h14–62. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók. 

 

 

2017. 05. 07. – 05. 26.

 

 

Tartalom

 

 

Magyar próza

 

 

     Pesti Nagy Lajos: PHOENIX. Elbeszélés 1918. 4. 54-55.

     Petelei István. HÓBORTOS TÖRTÉNET. 1891. 7. 103, 118.

     Réthi Lajos. Akarata ellen méltóságos úr — Életkép. — 1870. 7.- 8.

                           Egy német ember magyar leánya. Elbeszélés 1875. 19, 34

                          PÁLYÁZAT EGY SZÉP KIS GRÓFNŐRE. Elb. 1889. 33. 526.

                           EL NEM MÚLÓ HÁLA.1913. 1. 6.-7.

      Rezek Román. BŰNBÁNÓ MAGDOLNA. Elbeszélés. 1921. 79.-81.

      Roskovics Ignácz KRISZTKINDLIK… Elbeszélés 1906. 51. 830.

                                    PETYEGŐ URAM. Elbeszéli a rajzaihoz R. I.

      SAJÓ SÁNDOR: FLÓRIÁNNÉ ELVEI.  ELBESZÉLÉS, 1912. 50. 1000.

                    A BÍRÓ MEG A FŐISPÁN HUSZÁRJA. Elbeszélés. 1914. 31. 612

     SÁROSI BELLA: CSALÓDÁS. 1906. RT. 97-98. Elbeszélés.

     Sas Ede: KEGYELEMKENYÉR Elbeszélés. 1907. 29. 578.

                     SZTRÁJK ALATT. Elbeszélés. 1907. 38, 759.

                    A DIADALMAS ELLENSÉG. Elbeszélés. 1912. 27. 542.

 

 

Függelék

              KRASZNAHORKA. 1891. 7. 107.

              BUDAPEST -VILÁGVÁROS. 1912.49. 994.

 

 

 

 

Magyar próza

 

 

 

  Pesti Nagy Lajos

 

  Pesti Nagy Lajos: PHOENIX. Elbeszélés 1918. 4. 54-55.

 

  A mérnök reszkető lábbal állt az igazgató elé. Fátyolos, megakadó beszéddel bejelentette, hogy hazamegy, mert beteg, nem     tud dolgozni. A feje fáj, napok óta nem aludt, még összeadni sem tud, még vonalzóval sem tud egyenes vonalat rajzolni.

  Az igazgató csodálkozva hallgatta a mérnököt, aggodalmasan nézte sápadt arcát, szenvedő szemét és csak ennyit mondott:

  — Tessék hazamenni.

A mérnök megijedt a saját cselekedetétől, attól, hogy elkéredzkedett a hivatalból, hogy nem tudta folytatni a munkáját. Töprengett:

— Mi ez velem? Mi lesz ebből? Furcsa, hisz én soha beteg nem voltam.

Az estét kávéházban töltötte, később elment egy zenés, táncos mulatóhelyre. Kissé fölélénkült, csaknem egészen jól érezte magát és most szinte nevetségesnek találta a hirtelen ijedtségét és azt, hogy már orvoshoz is készült. De a mikor hajnal felé hazaérkezett, sajátságos izgalom lepte meg, amely késő reggelig nem szállt el az idegeiről. Csak délelőtt aludt vagy két órát, azután egész nap újra fájt a feje.

Három nap múlva orvoshoz ment. Az orvos tüzetesen megvizsgálta, betegségét jelentéktelennek mondta, orvosságot nem is írt, csak életrendet szabott meg és biztató szavakkal, megnyugtató mosollyal elbocsátotta.

Ezt az orvost néhány hét alatt többször meglátogatta, kúrára, gyógyszerekre tértek át, eredménytelenül. Azután más orvosok, professzorok kerültek sorra. Mindegyikhez reménységgel érkezett, néhány látogatás után pedig pusztulásra, halálra szántan távozott. Most már egész lelkét betöltötte a betegsége. Szüntelenül azzal foglalkozott, arról gondolkodott,   arról beszélt az ismerőseinek, mindegyiknek tövéről-hegyére elpanaszolta. Nagyon, beteg ember az, mondták róla, ha szóba került. Kár érte, milyen fess ember, így sajnálkoztak miatta a nők. Mert magas alakjával, halvány arcával és lassú, szándéktalanul is elegáns mozdulataival tetszett a nőknek. De ezzel ő már nem törődött, már csak panaszkodott, a panaszai közvetlenül, mit sem leplezve hangzottak el, de inkább bánatosan és lemondóan, semmint siránkozva. Pedig már elvesztette a hivatalát, felélte és a gyógyítására elhasználta a megspórolt pénzét, a ruháit is elhordta. Utolsó kis pénzén még Bécsbe utazott egy világhírű professzorhoz, de az új kúrához bizalma nem volt, meg a pénze sem volt már elég hozzá.

Beteg pesti éjszakázó lett a mérnök. Nagy bottal a kezében, még mindig mutatós angol kabátban, formás keménykalappal, lakkcipőben lépdelt a körúton és az Andrássy-úton, egyik kávéházból a másikba. Leginkább népes, olcsóbb tanyákra, amelyekben már ismerősöket, cimborákat szerzett s velük átbeszélgette az éjszakát. Beszélgetés közben gyötrelmes szüneteket tartott, kínosan simogatta a homlokát, nyomkodta a halántékát és igen sok aszpirint szedett fejfájásának a csillapítására. Néha dominózott, hajnaltájban, az e helyeken gyülekező leányokkal diskurált, akikkel egészen sajátságos módon el tudott beszélgetni, komolyan vette őket és törődött az apró dolgaikkal, Máskor egy bolond emberrel vitatkozott, aki végtelen dühbe hozta őt, mert azt állította, hogy feltalálta a perpetuum mobilét és a bolondot ennek a lehetetlenségéről hasztalanul igyekezett meggyőzni. Pedig hát ő csak ért az ilyesmihez, elvégre az egy egyszerű fizikai kérdés, ő pedig mérnök, diplomás ember és még vitatkozni mer vele egy ilyen senki.

— Érdekes helyzet, — mondta nevetve a vita egyik tanúja, kövér, nyugodt ember, mind a kettő azt hiszi, hogy a másik bolond és mind kettőnek igaza van (?).

A mérnök dühösen legyintett, elhallgatott, újabb adag aszpirint vett be. Egy színész rászólt:

  — Miért pusztítja magát azzal a méreggel?

— Nem méreg ez, ez az egyetlen boldogságom. E nélkül nem bírnék élni. Annyira fáj a fejem.

— Amennyit maga beszed, az már méreg! — mondta a színész határozottan és szinte haragosan. És csaknem felelősségre vonta a következő szavaival:

— Hát miért fáj a maga feje? Járt már orvosnál? Mért nem gyógyíttatja meg magát, mi?

A mérnök fájdalmas gúnnyal mosolygott s a környezete beszédmódján felelt:

— Ha magának annyi koronája lenne, mint a hány orvosnál én már voltam.

A színész a megdöbbenés miatt komikus pózba vágta magát és részvétteljesen firtatta tovább:

— Magának, kedvesem, valami szanatóriumba kellene mennie. Nem lehet? Nincs pénz?

  — Voltam már. Nem is egyszer.

  — No és nem használt?

— Nem. Semmit sem használt. Csak a pénzem ment rá.

— Hm, hm... Hát mi ez tulajdonképpen? Valami okának csak kell lennie. Vérvizsgálatot vetetett már?

— Minden volt már. Mindent megpróbáltak velem. Nem tud már maga nekem újat mondani. A színész még feszegette a dolgot, orvost, kúrát, orvosságot ajánlgatott és vigasztalta a mérnököt, hogy el kell a bajnak múlnia.

A mikor a mérnök eltávozott, hogy egy más éjjeli tanyán várja meg a reggelt, a színész még sajnálkozott rajta, de aztán nevettetően utánozta a mérnök lassú, beteges, elegáns mozdulatait, beszédét és arcjátékát. Egy német artistaleány, mivel a jelenlevők mind hangosan, bántóan mulattak a produkción, rászólt a színészre:

— Maga egy komisz ember! Ha szíve volna, nem gúnyolna ki egy ilyen szerencsétlent.

— Az a kenyere, hogy mindenkit kigúnyol, — mondta valaki. Ö a legkiválóbb komikus, ebben a kávéházban.

Ezen a közbeszóláson maga a színész is jót nevetett és most már a német artistaleányt kezdte utánozni, igen ügyesen, gonoszul. Másnap az artistaleány, mihelyt megérkezett, elhívta a mérnököt ebből a társaságból.

— Ne üljön olyan közönséges emberekkel. Nem magához valók.

És leültek külön egy kis asztalhoz, beszélgettek, német képeslapokat nézegettek. A mérnököt kínozta a fájdalom, szemei behúzódtak üregeikbe, a cimpáitól leomló barázda megmélyült és megnyúlt, hosszú, vékony ujjaival nagy haját túrta, gyötörte, az arca sötét és vértelen volt. A leány lopva nézett rá, gépiesen csacsogott a fülébe, az élclapokat kíméletesen félretolta. Reggelig ültek együtt, a leány simogatta a férfi kezét és mivel az hűvös és beteges volt, mint a nyirkos fal, melegítgette. Együtt indultak hazafelé. A leány kérte a férfit, hogy kísérje el hazáig, de nagyon sokat sétáltak, beszélgetve, végre is ő kísérte el a férfit egészen a lakásáig. Így akarta.

  — Mikor kel fel? — kérdezte tőle.

  — Estefelé, délután.

  — Tud valamit aludni?

   — Jóformán semmit. Csak úgy hánykolódom az ágyban. Ha olyankor volna nálam egy revolver, elaludnék.

   — Szegény, — mondta a leány éneklőn és megsimította a férfi képét.

Ennek a napnak délutánján találkoztak egy körúti kávéházban, artisták és artistanők nappali tanyáján.

— Mindennap itt fogok ezután uzsonnázni, — mondta a nő, a szemei felcsillantak és rámosolygott a mérnökre. A mérnök hálásan nézett rá vissza. Naponként találkoztak ezután, délután is, hajnalban is, ismeretségük barátsággá melegedett, a nő szórakoztatta, ápolta, vigasztalta és szerette a férfit.

— Az utolsó boldogságomat neked köszönhetem, Poldi! — mondta egyszer a férfi. Milyen jó vagy te. Mégis csak hinni kell a nőkben.

De már reszketve, vontatottan mondta ezt és elakadt, nem tudta folytatni, már a beszéd is nehezére esett. Csaknem félhalott volt, mert sovány volt és sárga, lassan járt, nehezen mozdult, fejét behúzta a vállai közé, arcát mélyen szelték hosszába a barázdák. A pénze egy krajcárig elfogyott, dolgozni nem tudott, segítségre sehonnan nem számíthatott. Már ennivalóra sem tudott pénzt szerezni. Csillapító orvosságokra sem. A rossz táplálkozás fokozta a baját. Egyszer összeesett az utcán, mentők vitték el egy kórházba. A kórházban hetekig feküdt, félig eszméletlen állapotban. Itt is gyógykezelni kezdték, mint már annyi helyen, megvontak tőle minden szert, táplálták és erős vízkúrának vetették alá. A barátnője mindennap meglátogatta, vigasztalgatta reménységeket eléje teregető szavakkal, de otthon sírt miatta. Egyszer azután elutazott a leány, elvitte a foglalkozása, előbb Bécsbe, majd Breslauba. Amikor elváltak, a mérnök látta a leány könnyeit és megértette a bús gondolatot, mely a könnyeket kivetette.

Férfi és nő leveleztek egymással. A nő szomorú mosollyal olvasta a férfi leveleit, a megszólítás mindig ez volt: Édes drága egyetlen kedvesem, imádott Poldim. Ezt a nő gyönyörűnek találta. A betegségéről a férfi semmit nem írt.

Egyszer egy meglepő, szinte csodálatos levelet kapott a leány: «Mit szólsz hozzá, nem haltam meg. Sőt jobban vagyok. A fejfájásom hirtelen elmaradt. Mondhatnám, megbolondult a fejfájásom, mert igazán semmi oka nem volt, hogy megszűnjön, megszűnt váratlanul, szeszélyesen,. minden értelmes prognózis ellenére. Már aludni is tudok valamit. Hála mindezért a hideg víznek. A nő nevetett és ugrált örömében, de egy hétig nem válaszolt a levélre, mintha csak öntudatosan elgondolta volna, hogy most már nem fontos.

A mérnökkel csoda történt. A szerek megvonása és egy egyszerű, közönséges hideg vízkúra talpra állította. A fájdalmai elmúltak, aludt, színt, emberi formát kapott. «Úgy látszik, újra a régi ember lesz belőlem, élni és dolgozni fogok. Kezdem magam néha végtelenül boldognak érezni és hiszem, hogy még szép dolgok történhetnek velem.»

Máskor ezt írta: «Ma elhagytam a kórházat. Tizenkét kilót híztam. Az emberek nem ismernek rám, nevetnek, ha látnak és viccelnek, azt mondják, hogy én valószínűleg a fivérem vagyok. És azt is mondják többször egymásután, hogy igazán nagyon örülnek. El is hiszem nekik, mert én is örülök. De nem felejtek el arra gondolni, hogy mindenki félti a maga bőrét. Állás is van kilátásban, épen ideje, mert pénz dolgában nevetségesen rosszul állok. Ha meglesz a hivatal, megírom, hogy hol van és mi az. Akkor aztán már minden rendben is lesz és ugye kedves Poldi, akkor eljössz hozzám feleségül. Nem hálából akarlak elvenni, mert akkor, amikor magammal tehetetlen voltam, te jó voltál hozzám, hanem mert szeretlek. Boldog leszek, ha úgy akarod Te is, ahogy én».

A hivatalt megkapta a mérnök. Jó fizetéssel szerződtette egy bécsi vállalat. Április elsején kellett belépnie. Akkora a nő már Bécsben volt és a «Nilus» mulatóban lépett föl, ott lejtette el esténként igen egyszerű táncát. A mérnök megírta érkezésének napját. „Persze még a délelőtt folyamán felkereslek.” A leány későn reggel ért haza, le sem feküdt, várta: a férfit. A mérnök azonban nem mehetett lel hozzá, a hivatalos ügyei elfoglalták. Délután a nő, mivel azt hitte, hogy meg sem érkezett, kevés alvás után elment hazulról. A nap folyamán tehát nem találkozhattak. Az estét a mérnöknek egyik főnökével kellett eltöltenie. Már éjfél utáni egy óra volt, amikor szabadult és elindult, hogy fölkeresse a «Nilust». A mulatóban már vége volt az előadásnak. Az óriási villanyfényes helyiségben vidám emberek, kacagó, tarka hölgyek társaságában pezsgőztek. Füstfelhők terjengtek az asztalok fölött, sokszínű hangok, mint ezer fürge, csillogó forrás fut egy mederbe, szinte nyugodt és lomha, szürke morajjá ömlöttek egybe s e moraj felszínén, lampionos bárka, lengett, fénylett a zenekar muzsikája.

A mérnök megállt, kalapját balkezében tartotta, jobbjával végigsimította a homlokát, úgy, mint régen, csak most nyugodtabban, de mégis mintegy emlékéül régi izgalmainak. Aggodalmasan kutató tekintettel kereste Poldit. Nem találta. Elindult végig a termen, a terem közepén lépegetett lassan és jobbra-balra tekintgetett. Egy kis páholyszerű mélyedésben, zöld pamlagokon, két idősebb úr társaságában megpillantotta a leányt. Az teli pezsgőspoharat tartott a kezében és az egyik úr szájához emelte azt. Mind a hárman hangosan nevettek, a teli pohár megingott, a leány rázó kacagása miatt, az ismeretlen úr nem tudott inni a nevetéstől. A mérnök soha nem érzett csodálkozással nézte a leányt, annak a nevetéstől vonagló arcát, elszántan pajzán szeme-csillogását, az egész köznapi, mégis furcsa és soha jel nem képzelt látványt és mindent körös-körül, ebben a keretben szívének hölgyét, a jót és kissé búsat, egészen újszerűnek, meglepően és bántóan, eddig soha nem is sejtettnek látta meg.

 

A főnix (görög: Φοῖνιξ) mitikus tűzmadár, mely eredetileg az egyiptomi mitológia egyik teremtménye volt. Az újjászületés, halhatatlanság jelképe.

                

                                                            --------

 

 

 

 

 

Petelei István.

 

Petelei István. HÓBORTOS TÖRTÉNET. 1891. 7. 103, 118.

Öreg este értem be Korondra. Ez egy kis székely fürdőhely, ahova hektikus emberek járnak, kik sok vizet, kecsketejet isznak, s mégis igen rosszkedvűek és ingerültek. Már senki sem volt a sétatér nagy fái alatt, a vendéglőből azonban világosság s muzsikaszó tört ki.

Benyitottam ott egy ajtót. A nagyterembe léptem, ahol vasárnaponként táncolni szoktak a környékről beránduló só-tisztek és boltos kisasszonyok. Egyetlen asztal állott a közepén. Néhány muzsikus húzta. Az asztalra borulva, valaki boros üvegek mellett búsult.

Csendesen végigmentem a termen, a fogadóst keresve. A nekiszomorodott fickó felemelte a karját a feje fölé, megcsavarta néhányszor a nóta után, mint valami ostort és megbillentette a derekát. Rám nézett félszemmel s aztán bebujt ismét a tenyerébe. Két paraszt leányt fedeztem fel az ablak-nyílásban, akik közönyösen néztek ki az éjbe. Hozzájuk fordultam útbaigazításért. Akkor egyszerre a bús mulató felugrott és felcsattant:

— Ki rontja a szeretőimet? Mosolyogva tiltakoztam. Arra közelebb lépett s keményen reám nézett. Egyszerre felkiáltott:

— No, nézd csak ezt a vén fickót! Hát te honnan kerülsz ide? Mit bámulsz kuvasz? Hát nem ismersz rám? Reám, a kis Kain Janira. Ez aztán az isteni tréfa. És rávetette magát a nyakamra.

— Uccu Anka, Panka, vagy minek hívnak, széket, bort, csókot ennek az úrnak. Fogd a kabátját Anka, fogd a kalapját Panka. Kuss more a nótának. Tust húzz, de szóljon az a hegedű. A kis Kain Jani, az iskolából. Hát elfelejtettél már? S mindjárt letuszkolt az asztal mellé, szóhoz se hagyott jutni, de megölelgetett mindenfelől s arca ragyogott. Aztán a szegletbe állíttatta a cigányt (az ott húzta tovább) és elkergette a leányokat.

— Az isten vezetett ide, — mondta és szembe könyökölt. — Csak kényeztet az öregúr engem. Azzal kárpótolt egyebekért. A kis Kain Jani, a szavaló, a nagy énekes, a gyenge kis Jani az iskolából; a piros úrficska, a tímármester fia.. A jó fiú, a víg fiú. Emlékezel?

Aztán fél-sóhajjal, de mosolyogva tette hozzá:

— S látod mivé lettem? Muzsikáltatom magam s a leányok szolgálnak. Élhetnék csendesebben is; mi? Hanem haldoklóm pajtás, haldoklóm, s ennyihez még csak van jussom. Mi? A kezeit a vállamra tette.

— Csak nem hiszed, hogy részeg volnék? Nézz a szemembe. Szégyelleném. Hanem ami még hátra van, azt jól végig élem. Mért töltsem ezt a kis időt alvással? Aztán majd nyugszom eleget. A vén tímármestert ismered ugye? A vén bölcset, az én édes apámat? Emlékezel reá? Mikor nagyon beteg lett, oda húzott az ágya melle s azt mondta: Sírj, sírj most becsületesen. Minden percet, jól fel kell használni. Ha búd van, sírj, ha örömöd van, kacagj; napközben jól dolgozz, éjjel jól pihenj. Mindent a maga idejében és egy percet se mulasszál el. Mert egy se jön vissza. Ő semmit soha el nem mulasztott. Teméntelen pénzt összeszerzett. Aztán meghalt. Mosolyogva könnyen, —folytatta.

— Azt én meg is tartom. Felhasználok minden percet. Szeretek, mulatok, sírok, kacagok; mindent a maga idejében. Néha azért sírok, mert szeretek. Nézz reám.

S kigombolta a mellényét. De nem volt szilajság a mozdulataiban. Inkább valami jóízű léhaság. Az arca a régi szelíd, gyerekes arc volt, a szeme a régi nevető kék szem.

— Hát mell ez? Mind beszélhet nekem akárki. Már két esztendeje tudom, hogy végem van. Azóta mulatok. Bolondul mulatok, minden percet felhasználok. Sokat köhögök. Ne ügyelj rá. A nyarat itt töltöm. Verem a pénzem. Tudod nekem való itt a kompánia. Férfija izgatott, asszonya érzelgő, leánya engedékeny. A másvilág kapuja előtt elnézőbbek vagyunk egymás iránt. Kinek kuporgassak? Szórom két kézzel, amit az öreg tímármester gyűjtött nekem. Kitart addig, amíg én kitartok.

Félbeszakította magát és megtörölte a homlokát.

— Eh! bánom, bánom, hogy így fogadlak. Ez a beszéd nem erre a víg órára való. Haragszol? No, ne morogj öreg, is nedves kezét a kezemre tette a kis Kain Janinak — tudod! — minden bolondság szabad. Aztán lekönyökölt és mindenféle semmiségeket beszélt. A diákélet apró csínytevéseiről, a hervadt masamód leányról, akibe a fél osztály egyszerre volt szerelmes, s kiért annyi pomádé és sóhajtás fogyott el; a tánciskoláról, ahol keringés közben megcsókolta a kis szőke Lilát: «A quelle honte monsieur», mondta a francia bonne (és utánozta Jani az ő sipító hangját) és elvitte a bájos kis Lilát. Emlékszel? emlékszel?

A kis Kain Jani volt; a régi, egyszerre bohókás és méla gyerek; a tréfacsináló és érzékeny Jani, aki mindjárt elbúsulta magát és mindjárt megvigasztalódott. Aztán felállott, karon fogott s így szólt:

— Nehéz itt a levegő, jössz velem? s kivitt a nagy zöld sétaútra.

Csillagok fénylettek. Az Arcsó nagy égerfáit megleste a hold, fenn a hegytetőn kis fekete falu aludt.

— Gyönyörűség élni.

Kigombolta a mellén az inget és tele tüdővel szívta a hűvös éjszakai levegőt. Felkurjantott, aztán rejtélyesen megfogta a kezemet, s egy sötét kis házikóra mutatott.

— Itt két leány lakik. Az egyiket igen szeretem, szeretem, szeretem. Addig szeretem, amíg ráérek. Tán ö is szeret. Milyen szép élni. Azonban nem adják nekem. Valami van írva az arcomra. Te, tudod mi! Hanem elszöktetem. Hiszed-e? Felkacagott, a karját kirántotta az enyémből, s végig rohanva a sétatéren, elhozta a cigányokat, az ablak alá. Lihegett, a szeme égett. Aztán rádiktálta a cigányra, hogy húzza az ő nótáját.

 

Cserebogár, sárga cserebogár

Nem kérdem én tőled, mikor lesz nyár.

Azt sem kérdem sokáig élek-e?

 

Bele dúdolta az utolsó sort, aztán a nyakamba borult és sírt. Reggel megtelt a sétatér. Egy kis nedves zugban mekegtek a

kecskék, a muzsika szólt, a mohos kövek közül előtörő vizet osztogatták a székely leányok. Sápadt, nagyfejű gyerekeket hoztak ki, erősen beburkolva nagykeszkenőkbe; piros legénykék kiabáltak: jó reggelt mindenfelé, s gyenge leánykák bólingattak rá mosolyogva. Az öreg doktor derülten topogott végig az úton. Mindenkihez, a boltos sátra alatt pipázva ülő öreg urakhoz, a futkosó gyerekekhez, a figyelő vénekhez, volt egy-egy szava, ilyenformán: «lassan járj, tovább érsz», vagy «ki jókor kel, aranyat lel» Szemüvegét időnként feltolta homlokára, aztán azt negélyezte, hogy rövidlátó volna és minden új alak előtt ismét letaszította. A kis házból, amely előtt mi az éjjel muzsikáltattunk, két leány lépett ki. A doktor rájuk kiáltott.

— Erre gyerekek erre Castor, Pollux; babos viganóban; erre elválhatatlanok; jó reggelt mondani a bácsinak szépen.

Az egyik szőke volt, a másik barna. Ez meghajolt, a szőke pedig szelesen nyújtotta mind a két kezét.

— Mit álmodtál? kérdezte a doktort. Én benne voltam-e, bácsi?

— Honnan hiányoznál?

Akkor a Jani mosolygó feje jelent meg a láthatáron. Vidáman köszönt jobbra, balra. Mindenkit ismert. Könnyen vetett oda egy-egy szót. Az öregasszonynak kezet csókolt szelesen. Egyiknek az unokája után kérdezősködött, másiknak a leánya után. S arca elborult a hírre itt, kivilágosodott egy jóakaró mosolytól ott. Néhol megszidták. «Ismét nem alhattunk magától». Arra aztán komikusan bűnbánó arcot csinált, hogy a zsémbelő néni ráütött a kezére, s így szólt szeretettel: «Menjen; ha a fiam volna, beh megverném». Senki sem volt csinosabb nála. Egy kis falusi leány virágot hordott kosárkában. Azt megvette mind és szétszórta az egészet a gyerekek között. Erre körülfogták s Jani futni kezdett: «No ki ér utol?» Egy szőke leányka érte utol. Azt megcsókolta és egy fordulattal a két leány felé fordult, kik a doktor karján egy csomó lelkes fiatalúrtól kisérve, mentek el előtte.

— Maradt egy jó szava számomra Janka? kérdezte a szőkétől. A barna előtt meghajolt és mélyen a szemébe nézett. A leány elpirult és beszédet kezdett a kísérőivel. Amint tovább mentek, Jani megragadta a karomat.

— Nézz, nézz utánuk. Melyik szebb? Vajon melyiket szeretem? A szőke Jankát úgy-e, a doktor húgát? Nézd, mint libben végig; a porond se jajgat a lába alatt. Ne szólj. Elvennéd valamelyiket, ha neked adnák és te tudnád, hogy csak egy kicsi időd van még arra, hogy szeresd? De hátha igen szeretnéd? A másik, a barna, árva. Egy faluban lakik a doktorral. Egy olasz kapitány árvája. Pepinek hívják. Pepi (s a suttogásba ment át), ne beszélj róla. Bolond vagyok. Az éjjeli mámor még a fejemben van. Izgatott volt. A keze reszketett a kezemben. Ott maradt mellettem s lángoló tekintettel követte a két leányt. Mikor elmentek előttünk, a szőke Janka egy mosolygó, egyetértő tekintetet váltott Janival.

— Micsoda ostoba érzés ez itt benn, — súgta a fülembe lázasan Jani. — A por, itt a lábam alatt, soha el nem múlik, míg csak ez a bolond csillag forog, a vízgyöngy a homlokomon, s ez az én rongy testem megújul, ha lepusztult, tán egy friss leheletben, egy szép leány szeme sugarában. Hanem ami emészt itt benn, az édes vágy, a boldog szenvedés, az semmi lesz, ha behunytam a szememet. Ah! megmelegítené a világot, ha ráhagyhatnám. Messze ellökte a kezemet és karon fogta a doktort.

Egyik leányt se adja nekem? — kérdezte vígan. — Jankát? Nem? Ismer tán jobb fiút nálam, kedves doktor bácsi?

— Az ördög van magával, Jani.

A szőke Janka a kis gyermekekkel ingerkedett egy pad előtt. Jani virágaiból csalogatott csókért tőlük egy-egy szálat. Pepinek egy égő szegfűt tűzött a hajába. Jani odalépett és esdeklően nyújtotta oda kezét.

— A tékozló érdemetlen az alamizsnára, — mondta mosolyogva Janka, — egy szálat sem kap.

És tovasuhant. Mikor a kis ház lépcsőin futottak fel, a Pepi szegfűje kihullott. Egy borzas úrfi utána kapott és negédesen megköszönve, szagolgatta.  Jani szeme felragyogott. Durván kapott a virág után és kiragadta egy fogással. Aztán átnyújtotta a leánynak. Pepi hosszú ujjai közé fogta és visszadobta hidegen a borzas fiúnak.

— Jó helyen van ott, mondta csendesen.

Mély, lágy hangja volt. Világos, hogy ellenszenvvel viseltetett Jani iránt. (Vége köv.)     

 

118. (Vége.)

Dél felé kártyáztak a betegek a vendéglő előtt egy nyitott fészerben. A nap odasütött az asztalkákra. Hevesen csapkodták a kártyákat és veszekedtek nekigyúlva. A napfényben füleik és gyenge orrcimpáik áttetszők voltak. Jani adta a bankot. Keményen vesztett. Oda se ügyelt. Mintha kedvteléssel szórta volna a piszkos bankókat. A doktor feltolta a szemüvegét és így szólt hozzám halkan, Janira mutatva:

— Ha a tudománynak hinni lehet, ha egyáltalán valaminek hinni lehet, barátunk tönkreteszi magát. Megéri-e az őszt? Ez oly kérdés, amire a tudomány határozottan nemmel felel. A végén is, uram, (és felemelte ujjait, mintha valami új bölcs tételt állítana fel) addig jár a korsó a kútra, míg eltörik. Eltörik. Barátunk két év óta őrültségeket követ el, a tudomány szabályai ellenére. Én itt állok tehetetlenül, ő dorbézol. «A végét járom», így szól nekem. De ne járja így az ember a végét!

Leeresztette a szemüvegét, rám nézett, s ismét feltolta:

— Az élet, melyet folytat, nélkülözi a köteles szolidságot. Ha nem volna tiszteletlen, úgy jellemezhetném, hogy botrányos. Botrányos. A húgom barátnője, (fel kell tennem, hogy látta őt uram), egy olasz kapitány árvája, aki vendégszeretetemet élvezi itt a fürdőn, egy igen megbízható, komoly leány, valósággal idegenkedik tőle. És miért? Életmódjáért, amely magában egyesíti a három W-t, mint azt szellemes szomszédunk, úgynevezett sógorunk, a német mondja.

Ekkor ebédre csengettek. A játékot abbahagyták az asztaloknál. A fészer előtt egy csinos kis kocsi állott meg; szép négy ló volt eléje fogva. Jani karon fogott, maga mellé ültetett, s vágtatva indultunk a falu felé.

— A míg a csürhe zabál, — mondta Jani, — kifujtatjuk ezt a négy úrfit. Nagy por szállt fel az úton. Tikkasztó nyári meleg volt.

— Aztán szükségem is van reád, öreg. Valamit látni fogsz. Érdekelnek téged a világbeli hiábavalóságok, nevezetesen a szerelem. Ha valamit bizonyosan lehet tudni, hát én az vagyok. Nem, bolond vagyok, aki nem gondolok immár sem a tegnappal, sem a holnappal. Mit szólanál rá, ha megházasodnám? Nem tartanád-e hitványságnak, hogy ehhez a maradék életemhez, és vagyonom maradékához csatoljak egy nőt? S mert világos bámulattal néztem reá, hirtelen felkacagott:

— Miről beszélt a doktor veled? A passzusomról, ugye? Oh nekünk éles a hallásunk. Az iskolában is azt tanítják, tudod! hogy ez marad meg legutoljára. Ah! isteni mámor fed el, hogy ne is jusson időm rágondolni.

Az országút egészen üres volt. A mezőn nem dolgozott senki. Egy vén vár üres, fekete ablak-szemei néztek ránk a magas hegyről. Mintha egy csontkoponya szemüregei lettek volna. Jani hirtelen közibe vágott a lovaknak s a gyeplőt fél kézre fogva szilajon megölelt.

— Az isten hozott most, öreg. Ha tudnád, milyen boldog vagyok. Nem gondolkodom, és nem elemzek. Csak boldog vagyok. De hátha a leány mindent tudna (vetette oda hirtelen), akkor is hitványságnak neveznéd? Ha azt mondtad volna neki: Nem szabad szeretnem, épen azért, mert imádom. S ő ezt felelte volna: «A magáé leszek». Azt hiszem, (kiáltott és megtörölte homlokát), hogy eszemen vagyok.

Az út egy fordulójánál a vén kocsis hirtelen felugrott s megrántotta a gyeplőt, hogy egy kis mezei útra térjünk be.

— Kedves vagy, Miklós (szólt hátra a kocsisnak), köszönöm. Azt se tudom, látod! mit csinálok.

Az út végén kis malom zakatolt. Fűzfák árnyékolták, s üde, virágos mező vette körül. A négy ló rohanva vitt felé. A híd előtt Jani leugrott s rám kiáltott: Utánam, utánam. Aztán egy kis pázsiton a víz túlsó oldalán szemben álltunk a doktor húgocskájával és a barna bőrű, fekete szemű leánnyal, Pepivel. Jani lélegzetfogyottan állott meg.

Akkor a szőke gyermek kézen fogta barátnőjét és tréfás pátosszal Janihoz vezetve, így szólt:

— Magának adom őt.

Jani két ujjával érintette a leány kezét és rebegve szólt:

— Amíg lehelek, szolgálom és nem lesz más gondolatom.

Pepi kissé lehajtotta fejét és egy percig csend volt. Aztán az ő mély hangján szólt, fényes szemeit belekapcsolva Jani égő arcába.

— Mit se mondjon. Már nincsen mondani valónk. Oda követem, ahova visz. Magam csinálom a sorsomat és soha se bánom meg. Senkim sincs; mindenem legyen, apám, anyám, testvérem, szeretőm és az uram, akinek szót fogadjak. És oda nyújtotta mind a két kezét. A jelenet nekem váratlan és rendkívüli volt. A csodálkozás elvette a hangomat. A kis szőke magyarázni kezdett.

— Én adom neki őt. Mikor sokat sírt, és igazán mindig sírt, és éjszakánként hányszor felébredt sírva, azt mondtam neki: Hát miért nem leszel az övé, ha szereted? Mert akkor mi már tudtuk rég, hogy ö is szereti Pepit. Neki adlak téged és ne ügyelj te senkit, és ne hallgass te senkire s ne szólj te senkinek. Egy reggel aztán mi megkértük őt. Igenis mi; én mondtam a beszédet. Mered-e tagadni? Ők csak lesütötték a szemüket. Hogy ne halljanak kellemetlenségeket. (A vén asszonyok mind sápítoztak volna, hát még a bácsi!) Tehát nem szóltak senkinek. És így van. Most ők mennek a mi falunkba a Pepi nénijéhez és ő már mindent tud, és ennyi az egész.

Aztán felém fordult:

— Magát pedig azért hozták ide, hogy engem hazakísérjen. Tetszik?

A kalandos boldogság rám is elragadt. Szerettem volna az okoskodó kis semmiséget megölelgetni. Ekkor Jani nevemen szólított. A kis hídon álltak ketten. Alattuk vígan zuhogott a víz, s fényes napfény ölelte át mindkettejüket.

Az olasz leány hevesen átölelte a kis szőkét.

— Boldog vagyok, rebegte félhangon.

És a következő percben a négy ló vágtatva vitte a könnyű kocsit végig az úton.

 

* * *

Néhány hét múlva egy velencei fogadóból írt levelet Jani. Az telve volt ilyenekkel: Az én kis feleségem, a Lídó, az én kis feleségem, a kék ég, az én édesem, a gondola, és így tovább.

Aztán elvesztettem Janit ismét a szemeim elől. Hiszen az egész kis mesének a végét ki lehetett találni könnyen. Egy szenvedélyes leány s egy beteg fiú. Világos a történet vége. Egy ideig eltartott a boldog mámor s eltartott a vén tímár mester összehordott vagyona. Aztán egy koporsó, özvegyi könnyek. Aztán senki se beszél többet róluk, mint akár egy pár pillangóról, melyet levert a nyári zápor. Pár évvel ezelőtt azonban Regenben* járva (gyermekorom óta nem láttam e helyet), egy harsány hang szólított a nevemen. Csodálkozva fordultam meg. A kis Kain Jani állott előttem. Jani, az ő nevető, gyermekes, megelégedett ábrázatával szépen megerősödve, frissen, jókedvűen. Azt akartam meglepetésemben kérdezni tőle

— Hát élsz?  

 

*Regen település Németországban, azon belül Bajorországban. Lakosainak száma 10 655 fő.

 

Azonban szóhoz se hagyott jutni. Csaknem futva vitt (győzte!) néhány sikátoron, s egy kis ház előtt hevesen rángatni kezdte a csengettyűt. Belülről siető lépések kopogása hallatszott.

— Hát ki ez? kiáltotta Jani, rám mutatva, a mint az ajtó kinyílt. A szép Pepi állott ott.

— Ott hagytuk el a dolgot, — folytatta benn Jani, — amint a regényekben szokás mondani, hogy tisztelt barátunk, a korondi malom mellől hazakísérte Jankát. És most térjünk tárgyunkhoz. Ez itt ki? Ez az én kis feleségem És ez itt ki? Ez Kain Jani, a cukros kis Jani. És e bútorok itt, e kis ház, e kert s itt mindenek kiéi? Ezek Kain Jani tulajdonai. S mit csinál e dús férfiú? Örvend és megölel, megcsókol mindenkit. Csakugyan azt tette, oly kicsapongó jókedvvel és oly zajjal, a mint csak kitelt tőle. Az asszony csendes mosollyal nézte.

Az a szoba bizony szűk volt és csak gerendás. Azok a bútorok igen szegényesek voltak, de Jani benne virult az egészségtől és minden oly derült és tiszta volt az asszonytól kezdve az ajtókilincsig, hogy gyönyörűség volt nézni.

— Minekutána pedig megszöktünk — folytatta Jani, — s én nem is tudom, hogy mért nem csináltuk rendesen, de akkor úgy tetszett nekünk a titkolózás, a regényes, a különös; bolond gyerekek voltunk, de egymásnak teremtettünk, s nekem akkor tovább kellett lumpolni, nehogy valaki megsejtse, hogy miben járunk, — igen. Mit is akartam mondani? Hát mikor ez az édes, ez a kedves, a feleségem, tudod, már egyebet nem tehetett (oh! hogy tetette magát,) — hát elmentünk Olaszországba, az ő szülőföldjére. Én nem is tudom, miért? De akkor úgy volt, tudod! hogy én meghaljak. De ezt egyáltalán nem tettem meg. Azt hiszem, hogy akkor elfelejtettem. Felkacagott, megfogta a felesége kezét, maga mellé vonta a nád díványra.

— Aztán elvertük a vén tímár mester vagyonát, tudod, minden percet jól felhasználva, ahogy azt ő mondta.  De én még se akartam meghalni. Akkor körülnéztünk és haza jöttünk. Itt, tudod, engem mindenki ismer és én is mindenkit szeretek. Aztán mindjárt jól volt minden. Ez itt még a miénk, — mondta dicsekedve, — ez a ház és mennyi almát terem a kert. Ez a feleségem. Az enyém, az enyém egészen. Jóban, rosszban, egészen. S megcsókolta a kezét, s boldogan folytatta.

— De nem is ment rosszul semmi. Mert engem itt mindjárt nagy hivatalba tettek. Én lettem a fertálykapitány. Tudod-e te, hogy ez mi? Egy fertálykapitány! Minden hónapban egyszer megnézni, hogy van-e minden háznál víz a kádban és a többi! Mit mondott a vén tímár? «Ne azt nézd, mikor a sorsodat méred, hogy hányan vannak előtted, hanem, hogy hányan vannak utánad.» Hát mennyien vannak utánam! És senkinek sem előttem, sem utánam nincs ilyen kincse, mint nekem. Ki légyen az? Hát a feleségem, te ügyetlen, a feleségem. Élünk boldogan. Már én jegyző vagyok a városnál. Ki tudja, meddig viszem. Most már nem halódom, mint ott, tudod a korondi csűr nagy szálájában, azon este, a lakodalmam előestéjén. És aztán mennyit nevettünk azon este.

Az asszony énekelt is az ő mély, szép hangján egy dalt a Posilipon** nyíló virágokról, s a csodás Nápolyról, melyet, ha látott az ember, meghalhat nyugton.

 

**Posillipo is a residential quarter of Naples, southern Italy, located along the northern coast of the Gulf of Naples

 

Rákosi Viktor: Kiárendált urak. (1908. 7.- 313.) h14-51.

 

 

 

                                                                                            -----------

  Réthi Lajos

 

  Réthi Lajos. Akarata ellen méltóságos úr — Életkép. — 1870. 7.- 8.

Általánosan tudva van, hogy Erdélyben a méltóságos és nagyságos címek fordított fokozatban használtatnak, a nagy-magyarországi használathoz képest. Erdélyben főbb a nagyságos, a Királyhágó másik oldalán a méltóságos. A mágnások ott nagyságosak, emitt méltóságosak.

A hivatali arisztokrácia rangfokozatán, a magyar minisztériumokban bevett használat szerint méltóságos úr egyedül az államtitkár: legfeljebb a miniszteri tanácsosnak adja meg még az ember, amikor bőkezű akar lenni. Pompás jelenet aztán, mikor a fogalmazót erdélyi látogatója minden áron méltóságosnak szólítja; az pedig főnökei előtt majd elsüllyed zavarában.

Mert az is köztudomású tény, hogy Erdélyben a címeket sokkal bővebben osztogatják, mint Magyarországon. Egy fokkal legalább fentebb tesznek mindenkit, mint itten. Ha a magyarországi nagyméltóságúnak szólítja miniszterét, az erdélyi meg nem áll a főméltóságon alul.

A nagyságos és méltóságos használatával legnagyobb zavarba az jön Erdélyben, akiről feltehető, hogy a magyarországi használatot is ismeri. Ha méltóságosnak szólít rátartóbb urat, félhet, hogy az erdélyi értelemben vette és sértve érzi magát; a nagyságost meg magyarországiasan tarthatná kicsinynek.

Ezen az állapoton még Brassai bácsi ő nagysága sem tudott eddig változtatni; pedig ő valami két év óta mindenkit nagyságodnak szólít csupa demokratikus célból: azért, hogy egyenlő legyen a megszólítás, önnel, kegyeddel nem érjük be; mindenik nagyság után vágyik; legyen hát nagyságod a legkurtábbik is.

Okoskodásnak nem rossz; de biz azt eddig egyedül Brassai bácsi használja, legfeljebb vele szemben az ismerősök.

A kicsiny országoknak társadalmilag is meg vannak kis nyomorúságai; és míg a politikai helyzetet egy törvény vagy egy ütközet megváltoztathatja, a társadalom szokásai csak lassanként enyésznek el.

Úgy van ezekkel a társadalom, mint az a kis fiú az „instálom" (Erdélyben ugyan divatos) csúnya szóval, akinek én hosszasan elmagyaráztam egyszer, hogy mennyire nem szép mindegyre ismételnie azt az instálom-ot. Végig hallgatta szemérmes pislogatással, és mikor végül azt kérdeztem: no, már nem mondod többé, — ez volt a felelet: nem mondom instálom.

De nem akar ebből sem értekezés, sem prédikáció lenni; csupán annak elmondására fogtam tollat, hogyan lett méltóságos úr az én érdemes barátomból, Gy. ügyvédből tudtán és akaratán kívül.

Gy. úr Kolozsvárt lakik, de attól nem messze van valami falusi birtoka. Azt néha meglátogatván, szívesen állott szóba a hozzá járuló néppel, felvilágosításokat, utasításokat készséggel adván annak apró ügyeiben. Egy alkalommal, midőn megint birtokára ment, minden falusi ember, akivel találkozott, méltóságos urnák szólította. Mi lelte kendteket — kérdi — mért nem tudnak, mint eddig, tekintetes úrnak szólítani? Én nem vagyok méltóságos.

Engedjen meg a méltóságos úr; de azt csak nem tehetjük, hogy tekintetesnek szólítsuk, mert az úr csak különb a tekintetes Jánoskánál. Gy. barátunk nem értette az egész dolgot; csak az a tekintetes Jánoska tűnt föl; később aztán végére járt és nyomára jött a következő mulatságos, való igaz történetnek.

 Egy esős lucskos őszi időben, midőn a község lakói otthon pipázgattak, ásítoztak, azt a különös meghívást kapta    valamennyi, hogy a zsidó korcsmáros szívesen látja mindnyájukat egy ital pálinkára ingyen. Akár a pálinka, akár a csodálkozás, akár az unalom elég lett volna, hogy összegyűjtse valamennyit, összegyűltek tehát és csakugyan igaz volt, a zsidó ingyen pálinkával kínálta őket.

Miután két pohárnyit valamennyi megivott, a zsidó előadta, hogy ő azonkívül még két egész vödröt szánt a községnek, ha elhatározzák, hogy őt nem szólítják többé, mint eddig, „zsidónak;" hanem tisztességesen, mint pantallóban járó embert, Izsák úrnak. A népnek elég természetes esze van arra, hogy egy ily ajánlat elfogadását tiszta nyereségnek tartsa. Az nem köti magát elvekhez, mint a diák, aki csak azért sem nagyságolja meg az alispán nejét, amiért az követeli; hanem olyat, ami nem kerül semmijébe, kész örömest ad valami értékesért.

János gazda, a falu fő szóvivője, néhány köhintgetés után fel is állott mindjárt és elbeszélte, hogy a bizony eddig is szégyen volt, ő sokszor akarta említeni, hogy a zsidót, akart mondani: Izsák urat, jobban meg nem bocsülték. Ő a maga részéről bele is egyezik szívesen a kívánatba és hiszi, hogy társainak sincs szavuk ellene. Hanem ha már annyiban van, Izsák úr se tekintse azt a pár forintot és adjon négy veder pálinkát a községnek.

Az egész közönség helyeselte, csak a zsidó kezdett el alkudni, hogy az már igen sok, ilyen meg olyan sokba kerül stb. János gazda is alkudozott; győzte a szóval; végül aztán a zsidó neje is bele szólott és megkötötték az alkut három vederben.

Kapott a példán Péter, csizmadia-legény, helybeli fiú, aki csak nemrég került haza a városból; ő is ígért két vödröt, ha azután Péter úrnak fogják szólítani. Ettől már annyival is beérték, mert közülük való, aztán kezdő ember.

Később nem egy mulatságos jelenet fejlődött ebből a titulusvásárból. Péter az apját is rendreutasította, ha összeszólalkoztak: hogy ivott a pálinkájából, adja meg a tituláját; anyja pedig, a vén oláhné, mások előtt sem emlegette másképp, csak domnu Petra (úr). A zsidónak pedig az a nyomorúsága lett, hogy csak maga számára vette a címet; feleségét azután is zsidónénak hívták; amiből sok perpatvar származott. Jó kedvűkben megizsákúrnézték a falusiak; de ha sérelme volt valamelyiknek, mindjárt azt vetette: Vegyen titulát, ha kell neki.

Az a bőkezűség azonban csak egyszer szállotta meg Izsák urat; azért feleségére nézve csak a jusson kötődött: hogy ami őt illeti, azt is illeti; azért nem kell külön vásár. A falusiak pedig tartották magukat a szóhoz, és a zsidóné maradt zsidóné annak, aki kész pénzzel fizetett; csupán a hitelre ivók vigasztalgatták.

Hanem ez a dolog nem maradt ennyiben. Jánoska, községbeli fiú, végzett néhány osztályt és falusi jegyzővé lett. Őt eddig Jánoska úrnak szólították; de hírül menvén a titulavásárok, felesége majd halálra mérgelődte magát, hogy ő a zsidónéval, férje a zsidóval és a csizmadiával egyenlő legyen, összehívták tehát a falut és felszólították, hogy ők legyenek ezután tekintetes úr, tekintetes asszony.

János gazdának ez ellen sem volt kifogása; gondolta ő magában rég, akarta is mondani, hogy úgy illenék; afelől pedig nem is kételkedik, hogy midőn a más kettő sokkal kisebb rangért olyan tisztességesen megfizetett, tekintetes Jánoska úr sem lesz fösvény egy kis emlékeztetőben. Mert lám, a szegény ember buta, könnyen megfelejtkezik ilyen nevezetes dologról, ha valami feltűnő esemény, egy ingyen lakoma nem juttatja eszébe.

A fösvény jegyzőné szeretett volna ingyen jutni a fényes címhez; de látva, hogy úgy nem megy, neki savanyodott és isten neki, fizetett ő is két veder pálinkát.

Természetes, hogy ez időtájban csak a titulusvásárról folyt a szó mindig a falusiak közt. Sokféle találgatásnak adták fejőket; olyan is volt, aki bizonyosként jósolta, hogy e miatt megnövelik a falu adóját. Amíg a pálinkából tartott, nem szólt ez is; csak azután jutott eszébe a bölcsesség. Egy ilyen beszélgetés alkalmával említette föl János gazda, hogy mi lesz most már Gy. téns úrral; az csak nem maradhat Jánoskával egyenlő!

Ennyit helyeselt mindenik; azért tudta nélkül felemelték méltóságos úrrá, természetesen kifejezvén, hogy ő is méltányos lesz a faluhoz és megadja az áldomását. Ez volt az oka, hogy Gy. barátunkat olyan váratlanul méltóságosnak szólították: miután azonban folyvást tiltakozott ellene, nem merték fölemlíteni az áldomást, és igy ő ingyen jutott címéhez.

Haza menvén, elbeszélte feleségének előléptetését; s tetszik tudni, mit mondott rá a komámasszony? Azt hogy: annak a parasztnak bizony több esze is van, mint neked. Ha D.-né, meg L.-né mind nagyságos asszony, én nem tudom, mivel volnék alábbvaló, hogy tekintetesezzenek, mint valami szabónét.

Ha Gy. nem is, de felesége élvezte és megkövetelte a nép által adott címet.

Ha nem is épen így valamennyi, de ilyenszerű licitáció útján árasztatott el annyira ez a görbe ország méltóságos urakkal.

 

 

 

 

 Réthi Lajos: Egy német ember magyar leánya. Elbeszélés 1875. 19, 34.

 

  I.

1849 őszén a többi között Klettermann Villibáld is fölkerekedett a szép stájer földről, s elindult új hazát keresni kelet felé.

Ottan keleten, a szomszéd Magyarországon nagy hivatás várt reája. Lázadó alattvalókat kellett császár iránti hűségre szorítani; ázsiai barbárságot német kultúrává változtatni; pengő sarkantyús csizmát fölcseréltetni a kalucsnival; rászoktatni az embereket, hogy a Rákóczi-indulón ne lelkesedjenek, a „Gott erhalte" * hallatán imádkozzanak.

Klettermann Villibáld hivatást érzett ennek a nagy föladatnak a betöltésére, mivelhogy annak jutalma jóllét, hatalom és tekintély lesz.

Még csak egy esztendővel elébb az ő szíve is földobogott a század nagy eszméiért, melyeknek szolgálatában ezrek ontották verőket. Ah, balgaság volt az a lelkesedés. Szégyellnie kellett, hogy ő is osztozott benne. A rend győzött, az istentől adott tekintély helyreállott mindenütt; akik föltámadtak az ellen, azok földönfutóvá bujdosnak a vadállatok közt, vagy dicstelen sírban elfeledve pihennek.

 

*A volt osztrák császári himnusz

 

Boldogok, akik még idejekorán kigyógyultak a paroxismusból (szenvedély). Most szolgálhatnak a hatalom parancsolatja szerint s élvezni fogják az élet kényelmeit. Így nyugtatta meg lelkiismeretét Klettermann Villibáld, s szép nejével és hat éves leányával nagy remények közt költözött a megfékezendő nép közé. A sors azonban bal kézzel kezdte osztani adományait. A szépasszony kedvetlenül, leverten vált meg hazájától; útközben a ködös őszi lég s a jövő bizonytalansága nyomasztólag hatották rá; állomástól - állomásig kimerülten érkezett; s éjjelei sem voltak megnyugtatók, mert hol véres fegyveres lázadókról, hol torzonborz szegény legényekről álmodott.

Az állomáshelyre érkezés után nem sokkal kérni kellett a lenézett, elnyomott néptől egy sírhelyet a drága hitves számára.

Ah, milyen hamar vált otthonná e föld a fönnhéjázó stájerre nézve, az elmozdíthatatlan sírhalom honosító hatalmánál fogva! A kis leány nemsokára iskolába került, élénk kedélyű magyar leánykák közé. Gúnyolták volna, amiért nehézkesen és félszegen ejtette ki a magyar szavakat: gyűlölték volna, amiért német, mert németek hoztak annyi gyászt és bánatot majd mindenik családra: de búsongó nagy kék szemei és fekete gyászruhája megóvták gúnytól, gyűlölettől; hiszen neki is van gyásza és bánata. Vonzódtak hozzá, beszélgetni tanították, családi körülményeiről kérdezősködtek, különösen azok, akik hasonlókép gyászruhába voltak öltözve.

— A te édes anyád miért halt meg? kérdezte egykor Vilma.

Ö szegény nem tudta, hogy miért halt meg; csak annyit tudott, hogy az isten magához hívta.

— Látod — folytatta Vilma — az én édes apám azért halt meg, mert a németek megölték; azután elvették házunkat, elvették teheneinket, lovainkat, szőlőnket, búzánkat, még az asztalokat és a székeket és a tükröket is elvették. Most mi Zsáni néninél lakunk, az ő házában; ő ad ennünk, nekem és édes anyámnak is; ő ad nekünk mindent, még ezt a köntösömet is ő csináltatta.

Aranka is, akinek oly bánatos nagy kék szemei voltak, mint neki, elbeszélte saját szomorúságának okát.

— Az én édes apámat megfogták és börtönbe vitték Josephstadtban a németek. Régebben bent laktunk a piacon, abban a nagy házban, amelyben most ti laktok. Most kint lakunk a város végén. Édesanyám sokat varr és nagyon sokat sir. Egy úr nem fizetett meg az ingek varrásáért; azért nem vehetett nekem új cipőt, pedig ez, mely a lábamon van, már nagyon rongyos. Az én zsebemben is van tíz krajcár; de ezzel nem szabad, hogy édességet vegyek, mint te a tiéddel; hanem mikor hazamegyek az iskolából, egy krajcárért veszek sót, négyért kenyeret, kettőért tojást, háromért fehér cérnát. Ma kenyérlevest ebédelünk. Szegény Klettermann Marika oly szomorú, oly ijedelmes (sic) történeteket hallott kis társnőitől, hogy a szíve majd meghasadt bánatában.

Mikor az iskolának vége volt, Arankát magával vonta; saját tíz krajcárjából vásárolt almát és süteményt; mindennek felét Arankának adta. Másik feléből Vilmát szerette volna megkínálni, de annak erős fekete szemei s aztán az iszonyat, hogy atyját a németek megölték, tartózkodóvá tették irányában. Zűrzavaros képek zsibongtak a kis leány fejében. Hogy atyja és ő és áldott jó anyja is, aki a temetőben fekszik, németek, — azt tudta, s azon mostanig épen nem talált titkolni vagy szégyellni valót. Hanem mostanában annyi rosszaságot hallott a németek felől, hogy semmiképp sem tudott tisztába jönni ítéletével. Bizonyosan nagy gonoszság volt egyik kis leánynak atyját megölni, a másikét fogságba zárni, mikor azok semmi rosszat nem cselekedtek. És őt bizonyossá tették Aranka is, Vilma is saját atyáik különös jósága felől. De hát miért bántották őket a németek, ha olyan nagyon jók voltak? Marika szomorú és nyughatatlan volt, a finom tésztás sütemények nem örvendeztették, kis madarának csevegése nem vidította tol; atyjára, mikor az este haza jött. aggodalmasan tekintgetett.

Klettermann azt hitte, hogy szép gyermeke beteg, ölébe vonta, kényeztette, baja után tudakozódott.

A kis leány nyughatatlansága végre sírásban fakadt ki, zokogva kérdi atyjától: Ugye, te nem ölted meg Vilma apját, nem zárattad be az Arankáét; ugye, ez a ház, a székek, asztalok, tükrök, s ami itt van. mind a miénk, s nem Arankáéktól vagy Vilmáéktól vetted el?

Klettermann megdöbbenve hallgatta leánya kifakadását. Szelíd kérdezgetéssel kipuhatolta lelki harcának minden indító okát. Megnyugtatta, hogy ő bizonyosan nem ölette meg a Vilma atyját, nem záratta el az Arankáét s egyik anyjától sem vett cl semmit. A kis leánynak ez nagy megnyugvás volt; forrón-forrón imádkozva adott hálát elalvás előtt a jó istennek, amiért ő és atyja nem részesek abban a sok rosszaságban, amelyeket más németek elkövettek.

Az atya elméje pedig ugyanezen időben azon töprenkedett, hogy ez a világ, amelyben él, annyira ellentétes, annyira ellenséges, hogy találkozási és engesztelődési pont nem található. Gyermekét nyilvános intézetben többé nem nevelheti, mert megmérgezné kedélyét az idegen érintkezés, sőt neki, az atyának is, emelkedése útjában állhatna egy forradalmi eszméknek hódoló gyermek. (Folyt. következik)

 

 

II.

Klettermann már régebben tudomására jutott, hogy a városban egy katonatiszt özvegye él, gyermektelen, születésére nézve csehországi német. Azt fölkereste, házába fogadta, Marika nevelését egészen arra bízta. A kis leány vágyott volna elmenni az iskolába, azért is, hogy megmondhassa kis társnőinek, miszerint nem az ő atyja szerezte bánatukat, de többé nem volt szabad oda mennie.

Egy szerzetes följárt hetenként néhány órára, s vallásra, történelemre és földrajzra oktatta német nyelven. Azon kívül minden ismeretét Stefanie nénétől nyerte; minden társasága, leszámítva a koronként változó szolgálókat, belőle állott.

Klettermann teljesen megnyugodott, hogy leánya nevelését most már kifogástalanul intézte cl. Aggodalom nélkül fordította minden gondját hivatalos teendői betöltésére, s élvezte szűkre szabott társasköre örömeit.

Stefi néniben a kis leány valóban második anyát talált. Annak nem volt gyermeke soha; most már nem volt senkije; lelkének összes szeretetét a meleg kedélyű kis leány körül csoportosította.

Hosszú téli estéken, ha Klettermann nem volt otthon, vagy unalmas őszi vasárnapokon, vagy illatos nyári délutánok sétáin a temető fái alatt elbeszélte sorra, elbeszélte sokszor az öregasszony saját életének egész történetét.

Elmondta, hogy atyja tekintélyes kereskedő volt; az ő kezéért sokan vágytak, azok közid egy most tekintélyes főhivatalnok, egy más vagyonos kereskedő. De neki egy sem kellett, amióta megismerte a szép magyar huszártisztet Bekecsi Ágostont. Milyen volt az, mily szép. mily deli, őt mily forrón szerette: magyar főúri kisasszonyokat mellőzött el miatta: jól esett az öregasszonynak ezt minél többször elmondani a meghitt egyének előtt. Aztán csakugyan egymáséi lettek; néhány év múlva férje nyugalomba lépett; itthon megelégedve boldogan éltek s csak azért imádkoztak, hogy szemüket egyszerre zárja be a halál álma. Gyermekük igaz nem volt; de azon község népe, melyben férje nemesi birtokán éltek, őket gyermeki ragaszkodással szerette; a szomszédok s a rokonok is jók voltak: ő büszkén vallotta magát magyar asszonynak.

Mikor aztán elbeszélte, hogy ezt a kifogástalan nagy boldogságot miképp tette semmivé 1848, — olyankor mindannyiszor sírtak mind a ketten. Jobbágyaik fölszabadultak, férje újból katona lett s Berezel vezetése alatt küzdött a rácok ellen; talajukat Urbán felégette, az őt kísérő lándzsás nép udvarukat kifosztotta, összerombolta. Ő bujdosva mentette meg életét. Bár az is oda veszett volna, mielőtt megjött az iszonyú hír, hogy vitéz férje a római sáncokon elesett.

Marika előtt nyitott könyv volt az öreg asszony egész élete. Hanem abból is azt tanulta, amit az iskolában kis társnőitől: hogy itt boldog és szép élet volt, amíg a németek el nem jöttek s össze nem rontották. Zsuzsi szolgálónak a kedvese katona volt, messze-messze innen; nem önként ment, hanem kényszerítve vitték el Talián-országba vagy Galíciába. Zsuzsi ajakáról ki nem fogyott a bús dal, és Mariska azt mind nagyon szépnek találta, mind megtanulta.

Stefi néninek nem sok ismeretsége volt ezen a városon, mert csak a forradalom lezajlása után költözött ide. Szomszédság jogán ismerkedett meg János István tímármester családjával. Az a család jó indulatot tanúsított irányában; míg idegenül, özvegyül a szomszédjában lakott. Azt utóbb is gyakran meglátogatta, sőt, Klettermann engedelmével, Marikát is magával szokta vinni.

A tímár mestereknek nem volt gyermekük, egy leány rokonukat tartották és nevelték, az két évvel lehetett idősebb Marikánál.

A Jáuosék Katájával Marika lassanként barátságba jutott. Annak mondta el bizalmasan a néni életének nagy titkait. Együtt siratták el sokszor a szépv a jó, a vitéz huszárkapitányt Bekecsi Ágostont; ha deli fiatal embereket láttak az utcán, együtt találgatták, hogy vájjon melyikhez hasonlított jobban Bekecsi Ágoston.

Kata pénzért varrt és hímzett, ez utón bejáratos volt a városi előkelő házakhoz. Marikát rendkívül érdekelte tudni, hogy miképen élnek, mivel foglalkoznak azok, a kiknek házaiban ő soha sem járt.

Katának a növelő atyjával ismerős diákok szép könyveket hoztak olvasni, azokban bűbájos dalokat talált Marika a hazáról, nemzetről, szerelemről. Kata dallamát is tudta soknak, s Marikát mindenikre megtanította, meg még arra is, hogy:

„A virágnak megtiltani nem lehet,"

Volt neki otthon sok drága könyve. Atyja megvette rendre, névnapi és újévi ajándéknak Schillert, Göthét, Grrillparzert. Hanem azok tartalma hideg betű maradott, míg a Kata dalos-könyveiből a körülötte mozgó és általa csak félig ismert, inkább sejtett élet egész elevensége szólt szívéhez.

Klettermann teljesen meg volt nyugodva, hogy gyermeke alázatos alattvalóvá, csendes kedélyű jó német leánynyá növekedik az öreg német asszony vezetése alatt. Abból a gyermekből pedig kifejlett szép csendesen

egy rajongó kedélyű magyar honleány, érzésben, vágyban, gondolatban kifogástalan magyar hajadon.

 

III.

Klettermann előkelő hivatali állást foglalt el; leánya szép volt. A hogy a leányka növekedett, mind sűrűbbek lettek a háznál a városban állomásozó katonatisztik és az ifjabb hivatalnokok látogatásai.

A tisztek csevegtek, élceltek, könnyelmű kalandokat beszéltek el; a hivatalnokok feszes, szabatos, kimért fogásokkal udvaroltak a leány körül. De szívéhez szólani nem tudott egyik sem.

Oh, az a szív teli volt már egy más alakkal, amelyhez, érzi, hogy hű marad az életben és a halálban.

A múlt nyáron történt egy szép júliusi vasárnapon, hogy Stefi néni és Ő sétálni mentek a temetőbe. Annak bejáratánál János Istvánnéval és Katával találkoztak, együtt folytatták a sétát. A két asszony leült egy pázsitos halom mellett s imakönyveikbe mélyedtek. A leányok sírtól sírhoz lebegtek, a kövek fölírásait olvasva, a virágokat szemlélve, egy-egy gondosabban ápolt halomnál a fölvert gyomot tisztogatva.

Egyszerre csak lecsüngő akáctól fedett sírhalom oldalán egy olvasó ifjúra bukkantak. Marika megrettent, de Kata ismerte és köszöntötte. Virágos Andor meglepetve Ugrott fel; majd megkínálta a leányokat, hogy üljenek le egy kissé; ha hallgatják, ő felolvas valamit Jókainak nála lévő beszélyeiből.

Nincs csábítóbb helyzet, mint ha szép ifjú szépen olvas fel szívhez szóló történetet fiatal leányok előtt. A könyvre szegezett szemek s az indulatok változó hullámzásai eszményivé magasztosítják az arcot; míg a nagy író bűvös szavaival leirt megható történet dallamosan ömlik a szép ajkakról. A leány nézi figyelemmel az olvasót. Amit hall, az szívéhez szól; szívéhez szól, amit lát is, a hallott eszmék elfoglalják gondolatát; a hang sokáig cseng még fülében, s az arc bevésődik szívébe mindörökre.

Virágos Andor mind jobban hevült a felolvasás alatt. Érdekes volt az elbeszélés is, a melyet fölolvasott, de delejezte mind érezhetőbben a ráfüggesztett leánytekintet.

Marika úgy érezte, mintha lebegne a mindenségben, véghetetlen és tiszta gyönyör közt. Mikor az elbeszélésnek vége lett, Marika lesütötte szemét és megrezzent, mintha bűbájos álomból ébredne.

Az ifjú félénk zavarral emelte föl tekintetét. — Nagyon szép volt — monda amaz. Ez nem tudta hirtelen, hogy mit kellene mondani.

Kata kitörült egy könnycseppet s gyorsan fölugrott, mert eddig már aggodalmaskodnak a nénik. — Eljönnek még valaha a temetőkertbe? én máskor is hozok szép könyveket — szólott az ifjú lágyan, epedően.. Tekintete találkozott a Marikáéval, mind a kettőé szívébe hatolt a másiknak.

Ezt a tekintetet, azokat az édes csengésű szép ajkakat s a lángoló eszményi arcot nem tudta elfeledni Marika, a katonatisztek elmés csevegése és az atyjának alárendelt hivatalnokok kimért udvarlása között. Sőt mind jobban gyűlölt katonát és hivatalnokot, mert azok lenézően s ellenséges indulattal szólottak a magyarok felől, s azokat a magyarok jogtalan elnyomóiknak tekintették.

Klettermann is kezdett foglalkozni már leánya férjhez adásának gondolatával. A leány sorsa végül is az; s a szerencsét. mikor mutatkozik, nem szabad elmulasztani. Most még választhat a kérők közt. Ki tudja mi lesz, ha a magyarok szabadsági törekvésének gyorsan növekvő árja el találja söpörni az ő hivatalos állását!

(Vége következik)

 

  (Vége.)

Stefi néninek kiadták az utasítást, hogy Marika mostantól kezdve nagy leánynak tekintendő. A háztartás aszerint rendezendő, hogy vendégeket fogadhassanak. Néhány jó érzelműnek ismert úri családnál látogatást kell tenni. A nagy leánynak az őt megillető társas-körben kell mozognia. Végül kijelentette az apa. hogy a tél folytán nyilvános bálban is be fogja mutatni leányát.

Marikát ezek a változások kellemetlenül érintették. A bizalmas barátnőt nélkülözni kellett, s az új ismerősökkel nem tudott bizalmassá lenni. Nagyobb szenvedés volt ennél, hogy Virágos Andorral nem találkozhatott. Látta ugyan őt naponként az ablakból, mert ugyanazon időben tette mindig sétáját s ő olyankor el nem mulasztotta volna az ablaknál lenni; látta néhányszor a piaci zenén is, de nem szólhatott vele. Oh, pedig mennyi elmondani valója volt, elmondhatatlan sok, azt sem tudja, hogy mi.

Csak annyit tud, hogy szeretne mindig mellette lenni, mindig vele beszélni, mindig az ő szép szemeibe nézni.

Elérkezett végre a rettegett s az óhajtva várt bál napja. Vajon ott lesz-e Andor? Vajon fog-e hozzá szólani? Vagy talán szóra sem méltatja a gyűlölt németek egyikének leányát?

Marika szíve dobogott, midőn életében először belépett a fényesen kivilágított bálterembe. Hát ott bent mily hevesen dobbant meg, midőn Andort megpillantotta és maga felé közeledni látta! Melyik leány nem rajzolta képzetében az első bált tündéries szépnek? Marika a valóságban még a képzeletbelinél is sokkal szebbnek találta.

Akkor volt ez, amidőn délceg nemzeti viseletünket ismét elővettük. A férfiak megannyi leventék, akiknek sorsuk küzdelem és győzelem. A leányok mind mintha regénybeli és kastélyok kisasszonyai volnának, akiknek minden egyeséért seregenként versengenek a lovagok.

Ott volt Vilma is, a gyermekkori tanulótárs, magas büszke szépség, boglárok és ódon drágakövek emelték ragyogását. Atyjának elkobzott birtokát visszaadta a hatalom, ő a vidék legvagyonosabb leányai közé tartozott. És ott volt Aranka, akivel Marika csemegéjét megosztotta volt iskolai élete utolsó napján. Egész lényén derült öröm fénye tündökölt. Most már nem elhagyatott többé, mert atyja kiszabadult a fogságból s előkelő helyet foglalt el a város ügyvédei között.

És a többi is mind oly boldog, büszke otthonias, mintha ez a fényes világ csupán csak érettük volna teremtve s mintha az ő világuknak mindig ily fényesnek kellene lennie.

A német ember leánya úgy érezte, mintha a legújabb párizsi divat szerint készült öltözetében utolsó és idegen lenne eme fényes társaság között. De íme, Andor mégis eljön, e tündér-sereg közt sem veti meg az egyszerű leányt. Oh, mily nagyon jók ezek a magyarok, mily kitűnő nemes közülük mindenik!

Andor táncot kért és Marika szeretett volna a föld alá bújni, mert már előre le volt foglalva az egész táncrendje. A katonatisztek és hivatalnokok otthon a háznál osztották föl maguk közt minden lehető táncát, s neki atyja jelenlétében adván tudtára, nem mondhatott ellent.

Andor neheztelt a megfeledkezés miatt, és Marikának szívébe nyilallott ez a neheztelés. Olyan szépen, olyan meggyőzően kérte, hogy bocsásson meg, most az egyszer; többé soha sem lesz oka neheztelni, hogy Andor neheztelése eloszlott s biztatva súgta: azért mégis táncolunk mi ma együtt.

Az első tánc után Aranka kereste föl, elhalmozta szívességgel, szeretettel; az egykori édes csemegét sokkal édesebb rokonszenvvel fizette vissza. Oh, nagyon jók és nagyon nemesek a magyarok!

Éjfél körül a második francia négyes után csárdás következett. Willczek adjunktus, akivel Marika ezt a franciát táncolta, körültopogta vele a csárdásban is a termet, de úgy tartotta, hogy illedelem szerint az bőven elég s letette táncosát. Mint a villám pattant oda Andor; nem is kérte, csak elragadta a dobogó szívű leányt, semmit sem látva a megbotránkozásból, melyet az ott álló apa és az udvarlók mutattak ezen illetlen magaviselet fölött.

Mikor először körüljárták a termet, illedelmesen kérdi Andor, hogy szabad-e még egyszer körülmenni. Akárhányszor— rebegte a leányka — s önfeledten lejtettek a részegítő zene hangjaira.

A csárdás nagyon hosszú volt, újrázták sokszor. Arra is jutott idő, hogy megkérdezze Andor: szeretsz-e ? arra is, hogy Marika feleljen: igen, véghetetlenül.

 

IV.

Az ifjúság már rég forrongásban volt; a hatóságot értesítették ügynökei, hogy a nemsokára bekövetkező évfordulati napján azon forradalmi csatának, mely 1849-ben a város alatt vívatott, az ifjúság tüntetésre készül.

Az összes rend- és csendőrség élén Willczek volt megbízva, hogy állja útját a tüntetésnek. Csak azért volt békétlen a buzgó adjunktus, hogy kíméletet parancsoltak; lőni nem volt szabad; ha a fölszólítás és ijesztés nem használ, vissza kellett vonulniuk és jelentést tenni. Pedig ő úgy szerette volna utasítani a csendőröket, hogyha mást nem is, legalább egyet, aki bizonyosan ott lesz, s aki bizonyosan dacol, jól célba vegyenek.

Az ifjúság menete háromszínű lobogók alatt méltóságteljesen vonult át a városon. A Szózatot és a Hymnust énekelték. Útközben gyorsan növekedett a sor, míg beláthatatlan lett. A város végén Willczek fontos lépésekkel sétált föl és alá csapatja élén; s midőn a menet közeledőben volt, szörnyen hadarni kezdett, „ím Namen des Gesetzes und des Kaisers" követelvén, hogy rögtön szétoszoljanak.

A császár nevének említésére a tömeg egy hatalmas „éljen a király" kiáltással felelt, s meg nem állva, csak haladott Willczek méltóságteljes föllépésének daczára. Öt szegényt besodorták a menet közé, s akarva, nem akarva vitték magukkal, míg végre a városon kívül a réten át elszaladhatott. „Ott fut a nyúl eleibe!" kiáltotta a tömegből valaki s hatalmas hahota kísérte a futót.

Willczek elrémítő jelentést tett a lázadók bőszültségéről és szentségtelen törvény-tiprásáról. Lovas katonaság rendeltetett ki, hogy oszlassa szét a tömeget s fogja el az ellenállókat és fő vezetőket.

Virágos Andor volt a főlázadó, mert hiszen épen a szabadságról szónokolva találta őt a törvényes rend őrserege.

Marika ablakból nézte a kivonuló ifjúságot. Oh mily szépen illett annak élére Andor deli alakja. Onnan látta Willczek nevetséges visszafutását s látta nemsokára. mily hányaveti gőggel tért vissza a lovas katonaság fedezete alatt. Szíve elszorult; remegett Andorért. S látnia kellett azt is, midőn a drága ifjút fegyver között kisérték be. Willczek kihívó vezetése alatt.

— Néni, édes néni, meghalok — rebegte a szegény gyermek, s görcsösen szorította nevelő anyja nyakát.

Stefi néni egyszerre megtudott mindent, ami kikerülte figyelmét mostanig. Nem tudta hirtelenjében, mit tehetne jobbat, mint kinyitni az ajtót és az épen elhaladó Willczektől kérdezni meg a dolgok állását.

— Mi fog történni azzal a szegény ifjúval — kérdezte.

— Egy fejjel megrövidítjük a rebellis kutyát — volt a durva felelet.

A szobában egy kétségbeesett sikoltás tanúsította, hogy Stefi néni a legrosszabb vigasztalási módot választotta.

Az öregasszony kötelességének tartotta fölfedni mindent Klettermann előtt. Ő úgysem oka semminek; ő nem tudja, mikor és miképp támadott e pusztító szenvedély. A lázban fekvő gyermek nem ismert atyjára; csak Andor nevét emlegette mindegyre, hol kéjes gyönyör között, hol kétségbeesett félelemmel.

Az apa helyzete lesújtó volt. Gyermekét szerette forrón; mostani állapotáért aggódott. De ugyanakkor fenyegetve látta hivatali állását is épen gyermeke által. Tudta, hogy alárendeltjei közt nem egy a kém és titkos ellenség. Azok eddig is kérlelhetetlenebb eljárást tanácsoltak a forrongással szemben. Ha tudva lesz leánya vonzalma egy elfogott magyar ifjú iránt, az ő eddigi kíméletét épen bűnrészességre magyarázzák.

Akkor aztán a nagyravágyó álmok betelése helyett vehet kezébe koldusbotot egy semmivé lett élet romjain. Szerencsére Marika láza lecsendesedett; ő magához tért s másnapra föl is kelt. Klettermann cselekedhetett, úgy véle és saját szerencséje megmentésére egyaránt.

Egyik távoli faluban Stefi asszonynak szegény, de tisztességes rokonai voltak férje családjából. Elhatározta, hogy azokhoz küldi Marikát, míg annak forró szenvedélye és az itteni lázas mozgalom lecsillapodik. A szenvedő gyermek nem tanúsított semmi ellenállást; csak a búcsúzáskor kérte zokogva és kezét csókolva atyját, hogy legyen kíméletes a magyarok iránt. Azután csendesen és hallgatagon ült a megszokott néni mellett.

A körülötte tomboló fergeteget nem vette észre; s a kocsis kurjongatása is, midőn egy erdő között farkas ment át előttük az utón, csak pár percre kötötte le figyelmét. Mindazoknál ijesztőbb képekkel játszott képzelete.

Megelevenedett lelke előtt, amit régen és csak elbeszélni hallott, hogy Aranka apját ágyából ragadták ki s megkötözve hurcolták a zordon josephstadti börtönbe; hogy a Vilmáét vesztőhelyre vitték és főbe lőtték a németek. Még a rég feledett Zsuzsi szolgáló is eszébe jutott, akinek kedvesét Galíciában tartják kényszer-katonának. S mindezen képek mellett állandóan zúg fülében a Wilczek embertelen jóslata, hogy: egy fejjel megrövidítjük a rebellis kutyát.

Betegen és összetörve érkezett Stefi néni rokonához. Oly nagyon hasonlított átázása ahhoz, amelyet szegény anyja tett volt ebben, az akkor idegen országban. Stefi néni minden tehetségét összeszedte a szenvedő leány vigasztalására. Elmondta, hogy mostanság már nem alkalmazzák a forradalom közvetlen leveretése után a kegyetlen büntetéseket. Bebizonyította, hogy különben is Andor semmi nagy bűnt nem követett el, legfeljebb kihágás az egész.

Arról ugyan meg volt győződve Marika, hogy Andor bűnt nem tett. De hát nem voltak-e ártatlan és jó emberek az Aranka és Vilma atyja is, s a németek mégis üldözték, fogságra vitték, megölték őket, csupán azért, mert magvarok voltak. S van-e igazibb, délcegebb, hívebb magyar, mint Andor?

A községi jegyző egy napon azt a hírt beszélte, hogy a városnál három fekete szekérrel vitték el éjjel a legsúlyosabban terhelt politikai foglyokat. Marika látta lelkében azokat a szekereket, s azok elsejében, nehéz láncra verve, Andor ült durva fegyveresek közt.

„Azért mégis táncolunk együtt." — „Szeretsz-e igazán?" Oh mi bűvös képek! Aztán megcsördül a lánc, puha karjába vérig vágódik a nehéz vas. Elfáradt, nem tud tovább menni, s a vad katona szívtelenül rá üt puskájával. Két hét sem telt el, mióta falura mentek, midőn a beteg leány szokatlan élénkséggel fordult az ágya mellett virrasztó nénihez és hagyakozott. Aztán temessenek engem magyar földbe; énekeljenek felettem magyar dalt; és sírkövemre csak ennyit Írjanak: Marika.

A fekete szekér csak falusi mendemonda volt; Andort nem vitték el sehova. Kiszabadult nemsokára s legelébb is a főnök lakása előtt sétált el, hogy megláthassa a drága gyermeket, s hogy bár egy tekintetéből megtudhassa, vajon nem gyűlöli-e lázadó híréért.

De jött valóban fekete szekér, hozták azon a német ember magyar leányát, aki nem szeret, és nem gyűlöl többé,

 

 

 

 Réthi Lajos: PÁLYÁZAT EGY SZÉP KIS GRÓFNŐRE. Elbeszélés. 1889. 33. 526.

 

I.

Az öreg grófné, szegény, oh mennyi megpróbáltatáson ment keresztül! Még nagyon ifjú volt és tapasztalatlan, amikor özvegységre maradt. Rá és árva fiacskájára jelentékeny birtokok szállottak; de azokon aránytalan sok adósság és kezelésükben teljes rendetlenség. A grófné addig csak ahhoz értett, hogy háza tekintélyét miképpen kell fenntartani, vendégeket előkelő szívélyességgel fogadni, társaságokban rangjához illően föllépni. Most egyszerre tanulnia kellett eddig ismeretlen új tudományokat. Könnyebb lett volna azt tanulnia meg, amiben százak és ezrek adtak példát előtte: hogy az özvegyi fátyolt miképpen teheti egy szép fiatalasszony a csáb és kacérság ellenállhatatlan lobogójává. Helyzete előnyeit felhasználva, folytathatott volna tetszése szerinti független életet és szerezhetett volna új férjet magának. De ő arra az útra lépett, melyet az erdélyi főrangú világ néhány tiszteletreméltó asszonya tett előtte példányképpé. Állandóan falun rendezkedett be. Háztartását a nélkülözhetetlenre korlátozta. Korán kelt és későn feküdt. Megtanulta rendre, a számadó asztal, a mező, az erdő s az állatok életének törvényeit. Megsütötte sokszor a nap; gyönge bőrét durvította a szél és habzó tagjait hozzáedzette az eső veréséhez. Ismerősei és rokonai adtak olykor hírt fényes, kábító mulatságaikról. Ő nem vágyott azokra, mert erősebb és áthatóbb élvezetre tett szert.

Ülni esténként, tollal kezében, a jelentések és számadások tömege közt. Megtenni a szükséges intézkedéseket és tapasztalni hónapról-hónapra, hogy az adósság apad és a birtokok értéke gyarapodik. Szórakozásnak és mindennapi jutalomnak ott volt Jenő, az egyetlen fiú, aki egy derék nevelő vezetése alatt szemei előtt fejlődött, mint a kövér talajban élő fának dús hajtása. Fölnevelni férfivá, főúrrá, jeles hazafivá. Teher nélkül, meggyarapodva adni át neki ősei örökségét. Hát lehet-e az életnek szebb és dicső hivatása? Oh ezek az évek a duzzadó tevékenységnek, a kézzel fogható sikereknek és a határtalan reménységnek boldog évei voltak! Jenő azonban ifjúvá serdült és a páratlan édesanyát el kellett hagynia. Majd megnyerte, igen korán, férfiúi jogait is és belé dobta magát a társaság, az élet árjába, amely ragadta öt, nem lehetett feltartóztatni. Talán ha megházasodik! S gyönge hitvessel is megterhelték iránytalan életsajkáját. Pár esztendei tombolás Parisban, Itáliában és a világfürdőkön. Az édesanya aggodalmai, intései és esdeklései hasztalanok. Aztán vagyoni és erkölcsi tönkrejutás. Mily keserves lakolás az egykori büszke reményekért!

Jó, hogy meghaltak egymásután! Hogy elmenekültek a nyomor és a gyalázat elől! Ne add át magadat keservednek megpróbált édes anya, mert újabb kötelesség vár rád. A kidőlt sudár fák tövén egy halvány, gyönge kis hajtás remeg. Lefonnyad, ha nem veszed ápoló kezeid alá. A grófnénak újra kellett kezdeni az életet, mert fiának kétéves árva kis leánya maradt. Jó, hogy megtartott magának annyi jövedelmet, amiből az özvegy életét tisztességes egyszerűségben fenntarthassa. Most ez az egyetlen menedéke a kis árvának is. A többit, a sokat, mind, mind elseperte apja szenvedélye.

 

 II.

Egyik vidéki városunk fő utcájában földszintes épület volt az öreg grófné háza. Az egész épület szélességében elnyúló hosszú és keskeny ebédlő szobában díványon ült az öreg grófné. Mellette öreg karszékben egy élemedett korú tisztes férfi.

Üvegajtó által elválasztott benyílóban a 18 évessé fejlődött Anna grófnő, a szépséges árva unoka.

Szemei ragyogók és feketék. Homlokán értelem és nyugalom. Termete oly hajlékony, hogy félted az eltöréstől. De arca bájt lehel és ajka szerelemre hiv. Az ifjú szenvedély fél életet ajánlana egyetlen csókjáért. Jó volt neki, az élet iskolájában megedzett nagyanya szigorú szemei alatt nevekednie, mert szenvedélyes tudna lenni, mint egy olasz leány. Most épen leckét vesz az ifjú Mácsó Ferencz tanártól a költészetből.

— Azért kérettem, édes Rákosdi, — monda az öreg grófné vendégéhez, — mert tanácsára, sőt segítségére van szükségem. Maga állott mellettem nagy megpróbáltatásaimban, maga volt állandóan hű egész életemben. Miután az öreg tanár biztosította, hogy mindenkor készen áll szolgálatával, az öreg grófné átadta magát feltoluló emlékeinek.

— Emlékezik, mekkora szeretettel, mennyi reménnyel neveltük azt a szerencsétlen Jenőt. Apja sem ragaszkodhatott volna melegebben hozzá, mint a nevelője, maga, édes Rákosdi, s hogyan ragaszkodott. Aztán mennyit aggódtunk érte, mily erőfeszítéssel törekedtünk megmentésére! Az én törekvéseimnek, küszködéseimnek egyetlen, hű társa maga volt, édes barátom.

— Ne gyötörje magát, drága grófné, a szomorú emlékekkel. Lám, az isten megint megáldotta; gyönyörű unokájában régi örömeit felélesztette.

— Épen róla akarok beszélni, azért kérettem. Utolsó és nagy kötelességem, hogy ennek a gyönge teremtésnek jövőjéről embertől ki-telhetőleg gondoskodjam. Pedig látja, rendkívül rosszul esik, ha csak rá is gondolok az elválásra. Milyen árva szék azután. Hint egy leveleitől megfosztott kóró az őszi mezőn! Hanem mindegy. Az élet halad és törvényeinek bűnhődés nélkül nem állhatunk ellent. A leányt addig kell férjhez adni, míg fiatal és szép.

— Tehát szerencsét kívánhatok egy küszöbön álló eljegyzéshez? kérdi örömtől sugározva Rákosdi.

— Óh arról még nincs szó. Hiszen maga tudja legjobban, mily elzárva, valóságos magányban neveltem e gyermeket. Ugy szólva ismeretsége sincs.

— Valóban ideje, hogy bevezesse őt a grófné a megfelelő társaságba.

— Én ugyan nem vezetem be sehová, legkevésbé oda. Rokonaim rég sürgetnek, hogy költözzem vele, egy télre legalább, Kolozsvárra; de nem teszem. A főúri élethez vagyon kell, Anna pedig szegény leány. Ugyan mi lenne belőle, ha hozzá hasonló szegény főúr szeretné meg és venné el? Rövid ideig tartó mézes hetek után hosszú vergődés és gyötrelem.

— Miért a legrosszabbra gondolni? Hát méltóságod családi helyzete és Anna grófnő bájai nem érdemlik-e meg a legkitűnőbb helyzetű főurak bármelyikét?

— Távol legyen, kedves Rákosdi, hogy beálljak szerencsevadásznak és társammá tegyem ezt a tiszta gyermeket. Aztán tudja, bármily nagy a szerelem, idővel megülepedik. Akkor aztán rendszerint sok megaláztatás éri azt a házas felet, amelyiknek vagyoni helyzete nem felel meg a másikénak.

— Mindig tiszteltem a grófné fennkölt és gyakorlati gondolkozását; de a felhozottakra tehetni még nem egy ellenvetést.

— Egy szó, mint száz, én Annát nem neveltem mágnásnőnek. Egyszerséghez, háziassághoz, kevéssel megelégedéshez szoktattam. Tudja, kihez adnám legnagyobb ötömmel?

— Ezt ugyan, az előzmények után, nehéz volna kitalálnom.

— Ne is törje rajta a fejét. Ha maga ifjú volna és nőtelen, magához adnám unokámat és megnyugodva bíznám sorsára.

Az öreg tanár meglepetve hallotta e nyilatkozatot; majd jóleső mosoly derítette fel arcát. Tréfára fordította és olyan formát mondott, hogy ezért bizony érdemes volna megifjodni és újra kezdeni az életet.

— Nem tréfa — felelt rá a grófné. — Annát helyzete és neveltetése a középosztály sorsára utalja. Aztán én a tisztes középosztályban sokkal több családi boldogságot láttam, mint a magas körökben. A munka oly sok vészes vágytól óv, és az élet küzdelmeiért egyetlen jutalom a család. A nagyvilág bűbájos szirénéi oda nem terjesztik ki hálóikat, Azoknak kövérebb zsákmányok kellenek.

Az öreg Rákosdi egy idő óta félre-félre pillantgatott a nagy álló tükörbe, elébb meglepetéssel, majd szelíd mosollyal. Most hirtelen szólásra határozta magát.

— Látja, grófné, a gondviselés sokszor megelőzőleg tölti be a jóknak vágyait. Kérem, tekintsen ide! Ezzel kinyújtotta kezét és arra felé fordította az álló tükröt.

Abban bájos kép tárult fel. Az Anna grófnő irónt tartó kezét Mácsó tanár szenvedélyesen csókolta, a szép balkéz pedig lágyan simogatta a tanár fürtjeit. Az öreg grófné arcát rendkívüli harag öntötte el. Szó nélkül állt fel és gyorsan benyitott a szobába.

— Köszönöm, uram! Unokám már eleget tanult öntől. Sokkal többet, mint amennyit óhajtottam. E perctől kezdve nem veszem igénybe tudományát!

A zűrzavar általános lett. Rákosdi ugyancsak bánta elhamarkodott figyelmeztetését. Mácsó Ferencz csak állott és ajkai remegtek, de még kezet sem mert csókolni a haragos nagyasszonynak. Rákosdi hozzá lépett és barátságosan monda:

— Menjen haza, édes barátom. Nemsokára felkeresem.

Kezét is megszorította biztatóan. Ünnepélyesen szólt a grófnéhoz.

— Az előfordult jelenet miatt büntetést csak én érdemelhetek. Mentségemet holnap nyugodtan előadom. Most engedje meg méltóságod, hogy szóljak pár szót Anna grófnőhöz. Ily fokú megszégyenülés végletekbe képes űzni az érzékeny ifjú lelket.

Ezzel, választ sem várva, bement s mikor visszajött, hogy távozzék, az öreg grófné már nem volt abban a szobában. De nemsokára megjelent Anna is. Lassú, vontatott lépéssel, földre sütött szemekkel kereste fel nagyanyját és zokogva borult annak jóságos kezeire.

 

III.

Másnap délelőtt már korán ott volt a grófnénál az öreg Rákosdi. A helyzet kimagyarázása nem minden feszélyezettség nélkül vette kezdetét. Rákosdi mentsége természetesen az volt, hogy a grófné fejtegetései után fel kellett tennie, miszerint bármely kifogástalan tanárt, vagy hasonló állású embert elfogadna unokavejéül. A grófnénak nem is a Mácsó állása vagy személye ellen volt kifogása, hanem a viszony szövésének módja ellen.

— Ez rászedés és tisztességtelenség, — ismételte több ízben, — visszaélés a bizalommal. Azt akartam — folytatatta hevesen, hogy elmenjek a nővéremhez, aki rég hív és Annát télire maguknál hagyjam. A maga feleségét kértem volna meg, hogy vezesse el a bálokba, mintha az ő leánya volna. Mért nem tudtak addig várni? Szó nélkül adnám áldásomat a maga rendjén kötött tisztességes viszonyra.

Rákosdi nem győzte magyarázni, hogy semmi tisztességtelen dolog nem történt, csak az ifjú vonzalomnak gyöngéd és ártatlan megnyilatkozása. Ebben a pontban a grófné nem fogadott el ellenvetést.

Végül is abban egyeztek meg, hogy Anna Rákosdiéknál marad, és eljár a bálokba, de azon kikötéssel, hogy Mácsóval találkoznia nem szabad, amíg a grófné vissza nem jön.

— Bizalmasan elbeszélheti, édes Rákosdi, hogy azért hagytam ott, mivel közép-osztálybeli emberhez akarom férjhez adni. Hadd ismerkedjék és találja meg párját. Ezt, ami itt történt, annak tulajdonítom, hogy eddig nem volt társasága. A legelső ügyes férfi kiveri a fejéből.

Tehát tessék pályázni, nemes ifjúság! A pályadíj remek; méltó a versenyre.

Az öreg Rákosdi kétkedő mosolya azonban azt látszik mondani, hogy késő itt minden erőfeszítés. Anna, amilyen leány, akit egyszer megsimogatott, azt magához is öleli, örök forró szerelemmel.

 

 

 

 

Réthi Lajos: EL NEM MÚLÓ HÁLA.* 1913. 1. 6.-7.

 

* Ez elbeszélés írója Réthy Lajos, a napokban hunyt el. Régi, derék írónk volt, a hetvenes években bel-munkatársa is lapunknak. Később ugyan hivatalos elfoglaltsága Hunyad megye tanfelügyelője volt elvonta, az irodalomtól, de időnként mégis felkereste lapunkat érdekes elbeszéléseivel, visszaemlékezéseivel. Ezt a novellát, melynek halála most szomorú aktualitást szerez, kevéssel halála előtt küldte szerkesztőségünknek.

 

 

 

 I.

Mogorva arccal, elkeseredett hangulatban ballagott ki a megye székvárosából Cserjésdi Ábrahám ö kegyelme. Köpenyegét és rókabőr tarisznyáját Juon vitte utána, falujának erdő-pásztora.

Jöhetett volna szekérrel is; de arra volt kilátás, hogy a tisztújító közgyűlés több napig eltart. Olyankor összecsődül az egész választó-közönség minden pereputtyostól: még jó elhelyezést is nehéz találni a lónak. Közel lakott, bejött gyalog, maga után hozatva legszükségesebb holmiját Juonnal, a pásztorral, akire költenie sem kellett; elég volt számára a barna kenyér és jó darab szalonna, amelyeket otthon tarisznyájába tétetett.

Juon különösnek találta, hogy oly hamar térnek vissza, mikor a kenyérből és szalonnából több mint fele megvan: még különösebbnek, hogy az elől haladó úr egy szót sem szól, csak magában morog néha és mintha a fogait is csikorgatná. Megszólalt hát ö. Kíváncsiskodott, hogy miért mennek haza oly hamar, mikor a többi úr még mind ott maradt.

- Ott vigye el őket az ördög, mind ahányan vannak! - tört ki az Ábrahám úr elfojtott haragja, Juon megrázta a hosszú zsíros hajjal borított fejét. Belátta, hogy valami nagyon nagy dolognak kellett történni, amiért Ábrahám úr ily rettenetesen megharagudott az egész megyére. Megszólalt megint:

  Bizony bolondok az urak. Elébb beválasztanak a szép nagy hivatalba, azután magukra haragítanak.

Fogd be a szádat; ne ingerelj te is! Hát épen az, hogy nem választottak be; kihagytak csúfosan. Egy tejes szájú kölyköt ültettek helyembe, akinek apja és egész atyaistenség össze-vissza házalta a vármegyét. Hogy törné ki őket a száraz nyavalya!

Juon fölemelte a fejét és végigmérte tekintetével a dühösködő embert. Eszébe jutott, hogy neki is van egy és más visszafizetni valója.

- Tehát nem vagy többé segéd a szolgabíró mellett?

Mondtam már, hogy nem.

Egyéb hivatalod sincs?

Mi az ördög volna?

No hát  Itt van a köpenyeged, vigyed.

Lecsapta hirtelen a köpenyeget és a tarisznyát az út közepére és keresztbe vágott a mezőn az erdő felé, ahol kunyhója állt.

 

  IL

Auiska, a ház mindenese, nem tudta, mekkorára nyissa a szemét, mikor az úr oly váratlanul betoppant. Poros volt, izzadt és dühös. Maga cipelte a nagy köpenyeget és tarisznyát s mérgesen ledobta egy sarokba.

 Talán beteg? - kérdezte.

 Hallgass! Készítsd a vacsorát!

Pedig el akartam mondani, hogy itt járt a zsidó. Azt ígérte, hogy letörli az összes tartozásunkat, ha az ő javára igazítja el a felvégi Péterrel való dolgát.

 Fogd be a szádat és láss a munkád után!

 Ember ilyet nem látott, gondolta és félszóval mondotta is Aniska, amint a konyha felé távozott. - Máskor a tisztújításról csak ötödik-hatodik nap szokott hazajönni. Kimulatták, kiáldomásozták magúkat s olyan jó kedve volt, hogy őt is megölelte, még meg is forgatta. Most: már a második nap estéjén itt van, és úgy morog, hogy el lehetne adni medve helyett.

Az este még csak eltelt valahogy. Ábrahám úr keveset evett és nem beszélt. Még csak tehénről, lóról, disznóról, majorságról sem kérdezte ki háza, gondviselője. Hamar bevonult a szobájába és Aniska sokáig hallotta, hogy hol sóhajtozik, hol mérgeseit dörmög magában. Juon pedig hazulról egyenesen a korcsmába ment és sietett elbeszélni a nagy eseményt, hogy Ábrahám urat kihagyták a hivatalából. Kitették, elkergették, maguk között meg nem tűrték.

Reggel már tudta mindenki és tovább adták, tódították, okát keresgették. Szegény Ábrahám nagy lármás káromkodásra ébredt. Amint kitekintett, látta, hogy egy süldő malac az övéi közül átbújt a kerítésen a szomszéd kertjébe. Azt ütlegeli a szomszéd és szidalmazza csúnya szavakkal még a gazdáját is. Máskor hasonló esetben szépen hazaterelte a kártevő állatot s maga foltozgatta a kerítést, habár az Ábrahám úr kerítése tátongott. Nincs tekintély többé. Fejére ütnek a bukott embernek.

Aniska sem sokáig váratott magára, hanem beállított minden engedelemkérés nélkül. Ide-oda tett-vett holmit, de a közben folyvást beszélt. Mondhatom, szépen vagyunk! Azért szolgáltam én magát tizenöt esztendőn keresztül igaz becsülettel, hogy vénségemre ilyen csúffá tegyen? Ne féljen, nem kopik el a küszöbe a ki- és bejáróktól. Engem sem keresnek fel levett kalappal, szép beszéddel, szíves ajándékkal, hogy magánál jó szót tegyek érettük. Csak tudnám hirtelen, merre menjek, ebbe' a szent minutába' itt hagynám, mintha hírét sem hallottam volna.

Ábrahám úr dorgálta is, csitítgatta is Aniskát; de annak a szája be nem állott. Talán estig sem lett volna vége a hánykolódó beszédnek, ha egész váratlanul, minden kopogtatás nélkül fel nem nyílik az ajtó. A drusza, Ábrahám zsidó rontott be kihívó pofával. Még a kalapját is csak a küszöbön belül vette le. Na, hát hogy' leszünk azzal a tartozással? Persze, a szegény zsidó csak törje magát a munkában éjjel-nappal, hogy az ilyen magafajta talmi uraságnak a pocakját hizlalja. Neked is jobb lett volna, szerencsétlen zsidó, ha az ágyadból sem bújsz ki ezen a napon! Ami keserűséget a vármegye, Juon, a szomszéd és Aniska felhalmoztak az Ábrahám úr lelkében, az mind a te pofádra és hátadra került. Áj-váj, hogy táncolt a mogyorófa a vállai között! Még az ajtó kilincsét sem tudta megtalálni a nagy ugrándozás közben. Mikor aztán a könyörületes Aniska ajtót tárt előtte, Ábrahám úr egy alapos rúgással tanította repülésre. Akkor kifújta magát az elbúsult magyar és úgy érezte, hogy könnyített lelkén ezzel a kitöréssel. Vette a puskáját és indult a mező felé. Aniskának arra a kérdésére, hogy hány órára legyen készen az ebéddel, nem is válaszolt. Útközben találkozott két-három emberrel, de előre elfordult tőlük, mert föltette, hogy tisztességgel nem is köszöntének.  

 

 

 III.

Harmadnap délelőtt az alispán előszobájában várakozott Cserjésdi Ábrahám. Hogy hol töltött két napot és két éjszakát, azt meg tudnák mondani a mezők és erdők madarai, amelyek fölrebbentek előtte, és a szénégetők, akiknek kunyhójában húzta át az első éjjelt. Meg a szomszéd falu jegyzője, aki második éjjelre fogadta szállásába régi főnökét. A hatalmas alispán nagyon hidegen fogadta. Föl és alá járkált a szobában, míg ő állva maradott. Látszott, hogy mentől rövidebben akar végezni vele.

- Sajnálom az esetet, édes barátom, de most már nem lehet segíteni rajta. Maga nem az első, nem is utolsó, akivel ilyesmi történik. Most már csak azt tanácsolom, hogy keressen valamely más foglalkozást; vagy feküdjék neki egész erővel a gazdaságának s hozza be úgy, amit a fizetésben veszített.

Nem a fizetés elvesztése bánt engem, nagyságos uram! Birtokom eltart halálomig, ha feléje sem nézek is a munkának. Az sem baj, ha egészen felélem, mert úgy sincs, kire hagynom. Családot nem alapítottam; most már késő is volna. Valami távoli rokonaim élnek a hatodik vármegyében; de ők sem érdeklődnek irántam, én sem töröm magam utánuk. Csupán az volt a vágyam, hogy régi állásomban, régi tekintélyemben éljem át hátralevő éveimet; aztán örökölt birtokomat, lehetőleg gyarapítva is, érintetlenül hagyományozzam valamely arra érdemes magyar családnak. Az alispán fülét megütötte ez a szó, mert híres volt örökség-hajhászásáról. Csak nemrégiben is egy özvegy nemes asszonnyal készíttetett végrendeletet a maga javára, sok szegény atyafi hoppon-hagyásával. Leült és Ábrahámot is üléssel kínálta. Beszélgetésbe bocsátkozott vele és töviről hegyire kikérdezte birtokának nagysága, termőképessége, értéke felől. Aztán azzal bocsátotta el, hogy délután jöjjön vissza. Addig megbeszéli a dolgot a főispánnal, s igazán örülne, ha ilyen derék embernek a kívánsága teljesíthető volna. De nehéz, felette nehéz.

Otthon pedig Aniska nem tudott hová lenni a nyughatatlanságtól. Mi történhetett a gazdájával? Kétséget nem szenved, hogy vagy világgá bujdosott, vagy elemésztette magát. És ebben ő is hibás, felette hibás. Az ő kötelessége az lett volna, hogy vigasztalja, mikor mások így megkeserítették; de ő ahelyett még tetézte a nagy keserűséget. Oh, csak az Isten megbocsátaná eltévelyedését! Oh, csak alkalma nyílnék, hogy valaha jóvátegye!

Az emberek mind többen gyülekeztek a ház körül és tudakozták, hogy mikor ment el, merre ment, mit mondott, mit vitt magával. Most mindenki tudott valami jót mondani róla. Erősen megítélték a vármegye urait, a miért ezzel a jó emberrel ilyen csúnyán bántak. Amint épen azon tanakodtak, hogy neki kellene indulni az erdőnek, mezőnek az elbujdosott nyomai feltalálására:, egyszerre csengés-bongás hallatszik a falu vége felől.

Alig volt idejük megfordulni és kalapjaikat lekapni, már odaérkezett egy fényes hintő, tüzes lovakkal, egyenruhás kocsissál és a vármegye zsinóros huszárjával. A hintóban pedig Ábrahám úr terpeszkedett nagy megelégedéssel. Be sem fordult addig, amíg a bírót oda nem szólította és keményen le nem szidta, a miért a falu végén levő új hídnak két gerendája rövidebb a többinél.

Aniska fennhangon hálálkodott az Isten jóságáért, mely az igaz embert így megsegítette. A szomszéd gyorsan hozzáfogott a kerítésen levő rés betöméséhez. A tömeg között álldogáló zsidó addig integetett Aniskának, amíg hozzá fért; akkor aztán cukrot, kávét, keszkenőt ígért, ha kiengeszteli az urat azért a múltkori kis tréfáért. Juon nem mert személyesen jönni, csak üzenet útján adta tudtul, hogy elviszi a köpenyeget akármikor akár-hová. Az egész nagy fordulatnak egyszerű a magyarázata. Az alispán meggyőz a a főispánt, hogy a tapasztalatlan kezdő segédszolgabírót nem lehet külső szolgálatra bocsátani. Berendelik a központba és az állásban helyettesítik a régi, kipróbált embert. Az aztán az ő dolguk, hogy a legközelebbi közgyűlés meg is válassza.

 

IV.

Cserjésdi Ábrahámnak jó dolga lett ettől kezdve. Ha a városban járt, mindenkor terítettek számára az alispáni asztalnál. Meg nem engedték volna, hogy másutt, vagy épen szállodában étkezzék vagy háljon. Ellene panaszkodni sem mertek, sőt széles körökben keresték a jóindulatát.

Helyzetének előnyét ő is meg tudta becsülni. Az alispán konyhájára gyakran cipelt Juon a rókabőrös tarisznyával vagy átalvetővel friss vajat, tojást, szopós malacot, korai bárányt, kövér libát, ízletes gyümölcsöket. Ami jó és finom a környéken feltalálható volt. Hiszen van ott minden bőven, de mégis jól esik a változatosság és megemlékezés.

Néhány év múlva azonban Ábrahám úr gyengélkedni kezdett, majd ágyba esett és állapota egyre súlyosabbá vált. A jóságos alispán - a ki nem mindenkihez volt ilyen jóságos - saját fogatán küldözgette hozzá a vármegye főorvosát; saját számlájára irattá a gyógyszerek árát.

Amint néhány nap múlva bekövetkezett a halál, az alispán intézkedett, hogy a temetést az ő költségén rendezzék, megfelelő dísszel. A pár száz hold jó föld és a le nem tarolt erdők megérik ezt a kis költséget.

 Ábrahám koporsóját elföldelték szilváskertje felső szélén és az úri közönség visszatért a házba, hogy meghallgassák a végrendeletet, melynek tartalmát különben, úgy vélték, minden ember ki tudná találni. A nagy családi vasas-láda egyik kulcsát a községi jegyző, másikat a lelkész hozta elé. Kiemelték a gondosan összehajtogatott írást és felolvasás céljából odaadták a vármegye tiszti ügyészének.

Alázatos keresztyéni bevezetés után, melyben hálát ad Istennek a részébe juttatott sok jóért s testét a földnek, lelkét a teremtő atyának ajánlja, biztosítja még, hogy rendelkezését legjobb lelkiismerettel tette meg, következett a rendelkezés.

«1. pont. Isten után legtöbbet köszönhetek vármegyénk híres nevezetes alispánjának, nagyságos külső verőcei Verőce Gábor úrnak. Megsegítőm, pártfogóm, védelmezőm volt egész életemben . . .»

Az alispán mintha könnyet morzsolt volna el szemében, midőn kijelentette, hogy a megboldogult igazán derék ember volt tetőtől talpig, íme, ezen előkelő közönség előtt ígéri meg, hogy saját költségén állít méltó emléket sírjára. Á felolvasó folytatta: «Arra törekedtem teljes igyekezetemmel, hogy ő nagyságának sok jóságát erőmtől lehetőleg viszonozzam. Amit el nem érhettem tehetségem fogyatékossága miatt, azt pótolja ki az el nem múló hála, melyet keblemben hordoztam, síromba is magammal viszek és Isten trónja előtt is bizonyságot teszek róla, ha Üdvözítőm kegyelme oda segít.

Az alispán kezdte már igen hosszadalmasnak találni a sok szóbeszédet.

Következett azonban a 2. pont. Abban két fejőstehenet és a háznál levő minden ruhaneműt hűséges házvezetőjének, Vancsák Aniskának hagyományoz. Minden egyéb vagyonának, ingatlannak és ingóságnak általános örökösévé Benget vármegye Czinegés községében lakó Cserjésdi István távoli rokonának János nevű fiát teszi, a kiről meggyőződött, hogy jeles igyekezettel és tehetséggel járja a felső iskolákat.

A meglepetés óriási volt. Az alispán mintha álomból ébredne. Odaszólt az ügyésznek, hogy olvassa még egyszer ezt a pontot. Aztán kezébe vette a végrendeletet s izgatottan forgatta elé is, hátra is. Végül odadobta az asztalra; mérgesen kiáltott, hogy fogjanak be. A híres örökség eme felsülésén sokáig kacagtak a vármegyében, de a Cserjésdi Ábrahám sírjáról is hiányzik az ünnepélyesen megígért emlékkő.

 

 

 

Rezek Román. BŰNBÁNÓ MAGDOLNA. Elbeszélés. 1921. 79.-81.

Párdányt, a festőt nem váratlanul érte a nagy csapás. Régóta gyanította, hogy már nem tud festeni, de bujkált az önvallomás elől, erőgyűjtés címén egyre nagyobb pihenőidőt engedett magának, míg végre az önvallomás egyszer csak sarokba szorította:

— Mit erőlködsz? Hiszen meghaltál, már rég meghaltál!

— Nem, nem! — szeretett volna felháborodni, ám az egykori harci készsége cserben hagyta s ő oly árván maradt, amily árván csak művész maradhat. Mit tudják az emberek, mi az, mikor a sok szín, megfestetlen kép fakó foszlánnyá rongyosodva sorra elszálldos! Mikor a lélek mécsesei egyenkint elalszanak, — most, épp most az utolsó is behunyja a szemét!'— aztán vastag sötétség terpeszkedik szét és szívet szorongató csönd, pszt! valaki meghalt...

Fiatal, egészséges, csak az Isten tudja, micsoda, elszállt belőle, ami eddig kézbe vétette vele az ecsetjét s képeket pingáltatott vele, néhány nagyon jót is. Hát ennek most vége, s ez a zokogtató nyomorúság meg se látszik rajta. Csak ő tudja, hogy meghalt benne valami, hogy már csak az állati teste él, lélegzik, táplálkozik s a nyomorult igenis élni, lélegzeni, táplálkozni akar a lélek égbekiáltó romhalmazán, csak élni, élni, ki tudja meddig s lerázhatatlanul cipekedik ez a szörny. Nem törpül-e el ilyenkor a legnagyobb gyász is?

Kerülte az embereket, önmaga elől is menekült. Csak ki, ki a városból, a sok ház öl. Egy ilyen bolyongása közben a liget szélén valami elhagyott villa elé tévedt. Már régebben is feltűnt neki. Kis fenyves állja körül a házat, a kertben sok virág, sőt arra hátrább magas üvegház is. És sehol egy lélek. Annál több a rigó s ne adj Isten kifogyniuk a mondanivalójukból. Vajon kié ez a ház? S a kérdése nyomában mindjárt ott melegítette a remény: — Itt jól lehetne festeni! Már látta is magát a villa valamelyik szobájában, amint dolgozik és a kép gyönyörű. Nem is lehet más. Ni, a foszlánnyá vált képtémák új életre kapva visszaszállnak hozzá. Ez is, az is, a tízedik, huszadik, mind itt van: megjöttünk, csak tréfa volt, hogy odajártunk.  És a hízelgésük nimfasereg hízelgésénél is édesebb. — Hát itt tenni kell valamit! Pár lépésnyire tovább haladt. Közvetlenül a villa mellett kocsma settenkedett, a magányos kerti asztalok körül sok baromfi. — Németalföldi csendélet-kép, — ötlött az eszébe néhány híres barna tónusú kép s jólesett néznie, hogy a hatalmas kakas az asztalról széktámlára szökik, nagyot kukorékol, aztán meginog. Idejekorán leszáll, s roppant tekintélyesen lépked tovább.

Párdány bement, italt kért s a kertből nézte a villát. Jó időbe telt, míg végre a villa hátsó részéből előkerült valaki, — öreg, töpörödött emberke nagy szakállal, — tett=vett a rózsák körül, azzal eltűnt. Párdányi a kocsmában megtudott annyit, hogy a villa tulajdonosa egymagában élő agglegény, tavaly ilyenkor tengeri útra vállalkozott s semmi hír róla. Arról is értesült, hogy a nyoma-veszett tulajdonos nagy műbarát, teli a lakása képekkel; az öregember a kertésze, s egyetlen bizalmasa.

— No akkor beszélnem kell vele. Visszament a villa elé s becsöngetett. Az öreg elég hamar előcsoszogott: a villatulajdonos papagálya ült a vállán s ezt a nevet kiáltozta:

— Ormonde, Ormonde!

Párdánynak izgatottnak kellett lennie, mert amint a kertész rápillantott, megcsillant a szeme s még a kapu elé se ért, ezt kérdezte:

— Hírt tetszett hozni?

   — Nem, édes barátom.

A kertész csalódottan szólt közbe:

— Akkor hát?

— Egyelőre még nem hoztam hírt, csak egyelőre nem, de minden el fog simulni. Mindennek jó a vége.

  Az öreg kinyitotta a kaput:

  — Hisz ha így volna!

Persze hogy így van. A ki elhagyja magát, elveszett, — vége. Én festő vagyok, kezembe veszem a dolgot és sok mindent megtudhatok. Addig festeni szeretnék itt, pár hétig, talán addig se.

— Itt festeni? — pislogott bizalmatlanul az öreg.

— No igen, akármelyik üres szobában vagy akár az üvegházban. Senkit se zavarnék, s engem se zavarnának.

Kivette a pénztárcáját, bankókat szedett elő:

— Ez a magáé, édes barátom. A lakásért majd akkor fizetek, ha beköltözöm.

— Hát nem mondom, hogy nem lehet, az üvegházban.

  — Jó.

  — A lakás, tetszik tudni, nem az enyém.

  — Persze. Az üvegház meg üres. Mindjárt meg is nézték. Két színes pillangó hancúrozott benne egymással, egy pók pedig szörnyű buzgalommal készülődött a hálójába került légy ellen. Nagy csönd, pazar világítás.

— Kitűnően megfelel! lelkesült Párdány, — még csak egy széket állítunk be s egy asztalkát.

-        Aludni uge nem tetszik itt?

— Hát ha nem szabad, akkor nem alszom. Hajnalban jövök s estig maradok. Mindig együtt ebédelünk s vacsorázunk a szomszédban. Még ma ide hozatnám a holmimat.

Ez kora délelőtt történt s két órával később konflis állt meg a villánál. Hordár szállt le a bakról rámákba feszített csupasz vásznakkal, festőállvánnyal, Párdány a palettát hozta s a festékes tubusokat sok ecsettel. Pár perc alatt berendezkedett, megvendégelte a kertészt a kocsmában, aztán behúzódott az üvegházba.

 — No most el lehet kezdeni. Többször mondogatta ezt magának, szükség volt erre. Valami zsibbadtság fogta el. El lehet kezdeni, — ez igaz, de melyik témájába kezdjen bele? Alig nyújtja ki valamelyik után a kezét, elsuhan mellőle és csak távolban bukkan fel megint. Ez talán épp oly hiba, mint a témátlanság.

A kertész azzal nyitott be hozzá, hogy tán elkelne kényelmes pamlag s karosszék. Persze, hogy hiányzik, no és modell. Hát amit eredetileg akart festeni: virágot? gyönyörű rózsákat? A kert csupa rózsa. Megpróbálta. De a színek makacskodtak vele, mind szétfolyt szürkén, fakón. — Mi ez? — kérdezte hangosan. Nem felelt. Minek is? A csőd megint ott ólálkodott körülötte. Estig az üvegházban ült, semmi egyebet se tett, csak a legyek zümmögését hallgatta, akkor aztán olyan érzéssel ment haza a villából, mintha évekig börtönben sínylődött volna. Holnap is így lesz? Másnap a terve ellenére nem hajnalban tért vissza az üvegházba. Kora délelőtt a tavaszi tárlatot ment megnézni, maga se tudta, miért. Tőle való képet már a második éve nem látni egyet se, szomorú hely ez nagyon. Mégis sorra járta a termeket és itt érte a nagy csoda. Amint később teljesen magában üldögélt, a szomszéd terembe leányalak libbent be. Rögtön megismerte. Hisz ez Gita, a tüneményes modell, akiről két évvel ezelőtt meg akarta festeni a Bűnbánó Magdolna festményét! A terv valahogy abbamaradt, de nem baj, mert csak most látja tisztán a képet, csak most, amint a lány az egyik festmény felé hajol. S ez a csekélység elég arra, hogy maga előtt lássa Magdolnát Jézus elé borultan. Jézus lábát már megkente Magdolna drága nárdussal, most a hajával törli meg az üdvözítő lábát. Egy szempillantásba se telt, már kivirult Párdány előtt a legszebb kép. Legszebb, hiszen fölséges leányt fest meg rajta, az érzékiségtől örökre szabadultat, a bűnbánatban fölolvadt. A teste csak, dekoratív külsőség, aláomlott virág-halom. Áhítat, az, az remeg majd a képen, lélegzetelállító átérzés. A hajával törli Jézus lábát, — ó, miért nem lehet rögtön itt festeni! Átkiáltott a terembe:

— Gita!

A lány megrezzent, — ki az ? Párdány odasietett hozzá:

— Én vagyok, világszép tündér! Gita szívesen nyújtotta a kezét:

— Úgy megijesztett!

— Ej, sohse szabad félni, se megijedni. Én különben fürdöm az örömben, királykisasszony.

— Azt látom. Ha már így beszél.

— Ezentúl mindig így beszélek. Minden lány tündér és királykisasszony.

— Az elébb még azt hittem, csak nekem szól a megtiszteltetés.

— Magának sokkal nagyobb megtiszteltetés jár ki.

— Feleségül vesz.

— Azt is. Mindent megteszek, amit csak kíván. De előbb elviszem a hercegi kastélyomba.

— Beszéljen már komolyan, Párdány!

— Ez életben most beszélek a legkomolyabban. Tiszteljen meg hercegi műtermemben, hadd fessem meg a világ legszebb képét. Gita, maga a világ legkülönb Magdolnája! Mutassa csak a szemét... Nézzen rám bűnbánóan, így, így!

Csak ők ketten voltak a teremben, hát kedvére ujjonghatott:

— Gita! Aztán Parisba megyünk, Nizzába.

— Nagy kép?

Párdány a falon mutatta a métereket és tréfásan tódította:

— Négy és három.

— Jézusom!

— Nincs is ekkora vásznam, csak egy méteresek, de zsebképre csak nem fecsérlek el ilyen témát?

— Az ára?

— Még nem tudom. Talán százezer.

— Párdány!

— Testvérek közt is annyit ér. Karon fogta a lányt, magához szorította a karját, nem is a Gitáét, hanem Magdolnáét:

— Ne szóljon, édes, maga még nem látta a képet, hát nem látta a világ legbensősé= gesebb színeit se. Majd aztán szóljon, holnap. Azt fogja mondani: Párdány, ezt nem hittem volna!

— Még csak a kastélyt szeretném elhinni.

— Szép villa, gazdátlan. Az üvegházban festek, — baj az? Rózsát százat kap. Gyerünk innen.

Vitte magával a lányt, kocsiba ült vele s lóhalálában rohant vászonért. Bevárta, míg útnak indítják a nagy alkotmányt, de azután se tudott megnyugodni, csak amikor belépett Gitával az üvegházba. Hát ha még sohse festett senki, itt ebben az üvegházban most majd festés megy végbe. Hogy előbb rajz kell és vázlat? Elég kár. Legszívesebben mindjárt a színeket rakná fel, bármekkora is a vászon. Mindjárt a színeket. Festő még sohse látta tisztábban a lelkében élő képet. Hogy ő már nem tud festeni? Elmosolyodott. Hisz még csak most kezdi, tessék csak nézni...

Gita az édes szőke fejével kételkedőn a vászonra mutatott:

— Mikor ülök én itt majd modellt?

— Mindjárt, szívecském, mindjárt.

A vászon elé széket tett, fölállt rá és rajzolni kezdett:

— Miről is van szó? Ez itt Simon farizeus szobája. Kilátni belőle a tornácra. Oszlopocska is elkel ide, — mindjárt, mind= járt. Látja? Jézus itt ül baloldalt s maga előtte térdel. Ázt a pillanatot kell elkapni, a mikor Jézus azt mondja, megbocsáttatnak a te bűneid, — s Magdolna átszellemülten feltekint rá.

S mintha jól begyakorlottan csak másolná a képet, percről percre gazdagodott a kép.

— Hát bársonyos színeket látott-e már, édes Gita? Aminőket meg szeretne simogatni, annyira ingerlők.

Többet nem ért rá szólni, hiszen a színek hódoló menete járult eléje s Ő méltón fogadta őket. Mindnyájan a legjava díszükben pompáznak. A barna szín teltséggel tündököl, a zöld pedig életkedvvel simul, s mindkettő nagyot nyer a szomszédságon. Hát még a többi! A mennybolt szöglete, aztán a ruhák, Simon háza népe no és Magdolna! Lánycsóknál is édesebbek a színek, — ej, mit lánycsók! A nő csak dekoratív elem, mint a virág vagy selyem. Téma, semmi más. Egyetlen nagy dolog a művészet. Se látott, se hallott, csak a színek hódoló felvonulását igazgatta: ti talán ide, drágáim, ti meg amoda, így, így, jaj de nagyon vártalak titeket! Hát a lilát hol hagytátok? No csak egy kis helyet neki is talán itt legalul a citromsárga sávocska mellett. Nem nagyszerű?

Órák teltek el, észre se vette, sőt így szólt Gitának:

— Most kezdődik a festés! Térdeljen le, édesem s tekintsen fel Jézusra.

Nagyon sokat várt a leánytól, hanem Gita még ezt a várakozást is felülmúlta. Istenem, melyik ecsetjét vegye elő? Hisz ezt csak odalehelni szabad, nem festeni, oly légies. Gita is nagy művész az átérzésével, kincs. Hogyan néz! Halvány mosoly bujkál az ajkán, — ezt, ezt kell elkapni s bűbájossá válik tőle a kép. Mámor, láz szállta meg:

- Maradjon így, maradjon így!

A lány csöppnyit nyitott ajakkal mozdulatlanul térdelt, mint a szobor. És a haj! Ennek a szőke kincsnek a színe hiányzana a képről, hát most tetézni fogja a gyönyörűséget. Csak így virul igazán den szín!

Alkonyatra elkészült a kép legjava. Jézus tekintetét az öreg Latorca szelíd szeméről festi meg holnap, Simon alakjához is holnap hajt fel modellt. A párázat, a világjelentőségű pillanat levegője itt ragyog a képen s ez mindennel fölér, a többi csak mesterség dolga.

Kocsit hozatott a lánynak, ő maga pedig az üvegházban maradt. El nem menne a kép mellől semmiért se. Gita másnap reggel megint eljött és a mikor Párdány az apró-cseprő javítgatás közben megpihent, különös dolog történt. Gita Párdány ölébe ült, ami fel se tűnt volna; Párdány arra se vetett ügyet, míg a festményt nézte, hogy a lány meztelen karral átöleli a nyakát. De amint aztán Gita arcába pillantott, szinte megijedt. Mi ez? Kerítő mosoly bujálkodik az arcán, valami cédaság, az ősnőstény feslettsége. Sohse látta ilyennek s épp most kell ilyennek látnia, amikor át van hatva az új képtől, él benne, teljesen átszellemült tőle s ebben a magasztosságban ez a kis nőstény felkínálkozik neki!

— Pénzt majd holnap vagy holnapután küldök, Gita, sokat, hogy ne szoruljon senkire.

— Olyan kedvetlen, édes Párdány, ugye elfáradt?

— Nagyon.

— Nem is csoda.

— Bizony nem.

Csakhamar kikísérte a lányt s mikor elköszönt tőle, szentül elhatározta, hogy soha többé rá se néz.

 

 

  Roskovics Ignácz

 

 

  Roskovics Ignácz KRISZTKINDLIK,VAGY A REHABILITÁLT SZENT JÓZSEF. Elbeszélés 1906. 51. 830.

Józsi rokonom és jó barátom meghívott karácsony első napjára, ebédre. A szeretet e napján szinte lehetetlen már, hogy egymásnak valamivel ne kedveskedjünk. Én is zsebemben egy zacskó Kugler-bonbonnal, kezemben papírba pólyált néhány szál rózsával, indultam Buda várába Józsiékhoz ebédre.

Megérkeztem. Örömmel fogadtak, már csak azért is, mert nincs jobb vendég az erre születettnél, a legényembernél, kinek vendéglátása semmi elő- és utókötelezettséggel nem jár.

— Boldog ünnepeket kívánok! — állítottam be.

— Szívesen, — hangzott a válasz. — Hasonló jókat kívánunk.

Micike, Józsiék szép kis leánya, azonnal belém kapaszkodott, vitt be a szalonba, a karácsonyfához: «Jó voltam, Náci bácsi; mindent, mindent hozott nekem a kis Jézus!»

— Légy ezután is jó — feleltem s megcsókoltam a kedves gyereket. — No öregek, hát nektek mit hozott a kis Jézus?

Józsi gömbölyödő hasán egy arany óraláncot himbálva szólt: Ezt. Szépséges felesége hozzásimulva, szerelmes, megelégedett pillantásokat vetett reá. Kezén egy csillogó brilliáns gyűrűt mutatott: a Jézuska hozta. Az életet már minden oldaláról megismert nagyapó kedélyes mosollyal emelte meg új meleg házi sapkáját s a kérdésemre bezárólag felelte:

— Nekem csak ezt.

— Mindez szép — szóltam és kezd világosság támadni elmémben. Ugyanis benne van a szentírásban, megírta Máté evangélista: Mikor pedig született volna Jézus Betlehemben, napkelet felől jönenek — csillag által vezéreltetve — hozzá a három bölcs királyok és megtalálván a gyermek Jézust, leborulva tisztességet tőnek neki és az ő kincseiket előhozván, adának neki ajándékokat: aranyat, tömjént és mirhát.

Gyerekkorom óta tűnődöm azon, mi történt ez ajándékokkal? Semmi felvilágosítás nincs erre nézve a Szentírásban. A tömjént, mirhát még csak elhasználhatták; de mi lett az arannyal? Meg van írva, hogy Jézus nagy szegénységben nevekedett és miképp nevelőatyja, József az ács, két keze munkájával kereste meg a szent család mindennapi kenyerét, pedig most is, hát még azon időben milyen nagy summa lehetett egy ládika arany! Jézus ezt felnőtt korában se kaphatta meg; vagyontalan volt életében s midőn meghalt érettünk a keresztfán, nem maradt utána csak köntöse, melyért kockát vétenek maguk között a katonák.

Bizony mindezt összevéve — Isten bocsásd meg bűnömet — azzal gyanúsítottam Szent Józsefet, hogy elsinkófálta a Jézuska aranyait. Ám megvilágosította elmémet mostan az Úr. Látván a ti boldog megelégedéseteket a Jézuska ajándékaival, tudatára jövök annak, hogy nemcsak nem sinkófálta el Szent József a három bölcs király ajándékát, a Jézuska aranyait, hanem mint gondos előrelátó családapa, eltette a takarékba, még pedig, úgy látszik, a mennybélibe, hol meg van engedve az uzsorakamat, mert a kis Jézus sok minden egyébbel együtt, az aranyat még most is osztogatja.

 

 

 

 

  Roskovics Ignácz PETYEGŐ URAM. Elbeszéli a rajzaihoz R. I.

Ott a nyírségen, hepehupás homok között van P. község; dombok oldalán, szélmentében, akác- és eperfalombok árnyékában húzódnak meg fehérre meszelt házikói. Ezektől körülvéve, egy kis magaslaton uralkodni látszik a pirosra festett tornyú templom, a paplakkal. Körülöttük van az iskola, a kántortanító lakása, szárazmalom, községháza, kovácsműhely, no meg a faluban a legszükségesebb hely: a kocsma. A paplakkal szemben terül el a tó, nemcsak a kacsák, libák kedvenchelye, de más háziállatok temetője is; a jó háziasszonyok itt áztatják a kendert. A falu békességes, csendes hangulatához is hozzájárul sima tükrével a tó; kivéve a nyári szép holdas éjszakákat, midőn a békabrekegés, kuruttyolás még a szomszéd faluba is elhallatszik. Nem enyhíti ezt még az se, hogy a tó árnyékosabb helyein ilyenkor nimfák fürödnek. (El kell ezt hinni, mert a falu leányai, reggelre kelvén, erősen tagadják, hogy ők lettek volna.) Persze hogy nimfák, mert még a pulyanép is (a gyerekeket hívják így e vidéken) csak akkor fürdik e tóban, ha szerecsent akar játszani.

Mi a hajdúságból kerültünk a faluba, s már az első napokon elfogyott a kenyerünk. Apám ilyen apró földi dolgokkal nem igen szokott törődni; hát én küldtem át a kocsist a szárazmalomba, nézzen utána, lehet-e őröltetni? Visszajött, hogy e héten már nem, mert vagy harminc soros van.

Ismertem már Mária Antoinette nézetét, hogy ha nincs kenyér, zsömlét egyék, aki éhes: Parisban a népnek nem volt erre pénze, nekünk meg P.-ben zsemle nem akadt a pénzünkhöz; így mindenáron őröltetni kellett. Egy véka életet (a kenyérnek valót, a gabonaneműt nevezik így e tájon) az egyik ló hátára vettetve, megindultam a malom felé. Ide érkezve, tisztesség-tudóan mutatkoztam be a nagyszámú körbeülő pipázóknak:

— A pap fia vagyok, engedjék meg, barátim, hogy egy vékát leőröltessek.

— Szívesen, tessék.

De e nyájas szavakat túldörögte egy hang:

— Az Istennek sem engedem!

— Elhallgat kend! — szólt egy másik s egyidejűleg egy pofon is elcsattant. Adta pedig ezt a kör közepén ülő katonasipkás a mellette ülőnek. Az utóbbit az egész társaság igyekezett azonnal lefülelni, hogy a folytatást megakadályozza. Hangos véleménycsere támadt, mely végre is abban formálódott ki, hogy Kótubé megérdemelte sorsát, mert tisztelendő atyám urunk mindnyájunkért imádkozza: «Add meg nekünk a mindennapi kenyerünket», s így a jó Isten először is őt kell, hogy meghallgassa. A katona-sipkás — szép szál ember — e közben hozzám jött és bemutatkozott:

— Peíyegő Pál a nevem. Mentegetőzve tette hozzá:

— Nem rossz ember a Kótubé, csak szamár. Ő volt a tizenkettedik soros, hogy most az úrfikánk őrlet, tizenharmadik lett, azt hiszi, hogy az ígyen szerzett lisztből való kenyér csak a kutyának való.

Erre én a megvert emberhez fordultam, kit még fogva tartottak, s kezet adva neki, kijelentettem, hogy hajlandó vagyok 13-iknak is őröltetni. Restelkedve utasította vissza, ő viseli sorsát, s ha akarom, őrlessek egyfolytában akár tíz köblöt is. Ezzel az ügy a lovagiasság szabályai szerint el volt intézve s körben leültünk a malom alá; én Petyegő és Kotubé közé, hogy a baj ne ismétlődjék. Petyegő katonasipkája iránt — a mely határozottan jól állt neki —érdeklődtem s megtudtam, hogy tizenkét esztendeig szolgálta a császárt. Űri sorban, mert káplár volt. így értettem meg, hogy Petyegő nevéhez mért jár ki mindég az uram szó. Petyegő uram meg is érdemelte ezt, mert a természete határozottan uras volt. A malom alatt, a kocsmában, békés és háborús időben egyaránt ő vezetett. Békés idő volt a hét hat munkás napja, háborús a vasárnap. Ilyenkor Petyegő uram, füle mellett virzsinia szalmaszállal, akár csak hajdan a harminckét tornyú Majlandban, Klagenfurtban, meg a császár városában-— dirigált. Hetyke hangon szólt: 1 i— Pista! Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon. Ne hadd magad, Jancsi! No elég, úgy kell neked; oszt el ne feledd, hogy törvényre menni nem virtus. Nem is akadt ilyesmiért P. községben a szolgabírónak dolga, elintézte azt mind Petyegő uram. Rátarti ember is volt, de nem olyan, mint Koczkás, a kerülő, aki egyszer így szólított meg:

— Kedves kis úrfikám, mondja, ki most az ország számadója?

Úgy véltem, hogy ha az ország legelő, lakosai nyáj, Isten kegyelméből e fölött a király az úr, számadója a miniszterelnök lesz, tehát ezt feleltem:

— Gróf Andrássy Gyulának hívják; miért kérdi?

— Mert kérem, én sokat gondolkoztam már azon, ha én egy kis írást-számolást ismernék, én lehetnék az ország számadója.

— Megtanítom, Koczkás, nem nagy sor az. Sült kukorica meg dinnye mellett, künn a mezőn, meg is tartottam az első előadást, homokba irt ábécéről és számokról. Koczkás azonban kijelentette, hogy ő már öreg a tanulásra. Csak ezen múlt, s így hamarjában nem is tudom, hogy Andrássy után ki lett Koczkás helyett az ország számadója.

Petyegő uram értelmes, fogas eszű és mestere volt a káposztataposásnak és disznóölésnek. Beszélt magyar, orosz, talián és német nyelven, de az utóbbit szégyennek tartotta és tagadta. Mindezen kiváló tulajdonságok mellett hibája számba ment, hogy bár csak baka volt, olyan szép kacskaringósan tudott káromkodni, mintha lovon szolgálta volna a császárt. Ehhez járult, hogy az italt — a víz kivételével — mód felett szerette. E két hibáért többször négyszemközti papi intésben részesült, ami azonban kárba veszett, mert nemcsak nála, de a falu többi népségében is nagy volt az akarat a korhelységre. Egyesben vagy együtt naponta kihallatszott a Kopasztó Mózsi korcsmájából rekedten a nóta:

 

Korhelységre nagy bennem az akarat,

Néha-néha le-leiszom magamat;

A Duna, Tisza is kiárad:

Bocsássák meg ez apró hibámat.

 

Mindezek végre egy szép vasárnapi délután a paplak tágas tornácán nyilvános papi intéshez juttatták Petyegő uramat. De ennek is csak vagy egy hétig volt foganatja. Feleségének sűrűn hulló könnyei és könyörgései is kárba vesztek. A gazdaság pusztult; a házuk teteje behorpadt, a kerítés kidőlt, tűzre került. Siralmas látvány volt ez, nem segített már rajta az se, hogy a derék asszony egy kis kölcsönkért mésszel meg-megkenegette a házuk elejét. Petyegő Pál uramnál, sajnos, mindezek daczára nem állt be a Pál fordulása. Megtörtént aztán az a szomorú eset, hogy egy gyönyörű tavaszi napon a szép Petyegőnét eltemettük.

Az árvaságra maradt két szép kis pulya a szomszédok jó szívére, gondjára volt utalva, mert Petyegő uram állandó kvártélyra a Mózsi-nál helyezkedett el. Ide igyekezett akkor is, midőn az utcán találkoztam vele és megszólítottam:

— Petyegő uram, az Isten áldja meg, tekintsen a gyerekeire, hagyja abba már azt a korhelykedés!

Elébb bambán bámult reám, majd fortélyos eszének csilláma széles mosolyban mutatkozott petyhüdt ábrázatán.

— Édes jó úrfikám, — mondta, — ha én megiszom égy meszely pálinkát, hát zsindelyes a házam, festett lóca van körülötte, hat ökör jár ki a kapumon, a két pulyám a legjobban tanul az iskolában, csak szegény anyjukom nem támad fel. Hát úrfikám, ne igyam én meg azt a meszely pálinkát?

A hajdan katonás tartású ember görnyedten, könnyes szemmel nézett reám. Nem, nem volt hozzá szívem, hogy ha olyan sok jó van abban a kis pálinkában, azt mondjam, ne igya meg. Petyegő uram ivott is tovább; kompániája is akadt, folyt a gégéken az ital bőven, de egyszer csak Petyegőnek elakadt a szava. Kínosan hörögve, a megriadt kompánia között meghalt. Mint futó tűz terjedt el a faluban a kocsmai szerencsétlenség híre. A nagy eset nagyobb is lett azáltal, hogy a pap a temetést megtagadta, s eziránt nála minden könyörgés hiábavaló volt. Sírját azonban nem a temető árkába, hanem Petyegőnéé mellé ásták meg. Harang nem hirdette Petyegő halálát, de ép azért szőlőből, tanyákról is összesereglett a nép, együtt volt az egész falu apraja-nagyja a temetésen, melyre csak a kántor jelent meg. Ezen a két napon át zúgolódó nép látszólag megnyugodva, csendes részvéttel viselkedett. Midőn a koporsóval elindult a menet, váratlanul megkondultak a templom tornyában az összes harangok. Váratlan meglepetés volt ez, a harangok zúgása a szíveket átjárva, megbékéltette az embereket.

Midőn pedig a menet a malom alatt befordulva, a temetőhöz ért, megdöbbenve látta a nép, hogy papjuk teljes papi ornátusban, kezében kereszttel, a nyitott sírnál áll. Szorongó szívvel közeledett a koporsóval a menet; a kántor éneke elakadt, itt-ott sugdosódva hallatszott: a tisztelendő úr nem engedi szentelt földbe tenni Petyegőt.

A sírnál megállt a menet.

— Tegyétek le a koporsót, — szólt a pap és elkezdett beszélni. Elmondta Petyegő Pál életét, megrendítő halálát, nemcsak a rosszat mondta el róla, de inkább a jót, szólt a mértéktelen ivás káros hatásáról, és hogy a különben jó, becsületes ember élete mi lett volna, ha mértéket tud tartani. A nép hangos zokogása között mondódott e beszéd.

— Az Isten, az emberszerető Jézus Krisztus nevében, aki a keresztfán érettünk, a mi bűneinkért vérzett el, én az ő alázatos szolgája, az ő tanítása szerint mondom: «Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.» Temetem szerencsétlenül járt hívünket, Petyegő Pált.

A legnagyobb parádés temetés, ami csak van, végződött így. A sír beszentelése s elhantolása után a két árvához fordult a pap, megsimogatva fejőket, megcsókoltatta velők a keresztet, s a sírhoz maga mellé térdepeltetve őket, az egész nép hangos kíséretével mondta el a «Miatyánk»-ot. Ennek végeztével levetve az egyházi öltönyt, kézen fogva a két árvát, elindult a paplak felé. Az egész nép a tornácig követte. Itt a pap a nép felé fordulva, ismét megszólalt.

— Köszönöm, hogy hittestvérünk temetésére eljöttetek; az árvákról én gondoskodom, ha nem akad közületek, aki örökbe fogadja.

Behozta a két gyereket közénk; mi öten voltunk, tudtuk, mi az árvaság, csak nemrég meghalt édes anyánkat még mindig sirattuk, az árvákat szeretettel fogadtuk. Én apámhoz mentem, kezét megcsókoltam. Lelki tartozás lerovása volt ez, mert a temetés megtagadása miatt két napig kétkedés támadt én bennem is jó szíve iránt. Apám, úgy látszik, megértett, magához vont és megcsókolt.

Másnap kora reggel már többen jelentkeztek az örökbefogadók, délre, mikor a pap a falu jegyzőjét magához kérette, már egész csomóval voltak a jó emberek. A papnak könnyű volt a választás a jelentkezők közül, ismerte híveit s így jó kézbe kerültek a Petyegő árvái.

Mint a temetés, úgy hatása is meglepő volt. A kocsma üresen maradt; Mózsi csak a Petyegő házát licitáltatta még el, aztán elköltözött a faluból, másik bérlő pedig nem akadt. A falu népe ezután vizén kívül csak a saját nyíri vinkóját iszogatta. Ez embernek nem árt, a bicskára van csak hatással, mert az néha kinyílik tőle. Ha meg akadt akarat a korhelységre, minden asszony azonnal kész volt az intéssel:

— Vigyázz, mert tisztelendő atyám urunk úgy temet el, mint Petyegőt.

Mindez rég volt, Petyegő uram sírján a kereszt talán már el is korhadt; de a temetésének emlékezetét P. község asszonyai fönntartják és a kocsmáros kárára emlegetik ma is.

                                                                     ------

Roskovics Ignác, ifjabb (Szalók, 1854. szeptember 28. – Budapest, 1915. november 29.) magyar egyházi és zsánerfestő.

 

 

 

 

SAJÓ SÁNDOR

 

Sajó Sándor (Ipolyság, 1868. – Budapest, 1933.)  költő, tanár, drámaíró, tankerületi királyi főigazgató, az MTA levelező tagja

 

 

SAJÓ SÁNDOR: FLÓRIÁNNÉ ELVEI. ELBESZÉLÉS, 1912. 50. 1000.

 

Az volt ám még az igazi nagy nap, mikor a főispán a tíz esztendős jubileumát ülte! Tíz évig ülni egy vármegye nyakán: nagy dolog ez ebben a nagyon változandó világban. Jönni hiszen jött a kegyelmes úr máskor is elégszer, ezen a nagy napon azonban nem jött, hanem bevonult. Az utca képe is szokatlanul ünnepi volt: a nagyhídnál a kocsma előtt nem álldogáltak parasztszekerek, a nagy piac pedig föl volt söpörve. A városi koldusok, — férfiak, asszonyok - - dolgoztak rajta előtte való nap egész délután; Vaksi Laji, a koldusbíró dirigálta őket, össze is tisztogattak vagy három szekérre való piszkot, szemetet. Községek küldöttsége minden vidékről, szalonkabátos körjegyzők, ünneplőbe öltözött parasztok, - - magyarok, tótok - - ődöngtek az utcán, kocsmaajtókban. Mikor a szurdoki dombra ért a menet, megdördültek a mozsarak a várhegyen, a kálvárián, a megérkezéskor pedig Korcsok hajdú már ugyancsak sűrűn sütögette őket. Krisztus urunk ott a keresztfán meg is sokallhatta.

Csótáros, cifrakantáros gyönyörű négy ló volt a főispán hintójába fogva, lovas bandérium előtte, utána elől a díszruhás uraké, hátul a lobogós ingű parasztlegényeké. Kalkovics aljegyző volt a bandérium vezetője, Flórián írnok a zászlótartója; napsugár csókolgatta, nyári meleg szellő lengette a vármegye dicsőségtől megrongyolódott zászlaját.

Pukkadoztak a mozsarak, de pukkadozhattak az ellenzékiek is, akik megátalkodottságukban nem vettek részt az ünneplésben. No, ellenzéki hatalmasságok, Jordánfalvyak, Maróthyak, Kispálok, mit szóltok hozzá? úgy-e, hogy nélkületek is együtt van az egész vármegye? Hiszitek-e, hogy ilyen dologtevő napon így egybegyűlt volna a nép -- azért a kis ebédért, egy-két szivarért - - ha nem szeretné a kegyelmes urat? Hát csak nézzétek ezt a fényes bevonulást és irigykedjetek! Ami igaz, igaz: az ellenzéki hatalmasságok, ha otthon maradtak is, a pártjukból azért elég sokan álldogáltak a bámész sokaságban néma irigységgel. Itt van, teszem azt Flóriánné: nagy ellenzéki pedig s egy hét óta váltig fogadkozott, hogy az orrát se dugja ki hazulról ezen a napon, még sem állhatta meg, hogy otthon maradjon. Eljött, hogy lássa az urát, hogy hangos szóval bosszantsa, csúfolja, gúnyolja, még itt is, az utolsó percben. Mert nehéz természetű asszony.

- Ott jön ni a drágalátos, azon a kikölcsönzött kehes gebén! Milyen büszkén emeli azt a zászlót, azt a rongyos firhangot! S milyen maskarát csinált magából - - hogy nem restelli a vén bolond! Szegény Flórián úgy tett, mintha nem hallaná a csúfos megjegyzéseket; pedig Flóriánné még utána is kiáltozott. Lehet különben, hogy nem is hallotta: Flóriánné szavait elnyelte az éljen, amint hullámzón hömpölygött végig a néző sokaság mentén a kegyelmes úr felé. Egy helyen azonban egy recsegő borízű hang makacsul átharsogott minden éljenzésen.

- Puttonyba a főispánnal! Puttonyba vele! Nini, hiszen ez az öreg Lajtos, a részeges kertész hangja és szólása! Még mindig él az öreg s még mindig iszik. Gyerekkorunk óta ismerjük, de nem láttuk soha józannak. Valamikor hahotázva kísérgettük, úgy ingereltük az utcán:

- Lajtos bácsi, - - éljen Tisza Kálmán!

Puttonyba! felelte ő állhatatosan minden éljenzésre. Nem értettük, miért emlegeti olyan haragosan a puttonyt; most tudjuk már, hogy 1875-öt írtak akkor. Tetszett a gyerekseregnek a pattogós hangzású beszólás: puttonyba! - no, többet is ér a mai divatos abcúg-nál. Hát az a hang harsogott bele az éljenzésbe most is: puttonyba a főispánnal! Heister, a rendőri rangban lévő kisbíró kötelességszerűen csitítaná, de csak inkább ingerli.

— Puttonyba veled is békás! - kiabál Lajtos bácsi, nekem nem parancsolsz! csak azért is: puttonyba!

Flóriánné a politikai érzelmek közösségével helyesli a szót; odaszalad Lajtos bácsihoz és biztatja, hogy jól teszi, csak azért is kiabáljon. Lajtos bácsi végignéz Flóriánnén, aztán csöndesen rámordul:

*

Két választás Magyarországon, Nemzetes uraimékhttps://books.google.hu/books?isbn=9633760143

Mikszáth Kálmán - 2016 - ‎Fiction

Puttonyba vele, nem Pozsonyba! Így hangzott zagyván összevissza, látszott, hogy vegyesen vannak hívek és ellenfelek.

*

   - Puttonyba minden asszonnyal is! Flóriánné szó nélkül tovább somfordál. Hazamegy, gondolja - - hisz nincs itt semmi látnivaló. Bizony hitvány volt ez a bevonulás, komédia az egész, a kormánypárti csábosok hűhója, az ellenzék rájuk se hederít; majd elmúlik ez a nap is, - - hadd bomoljanak.. . Haza is ment Flóriánné; a templomba vonulást, - - mi köze hozzá? - meg se nézte; de csak sehogy se találta otthon a dolgát. Az apja, az öreg csizmadia, lám állhatatosabb. Ott lakik a várhegy alatt, a csűrben: úgyszólván a feje fölött durrogtatták a mozsarakat, de csak ki sem mozdult a kis műhelyéből. Hívta a szomszédja:

- Gyűjjön szomszéd úr, megnézzük a cécót; hiszen megnézheti azt ellenzéki ember is.

- Ne lehessen az, meg hát, sok a dolgom — mondta és nagy buzgón szögelte a talpat.

-Mintha bizony nem várhatna az a csizma.

- Hát hiszen várhatna ... ha teszem azt Kossuth apánk jönne, de egy főispánért? - akkor lássam ő kegyelmességét, mikor a hátam közepét. . .

Hát ilyen nagy ellenzéki lélek szorult Flóriánnéba -- asszonyi kiadásban.

Flóriánné nagyon szerette a háborút; mindig felkötött karddal járt otthon. Ennek pedig az volt az oka, hogy az ura nagyon jámbor ember volt. Mert az asszonyok ereje mindig a férfiak gyengeségében van. Szegény Flórián — sajnos — sose verte meg a feleségét. Ha csak egyszer megtette volna, sok keserűségtől ment maradt volna. De hozzászokott a borúhoz s örült, ha egy-egy kis darab kéket látott az örökké felhős égen. Írnokoskodott a vármegyén s e mellett ezermester volt, afféle pepecselő, szervező, rendező tehetség. Pompásan ülte a lovat is s a főispán bevonulására ő tanította a bandériumot. Előkelő szerepe volt hát az ünnepen s ezzel is csak annál kötekedőbbé tette a feleségét.

A bevonulás után hazaszaladt, levetette a csikós-öltözetet s a fekete ruhájába öltözködött. Az asszony gúnnyal, gorombasággal támadt rá, szakadozva ki-kitörő keserűséggel:

— Kár még levetned azt a maskarát. A gyerekek itt lesnek még az ablak alatt, hadd mulatnának még rajtad. Végigsétálhatnál a piacon, mutogathatnád magad. Vagy igaz, ebédre mégy. Csak nyald ki magad szépen! Téged is meghívtak, hogyne! Legalább több lesz egy tányérnyalóval. Együtt lesztek mind, az egész banda. Csak eredj, akár haza se gyere. Jubileumi ebédre megy a kedves, nagy kanállal eszik, én meg itthon száraz kenyeret rágjak. Hallgatsz úgy-e? — erre nincs szavad. Hogy az istennyila — oh! No csak eredj, siess már, ne is lássalak. Tiszteltetem az egész vármegyét, hogy fordulna föl főispánostul! Mit csitítgatsz? -- hogy meghallják? Hát hadd hallják, bánom is én! ... Jubilálnak a korrupciósok, a gőgösek!

Az ellenzékiek majálisán bezzeg ott voltak az asszonyok is, — abban a pártban van tisztesség, - - de ide én persze nem mehetek . . . oh a nyomorultak! Eredj már, hogy ne is lássalak! . . . Hát hiszen nem is mennék, nem vagyok kormánypárti famíliából való .. .

Szegény Flórián szó nélkül sietett el hazulról. Zavaros volt az ünneplő kedve; tűnődött magában, minek is vannak asszonyok a világon, vagy ha már kell, hogy legyenek, mért nem másmilyenek; s a főispánok is, minek jubiláltatják magukat? Szerencse, hogy a legelkeseredettebb szív is megbékél a gyomor útján. Fényes nagy ebéd volt a vármegyeháza nagytermében pezsgővel, cigánnyal. A főispán olvadozott a dicsőségben; a testvér-törvényhatóságok (sokszor bizony veszekedő és irigy testvérek) s a mindenféle helyi testületek szónokai a kegyelmes úr nagyságát és kiváló tetteit annyira belekapcsolták a haza boldog jövendőjébe, hogy a fele is elég lett volna egy új ezredév biztosítására.

Asztalbontás után, mikor a cukorhalmokban is már csak unottan dúskálgattak az édesszájúak, már fülbe muzsikált a cigány. Kalkovics maga mellé vette az egyik prímást egy kontrással, kiült az árnyékos erkélyre és ott huzattá magának. Egy vidéki gazdag özvegy menyecske ép ekkortájt kosarazta ki: nyilván ezt keserülte a bús nóták mellett. A piacon ácsorgó publikum csúfolódva mulatott rajta. Vadas Jancsi, az ellenség mindenese egyenesen a cigánynak támadt:

- Hiába mórikálod magad, Miklós! -- úgyse vagy te kormánypárti; a szíved csak idehúz felénk.

- Hohó, hisz neked szavazatod sincs  - nevettek rajta.

- Az mindegy, fő az érzelem - - vetette oda büszkén.

Kalkovics nem sokáig állta a tüzet, bemenekült az erkélyről. Ideje volt különben oszladozni; este is folytatódik még a nagy nap, fáklyás zenével, bállal.

Szegény Flórián egészen megpilledten került haza. Az asszony csak leste, hogyan köthessen bele. Miközben Flórián levetette a kabátját, egy piros selyempapírba göngyölt cukorka esett ki a hátulsó zsebéből. Flóriánné mereven nézte a cukorkát a padlón. Flórián egész marokra valót szedett ki a zsebből s az ágyra rakta. Az asszony egy vadmacska-ugrással ott termett az ágynál és belemarkolt a cukorba.

- Te komisz, te komisz! És nem is szólnál! . . . Csak ennyi? . . . Mások bizonyosan telerakták valamennyi zsebüket.

Flórián mosolygott. Az asszony elszégyellte magát.

- Azt hiszed, hogy meg akartam kóstolni? Nem kell, ne félj; nem vagyok éhes a cukrotokra. Engem ugyan hiába édesgettek!

Dühösen visszadobta a cukrot az ágyra, de egy darabot mégis a kezébe rejtett. Kisietett a konyhába s lopva, falánkul harapta, szopta a cukrot, titkos gyönyörűséggel, félve, hogy rajtakapják. Tettetett közönnyel ment vissza a szobába. A cukor-halom ott feküdt az ágyon: mindenik darabja egy-egy színes, édes kísértés.

- Mért nem eszed azt a cukrot, ha hoztad? - - förmedt az urára — hiszen csak magadnak hoztad! Aztán miféle cukor lehet? Bizonyosan csak afféle szemnek való silányság.

Kezébe vett egy darabot. Fitymálva bontogatta, kibontván ugyanígy nézegette; aztán, mintha mártíromság volna neki, szenvelgő kényszeredettséggel harapott a csücskéből, fogheggyel, hogy az ajka valahogy hozzá ne érjen. Hosszasan ízlelgette a cukrot, aztán vállat vont. Persze, ha már beleharapott, természetesnek találta, hogy az egész darabot megegye.

- Hát cukor . . . cukor — mondta közönyösen — nem épen rossz... Mind egy fajta? — kérdezte aztán s hirtelen egy másik darabot bontott föl. Aztán egy harmadikat.

- Nem rossz cukor; sőt elég jónak mondható. Ami igaz, az igaz. Azt különben sose tagadtam, hogy a főispán tudja, mi az úri tempó. Sütemény is volt sokféle ugye? Mások bizonyosan abból is vittek haza. De te, te persze nem gondolsz a feleségedre, — szép ember vagy te. Visszamész még?

- Vissza, -— mondta Flórián nyugodtan — rám bízták, hogy nézzek utána, rendben van-e a nagyterem; a mellékteremben meg, ahol terítenek, nekem kell felügyelnem.

- Persze, kihasználnak. Hát csak eredj, de gondolj aztán haza is. A főispán is ebből a cukorból evett?

-  Ez, amit hazahoztam, épen arról a helyről való, ahol a kegyelmes úr ült.

- Finom cukor, igazán jó. Kár, hogy nincs több. Hozz még belőle, többet, sokat, süteményt is! - - mondta Flóriánné gyerekes, kedveskedő mohósággal. Hozol? - - kérdezte duruzsoló magakelletéssel.

- Megteszi az ember, amit tehet — mondta Flórián elégedetten.

- A fáklyás-menetet én is megnézem, — folytatta az asszony. — Szeretném hallani a főispán beszédét is, mert azt az ellensége se mondhatja, hogy nem tud beszélni. Nagyon szépen beszél, kedves, finom ember. Ami igaz, az igaz, ha más elveim vannak is. Ez nem pártkérdés.

Estefelé, mikor Flórián elment hazulról, az asszony még az ablakból is utána szólt:

- Aztán el ne felejtsd, amit mondtam. Várlak! - És mosolygott.

Flórián is jobb kedvvel ment az útjára, mint délelőtt és elgondolta: mégis jó, hogy a főispánok jubileumokat tartanak. Mire sötétedni kezdett, a piacon már hullámzott a nép, a fáklyás zenét lesve. Odafönt a vásártéren is élénk volt a forgalom: ott gyülekeztek a fáklyavivők, díszbe öltözött tűzoltók, — no meg a gyerekek. Gyújtogatni kezdték a fáklyákat; a tűzoltó banda tagjai is próbálgatták a hangokat, hogy bele ne süljenek az egyetlen tudományukba, a Hunyadi-indulóba. Végre fölgyúltak a fáklyák, kialakult a menet; és megindult csinnadrattás harsogás mellett, maga előtt hömpölyögtetve, mint az áradat a tajtékzó habot, a lármás gyerekhadat. Parasztlegények fújták a trombitákat néha-néha hamis hangon is, de szívből; Pikal órás, a cseh polgártárs verte a nagydobot, komoly buzgósággal, mintegy megadva a muzsika nemzeti jellegét. Flóriánné szépnek és meghatónak találta az egész dolgot; jól odatolakodott a vármegyeháza erkélye alá, hogy hallhassa a beszédeket.

A városi jegyző üdvözölte a főispánt, összekötve a fényesen tündöklő csillagos éggel a kegyelmes úr érdemeit. A főispán kegyesen válaszolt: harsány éljenzés kísérte a szavait; egyes éles éljenhangok közbesivítottak olyan helyen is, ahol igazán nem kellett volna. Lajtos bácsi, aki reggel óta még mindig, vagy már megint illuminált állapotban volt, bele¬ belemordult a beszédbe; egy helyen pedig, mikor a kegyelmes úr épen a polgárságnak a közérdek javára irányuló tevékenységét magasztalta, hangosan fölkiáltott az erkélyre:

— Szamárság!

Egy kis kavarodás támadt a szóra, de a hajdúk hamarosan elnémították és elhurcolták az öreget. Messziről is visszakiáltott még:

— Puttonyba a főispánnal! Flóriánné hangosan méltatlankodott: - Be kell csukni a vén részegest! Szemtelenség! Akinek nem tetszik az ünneplés, maradjon otthon! Itt nem pártoskodunk!

A főispán azonban zavartalanul befejezte a beszédét, azzal a kijelentéssel, hogy a magas kormánytól ráruházott hatalmánál fogva továbbra is atyai szeretettel fogja gondozni székhelye szent érdekeit. A fáklyásmenet aztán, úgy amint jött, visszavonult a vásártérre. A banda most már bátrabban fújta a Hunyadi - indulót, Pikal órás megfiatalodott kedvvel verte a nagydobot. Ahány gyerek volt az utcán, mind a fáklyások körül settenkedett, abban a reményben, hogy szert tehet egy-egy fáklyamaradékra.

Flóriánnénak egészen kiderült a lelke. Barátságos érdeklődéssel nézte a bálba vonulókat is, azzal a nyugodt tudattal, hogy a mai nap ő rá nézve se múlik el édesség nélkül. Hazamenet szinte áradozó dicséretre fakadt a szomszédasszony előtt s egy csöppet sem érezte az elvei háborgását.

— Nagy nap volt, szép nap volt! — mondta majdnem dicsekedve, a cukorra gondolt s teljesen megfeledkezett a maga ellenzéki voltáról.

Otthon aztán türelmetlenül várta az urát. Belenézett a tükörbe is és meg volt elégedve magával. A harag, a békétlenség, az ellenzékieskedés bizony vénít; a nyugalom, az öröm, a vármegyének való meghódolás íme szinte megszépíti az arcot. Mikor az ura éjféltájban hazajött, röpülve sietett eléje.

- Hoztál? - - kérdezte volna, de már ott látta az ura kezében a csomagot. Jókora nagy stanicli volt, tele mindenféle cukorral, süteménnyel

- Nekem hoztad, ugye? ... Jó ember vagy, kedves vagy - - mondta örömmel és nekiesett az édességnek. Flórián mosolyogva nézte.

- Nagy nap volt, szép nap volt, büszke lehetsz rá te is, a vármegye is! — ömlengett az asszony, falánkul nyelve cukrot, süteményt egyaránt. Gyönyörű volt a bevonulás, a fáklyás-zene, minden! És a főispán - - milyen aranyos ember!... Tudod, meg vannak az elveim, de azért nem vagyok elfogult... Te nem is kóstolsz belőle?

- Nem élek vele. Te is vigyázz, hogy el ne rontsd a gyomrodat

— No még ezt az egyet, ezt az édeset - mondta az asszony izgatott örömmel. Tudod, hogy édesszájú leszek -- tette hozzá nevetve és odasimult az urához.

Másnap, vasárnap reggel, mikor Flóriánné a portörlőt rázta ki az ablakon, megszólítottá a ház előtt álldogáló házigazdáját:

- No, Elek bácsi, látta a tegnapi ünneplést?

- Nem láttam biz én - - felelt ez mogorván - - fene törődik vele. Kint dolgoztam egész nap a réten, kint is háltam... Gyönyörű éjszaka volt.

- Gyönyörű éjszaka volt — mondta Flóriánné is meggyőződéssel és dudorászva rázogatta a portörlőt.

 

 

 

 

   SAJÓ SÁNDOR A BÍRÓ MEG A FŐISPÁN HUSZÁRJA. Elbeszélés. 1914. 31. 612.

   Hogy emlékszem-e Herendire, a sovány szabóra, aki bíró is volt? Én ne emlékezném!  

Feketebojtos piros töröksapka a fején, — így álldogált a boltja előtt reggelenként; akkor is, mikor egyszer a főispánt várták a vámegye-házán. Kalkovies, az aljegyző (s mondani sem kell, hogy tiszteletbeli főjegyző) nem is győzte ott várni: szaladt a nagy híd felé megnézni, jön-e már. Jött. Négylovas hintója ott porzott az országúton, a szurdoki dombon. Kalkovies izgatottan loholt vissza a vármegyeházára, a válla a szokottnál is jobban rángatódzott a nagy örömtől. Ünnepnap volt neki mindig a főispán érkezése: a kegyelmes úr mindenkivel olyan barátságos, vele különösen az; estefelé, ha sétára indul, Kalkovies ott lépeget majd mellette, a baloldalán, az alispán meg a főjegyző társaságában, vígan szépelegve; népek, a kik látják, irigykedve nézik s halkan mondogatják : mégis csak kiváló ember ez a Kalkovies, a kegyelmes úr, lám, mennyire szereti!...

Herendi boltjával szemközt, az ódon járásbíróság előtt urak ácsorogtak: a járásbiró, az árvaszéki ülnök meg egy-két fiskális. A főispánt várták ők is: kicsi helyen jó mulatság ez ilyen verőfényes szép nyári reggelen. Túróczi, az egyik fiskális egyébiránt nem is a főispánra volt kíváncsi, csak a négy lovát kívánta látni; igaz ellenzéki ember, mint ő, rá se néz egy főispánra, a lovak azonban nagyon érdekelték, mióta maga is egy lovat és úri taligát tartott.

Herendi átköszönt az uraknak.

— Jó reggelt, bíró úr — fogadta a köszöntést a járásbíró, hangosan a többiek nevében is.

— Milyen sovány ember ez a Herendi — jegyezte meg Túróczi.

— Okos ember — mondta a járásbíró.

— Szabónak az lehet.

— Bírónak is az, fiskálisnak is az volna, — tudom.

— Bizony, a teremtésit a szabójának, húsz fiskális se jár túl az eszén — mondta az árvaszéki ülnök is meggyőződéssel. -        Elég dolgom volt vele nekem is.

Hát szó ide, szó oda, ember a bíró a talpán, ha sovány is, ha csak szabó is; megállja a sarat, ha kell, a vármegyével szemben is. Az alispán különösképpen nem szívelheti; mivel pedig ő róla tudnivaló, hogy nem valami okos ember, már ebből is sejteni lehet, hogy van a bírónak esze. Van erre azonban egyéb bizonyság is. Tahy János, az asztalos, már csak elég előkelő polgár, de még ő is, hogy épen tegnap is egy kicsit többet ivott a Pintér Miska borából s a rendesnél cifrább lépésekkel mérte végig a vaksötét piacot hazafelé való útjában: rózsaszín ködös képzelgésében, megduzzadt önérzettel váltig azt kurjongatta az utcán:

— Vagyok olyan polgár, mint Herendi! Nádas Máté, a borbély, miközben megtámogatta egy kicsit, szelíd megértéssel ráhagyta:

— Vagy, János, vagy. Csakhogy Herendi alszik már ilyenkor. Ne dülöngj hát, a soroksáriját!

Ím azonban a főispán hintója itt robog már a nagyhídon, a Szent Jánoska mellett. Túróczi fiskális előbbre lép s már messziről szemügyre veszi a négy lovat. Hogy a hintó az utcába ér, a kegyelmes úr barátságos hajladozással fogadja a köszöntést jobbra-balra; mindenkit ismer, s mindenki számára van egy megfelelő mozdulata, mosolygása. Herendinek nyájasan int a jobb kezével, a másik pillanatban már az urak csoportja felé lengeti a fekete puha kalapját. Fönt a bakon annál peckesebben ül a kegyelmes úr zsinóros, tarsolyos huszárja, — büszkén, sőt gőgösen, mintha ő volna a főispán.

— Nini, hiszen az a Johan! — ismer rá a borbélysegéd a sarki boltajtóból.

Hát persze, hogy a Johan; ő a kegyelmes úr huszárja. Hogy miért Johan, mért nem János vagy Jancsi? Hát ki tehet róla? — Johan. Nem olyan huszár az, mint a többi megyei hajdú: tudj' Isten, miféle szerzet: nem magyar, nem német, legfeljebb morvába oltott német; otthon a kastélyban: inas, a bakon és a vármegyeházán: huszár, ha nincs szolgálatban: úr. Ha civilbe öltözik, még az írnokok is köszönnek neki. Van egy nagy, cifrán faragott tajték-szivarszopókája, szabad óráiban azt szívja, azt dédelgeti. Nem az az élvezete, hogy a szivart szívja, hanem az, hogy a szpókát nézheti, lesve a tajtéknak lassú bámulását. Hát persze, hogy ő az: Johan.

 Túróczi utána néz a hintónak, míg be nem robog a vármegyeháza kapuján.

— A rudasnak rossz az egyik lába — mondja szakértőn s némi kárörvendezéssel.

Az urak eloszolnak; Herendi is bemegy a házba, leteszi a töröksapkáját: ezzel megszűnik szabónak lenni; veszi a kalapját s bírói minőségében indul a hivatalába. Az utcasarkon valami pajkost mond egy arra menő cselédleánynak, ez jólesőn kacag: milyen tréfás ember a bíró úr; a piac felső végén egy parasztember üti a lovait, hiába, a két gebe nem bírja partnak a fával rakott szekeret: Herendi rámordul az atyafira az ütlegek miatt, aztán útbaigazítja, merre kerüljön. Ez szót fogad s nagy respektussal néz a továbbmenő bíró után: no, milyen mérges ember.

A községháza kapujában Kovács Jancsi, a sánta gyepmester állja útját a bírónak nagy méltatlankodással. Panasza van, épen őrá, a bíróra.

— Kérem alássan, tisztelt bíró úr, hát csakugyan letiltják a hónapi járandóságom?

 — Le bizony, Jancsi.

— Öt pengő.

—Annyi. Kötelességmulasztás büntetéssel jár.

— Hát én hizlaljam a várost?

— Már ebbe bele kell nyugodni erre a hónapra, Jancsi — mondja a bíró szelíden s megy tovább a dolgára. Kovács Jancsi haragosan csóválja a fejét.

— Ejnye, ejnye — dünnyögi — ez már nem járja, ez már mégse járja. Ne tartson a város tisztviselőt, ha nem bírja fizetni! Mégis csak komisz ember a bíró, — ebadta szabója!  

Elkeseredésében még jobban sántítva indul hazafelé. Útközben is, ahogy a nagy piacon ballag, dühösen csapkodja botjával a földet s kitör belőle a méltatlankodás:

— Ne tartson a város tisztviselőt, ha nem bírja fizetni!

Kinevették szegény Jancsit, de a mondása hamarosan elhíresedik; Kalkovies a délutáni sétán elmondja a főispánnak is és boldog, hogy megnevetteti vele a kegyelmes urat; a bíró is jól mulatott rajta, mikor este, vacsora közben újságolták neki, micsoda tételes igazságban tört ki a sintér haragja. De jóformán meg se vacsorázott még, mikor hirtelen más hang kongott a beszélgetésbe. — Félreverik a harangot!

Csakugyan, félreverik. Schnatter, a törpe vén legény, jelenti is már pontosan, de egykedvűen:

— Tűz van a Flórián utcában.

Herendi egy pillanat alatt bíróvá minősült és elsietett. Szaladt a vármegyeháza felé, intézkedni, hogy mire a tűzoltók jönnek, nyitva találják a belső udvaron levő tűzoltó-szertárt. A piac közepén valami falusi ember két lova szomorkodott a szekér mellett, gazdátlanul. A Flórián-utca fölött haragosan vöröslött az ég; Hanák a harangozó, a nagyharangot is félreverte már: nagy tűznek kell lennie.

Egy öreg hajdú üldögélt a vármegyeháza kapujában; Herendi már messziről kiáltott neki:

— Gergő bácsi, kérem, vezesse a szertár elé azt a két lovat, hogy a vízipuska elé foghassuk.

— Kérem alássan, bíró úr, nekem nem szabad innen elmennem; itt kell üldögélnem a pénztár ablaka előtt.

— Jól van, Gergő bácsi; majd más— szólt a bíró s besietett a kapun.

A vármegyeháza márvány-lépcsőin ép akkor lépegetett valaki lefelé a sötétben. Égő szivar a szájában: annak a tüzénél villant meg a cifra hajdúruhája. A bíró már messziről szólt neki:

— Szaladjon csak barátom a piacra.

— Ebnek parancsol az úr! — vágott közbe emez hetyke gőggel, ép a lépcső aljába érve. Igazában durvább, gorombább volt a hajdú felelete, mint ahogy én mondom, de amilyen kurta és goromba volt, olyan hirtelen ott csattant a hajdú képin a bíró jobb keze. A szivar kiesett a hajdú szájából, egy tajték-szivarszopóka darabokra pattant a márványlépcső legalsó fokán. Herendi szó nélkül sietett tovább. A szivar elgurult a földön, szaladó emberek eltaposták; a hajdú káromkodott, az emberek kiáltoztak, futkostak, a toronyban rémesen kongott a nagyharang.

A tűznél egyébiránt nem történt semmi különös; a házak égtek, a tűzoltók oltottak. Janek, a Szatler — új tűzoltó volt még — leesett az egyik leégett ház zsarátnokos tetejéről. Szerencsére nem ütötte meg magát nagyon; föltápászkodott, körülnézett, látják-e sokan, megtapogatta magát s félre sompolygott. Leégett vagy hat ház. Elég sok, különösen, ha meggondolja az ember, hogy épen a leégett házak egyike előtt állott Szent Flórián szobra, maga az utca is tőle kapván a nevét. A szobor cifra, gazdag ornátusban ábrázolta a tűzoltó-szentet, ahogy a jobbjában lévő rocskából messzeségbe mélázó nyugalommal önti a vizet a lábánál égő házra. Most, itt a valóságos tűzben melege is lehetett a hosszú palástjában s némiképpen restellhette is a dolgot. Hiába, még a szentekben sem lehet mindig bízni.

Öreg este volt már, mikor a tűz közönsége eloszlott. Pintér Miska korcsmájában nagyon sok kevert fogyott el ez este, az asztaloknál alig lehetett helyet kapni. Zaják, a kövér tót suszter egy sarokasztal mellől vígan hunyorított minden érkező felé:

— Szép kis tüzecske vót, mi? — kérdezte elégedetten, szinte dicsekvőn, mintha ő csinálta volna az egész tüzet. Föltűnő volt azonban, hogy az emberek nem annyira a tüzet tárgyalták, mint inkább a Herendi esetét. Ennek a híre valósággal úgy terjedt, mint a tűz. Zsongó érdeklődés forgatta, nyaldosta, vitatgatta az esetet. Hogyne? Ez már valami; igazán bor mellé való téma: nyelvcsettintőn érdekes, akár egy asszonyhistória, sajnálkozásra és kárörvendezésre egyaránt alkalmas. A bíró fölpofozta a kegyelmes úr huszárját! Halk megjegyzések, tétova ítéletek röppentek, kavarogtak a dohányfüstös levegőben.

— Ebből baj lesz. Sajnálom Herendit.

— Johant sajnáld, ő kapta, amit kapott.

— Vajon mit szól majd a kegyelmes úr? Haragudni fog.

— Súlyos az eset mindenesetre. Nem szeretnék most bíró lenni.

— Eh, mit! Jól tette. Ha bíró, hát bíró! A felső asztalnál megyei urak ültek.

— Hivatalos hatalommal való visszaélés — mondta az egyik aljegyző.

— Személyes ügy — mondta az ügyész — becsületsértés.

— Becsületsértés, persze, persze — hangzott mindenfelé az asztaloknál. Tahy asztalos tüzelt a legjobban.

— Helytelenül cselekedett a bíró — szólt szigorúan — már pedig ha helytelenül cselekedett…Ebben a pillanatban lépett be a bíró. Tahy hirtelen szelídséggel fejezte be a mondatot:

— Majd megfelel ő magáért! Jó estét, bíró úr!

Minden szem Herendire szegeződött. Sovány szabó volt, de úgy tekintettek most rá, mint valami hősre, vagy mártírra; sajnálták és — irigyelték. Herendi hamarjában azt se tudta, miről van szó.

— A kegyelmes úr huszárja . . .

— Igazán nem is sejtettem, hogy ő volt.

— (Aha! már tagadná!)

— Őszintén sajnálom.

— (Fél!)

A bíró lassan elfogyasztotta a savanyúvizes kevertjét (az ilyen kákabélű ember hova is bírna többet!) aztán hazament. A mulatósabbak késő éjszakáig tárgyalták a nagy eset várható fejleményeit. Odakint csillagos volt az ég; de mintha az égi fényességek is meghalványultan azt suttognák egymásnak: a bíró pofon ütötte a kegyelmes úr huszárját! Tahy asztalos meg volt elégedve magával: ő volt a szóvivő az eset megvitatásában s miközben lassan, de bizonytalanul bandukolt hazafelé, önérzetesen mormolta,

— Vagyok olyan polgár, mint Herendi. . . Másnap reggel — kilenc óra se volt még — a várnagy hívatta a bírót. Egy hajdút küldött érte a vármegyeházáról. Vármegyeháza, várnagy, hajdú, — hiszen ha legalább egy-két százesztendős történetet beszélnék, a tisztelt olvasó legalább megremeghetne, kikerül-e még a bíró a vármegyeháza kapuján — élve; de így, hiába, biztosra veheti, hogy mégis csak kikerül. Ámbátor az is igaz, hogy a várnagy roppantul vészjósló képpel fogadta a bírót a kegyelmes úr lakóosztályának az előszobájában.

— Az Istenért, bíró úr, mit csinált, mit cselekedett? — kérdezte minden bevezetés nélkül s olyan tragikusan, hogy Herendi akaratlanul elmosolyodott.

— Nem, ez nem nevetni való — folytatta a várnagy — ebből komoly baj lehet! Tudja-e, mit cselekedett?Arcul ütötte ... Megsértette a kegyelmes úr huszárját! A Johant!

Herendi elkomolyodott s egyszerre mintha hirtelen megnőtt volna ő maga is, a hangja is.

— Arcul ütöttem egy szolgát, mert nem engedelmeskedett, és mert gorombáskodott!

— Kérem, kérem, ne heveskedjünk. De hát tudta-e bíró úr, hogy az a kegyelmes úr huszárja volt?

— Nem tudtam; de ha tudtam volna, akkor is pofon ütöttem volna! Mert senkitől sem tűrök el gorombaságot. Hivatalosan rendelkeztem, olyankor pedig nekem mindenki engedelmeskedni tartozik, maga a kegyelmes úr is.

— Ne olyan hangosan! — mondta volna a várnagy, ijedten tekintve a szomszéd terem felé, de már késő volt: a bíró utolsó szavaira hirtelen előtermett maga a kegyelmes úr. A várnagy elhalványulva vonult a szoba sarkába. A főispán barátságosan mosolygott s kezet nyújtott a bírónak.

— Tökéletesen igaza van a bíró úrnak — mondotta. — Nekem azonban személy szerint kellemetlen az eset s nagyon szeretném, ha meg nem történt volna.

— Én is sajnálom, hogy megtörtént — mondta a bíró udvariasan.

— Ezt örömmel hallom, így könnyen és békésen el lehet intézni a dolgot. Ha a bíró úr hajlandó kijelenteni, hogy sajnálja.

— Ezt ezennel ismételten kijelentem.

— Helyes; de mégis bizonyos formában kellene ezt megtenni... neki... a sértettnek...

A bíró összeráncolta a homlokát.

— Bocsánatot kellene kérnem: erre méltóztatik gondolni?

— Hát igen. Nem kétlem, a bíró úr hajlandó reá...

— Nem, erre nem vagyok hajlandó — mondta a bíró határozottan.

— Erre nem hajlandó a bíró úr?

— Egyáltalán nem.

— Baj, baj — mormolta a főispán kedvetlenül. — Akkor hát — folytatta más hangon — egészen másképp kell intézkednem; akkor hát nincs tovább mit beszélnünk.

A kegyelmes úr hidegen biccentett a fejével s elvonult; a bíró meghajtotta magát, sarkon fordult és elsietett.

Ezzel vége is van a történetnek; és én, az író, nagyon sajnálom, hogy épen itt, a végén, nincs semmi csattanója; de hát hiába, — nincsen. Csak annyi tartozik még hozzá, hogy a kegyelmes úr csakugyan másképp intézkedett: megvonta a barátságát a bírótól. Kalkovies a vármegye ellenségének tekintette Herendit s más szabóval varratott. Szegény Johan sérelme azonban sohasem nyert hivatalos elintézést. A főispán sokszor bevonult még a városba, de alig fogadta a Herendi köszönését, pedig ez mindig tisztességgel megemelte a töröksapkáját; Johan a bakról egy gyűlöletes pillantást vetett feléje, aztán hirtelen az utca másik oldalára fordította a fejét.

Hogy el ne felejtsem mondani: Johan nyomban az eset után egy új, cifra faragású szivar-szopókát kapott; akik látták, hamarosan megállapíthatták róla, hogy finom tajték és gyönyörűen szívódik.

 

 

 

 

 SÁROSI BELLA

 

SÁROSI BELLA CSALÓDÁS. 1906. RT. 97-98. Elbeszélés.

Miklósy Tamás, a gavallér főispán erősen felindulva leejtette szeméről a csiptetőt és félhangon mondotta:

— Pompás! Igazán gyönyörű ez az asszony!

Szeme csodálattal meredt a terem közepén álló csoportra, melynek központja egy sudár, barna nő volt. Körülötte valósággal tolongott a kifogástalanul kivasalt, lakkcipős urak sokasága és ő méltósággal fogadta ezt a feltűnő hódolást. Látszott, hogy ez nem új neki és ajka körül olykor egy gúnyos mosoly is elsuhant.

Miklósyn látszott, hogy ő is szeretne belekerülni a hódolók körébe és hogy csak a kellő pillanatot lesi, amikor feltűnés nélkül rést üthet a hajlongók során. Az öreg méltóságos mindig nagy bámulója volt a női szépségnek és ifjabb éveiből sok merész történetet jegyeztek fel a társaság krónikásai. Ma is kackiásan kihúzta magát, ahányszor egy szép nő közelébe ért és — mert a házasság járma alól szerencsésen kimaradt — még mindig hódító agglegénynek tartotta magát. Mellette fürgén keringve siklottak a táncoló párok, de meg sem látta őket. Nem tudta levenni a szemét a terem közepén álló szépasszonyról. Mások is így voltak vele, csakhogy amott az övétől teljesen elütő érzelmek keltek a megfigyelés nyomán; például a mamák csoportjában. Ezt Miklósynak is tapasztalnia kellett, mikor nagy elmerültségében nekiütődött Pálosdynénak, aki abból a bizonyos csoportból éppen feléje tartott

— Valósággal színpadi látványosság, nemde? — súgta illatos legyezője mögül a kesernyés arcú nő, mikor Miklósy felocsúdva, bocsánatkérően meghajolt előtte. — Látszik, hogy a méltóságos asszonynak alkalma volt mindezt alaposan elsajátítani.

Miklósy még annyira az előbbi csodálat hatása alatt állt, hogy meg sem értette a mosoly mögé rejtett gúnyt.

— Roppant hatásos! — mondta és ismét a szépasszony felé fordult — Csupa élet és csupa elegancia.

— Vagy úgy?! — köhögött még gúnyosabban Pálosdyné. — Hát magát is a hódolók közé kell számítani? Valóban másra értelmeztem távolmaradását attól a hangos kompániától! Miklósy ekkor egy futó pillantást vetett a beszélő nő arcára és mérges gúnnyal vegyes dühöt látott meg rajta. Sovány kezével erősen megmarkolva csipkelegyezőjét ez a szikár asszony gyilkos tekintetet vetett arra a bizonyos csoportra. Szemében még több szenvedély villant meg, mikor a fal melletti bársonypamlagon ülő két leány felé fordult, kiknek közelében egyetlen frakkos alak sem volt látható.

— Bocsánat, nagyságos asszonyom, de távolmaradásom csak kényszerült volt! — mosolygott Miklósy szintén könnyű gúnnyal. — Tudja, az efféle vén legény már mindenben kénytelen elmaradni a diadalmas ifjúság mögül. Szerényen visszahúzódom.

— Ugyan, ugyan, micsoda beszéd! — kedveskedett Pálosdyné, mialatt karját bele öltötte a Miklósyéba. — Maga sem hiszi, amit mond! Aki ilyen legény...

E kétes igazságú bók felvillanyozta az öreg méltóságost. Szikár derekát még jobban kihúzta és fiatalosan feszítve vezette a gondos mamát leányaihoz. Ezeknek is hirtelen felderült az arcuk, mikor a meghódított gavallér melléjük telepedett. A rossz nyelvek szerint már mind a ketten túl voltak a harmincon, de biztosat nem tudott senki, mert Pálosdyt — az új táblai elnököt — csak két éve helyezték ide valami távoli vidékről. A két leány, mint bálozó alak szerepelt és a mama mindig az ő kis csibéinek nevezte őket.

Egyelőre tehát elvonult a felháborodás fergetege Pálosdyék részéről; teljesen elfoglalta mindhármukat Miklósy mulattatásának kedves feladata. Dacára] tükörfényes tarkójának, a «csibék» bármelyike örömmel követte volna őt a házasság forrón óhajtott révébe.

Sajnos azonban, a fegyverszünet csak rövid ideig tartott, mert Miklósy néhány pillanat múlva udvariasan, de nagyon határozott formában elbúcsúzott. Kínosan érintették őt azok a megjegyzések, amelyek mint mérgezett nyilak röpködtek a körülrajongott asszony felé. Valósággal megkönnyebbült, mikor elszabadult az őt simogató tekintetek köréből és mint aki elégtételt köteles adni, egyenesen a szépasszony felé tartott. Erre persze még hatványozottabb alakban nyilvánult meg Pálosdyné felháborodása.

— Még megérjük, hogy az ilyen színpadi királynőkön kívül más nem is fog szerepelni! Akkor kár is tisztességes leánynak társaságban megjelenni! Botrány! — voltak befejező szavai.

Az a szépasszony pedig, Bükkösy Béla báróné, azalatt elfogulatlanul fogadta az őt környező férfiak hódolatát, de beszédes szeméből amellett gyermekes öröm is sugárzott. Elmésen viszonozta az ügyes és félszeg bókok feléje zúduló tömegét, viselkedése szembeötlően kitűnt a többi vidéki nőé közül.

A báróné röviddel ezelőtt még mint a drámai színpad művésznője a fővárosban aratta fényes diadalait. A színlapon mint Márton Anna szerepelt és alig két éven belül országos hírűvé tette ezt az igénytelen nevet. Taps kísérte s fogadta, ahol megjelent és állandóan virágesőben gázolt. A lapok színházi rovatai minden nap egy újabb sikeréről adtak hírt s a közönség egész vagyont pazarolt a fényképeire.

Látszólag csupa esemény volt az ünnepelt művésznő élete. Csak kevesen tudták, hogy ez a hangos élet csak két-három óráig tart naponta, míg Márton Anna a lámpák előtt mulattatja közönségét. Magánéletéről keveset tudott a világ, mert amint esténként, előadás után otthonába visszatért, összecsapódott mögötte a szereplés függönye. Mikor elhagyta a kulisszák festett világát, Márton Anna átvedlett valakivé, akinek semmi köze sincs a színpad királynőjéhez.

Ahányszor átlépte minden divatos pompától ment, ósdi bútorokkal berendezett otthonának küszöbét, mindig megkönnyebbülten lélegzett fel. Mintha a «kollegák» kénytelenségből eltűrt bizalmaskodásai után a lelke megfürdött volna az őt környező puritán tisztességben. Ráhajolt anyja kezére, aztán bement szobájába, mely a maga fehérfüggönyös egyszerűségében bátran beleillett volna valami régimódi nemesi kúriába, vagy egy jó öreg táblabíróné otthonába. Szeméből ekkor kihalt az a tűz, mely az alakítás hevében benne kigyúlt és melyet a hódítás lángjának neveztek az ifjabb kritikusok.

Látogatót csak nagy ritkán fogadott a művésznő és így csak nagyon kevesen tudták, hogy Berendhy Mártának hívják és hogy édesanyja — az a csipkefőkötős, szelíd asszony — egykor kétezer hold java bánáti föld úrnője volt. Talán meg is csorbult volna érdekességének nimbusza, ha megtudják, hogy Márta mennyire ragaszkodik az egykori, családias légkörhöz, amelyből kiűzte egy hirtelen eldördült pisztolylövés.

Berendhy Miklós esetéről keveset beszéltek annak idején; az ismerősök finom diszkrécióval elhallgatták az egész dolgot Csak egyesek tudtak arról a szerencsétlen kártyázásról, a mely egyetlen éjszakán elsöpörte hatalmas birtokát és lehetetlenné tette Berendhyt a főispáni székben. Igazi részvét kísérte szegényt sírjába és akkor is ejtettek néhány könnyet, mikor az özvegy és leánya búcsú nélkül eltűntek a megyéből. Minden vagyonuk elveszett, kenyér után kellett nézniük.

Ép oly zajtalanul ütött tanyát a szenzációkra éhes főváros egyik bérházában a két gyászruhás nő. Márton Sándornéban ki keresett volna egyebet valami hivatalnok nyugdíjas özvegyénél? Nem barátkoztak senkivel, azért nem is tudott róluk senki semmit. A leány minden reggel elment és csak délfelé jött haza, a szomszédok biztosra vették, hogy tanítónő-képzőbe jár. Azért figyelemre sem méltatták a lapok mindig megújuló dicséreteit, amelyek a színiakadémia egyik feltűnően tehetséges növendékének, Márton Annának szóltak. Csak mikor az ország legelső színháza szerződtette és néhány hónap alatt ismert művésznővé vált, kezdte a komoly leányt közvetlen környezete is figyelemre méltatni.

De a fényes szerződéssel járó jólét némi jeleinél egyéb érdekességet azután sem láttak a szomszédok. Látszott, hogy megszűntek rájuk nézve a nehéz esztendők, de azért a régi, szerény módon éltek ezután is kedves, öreg bútorok között.

Annál inkább feltűnt hát, mikor egy magas fiatalember kezdett hozzájuk eljárogatni. Eleinte csak ritkán, de később mindennapos lett. Mindig sűrűbben kereste fel a Torda-utcai kis otthont, melyben az ünnepelt Márton Annából a büszke Berendhy Márta lett Ennek légkörében nem volt helye semmi dévajságnak; a jóságos mama ugyancsak megütközött volna rajta. Márta nem is vitte el soha az anyját a kulisszák mögé. Ne legyen sejtelme sem arról, ami abban a másik világban járja. Megvédeni úgy sem tudja a leányát, ezután csupa izgalom lenne az élete, és kenyeret keresni mégis kell. Márta el nem tudta képzelni anyját a «kollégái» között és meg akarta óvni az illúziókat, melyeket leánya pályájáról táplált. Egykor ő is hitt bennük, de ábrándjai csakhamar szétfoszlottak. Már nem volt a művészet apostola, csak a hírnév és megélhetés színterének tekintette a színpadot. Olykor — játék közben — ugyan még elfogta öt az alakítás rajongása és vissza tudta varázsolni az egykori ihletet. Ezek a pillanatok nyerték meg neki teljesen a közönség szívét, de mégis csak — komédiának nézte.

Bükkösy Béla báró is eleinte félig-meddig komédiának nézte Berendhyék életmódját. A színpadi diadalok alapján ismerkedett meg Mártával és ámulva látta, hogy a közönség kegyéért mosollyal versengő színésznő a maga négy fala között visszavedlik tetőtől-talpig úri leánnyá. Ez az ellentét annyira érdekelte a sokat tapasztalt bárót, hogy mindig visszavonzotta magához. Azt tanulmányozta, hol kezdődik a komédia és hogy nem a színpadi hatáskeresés folytatása-e a két nő életmódja?

A tanulmányozás veszedelmesnek bizonyult, mert egy napon a Bükkösy bárói család kénytelen volt a legnagyobb felháborodással tudomásul venni, hogy Béla rokonuk feleségül vette Márton Annát, illetve Berendhy Mártát. Az előkelő família természetesen nyomban elhatározta, hogy a nélkülözhetetlen formaságokon kívül be nem fogadja «azt a színésznőt» és Mártának mindenfelé a legridegebb fogadtatásban volt része. A fővárosban nagy feltűnést keltett a közönség becézett kedvencének hirtelen eltűnése. A színlapról levették Márton Anna nevét és a lapok hasábos cikkeket írtak a művésznő házasságáról. A nők közül akadtak sokan, akik irigykedve hallották ezt a fényes pártit; azt nem sejtették, hogy Berendhy Márta a büszke lelkének annyira ellenszenves környezetből való szabadulást többre becsüli a bárói rangnál és vagyonnál. El sem hitték volna, hogy a feléje nyújtott kezet főleg azért fogadja el, mert az visszavezeti a család körébe. Azt nem gondolta, hogy e család tagjai annyi lenézéssel fogadják, hogy csak a színésznőt látják benne és teljesen mellőzik származását, egykori helyzetét.

Bükkösy Béla bárót az első időben mulattatta ez a nagy felháborodás.

— Gyerekség, édesem! — mondta a feleségének, ha az olykor egy-két szóval említette ezt a dolgot. — Ne törődjék vele, majd megszokják!

Márta amúgy sem szokott panaszkodni, hát csak tűrte hősiesen a sok tűszúrást, amellyel a társaság hölgyei kitüntették. Mert hogy a férfiak mind hódoltak neki, az természetes, de ez annál kínosabb volt neki.

— Csodálatosan pikáns ez a madonna arcú színpadi királynő! — ezzel minden férfiismerőse tisztában volt és kötelességének tartotta udvarához szegődni. Különösen ma, az első bálon, amelyen Márta mint Bükkösy báróné részt vett. Az új csillag egész nagy kört gyűjtött maga köré, míg a leányok egyedül unatkoztak, — hasztalan igyekeztek a mamák, Pálosdynéval az élükön, az elpártolt udvarlókat visszahódítani. Csak Márta táncáért rajongott ma a táncosok öregje-fiatalja.

— Valami bódító láz van minden mozdulatában! — állította Dálnoky Bandi, a megye első táncosa, és ettől fogva a «bódító» jelző szájról-szájra járt, valahányszor Bükkösy báróné szóba került. Magyarázatát hasztalan kérdeztük volna, mert Márta tánca hajszállal se volt negédesebb a mamák védőszárnyai alatt megjelent leányokénál. De az urak véleménye szerint a «színésznő »-ről másként, mint pikáns jelzővel, megemlékezni nem volna stílszerű.

Míg Mártát a teremben körülrajongták, férje az ebédlőbe ment és frissítő után nézett. Itt hirtelen szemben találta magát Dazsay bárónéval, ezzel a szép, csupa tűz asszonnyal, kinek nevét hosszú ideig az övével együtt emlegette a fáma. Sőt azt is tudni akarták, hogy mikor a báró megházasodott, Dazsay báróné egyik ájulásból a másikba esett bánatában. Most ugyan nyoma sem volt szemében a bánatnak. Mosolyogva nyújtotta mind a két kezét a báró felé:

— Hát csakugyan maga az! Jöjjön, hadd nézzem meg, mint érdekes férjet! El sem tudtam képzelni.

— Nagyon kegyes, hogy egyáltalában megkísérelte, — hajolt meg a báró kimérten.

— Már hogyne, hiszen az oroszlánvadászok és más afféle emberek iránt, akik hanyatt-homlok rohannak valami veszedelembe, szintén érdeklődni szokás. A rendkívüliség mindig vonz.

— Köszönöm, hogy hősnek tüntet fel, de igazán nem érdemlem meg. Csak mentem a magam boldogságáért.

Az asszony elfehéredett.

— És azt csak így tudta megtalálni? Ne, ne mondja ezt! De a következő pillanatban visszatért a mosoly színtelen ajkára és erőltetve folytatta:

— Nem hősiesség ez, dehogy! Ok és cél nélküli vakmerőség, mint mikor azt mondja: csak azért is! Halkabban beszélt most az asszony, csábító, gyöngéd hangon:

— Emlékszik, mint mikor vadászat közben, eltévedtünk az erdőben? Hogy kerestek! Mi pedig az erdész ablakából kacagtuk a fáklyavivőket! Most is látom a sötét szobába kívülről beáramló, vörös fényben milyen dacos volt a maga arca akkor, mikor összebujtunk, mint két megszökött iskolás gyerek.

A bárót megejtette az emlék s egy pillanatra mintha visszatért volna a bűbáj, mely öt álló esztendeig ehhez az asszonyhoz láncolta. Amaz nyomban észrevette a hatást, szeme megvillant és folytatni akarta az emlékek felidézését, mikor a báró fölocsudott. Megsimította homlokát és hátralépett.

— Bocsánat, báróné, mai helyzetemet ezzel összehasonlítani nem lehet! — mondta keményen.

— Hát mi az? Csak nem állítja, hogy felcsapott szentimentális lovagnak?

— Bizonyos tekintetben igen! Hinni akarok a nőben.

A báróné élesen felkacagott:

— Az Istenért, ne tegye magát nevetségessé, mert azt le nem veszi magáról senki többet az életben! Ne mondja ki, hogy maga gyöngyöt keresett abban a talmi világban! Ne akarja elhitetni senkivel — önmagával sem, — hogy a nőbe vetendő hitet ott kereste! Bükkösy Béla, a nőismerő, a világfi a kulisszák mögött keresi az erényhős-nőket.

— Bocsánat báróné, az én feleségem vágott közbe a báró.

— Szűzies angyal — tudom! — Kacagott a báróné. — Jól van, de azért még se mondja ezt. Lehetetlenné teszi magát!

Inkább vallja meg, hogy pályázó az «érdekes» jelzőre, hogy beszéltetni akart magáról. Ezt megbocsátjuk magának, ha egy idő múlva egyedül tér meg közénk. Sőt tárt karokkal várjuk!

Ezzel a báróné dévajon kacagva meghajolt és eltűnt a mellékteremben.

Bükkösy pedig leírhatatlan kedélyhangulatban a táncterembe ment, a feleségéhez, aki a legnagyobb önuralommal igyekezett a tűszúrásokat elviselni, amelyekkel a nők törekedtek lenézésüknek kifejezést adni. De Márta minden hősiessége elégtelennek bizonyult, mikor Pálosdyné a bál végén — búcsúzkodás közben — tüntetően hátat fordított neki és olyan hangosan, hogy azt okvetlen meg kellett hallani, oda szólt egyik ismerősének:

— Minden jött-ment kalandornővel csak nem fogok kezet!

És e szavak visszhangja Dálnoky Bandi egy halk, gyanús kacaja volt. Mártában egész vad erejében felbuzdult a Berendhy-vér. Előbb rézvörösre pirult, aztán halálsápadtan hátrált és tántorogva, görcsösen bele kapott mellette álló férje karjába. Előre hajolt és parancsoló kérdéssel merően a szemébe nézett. Lélegzete elakadt a nagy felindulástól és rémülten várta a hallatlan sértés fölötti kitörést.

Bükkösy arcán az első pillanatban rettenetes felindulás tükröződött. Mintha rá akart volna csapni Dálnoky gúnyos arcára, de ökölbe szorult keze hirtelen megbénult. Arcát elöntötte valami szürkés halványság. Szó nélkül megfordult, karját nyújtotta Mártának és elvezette. Heves vérét a felindulás pillanatában mintha jeges árammal lehűtötték volna Darsay báróné szavai:

— Ne tegye magát nevetségessé. Pálosdyné viselkedésének láttára Bükkösyben megvillant a szenvedélyes gyanú és letörte a felháborodás viharát.

Hazamentek. A kocsiban nem esett szó közöttük. A bárót a mások és részben önmaga előtt is érthetetlen viseletének tudata némította el. Márthat a megszégyenülés visszafojtott könnyei. Mikor belépett fényes lakosztályába, akkor jutott csak igazában helyzetének tudatára. Bükkösy báró nem tekinti őt egyébnek becézett játékszernél; hisz egyetlen védőszava sem volt, mikor a feleselő irigység durva sértéssel illette. Márthat ez a tudat teljesen kijózanította, egyszerre más színben látta férjét és házasságát. Álmatlanul virrasztotta át az éjszakát, számtalan levelet irt, de mindegyiket eltépte ismét. A függönyökön már beszűrődött a hajnal derengése, mikor végre elkészült a levéllel. A férjének szólt és csak ez a néhány sor volt benne:

— Isten veled! Nem élhetek oly ember oldalán, aki szó nélkül eltűri a becsületemen ejtett sértést. Azt kell hinnem, hogy nem tartod érdemesnek a megtorlást olyan dologért, amely talán nem is létezik Ha így gondolkoztál, ha nem volt meg lelkedben a hit és föltétlen bizalom, nem kellett volna engem feleségül venned. Hírt, dicsőséget, jövőt, mindent örömmel feláldoztam a te védő két karodért! Légy boldog! Márta.

Ezt a levelet otthagyta az íróasztalán. Fél óra múlva a báró kocsisa a vasúthoz vitte a bárónét. Márta elment és férjének minden esdeklése sem tudta őt többé visszahozni.

A színlapon rövid idő múlva ismét megjelent a Márton Anna neve és a lapok minden nap egy újabb diadaláról adtak hírt.

 

*

Legjobb szegedi szakácskönyv · Sárosi Bella · Könyv Moly

https://moly.hu/konyvek/sarosi-bella-legjobb-szegedi-szakacskonyv

Sárosi Bella: Legjobb szegedi szakácskönyv. 1 2 3. Antikvárium.hu 30 000 Ft-tól

 

 

 

 

Sas Ede

 

Sas Ede: KEGYELEMKENYÉR Elbeszélés. 1907. 29. 578.

Apám egyszer nagyon megvert. Először és utoljára életében. Élesen, égőén sajgott az ütések nyoma, és én lázadó haraggal, vad gyűlölettel gondoltam rá, igazságtalan kínzómra. S utána csakhamar megtudtam, hogy életében semmi sem okozott neki oly gyötrő fájdalmat, mint hogy akkor engem kegyetlenül és igaztalanul meg kellett vernie. Majdnem öngyilkosságba kergette ez a dolog. Már ott állott a víz partján. És én akkor végtelenül megsajnáltam és végtelenül megszerettem. Elmondom ennek a történetét.

Emlékezetem egy alacsony házikóba visz, amely egy hepehupás kövezetű, szűk utcában kuporgott. Amolyan kis városban laktunk, amely se nem falu, se nem nagyváros, hanem mind a kettő rossz oldalait egyesíti magában. Mi gyerekek nem játszhattunk szabadon az utcán, de még az udvaron sem, hanem a fülledt, beüvegezett folyosón voltunk bebörtönözve. Az udvaron ugyanis gyönyörű, ragyogó virágágyak voltak, s a ház úrnője görcsöket kapott a gondolatra, hogy a gyerekek össze találják taposni. Valami jámbor kanonok nővére volt, akinek nem volt egy macskája se és házát utóbb is a káptalanra hagyta. Mi gyerekek hát az üvegen keresztül néztük az illatozó, színpompás paradicsomot. Pedig sokan voltunk ott gyerekek. Nekem két kis húgom volt és egy kis öcsém. S velünk még két sok-gyerekes család lakott a folyosón. Mi, apró rabok, együtt néztük a tarka virágok felett csapongó lepkéket és elgondoltuk, hogy a pillangó boldogabb, mint mi. Azokat nem tilthatja el a virágoktól a kanonok nővére.

Különösen az apám nézte igen szomorúan a virágokat, amikor hivatalából hazajött és föl és alá sétált a folyosón, néha-néha egy-egy borús pillantást vetve a tőlünk elzárt kertecskéjére. Ennél a pillantásnál csak az volt borúsabbra melyet ránk, gyermekeire vetett. Olyankor az édes anyánk odasompolygott hozzá, átölelte és lágy szóval vigasztalta:

— Ugyan, ne búsuld magad agyon. Hiszen lassan-lassan majd kifizetünk mindent.

Én persze akkor nem értettem édesanyám szavait, nem értettem a tömérdek adósságok terhe alatt görnyedező kishivatalnok nyomorúságát. De az anyám vigasztalása nem vált be; sőt édesapám mindig szófukarabb és sötétebb arcú emberré változott; egy nap pedig egész kétségbeesve jött hivatalából haza. Bennünket kiküldtek a szobából, és mi szepegve figyeltük, miről beszélhetnek odabenn? Mikor bekéredzkedtünk, apám mereven nézett maga elé, anyám pedig csöndesen sírdogálva készítette nekünk a vacsorát, amihez szüleink egy újjal se nyúltak, de mi tagadás, mi farkas étvággyal falatoztunk. S néhány nap múlva édes anyám azt újságolta nekünk:

— Gyerekek, elköltözünk innen. Nagy, nagy kertbe, ligetek, erdők közé. Ott akár egész nap kóborolhattok a hegyek között.

Egész nap szabadon kóborolni a virágos, dalos erdőben, ahol az aranyásó törpék laknak! Ujjongó szívvel hallottuk az üveges börtönből való megváltás hírét. Csak azt nem értettük, mért szivárog édes anyánk pilláin a könny, mikor ezt a nagyszerű újságot mondja?

 

II.

A vonat valóban a meseország bűbájos tündérkertjének közepén állt meg velünk. Óriás, fenyves-borította hegyek közepette úgy mosolygott az ékes, színes völgy, mint mikor a nagyanyó egy csomó tarka virágot vesz a kötényébe. A virágágyak mintha eleven, ezerszínű drágakövekkel volnának telehintve. S az illatos virulás közepette cifra tornyos épület emelkedett, széles verandáján vendégseregnek húzta a cigány. Csak az volt a furcsa, hogy a nevető virágok közt, a lomb-lugasos utak árnyában, itt is szomorú, sápadt alakok vonszolták nehezen a beteg tagjaikat. Istenem! Hát mindenütt van szomorúság a világon?

— Ez a fenyőligeti fürdő! — mondta édesanyánk -— Gábor bácsi a gazdája, aki most szállást ad nekünk. Viseljétek magatokat illedelmesen, alázatosan és szólítsátok őt mindig kedves Gábor bácsinak, mert ő nagy jót tesz most velünk. Azzal megindultunk a fürdőépület felé és én hallottam, amint az apám menet közben odasúgott az anyámnak.

— Ne vedd rossz néven, — súgta vissza békítően anyám. — Most van a szezon közepe; sok dolog van a vendégekkel. Egész kis családunk beállított egy füstfelhős, szürke irodába, ahol számokkal teleirt könyvek előtt ült egy köpcös, pohos, szúrós szemű uraság.

— Megérkeztünk, Gábor, — sietett hozzá anyám. — Még egyszer köszönjük a jóságodat.

— Jó, jó, — felelt a nagybácsi és előbb még meggondolta, hogy felálljon-e a számadásai mellől. — Hát Isten hozott benneteket. Majd a Gáspár megmutatja a lakásotokat. Most bocsássatok meg, ki kell írnom a heti számlákat.

Mi, édes anyánk utasításához képest, kezet akartunk csókolni a bácsinak, akármilyen riasztó is volt a mogorvasága. De ő nem engedte; olyan elhessegető mozdulatokat tett, mint mikor az ember bosszúsan kergeti el a tolakodó legyeket.

 

III.

A mező, az erdő valóban gyönyörű volt és korlátlanul a mienk volt! De csodálatos, azért mi mégis visszavágytunk ebből a bűvös-bájos paradicsomkertből a mi szűk, fojtott levegőjű, esőtől összecsapzott üvegű folyosóinkra. Mert ott békésen eljátszogattunk a magunkszőrű szegény szomszédok gyerekeivel, míg itt a dúsgazdag Gábor bácsi gyerekei ugyancsak megkeserítették az életünket. Valósággal megmérgezték számunkra a mező illatát, a tó vizét, a madarak énekét, a fenyvesek levegőjét. Nem rokonaiknak, nem játszópajtásoknak tekintettek bennünket, hanem kis cselédeiknek, akik az ő kényük-kedvüknek menthetetlenül ki vannak szolgáltatva. Hányszor ökölbe szorult a kezem, amikor a neveletlen, rakoncátlan kamaszok szelíd, légynek se vétő húgom haját cibálták! Édesanyám, ha látta, mindig félve csitított bennünket:

— Nono! Csak ne sírjatok! Hiszen a Gábris meg a Misi jó fiuk. Csak tréfálnak. Nehogy panaszkodni merjetek Gábor bácsinak! És az apátoknak se szabad megmondani semmit. Keserű, mély sóhajtás szakadt föl az édes anyánk melléből, és mi engedelmeskedtünk és tűrtünk mindent. De egy délután betelt a mérték. A kis húgom felült a hintára és vígan röpdösött a levegőben, amikor ott termett a legnagyobbik fiú, a Gábris, ráripakodott durván:

— Hogy mertél fölülni a mi hintákra, te kis semmirekellő?

Azzal letaszította a megrémült kis lányt, úgy, hogy az a kövecseken véresre sebezte az arcát. Én nem tudtam tovább türtőztetni a dühömet. Hiszen eleget tűrtem én is a kamasztól, — pedig sokkal gyengébb volt nálam. Rárontottam, a földre tepertem és ütésre emeltem a kezemet, — amikor éles sikoltás, vad goromba kiáltozás hangzott föl körülöttem.

— Imre, az istenért! — sikoltott édes anyám és lerántott a kamaszról, aki így megmenekült attól, hogy szegény vérző húgocskámért bosszút álljak rajta.

Ott állott dühtől szederjes, gutaütéses arccal Gábor bácsi is. És ott állott sápadtan reszketve az apám is, mint egy félénk árnyék. Az apám, aki elvesztette hivatalát, aki most családostul a sógora kegyelemkenyerét ette s egy kis irka-firkát bíztak rá néha, hogy legalább valamivel megszolgálja a keserves betevő falatot. . .

— Hát ez a köszönet? — rikácsolta Gábor bácsi toporzékolva. — Ilyesmit kell eltűrni az én fiamnak, a te neveletlen kölyködtől? Már sokat panaszkodtak a gyerekeim, de hallgattam. Hanem most már elég! Vagy emberségre tanítod a fickót, vagy . . .

Apám egy lépést tett a dühöngő ember felé. Valami lázadó, merész szót akart az arcába vágni. De tekintete anyám esdő, rimánkodó tekintetével találkozott. Akkor elkeseredve megragadott engem. Behurcolt a szobájába. És Gábor bácsi elégedetten hallhatta, hogy jajgattam én, a bűnös, — a megérdemelt fenyíték alatt.

 

IV.

Ott feküdtem sajgó, kékfoltos testtel az ágyamban.^ Kis testvéreim már álomba sírták magukat. Én nem tudtam aludni. Az ütéseknél sokkal jobban fájt a fellázító igazságtalanság, a melynek mártírja voltam. És az a terv kóválygott a fejemben, hogy virradatkor nekivágok az erdőnek, a világnak, leszek csigaáruló gyerek, aminők a fürdőben szaladgálnak, de nem eszem tovább a Gábor bácsi kegyelemkenyerét. Vagy nem is várom be a hajnalt, hanem kilopódzom még az éjjel, a holdas, fényes éjszakába. Szüleim azt hiszik, hogy alszom. És a halvány lámpavilág mellett beszélgettek. Édes apámból tört ki a keserűség:

— Eszter, én nem állom ezt az életet tovább. Nem bírom magam se és nem tudom nézni a ti nyomorúságotokat sem. Ezt a Kálváriát igazán nem érdemlem meg. Igaz, hogy bűnös vagyok. Hanyag voltam. Nem végeztem lelkiismeretesen az ellenőrzést. De hát megfordulhatott-e a fejemben még álmomban is a gondolat, hogy a fő-pénztáros, az a tekintélyes, tisztelt, becsült, ünnepelt úr közönséges gazember? Ő börtönbe került, én meg talán a börtönnél is rosszabb nyomorúságba. Te tudod, mennyit futkároztam, irkáltam, hogy új hivatalt kapjak valahol. Még egy kis napi díjnokságot se tudtam keríteni sehol. S azelőtt is egyre küszködtünk az adósságainkkal, mikor aztán megszűnt minden kereset, összecsapott fejünk fölött az ár. Mikor az utcára dobtak volna már bennünket, megkönyörült rajtunk Gábor, a testvéred. Hálával, forró hálával tartozom neki, — de azért nem tudom már tovább szívni itt a levegőt. Hiszen minden lélegzetvételnél is eszembe juttatja, hogy itt az ő kegyelméből szívom az istenadta jó levegőt! Azt hiszed, nem a lelkem akart kiszakadni, mikor ma meg kellett vernem a szegény kis fiamat, — csakhogy mindnyájunkat, mindnyájatokat ki ne dobjon a haragos, igazságtalan ember? Mintha tüzes ostorral vágtak volna végig a szívemen. Nem, nem, most már elég volt. Ha az Isten nem ad nekem módot arra, hogy családomat eltarthassam, megszabadítom családomat a fölösleges tehertől. Gábor bácsi bizonyosan jobb szívvel lesz hozzátok, — hiszen kevesebb lesz egy kenyérevővel, egy mások irgalmára szorult koldussal, ha én már nem leszek.

Azzal fölállott, kísértetiesen halvány arccal. Az én torkomat összeszorította a sírás: de egy hang ura nem tudtam lenni. Édes anyám ajkáról lebbent el a rémület sikoltása s rémülten vetette magát oda férje mellére:

— Ember! Az ég szerelmére! Mit akarsz tenni? Ne ess kétségbe! Hiszen majd meg fog segíteni az Isten.

És addig csillapította, addig vigasztalta, addig babusgatta az elkeseredett embert, amíg az látszólag újra megadta magát a sorsának és engedelmesen lefeküdt és megígérte, hogy aludni fog csöndesen, jó reménységgel, a jó Istenbe vetett hittel telve.

 

V.

Én fél könyökömre emelkedtem fekvő helyemen. Figyeltem a sötét sarokból apámat, mert tudtam, hogy nem alszik. Egyszer csak lassan, óvatosan föl is kelt. Körülnézett alvó családján, látszott, hogy meg akar bennünket csókolni, de félt, hogy felébredünk, csak a szemével vett tőlünk búcsút a beszivárgó holdfénytől gyéren megvilágított szobában, azzal kisuhant az ajtón.

Kiugrottam az ágyból én is. A szívem közel volt a szétpattanáshoz. Siettem utána, ott találtam födetlen fővel a tó partján, melynek tükrében ott reszketett a tündöklő, csillagos ég. S tekintete hol a tó, hol az ég csillagjaira tévedt. Mintha azt nézegetné, hová fog jutni? Balkezét ziháló mellére tette. Jobbja pedig lecsüngött oldalán.

És én akkor odasurrantam hozzá. És a jobb kezét, mellyel oly kegyetlenül, oly elkeseredetten megvert: megcsókoltam forrón, szeretetteljesen. Apám rám nézett. Mindkét szemét elfutotta a könny. És térdre roskadt mellém a tó partjára. És együtt sírtunk a gyönyörű, csillagfényes éjszakában.

— Ezt a történetet akartam nektek elbeszélni, — mondta barátainak a neves orvostanár. — Még csak annyit kell hozzátennem, hogy édesapám később mégis kapott valami nyomorúságos kenyeret és nagy nehezen föl tudott nevelni bennünket. De jókedvű ember nem lett belőle soha. Azok közé az emberek közé tartozott, akik igát vonnak egész életükben — és még szerencsésnek mondhatják magukat, ha a sors nem fosztja meg őket a járomtól, amit vonszolhatnak.

 

 

 

 

Sas Ede: SZTRÁJK ALATT. Elbeszélés. 1907. 38. 759.

 

I.

A kis város végén, nem valami élénk forgalmú utcában volt a Böcze Mihály műhelye és boltja. Nincs is ez a széles utca nagy forgalomra berendezve, mert még a gyalogjárója is csak deszkapalló: kocsiútján pedig nyáron a járókelő szemét-száját ellepi a por, télen meg a feneketlen sárból alig tud kikecmeregni az arra tévedt szekér. Az elhagyott utcában nagy csendesség pihen; csak néha hallatszik ki valamelyik udvarból a pörölés: a háziasszony veszekszik a lakókkal, vagy a lakók perelnek egymás között. Itt ugyanis fölötte szegény emberek laknak: a szegény ember pedig többnyire bosszús, mérges a sorsra s egymáson tölti ki a bosszúságát. Itt volt kénytelen meghúzódni Böcze Mihály a kaptafájával, a külváros szélén, abban a rommá roskadt házikóban, amelynek teteje egyik oldalán már egészen lecsúszott a földre: úgy hogy szépen, kényelmesen, lassacskán fölsétált rá a gyep, a dudva, mely a gazos udvart beszövi. Ide bizony nem igen járnak a vevők; de hát ez nem is szükséges. Böcze Mihály helyükbe megy a munkáért a régi jó embereinek, akiket még abból az időkből ismer, amikor egy hatlegényes mesternél dolgozott, amikor még nem volt házasember, nem volt szegény feje önálló mester.

Magam is ebből az időből ismertem a nyurga, sápadt, lenhajú legényt, aki megházasodván és önállósítván magát megkért, hogy lábbeli dolgában tiszteljem meg a bizalmammal. De egyszer aztán hosszú ideig nem kopogtatott be hozzám: hogy kerül-e valami dolog? Talán fölvitte az Isten a dolgát és nincs szüksége a munkáért való házalásra, gondoltam mindaddig, amíg nem találkoztam vele. Nyurga teste most még jobban előre hajlott, arcza még keservesebb volt, mint azelőtt.

— No hát, hogy megy a sora, Mihály? Virágzik az üzlet? --, kérdeztem tőle.

A sápadt ember még lejjebb simította az amúgy is csurgóra álló bajuszát.

— Az üzlet, tekintetes uram? Hát biz azt becsukták,

— Ne mondja! Hiszen mindig azt mondta, hogy nem panaszkodik. Annyi a munkája, hogy csak győzze.

— Volt is. Csak az volt a baj, hogy nagyon sok úr volt a kuncsaftjaim között.

— Hát az baj?

— Baj bizony. Mert a szegény emberektől csak megkaptam a pénzemet azért a kis foltozásért, talpalásért. De a finom úri kuncsafttól mentse meg a jó Isten a szegény susztert. Az úr hitelbe csináltat mindent: aztán ha elmegy az ember a pénzért, hát még gorombaságot kap. Örüljön, ha ki nem dobják. Nem tudtam kifizetni a bőrt, amit hitelbe kaptam, hát elkótyavetyélték még azt a kis bútoromat is. S lógatta a fejét a sárga ember, akit ilyen gonosz tapasztalatra juttattak a finom urak.

— Biz ez szomorú dolog, Mihály. S hát már most mit csinál?

A tönkrement mester vállat vont:

— Mitévő lehettem? Beállottam dolgozni a gyárba! Hej az a gyár is ! Hogy rogyott volna rá a fala, aki megépítette. Az tesz tönkre mindnyájunkat, kis embereket.

 

 

 II.

S abban a nehéz sóhajtásban, amit Böcze Mihály a gyár felé küldött: benne volt a kisemberek minden panasza az ellen az újkori Minotaurusz ellen, amely a veszedelmes falak mögött lakik, s apró egzisztenciákból táplálkozik. Pár éve csak, hogy fölépítették s a nagy piactéren fényes, csillogó, dúsgazdag raktárai megnyitották: azóta egymásután pusztultak el a varosban a szegény független mesterek, akik aztán kénytelenek bealázatoskodni a gyáros úrhoz, hogy adjon nekik munkát; adja nekik vissza a betevő falatot, amit kivett a szájukból.

Minderre Böcze Mihály keserű, lemondó sóhajjal gondol, azonban vannak a gyárban, akiknek a szeme haragosan fölvillan, ha a hintón járó cipőgyáros úrról beszélnek. Akik szombat este, munka után, összedugják a fejüket a korcsmában, ahol a füst és a mámor sűrű fellege nehezedik rájuk. Akik sokallják a munkát, kevesellik a bért, kivált mióta meghallgatták a fővárosból lejött apostolokat, akik az újkor három nyolcasos evangéliumáról prédikáltak nekik. S mikor az nem enged a kívánságaiknak: egy zajos, viharos, baljós vasárnap délután kimondják a sztrájkot.

Egyébként gyönyörű tavaszi délután volt, mikor a háború zászlóját kibontották. A levegő csupa gyengéden hízelkedő illat és napsugár. A zöld és fehércsipkés ágakon a röpködő zenekar most kezdte próbálgatni a tavaszi dalt. De a madarakat elkergette, a halk, édes csicsergést túlharsogta most a zengő hadüzenet: a munkás Marseillaise, mely a sztrájkolok tanyáján, a ligetben fenyegetően felhangzott. Csak a Böce Mikály mély hangja nem vegyült bele ebbe a karba. Ő is csatlakozott persze társaihoz, de nem tudott velük kivonulni a vidám, napsugaras ligetbe, leheveredni a bársonyos gyepre. Hazaballagott lakására, amely még eldugottabb helyen volt, mint nemrégiben a boltja. Az udvar végében, a gugyori (?) odúk előtt, leült a törött lábú lócára és azt mondta a feleségének:


— Holnap nem megyek a gyárba, Éva. És holnapután se. Isten tudja, mikor állunk újra munkába. Ameddig a gyáros nem teljesíti a kívánságunkat: sztrájkolunk.

Az asszony szeme megvillant. Ő helyesli a dolgot. Minden munkásasszony szocialista. Hiszen ő még jobban érzi a nyomorúságot, mint az ember, aki ha kihúzza hazulról a lábát, elfelejti az otthon ínségét.

— Úgyis agyontöröd magad a robotban. Aztán mit kapsz érte? Alamizsnát.

S Böcze Mihály, ülvén lakása előtt egy rozoga padon, bólingat az asszony tüzelésére. Azután a gyerekeire téved a tekintete és nagyot sóhajt. A gyerekek ma még vígan játszanak, bújócskáznak az udvaron. Ma még ebédeltek.

 

III.

Azonban akár hetekig ott üldögélhetett Böcze Mihály az elhagyott, giz-gazos udvarban — a gyáros nem engedeti, a nagy épületbe nem térhettek vissza a munkások; pedig a dalos, virágos ligetet szívesen otthagyták volna már a komor falakért. Azt mondta: nem engedhet, ha nem akarja magát tönkre tenni. Beszélt nekik a nyomott közgazdasági viszonyokról, a szorongató versenyről, a tőke nagy koczkázatáról, — a miket a munkások nem is igen értettek, de nem is akarták megérteni. Csak azt látták, hogy finom, úri ruhában ül előttük, mikor ők kopott rongyokat viselnek; csak arra gondoltak, hogy a veszedelem hírére is abbáziai üdüléséből gyorsvonatozott haza.

S a fejüket rázták és kivonultak a szobájából, vissza a lombos sztrájk-tanyára, a hol ebéd gyanánt nagyot alusznak a puha, napsütött pázsiton és jót isznak rá a forrásvízből.

Böcze Mihály most is haza lopódzott a társai közül, a kik egymást erősítették a buzdításaikkal. Odahaza szomorú némaság fogadta. A szegénységnek, a nélkülözésnek az a gonoszabbik fajtája, a mely nem panaszkodik, hanem magába fojtja a keservét. A gyermekek már nem futkároztak vidáman előtte. A szegletbe húzódtak és ha kérdezte őket, mi bajuk, hát nem feleltek. Az anyjuk bizonyosan megtiltotta nekik, hogy az apjuk előtt panaszkodjanak, kenyeret kórjenek. De azt nem tilthatta meg, hogy könny ne fakadjon a kicsi fiú, á kicsi leány nefelejcs-szeme szegletében . . .

Böcze Mihályival akkor egyet fordult a világ. Az a pár könnycsepp, mint tűzeső hullott a szívére. Nem volt odahaza egy percig se maradása többé. Ment, ment. . .

Odatámolygott abba a gyűlölt épületbe, a melyet odahagytak a társai. S szédelegve oda állott a gyáros elé :

— Nagyságos uram, — mondotta. — Én beállok a munkába, ha megengedi. S mikor egyedül leült, a műhelyben, az alacsony, kicsi székre, összeszorított fogai közül sziszegte:

— Áruló vagyok. Hitvány áruló.

 

 

IV.

S eljött az első szombat estéje, a mikor Böcze Mihály újra pénzt kapott a kezébe. Minden este a falhoz lapulva, futva osont haza a gyárból, mintha félne, hogy a társai rálesnek és megverik, — de most még jobban bujt, még jobban futott, mikor a pénzt kellett hazavinnie. Mintha szégyellte volna magát, mintha lopta volna azt a pénzt, — úgy igyekezett tőle megszabadulni. S fellélegzett, mikor odaadhatta a feleségének.

Pedig milyen ünnepet varázsolt az Ínséges odúba az a néhány fillér! Hogy ragyogott a gyermekek arcza, a mikor a tűzhelyen újra fellobogott a láng, rózsás, bűbájos fénybe vonva a szűk, homályos, nyirkos lakást. És mintha a mesebeli terülj abroszt varázsolta volna elébük az édesanyjuk: oly repesve ülték körül az asztalt, a hol ott párolgott előttük a tálban a sóvárogva várt, isteni gyönyörűség . . .

Az asztalon ott állott az apa tányérja is. Az asszony a legjobb falatokat rakta rá. És kérdően nézett az urára, a ki az ajtófélfához támaszkodva állott és odatapadt a szeme a mohón, csillogó szemmel falatozó gyermekeire . . .

— Hát te nem eszel, Mihály? Böcze Mihály nem felelt. Az asszony nyugtalanul kelt fel székéről.

— Mi bajod van? Beteg vagy? A férfi csak a fejét ingatta. S azután fordult és kisompolygott az udvarra.

A feleség egy percig bámulva nézett utána. Azután letette kezéből a kanalat és ő is kisietett.

Mihály ott ült a rozoga lócán. Két kezébe fogta és szorította a bozontos fejét. Az asszony melléje húzódott és átölelte a nyakát:

— Gyere hát be, egyél hát Mihály!

A férfi felemelte a fejét, s ránézett a feleségére. Vad elkeseredés sötétlett a szemében. — Kifordulna a számból a falat, ha ennék abból az ételből. Áruló vagyok, gazember vagyok. Hanem te eredj vissza és adj a gyerekeknek. A gyerekek egyenek . .

És ismét a tenyerébe temette az arcát és vaskos ujjain átszivárogtak a könnyei. S az asszony is ráborult és megeredt szívéből a keserűség.

 

 

 

 

Sas Ede: A DIADALMAS ELLENSÉG. Elbeszélés. 1912. 27. 542.

 

I.

A tengerre néző teraszon halvány fiatal asszonyka ült és hervadt, szomorú mosollyal nézegetett egy babérágat, amelyet vékony, csaknem átlátszó ujjacskái közt szorongatott. Körös-körül káprázatos pompában tobzódtak az örök nyár ragyogó színei. A tenger, amelynek tükre sohasem egyforma, ma mélységesen kék volt s örökké nyugtalan mezején ezer színben tündöklő tűzvirágok nyílottak. A parton buján díszlettek a délszaki ligetek, amelyek virágzása az ősz, a hervadás szelét hírből sem ismeri; s a sötét babérlombok, a hatalmas pálmák tömkelegéből csillogva tűntek elő a cifra, szeszélyes villák sugár tornyai, oszlopos erkélyei, ékes homlokzatai. A sétányról valami vidám, divatos keringő egy-egy fodrát hozta el a szél s a kikötő felől odahallatszott az érkező hajó kürtjének tompa bugása, amely ismét a mulatni, üdülni vágyók sokaságát hozta a fellegtelen, hervadhatatlan tündérországba.

A fiatal asszony a babérággal babrált és fehér arcocskája mind csüggetegebben elborult. Talán arra gondolt, hogy milyen kegyetlenség a természettől ez a közönyös virulj — míg a büszke pálmafák alatt a megtört, halódó betegek lézengenek! A ragyogó nap örökké mosolygó életet tud bűvölni a rózsás partokra; de nem képes új életet, egészséget ajándékozni azoknak, akiket eljegyzett már magának az a hatalmas ősz, amely az emberekkel mindenütt, még az örökös virulás hazájában is rendelkezik. A halhatatlan természetben itt csak az ember képviseli a mulandóságot. Egy egész életnél, minden vágyaival, szenvedélyeivel, álmaival, céljaival együtt erősebb, hatalmasabb egy hitvány babérág.

A fiatal asszonyka leejtette kezéből a sötétzöld gallyacskát. Testét gyönge rázkódás fogta el Keskeny ajkaihoz emelte zsebkendőjét: a csipkés, habkönnyű szöveten sötét bíbor csöpp jelent meg, oly eleven, égő, piros csöpp, mint a tündöklő délvidék legszebb, legékesebb rózsabimbója.

 

 

II.

Ebben a pillanatban vidám hangok, fürgén siető léptek hallatszottak a terasz lépcsői felől. A fiatalasszony megismerte a férje hangját:

— Itt vagy, Iduci? Képzeld csak, milyen kedves vendégeink érkeztek!

Ida odafordult. A lépcsőre kétfelől sűrű babérlombok ernyője borult: ebben a duzzadó lugasban egyszerre feltűnt egy gyönyörű leány karcsú, délceg alakja, amint szaporán, könnyedén szökellt föl a lépcsőkön, mintha láthatatlan szárnyak lebegnének a vállain. Hófehér ruhában volt és a haja hollófekete; barnapiros arca csupa egészség; csillogó, sötétkék szeme csupa életvidorság. Amikor fölért a napos teraszra, mintha azt még nagyobb fényesség öntötte volna el; mintha bódítóbb illatot árasztottak volna körös-körül a délszaki növények, az aranygyümölcsös narancsfák; — a leány pedig odafutott a kicsi, vézna, beteg asszonykához és hevesen karjaiba zárta:

— Édes, édes Iduskám! Csakhogy újra láthatlak! Most érkeztem Terka nénivel; az urad épen ott sétált a mólón: megkértem, hogy vezessen azonnal ide, hozzád. Ha alkalmas szállást találunk: mi is ebben a villában fogunk lakni. Milyen öröm lesz, folyton együtt lenni veled! Most aztán a férj is fölért a teraszra, az öreg, összetöpörödött nénikét vezetve, aki szintén nagyon örült, hogy régi ismerősét láthatta és aggodalmaskodva kérdezte tőle:

— Hogy vagy? Ugyebár, nincsen semmi bajod?

— Ö nincs! — mosolygott a liliom fehér, liliomnál gyöngébb asszonyka és iparkodott törékeny termetét kiegyenesíteni a délceg, sudár leány egészséges, acélos ifjúsága mellett. Még akkor is oly siralmas volt az ellentét, amely kettőjük között kitűnt! A leány pirult arccal lépett a terasz szélére és szemét gyönyörittasan legeltette a körülötte ragyogó tündértájon.

Milyen szép itt lenni, azaleák* bokrai közé halk sóhaj szállott, — a megtört, beteg asszonyka sóhaja, akinek arca mindjobban elsápadt az ifjú leány mellett, mint valami diadalmas, hódító ellenség előtt.

 

*Az azáleák Észak-Amerikából, Kelet-Ázsiából származó szobanövények. Virágaikat nyár elején bontják.

 

 

III.

— Milyen öröm lesz, folyton együtt lenni veled! — mondotta Ella, s csakugyan ott telepedett meg nénikéjénél a tengerpartra könyöklő szállóban. De hát a szegény Iduci állapota miatt alig élvezhettek valamit az örömekből, amelyekkel itt a víz és a szárazföld oly gazdagon kínálkozott A szegény Iduci nem szállhatott hajóra, nem ülhetett még a szelíden ringó csónakra sem, mert szédülés fogta el; nem csatlakozhatott a vidám kirándulókhoz, akik fölhágtak a partot szegélyező hegyóriások ormára, ahonnan oly fölséges kilátás nyílt a vizek végtelen, napfényben játszó síkjára. Ella szeretett volna mindenben részt venni; s Iduci jól tudta, hogy férje is nagy kedvét találja a csónakázásban, hegymászásban, — de most az ő kedvéért lemondanak mindenről és otthon maradnak a széltől védett teraszon betegápolónak. Legfeljebb a tengerpartra sétáltak ki az asszony és az ura, déltájban, amikor a szabad fürdő hullámai között oly vidám, eleven élet folyik. Férfiak, asszonyok túlcsapongó kedvvel élvezték ki azt a szabadságot, amit a tenger nyújt. Hiszen a hullámok elmossák a szigorú etikett merev korlátait! A legelőkelőbb társaságbeli lények is úgy bohóskodnak a vízben, akár a delfinek. Fiatal leányok fogadták ott udvarlóikat; és mézeshetes házaspárok incselkedtek a habok közt, mintha csak a gyönyörűség tengerében lubickolnának. Kiúsztak messze-messze, egymást biztatva, egymásra nevetve, mintha csak igazi vízi tündérek volnának, akik örökké itt himbálózhatnak a hullámok hátán, ott lakhatnak a tenger mély, drágaköves grottáiban, — és soha se kellene kiszállniuk a poros, kövecses, zordon partra, — az életbe.

A csillogó vizek báltermének királynője azonban Ella volt, a királynői termetű Ella, akire irigyen nézhetett volna a legcsábosabb Nimfa. A hinta volt a trónusa, amelyen kacéran himbálta magát a víztükör fölött. Bűbájos idomaihoz szorosan odatapadt a vizes ruha, amelyről szikrázva peregtek alá a vízgyöngyök, s amelyet sóváran, szerelmesen csókolt az Adria napja, sóváran, szerelmesen a férfiszemek. Majd felfutott az ugró-deszkára s fejjel előre, merész ívben vetette magát a vízbe. Úgy viselte magát, mint egy ártatlan gyermek, mint egy szabad najád, — mint egy ördögien csábos asszony.

A halvány Iduci a partról nézegette ezt a tündérjátékot mellette állott a férje s gondosan igazgatta sovány vállaira a köpenykéjét. S a szegény asszonyka szerette volna magával ölelni az urát a hullámok közé: Gyere velem! Szálljunk mi is a sík tengerre, menjünk oda, ahol legmélyebb a víz; hadd rántsalak ott magammal a mélybe; ne lássam, hogy titokban, lopva, hogy kíséri a szemed azt a hintázó leányt.

A zene vígan szólt a vízi mulatsághoz. S a pajkos, édes ritmusokba belecsengett a leány kacagása, a mint a hintán libegve, röptében meg-megmártotta födetlen, hófehér lábacskáit a csiklandó, hűvös árban.

 

 

IV.

Ha a férj ott maradt is neje mellett hűséges betegápolónak: fiacskájukat a leány sokszor magával vitte a hullámos gyerekparadicsomba. A szép szőke gyermek eleinte ugyancsak félve ölelte körül az úszómestere gömbölyű nyakát, aki váltig biztatta:

— Ne félj, kicsikém. Itt van a mamád. Mert itt a vízben én vagyok a mamád, ugyebár?

A gyerek szepegve, boldog izgatottsággal nevetett s azután mindjobban nekibátorodott s nemsokára vígan lubickolt, úszkált az ő vízi mamája mellett. Aki nem ismerte őket, csakugyan azt hitte: íme, egy boldog fiatal mama tanítja a kicsikéjét úszni.

És Iduci ezt a partról nézte.

Egy reggel azt mondta a fiúnak.

— Ma nem eresztelek fürödni. Hideg van. Megfázol.

A gyermek egészen kétségbe volt esve. Sírt könyörgött:

— Ella nénivel akarok menni! A mamuska azt akarja, hogy mindig itt maradjak, vele.

— Azt akarom. És hát te szívesebben mégy az Ella nénivel?

— Szívesebben, — felelt a fiú a gyermekek kegyetlen önzésével. — Mert Ella néni elvisz ladikázni, fürdeni.

A beteg asszony szeme elhomályosodott Aléltság környékezte. Intett a gyermeknek, hogy csak menjen, hogy csak menjen, menjen.

Délután is a szobájában maradt. Férje szótlanul ápolgatta. S az asszonynak úgy rémlett, hogy ez a gondoskodás nem is annyira szeretet, mint pontos, hű, hideg kötelességteljesítés. Gusztáv a vacsoráját is oda akarta hozatni a beteg ágya mellé: de az asszony kérte, hogy csak menjen le a kertbe s vacsorázzon Terka néniékkel. S azután odalopódzott az ablakhoz és úgy kémlelődött utánuk. Már akkor csak hárman ültek az asztalnál: férje, a leány és a fiacskája. A gyermek elaludt fejét Ella ölébe hajtotta. S az apa csöndesen simogatta a fiú fejecskéjét, amelyet a leány tartott karjai között A hold előbújt a felhők közül: kötelességének tartotta megvilágítani az idillt Bizonyára azt hitte a jó holdvilág, hogy egy boldog kis család idilljéhez szolgál világítással.  

A következő percben Ida, aki alig kapott magára valamit lenn termett a kertben. Odarohant az asztalkához s nyersen, rekedten kiáltott a leányra:

   — Add ide a gyermekemet!

Szinte durván ragadta ki Ella karjai közül s minden erejét megfeszítve, futott fel vele a lépcsőkön. A férfi és a leány elámulva néztek utána.

 

 

  V.

   — Iduci, mi lelt? — nyitotta be szobája ajtaját megütődve a férje.

Az asszony odafordult hozzá a kis ágytól, a melybe épen lefektette a fiacskáját, s megnyugtatta a férjét, hogy nincs semmi baja: hirtelen eszébe jutott, hogy ha meg talál fázni a kicsi: azért futott le érte oly lélekszakadva. Ne aggódjék semmit; menjen szépen és szívja el a rendes, vacsora utáni szivarját. Ő maga pedig kiment az erkélyre s a csillagfényes, gyönyörű éjben hallgatta azt a távolról odaröppenő dalt amely oly halkan zengett mintha inkább csak álma volna a fehér éjszakának. S akkor újra felhangzott mögötte a kérdés:

 — Iduskám, mi bajod?

Ella lopózkodott utána. Az asszony hevesen felkapta a fejét:

— Jó, hogy itt vagy. Különben én kerestelek volna föl. Mert kérni akarlak valamire.

— Mire?

Az asszony iparkodott megőrizni a nyugodtságát De a hangja remegésén érzett, hogy ez mily erőfeszítésébe kerül:

— Arra, hogy várj legalább addig, amíg elpusztulok. Ne igyekezzél már most meghódítani az uramat. Legalább ne csináld ezt az én szemem láttára. Hiszen úgy sem sokáig kell várnod, míg a szememet lehunyom.

A leány arcát elöntötte a vér. Vesékbe lát ez az asszony? Eltalálta az ő legtitkosabb gondolatait, azokat a gondolatokat, amelyeket önmagának se mert bevallani?

— De Ida!

Ida egészen közel lépett hozzá és megfogta a kezét. Inkább lihegte, mint mondotta:

— Ne tagadj semmit. Tudom, hogy már akkor akartad az uramat, amikor még mindketten leánypajtások voltunk s Gusztáv mindkettőnknek udvarolt. Akkor énfelém hajlott a szíve; neked le kellett róla mondanod. De most lesújt rám a végzet s most te így gondolkozol: Biztosítsuk magunknak hamar a jövendőt a míg más el nem kaparintja ismét az orrunk elől ezt az embert! Ezért becézed te a gyermekemet is; ezért igyekszel meghódítani a férfi szívét — az apa szívén keresztül!

A leány tiltakozva emelte föl a két kezét és hevesen rázta a fejét:

— Ida! az égre, miket beszólsz? Hiszen ez szörnyűség, amivel te vádolsz. Nem tudnám neked ezt megbocsátani, ha nem volnál beteg.

Az asszonyt ez még jobban fölingerelte. Csak úgy remegett a felindulástól:

— Tudom, hogy beteg vagyok. Nem szükséges minduntalan fölemlegetned. Nem szükséges, hogy figyelmeztess arra a kötelességre: aki beteg, vagy gyógyuljon meg mihamarabb, vagy pusztuljon el, de ne álljon az egészségesek útjába. Ne félj, én tudom ezt a kötelességemet. Számomra gyógyulás már nincsen, hát remélem, mielőbb megvált szenvedéseimtől a jó Isten. S akkor aztán rád hagyok mindent, amit e földön szerettem. A fiamat, az uramat. Csak addig ne kínozz, Ella! Csak addig ne emlékeztess mindig arra, hogy elvesztettem veled szemben a csatát, hogy te fogsz végre is diadalmaskodni, az erősebb, a boldogabb! És nekem hasztalan minden imádságom, minden könnyhullatásom, minden ragaszkodásom az élethez, az uramhoz, — mindent, mindent át kell engednem másnak — te neked!  

Nem tudta tovább folytatni. Vézna, madárteste lehanyatlott — ajkát ellepte a véres hab. Ella ijedten fogta föl karjaiba.

— Iduci! Térj magadhoz! Az istenért, hamar orvost!

 

 

 VI.

Az éjszaka váratlan zivatar támadt. Mint a hirtelen összegyülekezett boszorkányok: torlódtak össze a legmagasabb ormon a fellegek s a bűbájos éj szelíd csillagfénye helyett vérvörös villámlobogás (?)* világította meg a tengert. Reggelre azonban nyoma se volt a boszorkányszombatnak: a nap aranyzápora dúsan áradt alá; csak a víz háborgott nyugtalanul, mintha a rossz álom emléke bántaná. A kis piros vitorlás csónakok még nem mertek vízre ereszkedni; még a nagy hajókat is ugyancsak megtáncoltatta a háborgó áradat. Ennek ellenére Ella azzal lepte meg nénikéjét, hogy elkezdett visszavonhatatlanul csomagolni. Egy percig se marad itt tovább, ahová oly repesve sietett. Megy vissza azonnal a szüleihez, a poros, unalmas mezővároskába, a hol a Gusztávék birtoka is fekszik.

*A villám lecsap, nem lobog. G.

 

Barátságosan búcsúztak el egymástól a régi jó ismerősök. Ida kissé jobban volt: gondosan bebugyolálva ült a kitárt ablaka előtt. S kezet nyújtott a leánynak s halkan, titkon odasúgott neki:

— Bocsáss meg a heveskedésemért, Ella. Es maradj itt. Hiszen úgyis mindegy. A leány fejét ingatta.

— Megbocsátok, Iduci. Nem haragszom. Gusztáv elkísérte Terka néniéket a közeli hajóállomásig. Az ablakból jól lehetett látni az elinduló hajót, amint a kék vizet gyönggyé paskolva, lassan fordult neki útjának. S a hajó oldalán ott magaslott a leány délceg, hódító alakja, a mint zsebkendőjével integetett valakinek a kikötőben : Viszontlátására!

S a beteg asszony káprázó szeme előtt úgy tűnt fel, mintha az a hajó azzal a leánnyal, nem távolodnék, hanem mindig közelebb és közelebb jönne : feltartóztathatatlanul hozná magával a végzet hajója az ő győzedelmes ellenfelét, míg ő elmerül alatta a mélységes, hideg árban.

Fölkelt a karosszékből és erőtlen, remegő kezével becsukta az ablaktáblákat. Hadd legyen a szobában hűvösség és sötétség. Hogy ne lássa ezt a képet, az odakünn ragyogó diadalmas életet. Hogy szép lassan hozzá szoktassa magát a csöndes, hűvös sötétséghez.

*

Nyugat 1917. 12.

Tóth Árpád: Sas Ede: A fehér város Sas Ede új verskötete a könyv első darabjától, a «Fehér város» című költeménytől kapta címét. Ez a vers az egész könyv legmutatósabb, legparádésabb darabja. Hosszabb, gondosan felépített kompozíció s alkalmas arra, hogy taglalásával Sas Ede költészetét elemezhessük. A költői tulajdonságok, melyek a «Fehér város»-ban megnyilvánulnak, a kötet többi darabjaiban is ugyanazok, legfeljebb a lírai színezés, valamint a formai kezelés ad alkalmat egy-két további megjegyzés tételére. A szóban forgó parádés vers epikai külsejű költemény. Lukullusz római vezér, Mithridátesz elleni harcaiban egy pontusz-melléki városhoz ér, ahol «Ázsia rémé»-nek legyilkolt háremét találja, mivel a menekülő kényúr, nehogy «élő kincsei» is a győztes légiók kezére jussanak, tőrrel és zsineggel ölette halomra hölgyeit. Lukullusz erre, méltó hadvezéri logikával, megtorlásul a fehér márványvárost porig akarja rontatni, hogy a király helyett lakoljon legalább a nép…

Sas Ede (eredetileg Hille Ede; Pest, 1869. december 23. Budapest, 1928. június 27.) író, újságíró, lapszerkesztő.

Kolozsvárott került kapcsolatba a filmgyártással. Első filmes munkája Janovics Jenő vállalkozó és filmrendező Méltóságos rabasszony című filmjének (1916) forgatókönyve volt, 1917-ben további négy Janovits-filmben működött közre íróként.

 

 

 

 

 

Függelék

 

 

 

KRASZNAHORKA. 1891. 7. 107.

«Krasznahorka» felső-magyarországi tót nyelven annyit jelent, hogy «Gyönyörű liget». Ligetnek ugyan maga a várhegy nem liget már többé, de az erdőhegyeknek az a festői kerete, mely körülfoglalja, ma is rászolgál e névre.

Krasznahorka, az Andrássy-nemzetségnek egyik ősi fészke, s az Erdélyből hozott «csikszentkirályi» előnév mellett e vártól származik 2-dik előnevük. Andrássy Péter volt első várnagya, ki politikai zavarok miatt Erdélyből menekülni kényszerülvén, 1580-ban neveztetett ki e tisztségre. Utóbb megszerezte a várhoz tartozó uradalmakat, de csak föltételesen. Unokája, Mátyás, 1642-ben már királyi adományt is nyert úgy a várra, mint a birtokokra, s ezek állandóan az Andrássy-család tulajdonában maradtak.

A várnak élénk költői leírását találjuk Jókainál, aki hat évvel ezelőtt a felvidéken járván, hosszabb időt töltött e nevezetes történeti helyen, adatokat gyűjtvén egy akkor készülő történeti regényéhez. Leírásából a következőket közöljük:

«Gömör vármegyének ez a híres sziklavára, magas, teke alakú hegy tetejéről uralja a körülfekvő síkságot, büszke tornyai, palota-tetői réz-rozsdától zöldek, ahol az aranyozás megszűnik rajtuk, a pirosra festett templomkupola kiválik az épülettömegből, mely a távolból nézve is tekintélyt parancsol.

Bástyái nincsenek: a vár épületfalaival egyenesen a meredek sziklából emelkedik fel; a lejtő megmászhatatlan; se fa, se bokor rajta; csak az egyik oldalán vezet fel országút az egyetlen kapuhoz, melynek boltíve fölött három páncélos és koronás királyszobor emelkedik a lábai alá vésett emlékmondatok felett; ott csiripel körülötte a sok veréb, mintha ő tudná azt legjobban elolvasni.

Százhetvenhárom év előtt bizony mások csiripeltek ott. (Ezt a szót «csiripelés» a Rákóczy korszak hadvezetői ellenségre csapkodásnak használták széltében.)

A vár meg volt rakva erős helyőrséggel. Jól fizetett hajdú zsoldosok, páncélos drabantok voltak a várban és azokon kívül egy csapat lovas tatárhad, egyetlen mohamedán hitű csoport a magyar hadseregben, akik önként álltak Rákóczy szolgálatába: vitézségben és kegyetlenségben messze földön hírhedett harcosok. Amellett a várvédelmi harcnak minden fegyvernemével nagy bőségben volt a vár ellátva. Lenn a tömör, másfél ölnyi vastag falak ágyú-ablakaiból villogtak elő a pelsőci Bebek család félmérföldnyire hordó bronz csatakígyói, fenn a rovátkás párkányzaton pedig sorba voltak fektetve a hosszú szakállas ágyúk, a kétfogasok, a puska-forma kartácsszórók, és a tüzeskéve-hajító ballisták, amelyek az ostromra előnyomuló ellenség favárainak felgyújtására szolgáltak. A sziklapincékben tetézve állt a gabona és liszt; a régi magyarok annak is tudták a módját, hogy kell a húst úgy eltenni, hogy esztendőkig elálljon (még tán a mostaniak is tudják), az ostyepkájuk pedig sajt létére oda se néz egy-két tavasznak, s szükség esetén ágyúgolyónak is lehet használni. Egy nagy, mély kút, amiből bivaly-mozgatta gép húzza fel a vizet, ezer embert képes ellátni naponkint. Innen tehát se fegyverrel, se éhséggel a várvédőket kiugratni nem lehetett. Csak kecsegtetéssel és árulással.

Krasznahorka vára ebben az időben maga egy kis várossal fölért. Kaszárnya-épületeiben ezer harcos elfért, azok a földszinten voltak, és az emeletes védő-tornyokban. Hosszú istállósorok nyíltak a belső udvarról a lovak és a vágómarhák számára, a konyha egy külön nagy épület, kéménye maga egy kis torony. Az őrseregen kívül még úri vendégnép nélkül sem volt soha a vár; azoknak a számára is egész lakosztályok álltak kényelemmel berendezve. Cifra vasrácsajtó zárja el az úri lakosztályba vezető folyosót és lépcsőgádort, amelyen keresztül a boltozatos termekbe lépünk be, akik még kíváncsiak vagyunk a fényes múltnak egy épen megtartott töredékét látni. Ez volt az Andrássy-család saját lakosztálya; minden úgy van ott még. a hogy a Rákóczy-korszak s az utána következő csillapodás kora hagyta.

Az ajtók fölött a páncélos vitézek, akik a küszöbök fölé írt emlékmondatokat őrzik: a legelső így szól: Pyramidum Egypti conditores, absorbit oblivio; justorum glóriám grata servat memória.» (Az egyiptomi gúlákat alkotó királyok elenyésztek a feledékenységben; de az igazak dicsőségét megőrzi a hálás emlékezet.)

Az értékes és félthető kincseket most mind a családi múzeumok őrzik, ami Andrássy István korában itt e termekben pompázott; csak a gyönyörű majolika-kemencék tanúsítják s egykét régi bútordarab, minő fényűzés volt egykor itten.

Egy nagy roppant szekrény állít meg bennünket: tán a külseje teszi meglepővé. Sehol nem találni annak párját; se múzeumokban, se régiség gyűjteményekben. Meglepő az egésznek az alakja, faragványai, a szőlővenyigékkel befuttatott korinthuszi oszlopok, a nemes ízlésű karnisok; betetőzve egy lángoló tűzhely utánzatéval, a ragyogó fénymáz zománc-színeivel, gazdag aranyozásával. Mikor be van zárva a szekrény, akkor is leköti a figyelmünket; hát még mikor felnyitják, s megmutogatják az osztályokba rakott ereklyéket: ez volt a pohara, ez volt a tányérja, ezek voltak az evő eszközei a fejedelemnek. Rákóczy Ferenczé volt az almárium; ő adta azt Andrássy Istvánnak, mikor már Felső-Magyarországot el kellett hagynia; neki adta a kedvenc szőnyegét is, amit a szép Szirmayné hímzett a számára; neki adta a kardját, még a kedves sétapálcáját is. Karvastagságú citromfatörzsök. Ezzel üssétek őket!» Ez volt a szava az ajándék mellé. Olyan mélyen állt a szeretetében Andrássy István. Körül a falakon az ősök képei: István, a kuruc tábornok, pompás viseletében. György, a fehérbarát csuhájában, nagy könyv a kezében. A legtágasabb teremből nyílik egy faragott ajtó, egyenesen a templomba. Az oltárral szemközti karzaton sorba felfüggesztve a nagy fekete rámák; mindegyikben párosával a címerek; egy Andrássyé és a feleségéé; körülöttük arany betűkkel az elhunytak neve és halálának napja,  a hosszú sor ráma még folytatásra vár; amelyek még címertelenek, azokban e három szó van: «higgy, remélj, szeress." Egy dicsőséges korszak szele fúj végig a szobában. Hevülünk és fázunk.

A leghatalmasabb várasszonynak szerény kis hálószobája volt; csak akkora, hogy két ágy elfért benne; egy magának, másik a két kis fiának. Most már csak egy ágy van benne. Az ő saját magáé. Egy egyszerű fekete koporsó, üvegfödéllel. Ottan alszik Serédy Zsófia, Andrássy Istvánné. Még is alszik. Álmodik a jövendőkről.

Krasznahorka vára Gömör vármegyének a székhelye is volt Andrássy István idejében, a híres magyar versíró Gyöngyösy (a «Murányi Vénusz» szerzője) volt itt az alispán. Mindig otthont találó vendég a főispáni háznál. Ott van a szobája, a roppant ablakokkal, melyek a kies Rozsnyó vidékre s a vár alatt elterülő falura nyílnak. Itt írta a «Charicleáját,» s azt is Andrássynak dedikálta.

A megyegyűlésnek szolgáló roppant nagy terem, a középépületben, most be van omolva. Néhány évvel ezelőtt egy szertelen villámcsapás szakította azt be. Az erőszakkal lehántolt falak, márvány küszöbökön nyíló folyosókat mutatnak, s a legvastagabb középfalban, mélyen beépítve, egy kőszekrény tűnik elő: egy darab gránitból kivágva. Kincsrejteknek kicsiny. Inkább féltve rejtegetett okiratok számára való lehetett az.

A déli bástyafalon innen van egy körülzárt hosszúkás négyszög tér. Ez volt a vár asszonyának kedvenc virágos kertje; itt tenyésztette az akkori időknek divatos díszvirágát: a százféle szegfűket. Most már csak egy nyíló virágot találunk benne, a hesperis matronalist, mely megmaradt kerti virágnak és együtt virul a halhatatlan csalánnal és labodával. Még egy másik kis kert volt, a szentháromság szobrának emelt bástyafal tetején. Ez a család leányaié volt. Ők ültették oda a rózsákat, amelyek most bozótként hajlanak alá a nyirkos falakon, s azt a fenyőfát ott az Isten-szobor mellett, amely most valamennyi toronytetőn túlemelkedik.

A kertfal négyszögű ablakaiból hasalnak ki a nagy ostrom ágyuk, amiknek a talpát körülnőtte a fű; a múlt század óta,

amikor Salm ostromolta a várat, nem voltak azok bolygatva, a kertész piros virágú paszulyt futtatott fel rájuk.»

 

 

 

BUDAPEST -VILÁGVÁROS. 1912.49. 994.

Végtelenül csodás és minden képzeletet felülmúló az a nagyarányú föllendülés, amely gyönyörű fővárosunkat hatalmas lépésekkel világvárossá varázsolja. Az ifjú Budapest neki nyújtózik és bámulatba ejti a világot a fejlődésében rejlő óriási életerejével. Hogy a még húsz év előtti közepes városból, néhány év alatt világvárossá fejlődhetett, abban legnagyobb érdeme kétségtelenül a kereskedővilágnak van, amelynek vállalkozási szelleme mindig lépést tartott a haladó korral, de pár év óta új útra tért a jelszava: megelőzni a kort! A régi üzletek hirtelen változással nagyszabású áruházakká alakultak, egy merész fordulattal úgyszólván a fejlődés csúcsára jutottak.

Leginkább meglátszik ez a változás a Belvárosban, Budapest Cityjében. A Kígyó-tér és Gizella-tér közötti utcák, — akár az esti órákban, amikor az üzleti lámpák fénytengerében a gyorsan haladó tömeg hullámzik, akár éjjel, amikor pihen a nap fárasztó munkája után, — legfényesebben igazolják, hogy Budapestnek is van Cityje, akár a többi nyugati világvárosnak, Londonnak, Parisnak, Berlinnek. A Kígyó téren emelkedik a főváros legelőkelőbb bérháza, a királyi bérpalota (közöltük a képét, s Ferenciek terén megvan, emléktábla is van rajta. ), amelynek gyönyörű fekvése uralja az egész kereskedő negyedet. Ebben a királyi bérpalotában nemrégiben olyan esemény történt, amely a főváros fejlődésében korszakalkotó jelentőségű. Itt van az American Shoe Comp. Ltd. központi telepe, mely tanújelét adja az amerikaiaknak mindenre, a legkisebb, úgyszólván a leglehetetlenebb dolgokra is kiterjedő figyelmére, mellyel mindennek a hasznos és praktikus oldalát nézik. De ennek ez üzletnek a berendezése nemcsak az üzleti forgalom legmesszebbmenő követeléseinek felel meg, hanem az esztétika legmodernebb követeléseinek betartásával olyan különleges típusát adja az áruháznak, amely utánzókra fog találni, de elődje még nem volt. Az utcáról belépve egy foyer-be jutunk, amelynek oldalfala ablakain Roth mester művészi kezétől származó üvegfestmények és főfalán szintén mesteri kivitelű üvegfestésben az Egyesült Államok címere látható. Az utcza felé nyiló előcsarnokot légfűtés teszi kellemessé. A foyerből a földszinti helyiségbe jutunk, ahol rögtön szemünkbe ötlik a berendezés modernsége. Ez a berendezés teljesen különbözik az üzlethelyiségek megszokott belső képétől, amely ízléstelen egyszerűség és a színpadias rikító pompa között ingadozik. Semmi, de semmi sem emlékeztet az «üzletre». Olyan a berendezés, aminőt az előkelő klubokban szoktunk meg, kényelmes angol karosszékek, süppedő szőnyegek, ízléses faldekoráció, hatalmas márvány-kandalló, tompán enyhített világítás, ilyen az áruház belseje. Külön kell megemlíteni a berendezést, amelyhez hasonló eddig Európában nem volt látható.

A földszinti helyiségekben árusítják az úri-, női- és gyermekcipőket. Innen kényelmes lépcső és lift vezet a félemeletre, ahol női- és gyermekcipőt árulnak. Itt zavartalanul próbálhatnak a hölgyek, anélkül, hogy cipő nélküli lábaikat indiszkrét pillantások érhetnék. És mert a gyöngébb nemhez tartozók között olyanok is vannak, akik nem szeretik, ha lábaikat más nők látják, külön fülkék is állnak a vevők rendelkezésére, amelyek mindegyikében egy teljesen fölszerelt toalett-asztal áll. Ennek az osztálynak a szekrényei ébenfa- és gyöngyház intarziákkal ékes banánfából készültek. A földszint, a félemelet, a felső világításban ragyogó kirakatok amerikai szokás szerint finom és illatos virágok díszében pompáznak.

A souterrain hat óriási méretű osztályában történik az expedíció. Az expedíciós-osztályt kiterjedt sín-hálózat szeli át, a síneken miniatűr vagonok vágtatnak, hogy a kész csomagokat a teherlifthez szállítsák, amely minden emeleten áthalad.

A souterrainben van fölhalmozva a főáru-raktár óriási anyaga is. A falakat majolikatáblák borítják, szellőztető-gépek megszakítás nélkül működnek és ezek az intézkedések teljesen megvédik az itt elraktározott cipőket a nedvesség káros hatásaitól. Az American Shoe Comp. Ltd. központi telepének megnyitásával a főváros szenzációs látnivalóinak száma megnövekedett.