h14–68. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók.

 

 

2017. 08. 22. – 09. 03.

 

Magyar prózát írók

 

Bevezetés

 

Figyelemre méltó Szilárd János szó-halmozó stílusa. A többiek is érdekesek. Justh Zsigmondot pótlólag vettem fel a Függelékbe.

 

Tartalom

 

Bevezetés

SZIKRA (Teleki Sándorné) KÉSŐN. Elbeszélés. 1906.

15. 233.

SZIKRA: A sárkányölő Boldizsár, 1909. karácsony, 16.

SZIKRA. A vissza út. 1910. Karácsonyi melléklet.9-21.

Gróf Teleki Sándorné Kende Juliska, ( Szikra )

Szilágyi Dezső: A mesék fonákja. Elbeszélés.1921. 24. 286.

Szilárd János SZÜRETEN. (Requiem.).  1921. 4. 40

Szini Gyula HALÁLUGRÁS Elbeszélés.1914. 29. 570.

Szini Gyula A POLGÁRTÁRS. Elbeszélés.1919. 22. 248.

1909. 1. ADY ENDRE: SZINI GYULA Nyugat

 

 

Függelék

 

Justh Zsigmond: A PUSZTÁN Hangulatok. Írta és barátjának, Feszty Árpádnak ajánlja Justh Zsigmond. 1891. 35. 563, 36.578

 

 

 *

 

SZIKRA (Teleki Sándorné) KÉSŐN. Elbeszélés. 1906.

15. 233.

— Csodaszép asszony volt, — kezdte Verédy, mialatt félszemmel a lámpa elé tartott likőrös poharában gyönyörködött.

— Minden asszony, akiről kalandot mesélünk, csodaszép. Menjünk tovább, — szólt közbe a báró szárazon.

— De ez igazán az volt, — sóhajtott Verédy. — Bizonyság reá, hogy harminchét esztendejét egész nyugodtan el merte vallani.

— Ez már beszéd, — hagyták rá tisztelettel.

— Igen. Vannak ilyen asszonyok a világon — bölcselkedett Poprády. — Ezeknél nem az arcon vannak a ráncok, hanem a szívben.

— Szó sincs róla. Annak az asszonynak, akiről én beszélek, a szíve is bájosan fiatal maradt.

— Szóval: fülig szerelmes voltál belé, öregem.

— Nem tagadom. Szerettem fiatalságom minden lelkesedésével, minden ideálizmusával. Szerettem úgy, ahogy csak huszonnégy éven aluli korban szeret az ember.

— Te szerencsés kópé.

— Dehogy is. Hiszen épen itt kezdődik az én szomorú históriám.

— Micsoda? Ő szép és kegyetlen volt?

— Ej, ha sohasem engedtek szóhoz jutni!

— Halljuk, halljuk!

— Keresztfia voltam a férjnek, s mint ilyen, sokszor hónapokig időztem kastélyukban. Az ismerősök az Adeline grófnő «szerelmes apródjának csúfoltak. És én erre nagyon büszke voltam; csak attól rettegtem, hogy Gramszi előbb-utóbb spektákulumot csinál miatta.

Gramszi? Ki az a Gramszi?

— Csak volt. Valami Dunántúlról szakadt szegény rokon. Egy rém-alak, nevét úgy hiszem, a német Gram és Grampusz fogalmak összetételéből kapta, legalább is megfelelt mind a kettőnek. Örökké sápított és senkinek sem hagyott békét. Életét különben abban koptatta, hogy az Adeline egészségére és lépteire vigyázott.

— Ej ha! Sokszor oda kívánhattad, ahol a bors terem, mi?

— De hányszor! Annál inkább, mivel tudnotok kell, hogy a férj botrányosan elhanyagolta Adelinet.

— Első?

        Ö szegény, sorsába beletörődve, derűs egyformaságban élte napjait.

— Úgy? Na, akkor jól tette az a férj, hogy…

— Na de miért?

— Mert az olyan asszony, aki mindennek daczára képes derűs egyformaságban éldegélni. Brr! Uram fia! Még a hűtlenkedésnek is elvenné varázsát, ha tudnám, hogy mialatt én mással mulatgatok, a feleségem otthon derűs egyformaságban éldegél.

Verédy dühösen rágta kialudt szivarját.

— Mennyi ostobaságot beszéltek itt összevissza, — mondta megvetéssel. — Pedig ugyancsak messze jártok a valótól. Mert a valóság az, hogy Adeline végtelenül szenvedett a férje miatt, csakhogy, — és itt a magyarázat: mivel szülei ellenére ment volt hozzá, csupa büszkeségből, dacból, önámításból, magára erőszakolta a derűs egyformaság álarcát.

— Így már más, — bólogatott Parády. — És te, persze, nagyon hamar kitaláltad lelkének vergődését, árvaságát, mi?

— Igen, és csak még jobban imádtam érte, — felelt Verédy, s volt valami a hangjában, amitől mindenki, még ő maga is, egészen megilletődött.

— Folytatom én, — kiáltotta Parády, aki nem kívánt megilletődve lenni. — Folytatom én. A mi Verédy Józsink egy darabig tétovázott, küzdött, veszekedett önmagával, s ekkor felajánlotta szerelmét kárpótlásul, mi?

— Nem egészen így történt.

— Hát hogy?

— Másképpen. Budapesten voltam. Az első szigorlatra készültem. Adelinet már három hónap óta nem láttam, és ez valamicskét csendesített szerelmemen.

— Ohó, te kis csapodár.

— Szerettelek volna az én helyzetemben látni. Messze tőlem egy asszony, akit imádok, mint egy istennőt, de akiről tudom, hogy olyan megközelíthetetlen, mint egy istennő, míg itt Budapesten... De hagyjuk ezt, hiszen bármit tettem is, — szívem legmélyén mégis csak hű maradtam Adelinehez. És akkor mi történt? Az, hogy egy gyászkeretes «szomorú jelentés" a Gramszi haláláról értesít, s hogy mielőtt még jóformán átérthetném, hogy ez milyen kellemes változás, meghallom, hogy az Adeline férje Monté-Carlóba utazott Cseppkövi Birivel, — még pedig ugyanazon a vonaton, amelyen az Adeline szülei!

— Véletlenül?

— Meghiszem azt! Na, most ebből mi lesz? — Kérdeztem magamtól. Lehetetlen, hogy Adeline továbbra is álarcul használja a derűs egyformaságot?  Elválik?  Nem válik? S ha nem válik, hogy fogja ezt a megaláztatást elviselni? Szó nélkül? Nyílt lázadással? Titkos megtorlással?

Őrülten vágytam hozzá. Szerettem volna szemeiből a könnyeket felcsókolni, ezer vigasztaló szót a fülébe súgni, kis, átlátszó, fehér kezeit a kezemben tartani. Szóval szerettem volna mindama bölcs őrültségeket elkövetni, amelyeket egy szerelmes huszonkét éves ember ilyen esetben elkövet. De nem mertem. Hisz tudjátok úgy-e, hogy a huszonnégy éven aluli ember asszonnyal szemben mily gyáva? Attól féltem, hogy még be sem ereszt házába most, amikor teljes elhagyatottságban keresi a módot, mellyel a rászakadt események ellen védekezzék.

És ekkor egy levelet hoz a posta. Nagyon rövid levél volt, de mire elolvastam, máris feledve volt félelem, szigorlat, budapesti szerelmek, minden. Csak egyet tudtam, hogy Adeline vár engem, mert Adeline szeret.

Elhihetitek, hogy nem soká tartott a csomagolás, s én még aznap Tisza-Vadasra repültem. Megérkezem, de az állomásnál nem vár senki. Elkésve kapta sürgönyömet, gondoltam s mivel a kastély alig volt két kilométernyire, elindultam gyalog.

Uzsonna tájra érkeztem oda. Késő augusztusi nap volt; az egész kert telve kábító illattal. Érett gyümölcs, erjedő szilva, kaszálatlanul maradt here-táblák, viola, s száz más nyíló virág részegítette meg szerelmes lelkemet.

Hogy fogom őt viszontlátni? Mit mondunk egymásnak? Hogy zárom karjaimba? Mind ezt kérdezgettem, mind ezt elképzeltem, és csaknem futva igyekeztem az előttem fehérlő ház felé.

Belépek az előszobába. Senki. A pipázóba. Senki. A nagy szalonba. Senki. Végre az asszony budoárjának függönyét húzom nagy vigyázva széjjel, s mit látok? a férjet, aki hálálkodva, bűnbánóan csókolgatja  Adeline kezeit.

Mintha kígyók sziszegnének rám azokról a zöld selyem függönyökről, olyan irtózattal hátráltam mellőlük. Hogyan? Adeline máris elfelejtett, máris megbocsátott?

Vérlázító, undorító viselkedés, nemde? Akkor legalább úgy éreztem és kétségbeesve menekültem a házból; s míg egy épen Budapestre induló vonatba vetettem magam, lázongva átkoztam a nők álnok kiszámíthatatlanságát.

Verédy nagyot sóhajtva elhallgatott.

— Nézzétek, — nevetgélt Parády, — hát nem úgy nekibúsulja magát, mintha még most is az Adeline szerelmét sajnálná?  

A báró is jónak látta poharát az övéhez koccintani.

— Adósunk maradtál a históriád «poén»-jével, öregem.

— Hogyan? a «poén»-jével? De hiszen nincs tovább. Volt valami a hangjában, ami a további faggatásnak elejét vette.

De mikor vendégei távoztával magában maradt a báróval, mégis előkeresgélt egy levelet íróasztalának számos fiókjaiból, s maga elé tette a dolgozó lámpa szűk határú fénye alá:

— Akarod hallani? - kérdezte.

— Hogyne. Sokszor igen mulatságosak az ilyen ásatások.

— Bevezetésül megjegyzem, — mondta Verédy, mialatt cigarettára gyújtott, — hogy ezt a levelet Tisza-Vadasról való menekülésem utáni reggelen kaptam Adelinetól.

— Józsi! -— olvasta Verédy s igyekezett hangját színtelenné tenni. — Láttam, mikor a függönyöket széjjel vonta, s láttam, amint a kerten át sietve távozott. Ha maga kinézett volna a kupé ablakából, meglátott volna engem nevetségesen kihevülve, a mint kétségbeesve integettem, hogy elérjem a lehetetlent, más szóval, hogy megállítsák az elindult gyorsvonatot! Ha tudná, mennyire egészen hozzám illő jelenet volt ez, mennyire illusztrálta egész életemet, ma talán nem átkozna olyan nagyon. — Mert hogy átkoz, azt érzem, tudom s végtelen szerencsétlen vagyok miatta. Szeretném magával megértetni, hogy mi ment végbe tegnap reggel óta a lelkemben, de félek, nem fog megérteni, legalább egyelőre nem. Ezért csak azt kérdem magától, hogy van-e magának fogalma arról, mi az, ha valakinek mindig, minden későn érkezik? Lássa, engem azzal az átokkal vertek meg az istenek, mert én mindig mindent elkésve kaptam. Az eszemet, — miután életemet bolond módra lekötöttem. A szépségemet — amikor fiatalságom már múló félben volt, — mert kérdezzen meg bárkit, s meg fogja tudni, hogy én harminc éves koromig számba sem jöttem, mint «szépasszony», — annyira nem, hogy addig senki rám se nézett. Azután pedig? már észre se vettem, ha reám néztek.

S a szerelem? Lássa, az késett legtovább, és az bosszulja meg magát rajtam legkegyetlenebbül.

Természetesen, amikor férjhez mentem, meg voltam arról győződve, hogy szerelmes vagyok az uramba. Sőt ez a hit annyira mély gyökeret vert a szívemben, hogy életem tíz legszebb évét az ő utána való bánkódással, sóvárgással töltöttem. Ez alatt tűnt, futott mellőlem az élet, minden örömével, minden kárpótlásával, és én meg se láttam. De egyszer, úgy öt év előtt, mikor férjem nevét egy kártya-üggyel összeköttetésben nagyon is hangosan emlegették, felnyíltak szemeim, és végtelen ürt konstatáltam magamban és magam körül. Abban az időben kezdtem is azon gondolkozni, hogy részt kérek magamnak azokból az örömökből, melyek — úgy hallottam, — oly könnyen elérhetők. — De a nevelés, a szokás, s az olyan asszony bizonytalansága, aki megvénült anélkül, hogy valaki szerelmet vallott volna neki, mind, mind utamat állták: s ezért én ezután is, csak úgy, mint azelőtt, folytattam elhagyott napjaim egyhangú pergetését.

Ekkor jött maga az életembe. Először csak, mint egy pelyhes állú, ártatlan kacagású, lelkesült túlzással beszélő, titkolt, vagy talán: öntudatlan szerelemmel, imádattal, csodálattal eltelt édes gyermek. Az «Adeline grófné szerelmes apródja, akiben én anyai szeretettel vegyes művészi kedvteléssel gyönyörködtem. Így mentek az évek anélkül, hogy észrevettük volna a maga fejlődésében s az én hervadásomban a változást.

És ekkor, — emlékszik? — három hónap előtt történt. Gramszi már betegeskedni kezdett s a házban maradt, mi pedig ketten a nyíló májusfa alatt ültünk s maga Henry Esmonde-ot* olvasta fel nekem. Egy szó sem volt közöttünk. Egy pillantást se váltottunk, s mégis, amikor abbahagyta az olvasást, éreztem, hogy maga máskép szeret, mint eddig, s hogy én . ..

 

*Lord Castlewood főúri környezetében nevelkedik (törvénytelen gyermeknek hiszik), s rajong a lordért, de főleg a ladyért. Amikor a lord a gaz csábító Mohun lord elleni párbajban halálosan megsebesül, elárulja Esmondnak, hogy ő a rang és a vagyon törvényes örököse, a lady viszont őt teszi felelőssé a párbajért és elűzi a háztól. Kalandok hosszú sora következik: Esmond részt vesz Marllborough összes hadjáratában, s csak hosszú idő múlva találkozik újra Lady Castlewooddal. Esmond egy darabig inkább a lady lányáért, Beatrixért lobog, de az ifjú hölgy roppant becsvágyó, előkelőbb férjre vadászik. Esmond így Lady Castlewood nyugodt és biztonságos szerelme mellett köt ki, feleségül veszi és kivándorolnak Amerikába.

 

*

 

Emlékszik? Másnap elutaztam. Azt mondtam, az anyámhoz megyek. Hát nem volt igaz, mert csak saját magam elől menekültem. De mikor megírták, hogy maga elutazott, haza siettem újra, hogy legalább ott lehessek, ahol maga is járt, ahol visszavarázsolhattam emlékét, ahol minden magáról beszél.

És mégse írtam magának, és mégse hívtam vissza, és mégis gyáva maradtam. Pedig vágyakoztam maga után! De vártam és reméltem, mert sejtelmem azt súgta, hogy, valami fog történni, a mi összes bilincseimet megoldja.

És valóban egyszer csak arra ébredek, hogy hűséges, de zsarnok őrzőm meghalt: férjem pedig...

De hiszen tudja, hogy ő mit tett. Más asszony talán sírt volna, megszégyenült volna. Én csak azt éreztem, hogy szabad vagyok.

S mégis, — hiszi-e? — napokig küzdöttem magammal, amíg végre elküldtem magához hívó levelemet. Újra: későn! De azért ne átkozzon, hanem nevessen, nevessen, mint ahogy én nevetek, mert ami ezután következett, az olyan nevetséges, hogy szinte kiapasztotta könnyeimet mindörökre. Hisz amíg én a perceket számolgatva vártam magára, íme kinyílt az ajtóm, s belépett rajta a férj! Igen. Az évekig siratott, évek óta megvetett férj. S hogy tért meg, Uram fia! hogy tért meg. Megundorodva, kijózanodva, bűntudatosan, bűnbánóan. Csak egy kis zugért könyörög a tűzhely mellett, — csak egy darab kenyérért — de az én kezemből.

Hát mit tegyek vele? Elhagyjam? Kidobjam? Érzem, egyikre sem vagyok képes. Talán azért, mert tíz évig sirattam, de még öt sem telt el egészen, a mióta örülök, hogy nem háborgat. De nem szeretem, és irtózat fog el arra a gondolatra, hogy ő szerethet. Óh, hiszen tudja jól, hogy szívem minden dobbanása egyedül a magáé. Mégis, Isten vele, Józsi! Még vissza sem hívom, mert ezután szerelmét csakis millió kis apró fondorkodások, hazugságok árán bírnám megszerezni, — ehhez pedig nem értek, — s most már késő volna nekem ilyesmit megtanulni. Késő, késő, — nevetségesen, kétségbe ejtőn késő, mint minden az életemben.

Veredy elgondolkozva hajtogatta össze az elsárgult levelet, aztán félig barátjához fordulva, mégis inkább csak magának mormolta:

— Alig két hónapra e levél után a férj sürgönyét kaptam, mely az Adeline betegágyához hívott.

— Hogyan?

— Igen. Lóról esett le. Később meghallottam, hogy elképzelhetetlen vakmerőséggel kereste a veszélyt. Férje zokogva adta tudtomra, hogy önkívületében mindig a nevemet suttogta.

— És mikor meglátott, felismert?

— Nem. Későn érkeztem. Már akkor halva volt.

 

 

 

SZIKRA: A sárkányölő Boldizsár, 1909. karácsony, 16.

 

<Egynémely szülőnek melegen ajánlva,

De akit nem illet, ne vegye magára.»

 

Mint színes kagylóban a gyöngy, úgy állt a várhegy a völgy közepén. Messze kimagasló szürke sziklafal s rajta a vár, megközelíthetetlen gőggel uralva a tájat.

Minden fala, tornya hófehér márványból. S valahányszor a lemenő nap visszanézett rája, mindannyiszor száz ablakában látta meg magát piros lángolásban.

Ennek a várnak hét udvara volt és hétszer hét tornya. És ebben a várban lakott Dorgonyi Boldizsár, a sárkányölő. Nem volt nála se bátrabb, se igazságosabb nagyúr széles e hazában. Ezért, ahol szükség volt oltalomra, védelemre, avagy jó tanácsra, ott rögtön őt kérdezték, ott rögtön őt hívták. S ahol ő a buzogányát megforgatta, ott nem maradt ellenség feje épen, s ahol ő a szavát latba vetette, ott elcsendesedtek a civódó felek, mert mindenki megnyugodott ítéletében. De bármennyire szerette is a inasok dolgát egyengetni, mégse tett neki semmi se annyi örömöt, mint mikor parittyáit tarisznyába rakva, elindulhatott sárkány-ölő lesre.

Mert -- mondotta gyakran -- lehet-e izgatóbb gyönyör, mint szemtől szembe állni azzal a vérszomjas szörnyeteggel, melynek minden mozdulata egy rettentő halál? Halál az éles körmének egyetlen karmolása, halál a kénszagú forró lehelete s nyílvégű farkának legkisebb legyintése pozdorjává töri a vakmerő vadászt. Mikor ilyeneket mondott, egyetlen leánya, a szép kis Viola, gyöngéden kérlelte:

Ugyan édesapám, ne gondolj már mindig sárkánygyilkolásra! Élvezd inkább velünk, szerető lányoddal, várad hű népével ezt a szép életet! Nézd, hogy virul minden, ott leni, a vár körül. S a sok fülemülét hallod az erdőben? Innen persze, kissé távol esik mindez, de lásd, épen azért, miért is ne mennénk, közelről hallgatni a madarak danáját s gyönyörködve szedni azt a sok virágot? Ide, a várig, bizony minden csak tompultan hallatszik a messzeség mián s a virágok színe sem oly szép, mini közelről. Be nagyon is vágyom közelebb hozzájuk! Hagyj fel hál, jó apám, a sárkányöléssel és vigyél inkább oda, hol oly szép az élet. De apja megütközve felelt:

- Hogy én, Dorgonyi Boldizsár, alig ötven évvel, több sárkányt ne öljek? Ugyan kis leányom, hogy is kérhetsz ilyet? De, persze, nem érted. Pedig hogyha tudnád! Lásd, azt a sok sárkányt mind csak érted ölöm.

- Mit mondasz, jó atyám?! Drága életedet miattam teszed ki ennyi nagy veszélynek? Miattam ölsz. sárkányt, ahelyett, hogy ezt a gyönyörű életet békésen élveznéd? Óh apám, jó apám, kérlek, ne mondj ilyet!

— De mondom, gyermekem. Egyedül miattad. Jer csak ide mellém, megsúgok egy titkot. Tudd meg hát leányom, hogy minden sárkány testét arany pikkely fedi. Igén ám! Színarany! Egy-egy vármegyét ér a hátán egy-egy arasz. Lásd, bár még csak négyet-ötöt öltem, úgy az apróbbjából, s mégis, nézz ki leányom, éjszakról éjszakra, a vár körül, látod? Minden fű, fa, enyém.

- Éppen ezért, apám; pihenj meg végre.

— Nem még, édes lányom. Mert tudod egy sárkány, rettentő nagy állat, nem is képzelsz olyat. Ha azt megölhetem, ha azt megnyúzhatom, az apai jussod megtízszereződik.

- Jaj, mit érek vele? Úgy futnak az évek! Hátha csak sok-sok idő múlva fogod azt a sárkányt elérni, megölni? Addig itten éljek? mint egy rab, e várban? Apám, édes apám, könyörögve kérlek, vigyél el innen gyorsan, hogy míg virul a rét, szedhessek virágot!

De most már az apa nagyon megneheztelt.

— Hálátlan vagy, lányom! — fakadt ki keserűn. - Szívtelen, hálátlan! - - Hogy így elvágysz innen. Hát nincs itt jó dolgod? Apád otthonában? Mi kell még? Léhaság? Madárdal? Virágok?

- Apám, érts meg engem, vágyom a virágra!

- Ej! csak jöjjek haza a leölt sárkánnyal, akkor érted csak meg, mit ér ez az élet! Csengő aranyakat gyűjtesz majd garmadába. S esténként számoljuk. Ezüst kalapáccsal meg-megkopogtatjuk.

Viola nem felelt, belátta: hiába. Könnyezve könyökölt íves ablakába s nézett le a völgybe. Köd volt. Alig látta, de sejtelmes vágya kitalálta mégis, hogy ott most a tavasz diadalát üli. Mit nem adóit volna, hogy közelről lássa. De mentől jobban vágyott, annál jobban tudta, hogy hétszer hét bástya választja el tőle.

De már nem meri szólni, meri Dorgonyi Boldizsár újra rettenetes rossz kedvű volt (mint mindig, amikor sárkány-lesre készült). Pedig titokban repesett a szíve az öreg vadásznak, meri, végre-valahára hírül hozták neki, hogy az az óriási sárkány, melyre évek óla vágyakozott, ott rejtezkedik ni, a nagy mocsár táján.

Miután egész háza-népének kiadta a parancsot, hogy így legyen meg úgy, amíg ő visszajön, a búcsúzás percében megölelte leányát s gyöngéden intette:

- Jól vigyázz magadra és várj szépen reám. Ki ne mozdulj addig! Itt a vár elég nagy, járhatsz-kelhetsz benne, de a kapuján túl, megtiltom, hogy lépjél! Féltelek kislányom! Mert nagyon szeretlek. De, ha majd visszajövök a sárkány bőrével, majd akkor tervezünk; megnézzük, mit vegyünk, merre vigyen az út. Majd meglátod, lelkem, milyen jó dolgod lesz!

Elindult Boldizsár. Fegyver a kezében, apai szeretet jóságos szívében. S míg csak várát látta, vissza - visszanézett: vajon kis Violám, lelkem szemefénye, melyik ablakból nézeget utánam? Jó kislány, nem fog parancsom ellen véteni, s türelemmel vár rám, amíg visszatérek.

S várt is megadással, ha nem türelemmel.

Elhaladt a tavasz, nyomába jött a nyár. Forró szelek jártak. Érett lett a gyümölcs, aranyos a kalász. S csak messze az erdő legszélén piroslott még a pipacs, de, a várhoz közelebb, már kezdett a fű avarba fordulni s a füzike bíbor virágai helyén, ezüst pelyhecskék foszladoztak.

A Dorgonyi Boldizsár leánya elszoruló szívvel kérdezgette.

— Mégse jő a nagyúr?

Néha-néha aggasztó sejtelem markolt a szívébe: Hátha meg se jő addig, míg virágot szedhetnék?

De egyszer, egy késő augusztusi reggelen, a várnak mindenik tornyából felharsant a kürtszó. Nagy öröm volt erre. Mindenki sietett az érkezőt várni.

Megjött a mi urunk! Csakhogy megjött újra! Viola remegve ment az apja elé.

Ott közeledett már a vár kacskaringós útján. Kissé görnyedtebb lett s a szakálla hosszabb s talán, mintha az egyik lába meg is bénult volna. De keze, hatalmas markolással fogott egy kötelet, melynek másik vége egy óriás szörnynek a kopoltyújába volt görcsre göbözve.

- A sárkány, a sárkány! — ujjongott a népség.  - Nézd csak milyen hosszú. Van hat öl! azt mondom. Nézzétek! mintha egy darab szivárványt húzna maga után a nagyúr, úgy ragyog, úgy fénylik az a pikkelyes szörny. Vajon nem harap meg? Ej, dehogy is harap! hiszen a jó urunk régen megölte.

Dorgonyi Boldizsár kevélyen mutatott becses zsákmányára.

- Megöltem. Az enyém!

S hogy Viola véletlenül közel lépett hozzá:

- Senki ne érintse! - - dörgött rá az apja.

Viola nevetett, bár fájt a rászólás.

— Dehogy is érintem! Kedves drága apám, csakhogy itt vagy újra! Már féltem, remegtem, hogy elmúlik a nyár és te nem jössz vissza. De most már hogy itt vagy, úgye megengeded, hogy a váron kívül, virágot szedni menjek?

Dorgonyi Boldizsár nagyon csodálkozott:

- Mii beszélsz leányom? Virágot szedni? Minek?

- Apám! múlik a nyár, gyérül az alkalom.  

- Ej! ha múlik, múlik! Most nem érünk reá. Jer csak velem rögtön a lovagterembe s míg én a sárkányt nyúzom, te mesélgetsz nekem. Ügy unom a magam sóhajtott, sírt is nagy titokban. De azért szófogadón ült szemben apjával , nézte hogy az miként bánik el a leölt szörnyeteggel. Forgatta, vakarta, erre arra tette, mindenik pikkelyét külön méricskélte. Színarany ez mind-mind, dünnyögte magában — s ilyenkor nem is vette észre, hogy Viola sóvár tekintettel a távolba néz. Már közel volt az ősz. Hervadt, fakult minden ott künn a világban. Vajon érdemes még oda, messze vágyni? tűnődött fáradtan. De hátha, hátha mégis! Félénken megszólalt:

- Édesapám, menjünk. Ha még ma indulunk, ott a tarlók között, egy-két szál virágot tán mégis találok.

- Hogy mennénk! — förmedt rá Dorgonyi Boldizsár. -- Mily hálátlanság tőled ilyet még kérni is! Pedig hát jól tudod, hogy napestig miattad fárasztóm itt magam s hogy a sárkányt még csak félig nyúzhattam meg.

November lett, Fagyott. És ekkor egy napon elkészült a munka. A sok arany pikkely mind-mind megszámlálva, zsákba gyűjtve állott.

- Na, ha most kedved van a virág-szedéshez — így szólott a nagyúr, — nem bánom, elviszlek.

S egy füttyentésére száz ló felnyergelve, bársonyos nyereggel, skofium csótárral állt a vár udvarán. Dorgonyi Boldizsár jókedvűn kiáltott:

- Induljunk leányom! Nos hát? Siess, menjünk!

De, halvány ajkakról halkan jött a válasz:

- Ne fáradj, jó atyáin. Elkéstünk: havazik.

*

A magyar népmesék sorozatban több a sárkányos mese.

sarkanyolo-sebestyen.htm

 

 

SZIKRA. A vissza út. 1910. Karácsonyi melléklet.9-21.

— Ismert bűnösök vagytok, bűnhődni fogtok — szólott az Angyal az Úrnak nevében. Ámde se Ádám se Éva nem értették a szavát.

— Bűn? Mi az? — Kérdezte az asszony, mialatt pici piros nyelvével körül nyaldosta, keze fejével végig törülte az alma levétől még mindég nedves, cukros ajkát.

— Az Úr parancsát szegted meg szerencsétlen! Ez csak bűn - felelt az Angyal.

De Éva mosolyogva nézett - - úgy oldalvást reá. — Oh ne mondd ezt, kérlek, kérlelte engesztelő kedveskedéssel. Lásd, igazán nem volt szándékomban ellenszegülni, de a mikor megláttam azt a hamvas, édes gyümölcsöt, annyira, de annyira megkívántam, hogy egyszerűen elfelejtettem az Úrnak parancsát. El. Mintha kitörülték volna a lelkemből, mintha soha se is lelt volna bele vésve. Pedig, hogy megígértem magamnak, hogy mindég eszembe fogom tartani! mégis, mikor legnagyobb szükségem volt reá, elfeledtem. Igazán el!

Az angyal önkéntelenül elmosolyodott, de milyen szomorúan. Hiszen tudta, hogy Éva igazat szólt. Elfelejtette. Persze hogy el. Mert éretlen kis fejében még nem fért meg egyszerre két gondolat. Talán ha már sok-sok ezer esztendőt élt volna, elfért volna. De így? Mindegy. Bűn volt, s bűnhődni fog.

— És te Ádám, - - szólt a férfihez, — mivel védekezel? — De Ádám nem válaszolt, hanem szerelmesen feledte tekintetét Éván, s nem is hallotta az angyal kérdését, csak midőn az megismételve szavát, felelt neki hebegve, akadozva:

— Ó adta. Szerelem.  Nem is tudtam, hogy mit tart a kezében. Nem néztem. Nem bántam. Csak azt tudtam, hogy ő adja, s hogy ő szép, nagyon szép.

— Nem tudtad, hogy bűnt követsz el?— kiáltott az angyal. - - Te? akinek az Úr maga adta ki parancsát?

- Nem tudtam. Szeretek. Az Úr küldöttje még szomorúbban mosolygott: Szegény ember. Még ő is mennyire fiatal. Még neki is hány ezer évig kell újra és újra bűnbe esnie, amíg végre a bűntudat választó vize belé mar szívébe, hogy megtisztítsa azt. Mindegy. Bárha nem tudta is, — bűnt követett el, s ezért bűnhődni fog.

És az angyal magasra emelte kezében a lángpallost és egyszerre elnémult minden hang a paradicsomban.

A madarak megszűntek danolni. A patakok nem csacsogtak tovább. Falevél nem mozdult. S a tarka apró pillék, bogarak ijedve húzták meg magukat a rájuk záruló nagy virágkelyhekben, nehogy szárnyuk zizzenése megszentségtelenítse a mozdulatlan, a végtelen nagy csendet. Ádám és Éva megilletődve simultak egymáshoz és remegni kezdtek.

Félek, súgta Éva összeborzadva. — Félek! — s most még kevésbé értette, mint az előbb, hogy az angyal mivel vádolja.

Ádám azonban dühösen szökött fel helyéről.

- Mit akarsz velünk? - - kiáltotta az angyal, felé rázva ökölre szorított kezeit. Miért bántod ezt az ártatlan asszonyt? Az én asszonyomat! Tehetünk mi arról, ha szívünk mélyén ott lobog a vágy? Ki ültette oda? Talán én? vagy Éva? Egyikünk se. Ott van. És tudod nagyon jól, hogy az az erősebb, hogy még ha birokra mennék is vele, mindig az maradna a győztes. Hát akkor mit akarsz? Mit ijesztgetsz bűnnel, bűnhődéssel?

— Szegény lázadozó kis féreg - - sóhajtott az angyal, mert tudta, hogy most már cselekednie kell. És ismét magasra emelte a kezében tartolt lángpallost és egyszerre mennydörögve tárult fel a Paradicsom kert kapuja.

Ádám és Éva földre roskadva, szótlan irtózattal bámult ki rajta. Mert ameddig néztek, mert a meddig láttak, homok. Nap hevétől átizzott, mindent betemető, semmit vissza nem adó, meddő, szomjas homok. Feleslegessé vált világok semmivé őrölt csontváza: homok.

- És kiűzlek titeket a Paradicsomból — hallatszott az égből, mely telve volt villámmal, s a földből, mely dübörögve nyílt meg körülöttük.

Ádám és Éva roskadozva, vérző tagokkal, láztól kínzottan vánszorgott ki az izzóvá lett kapun. Forró szélvész támadt. Óriás felhőként hömpölygőit a homok feléjük, elsötétítve a napnak fényét, élesen vágódva szemeikbe.

Minden lépés újabb veszedelem. Minden lépés egy újabb fájdalom.

Nem, nem bírom tovább. Ezt nem érdemeltem! -- kiáltott Éva daccal, méltatlankodással. S kézen fogva párját: Jer vissza! -- unszolta.

Vissza? Ámde hogyan? — sóhajtott Ádám, aki máris csüggedni kezdett

De Éva bíztatta: — Lábunk nyomát keressük. Az majd visszavezet.

— S ha rá is találunk, a kapu már zárva.

- Ej mit aggódsz máris. Majd ha oda érünk, kérünk, alázkodunk, hízelgünk, mit tudom előre! De meglásd, kinyíljak!

Vagy - - megostromoljuk! - - Ébredt a remény Ádám lelkében. És visszafordultak. Csakhogy lábuk nyomát elvitte a szélvész, s bárhová néztek is, csak sivatag homok.

Ádám lehetetlen dühében öklét harapdálta, majd fenyegetőn, ellenségesen az asszonyhoz lépett:

- És ha elgondolom - - kiáltja, kezét ülésre emelve, - - ha elgondolom, hogy le... te vagy az oka mindennek.

Éva azonban oda simult hozzá:

- Ne bánts, én szerelmem! — Kérlelte szelíden. Meglásd, én meglelem az utat, meglásd én visszavezetlek. Majd módját találom.

- Ugyan már miképpen? - gúnyolódott Ádám.

- Megmondjam? Nos halljad: varázsszóval, édes! — súgta az asszony titkolózva, s legott elkezdett soha nem hallott szavakat mormolni, bűvös táncot járni, meztelen karjával a világ négy tája felé csodás mozdulatokkal hívni, integetni.

És íme, mintha ott messze a láthatár szélén látszanék valami. Egy nagy kőfal. Kérlek. Csodás szép virágok. De nem. Eltűnt újra. Délibáb volt csupán.

Éva zokogva vetette magát a földre, s körmeit a homokba vágva, reménytelen csüggedéssel adta át magát kétségbeesésének.

- De mi ez? Szárnyak suhogása hallatszik. Világosság terjed.

- Az angyal! az angyal! — Ujjong Éva, helyéről felszökve. - Nézd Ádám, az angyal! - s máris fut feléje.

- Üzenettel jöttem, mond az ég küldöttje.

- És vissza is vezetsz ugyebár a paradicsomba? - kérdi Éva az angyaltól, kezét hálás csókkal borítva, majd Ádámhoz futott, s beszélt a lelkére, sírva kacagva magyarázta, hogy hát még se érti, az Úr megbocsátott, az Úr megengedi, hogy visszatérjenek a Paradicsomba.

- Szegény, szegény asszony! — sóhajtott az angyal, — hányszor fogsz remélni, hányszor fogsz csalódni, amíg végre újra, az elveszteti utat meg fogod találni.

- Hát nem azért jöttél? Hát nem vezetsz vissza?  

- Nem — felelt az angyal. — Ez nincs hatalmamban. A Paradicsom kertje csakis annak van nyitva, aki önmagától tud oda találni. De más módja nincsen. És bár lenne angyal, avagy a nagy Isten, ha lelked nem vezet, még Ő se vezethet oda soha vissza!

- Akkor hát miért jöttél? — lázadozik Ádám.

- Mert megsajnált az Úr. S hogy lelked ne járjon örökké sötétben, hogy az utat mégis valaha megleljed, az ő szent nevében ajándékot hoztam.

— Ajándékot nekem?

- Igen, neked, Ádám. Örök küzdelmedben, hogy másokért is fáradj, és hogy e fáradtság a saját lelkedben fakasszon útmutató világosságot, melegséget, íme adom te néked a Gondot.

- És nekem?  - kérdi Éva.

- Neked pedig asszony, mert te fogsz vezetni, hogy Éden-kertjére le találj legelébb, vedd az Ég legnagyobb, legszebb ajándékát, Emberiség anyja, ím, vedd a  Bánatot.

 

 

 

*

 

Gróf Teleki Sándorné Kende Juliska, ( Szikra )

Gróf Teleki Sándorné Kende Juliska, írói álnevén Szikra (1864-1937) regényeinek témáját gyakran az arisztokrata szalonok világából vette. Első regénye, a Bevándorlók, 1898-ban jelent meg. A nagy sikerre való tekintettel még jó pár regény írt, emellett saját irodalmi szalont tartott fenn, illetve a feminista mozgalomnak is aktív tagja volt. 1909-től kezdett publikálni a feministák lapjában, A Nő és a társadalomban, majd amikor a lap 1914-ben A Nő. Feminista folyóirat címmel újjáalakult, Szikra már a szerkesztőbizottság tagja volt.

Alelnöke volt a Magyar Pen Clubnak, illetve elnöke a Magyar Írónők Körének. Az egyesület díszelnöke: gróf Bethlen Istvánné, elnök: gróf Teleki Sándorné, ügyvezető elnök: Várady Ilonka, alelnökök: Ritoók Emma, Dánielné Lengyel Laura, Tutsek Anna, főtitkár: Kosáryné Réz Lola, jegyző: Beczássy Judit. A szervezők az összes ismert írónőt meghívták a klubba. Ezek közé tartoztak többek között: Török Sophie, Lux Terka, Erdős René, Gulácsi Irén, Szederkényi Anna, báró Hatvany Lili, Reichard Piroska, Várnay Zseni, Dénes Zsófia, Vészi Margit, Bokor Malvin, Berend Miklósné.

Egy sok oldalú grófnő

 

 

 

Szilágyi Dezső: A mesék fonákja. Elbeszélés.1921. 24. 286.

Seherezádé akkor már valahol az odaliszkok között hevert, akik az ezerkettedik napon immár úgy csinosítgatták, hogy a királynak egy életre szóló felesége lesz. Atyja, a nagyvezér a királytól kapott díszöltözetében szolgái, s tükrei előtt tetszelgett. A király maga volt szobájában, az ezeregy éjszakás mesefészekben. Álomban révedezett még mindig, amint ott ült az ottomán szélén s a színes emlékeket virrasztgatta. Úgy látott mindent, amint ezeregy éjszakán keresztül zsongott el előtte: ő végig heveredett a díványon, a rabszolgálók az antik perzsaművű bronzfüstölőben meggyújtották az ámbrát, a zöldszemű, füstpillájú tűz felsunyított a láncon csüggő mécses piros világára, mint valami titokra sóvárgó, pajkos, rezes arcú dzsinn. A mécses lángja pedig pirinkó bajadérképen táncot járt s lebegését a király szakáll foglalatos arca tükrözte vissza. Meg Seherezádé két fényességes szeme, a két varázs ablak, ahonnan paradicsomi káprázatok és mese szivárványok tündököltek. Nagy, selymes, fekete szakálla volt a királynak. Ilyen szálak lehetnek a halál fogatát vonó fekete szemes szárnyú bársony lepkék istrángjai. Három-három szálat kiválogatott belőle a színes nyelvű asszony, öve fölött függő drágakő hímes tarsolyából, megfúrt igazgyöngyöket szedegetett elő amíg beszélt: felfűzte őket az ura szakállába. Úgy ragyogtak ott azok, mint egy-egy könnycsepp. Más éjszakán meg korall klárisokat tűzött a fekete szálak közé, simogató kéjes babrálással. Olyanok voltak azok, mint egy-egy vércsepp. A pihenőre búcsúzásnál azután kioldotta a tündércsomóra kötött szálakat, a gyöngyök és klárisok a földre hullottak és elbújtak a bolyhos szőnyegpihék között. Könnyek és vércseppek peregtek a mesékből is.

Az ezeregyedik éjszakán azután, valamit, a gyöngynél is ragyogóbbat látott meg az asszony a király szakállában. Egy ősz szálat. Az elsőt. Szemében meg egy őszinte emberi könnyet. Az elsőt. Nem szólt róla az urának. De akkor szánta rá magát a kegyelemkérésre. S ha ezeregy éjszaka megidézett tündérvilága nem lett volna elég buzgó szószólója: ott volt a beszédesebb eleven valóság: a három pöttöm emberke, akik mind egy-egy nagyon káprázatos mese után fogantak, s akiknek apró ártatlan szemeiből már nem az apjuk haragvó lelke ragyog vissza.

Tied az élet! Ti vagytok az életem! — szólt az elragadtatott király s szolgáinak kiadta a parancsot: hirdessék ki a népnek, hogy ne féljenek többé az ország ártatlan szüzei, mert megengesztelődött az uralkodó rettentő haragja. Seherezádé, a szerelmes, tiszta asszony, a hármas anya s az egyetlen feleség megváltotta őket. És azt mondják a krónikások, hogy azon a napon abban az országban nem volt árnyéka a napnak. Ám jött az este s a szultán ott ült még mindig a vánkos-kereveten s végig zsongtak benne, az agyában szivárvány-színeket ontó-bontó mesék.

Neszeket, szellemek járását érezte szobájában. Ha megemelte volna egy láda fedelét, ha fölhajtotta volna valamelyik szőnyeg sarkát, ha meglendített volna egy függöny-szárnyat, ha szétfútta volna a szoba-füstölő felhőjét: bizonyára egy-egy mesebeli alakot talált volna ott elbújva. S ha kinyújtja karját: bizonyára finom asszonybőr bársonyos érintése kísértette volna meg ujjai hegyét. Ám ő csak ült megkövülten s megmoccanni sem akart, mert félt, hogy amit lát, érez és él: az egyszerre szertefoszlana akkor, s ő belőle nem maradna más, mint egy köntösétől megfosztott, mezítelenül didergő koldus. Az alkonyodás szürke fátylat aggatott az ablaküvegekre s egyre több, egyre sűrűbb szálakat szőtt beléjük. A müezzin odakünn az esti szúrákat* énekelte, ám a királynak nem járt vele most az áhítata.

 

*A szúra arab szó a Korán fejezeteit jelöli

 

Odakünn az ajtó-szőnyegek előtt éber szolgák lesték tapsolását vagy csengetését. De a királynak se szomja, se éhe nem volt más, csak még egyszer megélni,, vagy folytatni, ami elmúlt. Térdére könyökölt s ujjai úgy meredtek elő szakállából, mint babonás intőjel a boszorkány-éjszakából. Sápadt volt, nagyon sápadt, mert az illatos füstölőfákból drágalátos gyanta sustorgott a bronz edény szélére, s zöld lángokba csillantak át s azok kísérteties szemfénnyel bámultak a szultán elrévedt arcába. Láthatatlan lehelet hajtotta a füstöt az ablakrések felé, s ott könnyű fátyolt terített a szobára. Füstbaldachin alatt ült a király, mint valami jövendőmondó szertartáson. A mesékre emlékezés misztériuma volt ez. Seherezádé meg, az okos asszony, aki ezeregy éjszakányi hosszú meseszálon mentette meg életét, talán előre tudta, hogy a mesék befejezése után a királlyal ez történik. A lelke visszakéredzkedett hozzá. Szó nélkül ott hagyta az odaliszkokat, s tán maga is akkor döbbent meg cselekedetén, mikor már ott állt ura szőnyeg-ajtajában. A szolgák meghajoltak, úgy hogy fejük a belépő asszony térdén a ruhát érintette. Belül megállt az ajtóban. Remegő keze hátul még a szőnyeget fogta. Futó mosolygás villant át a király arcán, de lelke annyira forrott, lázas volt, hogy meg sem lepődött, meg sem kérdezte: miért ment hozzá üzenés nélkül. Csak akkor remegett végig testén-lelkén a meglepetés, mikor Seherezádé oda heveredett a lábaihoz, megfogta jobb kezét, fejét odahajtotta az ölébe, s néha-néha világító szemmel nézett föl rá s nem a rabnő hódolata, hanem a törleszkedő szerelmes nő dorombolása vitte fülébe: „édes, édes uram!" Elkábult, elszédült a hatalmas úr, elnehezedett a mámor a lelkén. Úgy érezte, hogy az elmúlt ezeregy éjszaka minden káprázata, szelleme ebben az egy tündéralakban besuhant a szobájába, a lelkébe. Felállt s olyan mélyre hajolt, hogy szerelmes dereka megroppant bele, úgy ölelte fel magához, s a lélegzést majd kifojtotta belőle csókjaival. Seherezáde meg lehunyta a szemét, az ajka felhasadt félig, mint nagyon szerelmes nőké az extázis pillanataiban, s két forró lélegzet ostromolta azokat az előcsillanó gyöngyszem fogakat. Mese volt ez is, minden érzékkel érzett, megélt mese. Hosszú fekete haja kibomlott, amint a király végig fektette az ottománon. Hullámzott a keble, finoman, idegesen rezgett behunyt szeme, mosolygott az ajka. S most a király ült az asszony lábainál párnákból hevenyészett omlós zsámolyon, úgy simogatta a padlóra suhant hajat, amely úgy terült szét, mint valami misztikus, fekete páva farka.

Kezével cirógatta bele a kérést: — Mesélj, mesélj még, én édes asszonyom! Seherezádé teste idegszálnyi finoman végig remegett, pillanatnyi hidegség futott át bőre alatt, lassan, révetegen kinyitotta szemét, s állhatatosan a mennyezet összevissza fonott arabeszk cifráira nézett, mintha onnan olvasta volna ki, amit mondott.

De rettenetes dolgok lehettek oda felírva, akárhonnan olvasta őket. A mesék bűvös bájos tündérvilága helyett a köznapi élet rút valóságai elevenedtek meg. Káprázatos ragyogás helyett lélekvakító sötétség, pompás paloták helyett koldusvityillók, drága hímes öltözetű urak, úrasszonyok helyett szennyes szegények, varázslatos csudák helyett nyomorult emberi bűnök. Oh, ezek nem mesék voltak, hanem valami sivár emlékező tehetség rettenetes szürke-fekete kalendáriuma. Mindegyik nyugtalanító végződésű történet egyet-egyet törölt ki a régiek közül, a mesék közül. Finom, tündérpálcával megvont száj íve körül keserű vonás rángott — a királynak ez még nem volt ismerős — s az volt a legborzasztóbb, hogy amint a szemébe nézett, meglátta, meg kellett látnia azokban, hogy hová néznek. És követnie kellett a látnoki melegtől kénköves, rontó női szemek tekintetét az emberek poklába. Egyszerre rimánkodó, befelé a torokra folyt könnyektől lett reszketős Seherezádé hangja:

— Látod uram, hát tehetett-e másként? A sahnak katonái háborút viseltek s közöttük harcolt az ő eltartója, Ibrahim is. Rongyos háló-foltozó nyomorult ember volt, de kardot kellett kötnie az oldalára, s menni meghalni parancsszóra. És tudod nagy uram, hogy akkor már a nyomorúság tetőfokán sírva panaszkodott az asszony Baba Csicseknek, a salavári szabónak. Ez pedig egy púpos, gennyes szemű és folyós-fülű emberi szörnyeteg volt. Aznap a szabó nem imádkozott Allahhoz, hanem egy cserepes bőrű nyílpuskával elbújt a kert alján a szétszaggatott gyepű maradványai közé, mert az ebédet, mikor még volt mit enni, azzal főzte a szegény asszony és a gennyes szemű szabó délig állt ott kegyetlen lesben, amíg le tudott lőni két rongyos veréb madárkát s aznap azt sütötte meg az asszony az éhező gyermekeknek. Négy éhes gyermekszájnak két veréb, uram az apjuk odakünn Allah dicsőségét ordította.

 A királynak ködbe borult a nézése s egyszerre fejfájós éhséget érzett, de nem tudott meg sem moccanni, a mesélő asszony szavai gúzsba kötötték. Úgy érezte, hogy a lelke csalános ágyon hánykolódik. Szájában sorvasztó ízű, émelyítően keserű nyálak futottak össze, s a kezét egy pillanatra a szíve fölé emelte, mert rettenetes vízió lobbant pillanatra az agyába.

Úgy érezte, hogy Seherezádé mögött kuporog valaki, s ha a nő félrehajolna: hirtelen elpöndörülne a gennyes szemű, púpos bugyogó szabónak rettenetes kézíja. Aztán hosszú, fáradhatatlan sora következett az újabb történeteknek, részeg röhögés, eszelős kacagás, bestiális ordítás, vonagló vajúdás artikulátlanul is emberi hangjai sértették a fülét, amely rettenetes Dyonisos füleként a lelkébe, az agyába közvetítette cl az undokság, embertelenség szörnyű orcheszterét. S nem pihent meg a nő. Mint valami régóta forralt leszámolás emlékei, úgy tolakodtak ajkára ellenállhatatlanul a rosszabbik, a nyomorult élet beszédes csonkjai, rongy életek cafatjai, amikből iszonyú, piszkos tarka pokróc állt össze s úgy érezte a király, hogy mint valami levethetetlen ruha bonyolódik köré egyre jobban ez a pokróc. Seherezáde beszéde egyre élénkebb lett. Egyszer úgy látta a király, hogy tajték jelent meg a szája szélén, az is véres lett az összeharapott ajkától. Kezét ökölbe szorította és megfogta merész, elháríthatatlan kézzel a király mellén a ruhát: „És tudod, amint a cimborái ocsmány röhögése közben levetette mosdatlan lábairól a rongyos papucsot, s ott a korcsma piszkos, utálatos padlóján esetlen, tántorgó táncba fogott.  Részeg rögtönzéssel ezt rikácsolta dervisének szövegére:

 

 Nazim vargácskának lyukas papucskája,

Varrja meg az Isten! Varrja meg az Isten!"

 

És úgy csattogtatta a két rongyos jószágot, amíg csak az egyiknek a felkunkorított orra bele nem akadt a másik párjának a talpán tátongó lyukba. Akkor meg földhöz verte mind a kettőt s az ujját csettintve kurjongatta: „Mezítláb születtem, mezítláb halok meg!" S akkor lépett be a felesége. Boldog reménységgel volt, mint én vagyok, Uram, de ványadt és sárga arcú asszony volt, köhögött minden lépésével. — Sírva rohant a részeg urához, úgy kérlelte és úgy szedte föl a padlószennyéből a megkínzott papucsokat. Hívta haza az embert, a gyerekei nyomorúságát emlegette. S tudod, mit tett ekkor az az ember? Durván, baromi erővel mellbe taszította az asszonyt, oh tudod jól uram, milyen érzékeny az asszonynak a melle, egy kis ütés, máris kék folt marad a nyomán és az beteg is volt, várandós is volt. Valami panaszos állati nyöszörgéssel bukott a padlóra s akkor ez a részeg szörnyeteg rátérdelt a gyomrára, a jövendő életre térdelt, még ájultában is rugdalta, ütötte-verte és a kacagás csak akkor fagyott le a részeg ember ajkáról, mikor az eszméletlen, félholtra kínzott asszony alól a korcsma-szolgáló feltörölte egy erjedt pálinkaszagú ronggyal a vért. S akkor jöttek a sah emberei s korbáccsal szíjazták meg az egész társaságot, mert a próféta tilalma ellenére részegeskedtek.

Csak egyet nem tudtak kiverni onnan, a leggonoszabbat, a legrészegebbet, a legröhögőbbet, a „Nyomort." Valami megmagyarázhatatlan, merényletes ihlet beszéltette a nőt, mikor annak a tündér gazdaságban élő nagy úrnak el merte így mondani, az élet minden baját, rongyát, csúnyaságát. A király lelkének vonaglása kiült az arcára. Riadtan markolt bele sokszor görcsös ujjal az asszony hajába, pedig akkor az ő szívébe markolt ugyanúgy valami ujjatlan kéz. Kiáltani akart sokszor segítségért, megállásért, de igézet bűvölte le, a nyomorultan is hatalmas igazságok szemete hetetlenné cövekelte. Némán kínlódott, szeme maga volt az eleven kegyelem-kérés, Seherezádé kegyetlenül gyilkolta szavaival minden régebben elmondott mese minden káprázatát. Pogány irgalmatlansággal tagadott meg dzsinnt, szellemet, angyalt, ördögöt, paradicsomot, emberfelettit és életen túlit.

Mint gyűlölt ellensége a nap is beszélt belőle, úgy hazudtolta meg minden régebbi szavát, szívét, melegét. Kéje telt az egész világ szenvedésében, felitta lelkébe az élet minden nyomorúságát és most, mint valami vigasztalan bőségszaruból: öntötte a király egyre sivárodó, hűlő lelkébe. Nem is lélek volt az már akkor, hanem egy agyongyötört egyetlen sebként sajgó emberi test.

De éreznie kellett, elemi hatalom diktálta az agyába, hogy valami új dolog ez, a mesénél is hatalmasabb. Velőt hasító, de megmásíthatatlan. Rettenetes, de igaz. Odakünn lassan derengett már. A bekéredző fakó félhomály vigasztalanul szürke színűre festett mindent. Egy hamuba romlott világ kísértet arca bámult be az ablakon. Feloldódott a rémítő szürkeségben a mesék ragyogása, a fantázia szertelen káprázata. Csak a szobafüstölő gomolyogtatta még az illatos párát, de nehéz füstje gubóba fonta a király fázó lelkét, mely az élet legrettenetesebb éjszakáját virrasztotta át: az illúziók meghalását.

Seherezádé kimerült. Álom ostromolta, úgy rémlett neki, hogy önkívületben mondta, amit mondott. Mintha mindennek csak a hosszú virrasztás, az erős illat, a szerelmes kábultság lett volna az oka. A király keze lehullott az asszony hajáról, mint megfagyott galamb az ereszről. Szeme nézése mereven odaszegződött az ablak ónkarikájára, mintha az reménytelenné szürkült lelkének lett volna fojtó foglalatja. Nehéz harcot vívott benne a mese az igazsággal, őrjítő gondolatnak érezte, hogy így fonákjára lehet forgatni minden szépet, minden boldogságot, hogy így egyik napról a másikra meg lehet ölni egy egész világot. De hát ez az asszony, pompázó fiatalságával, lélekkápráztató lelkével, ezerszínű szívével, ezerszemű agyával, ezer csengésű szavával, mesékből lopott forróságával, rettenetes kettős tündérségével ez az asszony is csak rossz álom-e, ez is olyan fonákja-e annak a mesének, aki még tegnap volt? Hirtelen nyugtalanul, türelmetlen hevességgel ragadta meg Seherezádé kezét: Csak azt mondd még meg nekem: hol, ki tanította neked ezeket a rettenetes meséket, amiket ma éjjel elmondtál?

Szinte félálmából rezzent vissza az asszony, úgy vánszorgott ki ajkán fáradt, agyonvirrasztott hangon szürke, egyszerű felvilágosítás-képen a szó:

— A matrózok trapezunti* csapszéke, ahol táncos-leány voltam, mielőtt hozzád kerültem, oh Nagyúr...

 

*Trapezunt (ma Trabzon) város

 

                     --  --  --  --

 

 

Szilárd János SZÜRETEN. (Requiem.).  1921. 4. 40.

Öreg bortól és fiatal vérétől nekihevült, hetyke legény volt Balázs a sallai lankások kései szüretén. Ott ült a hajlék ámbítusán az öregek között, hallgatta a kortól megszürkült, pásztás szavakat, a gondot, mely felburjánzik az éveken, mint omló falakon a liceum üstöke s a tapasztalást, mely hullott az élet után szomjas lelkére, mint kiszikkadt földre a tavaszi zápor. Pohárban csillogott előtte a hegy opálosra őszült, agg bora, sűrűn emelgették a billikomot, erein végignyargalt a tűz és zabolátlan vérével a táncba ugrott mámor szilajon vágtatott, mint feltárult jövőjének titáni hódításai.

Az ambitus roskadozó árkádjain lilába öltözött szőlőlevelek melegedtek a betévedt napon, a diófa lombja hintázott az örök feledésbe, a mezőség felől ökörnyál úszott a Garam sóhaján és ők nekipirultan, csendes szavú tivornyában ülték a természet halotti torát. Édesapja, az öreg Dömötör bátya, akinek ötszáz kisholdján kívül egyetlen öröme volt az iskolázott, derék, nagy fia, pipaszár mellől szidta a kormányt, a szomszéd Galambos ráhümmögött, Magyodi sógor felkönyökölve búsült, s a hetven éves Lakos, mint nagy időket látott bölcse a vidéknek, azt mondta néha:

Nono! Lassan a testtel

Balázs pedig a szavak, a környezet, a röppenő idő jelentőségén túl a húszas évek lendületének mámorba bukott világába tévedt. Vállain érezte a világegyetem összefutó gerendázatának mindeneket alátámasztó oszlopát, karjaiban a földkerekség keserű problémái között igazság szerint szétütő erőt, szívében a szerelmet, mely minden üdvöt a keblére ölel. Megdőlt korlátokat, diadalba rivalgó ostromot, lemosolyogta a kicsinyességek kásáján rágódó öregek baját, s mélyen a pohár fenekére nézve, erősen, öntelten a nótázó szüretelők lármája felé indult.

A domb tarajáról elfeküdt mezőség felől, kopott akácok és mogorva jegenyék között kacagó fehérre gondozott templomtorony intett feléje. Körötte házak, szérűk, kazlak, szélről az ő kúriájuk, udvarán gémmel, magasan, kiágaskodón a környezetből, itt-ott felcsillogott a folyó őszi égtől sápadt arculatja, s a kaszálón, mint didergő koldussereg, gubbasztottak a boglyas sarjú-petrencék. Megállott, nézett, kitágult tüdővel, mohón szívta magába mindazt, amitől búcsúzni készült, a földet, amelybe élete öntudatlanul gyökeret vert s az eget, amelyiken pár nap múlva a planétákat is a másik oldaláról látja.

Mert megy messze, ahol más a föld, más az ég és mások az emberek. Nem különbek, csak gonoszságuk kendőzése ügyesebb, nem okosabbak, csak a képük nagyobb, de megy, mert megszállotta őt is a műveltnek kiordított Nyugat rákfenéje, mint megszáll minden alkotásra teremtett keleti erőt, hogy a lagymatag kultúra ege alatt kivesszen belőle a Keleti ősök vérein át örökölt, végtelen gazdagsága. A szín, amely ezer leviharzott évek ködén át, széles folyók mezőségein pogány isteneknek áldozó tüzekből hullott a lelkébe, mint a vérség szunnyadó zsarátnoka, a virtus, amely feszülő karjai dagadó erejében lázadt, a kísértő lelkek misztériumától megszentelt uráli fázós éjszakák és a csók, ami a derékon-kapott, meghajszolt leány vonakodásában készült párnák gyönyörénél százszor édesebb.

Balázst a gondolatoknál megtorpant jó sejtelem döbbenése ragadta meg. Felsírt a szívében veszni kárhozott világának korai gyásza, átsuhant gondolatain búcsúzásának végzete és a szüreti kábulat mohó szándékával, sietett Márta felé.

A lány ott sürgött, forgott a vendégek között, táncolt a dúsan patakzó must körül, pajkosságból érett gerezdet font a hajába és kacagott, kacagott, mint a májusi erdő. Szép volt. A tizennyolc évet beléje mintázta az Isten, tiszta volt, mint a források vize, igézetes, mint a szomjas ember álma.

Mikor a prés mellett megjelent Balázs, elhallgatott. Ráemelte két nagy len-virág szemét és — mert a fiú tréfásan belé karolt — nekiiramodott a venyigék során. Szaladt, futott. A kerítés mellett, bozótba összecsapzott málnák között leltek egymásra. Márta leveleket tépett, majd a köténye fodrát simította, Balázs pedig öles lépései után ziháló mellel állott meg előtte. Kivillogó, fehér fogai szegélyén, nedves ajkain a csók tüze, lángolt, barna szemében a feleszmélt férfi. Átkapta a lányt, mint pelyhet a förgeteg, s a mímelt vonakodás után, hogy száját, huszonkét esztendejének minden bolondos éhségét kicsókolta rajta.

Szavak tolakodtak a nyelvére, igaz, becsületes vallomás, Márta alélt volt, Erős, diadalmas a szerelmében s a mámor fátyolán látott élet fölött. Látta a virágesőben hogy a falu szegény hamupipőkéje, a lázas éjszakák erényét nyújtja áldozatul a selyem asszonyok erős, diadalmas a szerelmében s a mámor fátyolán látott élet fölött.

Boldog volt, csordulásig boldog, felmagasztosult. És a csókos ajaktól zsongó idegein az iramló percek hárfája szólt. Mikor az öregek hívó szavára magukra eszméltek, Balázs az utolsó ölelés görcsös erejével suttogta :

— Várj! Csak

És Márta várt.

A futó avart bevonta a hó, a virágot kicsalogatta a földből a tavaszi sugár, a munka kalászba érett, a venyigék vérét hordóba csapolták, majd újból hó, virág, a természet, öreg szokása szerint.

Csak Balázs késett. A sűrűn érkező leveleket követték gyérebb híradások, Dömötör bátya dicsekvését mind halkabbra és halkabbra fogta és az ő derék, tanult fiáról ha beszélt is ókor, Márta előtt mindig hallgatott. Aztán, a negyedik évben, már más előtt sem ejtette ki ezt a szót: fiam. Ha pedig felhánytorgatták, firtatták a dolgot, összerántotta a sörényes szemöldökét és gorombán felelt, mint a gyalulatlan koporsó, ha megdöngetik. Azt is kerülő úton tudta meg a falu, hogy az ötszáz kisholdból a fele elvándorolt.

Egy nyárvégi napon végigfutott a hír a házak során: Balázs beteg! Itt hektikáról suttogott a szóbeszéd, ott más nyavalyáról, csapkodták a kezüket a vének és Márta ablakát lesték a fiatalok. Majd mikor a kúria köves udvaráról kitámolygott az öreg batár az állomás felé, amerre haladt, elhalt a szó és dübörgött a négy rozzant kerék, mint a meglódult halottas menet és sírtak a beszáradt tengelyek, mint a siratok csukló éneke.

Másnap az ambituson látták a megtért fiút, roncsát a réginek, árnyékát a megtermett legénynek, akit eléjük festett az emlékezet. Párnás karosszékben, takarók alatt feküdt a napsugár alá, mint aki didergő lelke idegenben elhullatott nyarát várja a hazai tűztől, gondolatainak elfakult káprázatát, fiatal életének két úri marokkal elherdált kincseit. Megnyúlt pergamen arcán csak a két nagy barna szeme lángolt, befelé világító mécsei az élő ravatalnak.

És jött a szüret: Az ötödik. Balázs, mert feltört benne a kísértő emlékezés, s mint a bűnei nagy terhe alatt vergődő gonosz, vagy mint a csatákat vesztett bús veterán, látni akarta vesztébe gördült végzetének minden beidegzett színhelyét, kocsin indult a sallai lankások nótás hajlatába.

A vendégek között Márta is ott volt. Szabódott ugyan, de anyja ráparancsolt s az öreg Galambos is úgy tartotta jónak, hogy ne írja lelkét a puszta homlokára. Ha ott lesz, ám legyen. Nem az első nóta, nem is az utolsó, a   a gyerekfejjel tett részeg esküvés, a főkötőről megfeledkezik, amikor... no bizony szóra sem érdemes, nem még hervadni szemlátomást.

Balázs már a diófa alatt üldögélt, mikor megérkezett a lány. Meleg takarókba bugyoláltan, elrévedező, fáradt szemekkel kutatta végig az őszi ködmönébe öltözött mezőt, amelynek párázatából reménykedések, vágyak, pompás küzdelemre felkészült akarat romokba döntött bástyái ködlöttek át. Akkor és most!

A kóros testben sorsa ellen lázadó lélek úgy látta merészen indult emlékeit, mint gőgös várak felhőket döngető fokát a völgy ingoványába zuhant hitvány kődarab.

És Márta jött. Szerényen, mint az árnyék, lassan, fehéren, mint a nyári égen ballagó ború. Balázs tenyerébe hullatott kezét hosszan ott feledte, s a kézfogás meghitt pillanatában a két szenvedés egymásra talált.

- Márta! - suttogta Balázs. A lány nyúlt, hogy megsimogassa, a fiú gyöngyöző homlokát. Az öregek az ambituson nagy hirtelen a pohár fenekére néztek, de Lakos, mint nagy időket látott bölcse a vidéknek, előbb azt mondta, hogy:

Nono. Nagyobb kórságból is lábolt ki már ember.  Aztán, még sohasem volt csendesebb szüret. Pedig tüzelt a nap, mint az öreg ember későn fellángolt szíve, ég és föld az ősz farsangi ruhájában nyújtotta kincseit. De torkán forrott a nóta, a bor ereje megtörött a józan bánaton, lehet, hogy talán az öreg batár miatt, amelyik, mint hívatlan vendége a tarka szüreti népnek, ott meregette sötét ablakszemeit a hajlék udvarán.

Egyedül Balázs volt, aki szilaj kedvre éledt. Mint aki megtalálta kóbor életének elveszett fonalát, ifjúság, erő, lendület, telhetetlen vágyak és titánok harci kedve harsogott föl benne. Bort kért. Ivott. Huj, huj, nótára gyújtott, pajkos dalokra, mozsarat dörrentett, koszorút font Márta hajába, megnyitott tüdejét, fenékig szívta a must részeg illatával és a horizont vonaláig kitárt széles karokkal, mint megtérésében csordulásig boldog fia a megbocsájtó, szelíd mezőknek, ölelésre, irigy istenek földiektől megvont gigászi ölelésére vágyott. És Mártát kézen ragadva, sietett, futott a bozótba összecsapzott málnák ölére.

Az öregek megint a pohár fenekére néztek, Galambos és Dömötör bátya titokban egymásra pislogott, aztán — mert Lakos már dúdolt — gurgulázó, viseltes hangon ők is nótába fogtak, öreg nótába, amilyen sok derék vagyonból néha, mint egyetlen örökség marad a keserű unokákra:

 

Iszogatok, dalolgatok,

Azt mondják, hogy korhely vagyok,

Korhely vagyok.

 

És szállt a nóta, szállt, vontatottan, búsan, mint az ökörnyál a Garam sóhaján, a pohár ürült, az arcok elborultak a könyöklő tenyérben, mint hegy mögött a napáldozás. Nyári emlékezések ködlő tájain elcsattogott életviharok visszadörrenő harmóniáit hangolta a négy borízű torok, s mikor a harmadszor megismételt kórus a végire ért, hogy:

 

Pedig én csak altatgatom,

Csitítgatom, altatgatom

Az én beteg szívemet..

 

Mint a templom zsoltáros hajójába a zendülő ég lesújtott haragja, velőt hasogató sikoltás csapkodott feléjük a málnák felől:

 

Vér!.. . Vééér! . ..

 

Dömötör bátya kezében szilánkra tört a pohár. Szája szegélyén szedres sápadásban ült ki a rémület, szeme árnyékából a megtébolyodtak felcsapott tüzével, a hátára borított asztal legázolt cserepein át, tele tüdőből nekiengedett ormótlan üvöltéssel rohant, rohant a görcsös sivalkodásában fuldokló Márta felé. Galambos, Nagyodi sógor és az agg Lakos, mint gonosz átoktól űzött, támolygó holdkórosok bokázva, lihegve, egymást taszigálva a háta mögött és évek vergődése volt a futó pár pillanat, míg eléjük tárult a szörnyű jelenés, ahol az arczára borult Balázs rossz tüdejéből a diadalmas halál vörös lobogója lengett..

Aztán egy el nem dalolt dallal szegényebb lett a föld, egy örök mátkasággal gazdagabb az ég és a fekete batár négy hangos kereke hazáig siratta néma utasát.

 

 

Szini Gyula HALÁLUGRÁS Elbeszélés.1914. 29. 570.

A parkban itt-ott félkör alakú karéjok voltak kinyesve a buxus-bokrok sűrű rendjéből. És ezekbe az esti virágillattól mámoros fészkekbe fiatal asszonyok és leányok bújtak el a lampionok tarka japáni pillangói alá, amelyek a sötét lombpamacsok közül villogtak elő.

A nők a hódolóik udvarában kis tea-asztalok körül ültek fehér lakkos csecse-becse székeken. Fejük fölött magas cédrusok szeszélyesen görbe és görcsös ágaikkal nyújtották föl legyező-alakú lombkoronájukat a holdvilágos ezüst portól csillámló égre.

Az asszonyok nagyon is simuló, lágy kínai selymekbe burkolóztak. Parányi lábaik és ikráik finom pókháló-harisnyákból fehéredtek ki. Mezítelen vállukat és keblüket lehajtották, mint a mámoros írisz a szirmát, ha magához akarja csábítani a tétova pillangót.

A női arcvonások a lampionok színesen megszűrt fényében szinte tündériesen átszellemültek. Szemöldökeik íve hajlottabb, merészebb lett. Szemük karikája megnőtt. Ajkaik bársonyosak lettek. Csupasz karjaik puhábbakká, polipszerűekké változtak át. Némely fekete hajkorona medúza-tincseket bocsátott le a márványos és mégis forró keblekre. A nők körül magas termetű, darázs derekú férfiak hajladoztak. Fehér ingmellük kirikított a karcsú frakkjukból. Borotvált arcuk mozgékony idegeivel pajkos gondolatok és szatír-vágyak játszottak.

— Veszedelmesen és féktelenül boldog vagyok — súgta Alarik egy asszony fülébe — mert érzem, hogy ma meg fogok halni.

— Ne tréfáljon — felelte halkan és ijedten az asszony, mert a férjem még meg találná hallani.

— A derék lord Gillingham! — szólt gúnyosan Alarik. — Halálommal legalább az ő talpra nem esett vicceitől is megszabadulok.

— Maga nem fog meghalni — suttogta az asszony,— mert még tud bosszankodni.

— Majd meglátja! — fenyegetőzött Alarik. Egy csillag szaladt le az égen, mint valami titokzatosan író kréta a minden titkok feketetábláján. Alarik babonásan megremegett.

— Miért gondol maga ma folyton a halálra? — kérdezte lady Gillingham.

— Mert halálosan szerelmes vagyok beléd — felelte Alarik.

Lady Gillingham letépett egy írisz-virágot és átadta Alariknak:

—- Ezért a virágért — szólt — kapni fogok magától egy készlet Bruxelles-i csipkét, Bruxelles nincs messze.

— De én nem utazom el — mondta Alarik — mert ebben én már nem lelek gyönyörűséget. Itt akarok maradni a maga oldalán. Életem utolsó óráit talán máshol töltsem?

— Nem hiszek magának — felelte az asszony. — A mi körünkben nem halnak meg olyan könnyen az emberek.

Ebben általánosságban igaza van — mondta Alarik — de én kivétel vagyok. Meg kell halnom. Úgy vagyok, mint aki meredek lejtőn hajtja a kocsiját és nem tudja, hogy a sziklafalon túl, amely a kilátást elzárja előle, van-e még út vagy csak az örvény tátong. A lovakat már nem tudom visszarántani.

— Magyarázza meg világosabban — kérte a lady.

— Sok unalmas részletet kellene elmondanom. Nem akarom vele terhelni.

— Mindent mondjon el — felelte lady Gillingham — mert mindent tudni akarok.

— Jó, hát elmondom — szólt Alarik — de ha unatkozni fog, ne rám vessen. Először is kártya-adósságom van, amely holnap esedékes. Holnap jár le a halasztás határideje is, amelyet hitelezőim visszavonhatatlanul utoljára engedélyeztek. És harmadszor, holnap kell véglegesen nyilatkoznom, hogy elveszem-e feleségül Snyders kisasszonyt.

— Kérje meg a kezét — felelte az asszony nagyon halkan, nagyon gyönge hangon.

— Nem tudom, hogy egyáltalán szóba fog-e velem állni Snyders kisasszony, mert már megsúgták neki, hogy én csak magát szeretem lady Gillingham!

— De Snyders kisasszony kimondhatatlanul szereti önt — szólt a lady és mindent meg tudna bocsátani önnek.

— Már nem — mondta Alarik — aminek a legbiztosabb jele, hogy Ellen kisasszony, azaz, bocsánat. Snyders kisasszony el sem jött erre a mai kerti estélyre.

— Történt maguk közt valami? — érdeklődött lady Gillingham.

— Történt — felelte Alarik meglepően nyugodtan. — Megmondtam Ellen kisasszonynak, hogy csakis magát szeretem, Polly!

— Megőrült?— riadt föl lady Gillingham és az arca sápadtabb lett, mint a holdé. — Gyalázat, amit művelt! Elárult engem, kiszolgáltatta a világnak a mi titkunkat, amely inkább az enyém, mint az öné. Maga megesküdött előttem, hogy soha senkinek nem fog szólni. Most pedig megszegte az esküjét! Hitvány, becstelen és férfiatlan eljárás a magáé!

— Őrültség volt, tudom — szólt Alarik — de egyszer ki kellett törnie belőlem. Mert az én szerelmem túllángol már minden tébolyon.

— Különös őrültség az öné — szólt gúnyosan lady Gillingham — van benne rendszer. Csak nekem ártott vele, saját magának nem. Önre nézve merő dicsőség, hogy lord Gillingham felesége a szeretője.

— Az oltárképem, az ideálom! — sietett felelni Alarik. — Mert természetesen csak azt vallottam meg Ellen kisasszonynak, hogy szerelmes vagyok önbe, sőt még azt is hozzátettem, hogy sajnos, ön nem viszonozza ezt az érzelmemet.

— Ezzel még gyanúsabbá tett engem Snyders kisasszony előtt. Most már sejteni fogja az igazat!

— Nem tehettem másképp — szólt Alarik. — Azt a bolond leányt csak drasztikus módon tudtam lerázni a nyakamról. Már utálom a sok pénzét, amivel meg akarta vásárolni az én szerelmemet, amely nem eladó. Egész lényem, szerelmem minden önzése fölháborodott ellene. Nem bírtam tovább!  

— Most már értem— sziszegett a lady — hiszen ön saját magát kergeti a halálba! Én már nem tudok segíteni magán. Valamennyi ékszerem zálogban van. A lord több pénzt már nem ad nekem. Mindent, amim volt, odaadtam magának. Akár hiszi, akár nem, szegényebb vagyok, mint a legszegényebb asszony. A lord olyan fösvény lett egyszerre, mintha mindent megtudott volna rólunk. Ki tudja, meddig leszek még lady Gillingham ! . . .

Alarik a szavak súlya alatt valósággal összeroppant és alig mert az asszony szemébe nézni.

— És még maga fenyeget meg engem azzal, hogy öngyilkossá lesz? — fakadt ki Polly asszony. — Én egészen föláldoztam és odadobtam magam az ön szerelmének. Maga pedig a legválságosabb pillanatban akar cserbenhagyni? A halálba akar menekülni és engem szégyenben, szegénységben itt hagyni? Átkozni fogom a sírját és nem áldani!

Alarik nem felelt. Még jobban összezsugorodott és tűrte, hogy az asszony halk, de féktelen szitkai özönével hulljanak reá.

— Gazember! Silány himpellér! — fújta magából a dühöt az asszony, akiből hirtelen kitört a régi shoreditch-i mosogató leány. — Te akarsz engem megijeszteni, te naplopó? Fogadjunk, hogy most te fogsz halálra válni ijedtedben. Tudd meg, hogy a férjem teljesen tönkrejutott. Csőd előtt van! Én tettem tönkre. És ki miatt? A szeretőm miatt, akiről csak most tudom, hogy hitvány, aljas, hálátlan fickó. Öt év óta úgy élsz, mint valami királyi herceg, úgy kártyázol, mint az amerikai dollárfejedelmek, olyan kedvteléseid vannak, mint az orosz nagy hercegeknek. Kinek köszönheted mindezt? Csak nekem. Öt év alatt már a második férjemet tettem tönkre miattad. Most pedig, amikor a legnagyobb a baj, amikor a legégetőbb szükségem van rád, akkor ... De jobban ismerlek téged. Te nem fogsz meghalni. Élni fogsz és visszamehetsz kasznárnak Derby grófjához. Én pedig visszapártolhatok a mosóteknőhöz Shoreditch-ben.

Alarik merev, sápadt, érzéketlen arccal nézett maga elé. A halálra gondolt, az egyetlen kibúvóra.

— Nem hittem — mondta végre megtörten — hogy valaha ilyen csúnyán fogom befejezni az életemet. De sejthettem volna. Semminek sincs jó vége. Engem is utolért egyszer a szerencsétlenség és többé nem ereszt el.  

— Megérdemled! — vijjogott az asszony — becstelen életnek csak becstelén vége lehet!

— Ne oly hangosan — súgta Alarik — már sokan ide figyelnek.

— Bánom is én! — felelte lady Gillingham és kis híja, hogy sírva nem fakadt.

— Vigyázat! — súgta hirtelen Alarik — jön a férjed.

Lord Gillingham kemény, elhatározott arccal közeledett feléjük:

— Kedves barátom — szólt Alarikhoz — kérlek egy szóra.

Karon fogta Alarikot és a park egy elrejtett zugába vitte. Alarik gépiesen engedelmeskedett.

— Észrevetted-e — kezdte lord Gillingham — hogy Snyders Ellen kisasszony nem jelent meg ma este?

— Azt hittem, hogy itt van — felelte közömbösen Alarik.

— Ne tettess — mondta a lord — jól tudod, hogy Ellen temiattad nem jött el. De azt már nem tudod, hogy Snyders kisasszony, amint hallom, betegen fekszik a lakásán és nem jöhet. Te tetted beteggé! És én azért jöttem, hogy egyenesen odavigyelek hozzá. Ne habozz! Gyere!

— Nem megyek — felelte Alarik és dacosan odatámaszkodott egy fához. A szíve titokban nagyon hevesen dobogott.

— És ha lelőlek, mint a kutyát? — szólt a lord, minden izében remegőn, a szemében halálos gyűlölettel. — Pisztollyal a kezemben kényszerítselek, te bandita?

Lord Gillingham fenyegetésképp a zsebébe nyúlt.

— Nem félek a pisztolyodtól — felelte Alarik és farkasszemet nézett Gillinghammal.

A lord homlokát a vak indulat lángja borította el, pisztolyának a csöve megvillant a holdfényben, azonban hirtelen valaki hátulról megrántotta a karját. Lady Gillingham volt, aki utánuk lopózott és a bokorból mindent hallott.

— Add ide a pisztolyodat — kérlelte az asszony a férjét.

— Le akarok számolni ezzel a rablóval — sziszegte a férj. — Kirabolt, megbecstelenített, mint ahogy kirabolt és megbecstelenített másokat is.

— Csak csendesen! — csillapította az asszony. — Előbb én akarok beszélni vele. Add ide a pisztolyodat!

A lady fellépésében annyi határozottság és keménység volt, hogy lord Gillingham, a ki még mindig szerelmes volt a feleségébe, kutyamódra engedelmeskedett, átadta a ladynak a pisztolyát és morogva, átkozódva elment.

Az asszony egy ideig merően nézett Alarik szemébe, aztán hirtelen felemelte apró kis kesztyűs öklét és belecsapott a szeretője arcába. Alarik monoklija messzire repült. A gavallér kissé megtántorodott, de aztán elkapta az asszony kezét és szomorúan mosolyogva szólt:

— Még mindig nem értesz meg engem, Polly? Nem érzed, hogy mennyire szeretlek? Emberfeletti módon, őrülten, halálosan! Minden gazságra képes voltam miattad. Elfogadtam a pénzedet, elfogadtam az ékszereidet, elfogadtam a férjeidet és a gavallérjaidat. De magamat nem adom el. Inkább meghalok, semhogy elfogadjam Snyders Ellen kisasszony kezét és pénzét. Érted már?

— Furcsa dzsentlmen vagy! — kacagott föl keserűen lady Gillingham. — Én odadobtam magam miattad, csakis temiattad, hogy pénzed, mennél több pénzed legyen. Selyemfiú vagy, lásd be magad is. Nem értem, milyen gőz szállt egyszerre a fejedbe, hogy «nem akarod magad eladni! Mi vagy te? Herceg. gróf, multimilliomos? Rongyos fickó vagy és kutyakötelességed, hogy visszafizesd azt, amivel tartozol nekem, te hálátlan koldus!

— Tehát te is azt akarod, hogy elmenjek Snyders Ellen kisasszonyhoz és megkérjem a kezét?

— A kötél már a nyakadon van és még mindig a»t kérdezed, hogy levegyed-e — gúnyolódott lady Gillingham. — Te ostoba fickó! Ahhoz nem voltál finnyás, hogy engem áruba bocsáss? Magadat pedig nem akarod eladni? A bolondok házába való vagy!

—Bolond vagyok, mert őrülten szeretlek, felelte higgadtan Alarik — és mert máskép nem lehet, meg akarok halni.

— Hát halj meg, ha mersz — nevetett föl gúnyosan lady Gillingham és Alarik kezébe nyomta a pisztolyt. Megvetően végigmérte tetőtől talpig.

— Meg sem csókolsz? — kérdezte tőle Alarik.

— Eszem ágában sincs — felelte a lady és elment.

Alarik magára maradt és belenézett a pisztoly csövébe. Aztán mást gondolt. Nem akart úgy meghalni, mint a kutya. Utána akart lopózni lady Pollynak. A lady bizonyára visszament a társasághoz. Mögéje fog lopózni a bokorba és a mikor Polly a legszebben, a legbűvösebben nevet, akkor fog elcsattanni a ravasz . . .

Annyira el volt merülve gondolataiba, hogy észre sem vette, hogy egy helyütt a bokorsövény szétvált és egy fehérruhás nő lépett be a rejtekhelyre. Snyder Ellen kisasszony volt.

Alarik háta mögé lopózott, ügyesen elkapta a pisztoly csövét és egy rándítással kicsavarta a kezéből.

Alarik meglepetten nézett a leányra.

— Mit akar?

— Meg akarom menteni az életét — felelte Ellen kisasszony.

— Mi köze önnek az én életemhez? — kérdezte Alarik.

— Mindent tudok — felelte Snyders kisasszony — az imént beszéltem lady Gillingham-mel. Tőle tudom, hogy ön meg akar halni.

— Kisasszony, önt félrevezették — felelte Alarik ridegen.

— Tudom — mosolygott Ellen kisasszony. — Mindent hallottam, mert, bocsássa meg az őrültségemét... itt voltam elbújva a hátuk mögött és minden szavukat tisztán megértettem.

— Ha mindent tud, akkor,mit kivan még tőlem?

—Csakugyan, mit kívánjak? — szólt Snyder kisasszony. — Ön még a pénzemért sem akarja magát «eladni» nekem. Inkább meg akar halni, semhogy eladja magát másnak. Lássa, én is úgy vagyok ezzel, mint maga. Én sem akarok élni maga nélkül. Én sem akarom eladni magam másnak. Én is elszántam magam a halálra. Haljunk meg együtt! Ön előbb megöl engem, aztán megöli saját magát. Öljük meg magunkat, mert lady Gilingham becsülete is így kívánja. A világ azt fogja hinni, hogy mi egymás miatt haltunk meg. A ladyra nem fog senki sem gyanakodni. Ennyivel csak tartozik ön lady Pollynak, akit annyira szeret, tisztel és akinek a nevét nem akarja botrányba fullasztani?

Alarik végignézett a kisasszonyon. Ilyen szépnek, fölhevültnek, kipirultnak még sohasem látta. És még a fülében csengett lady Gillingham gúnyos kacagása.

— Azt hittem — szólt lassan, minden szót megfontolva — hogy úgy fogok meghalni, mint a gazdátlan eb. De az utolsó pillanatban utánam jött egy fehérruhás leány, aki sajnál, és talán őszintén meg fog siratni. . .

— Nem akarom megsiratni, mert nem akarom túlélni — felelte Ellen kisasszony.

— Ne jöjjön velem a halálba, Snyders kisasszony — szólt csöndesen Alarik. — Ilyen hitvány, semmi emberért, mint én, nem érdemes meghalni. Asszonnyal tartattam ki magam, más pénzén éltem jól, vígan, könnyelműen. Egyszer csak meg kell halnom. Legyen hát most. Vagy azt akarja, hogy még egy csomó embert tönkre tegyek? Nem fel tőlem, Ellen kisasszony? Merne e hozzám feleségül jönni? Hiszen én tönkre juttatnám magát is, lady Gillingham miatt!

— Nem félek magától — felelte Ellen kisasszony — mert szeretem magát. És lady Gillingbamlől sem félek, mert ez az asszony mindent elvehet tőlem, csak a szerelmemet nem, amelyet maga iránt érzek.

— Ha így van a dolog — szólt Alarik csöndesen — akkor fogja meg ezt a pisztolyt és irányozza a szívemnek. Számoljon, egy, kettő,három ... és ezalatt gondolja meg, hogy érdemes-e meghalnunk mindkettőnknek lady Gillingham miatt?

Ellen átvette a pisztolyt, célzott, számolt, egy, kettő

Aztán messze eldobta magától a fegyvert. Kitárta mind a két karját, megölelte Alarikot, magához vonta a fejét és csókjainak, könnyeinek záporával borította el.

 

 

Szini Gyula A POLGÁRTÁRS. Elbeszélés.1919. 22. 248.

(Kivételesen Nyugatos szerző. Tőle még a h12-9. fejezetben olvasható, G.)

 

A csengettyű hosszan csilingelt, maga Moreau doktor nyitott ajtót. Polgári ruhában, háromszögletű csákóval, szuronyos fegyverrel a vállán egy szőke, sápadt fiatal ember állt előtte:

— A nép nevében! Itt lakik Bouleau törvényszéki elnök?

— Nem lakik itt, — felelte nyugodtan Moreau doktor.

A katona egy lépést tett előre. Mögötte a lépcsőház sötét hátterében szuronyok villogtak.

— De itt lakik! — mondta a katona és úgy nézett előre, befelé a lakásba, mint akit nem lehet többé visszatartani.

— Higgyen a szavamnak, polgártárs, — szólt az orvos — én Moreau doktor vagyok, ez itt az én lakásom, nincs itt más senki, mint én és a betegeim. Bouleau törvényszéki elnök, azt hiszem, egy emelettel följebb lakik.

A szuronyos, szőke fiatalember eltűnt, az ajtó becsukódott. Moreau azonban ott maradt és hallgatózott. Kemény, katonás lépések hágtak föl a felsőbb emeletre, aztán az orvos tisztán hallotta, amint megrántják a hímzett csengettyű-zsinórt, puskatusok gépiesen dobbannak lábhoz, csend, a feje fölött.  Szaladgálás, majd ugyanazok a lépések megint lefelé koppannak. Moreau doktor kilesett a kémlőlyukon: a katonák közt köpcös, meglett korú ember tipegett és fehér, púderes parókájától élesen elütött vérvörös, izgatott arcza.

A kémlőlyuk reteszét visszatolta az orvos. Tudta, hogy mi sors vár Bouleau törvényszéki elnökre. Forradalmi törvényszék elé állítják, mint az „anciem régime" emberét, aki még a hajviseletében is ragaszkodik az átkos múlthoz. Holnap, holnapután talán már őt is ott viszik a Moreau ablaka alatt azon a fekete kétkerekű kordén, amely fáradhatatlanul szállította az elítélteket a Saint Antoine külvárosba, a Barriére du Tröne guillotine-ja alá.

A kordé már senkiben sem keltett borzalmat, ismerős nyikorgására csak a gyermekek szaladtak az ablakhoz.

A megszokott, tompa halálfélelem Párisában, amelyben csak a tánchelyiségek éjjeli lármája zsibongott életkedvtől, Moreau doktor lakása valóságos kis sziget, a béke paradicsoma volt.

Egykedvű, csöndes bolondok, röpködő képzeletű meghibbant rajongók voltak a lakói. Moreau apai gyöngédséggel és felsőbbséggel ápolta őket. Szavaiban, nézésében, egész magatartásában olyan rendíthetetlen és jóságos nyugalom tükröződött, hogy úgy hatott a betegeire, mint valami szelíd, zsongó zene. Szinte orvosság és terápia nélkül gyógyított. Lakása elfoglalta az egész emeletet, mert mindig kellő számmal voltak paciensei. Nem özönlöttek hozzá az emberek, mert Moreau vigyázott, hogy híre ne jusson el mindenhová. Nem is volt más betege, mint akit korábbi ápoltjai ajánlottak be hozzá. Moreau doktorhoz nagyon nehéz volt bejutni.

*

A hatalmas szalon ablakmélyedésében ült Dujardin, a hellén arcélű fiatalember, Forradalmi divat szerint a haja, hosszan, szabadon a nyakába omlott: lágy, hullámos selyemszálak tengere. Szoborszerűn fehér és leányos fényű arcából ibolyakék szeme néha ijesztő tűzzel lobogott elő. A felügyelő gyakran elnézte ezt a szobornak alkotott, szinte tökéletes Antinoust és sóhajtott:

— Mily kár érte!

Dujardin rendszerint egykedvű, bánatos volt és szelíden, okosan beszélt. Aztán hirtelen kigyulladt a szemefénye, fölugrott, fölemelte a két karját, lebegni, forogni kezdett és mondta:

Repülök ... repülök ... én, Daedalus, Ikarus.

Alig lehetett visszatartani, hogy föl ne pattanjon az ablakdeszkára és le ne repüljön az utcára. Amint a rohama elmúlt, tompa érzéstelenségébe esett vissza.

Calbet, az ügyvéd odalépett hozzá:

— Lajos király ő felsége üdvözletét küldi önnek.

Capet Lajos? — kérdezte Dujardin. — Hiszen már nem él, kivégezték.

— Látta? - kérdezte Calbet.

— Nem láttam, hanem hallottam.

— Csak az igaz, amit az ember a saját szemével lát. Lajos király ő felsége él. Itt van. Akarja látni?

Dujardin vállat vont. Az ügyvéd pedig elővett a zsebéből valami piszkos, összehajtogatott rongyot: csipkés, női selyemkeszkenőnek lehetett a maradványa :

— Itt van ő felsége! — mondta az ügyvéd ihletett arccal. — Hajtson előtte térdet.

Dujardin megvetően elfordult a rongytól. A Felügyelő azonban melléje osont és a fülébe súgta:

— Hajtson térdet! Ne izgassa föl Calbet polgártársat!

Dujardin gépiesen letérdelt a rongy elé, amit az ügyvéd eléje tartott, aztán újra visszaült a helyére közömbösen.

— Ő felsége kinevezte önt Franciaország pairjévé, — szólt Calbet és továbbment.

Pollock egy nyúlánk, angolos megjelenésű fiatalember sompolygott Dujardin mellé és súgta neki:

— Ne fogadja el az állást! Ne fogadja el!. Ön nem tudja, mi történt. Anglia köztársaság lett. Pitt ajándékba küldött Robespierre-nek egy guillotine-t. Holnap kivégzik vele XVI. Lajost és a porosz királyt. Tudja, hogy kitől hallottam ezt? A Szent Lélektől, aki szintén itt van Parisban.

Dujardin arcán egy izom nem moccant.

— Nézze csak, milyen szép antik gyűrű, — mutatta a Felügyelő. — Csak azért mutatta meg gyorsan a gyűrűt, hogy elvonja Dujardin figyelmét az ablaktól, amely előtt meglibbent egy fehérszárnyú galamb árnyéka. Ha Dujardin megpillantott valami elsuhanó madarat, mindig abban a veszedelemben forgott, hogy fölébred a kényszerképzete és repülni akar.

A Felügyelő valóságos őrangyala volt a betegeknek. Senki sem tudta, honnan jött, mikor jött, mi volt a foglalkozása. A házhoz tartozott, de senki sem volt vele tisztában, hogy Moreau doktornak fizetett alkalmazottja¬e, vagy pedig valami meggyógyult beteg, aki hű maradt a doktorhoz és oly jól érzi magát nála, hogy el sem akar többé menni. Figyelmes, szolgálatkész, áldozatkész lélek volt. Mindenkinek kedvében igyekezett járni. A betegek közt a jóságával csodálatos rendet tudott fenntartani. Ezért nevezték a Felügyelőnek.

A Szépség és Előkelőség suhogott be a szalonba.

Egy fiatal nő, aki minden lépésével illatfelhőket és zsongó zenét keltett anélkül, hogy illatszert használt volna, anélkül hogy szólt volna. A zene a járásában, karcsú dereka ringásában, sötét, mély szemének ütemes pillogásában, ajkainak merész és mégis szelíd vonalában, ujjainak görbülésében lappangott, az illatot hajának kalász szőkesége, orcáinak hímpora, nedves ajkának forró érettsége keltette. Illatos volt, mint a gyümölcs, magától. És szűzi illatú.

Dujardin fölkelt és udvariasan székkel kínálta meg a hölgyet. Louise kisasszony könnyedén biccentett a fejével és az egyszerű székre királynői méltósággal ült. le Termetének nyúlánkságában, mozdulatainak ünnepiességében, fennhordott pillantásában szép és kegyetlen gőgje lappangott akaratlanul is. Azon nők közé tartozott, akik akkor nem kockáztathattak volna meg egy lépést sem Paris utcáin anélkül, hogy a tömeg indulata ki ne törjön ellenük. Pedig csak színésznő volt Louise kisasszony, egy harmadrangú színház tagja és Moreau intézetébe azért került be, mert egy nap nagyon zavaros dolgokat kezdett mondogatni barátnőinek az öltözőben.

— Nagyon nyugtalan vagyok — szólt Louise kisasszony Dujardin-hez — már napok óta nem kapok hírt Ladomériából*. Félek, hogy apám ő felségének valami baja esett.

 

*Lodoméria: magyar hagyomány szerint egykori szláv ország a mai Volhinia területén.

 

Dujardin részvéttel a hangjában kérdezte:

— Csak nem fenyegette valami veszedelem?

— A parasztság föllázadt ellene. Legutóbbi levelében azt írta, hogy országában rohamosan terjed az az új átkos szellem, amely Franciaországunkat is tönkre tette. Nem lehetetlen, hogy a nép elűzte apámat trónjáról. Azt sem tudom, él-e még.

Kinézett az ablakon, el a háztetők fölött, mintha a messzi Ladomériába szállt volna nyugtalan, kereső pillantása. A betegek nem tudták, hogy van-e egyáltalán a világon egy Ladoméria nevű ország. De azzal csaknem mindegyik tisztában volt, hogy a ladomériai királyság az a rögeszme, ami miatt Louise kisasszony az intézetbe került.

Ön mint polgári származású ember — sóhajtott Louise — nem is sejti, hogy a fejedelmi családok élete örökös remegés, örökös bizonytalanság. Uralkodóházunk egész múltja a rémtörténetek sorozata.

Szemében borzalom zöld fénye gyulladt ki, mintha egyesítené magában az átélt rettegések minden kínját.

Dujardin, mikor négyszemközt maradtak, így szólt:

— Tehát nem hallgat meg, Louise kisasszony.

— Mondtam már önnek, hogy szeretem.

*

De ez a szerelem csak szenvedést jelent a számomra. Gondolnom sem szabad arra, hogy az öné legyek. Én Ladoméria király hercegnője, nem lehetek felesége polgárember fiának. Különösen most nem, mikor házunk a forradalom ostromainak van kitéve. Ilyenkor nekünk, arisztokratáknak össze kell tartanunk, még ha a szívünk kettéhasad is belé.

Dujardin szomorún nézett kifelé. Maga sem tudta, hogyan történhetett vele, hogy belezavarodott ebbe a gyönyörűségesen szép, de elmebajos nőbe. Szerelmes volt a pokol minden olthatatlan és reménytelen tüzével. Madárszárny csapott el az ablak előtt. Dujardin izgatottan fölugrott:

- Föl! Föl! Rajta! Repülők... Surr . . surr. . .

Louise kisasszony elfordult tőle és titokban könnyet morzsolt szét a szemében.

Dujardin mint az őrült forgott lábujjhegyen és olyan mozdulatokat tett, mint a búgócsiga, amely forgás közben föl¬föl emelkedik.

Hirtelen azt érezte, hogy kéz nehezedik a vállára. Moreau doktor volt:

— Elég, vicomte! Elég a komédiából! A „vicomte" megszólításra Dujardin halott halvány lett. Árulástól tartott.

— Miért bámul rám olyan nagy szemmel? — kérdezte Moreau doktor. — Vagy úgy. Ön még nem tudja a nagy újságot. Robespierre-t lefejezték. A jóléti bizottság tagjait letartóztatták. Éljen a rend! Éljen a szabadság!

Dujardin és Louise egymásra bámultak. Azt hitték, hogy Moreau megbolondult.

Puskalövés dördült meg az utcán, utána gyors egymásutánban még kettő vagy három. Az orvos az ablakhoz rohant és kinézett.

— Vigyázzon, fellőnek! — intette Louise.

— Ó, hiszen ezek a rendcsináló csapatok. Az utcán katonás rendben, kemény, fegyelmezett lépésekkel egy csapat haladt feltűzött szuronnyal. Az utca üres volt. Csak egy ember futott eszeveszett iramban és bekanyarodott egy mellékutcába.

Még mindig nem hiszik el? — kérdezte Moreau doktor.

Dujardin lehajtotta a fejét:

— Oly nehéz elhinni, hogy ismét szabadon lehet föllélegzenünk.

— Ó, bocsánat, — vetette közbe az orvos — elfelejtettem önöket bemutatni egymásnak.  Vicomte de Fouy . . . marquise de Lansignac ...

On nem, polgári származású? — kérdezte Louise.

— A jó doktor az imént leplezett le. A nevem nem

Dujardin, hanem De Fouy.

Louise csodálkozó, meghökkent és egyben szomorú szemmel nézett végig a vicomte-on. Az orvos megértette a pillantást és sietve szólt:

— Remélem, vicomte, most nem fog többé repülni?

— Bizony, nem volt valami nagy mulatság — felelte De Fouy. — Néha magam is megijedtem, túlságosan szabályosan csináltam a dolgot. Valahányszor madár szárnya rebbent meg az ablak előtt. gyakran félrefordítottam a fejemet, hogy ne kelljen észrevennem, ne kelljen táncolnom, nagyon fárasztó volt.

Louise sápadtan, remegve hallgatta végig mindezt és hirtelen se szó, se beszéd, kifordult a szobából. Az utcán szüntelenül csapatok vonultak föl. Puskaropogásra, üdvlövésre ijedt emberek ki¬kidugták a fejüket az ablakon, de gyorsan megint visszakapták. Senki sem akarta elhinni, hogy Robespierre-nek és társainak a kezéből kiesett a hatalom.

Moreau maga szaladt le az utcára, mikor megpillantott egy polgárt, aki újságot tartott a kezében. A polgártárs szívesen adta kölcsön a lapot, hogy Moreau átfuthassa. A megnyugtató, bizalmat keltő híreket Moreau mohón falta. Sokkal biztosabban, nyugodtabban vert a szíve, mikor nyomtatásban olvasta a jakobinusok bukását.

Ladoméria? — mosolygott Louise. — Megvallom, hogy csak annyi közöm van Ladomériához, hogy a dédanyám onnan való volt.

— Nagyszerű ember ez a Moreau, — felelte Dujardin. — Az életünket köszönhetjük egy ötletének. És milyen tapintatosan válogatta ki mindegyikünk számára azt a betegséget, amely leginkább illett az egyéniségünkhöz és a melynek tüneteit a lehető legkevesebb fáradsággal játszhattuk el naponta.

— És egyikünk sem tudta a másikról, — jegyezte meg Louise — hogy csak színlel.

— Nem tudom! Én például, — felelte Dujardin — én valahogy megéreztem, hogy magán az őrültség tünetei csak futólagosak lehetnek. Valahogy nem illettek ahhoz a jósághoz és okossághoz, amely magából áradt akaratlanul is.

Louise felmerengve, elgondolkodva nézett maga elé:

— Én is  reméltem, hogy maga megfog gyógyulni.

Szinte önkénytelenül megfogták egymás kezét, furcsán elmosolyodtak és úgy maradtak, csöndesen, egymás kezét fogták és hallgattak, mint mindig.

Moreau lépett be a szobába és gyorsan el kellett engedniük egymás kezét.

— Mondja, kérem, — fordult hozzá LouiseCalbet ügyvéd voltaképp kicsoda?

Pontarlier hercege.

— És Pollock?

— De Muny gróf, ő felsége volt segédtisztje.

— És a többiek?

— Nagyrészt komoly betegek voltak, akik azonban a gyógyulás útján vannak: van köztük, aki gazdag tőkepénzes volt, néhány volt állami tisztviselő, kereskedő, valamennyit a forradalom tette tönkre.

— És a Felügyelő?

— Ha már a leleplezéseknél tartunk, — szólt Moreau doktor — el kell árulnom, hogy a Felügyelő  jakobinus volt, a forradalmi törvényszék bírájaként, működött, míg elmezavar nem lepte meg. Ő a legsúlyosabb beteg az egész házban. Gyógyíthatatlan. mondta Louise.

Én rám mindig a legegészségesebb, legépebb ember hatását tette.

— Ama mániákusok közé tartozik, akik hihetetlen ügyességgel tudják elpalástolni a rögeszméjüket. Különben föl sem vettem volna a betegeim közé. Ladru polgártársat, ez a Felügyelő neve, nagyon alaposan megvizsgáltam. Tökéletesen imbecillis és csak azért engedtem be a házamba. Dujardin megkérdezte:

 

— Ez az ember még bíró korában bizonyára néhány rokonunkat juttatta a guillotine alá. És ezzel éltem egy födél alatt! Ha ön, doktor, nem mondja, én nem hittem volna el, hogy ez az ember akár egy legyet is képes megölni.

Akiről nagyon sokat beszélnek, az különös törvényszerű véletlen, rendszerint megjelenik.

A Felügyelő nyitott be az ajtón.

— Búcsúzni jöttem, — mondta Ladru polgártárs. — Meg kell köszönnöm önnek a nagy jóságát, doktor úr. És kellemesen fogok visszaemlékezni mindenkire, akivel itt töltöttem el a keserves hónapokat.

— Ön el akar menni? — szólt Moreau. — De én nem engedem el.

— Mennem kell, — felelte Ladru. — Az új régime kinevezett törvényszéki elnöknek. Itt a kinevezésem.

Moreau ámuló arccal olvasta végig a kinevező kmányt és csaknem dadogva mondta:

Kinevezték  önt!

Ladru polgártárs elmosolyodott:

— Ez nagy elégtétel nekem. Bizonyítja, hogy milyen kitűnően játszottam el itt az imbecillis kórképét. Ezt önnek is el kell ismernie, doktor úr.

— De hát miért volt ön itt? — kérdezte Dujardin.

— Hogy megfigyeljem önöket, — felelte Ladru polgártárs. — Valaki följelentette névtelenül Moreau doktort.

A sápadtság mint villámfény cikázott át valamennyi arcán. A szívükben megfagyott a vér. Képzeletükben a guillotine véres árnyéka emelkedett föl.

— Isten önökkel, — mondta Ladru polgártárs a maga csöndes, jóságos, megnyugtató modorában. — Azt hiszem, nem neheztelnek rám. Elég tisztességesen viselkedtem.

Meghajtotta magát és eltávozott. A társaság dermedten, némán maradt együtt. Louise különös, álmodozó szemmel tekintett az ajtóra, amelyen át a polgártárs eltűnt.

— Derék, jó ember! — tört ki belőle. És valamennyien megkönnyebbülten fölsóhajtottak.

*

 

1909. 1. ADY ENDRE: SZINI GYULA Nyugat

"Lelki kalandok", "elbeszélések", ára 4 korona", és a többi, a címlapon, - ez mind nem igaz, nem így igaz, ez mind közönséges és gyáva, bántó, szomorú. Igaz csak az, hogy Grill Károly könyvkiadó vállalatában Szini Gyulának megjelent egy harmadfél száznál több oldalas, gyönyörű, nagy poémás könyve. És szubjektíve, ez írás alkalmából, igaz még az is, hogy ez a könyv nagyon jó, vagy nagyon rossz kezekbe került, olyan ember kezeibe, aki Szini Gyulát már régen lesi…

Nevetséges volna, ha arról külön és sokáig beszélnék, hogy Szini Gyula az ő új, finom lelkéhez mérten új, finom, egyéni, magyar, Szini-nyelvet csinált. Nevetséges volna, ha ezt a lélek és hangulat-embert, ezt a kényes törékeny poétát összevetném France-szal vagy az ifjúkorbeli Kiplinggel, avagy a francia szimbolisták egykét névtelen, próza-író óriásával. Saját lelkemben gázolnék, s olyan igazságtalan volnék Szini Gyulával szemben, mint öt év óta éppen elégszer.

Egy új, - már tudniillik elismerésben új, - nagy, magyar írót, egy fiatal, befelé-csukló kardú harcost, egy idegen világból való édes testvéremet akartam itt néhány sorban, bűnbánóan megjegyezni. Ez a Magyarország - ósdi, unalmas jajkiáltás - borzasztó, gyilkos, reménytelen ország, de ahol ilyen maga-ember, maga-művész születhetik, élhet és produkálhat, ilyen gőgös befelé-ember, ilyen elbeszélő lírikus, ilyen új lélek-háborító a maga finomságában, ilyen csöndesítő a maga forradalmában, - ott, itt, illetve Magyarországon, nemsokára érdemes lesz élni

*

 

 Függelék

 

 

Justh Zsigmond: A PUSZTÁN Hangulatok. Írta és barátjának, Feszty Árpádnak ajánlja Justh Zsigmond. 1891. 35. 563, 36.578.

 

Apropós: Justh Zsigmond (1863 – 1894.) naplója. Athenaeum, 1941. Párisi napló, 1888. Hazai napló, 1889.

*

Justh Zsigmond naplója és levelei - Magyar Elektronikus Könyvtár

 

I.

A puszta bölcse.

Egy délután toronyirányt szeltem át a csaba-csüdi pusztaságot, kocsim hol nagyot zökkent a szikes göröngyök tetején, hol mély kátyúba jutott. Csak nagy üggyel-bajjal jutottunk a karámig. A pásztor épen a kútra terelte a jószágot, amely a forró nyári naptól elhízva, lomhán neki dőlt a vályúnak s úgy ivott.

Az útszél nagyra nőtt sásából egyszerre egy kaszás mosolygó arca bukkant elő: a Franyó Miska volt, süketnéma legény a homokháti szőlőkből. Hallottam már róla rég, hogy nagyon gyakran jár ide ki puskázni, bandukolni a vadvizes mocsarak világába.

Rám nevetett. Derült, életerős fiú volt. Zöldeskék szeme majd mindig mosolygott, bizalmasan, nyíltan tekintett a szemeim közé, a piros képén, erős vonásain mintha csak a forró napsugár fénye verődnék vissza.

Úgy látszik, nagyon megörült nekem. Még az idén nem találkoztunk, pedig hát jól elvoltunk együtt mindig, ő elágált (hadonászott) óraszámra s én néztem. Oly gyorsan mozgott, akár a macska, kezeivel szédítő sebességgel értetve meg magát. Így most is két-három kézemeléssel, két-három új játékkal felvilágosított, hogy hogyan jött ki ide Szabad-Szent-Tornyáról, hány óráig tartott gyalog és hogy már megint visszakészül.

Mutattam neki, hogy hazaviszem kocsin. Egy percig sem szabadkozott. A kaszáját a csőszre bízta, tarisznyájából, szűréből ülést csinált magának a kocsiderékon, a lábaim előtt (egy világért sem ült volna mellém), s aztán a kocsisnak megmutatta az utat; toronyirányt a pusztában, elindultunk. Árkon-bokron előre, iránytűnk a végtelen láthatár már-már oszladozó délibábja, útmutatónk a sás, katángkóró. Franyó azt mutatta, hogy milyen magas volt a nád, mennyit vesződött vele, míg le tudta kaszálni. Aztán az egyik lábát felemelve, pillanatra szomorú arcot vágott: fáj, beleszaladt egy kákavessző. «Sebaj» hitette kezével derült arccal, «nem érdemes a szót pazarolni érte», ez volt hangtalan magyarázatában.

Aztán hirtelen felemelkedett összekuporodott ülőhelyéből, s széles mozdulattal, amely szinte végigsimította az egész pusztát kelettől nyugatig, boldogan a magáénak vallotta e mindenséget. Igen, hisz övé minden, a mit lát, tapint, a nagy ég minden csillagával, napsugár színével, a puszta millió színes, tarka virága, az övé a délibáb, meg az esti csillag, az övé mindaz, amit szeret, amiről tud.

És én, midőn a kocsira felvettem, nagy naivitásomban azt hittem, vigasztalni fogom, s ezzel enyhíthetek a «napos melankóliáján». Franyó egyet lendített a jobb kezével, aztán, mintha képzeletben puskát emelt volna a szeméhez, mutatta, hogy vadászni szokott. Mily gazdag volt árnyalatban a két keze mozgása, elsorolta nékem hirtelen, gyorsan, hogy a kis bíbicektől a nagy lomha túzokokig, a pusztai sasokig, a róna minden szárnyasa a puskacsöve elé jöhet. Bukdácsoló mozdulatokkal lefestette, hogy buknak fel a vízi-madarak, egy széles mozdulata a pusztai sas röptét és bukását festette le. Aztán hirtelen hozzám fordult, a mellemre szegzett mutató-újjal megtudakolta: szoktam-e én is vadászni. De amint megkérdte, már meg is értette, hogy nem. «Igaza van!» A tekintete szomorúságában ki volt fejezve, hogy tüdőbajos embernek nem való ez a mesterség.

Egyszerre szánalmasan vigasztalni kezdett, és a lényegesen kezdte. A hüvelykujját magasra emelte, hogy ö is magányos ember, ő sem házasodhat meg, mert, mutatta, süket is, meg néma is. De — folytatta, a két orcáját végig simítva — azért jó színben van, meg a két karját tapogatta végig: azért erős; majd a szíve gyors mozgását mutatta hamiskás gyors kézjátékkal: azért ez se kutya!

«Ne beszéljünk róla, szót se érdemel,» volt ismét abban, ahogy a keze fejét meglegyintette. Aztán hüvelykujját megint kifeszítette, s aztán a másik kezével megmutatta, hogy ö is, én is ilyen állapotban vagyunk, s boldogan, nyugodtan mosolygott tovább.

A legelőt elhagytuk, kukorica-föld mellett robogtunk el. Magyarázta, hogy nem ér semmit, s hazafelé mutatva, elsorolta az ujjain, hogy hány cső van minálunk egy kukoricatőn. Egyszerre, — hogy dohányföld mellett mentünk el, — az egyik ujját szájába dugva, kérdőleg nevetett reám. Tagadólag intettem neki. «Jól van» volt helybenhagyó fejbólintásában, rossz a tüdeje, mutatta nagyot ütve széles kezével hatalmas mellkasára. Majd a cséplő-gépet mutogatva, füleihez vitte kezét: nem hallja! Ismét az a kézmozdulat, amelyet annyiszor emelgetett. «Szót se érdemel,» s mosolyogva magyarázta, hogy azért a gabonából készült kenyér jól esik neki. Mert dolgozik, mutatta tovább, s így éhes. Majd, folytatta kézjátékát, ma sokat gyalogolt, s ha fel nem vesszük, akkor még gyalog is tér haza. De, s most cikornyás cikcakkot rajzolt a levegőbe, nem így, mint mi, kik kocsiúton nagyokat kerülünk, «de igy» s egyenes vonalat húzott a kocsi sárhányóján.

Aztán folyton azt mutatta, melyik dohány s kukorica az értékes, melyik az értéktelen. De majd mindegyik ítéletéhez oda biggyesztette a „se baja” szokott kézjátékát. Egyszerre nem értettem meg, hogy mit magyarázott. Ekkor úgy hitte, azt kérdtem, hány éve már, hogy siketnéma. Hatost rajzolt a levegőbe, hat éves korában, nagy betegség folytán lett nyomorék, (ezt ugyan tudtam rég), majd széles kört írt le, mint aki örül annak, amit lát, nem kér egyebet az Ur Istentől.

Egyszerre csak azt vettem észre, hogy haza értünk, s úgy éreztem, a másfélórai utat még ilyen rövid idő alatt soha sem tettem meg. Mindenben, amit mutatott, magyarázott, a megelégedést láttam, s így hamar telt az idő.

Még a házamban különben soha sem volt. Nem szabadkozott egy cseppet sem, bejött kis bizánci írószobámba. Mosolyogva leült az íróasztalom elé, megtekintett mindent. Amiről tudta, mire használják, annak nagyon megörült. Egy papírvágó késsel egy ép megérkezett újságot fel is vágott, kérkedőn nézve körül, hogy látjuk-e azt, hogy ö erről is tud. Jelezte, hogy írni is tudott, de elfelejtette. Aztán pár asszony fényképét, amely az asztalon állott, kezébe véve, megint nevetett, felemelte a hüvelykujját, a magányosság ez általa feltalált jelképét, s nevetve tagadólag intett nékem, «nem nékünk való ez uram!» ismételte a kézmozdulattal. A kertben nagy büszkén mutogatta egy almafa oldalán, hogy szemezni is tud. Aztán, hogy evett is egy általa szemzett fa gyümölcséből. Majd egy befőzni való almát, egy körtét, meg egy rózsát kért tőlem. Mindannyiszor megmutatta, kinek szánta.

A körtét átadva néki, összetöpörödött kezekkel haladt előre, öregasszony járását utánozva: az édes anyjának szánta. A kicsiny s így főtlen állapotban rossz viaszalmával öccsét akarta megtréfálni. «Hát a rózsával mi lesz?» kérdeztem kíváncsi kézlejtéssel.

A süketnéma felemelte ismét hüvelykujját, tagadólag csóválta a fejét, aztán önmagára mutatott: övé lesz, meg, hogy pohár vízbe teszi, ha haza ér. Ezzel boldogan mosolyogva, hogy így megrakodva távozik, hátára rántotta a tarisznyáját, s magasra emelte a rózsaszálat, hazafelé indult.

Tehát ez a nagy bölcs, megtalálta önmagában azt, amit annyian másban is hiába keresnek: a boldogságot!

 

II.

 

Justh Zsigmond: Az elkárhozott. 1891. 36. 578.

Augusztus vége felé az első ködös éjszaka párái ráfeküdtek a pusztaságra. Ködfelhőbe borult minden; sötét, párás, de azért meleg éjszaka volt, amelynek nedves levegője nagy messzeségre elvitte a hangot.

A végtelen ég felhői mintha csak mind a föld végtelen lapjára borultak volna. Innen-onnan gerlebúgás hallatszik, honnan e hang ily késő órákban? Egyszer keletről hallatszik a bugás, majd délről jő rá a felelet, mintha most közelednének egymáshoz, keresnék egymást.

Csak búgnak, búgnak, míg egyszerre csak egymásra talál a két dalos madár s elhallgat. Pár percnyi végtelen csend, majd megint Orosháza irányából hallik a bugás; ez is halad, közeledik, arra felé tart, amerre az a másik kettő előbb elhallgatott. Majd elnémul ez is, s most már csak a pusztaság síró, nesztelen zenéje terjed végtelen messzeségbe.

A búgó gerlék a ló-pásztorok voltak, így keresik egymást, kihajtva Szabad-Szent-Tornyáról a pusztára lovaikat, legeltetni. A gerlebúgást utánozva keresik egymást a puszta sötét csendjében.

Mikor aztán vagy húsz legény s vagy negyven ló összecsapódott, felgyújtják a puszta csillagát, a pásztortüzet, s körülterített subáikra heveredve, pipaszó, dalolás közben átvirrasztják az éjszakát.

Itt a csendes éjszakában, akkor, midőn a gyümölcs-fakasztó nyár haldoklik, s viszi-viszi magával messze, ismeretlen tájakra a mezők virágait, dalos pacsirtáját, a végtelen csillagos kék égre ködfátyolt borít, ilyenkor új tavaszra nyitnak reá, mert megszületik a szívük mélyén a mi népünk lelke: a dala, amely végig iramlik a pusztaságon és reáhajlik a szerelemtől beteg leány szívére. Virágot fakaszt belőle, s arany álmaival szövi körül, új tavaszt ígér neki, új ébredést, az akácvirágok új nyilasát, amelyeknek édes illatánál ez álmok talán már valósággá is válnak. Édes őszöm így dalolsz te nékünk új kikeletet a szívünkbe, így dalolsz új ébredésről, új szerelemről, így hiteted el nekünk ott a nagy tűz körül, hogy az első köd még nem vitte el magával a nyár aranyporát, még nem oszlatta el az utolsó tünde délibábot.

Egy éjszaka lementem közéjük. Úgyse tudtam aludni, ablakomig hallatszott a nóta. Szöreg Miska viszi az első szólamot. Végig fekszik a subáján, kezét, napbarnított arcát behinti a pattogó tűz, mély hangja betölti a pusztát. A többi követi, mind dalol. Benne a dalban, hogy elmúlt a nyár, hogy hervad a levél, hogy csillag sem világít már soká a szívbe, hogy közeledik a fonókák, a csókok, a meleg kemence nyara, amely megérleli azt a csókot, amelyet gabonaéréskor ejtetek, ott a búzakalász tenger közepén, s a mellyel megpecsételték azt az ígéretet, amely most dalba öntve, a ködös messzeségbe árad.

A dalos csikósok között egy öreg gubbaszt. Bánatos arca sárga, pergamen-szerű a bőre, mélyen be vannak esve szürke kifejezéstelen szemei. Az orcája keserű ráncai között azért elfér az a bágyadt mosoly, amely folyton ott játszik a petyhüdt ajkai felett.

Ez az egyetlen öregember köztük, az öreg Bús Mihály.

Ahogy Szöreg Misa elfújta a nóta utolsó strófáját, az öreg kiverte pipáját s megszólalt:

Rosszra visz ez a nóta titeket, ördögnek tetsző ennek a nótának minden egyes verse, Belzebub csinálta annak a kottáját. Szöreg Misa egyet mordult magában, végig törülte a gyolcs inge ujjával a száját, aztán fütyülni kezdte a nótát, a melyet az előbb danolt.

Az folytatta, az öreg csak fütyölt. Ez tetszik a rossz hatalmaknak a legjobban. Hej Szöreg Mihály, voltam én is dalos legény, mégis, mégis…

«Ejnye Bús bátyám, hát, ha hívő, akkor mit pipál? az nagyobb vétek, mint dalolni.

Danolni, az Urat dicsérni nem vétek. A nótátoknak nem a kottája, hanem a szava a vétkes, — én is daloltam a gyülekezetbe, minden vasárnap, — most már pipálhatok!»

Krisztusban hívőnek nem szabad, mondta a legény, ránevetve a társaira. Az voltam, kicsaptak. «Tán csak nem szólaltam meg én, eddig csak szótlanul figyelve a furcsa párbeszédet.”

«De úgy van, uram, úgy van. Tíz álló esztendeig térített az asszony szóval, tettel, megmutatva a követendő utat. Ő már húsz esztendeje, hogy bejutott közéjük. Megmutatta nékem a «jó» és a «rossz” országútját, rávezetett lassan arra az ösvényre, amely felfelé vezet. Tíz álló esztendeig voltam «utazó, tíz év multán lettem csak méltó arra, hogy közéjük bejussak. S egy átkos percben csak eljátszottam az üdvösségemet.

«Tán csak nem?» Kérdeztem. «De úgy van, uram, úgy van. Feleségem, olyan ritka jámbor asszony, de nagyon szigorú magára, csakúgy, mint másra. Minden kis hibámat mindig feladta a gyülekezetnek. Azért futott olyan rémséges soká. 10 esztendeig, míg bejutottam, szerettem én, uram, a dohányt is, bagót is, az italt se vetettem meg. Ha a Zsuzsám nem látta (azt hittem az Ur elnézi nékem), hamar félrevonultam a kukoricáshoz, s ott pipálgattam naphosszat. Egy-egy szippantásnak a füstje tán csak nem jut fel a mennyországig? Az asszony csak kiérezte a ruhámon, lajbimon a bagót, leheletemen az italt. Nem ért semmit a titkolódzás. Jaj uram, de meg is szenvedtem érte! Hogy beszélt a lelkemhez, hogy simította annak végig minden redőjét. Párszor meg is vert, de akárhogy is volt a kedve, jó-e, rossz-e, csak feladott mindig a gyülekezetben.

A legények most mind figyelték a szavát, mintha csak mesét mondana, úgy belebámultak a szájába. Szöveg Miska halkan oda szólt hozzám: «A felesége viszi a sírba a szegényt. Úgy elgyötri a térítésével, hogy már nincs is helyén az esze.” «Aztán kelmed csak bejutott- kezdtem most felvéve az elejtett fonalat.

«Be» mondta folyton egyformán mosolyogva, öt évig voltam köztük, jól is ment a dolgom, a feleségem is hitt nékem. Még a kukoricáig is eleresztett egyedül, tette hozzá boldogan mosolyogva, «egyszer lássa, szakította félbe mondókáját «így kárhoztam el.»

«Hát elkárhozott? «El én mondta nyugodtan és, meggyújtva pipáját a tűznél, csak mosolygott tovább.

A Misa odaintett nékem, mutatva, hogy nincs helyén az esze.

Lássa, uram, én is voltam fiatal. Fiatalságom nékem is virágos, nótás volt, csak úgy, mint ezeké. De hát akkor még azt hittem: a nóta boldogít. Most azt tudom, hogy a ti útjaitok, mondta a ló-pásztorokhoz fordulva, «a pusztulás ösvénye.

«Az bátyám, kiáltotta oda neki hetykén Szöreg Mihály, «a kendtek pusztáján árvereztek múltkor is, nem a miénken.

«Az más mesterség, az a földi javakra vonatkozik. Az ő javaik nem e földről valók, nincs olyan végrehajtó a föld kerekségén, aki ahhoz nyúlhatna. Így tanít engem napról-napra az én Zsuzsi szolgám!»

«Az viszi a bátyámat ma is arra, hogy elhiggye azt a sok badar beszédet, amit a gyülekezetben folytatnak, pattant fel még ingerültebben Szöreg Mihály, «azért a kis dohányért csak nem kárhozik el,» mondta hevesen, aztán dünnyögve végig heveredett a subán, mint akinek már dalolásra nincs kedve s aludni készül.

«Hát tudod már te is a bűnömet? Hej fiú!» Mondta az öreg Bús szelíden, «okulj a szerencsétlenségemen.

A dolog így történt folytatta hozzám fordulva, «a feleségem, ki szent asszony, minden néven nevezendő akadályt az utamra gördített a maga mérhetetlen jóságában, hogy bűnre vezető utakra ne tévedjek, az Úrnak nem tetsző módon ne kereskedjek. A dohányomat mind a meszes gödörbe hányta, a kassza-kulcsot magánál tartotta, s nem adott ki belőle nékem de csak egy fityinget sem.

«Hát ebbe hogyan mehetett bele kelmed, hiszen a ház is, a telek is a magáé?» kérdezte az egyik csikós, egy fiatal szálas legény. «Amióta láttam, hogy ő tartja éltünk rögös útján a szövétneket, azóta csak ráhagytam én mindent, az ő szavában éreztem az Ur malasztját. »

«Akkor is az dől belőle, ugye», mordult bele Szöreg Mihály, «ha magát piszkolja a házuk udvarán, hogy még a Molnárék tanyájára is elhallik, pedig azok vannak vagy kétszáz lépésnyire kendtektől.

Akkor is az Ur szava beszél belőle, mert akkor is csak az én javamat akarja, ha a szennyes fejemet mosdatja, mondta még mindig mosolyogva Bús Mihály.

«De folytassa, Bús Mihály, lássa érdekel nagyon a beszédje.»

«Érdekes is az, tanulságos is. Hej maguk is tanulhatnak tőlem, mert még a jóról és a rosszról nem tudnak semmit. Ha annyit tudnának a mennyei vigalmakról, mint az én Zsuzsim, nem dalolnák itt át a fél éjszakát. Szent lenne az életük, mint az én Zsuzsim szája. De hát az ördög nem alszik, az ébren virraszt, s hamar ráteszi a kezét a szegény ember lelkére. Az enyém és az övé már, mondom anyjukom vigyázott reám, hogy szerette volna, hogy ott túl a mennyországban is együtt legyünk a vigalmakon. Bár,—tette hozzá a mély meggyőződés hangján hozzám fordulva, — ott nincs házas élet. Ki-ki külön él, s nem tud földi gyengéiről semmit. A legfőbb gyönyör nem a szeretkezésben áll vetette oda a dalos Szöreg Misának, ki kalapját a fejére húzta s úgy hallgatta az öreget.

«Én», folytatta Bús Mihály, «azt hittem, ha a lét mézét újheggyel szedem, nem ártok meg magamnak. Megcsalódtam. Eleinte lopva, titokban lejártam a kukorica szélére, az árokba pipálni, de ezt se soká. Egyszerre csak elfogyott a dohány, feleségem meg még a könyörület-fillért is megvonta tőlem, mert tetszik tudni, mondta hozzám fordulva, «irgalmasságból néha napján adott egy pár krajcárt nekem.» Ezt hívta könyörület-fillérnek. — Hát ezt is megvonta tőlem. Ekkor egy ilyen átkos percben — lám uram, ilyen gyenge báb az ember. Júdás harminc pénzért az Urat adta el, én két köteg dohányért a lelkem üdvösségét. Loptam, uram, én, becsületes Bús Mihály, kiről senki sem tudott volna bűnös cselekedetet eddig elmondani. Két köteg dohányt loptam a báróék földjén. Ezt szívtam el, két héten által, nagy gyönyör volt, nem hittem volna akkor, hogy oly drágán fizetek meg majd érte. Feleségem egy este rajta ért. Ijedten látta, pipálok, gondolta, tudta, hogy nem pénzért jutottam a dohánylevelekhez. Megremegtem, s ijedten, töredelmesen bevallottam neki mindent.

Ugyan az Isten tegye magát akárhová, hát ez volt a vétke? - kérdezte egy suhanc, ki a tűznél szalonnazsírt csepegtetett a kenyerére.

«Nem elég nagy vétek ez, könnyelmű fiatalember? Feleségem, amint megtudta vétkemet, zokogni kezdett. A szegény pára elsirat minden nap négyszer, reggel, délben, este, meg éjjel az alvás legközepén. Másnap, hogy ő maga is bűnbe ne essen, s el ne kárhozzék, feladta vétkemet a gyülekezetben. Kicsaptak érte s a tanító reám olvasta az írás szent szavait, átadott az örök kárhozatnak. Szegény Zsuzsim, azóta csak jajgatni tud rajtam, kinek a mennyország vigalmaiban nem lesz része, kire az örök világosságból még csak egy árva sugár sem esik, kinek csontjait a gyehenna örök tüze fogja égetni, kitől majd, ha az ítélet hozsannája meg fog szólalni, örökre el kell majd válnia.

«És nincs mentség? - kérdtem én az öregtől.

Nincs, mert aki egyszer már bejutott közéjük, s akkor vétkezik ilyen nagyot, annak nincs kegyelem sem a földön, sem az örök bíró előtt.»

«És most hogyan fér meg az élte párjával?

-Szegény párom, ha nincs a gyülekezetben, csak engem sirat egész nap. Ezért hát nappal, ha csak tehetem, a kukoricásba bújok, s ott alszom vagy pipálok, oda nem hallik a szava.

- Most már pipál?

- Iszom is. Ha egyszer már elkárhozom, legyen miért. Meg is verem néha az öregemet, ha már nem győzöm hallgatni; nem védi magát, mert a hívő asszonynak tűrnie kell. De ilyenkor is csak azért jajgat, hogy ezzel is csak gyarapítom a bűneim lajstromát.»

- Aztán ebben az órában mit művel?

- Ilyenkor alszik. De könnyű álma van nagyon, hirtelen felneszel. S ha felriadt, ott kezdi el, ahol elhagyta. Leírja a pokol gyötrelmeit nékem. Pedig éjjel ez, uram, nem tréfadolog, sötétben, csendben nehezebb elviselni. Így szöktem ma is ide, nem győztem már hallgatni, eljöttem a tűz irányába.

- Itt a bütykösöm, bátyám, ne kímélje, jóféle tavalyi pálinka, mondta most már derültebben Szöreg Mihály.

Az Isten megver téged is, engem is érte. De te még fiatal vagy, van időd a vezeklésre, meg hát, mondta két korty között, «enyhébb a bűnöd, még nem voltál köztük, nem tudsz az igaz ösvényről.

Az öreg letörölte száját, egy csomó bagót vert ki a pipájából, azt a szájába gyömöszölte, s aztán lomhán mosolyogva, belebámult a hamvadó tűzbe.

Szöreg Misa pár percig hallgatott, aztán ő is, a többiek is dalolni kezdtek. A virradat első sugaránál még szólt a dal; szinte úgy érzett, a nóta ereje mosta el az éjszaka ködét.

Napfényes reggelre virradtunk. Úgy éreztem, a lelkünk ifjúságát, szüzességét lehelik be a harmatos ébredő mindenségbe, s életre hívják benne mindazt, ami élni született, s ezért magában hordja az örökkévalóságot.

Az öreg Bús lekonyult fővel, összekuporodott testtel aludt az elhamvadt tűz szélén.

*

Mutatvány Justh leveleinek címzettjeiből

 

271 CZÓBEL MINKÁNAK
272 CZÓBEL MINKÁNAK
276 FESZTY ÁRPÁDNÉNAK
277 CZÓBEL MINKÁNAK
291 AGGHÁZY KÁROLYNAK
292 PEKÁR GYULÁNAK
293 CZÓBEL IMRÉNÉNEK

296 CZÓBEL MINKÁNAK
297 FESZTY ÁRPÁDNÉNAK
298 CZÓBEL MINKÁNAK