem haltak, mert épen a múlt héten írta az öcsém, hogy Markos Bálint már megint megvásárolt egy négyszáz holdas úri birtokot. Előbb-utóbb az egész vidék az övé lesz már!

A fiatalember elgondolkozva szítta a cigarettát, de aztán megint megszólalt némi félénkséggel:

— De te egy leányról is beszéltél az elején.

— Hja igen! Egyetlen gyermekük született, egy leány. De bizony erről nem beszélhetek bővebben. Sohasem láttam, nem is hallottam róla, mert hát akármilyen gazdag is, azért mégis csak paraszt és nem fordul meg az úri társaságban. Hanem annyi bizonyos, hogy ő ma a legjobb parti az országban. Egy parasztleány, mindenféle igények nélkül, aki négyezer hold földről aratja a tejbe aprítani valót, hehehe! Hiszen csak volnék fiatalabb tíz-húsz-harminc évvel, hehehe!

A szikár gavallér is nevetni kezdett, jobban mondva, hortyogott néhányat az orrán keresztül, ami nála a nevetést helyettesítette. De a fiatalember fölötte komoly maradt. Idegesen eldobta a cigarettáját, megnézte az óráját és valamit motyogott, hogy sürgős dolga van valahol. Megbillentette a kalapját könnyedén és elballagott ő is, teljes magányosságra hagyván a két öreg gavallért.

A kis zömök megvárta, a míg végkép eltűnik a szemük elől, aztán epésen mondta: Micsoda savanyú fiú! Hihetetlen ez a mai ifjúság!

A szikár gavallér megigazította a monokliját és megvetően válaszolta:

- Ma is különb vagyok náluk!

És hetykén szemügyre vett egy kifestett arcú, szőke dámát, aki roppant előkelőséggel robogott végig fiákerjén a nyári Stefánia úton.

MÁSODIK FEJEZET.

Viktor zavaros fejjel lépett ki a klub kertjéből az utcára és ügyet sem vetve a sétálókra, sem a kocsisokra, akik még kalap-levevéssel ajánlkoztak, elgondolkozva lépegetett hazafelé. Ez a délutáni bolond beszélgetés válságos erővel plántálódott a lelkébe, és rohamos gyorsasággal kezdte ott kibontani zsenge-zöld hajtásait.

A végső kétségbeesésen még innen volt, de már jóval túl a józan reményeken, amelyekre fiatalember komoly akarattal szokta jövőjét fölépíthetni. Végtelen űrt érzett maga körül, amelyben árván, céltalanul lebegett, mint a véletlen pillanatok bitang prédája. Mint ahogy egész, vagyonát mindig magával hordozta kis utalvány-könyvében, szintúgy magával hordta mindig összes élet-törekvéseit. És mint ahogy hajlandó volt bármely pillanatban egyetlen kártyán kockáztatni egész vagyonát, szintúgy hajlandó volt bármely kósza ötletre, vagy pillanatnyi szeszélyre rátenni egész életét.

Valami megváltásra, kalandra, változásra vágyott, amely kiragadja öt abból a szörnyű, tespedő semmiből. És épen most kellelt fölbukkannia ennek a bolond históriának! Vajon véletlen volt ez, vagy fatális ómen? Mint minden kártyás, inkább hajlott ez utóbbi hitre és babonásan ragaszkodott hozzá.

Átvedleni paraszttá, új éleiét kezdeni a nehéz földszagú barázdákon, megszabadulni mostani társasága szórakozásaitól, amelyeket egész gyomrával megutált már és megszabadulni mostani állapota ezernyi gondjaitól, amelyek szinte megfojtották már. Ez a gondolat egészen fölvillanyozta.

A kis tömzsi elbeszélése pedig fölizgatta képzeletét. Gyönyörű vadászás: útra kelni, végig üldözni, tőrbe csalni, prédául ejteni Magyarország leggazdagabb leányát. És nem ám finom beszéddel, angol ruhával, előkelő modorral, hanem paraszti tempóval, napsütötte arccal, őserővel Oly izgalmas, oly pikáns volt ez neki, mintha íjjal megy medvék ellen a huszadik század szenvedélyes vadásza.

Most már a diadalában is bízott. Erezte, hogy szép, erős, fiatal és rokonszenv sugárzik belőle. És ha nem sikerül is, megmarad egy mulatságos kaland emléke és azt, amit most készül itt hagyni, akkor is elég jókor fogja újra megtalálni.

No meg egyszerre rég elfelejtett színek, hangok, illatok összekeveredve ébredtek föl benne és lelkébe varázsolták gyermekkora emlékét, a nyájas kúriát, a meghitt kis parkot, a széles mezőségeket és az eleven majorsági udvart. Hej, ha azt soha ott nem hagyta volna, minden másképp lett volna! Hiába no, onnan, a mezőségről a fővárosi zajba nagyon is nagy még az ugrás: egy generáció nem bírja azt ki. Minél közelebb ért a lakásához, annál erősebb lett az elhatározása. Mikor inas legénye, Pista kinyitotta előtte az előszoba, ajtaját, szinte gyűlölettel nézett végig az ízléses, csinos bútorzaton, amellyel legényotthonát benépesítette.

Bement a dolgozó szobájába, a melyben sohasem dolgozott, de amelyben pompás borszékek voltak a munka utáni édes pihenésre. Az egyikbe be is dőlt, hogy tovább folytassa álmodozását, de aztán eszébe jutott Pista és élénk vágya támadt, hogy elbeszélgessen véle. Pista falujabeli parasztlegény volt, ott nőtt föl az ö apai birtokán, amíg dobra nem került az ősi gazdaság. Akkor aztán a megmaradt néhány ezer forinttal együtt Pistát is fölhozta magával Budapestre, mint az apai örökség megmentett roncsait. Az első csöngettyű szóra megjelent Pista az ajtóban katonásan összeverte a bokáját.

-Parancsoljon, nagyságos uram! Viktor még csak most kezdeti gondolkozni rajta, hogy mit is mondjon neki.

-Ma itthon vacsorázom. Pista. Majd felhozod a kaszinóból a vacsorámat.

-Két személyre, nagyságos uram?

-Nem. Pista, csak magam vacsorázom ezúttal.

(Folytatása következik.)

89. old. (Folytatás.)

A legény aggodalmasan kérdezte:

— Talán beteg a nagyságos úr?

— Nem, nem vagyok beteg. Azaz hogy, nem a legjobban érzem magamat. De mondtam már. Pista, hogy nem szeretem, ha olyasmit kérdezel tőlem, amihez semmi közöd.

— Igenis nagyságos úr!

A legény hátra fordult, de Viktor utána szólt hirtelen:

— Mondd csak, még nem is kérdeztem tőled, hogy tetszik-e néked ez a budapesti élet?

Pista kelletlenül megvakarta a füle tövét.

— Hát hiszen, nagyságos uram, ne essék zokon, de én sehogy sem vagyok ezzel az új élettel.

— És mi nincs itt ínyedre?

— Azt csak a jó Isten tudná megmondani! Én csak azt érzem, hogy egyre hánykolódom, mint a beteg ember az ágyán. Otthon mégis csak voltam valami, de itt nincs az embernek semmi becsülete sem!

Viktor elfordult tőle és szomorúan bámult ki az ablakon. A legény azt hitte, hogy megnehezteltek rá, nyomban kisomfordált hát a szobából. Pedig hát dehogy neheztelt, dehogy neheztelt, dehogy! Sőt inkább akkora lelki közösséget érzett ezzel a legénnyel, hogy szívesen magára vállalta volna a testi mivoltát is. És miért ne? A legénynek bizonyosan megvannak még a ládájában a régi ruhái, amelyeket olyan kelletlenül cserélt föl az inas-egyenruhával. Aztán az íróasztala fiókjában ott vannak a legény írásai is, amelyekben a község és az állam hivatalosan elismeri, hogy Veres István huszonkét éves, devecseri illetőségű, kálvinista hitvallású, nőtelen férfi egyén tényleg ez világon találtatik.

No lám, csak a ruháját kell magára öltenie, csak ezeket a papirosokat kell zsebre dugnia és Alsó-Selső-Decséri Decséry Viktor hivatalosan is átalakul Veres Istvánná, akinek társadalmi állapota: „mezőgazdasági munkás.” A nagy elhatározások az apró részleteken szoktak elakadni. De viszont szerencse az apró részletekben: a nagy elhatározásokra biztat. Viktor sem tétovázott most már, sőt valóságos lázas mohósággal készült a kalandra, mint valami diákcsínyre. Elkérte Pista motyóját, amely szép takarosan volt egymásra rakva a zöldre festett katona-ládában. Volt benne viseltes gúnya hétköznapra, szép fekete posztóruha vasárnapra, aztán háziszőttes fehérnemű épen annyi, hogy ne maradjon ing nélkül az ember, amíg mosásban a másik.

Persze, a hétköznapi gúnyát vette magára: a buggyos szájú inget, ezer ráncú gályát, erősen vedlett lajbit, amelynek megvolt az az előnye, hogy visszájáról is lehetett viselni, nehogy nagyon kopjék a színe. (Az angol szabóművészek valami ilyesformát találtak ki a múlt évben.)

Összeverte a bokáját, amint így belenézett a tükörbe. Olyan igazi parasztlegény volt, mintha ott termett volna valahol a falu végén. Csak most látta, hogy mily kevéssé volt úrias az arca. Barna, csontos arc volt az, a haja sötét szeg-szín, de a bajusza se szőke, se barna, hanem olyan semmilyen színű paraszt-bajusz, szinte fehérnek látszott a napsütötte arcon. Csak a keze volt gyanúsan fehér, no de majd hozzá barnul az is a többihez, ha nem óvja kesztyűvel. Hanem a fogása igazi erős, kemény, érdes parasztfogás volt; nem hiába volt elsőrendű bajnok az atlétikai klubban. Az evező és a labdaverő végeredményében ép úgy megkérgesíti a kezet, mint az ekeszarva.

Pista majd hogy föl nem kurjantott, amikor meglátta. Azt hitte, hogy maskarabálba készül az ura. Viktor jókedvűen megkérdezte tőle:

— No Pista, jól van így?

— Akkurátusan, nagyságos uram! Olyan paraszt a nagyságos úr. hogy nehéz volna párját keresni!

— Annál jobb! Hát most ide figyelj, Pista. Elutazom néhány hónapra.

- Néhány hónapra?

— Már annyira, amennyire. Neked semmi közöd hozzá. Pista!

— Igenis nagyságos uram!

— Te addig itt maradsz és őrzöd a házat. Itt ez a pénz. ebből elélhetsz. Ha akarod, haza is utazhatsz néhány hétre.

— Az Isten áldja meg, nagyságos uram!

— No jól van, jól! És ha valaki kérdi, hogy merre járok, mondd, hogy Monte-Carlóban vagyok. Megértettük egymást?

— Meg, nagyságos uram?

— No akkor most már indulhatok is szép lassacskán a vonathoz.

— Hozzak Sakkért?

— Szamár vagy Pista! Már hogy ülnék be parasztlegény létemre a gumikerekűbe? Majd csak gyalog fogok kibandukolni.

— Hát legalább a ládát majd viszem én.

— No még csak az kéne! Parasztlegény, aki után vadászruhás inas cipeli a pakkot! Ej dehogy! Majd elviszem magam.

Nyomban föl is kapta a vállára a zöld faládát és elindult véle. Az ajtóból visszaköszönt még:

- No Isten megáldjon, Pista!

Pista furcsa arccal nézett utána, amíg le nem ballagott a sötét lépcsőn. Aztán biztos kézzel belenyúlt a cigarettás skatulyába, kivett egy finom egyiptomi cigarettát, rágyújtott és kényelmesen hátradőlve egy bőrszékben, gondolkozni kezdett némely nagy urak különös hóbortjairól.

Nyári alkony volt, a rekkenő melegben mindenki az utcára menekült. A nagy sokaságban észrevétlenül haladt Viktor és nagyokat verejtékezett a faláda súlya alatt. Amint a múzeum-kőrúton átvágott a Kerepesi útra, egy gyors fiáker majd elgázolta. Egyszerre keserű méltatlankodás fogta cl a szívét. Hogy ezek a kocsik ilyen vadul kanyarodnak be a másik utcába! Mintha gyalogos ember nem is volna a világon! Hát igazság ez? Eszébe sem jutott, hogy tegnap még kocsiban ülve ép ily keserű méltatlankodással szidta a gyalogosokat. Hogy az ember még kocsin sem haladhat elég gyorsan! Hogy azok a cudar gyalogosok folyton ott cammognak a lovak előtt! Hát igazság ez?

A Kerepesi úton szinte lehetetlen volt előrehaladni, inkább valamelyik párhuzamos mellékutcát választotta hát. De itt is úgy erezte, mintha mindenünnen csodálkozó, meglepett pillantások szegződtek volna rá:

— Nini! Decséry Viktor paraszt ruhában. És az a faládika egyre nagyobb teherré vált. Lám az atlétikai klubban ő volt a súlyemelés első bajnoka. Most pedig majd összeroskad e kis faládikó súlya alatt. Viktor e pillanatban megtanulta azt az igazságot, hogy egészen más dolog súlyt emelni az atlétikai klubban és más koffert cipelni az utcán.

Vén, rozoga hordár csoszogott mellette. Óriási koffert vitt kötéllel a hátán és a kis öreg olyan fürgén tipegett, mintha csak rózsaszínű szerelmes levelet vitt volna. Igazán érthetetlen volt, hogy honnan veszi az erőt hozzá. Mosolygós kartársi bizalommal szólította meg Viktort:

— Meleg van, mi? Hehehe! Most jó volna egy pohár sör mellett üldögélni, hehehe!

Viktor még sohasem látta erről az oldalukról a hordárokat. Neki mindig hajlongó, nevetséges figurák voltak. Nini, hiszen ez valóságos atléta, gentleman, kartárs!

Most már új erőre kapott ő is és vidáman lépdelt az öreg mellett. Úgy vitte a faládikát, mint a pelyhet. És az öreg együgyű rajongása átragadt ő reá is: be jó volna egy pohár, habzó friss sör! Hogy ő ezt eddig sohasem tudta!

Barátságosan elbeszélgettek, aztán egy utcasarkon az öreg hordár rövidesen elbúcsúzott tőle:

— No, jó estét! Én arra megyek!

És már ment is. Kicsi töpörödött alakja beléfurakodott a sűrű nyáresti gőzbe és Viktor egész megilletődve nézett utána. Szent fogadást tett. Ha visszajövök, házi hordárommá fogadom. 237 volt a száma, ezt megjegyzem magamnak.

De sajnos, a következő utcasarkon hiába iparkodott már visszaemlékezni erre a számra. Különben is az utca végén, villamos izzólámpák ragyogása közepett ott meredt már magasba a pályaház.

És Viktor csak most vette észre, hogy mily impozáns, szívet dobbantó épület ez, ha gyalogosan, koffert cipelve törekszik feléje az ember!

A harmadosztályú váróteremben a lócákat. asztalokat, a pallót ellepték az ezerféle utazózsákok, ládák, tarisznyák, csomagok, zsákok összevissza, garmadában hevertek. Sűrű füst. ételszag, gőz töltötte meg a levegőt. Anyák a földön ülve szoptatták a csecsemőjüket, némelyek tarisznyából vacsoráztak, mások a szűrükön heverve aludtak. Egy sarokban egy szabadságolt huszár ivott előre a szabadság örömeire. Sorra kínálta a leányokat, menyecskéket, akik hagyták magukat összevissza ölelgetni, de ezért nagyokat sikoltoztak az illendőség kedvéért.

Viktor tétován keresett egy darabka helyet, ahol letelepedhessék. A huszár ő belé is belebotlott. Vígan kiáltotta:

— Látom, hogy te is katona voltál, pajtás! Hová utazol?

-Misokára.

— No akkor együtt utazunk Ladányig! Hát csak add ide a humit, hadd teszem a magamé mellé, aztán igyál pajtás. Mindjárt jobban megy, ha kettesben isszuk!

HARMADIK FEJEZET.

Szolnok után megüresedett a hosszú harmadosztályos kocsi. Most már csak négyen voltak benne: a huszár, egy diák, a ki vakációra utazott haza és jó ízűen alva kucorgott a sarokban. Viktor és egy kanász fiú, akit roppantul meghatott egyrészt a gőzös, másrészt a huszár.

Már Viktor is lecsukódó szemmel áhítozott az alvás után, de a huszár fáradhatatlan volt. Fejét hátravetve, két sarkantyús lábát szétnyújtva ült a kemény fapadon és úgy danolt torkaszakadtából. A kanász fiú megilletődve nézte tiszteletteljes távolságból, de egyszerre közelebb húzódott hozzá és egyre bátorságosabban belézümmögött a nótájába.

No és aztán boldogsága tetőpontra ért, amikor a huszár táncra perdült és fölszólította őt is. A kanász fiú komoly áhítatos ambícióval verdeste össze bocskoros lábát és híven leste mesterének útmutatásait. A huszár most észrevette az alvó diákot.

— Ejnye, hát ez már örökösen alszik. Odaállott melléje és hajlós nádpálcájával nagyot csapott a padra. Olyat szólt az, mint a puskalövés. Szegény diák álmos szemmel riadt föl, és amint a huszárt meglátta, első pillanatban a katonai brutalitások jutottak az eszébe, amikről imitt-amott olvasott az újságokban. Rémülten rebegte:

— Kérem szépen, én szegény diák vagyok, egész éjjel, egész nap tanultam.

— Hát akkor mulass te is, ha olyan sokat tanultál! No nesze, igyál!

Odatartotta neki a pálinkás üveget, amely valóságos csudafiaskó volt. Egész úton mindenkit kínált, ő maga is folyton szopogatta, — mégsem akart kifogyni.

A legközelebbi állomáson a kanász fiú szomorúan szállott ki. Neki ez volt a legszebb napja egész életében. Aztán Karcagon kikászálódott a diák is, aki még mentében is aludt. És Püspökladányon végre a huszár is kiszállt és fölverte a csöndes pályaudvart a nótázásával. Most már egyedül maradt Viktor a kocsiban, de nem volt tanácsos elaludnia. A hajnal már ott derengett a szemhatáron és reggelre Misokára ér a gőzös. Inkább kibámult hát az egyhangú, de mégis szép vidékre. Elnézte a végtelen síkságot, amelyből csak itt-ott nőtt ki egy-egy falu tornya, vagy egy-egy gőzmalom bádog-kéménye. Addig-addig nézte, amíg belekábult egészen. Lelkében kavarodni kezdtek a benyomások, a fekete síkság átváltozott óriási teremmé, a sejtelmes napraforgók a tengeri-szárak frakkos urakká, báli ruhás hölgyekké. Egészen összerezzent, amikor a kalauz Misokát kiáltotta és bizony nagy fáradságába került, amíg meg tudta értetni magával, hogy mit is keres ő itt a harmadik osztályban, ebben a paraszt gúnyában.

Sebtében lekapta a polcról a ládáját és kiugrott a peronra, a melyen csak egy vasutas és néhány munkás álldogált dideregve, álmosan. Éhes is volt és rengetegül álmos. Nem sokat tűnődött hát, hanem elindult a falu irányában és mindjárt az első kanyarulatnál, a vasúti ház közelében kicsi korcsmát látott. Ide be is tért egyenesen.

A kocsmáros már ébren volt és épen a reggeli toalettjével foglalkozott. Ez pedig abból állott, hogy vizet vett a szájába, ezt olykor-olykor a tenyerébe köpte és szétmázolta nagy prüszköléssel az arcán. Ennek aztán kettős haszna volt: egyrészt meg is mosakodott, másrészt pedig az agyagos pallót is föllocsolta Vele szép cifrán. Olyan ötvenes szép szál magyar ember volt. Látszott rajta, hogy csak amatőrködésből űzi a korcsmárosságot, és a maga földjén gazdálkodik. Előbb meg kellett várni, a míg befejeződik a mosakodás, akkor aztán megszólította Viktor: - Jó reggelt adjon az Isten! Kaphatnék-e valami früstököt és pihenőhelyet? Egész éjszaka utaztam.

A kocsmáros önérzetesen válaszolta:

— Már hogyne kaphatna! Akar-e kávét? Mert az is van!

— Akar ám az ördög! Nem vagyok én vénasszony!

— No akkor annál jobb! Legalább velem tarthat. Mert én is most früstökölök (reggelizem).

Bement a söntésbe és egy lapos üveget hozott ki valami piros folyadékkal telve. Az üveg alján meg volt vetve szépen a pálinka ágya, paprikával, citromhéjjal, szegfűszeggel, és mindenféle jóval. A kocsmáros először maga jót húzott belőle, aztán megtörölte inge-ujjával az üveg száját és barátságosan odakínálta Viktornak.

— Meggy-szesz!

Viktor nem jól játszotta volna a szerepét, ha elhallgatta volna az ilyenkor elmaradhatatlan élcet:

— ŤMegyť ám!

Most a kocsmáros egy rúd szalonnát és egy barna kenyeret tett a kecskelábú asztalra. Evőeszköz nem szükséges, mert hát minden jóravaló rendes ember magával hordja a bicskáját. Nyájasan megkínálta hellyel.

— Nohát csak üljünk hozzá! Ez a magyar kávé!

A szalonna már avas volt egy kicsit. De hát ilyenkor a legjobb az épen. Ez az ő igazi íze. Csak finnyás emberek mondják, hogy megavasodik a szalonna. Dehogy! Csak megjön neki az íze! Früstök után fölállott a 'kocsmáros és elbúcsúzott.

— No én most kimegyek a mezőre.

— Hát én hol pihenhetnék le? Mert már nagyon alhatnám vagyok!

— Csak heveredjék le itt a gyékényre, az ajtó elébe. Legalább vigyázni is fog a korcsmára, hogy el ne vigyék, amíg nem leszek itthon.

— Hátha ivóvendég jön addig?

— Nem jön ide hétköznap senki. Nyugton elalhat itten. Különben is, akkor majd bekiálthatja a feleségemet. Künn a hátsó kertben szedi az uborkát.

Viktor most már nem sokat akadékoskodott, hanem jó ízűen végigfeküdt a gyékényen. A szűrét a feje alá gyömöszölte párnának és el is aludt volna abban a minutában, de még eszébe jutott valami. Utána kiáltott a kocsmárosnak:

— Hé gazduram! Hát a früstökért kinek fizessek?

A kocsmáros visszakiabálta:

— Pálinkás früstök egy embernek négy krajcár! Tegye csak oda az asztalra! .

Most aztán igazán elaludt Viktor, és valóban, nem is háborgatta délig senki sem. . Akkor kiment az udvarra, és jól megmosakodott a kútnál. A cselédleányra rábízta a ládáját, hogy vigyázzon rá addig, amig vissza nem jő érte és megkérdezte tőle:

Mondd csak, húgom, merre van a Markos Bálint birtoka?

A leány meglóbálta közbe a karját, amely vörös volt, mint a cékla:

— Erre ni, köröskörül.

— Az mind az övé?

— Hu-hu! Meg még annál több is!

— Hát a tanyája merre van?

— Arra rátalál, csak forduljon be a dűlőúton jobbra. Aztán menjen, menjen, amíg oda nem ér.

Viktor hála-képen jól megcsipkedte a leányt. Amiért aztán kapott tőle egy hátbavágási útra valónak. Hát bizony, egyéb útravaló is elkélt volna erre az útra. Késő délután lett, a mikor a tanyába ért. Pedig pihenés nélkül gyalogolt.

Rengeteg tanyai udvaron vezetett át az út. Hosszú magtárak, csűrök, szérűk, kukorica-górék szegélyezték az udvart. Egyfelől pedig fatornácos ház állott; ez volt a Ťkastélyť. Végtelen sorban állottak a szénás szekerek az utón és a béresek fürgén rakták kazalba az új szénát, amelyet most gyűjtöttek be a rendből. Kossuth-szakállas, köpcös ember vigyázott a munkájukra. Kicsi törpe orra alatt hatalmas, torzonborz bajusz deresedett; jól táplált testén egyszerű, porlepte mándli volt.

Viktor megszólította:

— Markos Bálint uramat keresem!

— Én vagyok.

Viktor meghökkenve nézett rá. Ez hát a hatalmas nábob, a föld királya, az egykori pataki diák, a debreceni huszár-önkéntes! Elfogultan szólalt meg:

— Fontos beszédem volna, ha ideje engedné.

— Hát akkor állj csak félre, fiam és várd be, amíg számon veszem ezt a szénát. Mindjárt elvégzem, és akkor majd beszélhetünk.

(Vége következik.)

93. old. (Vége.) Viktor úgy drukkolt, mint a diák a vizsgáján. Konok, átható pillantással szegződött a fatornácos lakóházhoz, hátha ki tudná lesni a titkát. De a kicsi, sötét ablakok elzárkóztak előle hidegen. Csak egyetlenegy áruló jelre akadt, amely azt hirdette, hogy itt asszony-személy van a háznál. A tornác fakorlátján egy cserép muskátli állott és pompázott tűzvörös színben. Aki ezt gondozza, öntözgeti, annak nincs úri ízlése. A muskátli falusi virág. Kényes dáma elájulna a szagától, ideggörcsbe esnék haragos pirosságától.

Markos Bálint odament hozzá.

— Melyik tanyáról jössz, fiam? Mi hírt hozol?

Viktor zavartan hallgatott. Nem értette ezt a kérdést.

— Hát nem az én emberem vagy? Azt hittem, valamelyik tanyámról jössz üzenettel.

Viktor elszontyolodott. Hisz ez a földkirály igazi király, aki nem is ismeri személyesen az alattvalóit. Egyszerre megrendült minden bizalma, mivel kalandjához ragaszkodott eddig. Bizonytalanul válaszolta:

— Nem ide valósi vagyok. Azért jöttem, hogy szolgálatba álljak.

Jaj, fiam, csakhogy nehezen megy az most nagyon. Annyi az emberem már is, hogy inkább sok. mint kevés.

Viktor erre az eshetőségre is jó eleve kieszelt egy kis históriát. Most előállott véle:

— Hiszen nem is cselédnek jöttem én, nem is vagyok rászorulva. Hanem úgy van a dolog, hogy én Veres István vagyok Devecserböl. Az édes apám most egy esztendeje elhalálozott és ketten maradtunk a birtokon a testvérbátyámmal. De hát közös lónak túrós a háta, a gazdaság kárát vallotta a közös gazdálkodásnak. A testvérbátyám tehát készpénzben fizette ki a részemet, itt van ötezer forint a lajbim bélésében. Már most csak földet keresek, amelyet megvehessek, amelyet művelhessek. De addig is mondok, minek henyéljek, minek fogyasszam a pénzemet. Inkább beállok ide belső cselédnek ingyen. Legalább tanulok is valamit ebben a nagy gazdaságban. Vén itt elég tanulni való. No és rám fér bőven!

Markos Bálint buzgón bólogatott erre a beszédre.

— Ezt nagyon okosan teszed, fiam! Azt szeretem benned, hogy a munkát se veted meg, a pénzt is megbecsülöd. Várj csak, fiam! A feleségem úgyis nyaggat, hogy parádés kocsist szerezzek neki. ne járassam örökké igás székéiben a leányunkkal együtt. Hátha megtennélek parádés kocsisnak? Te fogod majd vinni őket, ha ide-oda mennek. Marad elég időd, hogy nézelődhess a gazdaságban.

Viktor majdhogy föl nem ujjongott örömében. Ő maga sem kívánhatta volna jobban. Mintha csak az apa segítőtársának szegődött volna titkon. Hálásan rebegte:

— Ez lesz a legjobb! Nincs az a csikó, amelyet az én kezemre ne lehetne bízni! Kocsisnak lenni, lóval bánni! Ez ép a kedvemre való mesterség. Csak még egy kérésem volna.

— No mi az, fiam?

— Szeretném, ha gazduram megőrizné addig a pénzemet és az írásaimat. Félek, hogy lába kél nálam! Ki is vette a lajbiija belső zsebéből a kis csomagot, amelyet elhelyezett gondosan, előre. Markos Bálintnak most már minden aggodalma elmúlhatott. Nyájasan mondta:

— No várj, majd írást adok róla. hogy számon kérhesd tőlem.

— Óh, nem kell nékem írás gazduramtól. Markos Bálintot meghatotta ez a naiv bizodalom.

— Nono, pénz dolgában mindig kell az írás mindenkitől, még éntőlem is.

Kivette nagy notesz-könyvét, annak egyik lapjára ráírta az elismervényt: Én Markos Bálint ezennel elismerem, hogy Veres Istvántól ötezer forintot megőrzés végett átvettem.

Viktor ezt a nyugtái is átadta neki:

— Hát akkor tessék ezt az írást is megőrizni a többivel együtt. Mert nálam ez is elkallódhat.

A földkirály elmosolyodott. Hm, együgyű a legény, de becsületes és jóravaló. Elvezette az egyik fészerbe és rámutatott egy könnyű bricskára, amely porlepetten állott a gazdasági gépek, ekék, boronák között.

— Ezt ha lemosod, még elég csinos alkalmatosság lehet. Aztán holnap vasárnap van. Menj át a komiéi tanvára és válogass ki két lovat magadnak. Ne nagyon tüzeset, mert a leányomnak majd kedve jön néha, hogy ő maga hajtson. Abbód pedig nem sok jó lesz!

Aztán elvezette a hosszú istállóba.

-No itt meg elalhatsz. Jó kocsisnak a lova mellett a helye még éjszaka is. Aztán este hét órakor a cselédházban friss vacsorát főznek. A nappali porciót majd ott adják ki minden reggel.

Most már ott is hagyta. Nemes alsó- és felső-decséri Decséry Viktor fölfogadtatik parádés kocsisnak. Fizetés semmi, lakás az istállóban, koszt a cselédházban.

Különben ez a koszt: tejfölös krumplileves, túrós csusza átkozottul ízlett neki egész napi koplalás után. Rájött, hogy sohasem evett még ilyen jóízűen, mint mostanság. Reggel avas szalonnát, este pedig krumplilevest kapott, a béresek, béres-asszonyok, cseléd-leányok társaságában.

Este korán elpihent a lánya. Viktor is ágyat vetett magának illatos szénából az istálló ajtaja elé. Oh be jó lesz itt végig heveredni a csillagos ég alatt és a szűrbe takarózni, ha hűs lesz az éjszaka! De sokáig nem tudott elaludni. A házat nézte sóváron és néha úgy rémlett neki, mintha egy rab-királyleány panaszos sírását hallaná onnan belülről. Igen-igen, ott lakik rabságban a gazdag királyleány, ö pedig a királyfi, aki álöltözetben férkőzik hozzá, szerelmesen átöleli, viszi magával ki, a szabadba. A nagyvilágba. Ezzel a szép gondolattal aztán el is aludt.

Kora reggel ébredt föl, azaz hogy fölébresztették a kakasok, tyúkok, kacsák és egyéb baromfiak, amelyek mind hangos szóval követették a reggelijüket.

Odament a kúthoz, hogy rendbe hozza friss hideg vízzel gyűrődött ábrázatát. Hát amint a ház felé nézett, nagyot dobbant a szíve. Csinos fiatal leányzó jött ki a házból és tipegett végig az udvaron. Úgy látszik, a faluba készült vasárnapi istentiszteletre. Pisze orrú, széles arcú parasztleány volt. Egészséges piros színű: gesztenyeszín haja ragyogóan odakenve lapos homlokára és vékony, pántlikás fonalban körülcsavarva a fején. Tarkavirágos, átkötős kendő volt fehér ingvállán, ringó csípőjén pedig ezer-ráncú babos szoknya. Kezében tartotta csipkés zsebkendőjét és egy szál virágot. (Vajon ki fogja azt elrabolni tőle?)

Viktorban megszólalt az a bizonyos sejtelem, amely a hagyomány szerint él a regényhősökben:

— Ez az! A földkirály leánya!

Alaposan szemügyre vette és megelégedve gondolta: Nem valami úrias fajta, igazi paraszt. No de annál pikánsabb. És legalább ennek nem nagy virtus lesz elcsavarni a fejét! Első pillanatban mindjárt utána is akart settenkedni, de aztán eszébe jutott, hogy jó lesz várnia, amíg elhozza a kocsmából a holmiját: a harmonikás csizmáját, vasárnapi mándlit, darutollas kalapot.

Egy öreg béres ment arra. attól megkérdezte: Ki volt ez a leány? Az la? Zsuzsi, a belső szolgálóleány!

NEGYEDIK FEJEZET.

Ami késik, nem múlik. Délután már megláthatta az igazi leányt Az anyjával ült be a kocsiba, hogy bekocsikázzanak egy kicsit a faluba. Ez ugyan gyér mulatság volt, de ennél nem kínálkozott különb.

Viktornak be kellett vallania, hogy nem ezt várta. Ez a leány igazi királyleány volt, akiért a világ első lovagja is szívesen öltöznék álruhába Valószínűleg hasonlított az anyjához, legalább Viktor rögtön visszaemlékezett róla a kis tömzsi gavallér leírására. A ruhája valami furcsa, de fölötte bájos keveréke volt a legújabb divatnak és az elmaradt tanyai ízlésnek.

Hanem az anyja már egészen pusztai asszonnyá vedlett. Bő pongyolában, durva szalmakalapban indult a sétakocsizásra. Ó már alaposan kitapasztalhatta, hogy ezen a vidéken úgy sincs senki sem, akiért érdemes volna neki öltözködni.

Franciául beszéltek, hogy ne kelljen feszélyezni magukat a kocsis előtt. Minél fogva Viktor ugyancsak vigyázott, hogy el ne árulja magát.

— Voilá un joli garcon, ce cocher (Csinos fickó ez a kocsis!)

— Vraiment! On ne peut pas apercevoir,qil soit un simple paysant! (Az ám! Meg se látni rajta, hogy közönséges paraszt!)

Viktor elégülten csapott a lovak közé. Tehát az első benyomás kedvező volt. Ez biztatás a jövőre. Erre a napra elég is volt ez az eredmény és egész éjszaka ábrándosan merengett el azon az ablakon, amely előtt a muskátli állott. Bizonyosan ez az ő ablaka, a mögött alussza álmát a gyönyörű leány és kósza álmában talán fölbukkan egy pillanatra a kergetőző képek között a csinos új kocsis alakja is. -- -- ---

Ezüst fényű hold kélt föl a majorsági házak romantikus tetőzete mögül; ezüst fényű hold, az ébredő szerelem élesztő napja! A leány megszólalt halkan:

— Maga az. Pista? Maga hegedült olyan szépen?

Viktor válasz helyett melléhez szorította a hegedűjét. Sok szerelmes kalandban volt már része, de ezt a szorongó, gyönyörűséges kint nem érezte még soha sem. Mintha a mesék világába szakadt volna hirtelen. Hiszen a vakmerő ábrándok nem is valósulhatnak meg ilyen gyorsan, csak a mesében.

A leány megszólalt újra, miután óvatosan körülnézett, hogy nem látja-e meg valaki:

-Maga első látásra fölkeltette a bizalmamat. Mára nem látszik olyannak, mint a többi. Viktornak bizony nagy erejébe került, hogy le ne leplez/e magát. De nem. Hadd legyen majd ez a végső, a döntő meglepetés. Amikor már szívük összeforrott, hadd tudja meg a leány, hogy kire tékozolta szerelmét: egy nemes úrra. hódító hírű világfira.

— Valami bizalmas mondanivalóm volna. Pista és remélem, hogy nem fogok csalatkozni magában.

Óh, kisasszony, az életét is rám bízhatja!

— Tudtam! Tudtam, hogy maga az az ember, akire én gondoltam! Holnap délután két órakor ki fog kocsikázni velem a kis erdőbe. De erről senkinek sem szabad tudnia! Érti Pista? Senkinek!

Viktor áradozó hévvel suttogta:

— Senki sem fogja megtudni!

— Ha édesapám kérdezni találja, hogy hol jártunk, mondja csak neki. hogy bementünk Misokára. Vagy mondja neki egyszerűen, hogy körül kocsikáztunk a földeken, megállás nélkül.

A könnyű árnyék meglibbent még egyszer. A leány nyájasan jóéjszakát intett a fejével, aztán eltűnt, mintha csak látomás lett volna.

Viktor túláradó boldogsággal vetette magát a szénára. Ez hát a leggyönyörűbb legteljesebb diadal. Íme. két napos ismeretség után találkozóra hívja a leány. Titkos találkozóra, a kis erdőbe, — hát lehet-e fönségesebb kerete a kezdődő szerelemnek?

A szénán hanyatt fekve, óh mily sóváran várta az éjszaka múlását. De a kakasok hallgatagon gubbasztottak a fákon és sehogy sem akarták fölébreszteni a hajnalt.

Másnap ebéd után oda állott a kocsival a ház ajtaja elé. Csakhamar jött a leány is, szépen kiöltözködve, a mint szerelmes találkozóra illik. Zavart pirulással mosolygott Viktorra, miközben beült a hátulsó ülésre, odasúgta:

— Tehát titoktartás!

Mikor már künn voltak az utón, a leány előrehajolt és nyugtalanul mondta:

— De gyorsan hajtson ám, Pista, hogy idejére visszakerüljünk!

Hiszen nem is kellett Viktornak sok biztatás. Csak most bánta meg, hogy miért nem válogatott ki két fiatal csikót, a mikor módja lehetett volna benne. No de így is jól megzabolázta lovait, futottak, a hogy csak tőlük tellett.

A messzeségből már rámosolygott a kerek kis erdő, a mely a nyílt rónaság közepén olyan volt, mint valami sötétlő titok. Szinte hallotta is már a sűrű lombok suttogását, szinte érezte is már az avar süppedős puhaságát. Az árnyékkal betakarja, ez ölelésre nógatja: És hátulról megismétlődött az aggódó biztatás:

— Csak gyorsabban, Pista!

Mintha lélek szállott volna a lovakba is, mintha egyetlen sóvárgó vággyá változott volna ez az egész alkalmatosság, a mely száguldva, repülve villámlott volna át a rónán.

A kis erdő közelében tajtékozva, remegve állottak meg a lovak és a leány is egészen kihevülve szállott földre a kocsiból. Viktor izgatottan leste most. hogy mi lesz. Legjobb lesz. ha leszáll ö is.

A leány újból aggodalmasan fordult hozzá:

— Tehát ne felejtse el a titoktartást. Pista! Erről senkinek sem szabad tudnia!

Viktor meg akarta csókolni a kezét, de a leány szelíden visszahúzta.

— Sohse bántsa! . . . Most maga itt fog maradni Pisla és nem fog látni semmit. Érti?.. . No itt van, ezt mayának adom.

Egy ötforintos bankót nyomott a kezébe és gyorsan előre indult az úton. A másik oldalról lovas ifjú érkezelt, csinos, elegáns, úri fiú, — valószínűleg a vicispánnak, vagy valamely más helyi potentátnak a fia. A lovát odakötötte a fához, ő maga pedig a leány elé szaladt és hevesen átkarolta.

— Édes egyetlenem!... Csakhogy eljöttél.

Viktor pedig nézte, egyre nézte azt az ötforintos bankót a kezében. A szép kalandnak lehal ez a gyümölcse: öt forint hallgatási díj.

Körülnézett szomorúan. A szerelmes pár most fordult le az útról az erdőcske leié, a honnan gilicék bugása hallatszott epedőn. Egyébként csönd volt az egész síkságon, a melyei most Viktor sivárnak, kétségbeejtőnek látott, mint valami óriási temetőt. A szem-haláron, jegenyefák közeiből a misokai pályaház sárga fala kandikált ki és mellette merev telegráf-póznák sorakoztak végtelen vonalban, — belé a nagyvilágba.

Viktor a szekerét félre terelte az árnyékba, aztán megindult gyalogszerre a vasúti ház felé.

Ezt a kocsit visszafelé már nem ő fogja hajtani!

----------

Nagy Endre: A magyar nép Budapest vidékén. Rajz. 1906. 29. 474.

Abaposztón skarlát-folt: ez Budapest Magyarország mappáján. Mindenütt másutt mérföldek távolságából érzi az utas, hogy metropolisba fog érkezni, de Budapest majd minden átmenet nélkül emelkedik ki, a búzaföldek között A négyemeletes paloták tövében még ott suhog a búzakalász és a tengeri bóbitája. Tudós mérnök urak nekiesnek a széles határnak és sugárutakat, egyenes oldalsó utcákat, hatalmas körutakat rajzolnak raja. Az utak mentét kiszegik lámpásokkal és azokkal a kis gömb-fejű fákkal, a melyek inkább szimbólumok, mint fák. Hanem aztán tavasszal jön a szántó-vető és az utca-közöket fölszántja, beveti termő maggal. Nehéz munkája közben rágyújt egy-egy nótára is, és míg nem messze tőle a bérkaszárnyák udvarán népszerű operett-melódiákat játszik a kintorna, dörmögő hangon énekli: ŤVagyok olyan legény, mint te, — Vágok olyan rendet, mint te!ť

Közvetetten közelből így duellálnak egymással a városi és mezei hangok. Hogy melyik győz? Hát egyik sem. Mindegyik megnyesegeti a másikat itt-ott és így születnek azok a felemás, torz ábrázatok, a melyeket egyforma mulatsággal és tanulsággal figyelhetni meg a pestvidéki magyarságban. Például végignéztem most a gödöllői országos vásárt. Ugyanez időben voltak a sorozások is és mámoros nótázással járták be a vásárt a katonasorban lévő legények.

Párosan összeölelkezve lépegetnek. Az egyiken még rajta van a rámás csizma, zsinóros nadrág, háziszőttes ing. Hanem a másik belekóstolt már a városi módba, és készen vett gavallérruha van rajta, amit csak a kalapja mellé tűzött bokrétás darutoll enyhít egy kissé.

Valami furcsa népdalt énekelnek, amely ott született meg, a Városliget Ťcsibészť-lakta homokjában és a melynek a refrénje:

ŤNem nyomja fejemet a bú!ť

Hát persze, az élelmes nóta-árus sűrűn eljár ide a portékájával, és minden jóravaló legény kötelességének tartja, hogy a két krajcáros füzetekből kitanulmányozza, Ťmi az új nóta Pesten.ť

A legények után az öregeik lépegetnek lassan, megfontoltan és a fiatal vér bolondságairól beszélgetnek. Az ünneplő mándli van persze rajtuk, de az egyik — uramfia: — gömbölyű keménykalapot nyomott a fejébe. A mi úgy illik oda, mint a gólyafészek a Mátyás-templom ormára.

Maga a vásár is érdekes ám annak, aki még csak a Tisza menti vásárokat látta.

A legelső sátor a cirkusz, amely öklömnyi betűkkel hirdeti, hogy sikerült neki a nagy Buffalo Bill legvonzóbb attrakcióját rövid vendégszereplésre megnyernie.

A vásárba vezető út szélén gyékény terpeszkedik, amelyen a hagyományos jövendőmondó cigányasszony guggol De immár nem tenyérből mondja a jövendőt, hanem — óh időknek siralmas változása! — valóságos villanyos masina van mellette, amely egy krajcárért csöngetve, berregve veti ki bárki jövendőjét. Mindjárt mellette kis asztalon megint villanyos gép van, amelynek tulajdonosa harsányan kiáltja:

— Hölgyeim és uraim, tessék villanyoztatni!

Akad is rá vállalkozó elég. Ép egy pirospozsgás leányzó markolta meg a két fogantyút és nagyokat sikongat, amint a villamos áram meg megrándítja. De azért tűri, mert hiszen tudvalévő, hogy nagyon jó ez az egészségre. Ámbár, aki végignéz gömbölyű, izmos formáin, rögtön látja, hogy nem igen volna szüksége ilyen egészségügyi intézkedésekre. Biztos is, hogy beéri ezzel az orvossággal — jövő vásárig.

A sátrak között mindössze egyet láttam, amely kékfestőé volt, a többi már Pesten készült Ťdivatosť ruhát árult és a cégtáblája szerint hol ŤÁruházť, hol pedig ŤDivatcsarnokť volt a hivatalos neve. De micsoda ruhák! Micsoda sohasem látott színek és formák! Valósággal furfangos művészet, ahogy a divat és a népies ízlés összekeveredik bennük.

Hanem a legszomorúbb a változás a lacikonyhák tájékán. Hej, pedig kívánatos illatok és kedves hangok emléke támad bennem a lacikonyhák gondolatára. Cincog a vályogvető cigány hegedűje, kurjongatnak az áldomásivó vásárosok, és a nyílt tűzhelyen kerek tepsiben illatozva sistereg a piros, ropogós cigánypecsenye. Fehér cipó foszlós belébe temetve, felséges étel az ! Jól esik rá a könnyű vinkó, amely hosszú nyakú fiaskókba mérve áll már a polcon. De bezzeg nem sustorékol a lacipecsenye! Helyette valami ravasz formájú bádog-bödönben forr a víz, és mint a fölírás hirdeti: Itt friss bécsi virsli kapható.

Bécsi virsli a lacikonyhában! Még ha nem is egészen bizonyos, hogy igazán bécsi, de az kétségbevonhatatlan valóság, hogy igazán virsli. Nem is bort isznak rá, hanem sört, korsószámra.

—Kérek egy krigli sert! — mondja a besnyői juhász és búsan szemére húzza a kalapját. Hát a cigány cincog-e? No, annak sem igen akad keresete itten. Hanem azért mégse vagyunk teljesen muzsika híján. A homályos sarokból kitátog a gramafon réz-tölcsére és nyikorogva recsegi a vendégek mulatságára:

ŤBob úrfi, hej, legény a talpán!ť

És amint nyekergi, nyekergi, akad egy-egy áldomásozó, akiben a sör is fölgyújtotta a nótázó kedvet és nekibuzdulva dörmögi a masina után Bob herceg dicséretét.

De itt sem hiányzik a vásárok megszokott epizódja. Két nehéz léptű csendőr föltűzött szuronnyal kísér egy lehorgasztott fejű atyafit, akinek a ruháján látszik, hogy budapesti fajzat. Két kezét vékony acéllánc kulcsolja össze, ámbár nyilvánvaló, hogy ez is fölösleges vigyázatosság, mert olyan cingár őkelme, hogy mukkanni se merne a két fegyveres csendőr előtt.

Két fiúcska bámészan nézi ezt a menetet. Az egyik vászon-gatyás gödöllői gyerek, de a másik matrózruhás városi úrfi. Azt mondja a gödöllői:

Nini, ahun viszik megkötve az embört! A városi bölcsen megjegyzi rá: Bizony, mert lopta a sok pénzt.

*

Technikai okok miatt Budapest fejlődése lejjebb olvasható.

-Bizony, mert lopta a sok pénzt.Bizony, mert lopta a sok pénzét. ---- --- ---

Budapest fejlődése, (1906. 29. 476.)

…Lakosság tekintetében elevenebb fejlődés csakis a XIX. században észlelhető, mivel a XVHI. század elején Pest lakossága alig haladta meg a kétezerét. Buda volt még a XIX. században is a hivatalos Magyarország központja, s habár épületeiben és lakosságában jóval felülhaladta Pestét, az évtizedek során folytonosan' mögötte maradt, amíg a népességi és históriai alakulások egészen háttérbe szorították 1720—1787-ig lakosságának abszolút többségével Budára esett a vezetés súlypontja

Az Országos" Statisztikai Központ kiadta Budapest főváros 1905. évi életéről egybegyűjtött és gazdag adatokkal bővelkedő kötetét. Ebből vettünk át.

Az 1838-iki árvíz idején 4680 ház találtatott Pesten, de ezeknek több mint felét az árvíz romba döntötte, a megmaradtak közül pedig alig pár száz maradt sértetlen állapotban. Az egész fővárost majdnem alapjában újjá kellett építeni, ami meg is törtónt, mert az 1844. évi statisztika Pesten 4894 házat mutatott ki, mellyel szemben a budai oldalon 3110 ház állott. A negyvennyolcadiki mozgalmak alatt ismét sokat szenvedett a főváros, különösen a budai részek és a pesti oldal Duna parti és lipótvárosi része. Utcákat és házsorokat döntöttek romba a Hentzi ágyúi, de öt év múlva a lelketlen romboló munkának semmi nyoma sem volt, mert 1855-ben a házak száma jóval 5000-en felül emelkedett. Ilyen arányokat látunk az utcák szaporodásában is. Ráth Péter 1804-ben 135 utcáját jegyzi fel Pestnek, 1827-ben ez a szám 180-ra nőtt, a következő évben Tomola 174-et, 1831-ben Blaschnek 145-öt mutat ki, a kapitányi hivatal ellenben 200-at. 1850-ben 250 körüljár a pesti utcák száma, ma ellenben a budaiakkal együtt az 1500-at is meghaladj a. A XIX. század kezdetén Pest nyilvános terei, sétahelyei a mai Angol királynő, Kálvin-tér és a belváros ama pontján húzódtak, hol most a Klotild- és a Királyi palota emelkednek. 1831-ben ezek a terek is megszaporodtak s az Új Vásártéren (ma Erzsébet-tér) és Városház-piacon kívül a Kirakó-, József-, Teátrum-, Szerviták-, Barátok-, Hal-, Rózsa-, Sebestyén-, Szeminárium-, és Széna-piacok (Kálvin-tér) is ismeretesek voltak

A közönség üdülésére pedig a nagy költséggel kicsinosított Városerdő és Zugliget szolgáltak. Legérdekesebb azonban a régi Pest köz- és magánépületeinek gyarapodása. Ráth Péter, mikor a XIX. század eleji Pest gyönyörűségeit elősorolja, legszebb palotának a mai Angol királynőt jelöli meg, melyet kétszer is átalakítottak ugyan, de eredeti formáját mindig megőrizte. Abban az időben Kemnitzer ház, majd Kemnitzer kávéház néven volt ismeretes és csodájára jártak az emberek, mert úgy tartották, hogy a kontinensnek ez a leggyönyörűbb kávéháza. A Károly-kaszárnya, Ürményi ház Orczy ház, Jankovich, Károlyi, br. Brudern, Csekonics házak, Harmincad utca és Sóhivatal, Egyetem, Kórház, ezek az épületek, melyekkel az egykori fővárosi krónikás eldicsekszik. E házak közül ma már alig egy-kettő áll fenn, az Orczy ház pedig, mely a legnagyobb híressége volt valamikor Pestnek, a körülötte emelkedő palotasorok között immár ódon relikviává degradálódott.

Az ötvenes évekbeli fővárosi krónikás sok tekintetben a Ráth Péter és Pattasich repertoárjával dolgozik, de vannak újabb látványosságai is, melyeket érdemesnek tart a közönség figyelmébe való ajánlásra. A Nemzeti Múzeum, Nemzeti Színház, Lánchíd, Vigadó, Képviselőház, Nemzeti Lovarda, az új pályaudvarok, a Trattner ház, mind olyanok, melyek 1830-tól, 1850-ig terjedő időben épültek fel s megannyi szenzációi voltak Pest utcai életének. A hetvenes évekig nagyjában ezek az épületek Pest főlátványosságai. A körutak rendezésével, az Andrássy út kiépítésével és a belváros szabályozásával kezdődik Pest életében a nagyobbszerű fellendülés, s ez az idő volt az, mely alatt megtízszereződött épületekben és kiterjedésben a főváros fejlődése. Ebben a nagyarányú és rendkívüli hazafias munkában a buzdító, izgató és lelkesítő feladatot írók, költők és zsurnaliszták, mindannyian a legderekabb magyar emberek, végezték. Az ő lelkes szellemük tette termékennyé évtizedek munkájának eredményét, a mai Pestet olyanná, minőnek Széchenyi 1834-ben Magyarország fővárosát elképzelte.

*

Nagy Endre. INTERWIEW A FAVÁGÓVAL. Elbeszélés. 1907. 8. 146.

I.

— ŤNyisz-nyiszť — hallatszik napestig a hátsó udvarból a favágó fűrészelése. Amint az ösztövér emberke ott áll a nagy farakás mellett, eszembe jut a mesék haragos tündére, aki szintén ilyen keserves feladatokkal szokta megbízni hőseit: — Ihol ez a hombár tele búzával, nosza szemeld ki belőle a konkolyt!

Hanem az én favágómon meg se látszik, hogy unja ezt a dolgot. Gépiesen húzza-vonja a fűrészt a fatönkön és egykedvűen nézi a fűrészport, amely a nyomában lassan lehulldogál.

Délben abbahagyja a munkát, kiveszi a tarisznyájából a kenyeret, szalonnát és falatozni kezd. Én pedig odaülök a közelébe.

Sehogy sem tudom kitalálni, hogy hány éves lehet. A hajában még egyetlen ősz szál sincsen, de csontos arca tele van redővel. Apró víz-színű szemével rám pislog olykor, de tekintetében nincs semmi kíváncsiság. így nézne akkor is, ha valami kóbor kutya ülne szembe véle. Megszólítom, csak hogy mondjak valamit:

— Nagy meleg van! Ilyenkor nehezen megy a munka!

— Mindenkor nehezen megy az annak, aki meg nem szokta.

— De maga csak megszokta, bácsi, ugye?

— Megszoktatott a muszáj! Majd csak elkínlódok már valahogy, amíg el nem földelnek!

— Úgy látom, maga se valami nagyon szereti az életet, bácsi!

— Csak úgy, mint ő engem. Már mi ketten ki nem békülünk soha.

— Hát mit vétett magának az élet, hogy úgy haragszik rá?

— Nem vétett ő nékem semmit, hanem inkább én vétettem neki! Elvettem tőle a legszebb rózsaszálát. Csodálkozva, értelmetlenül húzódtam közelebb hozzá. Ő megérezte érdeklődésemet és egy falat szalonnát tömve a szájába, folytatta:

— Úgy bizony! Én tettem! Elvettem az élettől az ő legszebbik rózsaszálát. Nincs is nékem nyugodalmam! Azt kérdhetné az úr, hogy minek élek, ha úgy utálom. Hát csak azért, mert félek a másvilágtól! Amíg a fűrészt húzogatom, csak elvagyok valahogy, hanem aztán este! Hát, még ha majd jön az örökös pihenés! Nem is tudom, volt-e valaha ember, aki olyat tett, mint én tettem.

II..

Megebédelt már a favágó, pipára gyújtott és most már könnyebben ment a beszéd is.

— Péter-Pálkor volt három éve, éppen Péter-Pálkor volt. Együtt laktam még akkor a fiammal, az Isten nyugosztalja! Olyan fiút nem látott még az úr, de talán senki se látott. Nem is fiú volt az, hanem valami szent! Más fiú, amint két ágba válik a pendelye, már szoknya után futkos. Hanem az én fiam már húsz éves volt, de azért rá se nézett asszonyszemélyre. Pedig olyan fiú volt, hogy akárki megnézhette. Olyan kerek képe volt, mint a gömböc, olyan haja volt, mint a kefe, olyan foga volt, mint a rizskása. Nagyon szép egy fiú volt! Hanem olyan erkölcse volt neki, mint valami lyánynak. Még én sokszor el is évődtem véle. Azt mondom neki:

— No fiam, ha asszonyt kapnál, tudnál-e vele bánni?

Erre ő azt mondja:

— Ejnye, édes apám, már hogy is beszélhet ilyenekről!

Még el is vörösödött és úgy elröstelkedett, hogy nem is mertem neki többet beszélni róla. A favágó újból kezébe vette a fűrészt, és az egyhangú riszálás közben folytatta a gyónást:

— A szomszédságunkban lakott Mihók Vera. Kacéros lyány volt, de másképpen elég jó állású. Mikor úgy illegette magát, hát még nekem is tetszett. Aztán pénze is volt neki, mert jussa volt az apjától. Mindig átjárogatott hozzánk egyért-másért, már a jó Isten tudja, miért. De valahányszor jött, az én fiam mindég kisompolygott a szobából, mintha valami sürgős dolga volna. Hanem azért Vera csak átjárogatott, és mindig úgy illegette-billegette magát, mint aki nem fér a maga bőrében. Egyszer aztán, mikor nem volt otthon a fiam, megsimogatja ezt a szőrös pofámat Vera és azt mondja:

— Mihály bácsi, mondanék ám valamit, ha kettőnk között maradna!

Azt mondom neki:

— Hát csak ki vele! Tudod, hogy nem vagyok én lyukas csobolyó, megmarad bennem a szó.

Erre aztán ötöl-hatol, pironkodik, hanem bevallja mégis, hogy ő nagyon szereti ám az én fiamat, és ha már férjhez menne, hát csak ilyen ember kéne neki. Nem mondom, hogy rosszul esett ez a beszéd, de azért azt mondom neki:

— Hát aztán mit tehetek én ebben? Hiszen ismered a fiam erkölcsét. Nem néz az semmi lyányra! Kellesd magad neki, én nem bánom, hisz jó lyány vagy te, Vera!

Erre ő azt mondja:

— Hát még ha a menye leszek, akkor milyen jó leszek! Az édes anyja se gondozta magát úgy, mint a hogy én tenném. De a maga fia rám se néz! Mindig elmegy, ha én jövök! Azt hiszi, én nem látom?

Azt mondom neki:

— Jaj, édes lyányom, ha te magad nem tudod magadhoz fordítani a szívét, én még úgy se! Nem vagyok én javas asszony!

Vera hallgatott egy kicsit, hanem aztán megint elkezdte szégyenkezve, hogy hát azt mondja:

— A maga fia nem is fog sohasem szeretni senkit, mert mindig a földön a szeme. A ma született borjú sem akar mindjárt szopni, pedig éhezik a tejre! Rá kell vinni az ízére, majd magától is rájár aztán!

Még azt hittem először, hogy rosszul értettem a szavát. Azt mondom hát neki haragosan:

— Vezesd rá magad! Te jobban tudod a módját!

Hanem erre még megharagudott. Azt mondja:

— Ejnye már mire nem gondol Mihály bácsi! Bizony sajnálom is, hogy átjöttem! És mert ríva is fakadt, hát megvigasztaltam. Mondok neki:

— Nono! Hiszen nem esett le a királylány koronája! Szóból ért az ember. Mondd hát, mit akarsz tőlem? Ha tehetem, meg is teszem, ne félj!

Erre aztán el is mondta rendjén, hogy hát:

— Ha Mihály bácsi ráparancsolna, azt mondja, akkor rögtön szót fogadna.

Azt mondom én:

— Már hogy én ráparancsoljak? Hát mi vagyok én?

Erre meg épen ríva fakadt Vera. Hiszen tudja, hogy asszonynépnél milyen könnyen megy ez. Akkor sírnak, amikor akarnak. Azt mondja.

— Hát olyan lyány vagyok én, hogy nem adhatná nékem a fiát jólélekkel? Aztán meg nem is kívánom én ingyen. Adnék a bácsinak tíz forintot, ha kicsinálná, hogy engem vegyen el a Gyuri feleségül.

Azt mondom én.

— Még hogy ilyet mersz nékem ajánlani! Elmenj innét, de ne is kerülj többet a szemem elé!

Szívből haragudtam ám. Vera meg ötölt-hatolt, hogy ad tizenötöt is, ha keveslem, de rá se hallgattam. Pedig szegény ember vagyok és sok pénz nagyon az a tizenöt forint. Három öl fát kell fölvágni azért. De hiszen inkább fölvágok tíz öl fát is, minthogy a szerelmetes fiam szívét vágjam össze!

Hanem hát úgy egy szombat este találkoztam a komámmal. Azt mondja:

— Nem jön kend holnap a vásárra? Azt mondom:

— Hát aztán mit csinálok én ottan? Azt mondja.

— Majd csak veszünk egyet-mást, ami kell, aztán elmulatunk egy kicsit. Azért, hogy szegény emberek vagyunk, nekünk is dukál a mulatság!

Azt mondom neki:

—- Nem megyek én! Nincs énnékem erre pénzem!

El is váltam a komámtól, de azért egyre motoszkált bennem a vásár. Hej, mégis csak nagydolog az a nincstelenség! Az ember úgy él, mint az állat, és ha kedve jön egyszer egy kis mulatságra, még egy pohár borra se telik neki. Aztán odahaza, amint megláttam a fiamat, eszembe jutott, hogy bizony neki is jobban menne a sora, ha elvenné Verát. Egy kis pénze is van a lyánynak, meg egy kis földje is, mindjárt másképp van így az ember. Azt mondom a fiamnak.

-— Te Gyuri, tudod-e, mire gondoltam?

— Majd megtudom, ha megmondja kend! Azt mondom.

— Itt volna az ideje, hogy megházasodjál. Tudok is már valakit. A szomszédék Verája épen hozzád való volna.

Erre ő azt mondja.

— Verát? Soha, édes apám! Azt mondom.

— Hát aztán miért nem? Azt mondja:

— Csak azért, mert nem!

Már erre kezdett kivörösödni a fülem. Hiszen ha nem makrancoskodott volna, neki is jó lett volna, meg nekem is. Ö jó feleséget kapott volna, én pedig mehettem volna másnap a vásárra. Azt mondom neki:

— Ebadta kölyke, hát így kell beszélni az embernek az édes apjával? Hát erre neveltelek én téged? Még azt mondja, hogy csak azért! És az én szavam semmi?

Szó jött szóra és az lett a vége, hogy borzasztóan megdühösödtem, és a botom után kaptam. A fiam elkezdett kiabálni:

— Jaj, meg ne üssön édes apám! Inkább mindent megteszek, ha maga olyan nagyon akarja!

Erre már leeresztettem a kezemet. Azt mondom neki szelíden:

— No látod, így már szeretlek, édes fiam! A gyerek szót fogadjon a szülejének, a szentírás is azt mondja!

Mentem is rögvest a Verához. Bekocogtam hozzá és azt mondom:

— Hát megcsináltam! Beszéltem a fiú fejével. Bizony nehezen állott kötélnek. Másnak meg se csináltam volna, de te olyan jó lyány vagy, Vera!

Vera majdhogy a nyakamba nem ugrott. Adott is mindjárt tíz forintot, azt mondta, a többit majd a menyegző napján adja. De hiszen jó volt nekem az a tíz forint is akkor!

Hát mégis csak elmentem a komával a vásárra. Magamnak semmit se vettem, de a fiamnak vettem egy darutollat a kalapja mellé. Hiszen őt illette meg voltaképpen az a pénz. Aztán betértünk a komával a lacikonyhába és elmulattunk estig. Olyan vígan mentünk haza, hogy majd fölvertük az utcát. Összefogóztunk a komával és danoltunk egész hazáig. Még akkor én is sok nótát tudtam, meg a koma is.

Mikor a kapu elé értem, elővettem a darutollat, hadd lássa a fiam, hogy nem jöttem üres kézzel. Bemegyek a házba, üres. A sötétben azt mondom:

— Gyuri, alszol már?

Mert mindig a tyúkokkal szeretett feküdni a fiam. De nem válaszolt.

— Aha! Bizonyosan odaát van a mátkájánál! Hiszen hamar összeszoknak a fiatalok, így van ez már, amióta világ a világ.

Átnézek Verához és azt mondom:

— Nem láttad a fiamat? Azt mondja.

— Láttam délben, de olyan szomorú volt.

— Hát nem láttad ?

— Nem én, bizony nem igen keresett! Valami a szívemet szorongatta. Azt mondom:

— Hol lehet az a fiú? Nem szokott az elkóborolni sehová!

Visszamentünk Verával és bejártuk az egész udvart. Egyszerre a szénapadlásra néztem és azt mondom:

— Nézzük meg, hátha itt van!

Fölkapaszkodtunk mind a ketten. Lassan botorkáltunk a sötétben. Olyan csönd volt, mint a temetőben. Isten bizony, megborzongtam. Vera pedig úgy didergett, hogy hallottam a foga vacogását. Hát amint a padlás végére értünk, ahol bederengett a lyukon az esteli világosság, ott lógott a fiam egy szál istráng-kötélen. A teste hideg volt, mint a jég. Egy makula élet se volt már benne.

Hej, hogy kigőzölgött akkor a fejemből egyszerre a bor! Örökre kigőzölgött.

Nagy Endre: BEFALAZOTT ABLAKOK. Elbeszélés.(1907. 34. 677.)

Városkánkban az egyetlen emeletes ház a zárda volt. Sárgára meszelt, szabálytalan alaprajzú épület volt, amelytől rideg építésze még egy kis párkány-díszt is megtagadott. Csak az esővíz rajzolt rá fantasztikus vonalakat és a zsindelytetőt a moha festette be bársonyos zöldre.

Most, hogy megint a szülőhazámban jártam, egy kis változást láttam a zárdán. Tudniillik a patikárus-utca felé néző homlokzaton mind megvakultak az ablakok. A kőműves befalazta valamennyit és befestette sárgára, hogy egyenlő legyen a fallal.

Biz ez nem nagyon szenzációs, de ott, ahol évekig megmarad a kerékvágás az utcán, ott ennyi is szembeötlik hamar. Megkérdeztem hát, hogy ki és miért falaztatta be az ablakokat; így tudtam meg, hogy milyen érdekes története van ennek.

Mindössze két barát lakott a zárdában: Albert és Péter. Visszavonultan, igazi szerzetesek módjára éltek, alig lehetett az utcán látni őket. Legfeljebb ha az ember bekukucskált a magas deszkakerítés résén, akkor láthatta, amint ingujjra vetkőzve munkáltak a kertben, vagy pedig könyvükkel a kezükben elmerülve sétálgattak a zöldséges ágyak között. Albert már idősebb volt, de Péter még egészen fiatal lehetett. Tonzúrás fején még nem volt ősz hajszál és friss arcán nem látszott még a borotválkozás nyoma. De csak a korban volt különbség köztük. Egyébként mindketten egyformán higgadtak, szelídek és ájtatosak voltak.

Szemben, a patikárus-utcában pedig Vékony János asztalos-mester lakott. A műhelyből egész nap hallatszott a fűrész szorgalmas zaja, alkonyatkor pedig, amikor vége volt a munkának, a korai vacsora után kiültek valamennyien a ház elé, a kis lócára, beszélgetni, nézelődni, élvezni az esti pihenést. Ott ült az asztalosmester, a felesége és hajadon leánya, Juliska.

Juliska piros arcú, barna hajú leány volt és szépségével vetekedett lelki jámborsága. Minden vasárnap szorgalmasan átment a barátok kápolnájába, ájtatosan végig hallgatta a misét és a prédikációt, amelyet egyik héten Albert atya tartott, másik héten pedig Péter.

Olykor megesett, hogy Péter kiment a mezőre a vetés megszemlélése végett és menetközben benézett Vékonyék udvarára, ahol Juliska a virágokkal babrált. Nyájasan megszólította a leányt:

— Mit csinálsz, édes leányom?

A leány tiszteletteljesen válaszolta: Ezeket a szegény virágokat öntözöm egy kicsit. Nagyon megszomjaztak a hőségben.

— Hát szereted a virágot, édes leányom?

— Bizony nagyon szeretem őket!

— A virágok szeretete nemes lélekre vall. A virágok tanítanak meg bennünket gyöngédségre és irgalomra.

Aztán olykor bement az udvarra, hogy közelebbről is megnézze a virágokat. És mivel valóságos művész volt a kerti dolgokban, sok hasznos tanácsot tudott adni abban a részben, hogy miként lehet a virágot gondos ápolással nemesebbé, teljesebbé nevelni.

És mert e látogatások mind gyakoriabbak lettek. és mert folyton mégsem lehet csak a virágokról bt szelni, tehát beszéltek sok más egyébről is. Hogy miről, azt talán ők ketten sem tudták, bárha arcuk folyton úgy pirult, mintha vétkeztek volna egymás előtt. Elég az hozzá, hogy egy napon Péter odasúgta a leánynak:

— Mondja, Juliska, mit szólna hozzá, ha én magát feleségül akarnám venni? Hozzám jönne?

Juliska ijedten nézett rá:

— Már hogy is mondhat ilyet! Hiszen lehetetlen az!

— Lehetetlen, amíg benn vagyok a zárdában, de hátha kilépnék!

— Tán csak nem tesz ilyet, értem?

— Pedig megteszem bizony! Megtenném, még akkor is, ha maga visszautasítana. Nem nekem való élet az. Megfulladok ott! Ha tudná, hányszor nézek ki az ablakon, mintha rab volnék, aki a szabad levegőre vágyakozik! Odabenn a halál magasztos csöndje van, én pedig az életre teremtődtem, érzem. Lám Albert testvérnek soha sincsenek ily gyötrelmei, óh mennyire irigylem őt! De én nem tudnék megmaradni ott tovább.

— És ha kijönne, mi lenne aztán?

— Nem félek én attól. Eleget tanultam, kapnék valami kis hivatalt a községházán. Aztán majd csak megsegítene az Isten valahogy, hiszen az Isten nem haragudnék rám. Ő oltotta belém a vágyódást az élet után és az ő utasítása szerint cselekszem.

Miután a leánnyal megegyezett, az apával kellett megbeszélni a dolgot. A mester nem is ellenkezett valami nagyon. Tetszett neki a tanult fiatalember, aki dísze lesz a családnak. Az se nagyon búsította, hogy nem valami dús keresete lesz a vejének. A műhely jól eresztett, volt a háznál mit aprítani a tejbe. Módos ember volt az asztalos és Juliska volt az egyetlen gyermeke.

Albert elsápadt, a mikor Péter elbeszélte neki a tervét. Hevesen mondta:

— Te benne vagy még abban a korban, amikor a szív tele van kísértéssel. De meglásd, ha most sikerül elfojtanod, örökre zavartalan lesz a nyugalmad!

Péter lesütötte a szemét és dacosan válaszolta.

— De én nem akarok elfojtani semmit és nem akarom az örök nyugalmat! Én élni akarok.

— Akkor hát menj és adja Isten, hogy sohse bánd meg tettedet!

Albert e naptól kezdve egyedül maradt a zárdában. Senki se vett volna észre rajta változást, most is oly nyugalmasan dolgozgatott, vagy olvasgatott, mint azelőtt. De ha jött az alkonyat, akkor odavonult a zárda ama szárnyába, amely a Patikárus-utca felé volt és óvatosan az egyik ablak mögé állva, kibámult a túlsó oldalra. Most már megnépesedett a lóca; három helyett négyen ültek ott alkonyatkor.

Péter ugyanis amint kivetkezett a csuhából, bejutott a községházára valóban. A jegyző fogadta maga mellé segítségnek és megígérte, hogy ha kitanulja a mesterséget, jegyzőséget is kaphat valahol, valami szomszéd községben. Hivatal előtt és hivatal után pedig most már ketten öntözték a virágokat Juliskával. Meg is volt a gondozás látszata a virágokon, egyre teltebbek lettek. És mintha Juliska is ilyen virág lett volna, zsenge hajadonból pirospozsgás menyecske lett. Mert nemsokára megvolt az esküvő. Albert eskette őket és a hangja nem is rezgett, amikor rájuk adta az áldást.

Hanem esténként mindig ott ült az ablak mögött és komoran, merően bámult át a túlsó oldalra. Péter Juliska derekát átfonva üldögélt a lócán. Nem igen beszéltek, csak elnézegették az eget és az utcán szállongó porfelhőket. Olykor a pillantásuk a zárdára tévedt és ilyenkor elmosolyodtak. Albert pedig ijedten hátraugrott, mintha észrevették volna a leselkedését.

Valószínűleg nehezére esett az egyedüllét a nagy épületben, az étvágya megromlott, az arca pedig egyre sápadtabb lett.

Aztán jött az ősz és a tél, amikor a kertet térdig érő hó födte és a tűz panaszosan sírva égett a rozoga cserépkályhában. Az ablakok poros üvegtábláit ellepték a bolondos alakú jégvirágok, amelyek fantasztikus ábráikkal elfödték előle a külső világot. Az egyedüllét e sivár idejében, a könyvekben és a lelkigyakorlatokban keresett enyhülést, de gyakran rajta kapta magát a gyarló gondolaton, hogy vajha Péter megcsalódva, kiábrándulva, meggyötörve kopogtatna a zárda kapuján, hogy eresztessék be alázatos vezeklésre. Néha meg is rengett a nehéz tölgyfa-kapu és ilyenkor Albert azt hitte, hogy kívánsága teljesedett, de aztán szomorúan látta, hogy csak a fagyos szél rakoncátlankodott.

És ha a tél gyötrelmes volt, még ezerszerte gyötrelmesebb volt a rákövetkező tavasz. A jégvirágok elolvadtak és a meleg napfény ismét beragyogott az ablakokon. Odaát az asztalosmester udvarán az udvar ismét megnépesedett virágcserepekkel, amelyekben zsenge palánták rügyeztek. Péter fején szalmakalappal, szájában füstölgő pipával foglalatoskodott körülöttük. Az arca megbarnult, az állát benőtte a pihés szakáll, a teste megizmosodott. Néha pedig megunta ezt a szelíd munkát, és fűrészt, gyalut ragadva, serényen dolgozgatott a fenyődeszkán. Hozzá pedig vidáman fütyült. Albert a nyitott ablakon meghallhatta azt is, hogy milyen nótái fütyül:

Nekem olyan asszony kell,

Ha beteg is, keljen fel!

Főzze meg a vacsorát,

Úgy várja haza az urát.

Albert egész nap fogadkozott, hogy ezután kerülni fogja a Patikárus-utca felé néző ablakot, de azért minden este ott volt pontosan. És ha növekedett is tőle lelke kínja, megvigasztalta magát, hogy annál dicsőségesebb azt leküzdenie. Egy este aztán, amikor kinézett az ablakon, hirtelen a szívéhez kapott és hátratántorodott. De megint csak visszasompolygott az ablakhoz és könnybe borult szemmel nézte tovább az új képet, amely meglepte.

Odaát a kis lóca megint meggyarapodott. Juliska ugyan nem volt ott, de ott volt Péter és egy fehér pólyába burkolt csecsemőt szorongatott a melléhez. És ugrált, kacagott, mintha hirtelen megbolondult volna. Albert ez estén nagyon sokáig ott ült az ablaknál és később sem bírt elaludni. Másnap pedig elhívatta a kőműveseket és befalaztatta valamennyi ablakot, amely a patikárus-utca felé nyílott.

Azóta vakok ezek az ablakok és talán sohse nyílnak meg többé.

Nyugat 1919. 4-5.

Nagy Endre: Ady anekdota

…Egy este édesanyjával eljött a kabarémba. Egy vers-ciklusát adattam elő akkor először. Mikor rá került a sor, kiszaladt a folyosóra. Utána mentem.

- Hát meg se nézed?

- Nem, nem! Félek! Minek is erőszakolod!

Hisztériásan szorongatta az öklét, a haját markolászta, riadozva fülelt, füttyszót, gúnyos üvöltözést, fölháborodást várt. Aztán mikor vége volt, az egész közönségnek egyszerre csattant a tapsa. Falat ostromló hozsannázás volt az.

Boldogan megragadtam a karját.

- Bandi! Hallod ezt a tapsot? Szégyelld magad! Te! te. Zerkovitz! Akkor egy pillanatra örömöt láttam az arcán.

Azt hiszem, mikor hazament, nagyon megszidhatta magát érte.

*

Nyugat 1926. 1. Nagy Endre: Rezonanciák (Szabó Dezső új regénye: Segítség. - Genius-kiadás)
Éljen Szabó Dezső szeretett képviselőjelöltünk!

Az ezeroldalas regényhez tízoldalas előszót írt Szabó Dezső. Tágas piacokat betöltő harsány tenor ennek a program-beszédnek a hangja, néha igazán a próféták ereje röpíti szerte a gyönyörű szavakat. Nagyratörő akarások tüzelnek, elbájoló ígéretek világítanak bele. És e tízoldalas program után jön az a másik ezeroldalas beváltás.

Valóban, Szabó Dezső a született képviselő-jelölt.

Nagy Lajos

Lásd részletesen a h14-03 fejezetben.

Nyugat 1933. 2. szám Babits Mihály: Könyvről könyvre

…S ha már a karácsonyi örömöknél tartunk, hadd említsek meg két könyvet itt, ami a magyar olvasó karácsonyfája alá hullott. Az egyik nem is könyv, csak egy könyvben egy novella; szerzője Nagy Lajos. Címe: 1919. május. Kényes téma: történeti elbeszélés a legégőbb magyar közelmúltból; mi mindent éltünk át! Lehet-e hálásabb tárgy a regényírónak, mint a forradalmak emberi összevisszasága, mindent föltáró gátszakadásai, s ahogy mondani szokták: Ťfölszabadult indulataiť? Van-e hálásabb, s egyben veszélyesebb? Külső és belső veszélyekkel fenyegetőbb? Nagy Lajos a művészet teljes fölényével és elfogulatlanságával nyúl a kényes tárgyhoz, egyetlenegy pillanatra sem veszíti el objektivitását; miliőrajza és figurái egyformán meggyőzőek, tökéletes mérséklettel, realitással és elevenséggel, gazdag megfigyelésekből Ťfölépítveť. A novella kitűnő a maga nemében, s oly képességeket árul el, melyek egy elsőrangú korrajzoló regényíróhoz volnának méltóak.

*

Nagy Lajos: A vacsora. Elbeszélés (1909. 33. 686.)

Badacsonyi András a délutáni hivatala után egy nagyot sétált a Városligetben. Szép lassan, öregurasan. Azután elment haza. A lépcsőn is komótosan lépdegélt föl a második emeletre, és mosolygott. Csak mikor a folyosóra befordult és látta, hogy a konyhában is, a szobában is sötét van, csak akkor jutott eszébe, hogy Janka, a felesége, ma este nincs itthon. Még tegnap megmondta, ma délben pedig megismételte, hogy átmegy Budára a nővéréhez, magával viszi az Annuskát is. Gyümölcsöt főznek be télre, segít neki, s ott marad vacsorára. Majd este villamoson fognak hazajönni, kilenc-féltízre itthon lesznek. A vacsora a konyhában, a sütőben lesz kikészítve. A konyhaszekrényben van szőlő is, azt is egyen.

Mindezt pontosan elmondta az asszony, de Badacsonyi egészen megfeledkezett a dologról, s amikor hazafelé ballagott, már előre mosolygott azon, hogyan fog majd Janka kacagni, ha elmondja neki, amit sétaközben látott.

Egy öregasszony ült egy kávéház teraszán, épen a sarokasztalkánál és újságot olvasott. Igen furcsa öregasszony volt. Egészen ősz hajú, ráncos képű anyóka, - - mégis kanárisárga ruha volt rajta és zöld kalap a fején. Fekete pápaszeme is volt egészen az orrához emelte az újságot és igen furán mozgatta a fejét, amint olvasott. Mellette, egy másik széken, egy kis fehér kutya feküdt és szundikált. Egészen apró állatka. Hát amint ott olvasott az öregasszony, egy pajkos, vásott fiú, - - valami bolti gyerek, - - nagy komolysággal szemlélte, majd hozzálépett és megkérte az öregasszonyt, hogy legyen szíves, adjon egy kis vizet, mert nagyon szomjas. ŤNéni kéremť - - így mondta, ő is hallotta. A néni fogta a tálcáról a poharat és jó szívvel odanyújtotta a fiúnak. A fiú ivott belőle egy kortyot, látszott, hogy nem is volt szomjas, és a többit mind ráöntötte a szundikáló kis kutyára. Azzal gyorsan letette a poharat az asztalra, — mindez egy pillanat műve volt, — és egész nyugodtan lépdegélt tovább. Nahát azt látni, hogy hogyan ijedt fel a kis kutya, hogyan ijedt meg a mami, és azt hallani, ahogy kiabált a fiúra, olyan kacagtató volt, hogy ő az egész úton, ha az eszébe jutott, kénytelen volt nevetni.

Ezt látta Badacsonyi András sétaközben és ezt akarta a feleségének elbeszélni. Hazafelé menet tervezgette az elbeszélést, hogy milyen szavakkal, milyen hanglejtéssel mondja el, és előre örült a felesége jóízű nevetésének. Mert Badacsonyiné minden mulatságos histórián, amit az ura elbeszélt, - - akár mulatságos volt az, akár nem, - - jóízűen és hosszan nevetett. Annyira, hogy még a könnyei is potyogtak, épen úgy, mintha csiklandozták volna. Nem is az volt a döntő, hogy a história mulatságos volt-e, vagy nem; hanem hogy Badacsonyi vidáman, kacagva adta elő, és ez maga elég volt Janka asszonynak ahhoz, hogy igen jól mulasson és ő maga is kacagjon. Az egymás jókedvének, derűjének örültek ők, egymás kacagásán kacagtak. Csak meg kellett volna próbálnia Badacsonyinak, hogy vajon milyen lesz a hatás, ha például azt beszéli el kacagva, hogy séta közben sok embert látott. Voltak köztük férfiak, nők és gyermekek, azután házakat is látott, meg fákat is látott, - - és meggyőződött volna arról, hogy a neje ezen is igen jól elmulatott volna, ezen is úgy kacagott volna, hogy még a könnyei is kicsordultak volna.

Ezért most Badacsonyi, amint meglátta, hogy sötét a lakás, nincs itthon az asszony, egészen elkedvetlenedett. Elesett a gyönyörűségtől, amelyre már türelmetlenül várt. Pedig már ott a helyszínen is azért mulatott olyan jól, mert Jankára gondolt. No, azért nem baj! Majd elmondja neki, ha hazajön. Ezen az eseten még Annuska is kacagni fog.

Kinyitotta a konyhaajtót, gyufát gyújtott, bement a szobába és meggyújtotta az asztalon álló petróleumlámpát. A kalapját föltette az ajtón levő drótfogasra, majd lassú, kímélő mozdulattal levetette a felöltőjét, a jó öreg, kopottas és fakó felöltőt, s azt is fölakasztotta a fogasra. Még pedig pontosan a kalap alá, bár még két ága volt a kis drótfogasnak, s mind a kettő üresen, várón kanyarodott ki a dróttörzsből, így kívánta ezt a rend! Ha valaki más akasztotta volna föl a kabátot és nem pontosan a kalap alá akasztotta volna, akkor Badacsonyi odalépett volna a fogashoz, megcsóválta volna a fejét és kiigazította volna a hibát. Azután a lámpára nézett Badacsonyi, melyet az imént gyújtott meg. Ezt is így kell csinálni! A petróleum-lámpát sohasem tudja az ember pontosan eltalálni. Csak rá kell nézni pár perc múlva, ha már meggyújtotta az ember, és rögtön látni, hogy vagy nincs eléggé felsrófolva és gyengén ég, vagy túl erősen lobog a láng, füstöl a lámpa és nemsokára elpattan majd az üveg. Most is egy kicsit följebb kellett srófolni a lámpát.

Az asztal a szoba közepén állott és a két egymásmelletti ágy végéhez simult, félig le volt terítve fehér asztalkendővel, azon egy szalvéta összehajtogatva; pohár, kés, villa, keresztbe téve; kenyér-kendővel letakarva.

Badacsonyi kiment a konyhába. Gyufát gyújtott. Ott állott a gyertyatartó a konyhaasztalon, benne gyertya. Gondosan volt az odakészítve, még a bél elégett vége is le volt csípve. Meggyújtotta a gyertyát, a sparherdhez ment, kinyitotta a sütőt. Ott volt a vacsorája. Hideg marhasült rizskásával. Délről maradt. Egy fehér porcellán tányérban volt, egy másik fehér porcellán tányérral lefödve. Badacsonyi kivitte az egészet, elfújta a gyertyát és bevitte az ételt. Leült az asztalhoz és falatozott. Az evése is, mint a járása, lassú, nyugodt, úriasan komótos volt. Evett és nézte maga előtt a sárgán égő petróleumlámpát, figyelte annak sercegését, mely halk bugáshoz, kis röpülő állatka zümmögéséhez hasonlított. Végtelenül gyors, szorgalmas és erélyes kis hangocska volt. Kissé gyönge volt a lámpa világítása, de így igen passzolt a szegényes kicsi szobához, a jó öreg, egyszerű, barna bútorokhoz. Szegény emberekhez nem is illik a nagy világítás. Valami lármás karaktere van annak. Olyan formát mutat, mintha nagyon költekeznének.

Badacsonyi megette a húst és a rizst. Jó étvágya volt, mind megette. Vizet inni kiment a vízvezetékhez. Azután kivitte a tányért és piszkos evőeszközöket a konyhába, lerakta őket konyhaasztalra. Újra meggyújtotta a gyertyát, kinyitotta a konyhaszekrényt, hogy szőlőt vegyen magának. (Azt mondta az asszony, hogy szőlő is van, ott van a konyhaszekrényben.) A konyhaszekrény ebédlőszekrény volt, csak annyiban volt konyhaszekrény, hogy a konyhában állott. Valamikor ebédlőjük is volt Badacsonyiaknak, az a szekrény az ebédlőben állott, sőt díszlett, mert nagyon szép, mutatós bútordarab volt. Az ebédlőből a szűk konyhába került a konyhaasztal, a tűzhely, a fásláda szomszédságába, mintegy hű mutatójául a gazdái sorsának, akik az ebédlős nagy lakásból a szoba-konyhás kis fészekbe jutottak, az életnek valami kis bútor elrendezése következtében.

A szőlő ott állott a szekrényben. Annak egyetlen polcán, egy nagy, hosszúkás porcellán-tálon, pecsenyés-tálon. Badacsonyi kivette a tálat és a szekrény márványlapjára helyezte. A tál több helyen meg volt repedezve és erős, vastag drótozás tartotta össze. A drótozás régebbi, megszürkült, megbámult, drótozás volt, nem fényes, acélos csillogású új drótozás. Tehát nagyon beteges, öreges volt ez a tál. Szinte illetlen volt, hogy olyan egészséges embereknek, mint Badacsonyiak, ilyen beteg táluk legyen. A szőlőhöz meg igazán teljesen méltatlan volt ez a tál. Nem csak azért, mert pecsenyés tál volt, hanem mert a szőlő gyönyörű, friss és egészséges volt, nedvtől és erőtől duzzadt, egész a kipattanásig. Szép nagy hamvas szemei csillogón, színesen mosolyogtak. Olyan volt ez a szőlő, mintha lelke lett volna.

Badacsonyi valami tányért keresett, hogy arra pár fürtöt vegyen. Álltak ott tányérok, sokan, fehér sorban egymásra rakva, s ő már le is akarta venni a legfelsőt, de akkor szemébe ötlött egy gyümölcs-tányér. Szép, cifra üveg holmi, állványos, csipkeszélű. Ott állott a szekrényen. Szögek, olló, tűk, gyűszű, vas- és rézapróságok voltak benne. A régi finom ebédeken és vacsorákon állandóan szerepelt ez a tányér, rajta papírdísz, e fölött drága gyümölcsök. Akkor virág szokott lenni az asztalon, két üveg virágtartóban. De most már a gyümölcsös-tálra sem volt szükség. Ha néha pár almát ettek, azt egyszerű porcelán tányéron adta fel az asszony. Nem is illett volna az ő ebédjükhöz vagy vacsorájukhoz az a csillogó, csipkés üvegtál.

Badacsonyinak hirtelen nagy kedve szottyant az üvegtálra. Abból akarta a szőlőt enni. Ügy vélte, hogy ehhez a finom szőlőhöz valami finom edényre van szükség. Olyan szép szőlő, hogy még szebb, mint régente szokott állani az asztalukon. Még azt is gondolta, - - és ezt már csak mentségül, mintegy kényszerűségből gondolta, - - hogy nincs is itt más alkalmas edény, amire a szőlőt tehesse. Kiöntötte tehát a vas és réztárgyakat a szekrény márványlapjára, - - vigyázva, nehogy valami elguruljon - - a tálat megmosta a vízvezetéknél, letörülte és pár fürt szőlőt tett rá. Úgy vitte be magának. Egy kistányért is vitt be, hogy arra vegyen egy-egy fürtöt az üvegtálról. Az üvegtálat az abrosszal leborított asztalrész közepére helyezte, a kistányért maga elé tette és leült, hozzáfogott a szőlő evéséhez. Édes, jó, szomjúságoltó volt a szőlő, csámcsogva, lassan, minden szemet kiélvezve ette. így esznek a jó étvágyú és jó kedélyű emberek, akik még a friss, ruganyos kenyeret is tudják élvezni, akik soha nem tömték túl magukat gyönyörűségekkel, s akiket a kegyes sors soha nem halmozott túl fájdalmakkal. Badacsonyi evett és gyönyörködött az üvegtálban. Az üvegtál a lámpa mellett állott, annak sugaraiban csillogott-villogott Vidám, pajzán volt ez a csillogás. Badacsonyinak egészen fölfrissült a kedélye, a hogy ezt a csillogást szemlélte. Valami ünnepies jelleget is adott az asztalnak az üvegedény. És Badacsonyinak eszébe jutottak a régi asztalok, és vágy támadt benne, hogy egy csillogó edényekkel, poharakkal, borral, piros és sárga boritallal teli asztalt lásson maga előtt, és egy hosszú, több fogású vacsorát egyen végig. Mintha újból éhes lett volna! Pedig jókora darab húst evett meg. Sok-sok csillogásra vágyott, színekre vágyott. Ezért szeretett volna még egyet-mást előkutatni, amit fölrakhasson az asztalra. Jó lenne, — gondolta — ha még meg volna az a két üveg virágtartó. De tudta, hogy nincsenek meg. Régen eltörtek azok.

A lámpavilág sehogy sem volt most kielégítő. Jó lenne egy kicsit több világosság -- Az embernek szinte élénkebben pezseg a vére, üdébbnek, fiatalabbnak érzi magát a jó, erős világosság mellett. Ennek a lámpának kevés a fénye, és így kissé szomorú a szoba. Pedig hát ördög vigye a nyomorúságot! Valami nagyobb lámpa kellene ide. És most Badacsonyi egész komolyan kezdett azon gondolkozni, hogy azt a nagy, mozsáralakú lámpát, mely a ruhaszekrény tetején állott, leveszi és meggyújtja. Épen csak az tartotta vissza, hogy nagyon körülményes dolog lett volna. Lehet, hogy nincs is benne bél. Nincs is benne petróleum, s ha önt bele, piszkos lesz a keze, meg kell mosni. Így aztán elmaradt a kivilágítás. Pedig igen jó dolog lett volna! A nagy lámpában kör alakban ég a bél, cilinder van rajta, kétszer-háromszor akkora világosságot ad, mint ez a szimpla.

Badacsonyi tovább töprengett, hogy mit csináljon. Mert valamit kellene csinálni, - - ezt érezte. Felvillanyozta az ördögi üvegtál Arra a kaján csillogásra az ember szemei megvillannak, és mindenképen úgy hat ez a csillogás az emberre, mint valami villanyfényes játék. Még a test is megérzi, mint a villamos áramot. És elkezd a lélek mozgolódni és az ember emlékében előtűnnek a régi terített, feldíszített asztalok. Régi, kedves csillogások támadnak fel az ember lelkében. Ez meg aztán olyanformán hat, mint egy pohár erős bor. Ilyenkor muszáj valamit csinálni! S mit is csinálhat az ilyen öregember, az ilyen józan, nagyon pontos, megelégedett ember? Csakis valami ártatlan, naiv, mosolyra indító gyerekséget! És Badacsonyi szinte maga is mosolygott hirtelen, furcsa és bolondos ötletén. Kinyitotta a fehér-neműt tároló szekrényt, előkereste egy régi kék, sárgahímzésű sapkáját, egy puha, cifra házi sapkát, melyet soha nem szokott használni. Kézimunka volt, kedves emlékként őrizte. Ezt a sapkát föltette most a fejére, visszaült az asztalhoz és úgy evett tovább. Olyan pózban ült ott az asztalnál és oly mozdulatokat végzett a kezével, mintha udvari ebéden lenne.

Mikor a szőlő elfogyott, Badacsonyi átült a karosszékbe. Kényelmesen elterpeszkedett. Most következett a dohányzás. No, hanem most egy jófajta szivart kellene elszívni! (Különben hölgycigarettát szokott szívni, két darab három krajcár.) Okvetlenül kellene egy finom szivar! Legalább ez is legyen, ha már volt üvegtál és házi sapka! Szinte reménykedve nyúlt a tárcája után, pedig tudta, hogy nincs benne szivar. Elővette. Kopott, régi jószág volt. Pár darab hölgycigaretta volt benne. Finom szivar, - - az nem volt benne. Ez már egy kicsit rosszul esett Badacsonyinak. Ez már egy kicsit sok volt. Valami bánatos érzés szaladt át rajta. Haragudott is egy kicsit. Inkább nem ezt gondolta. És el is tette a tárcát, hölgycigarettástul, mindenestül, de nagyon kívánta a dohányzást. S a friss, egészséges vágyakozás hamar legyőzte azt a kis beteges szentimentalizmust. Hiába, csak az emlékeink élnek a múltból, a reményeink legelésznek a jövőn, de az érzékeinkkel a jelenben, csakis a jelenben gyökeredzünk! Badacsonyi újra elővette a kopott tárcát, rágyújtott egy hölgycigarettára, szívta, fútta maga elé a szürke füstöt és gondolkozott. Jól esett ez így is. Jól esett a hölgycigaretta is, szegényes, ócska holmi, két darab három krajcár.

Nagy Lajos: Szeretet. Elbeszélés, (1910. 19. 395.)

Mikor a kapun kifordultam, beleütköztem valakibe. Nem láttam őt, de valami fájó megakadás érzése ömlött el egyszerre az idegeimen, és nehéz, izzadságos emberszag csapott meg. Később fölbukkant az agyamban egy ingó, barnás-vöröses fej, s egy kopott, lecsapott szélű kalap. Ó, hisz' a kalap piszkos széle majd hogy nem a szememet horzsolta!

Siettem. A kis utca világos-szürke volt. Üdén koppantak rajta az emberléptek. Szemközt láttam a kék és fényes eget. A jobb házsorra rézsút ömlött a délutáni nap friss fénye; egy-egy ablak -- sorra egymásután, amint előre törtettem -- ujjongón villant meg.

Emberek jártak. Szaporán, buzgón, munkára siettek, vagy haza a munkából. Egy totyogó, még így totyogva is nagyon siető öregembert láttam. Szabályosan kopogott botjával a száraz trachit kockákon. Leányokat is láttam, bolti, irodai leányokat, még gyermekek voltak, asszonyvirágok tömör bimbói, üdén siettek, sok-sok csalfa reménnyel a szívükben. De — mégis -- acélos erők áramlottak a tiszta levegőben, és ígérő, meleg fényességgel csillogtak a nap sugarai.

A Nagy-kőrúton áradatban folyt az ember-sokaság, ez volt az első tiszta tavaszi délután. Egyenként láttam siető embereket. Lassan sétáló párokat is láttam. Hármas csevegő csoportot is láttam; távolabb nyüzsgő emberfoltokat is láttam. Nagy, kövér, lompos asszony került elém. Hirtelenül és szinte ijesztően; kis gyermeket vitt a karján, némileg haragos is volt az arca, ahogy elém toppant törtetésében, és bosszúsan kerülgetett, és engem, is megbántott. Elhaladt, de szótalan mormogó hangokban folyt belőlem valami tárgytalan rosszallás, és — csúnyán és oktalanul - a kis karon ülő gyermekére sem gondoltam szeretettel. (Köröskörül a tavasz, kékség, napsugár, tiszta hangok, és hiába! Valami erő, jóság, néhány igaz ígéret is, - - mégis a lelkem nyugtalan tavának felszínét, mint sötétzöld olaj, öntötte el valami sűrű keserűség). Egy nagy kalapú, szürkekabátos asszony gyönyörűen büszke, ringó járással lejtett egy egészséges, nyugodt férfi oldalán. Lám: szép testes emberpéldányok, erős idegűek, büszkék és értelmesek! Egy csinos, divatos úr sietett velem szembe, pompás volt a ruhája, engem is inkább vidított, mint bántott, csillogott a lakkcipője, a gomblyukában kis ibolyacsokor volt. Épen velem szemben jött, egészségesen mozgott, ügyesen került ki, könnyűgondú volt az arca.

Gyorsan is, lassan is jártak emberek. Munkára is siettek, meg sokan sétára is indultak. Nyugtalanított a sétálók tömege. Kísértések pedzették az akaratomat, aztán - - orvul belecsapódtak a képzeletembe nagy, homályos irodaszobák és szigorú akták. Hiszen már kifelé is lehetett menni, fakadtak már a fák bimbói, száradó lehetett a ligeti talaj, szelíd és éltető a tavaszi földszag. Mintha gyenge tavaszi illatok is áramlottak volna az Andrássy-úton a liget felől. Most szemközt ragyogott a nap tűzkorongja, - - befelé mentem. A folyékony, szelíd fényben sárgán tündökölt az aszfalt. . . (Aggodalmas arcokat is lehetett látni; tágas úton, szabad ég alatt nehéz szobák rabjait lehetett látni). A járda szabad foltjain a feszesen lépdelők hosszú árnyai lomhán mozogtak. Szép tiszta női kabát súrolt. Később lágy, meleg kezet is érintettem. Egy álmos, borús ember meglökött. Fölszisszentem, de siettem tovább. Mégis némely új, bántó gondolat villant meg.

Első a kötelesség! Vaserejű és kérlelhetetlen. Szigorú, talán soha sem rosszakaratú, néha talán megnyugtató is, — de nem vonzó. Vonzó és csábító az élvezet.

Kirakatok sima üvegei tükrözték alakomat és törtető járásomat. Nem szerettem nézni aggodalmas és aggasztó arcomat. Újra végigszaladt bennem a gondolatfolyamat: Első a kötelesség! Néha talán megnyugtató is, - - de nem vonzó. Vonzó és csábító az élvezet.

Könnyű lovak fényes kocsikat röpítettek. Nyitott kocsit is láttam. Szép életű emberek indultak sétakocsizásra. Nők, hárman voltak. Vágtató lovak egy bámész cselédet majdnem elgázoltak. Jött a fogat, ő meg maga elé bámult. Kis híja, - - véletlen szerencse, hogy a lovak alá nem került. Az ostoba! Az embert fölingerli az ilyesmi. Szülők ilyenkor remegő fölindulásukban megverik a gyermeküket! Szépen és könnyedén járnak némelyek. Mindenfelé néznek, tudnak vigyázni. Jól ki tudják a szemközt jövőket kerülni. Most is egy otromba ember akadt elém, gátol a sietésemben. Pedig ő nem siet, lassan cammog. Ingerülten sziszegtem. Már három óra! Későn van. Nagyon kell sietnem. Ó, mily boldogok most a nyugodtan sétálók! .A Fürdő utcán még sűrűbb volt az emberár. Pompás nők jöttek velem szemben. Én rohantam. Már úgy is elkéstem, kellemetlen lesz nagyon, - - így aggódtam. Aztán a végletekig feszült idegekkel, ügyesen, óvatosan, mint a kígyó, surrantam az emberek közt. Mégis néha fönnakadtam, megzökkent a sietősem, - - ezért már forrongott bennem a gyűlölködő indulat. És mindig valami támolygó, nehezen mozgó alak! (Kellemetlen érintésű!) Az Ördög vinné el! Borzasztó! És szinte csodálatos, hogy ennyi. (Mintha örvendtek volna a körültem hullámzók, mintha a szemük szegletében gúnyos mosoly ficánkolt volna) De már csakhamar elfordulok. Kikerülök ebből a gyűlöletes tömegből. Mily otrombák is az emberek. S milyen gonoszak! Hogy küszködnek egymás ellen! Mindig egymás ellen, így van! Mikor törtetsz előre, amikor küzdesz valamiért, ezret találsz szemben magaddal. S gyűlölködnek, irigyek, gúnyosak, mormogok, rosszallók. Mind, mind. Hirtelen egy ütést éreztem a mellemen. Megrázkódtam. Iszonyú érzés rohanta meg az idegeimet. Egy tompa, ostoba, kerek arc meredt rám. Vörös és ráncos, és a szemhéjai véresek voltak. Egy pillanatra elkábultam. Dobbant a szívem, megfeszült a karom. A torkom megvonaglott, és már-már izzó és rémes szavak voltak kitörőben, amikor valaki oldalról megérintett. Gyengén, újheggyel érintette meg a mellemet. Mintha a szívemet érintette volna meg. És egész testemben, az elmémben is, megéreztem az érintést. Hasonlatos volt a villamos áramhoz, mégis jó, meleg és megnyugtató volt, - - mintha szelíd és illatos kék fény hullt volna rám. Elakadt az indulatom és minden gyorsan, szépen elsimult. Valami lágy kiengesztelődés öntött el. Az ostoba kerek arc olyan szomorú volt. A véres héjú szemek mintha kénytelenül, lassan sírtak volna. Mellettem állott, aki megérintett, és nézett rám. Homályosan láttam csak az alakját - - valahogyan tán elborultak a szemeim, vagy talán egyszerre nedvesek is lettek, - - a feje azonban tisztán meredt előttem. Szép szőke hajú fej volt, körszakállas és kékszemű, szelíd arcú fej, -- így láttam, így vésődött szilárdan, mindörökre az emlékezetembe. Nyugodt arcával és két kék szemével olyan volt, mint maga a jóság, a szeretet. Azután halk, nagyon tiszta hangon szólt, - - a hangját csak én hallottam: - Látod: mind szegények, fáradtak, búsak és megöklözöttek. Légy mindig szelíd és türelmes.

— Tudom, tudom már, — rebegtem, és pár pillanatig megbűvölten álltam. Azután már csak ismeretlenek jártak körülöttem. Elindultam.

Nagy Lajos Az utolsó kaland. Elbeszélés a férj a feleségének (1914. 510.)

De csak ezt az egyet! Mert nem szép, ha a férj a feleségének legénykori kalandjaival dicsekszik. Ezt az egyet elmondom, mert ez nem dicsőség, hanem kudarc volt. Tehát, emlékszel úgy-e, hogy estónként együtt sétáltunk hűs utcátokban és csöndes, megértő beszéd árjában ömölt egymásba a lelkünk. Néha már a házasságra is gondoltunk, de olyankor mindig egészen másról beszéltünk. Olykor-olykor pedig elhallgattunk és bizonyára mind a ketten boldog melankóliával viseltük hallgatagságunk terhét, mert már szívünkben hordoztuk a gyönyörű bizonyosságra vezérlő indulatokat. Egyszer, — talán erről a neked jelentéktelen, de nekem emlékezetes estéről is tudsz még, — igen lehangoltan, bánatosan, nehezen vettem tőled búcsút; másnap aztán vidáman, habozás nélküli hangon, mintegy bilincsek alól feloldódva megkértem a te drága kezed.

(A férj megcsókolja az asszonya fehér kezét és innentől fogva az elbeszélés végéig meleg szeretettel tartja a jobbjában, a balkezével néha lágyan megsimogatja.)

Megvallom neked, bár szerettelek, feleségül elvenni mégsem akartalak. Legalább is haboztam, valamennyi sétánk után latolgattam a házasság mellett és a házasság ellen szóló érveket. Az akkori lelkiállapotomat leghívebben megértetem veled, a sokszor használt, de még mindig jó hasonlathoz folyamodom: gondolj a mérlegre, még pedig a gyógyszerész könnyű kis mérlegére, mellyel a pehelynyi súlyú finom porokat is pontosan leméri. Az ón lelkem akkor egy ilyen mérleg volt, elhatározásomat parányi okok is jobbra, vagy balra billenthették.

Azon a napon, amelynek estéjén oly lehangoltan és nehezen vettem tőled búcsút, — talán arra is emlékszel, hogy faggattál és én enyhe rosszulléttel mentegettem magam, — azon a napon elhatároztam, hogy nem veszlek feleségül. Elhatároztam, hogy ha komoly szerelemmel szeretlek is immár, kitépem lelkemből a feléd törő érzést, megmaradok a szabad és változatos legényélet gondtalan barangolójának, semmi esetre sem hajtom fejemet a házasság igájába.

Azt mondtam ugyebár, hogy abban az időben bármilyen kicsiny ok is jobbra vagy balra szökkentette ki reszketeg elhatározásomat. Nos, a mérleg azon a napon balra lendült; a parányi súly, amely a mérleg bal kis serpenyőjébe hullott, egy asszonyi tekintet volt... A körúton jártam aznap délután, a mikor megpillantottam egy éltesebb úr karján egy gyönyörű, fiatal asszonykát. Első tekintetre csak annyit láttam, a mennyit a szemem egyszeriben felfogott, hogy a nő szép és kívánatos és csak azután ismertem meg őt. Életem legpompásabb nője volt, a legkülönb azok közt, a kiket valaha boldog szerelemmel szerethettem. Igen, az a remek asszony valamikor az enyém volt, de rövidesen el is veszítettem őt, mert a könnyű szívű kalandhajhászók módja szerint komiszul bántam vele. Haraggal váltunk el, a nő nem is fogadta többé a köszöntésemet. (Az asszony kíváncsiságtól űzve megtöri a férje szavát és az asszonyról kérdezősködik. A férj könnyed kézmozdulattal hárítja el a kérdést.)

Ahogy hosszú idő multán akkor újra láttam őt, férjének oldalán, meglepődve erősen megnéztem. Ő is meglátott engem. Az arca nyugodt maradt, sem haragról, sem meglepődésről nem beszélt, mindössze szemeinek egy bársonyos pillantása esett rám. Az én emlékezésemet fölriasztotta ez a pillantás és régi órák gyönyörűségeire gondoltam. Izzó képek jelentek meg előttem és megejtettek: minden friss óhajomat belemagyaráztam abba az egyetlen egy pillantásba. Azt hittem, hogy beszélt az a pillantás, boldogtalanságról, meddő sóvárgásról panaszkodott; úgy láttam, hogy abból a röpke pillantásból is fájdalmas szemrehányás szállt felém.

És az asszonyi pillantás elég volt akkor arra, hogy egyszerre gondoljak a legényélet minden gyönyörűségére, és hogy dicsőségnek tartsam a szerelmi kalandok mennél hazárdabb sorozatát. Hirtelen, mint sivár börtöntől, kétségbeesetten riadtam meg a házasság gondolatától. Nem, nem vagyok férjnek való — ezt állapítottam meg, — nem tehetek boldogtalanná egy kedves jó nőt az által, hogy sorsát a magam fékezhetetlen csapodárságához kapcsolom.

Ez történt velem azon a napon, a melynek estéjén oly lehangoltan váltam el tőled. Azt hittem, hogy válásunk egyúttal szakítás is és ez a gondolat bizony szomorúvá tett. Másnap vidám hangulattal jártam-keltem és ezt nem veheted tőlem ma sem rossz néven, mert hiszen én veled semmit nem közöltem, elhatározásomat tehát még meg is másíthattam és így csupán mintegy feltételes szabadságban állónak éreztem magamat.

(Az asszony boldogan mosolyog, mert hiszen mindenen diadalmaskodott, némi kényszeredettség azonban mégis van a mosolyában. A férj áradozva szorongatja az asszony kezét.)

Egész délután sétálgattam, mondjuk próbálgattam legújabb szabadságomat. Kimentem a Városligetbe is, mindenütt kutatva, büszkén néztem szét és merészen kapcsoltam bele tekintetemet a szemközt jövő nőt pillantásába. Kimondhatatlanul kellemes kíváncsiság kezdett izgatni, hogy vájjon ki lesz izzó rajongásaim új tárgya, milyen lesz a nő — ezerféleképen gyönyörű seregéből a nőknek, — a kit szeretni fogok.

Betértem azután egy katonazenés kávéházi teraszra. Szombat délután volt, a terasz tele volt vendégekkel. A székek csaknem közvetlenül egymás mellett állottak, a vendégek oly zsúfoltan ültek, hogy bizonyos messzeségről nézve úgy látszott, mintha egymást érintve, egymásnak feszülve ülnének az asztalaik körül. Egy kevéske, úgyszólván csak egy talpalatnyi üres helyet találtam, oda egy külön kis asztalkát helyeztettem a pincérrel, mialatt a katona-zenekar az uzsonnázó zajos sokadalomnak Casino panaszos, síró szerelmi áriáját fútta a Bajazzókból. (Ez éppen megfelelő zenekíséret egy nehézkes kávéházi elhelyezkedéshez.)

Leültem a kis asztalhoz és körülnéztem a vendégek sokaságán, persze csinos női arcokat kutattam. Egyszerre csak megpillantottam a gyönyörű asszonyt, egykori kedvencemet, akit előtte való napon a körúton láttam. A férjével jött, megálltak, ő a homlokát összeráncolva ideges bosszúsággal futtatta keresztül a tekintetét a teraszon, nyilván helyet keresett és nem talált. A tekintete rajtam is átsiklott, talán meg is akadt egy pillanatra,'de mindenesetre közönyös maradt és lendült tovább.

(A hallgató asszony most kissé előre hajol és nagyon komoly arccal figyel.)

A szívem erőset dobbant, éreztem, hogy egy kicsit el is sápadok. Kalandra törtetőknél ez rósz jel! Pedig nekem már merész gondolatom támadt, hirtelenében minden feladatnál fontosabbnak toppant a fantáziám elé: őt újra meghódítani, szeretni, vele boldognak lenni. Nincs nő, — vélekedtem, — aki fölérhet vele! Eszembe jutott a tegnapi bársonyos pillantás ós ón mindenben, a mit arra a pillantásra ráfogtam, szentül hittem.

Fölütöttem a fejem, mintegy jelentkezőn és az asszony figyelmét magamra hívón. Ugye láttál már ilyen pózban férfit és úgy-e utálatos volt, hasonlatos a szimatoló kopóhoz? Fölütöttem a fejem, de vereség ért Mert az asszony-kereső tekintete tovább íveit ide-oda, szállongván a nyüzsgő fejek fölött, az enyém fölött is, a leghidegebb közönyösséggel.

Nem értettem a dolgot. Mi volt hát a tegnapi pillantás? Talán semmi, csupán képzelődés? Talán ő még most is haragszik rám, gyűlöl, megvet, — vagy ennél is rosszabb, közömbös vagyok neki, nem törődik velem, még egy lesújtó tekintetre sem méltat?

Vállalkozásom annál kitűnőbb, minél nehezebb a feladat, minél nagyobb ellenállást kell legyőznöm, — állapítottam meg. Ha közönyös marad, majd felverem a közönyösségét, ha gyűlöl, majd kiengesztelem.

A szépasszony arca egyszerre földerült. Oh, nem rám nézett, hanem egy asztalra, a terasz szélén, a melynek vendégei felállottak és távozni készültek. Kedves mosollyal szólt hátra az urának, az komoly arccal bólintott és megindultak az üres asztal felé, úgy, hogy elől — úttörőnek — a férfi haladt;

Útjuk épen az ón asztalkám mellett vezetett el. Közöttem és a szomszédos vendég között egy keskeny szabad hely maradt átjárónak. Én a hölgy közeledtére talán egy kissé remegtem is. A férj, vékony létére, oldalt fordulva, szép simán átsiklott a kis szabad helyen, az asszony azonban, mivel hogy molett volt, nem fért el, utat kellett nyitnom a számára. Ő rám nézett és nagyon bájosan elmosolyodva mondta:

— Szabad?

Én gyorsan, de ügyetlenül és kapkodó mozgással álltam fel, hogy utat nyissak neki; a székemet is félre toltam. Arcom egészen az ő arca közelébe jutott, ő szemérmesen a földre nézett. Engem forróság öntött el és reszketve súgtam fülébe a banális szavakat:

— Hogy van, drága Magda?

Ö elvonult, a kérdésemre természetesen nem felelhetett, de nem is reagált rá semmiképpen, azaz, hogy igen, mert a mosolya egyszerre elállt, mintegy lehullott az ajkairól.

Az üres asztalhoz jutottak, leültek, ő úgy ült, — bár láttam: nem szándékkal, hanem mert úgy került a helye, — hogy épen, szembe jutott velem.

Én föllélegzettem, egyelőre még meg voltam elégedve mindennel, mert hiszen a legelső lépést a közeledésre reszketve epedő kérdésemmel megtettem. De vajon miért szűnt meg hirtelen a mosolya? Feléje fordultam és vártam, hogy tekintetünk egybe kapcsolódjék és meginduljon szemeink beszédének édes árja. Ő sokáig nem nézett föl, azután fölnézett, szétjártatta a tekintetét, engem azonban nem ajándékozott meg a pillantásával.

Nyugtalanul fészkelődtem a helyemen, mozogtam, bosszankodtam és tépelődtem. Ő ismét fölnézett, előre, el a fejem mellett, mintha a fejem helyén csak levegő lett volna. Egy mukkot nem értettem most már semmiből, ami mindeddig köztünk történt.

Mereven bámultam a szép és érthetetlen asszonyra, hogy így vonjam magamra a figyelmét. Talán nem hallotta volna a suttogásomat? Ez lehetetlenség! Hallania kellett. Oly szépen, tisztán kérdeztem:

—Hogy van, drága Magda?

A ŤMagdátť valósággal énekeltem. Érzelmesen, mint a hogy az ő Ťdrágať nevét énekelni illik. A mosolya egyszerre megszűnt! Pedig oly kedvesen, szinte kínálkozóan mosolygott. Érthetetlen dolog!

Kínomban mind merevebben és merevebben, sőt bizonyára már egész bambán bámultam feléje és gépiesen suttogtam el újra és újra a nevét, hogy: ŤMagda.ť Hasztalanul. Minden ágálásomnak csupán egyetlen egy eredménye lett, egy tekintet, még pedig nem haragos vagy gyűlölködő, hanem a legtökéletesebb, a felülmúlhatatlan megvetés tekintete. Ettől a tekintettől kijózanodtam. És ez jót tett nekem, mert hirtelen eszembe jutott (oh, most szörnyűködj el!), hogy őt nem Magdának, hanem Editnek hívják. Editnek! Magdának pedig egy egészen más nőt hívnak, egy egészen mást a volt barátnőim közül. Rettenetes!

(Az asszony elkezd kacagni, csak úgy rázkódik a nevetéstől és a könnyei csurognak. Legalább tíz percet nevet. A férj türelmesen vár, amíg az asszony nevetése alább hagy.)

Elismerem, hogy komikus ez a csattanó, de én még ma sem tudok rajta nevetni. Hihetetlenül rút dolog: elfelejteni valakinek a nevét, akit szerettünk és aki a mienk volt.

Az a megvető asszonyi tekintet egyszerre porig sújtott, egyszerre hamuvá perzselt. Fizettem, elsiettem, valósággal rohantam, menekültem. Nincs szó, amellyel szégyenérzésemet leírhatnám. A kudarc óriási volt. De ebben a kudarcban, a szégyenérzésben, a bűntudatban megvilágosodott az értelmem, egy új nézőpontot adott az a kudarc, amelyből gyalázatosan silánynak, rútnak és nevetségesnek találtam a férfi folytonos kalandhajhászását, nők után való futkosását.

(Az elbeszélés utolsó szavait az ura beszédébe vágya az asszony mondja el:

— Ismét egy női tekintet volt az a parányi súly, legalább egy mázsácska, amelyik belehullott abba a bizonyos kis mérlegbe és a maga elhatározását végérvényesen jobbra billentette.)

Nagy Lajos: Vasúti kaland. Elbeszélés. (1917.755.) h14- 03

Nagy Lajos: Utasok. Elbeszélés. (1918. 651.) h14-03

Nyugat 1908. 18. Nagy Lajos: Mariska és János

Oláh Gábor

Eddig Oláh Gábortól: h12- 05; 07; h14- 03. fejezetekben olvashattunk.

Oláh Gábor: TAR MIHÁLY VÁLIK. Elbeszélés. (1910. 18. 375.)

Mióta a nagyfiú hazajött Pestről, szokatlan csöndesség borult Tarék házára. Addig mindennap káromlással hasított hajnalt magával sem békés Tar Mihály; esti lefekvőre is pogány átok feketeségével takaróztak. A nagy leányt számkiűzte portájáról, mint hajdanta elsőszülött fiát. Elszólotta tőle a kérőjét, a leány szemére hányta, Tar Mihály kizavarta a házából.

A nagyfiú hazatoppanása megzavarta a rettenetes indulatú ember lelkét. Szégyellte magát előtte, mint a hogy apa szégyenkezhetik fia előtt. De köveket mozgató makacs erkölcse hajthatatlan ágaskodott benne tovább is.

— Nem, nem törtök meg, ha ötezren volnátok sem! Megmutatom, hogy vagy az én akaratom áll ennél a háznál, vagy világgá megy mind!

Zápult mérgével ment ki a szőlőbe. Egy kis földjén rozzant nádas pajta őrizte a határt. Az öreg csősz, Balog bácsi. inkább őrizkedett, mint őrködött. Megüti az embert az idő keze, bele kornyad, a puska is csak úgy fityeg a vállán, mint a kútostor a pusztuló gémen. Sok a semmiházi, az éjjel barangoló, még halálra bakkantanák szegény Balog uramat, ha alkalmatlan időben bötyörészne a dűlők mentén. Őrizte hát otthon a maga pajtáját. A többi pajták is őrzöttek a maguk eresze alá tartozó földbirodalmat.

Nehézlelkű Tar Mihálynak a föld ad békességet. Mikor kidobog ide, a kis pofon-csapott pajtába, s megáll az ajtónál: úgy tekint át nyilas szőlején, mint az ősz hadvezér a táborán. Végtelen egyedülvalóság szakad sivár lelkére. Sokszor erős cseppekben sajtolódik sós könnye, sokszor megcsuklik erős melle és sir a rettenetes ember. Elpanaszkodik Balognak, aki a szőlőjét művelgei.

- Hej, aki istenelte... megbántottak, megháborítottak. Mindent úgy kigondoltam magamban, hogy lesz jobb, mint lesz jobb, már uram bocsa' - - az Isten sem jobban, osztán mégis! Mégis elgázoltak! A Ťtekintetes úrť is hazajött. Hm. Az is rám támad. A kedves anyját pártolja. Mind ellenem! Egy sincs mellettem! Hogy fordíthatta úgy el az asszony tőlem gyermekeim szívét? Hogy fordíthatta úgy el? Kicsi korukban a karomon hordoztam őket; most, hogy felnőttek, csak nem imádkozhatok nékik! Hát én hogy nevelkedtem? Mint a kivert kutya. Az anyjuk elkényeztette, meghódította valamennyit! Hej, Baog uram, fáj ám ez nékem, azt csak én érzem.

Balog uram azt mondta, hogy nem szólt semmit. Pipált szakadatlan és lassú tempóban kapálta a Tar Mihály nyilasát.

Tar Mihály a pajta előtt ül, faderékon. Zaklatott lelke úgy imbolyog, mint a célra nem lelő iránytű. Elmúlt dolgokon hánytorog, amikre nehéz jobbító balzsamot találni. Első fia szerencsétlenné lett, nem becsülte meg magát, azért elvette kezéből a kenyérkeresőt. Most ott nyögi a jármot a vasútnál. Szurtos, rongyos, mint a legutolsó munkás. Véres verejtékével keresi kenyerét. Tar Mihály szíve egyet facsarodik:

- Ezt sem így akartam én! Nem így akartam én!

A legnagyobbik leány fiatalsága botlásának hordozza gyötrelmes keresztjét. Nem élet az, amit társával él. Egy időben kitagadta az apai házból, de azután lágyul a szív, hisz a kő is lágyul. Visszafogadta, segítette is őket. Nem ért semmit! Szerencsétlenné van téve teljes életére. Tar Mihály megint felsóhajt:

- Nem így gondoltam én, nem így. Kocsijával járó fiatalabb kölykei is kirúgnak a hámból, nem úgy járják az életet, ahogy ő szeretné. Minek fiákeresnek a kravátlis ing? Minek a nyakkendő? Táncokon? Ördög. pokol? Hiszen az ő idejében még -- jaj. jaj! Csak száraz kenyeret ehettek volna napjában! S ezek a nyomorultak, ezek a rongyosak, magukra szednék az eget csillagostul! Megálljatok, mindenkinek megfizetek a maga érdeme szerint!

- Eladom a kocsit, lovat, elcsapom azt a két zsiványt. Élek a magam kedvére! A Jehova kárhoztassa lelkét akasztófára való kölykökért.

És az asszony! Akivel harmincöt keserves esztendő törte össze! Hát az is nem elfordult tőle! A kölykeihez húz, nem hozzá. Hányszor mondta pedig neki: vigyázz, megbecsüld magad, velem tarts, nem bánod meg.

Nem tetszett a jó tanács? Jó. Keserves lesz még ennek a leve!

- Elválok attól az ...

Tar Mihály lelke megint összefacsarodott. Fiára gondolt, a tekintetes úrra. Ő csúfolta így, pedig érdeme szerint illették ezzel a címmel. Ez is hazajött Pestről, kitanulta rendre az iskolákat, úr lett belőle. Elfajult az apjától, csak az anyját dédelgeti, tutujgatja. Hm. Hát ki által lettek a világra? Csak én általam. És mégis, mégis…A nehéz lelkű ember csatázott rátámadt lelkével.

Ekkor a pajta ereszében megszólal egy kis madár. Kis barna, okos szemű teremtés. Odafészkelt nehéz lelkű Tar Mihály ereszébe, ott gügyögött kis fiának édes altató, megnyugtató hangokon. Vagy talán a magában hangosan töprengő ember szavára szól vissza? Talán azért eseng, hogy ne bántsák kis bogarát, ne verjék le pici kis tanyáját?

Tar Mihály oda figyel. Szereti, a ki hozzá húz. Szereti ezt a bolond kis madarat is, aki fészkelhetett volna tekintetes Binder tanár úr szép lakásába is, és mégis csak a szegény Tar pajtája ereszébe költözött.

Lám, ebben az oktalan állatban is van jó érzés. Az ösztöne vezérli, s bizony nem rosszra vezérli! Ha Tar Mihály rossz ember volna: rakott volna-e fészket pajtájába az a madár? Nem, bizony nem! Ha annak az asszonynak jó érzése volna, húzhatna-e máshoz, mint hites társához? Óh nem, bizony nem! Rossz lelke, hamis lelke van annak az asszonynak! Tanult ravasz fia, a tekintetes úr tanítja ki. Azóta mer sarkat vetni Tar Mihály korlátot nem ismerő akaratának. Néki! Az az asszony! Hát született a világra az Istennek olyan teremtése, aki vele ujjat merne húzni? Hol van az? Ki volna az?

Tar Mihály fejét elöntötte a vér. Az a rettenetes, zuhogó folyású Tar vér, amely vitte akaratát, mint a dühös, bezárt gőz a szörnyű vastömeget. Mit? Hát hozzá volna ő láncolva ahhoz az asszonyhoz? Megesküdtek templomban. Eskü? Mi az? Szó, puszta szó. Annyiszor törjük meg, ahányszor kiejtjük. Odakiált Balognak:

— Hé, Balog! Ma idekint ebédelünk

Azután csak úgy maga elé dörmögte:

- Nem eszek többet annak az asszonynak a keze-főztjéből. Nem én, míg élek! Nem halok én meg egy asszony nélkül. Egészen nekivadult ennek a gondolatának. Bemegy a pajtába, keresgél, kotorász a lengő polcon, hol volna valami harapni való. Tészta féle, paprika, só. A héten hoztak ki mindent, kényért is. Nem hiába szolgált erősnyakú Tar Mihály a Don Miguelek-nél, de megtanult katonásan főzni is. Tüzet cserdít, a bográcsban vizet forral, sót, paprikát, zsírt hány bele, azután a fehér szütyőből száradt tésztát. Olyan levest kavarít délre, hogy Balog uram is kiveszi szájából szutykos pipáját és kanalaz belőle Istenesen.

- Ugyi hogy jó? — kérdi fennjáró hangon Tar Mihály.

Balog nem szól semmit, csak rásunyít a fejével és halámol tovább. Tar Mihály boldog:

Hehe! Elválok az asszonytól! Magam kenyerén is elélek holtomig. Kocsit, lovat eladok, a pajtát felépíttetem, kiköltözök, itt élek a magam örömére. A tekintetes úrék hadd rágják egymás fülét.

És hetekig nem megy haza Tar Mihály. Külön kenyérre kap. Mikor a heti készség fogytán, legkisebbik fia, Jóska, akit még szível, hoz hazulról újabb rakományt: kenyeret, oldalszalonnát, sót, paprikát, hagymát, mi egymást. Csapnak erős lagzikat. Csak úgy okádja a füstöt a kis kémény. A szomszédok is suttogják: Tar Mihály válik a feleségétől. Balog uramnak mindegy, ő csak eszik; kiét, miét? Az neki nem fontos. Hanem egyszer, unalmában, mégis kipöffentett ennyit:

- Ejnye, be jó tiszta volt ez. Ki gyúrja ezt, Tar Mihály uram?

Tar Mihály rábámul. A tészta is kipottyan kanalából:

- Ki? Hát - - az asszony. Balog uram nem szólt többet, csak böfögött, dohogott befelé, amit csendes kacagásnak szoktak mondani az indiánoknál.

OLÁH GÁBOR HOLDVILÁGOS ÉJSZAKA. Elbeszélés. 1914. 4. 68.

A kis Tar László félt az éjszakától. Csábította ez a titkokkal takarózó hatalom, de sötét rejtelmességétől megdöbbent. Gyermek-fantáziája, mint a fáradhatatlan művész, örökkön-örökké teremtett. A holdfény elmosódó, derengésében óriás szemekkel bámultak rá a megarcosított házak. Az árnyékba hanyatlott zugok és kapualjak agyrázó rettenetek tanyái voltak neki. Az utat szegő hatalmas jegenyék éjjeli zúgásából elevenen eltemetett asszonyok és gyermekek siralma sirámlott. (sic) Ködös időben a messze pislogó gázláng sajátságos fényudvara barangoló boszorkánytüzek képét öltötte magára. Távoli, határozatlan kiáltásokból halálos sikoltozásokat sejtett. Ha valaki sokáig kísérte: rablógyilkosra gondolt, s fogvacogva várta meg, míg valami jámbor cselédlány elkocogott mellette. Ha fekete kutyára bukkant, minden hajszála az égnek állt, úgy, hogy majd leesett a kalapja. Téli éjszakákon, ha vendégségben voltak valahol, nem mert egyedül kibotlani az udvarra, mert a hidegben szinte szikrázó csillagok döbbentő szellemekként néztek le rá. Rettegett a villámlástól és a menydörgéstől; s mióta egy cselédtől megtudta, hogy csillaglefutáskor mindig meghal valaki, nem mert fölnézni az égre, hogy hulló csillagokat ne lásson.

Egy este, kilenc órai harangszó után, egyedül sietett hazafelé. Éjjeli pillangókra vadásztak az erdőn, tanári parancsolatra. A déli szél futó fellegeket űzött a hold előtt; a sápadt csillag, mint valami koronás király, fásult unalommal tartotta szemléjét az elvonuló csapatokon. Sokszor egészen elveszett fenséges arca a hatalmas hadak rávetett gyászában, s ilyenkor a földön is feketén úszott tovább a mennyei gárda levetett árnyéka.

Tar László még messze volt hazulról. Félelem ült a hátán, aggodalom szaladt előtte. Üresen kongó zug-utcán surrant végig, a maga kopogásától, rémüldözve. Mikor elbújt a hold, mintha valami imbolygott volna előtte a semmiségben. Szégyellte magát, hogy negyedik gimnazista létére félni tud, azért halk fütyörészéssel riogatta a ránehezedő ijedelmet.

Ahogy a sarkon befordul: egy nagy fekete kutya bukkan rá. Egyenesen neki tart a bestia. Eljajdul a gyermek és hátrahőköl; a kutya meg kanyarodik és nagy ívben átsodródik a másik oldalra. De néz rá rettenetesen.

— Mars! Mars! Takarodj! — kiáltja maga bátorítására László. Egy görönggyel ráágyúz a boszorkányos ellenségre, s mikor azt hiszi, már elriasztotta: ijedező sebességgel fúrja magát a sötétségbe. Jó darabot elszaladt, míg hátra mert nézni. Nem látott semmit, a kutya eltűnt. Alig hogy fellélegzik szabadulásában: a földből, a pokolból, vagy honnan, a fekete kutya újra ott vicsorog rá. Most már nagyobb és rettenetesebb; felborzolt szőréből mintha szikrák sziporkáznának, a szeme zöld tűzben ég; de hangja nincs, néma. Lászlónak egyszerre odalett minden bátorsága; szűkölve húzta válla közé a fejét s maga körül forogva, sokszor hátrálva, sokszor oldalfutással igyekezett a rémet elhagyni. De a fekete kutya nem tágított; egyre szűkülő körben nyargalta körül a diákot, némán, de rettenetes bűvölettel. Tar László fejében a megemésztetlen Sherlock Holmes-kalandok egész fergetege zúgott; az a gondolat csillámlott be kis lelkébe, hogy ez a kutya Alderan, a titkos rendőrség kutató kutyája. Borzalmas titkokat hozott már napvilágra ez az amerikai hős. Olyan szimata van, hogy öt méter mélységben is megérzi az eltemetett testet. A bűnösöket arcukról, vagy a szagukról ismeri meg. S akit egyszer foghegyre kapott: azt el nem ereszti élve. Egy szempillantás alatt zúgott ez keresztül a kis diák fején; s elalélva érezte: hogy száll le rá, lelket legörnyesztőn, a bűnösség tudata. Valami régen elkövetett s elfeledett bűn tudata. Most egy gondolat gyúlt ki benne: Menekülni!

Soha még oly álom gyorsan nem szegte könnyű testét a süvöltő levegőnek, mint most. Soha még ilyen iramodással nem nyerte meg az alsó osztályú gimnazisták százméteres díját.

Kalapját lekapta, úgy vágott neki a néptelen semmiségnek. Futott, libegőn, remegőn, nekivadulva, egész lelkével, minden porcikájával, kétségbeesve, sziláján. Leimádkozhatatlan hosszúnak tetszett ez az út, mintha már órák óta futna. Hirtelen visszanéz. Seregek egy Istene! A fekete kutya ott rohan a sarkában. Hajrá! Még veszettebbül, még rémségesebben. Most már hátratekinteni sem mer; ott érzi maga mögött, alig két lépésre, a babonás rémet. Jajszó buggyan fel a torkán, a szíve olyan őrülten dobog fel a nyakáig, hogy majd megfullad. Előre! Előre! Ott már a ház. Három nekiiramodással eléri kapuját. Rázuhan az ajtókilincsre, szinte beszakítja az ajtót, a roppant lendülettől a földre vágódik.

A fekete kutya, keresztülugorva rajta, iszonyú csaholással száguld be az udvarra.

A tornácon lámpa. Egy kedves, szinte szomorúan szép hang megszólal: — Mi az? Mit akarsz Bodri? Tar László, az éjjeli rémületek kis hőse, ámulatából nem tud hova lenni. Egy vidám arcú, valósággal kacagó állat nyalja meg az arcát: az ő bolondos Bodrijuk. Ezzel a szelíd háziszolgával futott hát ő kísérteties versenyt? Elszégyelli magát nagyon; rávág a táncoló Bodri hátára, leporolja a nadrágját, a könyökét, kiegyenesíti kalapját és kacagó idegességgel újságolja el anyjának:

— Képzeld, anyuskám, a Bodri egy fekete boszorkány képében megkísértett Anyja édes csöndességgel neveti:

— Az én nagy fiam! Az én bátor fiam! Ügy látom, a magad árnyékától még nem ijedsz meg, de már a Bodriétól igen. László elpirult:

— De anyám, nem is hiszed, milyen borzasztó az.

Anyja maga mellé vonta a tornácon búsongó vén díványra, balkarjával átölelte fejét, a jobb kezével a fiú jobb kezét fogta:

— Mi a borzasztó?

— Az, hogy az ember többet sejt, mint amit lát. Nem szeretem a sötétséget, mert olyan félelmes.

— A sötétség, kis fiam, csak a természet szem-lehunyása. Ha te behunyod a szemedet: rosszabb vagy, félelmesebb vagy?

A gyermek akaratlan behunyta szemét és különös, meg-megriadó hangon szólt:

— Ha behunyom a szememet, ezer apró tűzmadarat látok. Mintha valami vöröses- sárga ködben rezegnének, röpdösnének. Egyszer csak szétoszolnak — és tudod, mi támad a helyükön? Egy emberarc. De olyan csodálatos arc, hogy se nem férfi, se nem asszony. Ha esténként magam vagyok: be sem kell hunynom a szememet: megjelenik a falon, vagy az udvar sötétjében és mindig rám néz. Rám néz. Én tudom a fizikából, hogy ez csak olyan izé — semmi, de mégis kényelmetlen egy picit. És olyan rossz gondolatokat támaszt az emberben. Azért szeretlek téged nézni, anyuskám, így, ilyen közelről, mert a te arcod olyan szép, olyan jó.

Átfogta két karjával az anyja nyakát, mosolyogva bámult a szemébe; halkan megcsókolta az ajkát, azután megint hosszasan nézte és megint megcsókolta, és megint nézte.

Tar Lőrincznének pedig valami balsejtelem húzott át a lelke taván, őszies szomorúsággal, mint fekete madárcsapat. Fia, bár remekbe teremtett gyermek volt, kicsi korában is sokszor fel-felriadt valamitől. Mostanában pedig ilyen különös látomásai vannak. A szomorúan szépasszony egy léleksuhanással visszaálmodta magát házasságuk tavaszidejére. Próbálta emlékezetének elhalványult, színes köveiből összerakni azt a képet, amely fiának földre szállásakor őt, a fiatal anyát és őt, a fiatal apát jelentse. Nem törtónt-e akkor valamelyikükkel valami? Magát fehérnek tudta, akármeddig tűnődött is. De hát az ura? Lőrincz? Oh istenem, milyen kárhozat, hogy ez a gondolat csak föl is támadhatott benne! Ellene, az ura ellen! Hirtelen megrázta fejét, mintha a rászállni akaró sejtelmet riasztaná messze; szorosabban kulcsolta ölébe fiát; megsimogatta lágy haja selymét és azt mondta neki vidáman:

— Csacsiéig kis madaram, csacsiság! Bizonyosan elrontottad a gyomrodat. Vagy talán sokat olvastál, valami rémhistóriát? Ugye? Ugye? Aha, látod, látod. Itt a dolog bibéje.

No hát, gyermekem, egy jó darabig nem veszel könyvet a kezedbe, hanem tornázol. Ugrálsz, futkosol a szabad levegőn. Akkor elrepülnek ezek a tüzes madarak. Sőt a Bodri is felhagy a boszorkánysággal. Mosolygott hozzá és lágyan megcsapkodta fia arcát.

Vacsora után kinn maradtak a romantikus holdfénnyel világított tornácon; Tar Lőrinczet várták. Bodri lent hevert a lépcső alsó fokánál, nyugtalan mozdulatlansággal bámulta a bujdosó holdat. Mátyás, az udvari gólya, fenn ült a kis deszka-szín tetején s piros csőrével megkoppantotta az oda néző ablakot, László kis szobájának ablakát.

— Nézd, anyus, Mátyás azt hiszi: odabenn vagyok. Kopogtat a huncut, hogy ne tudjak aludni. Oh, te gonosz madár! ŤSohse nő ki tollad, ne várd!ť

S azzal elkezdte szavalni az Arany költeményét.

Édes anyja hangtalanul nevette. Tudta, hogy fia, meg a gólya nem jó lábon állnak egymással. Mátyás úr sokszor belecsípett a gyermek posztójába, de úgy, hogy a húst is odafogta; László meg bosszantani nem fáradt el a méltóságos madarat, a kit az apja vett két éve a zsibvásárban, egy csomó ócska könyvvel együtt.

A kutya hirtelen felütötte fejét, a kapu felé fordult és elvakkantotta magát. Odakinn férfihangok döngöttek, kongottak, sajátságos monoton dongassál, a csöndes éjszakában.

— Apám! — mondotta László.

— Valaki van vele, — gondolta Tar Lőrinczné. Az utcaajtó csikordult, Lőrincz mester szava zengett: ŤElőre, előre!ť Rá egy borízű bariton torok kacagott, gyermeki nembánomsággal.

László kihajolt a tornác könyöklőjén, rögtön megismerte Levinszkyt, az újságírót. Odasúgta nevét hirtelen az anyjának.

A két vidám ember megállt a lépcsők előtt, levették mind a ketten a kalapjukat, Lőrincz mester bemutatta vendégét:

— Levinszky barátom, a lengyel magyar. A fogoly lengyel, vagy micsoda. A feleségem... Ez meg a fiam. Levinszky udvariasan meghajolt és igen mély, igen rozsdás hangján ezeket mondta:

— Bocsásson meg, nagyságos asszonyom, hogy ilyen későn alkalmatlankodom. De az én mesterem hajthatatlan. Erővel elhozott. Egy lengyel ugyan soha nem enged az erőszaknak, de ez, ez kedves erőszak volt, mert a magam akaratával egy irányban haladt. Igazán sajnálnám, ha valami módon…

— Kérem, tessék helyet foglalni. Igen örülünk a szerencsének.

És Tar Lőrincznének olyan hangja volt, olyan mosolya volt, hogy a legmarconább férfinak is édes anyja jutott hirtelen az eszébe. Levinszkyt, bormámorának ködén át is, szíven csapta ez a hang; elérzékenyülve dongta: Az anyám, az anyám hangja.

Lőrinc mester eltűnt, mint Mefisztó a föld alá, s néhány perc múlva már borral jött vissza. Letelepedtek a tornác asztala körül. Tar Lőrinc Lászlóval a díványra húzódott, a férfiak az asztalra könyököltek és ittak.

Levinszky sohasem volt komolyan részeg, de józan sem. A mámornak örökkön azon az összekötő hídján tántorgott, a mely a fásult öntudatosság és a boldog beszámíthatatlanság között lengett. Neki épen olyan különös képsorozat volt az élet, mint másnak, csak az arányok zavarodtak össze előtte. Neki minden kicsi nagy volt, a nagyságok pedig kicsiségek. Soha nem búsult a maga nyomorúságán, pedig lett volna rá oka. De a mások szerencsétlensége kihozta sodrából és ütött. A hogy ő mondotta: benne Ťnemzetfájdalomť ólt; nem tudni biztosan: a magyart, vagy a lengyelt értette-e nemzet alatt. Egy napilapnak volt a főmunkatársa. Soha józanul egy sort nem irt; azért nem lehetett csodálkozni rajta, ha három hónap alatt tizenkilenc sajtópört akasztottak a nyakába. A vármegyét, az egyházat vezette a híreken kívül; de igazi zsánere a vezércikk volt. Ha jó lábbal kelt föl: itt nagyszerűt adott. Vakmerően irt, gúnyolt és sértett a felháborodásig. Sok párbaja volt, de nagyon szerette a bőrét kockáztatni. Ülni is ült eleget, mert fizetni sohasem tudott. Gyakran változtatott szerkesztőséget a város öt hírlapját szép rendben kétszer szolgálta már végig. Mindig császár-kabátban jár, irt, ivott s feküdt a sárban; Petőfi-szakállt viselt, még az Adám-csutkája is olyan Petőfisen nagy volt. Ennek az embernek is lángolt a lelkében valami különös álom. Lengyelország fölszabadításának álma. Ezt itta a savanyú homoki borban, a keserű sörben, ezt álmodta a szerkesztőség szivarfüst-ködfátyol képeiben, ezt dúdolgatta odahaza kis leányának, ezzel ölelte feleségét, ha vasárnapot ütött az órája. Emlékezetének szabad kőtáblájáról lemosott az alkohol-eső már mindent, csak egyet nem: Lengyelország történetét nem. Mikor elhanyatlott hazájáról beszélt: megnőtt és megszépült; ellumpolt hangjában szomorúan zokogott valami szláv-bánat, amely a Mickievicz Ádám szonettjeiből olyan ismerős. Levinszkyben volt valami ős kutya-természet: „lelkével vonított a tele holdra”, ahogy ő szokta mondani. A magyar égnek ez a melankolikus, vándor szimbóluma így szabályozta a lelkét, mint a tenger árját; földagasztotta és lecsendesítette.

A bujdokoló hold most már kiért az ég sík tengerére; ezüstös arca sejtelmes pompával ragyogott. Levinszky háttal ült rá, nem látta, de érezte. Ittak. Elgondolkoztak. Azután megszólalt a lengyel duruzsoló mély hangja:

— Lengyelország, Lengyelország... Mint a kimondott szó: ha kiejtjük, elragadja a szél. Az északi szél, Szibéria havas vihara. Vigyázzatok magyarok, egy átok verhet benneteket is velünk. Minek álmodoztok? Minek ábrándoztok? Nem jobb volna ezer sóhajtásból egy akaratot kovácsolni? Acél akaratot! S megforgatni, suhogtatni, hogy az a barbár Góg és Magóg-csorda visszahőköljön előtte, vagy veséig verje bele a szügyét. Nem igaz Lőrincz mester? De igaz. ŤAz idő eldönti, ha nem az.ť Mi?

Lőrincz mester pedig, a teli holdba bámulva, eljövendő dicsőségének rakta bizarr Bábel-tornyát. Fehér ragyogó kövekből épült ez a torony s oly magasan fúródott a mennyei kékségbe, hogy a vándor-csillagok csak, a dereka táján úsztak el halvány pislogással. És zengett a mindenség szentegyháza; ezer és ezer Memnon-szobor fogta föl a hajnalok rejtelmes fuvalmát s diadalmi himnusz hirdette az eltemetett, magyar dicsőséget. Nem is igen hallotta Levinszkynek a szavát; a lelke halálos messze járt. Levinszky ránézett a szórakozott szobrászra. Hármat szippantott durva cigarettájából, s mintha magával beszélt volna, folytatta:

— A hold. Hm. Persze, a hold... A nagy Mickievicz is szerette a holdat. Hazám láng-lelkű poétája! (S jobb kezével úgy tett, mintha búcsút intett volna valamely mennyben lakozónak.) A lengyel erdők mélyén morajló Njemen folyóban is meg szokta magát nézni a hold. Ugyanez a hold, asszonyom, — szólt az árnyékban hangtalan háziasszonyhoz fordulva — ez a magyar hold, ez a világ-hold. Ej, nagy kozmopolita ám az öreg! Ott is van, odahaza, nálunk, zöld lugas; árnyékot vető jázminok között illan a beszédes kis patak; foszló halvány felhőkben jár az ezüstös rém, a csodás hold.

Tar Lőrincz erre, mintha csak egy gondolatmederben hömpölyögne álmodozásaik, rajongásaik árja, fölvette a beszéd fonalát:

— A magyar is olyan, mint az Eiffel-torony lába alatt álló paraszt: nem látja a nagyszerű csoda tetejét! És nem is hiszi! Elrúgnak bennünket, útmutatókat és hanyatt-homlok rohannak az ingoványba. Minden külföldi név: varázsige, zsebeket és szíveket nyit meg. Minden magyar név: temetői fejfára irt név, nincs jelene, nincs jövője. Barátom, ha van lelked, ezt írd meg valaha: ez az igazi, turáni átok.

Levinszky a maga lován ült, hát azt nyargalta tovább:

— Lengyelország és Magyarország: testvér ország. A két nemzet: testvérnemzet; hiszen a nóta is azt mondja: ŤMagyar és lengyel: jó barátok!ť Mind a kettőnket balkézzel vert az öreg Isten; mind a kettőnknek egy az ellenségünk: a porosz-osztrák sas, meg az orosz sas.

Sírt és ivott. Ivott és leült. Bozontos fejét két öklére hajtva, ingatta jobbra-balra, nem bírva szóval kifejezni már, ami a lelkét elöntötte. Tar Lőrincz is pengette a magáét, feszített íjjal.

— Michelangelo! Rodin! Meunier! Ez mind csoda? Egy Tar Lőrincz nem csoda? Nyomorultak. Hitványak. Zsiványok. Megmutatom, mi a magyar géniusz! A Rhodoszi kolosszus magyar mását faragom ki, te, lengyel! Hallod? Ide hallgass, aki Istened van. A magyar Szabadság szobrát vágom a szemébe ennek a bitang, rabszolga nemzetnek. Olyan szobrot csinálok, hogy az anyák, ha meglátják terhes korukban: hősöket szülnek! A világ nyolcadik csodáját állítom a Duna-partra, ha nyugalmat ad egy pár évig a Jehova, meg a hitelezőm. Tar Lőrincz egy beomlott bánya; most tócsa áll felette; de ha egyszer kibontják: arany, arany, aranyfolyam lesz a lelke! Igen! Ezt úgy hiszem, mint Izrael a maga kiválasztottságát. Addig is, míg eljönne az órám: haragod borát iszom, magyarok Atyaistene!

Felvette színig töltött poharát és üresen tette le. Feleségének, az árnyékban rejtező fehér szobornak, szomorú mosolygás suhant el finoman ívelt ajakán. Magában sajnálta, sőt egy kissé meg is vetette ezt a táborszájú embert. Kis fia, mintha egy lélek volna vele, átvette mosolygását, ránézett anyjára, s ez a nézés azt mondotta:

— Ugye, milyen furcsa kis ember az atyus? Levinszky pedig történelmi emlékeinek mély kútját ásta tovább. Kimutatta a magyar-lengyel érintkezéseket:

— A ti Gézátok leánya, Judit, a mi Boleszlávunknak lett a felesége. Ez egy. A másik Boleszláv, a Szemérmes, a ti IV. Bélátok leányával, Kunigundával lépett Szent József házasságra.*

*Szűzi házasság, melyben a házasfelek Szt József és a Boldogságos Szűz Mária példáját követik.

Haha! Milyen bolond volt ez a bolond. Pedig lengyel anya szülte. Azután: A ti Róbert Károlyotok a mi Ulászlónknak, a kurtának, Erzsébet leányát vette el. Nem igaz? Te nem tudod, de Levinszky tudja. Levinszkynek Lengyelország: itt van! (Jobb keze kis ujját mutatta.) Magyarország meg: itt vari! (Bál keze. kis ujját mutatta.) A ti Nagy Lajosotok Hedvig leánya: a mi szent királynénk volt. A szent! Az erőskezű! A bölcs! A bátor! Személyesen vezette a lengyel hadakat Halics ellen, barátom! Mit szólsz ehhez? Ellenetek vezette az igaz, de nem szent-e ez az asszony? Mi? A ti bősz Zsigmondotok 208 ezer aranyért zálogosította el a tizenhat szepesi várost a mi Ulászlónknak! Hé! A királyok is csak olyanok, mint az újságírók: ha megszorulnak, a szomszédba mennek kunyerálni. Hát még a nagy Báthory István! Micsoda diadalmas csatái voltak! Páter Patriae — ezt a nevet adtuk neki. Jaj, csakhogy vele szállott le Lengyelország napja! Azután jött az orosz ármány. Kosciuszko! Apám, apám ott az egekben: pillants ide rám! ŤA Maciejovici-csatatéren én vezettem rohamra a népem; sirat engem lengyelek hazája. Az én nevem Kosciuszko. Emlékszel-e rája?ť Oda van Prága! Varsót feldúlták! Látom falán vad üldözőmnek vérrel irt nevét. Azután — Osztrolenka!* Osztrolenka! Bosszúálló fénnyel jár előttünk Osztrolenka véres csillaga! Hallod, hallod, te magyar? Te vad ázsiai? Nem sírsz? Hát nem bőgsz? Én sírok, nézd! Mert a sorsunkat siratom. Lengyelsors — magyar-sors. mind a kettő átok! Átok! Átok! Földhöz vágta poharát, hogy csak úgy porzottak az üvegszilánkok. Bodri feljajdult hirtelenijedtében, felugrott és elhúzódott a kapu alá.

*Osztrolenka magyarországi híre Petőfi Sándor versének, Az erdélyi hadseregnek köszönhető.

Laci is megrettent az átkozódva síró embertől. Anyja, mint az árnyék, besuhant véle a belső szobába. Amazok észre sem vették. Odabenn levetkőztette már álmosodó fiát, egészen olyan gügyögő anyaszeretettel, mint pici korában. László boldogan engedte magát oda a gyöngén ölelő karoknak; s míg elnézte anyjának arca előtt lehajtott szép fejét, olyan jóleső érzés öntötte el a szívét: Ťez a szépasszony az én anyámť. És ezt a gondolatát csókban lehelte az arcára. Anyja mosolygott; megpacskolta fia meztelen lába szárát; most, hogy a gimnazista úr csak egy szál ingben volt: egészen gyermeknek látszott; úgyis bánt vele az anyja, mint ölbeli gyerekkel. Felölelte, ágyába vitte, betakarta könnyű kék paplannal és megcsókolta, háromszor egymásután.

— Aludjál, kicsi fiam, jól. Álmodjál szépeket.

— Te is, anyuskám, te is.

Mikor a másik szobába belépett, hirtelen valami különös érzés borzongatta meg Tar Lőrincznét.

— Mi ez? - suttogta maga elé meredve. Úgy érezte, hogy a szíve alatt megmozdult

valami. Leszögezve, édes rémülettel állt a szoba közepén sokáig. Mélyen felsóhajtott; a bizonytalan jövő mártíromsága, hosszú hónapok megpróbáltatása; szomorú-vidám színekben folyt össze előtte.

— Istenem, édes Istenem. Hát csakugyan!

Tíz évvel ezelőtt egy kis leány szállt be hozzájuk; de úgy látszik, megbánta, hogy a földre leszállott: pár hét múlva visszament angyaltársaihoz. Azóta virágtalanul állt a családfa. És most, jó tíz év multán, új tavasz, új fakadási ígér. A nyugtalan asszony azonnal meg akarta súgni édes titkát az urának. De azután elhessegette ezt a gondolatot; két ittas ember tréfájának hogy tegye ki magát? Nem ment hát ki á tornácra, hanem lepihent és könnyekkel esőzte be párnáját. Sírdogált szép csendesen; maga sem tudta: miért?

Odakinn Levinszky az asztalra borulva aludt. Tar Lőrincz pedig határtalan komolysággal magyarázta neki: mi a lángész? És a saját életéből vett rá számtalan példát Az újságíró nem mondott ellent.

A hold már lecsúszott az égről. Szürkés gyász borongott az alvó városon. Hajnalra járt az idő. Hűs szél borzongatta az udvarban az eperfa leveleit Távolról egy kakas hajnalébresztője zengett hosszan, múló módon.

Levinszky csak aludt. Lőrincz mester csak beszélt tovább.

-------------------

OLÁH GÁBOR: AZ ÁTOK MEG A TALYOG. Elbeszélés. 1918. 33. 481.

Kétszáz darab juhot vertek be a Csere alól az öreg Matkó juhász kerítése aljáig. Egész felhőtábor feküdte meg a vonuló csapat útját; Bacsó bácsi, a vén bojtár, köpködött is eleget, anélkül, hogy szutykos pipáját kivette volna a szájából. Negyvennyolcban verlek ilyen port a muszkák, — vetette oda kis gazdájának, Matkó Gergelynek, aki száraz tengelyű taligáján kísérte a sereget. Gergely nem szokott beszélni, csak ha iszik; most bánatosan józan volt, nagy koporsófejű kesely lovának nézte a fülét, s néha-néha oldalba suhintotta ostorával.

A juhokat Átok vezette, a bölcs szürke szamár. Sok ezer fiatal birgét hazairányított már ő a Csere aljáról. Nem mai gyermek volt. Füle tövén őszbe csavarodott a feje. Matkó uramék mindenre felhasználták: egyszer kolompos vezérnek, másszor hátas szamárnak, néha bizony a taligába is beragasztották Tályog mellé, segítőnek. Átok bölcs türelemmel viselte sorsát; csak olyankor jött ki a sodrából, mikor a vén kesely Tályog jobbjára fogták be taligahúzónak. Ki nem állhatta ezt a csipásszemű vén buta lovat. Méltóságát sértette, ha egy sorba állította vele a Gondviselés, aki Matkó uram képében morgott körülötte.

Most jó dolga volt: csapatot vezetett. Ez legjobban belevágott a hivatásába. Pompás kormányzó ösztönnel áldotta meg a természet; tudta, mikor kell pihenőt tartani, mikor lehet itatni, mikor szabad tempót változtatni. Ha nagyon pásztásan, szétszórva követte a nyáj, megállott és megrázta kolompját. Csutka, a kis lompos nyájőrző kutya, tudta már, hogy ilyenkor baj van; zárkózott csapatba csaholta az elmaradókat, a fáradt kis bankákat. Átok komolyan állt a középen, megvárta, míg rendbe szedelőzködik a karaván, a hepciáskodó, kitanult kosokat jól oldalba rúgta, a jerkéket a másik oldalba térítette, azután megindult. A debreceni vásáron vett kolompja bánatos egyhangúsággal dobolta a négylábúak marsát. Öreg estébe hajolt az idő, mire megérkeztek a Matkó gazda kapujáig.

Matkó Mihály, a kis pukkancs ember, akinek egy a széle, egy a hossza, kitárta sarkig a hátulsó kaput. Elkezdett iszonyatosan kiabálni, acsarkodni: Hé, he hő, hó, ide térítsd, te, pásztoritsátok balra azt a nyájat, hé! Gergely, István, ne szamukláljatok! Hé, aki megáldotta az anyátokat!

A nyáj megijedt s elkezdett kavarogni. Hiába ásított rájuk a nagyszájú kapu, hiába rázta Átok szamár bemenőre a kolompját: a buta kis bárányok vissza akartak szaladni. Tályog, a vén kesely, megállt a taligával, s ott álltában elaludt. Eddig a rúdon ült, félig az istrángra tehénkédéit. Gergely, a hajtó, lepattant a deszkabakról, segített Bacsó bojtárnak beterelni a nyájat.

A vezérürü egyszer vaktában beszaladt a kapun, a többi bolond juh utána.

— Milyen marhák, — gondolta a szürke, okos szamár, — ezek nem értenek a szóból, csak majmolják az oktalan kosokat.

A parányi, alig pár hetes barikák vékony hangon bégetve szaladtak az anyjuk után, be az udvarra. Egy perc alatt odabenn nyüzsgött a tábor Csak a szamár, meg a taligába fogott ló maradt az utcán.

A szamár észrevette, hogy a csipásszemű kesely alszik. Gúnyosan, megvetően nézte jó darabig. A nagyfejű állat, gondolta magában, elfáradt; hogy nem sül ki a szeme, itt, álltában aludni. Én a hortobágyi csárdától egy szuszra szoktam bekocogni a gazdám házáig, pedig az, egy napi járó. Étlen, szomjan. Mégse fáj a fejem. Ez telieszi magát, mint egy dob, pihenőt tart minden tanyaszélen, mégis odavan. Rongy népség, nem adnék érte egy harapás tengeri kórót. Hogy megvetését még jobban kifejezze, háttal fordult a keselyre. Azután a borona tövébe állt, kicsit legelt a papsajtokból és elgondolkozott. Egy szép feketébe hajló nyakú kanca—szamarat látott a múlt héten, éppen a Látókép előtt, nagyon megtetszett neki. Olyan gyönyörű nyaka van, kedves arcocskája, szép vékony, formás lába. Miért is nem szolgálhatnak mind a ketten egy gazdánál? Miért is kell kárhoztatnia lelkét ilyen holt-buta gebe mellett, mint ez a toprongyos Tályog? Szomorú az élet.

Odabenn ezalatt válogatják a vásárra menő juhokat, mint a sor alá kerülő legények elejét. Itt is vannak bélyegesek és bélyegtelenek. Matkó gazda csak rámutat egy-egy kipécézettre: azt ni! Bacsó bojtár beleakasztja kampós pásztorbotját és magához rántja a mekegő vagy a gyenge jerkét. Eget verő hűhó, lárma kíséri ezt a dulakodó mulatságot. A kis Gönczöl is fenn van már az égen, mi korára rendbe verő ének.

Gergel, a kisgazda, kaput nyit a taligának; fölveri Tályogot édesded álmából és benyöszörögnek az udvarra. A szamár szó nélkül megy utánuk; csöndesen röhögött magában, mikor Gergely odasózott a Csámborgó keselynek. Ügy kell a nyavalyásnak.

Mind a kettőjüket bekötötték az istállóba. Friss szagú lucernát ölelt elébük a gazda:

— Egyetek, a fene egye ki belőletek.

A kesely elkezdte halámolni a szénát, mintha soha életében jól nem lakott volna. Csámcsogott szuszogott, köhögött, nyögött, hogy az Átoknak borzasztó volt hallani.

— A paraszt! Gondolta lenézőn. Elveszi undok pofázásával az ember étvágyát.

Ő maga finoman foghegyre vette a lucerna-szálakat, úgy abrakolt,mint egy művelt szamárhoz illő.

Gyönyörű holdas éjszaka volt. Matkó gazdáék, vacsora után, a juhász bundára heveredtek az udvaron, a lepihent juhnyáj közepébe. Kívánatos nyitva tartani félszemét az embernek ilyen éjszakán, mert a rosszban járók neszét veszik a kétszáz darab jószágnak s hamarosan elkötnek belőle tíz-tizenkettőt. Az éber Csutka kutya a kapu alá hasalt, fél füle untalanul az utca zaját neszelte. Arrafelé már a mezőség pusztasága nyílik. A juhászok a csillagos eget nézték. Öreg Matkó Mihálynak eszébe jutott az a sok szép éjszaka, amit odakinn a Csereszélben vagy a Hortobágyon virrasztott át a nyáj mellett. Nyelve megoldódott és álmatag, duruzsoló hangon mesélt:

— Október táján taligáztam kifele a Cserére. Az Apa fája erdő alatt mentem. Olyan éjszaka volt, hogy harapni lehetett a sötétséget. Ahogy az Akasztófa-dombnál kocogunk a Tályoggal: hát csak meghűl bennem a vér, az akasztófa rám ugatott. A kesely, még akkor virágjában volt, megugrott, megbogárzott, majd felfordította a taligámat. Van ott valaki, hé? Kiáltottam az akasztófára. Újra rám ugatott. Hű, a hajam minden szála égnek állott. Miatyánk egy Isten, segíts! Közzé vágtam a lónak, fele idő alatt künn voltam. Azóta nem az Akasztófa-domb felé járok, hanem kikerülök a kettős halomnak.

A bojtárok hümmögtek, elgondolkoztak. Az istálló nyílt ajtaján kihallott a jószág lucerna-ropogtatása. Az ég tetejéről egy nagy fényes csillag hullott le. Bacsó, a vén bojtár, egyet lökött magán, ki sem vette szájából a pipát, úgy beszélt a pipaszár mellől:

— Kinn háltunk a Hortobágyon. Meleg nyár-középi éjszakán. Heten feküdtünk egy szóltéban, juhászok. Egy hajításnyira ment tőlünk az országút Csege felé. Nagyon borult idő járt. Az ember alig látott, az orra hegyéig. Nem aludtunk. Csak úgy darvadoztunk ott, szótalanul. Egyszer, úgy éjfél táján, arról Csege felől, nagy hűhó, szekérzörgés, lánccsörgés hallik. Egyre közelebb, egyre közelebb. De hiába feszítem neki szememet a sötétségnek, nem látok semmit. Mikor úgy velünk egy irányba jutnak, azt mondja valaki nagy, tiszta szóval: ŤHó, megálljatok, eltört a tengely!ť A lánccsörgés megszűnik, a zörgés megáll. De nem látni semmit. Akkor azt mondja az a valaki: ŤOtt fekszik hét legény egymás mellett, eredj szolgám, a túlsó szélsőnek vedd ki a balszár csontját, az jó lesz tengelynek; egy évre hét napra visszahozzuk. Üm! Az irgalmas Jehováját, a túlsó szélső én vagyok. Botom a markomban; gyere, ha ördög fiadzott, leütlek. Várom, várom, nincs semmi. Kis idő múlva újra lánccsörgés, ostorpattogtatás, hűhó, szekérzörgés. Elmentek. A hideg borzongatott egy kicsit, de nevettem. Nem vették ki mégsem a balszárcsontomat. Jól aludtam rá. Reggel, fel akarok tápászkodni, hát barátom, a bal lábam csak összelottyan, nem birok felállni. Tapogatom: kivették belőle a csontot. Vitetem magamat javasasszonyhoz, kentem-fentem, nem ér az fabatkát sem. Odavoltam. Egy esztendő hét nap multán megint kifektettek a tetthelyre, várom a Sátán szekerét. Éjféltájt jönnek ám a Kondoros felől; lánccsörgés, ostorpattogás, hűhó, szekérzörgés. Megállnak. A szívem úgy dobogott, hogy hallottam. Vártam. De nem éreztem semmit. Idő múlva elmentek. Nem tették vissza a csontomat! Csak úgy vaktában fel akarok állni, hát kifeszül a ballábam, de gyönyörűen. Olyat rúgtam vele, hogy az aziránt fekvő Businak félrerúgtam az állkapcsát. Azóta olyan kificamodott pofájú. Hanem, barátom, azóta hiszem, hogy van ördög.

— Nagy sor, — mormogta Matkó gazda, aki hiti a rossz szellemekben; mert igy ízben vörös disznó képében kísértette meg a sátán. A fiatal Gergelyt már hitetlenebb bordában szőtték:

— Álmodta azt kend, János bácsi, mikor fenekére talált nézni a literesnek.

Bacsó bojtár nem szólt többet egy árva hangot sem. Aki hiszi, üdvözül, aki nem hiszi: üljön a farkára. Az álom seregestül járatta már körülöttük táborát. A nyári éjszakának különös, messziről támadó hangjai elzsongították a pusztaság embereit. Hunyora nehezült a szemük pillája. Egyet-egyet sóhajtottak és megadták magukat a lebírhatatlannak. Odafenn a magasságban szinte lángolt a Fias-tyúk bokorcsillaga.

A vén kesely is letette fáradt csontjait a zizegő alomra. Zabálásig evett, azért igen rémeseket álmodott; fetrengett jobbra, balra. A finom szamár nem tudott tőle pihenni; átkozta az isten butája gebét s olykor-olykor jól fülön harapta. A Tályog felnyikkant, kicsit sajgott a harapás, de hamar álomba veszett és nyögött tovább. Odakinn csönd volt. Az idő egy percre megállott. Csak az ülőn gunnyasztó kakas beszélt álmában. Egyszer valaki megmozdul az udvaron. Óvatosan fölemeli fejét, körülvizslat. Mindenki pihen. Ekkor fölül és vár. Nézi a csillagok állását. Hallgatózik, mintha távoli neszre fülelne, lassan fölemelkedik, föláll. Keresztüllép egy testen, megy a kapu iránt. A juhok föl se rezzennek lépése halk zajától. Hanem a lompos kis kutya, a Csutka, felüti fejét; de már vakkantani nem ér rá, két vasmarok belefojtja a hangot. Zörrenés nélkül kilép a pusztaságba nyíló utcára, a megfojtott kutyát belöki a száraz árokba. Az ajtó behajol a háta mögött. Kiáll az út közepére, gyufát gyújt és tűzkarikát csóvál a levegőben. Nem messziről hasonló jel felel rá.

Egy perc múlva lovas ember válik ki a holdfény homályos ködéből. Lova patkója nem dobog, posztóval van bevarrva. Előtte egy mezítlábos óriás talpal: Sehonnai Nagy Gábor, a Matkó Mihály harmadik szomszédja. Mikor a kapuban álló emberhez ér, egy mukkot sem szól, csak fölemeli kezét a lovasra: megállj. Az megáll. Az óriás paraszt a jeladóval együtt belép az udvarra, ahol kétszáz darab juhcsapat közepén Matkó juhász alszik a fiával. Amit azután művelnek, olyan, mint az álom; gyors, tüneményes és nyomtalan. Tizenkét jó bárányt gúzsba szorítanak, a szájukba pecket vernek és párosával felakasztják nyolcát a nagy csontos lóra, négyet pedig az óriás Sehonnai Nagy Gábor billent a nyakába. Kezet ráz az árulóval, azzal usgyé, mint a buti boszorkányok, úgy tűnnek el a nyúlási pusztaság irányában. Az áruló fülel, vár. Egy percig a kilincsen a keze. Ha most ébred valamelyik Matkó: ő kiáltja el a tolvajt. De a két juhász füle botját sem emelinti se zajra, se bajra. A Csutka már csöndes állat.

Az ember átlépked az alvó juhokon, át az alvó embereken, leheveredik a maga helyére; bundájába takarózik és leteszi a csendest. Hamarosan elalszik; ideje, mert közeleg a hajnal

Hajnal percenet táján a szürke szamár azt álmodja, mintha rossz emberek szétszednék a kerítést, az ól falát és hajtanák a Matkó gazda gyönyörű juhait álnok utakon. Ijedtében fölébred, szívdobogást érez s elkezd nyugtalanul kiáltozni: ŤI—á, i—á, i— áá!ť Gergely felmordul álmából:

— Nyavalya törje ki ezt a vadszamarai, hogy iázik. Tán esőt érez.

Azzal a másik fülére fordult és aludt tovább. Reggelre kelvén, Matkó gazda bevizslatja a nyájat; majd sóbálvánnyá válik, mikor észreveszi, hogy tizenkét címeres báránya hiányzik. Eget hasogató káromlással költi az alvókat:

— Keljetek fel, hé, megloplak bennünket megint!

Bacsó bojtár talpra perdül, szemére gyűri zsíros kalapját, a kampós bot pereg a kezében, nekimenne most az édes apjának:

— Csutka, ne! Kis kutya, ne! Te is elaludtál? Hova tűnt az én szolgám? Nézzed már, nézzed, valami bitang elherdálta az én kutyámat is.

Keresik a nyomot: odakinn megtalálják. Kerékvágás, mezítláb nyom, lópata-hely. Merre mehettek a zsiványok? A böszörményi úton belevész a keréknyom az ezer szekérvágásba.

Gergely rábukkan a megfojtott kis kutyára:

— Itt a kend szolgája, Bacsó! A vén bojtár ölbe veszi az állat tetemét, nézi,

nézegeti szomorúan, megsimogatja gubancos szőrét és a porba ereszti:

— Ez már nem kél fel többet. Hej, gazduram, jobban sajnálom én ezt, mini a kelmed tizenhét bárányát. Ejnye, Csutka, de megszomorítottál.

— Még jó, hogy a lovamat el nem kötötték az ólból, meg a szamaramat, — vigasztalja magát Matkó gazda.

Gergely megcirógatta a csöndes csacsit :

— Ez az állat észrevett valamit, mert nagyon nyikorgott hajnal felé. Figyelmeztetett. Kár, hogy akkor nyeregbe nem kaptam. Sarkantyújára hágtam volna a betyárnak.

— Ünnep után kántáltok? — acsarkodott az újra méregbe vesző juhász. Aló, hajtani ezt a nyájat a mondott helyre, míg el nem lopják a felét.

Bacsó kaput nyitott és kiterelte a pihent sereget a nyúlási vásártérnek. Matkó meg a fia búsan bandukolt utána. A szamár otthon maradt a lóval. A vén kesely nem akart fölkelni; nagyokat nyögött és hengergőzött. Elrontotta tegnap este a gyomrát. A feje zúgott rettenetesen.

Átok, a finom szamár, undorodással nézte.

— A paraszt. Dögig falja magát, azután felfúvódik, mint a pukkancs-bóka. Semmi haszna, csak a szénát, zabot fogyasztja. A szamár észrevette, hogy valami baj van. A gazda kiabált. Azt gondolta, a vén kesellyel nincs megelégedve. Nem is fogták taligába, pedig elmentek a bégető juhok. Még jobban lenézte a csontos csípőjű nagyfejűt s eltökélte magában: soha többé nem húz vele taligát.

Gyötrelem volt egy levegőt szívnia Tályoggal; addig-addig ráncigálta a kötőféket, hogy kioldódott a kötés. Méltóságosan kivonult az udvar hátuljára. Megállt a borona mellett és gondolkozott mozdulatlanul. Egy kis csibe fellibbent a hátára s megülte, mint a fészket. Átok nem haragudott érte. Ő csak a vén lovat nem állhatta ki.

Matkó gazda túladott a juhokon. Délre már hazajött a fiával. Bacsó bojtár még odakinn maradt, s mikor tiszta lett a levegő, besomfordált a Nyulas csárdába. Sehonnai Nagy Gáborral megitták a tizenkét szép bárány áldomását. Fele ára a vén bojtár markát ütötte. Búcsúzóra kezet ráztak:

— Becsületes ember segíti a másikat. Így szokták ezt a mai világban.

Gergely, a fiatal gazda, másnap reggel befogta a lovat, meg a szamarat a nyikorgó taligába, hogy megy vissza a Cserére. Amint a kapun kikanyarodik, az arisztokrata érzelmű szamár csak megbicsakolja magát, fart vet a hámfának s megáll. A kólikás kesely, akinek nyűg és kárhozat volt már az élet, igazodik hozzá szívesen: ő is pontot tesz az útja végére. A kis gazda csak vár, mikor indul neki a két lőkös állat. De Átok nem indít, Táljog pedig leül a rúdra. Az ostor el kezd munkálkodni, csihé, puhé, gyűhé! Hanem a felemáspár csak áll, lába leragadva. Az öreg Matkó, aki a kaput akarta betenni, látja a gyalázatot: fia elakadt a száraz földön, üres taligával, két igással. Zörgős mellében megáll a lehelet, süvege alá szökken a vére s elkezd kiabálni:

— A fejét, te! A vékonyát, te! Ne sajnáld! Még csúffá tesz ez a három jószág.

Harmadiknak busman fejű fiát értette.

Gergely megharagszik, boldogabb végét fordítja az ostornak, úgy biztatja a csökönyös szamarat, meg a lusta gebét. De azok csak nem értenek a szép szóból.

— Nem megyek evvel a vén piszkossal egy tapodtat sem tovább, ha agyonvernek sem, — füstölgött magában a szürke szamár. — A gazdámnak vagy van esze, vagy nincs esze. Ha van, belátja, hogy nem bírom a rangomon alul eső társaságot. Eh, te buta pofa, be nagyon utállak.

Hullott, kopogott már a pásztorbot tompa ütése is, mint a jégeső. Tályog sírt fájdalmában, de a megátalkodott szamár miatt nem bírt indítani. Átok lekonyította nagy fülét s úgy állta pisszenés nélkül a fejére hulló zuhatagot. Mit volt mit tenni, keselyt kifogták a hámból, hátha magában húz a bolond szamár. Átok ajka finom és gúnyos mosolyra vonult, mikor elérte célját. Ló nélkül megindul, és csöndes kocogóban viszi taligáját, taligáján kis gazdáját a Csereszélbe. A vén kesely beteg bambasággal bámult utána.

Matkó gazda bevezette s végigmustrálta:

— Hát ezt mire vettem? Mire tartom, ha még taligába sem jó? Hogy az ág rogyjon erre a táltos csikóra.

Jól megrakta az öreg négylábút, hogy csak úgy zörgött a csontja. Azután bekötötte a jászolhoz, rávágta az ajtót, felé se nézett egész nap.

Szegény Tályog tizenhat éve szolgálja gazdáját; nagyon zokon esett neki ez a szívtelenség. Hiszen igaz, hogy nem bírja már a nagy utat, a lélegzete hamar eláll, fulladozik; inai bizony megrokkantak, a szeme sem a régi már, bal fülére is nagyot hall egy kicsit. De azért nem lett volna szabad Matkó gazdának így beteggé verni; hiszen híven szolgálta, ereje fogytáig, inaszakadtáig. öreg lónak fáj már az élet. Nyugalomba kellene küldeni valahogy. Hej, sok bádog tejet hazazötyögtetett a Cseréről, a Hortobágy-szélről! Hány patkót elrúgott azóta! Milyen rosszul esik most ez a pogányság. Ezelőtt nem verte, nagyon is megbecsülte a gazda. Mióta ez az agglegénynek maradt szamár behízelegte magát a kegyelmébe, azóta a Tályog jó napjának vége. Hej, be szomorú ez az élet öreg könnycseppek görögtek végig csontos arcán. Lefeküdt a puszta földre, mert még aljat sem vetett alá a kis hörcsög-ember. Kiálló csontját törte a kemény ágy, sajgott minden porcikája; de olyan fáradtság lepte meg, hogy nem volt lelke felállni. Csak pihenni, pihenni. Az öreg kesely az állatok proletár sorsát görnyedezte, mióta rúd mellé fogták a csikói sorból. Soha nem volt egy pihenő napja, egy csendes vasárnapja; mindig gyí hő, mindig hajrá. Egy időben homokot tengelyezett a Kincses-hegyről a városba; máskor hátaslova volt a gazdának; azután lejhordó taligába fogták, óriási utakat kellett begyalogolnia. Ekét húzott, mikor a tengeriföldet szántották. Keringő-malomban is taposta a földet sokáig. Mindenre jó volt, minden kitelt tőle. Ügy szeretett volna néha kiszabadulni a zöld mezőre, ahol úri lovak futottak versenyt a széllel; olyan jól esett volna meghengergőzni a nyári meleg homokban, vagy begázolni a folyóba, mikor magas volt a vízállás. A lelke fájt, mikor mások vidámsága, boldogsága kacagta szembe az ő szakadatlan robotját. Hát soha mm nyerítheti már ki magát a jó szagú mezőkön? Hát soha össze nem dughatja nyakát valamelyik kedves ismeretlennel, mikor úgy bizsereg a vére? Hogy áhítozta a drága zabot, s mindig csak lucerna, vagy korpás tengeri volt a mindennapi kenyere. Pedig ő nem lázongott, soha föl nem emelte lábát ura ellen, mint más, szocialista érzelmű lovak szokták; még sincs hűségének semmi jutalma. Eh, jobb volna már nem lenni. Ez a rongy élet így kibírhatatlan. Fájdalmasan nyöszörgött az öreg ló. Eszébe jutott fiatalsága, fiatalságának egy ábrándja: mikor valami nagyúr meg akarta venni kisfia számára hátas paripának. Milyen közel állott akkor a boldogsághoz! Ezt, is elütötte kezéről a véletlen. Nem volt a szőre fekete, hanem csak olyan pej. Neki soha nem sikerült semmi az életben. Mire vár még? Így, levénülten, letörve, lezüllve? Hogy egyszer kidőljön a hámból és ott verjék agyon az árokparton? Inkább szakadjon vége életének még ma. Ha felkel a nap: jön a hencegő szamár, csúfolja, rugdossa, meggyalázza; s még csak bosszút sem állhat rajta, mert a nagy fülű sokkal erősebb, mint ő. Fázott és irtózott ettől az undok szolgatársától.

Reménytelenül csüggesztette le csontos fejét. Rossz volt a szája íze, nyála csorgott, a gyomra ki akart szakadni; felfúvódott. Érezte, hogy baj van. Ha így marad holnapra is, patkós csizmák rugdossák, ostorszíj vágja az arcát véresre. Meg kell dögleni. Mentől hamarabb, annál jobb. Fájdalmas nyihogással bocsátotta el utolsó átkát a világra.

Azután elkezdett vergődni. Jobbra vetette magát, balra vetette magát. A kötőfék szára lassan rácsavarodott nyakára, fojtogatta. Nem igyekezett belőle kibontakozni, hanem még jobban bele vergődött. A feje fennakadt a kötélen, teste pedig egész súlyával húzta lefelé. Elhomályosult előtte az istálló, véres ködbe borult minden; az agya lüktetett, mintha szét akarná vetni a vér. Szakadozva hörgött föl rossz melléből a lélegzet, egyre távolabb, egyre messzebb maradt mögötte minden: a gazda, a taliga, a gonosz szamár, a kolompos juhok, az élet. Sokáig kínlódott, sokáig hörgött még. Azután lassan elcsendesedett; megkínozott párája átrepült a lovak paradicsomába. Megfojtotta magát. Matkó gazda csak másnap vette észre, hogy nem szuszog a Tályog. Elkáromkodta keserűségét, egyet rúgott az öreg jószágon és ennyit mondott neki búcsúztatóul:

— Evett volna meg a fene.

Mikor a szürke szamár hazajött fordulóra a Csereszélből, Matkó juhász odaszólt a fiának:

— Kötözd fel ezt a dögöt a taligára, vidd ki a sintérházba, hadd nyúzzák le róla a bőrt. A zsidó majd ad érte valamit. Gergely nekifohászkodott és a taligához láncolta a kimeredt néhai keselyt. Négy lába az égre kapált.

Az Átok csak nézi, csak nézi a dolgot. Mi leli ezt a bolondos kehes gebét? Tempózik? Vagy kiadta a páráját?

De jól jártak mind a ketten, ha megdöglött. Soha ki nem állhatta. Még a szagát sem szerette. Undok, paraszt egy állat volt teljes életében. Egyebet sem tudott, csak falni, falni. Hanem azt a gyalázatot semmi eső le nem moshatta róla, hogy neki kellett kicipelni néhai társát a sintértelepre. Egy napig beteg volt utána az undorodástól.

----------

Nyugat 1914. 7.

Ady Endre: Szegény magyarok (Regény)

(Szegény Oláh Gábor)

Ignotusszal sírtunk egyszer össze Debrecenben a Kollégium kriptás könyvtárában, hol is Oláh Gábor volt a mutogató vezetőnk:

- Nem az a baj - valahogyan ezt mondta Ignotus -, hogy Debrecen talán kulturálatlan hely. Sajnos, van múltas kultúrája (Csokonai-ereklyéket néztünk éppen akkor), s e kultúra reménytelen az igazi kultúra számára.

Oláh Gábor Debrecené, s most már bizonyosan tudom, elolvasván két vastag kötetes regényét, hogy vigasztalanul Debrecené marad. Ez az "izmos fél-talentum", mint valaki egyszer nevezte, izmait most beledolgozta ebbe a siratnivaló dolgozatba. Pamflet, mondjuk, lírai pamflet, s ami olyan szörnyűséges, Oláh Gábor ebben mindent el akart mondani, s el is mondott mindent, amit tud. Ahol járt, amiket tanult, amiket éhezett, akiket irigyelt, akiket látni vélt, amiket óhajtott, mindent és megrázóan semmit. Én is benne vagyok (bizony isten ez a legkisebb baj), te is benne vagy, mindnyájan benne vagyunk e titánkodó műben. Mi kiheverhetjük ezt a szerepeltetést valamennyien, de Oláh Gábor, akit szeretek és sajnálok, bajosan. Így beszél álmában, s árulja el magát a gyermek, avagy hogy ellenem szívesen szegzett Oláh-hasonlattal éljek, így beszél a borból az igazság. Csődös, vagy csak képzelt s már képzeletben meghalt szerelem, haláljáték babra, magyar sorsról szóló nóta, melyet Gabriel Oláh együgyűen énekel el művelt füleknek, mint Gabriel, ille Hungarus, ha jól emlékszem a magyar krónikásnévre. Sírni szeretnék, ha elgondolom, hogy az irodalom, mely csak igaziaknál élet és igazság, sőt több, mennyire megvadíthat egy derék s még neuraszténiához is jogtalanul, igazságtalanul jutott debrecenit. Egyszer azt írtam Oláh Gáborról, hogy közibe vág az egy lónak és úgy robog: szegény ló, most már bőrön fölül viseli nyugtalan bordáit. Mióta magamat nem sajnálom, szeretek idegen sorsokon sajnálkozni, de alig sajnáltam még embert emberebben, jobban, mint a "Szegény magyarok" íróját.

*

Oláh Gábor: Szegény magyarok. Regény. I-II. kötet. Debrecen, 1914. Csáthy Ferencz. 321p., 336p. (2) Az egyik legritkább Oláh Gábor mű. Antikvárium.

Megjelent és kiadatlan műveinek roppant tömege egy óriási vállalkozás hajótörésének látványát nyújtja. wiki

Függelék

Kompolthy Jób tengerészkapitány: DSUNKA-HAJÓVAL KÍNÁN KERESZTÜL. Sanghai, jún. 27. 1906. (1906. 34, 555.)

Kínának legnagyobb, de legnehezebben hajózható folyamát, a tengerszéles Yang-ce-Kian-got a múlt ősz és tél folyamán hajóztam végig hivatalos küldetésben. A Sárgatenger végső kikötőjétől Chinkiangtól indulva, egész Kínán át Chung-Kingba vitt utam, a tibeti határig. Az út 64 napig tartott és ezerhatszáz mértföldet tettem meg.

Az alsó Yang-ce-Kiang a tengertől Jehangig még gőzhajóval hajózható; s ez az út mindössze 20 napig tart. Innentől kezdve azonban a 4—5 kilométer széles folyam tele van kiálló sziklacsúcsokkal, vízesésekkel, örvényes kataraktokkal s a partokat óriási, 4—5 ezer lábnyi magas sziklák képezik. Ezen a veszedelmes folyamrészen csak az erős építésű khínai dzsunk vitorlás hajó bír felhatolni, s ár ellenében persze vontatni kell. E célra minden dzsunka hajó 20—30 vontató kulit visz magával, kik az erős sodrású vízeséseken át, hosszú bambuszkötelekkel vontatják a dzsunkát, a parti sziklafalakba vágott szédületes ösvényekről. Néhol még ennyi erő sem képes a hajót átvinni a zuhatagokon s akkor a partvidéki szegény nép is beáll vontatóknak, s néhány rézpénzért (fejenként két krajcárért) órahosszat vontatják a hajókat.

Ichangtól Chungkingig való 44 napos utam alatt három embert vesztettünk a 30 főnyi vontató csapatunkból.

A legnagyobb esésű s így legveszedelmesebb zuhatagok a Ching-tan, Ich-tan és Yen-tan nevű kataraktok. A zuhatag alján horgonyt vetve, a vontatókat s a tíz matróz közül ötöt partra tettünk, kiadva nekik a karvastagságú vontatókötelet. Azok belekapaszkodtak a kötélbe, s a vezető hajcsár ütemes üvöltése s korbáccsal való püfölése közt, iszonyú ordítás, átkozódás közt megindult a vontatás.

Derékszög-kanyarulat miatt a folyam közepe felé kormányoztuk a hajót; a kormányt én és a kínai kapitány fogtuk erős kézzel.

Másnap elölről kezdtük a mulatságot, de akkor a zuhatag alján bevártunk egy utánunk jövő katonai dzsunkot, s ennek a 40 főnyi legénysége is segítségünkre volt. Vagy 20 partlakó kuli is beállt vontatóknak. A dobos a vontatók sorai közt elkezdi az ütemes dobolást tram-tram, tratatam, s a három bambuszkötelet 90 ember feszíti feljebb-feljebb. A hajó lassan-lassan, törtet a zuhatagnak, orra kiemelkedik a vízből, a parton a vontatók még jobban ordítva húzzák a köteleket s most a hajónak már egyharmada áll ki a vízből! Ez volt a krízis! Még egy erős rántás a köteléken s a hajó a felső plató vizébe zuhant.

Erről a szomorú helyről, ahol egy embert vesztettünk, 6 álló napig nem mozdulhattunk. Kontraszél, mely olykor orkánná fajult, örökös zápor s a Yang-tze-kiang.

Örült áradás kényszerített az itt maradásra s e közben még arra sem volt mód, hogy a nem messze fekvő falucskába mehettünk volna. Amint az ár nőtt és nőtt, 3 óránként közelebb és közelebb kellett hajónkat a part felé vinni s újból lehorgonyozni. A hetedik reggelen végre kisütött a nap. Partra vitettem az egész hajószemélyzetet, s nagy vígan bevonultunk a faluba.

*

Horvdlh Janka : GYERMEKKOROM EMLÉKEIBŐL. (1907. 34. 678.)

Néha egy pár szó, mint villanyfény világítja meg egész tárházát rég elraktározott, már el is felejtett emlékeinknek, a feledés sötétsége eloszlik tőle s világosan látjuk magunk előtt rég lefolyt idők eseményeit…(Lásd: M. Proust Madelaine-effektus)