h14– 70. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók.

 

2017. 09.24. – 10. 07.

 

 

Magyar prózát írók

 

Bevezetés

 

 

Tartalom

 

 

P. Szathmáry Károly (h14 65) közlése: Báró Wesselényi Miklós a 1838-i pesti árvízről, 1888

BÁRÓ WESSELÉNYI MIKLÓS NAPLÓJA AZ 1838-IKI PESTI ÁRVÍZRŐL. (Folytatás.) 1888. 4. 718;  1888. 45. 730.

SZŐLLŐSI ZSIGMOND: Lovagias ügy. 1909. Karácsony 20

SZŐLLŐSI ZSIGMOND. CSATTANÁS AZ ÉJSZAKÁBAN. ELBESZÉLÉS.  1912. 16. 316

SZŐLLŐSI ZSIGMOND: A HARAMIA. ELBESZÉLÉS. 1914, 8. 148.

SZŐLLŐSI ZSIGMOND: A SZIGET ELBESZÉLÉS.

1914. 16. 310.

SZÖLLŐSI ZSIGMOND KÉT ASSZONY. Elbeszélés. 1914. 30. 590.

Szőllősi Zsigmond TERRORISTÁK. 1919. 32. 373.

FENYŐ MIKSA: Szőllősi Zsigmond Nyugat 1908. 2.

Szúk Géza. DALNY 1904. 26, 436.

Szúk Géza A JAPÁNOKRÓL. 1905, 36. 574, 589

 

 

Szuk Géza főmérnök a Ganz-gyárban Budapesten; 1893. júliustól 1904. februárig

 

 

Függelék

 

 

Tábori Kornél: A BUDAI CITADELLA TITKAI 1913. 36. 717

Zuboly: BONTJÁK A NEMZETI SZÍNHÁZAT. 1913. 39. 768.

 

*

 

P. Szathmáry Károly (h14 65) közlése: Báró Wesselényi Miklós az 1838-i pesti árvízről, 1888. 41. 666. Részletek.

 

1838 március

13-án, kedden írtam. Szép nap. A jég körül jártam. Temérdek ember a Duna partján. Ebéd alatt indult meg a jég; darabig csendes méltósággal robaj nélkül ment, később megállott s az emberek újra kezdettek rajta járni. 5 órakor újra megindult s nem sokára tornyosulni kezdett. s főni és forrni a jégtömegeket duzzadva emelő s újra szétzúzó hatalma a dühöngni készülő Dunának. A víz már partjain túl lejtett, a kő-korlátoknak már csak tetői látszottak s helyenként a most csinált ganaj-gátig terjedt. A bőszült folyam a váci töltést átszakasztotta, de a jég folyvást haladván, a nézők csoportja majd minden azt hitte, hogy már kiöntötte mérgét.

Majd híre futamodott, hogy a víz már benn van a városban. A Duna felé siettemben víz még csak szivárgott át a kis gáton. Haza menvén lovat nyergeltetni, midőn a város piacára értem, már ömlött a hullám a váci-utcán lefelé, bajjal tudtam ezzel szembe s csaknem hasig vízben lovagolni.

 Midőn leszálltam szegény lovamról, nem gondoltam, hogy ez lett legyen rajta utolsó lovaglásom s midőn ágyamba feküdtem, hogy én e házban is többet ne háljak. Alig szenderedtem el, midőn János azon hírrel jött be, hogy már kapunk előtt a víz.

A félrevert harangok kongása s a még csak helyenként felrémült nép süket moraja, mely az éj csendjén

keresztül mint egy baljóslat hangzott, az egésznek keblet szorító alakot adott. Megvallom, még mind azt hittem, hogy az ár már elérte felső fokát s csakhamar szállni is kezdett a víz, szállásom előtt is.

Kevés idő múlva feljebb kezdett a víz emelkedni s egy kívülről jövő fertálymester tudtomra adta, hogy a soroksári töltésen keresztül tódul a víz. Veszélyt — megvallom, — az enyémekre és tájékunkra nézve még ekkor sem gyanítottam, mégis kértem Tánzeréket

(szomszéd), hogy ha a víz növekszik, menjenek át szállásomra, gyermekeimnek pedig átvitele iránt rendelést tettem. Ezzel reggeli 5 óra tájban beindultam a városba, hallván, hogy a városházánál vannak csónakok, oda szándékoztam, onnan oda evezendő, hol szükséges.

A kígyó-utcát már csaknem egészen víz alatt találtam, előbb térdig, majd övig gázolva haladtam s megtérni már nem akarván, nyakig érő vízben értem a város-piacra. Minden ruhám testemre kezdett fagyni s míg Helmecyhez értem (Trattner-Károlyi házban, alig egy pár száz lépésre), már jég-kéreg borított. Haza küldtem köntös és felsőruha után, későn érkezett azzal János, mert már egy darabig ladikkal kellett jönnie. Mihelyt felöltözhettem, csónakot keresni indultam. A Sebestyén-piacon jövő-menő hajókat s temérdek népet találtam.

E szomorú napnak (14-ikén szerdán) reggelén 7 és 8 óra közt egy ladikra ültem, mellyel épen Havas szenátor jött. Vele a belváros utcáin eveztünk s a Váci-, Kishíd-, Aranykéz- és más utcákból hordtuk a menekülőket.

Képzeltem, hogy a külvárosok szegény lakosai kis házacskáikban minő rémületben lehetnek, de hogy annyi ezer élet forog veszélyben, azt nem gondoltam. Ha a házak összeomlását — mely néhány óra múlva kezdődött — tudtam volna képzelni, erővel is rákényszeríteni Havast a veszély helyére sietni.

Szinte délig eveztünk benn a városban, ez a munka sem volt egészen hiába való, mert ha nem épen jelen, de sietve közelgő veszélytől mentettünk meg sokakat. E tájon számos hajók jártak le és fel.

A ref. templom előtt sebesen rohant a víz, de még oly kicsiny volt, hogy a hajóból kiszállva kellett azt egy darabig húzni. Innen az Üllői-útra mentünk,

Néhány embert vittünk az országút még szárazban levő részére (a múzeum előtt) s ezeknek jó szolgálatot tettünk, mert a honnan hoztuk, a ház nemsokára vízbe dőlt.

A József- és Stáció-utcákból harsogott a segélyért kiáltók lármája; ide siettünk. sokat volt szerencsénk megmenteni. Már akkor kezdtek a házak omlani és düledezni.

Kieveztünk a Kerepesi-útra s azon keresztül a Fűzfa- és Síp-utcából rakodtunk meg egy párszor emberekkel, kiket a Prónay Albert* lakásával szemben, a Huszár-ház mellett tettünk szárazra.

 

*Prónay Albert (1801. március 31. – Tóalmás, 1867. augusztus 14.) táblabíró, helytartó, titkos tanácsos, koronaőr, evangélikus egyházkerületi felügyelő.

 

Reggel óta kétszer is változtak evezőink, — ketten voltak, — én eveztem és kormányoztam. Havas délután 5 óra tájban szárazra szállott. Én vissza a romok és düledező házak közé mentem. Midőn egyszer megint jól megterhelt hajómmal a szárazhoz értem, a düledékek, házromok, jégtömegek, bútorok, gerendák s minden más akadályok közt, csak alig s a legfeszültebb munkával lehetett a szűk utcákon haladni. Az embert, mindenütt a roskadó épületek és fedelek lezuhanása fenyegette. Hol elől, hol hátunk mögül, hol oldal-felől omlott egy-egy épület össze. Csak ezeknek dörgő, ropogó, csörgő lármája nyomta el időről-időre a kétségbeesők hasító sikoltásait.

Már csaknem 12 óráig folyvást és szakadatlan evezvén és dolgozván, átázva s elkényszeredve kifogytam erőmből, hajósaim is újra enni és nyugodni akartak, s a munka további folytatására reá nem vehettem.

Kénytelen voltam Prónay szállásánál, hol alul fogadó van, kiszállni. Az enyémen kívül még dolgozott vagy két hajó ugyanazon a tájon. Mégis bajosan tudtam volna a kénytelen nyugvást eltűrni, ha a fogadóban egy pár új evezőt s munkám folytatására a Prónay titoknokát nem kapom; ezeket elküldöttem hajómmal, azon nyugtató gondolattal, hogy ők nyugodtak levén, többet fognak tehetni, mint nekem s evezőimnek lankadt karjaink. Ettem és ittam, mi jól esett a temérdek fáradság után s annak érzetében, hogy megérdemlem falatomat.

A napló a 682, 698, 718, 730. oldalakon folytatódik. A befejező két részletet közlöm.

Közli P. Szathmáry Károly

 

BÁRÓ WESSELÉNYI MIKLÓS NAPLÓJA AZ 1838-IKI PESTI ÁRVÍZRŐL. (Folytatás.) 1888. 42. 682.

Mintegy három órát pihentem. Az alatt Prónay Albert is előkerült, kapitány Behrend-del, más hajón, melyet valahol requirált; ő is darabig nyugodt s tovább evezett. Prónay két lovamról nem tudta megmondani, hogy hol vannak.

Tíz órakor szálltam megint vízre, a rémületek jelenetei közé. Jól fogott, hogy ez este, s ez éjjel hajósaim majd mind gajdosak (ittasak) voltak, józanon bajosan mertek volna oly helyekre menni, honnan gyakran kellett a szerencsétleneket kihozni. A szűk Síp-, Fűzfa-, Kis- és Nagy-Diófa, Kis- és Nagy-Kereszt-, Nyári-, Kis-Mezö-, Akác-utcákon bolyogtam ez éjjel. A haladást gátló akadályok mindinkább szaporodtak s ezért, nehogy a távolabb levő nyomorultaktól egészen elzárjam magam, előbb a legtávolabbi jajok felé törtünk s így a közelebb esdeklők mellett irgalom nélkül el kellett mennünk. A távollevőknek is többnyire csak részeit lehetett elhozni, A végveszély félelmei közt hátramaradóknak gyakran becsületszavamat adtam, hogy semmi el nem távoztathat, hozzájuk visszatérésemtől.

Oly szerencsés voltam, hogy senkiknek, kiknek ily ígéretet tettem, sem másoknál, kiket a romok tetején vagy düledező fedeleken voltam kénytelen hagyni, egyszer is későn nem jöttem s rendre mind kimenthettem. Volt, hogy alig távoztunk velük egy-két száz lépés- vagy ölnyire, rémítő robajjal zuhantak az egy, sőt helyenként két ölesnél is mélyebb hullámba.

Éjfél után a hold, habár sűrű fellegeken keresztül is, elevenítette az éj sötétségét, mégis mennyit nem adtam volna egy fáklyáért. Szerencsémre volt egy lámpásom, s egy templomi nagy viasz-gyertyám.

Öt óra tájban megint Teichgrabernek adtam hajómat, hogy azzal visszajövetelemig dolgozzon; gyermekeimet indultam keresni. Az Országúton s Hatvani-utcán még találtam szárazat, s csak helyenként kellett gázolni. Helmeczyhez mentem s tőle megtudtam, hogy a gyermekek Károlyi György belső házánál vannak. Bosszúsággal kellett néhány üres hajót heverni látnom, míg a külvárosokban azokkal annyi ember életet lehetett volna megmenteni. Még nagyobb bosszúságom volt, midőn a György háza előtt egy veszteglő hajót találtam, melyet ő egész este és éjjel ott tartott. Nyíltan megmondtam neki, hogy ezt tenni most nem szabad, s hogy minden perc egy-egy elveszett élettel bélyegez ily önzés szülte tettet.

Hajósait elküldtem a jöttömben talált hajók valamelyikének elhozására. Neki szóltam, hogy az övét emberei közül lássa el evezőkkel, s menjünk dologra, feleségét pedig majd reggel vigye Budára, mert a víz untalan nőtt, s már a belvárosi házak is ropogni s hasadozni kezdtek.

Dőltem, a lankadtság erőt vett s elaludtam. Miután vagy egy óra múlva felkeltem, nem tudtam már hajót kapni, bármennyire kértem, bármit ígértem, az ablak alatt evezők közül egy sem állott meg, s így kínos munkátlanság közt kellett a református templom s a Cukor utca felől a segélykiáltásokat hallani.

Éjjel érte el a víz magassága legnagyobb fokát; a fő grádusok negyedik fokáig jött. Ekkor 29 láb 7 hüvelyk s 5 linea volt a Duna legalsó állása felett. (Folyt, köv.)

Embereim alusznak.

Két kocsis és kertésze találkoztak, az elküldött hajósok megtértek, gyermekeim ölelésére siettem, őket frissen s jó szobában találtam, Rózsit minden félelem nélkül.

Megjővén a hajónk, két hajóval útnak indultunk. Megint a magam helyén s teljes erőben éreztem magam. Mindezen rémítő jelenetek közt, melyeknek eddig a hullámok tetején voltam, számtalan keservet és gyötrelmet, de sok édest és mennyeit éreztem; általában pedig meg kell vallanom, így veszélytől és borzalmaktól körülvéve érzettem, miszerint ily helyzet s ily munkásság elemem. Fejemet tisztábban fontolónak, véremet nyugodtabban folyónak s inaimat erősebbnek talán soha sem éreztem. Károlyival a Stáció utcán mentünk le, néhány utcát bejártunk, itt már kevesebb embert találtunk. Mégis meglehetős számú menekülővel értünk az Ötpacsirta és Sándor-utcán keresztül az Országút még víztől mentes részére. Itt a múzeumon jóval felül Károlyi is kiszállott, feleségéhez sietvén.

Ez alatt már megvirradt, s a felkelő nap e szomorú reggelen (15-ik csütörtökön) egy tengerre s ezreknek abba temetett vagyonára és romtömegre terjesztette halvány sugarait. Hol még 24 óra előtt munkás polgárok, boldog családok köszöntötték életadó feltűnését, ott most a szélesen terjedt hullámsír felett síri csend függött, mit csak a gyéren még álló házak zuhanása s imitt-amott hangzó segítség-kiáltás szakított olykor meg. Bútorok úsztak a romok közt, s mindennemű portékák, sok véres verejtéknek gyümölcsei, s azok közt vízbe fúlt lovak és marhák. Tükrök, családi képek, zongorák, ágyak, ágynemű, bölcsők, gerendák, ládák, kapuk, cifra ruhák, kalapok, fegyverek, borzasztó vegyületben lebegtek a vízen vagy függtek a düledékeken, mint a bőszült elem kegyetlen szeszélyének játékai, s mind ezeknek tulajdonosaik vagy a romok közé temetve, vagy ínségük és veszteségük marcangoló érzésével megmentve. Számtalan kutyák ordítottak a tóduló árból még kinyúló fedéltöredékeken vagy deszkákon keresve menedéket. Láttam egy szép nagy ebet egy összeroskadt fedél tetejére hozott házi bútorok és portékák mellett; már csak ő s a holmik egy része volt víztől ment; közel evezvén el, hívtuk hajónkra, de ura vagyonát védve s morogva maradt helyén.

Mind ma, mind a múlt éjjel legborzasztóbb volt az, hogy sok ház előtt kellett elmenni, melynek kapuján a szinte boltozatjáig emelkedett víz miatt beevezni nem lehetett, s az épület hátulsó részéből harsogó kiáltásokat hallani kellett, anélkül, hogy a szerencsétleneken segíteni lehessen. Az Üllői-útra menve, s onnan balra a Serfőző-utcán be, a József-várost majdnem egészen letarolva találtam, még sokat találtunk utolsó ínség és veszély közt küszködve s több ízben vittünk megmentetteket a Ludoviceumhoz.

A számtalan lelket rázó jeleneti közül ezen gyászos másfél napnak, soha sem fogok egyet, a Práter-utcában, elfeledni. Egy leroskadt fedél lebegett pár törékeny fán megakadva a legalább másfél öles víz felett, s ezen minden pillanatban lezuhanandó fedél tetején, mintegy harminc kétségbeesett személy terhe alatt. Hajómra harmincnál több alig fért. Mit tenni, melyiken segíteni előbb? Az asszonyokat csecsemőikkel, gyermekeket s öregeket egybe szedtem mindkét helyről. Midőn ezekkel sietve el akartam evezni, mentől előbb visszatérendő, terhe alatt mélyebbre süllyedt hajóm megakadt azon kertben, mely felett üresen a ház udvarába bementünk. Tovább kellett fél óránál kínlódnunk s szüntelen a veszélyben lebegők kiáltási közt, s hallván és látván a halál félelmével küzdők verejtékező gyötrelmét, végre mi is verejtékezve kiszabadítottuk hajónkat. Szerencsére utunkban egy hajót találtunk, mely kérésemre a hátramaradottak szabadítására sietett. Midőn megmentetteimmel a Ludoviceumhoz értem (az Üllői-úton fekvő utolsó fogadónál tettük az embereket szárazra), öt ember támadott meg azon állítással, hogy a hajó övék. Igyekeztem ígéretekkel reá birni, hogy velem tovább evezzenek s munkánkat folytassuk, de mind hiában, nekik vagyonukat, portékáikat s lovaikat kell — mondák — megmenteni. Verekedést kezdeni nem akartam, az öt megtámadót többen is pártolták s így kénytelen voltam kiszállni s vesztegelni, midőn még oly sokat tehettem volna. Ekkor Kekmm is velem volt. Felölök ma reggelig semmit sem tudtam. 8 óra tájban Kiss Károlyt láttam az országúti kiszállónál s tőle értettem, hogy Kelemen még az összehasadt és roskadással fenyegető Két oroszlán vendégfogadóban van, oda eveztem, s az első emeletről levettük.

Hajó nélkül maradván, darab ideig a szörnyű néptömeg közé szorulva álltam, — kínos helyzetben, mert mi lehet kínosabb, mint a legüdvösségesebb munkától ily módon lenni elzárva'? Kértem, ígértem, de hajót nem kaphattam.

A pusztulás mindezen rémítő óráiban sok becsületes ember volt, ki fáradtságot, s veszélyt nem kerülve mentette az embereket, de sok gonosz lelkű is találkozott, ki a kétségbeesők esdekléseire nem hallgatva, alacsony kapzsiságának hódolt s csak roppant fizetésért segített a tehetősebbeken. Találkoztak számos zsiványok, kik deszka- és egyéb töredékekből talpakat alkotván össze, a szerencsétlenek vagyonát rabolták.  Míg a Ludoviceum táján kellett vesztegelnem, láttam ily zsiványokat zsákmányukkal érkezni, a birtokosok messziről megismerték tulajdonukat s elébük siettek, de még amazok állottak feljebb, s a szegény kárvallottak köszönték, hogy verést nem kaptak. A közzavarban senki sem fogta vagy foghatta pártjukat.

Jött egy hajó 50 mázsa húst a városba viendő, ezzel akartam bemenni, de soká piszmogott. Azonban Péchy Ferenc érkezett Bedekoviccsal, ezek behoztak. Soha sem hittem, hogy még Péchynek valami hasznát vegyem. Péchyről meg kell vallani, hogy becsülettel viselte magát, s a veszély alkalmával sokakon segített. A Széna-piacra érvén, egy nyitva levő boltnál s mészárszéknél ők húst és kenyeret vettek s azt az öreg Bedekovicsnénak és Iriz Bornemisszának vittük. Ezzel ők letettek a Károlyi- háznál. Bártfayékat épen Budára indulóban s ebédjük végénél találtam. Farkaséhséggel láttam az evéshez s bort ittam. Ily alkalommal s ily munka mellett jó, talán szükséges is a bor.

A Károlyi-házba néhány száz menekülő vette magát. Hajóm már nem levén, s darabig nem is kaphatván, a házhoz szorultakat igyekeztem bátorítani; számokra húst és kenyeret vitettem. Walther, a Károlyiék levéltárnoka, a levéltárért sopánkodott, mely roskadó szállásán maradt; tanácsomra 40  pénzen fogadott egy ladikot, mely azon rövid utat 3-szór megtette. Az írások felrakására nem tudtunk a Károlyi sok drága kenyérevői közül senkit is kapni.

György már átment volt Budára. Azonban a víz untalan nőtt s vele nőtt a menekedettek rémülése; ezen épületben is hasadékok mutatkoztak, kivált azon részén, hol Tánzerék s gyermekim voltak. Ezekkel lenni is kötelességemnek ismertem.

Újra hajót kapván, megint a hullámon voltam s tágultabbnak éreztem keblemet. Wartensleben felesége s leányai könyörögtek, mennék az öreg után; ezt elhoztam s hoztam másokat is, többek közt Boronkay aszesszor* fiait.

 

Asszesszor. (latin), vármegyei. hatósági testületnek, tanácsnak tagja

 

Estefelé a víz már akkora volt, hogy a György házának kapuja közt hajóval a fő grádicshoz lehetett beevezni. Éppen megmentettekkel érkeztem be, midőn egy talpon hoztak egy szegény asszonyt, ki azelőtt alig egy pár órával szült; a talp széles lévén, nem fordulhatott a grádicshoz. Övig kellett a vízbe menni a szegény asszony kiemelésére; midőn pamlagjánál fogva egyfelől emeltem s vittem, ijedtében úgy megfogta karomat, hogy mind az öt úja meglátszott. A szegény asszonynak gyermeke sehol sem volt s azt csak másnap hozták el ismerősei, kik magukkal elvitték volt. Az éjjeli és mai feszült munka, ázás, fáradság, sebek és ütések pihenni kényszerítettek.

                            --  --  -- 

 

Éjjel érte el a víz magassága legnagyobb fokát; a fő grádusok negyedik fokáig jött. Ekkor 29 láb 7 hüvelyk s 5 linea volt a Duna legalsó állása felett. (Folyt, köv.)

 

698. oldal. (Folytatás.) 16-ikán, pénteken reggelre szállni kezdett a vízözön. Emberek már nem igen voltak menteni valók s kik még némely épületek hátulsó részeiben lehettek, azokhoz még férni sem lehetett; elmentem tehát Tánzerék, Bártfayék és magam portékáim után. Az enyémeknek nagy részét az emberséges János, a Podmaniezkv Jani segítségével, már megmentette. Holmi apróságon kívül csak egy puskám veszett oda, de Tánzerék s kivált Bártfayék igen sokat vesztettek. Kedd óta ma ültem először rendesen ebédhez s gyermekeimmel ettem.

Károlyi István ma is, tegnap is megfordult itten. Ő a menekülőknek Fóton és Palotán helyet és élelmet készíttetett s már sok kenyeret szállíttatott be. Általában a környékbeliek, sok helységek s birtokosok, mihelyt a szerencsétlenség első hírét vették, vetélkedve küldötték az eleséget a városba s a szekereket a város széleire a távozók számára. Károlyi György ós Lajos is átjöttek ma s kenyeret hoztak Budáról. Mondják, hegy István főherceg is több helyeken megjelent.

Károlyi Lajost vittem hajómmal a Franciskánus piacra, honnan Györggyel együtt volt Budára visszamenendő.

                         ---  ---  ---   ----

.

Az invalidusok épületében sok ezer kapott menedéket, a vármegye háza s a Ferenciek kolostora is tömve volt.. Ma már sok kenyeret hordottak s osztottak szét; húsban sem volt szükség. A Ferencziek piacán a szabadban vágták s árulták a húst.

Újra az Üllői-útra eveztem a Tánzerék s mások holmija után. Midőn visszatérek, lakásom előtt egy dereglyét látok állani, amelyben levő emberek azzal foglalatoskodnak, hogy csáklyájukkal szobám ablakát beverjék; nem képzelhetvén egyebet, mint hogy rabolni akarnak, hallgatva közeledtünk hozzájuk s már mellettük voltunk, midőn mondám, hogy ezen ablaktörési fáradtságtól valóban megkímélhetnék magokat. Ekkor láttam, hogy Csapody az ablaktörető. Ö Budáról néző távcsővel látta, hogy lakásom tornácán áll János a kutyákkal; ez az alatt volt, míg János a holmival megrakott csónak visszajöveteléig összerakás végett a háznál maradt. A jólelkű Csapody mindjárt áthajózott Budáról, s az udvar felől a az utcából is hiába kiabálván, az ablakot törette be, hogy Jánost, ha még ott lenne, kiszabadítsa.

                           ---  ---  ---  ---

A víz dél óta szemlátomást szállott, s már estig néhány lábnyival apadt. Azonban a belvárosban még most kezdtek az épületek inkább hasadozni s roskadozni.

Mint a pincékben a víz fogyott, úgy növekedett sok pince és épület süllyedése és repedezése. A Károlyi-háznál is jónak láttam a gyermekeket oly szobába költöztetni, mely alatt pince nincs.

Egy soroksári kis lélekvesztőt találtunk s azzal elvittek a Salvator gyógyszertárig, vagyis Csepcsányi házig, hol Kossuthék laknak. Az első emelet csarnokában egy pár lovat találtam, egy emberre is akadtam, s ettől megtudtam, hogy Kossuthék, Csepcsányiékkal együtt, Maglódra mentek. A ladikosoknak mondtam, hogy egy vagy két óra múlva visszajövök s reggelig az apróbb mellék-utcákban fogunk tartózkodni.

                     ---  ----   ---- 

A Kerepesi-úton levő csónakocskához akartam menni s előre örültem, hogy a már apadt vízzel oly helyekre mehetek, hová tegnap jutni nem lehetett. Még reggelig talán néhány embert megszabadíthatok, de fáklyám elaludt, mert rossz is volt s az eső is esett; nem tudtuk többé meggyújtani, az éj pedig oly sötét volt s azon elpusztult helyek, hova szándékoztam menni, romokkal annyira borítva, hogy haza kellett indulnom. Éjfél után értem haza.

17-ikén szombaton. Reggel Lónyay Jánoshoz mentem, ki a nádor által e napokban királyi biztossá neveztetett ki, lakása előtt (a Károlyi házzal szemben levő szegletház) Seeberrel, a polgármesterrel találkoztam, ő is Lónyayt kereste, de ez már összehasadozott lakából a vármegye házához költözött.

Jelentettem Lónyaynak, miszerint a víz már jóval kisebb levén, lehetne még oly embereket megszabadítani, kikhez tegnap férni nem lehetett s kértem, adna a város és megye részéről segédeket, kikkel hajókat szerezhessek s e szerencsétlenek mentésére küldhessem. Ő városi és megyei lovas katonákat adott mellém s fiatal mérnököket adott rendelésem alá.

                             ---  ---  ---  ----

Lónyay emberséges és értelmes ember; anélkül, hogy magát vakon vezettetné, hallgat másra is; nem idegen helyes tanácsot elfogadni. Ö a nádorral közvetlen összeköttetésben áll, egyenesen tőle kapja a rendeleteket, s neki teszi jelentéseit. Ez igen helyes is, mert tüzet oltani s vízből menekülni vagy menteni igen bajos nem hivatalos úton. Dessewtf'y Aurél van Lónyay mellett s nagy buzgósággal jól munkálkodik. A veszély óráiban ő is dolgozott, Wenkheim Lacival egy hajón járt, Laci jelesül viselte magát.

Dubroviczkynél ebédeltem, Lónyay és az egész  biztosság is ott volt. A biztosságnak most egyik fő igyekezete a ház es kereset nélkül maradtakból minél többet Budára, falura s majd gőzhajókon innen elszállítani. Több menekvő helyeken, s utcákon is kenyeret osztanak. A város tanácsa részéről kevés munkásság fejlett ki. Előkészület majd mi sem volt, a nagy ár alatt majd minden tanácsbeli egy-egy hajót tartott udvarán, de dolgozva keveset lehetett látni; most pedig tehetetlen lágysággal viselik magukat. Havason és Traüneren kivül — kik jól forgolódnak — még talán egy pár kivétellel a többit mind el kellene csapni. Ebéd után Széchenyi jött, nagyon le van verve.

A Lónyay rendeléséből a Dunához lovagoltam nézni, az átszállításra rendelt hajósok viszik-e ingyen a szegény embereket. A menekültekből igen sok, ott helyet nem kapván, megint jön vissza. Voltam Nettiéknél, szegényeknek igen jól esett a ma reggel küldött kenyér és hús.

Midőn vacsora után haza mentem, nagyon fáradtnak érzettem magamat. Az eddigi képtelen feszültség már szűnvén, most minden tagom fáj és lankadt. (Folytatás következik)

 

BÁRÓ WESSELÉNYI MIKLÓS NAPLÓJA AZ 1838-IKI PESTI ÁRVÍZRŐL. (Folytatás.) 1888. 45. 718.

18-ikán, vasárnap. A megromlott kutak rossz vize elrontotta gyomromat, s ez nem igen hagyott aludni. Reggel a vármegye házához mentem. Lónyay több javaslataimat elfogadta, főként arra igyekeztem figyelmessé tenni, minő szükséges az embereknek minél előbb munkát adni, sőt munkára kényszeríteni, mert egy nagy tömeg, henyélő ember mindig veszedelmes.

A katonaságnak nagyobb részét policiává kellett volna átváltoztatni, minden közlegény keze alá bizonyos számú embert adni, a közlegények pedig az altisztek,  ezek természetesen a tisztek felügyelete alatt állván.

Minden ház és kereset nélkül maradtakat összeírván, ezek közül a dolog-tehetőket mind parancs — főkép pedig az ingyen-tartás megszüntetése által arra bírni, hogy a katonák közt felosztva dolgozzanak.

Most munka híja nincs is, utcák tisztítása, házak támogatása, romok eltakarítása. Hogy helytelen szemérem ily munkától s következőleg élelme megszerzésétől sokat el ne tartóztasson, hirdettetnék ki mind nyomtatásban, mind dobszó mellett, hogy ily munka a mostani körülmények közt annyira szükséges, miszerint az nem szégyenére, hanem mindenkinek becsületére válik. A dolgosoknak pénzben oly díjtat kell adni, amellyel magukat s övéiket eltarthassák.

Gondoskodni kell arról, hogy elég s olcsó élelem-nemű legyen a városban; mi a beérkező, sőt beözönlő kenyér s egyéb táplálékok mellett úgysem bajos. A dolog nem tehetőknek pedig ingyen adatni élelmet; ezeket is összeíratván, s azon utcai felügyelők vigyázatja és felügyelősége alá tevén, mely utcákban laktak.

Hogy szükséges hajlékuk is legyen, bódékat kellene künn a szabadban felállítani s a katonaság sátorait. Van itt 10 ezer emberre való sátor. A barakkokra bőven elég deszka van. A vásári színekben s több középületekben is sok ember megfér. Mind arra, hogy az emberek igen összeszorulva ne legyenek, mind az illő tisztaságra és rendre igen szükséges levén nagyon vigyázni, minden ily tanya katonai, vagy polgári, — de szoros és munkás felügyelet alatt állana.

Aláírás nyitásának nemcsak szükségét, de felette siető voltát Auréllal egyenlően éreztük, eziránt beszéltünk, a szóltunk többeknek.

Széchenyinek is szóltunk. Sokszor tettem fészkébe tojásaimat, s azokat ő oly szépen kikotolta és felnevelte.

István főherceg ma is a vármegye házához jött, s Lónyaytól kijővén, hozzám fordult, sok dicséretest és lekötelezőt mondott; szépen beszélt magyarul. Aurél megbízása következtében a Jelenkor számára a kormány részéről eddig tett lépések és rendeletek felöl rövid jelentést írtam s ezt Helmecyhez vittem

A budapesti árvíz, e szavaktól: F. h. 14-ik óta. A nyitandó aláírás tervét vagy fejét is feltettük Auréllal.

A Duna partján levő helységek állapota felől szomorú hírek váltották egymást. Javasoltam, hogy küldetnék a Csepel szigethez legalább egy gőzhajó eleséggel s a menekülők felvételére, és hogy mennének a gőzhajóval több nagyobb és kisebb hajók és csónakok, melyek a sziget víz alatt fekvő helységeihez evezhessenek. Dubroviezky is ezen a véleményen volt, de gőzhajót még most nem kapott s dereglyét is csak négyet. -- -- --

19-ikén Hétfőn. Tánzerék s gyermekeim kimentek Fótra, hol Károlyi István nekik helyet ad. Én a vármegyeházához, ott segítettem, mit tudtam s írogattam. E helyen sokan fordulnak meg. Vécsey s más katonai és polgári hivatalbéliek jöttek. Vay Miklós, Szögyényi s más ismerősök is jönnek.

A sok folyamodók közt a M. színháznál levő cukrász-leány, a szép Zsófi is megjelent anyjával a csak hozzám akart folyamodni. Őket is kiűzte a víz lakjukból. Szekeret fogadtam s holmijukat biztos helyre vitettem. Magoknak régi szállásomat ajánlottam lakásul, azon esetre, ha egy pár nap alatt a repedések szaporodni nem fognak.

20-ikán Kedd. Károlyi Györgyöt reá vettem, hogy menjen az aláírásért a nádorhoz, azon propositiókkal (javaslatokkal), melyeket Auréllal feltettünk. A nádor készséggel fogadta azt, s csak egy pár igazítást tett benne. Ennek következésében én feltettem az ív fejét németül, mely a nádornak megint elébe fog terjesztetni.

Ebéd után a commissio a vármegyeházától átköltözött a Serviták kolostorába. A vármegyeházánál az ottaniak nagy megszorítására s terhére volt eddig is, mert ott is az épület egy része lakhatatlanná válván, szűkön vannak.

A szervitákhoz tartó utamban több fiatalember, kik között néhány medikus volt, vett körül; panaszkodtak, békétlenkedtek: ők nem dolgozhatnak.

--  --   Ily zavaros időben s ily sok ezer elkeseredett s már semmit sem veszthető ember közt e féle individuumok veszedelmesek. Lónyayval és Dessewffy Auréllal szóltam a henyélő nép dolgoztatása, szorosabb felügyelet alá tétele s a dolgozni nem akarók inneni eltávoztatása iránt. Kértem, hogy ez iránt a nádorral is okvetlen és egyenesen szóljanak. Auréllel úgy beszéltem, hogy ő az aláírás fejét még este a nádortól visszahozván, azt mindjárt lefordítjuk magyarra, hogy az éjjel még kinyomhassák Trattnernél, s ez iránt meg is tettem a szükséges rendeléseket. 10-kor visszamentem a szervitákhoz, az ott levő impurumból (piszkozat)  a magyar fordítást megtettem.

(Vége következik).

 

BÁRÓ WESSELÉNYI MIKLÓS NAPLÓJA AZ 1838-IKI PESTI ÁRVÍZBŐL.

(Vége.) 1888. 45. 730.

 

Wesselényiről: 1835 elején előbb az erdélyi, majd a magyarországi királyi tábla is perbe fogta – előbbi az 1835–36-os erdélyi országgyűlés üléseiről készített naplónak a cenzúrát megkerülő terjesztése miatt, utóbbi az 1834. decemberi nagykárolyi megyegyűlésen elmondott beszéde miatt, melyben igen élesen bírálta a kormányzatot. Google

*

21-ikén, Szerda. Még ágyban voltam midőn Aurél jött; mondta, hogy tegnap este nem jöhetett, mert rosszul volt

                       ----   -----    ----

Most lehetett az árvíz kezdete óta előbb időt Kelemennel és Kiss Károllyal személyes dolgaim iránt végezni. Este Kiss Károlyt vezettem be a kaszinóba, mely lassanként ismét népesedni kezd. Prónay Jancsi is a kaszinóban volt.

Aurél oda jött s kért, ne beszélném a reggel közöltet, ez — úgymond — bosszantani fogja a kormányt, őt pedig kompromittálja.  --  --  --

Én nyíltan teszek mindent, nyíltan léptem föl, midőn a veszélyek dühe multával már nem levén karjaim erejére e szerencsétleneknek szükségük, munkálkodási adóm további köteles fizetését azzal kívántam tenni, hogy a kormány parancsát teljesíteni, rendeleteit előmozdítni segítsem, mely ily alkalommal a szokott adminisztráció minden határait túl haladja, egy egészen új munkálat világát teremti. Természetes, hogy azon szokott adminisztrációnak sem módja, sem személyei nem elegendők; ily alkalomkor szabad vállalkozókra van szükség. Érezvén magamban erőt és tehetséget tenni és sokat tenni, erőmet és tehetségemet ez alkalomra a kormány szabad rendelete alá adtam. Ezt nyíltan tettem, s a független férfi teljes készséggel és nyilván fogadta és teljesítette a kormány biztosának parancsolatit. Midőn ettől eltiltják s midőn a használhatástól is eltiltják, s ennek következtében kénytelen nemtelen tehetetlenségbe lépni vissza, ezen visszalépésének és visszalépte okának is nyilvánosságban kell lenni. Mondtam neki, hogy ha én a tilalmat senkinek sem beszélem, úgy vagy senki sem gyanítja visszavonulásom okát s engem is méltán fog minden kigúnyolni, hibáztatni, ezen esetre kötelességem a valódi okot tudatni; ha pedig kitalálják a valódi okot, úgy elbeszélésem nélkül is tudatni fog a tilalom. Azt is tudtára adtam, hogy rajta s Lónyayn kívül nem csak nekem adták azon tilalmat tudtomra; előbb már látta e parancsot Prónay Albert Lónyaynál. Midőn ma délelőtt Dubroviczkyhoz mentem, megköszönni, hogy ma tartandó kis gyűlésekre meghívtak, de egyszersmind megmondtam, hogy a ma értésemre adottak következtében nem fogok megjelenni. Prónay Albert kimondta, hogy ö azon parancsot még tegnap látta. Mind amellett megmondtam Aurélnak, hogy iránta viseltető barátságból s Lónyayért — ki irántam e napokban magát köszönetet érdemlően viselte, megteszem, hogy e tárgyról többet senkinek is

— ki azt nem tudja — mostanság nem szólok. Fel is kerestem azokat, kiknek már mondtam s megkértem, ne beszélnék tovább.

                                  --  --  -- 

 

A Kaszinóban Széchenyi többek előtt beszélt a most teendőkről, s igen jól. Sokban egészen összehangzik az én nézeteimmel s némely gondolatommal, mely már régóta van fejemben, pl. hogy Pestet egy csatornával kellene körül venni. Ő is azt véli, hogy a legfontosabb az erkölcsi felsegítés, t. i. azon biztosítás, hogy ily eset többé nem fordul elő, erre gát, Duna-tisztítás és regula, főképp a Csepel szigetnél, szükséges; ezeket az országnak kell tenni. A tett károk orvoslásában a nagyszerűbb és szükséges mód: az építési segedelem s az építésnek szoros felügyelet alá tétele, és ez a városnak s az adakozók által kinevezendőknek legyen kötelességük.

23-ikan, Péntek. Helmeczyhez mentem. Szólni akartam neki, próbálná meg nevemet valamelyik tudósításába bele tenni, hadd lássuk, a Cenzor minő buzgalommal fogja kivonni.

                             ---  ---  ---   ---

Széchenyi még tegnap este kért, mennék ma hozzá. Tíz óra után lépek be szobájába, fekve találom s nagyon rossz színben; az éjjel rosszul s ma reggel — mondja — kínos görcse volt. Egy falkát össze-vissza beszél, kormány, ingerültség, sok jó kezdetnek elrontása.

                                 ___ 

 

 Alá se írjak, vagy legalább igen keveset. «Lásd — úgymond -- midőn Erdélyben azon elégett városnak annyit adtál s éppen annyit, mint herceg Ferdinánd, mindenek hiúságnak magyarázták s azt mondták, jobb lenne, fizetné terhes adósságait.

Habár vannak is adósságaim, de tartozásaim fizetése rendben van, s kívánom, hogy ama gáncsolóknak egyike se legyen rosszabb financiális állapotban, mint én, ki nyolc vagy tízszer több vagyonnal bír, mint a mennyi teher nyomja, az tönkre csakugyan nem juthat. Széchenyi továbbá felszólított, hogy különben is a tanácskozásokban részt ne vegyek, ülésekben meg ne jelenjek, s ne is sokat mutassam itt Pesten magamat, sőt távozzak innen el. Miután a kellemetlenségek egész tömegét kitálalta, azzal állott elő, hogy mivel feleségét, ki most Cenkre ment, szeretné, ha ide visszajönne: ha ő betegsége miatt érte nem mehet, menjek én s kísérjem ide.

Valóban midőn valakinek ily kiküszöbölési, ily kivetési szolgálatot tennék, nem lenne bátorságom ugyanazon óranegyedben tőle számomra kérni egy szívességet.

                            ---  ---  ---

Mindenfelől nemcsak üldözve, de kitaszítva lenni, s még pedig barátai által — furcsa szituáció. De hiszen csak egy lépés az eddigi s már annyira ismert úton. Tűrésére jó inak kellenek, de azok hál' Istennek vannak.

Csapónál ebédeltem. Bezerédy ma reggel haza utazott. Voltam Vay Miklósoknál, Teleki Samuéknál, Vayék roskadó házukból Telekiékhez költöztek. Szegény Fischernét (a füredit) felkerestettem, az invalidusoktól egy fogadóba vitettem, nagyon beteg.

Az árvízi napló közlése itt véget ér.

Közli: P. Szathmáry Károly

 

 

 

SZŐLLŐSI ZSIGMOND: Lovagias ügy.1909. Karácsony 20.

 

I.

Egy szeptemberi estén, Iklódy Emillel egészen bolond dolog történt. Színház után úgy féltizenegy tájban betért vacsorázni egy körúti vendéglőbe. Egyedül volt. Egy kicsit fájt a feje és az volt a szándéka, hogy vacsora után egyenesen hazamegy.

A vendéglő afféle jobb polgári korcsma volt: ebben az időben már meglehetősen üres. Iklódy a kaszinóban szokott étkezni, most is csak azért tért be, mert útjába esett és közel volt a lakásához. De amint helyet foglalt, már meg is bánta, hogy idejött. Mert ha nem volt is népes a vendéglő, annál hangosabb volt az az egy társaság, a mely összetolt asztaloknál a terem végében mulatott. Csupa férfi, lehettek vagy tízen-tizenketten, a legtöbb fiatalember, a harmincon alul.

Ez alighanem valami legénybúcsú gondolta magában Iklódy és megállapította azt is, hogy az urak bizonyosan jó korán kezdhették, mert a kedvük már a szilaj magasságokat járta. Szónokiasan és dadogva beszéltek, fújták a füstöt kegyetlenül, egyikből-másikból időnként nótába kívánkozott ki az érzés és nekivágott egy-egy dalnak, a mit azonban a többiek mindig lefújtak, ilyenformán:

- Ácsi! Nem mulatni vagyunk itt, hanem gyászolni! Szegény Muki!

A refrént kórusban harsogták:

— Szegény Muki!

A szegény Muki az a vékony, szőke fiatalember volt, aki ezúttal az asztalfőre ült - - bizonyára az ő legénységét búcsúztatták — és szemmel láthatólag igen emelkedett hangulatban volt már, mert egyszerre csak nagyot csapott az öklével az asztalra és kegyetlenül akadozva üvöltötte:

- Mi ... micsoda beszéd ez! Kit gyászoltok ti? Kit? 

Hárman is feleltek neki:

- A te szabadságodat! Azután megint fölzúgott a kórus:

- Szegény Muki!

A vőlegényt mérhetetlenül fölháborította ez a gyanúsítás. Hogy még az ő szabadságát merik gyászolni! Fölkelt a székéről és az asztalt öklözve ordította:

- Ezt kikérem magamnak! Ezt én kikérem magamnak! . Én maradok olyan szabad ember, mint voltam! Én, én nem az az ember vagyok, akit sajnálni kell! Én . . én szeretném látni azt az embert, a ki engem gyászolni merészel! Mert én nem az az ember vagyok. . . .

A társai tapsollak és kacagtak. Az egyik, egy púpos emberke, elkiáltotta magát:

— Tisztelegj!

Erre valamennyien fölugrottak és katonásan tisztelegtek az önérzetes férfiúnak.

Iklódy természetesen ülve maradt. Meg is bánta hamarosan. A nyurga fiatalúr egyszerre csak ott állt előlié és ráordított:

- Nem hallotta? Fölállni! Iklódynak az arcába szökött a vér. De türtőztette magát. Félhangon csak ennyit mondott:

- Részeg.

Ebben a pillanatban mintha bomba csapott volna eléje. Egy szódavizes üveg repült az asztalára és tányér, pohár csörömpölve tört darabokra. Iklódy az első pillanatban észre se vette, hogy egy repülő cserépdarab bevérezte az arcát. Valósággal megdermedt a meglepetéstől és mire felocsúdott: az egész társaság ott állt előtte, rángatva vissza a fiatalurat, aki most már halálsápadt volt és sokkal halkabban, szinte gépiesen ismételgette: Én tettem. . . Igenis én tettem. . . Állok érte rendelkezésére.

Nem hallotta? Fölállni!

A tárcájából kikotort egy névjegyet és odadobta az Iklódy cserepekkel borított asztalára.

Ez egy szót se szólt többet. Fölvette a névjegyet, odatette helyette a magáét és azonnal távozott, Rá se nézett a fiatalúrra, de még az ajtóban hallotta a hangját, amint utána kiáltott:

- Állok rendelkezésére.  

Amint az utcán volt Iklódy Emil, csöndesen elkáromkodta magát. Inkább undorodott, mint dühös volt. Sajátságos, kietlen érzése támadt: annyira nyomasztó, hogy legjobban szerette volna, letagadni az egész csúf és gonosz históriát. Ha biztos lett volna benne, hogy soha se akad az útjába egy szereplője vagy tanúja se ennek a borgőzös, korcsmai jelenetnek, egyenesen hazament volna és egyszerűen kitörülte volna az emlékezetéből.

Nem csak magának az esetnek a természete bántotta. Más is. Iklódy, Emil vagy tíz esztendeje egy csöndes, önmegtagadó küzdelmet folytatott egy szenzáció emléke ellen, amely országszerte ismertté és emlegetette tette a nevét. Ez a szenzáció az ő híres öt párbaja volt öt katonatiszttel, akik közül egyet agyonlőtt, négyet pedig nyomorékká tett. Ezzel a tömeges vérengzéssel nagyobb és ünnepiesebb dicsőséget szabadított magára, mintha kitalálta volna a tüdővész biztos orvosságát és egyszerre olyan pozícióban találta magát, a milyenbe csak a legérdemesebbek juthatnak. Mázsás súlya lelt a szavának, minden becsületbíróság őt követelte az elnökének és mintha az egész társadalom rendje, erkölcse az ő széles vállán nyugodott volna.

De maga Iklódy egy pillanatig se érezte az édességét ennek a dicsőségnek, a mely úgy szakadt rá, mint egy hirtelen eső. Eleinte csak elviselte valahogyan, de mennél tovább tartott, annál kevesebbnek érezte. Ez a félelmetes párbajhős igazában egy őszintén komoly, magába merülő, meglehetősen passzív és szinte nőiesen érzékeny, ábrándos hajlandóságú lélek volt, aki az ő híres esetét a többek között azért is gyűlölte, mert az beteggé tette az édesanyját. Folyton előtte volt a szegény, azóta már elhalt öregasszony arca, a mint reszkető hangon mondta neki:

- Hogyan tudtál ilyen fájdalmat okozni nekem és annyi anyának?

És Iklódy Emil azóta csakugyan ügy élt, hogy még a hernyónak is kitért az útjából. Igaz, hogy nem is igen állták az útját. Senkinek se volt kedve belekötni.

És most, íme megint benne volt egy «afférben» a sors ostoba és kegyetlen malíciájából. Szinte szomorúan ment föl a kaszinóba két urat fogni, a kik elintézék ezt a bolond dolgot.

Az egyik barátja, Solymay megjegyezte: Talán nem is érdemes. . . Végre is részeg ember. . .

A másik azonban közbevágott: Ha részeg, menjen haza.

Iklódy legyintett a kezével.

Én se vagyok elragadtatva az egész históriától. De nem akarok pert a társadalommal. Ez mindig lármával jár. Csak maradjunk a sablonnál, ha már muszáj. Intézzétek el a dolgot gyorsan és simán.

Csak most nézte meg a vizitkártyát, mikor átadta a segédjének. Ez állt rajta:

Krányi Mihály

okl. tanár

Iklódy kesernyésen elmosolyodott. — Egy fllozopter, dörmögte halkan. Ki hiszi el, hogy ez volt a krakéler és nem én?

 

II.

 

Nehezen jött az álom a szemére, de azután nagyon is elaludt. Már erősen déltől

Bocsánat, hogy zavarom.  De okvetetlenül beszélnem kell önnel.  

A leány úgy reszketett, hogy Iklódy attól félt: összeroskad. Nyugtalanul mondta:

- De kérem; foglaljon helyet. Hát mivel szolgálhatok?

A leány nem ült le. Mintha nem is hallotta volna, amit a férfi mondott. Töredezetten folytatta:

- Én kérni ... én olyat akarok kérni öntől, amit talán még soha senki se kért. . . Én magam se tudom, hogyan fogjak hozzá. . .

Iklódy megismételte a kérését:

- Foglaljon helyei kérem! Üljön le. Hiszen alig áll a lábán. . .

A leány tagadólag rázta a fejét.

- Köszönöm. . . De nem leülni jöttem én, hanem — ha úgy kívánja — letérdelni.

Végre kineveztek!... Nem lehet csodálkozni rajta, ha ez az öröm megzavarta. Csak ez volt az oka az egész rettenetes bolondságnak. A vőlegényem a legszelídebb ember a világon. A légynek se vét. Tisztára őrültnek kellett lennie, mikor az a szerencsétlenség megtörtént. Neki még soha párbaja se volt. Ön pedig. úgy tudom már megölt egy egész csomó embert.

Iklódy fölszisszent. Az ajka megrándult. A leány észrevette, hogy kellemetlent mondott és zavartan mentegetőzött.

Tudom, hogy nem ok nélkül. Önnek igazsága volt. De most semmi oka sincs, hogy kegyellen legyen. Ha kívánja, én térden állva kérek bocsánatot öntől.

Iklódy elnehezült szívvel, szinte ijedt volt,  mikor felébredt. Az inasa jelentette neki:

— Nagyságos uram, egy hölgy vár a szalonban.

- Micsoda hölgy?

— Nem tudom. Soha se láttam.

- Régen vár?

- Elég régen. De mindenesetre beszélni akar a nagyságos úrral.

Iklódy sietve öltözködött föl. A hölgy, ki várta, egy huszonkét-huszonhárom éves fiatal leány volt: karcsú, szőke; a nagy kék szemében jeges rémület, az arca krétafehér.

Iklódy meghajtotta magát:

- Bocsánatot kérek, hogy megvárakoztattam.

A leány az izgalomtól lihegve, el-el-fulladó hangon vágott a szavába:

- Nekem kell bocsánatot kérnem öntől

Iklódy bal kezével a melléhez kapott, azután hátraesett

Iklódy megrendülve kérúV/l<-:

- De hát mi baja?

A leány megtörölte könnyes szemét halkan, valamivel nyugodtabban folytatta:

-Bocsásson meg, ha ilyen zavarosai beszélek. De talán meg fog érteni, bemutatkozom. Én Krassányi Mihály menyasszonya vagyok.

Iklódy homlokán egy árnyék futott át. A leány észrevette és hirtelen görcsös, zokogásra fakadt.

Hat esztendeje vagyunk jegyesek, várunk egymásra mert szegények vagyunk mind a ketten... Végre meghatottsággal nézte a síró leányt és zavartan kérdezte:

— Az ön vőlegénye, kisasszony... az ön vőlegénye tud erről?

A leány fölkapta a fejét.

— Isten ments! mondta halkan.

A férfi kérdőleg nézett rá:

— Hát akkor mit csináljak?

A leány rémült tekintetet vetett rá. Erre a kérdésre nem tudott válaszolni. Iklódy halkan mondta:

— Az ön vőlegénye sokkal könnyebben elintézheti a dolgot, mint én. Kérjen bocsánatot.  Jelentse ki, hogy sajnálja, amit mámoros fővel elkövetett.

A leány tompán, csüggedt hangon felelte :

— Ezt ő meg nem teszi. De ön. Önről mindenki tudja, hogy nem fél.

Iklódy nagyot nézett. Csöndesen mondta:

— De kisasszony, azt csak nem kívánja talán tőlem, hogy én kérjek bocsánatot a tisztelt vőlegényétől, mert szódavizes üveget vágott a fejemhez?

A leány nem felelt. Csak nézett, nézett a nagy, nedves kék szemével ijedten, értetlenül, tanácstalanul, azután hirtelen arcára csapta a két kezét és sírt, hogy a lelke majd kiszakadt.

Iklódynak összeszorult a szíve. Egy különös, nehéz, roppant fájdalmas érzése támadt, úgy, hogy egy ideig szóra képtelenül nézte a zokogó leányt, lehajtott aranyos szőke fejét, remegő karcsú alakját. Azután odalépett hozzá és gyöngéden megérintve a karját neki magának is különös, kongó hangon mondta:

— Kérem, ne sírjon. Nincs rá semmi oka. A leány reménykedő meglepetéssel emelte rá a tekintetét. Iklódy most már nyugodt volt.

— Nem kell aggódnia. A vőlegényének semmi baja se lesz. Nyugodtan távozhat.

A leány fölsikoltott a boldogságtól. Ragyogó szemmel nézett a férfira, azután mohón kérdezte:

- Becsületszavára?

Maga is elpirult, amint kibökte ezt a furcsa kérdést, de Iklódy engedelmesen mondta utána :

- Becsületszavamra.

A leány áradó örömében futva indult az ajtó felé. Iklódy megállította a szavával:

- Nekem is lenne egym talán fölösleges kérésem, ígérje meg, hogy amit mondottam örökre a kettőnk titka marad.

A leány fölemelte a kezét:

- Esküszöm.

Azután egyszerre piros lett a homloka, mint a rózsa. Lehajtotta a fejét és zavartan, alig hallhatóan mondta:

- Látja... látják.. Majdnem elfelejtettem, hogy  megköszönjem a jóságát.

A leány már rég eltávozott és Iklódy még mindig látta  lecsukott szemmel. Egy különös, méla szomorúság terjedt szét a lelkében és ennek a szomorúságnak a ködében ragyogva állt a leány alakja sugárzó szemével és csillogó arany hajával.

— Milyen bájos! -- gondolta magában. És képes lett volna letérdelni előttem, hogy ne bántsam azt a fiút.

 

III.

 

Másnap reggel hat órakor megvolt a párbaj a katonai lovaglóiskolában. A segédek meglehetős kemény föltételeket szabtak. Húsz lépés távolság, golyóváltás

Krassányi Mihály a hajnali világításban sokkal szelídebb embernek látszott, mint amaz este lámpafény mellett. Egy szó nem hagyta cl fakó ajkát, az arca sárga volt, mint a viasz mikor a pisztolyt a kézébe adták, egész teste láthatólag megrándult.

A távolságot kimérték, a felek fölállottak, a vezérlő segéd hangja a félrevert harang kongásának erejével zúgott a levegőben:

 - Egy... Kettő ..

Az Iklódy pisztolya már eldördült. Krassányi Mihály önkénytelenül hátra lépett, mintha villám csapott volna le előtte, és szinte ugyanabban a pillanatban ő is elsütötte a pisztolyát.

Egy tompa, félig elharapott kiáltás hallatszott. Iklódy Emil egy különös, mohó mozdulattal sarkon fordult, balkezével a melléhez kapott, azután hátraesett.

Az orvosok, segédek odarohantak hozzá. Az ellenfele úgy nézett körül, mint aki álomból ébred, és nem tudja, hol van?

 

IV.

Mikor Iklódy Emil szétnézett, egy kis fehér szobát látott, széles ablakkal, amely zöldellő kertre nézett. Fehérre festett vaságyban feküdt, mellette egy kis fehér pléh szekrény. Két fehér szék, egyiken fehér bóbitás, apáca ült. Más nem is volt a szobában, csak sok virág az ablakpárkányon és a bádog szekrény fedőlapján.

Iklódy mindent erősen szemügyre vett. Különös érzése volt. Derengett a fejében, hogy ő már mindezt látta, nem is egyszer, de azután mindig elfelejtette. Ahányszor jól megnézte volna: az egész egyszerre elmerült valami meleg gőzben, csak a virág maradt továbbra is a szeme előtt. Minden bokréta megnőtt, egész felhővé áradt és a felhők között egy kékszemű, szőke fejecske világított.

Most erősen elhatározta, hogy jól megjegyez magának mindent. Sorra mustrálta mindazt, amit látott. Már tudta, hogy a kórházban van és emlékezett arra is, hogyan került ide. Valami halk, kedves örömet érzett az eszmélete ébredésén és elmosolyodott.

Erre az apáca száraz, vékony, halvány arca is mosolygós lett. Csöndesen a beteg fölé hajolt és rossz magyar kiejtéssel halkan mondta:

No hála Istennek !... Jobban van ugye?... Most már nem lesz semmi baj... Csak nyugodtan maradni... Csak nyugodtan...

Iklódy hálásan, melegen nézett rá, azután a virágok felé fordította a tekintetét és megint kérdő szemmel nézett a nővérre.

 - Egy szép kisasszony hozza őket. Mindennap. Jön és hozza virágot. De bejönni még nem szabad. Doktor urak nem engedik... Még nem szabad. Talán majd holnap... Vagy holnapnak után... Ha szép, nyugodtan maradni...

A sebesült behunyta a szemét. Valami zsongást érzeti a szívéhen. Mindent tudott. Tudta, hogy ki az a szép kisasszony. Lecsukott pillái mögött bíborpiros kárpiton látta ragyogni fehér arcát.

 

V.

— Csak rövid ideig kisasszony. Legfeljebb tíz-tizenöt percig. Az ajtónyitásra Iklódy, aki bő fehér lebernyegben már az ágya szélén ült arra fordította a fejét, A leány lehanyatlott kezében egy virágbokrétával az ajtónak támaszkodott és nem tudott beljebb menni. Azután a Krassányi Mihály menyasszonyának megvonaglott az ajka és mintha feneketlen mélységből szakadt volna föl ez a pár reszkető, elcsukló szó:

- Hála Istennek.  

Iklódy még mindig nem tudott se mozdulni, se szólni. Akkor se, mikor már a leány ott állt előtte és remegve, szinte lázasan tördelte:

— Hála a jó Istennek, hogy meghallgatott. Meggyógyul... És meg fog bocsátani nekem . . . Nem haragszik rám ugy-e?... Hiszen annyit imádkoztam. . . Ha tudná... Hála a jó Istennek...

Iklódy szinte eszméletlen izgalomban emelkedett föl és valami neki magának is idegen, dübörgő hangon mondta:

- Kár volt imádkoznia kisasszony... Kár volt idejönnie... Ön téved kisasszony... Nem rajtam múlt... Én... én. céloztam.

A leány teste kiegyenesedett. Egy halk, fuldokló sikoltás csapott ki az ajkai közül. Súgva kérdezte:

- Mit mondott?

Iklódy nem állta a nézését. Behunyta a szemét, de most már határozott hangon mondta:

— Rálőttem. Csak nem találtam.  Azután mohón, de dadogva tette hozzá:

—Becsületszavamra. Igen ... Becsületszavamra...

A leány arca már nem volt eltorzulva. A finom, kedves vonásokon egy nagy, mélységes meghatottság fénye ragyogott, így nézte hosszan a férfit, némán, mozdulatlanul. Azután egy végtelenül bús mosoly ömlött csöndesen az ajkára, a szeme lassan átnedvesedett, átmelegedett és lassan, alig-alig halhatóan súgta:

- Most hazudott De én értem magát. Soha nem fogok többé idejönni.  Soha se lát többé.

Villámgyorsan hajolt meg. A férfi egy puha, forró, nedves érintést érzett a kezén és mire a megrendüléséből föleszmélt, már egyedül volt a szobában.

Szédülő fejjel nézett ki az ablakon. Az őszi szél halkan mozgatta a fák lombjait, amelyeken már sok volt a sárguló levél.

 

 

 

SZŐLLŐSI ZSIGMOND. CSATTANÁS AZ ÉJSZAKÁBAN. ELBESZÉLÉS.  1912. 16. 316.

 

I.

 

A karacsi polgármester, Kárdy Olivér királyi tanácsos ő nagyságáról azt beszelték, hogy megfagy a víz a szájában és az üvegcső fenekére bújik a kéneső, ha ránéz a hőmérőre. Kitűnő tulajdonságai voltak. Nem valami nagy lumen, de a rendesség, a pontosság és az energia szobrát róla lehetett volna mintázni. A kötelességtudás követelésében könyörtelen mindenkivel szemben, de legelső sorban magával szemben. Legalább egy negyedórával a hivatalos idő kezdete előtt a polgármester úr már megjelent a városházán és lassú, kemény léptekkel méregette végig a hosszú ambitust, figyelve, hogy az urak beérkeznek-e a pontos időre. Aki későn jött öt perccel, az — legalább arra a napra — jobban érezte volna magát a más bőrében, mint a magáéban. Elég volt a polgármester úr egy tekintete abból a bizonyosból, hogy  keresztet vessen magára a boldogtalan. És a polgármester nem is igen maradt meg csak a tekintetnél.

Különben, hogy a nyugalmazott kapitányból az lett, ami lett: Karács város polgármestere, épen annak köszönhette, hogy olyan volt, amilyen volt. Az elődje a város első polgárának székén, az öreg Thassy Döme, gyönge ember volt, sőt, mire a nagy kor is ránehezedett, egyenesen gyámoltalan. A városházán vagy sehogy se, vagy rosszul folytak a dolgok és mikor végre sikerült megértetni az öregúrral, hogy jó lesz «idejekorán» másnak adni át az ő terhes és felelősségteljes állását (amelynek ő különben se terhes, se felelős voltát sohase érezte), szinte egyhangú volt a vélemény, hogy csak a kemény Kárdy lehet az utódja. Ez majd csinál olyan takarítást a városházán, hogy örök időkre megemlegetik.

A polgármester úr nem tehetett magának szemrehányást, hogy csalódtak volna benne a rend-kívánók. A munkáját elvégezte úgy, hogy akadt szoba a városházán, amelyet vér locsolt a nagytakarítás után. De aztán, hogy a jajgatás lármája elhangzott, csend, rend és munka lett úrrá a hivatalokban, a fehérfalú, alacsony szobákban, mintha egy hideg, kemény márványököl függne a levegőben.

A rendcsináló polgármester már évek óta volt a hivatalában és még mindig ezt, a rendcsinálást érezte a főfeladatának. Ezt művelte kora reggeltől késő estig. És mikor súlyos, egyenletes lépésekkel végigment az utcán, a karacsi akácfák még a szélben se mertek meggörbülni, állottak egyenesen, mereven, szinte csonttá válva a respektustól. Viszont az emberek kétrét görnyedtek, ha előttük elhaladt.

Tekintélye tehát volt a polgármester úrnak annyi, hogy akár a főispánnak is adhatott volna belőle kölcsön. De már a népszerűség nem állt kazalban az udvarán. Tisztelni nagyon tisztelték, de szeretni bizony kicsit se szerették. A nagy rendcsináló munka könyörtelensége sok embernek belesajgott a szívébe és a polgármester úr nem gondoskodott olyan tűzhelyről, ahol az érzéseket magához melegítse. Agglegényi lakása vendéget nem látott, ő maga se igen járt vendégségbe. Se az ő borát más, de ő a másét nem itta.

Az emberek csöndesen mondták el róla a véleményüket, amelyben több volt a tapintat, meg az óvatosság, mint a lelkesedés:

- Jeles ember ez a mi polgármesterünk, de azért a toronynak is a földön van a lába. Lefelé is kellene nézni néha. Ez meg úgy lép, mintha mindég rúgna valakit a lábával. Az a kegyetlen nagy, hideg gőg csak úgy sugárzik az arcából. Pedig azért, mert valaki az első ember a városban, a többi még nem mind utolsó.

 

II.

Ami most itt következik, egy éjszakának, sőt igazában csak egy pillanatnak a története, nem valami földet rázó dolog, de mégis olyan, amit nem szívesen mond el az ember és a kötelesség e kényszerűségét csak az a biztos föltevés enyhíti, hogy tapintatos emberekhez szól, akik nem fogják tovább adni.

Az esemény egy áprilisi éjszakán történt. A polgármester úr, akinek valami dolog gyanúsnak tűnt. - - a mi nem ritkán esett meg vele, - elhatározta, hogy diszkréten, de alaposan utána néz ennek az ügynek. Már a hivatalos órák után visszatért a városházára és egy szekérderéknyi aktát hozatott föl a szobájába, A tizenegyet is elütötte már a nagytemplom órája és a polgármester úr még mindig az írásokat böngészte, olvasta, hasonlítgatta. Éjfélre járt, mire elkészült és megállapította, hogy fölösleges munkát végzett. Minden rendben volt. Nem történt semmiféle szabálytalanság. Vette a kabátját, kalapját és indult haza.

A lakása nem volt messzebb a városházától négy-ötszáz lépésnyinél. Épen csak a népkerten kellett keresztül mennie. Ez a sétakert a városháza előtt az elődje alkotása volt és az ő idejében hetenként kétszer térzene is volt benne, amit azonban Kárdy Olivér beszüntetett, hogy a muzsika ne zavarja a munkát. Aki sétálni akar, sétáljon otthon, vagy menjen ki a mezőre. Az asszonyok kössenek, és ne lófráljanak.

Csúnya, kellemetlen, hűvös, szélviharos éjszaka volt. A polgármester úr fölgyűrte a felöltője gallérját, a jobb kezét zsebre dugta, a ballal a kalapja karimájába kapaszkodott, így indult hazafelé.

Talán száz lépést haladhatott és épen két cserje-csoport között járt, amikor az a bizonyos vérfagyasztó váratlanság történt. Sokkal gyorsabban, mint ahogy azt akár hadarva is el lehet mondani.

A királyi tanácsos, polgármester úr egyszerre valami zörejt és ugyanabban a pillanatban hatalmas, éles csattanást is hallott. Sőt, nemcsak hallott. A csattanás leröpítette a fejéről a kalapot, mert abban a minutumban, amint megtörtént, a polgármester úr egy ösztönös mozdulattal eleresztette a peremét és a bal arcához kapott, amely égett és sajgott.

Látni jóformán nem is látott semmit. Inkább csak utólag emlékezett valami feketére, egy emberforma sötét tömegre, amely egy káprázat sebességével suhant el mellette és a polgármester úr még föl se ocsúdott a döbbenet aléltságából, mikor már el is tűnt, még csak az irányt se tudta, hogy merre?

Különben is addig, míg az esze egyáltalában így működésbe kezdett, meglehetős idő telt el. A - kíméletesen szólva  -  csapás után, amely a bal arcát érte, egy végtelen percig dermedten és mozdulatlanul állt és eszméleten akkor se volt még, mikor lehajolt, hogy a kalapját megkeresse. Csak azután, mikor már megzilált külsejét rendbe szedte és az arcát is végigsimogatta, csak akkor szakadt föl a torkából a reszketeg kérdés:

Mi volt ez?

Ez a kérdés bizonyára jóhiszemű volt, de merőben céltalan és fölösleges. Egy azért, mert hiszen senki se volt, aki felelhetett volna rá, más meg azért, mert maga a polgármester úr őnagysága nagyon jól tudta, hogy mi történt. Még ott álló helyében didergő ajkakkal meg is adta a választ:

- Megütöttek . . . Megütöttek . . . Engem!

Ennél gyöngédebben csakugyan nem minősíthette volna azt a balesetet, amely érte. De erre az enyhe megállapításra is hirtelen iszonyú düh fogta el. Rohant vissza a városháza felé. Az volt a gondolata, hogy fölver mindenkit, föllármázza a rendőrkapitányt és kikutattatja az egész várost. Élve vagy halva, de elő kell keríteni a merénylőt.

Egyszerre azonban -- megrokkant futtában és megállt.

Eszébe jutott, hogy mi lesz azután? Mi lesz, ha az egész város megtudja, hogy pofon ütötték a polgármestert?   Ha kerékbe törik is a gazembert, azért azt az érintést le nem mossa többé a szentelt víz sem. És ha egyáltalában nem is sikerül kinyomozni a tettest.

- Rettenetes . . . Rettenetes . . . lihegte a boldogtalan Halál sápadt lett a jobb arca, A bal még nem volt abban a helyzetben, hogy követhesse a színváltozásban.

A polgármester úr maga sem tudta: hogyan, de egyszer csak otthon volt. Mindenesetre a népkert megkerülésével tért haza. Leroskadt egy zsöllyeszékbe, azután megint fölpattant és szinte száguldozva rohant föl és alá a szobákban. Az agyát mardosta a kérdés:

- Ki lehetett?  Ki tehette?  

A találgatás túlságosan eredményes volt. A polgármester úr tudta, hogy a polgártársak nem nagyon rajonganak érte, de nem is törődött vele. Legalább -  e pillanatig nem. Más vágya, minthogy féljék és respektálják, nem volt. Tehát - akadhatott olyan ember, oh igen -- akadhatott.

Egyszerre dermedten állt meg. Mint tűz és jég siklott át rajta egy rettenetes gondolat.

- Hátha nem is — egy ember? Hátha egy egész maffia alakult ellene azzal a hitvány eltökéltséggel, hogy így lehetetlenné tegyék? Hogy amit ma megkezdett az egyik, azt holnap megint megcsinálja a másik és holnapután folytassa a harmadik. Hogy ez a mai, ez a mai csak megnyitó volt, amelynek folytatása következik.  

Megrogyott a térde. Egész testét elöntötte a verejték.

A polgármester úr nemcsak, hogy nem aludt, de le se feküdt azon az éjszakán.

Másnap pedig - először két év óta, amióta a hivatalát viselte — nem jelent meg a városházán. Azt üzente, hogy nem jól érzi magát. A valóság pedig az volt, hogy valami iszonyatos aggodalom képtelenné tette rá, hogy kilépjen az utcára.

 

III.

Örökre azonban természetesen el nem zárkózhatott. Negyvennyolc óra alatt legalább egy dolog felől megnyugodhatott. Arról, hogy az esetről nem beszélnek a városban. Tehát nem is tudnak róla. Vagy aki tud,  - mert hiszen egy valakinek bizonyosan tudnia kell - az hallgat.

De azért egészen különös érzése volt a polgármester úrnak, mikor megjelent az utcán. Még a járásán is észre kellett venni valami változást. Már nem lépett olyan kemény, szinte fenyegető merevséggel, a feje is mintha lejjebb csuklott volna a válla közé. A tekintete meg egészen elváltozott. A jeges, kemény nézése megzavarodott. Gyanakvás, riadtság, sőt, Isten bocsa', valami alázatosság féle is tükrözött benne. Ahányszor szembe jött vele valaki, mindig megzavarodott. Egyszer félrekapta a fejét, másszor pedig olyan szúró, gyanakvó tekintettel meredt a köszönő polgártárs arcába, hogy ez szinte meghökkent tőle. Néha futni szeretett volna, máskor meg valami bágyasztó rémület vett rajta erőt, és önkéntelenül megállt. Minduntalan az a képzete támadt, hogy vihogást hall a háta mögött, de nem volt bátorsága, hogy a fejét visszafordítsa.

A városházán egyenesen a szobájába ment. Eszébe se jutott, hogy megvizsgálja: a helyén van-e mindenki, vagy nincsen? Megint valóságos töprengési roham fogta el.

- Mégis allarmíroznom kellett volna akkor azonnal a várost! Akkor legalább tudnék annyit, hogy ki nem volt! Hogy kinek nézhetek a szemébe nyugodtan és bátran! De így - így mindenki lehetett! Így csupa olyan ember él a városban, aki engem pofonütött. Mert hiszen akármelyik lehetett. Akármelyik! Rettenetes!

Erre a gondolatra megremegett egész testében. De azzal is tisztában volt, hogy most már ezen nem lehet segíteni. Most már késő. Csak nem állíthatja meg az embereket az utcán ezzel a kérdéssel:

- Vallja meg őszintén: ön volt az, a ki engem a sötétben pofonütött?

Bele kellett törődnie, hogy ez most már az ő örökké égető, mardosó titka marad, amely úgy jár vele, akármerre menjen, akármit tegyen, mint egy fenyegető ujj, amely ott leng a szeme előtt:

- Vigyázz! Vigyázz! Csak egy szó én…

A polgármester úr ő nagysága hátán végigfutott a hideg. Soha többé ettől a rossz, szorongó érzéstől teljesen megszabadulni nem tudott. A titok mindig ott nehézkedett a lelke mélyén és nem tudott a súlyától kiegyenesedni. Nem roskadt össze alatta, de bizony egy kicsit belegörbült.

Idővel azután módosult az érzése. Mikor napok, hetek és hónapok teltek anélkül, hogy az a bizonyos katasztrofális pillanat bekövetkezett volna. Semmiféle jel se mutatta, hogy bárkinek csak sejtelme is lenne az éjszakai kalandról, az aggodalom a polgármester úr szívében átolvadt egy más érzéssé:

- Az az ember hallgat. Az az ember kímél engem.

Átmelegedett a szíve tája. Valósággal úgy érezte, hogy hálával tartozik annak a valakinek. Hogy le van neki kötelezve a gavallérságáért.

De hát  ki az a valaki? Mindenki, mert lehet akárki. Hiszen sejtelme se volt róla, hogy kicsoda.

 

IV.

Természetesen időbe telt, de egyszer csak mégis észrevették az emberek, hogy a polgármester úr egészen megváltozott. A hivatalában is, de a hivatalon kívül, a társasági érintkezésben is. Az egész ember átalakult. Kemény, márványos vonásai megenyhültek. Az a fagyos gőg leolvadt az arcáról. A szigorú, rideg tekintete meglankadt, helyette valami bágyadt szelídség fénylett a szemében.

Nem volt despota többé. Rendet tartott, de nem korbáccsal és lemondott arról az ambíciójáról, hogy sóbálvánnyá meredjenek előtte az emberek. Több szava is volt hozzájuk, pedig jobban megválogatta, mint azelőtt. Jobban behunyta a szemét és jobban kinyitotta a szívét, mint hajdanán. Szóba állt mindenkivel és érdeklődött mindenről.

Leszállt a hivatala magasságából és nemcsak hogy nem kerülte többé, de kereste az embereket. Rendes vendége lett az úri kaszinónak és megjelent itt is, ott is a társaságokban. Eleinte mintha valami furcsa, gyanakvó tartózkodás kötötte volna, néha-néha elkomorodott, egy-egy egészen ártatlan megjegyzésre megrándult az arca és valami különös, riadt fény cikázott át a szemén. Aztán ezek dolgok is elmaradtak, csöndes, enyhe megnyugvás áradt a polgármester úr viselkedéséből, szavából. Nemcsak a gőg, de még a szigorúság is mintha kiolvadt volna a lelkéből. Ha valahol véletlenül valami kis hibára akadt, és aki felelős volt érte, rémülten mentegetőzött, a polgármester úr maga sietett megnyugtatni.

- Nono, azért nem kell a kútba ugorni. Emberek vagyunk mindnyájan és mindnyájunkat érhet baleset.

És mikor az így megvigasztalt ember meleg hálával emelte rá a szemét, a lelke mélyén a polgármester úr is édes megkönnyebbülést érzett, bár egész bizonyosan maga se tudta, miért? De szerette, hogy mindenki le legyen kötelezve neki. Hogy senkitől se kelljen tartania.

Ha egy csomó ember volt együtt, akár a kaszinóban, akár társaságban, sűrűn fölhangzott a megjegyzés:

- Ezt a mi polgármesterünket mintha kicserélték volna. Egész abbahagyta a botos ispánságot. Ezelőtt a hideg törte az embert, ha dolga akadt vele, most meg passzió beszélni vele. Igazán - egészen más lett ez az ember.

Mindig volt, aki megtalálta a magyarázatot. Az egyik a korban, amely tudvalevőleg nagy iskolája a bölcsességnek, a másik meg így argumentált:

- Akkor olyan volt, mert olyannak kellett lennie; most meg nem olyan, mert már nem kell olyannak lennie. Akkor az öklére volt szükség, most már a simogató keze is elég. Kitűnő ember az nagyon!

Ezt mind ráhagyták, még azok is, akik a régi időben nem voltak túlságosan elragadtatva tőle. Most teljes őszinteséggel erősítették:

- Az, az! Ez tagadhatatlan.

 

V.

Egy késő őszi estén az imént megérkezett pesti lapokat böngészték az urak a kaszinóban. Közöttük a polgármester. Egyszer csak Hodácsi, a fiskális, hangosan elkacagja magát amire a többiek meglepődve néztek raja.

- No, mi az?

A fiskális az újságot mutatta.

 

*Budweis (tschechisch České Budějovice) ist mit etwa 93 000 Einwohner

 

— Ezen mulatok, ni! Csehországban, Budweisben* a minapában elfogtak egy szegény tébolyodott embert, akinek az a mániája, hogy neki külön küldetése van e földön. Ezer embert kell pofonütnie. Már becsavarogta fél Európát, nappal békén viselkedett, de éjszaka megbújt lesbe állt, és ha valakit látott, élőugrott, rávetette magát, pofonütötte és aztán elfutott. Jegyzéket vezetett és e szerint állítólag már a kétharmad részét elintézte a küldetésének, mikor rajtavesztett. Egy gyorslábú cseh kereskedő, akit szintén nyakon tisztelt, lefülelte és most a szegény félbe-maradt apostolt becsukták a bolondok házába,

Az urak mind mulatságosnak találták az esetet és nagyot kacagtak rajta. Csak a polgármesternek üvegesedéit meg a szeme és kiszökött a kérdés a száján, még mielőtt lefoghatta volna:

- És az a jegyzék? A fiskális nevetett:

- Jó kérdés! De sajnos, erről nem ír az újság.

Az asztal túlsó végén csöndesen szólalt meg a rossznyelvű Szegő doktor:

- Kár volt azt a szegény embert megakasztani a munkájában. Én hajlandó vagyok hinni a küldetése fölsőbb rendeltetésében. Lehet, hogy azok a pofonok nagyon jó helyre mentek.

Megint nagy hahota támadt. Csak a polgármester úr arca rángatózott különösen, aminek, hogy a magyarázatát adja, odakapott a kezével a bal arcához és sziszegve mondta:

- A teremtését! Ez az átkozott rossz fogam, már megint kezdi!

 

 

 

SZŐLLŐSI ZSIGMOND: A HARAMIA. ELBESZÉLÉS. 1914, 8. 148.

 

A házigazda, aki harminchat esztendős korában már rendes professzora volt az orvosegyetemnek, nemcsak híres, de világhírű pszichiáter, akihez úgy zarándokoltak az idegbeteg emberek, főként nők, mint az igazhívők Mekkába a csudatevő fekete kőhöz, félig heverő helyzetben ült a pamlagon és félig lehunyt szemmel hallgatta egy Doma Béla nevű vidéki földbirtokost, egykori diákpajtását. A professzor erősen megkopaszodott fejével, éles vonású, keskeny, borotvált arcán egy nagy fáradtság nehéz felhőjével sokkal idősebbnek látszott, mint a vendége, pedig egyformán negyven esztendős volt mind a kettő.

A földbirtokos szép, egészséges arcú, barna ember, akadozva adta elő a mondanivalóját, és szinte minden harmadik szava bocsánatkérés volt, hogy a barátja igazán drága idejét rabolja, holott ezt talán az egész dolog meg se éri. De a tanár barátságosan erélyes unszolására mégis csak tovább beszélt, mialatt becsületes, meleg nézésű barna szeme tisztelettel és bizonyos zavarral függött a tudós arcán. Egyszer aztán végképen elhallgatott.

A professzor egy kicsinyég várt, aztán fölemelkedett fektéből, a barátja arcába nézett és megkérdezte:

— Eddig van?

Ez csöndesen felelt:

— Hát, eddig. Mást nem igen mondhatok.

Zavartan tette hozzá:

— Tán . . . ez se volt érdekes . . .

A tanár egy kézmozdulattal elvágta a szavát. Az ő sajátságos energikus szóejtésével mondotta:

— Köszönöm. Nem szeretek, nem is szoktam ugyan így, másodkézből diagnózist csinálni, de baráti kötelességem, hogy veled kivételt tegyek. Különben is ahogy a tüneteket meg a körülményeket elmondottad: a kórkép meglehetősen világos. Bajosabb tévedni, mint jól látni. Ami pedig azt illeti, hogy érdemes volt-e ezzel a dologgal hozzám fáradnod, hát erre két okon is azt mondom, hogy igenis érdemes volt. Először, mert így legalább húsz év múlva megint láttalak..

— Oh, kérlek: kérlek . .. Igazán . . .

— Másodszor meg, ezek a tünetek, amiket szíves voltál elmondani, csakugyan — jelentenek valamit.  

A vendég megrezdült és az arca halványabb lett egy árnyalattal. A professzor pedig folytatta:

— Tehát az asszonyka, aki most harminc-két éves, soha még beteg nem volt, minden kábító, fárasztó bajtól és izgalomtól távol él a falu üde levegőjében, csöndben és gondtalanul, anélkül, hogy valami testi baj gyötörné. Egy idő óta szenved. Búsong. Ideges. Alig lehet a szavát venni. A jó kedve egészen elveszett. A társaságot, amelyben azelőtt jól érezte magát, most kerüli. Még a tiédet is.

A vendég közbevágott:

— No hát . . .

Tiltakozni szeretett volna, de a hangja tétova volt és határozatlan.

A professzor elértette és segítségére sietett:

— Jó, hát nem kerüli; de mégis jobban szereti a teljes magánosságot. így mondtad. Nagy sétákat tesz egyedül és úgy viselkedik, úgy járkál oly elmerülten, oly aléltságában az érzékeinek, mint egy alvajáró. így mondtad?

— Nos, hát ezek a tünetek egy nagyon ismert és nagyon elterjedt, azt is mondhatnám: nagyon népszerű betegség világos szimptómái. Nem akarom meggyötörni a türelmetlenségedet Mindjárt meg is mondom a nevét ennek a betegségnek. Úgy hívják, hogy: szerelem.

A barna ember, mint egy párduc ugrott föl. Az arca vérpiros lett, és mintha valamit nagyot akart volna mondani. De aztán megrázkódott, az ajka különös, fanyar mosolyra torzult, legyintett a kezével és halkan mondta:

— Ostobaság!

Ez ellenséges tekintettel nézett az orvos arcába. Ő nyugodtan állta és nyugodtan folytatta:

— Az. De én a magam részéről azt tartom, hogy minden betegség ostobaság. Okos dolog: egészségesnek lenni. Ezt a betegek is tudják, csak nem tehetnek róla szegények, hogy nem praktizálhatják.

A földbirtokos egy türelmetlen mozdulattal szakította félbe a filozofálást és bosszús, rideg hangon mondta:

— Én nem így értettem! De az én feleségemhez ilyen, ilyen föltevés nem férhet!  Erre mondtam! Igen.  Ostobaság! Bocsáss meg, de, de ostobaság! Nem is tudom: kibe lehetne!

— Én tudom!

— Te tudod?

A szó úgy csapott ki a megdöbbent férj száján, mint a láng. Szinte perzselt.

A professzor pedig fölállt, odalépett hozzá, a vállára tette a kezét és most már meleg, csöndes hangon beszélt:

— Igen, én tudom és épen ezért fölösleges, hogy a revolveredet keresd. Akibe ő nagysága most szerelmes, azt te úgy se fogod megölni. Sőt úgy látom, az életedet is odaadnád érte.

— Az életemet?

— Igen. Mert ez a valaki — ő maga. Ő maga! Ne vágj ilyen értelmes arcot, kérlek! Az eset nem különös, orvosi nyelven szólva nem értékes, mert nem ritka. Bizonyos körülmények között szinte elkerülhetetlen a kifejlődése és a te eseted valósággal dédelgető bőségben mutatja ezeket a körülményeket, mintha csak egy klinikai laboratóriumban fejlesztették volna. Te elmondottad, hogy a feleségedet valósággal az intézetből vitted egyenesen az oltár elé, onnan a falusi kastélyodba. Tehát verseny nélkül jutottál a szívéhez. Ez nem jelenti azt, hogy a diadalod nem lenne teljes és kétségtelen. Sőt, biztos vagyok benne, hogy valóban ilyen. De érts meg jól és ne érts a szavamból többet, mint amennyit mondok: az élet nem szeret elengedni bizonyos próbatételeket és a legrövidebb út a madaraké, nem az embereké. Minden szerelmes férfinak van, ha más nincs, egy riválisa, akit ki nem kerülhet. Ez a rivális: a nő fantáziája.

Az a bizonyos álom arról a bizonyos hercegről, aki, ha nem tündér királyfi, hát — még több ennél és még tökéletesebb. Mennél több alkalma volt egy leánynak, hogy várja és hasztalan várja azt a bűvös lovagot, annál gyöngébb lesz ennek a riválisnak az ereje. A te asszonykádnak erre nem volt alkalma. Te nem birkóztál meg egy küzdelmes versenyben érette se a királyfival, se azokkal, akik első látásra talán jobban hasonlítottak volna hozzá, mint te. Már pedig ezt a formát a nő nem igen engedi el annak se, akit, mint téged a feleséged, a legigazabb érzéssel szeret. Erre a bajvívásra szüksége van, ne mondjuk úgy, hogy a hiúságának, mondjuk így, hogy a büszkeségének! A királykisasszonyért meg kell vívnia a lovagnak és minden leány királykisasszony, akit szeretnek. Legfeljebb lemond a királyságáról a diák kedvéért, aki le tudta teríteni a vetélytársát.

Kedves barátom, az álmok hercege most ott áll a te házad küszöbe előtt, és neked le kell őt terítened!. Nem szabad se haragudnod, se megijednek, mert ennek el kellett következnie. Megértetted, amit mondtam?

Doma sokáig hallgatott. Azután csöndesen mondta:

— Azt hiszem megértettem. Azt hiszem igen ... De hát mit csináljak? Mit csináljak?

És nyugtalanul nézett az orvos arcába. Ez mosolygott:

— Már megmondtam. Le kell terítened!

— Az álmok hercegét?

— Azt!

A férj egy kétségbeesett mozdulatot tett és haragosan kiáltotta:

— De hogyan?  Én is köddé váljak? A tanár a fejét rázta

— Sőt ellenkezőleg! Öt fogjuk idecibálni a felhők közül. Vagy a fülénél, vagy a lábánál fogva! Neki kell lejönnie a földre!

A férj különös, riadt és gyanakvó tekintettel meredt a professzorra, ez pedig nyugodtan, mosolyogva mondta:

— Mit bámulsz?  Hisz ez a mesterségem!  Ebből élek. De most gyere, üljünk ide a sarokba és figyelj jól minden szavamra. Diktálni fogom a kúrát! Megtiltom, hogy csodálkozz és megtiltom, hogy ellenkezzél! De parancsolom, hogy engedelmeskedj!

A diktálás eltartott egy óra hosszat. A tanár különben nem is diktált, hanem irt, és amit irt felolvasta a barátjának, azután átadta neki. A földbirtokos, mikor távozott, sápadt volt. Izgalom, zavar és nyugtalanság volt az arcán. Az ajtóban a professzor még megfogta a karját és halk, de kemény szóval mondta:

— Kezet rá, hogy megteszed!

A férj egy pillanatig habozott. De aztán némán nyújtotta oda reszkető kezét.

 

II.

 

Délután öt óra. A kalendáriumban még tél lenne, de a levegőben már a közeledő tavasz lehelete áramlik. A Doma-kertnek az országútra nyíló hátsó ajtaján egy szép, nyúlánk asszony lép ki, körülnéz a néptelen, barna síkon, egy percig tétován áll, mintha vissza akarna fordulni; de aztán mégis csak előre indul. Vagy háromszáz lépést az országút szélén halad, azután befordul a másikra, amelyik a Tiszához vezet. A Tisza-gát egy jó negyedórányira van, közben, körülbelül az út fele táján a szőlő mellett húzódik el.

A kert a falu legszélén van. Ilyen időben nem igen jár erre senki. De ha meglátná is valaki a nagyságos asszonyt, nem lepődne meg rajta. Megszokhatták már jó idő óta hosszú, magános sétáit még olyankor is, amikor maró hideg szél sikoltozott a határban. Ha teszi, bizonyosan ez a passziója. Mert hiszen, ha akarná, üveges hintóban is sétálhatna. Van Doma Bélának több is egynél.

Az asszony járása mégis habozó és határozatlan. Minduntalan meg-megáll és körülnéz, mintha nem ismerné a járást. A szép, halvány, de telt arcon nyugtalanság cikázik és a tekintetén szorongó félelem felhője.

A szőlőskert mellett bevágásba mélyül az út. Itt, ahol teljes a csönd és a magánosság, az asszony megáll és egy cölöphöz támaszkodik. Az arcán habozás, viaskodás, tanácstalanság. Egy darabig teljes mozdulatlanságban áll, mint egy szobor. Azután megriad, körülnéz és lassan, óvatosan egy levelet húz ki a karmantyújából. Hosszú, négyoldalas levél volt: de az asszony csak a legutolsó sorokat olvasta:

«Soha férfi többért kevesebbet nem kért egy nőtől, aki végzete lett, mint amiért én esengek. Csak látni akarom egy pillanatig abban az üdvösséges érzésben, hogy azért jött, hogy lássam. Nem kívánom egy szavát se, a keze érintését se, azzal se terhelem, hogy egy tekintetet vesztegessen rám. Meg fogok húzódni némán és látatlanul és magamba fojtom a fölharsogó boldogság szavát, ha látni fogom, hogy eljött és elég lesz az én szegény, szomorú egész életem kincsének a drága emlék, hogy egyszer megtett valamit nékem, értem az én álmaim ragyogó királynője. Hat óráig várom. Ha addig nem jön, mutassa meg ezt a levelet az embereknek és mondja meg nekik, hogy egy halott fekszik a füzesben. Egy halott, akinek a maga neve volt az utolsó imája,

Az asszony szíve hevesen dobogott. Ez a levél nem az első volt. Három hét óta az ötödik és egyiket se a posta hozta. Ott találta őket a szobája asztalán és nem volt rá mód, kikutatni hogyan kerültek oda? És csupa áradó vallomás és szerelem és szenvedés és lemondás volt valamennyi. Oly rajongó és oly nemes, oly tiszta és oly batártalanul szomorú, hogy az asszony szíve tele lelt forró és fájdalmas megindulással, amint olvasta.

A két első levelet egy napon kapta, amikor az ura véletlenül nem volt otthon. Hajnalban bement a városba és csak másnap estefelé jött haza. Az egyik levelet az éjjeli szekrényen találta: a másikat délután annak a regénynek a lapjai között, amelyet olvasott.

Mikor az elsőt elolvasta, az első gondolata az volt, hogy az ura után bemegy a városba és megmutatja neki. A második után:  ez a gondolata, mint egy sérült hajó alámerült egy meleg, kábító áradatba, egy különös szédület tengerébe, amely elborította szívét és gondolatát. És ebben a szédületben volt nyugtalanság, félelem, remegő kíváncsiság, rémület és mindezeknél erősebben — várása valaminek, ami megoldja vagy - még sűrűbbé tegye ezt a rejtelmet. Minden levél, a maga titokzatos érkezésével egy csoda volt és az asszony egyre türelmetlenebb izgalommal várta a következő csodát.

Most, ebben a pillanatban, mint egy éles, hideg szél, megint az a legelső gondolat vágott az agyába. Odafutni az urához és mindent elmondani neki.

Fölhúzta kissé a kabátja ujját és az órára nézett, mely a karkötőjébe volt beleillesztve Háromnegyed hét.  Jeges ijedtség reszkettette meg a szívét.

— Nem megyek - Nem megyek— suttogta remegő ajkakkal. —Nem megyek.

És csetlő-botló, de szapora léptekkel indult a Tisza felé. Mintha egy láthatatlan, erős és könyörtelen kéz vonszolta volna. Már a gáton volt. Az arca valósággal eltorzult az izgalomtól. Megállt és minden erejét megfeszítve gondolkodott.

— Éh, hát mi is az egész? Lesétálok a füzesen át a vízig, aztán vissza. Öt pere az egész. És akkor megtettem.

Toppantott egyet és furcsa, merev léptekkel elindult a füzesen át a folyóig vezető rövid úton. Senkit se látott. A szíve úgy dolgozott, mint egy gőzkazán.

Talán ötven lépést tett, a mikor dermedten állt meg.

Hirtelen egy alak termett az út közepén. Magas, karcsú férfi, úriasan öltözve, de sűrű álszakállal az arcán, úgy hogy a szeme is alig látszott ki a szőr-bozótból. Levett kalappal, mélyen meghajolt az asszony előtt és mohó sietséggel súgta:

— Ne ijedjen meg. Semmi baja se lesz. Köszönöm, hogy eljött. De ennek meg kellett történnie.

Az asszonynak egy szó nem jött ki a száján. Ami azután történt, mintha csak álmodta volna. Az álarcos ember megfogja a kezét és lekapcsolja a karkötőjét. Még egy gyors mozdulat és már a nyaklánca is nála van. Azután elszedi a karmantyúját. Nincs más benne, csak a levelek. Az álarcosnak az is préda, mert zsebre vágja. De a rabló bizonyára nagyon siet. A fülbevalókról meg a gyűrűkről megfeledkezik. Gyorsan zsebébe rejti a vékony zsákmányt, megint mélyen meghajol és súgva mondja: — Köszönöm, tündérkirálynő! Végeztünk.  És ebben a pillanatban már el is tűnik a füzes mélyében.

Az asszony még a halálos rémület dermedtségében áll egy-két másodpercig. Azután hangtalanul mozgó ajkakkal, futni kezd, ahogy remegő lába bírja. Ki az erdőből, át a gáton, de tovább nem megy. Egy éles sikoltás és ájultan esik össze az úton.

 

III.

 

Mikor Doma Béláné magához tért és a szemét kinyitotta,  első tekintete a férjére esett, aki mellette ült a pamlag szélén és fogta a kezét. A föleszmélő asszony szemében rémület villámlott meg és a keze megrándult. Olyan mozdulatot tett, mintha föl akarna ugorni.

Az ura azonban a homlokára tette a kezét és szelíd energiával visszatartotta. Halkan mondotta

-- Csak maradj békén, Egy szót se kell szólnod, mindent tudunk.

Az asszony megremegett és vacogó fogakkal tördelte:

— Mi mindent?

Az ura csöndesen bólintott a fejével:

— No igen. Hisz, hála a Véletlennek, abban a pillanatban értem oda. Bár hamarább jöttem volna egy perccel, akkor nyakon is csíphettem volna az útonállót . De úgy futott, mint a nyúl. Hanem a zsákmányát, azt eldobta. Nézd!  

És odamutatta az asszonynak a karkötőt, meg a nyakláncot. Ez fölsikoltott. A szemét, mintha villám fénye érte volna, lecsukta, Egy pillanatig halotti mozdulatlanságban feküdt, aztán halkan elfulladó hangon susogta:

— És más? más? Az ura tompa hangon felelt:

— Más? Mást nem találtam! Mást nem!

Hirtelen megélénkült a hangja:

— Különben az ördög törődik mással! Ezt se bántam volna! A fő az, hogy te megszabadultál édes!

Az asszony egy szót se szólt. Csak csöndesen odahúzta az ura kezét a szájához és rátapasztotta az ajkát erősen, forrón és lecsukott szempillái alól némán, de sűrűn áradt a könny. Oly görcsösen fogta a férfi kezét, hogy ez nem tudta kiszabadítani. Csöndesen dünnyögte:

— No . . . No . . . Kis bolond . . .

És szeretett volna mosolyogni, de nem tudott. Félrefordította a fejét és zavaros érzései ködéből a professzor éles vonású, okos arca sugárzott rá diadalmas, kissé gúnyos és kegyetlen mosollyal keskeny ajkán. Igazán nem tudta, mit érezzen: hálát, szemrehányást, örömet vagy szomorúságot?

 

 

 

SZŐLLŐSI ZSIGMOND: A SZIGET. ELBESZÉLÉS.

1914. 16. 310.

Vagy hatvan esztendővel ezelőtt élt egyszer egy ember, mondjuk, hogy Búnak hívták, akire valóságos zápora szakadt a szerencsétlenségeknek és a csapásoknak. Ebben a hirtelen támadt orkánban egy arasznyi idő alatt elveszített mindent, amit szeretett, ami öröme és tartalma volt az életének. Elveszítette a feleségét, a gyerekét, elveszítette a vagyonát, és hogy tökéletes legyen sorsának borzalmassága: elveszítette még a hazáját is, amely idegen hódító vérrel és könnyel borított prédája lett.

Az ember úgy érezte, hogy nagyon jó lenne meghalni. De nem halt meg, mert Istennek úgy tetszett, hogy életben maradjon és ez az ember nem olyan lélek volt, aki a maga vágyát a jó Isten rendelete fölé teszi. Megerősítette magát abban, hogy ameddig élnie kell, élni fog és hogy egy lázadó pere elviselhetetlen keserűsége meg ne tudja hajlítani. Kezébe vette botját, táskáját és elment. El, minél messzebb, hogy ne lássa a földet, amely csupa sír és csupa vér. Ne lássa a virágokat, amelyek könnyet harmatoznak. Ne hallja többé a nyelvet, amelynek minden szava mintha az ő egy-egy halálra ítélt édes testvére lenne. És ne hallja többé még az álmodó puszta szelet se, amely bilincsek csörgését hozta.

Az ember tehát, akit Búnak kereszteltünk el, hogy neve is legyen a csöndes alakban: elment. Hogy ne legyen ott, ahol a szívének nem volt jó ott lennie, hogy hazája legmagasabb hegyeit se lássa, hogy soha se fajának egy gyermekével, se anyanyelvének egy szavával ne találkozhasson. Hogy még soha egy olyan virágot se lásson, amilyen külhoni kertekben és mezőkön terem, hogy még a sírok fejéhez állított fejfák is egészen más formájúak legyenek, mint az ő országa temetőiben. Igen messzire kellett mennie. Ott kellett hagynia azt a világrészt, amelyben az ő hazája leterítve hevert, sőt ott kellett hagynia még azokat a világrészeket is, amelyekbe milliók gyászának hírét elvitte a részvét vagy a kíváncsiság. Ezt mind maga mögött kellett hagynia az elmenő embernek, hogy elég erős tudjon lenni a lelkében arra, hogy éljen.

Így ment országokon át, világrészeken át, hol szárazföldön, hol hajón. Itt-ott meg-megállt, vájjon elért-e már oda, ahonnan nem kell tovább zarándokolnia: de itt is, ott is akadt valami, egy vonás, egy hang, egy szó, ami az emlékeztetés fullánkját szúrta a szívébe és az átnyilalló fájdalom azt mondta neki:

— Tovább! . . . Még tovább!

Így aztán esztendőkbe telt, míg végre az ember letehette vándorbotját, mert megérkezett oda, ahonnan nem volt miért tovább mennie. Ez a hely egy sziget volt az Óceánban, a geográfiában nem ismeretlen, de a világ számára annyira jelentőség nélkül való, hogy a végtelen vizet szántó hajók tömegéből csak egyetlen egy állt meg köves öblében, minden tizennégy hónapban. Az hozott egy rakományt olyan dolgokból, amelyeknek a szükségét és használatát a távoli nagy világ életének ez egyetlen halk érintése ide is elhozta, itt is megismertette. E szigetet «Kámá»-nak hívták lakói és ama kevesek, akik tudtak róla.

Az ember, aki a tizennégy hónapban egyszer kikötő hajóval érkezett Káma szigetére, látta, hogy ez a hely az, ahol megmaradhat. Ide nem jő utána semmi és itt nincsen semmi, ami szegény szívét az emlékeztetés csak egy kipattanó szikrájával is fölgyújthassa. Még a róna síkja, a hegyek oromvonala is egészen más volt, mint az otthoniaké, más a fű zöldje, más a fák formája, mások az állatok és a madarak, más, mint az otthoni házaké, a furcsa kunyhók képe. A nyelv zengése, az ételek és az italok íze, minden más, a só-párás és növények sajátos illatával vegyült levegő, sőt — igen  — más volt az ég színe is és a csillagok sereglésének rajza és fényük remegése. Az ember körülnézett a szörnyűségesen tökéletes, a minden enyhülés nélkül való idegenségben és a szíve dobbanásának olyan volt a hangja, mint amikor a koporsóra ráteszik a födelet és erre a hangra azt válaszolta magának :

— Itthon vagyok.

A hajón megvásárolta magának azt, amire tudta, hogy szüksége lesz, és ezzel bevonult a szigetre, amelyen sokkal kevesebben laktak, mint ahányan fértek volna. Barna bőrű őslakók, szelíd, igen jóindulatú és igen kíváncsi emberek, a szemük, még az öregeké is oly nyílt és oly bámész tekintetű, mint a gyermeké. és néhány betelepült csupa férfi, a lelkében alkalmasint olyanforma, mint a mi emberünk. Mert ezek vonultak legbeljebb a sziget mélyébe, nyilván, hogy minél messzebb legyenek a világtól, amelyet elhagytak.

Még a hajóhoz se jöttek ki, hanem a bennszülöttekkel küldöttek oda a gabonát és gyümölcsöt, amit termeltek, az állatbőröket, hogy eladják a kalmároknak és vásároljanak tőlük, amire szükségük van. Ezek a betelepültek bizonyára szintén igen békés és összeférő életet élhettek, hogy az őslakók így szolgálatukra álltak és hogy meleg szemmel nézték azt is, aki most hozzájuk érkezett.

Az ember kihasított magának egy darab földet a gazdátlan, szűz területből és nekilátott, hogy építsen magának olyan kunyhót, amilyenben a többiek laktak. És a többiek, a gyerekszemű barna emberek odamentek a munkájához, anélkül, hogy hívta volna és segítettek neki, anélkül, hogy kérte volna őket. És az ember érezte, hogy a lelke fölenged, és erős áradással indul meg benne egy vágy, hogy akik így bánnak vele, hozzájuk tartozzék, az ő életükbe temetkezzék. És mire otthonát, birtokát megalakította, berendezte, már a nyelvükön beszélt velük, amit könnyű volt megtanulnia, mert a kicsi, szegény nyelv nem volt gazdagabb a madarakénál és nem volt több szava, mint ahány kaláris szem egy füzérben van egy leányka nyakán. De Káma szigetén az embereknek semmi szükségük se volt rá, hogy maguknak többet csináljanak. Se azoknak, akik itt születtek, se azoknak, akik idejöttek.

Ez utóbbiak összesen talán harmincan voltak. Csupa magányos és hallgatag ember. Ki honnan jött, mely fajtából szakadt ki, mi nyelven beszélt azelőtt, micsoda fájdalom, csapás, bűn, bukás vagy keserűség űzte ide, soha egyik se mondotta, egyik se kérdezte. Nyilván nagy iskolát járt mindenik abban, hogy se közlékeny, se kíváncsi ne legyen. Ez elég közel hozta őket arra, hogy megértő szemmel nézzenek egymásra és a szigeten bőven fértek, elég messze maradhattak egymástól, hogy senki a másiknak útjában ne legyen.

— Itt jó, — mondotta magában a mi emberünk. Itt majdnem olyan jó, mintha nem is élnék. Itt nincs múlt, a mit gyászolni és nincs jelen, a miben szenvedni és nincs jövő, a min kétségbeesni kell. Itt nyugalom van a földön és nyugalom vár a földben. Innen soha se fogok elmenni és bár mindig itt lettem volna.

Nagy és meleg hálát érzett oly igen sokat szenvedett szegény szívében, a szeme szeretettel nézett a társaira és valóban soha eszébe se jutott, hogy elmenjen innen. Művelte földjét, a mely jól termett, ápolta fáit, a melyek gazdagon hozták a gyümölcsöt és gondozta jószágait, a melyek szépen gyarapodtak és sohase számlálta meg az aranyait, a mit a hajóval érkező kalmároktól kapott. Pedig már nagyon sok volt neki: mert a hajó húszszor kötött ki, mióta a szigeten volt és a bőrzsák, amibe a termése árát rakta, mind duzzadtabb lett. De minek tartsa számon: mennyi van benne? Csak heverjen ott a kunyhó sarkában.

Történt aztán egyszer, az esős időszak közeledte táján, hogy a lég elemei borzalmas viaskodásra keltek a vízzel. Az orkán ki akarta söpörni a tengert a maga ősi birodalmából és oly rohamot intézett ellene, amilyet még tán soha. A szél lovasai irtózatos rohamokban egyszerre száz irányból is belenyargaltak a tenger mélyébe, hogy kiforgassák, a levegőbe vessék. A tenger vadul és kétségbeesetten védekezett. Dühösen csapkodott a magasba millió hullámkarjával és hányta, vetette magát, hogy ledobja megszaggatott testéről konok támadóit. A vihar sivított és fütyült, a tenger hol harsogva mennydörgött és tajtékozva sziszegett az indulattól, hol sírt és nyögött a kegyetlen korbácsolás fájdalmában. És a harcnak nem akart vége lenni. Egyik nap és egyik éjszaka a másik után múlt és a csata csökkenetlen vadsággal még mindig tartott. Öt nap. Tíz nap. Húsz nap. És az elemek csatája még mindig nem tudott elcsöndesedni.

A sziget nem érezte a harcot. Ezt hegyek vették körül minden felől és lent a völgyben alig mozogtak a fák. Csak odafönt a magasságban hallatszott a szél csatába rohanó vagy onnan elnyargaló csapatának dübörgése. Az emberek azonban a sziklák és fokok védelme alatt mindig kint voltak a part közelében. Mert az ellenség folyton pusztította a tengerre bízott értékeket: törte, zúzta a hajókat. Néha csontokig ható bugás, fütty vagy ágyúdörej hallatszott a hullámhegyek mögül, haldokló hajók utolsó sikoltása.  Ezért voltak künn a parton a jó emberek: hátha élőt dob ki a hullám, akin még segíteni lehet.

De csak roncsok, deszkadarabok, póznák csapódtak ki. Ember se élve, se halva egy se. Elesettjeit elvitte magával a harcoló tenger.

Csak a huszonkettedik napon . . .

Akkor történt, hogy a vihar egyszerre föladta a harcot és egy pillanat alatt elmenekült úgy, mintha soha nem is lett volna. Hirtelen csönd lett és a diadalmas tenger mosolya tündöklő napfényben ragyogta át a végtelenséget. Boldog volt, de oly szörnyen fáradt, hogy képtelen a legkisebb mozdulásra.

És akkor látták a szigetnek a partra sereglett lakói, hogy alig pár lépésnyire egy kis teknőcskében egy gyermek fekszik a mozdulatlan víz hátán mozdulatlanul. Egy pillanat múlva a gyermek már a parton volt és az asszonyok, könnyel a szemükben, dörzsölgették, melengették alélt tagocskáit és néhány pere: mind hangosan nevettek a boldog örömtől, mert a gyermek, másfél vagy két éves, nagy fekete szemű fiúcska már  sírt. Sírt, tehát élt.

És mind ott álltak körülötte, szerető kíváncsisággal a bennszülöttek, de égő szemmel és égő szívvel és ijedt reménységgel és reménykedő aggodalommal azok, akik odakintről, a világból jöttek ide és így lesték a gyermek szavát. A gyermek pedig körülnézett és keservesen sírt és ezt a szót mondotta:

— Anyuka.. . Anyuka.. .

Hogy kit keres, szólít, hív, az arcocskáját könnyekben fürösztvén, kitalálni nem volt nehéz. De érteni a szavát csak egy értette. A mi emberünk, aki egy névtelen rémület dermedtségével állt egy pillanatig, azután lassú, tétova, szinte tántorgó léptekkel odament a gyermekhez, kivette az asszonyok karjából, a maga keblére ölelte és szavakat mondott neki, amelyek értelmét csak ő tudta, meg a gyermek, mert ez nem sirt többé, megnyugodott és kis karját a nyaka köré fonta.

— Én elviszem őt magamhoz. A gyermek nálam marad, — mondotta a férfi és bár az asszonyok közt sok volt, akinek sóvár tekintete magához kívánta volna a kis jövevényt, senki se ellenkezett. Mert mindenki érezte, hogy a legerősebb jog az övé. Aki a szavát értette.

És hagyták, hogy vigye a kicsikét a maga házába és míg ki irigyen, ki szomorúan, de mind meleg szemmel nézett utána, a mi emberünk halkan suttogta:

— Milyen rossz vagy, hogy idejöttél! Minek tetted ezt velem te kis emberke te?

Minek hoztál nekem nagyobb vihart a lelkemre, mint amelyik téged idehozott? Nagyon haragszom rád!  Nagyon.

És odaszorította a gyermeket zakatoló szívéhez és némán könnyezett. És hazaérvén, megetette, lefektette, azután odaült a kis alvó mellé és ült némán, órák hosszat mellette és ez volt szívének határozása:

— Nem bosszulom meg a rosszat, amit velem tettél, te kis ember. A boldogságnak nevellek szegény kicsi árva. Itt fogsz élni és soha se tudod meg, mely szerencsétlen földről menekült veled az, aki már odalent pihen a tenger fenekén. Nyelved a boldog sziget népének nyelve lesz és életed az ő boldog, békés életük. Így lesz!

Miért, hogy mégis épen ellenkezően cselekedett?  

Miért, hogy mégis, amire a gyermeket, akit soha többé egy percre magától el nem eresztett, amire a gyermeket tanította, nem a boldog sziget lakóinak nyelve volt, hanem egy másik, amelynek minden kimondott szavával a legmaróbb fájdalomnak égő lávája öntötte el a szívét?

Miért, hogy mégis csak erre tudta tanítani, mert ahányszor egy más nyelv szavát mondotta volna neki, az a borzasztó érzése támadt, hogy lop. A gazdagnak lop a szegénytől és gyermeket lop az anyjától.

Miért mondotta el a tudatlan kisdednek, hogy nekik majd el kell innen menniük, hogy nemsokára majd utazni fognak el… messzire . . . haza . . . Miért?  

És miért, hogy mikor a hajó megérkezett Káma szigetére, a mi emberünk sorra járta a házakat és elbúcsúzott mindenkitől és összeszedte, amije volt és a gyermekkel együtt a hajóra szállt és ment, pedig ott lennie oly jó volt és repülni szeretett volna, pedig a szíve tele volt szomorú félelemmel és ahányszor a gyermekre nézett, a lelke reszketett és magában ezt tördelte :

— Szegény kis ártatlan, bocsásd meg nekem mindazt, ami ránk vár, de másképp nem tudtam neki . . .

Akiket érdekel, azoknak megmondhatom, hogy mikor megérkeztek oda, ahová indultak: a hazájuk már élt és a nemzetük már szabad volt megint.

 

 

 

SZÖLLŐSI ZSIGMOND KÉT ASSZONY. Elbeszélés. 1914. 30. 590.

Délután félötkor a levegő egyszerre megmozdult és a tikkasztó, sűrű hőséget, amely egész nap szinte ellenségesen nehezedett a fürdőre, friss és energikus szél zilálta széjjel. A lombok mintha béklyóból szabadultak volna ki, vidám hullámzásnak eredtek, a csipkefüggönyök meglendültek a szálló ablakában. Szilágyi Viktorné majdnem fölkiáltott örömében. A hajnaltól délig tartó utazás meg a rettenetes forróság nagyon elgyötörte; epedve vágyott egy kis friss levegőre. Az asszonyok nagyon tudnak sietni, mikor semmi se sürgeti és senki se várja őket. Tíz perez múlva Magda, ragyogó fehérben, kilépett a hotel kapuján és hosszú kortyokban, kéjesen szítva a virágillatos levegőt, megindult a park felé, tölgyerdővel borított hegyek között. A középen a három nagy szálló, a színes erkélyekkel, loggiákkal, fehér-piros csíkos vászonernyőkkel.

Gyönyörű ez a fürdő! Áthaladt a virágos kerten és a sárga fövennyel behintett úton befordult a fák közé.

De nem tett tíz lépést, mikor hirtelen úgy állt meg, mintha mellbe vágták volna. Egy asszony állt az ösvény közepén, szintén fehér ruhában, olyan tartással, mint aki vár valakit és mosolyogva nézett az érkezőre. Mosolyogva és némán egy pillanatig: de mikor látta, hogy az szinte megdermed a meglepetéstől, elnevette magát és a kezét előre nyújtva sietett hozzá:

— No de Manyi, csak nem ijedtél meg tőlem?

Magda asszony nem tudott egy szót kiejteni a száján. Olyan éktelen zavarban volt, hogy a másiknak önkéntelenül egy kis szánalom vegyült a derűs kedvébe. Segítségére sietett a megriadt asszonykának:

— Különben nem csodálom a meglepődésedet. Előre gondolhattam, sőt gondoltam is. Ha nekem olyan váratlan lett volna ez a találkozás, mint neked, valószínűleg én is megzavarodtam volna egy kicsit. Magda erre a szóra riadtan

és gyanakodva nézett az asszony arcába. Ez rögtön kitalálta: mit jelent ez a tekintet, mert megint elnevette magát és egy tiltakozó mozdulatot téve a kezével, sietve mondta:

—Tiszta véletlenség, hogy én is itt vagyok. A doktor ajánlotta. De én láttalak délben, mikor megérkeztél. És mert azt is láttam, hogy egyedül jöttél, volt eszemben, hogy bekopogtatok hozzád, Ezen a helyen, ha már így összehozott a véletlen, úgyis okvetlenül össze kell találkoznunk és élénken sejtettem, hogy jobb, ha az első találkozásunk négy szem között történik

Magda asszony piros lett, mint a rózsa.

— No, de kérlek. Oh, dehogy, Ágnes. Ez a tiltakozás egészen ösztönös volt. Az asszonyka nemcsak hogy maga se hitte, de jóformán nem is tudta: mit mond. A meglepetés. és zavar köde még mindig nem szakadt föl egészen a gondolatáról.

Én magamról Ítéltem, mikor azt hittem, hogy meg fog zavarni ez a váratlan találkozás. Ez a mi helyzetünkben — és itt különös mosoly villant meg az ajkán, — nagyon is természetes. És ezért gondoltam, hogy jó lesz, ha így kettesben tisztába jövünk egymással . . .

— Nem tagadom: én most vártalak. Azt se bánom: ha úgy mondom, hogy lestem rád. Az volt az érzésem, hogy okvetetlenül beszélnünk kell egymással és meg kell akadályoznom, hogy te más érzéssel gondolj rám azért, mert tizenegy hónappal előbb még én voltam a felesége a te uradnak, mint a milyennel én gondolok reád, mert most már te vagy a felesége az én volt uramnak.

A szőke asszony, maga se tudta világosan, miért, egész testében végigremegett ettől a furcsa, igen tömör mondattól és ijedten kapta föl a fejét. A másik erre még jobban magához szorította a karját, mintha attól tartana, hogy elmenekül.

— Ez a valóság, amit nem érdemes, mert hasztalan lenne, cifrábban megállapítani. Ez történt és két asszonynak, akik között ilyesmi történt, okvetetlenül kell, hogy valamilyen érzése legyen egymáshoz.

 Sokat kellett, hogy gondolj rám és ez a rám gondolás semmi esetre se lehetett közömbös és semmi esetre se lehetett, ezt esküvel se tagadhatod.

A szőke asszony most először nézett a társnője arcába. Meglepett és kíváncsi tekintettel. Tompán mondotta:

— Én? Én?

A másik nyugodtan felelt.

— Te. Megijedtél, amikor megláttál. Tehát az az érzésed, hogy vétettél nekem valamit. Nagyon megijedtél. Tehát az az érzésed, hogy nagyot vétettél. Vagy legalább is az, hogy bizonyára nagyon neheztelek rád.

A szőke asszonyon olyan izgalom vett erőt, hogy nem tudott tovább menni. Megállt és vele a másik is, aki most eleresztette a karját, eléje állt és nyugalommal mondta:

— Épen erről akarlak megnyugtatni. Egy csöppet se haragszom rád azért, mert elszeretted az uramat.  

Ez sikerült kígyómarás volt. A szőke asszony hátratántorodott. Az arca sápadt lett, mint a halál és a szája eltorzult. Mintha éleset akart volna sikoltani, de csak rekedt suttogás jött ki az ajkán. Inkább lihegte, mint mondta:

— Nem igaz. Ez nem igaz. Ez hazugság.

A másiknak csak a szempillája remegett egy másodpercig, de már a hangja csupa nyugodt és fölényesen engesztelő biztosság volt, mikor megszólalt:

— Jó. Hát akkor bocsáss meg, hogy rosszul mondottam. Nagyon rosszul mondottam. Mert épen az ellenkezőjéről akartalak meggyőzni. Vagy megnyugtatni...

— Hát miről? Miről?

A kérdés idegesen, keményen, sürgetőn hangzott. Az elvált asszony sietve felelt rá:

— Arról, hogy csakugyan nem így van a dolog. Tudom, hogy nem így van. És régen tudom. Tudtam már akkor, a mikor te magad is remegve és szenvedve takargattad és kétségbeesetten tagadtad saját magad előtt.  Nagyon is meghitt barátnők voltunk és nagyon is sokat volt alkalmam a szívedben olvasni, hogy ezt meg ne lássam vagy, meg ne érezzem. Szeretted, régen szeretted! Ne szólj semmit. A homlokod piros, mint a vér. Tagadod?  

A szemébe nézett a másiknak és ez nem bírta el a tekintetét. Égett és remegett minden porcikája a félelem, a szégyen és valami igen nehezen megmozduló fölháborodás kínjától. Képtelen volt egy szót is kimondani. Ziháló mellére szorította a kezét és a földet nézte. A másik pedig várt, némán, szinte kéjes türelemmel addig, míg végre a szőke mégis csak megszólalt remegő, az elfojtott könnyektől tikkadt hangon:

— Hát mondd, mondd kérlek! Mit akarsz tőlem?

Kissé elcsodálkozott hangon felelt:

— Hiszen azzal kezdtem, hogy mit akarok! Meg akarlak nyugtatni és föl akarlak világosítani. Hogy tudom, hogy amit tudtam, az a szíved legféltettebb titka volt és legkevésbé az sejtette, akinek ez a titok szólt. Tudom, hogy inkább meghaltál volna, semhogy ezt a fájdalmas titkodat eláruld. Ezt nagyon jól tudtam.

A szőke asszony erre a kijelentésre csodálkozva emelte föl a fejét. Most már tudott a szemébe nézni a társnőjének. És tudott szólni is. Tompán kérdezte:

—- Hát akkor, hát akkor miért?  

A másik egy pillanatig késett a felelettel. Mintha habozott volna. Azután egyszerre kiegyenesedett, sőt megnyúlt és mintha még egy fejjel magasabbra nőtt volna, mikor minden szót külön ejtve, valami olyan hangsúlyozással, amely hasonlított a gépfegyver kattogásához, válaszolt:

— Mert én nem bírom a magaménak elviselni azt, amiről tudom, hogy valaki más nagyon vágyódik rá. Nem bírom . . . Értsd meg . . . Nem bírom . . . Nem kívánom . . . Nem kell többé . . . Értsd meg ... Én irtózom még a lehetőségétől is annak, hogy harcolnom, vetélkednem, csatáznom kelljen azért, ami az enyém... Ezért hagytam ott. Ezért küldtem hozzád.  Értsd meg! . . Én küldtem hozzád! Én! ... Én adtam neked ... Nekem köszönheted! . . . Értsd meg! . .

Szilaj és lángoló volt a hangja. Indulattól és gőgtől villogó. Egy pillanatra elfulladt az izgalomtól, azután még élesebb hangon mondta:

— Erről akartalak fölvilágosítani. Percekig állottak egymással szemben némán és mozdulatlanul. A szőke asszony lehunyva tartotta a szemét, de az arcvonásai egyszerre megváltoztak. Már nem volt se piros, se sápadt és az ajka mintha — mosolyt rejtegetett volna. Látni lehetett, hogy egyszerre egy biztos, sőt derűs nyugalom forrása fakadt föl a lelkében, amely lassanként elönti az arcát. Kinyitotta a szemét és nyílt, hűvös, bátor tekintettel nézett a társnőjére. És száraz, nyugodt, fölényes volt a hangja is, mikor megszólalt:

— Jó. Hát — köszönöm. Tudomásul veszem. Megértettelek.

Nem volt a szavában se tűz, se villám, még attól is tartózkodott, hogy gúnyos vagy szánakozó legyen és a barna asszonyt mégis mintha szívén lőtték volna. Mindenre számított, csak erre nem és minden, ami benne szilárdság, fölény, keménység volt, egyszerre a mélységbe zuhant e néhány száraz, nyugodt és biztos szótól. Hirtelen forró köd vette körül, amelyben fuldoklott, és amelyből riadt kétségbeeséssel igyekezett kimenekülni. Egy diadalszekér vastag porfelhője, amely kegyetlen száguldásban robogott át rajta virágos arany kerekeivel, mikor eléje állt, csak azért, hogy egy gőgös tekintet felhőjét vesse rá legalább egy pillanatra . .

. . . Mikor a köd legalább annyira eloszlott, hogy megint látni tudott... a másik már nem volt sehol. Eltűnt. Az asszony még egy pár percig mozdulatlanul állt. Egyszerre nehéz és forró könnycseppek gördültek halálsápadt arcára. Halálosan fáradt, vánszorgó léptekkel indult meg visszafelé. A hotel hátulsó kapuján surrant föl a szobájába, és amint fölért, lázas mohósággal kezdett csomagolni.

 

 

 

Szőllősi Zsigmond TERRORISTÁK. 1919. 32. 373.

A két keze szorosan egymásra lakatolva, a bilincsen mintegy méternyi hosszú vaslánc, amelynek a végét egy börtönőr fogja és még egy másik fegyőr szuronyos puskával a kezében: a vádlottak padján és így lép a bírói emelvény elé, mikor rajta a kihallgatás sora. E súlyos külsőségek nálunk szokatlanok. Olaszországban a főbenjáró bűnnel vádolt terhelt vasrácsos ketrecben áll bírái előtt. Minálunk még az is új, hogy bilincs van a kezén, a végső számonkérés termében. De ezek a legények hozzászoktak a széles külsőségekhez még akkor, amikor nem vádlottak voltak, hanem bírák és hóhérok egy személyben. Bőrruha fénylett rajtuk, a vállukon puska, az övükben kézigránát, revolver az oldalukon.

                            --  --  --

A pesti polgár a tájékát is kerülte a város közepébe plántált haramiavárnak, a másik oldalra tért át, ha az útja erre parancsolta. Elszorult szívvel gondolt azokra, akiket a bőrkabátos hóhérlegények a palota kapuján becipeltek. A vér, a halálos kín és a halálos rémület verejtékének sűrű párája ködlött a palota körül.

                      ---   ---  --- 

A bandafőnök Cserny vallomásából tudjuk, hogyan rekrutálódott a proletárdiktatúrának ez a legförtelmesebb és leggyűlöletesebb intézménye. Nem fanatikusokból, akiket egy eszmének a tébolyig rajongása ragadott és sodort ebbe a légióba. Nem is minden más életlehetőség számkivetettjei, akik itt keserű bosszúvágyuk kielégítésének módját keresték. Sőt nem is ama gyűlöletre, de bizonyos fokú szánalomra is méltó szerencsétlenek, akiket egy leküzdhetetlen, tragikus ösztön kényszerít a bűnre, és akiket egyik börtön fenekéről a másikra hurcol megmételyezett életük, míg végre a hóhér kezére kerülnek.

 

                                 ---  ---  --- 

 

Ezek egészen közönséges, gyáva gazemberek. Mindenesetre terheltek annyiban, hogy a gonoszság, a kegyetlenség, a gyilkolás hajlama megvan bennük. De ez a terheltség nem elemi és ellenállhatatlan erejű. Mikor a fekete bandába beállnak, csaknem valamennyi büntetlen előéletű. Ez döntő fontosságú adat lelki bérendezésük megítélésénél. Mert nyilván mutatja, hogy mindaddig, amíg az intézményes jogrend megtorló ereje ép és teljes, a legnagyobb mértékben tudnak uralkodni a gonoszságra való hajlamukon. Arról a leküzdhetetlen lelki kényszerről tehát, amely az ördög karjában született gonosztevő irtózatos átka és tragikuma, itt nincsen szó. Ezeknek, ha nem is az erkölcsi ereje, de a gyávasága elég arra, hogy őket a bűntől visszatartsa mindaddig, a míg a bűn rizikóval jár, a megtorlás lehetősége fenyeget. De kitör a hajlam és a legvadabb tombolásban éli ki magát abban a pillanatban, amint a gyávaság lefogó ereje elvész, amint a megtorlás minden veszedelme nélkül gyilkolhat és kegyetlenkedhetik.

Cserny József elmondta, hogy a fölvétel előtt a legerősebb próbára tették a jelentkezők idegeit. A legélénkebb színekkel festették le nekik, micsoda munkára kell vállalkozniuk. Nem valószínűtlen, — hiszen mód és alkalom bőven volt rá, — hogy egy kis szemléltető oktatás látványosságában is részesítették őket. És mégis boldogan vállalkozott valamennyi. Egy se fordult vissza riadtan a pokoli rémségek ez átkozott küszöbétől. Boldogtalan csak az volt, akit a vezér nem vett föl a bandába, egyrészt azért, mert rengeteg volt a pályázó, másrészt meg azért, mert a tömegben nagyon sok az olyan, aki nyilvánvalóan a fronton való szolgálat elől akart a Batthyány palota vagy a Parlament pincéibe menekülni.

Borzalmak a harctéren is vannak. A gránát is irgalmatlanul bánik szerencsétlen áldozatával! Jajgatás, hörgés és halál a csatatéren kínálja izgalmait a beteg érzékeknek. De ezek a beteg érzékű legények ennek az izgalomnak az „élvezetére" mégse vágytak. Sőt kerülték és menekülni igyekeztek tőle. Egyszerűen, mert a marcangoló, gyilkos szerszám őket is téphette volna. Már pedig amilyen vad kéjjel tudtak kínozni, ölni, halálhörgést hallgatni, olyan gyáván és remegve húzódtak el onnan, ahol ők lehettek volna az áldozatok,

               -- --  --  ---

A tanulság is generális. Az, hogy vannak emberek, akik kéjjel merülnének bele a legirtózatosabb és a legförtelmesebb bűnök véres iszapjába, akik gyönyörűséggel szemlélnék és követnék el a legirtózatosabb kegyetlenségeket, ha biztosak benne, hogy ezt büntetlenül tehetik. Tigrist és hiénát hordanák magukban és e vadállatok egyedüli ketrece a megtorlástól való félelem. És vannak ilyen emberek á társadalom minden rétegében. Analfabéták és iskolázottak, mezítlábasak és jól öltözöttek, csavargók és olyanok, akik pontosan végzik munkájukat a műhelyben vagy az irodában. Ez a tanulság, fájdalom nem olyan új, hogy meglepő lehessen. Amit diktál, ez pedig az, hogy: meg kell erősíteni, igen szilárdan kell építeni a ketreceket.

 

Nyugat 1908. 2.

FENYŐ MIKSA: Szőllősi Zsigmond: Palma di Palma. Elbeszélések

Szőllősi Zsigmond jó nevű elbeszélő, aki egy szépszámú közönség ízlését szolgálja ki. Tudjuk róla, hogy nem számításból, népszerűség hajhászásból mondott le elbeszéléseiben a finomabb irodalmi eszközökről, hanem mert talentuma arra a közönségre utalta, melynél az irodalom a kerek és értelmes történettel körülbelül be is fejeződik. Amit filiszterízlés és nyárspolgári képzelet csak kívánhat és kívánni szokott: az mind megvan Szőllősi elbeszéléseiben. Alaposan. Egy ilyen Szőllősi elbeszélésből mindent megtud az ember az alfától az ómegáig, megoldatlan benne semmi sem marad. Minden elbeszélése egy önmagába visszatérő görbe vonal. És érdekesek a dolgai. Rendszerint olyan történetek ezek, amilyenekről ha polgártársaságban esik szó, azt szokták mondani: "ez olyan mint egy regény, ezt egy író megírhatná". Vagy azt: "ha ilyet regényben olvas az ember, el sem hiszi."

*

Szúk Géza. DALNY. 1904. 26, 436.

A kincsui győzelem után a japánok az oroszok keleti kereskedelmi kikötőjét, Dalnyt is elfoglalták. Nem lesz talán érdektelen ez alkalommal a sokat emlegetett városról megemlékezni, mivel a magyar iparnak is volt része annak megépítésénél.

Dalny az úgynevezett szibériai vasút végpontja, négy évvel ezelőtt igénytelen falu volt; szemben fekszik Talienvan khinai várossal, amelyet az oroszok megerősítettek. Fort-Artur északnyugatra van tőle. Naponként közlekedő hajójáratokat tart fönn Csilüval és Shanghai-jal, valamint a koreai kikötőkkel. Sanghaival hetenként kétszer a Mandzsúria és Mongólia gyors gőzösök tartották fenn a forgalmat. Ezek a fényesen berendezett hajók a Trieszti Stabilimento Tecnico-ban épültek, s a szibériai vasút tulajdona voltak.

A városból, mely hegyekkel van övezve, a vasútnak egy szárnyvonala Port-Arturba vezet. Dalny gomba módjára nőtt ki a földből. Annak idején az oroszok Vlagyivosztokot akarták a vasút végpontjáns-k megtenni, azonban csakhamar kiderült, hogy ott télen a tenger befagy és a hajóközlekedés lehetetlen; ezért a legnagyobb sietséggel igyekeztek Dalnyt kiépíteni, hogy a vasút megnyitásával használható kikötő álljon rendelkezésre. És ez sikerült is az oroszoknak.

A kínai népet kitelepítették, egy egész új várost építettek számukra, a régi halászkunyhókat pedig lerombolták ós helyükbe teljesen modern várost emeltek: a mostani Dalnyt. Dalny fölépítése által Vlagyivosztok teljesen elvesztette fontosságát, legjobb bizonyítéka ennek az, hogy a kereskedelem, a mely ott rövid idő alatt felvirágzott, most teljesen pang, sőt meg is szűnt, a letelepedett idegen kereskedők panaszkodnak is e miatt sokat.

Dalny szabad kikötő, bármily árut vámmentesen lehet bevinni és raktározni. Csak ha Mandzsúriából átviszik Oroszországba, akkor vámolják el Mandzsúria határállomásán. Ezzel az intézkedéssel az oroszok úgy látszik maguk is elismerték, hogy Mandzsúria csak megszállott tartomány.

Az európai városrészt leszámítva, Dalnyban megvan ott minden ami Kínát jellemzi: a piszok, a bűz.

Érdekes, hogy az építő fővállalkozó egy kínai ember, ki az összes nagy építkezéseket elvállalta, ós ezer meg ezer kínait foglalkoztat. Ő maga a kínai városrészben egy szerény házban lakik, azonban európai fogatot tart és az összes orosz hatóságokkal a lehető legjobb viszonyban van. Ugyancsak ő volt, a ki saját pénzén egy egészen európai modorban tervezett elektromosan világított kínai színházat épített több ezer embert befogadó képességgel. Akármerre jár az ember Dalnyban, mindenütt khinai cselédeket, kiszolgálást talál. A legnagyobb része ezeknek azonban Shanghaiból való, a helyi nép nem alkalmas erre, inkább munkásnak megy vagy halászik.

Az utcákon a kínai «riksa» és az orosz egyfogatú járja vegyesen és drágán. A lakás és élelem méregdrága, de nem csoda, mindent messziről hoznak ide.

Az európaiak között sok a német, ezek különben a keletet most nagyon ellepik és a mi ifjainknak tényleg nem ártana tőlük vállalkozó kedvet és kitartást tanulni.

Van Dalnyban egy európai modern berendezésű kórház is.

A katonaság elhelyezésére épültek ugyan kaszárnyák, az azonban mind kevés, úgy, hogy az oda rendelt kozák ezredek legnagyobb része sátortáborban tanyázott.

Társas élet alig van, a különféle nemzetiségű, hivatású emberek nem igen jönnek össze. Van ugyan egy úgynevezett j akt-klub, de oda a Dalnyban élők közül kevesen járnak, oka ennek az, hogy az európai népesség-legnagyobb része hivatalnok és katona, a ki fizetéséből ól.

Az idegen ha Dalnyba érkezik, igyekszik onnan azonnal tovább utazni, természeti szépségek nem tartják vissza, mivel a hegyek kopárak. Nyáron a hőség tropikus ós folyton párával telt, járvány van elég.

Egy kellemessége mégis van Dalnynak, hogy tizennégy napi vasúti utazás után elhagyott és vad vidékeken az utazó megint európai környezetben érzi magát. Az utczák szélesek, fákkal vannak beültetve, a házak villaszerűén épültek kertekkel körülvéve. Ha az ember ott sétál, azt hiszi, hogy a mi külső Andrássy-utunkon jár. A rendezés és építkezés rengeteg összegeket nyelt el, és érdekes az, hogy az építő főmérnök Szacharoff — egy személyben polgári kormányzó is volt s olyan palotában lakott, mint egy kis király.

Az építkezés oroszlán részét a rakpart, mólók, raktárak, hajójavító műhely és a két nagy dokk, valamint a villamos központi telep tették ki. És pedig a villamos telepet, mint fő-szállító a budapesti Ganz-gyár rendezte be. Hozzájárultak még a villamos telep építéséhez a Láng és Sehillok-gyárak; a Láng-gyár a gőzgépeket, a Schlick-gyár pedig a dokk-szivattyúkat szállította. Az összes szivattyúkat mind villamos erő hajtja s a nehéz feladatot hazai mérnökeink fényesen oldották meg. Ezen nagy munkálatokra nyilvános pályázat volt hirdetve, melyen az összes nagy világcégek részt vettek s az eredmény az lett, hogy a nagyszerű vállalattal a magyar cégeket bízták meg, nem kis dicsőségére honi iparunknak.

A telep már két év óta működik és az eredmény a magyar ipar kiválóságát hirdeti a távol Keleten. Érdekes az is, hogy a telep üzemvezetője is magyar ember, Sisovich úr.

Dalny utcái villamos ívlámpákkal vannak világítva és este az egész város olyan fényben úszik, mintha a nyugat valamely nagy városában volnánk.

Hogy ez a pompás berendezés nem jutott-e a kikötő sorsára, nem robbantották-e fel az oroszok kivonulásuk alkalmával, arról eddig nincs biztos tudomásunk.

A lapoknak azon híresztelése, hogy Port-Artur erődéi Dalnyból kapták a fényszórók számára a villamos áramot, nem áll, mivel minden erődnek külön villamos telepe van, a melyek egymástól függetlenül működhetnek.

Dalnynak egyelőre csak képzelt értéke volt, mivel a mit az oroszok óhajtottak: hogy kereskedelmi központ és kikötő legyen, — nem valósult meg, az idegen hajók csak ritkán keresték fel; idővel talán lett volna belőle valami. Nagy baj volt kivált az, hogy éjszaki szél mellett a hajók nem juthattak be a kikötőbe, mivel a hullámokat ilyen esetben kifelé a sík tengerre hajtotta a szól és a szirtes partok mellett a hajózás veszélyes volt.

Mindazáltal Dalny bevétele érzékenyen érintheti az oroszokat, mivel sok reményt és beleölt milliókat vesztettek általa. Minket. magyarokat pedig szomorúsággal tölthet el, hogy a magyar iparnak nehéz munka árán elért eredményét a távol keleten oly rövid idő alatt a végzet talán teljesen eltörülte a föld színéről.

 

 

Szúk Géza A JAPÁNOKRÓL. 1905, 36. 37. 574, 589.

— Egy magyar utazó megfigyelései. —

Mielőtt az orosz-japán háború kitört, a nagyközönség jó része csak az itt-ott elvétve elébe került apró műipari tárgyakból ismerte Japánt. Mióta úgy a tengeren, mint a szárazon meglepő eredménnyel küzdött meg a hatalmas orosszal, még azok is érdeklődnek iránta, akik eddig nem sokat törődtek vele. Közvetlenül a háború kitörése előtt tartózkodtam Japánban és így most mint szemtanú mondhatok el egyet-mást.

Nagasakiban láttam meg először Japánt. Annyi szépet, hallottam róla, hogy mikor a Nagasakihoz vezető szűk tengerszoroshoz értünk, kíváncsi lettem, milyen is lesz ez az ország? A tengertől Nagasakiig vezető út hosszú. Másfél óráig tart, míg a hajó lassan beevez, jobbról-balról magas, kámforfákkal benőtt, zöld pázsittal borított hegyek, majd hófehér vitorlás hajók látszanak; a víz zöld és tiszta, mint a kristály.

Nagasaki hirtelen tűnik fel előttünk, a csalódás érzése vesz erőt az emberen: füstölgő gyárkéményeket, műhelyeket látunk és európai házakat. S minden, az európai hajók által látogatott japán város ilyen.

Nagasakiba érkező hajók szenet vesznek, a szenet pedig leányok rakják be. A nagy hajó mellé odaállítanak négy-öt szénnel megrakott uszályhajót, aztán a gőzös oldalán állványt építenek és az uszályhajókból — egy létraforma szerkezetre állva — kis japán leányok adogatják kézről kézre a szénnel telt kosarat.

Az első benyomás, melyet az ember Japánban nyer, a lehető legkedvezőbb, a természet, hegyek, völgyek, víz, ég, mind olyan, mintha művészkezek rakták volna egymás mellé. A nők pedig, noha a mi ízlésünktől elütök, apró baba-szerűek, mégis tetszenek.

A tisztaság rendkívüli. A japán télen-nyáron folyton fürdik. A nagy városokban nyilvános fürdők vannak, Tokióban körülbelül nyolcszáz fürdő található. A vizet rendesen 40-45° C-ra melegítik, ami már oly magas hőmérséklet, hogy európai nem bírná ki. A legnagyobb hőségben is ily meleg vízben fürdenek.

A japán városok nagyon kiterjedtek, a házak földszintesek; vannak ugyan emeletes házak is, de ritkábban. A házak alacsonyak, fából épülnek, mivel a földrengés gyakori, sőt a gyenge rezgések állandóak. A tetők fantasztikus formákban kiképzettek s nehéz cserepekkel vannak födve, de vannak vidékek, ahol rizsszalmával fedett házakat építenek.

A szobákat elválasztó falak széttolható, papirossal beragasztott farámákból állnak. s ha ezeket eltolják, két-három szobából lehet egyet csinálni. Az utcára és udvarra néző részen papirossal beragasztott farácsok alkotják az ablakokat. Az üvegtáblák ismeretlenek.

A szobákban alig van valami bútorzat, a padozat deszka, mely rizsszalma gyékénnyel van födve. A fekvőhely néhány paplanból áll, melyeket nappal összecsavarnak és félre tesznek. Kis, arasz magasságú asztalkák, fából vagy bronzból készült kézmelegítő széntartók, néhány lámpa, teakészlet, egy kis polc, a falon pedig egy festett papírkép: ez az egész berendezés. Rendesen a földön guggolva, vagy térdelve esznek, mulatnak.

Az utcák egész nap telve vannak a boltok előtt ácsorgó, bámészkodó, tereferélő asszonynéppel és gyermekekkel. A gyermekeket öt éves korukig rendesen a hátukra kötözve hordozzák a nők.

A felkötözött apróságok, elfáradva, fejüket lógatva aludtak, míg pesztonkájuk társnőivel mulatozott. E szokás dacára a gyerekek igen csöndesek s mondhatom, hogy síró japán gyereket nem láttam. Csak akkor lármáznak, ha a heveder, amelyek a hátra vannak erősítve, nyomja őket. A nagyobb gyermekek is igen csöndesek és korántsem olyan rakoncátlanok, mint európai kortársaik. A japán gyereknek alig van valami játékszere s a mi van, az is főleg csak papirosból készül. A gyermekek általában gyengék. Az apróságokat az anyák kiöltöztetik mindenféle cifra, színes ruhába; a kis és serdülő leányok között ruházatban nincsen különbség, rövid vagy hosszú ruhát ott nem ismernek és legföljebb a gondosan készített hajdíszből lehet következtetni, hogy ez vagy amaz már nagy leány. Minél idősebb lesz a nő, annál kevesebbet törődik ruházatával, sőt az öreg nők kényelmi szempontból még a hajukat is levágják.

A japánok öltözete, különösen a nőké, festői. A nyugati divat erősen hódít közöttük. A nagy városokban a férfiak európai ruhában járnak, de kalap nélkül s szalma- vagy fapapucsban. A nemzeti divatot eddig a nők tartották meg leginkább.

Az utcákon keresztbe a házak tetején kötelek vannak feszítve, melyekről tarkábbnál-tarkább zászlók, hirdetések lógnak. Este színes lampionok ezrei gyúlnak ki. reggeltől késő estig az utcák telve vannak vásárló és kíváncsi néppel.

Nagasakiban porcelánból és teknősbóka héjából készült igen szép és olcsó dísztárgyak kaphatók, Kiotóban  bronz, porcelán, selyemhímzés, bambuszfaragás és zománc tárgyak, Tokióban bronz, elefántcsont faragások, Nikkóban lakktárgyak találhatók. Még a legigénytelenebb és legolcsóbb tárgyak is oly ízléssel vannak készítve, hogy az ember önkénytelenül vásárol.

                        --  --  --  --.

Nincs a földön nép, mely a fát, virágot jobban kedvelné, mint a japán, öreg, fiatal, gazdag, szegény, mind szereti a virágot s akármerre járunk, ahol csak egy tenyérnyi föld van, mindenütt látni virágot s mindenki a legnagyobb érdeklődéssel gondozza az övéit. Vannak ugyan, akik azt állítják, hogy a japán virágoknak, noha színpompájuk nagyszerű, nincsen illatjuk, ez azonban nem áll. Bizonyos időszakokban az egész népség tömegesen elvándorol olyan helyekre, ahol különösen kiváló fák virágoznak, vagy virágok nyílnak, ami valóságos népünnep számba megy.

A vadvirágok nem érdeklik a japán népet. A csokorba kötést ott nem gyakorolják, a színek szerint, Náluk a virágok csoportosításának bizonyos jelképi jelentősége van szabályok szerint történik s egész tudományt csináltak belőle.

Bámulatos ügyességet fejtenek ki a japánok a fák elnyomorításában és törpe fák nevelésében. Mindenfelé láthatunk arasznyi nagyságú apró, elnyomorított fákat..

A nép igen szorgalmas, de nem erőlteti túl magát, keveset eszik s rendes tápláléka a tea, rizs és hal. A japán konyha korántsem oly változatos és választékos, mint a kínai, inni alig isznak valamit s egyedüli szeszes italuk a rizspálinka; nagy ebédeknél ezzel kezdik.

A kikötővárosokban, sőt az ország belsejében is, az európai turisták kedvenc tartózkodási helyein, mint pl. Kiotóban, Tokióban, Nikkóban, Mianoshitaban kitűnő első rangú, európai módra vezetett és berendezett szállodákat találunk, melyek tulajdonosai rendszerint japánok, az ellátás azonban nyugati, az árak pedig amerikaiasak, vagyis drágák. Ennek különben az amerikaiak az okai, mert nekik soha semmi sem elég drága. A szállodák nagy részében japán leányok szolgálnak ki. angol tudományuk azonban az étlapon, valamint az igen és nem szókon tul nem igen terjed. A tulajdonosok mind elég jól beszélnek angolul.

A természet csodás szépségein kívül a népélet és a régi templomok azok, melyek az utazó figyelmét legjobban megragadják. Az évszázados építmények még ma is teljesen jó karban vannak és bizarr változatosságukkal, valamint elhelyezésükkel nagyszerűen hatnak. A templomok legnagyobb részét belépti dij mellett meg lehet tekinteni, a befolyó összegeket a fenntartásra fordítják.

                        --  --  -- 

A japánok sokkal jobban értenek az idegenforgalom emeléséhez, mint mi. Mindenfelé kap az ember útbaigazítást, sőt van egy társulat is, mely megbízható, képzett vezetőket ad. A társaságnak minden nagyobb városban van fiókja, s a vezetők úgy vannak összeválogatva, hogy ott a történész, nyelvész, mérnök, jogász, természettudós, vagy az egyszerű turista egyaránt kaphat megfelelő vezetőt, aki minden tekintetben kimerítő felvilágosítással szolgál.

A vidéki japán szállodákban kényelem nincsen, ott a földön hál az ember és ha hideg van, fázik, melegben meg izzad; az utazás azonban mindenfelé kényelmes és biztos. A vidéken kis kétkerekű kocsikban utaznak, melyek elé ember van fogva. Hegyes vidéken az úgynevezett kago járja, egy rúdra függesztett hordszék. Az országot vasúti vonalak szelik át. A vonatok elég jók ós az idegenek kényelmére különös figyelmet fordítanak. A kocsik japán termetre készültek, az ajtók alacsonyak és jól megtermett európainak ugyancsak vigyáznia kell a fejére. (Folytatása következik.)

 

Szuk Géza A JAPÁNOKRÓL. II. Egy magyar utazó megfigyelései. 1905. 37. 589.

Az előkelő japán közönség L osztályon utazik s egy utas három-négy ülőhelyet is elfoglal; lábait felrakja, sőt volt alkalmam látni, hogy egy gyémántfüggős, jól öltözött hölgy nemcsak fapapucsait, hanem harisnyáit is levetette és mezítelen talpát óraszámra vakargatta.

A Fuji-t, szent hegynek tartják, egyik istenségük lakozik ott s ezért sokan zarándokolnak fel a nyári hónapokban. Sokszor 20 000 főre rúg az ájtatosok száma. Az a hit van elterjedve, hogy a zarándokok cipőivel nappal lehordott por és hamu éjjel magától újra felvándorol a csúcsra. A hegy az egész környéken uralkodik és tiszta időben még 170 kilométer távolságból is látható. A Fujit a föld egyik legszebb hegyének tartom magam is.

Az állomásokon csinos kis dobozokban főtt rizst, halat árulnak olcsó pénzért s még a két kis evőpálcikát is vele adják.

Fujijama, alakja csonka-kúp s formája oly tökéletes, hogy szebbet festeni sem lehetne. Magassága 4000 méter. Ezelőtt 200 évvel még működő vulkán volt, csúcsa örökös hóval és jéggel van borítva. A hagyomány azt mondja, hogy K. e. 300 évvel a földből emelkedett ki hirtelen ós ugyanakkor egy időben a tőle 230 kilométerre lévő hegységben a talaj süllyedt.

                           --  --  --  --

 

Japánban, akármerre járva, sok amerikait, angolt, franciát, németet láthat, csak a magyar ember ritka, s a japán szállodákban mégis tudnak Magyarországról és Budapestről is.

A nép rendkívül szereti a látványosságot, s színházat s van is azért ott elég színház. Bizonyos napokon nagy, nyilvános birkózó versenyeket tartanak s a japán erőművészek nem az utolsók.

A színházak, látványos bódék rendesen tömve vannak néppel. A színház többnyire hosszúkás négyszög alakú, hátul a színpad, jobbról egy pár olyforma elfüggönyözött hely, hol egy férfi énekel, mellette meg egy zenész cincog. A színpad bal oldalán van a  zenekar. A földszint négyszögekbe van beosztva; szék sehol sincs, a gyékénnyel fedett padozaton ülnek.

A baloldalon a színház hosszában egy deszka, ezen járnak a színészek a színpadra. A bemenetnél polcok vannak, melyekre mindenki lerakja a cipőit Tokióban nagy volt a riadalom, amikor én a jegyszedő protekciójával cipőben mentem be.

Az előadásokon rendesen sok nő van jelen, a kik folyton futkosnak, teáznak, nevetnek, fecsegnek; némelyik elhozza a hátára kötözve a kisgyermekét.

                          --  --  --  --

Azelőtt a gyenge világításra való tekintettel — minden színész mellett volt egy ember, aki botra tűzött lámpával az arcába világított, hogy a közönség lássa az arckifejezést; most már ez megszűnt s villamos ívlámpák világítják meg a nézőteret. Az előadás délelőtt, vagy délután kezdődik s másnap reggelig tart.

Japánnak egyik különlegessége a gésák. A gésák  énekes leányok, akik pénzért énekükkel és táncukkal mulattatják a társaságot. Nem mindig szépek, de vannak közöttük igen csinosak. A gésákat külön erre a célra berendezett iskolákban oktatják ki a zene, ének és tánc művészetében. A legelőkelőbb ilynemű intézet Kiotóban van, melynek tavaly 700 leány növendéke volt. A leányok szegény szülők gyermekei és már 7 éves korukban kerülnek az iskolába, ahol kötelezik magukat bizonyos számú éven át az iskolát látogatni és ha ki vannak képezve, az iskolát szolgálni; ha a tandíjat leszolgálták, vagy ki tudják magukat váltani, teaházakban lépnek fel és szórakoztatják a közönséget. A gésa éneke és a zene egyhangú, zümmögő, a tánc plasztikus ritmikus mozdulatokból áll, mi meg sem tudjuk érteni, a japánok azonban élveznek mellette, Április és november havában amolyan vizsgafélét tartanak külön e célra épült színházban; Kiotóban láttam egy ilyen előadást. A színház a rendes japán berendezésű, az előadás délután 3 órától esti 11-ig tartott. Először egyes kiváló tanítványok mutatják be ének- és táncművészetüket, később, este felé azután csoportokban vonulnak föl, valamennyien drága selyem ruhákban, kifestett arccal; a színpadon néhány öregebb asszony, a tanárnők, nagy figyelemmel kísérik a mutatványokat és ügyelnek, nehogy hibás mozdulatokat tegyenek. A színház villamosan volt világítva, a színpad azonban ősi szokás szerint vastag faggyú-, illetve viaszgyertyákkal.

A gésák büszkék művészetükre és legnagyobb részük igen erényes életet él s gyakran megtörténik, hogy egyik vagy másik japán gésát vesz feleségül. Akárhány gésa került így a legelőkelőbb japán családokba s játszik most a társadalomban előkelő szerepet. Ennek az a magyarázata, hogy ezeket a leányokat a nyilvánosság számára nevelik, tudnak a férfiakkal bánni, nem ugy, mint a többi japán nőcske, a kik kedvesek ugyan, de határtalanul együgyűek és igénytelenek.

A riksó (riksa) kétkerekű könnyű kis kocsi, mely elé ló helyett ember van fogva. Ez helyettesíti Japánban 35 év óta a hordszéket. Azelőtt csak lóháton, vagy egy rúdra függesztett hordszéken utaztak, ez utóbbinak egy faját, a «kagó»-t még most is használják hegyes vidékeken.

A riksót egész Japánban megtaláljuk, Tokióban van vagy 40 000. Mikor legelőször láttam, nem ültem fel reá, mert mégis lealacsonyítónak találtam, hogy ember végezze ezt az állati munkát, azonban idővel hozzá kell szokni, mivel ló és általában lófogat alig van Japánban. A japán apró termetű és könnyű és azért egy ember is elhúzza, az európai azonban rendesen nehezebb, és ezért két emberre van szüksége, akik közül az egyik húzza, a másik meg tolja a kocsit.

*

Szuk Géza főmérnök a Ganz-gyárban Budapesten; 1893. júliustól 1904. februárig Kínában és Japánban tartózkodott az ottani közgazdasági és műszaki állapotok tanulmányozása céljából.

Cikkei a M. Mérnök- és Építész-egylet Közlönyében (1890. Az elektromos hegesztés és forrasztás, 1892. A villamosság szerepe a bányászatban), a Vasárnapi Újságban (1904. A mi kis Kínánk, Dalny, 1905. A japánokról, egy magyar utazó megfigyelései).

Vasárnapi Újság 1905. 18. sz.

Szinnyei

 

 

 

Függelék

 

 

 

Tábori Kornél: A BUDAI CZITADELLA TITKAI 1913. 36. 717.

Annyi naiv legendát, kalandos mesét talán egyetlen építkezésről se szőttek nálunk, mint a gellérthegyi citadelláról.

Budapesti őslakók, mint regényes középkori várat emlegetik, noha aránylag egészen fiatal. Csak most lesz 60 esztendeje annak, hogy fölépült s a tüzérágyúk dobogtatták meg a nagy felvonóhidat.

Szomorú időkben, 1853-ban készült el a citadella. Az idegenből ideszármazott Kasselik Ferenc tervezte és építette. A hegyi erősségben a fővárosra állandó fenyegetést láttak jó sokáig a hazafiak. Az ágyúk lőrései is mind azért» fordulnak Pest felé, ámbár csaknem ugyanannyi rácsos ablak néz a citadellából a budai hegyeknek, meg a Fehérvári-útnak, mint Keletre.

Egész mondakör élt a fővárosban a citadella ágyúiról. Szinte közhit volt, hogy minden nevezetes központnak, vagy intézetnek meg van a maga ágyúja, amely mindig a maga célpontjára van szegezve tűzokádó torkával. A képviselőházat, a vármegyeházát is, meg a híres Komlókertet is külön ágyúval tisztelte meg a néphit, amely azt tartotta, hogy minden ágyú mellett készen áll a tüzér, s ha egyszer megadják a jelt, elbődülnek az ágyúk egyszerre: jaj akkor a szegény Pestnek. A szép romantikának ma mar vége van. Kiderült, hogy azok a puskaporral, meg dinamittal töltött földalatti folyosók csak az emberek fantáziájában voltak meg. Jámbor tüzér-katonák tanyáztak ott, akiknek a kilátásuk fölséges volt onnan, de az életük rettenetesen unalmas. Dolguk nem is akadt egyéb, mint ünnepiességek idején a díszlövések elpuffogtatása, meg a rengeteg jelző-kosarak felvonása á hosszú póznákra, ha alulról vagy felülről személyszállító hajó közeledett a Dunán.

Van azonban a citadella történetének egy nevezetes fejezete is. A hatvanhetes év végével a királyi fiskus vezetésével megindult egy nagy per egy csomó fővárosi munkás ellen, akikről a vádlevél elmondta, hogy összeesküdtek a citadella ellen, meg akarták támadni és le akarták rombolni. A monstre-pör általános fölmentéssel és nagy kudarccal végződött.

A citadella azután már nem igen szerepelt Legfeljebb mint a főváros legfeltűnőbb látnivalója provokált sok mindenféle tervet. Gróf Széchenyi István szeretett volna a helyére egy panteont építtetni a nemzet nagyjainak emlékére. A terv érdekében Rózsa Péter városi tanácsos később röpiratot is irt. Egyesek Árpád óriási szobrát, mások meg a szabadság szobrát szerették volna a helyére állítani. Később, amikor aktuálissá lett a citadella lebontásának kérdése, Jókai Mór amellett kardoskodott, hogy ne bontsák le, ültessenek benne pálmakertet, csináljanak múzeumot.

A terv elaludt s nemrég bővített alakban föléledt. Nagy mulatóhelyet, sőt játékbankot is akartak ott csinálni, de a margitszigeti hatalmasabb plánum óta sutba került a gellérthegyi terv. Tizenöt éve, amikor a katonai hatóság átadta a citadellát a közmunkatanácsnak, kiránduló-hely s újabban nyomortanya.

Rendkívül érdekes a fellegvár építkezése. Konstatálták róla, hogy a modern ágyúk korszakában bizony már alig felelne meg hivatásának, mert magasabb fekvésű helyről, például a Svábhegyről, rommá lehetne lövöldözni. Ámbár az anyag, amiből épült, oly szilárd, mintha örök életre szánták volna. Óriási falai: csupa terméskő. Belül meg valósággal fényűzést fejtett ki építője. A bástya körül a széles Rundgang, ahol az őrszemek sétálgattak, gyönyörű fehér márványból készült és tükörsima színe ma is oly tiszta, mintha minden nap megmosnák. A bejárat mélyen fekszik és a kapun belül az első kis-udvar nem nagyobb, mint 10 négyszögméter. Innen a tágas nagyudvarba keskeny lépcső vezet föl, amelyen egyszerre alig fér el több egy embernél. Pedig a felső udvarban vannak az istállók és az ágyú-színek. Vajon miképp hozhatták föl ide a hatalmas ágyúkat, hogyan tudták ide fölvezetni a lovakat? Megtaláljuk rá a feleletet, ha a meredek szélén ágaskodó darura emlékszünk. Ennek a darunak segítségével vonták föl az ágyút is, a lovat is és vele bocsátották ismét le, ha a tüzérek gyakorlatra vonultak ki.

A sűrűn egymás mellé épített lőréseken már nem meredeznek ágyúk, elvitték örökre. A kazamaták legénységi szobái is kiürültek, csak a deszka polcok maradtak egy-ideig a falakban, de ellopták azokat is.

Betörők, tolvajok félelmes búvóhelye lett a citadella, veszedelmes razziákat kellett a rendőrségnek ott tartania. Pár éve pedig szükséglakásoknak adták ki az összes helyiségeket: legalább így valami hasznát veszik a hebehurgyán épített fellegvárnak.

 

*

 

Az 1960-as évektől kezdve idegenforgalmi szerepet szántak neki, ezért átalakították: szállót és vendéglőt nyitottak benne. Vonzerejét elsősorban a falairól nyíló elsőrangú kilátásnak köszönheti. Google

Citadella Étterem  - NetPincér.hu - netpincer.hu‎

 

Zuboly: BONTJÁK A NEMZETI SZÍNHÁZAT. 1913. 39. 768.

A Nemzeti Színház jelképes értelmében ugyanaz, ami a Lánchíd, Alagút, Akadémia, Vaskapu, Tisza-szabályozás és Széchenyi társadalmi agitációinak egyéb szüleménye. Egyrészt a politikai védekezés, másrészt a nemzeti érvényesülés vágya volt létrehozójuk. Ezért, akármilyenek is voltak ez intézmények a valóságban és anyagi értékükben, százszorosán nagyobbá lett az értékük és jelentőségük amaz érzelmi vágyak, politikai ábrándok és tömegenergiák következtében, melyek mögöttük felgyülemlettek. Akárhány színháza van és volt az európai államoknak, melyek mind különbek voltak a magyar Nemzetinél, de nem volt kettő sem, melynek a kulturális jelentőségét olyan nagyszabású és egységes törekvések alapozták volna meg, mint a magyarét. A pesti Nemzeti Színház, mely kivételesen nem a Széchenyi programjából támadt. A múlt század elejétől kezdve a magyar nemesi társadalom állandó agitációjának köszönhette létezését. Az évszázados osztrák abszolutizmus volt ennek az intézménynek is az inspirátora, mert mindazt, amit társadalmi, gazdasági és kulturális alkotásokban a tizenkilencedik század első fele Magyarországon produkált, mint ellenhatást, az osztrák abszolutizmus indította meg, mely ellen a magyarságnak, hogy politikai létét fenntarthassa, az egész vonalon védekeznie kellett. S ahogyan az egyes államok várakat és erődöket építtetnek a megtámadtatásnak könnyebben kitett határok és területrészek védelmére, a radikális nemesi politikának is ilyen erődöket kellett emelnie a társadalom különböző intézményei köré, hogy a nemzetet ellenállóvá és elhatározóvá tegye.

A Nemzeti Színház is ilyen Drinápoly vár gyanánt emelődött 1837-ben minden elkövetkezhető eshetőségek szolgálatára. S amilyen jellemző volt politikai missziójára az a tény, hogy megnyitása alkalmából egy politikai allegória lelkesítő szimbólumaival, a Vörösmarty Árpád ébredésével állott a közönsége elé, épen olyan jellemző, de egyben természetes is volt, hogy mikor a nemzetet érdeklő nagy események a politikában feltámadtak, azok a színházban mindig hű tolmácsot és agitátort találtak. A március 15-i események legünnepélyesebb fejezete itt játszódott le a színpadon, s az egész negyvennyolcas mozgalom alatt, míg Windischgratz hadai Pestet meg nem szállották, a Nemzeti Színház legalább is annyit politizált a műsorával, mint a nemzetgyűlés a maga aktuális napirendjével. Egy ilyen intézménynek a pusztulása tehát mindig a szubjektív természetű fájdalmak érzésével érinti azt a közönséget, mely távolabbi vagy közelebbi szálakkal, társadalmi és nemzetiségi helyzete folytán ezekbe az intézményekbe bele van kapcsolva.

*

A múlt héten megkezdték már a Nemzeti Színház bontását. Ez a bontás mindjárt az elején azzal az érdekes eredménnyel járt, hogy meg lehetett találni majdnem teljesen ép voltában a színháznak azt az első alakját és szerkezetét, mely az 1837-iki Zitterbarth-féle épület szerkezetével azonos. Alighogy a baloldali támfalak kissé felszabadultak és a színház belsejében az összes kellékeket és berendezéseket leszerelték, kiderült, hogy a legrégibb nemzeti, melyet még 1837-ben építettek és amelynek színpadán a színház első művészi személyzete az Árpád ébredését előadta, a maga eredeti változatlanságában itt van mindenestől: a színházzal, nézőtérrel, a színpaddal és a régi falakkal egyetemben. Az 1874—75-i átalakítások, melyeket Skalniczky műépítész tervei nyomán Wagner építész végzett, a Nemzeti Színház első alakját nem érintették. Pedig a sajtó közlései akkor úgy szóltak és azóta a köztudatban is ez a vélemény terjedt el, hogy a régi színház is lebontás alá került. Holott ebből semmi sem történt, mert a Zitterbarth-féle színház nagyon is megfelelőnek, majdnem ideálisnak találtatott, kár lett volna tehát bizonytalan értékű kísérletezéseknek kitenni. A régi színházon mindössze annyi változás történt, hogy elébe építették a mai frontot s mintegy tizenöt lépés terjedelemben a pénztárak céljaira szolgáló előcsarnokot. Azonkívül a páholyokat és a mennyezetet, melyek régen égszínkékkel voltak kifestve, bordóvörösre változtatták, a színpad zsinórpadlás-szerkezetét és a süllyesztőt átalakították, az első emeletet az erkéllyel kitoldották és a színpad fölött emelkedő tornyos épülettel a hátsó részt megnagyobbították.

Majd ha a bontási munkák pár hét múlva előbbre haladnak, rekonstruálni lehet a maga teljességében azt a Nemzeti Színházat, melyet Jókai megörökített a Magyar Nábob lapjain, s ahol 1837-ben, a megnyitás napján azok a megható jelenetek lejátszódtak, melyekről a Nemzeti Színház történetét ismertető munkák megemlékeznek. Kevés híján egy emberöltő legérdekesebb eseményeinek és hagyományainak az emléke pusztul el most a Nemzetivel. A régi cukrászdában még láthatók a Lotz Károly által készített freskók, Ezen kívül minden egyéb láthatatlan már, mert sötétség fekszi meg a nézőteret. Minden pontján akcióban van a kalapács, fejsze, csákány és bontóvas, melyeknek az a rendeltetésük, hogy eltüntessenek mindent ebből az épületből.

Minden, minden pusztulásra van ítélve a Nemzeti Színház régi birodalmában. A nekrológ már nem is jegyezhet fel egyebet róla, mint hogy dicsőséges pályafutás után fejezte be 1913. szeptember havában nyolc évtizedes életét. Zuboly