H14–66. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók. (Szebenyei József – Szekula Jenő)

2017. 17. 20. – 08. 04.

Tartalom

Szebenyei József A HAVANNAI ÜTKÖZET. Elbeszélés. 1908. 25. 503

PÁRBAJ Elbeszélés.1908. 40. 8

A POLGÁRHÁBORÚ. Elbeszélés.1909. 29. 606.

AZ EGYENLŐSÉG HAZÁJA. Elbeszélés. 1909. 40. 836

A BOXVIADAL. Elbeszélés.. 1911. 18. 355

AZ IDEGGYÓGYÁSZ, ELBESZÉLÉS. 1913. 10. 184.

H. Szederkényi Anna: FÖLTÁMASZTOTT MÚLT. Elbeszélés 1908. 24. 335.

Márta nagyleány lesz. ELBESZÉLÉS 1912. 46.922. .

EGY ASSZONY MEGY AZ ÚTON, Elbeszélés. 1916. 9. 132.

Nyugat 1932. 24. FIGYELŐ Szederkényi Anna:

Szegedi István (1886-1944): A SZOBOR. Elbeszélés. 1921.22. 258.

Nyugat 1935 4. KISEBB BÍRÁLATOK Szegedi István

Szekula Jenő A RABSZOLGANŐ. Elbeszélés. 1917. 4. 62.

Függelék

Nyugat 1931. 22. 549. Kiegészítés a h14-65. számhoz.

JÓKAI VERSENYTÁRSA: P. Szathmáry

* * *

Magyar próza

Szebenyei József

Szebenyei József A HAVANNAI ÜTKÖZET. Elbeszélés. 1908. 25. 503.

Arra mindig büszke vagyok, hogy a havannai ütközetben én voltam a Merrimac páncélos csatahajó parancsnoka és hogy a Terrible, a New-Orleans és a Powerful páncélosok úgy igazodtak, ahogy én a lobogót lengettem. Nyolc páncélosunk volt összesen. Négy volt amerikai, négy meg spanyol. A kilencedik villamos gőzmotor volt, a zászlós hajó, azon intézkedett Bili Hardy, a tengernagy. És harcoltunk, mint az oroszlánok. Nagy tengerészeti szakértelemmel vívtuk meg a világtörténeti ütközetet. Kétheti munkába került az előkészítés. Amíg összelopkodtuk a páncélosokat, az East folyó eldugott kis lélek-vesztőit, halász csónakjait, a míg kibérelhettük a villamos motort, a mit lopni nem lehetett. Mikor végre együtt voltak a négy-négy páncélosból álló flották, egy júliusi délután megkezdődött a nagy csata. A páncélosok végén ott lobogtak az amerikai és spanyol zászlók, egy evezőrúdon pedig magasan lengett a nagy csillagos, sávos lobogó és melegebb, égetőbb szél nem lengette a kubai zászlókat sem, mint a mieinket ott New-York alatt, az East folyó fodros hullámai fölött.

Mikor már beleuntunk a sok detektív tevékenységbe, az olasz taligások csődbe-kergetésébe, az utcaközi csatákba, valami új játékot, valami vad, merész játékot kellett fölfedezni. A havannai ütközet nagyszerű dolognak ígérkezett az East Riveren. A pesti Duna kis patakocska az East folyó széles, csapkodó, tarajos, nagy hullámaihoz mérten. Sok hajó kellett, mert voltunk hozzá vagy harmincan, kis 15—20 éves amerikai bitangok, Bili Hardy vezénylete alatt. Végig loptuk a tíz mérföldes partot, mi harmincan utcakölykök. Ahol egy csónakot értünk és volt benne evező lapát, ezt — ha lakat volt rajta — lakatostul, cövekestül loptuk el és mentünk rajta lefelé a Second Street lábához, ahol lassan-lassan együtt volt a kis flotta a messze kiugró móló alatt, az oszlopok sötét híd alatti sikátorai közé rejtve, nehogy a gazdájuk rájuk akadjon. A villamosért fizettünk húsz centet fejenként, összekunyorált, kikoplalt centeket.

Egy teljes hétig tartott a havannai ütközet. Nagy dalolással kezdődött. Mint mikor az Üdvhadsereg végig masírozik a Boweryn:

Hurrah, hurrah ! We bring tbe Jubelee,

--- --- --- ---,

When we were marching through Georgia.

És bukdácsolt a sok kis lélekvesztő a nagy vízen, harsány kiáltásokat vitt szét a szél, a távoli kis páncélosok zászlai integettek és úsztunk szépen csatarendben, nyugodt, kiszámított harcvonalba fejlődve a havannai öböl felé. A havannai öböl a két móló (kikötőhíd) közti keskeny vízszalag volt. Ott vesztegeltek a spanyoljaink négy csatahajóval.

Késő délután volt, mire csatarendbe fejlődtünk. A nap valahol a Harlem fölött meleg sugarakat font a víz fölé, sürgő-forgó kis gőzhajók, propellerek, nagy fehér, széles hasú ferry-boatok úsztak el mellettünk lomha hattyúúszással. A szemeink csillogtak, vad tűzzel néztük hol az ellenfelet, hol a Bill Hardy villamos zászlós hajóját, amely nyílsebesen rohant egyik páncélostól a másikig és hallottuk, amint Bill Hardy osztogatja a parancsokat, mintha szopós korában is ellentengernagy lett volna.

Egyszerre háromszor szökött fel a csillagos lobogó a Bill Hardy motorján gyors egymásután. Ez volt a jel:

— Ki a fegyverekkel, — hangzott minden felől.

A fegyverek alatt részint hazulról elcsent, részint kölcsönkért kisebb-nagyobb revolvereket kell érteni, amelyekhez minden tengerésznek megvolt a maga 40—50 durrogó golyója, anélkül hogy a golyónak magja is lett volna. Durranni azonban akkorát durrant, mint egy kis kaliberű dum-dum ágyú.

A spanyolok lassan előre eveztek a Havanna öbölből, mi meg taktikáztunk és mentünk, vonultunk visszafelé, hogy kicsaljuk őket a szabadba.

— Kicsalni és bekeríteni!

— Kímélni a löveget! Volt a második jelszó.

— Akkor lőj, ha mondom!

Kíméltük a muníciót és akkor lőttünk, mikor a Bill Hardy mondta. A spanyolok lassan kijöttek a mólok közül, a parton pedig százával álltak már az emberek és kíváncsi érdeklődéssel várták a fejleményeket. Néhány perc múlva alig százlépésnyire voltunk egymástól. Minden páncéloson két-két fiú evezett, egy kormányzott, a többi pedig a csónak oldalán fekve kukucskált kifelé készen tartott revolverrel.

Egyszerre mindkét részről indiánok módjára megindult az ordítozás:

— Tüzelj! Vigyázz!

A villamos motor idegesen futkosott jobbra-balra. A revolverek füstje (rossz szagú, erős füstje volt) ott kóválygott a víz fölött kétszáz yardnyira és rettenetes durrogás, pattogás, lubickolás, rémes csataordításba vegyült amint egyre közeledtünk egymáshoz. A spanyolok is elkeseredetten harcoltak. A parton állók belekiabáltak a játékba, rendőrök futkostak jobbra-balra a parton, integettek fenyegetőztek. Mi meg harcoltunk tovább, vad lelkesedéssel. Az evezősöket felváltottuk, átadtuk a revolvereket és egyre közelebb akartunk férkőzni egymáshoz. A nyolc csónak egyszerre egy ponton volt. Keringtünk, forgolódtunk egymás körül, elvesztett evezőlapátok úszkáltak a vizén. Közbül pedig ott állt a zászlós villamos motor, a hátsó ülésén állt Bill Hardy és egy távcsővel kémlelte a távolságot. Egyszerre mintha villamos ütést éreztünk volna, úgy hatott e kiáltás!

— He is it the cop!

Ez világosabban annyit jelent, hogy jön a rendőr. Az, hogy jön, a rendőr pedig azt jelenti, hogy jön a vízi rendőr, a legsebesebb kis gőzhajó, amely az amerikai vizeket járja, de amely a villamos motorral nem versenyezhet. Vagy ötszáz lépésnyire lehetett, a piros lobogóját fújta a szél és dobogott, pöfögött felénk rettenetes erővel.

— Up here all, (mind ide föl) — kiáltotta Bill Hardy és a másik percben már yankee és spanyol egy akarattal kapaszkodott föl a motorra vagy harmincan, ott hagyván a páncélosokat a víz közepén magukra, lekuporodtunk a motor padlójára, ülőkéire és vártuk, mi lesz.

Ezzel a motorral úgy voltunk, hogy a Davie Bangék motorja volt. A Davie apjától béreltük ki, mert a Davie tudta kezelni és úgy forgatta a kerekét, mint egy vízi sofőrhöz illik. A helyzet komolysága és ünnepélyes volta nem kerülte el a figyelmünket. Titkos öröm ült mindenki szemében, hogy végre igazi ellenséggel kerültünk össze. Bili Hardy, a vezérünk úgy állt ott a kormányos ülésén, mint Nelson admirális állhatott valamikor a Formidable fedélzetén, a látcsővel kémlelte az ellenséget és kiadta a parancsot.

Víznek föl, teljes gőzzel! Megindultunk víznek föl teljes gőzzel. Sok a teher, — szólt Davie Bang, egy sorsüldözött kormányos melankóliájával.

- Nem baj, — válaszolt Bill. — Inkább itt veszünk mindnyájan, de egy tengerészünket sem tesszük ki.

— Inkább itt veszünk! — hangzott minden sarokból és a padlóról szerteszét és mindnyájan éreztük ennek a lelkes, ünnepélyes voltát. A Behring szoros kalózai lehettek ilyen lelkes, vad emberek. A «police patrol» (a rendőr hajó) csak úgy ontotta magából a füstöt, a nap arany sugaraival karmin vörösre festette a vizet és mintha milliárdnyi csepp folyékony arany úszott, hullámzott volna alattunk, a mint a vizet szelve rohantunk előre. A zászlónk büszkén lobogott az üldöző felé, de úgy látszott, hogy egyre veszítünk a távolságból és a rendőrhajó mindinkább a nyomunkba ér. De azért csüggedésről szó sem lehetett. A revolvereket erős kézzel szorítottuk, Bili Hardy pedig úgy nézett farkasszemet vele, mint egy hajó orrára festett saskeselyű.

— Cease the speed! (Csökkentsd a gyorsaságot!)

És a motor sebes iramodása felényire esett. A rendőr már ott dohogott mögöttünk egy revolver-lövésre. Integettek a piros zászlóval.

— Megállj, megállj!

— Abból nem eszel! — szólt Bili Hardy.

Aztán kapitányi hangon beszédet intézett hozzánk:

— Fiúk! Testvéreim! Én, mint ennek a hajónak a parancsnoka soha meg nem adom magamat. A ki gyáva, azt a saját revolveremmel lövöm le. Esküdjetek, hogy híven kitartotok a hajó mellett és a míg egy szilánkja lesz, el nem hagyjátok!

— Esküszünk, esküszünk.

Mindnyájan felálltunk, a kezünket az égre emeltük és a nap a harlemi nagy házak mögül ránk nevetett; meleg, sugaras, becéző nevetéssel.

— Lefeküdni!

A nagy, széles, motoros csónak elnyelt bennünket mindenestől. Csak a Bili Hardy délceg alakja nyúlt ki a csónakból, mint egy zászlórúd. Amazon egy lapos sapkás rendőrtiszt állt a hajó orránál, hosszú látcsővel kémlelt bennünket, olykor-olykor hátrafordult és parancsokat osztogatott. A gőzös meg jött nyílsebesen utánunk, mint egy kis veszett foxterrier, dühösen, zihálva. Még mindig félsebességgel mentünk, pedig már alig volt köztünk távolság. Izgatottan vártuk a Bili Hardy parancsait.

— Siessünk, siessünk!

— Teljes gőzzel előre! — kommandírozott Bill és a csónak zökkenve, ágaskodva, vad iramodással kapaszkodott bele a hullámokba.

— Vigyázz, sortűz! Cél, tüzelj!

Vagy huszonöt revolver egyszerre sült el, ágyúszerű rémes dördüléssel és az üldöző hajót elnyelte a mögöttünk úszkáló füstfelhő. Aztán láttuk, hogy a rendőrtiszt eltűnt a hajó orráról.

— Lelőttük! Lelőttük! — hangzott mindenfelől, noha magja nem volt a golyóinknak, nagy sikert tulajdonítottunk az első lövésnek. A rendőr meglassította a járását is és mi pillanatról-pillanatra távolodtunk tőle. A motorunk szinte nyelte a távolságot és most már bátran lehetett folytatni.

— Vigyázz! Sortűz! Cél! Tüzelj!

Megint egy sortűz következett. Aztán megint egy és így ment ez egymás után, mint a valóságos havannai ütközetben, elkeseredetten. A Bill Hardy meg rendelkezett:

— Jól célozni! Egy golyó se vesszen kárba. Ki kell lyukasztani az ellenséget. Léket neki! Cél, tüzelj!

A rendőr egy darabig tűrte a lövöldözést, de aztán ő is ijeszteni akart, vagy felemelkedett a helyzet magaslatára, — nem tudom, hogy volt, — de a tízedik sortűz után egyszerre onnan is elhangzott két lövés és a motor körül hallottuk is, amint süvítettek a kis ólmok, fütyöltek a levegőben.

— Hajrá! Sortüzet nekik

— He is it another Cop! (Jön a másik rendőr). Most már fenn jártunk valahol a 97-ik utca táján, a hol a másik Police Patrol székel, a mely bizonyára észrevette a hajszát és elindult elébünk. Közben erősen esteledett, a propellerek ijedten húzódtak félre, a halászcsónakok megálltak és bámulva várták a nagy ütközetet. Mi ott álltunk a két rendőrhajó közt, körülbelül egyforma távolságra és bambán néztünk Billl fiardyra, várva a parancsot.

— Irány a dokkok! — hangzott a kommandó és keresztbe szeltük a vizet a kikötő mólók felé, míg a két ellenség lassan sompolygott utánunk, az ö bekerítő taktikájukkal.

— Jobbra-balra sortűz! — parancsolt Bili Hardy és lődöztük a két rendőrhajót, mint a spanyolokat lődözték Havanna alatt.

Most következett a dolog veleje. Lassan haladtunk a part felé, a rendőrök utánunk. Megvártuk, míg egész közel érnek hozzánk, a mikor egy hirtelen kanyarulattal nyílsebesen siklottunk el a part mellett. Egy hajszálnyi híja volt, hogy az egyik rendőr oldalba nem ért bennünket, de mire lomha fordulással utánunk fordult, már ötven yardra úsztunk lefelé, kétszeres gyorsasággal víznek lefelé, magunk mögött hagyván a két üldözőt. Még egy sortüzet nekik, aztán előre teljes rohanással a harmadik utcai kikötő felé, a Daviék vizébe, ahol elnyelt bennünket a sötétség és ahova nem tudott bevilágítani a kis folyami-reflektor, sem a vörös lámpa. A csónakot bevittük a kikötőbe, aztán zsibbadt lábakkal, fáradtan, az izgalmaktól kimerülve ballagtunk szótlanul hazafelé harmincan, tengerészkatonák, dicsőséges ütközet után.

— Senki sem esett el? — kérdezte Bili Hardy.

— Senki!

— Mi legalább egyet megöltünk, még pedig a kapitányukat, — szólt meggyőződéssel. — Pedig ketten voltak egy ellen.

Az este ráfeküdt a kis bitang csapatra, ahogy vizesen, szemünkre húzott sapkákkal lépdeltünk a zsúfolt, nyüzsgő, lármás utcákon végig, hazafelé, vacsorázni.

Szebenyei József. PÁRBAJ Elbeszélés.1908. 40. 803..

A Második utcai bandáról meg a becsületéről már volt szó, mert hiszen a Második utcai banda és a becsület egy fogalom alá tartoznak. A mások becsületével ugyan nem sokat törődtünk, sőt az idegen test vagy ingóság épsége sem igen nőtt a szívünkhöz, de a magunk becsülete igen szent dolog volt. Mi a Second Streetnek voltunk a védőereje, a hadserege és bár a Second Street polgársága nem volt ránk túlságosan büszke, mi büszkék voltunk magunkra is, az utcánkra is. Nem igen volt New Yorkban ennél különb utca. Aszfaltos volt a kocsiútja is, két-három fa is volt benne, a sarkán templom, a másikon kórház, a közepén pedig régi, csöndes temető. New York tudniillik tele van temetőkkel. Apró, pár holdas temetőkkel, amelyek valamikor a város végén voltak, most meg a legközepére kerültek. Minden tíz évben távolabb temetkeztek az emberek pár mértfölddel és minden tíz évben városrészek épültek föl a temetők körül. Ma mintegy harminc-negyven temető van a városban, amíg a húszemeletes paloták majd el nem tüntetik ezeket a nyugodt, hangulatos kis oázisokat a nagy kősivatagban.

Arrafelé legendás dolog, olyan lovagkorbeli romantikus mesének tartják a párbajt, kardra vagy pisztolyra. Mikor meséltem a bandának, hogy az én apám háromszor is párbajozott, olyan magasra emelkedett a tekintélyem, hogy néhány napig Bill Hardyval versenyeztem közmegbecsülés dolgában. A magyar gyerek is hajlik az efféle romantikára, bár gyakran hallja és benne él a párbaj társadalmában. Az amerikai gyerek előtt pedig egyszerűen a regényes, fantasztikus, lovagkori történetek romantikáját ébreszti föl.

Mióta elmeséltem, hogy az édesapám, mint vagdosott össze egy hetyke katonát, a párbaj szelleme ott ólálkodott az egész társaság fölött. El kellett mesélnem apróra azokat a formalitásokat, a melyek megelőzik a páros viaskodást, a segédek szerepét, a kommandókat, mint én azt ismertem. Kiszíneztem a magam gyerek-fantáziájával, hogy szinte elállt a lélegzetük és ha két botot kerítettünk valahol, olyan vívógyakorlatokat rendeztünk — én mint a vívás tanára — hogy megkékült karokkal tértünk nyugovóra ahányan csak voltunk.

Mindnyájunkat szerfölött izgatott a dolog. Heteken keresztül a párbaj volt az egyetlen témánk, közben elmeséltem a fiúknak mind azokat a híres, véres párbajokat, amelyekről hallottam, úgy, hogy a végletekig fölizgatott fantáziánk már nem tudott megállani ennél a pontnál.

A Második utcai banda fegyelem dolgában igen magas színvonalon állott. Egymás megbecsülése, ragaszkodás, szoros szolidaritás a banda erényeihez tartozott, mint a hogy illik is egy ilyen kis szabad csapathoz. Ettől az időponttól kezdve azonban észrevehető volt a változás. A fegyelem süllyedni kezdett, krakéler-vonásokat kezdtem fölfedezni a fiúkban, sőt mi több, magam is tápláltam ilyen hajlandóságot. Egymással szemben hideg és zárkózott lett a modorunk, az érintkezésünkből kiveszett az a megszokott pajtáskodó hang, szertartásos

formulákhoz nyúltunk, és rettenetesen kényesek voltunk a magunk becsületére. Az utcai rend védelme is meglazult, a szomszéd utcák bandáival folytatott örökös gerillaharcok megszűntek és a lányokról sem mondtunk már semmiféle csipkedő megjegyzéseket, nehogy valamelyik fiúnak a gyengéjét érintsük vele. A Second utcai banda életében ez volt az egyetlen korszak, a mikor mélyen lesüllyedt a demokratikus elv és a mi kis társadalmunk a züllés útjaira tévedt.

Ez a hallatlan züllés aztán a tetőpontjára hágott, mikor egyszer nagy lelkendezve jelentettem be a bandának, hogy a padláson az egyik ládában két valóságos kardot találtam. Ugyanis otthon, az ebédnél állandóan a párbaj felől kérdezősködtem az édesapámtól, mindig az izgatott:

— Gondolom, még most is megvan odafönn a két vívókardom, — szólt egyszer az apám és én, mint akit golyóval lőttek ki, rohantam föl a padlásra, keresni a kardokat.

A banda néma megdöbbenéssel fogadta a hírt. Öten-hatan indultunk rögtön a padlásra, hogy a szemlét megtartsuk fölöttük. A dolog hihetetlennek tetszett és lázas, piros arccal, suttogva, megihletetten kerestük elő a két rozsdás szerszámot, két vékony pengéjű, tompa élű párbaj kardot Szótlanul mentünk le a bandához ós fejbólongatással bizonyítgattuk a hír valóságát.

Bill Hardy, a banda vezére egyszeriben mélyen süllyedt mellettem tekintély dolgában. Olyan csodálattal, tisztelettel vettek körül a gyerekek, mintha valami nagy hőstett nyomná a vállamat és én hogy kiélvezzem ezt a dicsőséget, szinte kábultan meséltem nekik:

— Ugye látjátok, hogy én hősi, párbajozó családból való vagyok? Ugye nem hittétek, hogy az apám háromszor is párbajozott? A vér most is meglátszik az egyik kardon.

Hiába, úgy van az, hogy csak az európai emberekben van nemes lovagiasság. Ezek, ha valaki megsérti őket, mezítelen mellel, bátran, férfiakhoz illő módon állnak ki a porondra és az életüket áldozzák föl a becsületért. Aki megsérti a másikat, az pedig az életével áll oda elégtételt adni. Nem úgy, mint az amerikaiak, akik csupasz ököllel kékre verik egymás szemét, mint holmi parasztok, és mint a kutyák úgy marakodnak!

Mikor idáig jutottam, Bill Hardy kiugrott a csoportból. Hűvös, őszi délután volt, a templom alatt állottunk, hogy a hideg szél ne érjen bennünket — mondom, Bill elém ugrik és megfelelő harcias pózba vágva magát, hangosan szólt:

— Lehet, hogy az európaiak különben lovagiaskodnak, de aki ezt az országot csúfolja, sértegeti, annak velem gyűlik meg a baja! Ön gyalázta a szabad Amerika szabad népeit, ön tehát aljas módon visszaélt azzal, hogy ebben az országban él, hogy itt szívja a levegőt. Ez gazság!

A többiek mély megdöbbenéssel álltak körül bennünket. Bill Hardy megint fölém kerekedett tekintély dolgában, úgy állt ott, mintha most ő védelmezné a csillagos lobogót az európai invázió ellen. A helyzethez méltóan csak ennyit feleltem:

— Ezért ön lakolni fog.

Rendes körülmények között ilyenkor én levetem a kabátomat, felgyűröm az ingujjamat, átadom a kabátot egyik fiúnak, mire Bili Hardy ugyanazt cselekszi. Kiállunk a kocsi-útra, boxoló állásba helyezkedünk és eleinte csendesen, — az erőket kémlelve — később vad módra, elkeseredetten püföljük egymást övön felül, míg a társaink szó nélkül állnak körül bennünket és nézik szakértő szemekkel a viaskodást. Mondom ez lett volna a rendes, szokásos és amerikai módja az elintézésnek.

Most azonban erre senki sem gondolt. Mintha természetes lett volna, egy-egy csoport állott körül engem is, Bilit is, a hogy eltávolodtunk a templom előtt és pár perez múlva már két-két fiú vált ki a csoportokból és leültek a templom lépcsőjére tanácskozni, mialatt mi más-más kapu előtt álltunk kis táborunkkal ijedt, tágra nyitott szemekkel és vártuk a történendőket.

A segédek hamarosan elvégezték a megbeszélést. Nagyon komoly arcot vágtak és úgy léptek ki, mikor hozzám igyekeztek, mint élet halál urai és valami végzetes elhatározás ült a szemükben. Ünnepélyesen tudtomra adták, hogy este tíz órakor a temetőben lesz a mérkőzés, a kardokat este kilencig adjam át a segédeknek. Sűrű köd ereszkedett le a Második utca fölé, hideg szél járta végig az utcát, és fütyölt a millió sürgönydrót között, mikor harmincan, szomorú, elszánt kis csapat, mentünk haza — vacsorázni.

Este kilenc után, kezemben a két rozsdás karddal, már ott álltam a templom előtt. Segédeim hamarosan megjelentek, aztán indultunk a temető felé. Az Avenu-en túl magas vasrács kerítés mögött feküdt a kis temető, apró fáival és rengeteg sírkövével, a köd sűrű volt és vizes, ahogy lecsúszott a kezünk a vasrácsról, ahogy másztunk volna át rajta. De azért valahogy átsegítettük egymást, leguggoltunk a kövek mögé és vártunk. Pár pillanatig ülhettünk, mikor megérkezett Bill a segédeivel. A kardokat zsebkendővel törülgettük, mert a rozsda sárgára festette a vizes pengéjüket. Messze bementünk a temető közepébe. A város morajló zúgása kísért bennünket, a köd ránk terpeszkedett, a mint ugráltuk át a sírhantokat hogy egy méternyi tisztást találjunk.

Jimmy, mint vezetősegéd a szerepe felől kérdezősködött. Megmagyaráztam neki, majd hogy a magam bátorságát is öregbítsem, a vágások különféleségét magyaráztam a segédeimnek, megmutatván nekik milyen az a csel mellyel az apám halottra vágta azt a bizonyos katonatisztet.

Mikor a templom órája a tízet ütötte, ott álltunk ingujjban egymással szemben, kard a kézben Bill Hardy meg én. A helyzet komolysága igen előkelő színt adott a dolognak. A békéltetési kísérletre mély csönd következeti. A kardokról lecsurgott a víz ahogy «rajta» állásba helyezkedtünk és mikor elhangzott a kommandó, félelmetes csattogás, kattogás zörgött bele az éjszakába, és mintha a halottak is mind a fogaikat csattogtatták volna, fél percig tarthatott csak, mikor Bill hangosan fölkiáltott:

— I am cut! (Megvágtak.)

A viadal megszűnt, a segédek fontoskodó arccal suhantak Billhez, keresték rajta a vágást, míg én, mint egy párbajhőshöz illik. a kardom hegyét a földre eresztve vártam a továbbiakat. Azt a bizonyos vágást a segédek nem találták sehol. Tehát kezdjük újra:

Megint fölálltunk és mikor vártuk a kommandót, ahelyett hogy a rajta hangzott volna el, élesen sikoltotta Jimmy:

— He is it the cop! (Jön a rendőr.)

Mint a szétrebbentett madarak, ahányan voltunk, annyi felé futottunk egyenest a vasrácsnak. Mivel még olyan rendőr nem született, aki minket el tudott volna fogni, most is elmenekültünk. A templomnál kezet fogtunk mind a hatan, és mint aki a becsületét megvédte, férfihoz illően mentünk hazafelé.

Szebenyei József: A POLGÁRHÁBORÚ. Elbeszélés.1909. 29. 606.

— Most pedig áttérünk fiúk az Egyesült Államok történetének egyik legtragikusabb fejezetére. Nemzetet nagyobb csapás nem érhet, mintha a saját határain belül, a nép osztályokra oszolva egymás ellen folytat öldöklő harcokat és megsemmisíti azt, amit békés egyetértés idején felépített. Áttérünk a 65-iki polgárháborúra.

Mrs. Stirling, az ősz hajú, gyönyörű fehér asszony, mint egy márványba vésett szobor, mozdulatlanul, szomorúan ült a katedrán és amint beszólt, a szemei mind jobban kigyulladtak, majd szinte tüzeltek, fehér arcbőre is kipirult, mi pedig némán, szorongva, valami nagy szenzáció érzetével ültünk a padokban és lestük a szavait.

Hónapok óta vártuk titkolt, kíváncsi remegéssel, hogy eljön az óra, amikor a polgárháborúhoz érünk. Számláltuk a történelemkönyv lapjain, hogy mikor érünk oda és már decemberben tudtuk, hogy március közepén Mrs. Stirling, a történelem tanárnője, majd leül az asztalhoz egy órán és elkezdi:

- Most pedig áttérünk fiúk, a polgárháborúra.

Ennek az izgalomnak nagy és mély oka volt. Tudott az iskolában minden tizennégy éven felüli fiú egy mesét Mrs. Stirlingről és a polgárháborúról. Egy szomorú, megindító históriát, amelyet húsz év óta minden történelem óra előtt, — míg a tanárok és tanárnők a folyosón diskuráltak -- ezer változatban mondtak el az öregebbek a fiataloknak. Egy történetet, amely korán megőszítette a mi szép öreg asszonyunkat és amely tündöklő glóriát font simán fésült, dús ősz haja közé.

*

Mrs. Stirling a 65-iki polgárháború idején csodaszép fiatalasszony lehetett. A férje Stirling kapitány volt. Stirling kapitány neve pedig ott van a 256-ik oldalon, ahol a West Orleansi ütközetet írta meg a történelemkönyv írója.

Az amerikai polgárháború a néger rabszolgák felszabadításának a háborúja volt. Az Egyesült Államokból a felszabadító kongresszusi határozat után tizenegy déli állam, amelyeket a rabszolga felszabadítás legsúlyosabban érintett, kiváltak az Egyesült Államokból és konföderáció* néven új köztársaságot alapítottak, elnököt választottak, hadsereget szerveztek, alkotmányt hoztak és dacosan ellenálltak Lincoln Ábrahám civilizáló törekvéseinek. Ebből keletkezett aztán az északi és déli államok közt a polgárháború. Véres, nemzetgyilkoló, áldatlan háború, amelyben fanatikus hittel és gyűlölettel rontottak egymásnak a déli és északi amerikaiak.

*A konföderáció szuverén államok vagy közösségek olyan csoportja, melyet egy szerződés hoz létre

Stirling kapitány a déli hadsereg egy különítményével West Orleansnál, ezer emberrel, csupa déli vadlovassal oldalban támadta Grant tábornok északi seregét és ez az ezer ember egy szálig, Stirling kapitánnyal együtt ott maradt a csatatéren. A vakmerőségnek és az önfeláldozásnak páratlan esete volt ez. Stirling kapitány a maga és az ezer embere feláldozásával akarta elérni azt, hogy az északi sereg ne vonulhasson be teljes erejével a déli határokon át az új köztársaságba. Nem sikerült neki, de példát mutatott és az ő nevével indultak harcba azután mindig a déli katonák.

Mrs. Stirling, a mi ősz hajú tanárnőnk pedig fekete gyászruhában, katonasapkával a fején, a bosszú, az elkeseredés és a mámor tüzével szolgálta aztán a déliek ügyét a férje helyett. Azt mondják, ő volt a déli sereg legvakmerőbb és legügyesebb kémje, posta-vivője és a legfontosabb megbízásokat ő végezte az operáló déli hadsereg csapatai között. Ő lőtte le az északi sereg egy Jenkins nevű őrnagyát, mikor el akarták fogni és lóháton vitte a híreket, az üzeneteket, hihetetlen bátorsággal és ügyességgel, mert méltó özvegye akart lenni Stirling kapitánynak.

Mikor a háború véget ért és az északi sereg diadalmasan vonult végig New-York utcáin, Stirling kapitány özvegye visszament leánykori kenyeréhez, az iskolába. A tanügyi tanács az ellentétek elsimítása végett az északi tanítókat és tanárokat le a déli Államokba, a délieket pedig az északi iskolákba helyezte át és így került Mrs. Stirling, a déli sereg félelmetes kéme, a mi iskolánkba, a New-York-i Grammar School No. 79-be.

Ereztük a helyzet abszurd nagyszerűségét. Vártuk feszült figyelemmel, hogy mit mondhat az északi gyerekeknek a polgárháborúról a déli sereg hősének özvegye, a déli ügy vakmerő harcosa, a szelíd arcú, ősz hajú, szép öregasszony. A szenvedelmek már elcsitultak, a gyűlölség megszűnt, de — édes Istenem - az emlékek mégis csak emlékek maradnak, a hős Stirling kapitányt pedig nem felejtheti el soha Stirling kapitány özvegye!

Amint csendesen, minden felindulás nélkül, beszélni kezdett és amint lassan-lassan belemelegedett, a hangja színesebbé vált. Szinte éreztük a fojtó tragikumot, amely szemeiből áradt és mindig vártuk, hogy mikor csordul ki a könnye arra a lapra, ahol Stirling kapitány hőstette van leírva. Szárazon, lelkesedés nélkül, mint ahogy le szokták írni az ellenség hőstetteit épen csak azért, hogy az események sorrendjét regisztrálják.

Mikor a háború okaival és előzményeivel végzett, rátért a két hadsereg hadműveleteire.

Az északi seregek fővezére Grant tábornok volt, aki Lincoln után az Egyesült Államok elnöke lett, a déli seregeket pedig Jefferson tábornok vezette. Itt a könyvben az áll, hogy rebellis, vérszomjas ember volt, aki haragudott Lincoln elnökre, mert mellőzte őt az előléptetéseknél. Hát, fiúk, ezt ne higgyétek. Ez nem igaz. Jefferson tábornok déli ember volt. És mikor a hazája veszélyben volt, oda sietett a maga helyére. Jim Mc. Langhlin nem állta meg, hogy ne szóljon.

- Ezredes volt a hadseregben. Tehát elhagyta a helyét és az ellenséghez pártolt. Áruló volt ő, Mrs. Stirüng.

A tanárnő felállt, odament a fiúhoz és szelíden kérdezte:

- Mit csináltál volna te, Jim Mc. Langhlin, ha te az ő helyében lettél volna? Ha hívott volna a hazád? Mit árultál volna el inkább, a hadsereget, vagy a hazádat?

Az osztály hirtelen két pártra szakadt Össze vissza hangok hallatszottak és felerészben az asszonynak, felerészben Jimnek a pártjára álltak, tehát eldöntetlen maradt. Egy idő után visszaült a katedrára, lapozott egyet-kettőt, aztán dühösen, kipirulva becsapta a könyvet és eltette az asztal szélére. Aztán idegesen kelt fel és megint a Jim elé állt,

- Mikor egy nemzet két táborra szakad, akkor csak igaz és igaztalan ügyről lehet szó. Árulásról nem. Érted, Jim Mc. Langhlin?

— Aki az igaztalan ügyhöz pártol, az áruló!

— De kié volt az igaztalan ügy? -- kérdi Mrs. Stirling. — Ez itt a kérdés? És ezt nem mi döntjük el, fiúk.

Most hirtelen nagy zaj kerekedett az osztályban. A fiúk minden oldalról hangos vitába elegyedtek és egy pár percig kusza zaj töltötte be a termet. Az ajtó hirtelen kinyílt és az igazgató, a jóságos arcú Mister Litchfield lépett be rajta.

- Mi történik itt, fiúk?

Mrs. Stirling adta meg a választ.

- A polgárháború, Mister Litchfield.

- Vagy úgy? Akkor értem. Csak folytassák.

Betette maga mögött az ajtót és ment tovább. Benn újra csend lett és folyt tovább az előadás. Az ötven elszánt fiú védte az igazát, a szép ősz hajú asszony pedig támadta az erős, nagy sereget, elszántan, fanatikusán, mint valamikor West Orleansnál Stirling kapitány.

Szebenyei József: AZ EGYENLŐSÉG

HAZÁJA. Elbeszélés. 1909. 40. 836.

The land of the free,

And the hómé of the brave.

Mentünk délre. A Southwestern Express vitt St. Louis felé ijesztő, dühöngő, kábító gyorsasággal, fél napig megállás nélkül. A legutolsó Pullman - kocsi végén kis terasza van az amerikai vonatoknak, három oldalt korlátokkal, három kényelmes nagy székkel, amin besüppedve ültünk és néztük a végtelenbe nyúló, csillogó síneket, amint kattogva hagyta rajta izzó nyomát a dübörgő acél kerék. Ketten ültünk ott. Egy tipikus amerikai yankee, nyírott vöröses bajusszal, kopaszodó fejjel, apró okos szemekkel. Az óráját a baltenyerében tartotta, a jobb keze mutató újával pedig le-föl ingázott, mintha valami láthatatlan zenekar után verte volna a taktust. Egy ideig csodálkozva néztem, aztán megkérdeztem tőle, mit csinál.

— Azt számolgatom, hogy milyen az átlagos gyorsaságunk.

- Nem értem.

- Én vasúti szakember vagyok, folytatta, tehát tudom, hogy a sínek tizenöt járd hosszúak. Amikor kattog egyet-egyet a kerék, — hallja -- minden pillanatban, akkor ugrik át a sin a másikra, «katt» — hallja, «katt», Érti? Megszámolom hogy egy perc alatt hányat kattogott, aztán tudom, hogy hány járd-ot tettünk meg. Ezzel szórakozom.

Egész elfogadható szórakozásnak tetszett a dolog. Délfelé járt az idő, bementem az étkezőbe ebédelni. Pár perc múlva ott ült mellettem a kattogós ember, dicsérte a halat, szidta a levest és rettenetesen gyalázta a négereket, a pincérhadat, akik kiszolgáltak bennünket. Egy néger állandóan ott állt a háta mögött, leste minden mozdulatát, ha kiitta a borát töltött neki, szóval úgy bántak vele, mint valami fejedelmi vendéggel szokás.

Gondoltam vasúti ember, főnök féle, ismerik, félnek tőle, sok borravalót ad. Ebéd után egy tízcentes ezüstöt tettem a tányérom mellé. Szomszédom villogó, haragos szemekkel, a vérig sértett ember haragjával szinte ordított rám.

— Take it back, pút it back! (Vedd vissza, tedd vissza!)

Ijedten kaptam a pénz után, hátha valami illetlent cselekedtem, aztán kérdőleg néztem rá.

Az európaiak teszik tönkre ezt a bandát, meg azok az Európa-járó amerikaiak, akik Olaszországban úgy hozzászoknak a borravalózáshoz, hogy itthon is folytatják. Nem engedem. Elrontják őket. Ezeket a bestiákat. Egy fillért se uram. Sohse adok nekik. Kutyák ezek, buta gazemberek. Még a hideg vizet sem érdemlik meg. Nézze meg, hogy engem hogy szolgálnak ki — ingyen. Csak végig nézek rajtuk, már tudják, hogy déli ember vagyok. Velem nem lehet teketóriázni. Még a leheletemre is vigyáznak. Tudják ezek, hogy melyik a déli ember és melyik az északi. A déli ember golyója a szívbe talál.

A néger ott állt a háta mögött feszes pózban, szótlanul, ijedten. Az ázsiai kényurak, vérbegázoló despoták lehettek csak ilyenek a maguk nagy hatalmának tudatában. Aztán folytatta:

- Északon a négert is embernek tartják. Rosszul teszik pedig. Nálunk délen a kutyánál is utolsóbbak. Eb-szolgák most is, ha ezerszer felszabadítják őket, akkor is. Egy dollár a napi bére. Se több, se kevesebb. És ha szólni mer, egy golyót is kap ráadásul.

A néger csak állt és hallgatott. Látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát, én meg arról a híres amerikai szabadságról, egyenlőségről elmélkedtem.

- És a törvény? Szabad gyilkolni is?

— Öt dollár az ára egy négernek. Nálunk Floridában 85 néger esik minden száz emberre. Tizenöt fehér és 85 néger. Tehát csak golyóval lehet őket féken tartani. De féken tartjuk őket.

Jacksonville-ben, Florida állam fővárosában, tropikus meleg világ van. Négyszer aratnak egy évben, pedig a három nyári hónapban nem dolgozik a fekete bőrű ember. Inkább éhen hal. Fehér mezei munkás pedig nincs. A fehérek csak gazdálkodnak, uralkodnak és fizetnek. A várost majdnem egészen négerek lakják.. Alig egy pár fehér embert látni az utcákon. És az az ötszáz fehér uralkodik. Ahogy kiállók a szálloda kapujába, jönnek-mennek előttem a feketék. Egyik se mulasztja el hogy ne köszönjön, félénken, gyűlölködőn, alázatosan:

— Good morning, Captain!

Itt minden fehér kapitány. Az öreg az már Colonel, ezredes. Visszaköszönni nem szokás. Nem is szabad. A villamos kocsik két részből állnak, külön szakasz a fehéreknek, külön a négereknek. A kocsik is, a várótermek is, mindén, minden a végtelen szeparálódást mutatja. Ott lóg a tábla mindenütt:

«For colouredn, «0nly for white» ("Négereknek», «Csak fehéreknek.») Az embernek és a kutyának.

Mr. Barr, a néger-gyűlölő útitársam is lejött. Könnyű fehér vászonruhában, éktelen nagy szalmakalappal a fején.

- Nos ugye mondtam? Egész más ember ám a déli néger, mint az északi. Sunyi, gyáva alattomos és gyűlölködő.

- Hogyne volna az, mikor elnyomják, leigázzák, éheztetik. Hisz még szavazati joguk sincs, pedig az Egyesült Államokban legdemokratikusabb az egész világon a politikai élet, mondtam.

- Mit gondol! Választói jog? Mi volna itt, ha ez a rengeteg kulturálatlan tömeg jogokat élvezne? Felfordulna a világ. Akkor mi lennénk a kutyák és ők az urak.

Az utcán százával jártak-keltek a fekete emberek. Apró, csúnya, széles ajkú gyerekek, mezítlábasok, toprongyosok, és ezerszeresen koldusabbá tette őket a született feketeség. A lovakat esernyő nagyságú szalmakalap-féle védte a napszúrástól, míg sok néger hajadonfővel ült a kocsikon, amelyek majdnem mindegyike burgonyát szállított a vasúthoz. Ez a város és a környéke kizárólag burgonyát termel és negyven millió bushelt* szállít évente New-Yorkba.

*Bushelt a unit for measuring an amount of fruit and grain that is equal to about 35.2 liters in the U.S. and to about

A beszélgetésünket nagy zörgés, csörgetés, rohanás szakította félbe. Az utca közepén széles fedett kocsi rohant eszeveszett csengetéssel, elől három rendőr, hátul egy tucat ült, utánuk a kórház mentő-kocsija, azután meg egy sereg lovas, kis, könnyű kocsi és sok fehér ember gyalogosan futott izgatott lárma, kiabálás közepett. A négerek ijedten futottak szét, a kapuk alá, a szűk mellékutcákba, mint mikor a héja lecsap a verebek közé.

— Ez lincselés volt, — mondja Mr. Barr, aki egy szakértő pillantással átlátta a helyzetet. Gyerünk. Egy ijedten félre húzódó cab-re ugrottunk. A bakján meghökkent öreg néger ült.

- Utánuk, - szólt Mr. Barr, de a néger félénken, húzódozva mondta.

- Itt a gyeplő, kapitány, hajtson oda, itt megvárom az urakat. Azzal már ugrott is lefelé.

- Gyáva, -- mormogta magában Barr úr, míg én arra gondoltam, hogy ki tudja, nem az öreg kocsis fiát lincselik-e valahol a külső-városban.

Az utcák üresek voltak és elhagyatottak, jóval előttünk rohantak a hivatalos emberek.

A kis néger házikók ajtai zárva, ablakai csukva, mintha remegő emberek szoronganának benn a vackaikon.

Még egy kis rohanás és ott voltunk a többiek között. Utánunk egy-egy gyalogos kíváncsi ügetett, fáradtan zihálva, a lincselés színhelyére. Ez a lincselés pedig abból állott, hogy egy néger, fiatal, erős embernek látszott, egy sürgönypóznán függött, a rongyai cafatokban lógtak róla, száz revolvergolyó lyukasztotta át minden porcikáját, az arca egy fekete véres húscafat volt, a feje a mellén hevert, mintha nem is a testhez tartozott volna. A rendőrök levették a hullát és az ügy hivatalosan elintéztetett. Hogy mi volt a bűne szegénynek, nem kereste senki. Kik voltak a gyilkosai, nem kutatták. Az eset annyi volt, mintha egy útszéli kutyát lőttek volna agyon. És a sok kíváncsi csak azért szaladt, hogy hátha még ők is lőhetnének bele néhány ólmot.

A gyomrom rettenetesen émelygett és nagyon undorodtam. Mr. Barr, az úton visszafelé, mesélt szép, nagy lincselésekről, ahol tíz fehér ember harminc négert lincselt meg egy délután, de még felelni se tudtam, mosolyogni se tudtam a hihetetlen gazságokon.

- Északi ember ezt nem érti. Csak mi tudjuk, mit jelent ez nekünk. Estefelé kissé magamhoz tértem.

— De hát mit csinálna itt az az ötszáz fehér ember, ha ez a sok ezer néger egyszer megfordítaná a bot végét és ők kezdenék el a lincselést? Ha egy szép napon össze szervezkednének, és föllázadnának az elnyomatás ellen? — kérdeztem.

- Nem lehet. Fekete ember revolvert nem kaphat, ha meg agitálni mer, lelövik. Nem lehet uram. Nem lehet. Aztán van egy pár század katonánk a szomszédban. Azok kiirtanának ötvenezer négert egy óra alatt. Meg kell mutatni az északi népeknek, hogy a rabszolgaságot csak papiroson lehet eltörölni, hogy a szabadságot csak papiroson lehet deklarálni, de az igazi rabszolgaság és szabadság ott van a mi kezünkben letéve. Az a nép, amely rabszolgaságra termett, az is marad örökkön örökké.

Egy iskolaépület mellett jártunk. Az előadások a hőség miatt csak estefelé kezdődnek. Most kezdhették, mert hallom, hogy árad ki a sok gyerek éneke a nyitott ablakokon:

Long may it wave,

Over the land of the free

And the home of the brave .

.

Már mint hogy a csillagos lobogó: «sokáig lobogjon, a szabademberek hazája és a bátrak otthona felett."

Csuklottam egy csendeset és belemosolyogtam Mr. Barr apró, szűrös szemeibe. Észre se vette. Megállt, és minden idegével hallgatta és élvezte a nemzeti dalt a csillagos lobogó és a bátrak, szabadok dicsőségéről.

Szebenyei József: A BOXVIADAL. Elbeszélés.. 1911. 18. 355.

A második utcai bandában volt néhány fiú, a kik híres boxolók voltak az egész New-yorki East Side-en. Különösen nagy híre volt a fiúk között Bili Hardynak, a vezérünknek, a kivel nagy bandaközi harcok idején sohasem állt ki kettes viadalra az ellenséges banda vezére, hanem inkább a bandákat eresztették egymás ellen. Bili Hardyval nem szívesen mérte össze az ügyességét egyik sem. Pedig nem volt nagy gyerek. Izmos, apró és fürge, nyíltfejű fiú volt és minden megvolt benne, a mit amerikai típusnak mondanak. Hidegvér és határozottság, józan bölcsesség, bátorság és elfogulatlanság. Bili Hardy sohse ítélt meg senkit szóbeszéd után. De ha bizonyítékai voltak egyik másik ellen, különösen, ha férfiatlanság, gyávaság körűi forgott a dolog, kíméletlen tudott lenni. Viszont ha áldozatkészségről volt szó, ő volt az első ajánlkozó. Nem tudom mi lett Bili Hardyból, most hogy már emberré fejlődhetett, de meg vagyok róla győződve, hogy nagy ember lehet a maga hazájában.

Volt a második utcai bandának egy tagja, egy csöndes, kevés vizet zavaró, de éles tekintetű, lelkes kis fiú. Beérnek hívták. Olyan lányos volt az arca, fehérek a kezei, szenti-mentálisabb volt, mint a többiek és arról volt nevezetes, hogy verseket irt. Ő volt a banda költője. Harcias erényekben nem bővelkedett ugyan és így a mi mozgalmainkban nem jutott neki jelentős szerep, de azért nagyon kedveltük, mert gyönyörű verseket irt. A szívünket gyakran emelték fel a kezdetleges és patetikus naiv, de a mi eszünknek szép, a mi szívünknek kedves versei, mikor tavaszi, vagy nyári estéken, a templom lépcsőin ülve felolvasgatta a költeményét. Szerelmes versek voltak mind, csak itt-ott akadt egy óda Washingtonhoz, egy ballada Sheridan kapitányról, a ki hatvan mérföldet lovagolt egyfolytában. Irt azonban lelkesítő dalokat a második utcai bandáról is.

We're the gang, the Second Sreet gang.

We fear no man on earth . . .

Emlékszem, így kezdődött és valami Bowery-beli nótára daloltuk. Szóval Beny Beér kedves embere volt a bandának és mikor egy-egy verse megjelent a «Two Cents Magazine»-ban, büszkék is voltunk rá. Elvégre mégis csak ő képviselte az irodalmat és művészetet a mi nyers és kalandos kis társadalmunkban.

Beny Beér apja egy tisztes cégnek volt az ügynöke. Nagyon szegény emberek voltak, beteges volt az anyja, rosszul kereső ember az apja, a mellett hat gyerek, a kik között Beny volt a legidősebb az ő tizenöt esztendejével.

Egy napon megdöbbentő hírrel jött valaki. Beny Beér apja meghalt. A harmadik Avenue fölött szaladó Elevated vasúton utazott, mikor agyszélhűdés érte. Mire a mentők odaértek az egyik Up Town-i állomáshoz, már halott volt. Égy garas nélkül, kenyérkereső nélkül állt ott a szegény özvegy a hat gyermekével. Beny Beér aznap nem mutatkozott, de mi tudtuk, mi a kötelességünk. Bili Hardy gyűlésre hívta össze a bandát. Ott voltunk mindnyájan, még Tom Peak, az újságárus és cipőpucoló fiú is, a ki különben csak akkor szokott megjelenni a banda tanácskozásain, ha valami komoly veszedelem ült egyik bandatag fölött. Csak ha segítségről volt szó, akkor jelentkezett. Egyébként árulta az újságot délután és este, reggel pedig tisztogatta az utcán a járó-kelők cipőit.

Mint ahogy az ügy komolysága megkívánta, megint ott ültünk a templom lépcsőjén, némán, töprengve, szomorúan. Már késő őszre járt az idő és fagyos volt a szél az East folyó felől, kabát nélkül, félig dideregve ültünk, vagy a rácsnak támaszkodva ácsorogtunk teljes számban harmincan. A nagy csendre a cirkáló rendőr is figyelmes lett. Nem szokta meg, hogy ilyen némán ülünk. Valami rosszat sejthetett, tehát egyenesen felénk tartott. A hurka-szerű botjával a háta mögött játszott, megállt előttünk és jóindulatú kíváncsisággal kérdezte:

— What-s up boys? (Mi baj fiúk?)

— Az egyik cimboránknak meghalt az apja. Garas nélkül maradtak. Beteg öregasszony, hat gyermekkel, felelt Bili Hardy.

— Az bizony nagy baj. Melyik volt az?

— Beernek hívják. Okos fiú, verseket ír. Mit kellene csinálnunk?

A rendőr gondolkozott.

— Majd egyszer körüljárom a blockot, aztán mire visszaérek, talán kisütök valamit. Addig ti is spekuláljatok.

Elindult, lassan lépegetve, mi meg néztünk utána sokáig, szótalanul.

Arról van szó, fiúk, hogy a temetési költségeket kell először is előteremteni. Aztán pedig valami kis pénzt összeszedni, hogy az özvegynek legyen miből eltartani a gyermekeit, hogy Beny meg a többiek tovább tanulhassanak. Mi már nagyobb feladatokat is megoldottunk. Ez pedig kötelességünk.

Tomy az újságárus volt az egyetlen vagyonos ember köztünk. Szinte ösztönszerűleg fordultunk most mindnyájan felé. Bili Hardy is oda fordult felé.

— Neked van a bankban pénzed. A banda garantálja.

Tom Peak egy szót se szólt. Kivette a zsebéből a csekk-könyvét és felnézett Bili Hardyra.

— Mi az özvegy neve?

— Mrs. John Beér.

— Ötven dollár, jó lesz? A temetésre.

A könyvet az egyik fiú hátára tette és lassan írni kezdett.

— Mi garantáljuk, mondták egyszerre öten is.

— Tom Peak nem kér garanciát, — mondta a cipőpucoló, a mint maszatos kezével írta a betűket. — Tom Peak nem ad kölcsön, csak ad.

Mikor elkészült átadta a csekket Bill Hardynak.

— Valaki menjen a fűszeres boltba beváltani és vigye fel Beérnek.

Davie Bang vállalkozott a küldetésre. Mialatt odajárt, az egyik lámpa alatt az Avenue felől feltűnt a rendőr alakja. Sietve jött a banda felé.

— Hát Bili Hardy, — mondta mikor a templom elé ért, — ha olyan nagy legények vagytok, rendezzetek vasárnap este egy kis boksz viadalt a Liberty Hall-ban. Féldolláros bemenettel. Bevehettek ezer dollárt, azután rendben van.

A fiúk szeme összevillant.

— De nem adnak rá engedélyt, — mondta Bili Hardy.

— Sohse törődjetek vele. Majd lesz rá gondom, hogy más rendőr be ne tegye a lábát az utcába. Csak arra vigyázz, hogy öt perez alatt kiverd a világból a másikat, hogy hamar vége legyen.

— De ki legyen a másik?

— A te korod0beli, a te súlyod, Johnny Davenport, a negyedik utcai banda vezére. Száz dollár a győztesnek. Érted? A két banda aztán terjessze a hírt. Vasárnap este itt lesz az egész városrész fiatalsága. Nagy dolog az, Bill Hardy, meg Johnny Davenport. Hadd lássuk, melyik a legény a talpán.

Még egy darabig beszélgettek, aztán Bili Hardy elindult a rendőrrel Johnny Davenport-hoz a Negyedik utcába. A Johnny bandája nem kevésbé híres banda volt a keleti fertályban.

— Ha arról van szó, hogy Beereken segítsünk, mondta Johnny Davenport, akkor áll az alku. De a száz dollárt is nekik adja a győztes, azt kikötöm.

— Rendben van.

A két banda, de a szomszédos más utcák bandái is másnap már megkezdték az agitációt. Csendben, titokban kétszáz fiú árulta a jegyeket. A sportegyesületekben százával adták el a féldolláros, tintával írott cédulákat, a klubokban, legényegyletekben szinte kapkodták, úgy, hogy kétezernél több fogyott el már szombaton estig. Bili Hardy és Johnny Davenport pedig hosszú futásokat rendeztek, hogy a tüdejüket tágítsák, emeltek súlyokat, labdát, boxoltak egész héten a tréning kedvéért. Ha harc, hát legyen becsületes harc. A pénziért mindenki kapjon valamit. Két tizenhét éves, ügyes, fürge, izmos amerikai gyerek — még soha sem állt ki nyilvános viadalra. A törvény tiltja a húsz éven aluliaknak. A sportemberek valami csemegét sejtettek a dologban, a szakemberek pedig mulatni akartak.

Vasárnap este a Liberty Hall óriási termét zsúfolásig megtöltötte a fiatalság. Borotvált arcú, tipikus izgatott néptömeg. A rendőr pedig lenn az utcán jött-ment fel-alá sietve, nyolc órakor, nehogy valami meglepetés érje a barátait.

A kötéllel körül kerített pódiumon úszónadrágokban, félmeztelenül, nagy vattával bélelt kesztyűkkel a kezükön megjelent a két ellenfél. Megálltak a szemközti sarkokban, a sportbíró kommandójára helyet cseréltek, a pódium közepén — a hogy találkoztak — kezet fogtak egymással, aztán egy újabb intésre megkezdődött a viadal. Az egyik bíró órát tartott a kezében ós a perceket számlálta. (Minden negyedik perc pihenés.) Három perc egy «round», (összecsapás).

A két kis emberke a helyzethez méltó komolysággal csapott össze. Eleinte csak gyengén, kémlelték egymás erejét, gyengéjét. Az első három perez ezzel telt el. A második összecsapás már viharosabb volt. Bili Hardy gyönyörű új fogásokat mutatott. Mialatt a jobb öklével az ellenfél arcába akart csapni megtévesztés céljából, (hogy az a két kezével a fejét védje) a védtelenül maradt gyomorba csapott a bal öklével, mire Johnny megtántorodott, aztán amaz támadt, ügyesen, fürgén, oly sebesen hajtva le a fejét egy-egy fejcsapás elől, hogy a «hurrá»-zó tömeg tapsai és hangos helyeslései töltötték be az egész termet. De se a második, se a harmadik három perez nem vezetett döntésre. Még mindkettő fényesen állta a helyét és előrelátható volt, hogy nyolc-tíz összecsapás után dől csak el a küzdelem.

Az ötödiknél azonban váratlan esemény történt. Az ajtóból valaki bekiáltott éles, sikoltó hangon a zúgó, kiabáló tömeg közé:

— Je, he 'a it, the cop! (Jön a rendőrség.) A másik pillanatban már egy szakasz rendőr vonult be a terembe. Az egyik felkiáltott a hadakozókhoz:

— Elég volt, hé! Le onnan!

A két fiú széttántorodott és a veszedelmet látva egyik is, másik is magára kapta a kabátját és a hátsó ajtón rohantak kifelé, mögöttük a második utcai banda. Mikor az utcára értek, még látták, mikor egy rendőrtiszt és egy őrmester-féle elveszi a második utcai rendőr botját, kiveszik a hátsó zsebéből a revolverét és kézen fogva viszik befelé a rendőri őrszobába.

De a pénz megvolt és a második utcai banda megtette a kötelességét.

SZEBENYEI JÓZSEF: AZ IDEGGYÓGYÁSZ,

ELBESZÉLÉS. 1913. 10. 184.

Ahányan voltunk a dohányzóban, — a nagy gőzösön, — csupa borotvált arcú yankee ember. Szinte meglepetten néztünk egy középkorú daliás úrra, aki telt szakállt hordott, nagy bajusza volt és bizonyos méltóságteljes pózban nyújtózott a nagy karosszéken. A vén amerikai riporter, aki rendesen a szót vitte így ebéd utáni sziesztákon, most már nem állhatta meg, hogy szóvá ne tegye.

- Say professzor, miért hord ön szakállt amerikai ember létére, olyat mint a német tanárok hordanak? Hisz az kényelmetlen dolog, olyan tisztátalan érzést keltő, ha az ember arcáról millió hajszál meredez lefelé.

- De bizonyos tekintélyes külsőt kölcsönöz? Nemde?

- Az bizonyos.

Hát nekem erre szükségem van. Nem a magam előtt való tekintély hizlalásra, hanem a betegeim előtt kell hogy korlátlan tekintély legyek. Ez uraim olyan fontos dolog, hogy az egyéb tudományom eltörpül mellette. Buta dolog, de úgy van. A betegnek félnie, remeg¬ nie kell, ha előttem áll. "És ha fél tőlem, hát hisz bennem. Én, meg sokan mások is ma már, ezzel a gyógymóddal foglalkozunk. A pszichiáter, vagy a pszichopatológus, más néven az ideggyógyász az idegekre kell hogy hasson, mert azok betegek az ő pacienseinél. Ehhez kell a herkulesi termet, a méteres szakáll. Szóval az üzlethez kell fiam, — mondta mosolyogva, mire a többiek helyeslőén bólongattak.

Az üzlet az egy szent fogalom azon a vidéken. Még a nagy szakállt is mentesíti a szakálltalanok országában.

A professzornak mély csengésű, erős bariton hangja volt és szinte hipnotizálta a hallgatóit. Azon vettük magunkat észre, hogy a szakáll, amin ezelőtt mosolyogtunk, most már nekünk is kezd imponálni, az ember érdekes volt, a beállítás pompásan sikerült. Az öreg riporter tágra meresztette a szemeit és úgy figyelt, aztán elárasztotta kérdésekkel az orvost. Nagyon egyszerű az egész. A kinek megvan a szuggesztív ereje, az hasznát veheti nemcsak a gyógyításban, hanem az életben is. De a gyógyításban különösen. Nekem az a receptem, hogy én is mindig ugyanabban a bajban szenvedek, mint a kezelésem alatt álló páciens. Vagy ha olyan az eset, akkor elhitetem vele, hogy ezelőtt egy évvel én ugyanabban a bajban szenvedtem. Például bejön hozzám egy ember, elmondja az összes neuraszténikus tüneteket, ahogy belekezd, én érdeklődve folytatom. Például: Ő elkezdi mesélni, hogy ha éjjel lefekszik, a bal füle zúgni kezd, távoli ijesztő hangokat hall, itt én közbe vágok:

— Úgy-e nem mer az épülő ház mellett elmenni? Úgy-e, ahol tömeget lát, elkerüli és az az érzése, hogy ott egy dühöngő embert fognak körül? Úgy-e nem szeret tébolydáról, őrületről, paralitikus emberekről beszélni?

- Ő bólintgat a fejével. Persze hogy bólintgat, mert ezek az ultra neuraszténiának a rendes tünetei. Mikor látom, hogy az érdeklődését teljesen felcsigáztam, lecsapok rá:

- Na látja: Ez volt, szóról-szóra ez volt az én bajom is. Na látja. Szóról-szóra ez volt. Nem, mint orvos, hanem mint tapasztalt beteg, a ki már álment ezen a bajon, fogom önt kigyógyítani. A beteg arcán megjelenik egy boldog vonás, végig néz a herkulesi, egészséges termetemen és már reménykedik, már hisz. Már bízik bennem és ez az első lépés.

- Vannak esetek, oh, milliófélék az esetek, ahány beteg, annyiféle az eset. Analóg esetek nagyon ritkák, csak a fő tüneteiben egyforma a neuraszténia, a paralízis, vagy a téboly. Vannak esetek, amikor ... No de világosan mondok el egyet, kettőt.

A kis társaság közelebb húzódott az orvoshoz, előre hajolva figyelnek.

- Egy asszony jött egyszer hozzám, aki elmondta, hogy megszállta egy rossz szellem. Spiritiszta volt. Ez gyakori eset. A spiritualizálás a gyengébb idegzetűeknek megzavarja az idegrendszerét. Aztán látomásaik vannak, akik hallucinálnak, stb. Amikor elmondta, hogy látta a temetőben a halottakat kiszállni a sírjaikból és hogy integettek felé, mert megszállta egy gonosz szellem. Hát persze, mindjárt előhozakodtam a magam esetével, így, szakasztott így járt az én feleségem is. Szakasztott így járt. Azt is megszállta egy gonosz szellem. De én akkor kiűztem belőle és most nézze meg az asszonyt. Mivel feleségem nem volt, a házvezető asszonyomat szólítottam be. Ide nézzen! Látja? Ezt az asszonyt is én mentettem meg a gonosz szellemtől. Sarah, a házvezetőnőm, már ismerte ezeket a fogásokat. Nagyot sóhajtva bólintott és hagyta helyben a szavaimat.

- Bizony, bizony, pedig mennyit szenvedtem.

- Háromszor járt nálam. Háromszor megvizsgáltam, vonásokat húztam a homlokán végig, idegen szavakat susogtam, szóval beszuggeráltam neki az ellenkezőjét annak, amit ő önmagának szuggerált.

— Ez egy közönséges szuggesztív gyógy-eset, mondta a riporter. - - Minden orvos prakszisában előfordul.

- Igen, előfordul. De nálam napirenden van. Szuggesztív gyógy-eset, de nem közönséges. Egyetlen egyszer hagyott cserben a módszerem. Az egy borzalmas blamázs volt, de sohse felejtem el. Egy halálfélelemtől gyötört ember jött egyszer hozzám. Amint belépett, láttam, hogy a téboly küszöbén áll. Tipikus ultra neuraszténia rítt le az arcáról. Leaszott, sovány, nyomorult kis emberke volt. Szinte borzalom rá gondolni is. Kidülledt, nagy szemei voltak és beesett, sápadt arca. A Harlemben laktam akkor egy nagy téren, a Wellingston squaren. Elébe megyek, kezet fogok vele, bemutatkozik.

— Már jártam — úgymond -- száz orvosnál. Senki sem tudott rajtam segíteni. Utoljára jöttem a tanár úrhoz. Ha ön sem tud segíteni...

- Mi baja, barátom?

- Halálsejtelmeim vannak. Borzasztó lelkiállapotban élek. Állandóan rémlátások gyötörnek. Éjjel kiugrom az ágyból, százszor egymás után, mert ahogy lecsukom a szemeimet, koporsókat látok, látom magamat halálra váltan, amint haldokolva fekszem.

- Itt közbe vágtam. Már tudtam, mi a baj, nem kellett, hogy tovább magyarázza. A szimptómákat majd én sorolom fel, gondoltam magamban. El is kezdtem rögtön, a rendes recept szerint:

- Ugye álmatlanságban szenved? Ugye, ha elalszik, rémes álmai vannak? Van családja?

- Igen.

- Ugye gyászba borultan látja ilyenkor a feleségét? A gyerekeit éhezni látja? Látja a saját temetését, halálfejek és csontvázak jelennek meg álmában?

— Igen, igen.

- A kedélye persze állandóan rossz.

- Sírógörcseim is vannak, — mondta a beteg.

— Itt már elérkezettnek láttam az időt arra, hogy előálljak a receptemmel. Sírógörcsei is? Valóban? Nohát ez klasszikus. Ide figyeljen. Szóról-szóra az én esetem. Mintha csak elmondta volna az én betegségem összes szimptómáit. Ha ön engem látott volna most esztendeje. Ide hallgasson, egy szót se szóljon többet. Ezelőtt egy esztendővel ugyanez a bajom volt nekem. Halálsejtelmek gyötörtek, melanchólia, álmatlanság, sírógörcsök. A legpontosabban ráillik a dolog. Próbáltam én mindenfélét, egy esztendeig nem is praktizálhattam, a sok munka uram, megőrölte az idegeimet. A túlfeszített munka.

— Az emberem szinte tátott szájjal hallgatta. Láttam, hogy az eset egy búskomorsággal kezdődő téboly, aminek az ellenszere a jólét, a gondtalanság, a vidámság, amint hogy a méregnek az ellenméreg az ellenszere.

- Hát ide hallgasson. Elmondom, hogy én hogy gyógyultam ki. így fog ön is kigyógyulni. Nézzen ki az ablakon. Látja ott azt a nagy cirkusz-sátort? Hát oda jártam én naponta, minden este. Tudja, van ott egy bohóc. Egy fehér ábrázatú, lisztes képű, hegyes kalapú ember, egy csupa kacagás, csupa nevetés, csupa bolondos ötletű figura. (Itt hangosan kacagni kezdtem). Nevetek most is, ha rágondolok, amint az az ember kilép a cirkusz porondjára, az egész közönség kacagásba tör ki. A puszta arca, a puszta megjelenése olyan komikus, annyi életkedv, annyi életöröm árad ki abból az emberből, hogy még a haldoklókat is megkacagtatja.

- Az emberem itt közbe akart szólni. Nem, most ne szóljon. Hagyjon kibeszélni. Tudja oda jártam hetekig. Nappal még mindig gyötörtek a gondolataim, de este a cirkusz után már nyugodtan tértem aludni és aludtam is reggelig. Mindig vidám dolgokra gondoltam. Ez a bohóc járt örökké az eszembe, és ha rá gondoltam, a könnyeim hullottak a kacagástól.

— A beteget, a nagy lelkesedésem hidegen hagyta. A dolog ilyenformán nem tetszett nekem, kissé zavarba is hozott, de azért folytattam.

- Tudja kérem, az a bohóc gyógyított meg engem. Ezt csak példának említem. Ne szóljon közbe, mondtam, mert megint mondani akart valamit. Jöjjön el abba a cirkuszba, kacagjon a bohócon, mint a többiek.

- De kérem tanár úr, - - mondta, - - hiszen az a bohóc én vagyok.

- Igen, így történt. Vannak esetek, amikor a receptek csődöt mondanak.

H. Szederkényi Anna: FÖLTÁMASZTOTT MÚLT.

Elbeszélés 1908. 24. 355..

Hogy mondod, Irénkém, meg vagy lepve? Nem ilyennek gondoltál. Tudom én azt lelkem. Megöregedtem, megcsúnyultam. Nem vagyok az, aki voltam. Egy ízem, egy porcikám sem a régi. Az a kedves, csitri, rajongó kislány elveszett. Eltűnt, Volt, nincs.

— Ne fáradj, kedvesem. Hogy te nem így gondoltad. Hiába való igyekezet. Én tudom, kivoltam és tudom, ki vagyok. Ősszel ki szoktam járni a nagyerdőre. Körülöttem haldoklás, szomorúság. Fejemre hullnak az elszáradt levelek. Lábam alatt letöredezett, új hajtások. Jobb sorsra lettek volna érdemesek. Virágot virítottak volna, erős sudár ággá nőtték volna ki magukat. Jött a vihar, egyszerűen letörte őket. Mit neki? Jaj, de tudom én sajnálni ezeket az elszáradt hajtásokat.

Te azt hiszed, hogy én nem vagyok boldog. Hát, ahogy vesszük. A boldogság nagyon is relatív fogalom.

Az asszonyok világa furcsa nagyon. Szomorú ország ez valójában.

Irénkém, miért ez a nagy aggodalmaskodás? Semmi különös nem törtónt velem. Csak egy ismeretséget kötöttem. Amióta elváltunk, azóta találkoztam az élettel. Mert tudod, ez így van: vannak olyanok, akik leélnek nyolcvan esztendőt, de azért nem ismerték meg az életet, mert hosszú nyolcvan esztendő alatt nem mutatkozott be nekik. Vannak olyanok, akiknél már születésekor kopogtat. Ezeket el sem is hagyja, megy velük tovább. Nyomukban van, kergeti őket. Máskor meg eléjük áll és elzárja az utat előttük. És a kiválasztott üt, vág maga körül, viaskodik. Ha van neki nagy ereje, akkor fölül kerekedik, az Életet ő nyergeli meg, és arra kényszeríti, amire neki tetszik; vagy őt vágja földhöz a végén a nagy viaskodó és lesz belőle kinevetett, elfelejtett mártír. De olyan mártír, akinek nincs bársony fotelje az úr trónusa körül. Aztán vannak olyanok, akik szép nyugodtan, nevetve haladtak előre vagy tizennyolc-húsz esztendeig. Akiknek sejtelmük sem volt arról, hogy mi az igazság. Ezeket a szépen álmodozókat egyszer váratlanul meglepi, fölrázza az Élet. No, ezek többnyire olyan sebet kapnak a rövid ismerkedés alatt, amely nem öli ugyan meg őket, csak sajog, sajog és meg nem gyógyítja más, csak a jó hideg sír.

— Ebben igazad van. Nem így beszéltem én lánykoromban. Az nagyon szép volt. Ma olyan nekem az az idő, mint egy szép tündérmese, mint egy szép-szép melódia. Elhangzott régen és megcsendül most is a fülemben alkonyatkor, amikor egyedül vagyok. Különben vannak olyanok, akik akkor is egyedül vannak, amikor egy-két, tíz vagy húsz ember, egy egész világ van körülöttük.

— Valamikor. Hiszen minden másképp volt akkoriban. Emlékszel, milyen lány voltam én. Milyen víg kedélyű. Milyen rajongó. Hogy tudtam én lelkesülni. Hogy szerettem a szépet, és hogy kerestem a szépet. A ruhámon volt mindig egy szalag, egy redő, valami szín, ami csak az enyém volt, csak én hozzám illett.

— Hogy még mindig nem beszélek az uramról? Hát, hát tudod, nem sok mondani valóm van. Hát csak élünk.

— Micsoda különöset találsz a hangomban? Istenem, hozzá adtak, hozzá mentem.

— Ugyan. Ki kérdezte ezt én tőlem? A mai házasságban ez az utolsó kérdés. Kit érdekelne ez? Mondom, hozzáadtak és én hozzámentem. A nászút az utolsó állomásig tartott.

— Úgy értem, a hogy mondom. Mikorra az úgynevezett fészekbe értünk, én már tisztában voltam azzal, hogy legjobb volna a legközelebbi vonattal visszafordulni. De nem mertem. Honnan is lett volna annyi bátorság és erő bennem? Hisz nem voltam én ahhoz szokva, hogy magamtól cselekedjem. Megborzongtam, mikor a hálószobába léptem. Hideg futott végig rajtam és azt a hideget most is érzem.

— Minek beszéljek róla. Egy cseppet sem volt regényes. Szürke volt, mindennapi. Mindennapi, mint a többi sok, sok éjszaka, a mely az elsőt követte. Az én álmaim. Az én gyönyörű álmaim. Hogy lopták el tőlem őket egymásután a napok, a hetek! Meg akartam menteni őket. Nem akartam, nem tudtam hinni, hogy az uram olyan ember, amilyennek látszik. Közönyös volt, nem érdekelte semmi, semmi. Nem volt egy közös gondolatunk, nem volt egy tárgy, amelyről beszélni tudtunk volna. Azok a vég nélküli esték. Es én nem akartam ebbe belenyugodni. Tudtam az első perctől kezdve, hogy ez az ember, akihez adnak, nem valami kiválóság.

De egyet mégis láttam róla, hogy szíve van. A levelei, azok a gyönyörű, ragyogó levelek, amelyeket nekem írt, győztek meg erről. Ezek a levelek, ezek voltak, amelyekhez én újra és újra menekültem. Ezek vigasztaltak engem. Ezek adták nekem vissza a hitemet. Ezek biztattak. Aki így tud írni, akiben ennyi szép érzés van, az az ember még sem lehet közönséges. De egyszer, legalább egyszer beszélne így. mint ahogy írt.

— Bocsáss meg, édesem. Elgondolkodtam egy pillanatig. Eszembe jutott az én életem legborzasztóbb napja. Az a nap, amikor meghalt az én reménységem. Szomorú dolog. A levelek, azok a szép levelek. Azok tették tönkre az életemet. Az uram úton volt. Ilyenkor én voltam az üzletben. Valami régi számlát kellett kikeresnem. Nem találtam. Fölforgattam a könyveket, régi leveleket. Egyszer csak kis írás akadt a kezembe. Megláttam rajta a nevemet. Elkezdtem olvasni. Minden sor után jobban ráismertem. Nini, ez az utolsó levél, amit az uram az esküvő előtt írt. De hisz ez nem az ő írása. Elejétől kezdtem olvasni. Sokat elbír ez ember. Látod, Irénkém, én nem haltam meg ott, azon a helyen. Nem sírtam, sőt olyan nyugodt maradt az arcom, mintha az a papír nem is gyilkolta volna meg a lelkem. Megtudtam belőle mindent. Megtudtam, hogy az összes hozzám intézett leveleket valami újságíró barátjával íratta. Egytől-egyig. ő aztán lemásolta. Hallod, hazudott, hazudott nekem. Megcsalt rútul, kegyetlenül. Érzésekről beszélt, hitet keltett ő, akinek nincs szíve, nincs lelke. Eh, de minek izgatom föl magam. Régi történet ez, minek fölújítani. Azóta sokat tanultam. Különösen azt, hogy az élet nem azért van, hogy nekünk legyen szép. Az ember élhet úgy is, hogy nem az én az első személy.

— Nem szóltam. Mit értem volna vele? Mit nyertem volna vele, ha számon kérem tőle az én romba dőlt életem? Semmit. Haza nem mehettem. Ó, az én szüleim inkább, föláldoztak volna engem úgyis, hogysem válás botrányának központjává legyek.

— Igen, jött az egyik nemsokára. Lassankint hozzá törődtem a helyzethez. Ma már úgy öltözöm, ahogy divat. A kis lányaim sem nevelem valami különösen. Ugyan minek jussanak olyan sorsra, mint én?

— Nem lehet, Irénkém. Nincs én bennem annyi erő. Csalódott, szomorú asszony vagyok. Honnan vegyek én hitet a jóhoz, a széphez, mikor az lett a végzetem, hogy egy kicsit több voltam a köznél? Ki biztosít engem arról, hogy velük másképpen történik minden.

— Ne ébressz föl, nagyon fogok szenvedni és én félek a szenvedéstől. Elég volt már. Nem értheti ezt meg senki, csak aki átélte. Mert ezek, amiket én itt elmondtam, alapjában nem nagy dolgok másnak. De nekem igen nagy dolog. Az életem ment rá. Olyasmi ez, mint a bibliai kőszikla históriája, amelyet egy vízcsöpp fúrt keresztül. De ez a víz-csöpp napról-napra ugyanarra a helyre csöppent le. Ilyen apró, lehulló cseppekbe fulladt az én lelkem. Ma már rendben vagyok. Néha-néha föltámadok és eszembe jut, hogy másképp kellett volna lenni és nem jól van így, ahogy most van. Ilyenkor a holnapra gondolok. Talán fölkeres magányosságomban a holnap és megoldást hoz.

SZEDERKÉNYI ANNA: Márta nagyleány lesz. ELBESZÉLÉS 1912. 46.922. .

Az Irma nagysád! Mikor benyitotta a tanterem ajtót — a német nyelvet és irodalmat tanította — megtelt a szoba illattal és a lányok szeme karikára nyílt. Mindennap más blúz feszült az Irma nagysád keblén és az áttört csipkekelme alól kivillogott barna bőre; nagy dióbarna szemeiből csalafinta ravaszság incselkedett a lányokkal. Mind úgy csavarta a kontyát, ahogyan ő és mind úgy próbálta csücsöríteni a száját, ahogyan tőle látták, mikor a kis tornatanárral beszólt.

Valami megnevezhetetlen melegség áradt Irma nagysádból. Olyan volt, hogy minden férfinek meg kellett fordulnia utána, még akkor is, ha nem vetette rá a szemét. Ott ült a tanári szobában, de nem a hosszú, zöld asztal mellett, hanem egy kipárnázott hintaszékben. Azt ő vitette oda magának. A koronáját telekötözgette vörös és sárga selyemszalagokkal. A csokrok ott virítottak a feje fölött, mint a pipacsok ós sárga kikericsek.

— Tegye oda az asztalkára, — mondta Mártának, aki a gyakorlati füzeteket hozta be, — tegye oda fiam.

Márta óvatosan helyezte el a nagy csomó irkát, pukedlit csinált és kifelé hátrált.

— Mondja, Márta — szólt rá Irma nagysád és közben kifelé bámult a nagy ablakon. Látszott, hogy a figyelmét erősen leköti két fej, a mely a szemközti ház ablakán hajolt ki, — mondja, eljön a majálisra?

— A majálisba? Nem tudom, Irma nagysád, kérem szépen. Még nem tudom.

— Miért ne jönne?

— Minek menjek én a majálisra?

Irma nagysád hirtelen megfordult. Közelebb lépett a lesütött szemű Mártához. Minden lépésnél kivillant rövid szoknyája alól fehér topánkája. Márta beljebb húzta és szorosan egymás mellé préselte nagy cipőit. Épen tegnap varrta össze rajtuk a hasadást öles öltésekkel Úrbach úr, a szeles-utcai cipész.

— Hogy minek jönne a majálisra? Táncolni, mulatni, kis ostoba. Maga már negyedik polgárista és fogadni merek, még sohasem beszélt fiúval. Ott lesznek a kereskedelmisták is. Az igazgató úr megengedte, hogy az állami iskolaiak közül rendezőket válasszunk. Magának is lesz rendezője. Feltűz majd neki szép fehér szalagot, ő pedig csokrot hoz. Jó lesz? Nem kell mindig a földet nézni. Nézzen rám.

Az álla alá tette a két ujját, fölemelte az arcát. Márta elvörösödött a homlokáig. Míg a szemébe nézett Irma nagysád, úgy érezte, hogy a bőre alá lát, belenéz a fejébe. Mintha nem is tanárnő lett volna, hanem olyan asszony, mint a többi, a kik mindig mondanak valamit, a minek hallatára majd elsüllyed a lány, mikor először hallja.

— Mert nem elég az, kis élhetetlen, ha valaki mindig kitűnőre felel. A privát órák se teszik ki az életet. Az élethez még más is kell, fiam. Más.

— Igenis, Irma nagysád, kérem.

— Hány esztendős maga, fiam ?

— Tizennégy kérem szépen, november 13-án már tizenöt leszek. De én még nem tudok kérem . . .

Az utolsó szavakat már hebegve, dadogva mondta, mert Irma nagysád egy kis majmot próbált megállítani a tenyerén, egy parányi elefántcsont majmocskát, amit az óraláncán viselt. Két mákszemnyi, fekete pont volt a szemecskéje ennek a figurának, de az olyan élénken ütött el fehér pofácskájától, hogy az egész állat megelevenedett tőle. Mikor ott guggolt a tenyerén, Irma nagysád föléje hajolt és mintha értette volna, mély hangon kérdezte tőle, míg a szeme messzire kibámult az ablakon.

— Akarja? Mondja?

Márta úgy érezte magát, mint aki az előszobából önkénytelenül lát be a hálószobába a nyitva maradt ajtón. Megijedt, hogy haragudni fognak rá azért; a minek akaratán kívül lett a tudója. Nem mert mozdulni. Pedig nagyon szeretett volna már kimenni. Delejezetten, igézetten bámult ő is a majomra és azt gondolta, miért épen ettől az iczipiczi majomtól kérdik.

— Akarja? Mondja?

Vajon mit akarjon? Mit mondjon?

Izgatottságában köhögési inger fogta el. Visszafojtotta, hogy majd megfulladt bele, de utoljára mégis csak kitört belőle. A nagy csendben idegen-szerűen hangzott a Marta tompa köhögése, a kis majom idegesen borzongott. Irma nagysád összerázkódott, a kis figura lebillent trónjáról. Márta odaugrott, lehajolt és a homlokuk összeütődött. Félig bosszúsan, félig nevetve szólt rá Irma nagysád.

— Még betöri a fejem, csak hagyja, hagyja és úgy kapta el előle a majmot, mintha féltené az idegen érintéstől. Hja, igen! a majális. Egy szóval, jön a majálisra. Van ruhája?

Márta inkább elharapta volna a nyelvét, semhogy bevallja most neki: nincs és nem is tudom, lesz-e?

Ott álltak egymás mellett a nagy falitükör előtt.

— Nézze csak, fiam. Úgy látszik fölcsúszott a blúzom, igazítsa meg.

Márta remegő ujjai szolgálatkészen babráltak a blúzon.

— Nem, nem jól csinálja, emelje föl az aljat, úgy jobban le lehet húzni.

Márta elszégyellte magát. Még ismeretlen volt előtte az a titkos, anyáról leányra szálló szövetség, amely a nőket egymás között bizalmassá teszi és egyképpen lebbenti föl a test és lélek lepleit. Amíg lehajolt és elámultan bámult rá az illatos, hószínű csipke fodrokra, egy szempillantásnyi időre a tükörbe tévedt tekintete ott ragadt a fénylő lapon. Öntudatlanul hasonlította össze az egymás mellett álló két alakot.

Úristen! milyen kopott, csúf, sovány, esetlen, kis béka volt ő a telt, ápolt, mosolygós asszony mellett.

Hiába fordította el a szemét, mégis újra-újra visszanézett. Életében most először követelte a tükörtől: mutass szépnek. Kegyetlen vizsgálatra fogta a szemét, fülét, száját, nyakát, vállát, dereka karcsúságát. Külön-külön hasonlította össze minden részét a másikéval, a kivel egyszerre egyenrangúnak érezte magát.

Borzasztó csúnya vagyok! — nyilait bele a halántékába és maga sem tudta, hogyan tántorgott ki a tanári szobából. Berohant az osztályba, kirántotta a fiókból a szertár kulcsát és lihegve futott föl a lépcsőkön. Magára zárta a nagy, barna ajtót és ott a rendben sorakozó spirituszos üvegek, meredt szemű kitömött madarak, a sarokban katonásan álló csontvázak között ledobta magát a padlóra.

Ömlött a szeméből a könny, hangosan zokogott, de a torkát és keblét fojtogató szorongás nem enyhült. Még peregtek a könnyek arcáról, mikor végigment a szekrények mellett, amelyeket négy esztendő óta minden hétén ő törölgetett, — nagy kitüntetés egy polgárista lányra.

Most nem érdekelték a lepkeszárnyak, mintha nagyon-nagyon messzire távozott volna az egész szertár, az iskola, a leányok, a tanárnőktől. Kinyitotta az ablakot és azt a két fejet kereste ő is, a melyet Irma nagysád nézett az imént. Amíg a levegőn keresztül rátapadt a tekintete a két idegen arcra, kitalált valamit, amit addig nem sejtett, mikor férfit és nőt látott egymás mellett. Belesóhajtotta az áprilisi orgonafakasztó levegőbe:

— Más, más az élet, más is van a világon, nemcsak privátórák.

SZEDERKÉNYI ANNA: EGY ASSZONY MEGY AZ ÚTON, Elbeszélés. 1916. 9. 132.

Nem néz sem jobbra, sem balra, megy előre az asszony. Van így az néha. Lehajtja a fejét, az út porát nézi az asszony. Nem lát semmi mást, csak az út porát. Van így néha az asszony. Körülötte minden úgy történik, ahogyan tegnap, tegnapelőtt. Fogel pék a sarkon éppen a redőnyöket húzza föl. A kis üzlet közepére egy nagy hátikosár van állítva. Fogelné hátával dobja bele a süteményeket, kihallatszik az utcára a szava. Ez a tanítóéknak, ez Juliéknak, ez Lotti kisasszonynak. Gölöncsér mészároséknál a tőkét súrolják meleg vízzel. A segéd nagy cserépbögréből tölti a vizet, az inas két kézre fogott kefével súrol. A víz lefolyik a tőke oldalán. Minden úgy történik, ahogyan máskor. A trafikos Lotti kisasszony az üzletajtóban áll. Először a városháza tornyára pillant, a kakast nézi, hogy fejjel fölfelé dicséri-e még az urat? Az Alvégbe néz, a Felvégbe néz, a piacra néz, és fejét bólintja az asszony felé, aki éppen befordul a sarkon. Az iskolába megyen az asszony. A városházi órán tíz perc múlva nyolc. Mindig ennyi, mikor a sarokra ér. Tegnap, tegnapelőtt. Rápillantott az órára és gépiesen gondolta: tíz perc múlva nyolc. Most nem emeli föl lebicsaklott fejét, az út porát nézi. Gondolkozik az asszony.

Olyan az asszony, mint a fa a szakadék szélén. Magasra kiegyenesedett törzzsel, büszkén áll a fa, sütkérezik a napfényben, a gyökerei azonban a szakadék oldalába kapaszkodnak. A fa csak nő ott a tátongó mélység fölött, ágakat hajt, leveleket neve. Megtelik, átitatódik minden rostja édességgel, gyümölcsöket érlel. Sohasem néz lefelé, mindig csak fölfelé és a végtelen messziségekbe. Soha, egy pillanatra sem jut eszébe, hogy kevély koronája halálos szakadékra veti az árnyékát. Áll büszkén, él boldogan, pillangókkal játszadozik, szerelmes madarakat ajnároz. Egyszerre jön a vihar és a fa ott hever a szakadék mélyén. Így méri meg az asszonyi lélek a mélységeket. Mondják, a férfi előre látja. Az asszony csak akkor, amikor már minden csontja összetörten hever a fenekén a vak sötétségben.

Így gondolkodik az asszony. Az érzésein keresztül. Ha a hajánál fogva ráncigálják, taszítják bele az érzései poklába, akkor magára ébred, maga körül tekint és ámulva kérdezi: hogyan jutottam idáig?

Az iskolába megyen az asszony. Az előszobában leteszi a kalapját, megáll egy kicsikét az ablak mellett, végigsétál a két padsor között, előveszi az osztálykönyvet és fölolvassa a névsort.

A kicsinyek ismételnek, a harmadik osztály felmondja a földrajzot. Halljuk Komárom megyét. Béky Mária menjen ki a térképhez, halljuk Komárom megyét. Béky kimegy a térképhez, fölemeli a kis pálcikát és sápadtan dadogja:

— Komárom megye hegy- és vízrajza…Komárom megye vízrajza és hegyrajza.

Az asszony a katedra előtt áll, nézi a térképen azt a kis, kerek lyukat, amelyiket Budapest székesfőváros helyén böködtek remegő téveteg gyermek-ujjacskák. Nagy csendesség van körülötte és ez magához téríti. Kérdő, kíváncsi gyermekarcok tekintenek az arcába és várják, hogy segítsen, de ő nem tudja, hol tart Béky.

— Kezd újra fiam, — mondja.

Megüti a fülét a saját szavának a hangja, ismétli és utána gondol annak, amit mond.

— Kezd elölről fiam. Béky elkezdi:

— Komárom megye hegy- és vízrajza. Mi van ő vele? Elkezdhetné-e ő még egyszer? A kezdet kezdetétől, az első képes-levelezőlaptól, az elfő rózsaszáltól, az első kézszorítástól kezdve. Elvonul előtte minden, ami eddig volt. Hiszen nem is olyan sok törtónt. Egy kis vitatkozás a szívével, sírás, esküvő, elutazás és azután három hónap. Három hónap, amelyiknek az volt a legfontosabb eseménye, hogy megkérdezte Ellától, akinek ugyanazon a napon volt az esküvője, amelyiken neki:

— Te ilyennek gondoltad a házas életet Ella?

— És te ilyennek gondoltad? — ismételte ő. Mind a ketten elhallgattak. Ennyi volt az egész, még az talán, hogy ezen a reggelen nem kívánta megcsókolni az urát távozás előtt. Az ura nem szólt utána, nem hívta vissza. Kicsiségek ezek, nesztelenül suhannak el. Nyoma is csak annyi marad az ilyesminek, mint az ágról lehulló levélnek. Csak pengnek, peregnek a fáról a levelek. Hullnak aláfelé karikázva. Fel sem tűnik, mikor egy levél, két levél aláhull, csuk akkor, amikor ott marad a fa árván, elhagyottan, soványan. Virágja-, levele veszetten.

Az asszony a térkép előtt áll és ilyesmiken gondolkozik. Percek alatt rohan át a lelkén, ami midig történt sorban, annak a rendje-módja szerint. Úgy élt eddig egyik napról a másikra, mint ahogyan a tél után a tavasz, ezután a nyár következik. Most azonban belebocsátkozik a saját életébe, mint a búvár a fekete tengerbe. Aláereszkedik az örvényekbe, elcsodálkozik a töméntelen mélységeken, amelyek a partról nézve olyan sekélyesnek tetszettek. Fuldoklik az asszony a mélységekben, birkózik a hullámokkal és csak ekkor, csakis ekkor jut eszébe, hogy milyen mély a tenger, ekkor jut estébe fölkiáltani.

Vajon mi kavarja föl a tenger hullámait a fenekétől a fölszínéig? Miféle erő korbácsolja az égig a zöld víztornyokat, miért túr habot kínjában a tarajos hullám, holott békén játszadozhatna a csillogó hátán tükröződő huncut, napsugarakkal.

Olyan az asszony, mint egy ezüstös pikkelyű fürge halacska. Földobja magát a víz színére, ficánkol, kifekszik a napsütésbe. Epén oda, ahonnan a halász hálóját alábocsátja. Oda, épen oda és csak akkor kezd kékülni-zöldülni halálos rettegéssel, amikor összeszorult a hurok nyaka körül és nincs többé menekvés a hálóból. Oh! Milyen végtelen tágas volt a tenger! Ott a hálóban már érzi azt a hal.

Így méri meg az asszonylélek a mélységeket, és magasságokat.

A férfi előre néz, az asszony visszafelé. A férfi látja mi lesz, az asszony tudja, mi volt. A férfi előre halad, az asszonyt előre viszi a lába, de hátrafelé van az útja.

Hazafelé megyén az asszony az iskolából. Fölérte ésszel, ami történt. Most már tudja, hogy más lett az élet. Amit addig érzett, érti is már. Tudja az asszony, hogy vége lett a reménységeknek, elkövetkezett a beteljesülés. Egy esküvő volt, egy elutazás, utána három hónap. Három hónap, de abban benne van az élet, a megmásíthatatlan. Ami messzi volt, a közelébe ért annak. Amiről álmodni lehetett, valóra vált, ami reménység volt beteljesült. Itt következnek az alkudozások, keseredett szájú beletörődések.

Hazafelé megyén az asszony. Minden úgy történik körülötte, ahogyan azelőtt. A Fogelék Üzletajtaja egy kályhapiszkálóval van kitámasztva. A városháza előtt vén hajdú áll, a ki utána kiált:

— Megjött az ezredes, fiatal asszonyka. Most láttam, három tót hozta két rúdon.

Ő visszafordul és megfelel:

— Vén ember kend Lojzi bácsi. Maga már csak nézni tud, látni nem igen.

Mikor az utcaajtó elé ért, azt gondolja az asszony, hogy vissza kellene fordulni, másfelé menni. De azután eszébe jut az is, hogy nem asszonyi sors a lázadozás. Az asszonynak mégis csak legjobb fejet hajtani, elfordulni a dolgoktól és utána nézni a messzi szálló darvaknak.

Lám azoknak szárnyakat adott a végzet, magasra repülnek és csapongva követik vágyaikat. Az asszonyok a porban állnak és néznek utánuk.

Benyitott a házba. Ott ült az ura az asztal mellett. Odament hozzá és csendesen mondta:

— Reggel el sem búcsúzott tőlem. Pedig az ember sohasem tudhatja, mi történhetik reggeltől délig.

Nyugat 1932. 24. FIGYELŐ

TÖRÖK SOPHIE: NŐK AZ IRODALOMBAN

Szederkényi Anna: Felszabadultak (Athenaeum)

Legutóbb öt írónő könyve került kezembe, véletlenül majdnem egy időben; különböző nemzetiségű, nívójú és szándékú írások, s a közös jelleg, ami egy cikk tárgykörébe fűzheti őket, pusztán a szerzők nővolta. Az irodalmi szempontból látszólag oly mellékes körülmény, mint egy mű alkotójának neme azonban mégsem annyira jelentéktelen szempont, mint azt a laikusok gondolnák. Hogy egy író melyik nemhez tartozik, az nem helyzeti vagy élettani tény, hanem dominálóan irodalmi különbség….

A magyar és külföldi nő-irodalom közti párhuzamot lehetne folytatni egy valamivel igényesebb klasszison is, ha Vicki Baum Helén doktorkisasszonyát hasonlítjuk össze Szederkényi Anna Felszabadultak című regényével. A jobbik osztályzatot itt is a külföldi írónak kell adni a magyar íróval szemben, s nemcsak, mert bravurosabb, s gazdagabb. A két írónő eléggé hasonló problémát vet föl, asszonyproblémát, mely ha külsőségekben merőben különböző is, a lényegesben sok közösséget találni bennük. Szederkényi hősnője az önálló karrier dicsőségéig emelkedve elveszti saját családját, míg mások családi bajain igyekszik segíteni. Helene Willfüer magányosan küzdi ki szép függetlenségét s a nehéz férfi-pályát, magányosan szüli meg gyermekét, ki egy pajtásszerelem részvét ízű gyöngédségéből fogant, de míg a gyermeket karjába veheti, útja valóságos vesszőfutás a felvilágosult szavakkal játszó, kétszínű és kegyetlen társadalomban. Mindkét regényben közös mag, hogy keserves dolog asszonyfejjel férficélokért küzdeni! Szederkényi Anna műve okos és rokonszenves írás, van néhány szuggesztív jelenete, de egészben véve erőtlen, s a probléma unt és gépies síneken halad. Wicki Baum regényéből sűrűn ragyognak elő elragadóan pompás részletek, olykor szinte a nagy művek lélegzetvételéig felmagasodva, de sajnos, valami olcsónak s szórakoztatónak kísértete is ott lebeg körülötte, s ez a kísértet teljes elevenen jelenik meg a befejezés happy endjében.

Szegedi István (1886-1944): A SZOBOR. Elbeszélés. 1921.22. 258.

Kelemen Árpád ifjúkorában szívesen kereste fel a bohémek tanyáit, amelyek akkortájt igen elszaporodtak Pesten. A képzőművészet, a színművészet és az irodalom zöld reményei különböző kávéházakban, kocsmákban és kávémérésekben várták az érvényesülés nyarának érlelő hevét. Kelemen Árpád valamennyibe bejáratos volt és az exkluzív asztaloknál az ifjúság kérlelhetetlen szigorával tudta magát elfogadhatóvá tenni.

Hogy Kelemen Árpád a szabad művészeteknek melyik ágával állott közelebbi kapcsolatban, egyike maradt ama problémáknak, amelyek megoldhatatlanságukkal izgatták a művészcsemeték vadul csapongó fantáziáját. A festők képzeletében színészként lebegett hősünk, a szobrászok az ihlet lázálmaiban a holnap nagy költőjét sejtették benne, az irodalmárok Kelemen lobogó szemeiből minden kétséget kizáróan muzsikus voltára következtettek. Így hajózott Kelemen a sejtelmesség ködébe burkoltan a művészeteknek egyik jó reménység fokától a másikig a gondtalan ifjúság forgószelétől hajtva.

De, bár Kelemen asztaltársai szemében mindvégig művész maradt, e történet olvasói előtt idejekorán le kell szaggatnom ama szivárványszín fátylakat, amelyek az érdemetlen Kelemen figuráját a művészet dicsfényében csillogtatták. Nem, szó sincs róla, Kelemen nem volt művész, sőt magán hivatalnok volt, egyelőre saldokontista*, abban az időben. E tény művészietlen ridegségét társadalmi szempontból lényegesen enyhíti az a körülmény, hogy Kelemen eme prózai foglalkozását tulajdon és gyermektelen nagybátyja vállalatainál űzte, amely vállalatok az összes elenyésző passzívákkal úgy, mint valamennyi horribilis aktívával együtt Kelemen úrra néztek.

*hivatalnok volt, majd saldokontista (gogle)

Kelemen úr lobogó szemei nem nagyon barátságosan viszonozták a sok millió enyhe kacsintását. Kelemen Árpád, bohémtanyákon a titokzatosság homályába burkolt művész tanonc, az életben őszinte és forró művész vágyakat melengetett ifjúi szívében. Másrészt azonban a fenyegető milliók, amelyek rázúdulni készültek, a gyűlölt arany, amelynek hideg csillogása felitta a művészálmok kápráztató fényét, Kelemenünket már a húszévesek kérlelhetetlen korában, egy végleges, egész életre szóló megalkuvásra görnyesztette. Minthogy lelkivilágát a saldo-konto vége érhetetlen számsorai töltötték be, valamint egy állandó és leküzdhetetlen készülődés az ellenszenves milliók majdani viselése, legalább külső életét alakította a művészek szokása szerint. Az irodai órák végeztével lobogó nyakkendőt kötött és lengő karokkal, a nagyszerűség hatását vadászva, kalimpált ama cigánytanyák egyike felé.

Jó barátságba csak egy fiatal szobrásszal került. Ez az ifjú szobrász nem volt ötletek híján való és egy ízben megmintázta Kelement, amint egy kávéházi székben ülve egy ezüstkoronás kölcsönt nyújt át valakinek. Kelemen bármennyire is titkolta bohém barátai előtt szégyellni valóan pénzes mivoltát, mégis feltűnően gyakran kerülhetett abba a helyzetbe, hogy ezeket a baráti kölcsönöket gyakorolhassa. Kelemen úr gondosan becsomagolva vitte haza az agyagmintát és bőséges zsebpénzéhez mérten is nagy anyagi áldozatokkal kiöntette. Attól kezdve íróasztalán állott a szobor, Kelemen úr szavaival, mint jobbik énjének megörökített képmása.

A művészetek Jóreménység-fokainak az a különös tulajdonságuk, hogy időmultával bizonyos geográfiai eltolódást mutatnak. Kelemen Árpád gondosan kicirkalmazott hajójáratában egyre gyakrabban állott be bántó zavar. A hangos asztalok elcsöndesedtek, a kedves kölcsönkérők elmaradtak, írók, festők, színészék váltak a bohémekből és Kelemen Árpád, a saldokontista, lobogó nyakkendőjével és kétségbeesetten verdeső karjaival, mint iránytűt vesztett hajó zajlott az ismeretlen vizeken. A szobor pedig, az íróasztalon, fanyar mosollyal dugta zsebre a kölcsön nyújtott koronát.

Kelemen Árpád, a saldokontista, nem sokáig bírta a céltalan kóborlást. Előfordult az is, hogy az új pincér a régi tanyák egyikében ferde szemmel nézett rá a lobogó nyakkendő miatt. Kelemen épp elég időt töltött a szenzibilis művészek társaságában, hogy érzéke az ilyen árnyalatok iránt kifinomodjék. Ismerte ő már ezt a nézést, ugyanaz a pillantás volt ez, a mely azelőtt a lokálban a rendes csokornyakkendőket sújtotta a szigorú kasztrendszer elveit valló pincéri szemből. Ridegen szólva: a lobogó nyakkendő és annak célja vesztett tartozéka: Kelemen úr, az utolsó bohém, lehetetlenné vált a régi helyeken.

Utoljára akkor este sírt életében Kelemen úr, beleértve azt a később bekövetkezett alkalmat is, amikor az örökhagyó nagybácsi temetésén hiába várt tőle néhány könnyet az örökségből kitúrt távolabbi rokonság. Lecsavarta nyakáról a szebb napokat látott kavaliert és komolyan foglalkozott azzal a gondolattal, hogy berámáztatva szobája falán helyezteti el. Később mégis mást gondolt és a lomtárba dobta ifjúkorának e pompás díszét.

A szobor nyakán pedig a bronz nyakkendő vész-teljesen repkedett és az üresen maradt kinyújtott kéz ökölbe szorulva fenyegette meg Kelemen urat.

Kelemen Árpád érdeklődése, jobb híján, az üzlet felé fordult. Azok, akik akkor még főnökei voltak, de bármely pillanatban alkalmazottai lehettek, ragyogó szemmel állapították meg ezt az örvendetes változást. Kelemen úr pozíciója rohamosan emelkedett a saldokonto, a könyvelés, a levelezés és a titkárság létrafokain és eljött az idő, amikor elaggó nagybátyja oldalán foglalt helyet a kis főnöki irodában.

Egy este megtörtént, hogy valami fontosabb üzleti ügy iratcsomóját magával hozta a szobájába. Az iratokat maga elé helyezte az íróasztalra és töprengve szántott ceruzájával a hosszú számsorokban. A szobor, az iratcsomó túlsó oldaláról, végtelen megvetéssel tekintett az ellenszenves munkára és véleményét emfatikus, illetlen módon fejezte ki.

Az agg nagybácsi végre is meghalt és Kelemen korlátlan ura lett az egyre szaporodó millióknak. Az este íróasztalán óriási vagyonát számítgatta Kelemen. A szobor nem tudta elviselni ezt a rettentő látványt és bronz tagjainak recsegő megfeszítésével há= tat fordított Kelemen úrnak.

Meg kell említeni, hogy Kelemen, a mikor a régi bohémtanyákról kikopott, egy kis színésznőnél keresett és talált vigasztalódást. A szobor számára ez az egyetlen körülmény tette elviselhetővé az életet. Azt látni kellett, mit művelt a szobor, amikor Kelemen e gyöngéd látogatásokra készült. Ilyenkor a bronz is lesimította ruhája redőit, megigazgatta a roppant nyakkendő szeszélyes fodrait és a mikor Kelemen kilépett az ajtón, majd hogy utána nem szaladt a lépcsőn. Amíg Kelemen odajárt, folyton sóhajtozott, kezét a szívéhez emelgette, majd a zsebébe nyúlt és a visszadugott koronát nyújtogatta, mindenáron oda akarta valakinek adni azt a pénzt. A hogy Kelemen visszatért, a szobor kitárta felé a karjait és a bronz sóhajtás meglengette a függönyöket.

Ám az sem tartott sokáig. A nagybácsi meghalt és Kelemen úr, immár nem saldokontista többé, hanem milliomos, ama kényszerűség előtt állott, hogy meg kellett házasodnia. A sok pénz még sokkal többre sóvárog és Kelemen úr egyik legnagyobb ipari vállalat hajadon leányával jegyezte el magát. Költői fordulatokban gazdag búcsúlevelet írt a színésznőnek az íróasztalán, pont a szobor szemeláttára. Meredt szemekkel olvasta a szobor a levelet, amelyet Kelemen úr néhány pillanatra az asztalon hagyott. Aztán hirtelen mozdulattal, lehajolt a szobor, felkapta a papírvágó kést és markolatig a mellébe döfte.

Kelemen úr a tükrös szekrény előtt haladt el akkor és különös szúrást érzett a szíve táján. A tükörbe nézett, a lány fekete hajában ezüstös sávot fedezett fel.

— Ejnye, — szólt Kelemen Árpád és közelebb lépett a tükörhöz. — Úgy látszik, öregszem.

És savanyúság öntötte el a száját.

Nyugat 1935 4. KISEBB BÍRÁLATOK Szegedi István

Kiss Ida: Olyan jó élni. Regény. - Nőírók általában szeretik a szuperlatívuszt. Kiss Ida eléggé fegyelmezett stiliszta, mellőzi a felsőfokú mellékneveket, de az itt elfojtott női ösztön a jellemek megrajzolásában tör ki annál hevesebben. Alakjai szélsőségesek: kései Jókai-hősök. A mai életből merített alakok, de feldolgozásukban, nincsenek az életben és nincs életük az irodalomban. Elhalványulnak, mert túlontúl élesek. Hősnőjének: Hágár Zsuzsannának regény-élete egyes fázisaiban nagyon is megtörténhetett, de egészében mégis valószínűtlen, a kitaláltságnak lépten-nyomon kiütköző mesterkéltségével…

Szekula Jenő A RABSZOLGANŐ. Elbeszélés. 1917. 4. 62.

Aranyszegélyű felhőket terelgetett a szél a Duna fölött. A rabnő lefutott ide, hogy nézze a zavaros vizet, s hallgassa a nádas fölött keringő szélvihar zúgását. Minden hajnalban elszökött hazulról, hogy megbámulja a folyót, amely őt falujára és szülőházára emlékeztette. Két karját, melyeket csillogó gyöngykagylók fonták át, sóhajtva tárta a pirosló hajnali felhők és a sziget búsongó fái felé.

— Mint a Pelso, — sóhajtotta babonásan. Pelsonak hívták a Balatont, a maga különös és ókori nevén, — a tündéri és mesebeli tavat, melynek partján a napvilágot megpillantotta s a honnan rabszolgaságba hurcolták, miután törzsét valamely rettenetes bűntény miatt kiirtották a rómaiak.

De ennek már sok éve. Csak gyermek volt még: sudár hajadonná serdült a szolgaságban. Zavaros emlékezetéből elmosódtak a képek: apjának arca, ki nagy ezüst szakállt viselt s gyönyörű halakat vitt haza, fivéreinek csapata, kiket hosszú viaskodás után római katonák öltek le az erdőszélben. Csak a tündéri nagy tavat nem tudta elfelejteni, a mely könnyeket csalt ki a szeméből, valahányszor csak rá visszagondolt.

— A Pelsó! — ismételte újra, a túlparti, elvesző, homokos vidék felé tekintve, a honnan néhány vad kinézésű lovas bukkant elő s bámultak szent tisztelettel a római erődítmények felé.

A rabnő elmerengve mondta.

— Jó, hogy nem tudnak átjönni a Dunán. Kardélre hánynának.

A húsz év előtti háború borzalmaira gondolt, miről meghitt estéken, kivénhedt rabszolgák és szabadosok sokat beszéltek előtte. Mikor Viduár Kvád király katonái keresztül úsztatták a Dunát, s Akvinkum város, a templomok és a házak, a tűz és a lángok martaléka lett.

— A gőgös római asszonyok vére vörösre festette a villák márványlépcsőit, mormogta a rableány.

Megindult a város felé. A felkelő nap arany sugaraiban, tündéri rendben bontakozott ki előtte a ködben Akvinkum hófehér házsora. Köröskörül erdőkoszorúzta hegyek, szőlős domboldal és virággal borított temetők.

Mint valami magas erőd vált ki fenyegető körvonalaival a hatalmas amfiteátrum. Hol rabszolgákat, foglyokat és halálraítélt latrokat adtak vadállatok terítékére.

A nagy piacon már fölpezsdült az élet; a Macelum csukott árkádjai felől, idáig hangzott a kufárok és gyümölcs árusok zsivaja.

— Sietek, mert még megver az asszonyom, — mondotta a rableány és megkettőztette a lépteit.

S hogy ment, a pipacsokkal benőtt vad mezőn, melynek széle a római tábor vizes árkainál ért véget, — egy római lovagra gondolt, akit előző héten látott s aki oly szép volt, hogy láz remegett végig a testén, ha rá visszaemlékezett. Lóháton ment végig az utcán, gőgösen, ahogy gyarmattisztek szokása s egy pillantásra sem méltatta az ámuló rabszolganőt, a ki majdnem térdre omlott az igézettől.

A lovagot Severus Africanusnak hívták. Ezt megtudta a lány, aki csak róla gondolt, vele álmodott.

— Azt mondják rokona a Caesar nejének, suttogta a lány babonásan.

Nem tudta miről beszél; csak sejtette, hogy valami rendkívül hatalmas asszonyról van szó, a ki majdnem a felhők között trónol s arannyal borított fejét a nap isteni sugarai érik.

— Csak egy éjszakát tölthetnék a szép lovaggal, — mormogta a rableány, — azután szívesen alászállanék az alvilágba.

Érezte, hogy lehetetlenség, a miről beszél s arca mélyen elpirult. A szép lovag királyi nők ölelésére vár s nem fog szeretőt fölszedni a szemétből.

— Arra sem vagyok méltó, hogy lába nyomát megcsókoljam, sóhajtotta szent lemondással.

így álmodozott a leány s észre sem vette, hogy illatos csalithoz ér, melynek ölében Afrodité fehér márványszobra szűziesen ragyogott a már kábítóan sugárzó napfényen. A habokból fölszállott istennőt ábrázolta a kép; fehér habtestéről mintha még mindig harmat permetezett volna alá.

— Milyen szép! — sóhajtotta a rabnő, kezét álmodozva tárva ki az istennő felé.

Tudta, hogy a mindenható szerelem szénit úrnője előtt áll. Leánypajtásai sokszor kirándultak ide, hogy áldozzanak hajfürtöt, vagy illatos kalácsot. De ő nem tudta még, hogyan kell imádkozni, mit kell mondani, a mi Afrodité fülének kedves legyen. Csak leborult a hajladozó fűbe s zokogott lélektelenül, az istennő márványalakja előtt..

Különös megkönnyebbülést érzett. Fölpillantott. Afrodité márványalakja biztatóan, jóságosan mosolygott rá.

A rabnő támolyogva botorkált tovább, hirtelen fölsikoltott. Aranyos kendő csillogott a part szélén, hajló iharfa, illatos ágán. Levette, hogy megnézze. Tündéri kendő volt valóban, tiszta aranyszálakból fonva, a mi kiváltságos asszonyok haj ékét szokta borítani. Talán valami gazdag hetéra vesztette el itt, vagy egy patrícius nő, talán a legátus felesége, hogy lejött az istennőhöz imádkozni. Ám mindegy. A leány babonás áhítattal emelte föl a kendőt a levegőbe, ajkához érintette, keblén melengette, szeme az örömtől csillogott.

— Afrodité ajándéka, — suttogta mámoros boldogsággal.

Szétnézett. Nem látják-e talán? Hogy elvegyék, visszarabolják tőle. A kendőt ijedt zavarral gyűrte lenből szőtt ruhája alá.

— Csak az asszonyom meg ne találja nálam. Elvenné.

A rableányt Andromakének* hívták. Az asszonya nevezte el így, a ki művel t nő volt, görög neveket adott cselédeinek s házát és udvarát az Bion mesealakjaival népesítette be. Nagy, kövér lomhaj árusnő volt, egy centurio-nak az özvegye, goromba, de jóságos lelkű.

Már ébren volt, mikor a rabnő beosont a perintilumba. Kövér ujjával megfenyegette a leányt.

*Andromakhé, a trójai mondakörhöz kapcsolódó hősnő a görög mitológiában, a müsziai Éetión király leánya, Hektor felesége, a hitvesi szeretet jelképe

— Már megint hol kódorogtál te bolond Andromaké? Vigyázz! Megvesszőztetlek.

A leány összerázkódott tetetett ijedtséggel. Bár tudta, hogy úrnője csak fenyegetődzik. Soha meg nem verette a leányokat. Csak néha megbúbolta saját-kezűleg. De az nem fájt.

— No jó. Locsold föl az udvart, adta ki az utasítást az orvos özvegye.

Andromaké fölrohant a lépcsőkön, piszkos és fából kopácsolt kubikulumába, ahol szegényes holmiját őrizgette. Talált kincsét elrejtette mélyen a szalma alá.

— Csak meg ne találják, mormogta viaszfehér arccal.

Alig várta, hogy ráköszöntsön az alkonyat. Mire mindenki elaludt, kinyitotta hálókamrájának ajtaját. Tündéri fényben ragyogott be a telehold.

Lázasan öltözni kezdett, a mennyei világosságnál.

— Talán szeretni fog? — suttogta izgatottan, ha megpillantja a hajamon az isteni hálót.

Tiszta pepiont öltött magára; mit előző este, ezüst patak vízben mosott ki. Lábacskájára piros topánt. Az úrnőjéé volt, de neki ajándékozta, mert parányi volt, nem viselhette. Gyönyörű szőke haját átkötötte az aranyos kendővel. Milyen szép volt. Két kezét összecsapta, hogy arcát a tükörben meglátta.

— Csinos vagyok, — akár a tavak tündére — suttogta, — s piros szája mámoros tűzben égett e pillanatban.

Kiállóit a folyosóra, a magas udvar fölé, a honnan messzire elláthatott az alvó Akvinkum szunnyadó füzeire.

—Boldog istennő, — suttogta Andromaké, — hogy meghallgattad a szegény szolgálóleány kívánságát.

Lefelé ment a lépcsőkön. Óvatosan, hogy a házbelieket és a horkoló szolgákat fel ne költse. Hogy kiért az osciumon a nyílt utcára, lélekszakadva rohant előre.

— Már tudom, hol találom meg a lovagot, — monda bizakodóan.

A város keleti határán állott egy magányos ház, a liliomokkal szegélyezett országút szélén.

Csapszék volt itt, a hová katonák jártak. Görög táncosnők és fuvoláslányok énekszóval mulattatták a vendégeket.

Éjszakánként kiáradt a nyílt kapun a citera hangja.

Andromaké támolyogva botorkált előre.

— Ott szokott mulatni a lovag is. Meglesem. Elhaladt az oszlopos fürdőház partja mellett, melynek fehérlő tornácát tündéri fénnyel ragyogta be a telehold.

— A szűz Diana teríti szét ezüst sugarait, — suttogta a szolgálóleány bűvös elragadtatással. S elindult az énekes ház felé.

Szekula Jenő (Kula, 1880. dec. 29. – Bp., 1970. jan. 19.): író. A bp.-i tudományegyetemen jogot végzett. Irodalmi pályáját a Budapesti Hírlapnál kezdte tárcákkal, novellákkal. 1914-ben bevonult katonának, 1916-ban súlyosan megsebesült. A a Belgrádi Hírek c. katonai újságot szerkesztette. A Tanácsköztársaság alatt a forradalmi kormányzótanács elnöki osztályán működött, mint sajtóelőadó. A Horthy-korszakban főként szórakoztató regényeivel nagy népszerűséget szerzett. Műveiben feldolgozta szűkebb szülőföldjén és a háborúban szerzett élményeit. Történelmi regényeiben szívesen fordult a római történelem felé: Akvinkum (Debrecen, 1922); A római nő és a rabszolga (Bp., 1927). – Irod. Falu Tamás: Emlékezés Sz. J.-re (Élet és Irod., 1970. 4. sz.).

Magyar Életrajzi Lexikon

Függelék

Nyugat 1931. 22. 549. Kiegészítés a h14-64. számhoz.

JÓKAI VERSENYTÁRSÁNAK, P. Szathmáry Károlynak szobrát leplezték le a Vérmező fölött. 1831-ben született, tehát öt évvel fiatalabb volt Jókainál. Huszonöt éves korában már nagy sikere volt. Minden két évben kiadott egy-egy nagy történelmi regényt két-három-négy kötetben. Ezek rendkívül népszerűek voltak, a vidéki közkönyvtárak legolvasottabb művei. Az ifjúság is mohón olvasta a Bujdosókat, Az ország sebeit. Még jól emlékszünk mi öregebbek, hogy a kilencvenes években a kollégiumokban nyíltan vetekedtek a diákok, ki tudja jobban a magyar történelmet, Jókai, vagy P. Szathmáry Károly. A hatvanas évek izzó magyar lelkesedését ültette át az ifjúságba.

Most bizonyos melankóliával nézünk vissza tiszteletreméltó írói alakjára s arra gondolunk, hogy: De baj, csak így jár minden az ég alatt. Ilyen népszerűség szinte teljesen elenyészett. Ez sorsunk s végzetünk. Csak kiemelkedő szirtek maradnak az irodalom szorgalmas munkásságából. Jókai ma még egész nagyszerűségében áll a múlt köde felett, de mennyi nevet s mennyi munkát borít a feledés köde.

Memento ez a szoborleleplezés, hogy hányan vannak, kik életükben a dicsőség ragyogását is elnyerik, s mégis elmerülnek.