h14– 72. cc Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók.

 

2017. 10. 20 -.2017. 11. 12.

 

 

Magyar prózát írók

 

Bevezetés

Az előző fejezetben a Wesselényieket, a mostaniban

Bánffy Györgyné (losonci), báró Wesselényi Zsuzsánna férjének népes családját mutatjuk be. Olvashatunk két tragédiáról, LÁSZLÓ FŐHERCZEG és

Erzsébet királyné haláláról. Több írással mutatkozik be

Thewrewk István, aki Kazinczyval levelet váltott. Ugyancsak Thewrewk számol be József főhercegnek a cigányokkal folytatott kísérleteiről.

 

 

Tartalom

 

? Temetés a tengeren.  (Történeti emlékek) 1855. 44. 368

Thewrewk István: JÓZSEF FŐHERCZEG ÉS A CZIGÁNYOK 1892. 52. 881.

Thewrewk István LÁSZLÓ FŐHERCZEGRŐL. 1895. 48. 791

Thewrewk István: AZ ÁGYAI TEAGÉDIA, 1895. 42. 789.

-th: VASÁR AZ OPERAHÁZBAN. 1895. 15.  237.

Thewrewk István JÓZSEF FŐHERCZEG 1896. 1. 7.

Thewrewk István DR. JEDLIK ÁNYOS. 1800—1895.1896.3. 33

Thewrewk István. MAGYARORSZÁG ELMEBETEG ÜGYE. 1904. 44, 745. címlap

Szűry Dénes PÁTER KNEIPP 1896. 1. 7.

Szűry Dénes A GENFI GYILKOSSÁG. 1898. 39. 677

Szüry Dénes A KIRÁLYNÉ HALÁLÁRÓL. 1898. 39.677.

Sz-y D-s (Szűry Dénes) SZÍVÓS BÉLA «KIVESZŐ ALAKJAI» 1902. 17. 266.

Szüts Dezső: Az első fagy, 1909. 977.

Szüts Dezső: A Kopó parton, 1910. 547.

Váczy Béla: Az aeol-hárfáról. 1869. 12. 160.

 

 

BÁNFFYAK A TÖRTÉNELEMBEN. 1895. 3. 36

Bánffy György (1747 – 1822)

Bánffy Györgyné (losonci), báró Wesselényi Zsuzsánna,

br. Bánffy Dezső

Bánffy Lukács

Bánffy Dénes

BÁRÓ BÁNFFY DEZSŐ, az új miniszterelnök

 

 

Függelék

 

A Kazinczy levelezésből

Tábori Kornél. AZ ÜLDÖZÖTTEK ELDORÁDÓJA. (ZSIDÓORSZÁG DÉL-AMERIKÁBAN.) 1911. 19. 373

Tábori Kornél. A MOZI ÚJ REJTELMEI.1914. 30. 592.

POLITIKAI IZGATÁS SZIVARKA-PAPIROKKAL.1893. 30. 511

 

 

 

 

Magyar prózát írók

 

 

Temetés a tengeren.  (Történeti emlékek) 1855. 44. 368.

A természet egyszerűségbe rejti a nagyszerűséget. Mi egyszerű a tenger egyforma, végtelenül elnyúló síkja, s felette a tiszta kék ég. Mégis képzelhető-e e képnél valami nagyszerűbb, mely inkább emelné a lelket? A tenger pillanatára a végtelenség gondolata ébred fel az emberi lélekben. Úgy tetszik előttem, mintha képes volna felfogni az örökkévalóságot. Könnyen megérthető, miért ragaszkodik a tengerész oly igen hullám hazájához. Kinek lelke e nagyszerű képekkel megbarátkozott, az a szárazföld szűk körében nem fogja többé fellelni magát.

S mi felséges is lehet az, midőn egész élete folytonos küzdés levén a viharok, vészek ellen, magát minden pillanatban nagyszerű hősnek tudja, kinek szívét ezernyi küzdelmek közt soha nem közelítette meg a félelem. Hidegvérűen pillant le a halál torkába, mely a hullámok zajából szüntelen feléje tátong. Született a tenger partjain, gyermekszíve alig volt elég befogadni ezeket a vágyakat, melyek öt túlragadták a láthatáron, mely felől a hullámok közeledtek szakadatlanul tolongva egymás hátán és a hova ismét visszahömpölyögtek, ha a szél fordulata úgy hozta magával. Elhagyta édesanyját s később kedvesétől is megvált, a tengeren tölte napjait, alig látva szeretetteit esztendőben egyszer, kétszer. Azután fia is elment vele, aztán unokája is s végre ott voltak egész családjának férfi tagjai; boldogan folytak napjai, élete a legfelségesebb költészet, egy soha ki nem fogyó dal, melyet az orkán vett ki ajkán, hogy tovább mondhassa, s ha ez elhallgatott ö folytatta tovább.

Ha hajótörés, tengervész oltja ki életét, mi hősi, nagyszerű véget ért! Ha nyugágyán lepte meg a csendes halál, mi nagyszerű lesz temetése, egy holdvilágos éjen elmondják felette a szokásos imát, vagy ha sikerült felvergődnie magasabb rangfokozatra, koporsóba zárva hidegült tetemeit dereglyékre teszik, miközben a hajó vitorlái bevonatnak, a legénység az árbocokra áll fel. Gyászének kíséretében eleveznek vele a nagy hajótól némi távolságra, itt elmondja felette a pap magasztosult ihletséggel az utolsó imát, aztán leeresztik koporsóját a tenger mélységébe. Emléket nem állíthat sírja fölé, azért iparkodott úgy élni, hogy emléke ne kőben, hanem embertársai szívében maradjon fenn.

 

Thewrewk István: JÓZSEF FŐHERCZEG ÉS A CZIGÁNYOK 1892. 52. 881.

 

JÓZSEF FŐHERCZEG Czigány Nyelvtana, ez a negyedrét alakú vaskos könyv, a tudósvilág által oly rendkívülien méltányolt nagybecsű tartalmával, fényes bizonysága annak, hogy a magyar főherceg különös érdeklődése a cigányok iránt nem nagyúri szeszély szülte különcködés, nem a szórakozás egy neméül kieszelt sport. Aki egy pusztulófélben levő emberfaj nyelvének műhelyébe hatol, s itt bámulatos kitartással eltanul mindent, hogy így szerzett tudását azután közkinccsé tegye: az nem szeszélyes különcködő. Lelkiismeretes tudós, aki igen sokat tanult, hogy azután tanítson. Aki e faj tehetségeiben rejlő értéket hasznosítani szeretné. Azzal, hogy e fajt a folytonos kóborlás helyett állandó tartózkodásra és rendszeres munkára igyekszik szoktatni: az nem űz szórakozásból különös sportot, hanem nagy emberszeretetét nyilvánítja.

Ez az emberszeretet ösztönözte József főherceget arra, hogy uradalmain, így: Alcsúton, Bánkúton, a cigányokat letelepítse, adva nekik lakóhelyül házat és kenyérkeresetül munkát.

Ahol vidéken József főherceg megjelenik, körülötte ott teremnek a cigányok. A cigány-nép apraja-nagyja, mintha gomba módra bújna ki a földből, amelyre József főherceg lép, sűrűn környezi őt, követi nyomdokát, lesi jöttét. És József főherceg megszólítja őket cigányul, a gyerekeket is, a nagyokat is, s bizony sok ezüst hatost, húszast, de sok forintot is markukba csúsztat észrevétlenül. Senki se tud a cigányokkal oly bizalmasan elbeszélgetni, mint a magyar főherceg. Szeretik is őt nagyon és egymás közt így is hívják: „a mi királyunk".

Az a két amatőr fénykép, melyet a fenség engedélyével közölhetek művemben, s két képen József főherceg a cigányok közt látható, illusztrálja a főherceg rokonszenves érdeklődését e talentumos faj iránt.

Művemre, a cigányokról vonatkozik Ő Fenségének következő levele, melyet 1892. október huszadiki kelettel írt hozzám Alcsútról. A levél így szól:

 

«Kedves Thewrewk Uram! Sietek 19-éról kelt levelére válaszolni, nehogy elmulassza a karácsonyi kiadást. Sorba véve kérdéseit. 1. Rólam írhat mindent, amit jónak lát, leveleimet mind bele veheti munkájába. 2. A legjobb fényképek tőlem és családomtól mind Kollernél találhatók Budapesten, úgy az egész család. mint az egyes tagok.

A képek: cigányaim között Köppel tanár által készültek itt Alcsúton. Örvendek, hogy azokat Stroblnál találta. Vonatkoznak Kolompár Andris és Lakatos Vica lakodalmára úgy, mini a Vajda Lakatos Gyuri és Rafael Anna esketésére.

Családi lap van egy, melyen mind rajta vagyunk. Margit leányomtól megadom én az engedélyt a fénykép közzétételére.

Czigányaim, két családot kivéve, már mind hazajöttek a két hónapi szabadságból. Igen veszélyes kísérlet volt, mivel ez idő alatt egész Miskolc vidékéig vándoroltak, de bizalmam nem csalt és ők régi vajdájukat újra elhagyták és hozzám tértek vissza. Jelenleg 145 van itt, 24 család. Azokat is be kell mutatnom egyszer. Még nagyon vadak, de engedelmesek.

Ajánlom magamat kedves emlékébe, maradván őszinte tisztelője:

  József főherceg.»

 

Társaságban József főherceg egyszer a következő cigány történetet beszélte el:

 

 «Az előnyomuló porosz hadsereg elől hátrálva, — monda a főherceg, — egy cseh helység mellett ütöttük föl táborunkat. A vidék hegyes és erdőktől környezett. Az éj beálltával, miután a rendes elővigyázat megtörtént, táborunk nyugalomra tért. Egyedül én maradtam fönn, tábori lakásomon, egy paraszt házában és dolgoztam. Éjfélre járt az idő, mikor a házam előtt,  kiáltást hallok, s azután hosszabb beszélgetést. Beszólítottam a segédtisztemet, s megmondottam neki: nézze meg, hogy mi a baj odakünn"?

«Egy cigány katona kivan Fenségeddel beszélni, de csak négy szem közt» «Hát bocsássák be.« Bebocsátották. De nem szólt, csak a szemével pislogott, a segédtisztre integetve. A segédtisztet távozásra kértem s így négy szem közt maradtunk a cigánnyal. — «No, hát mi a baj?» — «Báj van, nagy báj, fensíges uram. Ázs ellensíg a hátunkra jön, meg akár minket lepnyi.» — «De hiszen az előőrs ki van rendelve, s eddig semmi gyanúsat nem vett észre. — «Mert még messzi az ellensíg, fensíges uram, de itt lesz, s akkor jaj nekünk!» — «De hát szólj, honnan tudod te mindezt? — Tessík esák ázs ablakhoz lépni, fensíges uram ! Tetszik látni ázst a sok madarat, hogy repül ki az erdőből dél felé.» «Látom, fiam. Nos, aztán?» — «Azs-tán? Hát a madarak nem úgy alusznak-e, mint az emberek? Bizsony álusnák, s nem repülnének most, ha ázs erdőben csend volná. De, mert jön ázs ellensíg az erdőben, hát háborgatja őket, azsért repülnek ki a madarak díl felé.» — «No jól van, fiam. Csak menj vissza a helyedre."

Rendeletet adtam ki, hogy az előőrsöket erősítsék meg. Alig múlt el egy óra, mikor az előőrsök puskáinak ropogása az ellenség támadó közeledését jelentette. Így lett táborunk megkímélve az éjjeli meglepetéstől.

 

*

József főherceg következő leírása a cigány vendégszeretetről szól.

«A hetvenes években – írja a főherceg — meglátogattam egy hazánk bércei között fekvő várost, mely cigányvajdák székhelye volt. Egyszer délután a Cikánia felé vettem utamat, azzal a szándékkal, hogy nyelvészeti búvárlatokat teszek. Útközben csinosan öltözött, igen szép arcú, sudár termetű leánnyal találkoztam. Megszólítom: «Lacso dive mri sukar raklyórije. (Jó napot, szép leánykám!) így válaszol:  Lacso dive baro raja!» (Jó napot, nagyuram!)

Beszédbe eredtünk és kisült, hogy ö a vajda leánya. Gondoltam magamban: itt talán valami újat tanulhatok. A leány igen kedves volt irányomban, mikor arra kértem, hogy vezessen apjához, szeretnék vele beszélni. Elvitt a Cikániába, egy földszintes agyag házhoz, mely feltűnően csinos és tiszta volt. Benyitott az ajtón, s e szavakkal jelentett be: «Jekh baro raj vakherei manca pre drom, kamel tuha te pienel valeszo mro kamelo dadeja; szinye rom, vakherei bare sukare amari csib.o (Egy nagyúr beszélt velem az úton, szeretne neked valamit mondani, édes apám. Ő roma [azaz cigány], nagyon szépen beszél nyelvünkön.)

 

A vajda szép, barna, élénk szemű ember volt, hosszú fekete hajjal és szakállal. Igen szívesen fogadott és rögtön hitvestársához vitt, a tornácból egy tiszta tágas szobába, hol egy ódon nagy asztal, egy pad, néhány fa szék s egy nagy tölgyfa szekrény állott. A nő sudár termetű s még meglehetős szép volt, nemes arcvonásokkal: vagy 25—30 éves.

Sokat beszélgettem a vajdával; igen tisztán beszélte a cigány nyelvet magyar tájszólás szerint. Láttam az asszonyt a leányával a konyhában sürgölődni, mely is a tornác és szoba közt volt. Már búcsúzni akartam, midőn a vajda megfogja kezemet és azt mondja nekem:

«Csak na dzsasz bokhale mre theresztar baro raja?» (Csak nem megy el éhesen a házamtól, nagy uram?)

Most már vigyáztam, hogy úgy viseljem magam, mint a vajda, nehogy valami sátorosnak nézzenek. Az asztalon csak négy teríték volt; pedig jött még négy apróbb vendég, akik egész barátságosan simultak hozzám, de ezeknek a padon volt a helyük. A leány szolgált föl. Először is egy tál, párolgó biblival (köleskása disznózsírban rántva.) Nagyon jó volt. Aztán egy tál sült disznószelettel. A leány vagdalta nekem a húst: nem engedte, hogy magam aprítsam. Jó fél óráig falatoztunk nagy csöndben, aztán ittunk egyet s miután az asztalt leszedték, rágyújtottunk. De most már én rukkoltam ki jó szivarokkal. Szítta is apa, anya és leány is.

Már késő este volt, mikor búcsút vettem. Megcsókolt a vajda, az asszony, de még a leány is, — az már olyan eredeti cigány szokás, — s elkísértek a Cikánia végéig. Ott búcsúztak csak ők sok szép szóval.

 

 

Thewrewk István LÁSZLÓ FŐHERCZEGRŐL. 1895. 48. 791.

A szeretet a rajongás nagyságában s a legőszintébb hódolatban nyilvánult nála nagy rokona, felséges királyunk iránt. Az olyan nap, amelyen őt a király fogadta, mindig örömünnepe volt neki.

Kedvesen jellemző a következő nyilatkozata, melyet egy ízben Libits Adolf uradalmi kormányzónak mondott:

— Lássa, Libits, én mindig jobb oldalt engedem menni az édes atyámat, nemcsak azért, mert nagyon szeretem, de, mert végtelenül tisztelem is.

Tudva levő, hogy augusztus 31-ikén utazott végzetes vadászatára Kis-Jenőre. Másnap reggel mise után vadászatra indult. Útközben virító napraforgókat látván, eszébe jutott nővére, Mária Dorottya főhercegnő, aki szép nagy napraforgókat szeretne kapni lefestés végett. Rögtön letört néhány szép példányt, s azokat egy erdésszel Kis-Jenőre küldötte, hogy onnan aztán ládában elküldjék postán Alcsútra.

 

Lászlóban, mint vadászban is elsősorban nem a szenvedély, hanem a szeretet nyilvánult meg. Ha bátyjával, József Ágost főherceggel együtt vadászott, mindig ügyelt, hogy végtelenül szeretett bátyja elől valami vadat el ne lőjön. S ha étkezés alatt látta, hogy egyik-másik hajtónak nincs enni valója, a saját ételéből küldött neki.

Nem irigykedett a lövésben és nagyon vigyázatos vadász volt, ami ellen a végzetes szerencsétlenség, mely bárkivel is megeshetett volna, mit sem bizonyít. Az uradalmi erdész minden szerdán és szombaton bejárt Alcsútra, s a kis főherceget lövöldözni tanítgatta.

Idegenek iránt eleinte tartózkodó volt, de hamar közlékennyé vált, s ha valakit megkedvelt: bizalmas lett iránta s önkénytelenül föltárta előtte tiszta lelkét.

S ez a kedves, okos, erényes ifjú nemcsak a legjobb embereknek, de kétségkívül egyúttal a legjobb katonáknak is egyike lett volna.

Lovasnak született, — mondja Rácz őrnagy úr László főhercegről, — termete, ügyessége, helyes érzéke, páratlan bátorsága s a lóval való helyes bánása mind arra valónak mutatja.

Fenséges szüléi és testvérei többször meglátogatták a Ludovika Akadémiában, s gyönyörködve szemlélték remek lovaglását. Az 1894-ik év január 31-ik napján délelőtt ő felsége megszemlélte a Ludovika Akadémiát, s ez alkalommal László főherceg lovaglási gyakorlatait is, melyekkel nagyon meg volt elégedve.

 

Akik ismerik Rácz őrnagy urat, tudják, hogy igazi katona, aki a maga és mások sikerült lovagló remekeléseit bizony nem mézes szájjal szokta elmondani. Ezek az elbeszélések rendkívül tetszettek a fiatal fenségnek, s gyakran kérte az őrnagyot, hogy meséljen neki még több megtörtént katonadolgot.

— Azt szeretném, — monda egyszer, — hogy én belőlem is kiváló huszár váljék!

Szegény László! Kedves volt, nemes, erényes, ügyes, szorgalmas, kötelességtudó; a legszebb reményeket keltette maga iránt mindenkiben, s egy iszonyú véletlenség miatt meg kellett halnia!

 

 

Thewrewk István: AZ ÁGYAI TEAGÉDIA, 1895. 42. 789.

Habsburg–Lotaringiai László Fülöp Mária Vince főherceg, teljes német nevén Ladislaus Philipp Maria Vincenz von Österreich, (Alcsút, 1875. július 16. – Budapest, 1895. szeptember 6.), József nádor unokája, a Habsburg–Lotaringiai-ház ún. magyar, vagy nádori ágából származó főherceg, az Aranygyapjas rend lovagja. Vadászbaleset következtében hunyt el 20 éves korában.

A baleset pontos körülményeit nem sikerült biztonsággal tisztázni. A holttest orvos szakértői vizsgálata megállapította, hogy a sebből nem távolították el az összes csontszilánkot. A combcsont egyik, néhány cm-es darabja hiányzott. Ha a főherceg túl is éli a balesetet, jobb lábát sohasem tudta volna használni. A vizsgálat során nem találtak fémszilánkokat sem, ez megcáfolta a korabeli sajtóban a felrobbanó golyóról terjesztett elméleteket. google

*

A nagy szerencsétlenségről - László főherceg haláláról - sokat írtak akkoriban a lapok, de hiteles és teljes leírás eddig sehol sem jelent meg. Nagyon természetes különben, hogy azok, akik azon a vadászaton jelen voltak, sokkal inkább meg voltak rendülve, semhogy a lapoknak tudósításokkal szolgálhattak volna. A megrendítő végzetes baleset percétől kezdve László főherceg utolsó leheletéig azok, akik hű tudósításhoz teljes anyagot adhattak volna, sokkalta inkább meg voltak törve, semhogy erre vállalkozhattak volna.

S mert én teljes és hiteles adatok alapján akarok írott emléket állítani László főhercegnek, hihetem, hogy e szándékom a magyar nemzet helyeslésével találkozik, megszereztem mindent, amiből a gyászos eset egész körülményességgel megismerhető.

Íme:

Szeptember másodikán hajnalban László főherceg Libits Adolf királyi tanácsossal és Szkallák erdésszel együtt őz cserkészetre indáit az ágyai erdőbe. A cserkészet után őzekre hajtatott a főherceg, mely hajtásoknál már az oda rendelt Frank erdész és Marék intéző is részt vett. Néhány hajtás után, úgy fél egy óra tájban a kis társaság megebédelt annál az erdei asztalnál, melyet a «Vasárnapi Újság» mai számának egyik képe ábrázol. Ebéd végeztével Libits kérte László főherceget, hogy pihenjen egy keveset, mielőtt a vaddisznókra elrendelt hajtásokat megkezdenék. Nagyon korán kelt föl a főherceg s így pihennie szükséges.

Ott az asztal mellett az erdőben hatalmas pokrócokból ágyat rögtönöztek, s azon pihent László főherceg utoljára édesen aludva, egészségesen.

Délutáni két és fél órakor László főherceg Libits uradalmi kormányzó, Szkallák és Frank erdészek és Marék intéző társaságában s a szükséges hajtókkal az újonnan bekerített vadaskert V. és VI. táblájához indult, ahol Szkallák erdész egy kétéves kant jelzett.

Három óra s egy negyedkor érkeztek oda. A hajtók felállottak és Szkallák erdész a főherceget, meg a puskásokat következőképen helyezte el…

A hajtás kezdésére megadták a jelt.

S úgy háromnegyed négykor történt, hogy Libits jobb felől lövést hallott. Hátra lépett megtudni, hogy vajon László főherceg, vagy Marék lőtt-e? Ekkor látja, hogy a füst a főherceg helyéről száll föl. Ahogy tovább figyel, látja, hogy László főherceg fölugrik vadászszékéről, a hajtásba lép, s néhány másodperc múlva ugyancsak az ő helyén egy második lövés dördül el. Mivel más álláson nem lőttek, Libits azt hitte, hogy a főherceg meglőtte a vadkant s a második lövéssel a kegyelemlövést adta meg neki. Az uradalmi kormányzó örült, hogy hála Istennek! a hajtás sikerűit!

De csakhamar a legnagyobb rémület követte örömét, hallván László főherceg kiáltását:

Jöjjön, meglőttem a lábamat!

Libits a főherceghez szaladt, úgyszintén a másik oldalról Marék is, de ekkorra László főherceg már kiment a hajtásból a fasorba, s Libits úgy látta, hogy a vadmacskát is kivitte magával az erdő szélére, fegyverét pedig benn hagyta a szerencsétlenség helyén. Amint hozzá értek, László főherceg már a fasor szélén levő egyik fába kapaszkodott, kabátja pedig a közvetlen közelből ért lövés tüzétől égve, füstölgött. Libits és Marék hirtelen eloltották az égő ruhát, s azután László főherceget lassan lefektették a földre, ahol néhány percre elájult.

Libits ekkor Szkallák és Frank erdészeket és Spalek erdőőrt kiáltotta elé. Amint ezek megérkeztek, lehúzták szegény László nadrágját, s aztán Libits és Spalek egy-egy zsebkendővel befogták az átlőtt comb felső- és alsó sebét, Libits az alsót, Spalek a felsőt, hogy a vérzést elállítsák. A hajtók nagy része rémületében elfutott, néhány ott maradt pedig elsietett vízért.

Libits Marekot elküldte kocsikért a távoli erdőőri lakáshoz, s Marék ezt a nagy utat lélek-szakadtan szaladva tette meg. Frankot Kis-Jenőre küldötte orvosért, Szkallák erdészt pedig ágyneműért, vánkosokért a lakására szalasztotta be Agyára.

Libits egyedül maradt Spalek erdőőrrel a főherceg mellett, ki amint ájulásából magához tért, egyre kérdezgette:

— Ellőttem-e a lábcsontomat is? Minthogy László főherceg megsebesülése után még vagy tizenöt lépést tett, hogy kijusson az erdőből, Libits nemcsak kíméletből, de a legnagyobb jóhiszeműséggel azt mondotta, hogy a csontnak semmi baja. Ekkor aztán így szólt Libitshez és Spalekhez:

— Ugyan kérem, fogják meg alul a lábamat, vajon érzem-e?

S mikor örömmel tapasztalta, hogy érzi: szivarkát kért, rágyújtott és kérte Libitset, hogy ne táviratozzon Alcsútra; miért ijesszék meg a «mamácskát» és a «papácskát»

S mosolyogva folytatta:

— Holnap majd kocsin cserkészünk, s egy hét múlva már annyira begyógyul a sebem, hogy bátran haza mehetünk, s akkor aztán elmondjuk, hogy mi történt.

Így mondotta el László főherceg nagy szerencsétlenségének rövid történetét ott az ágyai erdőben, halálosan megsebesültén fekve, de azért cigarettázva, s csak azon aggódva, hogy édes szülőit valahogy ne értesítsék, mert a hír nagyon fájna a drága jó édes anyának, a drága jó édes apának.

«Nem kell félni!» —mondotta a velencei tavon való vadászat előtt. — Most sem félt, mosolyogva szivarozott, mialatt Libits és Spalek a legnagyobb aggodalmak közt lesték, érkezik-e már valami segítség?

Az ágyai szerencsétlenségnek felejthetetlenül szomorú helyét, azt a helyet, a hol László főherceg halálosan megsebesülve összeesett, József főherceg feliratos emlékkővel jelöli meg. A helyen, hol a szerencsétlenség történt, kápolnát emeltet.

József főherceg sajátkezűen készített tervrajzából, kivehető, hogy hol fog épülni a kápolna. Homlokzatán a  következő szavai fogják hirdetni a főhercegi család vallásos megnyugvását: «Fiat Voluntas Tua, Sicut In Coelo Et In Terra» (Legyen meg a Te akaratod a mennyben és a földön.)

 

 

-th: VASÁR AZ OPERAHÁZBAN. 1895. 15.  237.

Vájjon álmodta volna-e valaha Cartouche, Franciaország legregényesebb és az egész világ legelegánsabb rablója, hogy jönnek egyszer idők, amikor az ő szeretetreméltó alakja is elhomályosodik a fosztogatás terén, mert még sokkal kedvesebb rablókat szül a divat?

Hátha még azt tudta volna, hogy az áldozatok maguktól fognak elmenni a rablók barlangjába, frakkot húzva, fehér nyakkendőt kötve és fiakert hozatva, hogy vigye őket oda?

Bizony, nem álmodta volna meg ezeket Cartouche,  mert hát a barlangja válogatja. Nem sötét rengeteg közepén van ez, mint a régiek voltak, hanem ez a barlang ezúttal az operaház fényes terme. Földíszítve sátrakkal, virágokkal, gobelin szőnyegekkel, és nem is egy nagy tűznél sütkéreznek a rablók, mint a népmesékben. Mosolyognak, sürögnek, forognak, enyelegnek s nem is marcona alakok, aminőknek a rablókat képzeljük, s aminőktől félünk, hanem szép, előkelő asszonyok, kisasszonyok, aminőkben gyönyörködünk.

S aztán micsoda kellemes modorban veszik el a pénzünket! «Vegyen tőlem egy szivart! » «Nem iszik egy pohár pezsgőt?» Egy ezüst csengésű hang kérdi ezt. (Ej, hogyne innám!)

Az ezeregy éjszaka meséinek fantázia-szülte paradicsomát mutatta az operaházi nagy bazár, melyet március 27-én és 28-án rendeztek előkelő hölgyeink az alföldi ínségesek javára. Jobban is illik ez nekik, mint a korteskedés a főrendiházi tárgyalások irányára. Ámbátor nekik talán még az is jól áll. Csakhogy nem csinálhatják olyan graciózus jelmezekben, mint a vásárt. 

Valóban, a magyar hölgyekben megvan a hazafias lendület, s ahol a szűkölködőkön segíteni kell, ott egyszerre megszűnik minden osztály-válaszfal. Együtt találjuk a komtesszeket és polgár-kisasszonyokat, amint szép fehér kezecskéikkel a gyámolításra sietnek. A végén nem is olyan nagy teher az, a szép fehér kezecske megbírja s még esetleg gazdája is akadhat (t. i. a fehér kezecskének) ezen a kedves vásáron.

Talán az is hozzájárul, hogy nem mulasztanak el szép hölgyeink egyetlen alkalmat sem a mulatva segítésben. S fájdalom, másrészt a mi szegény országunk se fösvény az alkalmak megadásában. Majd minden évben van valami szerencsétlenség. Csak a címeik mások. Egyszer a víz pusztít, egyszer a tűz. Máskor az anyaföld haragszik meg egyes vidékekre és nem hoz termést. Bizony a sok éhező emberen mindig ezeknek a szép asszonyoknak kell segíteni. Teszik is szívesen. Egyletekké alakulnak. Volt már «Segítség», „Jó szívet”, «Felebarát», már a nevekből is kifogynak, de a jóakaratból soha kifogyni nem tudnak. Nagy dicsőség ez a mi asszonyainkra.

*

Élénk, mozgalmas kép tárult a szem elé. A különböző jelmezek ragyogó tarkasága elbűvölő hatást tesz a kápráztató fényözönben.

Szem nem győzte nézni, a toll még kevésbé vállalkozhat a hű leírásra. Szinte kedvet érzünk évelődni az olvasóval a következő logikai felállítással:

Vagy látták önök a vásárt, és akkor fölösleges elolvasni e cikket, mert mi is csak láttuk, nekünk is csak két szemünk van. Vagy nem látták, és akkor kár elrontani az igazi képet valamely bágyadt leírással.

Mindjárt a bejáratnál két virágos sátor volt. «Tessék virágot venni!» Volt ott mindenféle kigondolható virág, piros rózsa, fehér rózsa, szőke leány, barna. A virágok igen drágák voltak, a virágárusnők igen kellemesek.

A virágárusnői sátorba miniszternek is jutottak, akik különösen a képviselőkre tartottak nagy hajtóvadászatot. (Szegény mamelukok, nemcsak a minisztereknek kell engedelmeskedniük.) Frakkjaik gomblyuka nem sokáig maradt üresen. (A kegyelmes asszonyok fürgébben csinálják az effélét, mint báró Jósika Samu.)

Az asszonyok poétikus növényei, a rózsák, szegfűk után jött a férfiak poétikus növénye, a nikotin. Gróf Szapáry Gézáné uralkodott egy szivarsátorban, mellette bűbájos török odaliszkok. (Bizony, sokkal többet értek, mint a vörös fezű, festett bácsi, akit a köznapi trafik cégtáblákon látunk ősidők óta csibukozni.)

Aztán a tombola-árudák következtek, hol egy koronáért lehetett egy tombola-jegyet venni. Hallatlan olcsóság! Volt cukrászda, hideg büfé, takaros csaplárosnékkal. Egy sarokban mindenféle apró tárgyakat árultak, roppant kereskedői talentummal. Hja, persze. Hisz itt volt a kereskedelmi miniszterné, Dániel Ernőné, aki minden jótékony mozgalomban legelöl van, s ő öntött üzleti szellemet szép társnőibe is. Hogy hány percentre dolgoztak, isten a megmondhatója.

Tíz óra felé jöttek a legtöbben, mikorra már a színházak is kiöntötték a maguk közönségét, s akkor valóságosan beállt a vásári zsongás, jövés-menés, bizonyos diszkrét enyhítésben. A zűrzavarból legtöbbször a következő mondatok bontakoztak ki:

— Ah, vegyen tőlem valamit, kedves báró! (Egy kedveskedő, fülbemászó hang.)

— Köszönöm, drága grófné, már volt részem. (Elutasító bariton hang.)

— Mily szép itt minden!

— Kegyetek, grófnők, kitűnően értenek a dolgukhoz, bár csak én is ily áron tudnám eladni a búzámat.

— Nem veszed észre kegyelmes uram, hogy a gazdag kereskedők nincsenek itt. A Lipótváros majdnem hiányzik. Pedig az nagy baj, nagy baj.

— Nagyon természetes, haragszanak rátok, mert leszavaztátok a recepciót. Akkor nem kellettek; most, mikor kellenének, ők nem jönnek.

Hogy a közönség ne távozhasson gyorsan, gondoskodtak egyéb marasztaló dolgokról is, ilyen volt a Kremonai hegedűs előadása a színész-iskola növendékeivel, ami igen tetszett. Jó ötlet volt a festő műterme is a vendéglő szomszédságában. A gyors kezű piktor rögtön papírra vetette kinek-kinek az ábrázatját. És az se került többe egy koronánál.

Az előkelő fővárosi közönség majdnem egészen megtöltötte a termet, s folyton jöttek új és új tömegek, tábornokok, grófok, képviselők, miniszterek. Ez utóbbiak távoztukban (körülbelül éjfélkor) mind azon panaszkodtak, hogy átlépték a büdzséjük kereteit — ami nekik már megszokott frázis. Nem azért mondom, hogy az «utóbbiak», mintha az előbbiek is nem panaszkodtak volna, csakhogy nem ebben a sablonban.

Kellett is panaszkodniuk, mert a hölgyek, akik éjfél felé kezdték az árukat becsomagolni, (nem sok maradt nekik) igen megelégedett, mosolygós képpel dörzsölgették jótékony kezecskéiket, mint a kereskedők szokták, ha jó vásárt csinálnak.

 

 

Thewrewk István JÓZSEF FŐHERCZEG WÖRISHOFENBEN.1896. 1. 7.

Kell-e egyáltalán magyarázó szöveg ahhoz az érdekes képhez, melyet József főherceg engedélyével itt közöltünk a Vasárnapi Újságában? A havas, hegyes táj, s a szabadban levő három alak elmond mindent. Ki ne ismerné meg azonnal József főherceget és Knéipp főtisztelendő urat, aki egészségtől duzzadó alakjával talán a legjobb bizonyíték a «Kneipp-kúra» kitűnő hatása mellett!

A wörishofeni kedélyes arcú főtisztelendőnek gyógymódja a mi József főhercegünknek mindig nagyon használt. Most is, hogy az a rettenetes csapás érte, megtörten ment fiával, József Ágost főherceggel, és menyével, királyunk egyik legkedvesebb unokájával, a szép Auguszta fő-hercegnővel Wörishofenbe, hogy talán a test edzése által felüdül az a nemes lélek is, mely legutóbb oly iszonyúan szenvedett.

S ha a képre tekintünk, mely a mi jó fő-hercegünket, Kneipp mellett ülve, úgy ábrázolja, a hogy ő künn a hóban használja a gyógymódot, örömmel láthatjuk annak szembetűnő jótékony hatását rajta. Arcán ugyan ott van a melankóliának bánatos vonása, de majd ezt is el fogja tűntetni az a szeretet, mellyel őt családja és nagyobb családja: a magyar nemzet körül veszi. S bizonyos, hogy derültebb volna tekintete most is, ha visszafordulva, fiára József Ágost főhercegre nézne, aki, szép, deli férfiúvá fejlődött.

József Ágost főherceg eddig keveset szerepelt a nyilvánosság terén, pedig egyike azoknak, akik valóban méltók arra, hogy minél többen megismerhessék azért, hogy aztán őszintén becsüljék. Komoly, nagyon képzett s igen kötelességtudó férfiú, s a legjobb családapa. Megható az a gyöngédség, mellyel fiáról, a kis Józsiról beszél vagy ír, hogy belőle vallásos embert és igaz magyar hazafit akar nevelni. József Ágost főherceget a magyar nemzet kétségkívül mind jobban-jobban meg fogja ismerni, megbecsülni, megszeretni, mert valóban méltó fia édesatyjának, kit a szomorú napokban ő vigasztalt legjobban.

Elment vele Wörishofenbe is, mert nem akarta édes atyját magára hagyni, s mert a családjukat ért megrendítő katasztrófa őt is nagyon megtörte. Mennyire szerette fivérét: László főherceget, kit becézve «Lilikó»-nak hívott, csak azok tudják, akit őt közelről ismerik.

József Ágost főhercegre is kitűnő hatást gyakorolt a Kneipp-kúra. Ő is naponta futkosott cipő és harisnya nélkül a hóban, s mindennap két u. n. Blitzgussi-t hajtott le. (Két fokos vízzel öt-hat percig fecskendezték, amíg kimelegedett.) Naponként öt-hat órát sétált, ami azután jó étvágyat és jó alvást eredményezett.

A főhercegek december 14-ikén hagyták el Wörishofent. József főherceg most Fiúméban van, s ott is marad tavaszig; József Ágost főherceg pedig nagy útra készül: Afrikába megy, s ha lehet: a szent földre.

 

 

Thewrewk István DR. JEDLIK ÁNYOS. 1800—1895.1896.3. 33.

A SZENT-BENEDBK-REND győri székházából december 14-én egy kilencvenöt éves aggastyánt kísértek nagy részvét mellett az örök nyugalom helyére. Győr szabad királyi város általános gyászt öltött. A Magyar Tudományos Akadémia és az egyetem részéről is küldöttek jelentek meg e végtisztességre. Legnagyobb volt magának a rendnek a gyásza, mely nesztorát és egyszersmind egyik legkiválóbb tagját vesztette el az elhunytban, dr. Jedlik Ányosban.

Jedlik Ányos, ki az Ányos nevet, mint szerzetes vette föl, mert a keresztségben István nevet nyert, századunknál csak 13 nappal volt fiatalabb.

1800-ban január 13-án született Komárom megyének Szemere nevű helységében. Hiteles életrajzi adatokból tudjuk, hogy a szülői házát már tíz éves korában elhagyta, s az akkori szokás szerint idegenbe ment nyelvtanulás végett. Előbb Nagyszombatba, ahol tótul, később Pozsonyba, ahol németül tanult meg.

Tizennyolc éves korában Pannonhalmán fölvétetett a bencés rendbe. Itt töltötte az újonc-évet, mely után Győrött, mint növendékpap, a bölcsészetet végezte. 1822-ben a pesti egyetemen tudorrá avatták, s ezután egy éven át a győri főgimnáziumban tanárkodott. 1825- ben fölszentelték, s ez időtől kezdve a természettan terén működött.

1831-ig Győrött a bencés rend gimnáziumában természetrajzot, természettant és mezei gazdászatot tanított. 1831-ben a pozsonyi akadémián a természettudományok tanszékét foglalta el. Kiváló tudományos képességei iránt első ízben 1829-ben ébresztett közfigyelmet, midőn a «Zeitschrift fűr Physik und Mathematik» című folyóiratban egyik tudományos értekezése megjelent. 1839-ben a pesti egyetem természettani tanszékére nevezték ki, melyen ott látjuk működni kiváló tudományával, mint egyetemünk egyik díszét, 1878-ig, a mikor hosszas buzgó tanári működése után nyugalomba vonult.

Nyugalomba vonult, de nem azért, hogy pihenjen. Ahonnan fényes pályájára indult, oda került vissza: a bencés-rend győri székházába, sőt ugyanabba a lakosztályba, melyet 1831-ben elhagyott. Nem tanított többé, de azért folyton kísérletezett; külföldi tudósokkal Németországban élénk levelezésben állott. Tevékeny részt vett minden természetvizsgálói gyűlésen. Az akadémia gyűléseire, mint már legöregebb tag is rendesen eljárt Budapestre. Csak két év óta, amióta hallása gyöngült, vonult vissza. De azért még elment egy-egy kedélyes társaságba, hol humorával és rendkívül előzékeny modorával mindenkor a közfigyelem és közbecsülés tárgya volt.

A rend győri gimnáziumának tavalyi majálisán még élénk kedéllyel vett részt, s a fiatalságot egy szép pohárköszöntővel buzdította, lelkesítette. Oly szívós, egészséges természetű volt, hogy még 90 éves korában is vadászott, s kivéve, hogy gyermekkorában egy éven át szem- és torokbajban szenvedett, talán soha sem volt beteg teljes életében. Végelgyengülésben halt meg. Legutóbbi időben az emlékező tehetségét erősen kezdte elveszteni, de, ami a természettani dolgokat illeti, azokról még utolsó napjaiban is a legnagyobb szabatossággal tudott beszélni.

Most, hogy hagyatékát rendezik, iratai közt számos nagyobb összegről szóló pénzutalványt találtak, melyek mind az ő nagyon is jó szíve mellett tanúskodnak; kérést nem tudott megtagadni. Hagyatékában ott lelték a Magyar Tudományos Akadémia elnökének, Eötvös Lóránd bárónak egyik fiatalkori fényképét is, melyet az elhunyt haláláig nagy kegyelettel őrzött.

Kiváló érdemei elismeréséül a király 1878-ban a vaskorona-rendet adományozta neki, melyet Pannonhalmán Kruesz Krizosztom, az akkori főapát tűzött mellére.

Jedlik nemcsak kiváló természettudós volt, hanem egyszersmind nevezetes feltaláló is. Találmányai közül először szódavízgyártó készülékét, a szifont említjük, mely ma óriási mennyiségben van forgalomban, de vajmi kevesen tudják, hogy azt az elhunyt öreg bencés tudós találta föl.

A dinamó elvét Jedlik állította föl, s egy készüléke máig is ott van az egyetem fizikai intézetében. Az ő találmánya a elektromágneses forgó is, melynek eredetije a pannonhalmi múzeumban látható.

Ugyancsak az ő találmánya az u. n. osztógép (eredetije szintén Pannonhalmán látható), mely tökéletesség dolgában az azóta keletkezettekkel máig is versenyez. Ennek a gépnek az a sajátsága, hogy igen kis távolságra igen sok vonalat húz egy gyémánttű segélyével, így egy milliméternyi térre egy üveglapra 600—1000 vonalat képes húzni. Az egyetemen a Jedlik által e gépével készített üveglapokkal, u. n. üveg  rácsokkal végeznek még ma is fénytani kísérleteket.

Találmányai közül nevezetes a csöves villám-szedő, mely sajátságos szerkezetű villamos sűrítő a villám-szikrát egy méternyire képes kinyújtani. E találmányáért a bécsi villamos kiállításon 1878-ban a haladási érmet nyerte. Ha az egészet forgatják, a forgás által a gömbök egymáshoz érve, láncot alkotnak, s a két felső gömb közül kipattan egy méternyire a villamos szikra.

Mikor a galvánelemeket készítették, Jedlik különös szénlemezeket állított össze, s ezeknek elektromotoros ereje az akkor ismert elemekét jóval fölülmúlta. Hogy mily lelkiismeretes volt tudományos kísérletezései közben, emellett tanúskodnak a hagyatékában lelt följegyzések. Mikor a szénlemezeket készítette, még éjjel is több ízben átment műhelyébe, mely Győrött a hálószobája mellett volt s ilyen jegyzeteket készített: «Este 10 órakor a galvanométer állása...» «Éjfélkor, 12-kor a galvanométer állása...»

Igazi tudós volt, s mindvégig a tudományban lelte örömét.

 

 

Thewrewk István. MAGYARORSZÁG ELMEBETEG ÜGYE. 1904. 44, 745. címlap

Egy országos tébolyda felállítása Magyarországon már 1791-ben szóba került. 25-én kelt kancellári rendelet arra nézve intézkedett, a II. József császár által feloszlatott kolostoroknál létezett alapítványokból egy nyilvános tébolyda és hasonló intézmények létesítésére fordítandók.

Az országos tébolyda tervének keresztülvitelét előbb pénzhiány, majd mikor közadakozás és különösen gróf Nádasdy Ferencz váci püspök, később kalocsai érsek nagy alapítványa folytán ez az akadály némileg elháríttatott, az idők viszontagsága késleltette. Előbb a francia háború és az utána bekövetkezett devalváció, majd ismét az 1838-ik évi pesti árvíz, mind megannyi gátló körülmény, amelyek folytán az ügy évekre elhúzódott.

Az első állami elmegyógyintézetek nálunk a Királyhágón túl keletkeztek. 1857-ben a kolozsvári Karolina-kórháznál egy ideiglenes tébolydai osztályt alakítottak 30 - 35 beteg számára; 1863-ban pedig megnyílt a nagyszebeni országos tébolyda.

Megbővült a nagyszebeni országos elmegyógyintézet is, s 1899-ben külön első- és másodosztályú elmebetegek részére megnyílt benne a 25 férfi részére épített elegáns úri-lak,

1868. december 6-án adatott át rendeltetésének az ország legnagyobb s legismertebb elmegyógyító intézete: a Lipótmezei Elmegyógyintézet, mely január elején 482 férfi és 522 női összesen: 1004 beteget számlált. Megalapítása óta esztendők hosszú során át dr. Niedermann Gyula miniszteri tanácsos volt az igazgatója.

Dr. Epstein László Nagyszombatban született 1868 ban. Középiskoláit itt, orvosi tanulmányait Bécsben végezte. Mint fiatal orvos az angyalföldi állami elmegyógyintézet szolgálatába lépett. Különösen az intézet laboratóriumában végzett agyszövettani dolgozataival szerzett magának nevet. Négy év óta a lipótmezői intézet női osztályának főorvosa.

Dr. Mortívcsik Ernő Emil, a budapesti egyetemen az elmekórtan tanára, 1858-ban született a Nógrád megyei Béren. Orvosi tanulmányait Budapesten végezte s aztán néhány évet részint az egyetemi gyógyszertani tanszék mellett mint tanársegéd, részint a Rókus-kórház több osztályán mint segédorvos eltöltvén, 1883-ban az egyetemi elmekórtani tanszéknél tanársegéd lett. 1887-ben az elmekórtanból egyetemi magántanárrá habilitáltatott s egyúttal a budapesti királyi törvényszék elmeorvos szakértője lett.

Dr. Oláh Gusztáv Eperjesen született 1857-ben. Huszonöt év óta foglalkozik elmeorvostannal. Pszichiátrikus pályáját Charcot-nál kezdte a párisi Salpetriére-ben, hol egy évig mint gyakornok működött. Majd négy évig volt másodorvos a lipótmezői elmegyógyintézetben, honnan a belügyminisztériumba lépett. Tizenöt év óta vezeti az angyalföldi állami elmegyógyintézetet, mely a belügyi kormányzat bőkezűsége folytán modern gyógyintézet színvonalára emelkedett. Dr. Oláh tagja a párisi Société medico-psychologique»-nek és a m. kir. igazságügyi orvosi tanácsnak. Irodalmi működését a haza határain kívül is jól ismerik.

Dr. Salgó Jakab, a lipótmezei állami elmegyógyintézet főorvosa, 1849-ben született Budapesten s egyetemi tanulmányait a pesti, bécsi és göttingai egyetemeken végezte. 1874-ben avatták doktorrá Bécsben; ezután egy évig a bécsi közkórház elmebeteg osztályán alorvos, majd az ugyanottani egyetemi klinikán tanársegéd lett, s ez állást négy évig töltötte be. 1879-ben a bécsi egyetemen magántanárrá képesítették. A lipótmezei intézet főorvosává 1884-ben neveztetett ki s 1890-ben a budapesti egyetemen is magántanárrá lett. Tagja az igazságügyi orvosi tanácsnak. Nagyszámú szaktudományi értekezései hazai és külföldi folyóiratokban jelentek meg s több önálló művet is adott ki.

 

 

Ponori Thewrewk István (Pest, 1863. – Budapest, 1931.) író, hírlapíró. Kazinczy levelező társa.

Győrött működött, mint az ottani hírlapok munkatársa és felelős szerkesztője. Az újságírásnál azonban jobban vonzotta a széppróza. 1897-ben a győri tankerületi főigazgatósághoz nevezték ki tollnoknak. Súlyos betegsége miatt azonban, ami már évek óta kínozta, meg kellett válnia hivatalától és az írói pályától.

Széphalom, 1821. április. 7. Ponori Thewrewk Józsefnek Kazinczy Ferenc

*

 

Szűry Dénes PÁTER KNEIPP 1896. 1. 7.

Wörishofeni képünkhöz érdekesnek tartjuk Szüry Dénes «Rajzok» című művének «Páter Kneipp» című, 1891-ben írt cikkéből, amelyben a wörishofeni élet élénk méltatásban részesül. Kneipp jellemzésére vonatkozólag a következőket közölni:

«A plébánia-lak az ő egyszerű udvarával nemcsak Wörishofen érdekessége, hanem a kor nevezetessége is. Abban a házban az önzetlen önfeláldozás lakik. Egy ember, aki szenvedélyes élvezetet talál abban, hogy másokon segítsen, s akit kizárólag a segítés eszménye lelkesít. Ma, mikor az ideális rugók helyett a számítás rugója mozgat, minden lépést mindenütt, szinte mitikusan hangzik ez a dolog. Az életben kevés emberben találtam annyi feltétlen tiszteletre méltót, mint ebben a falusi papban. Nem hiszem, hogy valaha méltóbb ember kezeit csókolták, mint az övéit. Hetven évvel a vállán, hajnaltól estig vigasztalóan balzsamoz, és teszi úgy, mint a lelkiismeretes kenyérkereső a kötelességét.

Négykor kel s fekszik kilenc és tíz óra között. Ebből tizenegy jut a munkának a nyári napokban, s mikor esténként, udvara régi körtefájának kérgéhez támaszkodva üldögél és szívja szivarját, oly kedélyeskedő frissesség csillan szemeiből, mintha csak fiatalabb lenne, mint reggel a munka előtt. Testét, szellemét edzi a napi verejték, s oly nyugalmat ad neki éjre, amilyenről álmodni se mernek a mai kor idegesei. Magától hallottam, hogy amint leteszi fejét, tíz pere múlva oly mély álomba merül, hogy fel nem ébreszti reggel négyig semmiféle zaj. De ő sem volt mindig edzett óriás. Őt a víz tette azzá, ami ma.

Évekig beteg volt. A húsz és harminc év közti időt szenvedésben töltötte. Kezelték, gyógyították. Hasztalan. Erejét elvesztette, aggályos könnyűségre leaszott, és lemondással nézett a jövő elé. Egyszer egy könyvtár katalógusában kutatva, egy a hidegvíz-gyógymód alapelveit tárgyaló füzetre talált, s annak nyomán lett a kis patakból nagy folyó.

Élete a kitartás ritka példája. Két célja volt, Egyik, hogy pappá lehessen. Azt csak harminc-három éves korában érte el. A másik, hogy győzelemre jusson a vize. Arra újabb negyven évre volt szüksége. Elérte azt, hogy megrémült a tanácsát kérők sokaságától.

A papi pálya már gyermekkorának álma volt, s abból az álomból nem tudta őt kiábrándítani se idő, se kényszerkörülmény. Az apja szegény falusi takács volt, s a maga mesterségére fogta őt is. Huszonegy éves korában vándorbottal elküldték világot látni a takácslegényt.

A vándorló-legény be-betért egyik falu plébánosától a másikhoz, bátorításért. Még mindig a pappá levés bogara bántotta őt, huszonegy évvel, egyetlen középiskolai év nélkül. Szánakozó mosollyal fogadták mindenütt, mígnem egy plébánosnak megakadt rajta a szeme. Határozottsága, akaratereje, nyílt gondolkozása és egyéniségének alapjellemvonása: a jó szív, megragadta a plébánost. Végre egy ember, a ki komolyan veszi a takácslegényt.

Huszonhárom éves korában beíratták a gimnáziumba és harminc három éves volt, mikor pappá szentelték. Tanulmányait óriási nélkülözések közt végezte. A víz emberré tette, s azon a nyomon lett apostolává.

Kétévi káplánkodás után került Wörishofenbe* az ottani apácák gyóntatójának, s ezt a teendőt harminchat év óta végzi ma is, tíz éve, mint plébános.

Ha a papi kötelessége gyakorlása közben betegre talált, nem nyugodott, míg rá nem diktálta a vizkúrát. Rábeszélő képessége nagy, a szerébe vetett hit pedig bizalomkeltő. Itt-ott sikereket ért el a nép közt, aztán felkeresték innen is, onnan is, a nép után paptársai s végre most már a societas.

*Bad Wörishofen (bis 1920: Wörishofen) ist ein Kneippkurort und die größte Stadt im schwäbischen Landkreis Unterallgäu.

 

Kinevették, kicsinyelték, dolgoztak ellene, bíróság elé állították, és rossz szemmel nézte víz-apostolkodását egyházi főhatósága is. Ottlétem idején vizsgáló bírák jártak a plébániáján. Egy szerencsétlen ideg-beteg került hozzá, aki egy év múlva a legszerencsétlenebbek házában végezte életét. Azt az ő vizének tulajdonították, s rávették az özvegyet, hogy fogja perbe őt.

Az augsburgi érsek összevont szemöldökkel nézte a wörishofeni dolgokat, de beavatkozásra sokáig nem talált okot. A plébános példányképe a papnak, aki hévvel csügg hivatásán, s jelszava, hogy első a kötelesség.

A tavalyi népvándorlás azonban aggályba ejtette őt is, s egy kisegítő káplánért fordult Augsburgba. Visszautasították s egyúttal megrendszabályozták az ő felügyeletére bízott apácakolostort.

«Kneipp a rendelőszobából kerül a szószékre. Száz nyomorék panaszát hallgatja előbb, s attól kábultan indul a délutáni előadásra. Útközben megrohanják. A köszvényes, az ideges, a rosszul emésztő, a sánta, mind a maga nyomorúságáról szeretne hallani. Szó nélkül halad köztük egy kis házi sipkában, mígnem bejut a födött sétány közepén felállított szószékére.

A publikum ott vár gyülekezve. Szószéke körül már háromkor elhelyezkedik az áhítatosabb rész. Nincs türelmetlenkedés. Nyugodt várakozás ül az arcokon. Egy hű mezítlábos társam betlehemi időkhöz hasonlítja, találón, az egész jelenetet. Kézi kocsikon bizalmat sugárzó reménytelen arcok, bicegő, vezetőre szorult világtalanok, viruló színű idegesek, sok zárdai fátyol, még több reverenda s koldustól hercegig: üdvöt kereső tarka világ.

Sok szánalmas alak, de egészben véve mégsem leverő a kép; a világ kórházainak legszomorúbb példányai együtt, de mégsem azoktól nyeri jellegét. Nincs lemondás az arcokon. Fonnyadt, önerőből mozogni, állni képtelenek, és mégis mennyi megnyugvás a sok kétesen fénylő szemüregben! Ott ül a remény, s a pap kenetteljes szavába vetett hit.

A remény és a hit. Egy angol filozófus a keresetlen természetesség maga. Meggyőződés jellemzi minden szavát, de nincs benne fanatizmus. Nyugodtságával ad kifejezéseinek erőt, doktort nem szid és egyenes mindenek fölött. Ami a szívén az a száján.

Szókimondása révén, persze, sok kényes húr rezzen meg az oszlopok alatt, s különösen a gyengébb nemnek jut ki erősen.

Ott egy hét alatt megszokottá lesz az igazság, hamarosan száműzetésbe kerül az arasznyi topánsark, és ellebben a karcsúság poézise is. Ezt az utóbbit zokon vettem az öregúrnak. Azt oly kegyetlen előszeretettel marcangolja össze a szószékről, hogy harmadnapon alig ismerhető meg egy-egy bájos jövevény. Az újon jött csak három napig tartja meg művészi alakját. Addig borzadozik a plébános nyerseségétől, és lázong a mások megfeledkezése fölött, míg nem hat a példa, s mindannyi a természet bűvös gyermeke lesz.

 

 

Szűry Dénes A GENFI GYILKOSSÁG. 1898. 39. 677.

Királynénk halálára vonatkozó múlt heti képeink egyike áttekintést nyújtott a Mont-Blanc rakpartról, melyen a szörnyű gyilkosság történt.

Láthattuk e képen, hogy a merénylet színhelye a Brunswik szobor melletti tér volt, mely szobor a Mont-Blanc-rakpart főterének közepén áll, a genfi tavon járó helyi hajók kikötőjének közelében. Itt a szobortól néhány lépésnyire van a Beau-Rivage fogadó, hol a királyné megszállott. E fogadóhoz közel van a gyilkosság helye. A rakparton pár pere alatt be lehet járni a gyilkos támadás színterének egész környékét.

A királynénak, hogy a Beau-Rivage fogadóból a «Genéve» hajóra jusson, a tó rakpartján a Mont-Blanc-tér mellett, a Brunswik szobor előtt kellett elmennie. Kevéssel azután, hogy a szobor mellett elhaladt, a járda szélén vas-lánccal körülvett fiatal hárs mellett ment tovább Sztáray Irma grófnővel. E fák egyikénél állva leskelődött reá a gyilkos, állítólag egy ősz szakállú, magas ember társaságában, ki azonban nyomtalanul eltűnt. A leskelődő nem vonhatta magára a figyelmet, mivel a nyílt téren sokan álldogáltak; ugyanott állomásozott néhány bérkocsi is. A gyilkos valószínűleg már megtudta a fogadó személyzetétől, hogy a királyné mikor megy a hajóhoz, s így csak azután foglalt állást a fák közelében, mikor látta, hogy a királyné inasa már elszállította a csomagokat a hajóra.

Különben előre rohanása és a királyné megsértése oly rögtönös volt, hogy első pillanatban maga Sztáray grófnő sem gondolt merényletre. Azt hitte, hogy valami részeg ember támadt a királynéra, ki a járdáról a homokos útra esett, de rögtön felkelt s akkor még nem érezvén különös fájdalmat, a támadónak utána sem néztek, hanem folytatták útjukat a «Genéve» hajó felé, mely a megsebesítés helyétől még 150—200 méter távolságra volt.

A gyilkos gaztette elkövetése után tőrét eldobva a Mont-Blanc-téren át a Brunsvik szobor mellett a Roue des Alpes nevű utcába futott. Egy gyári munkás, Chammartin Lajos, ki a támadás elkövetésének közeli tanúja volt, abban a hitben, hogy ez a futó ember az általa nem ismert úri nőtől lopni akart, üldözőbe vette, két kocsis segítségével el is fogta és átadta egy rendőrnek. Az elfogói közül egynek sem volt sejtelme sem arról, hogy mily nagy gonosztevőt kerítenek kézre. A gyilkos maga mondta el tettét minden megindultság nélkül a rendőrség épületében. Különben tudvalevőleg maga a királyné sem sejdítette, hogy megszúrták; eleinte azt hitte, hogy az óráját akarták ellopni.

A gyilkoló fegyvert jóval ezután találta meg a Rue des Alpes 3-ik számú házának házmestere. Egy háromszögletű véső alakú tőr, összesen 11 centiméter hosszú. A gyilkos a kövezetre dobta; vérnyomokat nem találtak rajta.

A gyilkosság hírének elterjedése nagy izgatottságot keltett Genfben. Igen sok kereskedő rögtön bezárta üzletét a gyász jeléül, s minden hivatalos épületre kitűzték a gyászlobogót s a Beau-Rivage fogadót, hol a királyné holttestét egy kápolna-szerűen díszített szobában elhelyezték, tömegesen látogatták.

A királyné kísérete Berzeviczy tábornokkal és Sztáray grófnővel a fogadó erkélyén állott ez idő alatt, miközben a harangok is folyvást zúgtak.

 

 

Szüry Dénes A KIRÁLYNÉ HALÁLÁRÓL. 1898. 39.677.

Jelenleg Németországban, Schlangenbadban időző munkatársunknak, Szüry Dénesnek lapunk szerkesztőjéhez szeptember 14-én intézett magánleveléből közöljük a kővetkező sorokat:

Itt ért annak a gaztettnek a híre, mely izgalomban tartja az egész világot, s amely különösen minálunk annyi igaz könnyet sajtol ki a szívekből. Az tagadhatatlan, hogy ennek a mi monarchiánknak polyglott elemei között mégis csak mi hozzánk húzott az Ő rokonszenve és lelke leginkább. Nyilvánvaló jele ennek az, hogy mindig magyarok voltak a környezői. Most is a végső őrállást két magyar adja az Ö, most már szenvedni megszűnt.

De azért a tengernyi sok külföldi lap közül egy sincs, amely felőle, mint magyar királynéról szólana. Az „osztrák császárné” esete tárgyaltatik az angol, francia, német és orosz lapokban kivétel nélkül.

Ezt azonban csak az én sovinizmusom juttatja eszembe mellékesen, mert hisz itt a fődolog maga a tett.

Én bevallom neked, hogy csak könnyek között tudtam az első két nap híreit olvasni. Agyonszúrni ilyen lelketlen gazsággal egy beteg, 61 éves asszonyt, aki soha senkinek se ártott, s aki a természet poézisével gyógyította össze-vissza marcangolt szívét. Az elvetemültségnek olyan foka, amelyet ebben a mi romlott századunk végső napjaiban se mertem volna álmodni.

Én értem a fanatizmust és értem, ha valaki kést fog a politikai ellenfélre, midőn azt látja, hogy az ellenfél eszméi diadalmaskodnak. Olyan eszmék, amelyeket ő kárhozatosaknak tart a közjóra, De hogy egy gondolkozó ember előálljon s tőrt döfjön egy eszme cége alatt egy asszony szívébe, aki köztudomásúlag kizárólag csakis asszony volt, s aki minden olvasni tudó szemében megszűnt császárné lenni és pedig a saját lelke szükségletéből eredő önelhatározással. Hát itt aztán nem hajlok meg az eszme előtt. Ez a kor perverzitásának a megnyilvánulása.

Aztán milyen gyáva módon végzett azzal a jóságos lélekkel. Balesett olyan földön, ahol nem ismerik a „fogat fogért”-nek az elvét, Mikor végzett: ahelyett, hogy kitárta volna a tömeg előtt a mellét azzal, hogy «én vagyok az, aki egy eszme szolgálatában tettem a szúrást, lepökni való sunyisággal futásnak eredt. Én meglehetős humanista vagyok; de itt nem sajnálnám a fejemet törni a fölött, hogy miféle kínokat találjak ki ennek a nyomorultnak a számára.

Most, hogy már nyugodtan fekszik ott a genfi tó partján egy egyszerű szobában ez a sokat gyötört szívű mártír keresztüldöfött szívvel: egy megnyugtató mozzanatát mégis látom a Végzet kezének. Szívbeteg volt s a végzet a szívét szúratta oly módon keresztül, hogy fájdalma nem volt Neki, s meghalt anélkül, hogy tudta volna, hogy az a nyomorult adta neki a megváltó döfést

 

 

Sz-y D-s (Szűry Dénes) SZÍVÓS BÉLA «KIVESZŐ ALAKJAI» 1902. 17. 266.

Alig néhány hónapja annak, hogy Szívós Béla Ócska történetek című kötete megjelent, s nyomon követi most azt egy második. Indokolt ez a gyors egymásután, nemcsak azért, mert az elsőnek méltó elismerés jutott, hanem mert szerves összefüggésben is van a két könyv. A Kivesző alakok ugyanaz a légkör: ócska emberek történetei. Az első kötetében, a közelmúlt idők tűnő vonásainak megörökítéséül, élethű képeket adott az írójuk. A két könyv között ép oly összefüggő a kapcsolat, mint akár egy bevezető s egy folytatólagos regénykötet között. Kiegészítik egymást.

Az Ócska történetek egy-egy alakja ismét előkerül, újabb vonással megelevenítve. A két könyv együttesen pedig az alföldi magyar kisvárosi életnek a tükre. A kapitány, a tiszteletes, a kántor, a harangozó, a cigány egyenként elvonulnak előttünk.

Fölmerül öles termetével a város réme, Hadas Balázs úr, akinek a karja lapít, ahova ér. A szoboszlói különc, akit a nemes hajdúváros apraja-nagyja meghibbantnak tart azon a nyomon, hogy négy fal közé bújtan éli napjait. A circuli quadraturának (a kör négyszögesítése) megfejtése motoszkál a fejében. Külön fejezet jut Bohodi Gyurkának, a kukoricacsősznek, a ki a francia háborúkból került haza olyan kalandos múlttal, mint akár a halál torkából százszor megmenekült Trenek Frigyesé.

Szívós Bélának ezt a társaságát lerajzolták, megfestették mások is; de ami az ő munkáját illeti, az egészen a maga saját mintája szerint készült alkotás. Egyéni a látása, egyéni a stílusa és előadási módja is. Teljesen más, mint a másé, ami annyit jelent, hogy joga van megírni a már megírtat is, és hogy az övéhez hasonló kézben újjá válik az előző által feldolgozott anyag.

Éles szemmel ellesi alakjainak apró gyengéit és furcsaságait, s leírja sajátos üdítő humorával úgy, hogy a jellem komoly oldala is ki domborul. De tán nem is egészen helyesen használom az ellesés szót. Könnyen arra a félreértésre vezethetne, hogy az írás különös célzatával fürkészi embereit. Nem azért néz, hogy írjon, hanem az önkénytelen jó látás adja kezébe a tollat. Egyszerűen, cikornya nélkül mondja el azt, amit látott, hallott, átélt; azt, ami hatott a lelkületére. Az olvasó meg úgy van vele, mintha nem is holt betű lenne a közvetítője, hanem mintha csak az adott társadalmi légkör egy született tagjának élőszavát hallaná.

Szívós Béla a szó szoros értelmében úgy ír, mintha beszélne. Ép oly nehéz ez, mint akár a színésznek a játszás mestersége helyett természetesnek lennie. A mesterség takarni tudásával kezdődik a művészet határvonala. Az öntudatos önmérséklés, amely csakis annyit mond, ami megvilágítja a dolgot, s úgy mondja, ahogy a dolog természetével egyezik. Szívós Béla rendkívüli gonddal kerüli a fölöslegest, beszédje meg tipikusan annak a kivesző társadalomnak a hangja, a melyet megszólaltat.

Találóan nevezi alakjait kiveszőknek. A mai nemzedék már lassanként nem is ismer Tekintetes urat. Az új idők szabadelvű áramlata az erdélyi fejedelmeket illető nagyságolást honosította meg a kölcsönös megbecsülés legjelentéktelenebb udvariassági formaságául. A tekintetesség lebecsült légkörének ez a múló világa nyer itt korrajznak beillő vonásokat. A Bölcs tekintetes úr címet kapja a szoboszlói kapitány, akinek arra érdemes volta felől mindkét kötet külön megemlékezik.

Ennek a derék Gergely úrnak sehogy sem megy a fejébe, hogy a cigány- és kofa-perpatvarokat beiktassa, kiiktassa, jegyzőkönyvbe vegye, Írásos ítéletet adjon és rubrikás statisztikai kimutatásokkal örökítse meg e fontos eseményeket, mint ahogy azt az új idők hivatalvizsgáló alispánja, felsőbb parancsolat nyomán megköveteli.

Túljár ő élet bölcsességével minden modern alispán eszén. Veszekedő tótok jönnek eléje, mind a két félre egyformán ráhúzat, anélkül, hogy eleve közölné velük bölcs ítéletét. Míg az egyikkel végez a pandúr, a másik örül a maga igazának, s mikor váratlanul ő rá kerül a sor, amaz békül meg a sorssal. Megtépték egymást a cigányok: rájuk mordul, hogy közmunka hátralékosok s a másnapot tűzi ki ítélethozatalra. Másnapra természetesen, nincs cigány. Ilyen forma salamoni bölcsességgel ítélgetett ezelőtt 20—30 évvel Gergely úr s játszotta ki még a főispán úr ő méltóságát is. Egyszer eljött megnézni a modern idők humanizmusának legnagyobb vívmányát: a menházat, amelyről következetesen azt az értesítést kapta, hogy üres.

Gergely kapitány uramnak sok baja volt ezzel a nemes célzatú épülettel. Büntetésből is nehezen tudott ő abba az «ispotály»-ba betuszkolni alföldi halandót. Becsületbeli lefokozás volt a falu verekedőjére a «sötét» helyett oda kerülnie. Mert hát oda csukatta őket Gergely úr, és elérte vele, hogy csavargónak híre se került már a vidéken. De ezúttal a főispáni hivatalos látogatás tiszteletére «ápolt»-at kellett kerítni a föld alól is. Néhány cigányt hajtott föl az alvégről az «ispotály» részére a pandúr. Csakhogy a főispán érkezése napján már szökevénykép hajszolták hasztalanul az ápoltakat. Gergely kapitány bölcsességét azonban ez se hozta zavarba. Őméltóságát azzal lepte meg, hogy temérdek vadlúd húz át a vidéken, amelyeknek holnap már tán nyoma sem lesz. A vadludak révén aztán kiszorult a hivatalos látogatás programjából a menház.

Kiveszőben van a Szívós Béla sok tekintetben bölcs kapitánya, kevesebb a hivatalos vad-ludazás is, de jogos gúnyolódásának tárgya: a meddő irka-firka nem fog kimúlni soha. Sok fejtörést állapíthatna meg e felől a bürokratikus élet, ahol időnként nagy riadalmat kelt a számszaporítás. A védekezésnek azonban következetesen aktanövekvés jár a nyomán. Semmivel se nehezebb kérdés ez, mint akár a Kivesző alakok egyikének, Bódy Gáspár uramnak a circuli quadratura körül kifejtett s végül életébe kerülő verejtékes izzadása. Vagy akár Ézsaiás János tiszteletes uramnak az a vállalkozása, hogy megvallja szerelmét. Életében egyszer mozdult meg a szíve, de a határozó pillanatban mindannyiszor torkán akadt a szó. Régi módi alak volt; elnyűtt, ócska ruhát viselt és kenetteljes hanghordozással ejtette a szót. A biblián és halotti beszédeken kívül Homérosz és Ovidius képezték a világát. Egyszerre csak azon kapja magát, hogy egy egészségtől duzzadó Eszter nevű leányzónak életteljes idomai kísértik ébren s alva is. Annak az Odüsszeáját, hogy miképp akarja megvallani s miképp nem tudja szóba önteni Ézsaiás uram lelke kínjait. Elmondja a jobb angol humoristákra emlékeztető hangulattal Szívós Béla, a tiszteletes úrral egyezve a részben, hogy könyveiben egyetlen szerelem leírására szorítkozik ő is. Alakjainak szívvilága nem foglalkoztatja őt. Közéleti kis szereplők és különcködők apró kinövéseit veszi tollra, s nem rendszeres mesébe szőtt történeteket ad, hanem egyes életvonásokat, amelyekbe a képzelet világából semmit sem vegyít. Kortörténet jellegével bírnak ezek az ő egészen egyéni stílű rajzai, amelyeknek jó része festményszámba illik.

Az író, feleletül kivesz egy sereg átható illattal és reális felfogással tele női levél közül egy igénytelent s oda mutatva barátjának így szól:

— Ez az egyetlen, ami iránt még érdeklődni tudok.

— Azt érted, hogy az írója iránt?

— Nem, a levél érdekel. Az íróját nem ismerem.

-       Bolond vagy. Meg kell ismerned őt. Ki fog manapság fantomokra vadászni?

— Nem. Én megborzadtam a valótól; csak az ideálizmus adhat vissza önmagamnak ismét.

Itt aztán elmondja a rideg valóságnak ez a betege, hogy «Földöntúli álmok» cím alatt irt ő névtelenül valami költői rajongásokat, s hogy hát ezen a nyomon kapja ő azokat a szintén névtelen leveleket, amelyek nem csak lelki enyhet adók, hanem lelket emelők is. Szóval a tényállás az, hogy egy fejlő, tavaszvirágát élő leány-kedély bele szeret a «Földöntúli álmok» írójába ismeretlenül, s hogy a levelek viszont-érdeklődésre találnak.

Hát ez egészen az életből vett, jellemző mozzanat. Az azonban már ritkábban való dolog, hogy a szerző egyéniségére nézve is a könyv áradozásaiból szőtt álomnak megfeleljen a valóság.

Sz-y D-

 

 

Szüts Dezső: Az első fagy, 1909. 47. 977. Elbeszélés.

Két gyerek ült a meleg szobában és suttogott. A fekete azt mondta a fehér képűnek:

— Almát kellene sütni.

— Hol? — kérdezte az.

- Itt a kemencén. Olyan puha lesz, mint a vaj s furcsa az íze. Finom. Eredj, kérj a mamától.

— De nem ad, szabódott a másik.

— Dehogy nem, csak mondd, hogy nekem kell. A Miskának. Mindjárt ad. Engem szeret. Eredj, aztán megsütjük. Na menj, ne légy olyan mamlasz, Gyurka.

Ez tétovázva indult az ajtónak. Hirtelen lépések hallatszottak, az ajtó kinyílt s megjelent a mama. A fiúk kezet csókoltak s Gyurka félénken megszólalt

Ha volna alma, a Miska szeretne egyet, vagy kettőt.

- Nem nyughattok attól a pár almától, - szólt haragosan a mama, — hát majd jó volna, ha lenne. Hol van még a tavasz, meg a nyár, de nem én bánom meg.

Kiment s hallatszott, amint a kamarának ajtaja csikorgott s hűvösség vette körül, amint visszatért. Az almákat odaadta a fiúknak:

— Itt van; ez az utolsó. Többet ne halljak almáról a nyárig. Most pedig megyek a szomszédba, vigyázzatok, hogy be ne jöjjön valaki. A két fiú nagy gyönyörűséggel megsütötte az almákat a kemencén s megette. Azután nagyot sóhajtott a Gyurka:

- Most már nem lesz több. Pedig milyen hosszú a tél. Mindig azt az aszalt szilvát kell enni.

- Nincs eldugva valahol gyümölcs? — kérdezte a másik. — Nálunk mindig hoz a mama valamit a kamarából: «Na, fiúk, találtam a sarokban egy körtét. Biztosan elgurult, mikor felraktuk a polcra.» A múltkor meg szőlőt hozott le a padlásról. Azt mondta, hogy a gerendán maradt, a sötétben. Eldugta, biztosan tudom. Mindig dugdos valamit: nekünk gyümölcsöt, az apának meg sajtot. Nálatok ezt nem csinálják?

- Nem, — szólt szomorúan Gyurka, — mindig minket küldenek ki a kamarába. Ez a két alma volt még, én láttam. Különben kihoztam volna, mikor zsírért mentem. Hanem a szőlőben betettem a pajtába egy kosár oláh-piros, meg cigányalmát, mikor szüret után kint voltam. Szőlőt kerestem a hegyen. Aztán nem tudtam kimenni, mert mindig esett az eső, meg a hó. Nem is mertem szólni itthon.

Piros, meg fekete almák, van közte egy pár kálvin-alma is. Mind ott rothad.

A másik fiúnak hirtelen megcsillant a szeme.

 - Te Gyurka, — mondta bátran, — mondok valamit. Menjünk ki az almáért.

— Most? — ijedt meg az ajánlatra Gyurka, ebben a hidegben?

Önkéntelenül az ablakra néztek, amelynek üvegét jégvirág tarkította. Az udvaron magasan állott a hó, s a háztetőről jégcsap ereszkedett az ablak elé. Összeborzongtak. A hegyek zugaiból kiemelkedő rémek szállottak meg a bútorokat s fagyosan néztek szembe a két fiúval. De csak egy pillanatig.

— Ne félj, — biztatta Miska a másikat, jókor van még. Elindulunk, s itthon vagyunk vacsorára. Ha kérdik, hogy hol jártunk, azt mondjuk, hogy mi nálunk voltunk. Gyere, menjünk. Hátha találunk még valami mást is.

Kis bundáikat magukra szedték, a konyhaajtót bezárták, a kulcsot felakasztották a nyújtó deszka háta mögé. Senki se vette észre őket, szaporán lépdeltek a havas utcán keresztül, amikor egy gyerek ütődött beléjük.

- Nini, Pápa Árpád, - szólt a Miska.

- Hát ti hova mentek? — kérdezte amaz.

— Hova  - mondta akadozva Miska, hogy hova? Hát a vasúthoz. Igen, ott van hóeke, most érkezett, azt nézzük meg.

— Én is megyek, csak átszaladok a boltoshoz. Megvártok?

- Meg, ha sietsz, — hagyta helyben Miska. A kisfiú

elszaladt, Miska pedig megragadta Gyurka kezét:

- Most szaladjunk, hogy utói ne érjen. Csak nem visszük magunkkal. Még az úton elkezdene sírni.

Neki iramodtak. Kint voltak a város végén, a vasút mellett. Elkerülték a deszkarakásokat, s mentek fölfelé a fehér ruhájú hegyre. Mögöttük emelkedett a nagytemplom vörös kupolája, a nap szikráztatta, ragyogtatta. A vasúti mozdonyok éles, hosszantartó füttyöket eresztettek, mint mikor tolvajt kergetnek a rohanó utcagyerekek.

Szép téli délután hideg ragyogása ült a városon és a hegyeken, csak a papok barna keresztje állt csodálkozva, mintha szemre-hányóan mondaná: «Hol jártok itt gyerekek? Megengedte az anyátok? Én tudom, hogy szöktetek. Hát ilyen gyerekek vagytok? Nem is mertek felmászni a hegytetőre, hanem sietve megkerülték a keresztet s lombtalan szilvások között haladtak a másik hegy felé. Hátra-hátra néztek, amint egy-egy élesebb füttyöt hozott a sivító szél. Ilyenkor aranysugarakkal ékesítve nézett le rájuk a barna kereszt a kék égről. A sötét pajták mélyéből törpék és manók incselkedő szemeit látták megvillanni, s lassankint a bátorság a csizmájukba szállott.

A havas hegyoldalakon itt-ott egy-egy árva madzag lógott a szőlővesszőkön, s a frissen hordott trágya gőzölgött a pajták mögött. Siettek, meggörnyedve taposták a havat s elállott a lélegzetük. Hallgatag villák csukott ablakszemei alatt megriadva rohantak el. Jaj, ha kinyílnának az ablakok s valaki rájuk szólna. Már jön is valami, ott, a fa mellett megmozdult a feketeség. A két fiú ijedten kapott egymás keze után s a Gyurka kétségbeesetten ordított:

— Farkas! Farkas!

A kiáltásra a feketeség megiramodott s eltűnt a hegytetőn. «Nyúl, nyúl; kacagott Miska, fogjuk meg.»

Most már esteledett. A borongós hegy tetejéről haragos felleg feketesége bontogatta a terítőt, megszürkültek a fák, a pajták s csak messziről pislákolt egy-egy vincellérlakás. Közel voltak, még egy kis út lefelé s ott állott az ágas bogas diófa alatt a nádtetejű pajta, faajtajával, csukott fatábláival. Leverték a havat csizmáikról s Miska nagy örömmel állott a zár elé:

- Nyisd ki.

- Én?  - kérdezte a Gyurka. -  Mivel?

Hát a kulccsal. Vagy nem hoztuk el a kulcsot? Jaj, akkor itt fagyunk meg.

Körültopogták a pajtát, feszegették az ablaktáblát, be - benéztek az ajtó négyszögű nyilasán. Nem lehetett, sehogy sem lehetett. Hosszú ágakat kerestek s bedugták az ajtó-nyilason. Jobbra-balra kapartak az aggal, seperték a földet, míg végre hallatszott, hogy belül valami feldűl s gurul az ajtóhoz. Miska utána kapott. Egy fagyott alma volt. Meg egy másik. Ették, harapták a jeges almákat, telerakták zsebeiket s nem vették észre, hogy besötétedett, s nincs más világosság, csak a hó-terítő. Hideg szélvész szakadt rájuk a hegytetőkről, s az óriások fenyegetően kiáltoztak viharhangjukkal a két apró gyerekre: jaj nektek, jaj a rossz fiúknak, ma meghaltok a hegyek alatt, a  diófák tövében. Ezt a nótát sziszegték, fájták, orgonálták a hegyek küldöttei.

A szelek s bebújtak a fiúk csizmájába, a bunda alá, lekapták arcukról a pirosságot s a másik szél már sápadtra festette az ijedt, szomorú kis gyermekképeket. Kongtak, bongtak a szakadékok, temetés készült s a fiúk engedelmesen leültek a fal mellé, hogy meghallgassák az utolsó szózatot, amit a halál intéz hozzájuk. Eltűnt előlük a világ, a szülők, minden.

Egyszerre Miska felnézett. Valamit látott csillanni a havon, épen előtte, azután messze, a fák között. Megdörzsölte szemeit, még jobban látta a fényt.

— Lámpa, gyertya, Gyurka, hallod? Látod?

Gyurka összerezzent, álmosan nézett fel. Mesét hallott, szép, hívogató, altató mesét. Hívta a föld vissza s ő meghajolt. De Miska rázta, rángatta, kiabált, majd cipelni kezdte a havon. Gyurka mégis feltápászkodott, s tüskén-árkon át vánszorogtak a szomszéd vincellér pajtáig, amelynek ablakából gyertyafény sugárzott az éjszakába. Benyitottak. A vincellérné tésztát dagasztott s ámultában a lisztes teknőbe nyúlt.

- Hát maguk mit keresnek itt? Miska? Gyurka? tán a nemzetes asszony is kint van? Hol van?

Miska hirtelen megfogta az asszony tésztás kezét, s könyörögve szólt:

— A mama nem jött ki, hanem mi kiszöktünk, mert almát akartunk enni. Meg hazavinni. Ne szóljon a mamának, mert akkor haza se megyünk. Csak egy pár szál gyufát kérünk.

- Jézusom, szent atyám, sivalkodott a vincellérné, — hát van maguknak sütnivalójuk, hogy ilyen télben… Jaj, dehogy nem szólok, dehogy nem. Csak jöjjön ki a nemzetes asszony tavasszal, majd megmondom, hogy mit csináltak a drágalátos gyermekek a szőlőben. Na, csak találkozzak vele.

Miska azonban felfedezte, hogy a gyufaskatulya az ablakpárkányon van, egy szempillantás alatt lekapta a kincset s kiugrott az ajtón. Gyurka utána. Egy kicsit felmelegedtek, hát nevettek, ugráltak s útközben szedték a száraz gályákat. A pajtához érkeztek, a havat elkaparták fagyos kezeikkel, s egymásra hányták a sok ágat, amit a vihar levert a fákról. Gyufát gyújtottak, a szél elfújta a fellobbanó lángot

— Így nem lesz tűz, - mondta Miska. - Papír vagy szalma kéne.

- Húzgáljunk nádat, — vetette fel Gyurka.

- De meglátja a mamád, tudod, hogy őrzi a nádat.

- Nem baj, hiszen nem sokat szedünk ki. Neki álltak s fel-felugrálva húzgálták a ropogós nádszálakat. A gallyak alá rakták, s egy gyufa lángja szerencsésen belekapott egy csomó száraz bugába. A szél, mely ellenségük volt, segített fújni a tüzet, s mindjárt jó meleg lett a pajta körül. Leültek a tűz mellé, amely forrón simogatta sápadt képüket, játékos kedvében hol a diófa ágai felé kapdosott lángkarjaival, hol pedig nekiugrott a két fiúnak. Olykor a nedves fa kesernyés füstjével köhögtette és könnyeztette meg őket, mintha haragudott volna rájuk. Sütötték az almákat, ették, aztán megcsömörlöttek s eszükbe jutott valami.

- Most már menjünk haza, — szólt ijedten Miska s erre a szóra kellemetlen érzések fogták el a két fiút. Egyszeriben havat hánytak a parazsakra, eltaposták az égő gallyakat, s megindultak a hegyek alján hazafelé. Már nem mertek felmenni a tetőkre, lent, a kocsiutakon, mezőkön, országúton keresztül, amerről a gőzös vörös szemei integettek.

Kocsik és szekerek után baktatva érkeztek a város alá, rettegve és félve, hogy mit mondanak otthon. A szél beléjük kapaszkodott, mintha nehezen engedné el őket karmaiból, a hegyek utánuk szóltak mély morgásokkal, mint haragos fehér kutyák s a felhők sűrű ködöt eresztettek eléjük. De már látták az utolsó házak lámpafényét, a vasúti fényszórókat, ismerős hangok hallatszanak az utcákon, jól ismert házak mellett osontak el, amikor egy bolt ajtajából valaki eléjük ugrott. A Pápa fiú.

Várlak ám benneteket,— kiáltott rájuk, én láttam, hogy felmentetek a hegyre, nem mertem utánatok menni, hanem sírtam mérgemben.

— Ne kiabálj, — morogta Miska, — még meghallják, és akkor jaj lesz nekünk. Különben nem is igaz.

— De igaz, és megmondom a néninek. Most megyek veletek. Mit loptatok?

Ezzel már oda is nyúlt a két fiú zsebéhez. Nem lehetett tagadni.

— Adjatok belőle, akkor nem szólok semmit, — mondta a kis rabló. Adtak neki. Több kellett

- Tudjátok mit? Adjátok ide mind nekem. Úgyse dughatjátok el otthon, mert a néni már hazament. Megtalálja nálatok. Hagyjátok itt nálam, nekem van pincém az ólban, aztán eljöttök enni. Mind meglesz, nekem nem kell. Amit adtatok, az elég.

A két fiú ijedten adta át az összes almát. Dühösen, tehetetlenül a fenyegetés ellen. Hanem mikor mind a Pápa fiú kezében volt a sok alma, hogy az állát verte, Miska gáncsot vetett neki, Gyurka pedig a fejére ütött s elszaladtak. Az almák utánuk gurultak a havon, de már nem bánták. Futottak, s nem tudták, miért.

Amint az ajtókilincset megnyomta Miska, az ajtó nem nyílt ki. A kulcs a szegen lógott.

- Milyen hazug az a Pápa fiú, meglátod kitöri a nyakát, mondta Gyurka. De már bent voltak a meleg szobában, lámpát gyújtottak s majd elszédültek a nagy boldogságtól. Meg-gémberedett lábaikról gyorsan lehúzták a csizmákat, levetkőztek, be a dunyhák közé s onnan nézegettek át mosolyogva egymáshoz. Még mozogtak, fészkelődtek, de az álom már kerülgette őket.

- Vörös alma is volt? — kérdezte álmosan Miska.

- Oláh (?) piros, szólt halkan Gyurka.

- Én nem láttam, csak fagyos almát.

- A Pápa fiú vette el a pirosat.

— Meg a feketét is... Az én lábam fagyos... — Az enyém is ...

Kinyitották az ajtót s belépett a mama. Az óra hangosan ketyegett s a két gyerek szíve gyorsan kezdett kalapálni. Az anya megszólalt:

- Már lefeküdtetek? Voltatok valahol talán?

A két fiú szeme felvillant. Eszükbe jutott a kereszt, amely még most is felettük áll, a fehér hegytetők, a sötét est borzalmai, a fáradság, mely lábaikat húzgálja, az éles füttyök s az éjszaki szél zúgása, a suhanó árnyék, melyet a halál küldött, az almák s a vérvörös tűz, minden, minden, s ahogy ezer veszedelem után mégis kint voltak a szőlőben, visszajöttek.

A diadal érzése feszítette kis szíveiket, szerették volna hangosan kikiáltani, elmondani, hogy ők megtették az utat, amit egy gyerek se mert volna még csak gondolni se, aminek hallatára irigység és csodálkozás töltötte volna el az összes gyerekeket, a tábornok fiát úgy, mint a favágóét. És nem lehet és nem szabad elmondani, talán nem is hinnék el, azt mondanák rájuk: csavargó, rossz fiúk, büntetés lenne a vége és soha többé nem lenne szabad szaladgálni szabadon, ki mezőkre, a rétekre, a síkságra s a hegyek szakadékaiba. Kis szíveiket összeszorította a keserűség, torkaikat átfogta a tehetetlenség vas marka, s egyszerre könnyek permetezték be szemeiket.

Az óra hangosan és gúnyosan sétált jobbra-balra: «mondtam, mondtam», a mama csodálkozva nézett a két fiúra, aki most érezte az első, dermesztő fagyot, hogy nem ér semmit a küzdelem, ijedelem, harc, bátorság és diadal az emberszívnek, ha nem lehet elmondani nem szabad megtudni senkinek, legkevésbé annak, akit legjobban szeretünk.

 

 

Szüts Dezső: A Kopó parton 1910. 26. 547 Elbeszélés.

A tiszttartóné Dudással, az achát színű kopóval játszott. Apró papucsait dobálta az ablak felé, amelyek koppanva estek le. Dudás hasra-fekve, sárga szemeit kimeresztve, izgatottan leste, mikor repül ki a papucs az asszony kezéből. Néha meg-meglódult, egyet ugrott s szégyenkezve kullogott vissza a sarokba.

Az asszony becsapta s hirtelen kiröpítette a papucsot. Dudás mérgesen ugrott utána, emelt fejjel, fürge lépésekkel vitte vissza úrnőjének. A játék sokáig tartott s Dudás izgatottan szaladgált ide-oda a szobában. Az asszony nagyokat nevetett, mikor Dudás felsült, s hiába ugrált. Egyszerre abbahagyta a játékot.

- Jön az uram, — szólt a kutyának, most feküdj le. Dudás s légy csendesen, tudod, hogy tilos ez a játék, elront téged, s nem visznek vadászni. Ne szagolgasd a papucsot, hanem kussolj, mert mind a ketten kikapunk.

A kutya megállt s szemeit rámeresztve figyelt az asszonyra, ki hallgatózott. Lépések zaja hangzott az ablak alatt, de lassan továbbhaladt a késői járókelő. Az asszony összeráncolta homlokát s tűnődni kezdett.

— Rég itthon kellene lenni és nem jön. Napok óta így megy. A mikor kérdem, hogy hol marad olyan soká, azt mondja: Egy dúvadat nyomozok. A kutyát nem viszi magával. Furcsa. Dúvad nyáron. Biztosan tolvajt akar fogni. Mikor az ispánt kérdeztem, ez mosolygott. Dudás, mit keres a gazdád? Mit keres? Hol jár?

A kutya kitátotta a száját s nagyot ásított, aztán a sarokba vonult, összekuporodott s nagyokat pislogott. Az asszony ránézett, s hirtelen felderült az előbb gondterhes arca.

- Dudás - kiáltott vidáman, - most mutasd meg, mit tudsz.

Hamarosan felöltözött, kendőt tett fejére, kisietett. Hosszúszárú posztócsizmát hozott be, s odatartotta a kutya orra elé s megszagoltatta vele.

- Dudás, zueh, zuch, előre!

A kutya idegesen körülszaglászta a csizmát, örvendezve csóválta a farkát, s az ajtóhoz szaladt. Az asszony követte s egy pillanat múlva kint voltak a csillagfényes éjszakában. Dudás szaglászva iramodott a kerten keresztül a gazdasági épületek felé. Az asszony útközben letört egy piros rózsát, s hajába tűzte.

- Hogy meg lesz lepetve, - - mondta magában, örülve a csínynek, - - ha megérkezik a Dudás és utána én. Talán haragudni fog, de én kibékítem. Nem szabad én előttem eltitkolni semmit. Megmutatom neki, hogy én

megtudom, ha akarom, mit csinál. Ő is nevetni fog rajta, hogy milyen leleményes vagyok. A saját kutyájával kutatom ki, hol van.

Nevetett ezen a gondolaton s óvatosan lépett be a major udvarára, ahol a cselédek már várták. A kutya érkezésére talpra ugrottak, s tiszteletteljesen süvegelték meg az asszonyt.

- Volt itt az uram? — kérdezte az egyiktől.

- Igenis, etetéskor volt itt a tiszttartó úr.

- Elment?

- El.

Dudás össze-vissza szaladgált az udvaron, be az istállókba, ki az udvarra, onnan a zabos kamarákhoz, majd a kocsiszínbe, a szecskavágókhoz, az itatóhoz, míg végre a disznóólak felé eltűnt, s hirtelen felbukkant nyúlánk fekete alakja a patakon átvezető hídon s kivágott a rétre. Az asszony követte.

A domb alatt, meg a major felett vonult el, a faluba vezető útra tért, s nemsokára a rét millió virágának illata lebegte körül, az asszony siető alakját. A frissen kaszált széna és lóhere szaga vegyült ott össze a távoli erdőből áramló fenyő tiszta illatával. Míg az asszony kábultan ment a keskeny ösvényen, Dudás egy-egy egeret riasztott vissza a krumpliföldek közé. Majd cikk-cakkosan beszaladgálta a rétet s idegesen futkosott ide-oda.

- Mi lelt, Dudás? - kérdezte az asszony csodálkozva. — Megbolondultál? Jó nyomon vagy? Hol a gazdád?

A kutya még gyorsabban siklott tova a füvek között, s el-eltűnt az asszony elől, aki szólongatni kezdte.

- Dudás, Dudás, mi lesz veled? Hát nem ismered a gazdád nyomát? Hát elromlottal volna?

Dudás szűkölt, vinnyogott, de egy ideig még a füves réten szaladgált, míg végre a malom alatt visszatért az ösvényre. Az asszony gondolkozni kezdett.

- Mintha az uram a réten jött volna s virágot gyűjtött volna. Éjjel. Különös. Miért? Kinek? Ej ej, bizonyosan tévedt a kutya.

Távoli hangokat hallott, beszélgettek a faluban. Dudás most a patak partjára osont le s a házak alatt iramodott izgatottan. Az asszony alig bírta követni. Megbotlott a kövekben, csatakos lett a lába a burjántól s szívére balsejtelem telepedett. A kutya megállott egy lícium-kerítés előtt bevárta az asszonyt, aki aggodalmasan kérdezte:

- Mi az, Dudás? Elvesztetted a nyomot? Ugye? Menjünk vissza.

A kutya befúrta orrát a bokorba s fájdalmas nyöszörgések között átnyomult a kerítésen. Az asszony egy pillanatig habozott.

Lássuk, szólt elszántan, hova vezet? Most már tudnom kell, ki csal meg: a kutya, vagy az uram. Biztosan a Dudás.

Széjjelnyomta a sűrű ágakat, s belépett a kertbe. A kukorica selyme kezeit simogatta lágyan, mintha kérlelte volna:

- Ne menj tovább.

A paszuly indája átfogta bokáit.

— Álljatok meg, kis lábak, rossz helyen jártok, ne vigyétek gazdátokat veszedelembe.

A rózsák útját állták, széttépéssel fenyegették könnyű ruháját s intették:

- Fordulj vissza, hűvös az éjszaka, megfázik a lelked, véres lesz a szíved a fájdalom tüskéitől.

A fák ágai belekapaszkodtak hajába s a levelek homlokát verdestek:

— Hunyd be szemeidet, s menj vissza, ne láss, ne hallj, mert könnyes lesz a szemed, s a kétségbeesés súgja füledbe szomorú nótáit.

S a szellő csöndesen simogatta feszülő halántékát.

— Szegény asszony! Minek jöttél ide. Feje zúgott, szíve sebesen vert, arca forró lett. Hiába állott eléje a bazsarózsa, töviseit hiába akasztotta ruhájába a törperózsa, hiába húzták a felfutók, indák, ment vakon előre, egy ablakhoz, a melynek fénye halványan szűrődött be a sötét éjszakába s benézett.

Dudás már az udvaron volt s az ajtót kaparta vihogva. Az ajtó kinyílt s Dudás berohant a szobába, mint a fagyasztó éj szaki fergeteg. Rávetette magát gazdájára és csaholva, diadalmasan üdvözölte, mintha mondta volna a díványon ülő leánynak:

- Látod, ilyen kutya vagyok én! Feltalálom a gazdámat, ha nálad is van! Én előlem nem bújhat el. Nekem van a legjobb orrom.

Ilyesfélét csaholhatott örömében Dudás, akit váratlan meglepetés ért. Amint bevégezte üdvözlését s lecsillapodva, ragyogó sárga szemeit gazdájára függesztette, várva az elismerést, hogy gazdáját fellelte, ez irtózatos dühében megragadta a nyakán levő szíjat s botját előkapva, verni kezdte Dudást. A kutya első pillanatban némán tűrte az ütéseket, majd szűkölni, vonítani kezdett oly rémesen, hogy kihallatszott a szobából fájdalmas hangja. A leány megrémülve kérte a tiszttartót:

- Az istenért, hiszen mindenki idejön erre a zajra. Hagyja abba, eressze ki!

A férfi még egy párat ütött rá s kidobta az udvarra Dudást s becsapta az ajtót. Csend lett, csak a kutya siralmas s távolodó nyöszörgése hallatszott egy ideig.

Dudás bevánszorgott a kertbe s lefeküdt a nedves fűre. Nyalogatta sebeit s morgott, vinnyogott, majd esetlenül sántikálva, az ablak alá húzódott.

Ott már nem talált senkit. Megszagolta a nyomot, feltartotta fejét s hallgatózott. Belülről fojtott beszélgetést hallott.

- Ha hazamegyek, — szólt a férfi, — agyonlövöm a Dudást. Agyon én azt a dögöt. Még ide mer jönni utánam. Meg csak ez kell. Hogy ereszthette ki a feleségem? Még jó, hogy nem jött utána. Biztosan kiszökött. Na, de csak menjek haza. Agyonlövöm. Azt mondom, hogy megharapta egy veszett kutya.

Dudás hallotta a nevét emlegetni s megértette a gazdája hangjából, hogy mi vár rá hűségéért, s okosságáért. A jutalom egy részét már megkapta. Hirtelen szimatolni kezdett, erőt vett rajta kopó természete. Megszagolta még egyszer az asszony nyomát s utána eredt. Ravasz kutya volt Dudás, arra számított, hogy az asszony megvédi, hiszen az hozta bele a csávába, hát most segítsen. Ilyesféle motoszkálhatott Dudás fejében, senki se ismeri, hogy min töri a fejét egy ilyen okos, tanult kutya. Nagy örömmel eredt utána az asszonynak azon az úton, a melyen jött. Nagy ívben ugrott keresztül a kerítésen s vidáman ügetett le a patakhoz a friss nyomon, amely a partig vezetett s ott megszűnt.

Dudás megállt a parton, majd körül szimatolta a környéket s visszatért oda, a hol egy kis cipő utolsó bemélyedésében vonaglott valami féreg. Felemelte fejét s kérdezve nézett a patak habjaiba.

Az éjszaka sötéten hallgatott, s a patak vidáman csevegett. Dudás sose tanulta a habok nyelvét, de megértette, hogy most mindennek vége, s ez volt az utolsó hőstette.

 

 

Váczy Béla: Az aeol-hárfáról. 1869. 12. 160.

A „Vasárnapi Újság" ez évi 10-ik számának „egyvelegében" következők állnak: „eltűntek az aeol-hárfák a parkokból, kertekből, mulatóhelyekről, regényekből" stb. „A gyönyörű altensteini várban, melynek közelében Liebenstein-fürdő van, 1834-ben egy kiálló sziklán még volt néhány aeol-hárfa. Ott vannak-e még, nem tudjuk." E lapok iránti érdeklődésem és az aeol-hárfá-nak a divatból kimente fölött kifejezett eme sajnálkozás bátorít, hogy utazásom alatti tapasztalataimnak erre vonatkozó részét ide iktassam.

Utazásom alatt az aeol-hárfát nem oly távol találtam fel, mint az említett cikk érinti, a türingi erdőben; hanem a magyar korona-országok egyikében, Horvátországban.

Az itt látott hárfákon kívül is emlékszem, hogy már elébb láttam egyet, de a hely kiesett emlékezetemből. 1865. év nyarán a rohitsi fürdőben töltve néhány kellemes hetet, s Römerbaad-ot is meglátogatva, lerándultam a közeli és érdekességéről sokak által emlegetett Zágrábba.

Zágráb történeti, s igen érdekes egyéb nevezetességei elősorolása messze vinnének az aeol-hárfától, ezért csak a városhoz kocsin egy negyed órányira eső érseki nagyszerű parkra, „Maximir"-re szorítkozom.

„Maximir," melynek magyar értelmezése Miksa kéj- vagy nyughelyének felel meg, Alagovics, az 1830-as években elhunyt zágrábi püspök teremtménye és Zágráb fő dísze.

Haulik György jelenlegi zágrábi érsek ez elnevezést saját nevéről „Jurjovez"-nek (,,György-sétány"-nak) akarta elneveztetni, de a park teremtője iránt hálás zágrábi látogatók hűn ragaszkodnak a „Maximir" elnevezéshez. Terjedelmes park ez, berkes, gyepes, virágos táblákkal, víz-csatornával, s vízvezetékekkel ellátva. Kellemes pontokon nyaralók (valódi kényelmes lakok), gloriettek, egy újonnan épült, az ízlés egész pompájával ékeskedő kápolna, gazdag hímzésű imazsámollyal, térdelő vánkosokkal, kényelmes nyughelyek, ülőkék, és egyik emeltebb helyen, a sokak által látogatott „vincellérház" emelkedik itt, a park külön-külön részleteire kellemes kilátást nyújtva.

A „vincellérház" csinos, de egyszerűn bútorozott szobájában, vagy köröskörül vonuló folyosója árnyában szokta tölteni enyhóráit a dús jövedelmű érsekség jelenlegi élvezője, a nyitrai származású Haulik György bíbornok.

Ki e parkot meglátogatja, miután annak kilátásairól az egyes pontokat gyönyörrel szemlélte, s az itt csaknem olasz éghajlatú, enyhe déli légámbra-illatát élvezte, lehetetlen, hogy egy-két percet a vincellérház körfolyosóján kínálkozó nyugalomnak ne áldozzon.

E „vincellérház" négy szegletén ugyanannyi aeol-hárfa függ a hozzá felkúszó szőlővesszők árnyas és búján tenyésző levelei közt. Füleinkhez búsan összhangzó melódiájú, földöntúli hangok hatnak. Magunk sem tudjuk, honnan jönnek e fájdalmas érzést keltő hangok, de elhatnak az ember lelke legmélyebb rejtekébe. Fölelevenítik a múlt emlékeit, oda röpítnek a jövő ködébe, és elfogult szívünket vágy tölti el, merre még nem voltunk. Messze ismeretlen égöv tájai alá, röpülve tovább és tovább, — mialatt az alkony fuvalma a hangáramot megkettőztetni siet, mindig erősben, s minden oldalról hozzánk hat a négy szeglet aeol-hárfa hangja.

Ki az aeol-hárfát egyszer hallotta: nem feledi soha.

A jelen, számítani szerető anyagi kor már majd elfeledteti, hogy a régi ódon kastélyok, kertek kikeresett helyein ily hárfák adtak életet, kifejezést a természet leheletének, az est fuvalmának.

„Eltűnnek az aeol-hárfák, s csak alig merészel majd egy zeneszerző vagy költő művének ily nevet adni: „Aeol-hárfára."

 

Und seine Harf am Baum hing,

Über die Saiten des Windhauch lief,

Über sein Herz ein Traum ging.

 

(Hárfáját fára függesztette,

A húr a szélben meg-megrezdül,

Szívén egy álom suhan keresztül.)

Lenau (1802-1850)

A német romantika egyik legnagyobb lírikusa úgy volt osztrák költő, hogy apja sziléziai nemes úr, anyja pedig Pest megye főügyészének a leánya.

*

Tóth Árpád

Szeretnék örökké így ülni, veled,
A kezed fogni és alkonyi ég
Opál borongásán tünődni,
Mit se várva.
 

Lelkem, az árva régi hárfa
 

Kiterítem mezítlen lelkem,
Hadd járja holdfény, anda szél,
Zengjen, mint árva aeol-hárfa,
Amely az éjféllel beszél.
 

Meghaltam én, vagy nem is éltem  1919

  *

Az aeolhárfa (æolhárfa), vagy más néven szélhárfa egy szélmozgás által megszólaltatott hangszer...

 

 

 

BÁNFFYAK A TÖRTÉNELEMBEN

 

BÁNFFYAK A TÖRTÉNELEMBEN. 1895. 3. 36

«Téves vélemény azt mondani, hogy: ez jó hazafi, tehát nem lehet udvaronc, és megfordítva: emez udvaronc, tehát nem jó hazafi. Sőt inkább udvaroncnak kell lennie, aki tudni akarja, hogy a haza iránti szeretetet miként kell okosan használnia. Az udvari szolgálat és hazafiság, különösen egy jó és törvényes úton járó fejedelem alatt, nem ellenségei egymásnak. Inkább kölcsönös útmutatói és elősegítői, mindkettő fölbecsülhetetlen szeme annak a drága aranyláncnak, mely a fejedelem és a haza szívét oldatlanul összefűzi.

 

Erdély egykori kormányzójának, a század elején élt Bánffy Györgynek (1747 – 1822) a status 1790.-i gyűlésén mondott ezen szavai jutnak eszünkbe, midőn a közügyek intézésében nagy szerepet vitt család egyik ivadéka vállalkozik a fontos politikai feladatra, hogy a nemzet és korona kölcsönös bizalmát, normális viszonyát helyreállítsa, s a nehéz parlamenti válság kátyújából a kormányzat megrekedt szekerét kiemelni segítsen.

*

Bánffy Györgyné (losonci), báró Wesselényi Zsuzsánna, szül. 1758-ban; (meghalt 1800-ban) atyja br. Wesselényi István, anyja br. Dániel Polixena; férje, mint ezredes és Kraszna-megyei főispáni helyettes halt meg 1805-ben. B. Györgyné öccsét Wesselényi Miklós bárót hatalmaskodásáért elfogták és Kufsteinba vitték. Kiszabadításán sokat fáradoztak, de nem sikerült, végre a jó testvér, ki ekkor már régen br. Bánffy Györgyné volt, elhatározta, hogy személyesen fog Bécsbe menni s kegyelmet kérni öccse részére. google

*

 

Mintha br. Bánffy Dezső missziójára lett volna szabva az a program, melyet teljes száz évvel ezelőtt egyik őse oly bölcsen gondolt át. Akiről már születésekor megjövendölték, hogy nagy ember lesz, s aki ezt a jóslatot fényesen igazolta is. Maria Teréziától Ferencz császárig négy uralkodónak bírta teljes bizalmát, mint Kolozs megyei főispán, majd alkancellár, s József császár hét szolgálattevő kamarásának egyike. Végre, alig 40 éves korában, erdélyi kormányzó, a Szent-István -rend és Lipót-rend nagykeresztese, stb.

Nem első és nem egyetlen volt azonban ő az ősrégi nemzetség sorából, aki az uralkodója iránti hűség tekintetében honfitársai előtt példaként világolt. Sőt ellenkezőleg, mintha a Bánffyaknak különösen azt a küldetést szabta volna elé a történelem, hogy válságos időkben magukat a trón és király védelmében feláldozzák.

Miklós, az első e néven. Nagy Lajos testét fedezve kapott Dalmáciában halálos sebeket, miután a horvátországi zavargásokat ritka eréllyel és bátorsággal elfojtotta; egy másik Bánffy Miklós Moldvában, Corvin Mátyás személye védelmében ontotta vérét István vajda támadása ellenében. Ez és Mátyás király regényes szerelme felesége, a szép Bánffy Margit iránt, a magyar lovagkor legszebb emlékei gyanánt élnek a hagyományban.

A király iránti hűségés baráti önfeláldozás legnemesebb példájaként áll előttünk a mindenkitől elhagyott Zápolya utolsó hívének, Bánffy János nádornak alakja is. Követte aráját Lengyelországba, vagy midőn Dózsa lázadó pór csapataival küzdve, barátját, Drágffy Jánost, saját élete veszélyeztetése árán rágta ki az ellenség közül. Hősiessége megnyerte méltó jutalmát, mert a mohácsi csatában, lova lankadván, ö is majd oda veszett s csak Bakács Sándornak köszönhette menekülését, ki vele loval cserélt.

Bakács török kézbe került, de Bánffy kiváltotta s menekülése emlékére Lendván* szép templomot emelt.

 

*Lendva, város és község Szlovéniában, a Pomurska régióban. A szlovéniai magyarok központi települése.

 

 Kitartás és óvatos körültekintés, a meggyőződés hajthatatlan ereje és okos elővigyázat: ezek azok a tulajdonságok, melyek a Bánffyak közéleti szerepléséi általában jellemezték. Íme, a családi vonások öröklése késő nemzedékekre az élettani bizonyosság pozitív támogatására, ennek a Bánffyak érdekes bizonyítékai! De senki se jobban, mint a kanonizáltan is megkísérlett hajdani esztergomi érsek, Bánffy Lukács. Bélát nem akarta megkoronázni: de mikor bölcsességét, magyar szívét kiismerte, leghívebb emberévé lett. Bánffy Dénes, az elsők e néven, voltak azok. kik az Árpád-házi viszálykodások idejében, mikor Mannel görög császár fortélyai már-már azzal fenyegették az országot, hogy görög provinciává süllyesztik, e veszedelem elhárítására mindent elkövettek.

Zsigmond is nagy becsülésben tartotta, mint tudjuk, okos és vitéz f'ö istálló mesterét. Bánffy Pált, majd olaszországi utazására, majd a bázeli zsinatra, vagy Csehországba vitte magával.

Azonban mar a 15-dik század alatt kihal a történeti szereplésében oly fényes nevekkel dicsekvő nagy család ága. Az utolsó Bánffy-lány, Kata, férjével. Losonczival egyesíti a Bánffyak ősi címerét, hogy négy fiával négyfelé ágaztassa ki a losonci Bánffyak közös törzsét. Közülük a negyedik, László, az, akitől a mai miniszterelnök családja származtatja magát. Egy másik, a bonchidai ág, csak a múlt század közepén elhalt Farkastól ágazik ismét ketté. György fia révén folytatója a másik bárói ágnak, míg Mihály fia a közelebb elhunyt Bánffy Miklós főpohárnok személyében az 1856-ban grófi rangra emelt ágat viszi tovább.

Homályosan sokat célozgattak a lefolyt napok alatt arra a százados ellenségeskedésre, mely a Bánffy- és Teleki-családok között, mint egy Montecchi-Capuletti harc, újra meg újra felgyúl. Sokan bele akarták játszatni ezt a torzsalkodást a válság körül folyt harcokba is. Ez a régi viszály történeti tény és kifejezését abban találta, hogy több mint száz éven át az erdélyi főúri családok többszörös szoros genealógiai keveredése dacára, e számos tagú két család közt nem volt össze-házasodás. De hiba volna e hagyománynak, túlzott jelentőséget tulajdonítani. Annak valódi oka már e század első évtizedeiben elenyészett a versengő két hatalmas család közt. Nemcsak abból következtethetően, hogy Bánffy György gróf és Teleki Sámuel gróf együtt viselték Erdély legnagyobb két méltóságát, amaz a kormányzóit, ez a kancellárit, hanem abból is, hogy ez időben már Teleki Ferencz gróf Bánffy Elizt bírta nőül. A két család tehát újra egyesült a rokoni frigyben. Ismerjük azt az Erdély közéletében lefolyt tragédiát, mely Apaffy fejedelemsége alatt a két család közt a százados gyűlölség magvát elhintette. Oly ellenfelek álltak egymással élet-halálra szemben, mint Bánffy Dénes és a ravasz Teleki Mihály.

Bánffy Dénes Erdély független állami létének volt erélyes bajnoka, hajthatatlan zászlóvivője: míg Teleki éles gyakorlati szelleme az osztrák házhoz való csatlakozást ismerte fel politikai szükségnek. De Bánffynak, bár a fejedelem sógora volt, nem sikerült eloszlatnia Apaffynak azt a gyanúját, melyet Teleki ügyesen tudott éleszteni, hogy t. i. hogy titkon a fejedelemségre vágyik. Ellenfelei odáig tudták vinni a dolgot, hogy Bánffyt börtönre hurcolják s országgyűlést hívjanak össze, mely felette ítélkezzék. Harminckét pontból álló vádiratot szerkesztettek ellene, köztük olyanokat, hogy mindinkább és nagyobb pompával él, mint amekkora egy magánembert megillet. Hogy a fejedelmet nem tiszteli, sőt hogy egyes nemesein erőszakoskodik, stb. Cserey hozzáteszi, hogy: «ebben szegény feje hibás is volt; de mivel a fejedelmi süveg utáni vágyódását nem bizonyíthatták, tehát föl sem vették a vádpontok közé.

Az országgyűlés halálra ítélte Bánffyt. Futár vitte meg a szomorú hírt Bethlenbe éjnek idején. Pataki István kolozsvári professzort küldték a fogolyhoz. Halkan lépett be ez börtönébe s fel akarta ébreszteni Bánffyt, hogy felesége ne hallja a leverő újságot. A szerető asszonyt fölébresztette aggódó szíve.

Most Pataki deákul így szólt "Keljen föl Nagyságod és készüljön a halálra; itt az Ítélet, meg kell halnia.» Az asszony rosszat gyanított, hogy deákul beszéltek s faggatózni kezdett, úgy hogy Bánffynak és Patakinak végre is mindent be kellett vallani. A gyenge szívű asszony ájulva esett össze, Bánffy pedig halkan elkezdett imádkozni. A pitvarban egy szőnyeg volt kiterítve: Bánffy háromszor körüljárta, de nem akart letérdelni. Ekkor Csáky László megszólalt: Úgy kell lenni, uram! Pataki vigasztalva bátorította, mire Bánffy letérdelt, a pallos megvillant, s Erdély legmakacsabb feje a porba gurult.

Különös véletlen, hogy Bánffy Dénes fia, György, az első erdélyi kormányzó lett az alatt az osztrák uralom alatt, mely ellen atyja összeesküdött. Atyja végzetes tulajdonaiból mit sem örökölt, s bölcs és mérsékelt élete ép oly józan, ép oly kibékítő volt, mint halála. Mikor érezte, hogy el kell búcsúznia a világtól, magához kérette Kirchbaum tábornokot, búcsút vett tőle s jóindulatába ajánlotta Erdélyt. Azután a gubernium tisztviselőitől is egyenként búcsúzott el, kölcsönös szeretetre, egyetértésre buzdítva őket.

Egy hosszú levelet íratott a császárhoz, bocsánatát kérve hivatalában elkövetett mulasztásaiért. s pártfogásába ajánlva Erdélyt és családját. Azután asztalost hivatott, elkészíttette koporsóját, szeme előtt húzatta azt be feketével, leányaival kiszabatta és megvarratta a szemfedőt, halotti leplet és vánkost. Azután előhívta két fiát s átadta nekik azt a két ajándékozási oklevelet, melyekkel a császár egyiknek a Kolozs megyei, másiknak a Doboka*-i főispánságot életfogytiglan adományozta. Rendelkezett, hogy milyen ruhában temessék el, s papját hivatva csendesen és bátran halt meg. Egy éven át feküdt Szebenben; azután nagy pompával Kolozsvárra szállították, hol felesége és gyermeke mellé temették.

 

 Doboka (románul Dăbâca, németül Dobeschdorf) falu Romániában, Erdélyben, Kolozs megyében.

 

Mint egy késő utódjaihoz intézett intelem, úgy hangzott utolsó búcsúszava a katolikus Hallerhez: «Ti vagytok most az országban az erősebbek; ne igyekezzetek vallásotokat más vallások elnyomásával terjeszteni, mert Isten megbüntet érte.»

 

 

BÁRÓ BÁNFFY GYÖRGY. (1853—1889.) 1889. 14. 228. Nekrológ.

Bécsből érkezik a hír, hogy a magyar arisztokráciának egyik szép reményekre jogosító fiatal tagja, aki nem közönséges tehetségeinek a zeneművészet s különösen a zeneszerzés terén nem egy jelét adta, Bánfa György báró, a szilágy-somlyói kerület képviselője, múlt hó 31-én elhunyt.

Az életének legszebb korában kiszenvedett főúr néhai losonci báró Bánffy Albert cs. és kir. kamarásnak, s galántai gróf Eszterházy Ágnes palotahölgynek volt fia. 1853-ban született. Atyja, egykor Kraszna-megyének főispánja, Erdélyben a leggazdagabb mágnások egyikének hírében állt. 1886-ban bekövetkezett halálával tekintélyes birtokaiból két hitbizományt alakított, melyeknek egyikét idősb fiára, a két év előtt szintén korán elhalt nagy művészetkedvelő s kitűnő gazda br. Bánffy Ádámra, a másikat pedig Györgyre hagyta.

Szilágy-nagyfalusi kastélyában már öt éves korában naphosszat tudott elülni zongora mellett, játszogatva a szabadságharc idejéből fönnmaradt hazafias dalokat.

Szülői fölismervén a zene iránti nem közönséges fogékonyságát, kitűnő zenei nevelésben részesítették. Tehetsége és szorgalma által szép technikai képzettséget szerzett a zongorán. Mindazáltal hajlama nem az előadási, hanem az alkotási térre vonzotta. Igen fiatal korában egészen sikerült magyar nótákat komponált, melyeken félre ismerhetetlen volt a zeneköltői hivatás nyoma.

A fiatal zeneszerzőt, akire főleg a székely népdalok gyakorolták az első benyomást, a magyar zene vonzotta. Később azon volt, hogy a magyar népdalt kivetkőztesse a régi sablonból és új, művészibb formába, a műdal formájába öltöztesse. Újabb népdalai, mint a «Kék nefelejcs», már ez irány termékei. A magyar stílust Bánffy ezután a komolyabb műfajba is átvitte.

Részt vett Szilágy megye közigazgatásában, majd 1881-ben a parlament tagja lett, s mint ilyen a mérsékelt ellenzékhez csatlakozott, melynek most is tagja. A politika terén legutóbb a regále törvényjavaslat* tárgyalása alkalmával volt nagyobb szerepe, Erdélyben hatalmas ellenzéket szervezve e törvényjavaslat ellen.

 

*regále-kártalanítás

 

A sport egyik lelkes kultiválóját veszté el Bánffy György báróban. Nagy versenyistállója volt és lovai a monarchia versenypályáin nem egyszer arattak diadalt. Nagy barátja volt a vadászatnak és a galamblövészetnek is. A szépirodalom terén is megkísérli tehetségét.

1887-ben megnősült, nőül vévén Bethlen Margit grófnőt, gróf Teleki Géza özvegyét, kitől két leánygyermeke született. Utóbbi időben Bécsbe ment egyre súlyosabbá váló torokbajának orvoslása végett.

A véderő-vitában már nem vett részt s mikor a 25. szakaszt megszavazták, már haldokolt.

Március 31-ikén délelőtt örökre lezárta szemét. Özvegyén és édes anyján kívül gyermekei: Judit és Zsuzsanna, mostoha fiai, gr. Teleki Domokos és Géza, s testvérei, báró Wesselényi Miklósné, özv. Zeyk Dánielné, báró Bánffy Farkas és számos rokonai gyászolják, kik holttestét Bécsből Kolozsvárra vitették, hol örök nyugalomra helyezték el.

 

 

BÁRÓ BÁNFFY DEZSŐ,  A KÉPVISELŐHÁZ ÚJ ELNÖKE. 1892. 9. 149.

…Losonczi báró Bánffy Dezső, báró Bánffy Dániel volt főispán, valóságos belső titkos tanácsos és lécfalvi Gyárfás Anna fia, 1843. október 28-án született Kolozsvárt s az ottani reformált főtanodában kezdte tanulmányait is. Már, mint ifjú tanuló is organizátornak bizonyult s megkezdte akkori szűkebb körében szervező tevékenységét; alakított ugyanis iskolai zenekart, néhány tanulótársával lapot szerkesztett, melybe maga is írt szépirodalmi dolgozatokat, s általában vezérszerepet vitt az akkori ifjúság mozgalmában…

A gazdasági egyesület megteremtése,az 1879-ki deési kiállítás nagy sikere, az általa alapított nyomdai részvénytársaság, szövőgyár, a deési Nemzeti Színház ékesen szóló tanuk a mellett, hogy az összes társadalmi egyesületek vezetésének egész terhét hordozva, még korántsem merítette ki erejét….

A király elismerése a Szent István-renddel jutalmazta fáradozásait, de polgári erényeinek legszebb jutalmát mindenesetre abban a legújabb kitüntetésben találhatja föl, hogy a nemzet választottjainak választottja lett s a nemzet országos gyűlése őt választja meg elnökéül. „

 

 

 

AZ ERDÉLYI SZÍNÉSZET SZÁZÉVES JUBILEUMA 1892. 46, 782.

…Színházul a gróf Rhédey ház bálterme szolgált, melyet gr. Bhédey Mihályné ingyen bocsátott a társaság rendelkezésére. Azt a néhány száz rénes forintot, mit néhány főúr, s ezek között maga a főkormányzó: gr. Bánffy György adott első segítségül, a terem olyan a milyen kicsinosítására fordították. A színházi terem két részre volt osztva, nagyobb része néző helyül szolgált, egy kis részét a színpad foglalta el, melynek belső elrendezése a lehető legkezdetlegesebb volt. Süllyesztőkről, zsinórpadlásról szó sem volt, s az egész világítás néhány faggyúgyertyából állott, melyek a kulisszákra erősített tartókban égtek, s csöpp föltűnést sem keltett, ha a játszók, olykor a legérzékenyebb jelenetek közepette, megnedvesített ujjaikkal a hamvadó gyertyabeleket elkoppantották. Lőni a színpadon nem levén szabad, a lövést egy nagy dobütés jelezte…

Ezek a Kolozsvári Színház, és színészet történetének főbb vonásai. Ez a színház ünnepli most az erdélyi színészet száz éves jubileumát, előadván a többek közt egy akkori vígjátékot, Jártas-köttes vőlegényt, Jókai Mór prológja nyitotta meg az ünnepi előadást, melyen az 1821. március 12-iki előadás mintájára most is főurak mutattak be élőképeket Korner «Zrínyi»-jéből.

 

 

AZ ÚJ KORMÁNY 1895. 3. 33.

Megszületett, ami e három hét folyamán annyiszor kétségesnek látszott, a Bánffy-kormány.

BÁRÓ BÁNFFY DEZSŐ, az új miniszterelnök, az  erdélyi részekben kezdte meg politikai pályáját. Mint főispán arról volt ismeretes, hogy vegyes ajkú megyéiben minden Lehetőt és megengedhetőt megtett a fenyegetett magyarság megmentésére.

Báró Bánffy Dezső Kolozsvárott született 1843-ban. s tanulmányait atyja és Kolozsvárott ma is élő édes anyja  vezetése alatt kezdte még.

Fiatalon megházasodott, feleségül vévén egy másik előkelő erdélyi család tagját, Kemény Mária bárónőt. Házassága boldog, de rövid ideig tartó volt. Nejét, ki több gyermekkel ajándékozta meg, korán elragadta a halál.

Ő volt a lelke a deési kiállításnak is, a melyről annak idején (1879-ben) annyi elismeréssel nyilatkozott a sajtó és a közvélemény. Másik fontos alkotása a gazdasági egyesület, amely megyéjének földművelési érdekeit hathatósan fölkarolta és előre vitte. Továbbá a szövőgyár és egyebek, a melyeknek kezdeményezője és létrehozója első sorban ő volt. Szintén főleg neki köszönhető a ma már élénk forgalmú Szamos völgyi vasút, mely legutóbb a deés-zilahi szárnyvonallal bővülvén, három megye érdekeit szolgálja.

Ő hozta létre a besztercei kaszinót, amely az ottani idegen elemek közé szorult magyarságnak egyik fő találkozó helye. Legutolsó nagyobb vívmánya volt e vidéken a sokat emlegetett naszódi erdőségek bonyodalmas ügyének rendezése, mi nemcsak gazdasági, de nemzetiségi szempontból is fontos. Még főispánsága korában, annak tízedik évfordulója alkalmából, Ő Felsége a király avval méltányolta buzgó működését, hogy a Lipót-rend lovagkeresztjével tüntette ki.

Mint az erdélyi református egyházkerületének főgondnoka, annak minden ügyében,igazgató tanácsában, közgyűlésében és ügykezelésében nagy buzgalommal járt el. Nem egy díszes iskola és új templom hirdeti buzgóságát és áldozatkész támogatását

Különösen az egyházkerületi közgyűléseken kifejtett elnöki tevékenysége irányította rá a szabadelvű párt figyelmét, amikor az 1892. évi új választások után a képviselőháznak elnököt kellett választani. Bánffy ekkor lett a képviselőház tagja, mint a szilágy-somlyói kerület képviselője. Parlamentáris szereplését mint a főrendiház tagja kezdte meg, melynek 1875-től a főrendiház reformjáig jegyzője is volt; akkor aztán örökös tagul választatott meg. 1891-ben, gróf Szapáry Gyula miniszterelnöksége idejében lemondott főispánságáról, s a következő évben választották képviselővé Szilágy-Somlyón szabadelvű programmal. A képviselőház nagy többséggel választotta meg az új országgyűlés elnökévé. Csakhamar erre Ő Felsége a belső titkos tanácsosi méltósággal tüntette ki.

 

 

BÁRÓ BÁNFFY DEZSŐ. (1843-1911.) 1911. 23. címlap. Nekrológ.

Közös sorsuk a hatalmukat vesztett politikusoknak, hogy sokkal több az ellenségük, mint a barátjuk. Mert a kedvezéseket, melyeket élveztek, hamar elfelejtik az emberek, s a mai barát holnap már elhidegül; de az eltűrt sérelmek és sebek sokáig sajognak. Az ellenség csak ritkán és hosszú idők múltán engesztelődik. Ez annak is az oka, hogy rendszerint igaztalanul ítélik meg a letűnő államférfiakat, s ezért szólal meg a gyűlölködés sokszor még koporsójuknál is.

Báró Bánffy Dezsőt az ellenségei még jobban gyűlölték életében, mint a többi vezető államférfiakat. Mert erősebb, keményebb, nagyobb akaratú volt, mint a többiek. Az ellenségeit intenzívebben tudta gyűlölni ő maga is, s alkalom adtán le is verni. Amellett a dolgok személyes vonatkozásait kevéssé nézte. Nem követelt elnézést és könyörületet a maga személyére, de ő se gyakorolt másokkal szemben.

A célt, melyet maga elé tűzött, sohase tévesztette szem elől, de az embereket nem nagyon tekintette. Természetesnek találta, hogy a nagy nemzeti feladatok teljesítésében segítsék barátai, anélkül, hogy jutalom lenne a bérük, de ép oly természetesnek azt is, hogy leküzdje minden eszközzel az ellenfeleit, akik útjában voltak. Így aztán langyosak maradtak — kevés kivétellel — a barátai, és elkeseredettek az ellenségei. Ez talán érdeme is volt Bánffynak és nem csak hibája. De bizonyos, hogy nehézzé tette vele szemben az igazságos ítéletet. Az újabb évtizedek alatt talán senkivel szemben sem nyilatkozott meg az ellenszenv kérlelhetetlensége oly kíméletlenül egész a ravatalig, mint vele szemben. És éveknek kell még elmúlniuk, hogy osztatlanul igazságos legyen a felette való ítélkezés.

Pedig tagadhatatlan, hogy kimagaslóak voltak kvalitásai. Magasan emelkedett ki a mai korszak akarni csak lanyhán tudó, s nagy célokért küzdeni is alig merő embereinek soraiból. Alig volt kortársai között egy is, vezető helyen talán egy sem, akiben akkora lett volna az energia, mint ő benne. Fáradhatatlanul tudott küzdeni a célért, melyet maga elé tűzött. Szünetet nem ismerő, egész lelkét, egész erejét igénybe vevő volt a küzdelme. S egyaránt volt állhatatos törekvéseiben, akár a hatalom eléréséért küzdött, akár megtartásáért.

Berzeviczy Albert, a képviselőház elnöke, elparentálván báró Bánffy Dezsőt, felemlítette róla, hogy Erdélyből hozta magával a jelszavát:

 

Flectere si nequeo superos, Acheronta movebo.  Vergilius Aeneiséből vett idézet:

Ha az égieket meg nem indíthatom, a poklot fogom megmozgatni.

 

Sokan kegyeletlenségnek tudták be ezt a kifejezést. Mintha gáncsolni akarta volna a szabatos kijelentéseiről ismert házelnök a politikust azért, mert az utcával is szóba állt. Pedig e mondás nem erre vonatkozott. Hanem vonatkozott a megboldogultnak arra a működésére, amit előtte meg nem tett senki, hogy lemondván a miniszterelnöki méltóságról, oda állott a küzdő ellenzék sorai közé. Ez máshol magától értetődő dolog. Nálunk Bánffy energiája kellett hozzá. A mi ex-miniszterelnökeink bizonyos feszélyezettségét éreznek a szék iránt, amelyet betöltöttek, s a király iránt, akit szolgáltak. Mikor lemondtak, visszavonultak a közélettől. Legtöbbjüknek szavát sem hallani többé. Pedig az erősnek is á küzdő téren a helye.

Bánffy nagy energiája talán a legszebben abban nyilatkozott meg, hogy élete delelőjén túl megszerezzen egy oly tulajdonságot, amely államférfiúnál majdnem nélkülözhetetlen: a szabatos kifejezésnek képességét. Mikor Erdélyből följött, valami sajátságos cikornyás vidéki beszédmodorral foglalta el a képviselőház elnöki székét. Első felszólalása idegenszerű voltánál fogva derültséget keltett. Ez pedig megöli az elnöki tekintélyt. S ebbeli fogyatékosságai miatt nem volt szerencsés felszólalásaival miniszterelnök korában sem. Nyilvánvaló, hogy akkor nem ért reá ebben az irányban kipallérozni magát. De tiszteletet keltett az igyekezete, mellyel később pótolta ebbeli hiányait. Csaknem öreg korában megtanulta, hogy szabatosan fejezze ki magát élő szóval és írásban egyaránt

Ez a nagy energia volt karakterének egyik legjellemzőbb alapvonása. Olyan tulajdonság, amely a legtöbb emberben tiszteletet kelt, de amelyet esetleg gáncsolni is lehet. Mert mindig kíméletlenség, néha könyörtelenség is jár vele.

De volt báró Bánffy Dezsőben egy másik nagy tulajdonság, mely osztatlan tiszteletet keltett minden hazafiban: az ő törhetetlen megalkuvást nem ismerő fajszeretete.

Alkudni ő egyáltalában nem igen szokott, se emberekkel, se körülményekkel, mert parancsolásra született; de ott, ahol a magyarságról és annak érdekeiről volt szó, még az árnyalatokban sem ismert semmiféle engedést.

Nagy magyar volt. Olyan, aminő hála Isten sok van még, de aminő fájdalom csak kevés van tettekben nyilatkozó.

A jövendő kor igazságosabb mértékkel fog báró Bánffy Dezsőnek mérni, mint a mostani. Mert a személyes bántalmak sajgása el fog múlni, s meg fog maradni tetteinek emlékezete.

 

*  *  *

Bánffy Dezső a nemzetiségi kérdés tekintetében markáns álláspontot foglalt el, amelyet A magyar nemzetiségi politika című munkájában fejtett ki. Véleménye szerint a nemzetiségek elmagyarosítását minden rendelkezésre álló eszközzel elő kell mozdítani, ugyanakkor parányi rést sem szabad nyitni a nemzetiségek kulturális, nyelvi vagy egyéb más törekvései előtt. A magyarosítás szempontjából fontos eszközként ajánlja a felekezeti iskolákkal szemben a népoktatás államosítását, valamint a telepítéseket, folytatólagosan a magyar etnikai tömbök határai mentén. Felhívja a figyelmet a család- és településnevek magyarosítási folyamatának felgyorsítására is. Javasolja továbbá, hogy magyarul nem beszélő cselédek ne kerüljenek alkalmazásba és magyarul nem tudó piaci árusoktól a magyarok ne vásároljanak. google

 

Függelék

 

 

A Kainczy levelezésből

Kazinczy > Wesselényinek,  1810.10.15…a haza nagy Wesselényi fia lelkének s talentumának kifejlődését várja…A méltóságos bárótól én azt várom, hogy többet tegyen mint száz más tett s tészen…

Én régóta szándékozom a mélt. bárónak volt prof. Sipos Pál úrnak deák ódáját…megküldeni: de beteg is voltam s Biharba is kellett utaznom…

Wesselényi > K,  1810.11.22…A versek iránt, Erdélyből még egyet se küldhetek, hanem Butzi Emiltől remélek…remélem a méltóságos úr nevezett nemes férfiaktól…több munkákat is bír. Oh ha olyanok lesznek, mint Berzsenyi úré, nem lesz a feledékenység prédájává…

A kolozsvári orátor s prédikátor munkájukat elküldötték, de nem úgy, amint elmondották, s már mostan az én ítéletem szerint fognak ártani s kivált az oráció meg nem érdemli a nyomtatást, azért most idezárva küldöm: méltóztasson a mlgos úr megítélni, hogy vajon méltó-e a nyomtatásra…

­*

 

Tábori Kornél. AZ ÜLDÖZÖTTEK ELDORÁDÓJA. (ZSIDÓORSZÁG DÉL-AMERIKÁBAN.) 1911. 19. 373.

Tán komikusan is hangzik az? hogy van olyan föld, amelyiken zsidó csikós üli meg szőrin a lovat, héber legény markolja az eke szarvát, izraelita kisbéres teremtettézi csára-hajszra az igásökröt. Öt-hat esztendeje, amikor a nagy muszka forradalom dúlt, világszerte ismertették a cári birodalom borzalmait. Magyar lapok külön is sokat írtak egy-egy orosz menekült elbeszélése nyomán s nem egyszer hosszú csapatok vonultak-vánszorogtak Budapesten át. Ezeknek a soroknak írója végigjárta akkor a revolúció néhány fészkét, s Oroszországból részletesen beszámolt arról, hogy milyen elnyomatás senyveszti az orosz alattvalókat, köztük leginkább a zsidókat.

Most arról próbálok igénytelen képet festeni, hogy a hazájukból kiüldözött szerencsétlenek, a vagyonuktól megfosztott modem Ahasverusok hol. találtak pihenőre, hogyan élnek egzotikus tájakon, messzi idegenben, ahol a múlt, a rablógyilkosságok végtelén sora, csak mint valami kísérteties álom merül föl a lelkükben.

Jórészt egy magyar embernek köszönhetik a zsidók az újkori Eldorádót. S amikor a tengerentúli meseországot emlegetjük, hangsúlyozni kell, hogy ezt nem egyoldalú felekezeti nézőpontok varázsolták az üldözöttek számára, hanem általános filantróp érzések. Nagy emberbarátok terve volt az, hogy bizonyos országokból — a melyekben még sok középkori barbár szokás dívik — a rettentő szegénység, a kínzó elnyomás alól kivonjanak ártatlanokat, akik szabad ország szabad levegőjében, termékeny földeken egészséges, művelt és szabad emberekké lesznek. Dr. Sonnenfeld Zsigmond honfitársunk báró Hirsch Móriccal, a milliárdos emberbaráttal együtt szervezte meg Parisban a zsidó gyarmatosító társaságot, amelynek igazgatóságában német, francia, angol zsidó celebritások foglalnak helyet.

Mit akart a Jewish Colonisation Association? A zsidókat visszavezetni a földhöz, amelyből Oroszországban talpalatnyit sem vásárolhatnak. Egzisztenciát teremteni olyanoknak, akik nélkülözik a polgári jogokat és vallási elfogultság miatt szakadatlan kínszenvedés az életük, mint a muszkáknál és Romániában, vagy tűrhetetlen nyomorúság sorvasztja őket, mint Galíciában.

A társaság ezért földeket szerez Brazília, Argentína, az Egyesült Államok, Kanada és Palesztina területén, a zsidók ősi lakóhelyén is. Az ifjakat neveltetik, az idősebbeket támogatják, felnőtteknek és családapáknak nagyobb összegeket adnak, hogy rendesen művelhessék földjeiket, házat építhessenek. Húsz esztendős lejáratra kamattalan törlesztéses kölcsönt is adnak.

Galíciában vagy Oroszországban is pénzintézetek alapításával olyan hitelt nyújtanak újabban a kisiparosnak, aminőt sehol másutt nem szerezhet.

Különösen nagyszabású a gyarmatosítás Dél-Amerikában, ahol a föld csudásan termékeny és kövér, bár a legolcsóbbak közé tartozik ma világszerte. Az oda telepített zsidók a földön kívül háromezer dollárt kapnak. A múlt évben így körülbelül (570 000 dollárt, vagyis 3 350 000 koronát osztottak ki, — nem számítva a földek értékét. A zsíros föld mindig lehetőséget nyújt rá, hogy tisztesen megélhessenek és pontosan törleszthessenek.

Az elképzelhetetlen nyomorban sínylődő zsidókra, akik ezelőtt alamizsnából éltek, frappáns hatással volt ez az akció s megváltoztatta egész erkölcsi világukat, felfogásukat. Önkéntelenül is gyorsan rácáfoltak ellenségeikre, akik azt hirdették, hogy ipari munkára alkalmatlanok, a földművelést pedig sose tanulják meg. A világgá kergetett, beteg népség beigazolta, hogy normális viszonyok közt elsőrangú iparos, példás paraszt is tud lenni.

Modern iskolákat is létesítettek, valamint könyvtárakat rendeztek be, szövetkezeteket és különféle egyesületeket alapítottak. A gyermekek spanyolul beszélnek. Argentínán kívül, ahol 517 130 hektár a társaság földje, jelentős és kitűnően organizált telepítés van Brazíliában és Kanadában.

Palesztina területén földje és különböző jóléti kulturális intézménye van a társaságnak. Híresek a jeruzsálemi zsidó gyümölcstermelők. Budapesten is eszik az ő narancsaikat, datolyáikat és fügéiket. Gyönyörű kis telepítvény van Ciprus szigetén s nagyobb az ázsiai Törökországban, Anatóliában.

Az orosz-lengyel kivándorlók száma tavaly 33 380 volt, míg Romániából 729-et számoltak. A lengyelek részére a bécsi «Israelitische Allianz» foglalkozik a kiszállítással, de vannak ilyen szervezetek Bázelben, Antwerpenben is.

A párisi «Alliance Izraelite» a múlt év végéig 149 iskolát alapított; köztük az «Ecole Normále Orientale»-t, a mely az Alliance iskoláinak képesíti a tanerőket. Kitűnő földművelési iskolák vannak Pzsedendában, Jaffában; elsőrangú szakiskola Jeruzsálemben; zsidó-szeminárium Majna-Frankfurtban; kertészeti iskola Athénben; iskolai kassza Prágában, segítő-bizottság Koppenhágában, az átvonuló zsidók részére Magyarországon.

Nagy egyesületet alakítottak a zsidó nők részére, a leánykereskedelem ellen Londonban (Jewish Association for the Protection of Girls and Women). . Ügynökei vigyáznak a pályaudvarokon s tavaly 676 fiatal leányon segítettek — leginkább Oroszországból érkezőket — de támogatnak más vallású leányokat is.

A legfőbb szervező, Sonnenfeld Zsigmond. Harminc évvel ezelőtt bölcseleti doktor és felsőbb leányiskolái tanár volt Budapesten. Számos irodalmi tanulmányt irt — a többi közt Lenau életrajzát vaskos könyvben — aztán iskolai tankönyveket és tömérdek újságcikket. Miután Parisba került, mint előkelő lapok tudósítója, megkedvelte ott Hirsch báró. A titkára, életfogytiglan legbizalmasabb híve lett és gyorsan karriert csinált. Nagy pénzügyi vállalatok dirigálásában is eminens szerepet vitt, de legtöbbet dolgozott a zsidótelepek középponti irodájának igazgatói székében. Hazájáról soha meg nem feledkezett s érdekes, hogy Franciaország szimpátiáját egy poétikusan hasznos tervvel ő irányította felénk hosszú időre. Sonnenfeld hozta ide 1883-ban a nagy francia bizottságot, amely országunkat bejárta. Nem kisebb férfiak vettek részt a kirándulásban, mint Francois Coppée a néhai költő, Lesseps, a szuezi csatorna építője, Massenet, a világhíres zeneszerző.

Felénk terelte Sonnenfeld a kényes francia tőkét is. Párisi lakása és malmaisoni kastélya nemcsak az előkelő francia társaság, hanem a szegény magyarok számára is mindig tárva-nyitva állott. Az idén lemond igazgatói állásáról és az esztendő felét Budapesten fogja tölteni a Thököly-út 88. száma alatt. Erről a villáról még sokat fognak beszélni, mert teli van a legartisztikusabb, kivételes értékű műkincsekkel. Sonnenfeld Nándor Magyarországról is sok szépet irt már, legutóbb kiváló poétáink verseiből fordított a legnagyobb párisi revü részére. Amellett volt rá ideje, hogy félévig Argentínában dolgozzék, mert Ő vezeti ezentúl a zsidótelepek középponti irodáját.

 

Tábori Kornél (Szolnok, 1879. június 25.] Auschwitz, 1944. július 15.) író, újságíró, műfordító, szerkesztő és riporter.

*

 

Tábori Kornél. A MOZI ÜJ REJTELMEI.1914. 30. 592

.Jules Marey óta, akit először izgatott a kinematográfia problémája, a csodák országába illő az a haladás, a mely ezen a téren a világ szemét kápráztatja. Beszélhetünk a moziról, mint tömegeket szinte varázzsal meghódító intézményről, mint egészen új iparágak kereseti lehetőségek és művészetek megteremtőjéről, mint a tudománynak el sem képzelt, új eszközéről, de nemcsak a hatásában és alkalmazásában hozott csodákat a kinematográfia, hanem a maga saját fejlődésében is kezdi igazolni azt az állítást, hogy benne «a lehetőségeknek nincsen határa.» A tollal beirt papiros tartotta eddig a rekordot a fantázia világában.

A színpad, a képzőművészet vagy a technika csak messziről kullogott az írott szó után. Amit a lángész vagy akár a túlhevített képzelet merészsége elgondolt, leírni talán lehetett, de megmutatni csak gátló keretek között. A kinematográfia szétfeszítette ezeket a kereteket s a fehér vásznon immár, ha úgy tetszik, a víziós álmok is megjelenhetnek. Meggyőzted erről a nagy, modern kinematográfiai gyárak, amelyeket a legutóbbi külföldi utamon alkalmam volt megszemlélni. S mint ahogyan a bűvész szokta tenni, mikor előadása végén ráadásképen egy pár csodát megmagyaráz bámulóinak, ezek a gyárak is "leleplezték magukat”, s megmutatták, hogy a legnevezetesebb «trükkök» miképpen készülnek az ötlet és a technika társulása révén. Meg lehetett állapítani azt is, hogy sok érthetetlennek látszó dolog épen a legegyszerűbb fogások alapján áll.

Igaz, hogy ezek a csodák nem ingyen történnek. A nagy költségnél azonban többet ér az ötlet, a melyet a mesterségnek gyakorlása mind pazarabbul termel. S amit a tömegek a legjobban bámulnak meg, a legérthetetlenebbnek látszó lehetetlenség — egyszerű fineszeken alapszik, — melyeket az operatőr és a gyár játszi könnyedséggel, de nagyon jól célozva alkalmaz.

Mekkora kacagást idéz föl az a furcsa rohanás, amit az egész tömeg úgy végez, mintha száraz falevélként söpörné végig a vásznon a vihar. S mi történt? Csupán annyi, hogy a felvevő gépet gyorsabban forgatta az operatőr…

Ezek a legegyszerűbb fogások közé tartoznak s nem sokkal nagyobb mesterség ma már az eltakarásokkal és kettős felvételekkel való manipuláció sem. Ezzel a módszerrel szerzik meg a közönségnek a legvérfagyasztóbb látványosságokat, mint aminők például az őserdőkben, vagy az oroszlán-ketrecben lefolyó jelenetek. A darab hőse, a szerelmes kötéltáncos ott lebeg a nyílt tetejű ketrec fölött, a bestiák forgó szemekkel kapkodnak utána, ő pedig nyugodtan libeg fölöttük a vékony dróton…

Az operatőr visszaforgatja a filmet, ugrálhatnak a legdühösebb oroszlánok. A párhuzamos cselekményeknek csak mindig ugyanegy ideig kell tartani. Ha még hozzátesszük, hogy a dróton járó hős nem is az igazi, mert a kötéltáncos drámai szerepét színész alakítja…

A magasból való ugrás a többszörös felvétel segítségével történik. Régebben ahhoz a naiv módhoz fordultak, hogy az ugrani készülő ember helyett egy felöltöztetett bábot dobtak le, s az arról felvett filmet a másikhoz hozzáragasztották. A közönség ma már jobban lát és észreveszi, hogy a zuhanó alak nem ember. Tehát zuhan az ember, nem épen a tízedik emeletről zuhan a földig, de mégis zuhan. A tízedik emelet ablakában még ott integet búcsút az életnek. Azután egy másik, mondjuk félemeletes ablakból le is ugrik valami jó puha buckára. A filmen csak az ugrás első pillanatában látszik, azután következik egy másik kép, amely esés közben mutatja. Itt egy földszintes ablakon felül kezdte az ugrást és csak annyi maradt meg belőle a filmen, amint az ablak előtt végigsuhan…

Egészen más hatásra dolgozó fogás a vászonra lopott éjszaka, minden holdvilágos romantikájával és misztériumával. Ragyogó napfényben vették fel a képet és a filmet egyszerűen zöldesen sötétre festették. Így azután nagyszerűen sikerült azt éjjeli felvétel, amely különben csak magnézium-világítás mellett történhetik, sok nehézséggel jár és soha sem tökéletes.

Ha már az éjszakát ki lehet cserélni a nappallal, megteszik ezt a tájakkal is. Némely darab a világ minden részébe elviszi az embert, holott a kirgiz puszták, az alpesi szakadékok és az amerikai farmer-kunyhók ugyanazon vidékről valók, csak jól ki kell a helyeket választani. Természetesen nem ritkaság, hogy csakugyan a föld különböző pontjaira szállítják a színészeket, ha ez föltétlenül szükséges, de ha megoldható a darab a helyszínen is, hiába nem tréfálnak ilyen körutazással…

Nagyon egyszerűen csinálnak meg egy másféle csodát. A visszavarázslást. Hogy egy porcellán tányér eltörjön, az egyszerű dolog. De a mozi számára az sem lehetetlen, hogy az ezerfelé hullott cserepek visszapattanjanak, s ismét egész legyen a tányér. A gépet a felvételnél visszafelé forgatják s az ilyen film azután a későbbi cselekménnyel kezdődik, és visszafelé mutatja meg azt, ami történt...

Az életet magát, a fejlődés rejtelmes munkáját is el tudja lesni a film. Virágok nyílása, ha tetszik, a fű növése szemléltethető ma már. Az óraművel hajtott automata, felvevő gép akár hétszámra lekapja a rózsa minden észrevétlen mozdulatát, s ha ezt a lassú fejlődési processzust a gépünk gyors tempóban adja vissza: szemünk előtt pattan ki a bimbó és feslik a rózsa. Látványosságnak nagyszerű ez, de ennél sokkal értékesebb a mögötte rejlő tudományos haszon, a melynek beláthatatlan a perspektívája…

Igazán hatásos darabot — bebizonyult immár — csak az tud komponálni, aki maga is rendező, operatőr, vagy legalább is érti ezt a mesterséget. Ezért mondott csődöt a külföldön sok próbálkozás nagynevű írókkal. A darabjaik elgondolva nagyszerűek voltak, de mozi számára nem sikerültek. (Ma a „forgatás” csapatmunka.)

Egyelőre egészen sajátos mozi-szerzőké a diadal. Ezek között mint legötletesebb fogások és furfangok mestere ismeretes Berlinben egy budapesti származású fiatal író, Illés Jenő, aki novellista és újságírói sikerei után, a kinematográfia szolgálatában állott. Ennek minden rendű és rangú részét érti, maga csinálja a darabot, maga gondoskodik az elengedhetetlen «trükk»-ről s gyakran ő az operatőr is. Ezt a készséget kellene megszereznie az irodalom egyik-másik nagyságának s a kinematográfia igazi, nagy értékek termeléséhez még csak ezután jutna el.

A mi a szerzőkre áll, ráhúzható a színészekre is. Sok színpadi nagyság szaladt vissza sovány sikere után eddigi diadalaihoz s a nagy külföldi cégek ma már nem is törik magukat utánuk. Külön tehetségek kellenek a mozikhoz s ezeket azután a leggyorsabb népszerűséghez viszi a vászon.

Ismételjük: speciális színészek, alkalmazkodó és hozzáértő írók, új ötletek s főképpen ötletek viszik előre a kinematográfiát szédületes útján. S ami a legérdekesebb, az ilyen ötlet nem is mindig egetverő furfang, sőt inkább egyszerű fogás, amelyről — ha már megvan — mindenki azt mondja; ezt én is tudtam volna.

 

*  *  *

 

A jelen

 

A Korda Filmstúdió (Korda Studios) filmstúdiókból álló komplexum a Budapesttől 28 km-re fekvő Etyeken, melyet 2007 áprilisában adtak át. 90 millió eurós költségvetésből készült el a hat műteremből álló, Korda Sándorról elnevezett filmstúdió, melynek része az az 5975 négyzetméteres műterem, mely a világ legnagyobb ilyen építménye. A cég tulajdonosai, Demján Sándor nagyvállalkozó, Andy Vajna hollywoodi producer, Peter Munk és Nathanial Rothschild. google

 

*

 

POLITIKAI IZGATÁS SZIVARKA-PAPIROKKAL.1893. 30. 511.

Bukarestben valami engesztelhetetlen magyarfaló arra használta a leleményességét, hogy a Romániában elterjedt cigarettázás élvezetének fokozása végett olyan szivarka-papír borítékot eszelt ki, mely egy tenyérnyi simított papíron három képben azt mutatja be: 

1. miképpen hatalmaskodik a magyar az erdélyi oláhon, 2. miképpen uszítja Romániában az oláh asszony bosszúra az oláh férfit, és

3. hogy lövi le ez lesből a magyart, s hogy szabadítja meg lenyűgözött erdélyi oláh atyjafiát.

A képek persze nem a valóságon alapulnak, hanem nyilván a határerdőkben történt falopások alkalmát vehették föl szokásos oláh túlzással alap-igéül, mert a feltűnően deli férfiúként ábrázolt magyar erdőőri egyen ruhában van, s a Kárpátok fenyveseiben csípte el a fa-tolvaj oláhot, kit hátrakötött kezekkel és oly keményen korbácsolva hajt maga előtt a sziklás oldalon, hogy az leroskad.

E jelenetet — a milyet persze senki se látott — a fenyves egy másik sziklás helyéről fúriaként dühöngve mutatja férjének egy oláh asszony, s egyszersmind puskát nyom annak kezébe, hogy lője le a magyart. Az oláh ezt meg is teszi.  A magyar holtan terül el a földön, a vitéz puskás pedig megoldozva atyjafia karjait, kezet szorít vele — balkézzel, jobb kezével pedig az égre mutat, hogy ott az igaz bíró. Hát biz' ott van; de épen azért jó lesz e bírót az oláhoknak nem ingerelni, mert közéjük csaphatja villámait.

Ez izgatásra szánt képek vízfestésű nagyított másolatait egy-két bukaresti könyvárus még a kirakatában is kibiggyesztette, s a járókelő oláh hazafiak épülésére ott is fitogtatta pár napig, de a romániai kormány aligha dicsérte meg őket ezért a nagy nemzeti lelkesedésért. Csakhamar bevonatták ablakaikból e képeket, s ezen felül talán azt is megmagyarázták nekik, hogy az ily mértéktelen nemzetiségi izgatással nem épen jó szolgálatot tesznek Károly király kormányának. A 'Mama-liga de Lux» névre keresztelt szivarka papírt különben valami «Manco Schnurer» nevű «seul fabricant készítteti Parisban (Páris-Bukarest jelzéssel), "legfinomabb francia papír»-nak (papier francais extra-supérieur) mondván a jeles gyártmányt. Lapunk egy barátja adott át egy példányt nekünk.