h14– 73 Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók, Rákosi - Romics

 

2017. 11. 13. -  2017.11.26. 

Magyar prózát írók 

Bevezetés

 

Réthi Lajos Egy német ember magyar lánya c. elbeszélése az abszolutizmus idejéből veszi szomorú témáját. Foglalkozik a nemzetiségek együttélésével. Kivételesen néhány gyengécske vers, és „elemzés” is van a fejezetek között (Csokonai kivétel!).

A Függelékben a magyar nyelv használatáról olvashatunk írásokat.

 

 

Tartalom

 

Sámi Lajos-Rajnal: Egy hajótört naplójából. 1. A hajótörés. 1869. 409. 2. Az új Robinsonok Auckland szigetén. 424. 3. Az új telep. 4. A szabadulás. 436.

Rákosi Jenő: Túlteng-e nálunk a politika? 1910. 81.

Vámbéry Ármin.  –„-  1910, 82.

Rayal-Sámi: Amerikai Szibéria, 1867. 203.

Réthi Lajos Egy német ember magyar lánya, 1875. 19, 34, 50

Réthi Lajos: Négy írónő egy családból. (Maros-meneti gyöngyszemek.) 1877. 710

Réthy Lajos: Székelyföld —Orbán Balázs 6 kötetes műve. — 1868. 238.

Orbán Balázs: SCHULCZ FERENCZ, (1838-1870.)

1870. 47. 601. címlap

Réthi Lajos: Levelek a magyar birodalom keleti széléről. 1868. 238. III.

Réthi Lajos: MAGYAR LEÁNY ÉS OLÁH LEÁNY HÁTSZEG VIDÉKÉN, 1881. 50. 796..

Réthi Lajos: Brassói emlékek, 1887. 342.

Romics Géza: A NŐK KAZINCZY ISKOLÁJÁBAN. 1911. 33.660

Romics Géza: CSOKONAI-RENAISSANCE. 1911. 14. 268

 

 

Függelék

 

Szőllősi Zsigmond A MI NYELVÜNK 1916. 14. 214

A latin nyelv hatása nemzetiségünkre (nemzetünkre).

 1859. 338

Zombory Gusztáv: Mátyás temploma Budán.(Német nyelv) 1858. 12. 137.

Kerékgyártó Béla: A társalgási nyelv a vegyes házból származó királyok alatt. 1880.49. 806.

 

 

 

Magyar prózát írók

 

 

Sámi Lajos. Raynal után franciából

Egy hajótört naplójából. 1. A hajótörés. 1869. 409.

1863-ban történt. Ausztráliában voltam, szerencsét próbálni mentem, és ahol tizenegy álló esztendeig folytattam a bányászok fáradságos életét.

A hajó, mely engem Melbourne-be, Victoria tartomány (Dél-Ausztrália) fővárosába volt szállítandó, egy este a sűrű sötét ködben egy sziklához csapódott s az összeütközés ereje oldalára fektette azt. A tenger, több ízben végig seperte a fedélzetet; két emberünket el is rabolta, kik a vízbe fúltak. A hajó előrészén csakhamar széles út nyílott a víznek, s a jármű elmerült. Szerencsére a tenger feneke nem igen volt mély. A főárbocnak egy része az árbockosárral együtt kiállott a vízből; fölmásztunk tehát arra és ott maradtunk egész éjen át. Roppant nagy hullámok rohantak időnként menhelyünk felé, s minden percben elnyeléssel fenyegettek.

Végre egy gőzös észrevette siralmas helyzetünket, fölszedett és Melbourne-be szállított bennünket.

Egyszer, midőn gyengén fizető aranybányám egyik oldali

aknáját vizsgálgattam, hogy megtudjam, ha vájjon szükséges-e új oszlopokkal támogatni, az akna boltozata rám szakadt s engem romjai alá temetett. Hiába kiáltottam, embereim sokkal messzebb voltak, hogysem hangomat meghallhatták volna. Szerencsére a föld, mely rám omlott, puha és könnyen morzsolható volt.

Elhatároztam, hogy Ausztráliát oda hagyom, s már épen az elindulásról gondolkodtam, amikor ismét egy oly ajánlattal kínáltak meg, mely terveimet megváltoztatta.

Egy jó barátom és honfitársam ugyanis, ki akkor Sydney-ben tartózkodott, s üzlettársával együtt posztókereskedést folytatott, egy tervet közölt velem. Egy ezüst tartalmú gazdag ólombánya fölkereséséről volt szó, mely — szerinte — Campbell szigetén, Új-Zeelandtól délre, az ausztráliai Nagy-Óceánban volna feltalálható. E vállalat vezetőjéül — mint monda — engem szeretne megnyerni.

Az ajánlat csábító volt; ha reményeink füstbe mennek is, legfeljebb csak hazautazásom terve szenvedne három havi halasztást; ha pedig teljesülnek, akkor elértem azt a kényelmet és jóllétet, melyet keserves tizenhét esztendő óta oly hiába kerestem hazámtól s kedveseimtől távol, idegen, ismeretlen világban. Az ajánlatot elfogadtam.

Másnap ketten, Musgrave meg én, elindultunk hajót keresni és hosssas lótás-futás után csakugyan kaptunk is egy kedvünkre valót. A „Grafton" egy ügyes kis naszád vala, nem nagyon hosszú, de annál szélesebb, ugy hogy 1500—1600 mázsa árut méffbirt. Fenekére valami 500 mázsa terhet raktunk régi öntött vasból, mert jól tudtuk, hogv veszedelmes tengeri viharoknak nézünk elébe, mely hajónkat, ha jól meg nem nehezítjük, dióhéj gyanánt fogja idostova hányni-vetni. Azonkívül vagy 20 kádat is erősítettünk a hajó fenekét elzáró vastag deszkázatra; e kádakat, melyekbe a fóka zsírt fogjuk tartani.

Szándékunk volt az utunkba eső Macquarie, Zöld és Auckland szigeteket is kifürkészni, s meggyőződést szerezni a felől, hogy vájjon vannak-e ott fókák elegondő számban, melyeknek zsírjával és bőrével az első utazás költségeit fedezni lehessen?

Miután hajónkat élelmi szerrel s egyéb szükségletekkel négy hónapra bőven elláttuk s két matrózt és egy szakácsot fogadtunk, Mikor útnak indultunk, oly rohamos déli szél fujt, hogy időnk sem igen volt hajónkat annak elfogadására előkészíteni.

Öten valánk tehát, mindnyájan különböző nemzetiségűek; hanem azért igen jól megértettük egymást, mert mindenikünk tudott angolul.

Folytonosan viharral küzdve és nem egyszer a legnagyobb életveszedelemben forogva nagy nehezen végre kikötöttünk Campbell szigetén.

Alig hogy megérkeztünk, azonnal szerte indultunk a szigetben, legelőbb is, hogy fókákat keressünk, Elhatároztuk, hogy odahagyjuk a szigetet, mert már az évszak is nagyon előre haladott, ugy hogy nem vala többé tanácsos még lejebb hatolni dél felé. Jobb lesz, , ha visszatérünk Sydney-be s eféle kalandos vállalatba többé nem bocsátkozunk.

Auckland szigetét mindenesetre útba szándékoztunk ejteni. Valóban Auckland környéke csak ugy hemzsegett a sok fókától. A sziget délkeleti szegletében egy pompás öbölre találtunk, mely annál szélesebb lett, minél tovább hatoltunk rajta befelé.

Akkor aztán egy hirtelen kiszökellő félsziget egészen összeszoritotta, és itt a tenger zajlása és hullámtörődése oly heves és oly erőszakos vala, hogy csak a legnagyobb életveszélylyel közeledhettünk a partokhoz, a hol néhány napra horgonyt akartunk vetni. S podig akaratlanul is közelednünk kellett, mert a tenger iszonyúan háborgott s kelet felől valóságos orkán tört ki, mely kis hajónkat minden pillanatban a part szikláihoz szándékozott csapni. A vihar dühe nem engedte, hogy hajónkat ismét a sikra kormányozhassuk, mert közvotlonül mellettünk egy roppant nagy és veszélyos sziklazátony volt, mely menthetlenül tönkre tette volna a „Graftont." Ott kellé tehát maradnunk éjszakára e veszedelmes helyen.

A horgonyokat lebocsátot-tuk s gondoltuk, hogy reggel, mikor a dagály úgyis több vizet fog hajónk alá hajtani, valahogy csak tovább mehetünk. Ezalatt besötétedett. A vihar folytonosan dühöngött és óstromlá hajónk oldalát, s kilencz óra tájban a zápor is neki fogott. Egyik lánczunk elszakadt. Ez már igazán komoly veszedelem volt. S valóban a megmaradt egy horgony nem vala képes hajónkat erősen tartani és elkezdett az ide s tova ingadozni, hánykódni a partok felé.

Az első ütés-okozta rázkódást éjféltájban éreztük. Nem volt erős, de már a reá következők mind hatalmasabbakká lettek azon mértékben, a hogy a sziklához közeledtünk. Egy darabig a vihar, mintha legmagasabb dühét elérte volna, csendesülni kezdett. Egyszer csak ismét egy összeütközést vettünk észre, de a mely már sokkal erősebb vala, mint a többi; az ütést borzasztó recscsenés követé. A szerencsétlenség , melytől annyira rettegtünk, megtörtént !

Hajónk gerincze egy sziklához csapódott, mely annak egy részét kiszakitá s a tenger kezdé elfoglalni a „Grafton" belterét. A hajó e percztől kezdve nem is mozdult helyéről. Alig maradt annyi időnk, hogy élelemszcreinket — a mi kevés volt — s tengerészeti eszközeinket és egyéb holminkat a fedélzetre szállíthassuk.

Most már minden áron tüzet kellett volna szerezni, mert tegnap óta folytonosan áztunk s fogaink vaczogtak a hideg miatt. Harry talált zsebében néhány darab gyufát, hanem azok is ugy meg voltak ázva, hogy sehogy sem akartak meggyúlni. Végre az egyik lángra kapott s egy marok száraz galylyal csakugyan sikerült is tüzet raknunk. Alick sietett egy közel csergedező patakban a kis fazakat megtölteni s egy negyed óra múlva pompás theát szörpölgetve s kétszersültet edde-gélve melengettük merev tagjainkat a barátságos tűz mellett.

Kissé helyrehozván s kipihenvén magunkat, barátaim elmentek, hogy valahol egy barlangot keressenek, melybe élelmi szereinket a folytonosan szakadó eső elől elrejthessük. Engemet, mint a kinek egészsége leginkább meg volt rongálva, ott hagytak a tűz mellett, hogy azt kialudni ne engedjem; ez borzasztó szerencsétlenség lett volna ránk nézve.

Leírhatatlan keserüségü kétségbeesés ragadta meo-lelkemet! Szivem elszorult, lélegzetem elállt; szemeim elborultak s könyeimet nem tudtam többé visszafojtani. (Folyt, köv.)

 

Egy hajótőrt naplójából. (Folytatás.) 1869. 424.

2. Az új Robinsonok Auckland szigetén. Fókavadászat.)

Egy kis változatosság az életrendben még sem ártott volna. Minthogy kunyhónk annyira készen állott már, hogy védő fedelet nyújthatott akár a legszoszé-lyesebb időjárás ellen is, mindjárt csak több időnk akadt nekünk is a nagyobbszerü vadászkirándulásokra.

Egy ilyen alkalommal, mikor egy fókaharczból diadalmasan és gazdag zsákmánynyal megrakodva tértünk haza, csolnakunk egy sziklafok mellett sikamlott el, melynek teteje csak ugy nyüzsgött a sok tengeri madártól; halászmadarak, kormoránok voltak. Két lövésemre huszonöt esett le, ezeket magunkkal vittük. E madarak húsa is nagyon olajszagú, de mégsem oly élvezhetetlen, minta tengeri oroszláné. No de a változatosság legalább megvolt, mert a fókahust már igazán meguntuk.

 

 

Egy hajótőrt naplójából. (Folytatás.) 1869,436.

3. Az új telep.

Uj lakásunk elkészülvén, most már be kellett azt bútoroznunk. Musgrave, Alick és György ismét elmentek a „Grafton" fedélzetére deszkáért. Egy nagy ládát is hoztak magokkal, mely a hajószobában volt. E láda beltere két egyenlő részre volt felosztva, fedele pedig viaszos vászonnal vala bevonva. Kényelmesebb asztalt kivánni sem lehetett volna. Most már nagyszerű telepünknek ne vet is kel-le tt adnunk.

Ez eszmét Musgrave penditette meg. Mindenikünk talált ki egy nevet, melynek helyes és találó voltát aztán teljes erejéből igyekezett a többivel elhitetni. Láttuk, hogy igy nem sokra megyünk.

Leírtuk tehát mind az öt nevet külön papírdarabokra, és bele rakván egy kalapba, jól összeráztuk azokat. Azután sorsot húztunk. A papíron, mely legelőbb kijött, e szó állott: Epig-wait, a mi az amerikai verosbőrüek (indiánok) nyelvén annyit jelent, hogy: a folyó mellett, vagy is inkább: a nagy vizek mellett. Ez elnevezést mindnyájan elfogadtuk.

Vadász-kirándulásainkat mindennap megtettük, hogy ele-ségben hiányt ne szenvedhessünk. De mindez még koránt aem volt elég az üdvösségre.

Eddigelé mindig a legnagyobb egyetértésben éltünk egymá8sal,mint valóságos testvérek, mégis megtörtént már nem egyszer, hogy a társalgás és vitatkozás néha tul-ment a mérsé-keltség határán a néhányszor az ingerültség színezetét ölté magára. Már pedig ha hevességünktől vagy épen haragunktól csak egyszer is elragadtatni engedjük magunkat, akkor örökre vége lesz kis társaságunk barátságos békességének.

Első családfőnek Musgrave-t választottuk meg egyhangúlag, mint legidősebbet közöttünk ; az elnök mindig az asztalfőnél ült. Kicsiny háztartásunk fáradalmait és gondjait is megosztottuk egymás között atyafiságosan; közülünk mindenik rendre volt „hetes," a ki t. i. a háztartás teendőit egy-egy hétig viszi, mint mikor egy családban több nagy leány van. Legelőször én voltam a hetes; nem olyan könnyű dolog ám az, mint a milyennek első tekintetre látszik. Imo a teendők sorozata: mosogatni és megsurolni kést, villát, kalánt, s két-három csészénket és nagy vasfazekunkat.

Egyszer csak az a gondolat szülemlétt meg agyamban, hogy alakítsunk ogy esti iskolát, melyben egymást köfcsönösen oktassuk, tanítsuk. Harry és Alick sem irni sem olvasni nem tudtak; mi tehát, a kik tudtunk, erre tanítottuk meg őket; ők pedig minket.

 

Egy hajótőrt naplójából. (Folytatás.) 1869,438.

4. A szabadulás.

Így éltünk át ogy valóban hosszú és kinos telet Auckland szigetén, a déli Jégtenger szomszédságában. Szenvedéseink leirásával nem untatom olvasóimat. Úgyis elképzelheti azokat mindenki, ha némi kevés fogalma van arról, hogy milyen lehet egy szigorú tél egy lakatlan, puszta sziget közepette, kényelmes lakás és. meleg öltözet nélkül.

A szükség lassanként minden mesterségre megtanított; ruháink s különösen saruink nagyon elszakadoztak már a folytonos barangolásban és urczolódásban. Egymásután lettünk tehát szabók, tiniárok, csizmadiák.

Végre miután csolnakunkat a „Grafton" szivattyújával és iránytűjével is fölszereltük, egészen készen volt az, csak tengerre kellett bocsátni. A bárka 17 láb hosszú és 6 láb széles volt; a vizbe egy méternyire sülyedt alá. Miután újdonsült jármüvünket roppant fáradsággal a partról a tenger felé beljebb tuszkoltuk, a legközelebbi dagály alkalmával csakugyan a vizhátán libegett az; most már csak indulni kellett.

Épen jul. 12-evolt; karácsonytól ez ideig folytonosan építettük azt. Közösen megegyeztünk abban, hogy Harry és György, társaságunk e két legfiatalabb és legerősebb tagja, ott maradjanak a szigeten; Harry különben is kijelentette, hogy ő „e vakmerő vállalatot" nem helyesli s abban részt sem akar venni.

Elindulás előtt összegyültünk a kunyhóban s kértük az Istent, hogy veszélyes utunkban legyen velünk atyai segítsége.

Sokat kellett szenvednünk, mig végre 1865. jul. 24-én Uj-Zeelandnak „Port Ad-venture" nevű kikötőjét elértük. Az erdők, szántóföldek, ültetvények és kertek látása örömmel s boldogsággal tölte el szivünket. A parton ogy fehér ember sétált, egy közeli ház udvarán pedig egy csoport maori guggolt. A fehér ültetvényes csolnakunknak s az abból kiszálló k'tsértetszerü alakoknak láttára rögtön a parthoz futott; a ben-szülöttek, férfiak, nők és gyermekek, bámulva követték. Kiszálltunk.

Hét hosszú, kinos hétig vártunk visszajőve telökre félelem és remény között. Végre csakugyan megérkezett a „FJying-Scud" a kikötőbe. Bátor, elszánt barátunk megjelent a fedélzeten Györgygyei és Harryval; a parton állók lelkesült éljen-zésekkel fogadták őket.

Néhány hó múlva ismét szerte szórt minket az élet szeszélyes vihara; de most már kit-kit valódi rendeltetése s életczélja felé.

Magam epedve és türelmetlenül vágyván szeretett hazámat és családomat viszontlátni, felgyógyulásom után Mel-bourne-ban hajóra szálltam Sydney felé. Alig indultunk el s máris borzasztó vihar támadott-a máskor 15 napi úttal három egész hónapig kellett vesződnünk.  Musgrave egy gőzösön még előbb elutazott s én már Melbourne-ban találtam őt, hol a tengerészeti hivatalnál volt alkalmazásban, boldogan élve nejével és gyermekeivel.

Azóta Amerikába vonult vissza.  Alick továbbra is tengerésznek maradt, György pedig Uj-Zeeland aranybányáiban próbált szerencsét.

Harry Ausztráliában lakik szülőivel, kik juhtenyésztést folytatnak.  A mi végre csekély magamat illeti, néhány havi nyugalom után Sydneyben ismét hajóra szálltam s hála Istennek! most már kedves hazámban, Francziaországban vagyok. Épen most húsz éve, hogy elhagytam azt.

 

 

Rákosi Jenő. Vámbéry Ármin TULTENG-E NÁLUNK A POLITIKA? 1910. 81.

Újabbi időben többször felmerült a panasz, hogy a politika túl sok időnket veszi igénybe, s túlságosan leköti érdeklődésünket, - - még pedig a tudomány, az irodalom és a művészet rovására. A kérdés oly fontos és oly érdekes, hogy szolgálatot véltünk tenni a közérdeknek, ha nyilatkozásra bírjuk közéletünknek néhány jelesét. Voltak oly kegyesek eleget tenni kérésünknek.

 A kérdések, melyeket hozzájuk intéztünk,

ezek:

1. Nem foglal-e el a napi politika a nagy¬ közönség érdeklődésében ma már túlságos

helyet?

2. Nem volna-e üdvös, ha az időszaki sajtó irodalmi, művészeti, stb. kérdéseknek nagyobb figyelmet szentelne, s mi módon valósítható ez meg?

 

Íme válaszok:

 

Rákosi Jenő

Ad 1. Meddő a kérdés, meddő rá a legszellemesebb és legkimerítőbb felelet. A közönség az iránt érdeklődik, amit érdekesnek tart s ebből a tulajdonságából kibeszélni vagy kiokoskodni nem lehet. Kellőleg nem iskolázott, irodalmilag és öntudatában nem fegyelmezett közönség szokott ily egyoldalúságok áldozata lenni, ízlésében, Ítéletében, tudásában s szellemi szükségeiben jól kinevelt nemzedékek védve vannak ez ellen, de teljesen megvédve a gyarló emberiség nincsen.

Ad 2. Az időszaki sajtó a közönség érdeklődéséből él, tehát arra természetesen spekulál is. Hiába próbál más irányt, vagy száll éppenséggel közönségével szembe: nem lesz, aki tartsa, nem lesz, aki olvassa. A kettőnek: sajtónak és közönségnek karöltve kell mennie, együtt, egymáson kell fejlődnie. Együtt élik gyermekkorukat, együtt siheder-, együtt férfikorukat. Ha nem így van, nem értik meg egymást s nem használnak egymásnak. Ha az egész közönségnek csak egy feje volna, hogy beszélni lehetne vele, pofon is lehetne ütni, akkor meglehetne próbálni a dolgot. Ez áll a sajtóra is, amely nem egy észjárás szerint, nem egy érdek szerint indul. Türelem, jó iskolák, egészséges és értelmes társadalom és becsületes, okos kormányzás segít mindenen.

 

*  *  *

 

Vámbéry Ármin 1810. 82. Én bizony már 30 év óta nagy szomorúsággal látom, hogy nálunk a politika a szellemi életet elnyeli. Tapasztalatomat először a múlt század 40-es évei irodalmi életének ismeretéből merítem, mikor a toll emberét nálunk sokkal jobban megbecsülték. Anyagi élete is sokkal jobb volt akkor, mint jelenleg. Tapasztalom azon kívül ezt a hanyatlást még -nemzetközi író létem miatt, akkor is, ha más országokra tekintek, hol bizony az irodalom, tudomány és művészet nem oly mostoha viszonyok közt él, mint nálunk. Ez a különbség fennáll és okát nem nehéz felfedezni. Először is szembetűnik a mi szokatlan és rendkívüli politikai helyzetünk, mely szokatlan és rendkívüli erő-megfeszítést kíván. A magyar nemzet, - - sajnálattal mondom, - néhány századdal később ébredt, mint a többi Európa, azon tudatra, hogy politikai állam helyett nemzeti államot alkosson. Ezen késő ébredés min magával hozta a rendkívüli erőfeszítést és minthogy a nemzet kicsi, nem egykönnyen akadnak munkások politikai és tudományos életre.

Ezen kívül tekintetbe veendő, hogy az emberek mindig a jövedelmezőbb életpályák felé fordulnak, amit nálunk az irodalomról nem lehet elmondani. Tekintetbe kell venni nyelvünk helyzetét is. Aki magyarul ír, kizárólag egy kis nemzet számára ír, amely nem tudja íróit kellőleg díjazni. Itt van az idegen nyelvű munkák óriási konkurenciája. Az anyagi díjazás mellett az emberek szellemi elismerés után is vágynak. Ez nálunk szintén nem lehet oly nagy, mint külországokban.

Azért, mindezeket összegezvén, azt hiszem, hogy a szellemi munka csak akkor fog becsületre szert tenni, csak akkor fog anyagi és szellemi tekintetben jövedelmezővé válni, ha politikai életünk rendezve lesz. Ha majd a nemzetnek nem kell folyton életéért küzdenie, hanem politikai élete legalább is oly rendes mederben fog folyni, mint másutt. Persze, ez nem egyhamar várható, mert a kedélyek minálunk itthon nagyon ingerültek, s oly vágyaktól vannak telítve, melyeket a jelenlegi viszonyok közt nem egykönnyen lehet kielégíteni. Szerény véleményem szerint a magyar csak akkor fog boldogulni, ha szakadatlan közjogi törekvések helyett inkább anyagi és szellemi jólét elérésére törekszik. Gazdag nemzet könnyebben elérheti politikai célját, mint a szegény. Ezt kellene a mi politikusainknak szívükre venni és megszüntetni azt az állapotot, hogy minden boldog-boldogtalan néhány nap alatt hírre tudjon vergődni. A magyar nemzet jövőjének épen történeti múltjából ítélve, legjobbat lehet jövendölnünk, mert egy nemzet mely több, mint 1000 év óta az uralkodó szerepét viszi, mely históriai múltat és irodalmat teremtett, azt egyhamar a föld színéről eltörölni nem lehet. Az átalakulás lassan fog létre jönni, de csak úgy, ha nem valami ábrándos, hanem szilárd talajon épül fel.

 

 

Rayal-Sámi: Amerikai Szibéria, 1867. 203.

Az Észak Amerikai Szibéria hatalmas felvirágzásnak indult mostanában. Úgy hisszük, hogy a fentebbi névvel bátran lehet neveznünk azt a terjedelmes vidéket, mely a szélesség 50-ik fokától északra a Baffin-öböl, a Sark-tenger és a Csendes Óceán között fekszik, felület, égalj és termények tekintetében sok hasonlóságot mutat az Ázsiai Szibériához. Angliának, mint első tengeri hatalomnak és kereskedelmi államnak, mindig az volt a törekvése, hogy a föld minden alkalmas pontján gyarmatokat és kereskedelmi úgy, mint hadihajói számára biztos állomásokat alapíthasson. És e célját el is érte tökéletesen.

Az öt világrész majdnem minden kikötőjében, a világtengerek majdnem minden lakható szigeténél szabadon lobognak az angol vitorlák. A gazdag India, s a nagy terjedelmű és nem kevésbé jövedelmező Hudson-öböli tartományok is e célból kerültek angol uralom alá. Észak-Amerika egész északi része, azon kis darab kivételével, melyet eddig az oroszok bírtak, de most az Egyesült Államoknak engedtek át. Közvetlenül a Hudson-öböl-társaság birtokában, közvetve pedig az angol király uralma alatt áll. Ez az ,,Új-Britannia" is, amint a Hudson-öböl-társaság egész birtokát nevezni szokták. Bővelkedik mohával bevont mocsáros pusztaságokban, roppant terjedelmű erdőségekben, beláthatatlan, fű-gazdag rétekben, számtalan kisebb-nagyobb tavakban és nagy folyamokban, mik a Jeges-tengerbe ömlenek.

A mezőségeken és erdőkben vadász és halász nomád népek barangolnak; a Behring-szorosnak, e keskeny útnak Ázsia és Amerika között, mind a két felén találunk irámszarvast és medvét; másféle prémes állatok csak kevéssé különböző fajok által vannak hol képviselve, hol helyettesítve; igy például Amerikában a dámvadat találjuk a keleti félgömb jávorszarvasa helyett, a szikláshegyekben (Rocky moun-tains) a bighornot a dauri alpok és Altai hegyek argali-ja helyett, mig a wolverene az ó világ torkos borzának (Fjellfrass) felel meg és ahód mindkét földrészen tökéletesen hasonló.

Ez a vidék sokáig elhagyatva és kopáron hevert, fehér emberek egész a mi életkorunkig csak prémkereskedés végett látogatták meg néha. De ugyan mi is csalhatta volna egyéb az európai embert azokra az északi sivatagokra? Nemes ércze-ket nem kaphattak ott, mint Mexikóban és Peruban, s telepeket a fóldmivelés üzése végett termékenyebb földön, szelídebb égalj alatt, a tengerparthoz közelebb s a termények elkelésére nézve kedvezőbb feltételekkel és kevesebb fáradsággal lehetett alapítani.

Érdekes dolog figyelemmel kisérni, hogy az amerikai Szibériában is, mint az ázsiaiban, a földrajzi felfedezések menete és a vidék története különösen a prémkereskedéshez van kötve s később, miután a prémes állatok száma leolvadott, itt is, olt is a gazdag aranybányák adtak ujabb lökést a tovább fejlődésre. A kanadai erdők lakói és az ott levő evezőlegények sokban hasonlítanak Szibéria orosz promuischlennik-eihez; olyanok ők, mint ezek, de más világtájról hatoltak elő a nagy tengerig és a sarki Ocean jeges partjaihoz. Itt trapperek, amott czobolyfogók és házalók vannak, a kik eo-yik kereskedelmi állomástól a másikig utaznak, hasonlóan az orosz chodebtschikikhez, kik az Uraitól egész a Lamutok partjáig az ochotski tengernél elbolyonganak és európai apróbb áruikat^ vadászó nomádok gyűl helyeire vagy sátraiba és kunyhóiba hordják. Az orosz vadász kirándulásaikor fő élelmiszerül pilmeni-t yiszen magával, mely nem egyéb, mint finomul szétdarabolt juhus. tésztával bevont golyócskák alakjában, az angol utazónak pedig pemmican-ja van, mely finomul vágott bivalyhúsból áll 8 bőrtarisznyákba van pakolva. Uj-Brittanniának is van minden évben egy oly időszaka, mikor a vándor utazása közben a hó elolvadása miatt a legnagyobb nehézségekre talál. A „meguttalanodás"-nakemez amerikai időszakai tökéletesen megfelelnek a szibériai Wremena ras-putisjáknak. A hajókaraván is egyformán fontos szerepet játszik mindkét vidéken s Észak-Amerikában a nyirfa héjából készült csolnakot „vízi dromedár"-nak hivják.

Mind e meglepi hasonlóságok mellett is egy tekintetben mégis lényeges ellentétet veszünk észre a két vidék között; ugyanis az amerikai Szibériában még eddigelé nincsenek városok, mig az ázsiaiban mindenfelé lakhelyekre bukkanunk. Szibériában a telepítést maga a kormány intézte tervszerüleg, mert érdekében állott, hogy azt az országot európai emberekkel népesítse meg, s a mellett politikai tervek is lebegtek szemei előtt. Észak-Amerikában pedig a Hudson-öböl-társaság mindent elkövetett, hogy egyedáruskodását fen-tarthassa s minden gyarmatosításnak útját vágja. Czéljaira tökéletesen elég volt, ha alkalmas pontokonkereskedelmi állomásokat, ugy nevezett erősségeket (Forts) állított fel, melyek összefüggő lánczban Kanadától és a Hudson-öböltől a nagy Óceánig és a Mackenzie folyam torkolatáig nyúltak.

Más állandó lakhelyek nem voltak ezen a „Prémvidék"-en. Terjedelme hasonlít azon földtömegéhez, mely északra esnék azon vonaltól, mit a Biscayai-öböltől kelet felé a Közép-tenger északi részénél az Adriai és Fekete tengereken át egész a Kaspi és Aral-tóig s onnan tovább északkeleti irányban az Ochotski-tengerig húznánk.

Vessünk csak egy pillantást a földabroszra. A déli rész inkább mezős vidék, részint termékeny, részint mocsáros vagy homokom talajjal; itt vonul a bivaly még most is több ezer darabból álló nyájakban hol északra, hol délre, a mint az évszak hozza magával, mert a prairie-k szolgálnak nekik legelőhelyekül. Ezeket messze északon a Béke folyónál (Unjigah) erdős vidékek szakítják félbe, de azután újra tovább húzódnak egész a nagy Rabszolga-tóig. Az északi táj a sarktengerig nyilt, erdőtlen pusztaságokból áll — Barren Grounds — miken irámszarvasok, farkasok és sarki rókák tanyáznak; a többi rész mind erdőség s ez Kanadától és a Hudson-öböltől nyugot felé a sziklás hegyekig, északra pedig egyes helyeken, mint aMakkenziénél, a Jeges-tengerig terjed, mert az egyennyári vonalak (Isotherek). felhágása következtében Észak-Amerika nyugoti része nem oly hideg, mint a keleti, s mig a Hudson-öbölnél az ész. sz. 160-ik fokán túl nem találunk erdőt, a nagy Medve-tónál az egész a 65-ik fokig nyúlik; nyirfa, nyárfa és szurokfenyő még a 68-ik fok alatt is tenyészik.

A meddig csak indiánok és vadászok látogatták e vidékeket, nem sok figyelmet költöttek fel azok, de, mintegy varázsütésre, azonnal kitűnő fontosságuakká változtak, midőn 1848-ban Kaliforniában s később a Fraser folyam vidékében felette gazdag aranybányákat fedeztek fel. Azáltal csodálatosan élénk mozgalom és forgalom költözött a Csendes-tenger partvidékeire s az utóbbi 17 év alatt több mint 2 millió ember költözött különböző tengeri és szárazi útikon ama többnyire egymástól távoleső puszta, kietlen tájakra. E rövid idő alatt számtalan kis állam alakult ott, mik politikailag szervezve az unióhoz csatlakoztak. Az uj államokon és vidékeken keresztül egy postaút vezet, s hihetőleg a nagy keletnyugoti vaspálya is New-Yorktól Franciscóig nemsokára kész leend. Sámi Lajos.

 

 

 

Réthi Lajos: Négy írónő egy családból. (Maros-meneti gyöngyszemek.) 1877. 710.

 

I.

Dévától lefelé rövid félórányira a Maros bal partján fekszik Maros-Németi nevű kisközség. Egyszerű és szegény oláh emberek lakják, a hírnévnek és szereplésnek minden igénye nélkül.

Hanem a kicsiny községben egy terjedelmes kert terül el, melyben a platán, a szomorúfűz- és gyertyánfa feltűnő nagyra nő és buján tenyészik. A fügefa szabadban él és jól megérleli gyümölcsét. Egy ausztráliai eredetű sátorfa akkorára fejlődött négy évtized alatt, hogy a földre hajló izmos ágai által alkotott boltozatban egész község népe összegyűlhetne isteni tisztelet tartására.

Ebben a természettől megáldott kertben, honnan a dévai vár regényes romjaira láthatni, és a Maros andalító moraját hallani folyvást, egy jó ízléssel épített nagy szabású úri lak áll. Homlokzata előtt rómaiak korabeli emlékkövek sora készteti rá a látogatót, hogy a tudomány és irodalom kincseit keresse benne is.

E kastély tulajdonosa Kún Géza gróf, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, hatalmas készültségű nyelvtudós.

Olyan gróf, aki „szeretne egyetemi tanár lenni, de nem fogadna el egy főispánságot. Nem tart szónoklatokat megyei gyűlésen a keleti kérdés felett: hanem írja szorgalommal a hun nyelv szótárát latin bevezetéssel.

Az előbbi tulajdonos, a mostaninak anyai nagybátyja gróf Gyulay Lajos* volt. Emlékiratainak első kötetét unokaöccse rendezte sajtó alá. Gróf Gyulay Lajos Döbrentey Gábor tanítványa, Kazinczy Ferencz, Bölöni Farkas Sándor, s egy egész sor, nagynevű ember barátja és levelező társa, tudományszerető.

 

*Gyulay Lajos bővebben: „Kazinczy” címszó, h08 – 26. jelű fejezet

 

II.

Gróf Gyulay egy egész rakás kézirat- és apró nyomtatvány-gyűjteményt is fennhagyott. Két izmos kötetben vannak a  halotti és házassági jelentések. Láttam egy kötetben egy nyomtatott meghívót, a 30-as években Kolozsvárott, Tauffernél rendezett bálra.

Macaulay Anglia történetét is itt találjuk. Kéziratokból, levelezésekből, jegyzetekből, tanulmányokból hat nagy kötet van fennhagyva. A

köteteket Gyulay szedte rendbe. Elkészítette a könyvtár tartalomjegyzékét. Néhol a dolgozatok címe mellé bíráló észrevételeket is tett.

 

III.

Egyik kézirati kötet tartalomjegyzékében egyebek közt ezt olvastam:

„Józsika Mária bárónő Gyulay Józsefné versei, részint maga kezével írattak.

Valódi költői lélek ömledezéseire találtam bennük:

 

„Boldogtalan sorsa siralmas éltemnek ,

Arad napról napra gyötrelme szívemnek,

Nem virrad fel többé víg napja kedvemnek,

Újul nagy bánatja szomorú lelkemnek."

 

Szerelmi bánat, a kéj és az epedés örök forrása tanítja dalolni a főrangú hölgyet. El is mondja őszintén, s ami különös, a múlt században és fényes palota légkörében, bizonyos népies lendülettel, hogy csalódott választottjában.

 

„Bolondság volt nádban bízni,

Mely fel szokott szépen nőni;

De mikor szél kezdi fújni,

Kezd mindenfelé hajolni.

Én is bíztam egy nádszálhoz,

Mely elhagyott, hajlott máshoz."

 

Minden hűtlensége mellett szereti és visszaóhajtja.

 

„Hív szívem mit keseríted?

Kétségeddel mit epeszted?

Nem látod-e szememből,

Hogy szeretlek szívemből?"

 

oly önmegadó epedés, mint a kecs teljes és őszinte vallomásnak hű kifejezései a következők:

 

„Boldogságom abban lelem,

 Ha hív szíved egyez velem."

„Igaz, értem sok szív szakad,

S az enyém csak hozzád ragad.

Tudod, mint sirattalak,

Hogy útra bocsátalak?"

Majd kérésre fordítja, a féltékeny hitestárs egyszerű és igaz hangján:

 

„Légy hát kedvesem állandó,

Hívségedben maradandó."

 

Nem tudhattam meg élettörténetéből többet, csak amennyit versei elmondanak. Ezek eléggé hirdetik, hogy házi boldogságát a szerelemféltés kínjai dúlták fel.

Van egy olyan erőteljes vonásokkal festő verse, aminőt más úrhölgy nemhogy leírni, de még tán nagyobb társaságban felolvasni is röstelkednék.

Én úgy vélem, hogy a kornak és az írónőnek egyaránt előnyére válik az a nyíltság, mellyel a maga nevén nevezi a dolgokat. Hogy erő tekintetében mennyire fölülmúlja a mai társaságok burkolt és félig leplezett beszédmodorát, arról felesleges is szólani.

A szóban forgó költemény jellemzőbb részei itt következnek:

 

A farsang.

 

„Kíméletlen törli díszesebb szépségét,

Az asszonyi gyenge orcák ékességét,

A tündér szemérmes illő elpirulást,

Jó erkölcsű szívből származott meggyúlást;

S helyét bemázolja megfestő szerekkel,

Ifjúnak mérges rút kelevényekkel.

Betölti a melyet heves gondolattal,

Inakat gyengítő búja indulattal.”

 

Úgy tetszik nekem, hogy a farsang ezen kíméletlen elitélése ugyanazon forrásból származik, amelyből a kedves költőnő elébb érintett dalai, t. i. a megrongált házi boldogság miatt érzett bánatos és ingerült érzetből.

És ezennel félbe kell szakítanom a kedvelt idézeteket, mert a megnevezett gyűjteményben igen kevés, csak néhány vers foglaltatik.

B. Jósika Máriának fennmaradt a haláláról szóló jelentés, hasonlók közt egy nagy kötetben. Ez fölemlíti, hogy 67 évet élt és meghalt szeptemberben. Biztosan következtethetni, hogy 1809 és 1811 közt halt meg.

b. Jósika Máriának nagyanyja volt báró Wesselényi Istvánné, született b. Dániel Polixéna, akit Transilvaniájában Benkő ritka tudományosságú hölgynek mond. Tudott latinul és görögül.

B. Dániel Polixéniának nagyanyja volt Petrőczy Sidonia, gr. Pekry Lőrinczné, aki unokájához hasonlóan a vallásos irodalom terén működött Egyik megjelent munkájának címe: „Kereszt nehéz terhe alatt elbágyadt szíveket élesztő jó illatú Liliom.

Férjéért való szebeni fogságában annak emlékezetére, s keseredtek vigasztalására kiadott Kolozsvárott 1705. esztendőben."

A harmadik Mayer után van írva, s a következő címet hordozza:

„A Pápista vallásra hajlott Lutheránusok Lelki-ismeretének kínja, melyben mutogatja, hogy az olyan ember mindenkor kétséges üdvössége iránt. 1690. Hamburg."

Ezen munka keletkezése felől Magyar Athenas-*ában Bod Péter a következő felvilágosítást adja:

„Ezt németből magyarra akkor fordította, mikor férje Pekry Lőrincz holmi világi méltóság eléréséért vallását változtatta." Nem is volt hatástalan a hitbuzgó feleség rábeszélése, mert Pekry Lőrincz, élete vége felé visszatért eredeti vallására.

Íme így nyilatkozik ezen család tagjaiban, mindig a második ízben, anyagi ágon az irodalom-kedvelés!

B. Jósika Mária azonban nem fejezte be a Petrőczy Szidónia által megnyitott díszes sorozatot, mert az ő másodunkája, anyai ágon, gróf Wass Ottilia, most élő költő nőink egyike; s az ő másodunokája gróf Kún Géza. Olthatatlan tudományszereteténél lehetetlen rá nem gondolnunk ősanyái nemes hajlamára, amely koronként ily meglepő következetességgel tért vissza.

 

*A Magyar Athenas, Bod Péter összeállításában megjelent irodalmi lexikon, amelyben a szerző 528 író életét és munkásságát ismerteti. google

 

 

 

Réthy Lajos: „Székelyföld" —Orbán Balázs 6 kötetes műve. — 1868. 238.

Lapok és folyóiratok sokat emlegették mostanában a fenn címzett vállalatot; magunk is emlékeztünk felőle már néhányszor.

A székelyföld és székely nép iránt él e haza lakóiban egy vágy szerű rokonszenves vonzalom. Alapja annak még Ázsiában meglehetett, ahol lobogó tüzek körül, lengő sátrak alatt dalnokok beszélhettek a hős testvérekről. Attila nagy birodalmának összeomlása után is meg tudták őrizni nyelvűket és szabadságukat. De ha nem is ily messziről öröklött vonzalom, indokolhatná azt bőségesen a székely népnek Magyarország alakulása óta átélt története.

 

Báró lengyelfalvi Orbán Balázs (Lengyelfalva, 1829. február 3. – Budapest, 1890. április 19.) író, néprajzi gyűjtő, országgyűlési képviselő, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja.

 

B. Orbán munkája Előszavában így szól e nép és föld felől:

 

„E roppant havasoktól körített, sok helyt ős erdőktől borított országrész az, mely az anyaország központjától félre esvén, vasutakkal még nem bírván, a magyar királyság legelzártabb, legismeretlenebb pontja.

E föld és nép valóban méltók a tanulmányozásra minden foglalkozású ember előtt.

Az államférfi leendő politikánk és országos működésünk egyik erős támaszát találja bennük. A nemzetgazdász előtt az ásványokban, fában és ásványos vizekben rendkívül gazdag talaj lesz értékes. Mindezeknél nagyobb érték: a székely föld munkabíró, munkaszerető és tanulékony fiai.

A történész és régész dús anyagot találnak elmélkedéseikhez a sok építészeti emlékben. Aki pedig a szépet, a nemes élvezetet keresi olvasmányaiban, annak is kincstár e nép és föld ismertetése. Azé a földé, melynek majd minden rögéhez hagyományok, mondák, nagy tettek emlékei és magasan járó képzelem alkotásai: tündérien szép mesék vannak kötve.”

 

B. Orbán szóban forgó nagy munkájában mind e szempontok össze vannak foglalva. A Budapesti Szemle legújabb füzetében így ír felőle egy tudományos ismertető:

„E tudomány szerető férfi egy évtizednél tovább tartott külföldi bujdosása alatt meggyőződött arról, hogy a magyar nemzetre közeljövőben egy nagyszerű világhivatás betöltése vár. Ebben a székely népnek a gondviseléa által szintén tényező szerep van előre láthatólag kijelölve. E meggyőződés szüleménye amaz elhatározás, hogy e népet önmagával, történeteivel, jelen politikai, társadalmi, ipari, vallásos és miveltségi állapotaival, földét s annak természete szépségeit 8 régiségtani tömérdek tárgyait a magyar tudományos közönséggel megismertesae, arra a testvérország és kormány pártoló figyelmét felhívja, ez által egyfelől a nemzet öntudatára felemelőleg hasson, a jövendő küldetéaének fölfogáaára éi betöltésére buzdítsa, egyazeramind azt arra utalva, hogy lelkierőt, reméayt és kitártáét a múlt idők nagy példáiból merítsen; máafelől pedig az e földön még ma fenlevő, de már-már végképi megsem-miaüléanek kitett történelmi régiaégek, emlékek éa hagyományok kikutatáaa, tanulmányozáaa éa tudományos megállapítása által a székely történelem megirhatására régiségtani szempontból mul-hatlanul szükséges, de eddig nem létezett alapot, legalább részben, megadja."

A fentközlöttek után elégségesnek tarjuk szóról-azóra ide igtatni hat köztiazteletben álló hazánkfiának e művet illető fölhiváaát:

„Felazólitá8 „A Székelyföld" czimű irodalmi mű érdekében.

B. Orbán Balázs, ki „Utazás keleten" czimű terjedelméé irodalmi művével már évek előtt közelismerést vivott ki, jelenleg nagy érdekű mít-nlnk végzett be, melyet szakemberek diceérettel mélt i-nyolnak.

A mű „Á Székelyföld'1 czim alatt a magyar királyság ezen klaasikus földjének történelmi, régészeti, népieméi éa természetrajzi kimeritő leírását foglalja magában, mely az iró hat évi tanulmányozásának, e a hely szinén való kutatásainak eredménye.

Várromok, nagyrészt iemeretlenek, melyekről a történelem sem emlékszik, s melyeknek alaprajzok által felvilágosított leírását szerző hozza köztudomásra, városok s régészeti emlékek mintegy 200 fénykép utján előállított képben fognák a mintegy 100 nyomott ívnyi szövegre terjedő munka értékét emelni.

Ily mű előállítására, fájdalom, vállalkozó kiadóink még ma nincsenek, maga a szerző pedig — ki e vállalatért éveit áldozta — tudományos irodalmunk mostani pangásában önerejére hagyatva, hasznos fáradalmaínak czél ját nem érhetné. Ideje azonban, hogy a társulati szellem, mely az anyagi téren hazánkban is mindinkább ébredez, a nemzeti művelődés követelményeinek, 8 egyesek ezt előmozditó törekvéseinek is segélyére siessen.

Mintegy 3000 forintnyi összeg volna szükséges arra, hogy a „Székelyföld" czimű érdekes munka írója képesítve legyen műve közrejuttatására.

Ez összeg pedig egyesek nagyobb áldozatai nélkül akként lenne előállítható, ha 250 oly részvényes, illetőleg előfizető találkoznék, kik a 6 kötetnyi munkának 12 forintra menő előfizetési diját előlegesen letennék.

Tisztelt hazánkfiai ezen előfizetés által tudó mányoe irodalmunkat érdekes és hézagpótló munkával fogják gyarapítani, melynek horderejét nem kevéssé fokozza az, hogy oly néptörzs történelméről s viszonyairól szól, mely harczias dicső múltja által, a magyar királyság történelmének ős időktől óta egyik legkitűnőbb tényezője volt.

A munka hat kötetből áll, melyekből öt az öt székely széket, a hatodik a nagyszámú székely telepek által lakott Barczaságot tárgyalja; mindenik kötet önálló egészet képezend, s mindenikhez 30—40 kép lesz csatolva, melyek a székelyföldi nevezetesebb városokat, történelmi vagy műrégé-azeti tekintetben érdekesebb pontokat, várromokat, azok alaprajzait, feliratokat, népviseleteket etb. ábrázolják.

Hazánk átalakulás alatt állván, az önismeret legfontosabb feladataink közé tartozik; azért most inkább mint valaha szükséges a hasonló irodalmi vállalatok lehetővé tétele, miután a nevezett czél ezek által jelentékenyen előmozdittatik.

Rajtunk áll, hogy a Székelvföldet ismertető I jelen munka léteaüljön, 8 illuatratíója a műigé- ' nyéknek megfelelő diszszel állittathasnék ki.

A befizetés az aláírással egykorulag történik…

Egyesek ie lesznek bizonynyal sokan, a kik e művet fölkarolják,,—annál inkább kaszinók, táraulatok, közkönyvtárak. Ceik annyit akarunk még megjegyezni, hogy a kiállítás annál diszeeebb lesz, mentől számosabban jelentkeznek a pártol >k. ; Az előfizetési összeg nem fog soknak 1 itszani, ha meggondoljuk, hogy mintegy 200 eredeti szép, máautt nem haaznált képpel leaz díszítve e vállalat.

 

 

 

Orbán Balázs: SCHULCZ FERENCZ, (1838-1870.)

1870. 47. 601. címlap

Minél kopárabb a tér, melynek közepén egy magas sudár emelkedik égnek, annál nagyobb a veszteség s annál kiáltóbb ismét a pusztaság, ha az egyetlen törzset is kidönti egy váratlan zivatar. Ilyen érezhető s egyhamar nem pótolható veszteség érte hazánkat a maga nemében páratlan műépítészünk Schulcz Ferencnek élete legszebb korában bekövetkezett halálával.

Schulcz Ferencz 1838. március 12-kén Pécsett született, hol Pestről oda származott atyja ácsmester és gépész volt. A éves fiú a bécsi műegyetemre ment, s onnan ismét hat év múlva a bécsi akadémia építészeti osztályába lépett át. 1862-ben a Milánóból meghívott Schmidt Frigyes építészeti főtanácsosnak lett tanítványa. Rómer és Henszlmann társaságában Szatmár- és Máramaros megyék régiségei kutatására küldetett ki, mely alkalommal készített jeles rajzai az akadémia birtokában vannak.

Bejárta Németországot, Svájcot, Olaszországot, Nápolyt, Szicíliát, Francia-és Spanyolországot. Mindenütt meglátogatta és tanulmányozta az építészeti intézeteket, felkereste ez országok műemlékeit.

1869-ben adta ki „Denkmaler der Baukunst in Originál-Aufnahmen" című munkájának 1-ső füzetét, mely a spanyolországi Gerona műremekeinek leírását s azoknak 25 képben bemutatott rajzait tartalmazza. E mű egyidejűleg jelent meg német és francia nyelven.

1868-ban, midőn a vajdahunyadi várnak, restaurációja elhatároztatott, Schulcz hivatott meg. Kedvenc eszméje volt, a bécsi műakadémia mintájára hazánkban is egy műépítészeti osztályt szervezni a József-műtanodánál (BME), s ott magának segédeket és utódokat képezni. A közoktatási miniszter Schulcz Ferenczet nemcsak műegyetemi tanárrá nevezte ki, hanem az országos régiségi osztály elnökségére is őt nézte ki.

A tudományos és országos elismerésnek e megnyilvánulásai azonban elkéstek, s csak a koporsó díszítésére szolgáló virágkoszorúk voltak. Az oly szép jövőre hivatott s hazájának még oly szükséges fiatal élet elhervadt, folyó év okt. 21-kén.

 

 

 

 

Réthi Lajos: Levelek a magyar birodalom keleti széléről. 1868. 238. III.

(A Brassó vidéki csángó atyafiak.)

A TÁRHÁZ. rovatban, az 1870. 48. oldalon is megjelent ugyanez a szöveg. A I., és a II rész viszont nem található. B. G.

 

Brassótól északra, a tömösi szorostól a bodzáiig, épen a határszéli havasok alján húzódik hét falu; már neveikből kiérzik, hogy magyarfajta ősök vetek meg alapjaikat; neveik ezek: Pürke-recz, Zajzon, Tatrang, Hosszúfalu, Csernátfalu, Türkös, Bácsfalu. — A Barcza másik felén, Brassótól délnyugatra, van még három: Apácza, Krizba, Újfalu; szokásokra, nemzetiségre, birtokviszonyokra, közigazgatási szervezetre épen társai az elébbi hétnek. Ezek együtt képezik Brassóvidék 10 magyar faluját.

Ezen községek közül legfölebb Apáczát és Zajzont ha hallotta emlegettetni soraim legtöbb olvasója; az elsőnek nevét emlegetette tette Apáczai Cséri János, magyar philosophus, — a másodikét szegény Zajzoni Rab István, korán elhunyt költő. Pedig van ok rá, hogy mindvalamennyit ismerje, mindvalamennyire testvéri gondját forditsa az összes magyar nemzet. Nemzetiségét több századon át annyira ellenséges körülmények közt őrizte meg ez a nép, hogy csodának tekinthető annak megőrzése; nyelvben, szokásban sok olyan ős vonást tartott meg, a melyek másunnan kivesztek; és a fejlődésnek minden képességét birja lelkében.

Eredőtök felől többféle vélemény uralkodik; I némelyek aKirályhágón túlról jött magyar telepnek, némelyek székely gyarmatnak tartják; vannak, a kik a moldvai csángók testvéreit keresik bennök; Ők maguk egy folyamodásban, a melyet 1868 végén adtak be a közoktatásügyi magyar minisztériumhoz, óesenyó'-eredetüeknek vallják magukat.

Abban megegyeznek mindnyájan, hogy a 15-dik siázad közepe tájától laknak ezen helyen. B. Eötvös minisztert, midőn legutóbbi körútja alkalmával meglátogatá őket, igy üdvözlé egyik papjok : „Nagy Lajos király óta laknak itt őseink; Nagy Lajos király óta soha sem volt akkora ünnepe eme községeknek, mint a mai."

Nagy ünnep lehetett bizony szegényeknek, hogy magyar miniszter magyar nyelven szól hoz-zájok, mert Nagy Lajos király óta csak német rendeletet kaptak ők minden felsőségtől. Biráik és közigazgatási főnökeik Brassó város haszonbérlői voltak egészen a legújabb időkig, a kik mindenféle jogot és előjogot kiméletlenül gyakoroltak felettök. Azurbériség,meg8zünte óta előbb osztrák beczirket képeztek; azután visszacsatoltattak Bi-assó városhoz; annál törvénykeznek német nyelven; az küld számokra saját városi tanácsosai közül közigazgatási inspektorokat. Nagy kegyességet tett velők Brassó város, midőn nem régiben megengedte, hogy a vidéki bizottságba két-három tagot küldjenek. Ezzel azonban a közigazgatásra csupán névleges befolyást nyertek, mert a vidéki bizottságnak épen annyi tagja van a városból is, mint a vidékről, és természetes, hogy a városiak mindig jelen vannak mindnyájan és mindig többségben ; de máskülönben is hogy merne szembe állani a szegény jegyző és biró a nagyságos tanácsosokkal, inspektorokkal! Aztán az egész vidéki bizottság hatásköre felette szűk: közigazgatási hivatalnokai választására épen nem foly be; hanem választ a város tanácsot, a tanács aztán inspektorokat nevez ki kebeléből a falvak számára. A török hódoltság alatt lehettek hasonló állapotban hazánk más részei.

Én nem vádolom (a szász urakat; a humánus, szorgalmas, rendszerető szász urakat nem vádolom én sehol; hanem erre az intézményre csakugyan kimondom, hogy korunkban vérlázító. És szeretném megkérdeni az ő náluk mulatott Charles Bonért, meg az uj „Pressének" ama hiros levelezőjét, a ki egyebet sem tud, csak az erdélyi mivolt szászok olnyomatását hirdeti a barbár magyarság által, — szeretném megkérdeni, hogy hol mutathatnak példát, a hol magyarok gyakorolnának hasonló hatalmat szászok felett, mint a minőt Brassó tiz faluja felett a szász urak gyakorolnak. Pedig az a magyarság számra nézve is nagyon tekintélyes. A tiz falu összes lakossága 32—34 ezer; abból 18—20 ezer a magyar, a többi román. Egyházilag, ha szabadelvűbben is, de idegen nyelven, idegen szellemben kormányoztatik ez a nép; minthogy evangélikusok, az erdélyi evang. superintendentiahoz tartoznak; az pedig egészen szász. Nem is látott a tiz falu népe Nagy Lajos király óta egyházi körrendeletet magyar nyelven. Ilyen felsőbbségek alatt aztán nem is fejlődött ebből a népből semmiféle értelmiség. Egy-két pap, egy-két jegyző most kezd az ő fiaikból telni ki; papot rendesen vagy a magyarországi evangélikusok közül, vagy olyan szászt kaptak, a ki tudott valamit magyarul; jegyzőik nagyobbára I Brassó fiaiból teltek ki. A tanitóság nem olyan | kapós, arra alkalmaztak egy-egy református székely embert is.

Nem csoda-e, ha ilyen körülmények közt ez i a nép megőrizte nemzetiségét? És nem roppant | veszteség-e az összes nemzeti és országos mivelt-ségre nézve, hogy ebből a tehetséges népből, a viszonyok nyomása alatt oly kevés értelmiség fejlődhetett?

Meg lehetne kérdeni, hogy ilyen szabadelvű

alkotmány alatt, amoly minden nemzetiség kifejlődésére széles tért nyit, a mely egyik nyelv használata elébe sem vet korlátokat, szabad-e eltűrni, hogy egy összefüggő területen lakó 20 ezer (a brassóvárosiakkal együtt 24 ezer) magyar — idegen nyelven kormányoztassák; hogy az országos kormánytól magyarul érkező intézkedéseket, az országos törvényhozás által magyarul alkotott törvényeket elébb lefordítsák németre és ugy közöljék ezekkel a magyarokkal. De tán segitni fog ezen a megyerendezés. Egyházilag hogy ki segit, mikor és mimódon, azt nem tudom. Legtermészetesebb volna, hogy az erdélyi evang. suporinten-dentia állítson ezek számára egy magyar esperes-séget. Könnyebb egy esperestől megkövetelni, hogy németül is tudjon, mint 20—22 ezer földnépétől. Nem is tudom, hogy ennek mi állana útjában; és ilyen buzgó nép, az egyháznak ennyi hű tagja, meg a méltányossági tekintetek megérdemelnék a superintendentia figyelmét.

Daczára elhagyatottságának, daczára azon körülménynek, hogy rendkívül szűk határra vannak szorítva: a mint ők kifejezték, Tisza Kálmán geszti kortje jóval nagyobb, mint az összes hét falu birtoka, — ez a nép mégis sokat tett nemzetisége fenntartására. Temploma van, egyet kivéve, minden községben; abban is épül már; iskolát pedig olyat állított minden községben, hogy mesz-szeföldön ritkítják párjaikat vármegyei helyeken, — és mindazt önmegrovás utján a nép, idegen segítség nélkül. Erdészetből, baromtenyésztésből, gazdag szász községek földjeinek részében mive-léséből tartják fenn magokat a jó csángók, és köz-czéljaikra többet áldoznak, mint nagyon sok, terjedelmes határon dúskáló község.

Sokat írhatnék még ismertetésül; de legyen elég most, befejezésnek annyi, hogy a közoktatási miniszter teljes gonddal fordult már ezen nép felé: körútja alkalmával meglátogatta őket; utóbb 1000 darabnál több tankönyvet küldött gyermekeiknek ajándékban, és megígérte azon kérelmök teljesítését is, hogy számukra egy felsőbb népiskola állíttassák.

Nem is üdvözölhették a közoktatási törvényt nagyobb örömmel sehol, mint ez a ,nép a hogy üdvözölte; megváltót látott abban. És daczára a sok akadálynak a tízből hét község már átalakította evang. felekezeti iskoláit községiekké.

Kétségkívül lesz gondja a belügyminiszternek is rajok, már csak azon körülménynél fogva is, hogy birodalmunk délkeleti sarkán ők képezik aj.eg-szélső magyarságot, még pedig egy összefüggő csoportban.

 

 

 

 RÉTHI LAJOS. Egy német ember magyar   leánya. Elbeszélés 1875. 19, 34, 50.

 

I.

1849 őszén a többi között Klettermann Villibáld is fölkerekedett a szép stájer földről, s elindult új hazát keresni kelet felé.

Ottan keleten, a szomszéd Magyarországon nagy hivatás várt reája. Lázadó alattvalókat kellett császár iránti hűségre szorítani; ázsiai barbárságot német kulturává változtatni; pengő sarkantyús csizmát fölcseréltetni a lippegő kalucsnival. Rászoktatni az embereket, hogy a Rákóczi-indulón ne lelkesedjenek, a „Gott erhalte" hallatán imádkozzanak.

Klettermann Villibáld hivatást érzett a nagy föladat betöltésére, mivelhogy annak jutalma jóllét, hatalom és tekintély lesz.

Még csak egy esztendővel elébb az ő szíve is földobogott a század nagy eszméiért, melyeknek szolgálatában ezrek ontották vérüket. Ah, balgaság volt az a lelkesedés. Szégyellnie kellett, hogy ő is osztozott benne. A rend győzött, az istentől adott tekintély helyreállott mindenütt; akik föltámadtak az ellen, azok földönfutóvá válva bujdosnak a vadállatok közt, vagy dicstelen sírban elfeledve pihennek.

Boldogok, akik még idejekorán kigyógyultak a paroxizmusból. Most szolgálhatnak a hatalom parancsolatja szerint, s élvezni fogják az élet kényelmeit.

Így nyugtatta meg lelkiismeretét Klettermann Villibáld, s szép nejével és hatéves leányával nagy remények közt költözött a megfékezendő nép közé. A sors azonban bal kézzel kezdi osztani adományait. A szépasszony kedvetlenül, leverten vált meg hazájától; útközben a ködös őszi lég s a jövő bizonytalansága nyomasztóan hatották rá. Állomástól - állomásig kimerülten érkezett; s éjjelei sem voltak megnyugtatók, mert hol véres fegyveres lázadókról, hol torzonborz szegény legényekről álmodott.

Az állomáshelyre érkezés után nem sokkal kérni kellett a lenézett, igába hajtott néptől egy sírhelyet a drága hitves számára.

Ah, milyen hamar vált otthonná e föld a fönnhéjázó stájerre nézve, az elmozdíthatatlan sírhalom honosító hatalmánál fogva!

A kis leány nemsokára iskolába került, élénk kedélyű magyar leánykák közé. Gúnyolták volna, amiért nehézkesen és félszegül ejti ki a magyar szavakat: gyűlölték volna, amiért német, mert németek hoztak annyi gyászt és bánatot majd mindenik családra. Búsongó nagy kék szemei és fekete gyászruhája megóvták a gúnytól, gyűlölettől; hiszen neki is van gyásza és bánata. Vonzódtak hozzá, beszélgetni tanították, családi körülményeiről kérdezősködtek, különösen azok, akik hasonlókép gyászruhába voltak öltözve.

— A te édes anyád miért halt meg? kérdezte egykor Vilma.

Ö szegény nem tudta, hogy miért halt meg; csak annyit tudott, hogy az isten magához hívta.

— Látod — folytatta Vilma — az én édes apám azért halt meg, mert a németek megölték. Azután elvették házunkat, elvették teheneinket, lovainkat, szőlőnket, búzánkat, még az asztalokat és a székeket és a tükröket is elvették. Most mi Zsáni néninél lakunk, az ő házában; ő ad ennünk, nekem és édes anyámnak is; ő ad nekünk mindent, még ezt a köntösömet is ő csináltatta.

Aranka is, akinek oly bánatos nagy kék szemei voltak, mint neki, elbeszélte saját szomorúságának okát.

— Az én édesapámat megfogták és börtönbe vitték Josephstadt*-ba a németek. Régebben bent laktunk a piacon, abban a nagy házban, amelyben most ti laktok.

 

*Hajdú Lajost több polgári elítélttel együtt 1852. május 27-én Olmützből Josephstadt-ba szállították. Itt is folytatta az 1848/49-es szabadságharcban tevőlegesen részt vett hadifoglyok számbavételét, rögzítve a rabságban sínylődők neveit, "vétkeit", büntetési tételeit. A külvilág ezekről a mártírokról is a Vasárnapi Újságból szerezhetett tudomást, a kiegyezés után.

Hajdú Lajos részletesen beszámolt a börtönviszonyokról, a bánásmódról, a foglyok mindennapi életéről, amelyről a külvilág szinte semmit sem tudhatott.

 google

 

 Most kiint lakunk a város végén. Édesanyám sokat varr és nagyon sokat sir. Egy úr nem fizetett az ingek varrásáért; azért nem vehetett nekem új cipőt, pedig ez, mely a lábamon van, már nagyon rongyos. Az én zsebemben is van tíz krajcár; de ezzel nem szabad, hogy édességet vegyek, mint te a tiéddel; hanem mikor hazamegyek az iskolából, egy krajcárért veszek sót, négyért kenyeret, kettőért tojást, háromért fejér cérnát. Ma kenyérlevest ebédelünk.

Szegény Klettermann Marika oly szomorú, oly ijedelmes történeteket hallott kis társnőitől, hogy a szíve majd meghasadt bánatában.

Mikor az iskolának vége volt, Arankát magával vonta; saját tíz krajcárjából vásárolt almát és süteményt; mindennek felét Arankának adta. Másik feléből Vilmát szerette volna megkínálni, de annak erős fekete szemei s aztán az iszonyat, hogy atyját a németek megölték, tartózkodóvá tették irányában.

Zűrzavaros képek zsibongtak a kis leány fejében. Hogy atyja és ő és áldott jó anyja is, aki a temetőben fekszik, németek áldozata voltak. Azt tudta, s azon mostanig épen nem talált titkolni vagy szégyellni valót. Hanem mostanában annyi rosszaságot hallott a németek felől, hogy semmiképp sem tudott tisztába jönni ítéletével. Bizonyosan nagy gonoszság volt egyik kis leánynak atyját megölni, a másikét fogságba zárni, mikor azok semmi rosszat nem cselekedtek. És őt bizonyossá tették Aranka is, Vilma is saját atyáik különös jósága felől. De hát miért bántották őket a németek, ha olyan nagyon jók voltak? Marika szomorú és nyughatatlan volt, a finom tésztás sütemények nem örvendeztették, kis madarának csevegése nem vidította föl. Atyjára, mikor az este haza jött. aggodalmasan tekintgetett.

Klettermann azt hitte, hogy szép gyermeke beteg, ölébe vonta, kényeztette, baja után tudakozódott.

A kis leány nyughatatlansága végre sírásban fakadt ki, zokogva kérdi atyjától: Ugye, te nem ölted meg Vilma apját, nem zárattad el az Arankáét; ugye, ez a ház. a székek, asztalok, tükrök, s ami itt van, mind a miénk, s nem Arankától vagy Vilmától vetted el?

Klettermann megdöbbenve hallgatta leánya kifakadását. Szelíd kérdezgetéssel kipuhatolta lelki harcának minden indító okát. Megnyugtatta, hogy ő bizonyosan nem ölette meg a Vilma atyját, nem záratta el az Arankáét, s egyik anyjától sem vett cl semmit. A kis leánynak ez nagy megnyugvás volt Imádkozva adott hálát elalvás előtt a jó istennek, amiért ő és atyja nem részesek abban a sok rosszaságban, amelyeket más németek elkövettek.

Az atya elméje pedig ugyanezen időben afölött töprenkedett, hogy ez a világ. amelyben él, annyira ellentétes, annyira ellenséges, hogy találkozási és engesztelődén pont nem található. Gyermekét nyilvános intézetben többé nem nevelheti, mert megmérgezné kedélyét az idegen érintkezés, sőt neki, az atyának is, emelkedése útjában állhatna egy forradalmi eszméknek hódoló gyermek. (Folyt, köveik.)

 

II.

 

Klettermannak már régebben tudomására jutott, hogy a városban egy katonatiszt özvegye él, gyermektelen, születésére nézve csehországi német. Azt fölkereste, házához fogadta, Marika nevelését egészen arra bízta.

A kis leány vágyott volna elmenni az iskolába, már csak azért is, hogy megmondhassa kis társnőinek, miszerint nem az ő atyja szerezte bánatukat, de többé nem volt szabad oda mennie.

Egy szerzetes följárt hetenként néhány órára, s vallásra, történelemre és földrajzra oktatta német nyelven. Azonkívül minden ismeretét Stefanie nénétől nyerte; minden társasága, leszámítva a koronként változó szolgálókat, belőle állott.

Klettermann teljesen megnyugodott, hogy leánya nevelését most már kifogástalanul intézte cl. Aggodalom nélkül fordította minden gondját hivatalos teendői betöltésére, s élvezte szűkre szabott társasköre örömeit.

Stefi néniben a kis leány valóban második anyát talált. Annak nem volt gyermeke soha; most már nem volt senkije; lelkének összes szeretetét a meleg kedélyű kis leány körül csoportosította.

Hosszú téli estéken, ha Klettermann nem volt otthon, vagy unalmas őszi vasárnapokon, vagy illatos nyári délutánok sétáin a temető fái alatt elbeszélte sorra, elbeszélte sokszor az öregasszony saját életének egész történetét.

Elmondta, hogy atyja tekintélyes kereskedő volt; az ő kezéért sokan vágytak. Azok közüd egy most tekintélyes főhivatalnok, egy más vagyonos kereskedő. De neki egy sem kellett, amióta megismerte a szép magyar huszártisztet, Bekecsi Ágostont. Milyen volt az, mily szép, mily deli, őt mily forrón szerette: magyar főúri kisasszonyokat mellőzött el miatta. Jól esett az öregasszonynak ezt minél többször elmondani.

Aztán csakugyan egymáséi lettek. Néhány év múlva férje nyugalomba lépett; itthon megelégedve boldogan éltek, s csak azért imádkoztak, hogy szemüket egyszerre zárja be a halál álma. Gyermekük igaz nem volt; de azon község népe, melyben férje nemesi birtokán éltek, őket gyermeki ragaszkodással szerette. A szomszédok s a rokonok is jók voltak: ő büszkén vallotta magát magyar asszonynak.

Mikor aztán elbeszélte, hogy ezt a kifogástalan nagy boldogságot miképp tette semmivé 1848, — olyankor mindannyiszor sírtak mind a ketten. Jobbágyaik fölszabadultak, férje újból katona lett s Berezel vezetése alatt küzdött a rácok ellen. Talajokat Urbán felégette, az őt kísérő lándzsás nép udvarukat kifosztotta, összerombolta. Ő bujdosva mentette meg életét. Bár az is oda veszett volna, mielőtt megjött az iszonyú hír, hogy vitéz férje a ..római" sáncokon elesett.

Marika előtt nyitott könyv volt az öregasszony egész élete. Hanem abból is azt tanulta, amit az iskolában kis társnőitől: hogy itt boldog és szép élet volt, amíg a németek el nem jöttek s össze nem rontották.

Zsuzsi szolgálónak a kedvese katona volt, messze innen; nem önként ment, hanem kényszerítve vitték el Talián-országba vagy Galíciába. Zsuzsi ajakáról ki nem fogyott a bús dal, és Marika azt mind nagyon szépnek találta, mind megtanulta.

Stefi néninek nem sok ismeretsége volt a városban, mert csak a forradalom lezajlása után költözött vide. Szomszédság jogán ismerkedett meg János István tímármester családjával. Az a család jó indulatot tanúsított irányában; míg idegenül, özvegyül a szomszédjában lakott. Azt utóbb is gyakran meglátogatta, sőt, Kletterman engedelmével, Marikát is magával szokta vinni.

A tímár mesteréknek nem volt gyermekük, egy leány rokonukat tartották és nevelték, az két évvel lehetett idősebb Marikánál.

A Jánosék Katájával Marika lassanként barátságba jutott. Annak mondta el bizalmasan a néni életének nagy titkait. Együtt siratták el sokszor a szépv a jó, a vitéz huszár kapitányt Bekecsi Ágostont. Ha deli fiatal embereket láttak az utcán, együtt találgatták, hogy vajon ehhez, vagy amahhoz hasonlított-e jobban Bekecsi Ágoston.

Kata pénzért varrt és hímezett, ez utón bejáratos volt a városi előkelő házakhoz. Marikát rendkívül érdekelte tudni, hogy miképpen élnek, mivel foglalkoznak azok, akiknek házaiban ő soha sem járt.

Katának a nevelő atyjával ismerős diákok szép könyveket hoztak olvasni, azokban bűbájos dalokat talált Marika a hazáról, nemzetről, szerelemről. Kata dallamát is tudta soknak, s Marikát mindenikre megtanította, meg még arra is, hogy:

„A virágnak megtiltani nem lehet,"

Volt neki otthon sok drága könyve. Atyja megvette rendre, névnapi és újévi ajándékul Schillert, Goethét, Uhland*-ot, Grrillparzer**-t. Hanem azok tartalma hideg betű maradt, míg a Kata dalos-könyveiből a körülötte mozgó és általa csak félig ismert, inkább sejtett élet egész elevensége szólt szívéhez.

 

*Johann Ludwig Uhland (Tübingen, 1787. április 26. – Tübingen, 1862. november 13.) német költő, irodalmár, jogász és politikus volt.

 

**Grillparzer Ausztria egyik művészileg legsokoldalúbb és emberileg legellentmondásosabb képviselője volt. Egy befolyásos bécsi jogásznak, Wenzel Grillparzernek († 1809) és Anna Franziska Grillparzernek († 1819, öngyilkos lett) gyermekeként született. Önéletrajzában is megemlékezett arról, hogy két különböző én lakozott benne.

*

Klettermann teljesen meg volt nyugodva, hogy gyermeke alázatos alattvalóvá, csendes kedélyű jó német leánnyá növekedik az öreg német asszony vezetése alatt. Abból a gyermekből pedig kifejlett szép csendesen egy rajongó kedélyű magyar honleány, érzésben, vágyban, gondolatban kifogástalan magyar hajadon.

 

III.

 

Klettermann előkelő hivatali állást foglalt el; leánya szép volt. Ahogy a leányka növekedett, mind sűrűbbek lettek a háznál a városban állomásozó katonatisztek és az ifjabb hivatalnokok látogatásai.

A tisztek csevegtek, élcelődtek, könnyelmű kalandokat beszéltek el; a hivatalnokok feszes, szabatos, kimért fogásokkal udvaroltak a leány körül. De szívéhez szólani nem tudott egyik sem.

Oh, az a szív tele volt már egy más alakkal, amelyhez, érezte, hogy hű marad az életben és a halálban.

A múlt nyáron történt egy szép júliusi vasárnapon, hogy Stefi néni és Ő sétálni mentek a temetőbe. Annak bejáratánál János Istvánnéval és Katával találkoztak, együtt folytatták a sétát. A két asszony leült egy pázsitos halom mellett, s imakönyveikbe mélyedtek. A leányok sírtól sírhoz lebegtek, a kövek felírásait olvasva, a virágokat szemlélve, egy-egy gondosabban ápolt halomnál a fölvert gyomot tisztogatva.

Egyszerre csak lecsüngő akáctól fedett sírhalom oldalán egy olvasó ifjúra bukkantak. Marika megrettent, de Kata ismerte és köszöntötte. Virágos Andor meglepetve ugrott fel; majd megkínálta a leányokat, hogy üljenek le egy kissé; ha hallgatják, ő felolvas valamit Jókainak nála lévő beszélyeiből.

Nincs csábítóbb helyzet, mint ha szép ifjú szépen olvas fel szívhez szóló történetet fiatal leányok előtt. A könyvre szegezett szemek, s az indulatok változó hullámzásai eszményivé magasztosítják az arcot; míg a nagy író bűvös szavaival leirt megható történet dallamosan ömlik a szép ajkakról.

A leány nézi figyelemmel és változatlanul az olvasót. Amit hall, az szívéhez szól; az is amit lát is. A hallott eszmék elfoglalják gondolatát; a hang sokáig cseng még fülében, s az arc bevésődik szívébe mindörökre.

Virágos Andor mind jobban hevült a felolvasás alatt. Érdekes volt az elbeszélés is, melyet fölolvasott, de delejezte mind érezhetőbben a ráfüggesztett leánytekintet. Marika úgy érezte, mintha lebegne a mindenségben, véghetetlen és tiszta gyönyör közt.

Mikor az elbeszélésnek vége lett, Marika lesütötte szemét és megrezzent, mintha bűbájos álomból ébredne.

Az ifjú félénk zavarral emelte föl tekintetét. — Nagyon szép volt — monda amaz. Ez nem tudta hirtelen, hogy mit kellene mondani.

Kata kitörült egy könnycseppet, s gyorsan fölugrott, mert eddig már aggodalmaskodnak a nénik. — Eljönnek még valaha a temetőkertbe? Én máskor is hozok szép könyveket — szólott az ifjú lágyan, epedően. Tekintete találkozott a Marikáéval, mind a kettőé szívébe hatott a másiknak.

Ezt a tekintetet, azokat az édes csengésű szép ajkakat s a lángoló eszményi arcot nem tudta elfeledni Marika a katonatisztek elmés csevegése és az atyjának alárendelt hivatalnokok kimért udvarlása között.

Sőt mind jobban-jobban gyűlölte a katonát és a hivatalnokot, mert azok lenézően s ellenséges indulattal szólottak a magyarok felől, s azokat a magyarok jogtalan elnyomóiknak tekintették.

Klettermann is kezdett foglalkozni már leánya férjhez adásának gondolatával. A leány sorsa végül is az; s a szerencsét. mikor mutatkozik, nem szabad elmulasztani. Most még választhat a kérők közt.

Ki tudja mi lesz, ha a magyarok szabadsági törekvésének gyorsan növekvő árja el találja söpörni az ő hivatalos állását!

 

 (Vége)

Stefi néninek kiadták az utasítást, hogy Marika mostantól kezdve nagy leánynak tekintendő. A háztartás a szerint rendezendő, hogy vendégeket fogadhassanak. Néhány jó érzelműnek ismert úri családnál látogatást kell tenni. János Istvánék látogatása pedig a gyermeknek megjárt, de nagy leánynak az őt megillető társas-körben kell mozognia. Végül kijelentette az apa. hogy a tél folytán nyilvános bálban is be fogja mutatni leányát.

Marikát ezek a változások kellemetlenül érintették. A bizalmas barátnőt nélkülözni kellett, s az új ismerősökkel nem tudott bizalmassá lenni. Nagyobb szenvedés volt ennél, hogy Virágos Andorral nem találkozhatott. Látta ugyan őt naponként az ablakból, mert ugyanazon időben tette mindig sétáját, s ő olyankor el nem mulasztotta volna az ablaknál lenni; látta néhányszor a piaci zenén is, de nem szólhatott vele.

Oh, pedig mennyi elmondani valója volt, elmondhatatlan sok, azt sem tudja, hogy mi.

Csak annyit tud, hogy szeretne mindig mellette lenni, mindig vele beszélni, mindig az ő szép szemeibe nézni.

Elérkezett végre a rettegett s az óhajtva várt bál napja. Vajon ott lesz-e Andor? Vajon fog-e hozzá szólani? Vagy talán szóra sem méltatja a gyűlölt németek egyikének leányát?

Marika szíve dobogott, midőn életében először belépett a fényesen világított bálterembe. Hát ott bent mily hevesen dobbant meg, midőn Andort megpillantotta és maga felé közeledni látta!

Melyik leány nem rajzolta képzetében az első bált tündéries szépnek? Marika a valóságban még a képzeletbelinél is sokkal szebbnek találta. Akkor volt ez, amidőn délceg nemzeti viseletünket ismét elővettük. A férfiak megannyi leventék, akiknek sorsuk küzdelem és győzelem. A leányok mind mintha regénybeli ős kastélyok kisasszonyai volnának, akiknek minden egyeséért seregenként versengenek a lovagok.

Ott volt Vilma is, a gyermekkori tanulótárs, magas büszke szépség, boglárok és ódon drágakövek emelték ragyogását. Atyjának elkobzott birtokát visszaadta a hatalom, ő a vidék legvagyonosabb leányai közé tartozott.

És ott volt Aranka, akivel Marika csemegéjét megosztotta volt iskolai élete utolsó napján. Egész lényén derült öröm fénye tündökölt. Most már nem elhagyatott többé, mert atyja kiszabadult a fogságból, s előkelő helyet foglalt el a város ügyvédei között.

És a többi is mind oly boldog, büszke otthonias, mintha ez a fényes világ csupán csak érettük volna teremtve, s mintha az ő világuknak mindig ily fényesnek kellene lennie.

A német ember leánya úgy érezte, mintha a legújabb párizsi divat szerint készült öltözetében utolsó és idegen lenne eme fényes társaság között. De íme, Andor mégis eljött, e tündér-sereg közt sem veti meg az egyszerű leányt. Oh, mily nagyon jók ezek a magyarok, mily kitűnő nemes mindenik!

Andor táncot kért és Marika szeretett volna a föld alá bújni, mert már előre le volt foglalva az egész táncrendje. A katonatisztek és hivatalnokok otthon a háznál osztották föl maguk közt minden lehető táncot, s neki atyja jelenlétében adván tudtára, nem mondhatott ellent.

Andor neheztelt a megfeledkezés miatt, és Marikának szívébe nyilallott ez a neheztelés. Olyan szépen, olyan meggyőzően kérte, hogy bocsásson meg, most az egyszer; többé soha sem lesz oka neheztelni, hogy Andor neheztelése eloszlott s biztatva súgta: azért mégis táncolunk mi ma együtt.

Oh, nagyon jók és nagyon nemesek a magyarok!

Éjfél körül a második francia négyes után csárdás következett. Willczek adjunktus, akivel Marika ezt a franciát táncolta, körültopogta vele a csárdásban is a termet. Úgy tartotta, hogy illedelem szerint az bőven elég, s letette táncosnéját. Mint a villám pattant oda Andor; nem is kérte, csak elragadta a dobogó szívű leányt, mit sem látva a megbotránkozásból, melyet az ott álló apa és az udvarlók mutattak ezen illetlen magaviselet fölött.

Mikor először körüljárták a termet, illedelmesen kérdi Andor, hogy szabad-e még egyszer körülmenni. Akárhányszor— rebegte a leányka — s önfeledve lejtettek a részegítő zene hangjain.

A csárdás nagyon hosszú volt, újrázták sokszor. Arra is jutott idő, hogy megkérdezze Andor: szeretsz-e? Arra is, hogy Marika feleljen: igen, véghetetlenül.

 

IV.

Az ifjúság máig forrongásban volt; a hatóságot értesítették ügynökei, hogy a nemsokára bekövetkező évforduló napján azon forradalmi csatának, mely 1849-ben a város alatt vívatott, az ifjúság tüntetésre készü.

Az összes rend- és csendőrség élén Willczek volt megbízva, hogy állja útját a tüntetésnek. Csak azért volt békétlen a buzgó adjunktus, hogy kíméletet parancsoltak. Lőni nem volt szabad; ha a felszólítás és ijesztés nem használ, vissza kellett vonulniuk és jelentést tenni. Pedig ő úgy szerette volna utasítani a csendőröket, hogyha mást nem is, legalább egyet, aki bizonyosan ott lesz, s aki bizonyosan dacol, jól célba vegyenek.

Az ifjúság menete háromszínű lobogók alatt méltóságteljesen vonult át a városon. A Szózatot és a Hymnust énekelték. Útközben gyorsan növekedett a sor, míg beláthatatlan lett.

A város végén Willczek fontos lépésekkel sétált föl és alá csapatja élén. Midőn a menet közeledőben volt, szörnyen hadarni kezdett, „ím Namen des Gesetzes und des Kaisers" követelvén, hogy rögtön szétoszoljanak.

A császár nevének említésére a tömeg egy hatalmas „éljen a király" kiáltással felelt s meg nem állva, csak haladott Willczek méltóságteljes föllépésének dacára.

Öt szegényt besodorták a menet közé, s akarva, nem akarva vitték magukkal, míg végre a városon kívül a réten át elszaladhatott. „Ott fut a nyúl eleibe!" Kiáltotta a tömegből valaki, s hatalmas hahota kísérte a futót.

Willczek jelentést tett a lázadók bőszültségéről és szentségtelen törvény-tiprásáról. Lovas katonaság rendeltetett ki, hogy oszlassa szét a tömeget s fogja el az ellenállókat és fővezetőket. Virágos Andor volt a főlázadó, mert hiszen épen a szabadságról szónokolva találta őt a törvényes rend őrserege.

Marika ablakból nézte a kivonuló ifjúságot. Oh mily szépen illett annak élére Andor deli alakja. Onnan látta Willczek nevetséges visszafutását, s látta nemsokára. mily hányaveti gőggel tért vissza a lovas katonaság fedezete alatt. Szíve elszorult; remegett Andorért.

S látnia kellett azt is, midőn a drága ifjút fegyver között kisérték be, Willczek kihívó vezetése alatt.

— Néni, édes néni, meghalok — rebegte a szegény gyermek, s görcsösen szorította nevelő anyja nyakát.

Stefi néni egyszerre megtudott mindent, ami kikerülte figyelmét mostanig. Nem tudta hirtelenjében mit tehetne jobbat, mint kinyitni az ajtót és az épen felhaladó Willczektől kérdezni meg a dolgok állását.

— Mi fog történni azzal a szegény ifjúval — kérdezte.

— Egy fejjel megrövidítjük a rebellis kutyát — volt a durva felelet.

A szobában egy kétségbeesett sikoltás tanúsította, hogy Stefi néni a legrosszabb vigasztalási módot választotta.

Az öregasszony kötelességének tartotta fölfedezni mindent Klettermann előtt. Ő úgysem oka semminek; ő nem tudja, mikor és miképp támadott e pusztító szenvedély.

A lázban fekvő gyermek nem ismert atyjára; csak Andor nevét emlegette mindegyre, hol kéjes gyönyör közt, hol kétségbeesett félelemmel.

Az apa helyzete lesújtó volt. Gyermekét szerette forrón; mostani állapotáért aggódott. De ugyanakkor fenyegetve látta hivatali állását is épen gyermeke által. Tudta, hogy alárendeltjei közt nem egy a kém és titkos ellenség. Azok eddig is kérlelhetetlenebb eljárást tanácsoltak a forrongással szemben. Ha tudva lesz leánya vonzalma egy elfogott magyar ifjú iránt, az ő eddigi kíméletét épen bűnrészességre magyarázzák.

Akkor aztán a nagyravágyó álmok betelése helyett vehet kezébe koldusbotot egy semmivé lett élet romjain.

Szerencsére Marika láza lecsendesedett; ő magához tért s másnapra föl is kelt. Klettermann cselekedhetett, leánya és saját szerencséje megmentésére egyaránt.

Egyik távoli faluban Stefi asszonynak szegény, de tisztességes rokonai voltak férje családjából. Elhatározta, hogy azokhoz küldi Marikát, míg annak forró szenvedélye és az itteni lázas mozgalom lecsillapodik.

A szenvedő gyermek nem tanúsított semmi ellenállást; csak a búcsúzáskor kérte zokogva és kezet csókolva atyját, hogy legyen kíméletes a magyarok iránt. Azután csendesen és hallgatagon ült a megszokott néni mellett.

A körülötte tomboló fergeteget nem vette észre; s a kocsis kurjongatása is, midőn egy erdő között farkas ment át előttük az úton, csak pár percre kötötte le figyelmét. Mindazoknál ijesztőbb képekkel játszott képzelete.

Megelevenedett lelke előtt, amit régen és csak elbeszélni hallott, hogy Aranka apját ágyából ragadták ki, s megkötözve hurcolták a zordon josephstadti börtönbe; hogy a Vilmáét vesztőhelyre vitték és főbe lőtték  a németek. Még a rég feledett Zsuzsi szolgáló is eszébe jutott, akinek kedvesét Galíciában tartják kényszerített katonának.

S mindezen képek mellett állandóan zúg füléljen a Wilczek embertelen jóslata, hogy: egy fejjel megrövidítjük a rebellis kutyát.

Betegen és összetörve érkezett Stefi néni rokonához. Oly nagyon hasonlított átázása ahhoz, amelyet szegény anyja tett volt ebben az akkor idegen országban. Stefi néni minden tehetségét összeszedte a szenvedő leány vigasztalására.

Elmondta, hogy mostanság már nem alkalmazzák a forradalom közvetlen leveretése után a kegyetlen büntetéseket. Bebizonyította. hogy különben is Andor semmi nagy bűnt nem követett el, legföljebb kihágás az egész.

Arról ugyan meg volt győződve Marika, hogy Andor bűnt nem tett. De hát nem voltak-e ártatlan és jó emberek az Aranka és Vilma atyjai is, s a németek mégis üldözték, fogságra vitték, megölték őket, csupán azért, mert magvarok voltak. S van-e igazibb, délcegebb, hívebb magyar, mint Andor?

A községi jegyző egy napon azt a hírt beszélte, hogy a városnál három fekete szekérrel vitték el éjjel a legsúlyosabban terhelt politikai foglyokat. Marika látta lelkében azokat a szekereket, s azok belsejében, nehéz láncra verve, Andor ült durva fegyveresek közt.

„Azért mégis táncolunk együtt." — „Szeretsz-e igazán?" Oh mi bűvös képek! Aztán megcsördül a lánc, puha karjába vérig vágódik a nehéz vas. Elfáradt, nem tud tovább menni, s a vad katona szívtelenül rá üt puskájával

Két hét sem telt el, mióta falura mentek, midőn a beteg leány szokatlan élénkséggel fordult az ágya mellett virrasztó nénihez és hagyakozott. — Aztán temessenek engem magyar földbe; énekeljenek felettem magyar dalt; és sírkövemre csak ennyit írjanak: Marika.

A fekete szekér csak falusi mendemonda volt; Andort nem vitték el sehova. Kiszabadult nemsokára, s legelébb is a főnök lakása előtt sétált el, hogy megláthassa a drága gyermeket, s hogy bár egy tekintetéből megtudhassa, vájjon nem gyűlöli-e lázadó híréért.

De jött valóban a fekete szekér, hozták azon a német ember magyar leányát, aki nem szeret és nem gyűlöl többé, mivelhogy igen nagyon szeretett.

 

 

Réthi Lajos: MAGYAR LEÁNY ÉS OLÁH LEÁNY HÁTSZEG VIDÉKÉN, 1881. 50. 796..

Szép tavaszi napon sorra jártam a hátszeg-vidéki falvakat, hogy számba vegyem, mennyivel lett bölcsebbé az apró népség a lefolyt tél alatt. Mara György szolgabíró is megtette azt a szívességet, hogy velem utazzék; amiben nemcsak annyi nyereségem volt, hogy egy művelt és kellemes úri ember társaságában tölthettem a hosszú napokat, hanem az is, hogy remélhettem némi sikerét fáradozásomnak. Mert, akármiként rosszalja is az én igen tiszteletreméltó barátom Felméri Lajos egyetemi tanár, a magyarországi tanfelügyelőnek bizony kell adminisztrálnia, ha akar, ha nem.

A gyerekek egy része nem jár fel, más része igen pontatlanul, és bíró uram nem kényszeríti őket. Az iskolaház meszeletlen, fedelén beesik az eső, és a szegény tanító hasztalanul panaszol fűnek-fának; az iskolai padok úgy vannak építve, mint Velence: cövekekre. Taneszköz nincs egyéb egy fekete táblánál, arról is lekopott a fekete; a tanító fizetése megvan a papíron, de jól is lakhat a konvenciójával, ha csak bíró uramra rá nem ijesztenek, stb. Hát ilyen helyen bizony első dolog a ráijesztés, s csak azután következik a dolog kellemesebb része, az, hogy a tanfelügyelő gyönyörködjék az utca sarából kivájt kétlábú apró leány ember-formává fejlődésében.

Arra a rá ijesztésre azonban sokkal alkalmasabb eszköz a szolgabíró, mint a tanfelügyelő. Az utóbbinak, akárhogy hányja a maga megyei királyi mivoltának fontosságát, azt mondja a bíró: „ninceleg, domnu”, s úgy marad minden, ahogy volt. Ha azonban a tanfelügyelő a szolgabírót kérheti rá, hogy: «parancsold meg, barátom, nyomban ezt meg ezt», akkor végre is lesz hajtva, legalább minden tízedik faluban, a parancsolatnak legalább tized része. És ez véghetetlen sok a semmihez képest.

Tehát Mara Györggyel ketten döcögtünk a tavaszi szél által jó keményre aszalt göröngyökön. Mire Klopotinára érkeztünk, már 11 óra felé járt az idő; s ha szét találják bocsátani a gyerekeket, várhatok délután, amíg a félmérföldnyi kerületből összeverődnek.

Másnak hosszú a tavaszi nap; a hivatalos körúton lévő tanfelügyelőnek is hosszú lehet a szalmás kunyhók közt található időtöltésre nézve. Iskolalátogatás tekintetében azonban csak 8-tól 11 és 2-től 4 óráig tart, mert annyi a tanítási idő.

Hogy együtt találhassuk még a klopotinai múzsa fiakat, szekerünket a jegyzőhöz küldöttük s magunk a kerteken át egyenes irányban törekedtünk az iskola felé. Egy csinos hajadont pillantottunk meg; attól tudakoztuk, hogy vajon a követett irányban fentebb átmehetünk-e a kerítéseken s a patakon.

Nemcsak utasított, hanem előrehaladott ós vezetett a legjobb ösvényen. Ez nem lehet oláh — mondok Györgynek; — nézd meg az arcát s az öltözetét s a mozgását! Arra még Szabó Károly bátyám tanított, hogy a test mozgásából, hátulról tekintve, megismerhető a nemzetiség, minden egyéb ismertető jelnél nagyobb bizonyossággal. Vitattam tovább, hogy ennek a lánynak magyarnak kell lennie. Megszólítottam magyarul. Csak megnézett hirtelen; aztán lesütötte a szemét és haladott előre szótlanul, még gyorsabban.

— Hogy hívnak? — kérdem most oláhul. Csak annyit felelt rá, hogy Betti. Lám, hogy nem oláh! Az oláhok közt nem hallottam Betti nevet!

Vezetéknevét azonban csak három-négyszeri kérdésre mondotta meg. Szakács Bettinek hívják. Rengetegül pirult szegény; szégyellte nagyon, hogy nem tud magyarul. Azt azonban erősítette, hogy magyar; hiszen a vallása is az: református.

Most már tudom — monda Mara György;

— ennek a nagyapja református pap volt itten. Elhalt korán, fiai szegényen maradtak, nem tanulhattak; egyikük mesterember lett, a másik erdőőr; azok valamelyikének a leánya ez a szegény Betti.

Betti nagyapja utolsó református pap volt abban a községben. A forradalom után részben elköltözött, részben elszegényedett a kevés számú magyar nemesség. A templom összeomlott; fedelét letette melléje a zivatar. A cinterem sírkövei ép betűkben hirdetik még, hogy ott jómódú magyar emberek laktak nem is oly rég: aminek azonban magyar életet kellene hirdetnie, az rom minden.

No, hát ilyen az „eloláhosodás”!

A szép fiatal leánynak még kimondhatatlanul fájt, hogy nem tud magyarul. Ő még magyar vallású. Gyermekei már oláh vallásúak lesznek, mert azokká kereszteli a pópa s mikor megnőnek, mellé fognak állani, aki jövevénynek hirdeti ezen a földön a magyart.

Hiszen Pogány Zsigmond uram is, a poklisai tisztes görög egyesült pap, ugyanabból a régi magyar nemes nagy-klopotinai Pogány családból származott, amelyiknek egyik sarja főispán. A másik országos képviselő most, viszonyainak hatása alatt mégis nemcsak fölvette — ő, vagy valamelyik őse, — hanem szolgálja és terjeszti is a nem magyar vallást.

Nem esett jól az ebédem a miatt, hogy Betti nem tud magyarul. Van ugyan a faluban 6 vagy 8 magyar eredetű gyerek még. Annyinak a számára csak nem kérhetek a miniszteremtől külön magyar iskolát, mikor másutt 60—80 gyereket menthetne meg egy-egy jó tanító. Arra, hogy a nagy számban lévő klopotinai unitáriusok átvinnék gyermekeiket saját oláh nyelvű felekezeti iskolájukból egy magyar tannyelvűbe, ez idők szerint ottan nem is lehet számítani.

*

Még mindig a Betti nemzetiségével vesződtem magamban, amikor megérkeztünk Várhelyre és beszállottunk Tornya Elekhez. Nagy örömömre ott találtuk Tornya Sándort, a hunyadi járásbírót. Szomjas voltam és vizet kértem. Telt idomú, kecses fiatal szolgáló leány szabadott a kútra, és hozott egy pohárral. Rajta felejtettem a szememet. Hát e már mi: hogy itt a Retyezát alatt, ahol máskor napokon át csak katrincás köznépet látok, ma már a második olyan leány jő elembe, aki beillenék akár a Fejér Nyikó mellékére is!

— Hát ha még azt meghallod, hogy milyen szépen ejti a magyar szót! — jegyzi meg Tornya Sándor.

— Úgy? Hisz akkor a székelyföldről hoztátok!

— Nem a. Innen való a szomszédból. — Ha pedig a nevét megtudod, jól vigyázz magadra, nehogy kezet csókolj neki — kötődött tovább Sándor.

Utána mentem a konyhára.

— Köszönöm a jó vizet, gyermekem. Hogy is hívnak téged?

— Hunyadi Máriának, csókolom a kezét. — Mielőtt észrevettem, meg is csókolta a kezemet.

Az ám, Hunyadi Mária, még a jóféle Hunyadiak közül!

Ha Mátyás után nem a vastag fejű Ulászlót, hanem Korvin Jánost választották volna magyar királlyá a pártoskodó főurak, akkor ehhez a Hunyadi Máriához — már amilyen alakban ő megvolna — még csak kézcsókolásra sem igen férne hozzá egy királyi tanfelügyelő.

Így pedig vizet hoz a kútról; pár hatos ajándékért kezet csókol és csodálkozni kell, hogy magyarul is tud. Várhelyen túl, épen a déli Kárpátok tövében fekszik egy kicsiny község; úgy hívják, hogy Zajkány. Lakosai olyan büszke neveket viselnek, aminőkkel bátran beállhatna az ember ő felsége a magyar király főudvarmesterének, első hadsegédének, vagy miniszterelnökének is.

Csupa Hunyadi, Bocsát, Balos és Fiát valamennyi. Egyszerű közemberek, bocskorban járnak, hanem az a több mértföldre terjedő erdőség a falu felett az ő ősi nemes örökségük. Ha grófok, vagy hereegek volnának, lenne ám pompás vadászterületük. Oláhul beszélnek, de neveiket fönntartották az ősi tisztaságban. Más községekben a Szabó átváltozik Sabeuvá, a Szilvási Prunariuvá, a Gyula Gilává. Ők megmaradtak tisztán Hunyadinak, Bocsátnak. Keresztneveik választásánál is a hagyományhoz ragaszkodnak. A Hunyadiak elsőszülött fia mindig János; a másodikat megkülönböztetésül Hanesnek (Johannes) szólítják; a harmadiknál már rá kényszerülnek a Juon névre. Úgy látszik, hogy kizárólag az öreg Hunyadi Jánoshoz kötik magukat. Mátyás valószínűleg megfelejtkezett volt a kurta-nemes rokonokról.

Ezek közül való Hunyadi Mária. Jó szerencséje a Tornya Sándor anyjához juttatta, és ő ott megtanulta ősei nyelvét.

Igen ám — azt mondja rá Tornya Sándor — csakhogy ennek a leánynak az anyja is édes anyámnál lakott, még pedig sok esztendeig; mégis úgy ment ki, hogy nem tudott magyarul.

Mária azért volt szerencsésebb e tekintetben az édes anyjánál, mivel a zajkányi iskolába járhatott.

Szeremlei Lajos, a megye tanfelügyelője, Molnár Aladár, a miniszter tanácsosa, és Pogány Ádám, a járás szolgabírája, már 1870-ben lelkesedtek azért a gondolatért, hogy a zajkányi nemeseket megtanítsák magyarul. Báró Eötvös miniszter segélyével állítottak oda egy kisded magyar iskolát. Elbetegesedett, pedagógiával nem sokat törődő ember volt annak a tanítója: de, íme, annyit mégis ért, hogy tanítványa magyar családhoz került, könnyű szerrel magyarra tudott lenni a nyelvében. Az iskola alapvetése nélkül Mária is úgy ment volna ki Tornyáék-tól, mint két évtizeddel elébb az anyja.

Várhelyen, amely régente Ulpia Trajana volt, mostan pedig Gredistye*, — én ebben a kis leányban nagyobb örömömet találtam, mint Mithras isten márványszobraiban és a 100 forintot érő karneolos római gyűrűkben.

 

*Gredistye románul: Grădiștea de Munte, falu Romániában, Erdélyben. google

 

 

 

Réthi Lajos: BRASSÓI EMLÉKEIMBŐL. 1887. 21. 342.

1869-től 1873 második feléig, négy éven keresztül voltam Felső Fehérmegye, Brassó és Fogarasvidékek tanfelügyelője. Addigi tartózkodási helyeim: Maros-Vásárhely, Kolozsvár, Budapest szokásaitól, hogy úgy mondjam, közképétől annyi eltérőt, idegenszerűt, valóságos keletiest tapasztaltam Brassóban, mintha idegen országba költöztem volna.

Két élesen jeüegzett nemzetiség, a szász és a román, küzködik ott a fölényért, s jelentékenyen élénkíti a küzdelmet az a körülmény, hogy a magyar is, mely a lakosságnak csaknem egy harmadrészét tette már ottlétem korában, mind határozottabban kifejezte nemzeti önérzetét.

A szászok háta mögött sok százados külön intézmények, polgári szorgalommal és takarékossággal felg\-ült vagyon s el nem tagadható értelmiség állanak. A románság főként a szomszéd Eomániával folytatott sűrű érintkezésből, kereskedésből meríti erejét. A magyart az a tudat emeli, hogy Magyarország területén mindenütt hazájában van.

Pár hónap múlva 14 eszendeje, hogy eljöttem onnan; egészen más viszonyok közt, erősen elfoglalt életet folytattam. A mi mindennek daczára megmaradott emlékezetemben az ottani benyomásokból, annak élénknek kellett lenni.

 

I. b. Eötvös irányadása.

Már néhány hónapi tanfelügyelői működésem után, 1869 nyarának végén, nagy eseménynek néztünk elébe. Az ország fényes nevű vallás- és közoktatásügyi miniszterének, b. Eötvös Józsefnek látogatását vártuk.

A Székelyföldön jött keresztül, a hol kitörő, mondhatni, rajongó lelkesedéssel fogadták mindenütt.

Engem maga elé rendelt Sepsi-Szent-Györgyre, hogy tájékozást szerezzen a további vidékek hangulatáról.

Ugy volt értesülve, hogy Brassó tüntetni fog mellette, Nagy-Szeben pedig ellene.

Én biztosítottam, hogy Brassó épen nem lelkesedik sem érette, sem a magyar kormányért; a szebenieknek pedig több eszök van, mintsem ellene tüntetnének. Úgy is lett.

A nagyszebeni fogadtatás még inkább volt szívélyesnek mondható, mint a brassói. Brassóban megadtak minden hivatalos tiszteletet, de egészen hideg maradott iránta a város vezető eleme.

A Nro 1. czímű szállodában rendeztek be számára három szobát. A középsőben ő maga lakott; két felől kedvencz kísérője, Molnár Aladár és én.

Két napig maradt ott. Meglátogatta az ösz-szes tanintézeteket s egyik nap a híressé vált csángó hét falut. Felette korán kelt; fáradhatatlanul járt egész nap; este aztán hamar visszavonult s lefekvésig csak Molnár Aladár és én képeztük társaságát.

Elragadtatva beszélt székelyföldi tapasztalatairól. Az a nép olyan, — monda, — a minőnek ö eszményében megalkotta a valódi népet: dolgozik folyvást és jó kedvű folyvást. Ez a szabad intézmények eredménye. Molnár Aladár közbeszólására kifejtette, hogy ilynemű eredménye a privilégiumnak nem lehet, mert az még hamarább megrontja a privilegizáltat, mint az elnyomottat. Magyarországon valódi egyetemes szabadság csak a Székelyföldön volt. Egyik nap seregestül kisértük a piaczon át a román gymnáziumba.

Én hátul mentem a sokaság közt, karonfogva és élénken beszélgetve Petiik román esperessel. A miniszter hátra nézett és megakadt rajtam a szeme. Utóbb még kétszer is visszafordult és erősen szemügyre vett.

Este, mikor megint csak hárman maradtunk, azt kérdezte, hogy mióta vagyok ismeretségben azzal az esperessel. Mondám, hogy csak azóta, a mióta ott működöm.

És mikép tudott oly rövid idő alatt annyira bizalmas érintkezésig jutni? Ez a kérdés felettébb meglepett, mert én minden számítás nélkül egyszerűen természetesnek találtam, hogy mindazok bizalmának megnyerésére törekedjem, a kikkel együtt kell munkálkodnom a népnevelés érdekében.

Nem is hiszem, hogy valami helyes feleletet adtam volna. De arra jól emlékszem — és nem fogom elfelejteni soha — a mi ezután következett.

Az a csupa lelkesedésből és eszményi magasztosultságból álló ember megdicsért.

Ez a helyes ut, — monda, — ezt kövesse egész életében. Nekünk nem az a feladatunk, hogy huzalkodjunk, viszályban éljünk együtt élő más származású honfitársainkkal. Meg kell őket győznünk, hogy mikor az ország javán munkálunk, az az ők javuk is, épen úgy, mint a miénk; meg kell nyernünk, hogy bízzanak és együtt működjenek.

És áldólag tette fejemre kezét. Isten látja lelkemet, hogy nem tévesztettem szem elől ez irányadást.

 

.

II. Nem oláhok, hanem urak.

 

A Bolgárszeg nevű városrészben laktam, egy terjedelmes nagy régi házban.

Egy vasárnap, a mint haza mentem ebédre, újságolják az otthon levők, hogy felette sokan kerestek. Annyian voltak, hogy a szobákban el sem fértek volna; kinn állottak meg az udvaron. Czilinder-kalapos, frakkos, előkelő társaság; a mint mondják, az itteni oláh kaszinó tagjai.

Erre közbe szólt az én jó édes anyám is, a ki látogatáson épen nálunk tartózkodott s a maga legerősebb bizonykodó kifejezésével mondott ellent az előadottak utolsó részének.

Isten teremtőm! — monda, — én is láttam azokat, a kik itt voltak; de azok nem oláhok, hanem urak !

A nyárád-szentbenedeki papi lakban, a hol felnőtt és az erdőcsinádiban, a hol mi a fölnevelésünkkel töltötte életét, a nagyszámú oláh nemzetiségből nem igen láthatott egyebet egy-egy bocskoros juhásznál. Nem tudta összeegyeztetni egymással az ur és az oláh fogalmakat.

Én aztán elmondottam neki, hogy az oláhok közt épen ugy lehetnek urak, mint más nemzetiségben s tényleg vannak is. Van közöttök nemes, lovag, báró és elég sok gazdag ember. Helyt, Brassóban a számos szép fogatnak, a melyek naponta alá s fel robognak, nagy része oláhoké. Tanárok, ügyvédek, orvosok vannak közöttök, egyáltalában felette sok előkelő ember.

Mindezeket végig hallgatta szép szelíden, s mivel tudja, hogy én neki még csak tréfából sem hazudtam soha, — azt felelte rá: Furcsa! s ezzel megnyugodott a dologban.

Nem csodálkozhatok Eötvös előbbi kérdésén.

kétkedésén, mert valóban maga b. Eötvös is láthatólag meg volt lepve, midőn látogatása alkalmával legalább 2—300, félkörben felállított frakkos uri ember fogadta a gör. keleti gymnázium előtt «szetreaszke» kiáltással.

Másnap, a mint mentem be a piacz felé, már jó messziről rám kiáltott az utczán egy román uri ember, a kit csak látásból ösmertem.

Öles magasságú, előkelő magatartású tekintélyes férfi: Padurának hivták. Ugy hallottam, hogy kereskedelmi ügynök s 3—5000 írt évi jö-t védelme biztos. Különben nagy vadász, Schwarzenberg herczeg és más főurak vadászatainak gyakori társa.

Ha él még, fogadja szives üdvözletemet. Padura ur tekintélyes fölénynyel magához intett s én elmosolyodtam egy kissé, de szót fogadtam.

— Hát hol volt tegnap a maga princzipálisa ? — kérdé, •— kerestük, mind az egész kaszinó, hogy tiszteletet tegyünk neki; de nem találtuk otthon.

Észre akartam vétetni tévedését s megjegyeztem, hogy nem volt tudomásom megtisztelő látogatásukról ; máskép bizonyosan otthon maradtam volna.

— Nem magát kerestük, fráter, — utasított rendre, — hanem a maga princzipálisát, a királyi tatnácsos tanfelügyelöt. Magát már láttam sokszor, de maga annak az urnák csak az írnoka.

Nem volt okom csodálkozni, hogy a ki hercze-gekhez szokott, belőlem sehogy sem tudta kilátni a királyi tanácsost. Csak olyan 30 éves fiatal ember voltam és öltözetemen, megjelenésemen semmi követelődzés.

Elég az hozzá, hogy édes anyám jól megkapta a tromfot. Ha ő az urakat nem akarta elfogadni oláhoknak, Padura ur sem nézte ki az ö fiából a királyi tanácsost.

így lettem én saját magamnak az unoka, a mely hivatalt, közbe legyen mondva, megtartottam mind e mai napiglan.

Nemsokára meglátogatott egy tisztes ősz, Almásán tanár, s a román kaszinó küldöttjeként elmondotta előttem a nagy látogatás czélját.

Ugy értesültek, — monda, — hogy én nem viseltetem ellenséges indulattal a románság iránt, hogy a román iskolák fejlődését is igyekezem előmozdítani. Azt kívánták megköszönni; egyúttal felajánlják őszinte közremüködésöket minden törekvésemben.

Minő fogalmakkal várhatták ők a hazai kormány hivatalnokát! Ha nem ellenséget, legalább is tőlök elzárkózó idegent kellett képzelniök benne, midőn ez egyszerű kötelességteljesítésért is hálára és bizalomra buzdultak!

Amint később megtudtam, az akkori zernesti esperest jelenleg Aradnak rokonszenves és tiszteletben élő püspöke, Metianu János, támasztotta bennök ezen kedvező hangulatot.

Elmondotta, hogy az ő felügyelete alatt álló iskolákat már mind elláttam a kormány által ajándékozott kitűnő taneszközökkel s az összes iskolai állapotok fejlesztésében segítségére vagyok. Tanácsolta nekik, hogy ne ellenzékesked-jenek a kormány intézkedéseivel szemben, mert sokkal többre mennek, ha bizalmasan közelednek.

En pedig hazám egysége érdekében igen nagyra becsültem ezt a bizalmat, mert reménység felett könnyen volt megnyerhető s nem kételkedtem benne, hogy méltányos, igazságos eljárással meg is tartható.

 

III. Húsz millió magyar atyafi

 

Kenyeres Adolf — akkor ügyvéd, most királyi ügyész — volt legjobb barátom.

Ha sok mindenben különböztünk is, egészen egyek voltunk a minden más érzelem fölé helyezett lángoló hazaszeretetben.

Együtt alapítottuk és szerkesztettük a "Nemeréi) czimü politikai lapot a jogegyenlőség és magyar hazafiság szolgálatára.

Együtt beszéltük meg a helyi és napi eseményeket s másokkal együtt mi is közel voltunk a kétségbeeséshez, midőn napról-napra bizonyosabbá lett a poroszok határozott győzelme a fran-cziák felett.

Hazánkért és nemzetünkért voltunk kétségbe esve.

Nem láttuk az európai egyensúly elemeit Fran-cziaország letiprása után.

Ugy látszott, hogy az oroszszal egyetértésben levő porosz most már feltétlen úr az egész világrész felett.

Bizonyosként állott előttünk monarkhiánk legközelebbi megtámadtatása, talán épen felosztási czélból. Nem tudtuk feltenni, hogy egy oly hódító hatalom, a minő a porosz, a mely egymás után hét vezérbirodalmat győzött le, meg tudjon állani a hódítás utján.Bémlátásainkat élesztették és az elkeseredésig fokozták a brassói szászok öröm-ujjongásai.

Olyan túltengő nemzeti önérzetben szenvedtek, mintha ők fogták volna el Napóleont Sze-dánnál.Még a suszterinas is oly fenn hordozta a fejét közöttök, mint egy világuralmi trónjelölt. Félig tréfásan, félig elkeseredve hányszor beszéltük magunk közt, hogy ha már eddig el tudott jutni Árpád apánk, miért nem ment egyúttal Spanyolországig, a hol nem szomszéd az orosz és a német?

Vagy ment volna akár Afrikába; csak ebben a drága hazában ne állapodott volna meg, a melyért annyit kell rettegni! Miért is nem vagyunk három-négyannyin, vagy legalább kétannyin: hogy szembeállhat-nánk minden ellenséggel?

Kenyeres minden nap be szokott köszönni hozzám, a mint jött haza a piaczon levő irodájából. Egy napon, a mint benyit, két turbános keleti embert pillant meg s visszahúzódik. Utána kiáltottam s a mint visszajött, mondja, hogy adjam oda a kéregető derviseknek, a mit szántam; aztán bocsássam el őket.

— Nem addig van az pajtás, — felelém, — nem kolduló dervisek ez urak, hanem ázsiai testvérek, szittyamagyarok.

Az ő gúnyos kétkedésére felkértem az egyiket, hogy győzze meg. Az aztán beszélni kezdett vele magyarul, idegenszerű, éles, töredezett kiejtéssel, de magyarul.

Kenyeres elámult a képzelhetetlen csodára. Csak annyit tudott kérdezni, hogy: hát aztán van-e a föld hátán még több afféle ember, műit az úr? Van ám, — mondám én és az idegen egyszerre. — legalább is húsz millió.

Húsz millió magyar testvér Ázsiában, a ki velünk egy nyelvet beszél s a kivel kezet foghatunk, hogy az események vihara ne seperjen el a föld színéről!

Hiszen ez megőrjítő gondolat!

Kenyeres elsápadt, mint a fal; attól féltettem, hogy szélütés éri. Sietnem kellett a felvilágosítással.A magyarul beszélő szittyamagyar, Vámbéry híres molláhja volt, akkor épen útban vissza Ázsiába.Hozzám budapesti ismerősök ajánló levelével jött.

Társát, valami indiai kéregető szentet, jöttében szedte fel és hordozta magával. No lett ezeknek drága dolguk, ha nem is voltak szittyamagyarok!

Estére elvittük őket a magyar kaszinóba. Gyűjtöttünk számokra sok pénzt. Megvacsorál-tattuk, itattuk és beszéltettük. A kérdezősködés-ből nem fogytunk ki.

Az indiaival nem tudtunk beszélni, de tolmácsunk volt a mollah.

By úton megtudtuk, hogy bejárta elébb Németországot, a hol nem nagy vendégszeretetre talált. Magyarország dicséretétől azonban áradozott.

Erre mi boszantani kezdettük, hogy ne bántsa a németeket, mert azok az ő testvérei. A miénk a tatár.

Neki meg sehogy sem tetszett a tudomány által megállapított atyafiság. 0 is a mi testvérünk akart lenni.

A tatárt azzal bocsátottuk útjára, hogy az otthon maradott húsz milliót tanítsa meg a magyar szóra mind. Akkor aztán sétáljanak át, mert szorítunk nekik egy kis helyet.

 

 IV. Éljen a király!

 

A franczia-német háború folyamát végedes-végig a legfeszültebb érdeklődéssel kisértük. Mikor a szedáni fegyverletétel s' Metz feladása is megtörtént, a miket első hirre természetesen nem hittünk el, akkor azon reménykedtünk, hogy a népfelkelés fogja visszaállítani a franczia fegyverek hírnevét.

Tudósításokat nemcsak Budapestről és Bécsből, hanem Bukarestből is kaptunk. Az utóbbiak sokkal kalandosabbak és a francziákra nézve kedvezőbbek voltak. Még most is emlékszem, milyen örömriadal-mat okozott egy sürgöny, a mely azt hirdette, hogy Bourbaki tábornok a német trónörököst egész hadseregével együtt fogságba ejtette.Az ilyen hírek valótlansága természetesen csakhamar kiderült mindig és Francziaország teljes leveretése bevégzett ténynyé vált.

Valljuk be, hogy ez a francziákkal rokonszenvező hangulat széles körökben el volt terjedve egész Magyarországon. A franczia nemzetben a szabadelvű eszmék előharczosát szerettük; a gyorsan elhatalmasodott német birodalomtól saját hazánk függetlenségét is féltettük.

Saját vezéreink: Deák Ferencz, gr. Andrássy Gyula és Tisza Kálmán semleges politikájában, a mely a monarkhiát a franczia javára tervezett beavatkozástól visszatartotta, megbízott az egész nemzet; de azért folyt a gyűjtés országszerte a franczia sebesültek javára.

Különös az a politikai rokonszenv! Ha ma összeütköznek a már-már szemben álló franczia és német hadak, minden franczia rokonszenvünk daczára a németeknek kívánjuk a győzelmet. S mily gyorsan változtak meg a bolgárok iránti érzelmeink is. E miatt azonban senkinek sincs joga, hogy csélcsap és ingadozó jellemmel vádolja a magyar nemzetet. Ellenkezőleg, ez a legszebb következetesség, a mely minden külföldi eseményt saját hazafisága és a szabadelvüség szempontjából tekint.

Brassóban még élesebben nyilvánult a franczia rokonszenv, műit másutt, mert folyvást ingereltetett.

A szászok mindjobban beleélték magokat a nagy német dicsőségbe ; mintha nem is tartoznának többé az osztrák-magyar monarkhiához.Felállították a Vaterland és Mutterland közötti különbséget és nagyképüleg terjesztették.

A jó gyermek az atyához is ragaszkodni, — folyt a nagyképüsködés, — de ha atya és anya viszályba keverednek, az anya részére kell állania.

Természetes, hogy a Vaterland Magyarország, szerintök Ausztria, a Mutterland meg Németország.

Berlinben császárkoronázáshoz készültek s híre terjedt, hogy a brassói szászság is küld bizalmi követet.Otthon pedig kihirdették, hogy meghatározott napon Siegesfeiert, győzelmi ünnepet, fognak ülni. A magyarok ingerültsége napról-napra nőtt. Tudomásunk volt róla, hogy a románok hasonlóképen gondolkoznak. Közkívánattá vált, hogy erre a Siegesfeierre válaszolnunk kell nagyszerű i módon. Érintkezésbe léptünk egymással és elhatároztuk, hogy ugyanazon napon mi is ünnepet ülünk, az együtt élő különböző nemzetiségek hazafias testvériségének ünnepét, a melyen egyhangúlag fogjuk nyilvánítani hazánk és felséges királyunk iránti hűségünket.

Mozgalmunkhoz csatlakozott a nagy számú kathohkus németség is kivétel nélkül.Vendégekül megérkeztek a háromszéki daliák is, sokan közülök diszmagvarban.

A szászok a Nro 1 -hez gyűltek össze, hir szerint valami kétszázan. Mi szemben, a Naphoz czimzett vendéglőbe és az előtte levő térre. Hogy tízezerén, vagy húszezerén voltunk-e, ezt senki sem számította meg; de ez a nagy üres tér egészen tele volt emberrel.

Hogy a szászok mit beszéltek a négy fal közt, azt nem hallgatta senki. De a mi népünk lelkesen kiáltozta egész éjjel, hogy éljen a király, a mi királyunk, I. Ferencz József ő felsége és a felséges uralkodó család.

Fenn a teremben hosszú asztaloknál ültünk és lelkes felköszöntőket tartottunk. Beszéltünk magyarul, románul, németül is értettük egymást

Én is beszéltem s a mikor elvégeztem, egyszer csak asztalokon, emberfejeken keresztül roppant ügyes tornázással hozzám dobta magát valaki és megcsókolt.

Diamandi Manole volt, az, a ki aztán «Tribu-ná»-t alapított s mint iparkamarai elnök folytonos ellenkezésben állott a korniánynyal.

Egy szót sem értett magyarul, de azt mondta, érzi, hogy jól beszélek.Még azután is sokáig lelkes hazafi és nagy magyar-barát maradott. A magyar államférfiakért, főként gr. Andrássy és b. Eötvösért, a tűzbe ment volna. Én tudom, mikor romániai ismerősei előtt, nem vélve, hogy valaki hallja, egekig magasztalta ami államférfiainkat az ottaniak rovására.

Sok esemény közbejötte után megváltoztak Brassóban a csoportulások és rokonszenvek. De én szentül meg vagyok győződve, hogy mihelyt nagy elhatározások szüksége áll be, magyar, német és román megint együtt kiáltja, hogy :

Éljen a király!

Es most talán a szász atyafiak sem fogják zárt falak közé vinni érzelmeiket, hanem belé vegyítik az átalános népáradatba.Végződjék úgy, a hogy kezdődött:

Éljen a király!

 

V. «Kidőlt a fa mandulástól.»

 

A magyarok, románok és németek barátkozása j nem érte végét a testvérisülési ünnepélylyel. : Ellenkezőleg: amaz ünnepély csak a föld alatt levő gazdag forrás kitöréséhez volt hasonló, a : melynek vize tovább hömpölyögve, mély és szé-i les medret váj magának.Az iparos és kereskedő-osztály valóságos nagy i örömmel fogadta a barátkozást. Előttük az a természetes, hogy az együtt élő honpolgárok éljenek jó viszonyban egymással s az egyetértés nyomán viruljon jóllét.

Nemzeti érzületüket nem igen tagadják meg, ha vezetőik felhívására állást kell foglalniok egymás ellen; de természetesnek és kívánatosnak azt tartják, hogy felekezeti és nemzetiségi elkü-lönzés ne legyen.

Olyan helyt, a hol együtt laknak, gyakran

tapasztaltam, hogy az egyszerű magyar földműves mintegy büszke rá, ha van német vagy román barátja, és viszont. Saját nemzeti öntudatát azért nem rendeli alá e barátkozásnak.

Külön templombajárnak; szokásaik és hagyományaik különbözéseit nyugodtan megbeszélik, a nélkül, hogy versenygenének. A különbözést olyan természetes dolognak tartják, mint azt, hogy egyik ember férfi, a másik nő.

Mikor azonban a szenvedélyek fel vannak verve, akár magánérdek, akár a közviszonyok hatása alatt, akkor a származásbeli különbözés épen úgy elég, mint például a hitbeli, arra, hogy egymást üldözzék.

A mi testvériségi ünnepélyünk hire is kihatott a vidék népe közé minden irányban. Megtudták, hogy még az ünnepélyről bejelentettük hazafias hűségünket és hódolatunkat király ö felségének és kegyteljes választ kaptunk. Ugy magyarázták, hogy most már magyarnak, románnak együtt kell védelmezni királyt és hazát, ha ellenség jön; ezért legfelsőhb akarat, hogy jó barátságban éljenek.

Szivünk repesett a hazafias örömtől, midőn folyvást érkezett a hir Háromszék, Brassó és Fogarasvidékek s Felsö-Fejérmegye területéről a nép barátkozása felől.

Mi, vezetőkül, Brassóban a legszívélyesebb érintkezést tartottuk fenn egymással.Érintkezésünket azonban nehezítette a nyelv.

Az oda származott magyar, a minő ón is voltam, nem igen tudott románul. Hivatalos kötelességemre való tekintettel akkor tanulgattam nyelvtanból. A románok nagy része pedig nem tudott magyarul.

Idegen nyelvnek ők a németet tanulták s iskolázott férfiaik beszélték is mind. A magyart addig nem vették számba.

Akkor egyszerre megindult a magyar nyelvtanulási áradat. Felnőtt emberek, hivatalos s üzleti ügyeikkel elfoglalt férfiak, szakítottak naponként egy-két órát, hogy az alatt egymáshoz járva magyarul tanuljanak.

Kölcsönben mi is szívesen gyakoroltuk magunkat a románban.

Közeledvén a farsang, a románok már előre értésünkre adták, hogy mindnyájan részt fognak venni a magyar kaszinó bálján.

Mi is elhatároztuk, hogy viszonozni fogjuk az ő báljukon.

De nagy nehézség merült fel. Ők nem tudják a magyar nemzeti tánczokat; mi nem a románokat.

Segítsünk rajta!

Két héttel a kaszinóbál előtt kibéreltük a nagy bálházat és összegyültünk tánczpróbára. A mi fiatalságunk az övéknek tanította a körmagyart, csárdást, palotást: az övék a mieinknek a románkát, ardeleanát.

A tánczpróbák kinőtték magokat valóságos bálokká. Két héten keresztül minden este s csaknem minden éjjel folyt a barátságos múlatás. S a míg egyik rész tánczolt, és azután, mások az étteremben boroztak, énekeltek.

Bomán ifjak, a kik addig egy szót sem tudtak magyarul, egész sorát tanulták meg pompás népdalainknak.

Különösen tetszett nekik az, hogy: «Kidőlt a fa mandulástól". Abban nemsokára ők lettek a vezérdalosok s egész lelkesedéssel énekelték. Természetes, hogy rajtunk sem esett semmi szerencsétlenség, ha végig hallgattunk s még megtanulni is igyekeztünk egy-egy szívhez szóló román dallamot.

A bál kitünöleg sikerült. Gencsi András, Ká-szoni István tekintélyes polgárok, továbbá Kenyeres ós én niagyar ruhában, sarkantyusan jelentünk meg.

Másnap a «Kronstádter Zeitung" azt irta, hogy a magyarok báljára néhány kocsis-öltözetü ember is beszabadult. Ezek természetesen mi voltunk a magyar ruhával. A jó indulatú bókon mulattunk pompásan.

így volt!

Ha újra kezdhetném, részemről megint ugy csinálnám.

*

 

 

Réthi Lajos (vámosgálfalvi), nyug. kir. tanfelügyelő, Réthi Mózes, ev. ref. lelkész és Vályi Anna fia (1840. január 3. -- 1912. december 25.)

Ferencz József tanítók-házánál nevére 4000 koronás alapítványt tett. 1906. jan. nyugalomba vonult, mely alkalomból a népoktatás terén kifejtett buzgó és eredményes működése elismeréséül ő felsége a miniszteri osztálytanácsi címet adományozta neki.

 

Réthy Lajos, az Emke Hunyad megyei választmányának elnöke, arcképe

Vasárnapi Újság. 1895. 24. 395.

 

 

 

Romics Géza: A NŐK KAZINCZY ISKOLÁJÁBAN. 1911. 33.660.

Volt egy nagy ébredő, hatalmas lendületű Magyarország: ez volt a XIX. század Magyarországa. És volt egy másik, lemondó bágyadtságú: a XVIII. századé. De az elernyedt kor vége felé hirtelen friss pezsgés zuhog elé a század mélyéből (Bessenyey). Majd megújul az ízlés, nyelv, költészet: Kazinczy kora ez. Valóságos társadalmi újjáalakulás volt ez, amely a nyugatról jött áramlatokból táplálkozott. Egyik gyökere a természet szeretete, amelyet Rousseau sugároztatott ki műveiből.

A természet evangéliuma nálunk összekeveredik a rokokó beteges, finomkodó természetérzékével. Amikor Angliában, a már ezerszer kigúnyolt jelszóvá lett a „kékharisnya”, akkor nálunk kiújul Kazinczyék szentimentális érzéseiben.

Természetszeretet volt ez. A természetben magasabb esztétikai örömöket lát, de ezeket hamis és affektált hangulatokban leli föl.

Az irodalomban egyszerre kedvelt műfaj lesz az idill, mely a fiatalos lendületre csendes, méla melankóliát ont. A tájkép, a XVII. század nagy vívmánya vonul be a költészetbe.

Enyhe, mozdulatlan levegő-égben, zöld világoskék vagy halványsárga színfoltok között lenge szüzek járják a rokokó pásztortáncait. (L. Watteau képét: Menuet). És valóságos társadalmi érték volt «hallgatni ülve a füvesen a pásztort és a pásztornét».

Az emberek, a kik előttünk tarkán elvonulnak, a legkülönbözőbb te3ti ós lelki alkattal, gyakran erős, rusztikus teatiséggel, mind-mind csupa túlfinomodott érzékenység. Egészen elvont dolgok, minők társalgás, nyelv, művészet valami konkrétebb értékhez jutnak. Esztéta lelkek voltak ezek, a kik nekünk érthetetlen rajongással beszélnek. A költészet légte-len szépségeit valóságos hisztérikus elragadtatással szürcsölik. Kazinczy Bécset jártában a «fegyverház at» nem meri megnézni; borzad lelkem — úgy mond — a gyilkos szerek látásától.)) Mikor kedvencz költőit olvassa, fölfölsikolt gyönyörűségében: «Egy királyi paloták magyar hölgyei) (gróf Bethlen Adámné) legkedvesebb költeményét parkjában márványlapra véseti, hogy mindig olvashassa- És menynyit sirnak Werther századában az emberek !

Ez a szekemi légkör jobban megfelel a nőiség örök psychéjének. Valóban az asszony lelki élete, a mely eddig alig jutott szóhoz az irodalomban, most mind hatalmasabban nyilatkozik meg. És jekemzó, hogy utána mindjárt jelentkezik a szerelemre vágyó nő jogának propagandája is. (Talán épen egy nő: madame Stael műve az első). — Mindez csak természetes következménye a nő társadalmi helyzetének. 0 a társasélet középpontja, a melynek legfőbb öröme maga a társalgás. Társalgás a társalgásért, illetve művelődés a művelődésért egy-egy homme de goűt ós a nő között egészen elvontan, távol minden érzéki vonatkozástól. Egy érdekesebb könyv, festmény, csinosabb vers vagy más ilyen apró lelki szen-zácziók teszik a társaság élményeit, melynek tagjait irodalmi és művészi eszményeik közössége tartja össze — valóságos episztolomania vesz erőt az embereken, a melynek nyomait ebben a korban Németországban is meg lehet találni. Nem is szólva Kazinczy hihetetlen számú leveleiről, csak azt említjük, hogy soha irodalmunkban több «költői levelet» nem írtak az emberek. Rendesen egymásnak teljesen ismeretlen férfiak és nők leveleznek, a kik értéktelen irományaikat néha ki is adják.  

A nők, a Sophiek, Eugéniák, Iphigeniák, Ninonok és Polyxenák. közt nem,egy akad, a kinek tudományszomja valóban/meglepő (Gróf Gyulayné pl. görögül tanul). Önállóságukra jekemző az úgynevezett rózsarend (Bosenorden),

Amolyan női szabadkőműves egyesület volt, titkossággal, de csak önkópzőköri czélokkal. Az egyes társaságok voltak a helyi rózsák, hol a tagok virágnéven szólították egymást. A rózsák azonban gyorsan elhervadtak. A hatóság — az alapító szélhámossága miatt — mihamar feloszlatta.

Csupa harmonikus életet élő nők, a kiknek három vágyuk van: «das Lében hat keinen Wert ohne Tugend, ohne Liebe und ohne einen Busen-freund» erény, szeretet ós főleg barátság. A biedermeier emberek barát-kozása sokszor volt önfeláldozás, mindig lelki egyesülés és igen gyakran több, mint szerelem. Ezért oly sűrűk a költőházasságok, a melyekben mindig több a lelki vonzalom, mint a testi.

Ilyen volt Bacsányi János házassága Baumberg Gabriellával, a bécsi közönség kedveltjével. A temperamentumos Pálóczi Horváth Ádám harmadik neje, Kazinczy Klára szintén költőnő; Szemere Pál felesége is verselt Képlaky Vilma álnéven. Es müyen érthetetlenül csodálatos a mai kor gyermeke előtt a Kazinczy Ferencz és Radvánszky Teréz magasabb rendű, imposz-szibiks barátsága. A költő huszonhat éves ifjú, mikor első levelei megérkeznek a Radvánszky kúriába, melyeket mind a három lány könnyekig meghatva olvasott ós élete estéjén, a mikor egyszer-egyszer láthatta imádott Te-rézét, az ő hamisítatlan lelkesedésével irja: «Angyal ő s életemnek ismét volt egy boldog napja."

Költeményeiben, leveleiben a legexal-táltabb lelkesedéssel emlékszik meg az ő ((tisztelt, szoros barátnéjárób). Életét általán úgy akarja berendezni, hogy mindenben Teréz képe lebeghessen előtte. Mintha valami esztétikai fluidum áradna e szeretetreméltó egyéniségből, a hova emlékének aranykeze ér, menten költőiség lesz a szürke élet legfakobb jelensége is. — Mikor sínylődő, súlyos börtönében ül Kazinczy, titokban oltó-galyakat és csemetemagvakat csempész ki s meghagyja öccsének, hogy «azt Fanny (Teréz leánya) szúrja be egy virágcsuporba s úgy vidd Begmeczre, megírván nekem, hogy F. szúrta be. A Fánny magvára egy F, a Terézére egy C (a költő Cidli-nek beczézte) lesz téve. S kérlek, el ne téveszd)). Csak a Kazinczy barátsága tudja belevinni érzéseit a legapróbb dologba is. Annyira megy, hogy mikor imádottjánák leánya lebetegszik, bizalmasan megkéri gróf Gyulaynét, irja meg neki őszintén: «nem szenved-e úgy, mint az anyja szenvedett?.. Nincs-e vas bába ?» Van több ily intim barátnője pl. a szép Hirgeist Ninon (báró Prónay Simonné), a kinek igazibb, emberibb képét egészen elmosódottá teszi a rápazarolt hakatlan dicséretek tömjénfüstje. De mindez csak barátság! a költő amellett szereti Sophiéját és boldog sok gyermekű családapa.

Ő írja egy izben viszonyainak bensőségére czélozva, hogy azok a gazok, a kik el nem hihetik, hogy asszony és férfi közt lehessen más neme a forró barátságnak, mint a mit a világ gyermekei szerelemnek neveznek (holott az sokszor, sőt többnyire csak pulya testiség), meg nem foghatják, hogy az valami egyéb lehessen, mint csak a tisztelet barátsága. Teréz — irja — nem mulatozásra való asszony. Ennél sokkal több: egészen légtelen múzsája a költőnek.

Csoda-e, ha a múzsák maguk is belekontárkodnak mesterségükbe? Egészen elfelejtik, vagy meg akarják czáfolni a Rousseau mondását:

«Les femmes, en generál, n'aiment aucun art, ne eonnaissent aucun, et n'ont aucun genie.»

(Általában a nők nem kedvelik a művészeteket, nem ismerik azokat és nincs tehetségük. G. )

A naiv képeslapoktól kezdve, melynek egész Európában ekkor volt a virágfakadása, a teljesen művészi igényű önálló kötetekig minduntalan találkozunk a költőnők neveivel. Köztük a legtehetségesebb Dukai Takács Judit, az országszerte ismert, kedvelt Malvina, a kit első és legpoétikusabb irodalmi ünnepélyünkön, a keszthelyi Helikon ünnepén vesznek körül, nevére fát ültetnek, mint az akkor legdivatosabb költőknek: Csokonainak és Kisfaludy Sándornak.

Az ő verseihez egészen jelentéktelen művecskék sorakoznak. (Molnár Borbála, Kazinczy Klára, Fábián Julianna, Takács Teréz stb.) Önök azt hiszik, hogy az asszonyi lélek finomságai szólnak belőlük. Az érdemes bályi Nagy Klára szimbolikus nevű kötetében (M. Tempe) azonban nemcsak hogy a Kazinczy-modorban, in reinem Gesehmacke des Altertums irt verseket nem találunk, hanem csupa fűzfa-rigmus, unalmas, bosszantó «költői levelek* (többek közt Csokonaihoz is), névnapi felköszöntők ós krónikás versek teszik tartalmát. («Egy 5 esztendős gyermeknek 10 esztendős Testvér Menye általjött szomorú esete.») —

Körülbelül ilyen nivós a többség esztétikai értéke is, melyekből, mint életükből ÍB, a jó igyekezet, a szép iránti lelkesedós (e korszak fő mozgatója) mellett a próza lapos lapjai ásítanak felónk.

Egy van köztük, a kinek művészi temperamentuma egyénisége elüt a biedermeier-élet langy sablonjától: Újfalvi Krisztina. «Erdély e legelső kékharisnyás asszonyában» megvolt a költői egyéniség minden feltétele. Testi szépség, szellemes lelki élénkség, alaktalan világgyűlölet, szenvedő ábrándosság és reális élethézet, izzó, nagyon izzó vágyak. Közte s gróf Haller László között kölcsönös szerelem fejlődött, melyben a költőnő szive szinte' felégett. Hogy a szerelmi Ömlengéseknél tovább ment-e a viszony, azt biztosan nem tudhatjuk, de Krisztina érzelmei valóban nem mindennapi mélységűek voltak. Mikor ugyanis meghallotta, hogy szerelmes grófja mást vesz el, mintegy hogy a saját maga gyengeségét megbüntesse, egyik költőnő-barátnéját felkérte, hogy válaszszon ki számos udvarlói közül egyet férjéül. A legrútabb, de a leggazdagabbra esett a választás, akivel kiszerződte, hogy teljes szabad és szerelmére nem is tart igényt!

Férjétől távol lassankint heged a nagy, az égő seb és kibontakozik pajzánkodó jókedve. Amazonosan kezd öltözködni, magas kalapot visel. Férfiakkal ingerkedik. — Azután —- állítólag — férje súlyos betegsége idején megtörve és megbocsátva, nagy betegének ápolgatásával a leány elhatározását expiálja az asszony. Eddig van, azután már nincs semmi, csak csendes, szelíd melankólia, amely hívja a halált:

 

Szenvedd szívem, szenvedd unalmidat,

Majd bevégzi a sors fájdalmidat:

Ott ahol már nem ad s el nem vehet,

S ahol senki sem sír, sem nem nevet.


UJFALVI KRISZTINA   (1761 – 1818)
 SZENVEDD SZÍVEM…

 

 

 

Romics Géza: CSOKONAI-EENAISSANCE. 1911. 14. 268.

Az ő kora nem értette meg. Kazinczy eleinte még pártolja az új titánként föltűnő ifjú Csokonait, de később — bárhogy mentegetik is érte — teljesen tévesen ítéli meg őt és művészi irányát. Ennek volt egy személyes oka is: a nyelvújítás. A reform a két írót teljesen elválasztotta egymástól.  Kazinczy levelei telve vannak Csokonait élesen elitélő sorokkal. Érthető a tanítvány, Kölcsey erős kirohanása. A nyelvújítók elismerését sohasem tudta kiérdemelni.

Lassan a Kazinczy-iskola is észreveszi művészetének szépségeit. 

A romantikusok azután mintha tökéletesen elfeledték volna. Csak Petőfi és Arany fedezik fel újra benne a nagy költőt. Mindkét költőt inkább kedves hagyományok, a szimpatikus, bohém, szóval a költői egyéniség, nem a művészi érték fogják meg. Azután jön az irodalmi méltányolás kora: Gyulai, Dóczi, Haraszti, Ferenczi, Beöthy, Riedl. Ezek azonban csak tudományos nevek, melyek nem jelentenek eleven köztudatot.

Mintha napjaink új irodalmi közízlése kiásná hamvaiból «szegény Mihály»-t, mintha divatba jönne Csokonai. A színpadot hódította meg először. Nemrégiben a Vígszínház vonultatta be Karnyó-nét és a Két szeleburdi-akat művészi ízléssel. Újra megjeleník könyv alakban is Karnyóné.

Ady Endre ihletesen énekli (Vitéz Mihály ébresztése):

 

Ím itt a kor már, melyben fölötte is

«Egy hív magyarnak lantja» kacag, zokog.

Itt a tapsos, föltámasztó nap.

 

Nyugat 1911. 3. szám

 

Sajátságos jelenség az, hogy a Csokonai renaissance-ot épen az a költői irány igazgatja, méltányolja és táplálja, mely a magyar Parnasszus berkeiben merőben új szellőket támasztott. Nem véletlen, hogy a Csokonai-kultusz főistápolója, egyúttal az új iskola látható szellemi feje: Ady Endre.

«Legrokonabbnak az összes volt és lehetős magyar költők közül Csokonai Vitéz Mihályt érzem magamhoz." Micsoda művészi örökség kapcsolja össze az új iskola tagjait Csokonaival?

Nem mi ismerjük fel először Csokonai impresszionista sajátságait. Ennek alapja azonban nem az az affektált mizantrópia, amit a klasszicista Kazinczy-iskola vet szemére. Egyéniségében gyökerezik.

Íme egy magyar költő a XIX. század elején, aki tíz év alatt pár pompás dolgot ír, de akit alig méltányolnak. Épp hogy halála előtt megjelenhetik egy könyve. Ez az ember lázálmokat él, szinte kinő a saját századából, sóvár nyugtalansággal sürgeti tehetsége diadalmát. Látom — írja egy ilyen látomásakor gróf Festetich Györgynek — hogy a nagy lelkek újjal hívnak maguk felé s integetnek, hogy a köznép zavart sikoltásával ne gondoljak.

Vagy másutt: «Mihelyt az isten az én születésemet a maga jó tetszésével valósággá tette, mindjárt szívemre nyomta azt a stemplit, melyhez csak ritkán szokott nyúlni.» Ezek a magyar költői önérzet legmeglepőbb nyilatkozatai!

Mikor ezt írja — 1804-ben — már erőt vett rajta az öröklött kór: a tüdővész. Ez a patologikus eset csak fokozza természete végletességét. Innen beteges izgatottsága már ifjúkorában, égető tudományszomja és alkotásvágya, kíváncsi nyugtalansága. A betegség még lelki organizmusát is megtámadja, ezért van szüksége folyton újabb és újabb impressziókra.

Ezek a testi és lelki okok magyarázzák melankóliáját, mely minden költői érzésének, lírája szentimentális hangjának, kedves, meleg humorának, durva kiszólásainak, realisztikus dévajságainak is csirája. Meghasonlik önmagával és e meghasonlás emésztő lángjaiból születik meg csendes, rousseau-i szentimentalizmusa. Ezért vágyódik a magányba, hol sem ember, sem madár nem jár.

Rögeszméjévé válik, hogy a magyar mágnásoknak egy szerény hajlékot kell neki építeniük, mint Girardin Rousseau-nak és Duchatelet marquise Voltaire-nek.

 

 «Érzem, hogy az esméretlen csendességbe lelkem is, mely a szerencse hányása között törpévé lett, óriásodni kezd».

 

Csokonai nemcsak az a kissé könnyelmű, bohém, jó fiú, akinek a Dorottya és a sok adoma után ismerik. Hogy el ne felejtsük: egyszer szegény Mihályunk valahogy torkig volt már az élettel és be is jelentette anyjának az öngyilkosságot. (Azután hogy lecsillapodott, s mivel épen április elseje volt, kegyetlen humorral az egészből farsangi tréfát csinált).

Természetes, hogy az ily művészi egyéniség termékeny talaja az impresszionizmus költői megnyilvánulásának. Egy kis túlzással (a túlzás a költői tulajdonságok általánosításában van) azt mondhatnók, hogy a mai impresszionista líra majdnem minden sajátságát fellelhetjük nála — csirájában. — Eredeti egyénisége hamar fölszabadul minden beteges költői divattól. Egyéniségének egyik legértékesebb sajátsága a természethez való mély vonzódása.

Milyen új lehetett akkor — hadd idézzük mi is — pl. ez a pár sora:

 

       A lenge hold halkkal világosítja

A szőke bikkfák oldalát

Estvéli hűs álommal elborítja

A csendes éjnek angyalát.

 

 A magánossághoz

 

Ki nem érzi ki az erős szubjektivizmussal kifejezett festői hangulatot?

Ennyi közösség van a két költészet között. Bizonyos azonban, hogy van más oka is a modern költői iskolának arra, hogy épen Csokonait túrja föl a múltból s foglalja le magának. Kétségtelen, hogy vannak más lelki momentumok is, melyek ezt a rokonítást megértetik.

A mai dekadens irány váltig hangoztatja s a saját költői példájával" igazolja, hogy a zseni magában tanulmány nélkül nem emelkedhetik művészi magaslatra. Szóval az ő ideáljuk is az a doctus poéta, aminek Csokonai is büszkén és méltán vallotta magát. Művészi hivatását nagyon lelkiismeretesen veszi. Emésztő vágy ösztökéli, hogy a «poetica tudományban» nagy jártasságra tegyen szert és műveit olvasva, páratlanul fényes esztétikai elméleti tudásáról szerezhetünk meggyőződést. — Mizantrópiája ós érzékenykedő, ideges lelkülete vezetik őt Rousseau-hoz. Az ő példája lebeg szeme előtt ós az ő pálmája után vágyik: magyar Rousseau akar lenni. Idézzük itt leveleiből a következő megható sorokat:

«Oh Rousseau-nak boldogult árnyéka! Lehelj rám egyet a Montmorency kertek lugasai közül, vagy az ermenon-vilie-i sírnak hideg nyárfái mellől, hogy az igazság, a Gráciák, s annak idejében az örök álom édesdeden szálljanak meg engemet homályos akácom árnyékában».

De ismeri Voltaire-t és Moliére-t és Montesquieu-t. A franciákat éppen úgy, mint az olaszokat és a németeket. Az angol irodalommal sokat foglalkozott. Ez a klasszikus műveltségű író még a keleti irodalmak iránt is ráér érdeklődni.

Kivételes esztétikai, európai műveltségű volt, mellyel kiemelkedett a század magyar sivárságából. Tudta értékelni a kultúra becsét, s ő is egy kiváltságos kultúra képviselőjének érzi magát filiszter meg nem értések közepette.

Ő is ostorozza elmaradottságunkat. Csak Tempefői című darabjának alcímére utalok;

«vagy az is bolond, ki poétává leszen Magyarországon»>

Ő is új vizeken jár, ő sem a szürkék hegedűse és ő is büszkén kiáltja oda, hogy a holnap számára énekel.

Van Csokonai költészetében valami couleur locale, valami helyi színezet. Bármennyire is haragudott szülővárosára, a cívisek puritán szűkkeblűségére, mintha minden költeményén éreznők „Debrecen kedves füstjét." A kényes, finnyás ízlésű Kazinczy meg is rója (elég jogosulatlanul) a milieu-ből kiütő realisztikus, dévaj hangot.

 Az új költői iskolának is van valami helyi színezete: Nagyvárad és Debrecen. És Csokonai is a „Hortobágy poétája”.

Ezek azok a rokon vonások, egyúttal pszichológiai okok, melyek a mai új költők, rejtett ősévé avatják Csokonai Vitéz Mihályt.

 

 

 

 

Függelék

 

 

Szőllősi Zsigmond: A MI NYELVÜNK 1916. 14. 214.

Úgy Berlinben, mint Bécsben magyar katedrát szerveznek az egyetemen, illetve fölveszik a magyar nyelvet és kultúrtörténetet az egyetemi oktatás anyagába. Hasonló szerencse és kitüntetés se a román, se a bolgár, se a portugál nyelvet a háború alkalmából nem érhetné. Egyszerűen azért, mert ezeknek a nyelveknek már régóta volt helyük az előadások sorában.

Teljes joggal rejtelem lehetett sok gondolkodó agynak: hogyan vallhatják be minden szégyenkezés nélkül még híres idegen tudósok is, hogy egy nemzetről, a mely ezer esztendő óta és ma is háromszázezer négyzetkilométernél nagyobb területen él Európa közepében, a mely nagy neveket adott a kutatásnak, a művészetnek, az irodalomnak, a melynek súlyos történelme van, akadémiája van és egyetemei vannak — jóformán semmit se tudnak.

Ahol nem is voltak tájékozatlanok az emberek felőlünk, ott rosszul, hamisan és sokszor rossz-akaratúan tájékoztatták őket. Ez ellen talán tehettünk volna többet, mint a mennyit tettünk: de semmi esetre se annyit, a mennyit most, húsz hónap óta, három millió nagyszerű magyar katona cselekedett a külföld felvilágosítása érdekében.

De minden okunk megvan arra, hogy ezért a dísztelen állapotért keményen felelősségre vonjuk — saját magunkat. Azt a szellemet, a mely hosszú idő óta, mint egy átkozott, nehéz köd ült itt a lelkekre és utálta és ernyesztette őket. Az elbizakodottság, a dölyfös gőg, a mámoros nagyralátás veszedelmes lélekállapota.

Nem vagyunk olyan határtalan ország, mint a cár birodalma. De olyan kicsi se, mint Montenegró. Nem vagyunk olyan tőkések, mint Franciaország. De olyan koldusok se, mint Portugália. Nem vagyunk a gazdasági és kulturális fejlettségnek abban a magasságában, amelyikben Németország. De túlszárnyaltuk Itáliát. Az alkotmányunk nem olyan régi, mint az angol. De csak az angol régibb, mint a mienk.

Nem reménytelen vagy orvosolhatatlan fogyatkozásunk megismerése jóindulatú, de ideges, lelkeket arra bírt, hogy rontsanak neki mindennek, ami nemzeti önérzethez hasonlított. E hisztériások ama fölfedezésük kétségbeesésében, hogy nem vagyunk a legelsők; hajnaltól hajnalig az önkívület dühével üvöltözték, hogy a legutolsók vagyunk. Senkik se vagyunk. Semmik se vagyunk. A múltunk barbárság, a jelenünk szédelgés, jövőnk — nincsen.

Ha nincs hivatásunk, természetesen igényeink se lehetnek. És jog nélkül nincs önérzet. Lehet, hogy volt egy idő, amikor a világ közepének éreztük magunkat. De mi, nem a legfiatalabb generáció, erre a korra nem emlékezünk. Mi csak a virgács suhogását hallottuk folyton.

Alázat és igénytelenség: ez volt a modern próféták parancsa. Magunknak is el kellett hinnünk, hogy van jövője germánnak, szlávnak, latinnak, románnak, portugálnak: csak nekünk nincsen. Hát akkor valóban mi az ördögnek tanítanak bennünket a külföldi egyetemeken?

Most aztán a háború megcsinálta a revíziót. Szabad-e áldanunk érte? Nem kell. De mindenesetre egy okkal több, hogy mint a végzet elháríthatatlan rendelését zúgolódás nélkül elviseljük. E revíziónak már volt előzménye. A magyar regimenteknél hamarább nyomultak be idegen országokba diadalmas magyar színdarabok, könyvek, képek és zeneművek. Olyan produktumok, amilyeneket például az oly nagy vehemenciával fölfedezett Japán se a hadai előtt, se a hadai után nem tudott küldeni: mégis katedrát kapott minden egyetemen.

Szívesen és örömmel vesszük tudomásul, hogy immáron minket is tudomásul vesznek. Se többet, de kevesebbet se találunk benne, mint egy nem egészen új adósság törlesztését. De ezt a külföldi példát mi magunk is követhetnénk. Berlinben lett katedrája a magyar nyelvnek és történelemnek.

Mi is állíthatnánk katedrát: a magyar önérzetnek.

 

 

A latin nyelv hatása nemzetiségünkre (nemzetünkre). (A „Hazánk" másodévi folyamának I. és II. füzetéből.) 1859. 338.

Daczára annak, hogy csupán a római holt nyelvnek tudományos kezelésében nyertünk útmutatást, a magyar nyelv mégis önálló ősi jellegét, és szerkezetét minden viszonyok közt megőrizte. A latin nyelvtől függetlenségét is annyira kivívta, hogy a tudomány és irodalomnak, s a világkultúrának olyan alkalmas és közegévé tudott válni, mint az angol vagy francia, az olasz vagy német nyelv.

Nyelvünk annyi szellemi, és technikai előnye mellett mégis az hazánkban a tudománynak kizárólagos központja nem lett, csupán a latin nyelv kiváltságos állapotának kell tulajdonítanunk.

Nyolc század lefolyása alatt a magyar nemzet létét mindenekfelett a holt deák nyelv hivatalos volta sorvasztotta.

Nyugati szomszédságában köröskörül a magyar szemlátomást tapasztalta minden nemzet szellemi emelkedését. Lerázta magáról mindegyik a római nyelvet, s visszahelyezte saját anyanyelvét ősi jogába.

Maga a római szent birodalom, a német nemzet, erre tán az első adta a példát.

1236-ban már a birodalmi gyűlés határozatai német nyelven írattak. Habsburg Rudolf megparancsolta, hogy a nemesség járatlansága miatt a deák nyelvben, a fejedelmek és pápák rendeletei s oklevelei a római nyelvet mellőzve, németül bocsátassanak közre.

A német, a francia, lengyel, angol, sőt az olasz is már a 14-dik században saját nyelvével élt a közügyekben. A pápa is, a diplomácia terén mellőzve az egyház nyelvét, követeivel olaszul levelezett.

Egyedül a magyar ragaszkodott a latin nyelvhez. Még Hunyady korában is a magyar kancellária, sőt maguk a magyar egyházi és világi országnagyok közt is a német alkalmaztatott. Tisztán magyarokból álló egyházi és világi kormányférfiak az egyedül magyarul beszélő és tanácskozó nép, nemesség, és városok irányában kizárólag latin kormányzási nyelvet használták.

Hunyady Mátyás világhírű budai könyvtárában, a világ minden részeiből összegyűjtött tudományhalmaz is, a nemzeti kultúrára nézve holt kincs, ha annak tartalma a nemzet anyanyelvébe át nem ültettetik.

A magyar nyelv mindenütt otthon volt családi élet csendes tűzhelyénél szintúgy, mint a harcmezőn. A megyék és törvényhozók tanácskozásai közt nem kevésbé, mint az Isten egyházában. A királyi udvar fényes ünnepélyeinek legfőbb részét képezek mindig a magyar dallamok és harci énekek.

Egyedül az országlás szentélyébe s az iskolákba nem bocsáttatott az anyai nyelv, épen azon két körbe, honnét az élő nemzetiség politikai s tudományos súlyát egyedül nyerheti.

S ha szükségesnek látszatott is a soknyelvű országban a kormányzásra egy közös nyelvet választani, arra az uralkodó s legszámosabb népfaj nyelvének több joga volt, mint az idegen rómainak.

Az olaszok, németek, franciák és angolok a római nyelv  bevégzettségében sem mentséget nem kerestek, sem ürügyet nem találtak saját államaikban anyanyelvük elhanyagolására vagy épen kizárására természetes jogaiból. Sokszorta több alapos ok volt az országban arra, hogy a nemzet egykori fejedelmei s államférfijai a magyar nyelvnek előnyt biztosítsanak a hazában.

Ha ugyanazon korszakban, midőn Németországban a német nyelv a deák helyébe lépett, tehát az Anjou-k korában, az országlás, és iskola nyelvéül hazánkban is a magyart választják, — ezzel az ok megszűnt volna létezni, mely az utolsó Árpádtól kezdve második Ulászlóig a királyválasztások körül az országot örökös párttusákra izgatta.

Ha Verbőczy Hármas-könyve már magyar nyelven marad reánk, akkor a mohácsi vésznap emlékezetében ma csupán egy vesztett csatát, a várnainál kisebbet gyászolunk. S ha azon két nevezetes teremtő országgyűlésen, melyek 1715-ben és 1723-ban III. Károly király idejében, a szatmári békekötés s a „pragmatiea sanctio" tárgyában Pozsonyban tartattak, — az alkotott törvény nyelvéül, mint más nemzet tette, az anyanyelv alkalmaztatik, s nem a magyart háttérbe szorító deák, — akkor József császár reformeszméi s a magyar nemzet közé soha félreértés nem férkőzhetett volna.

S latin nyelv szüksége és kizárólagossága oly rögeszmévé fajult az arisztokrácia körében, hogy még József császár korában is a megyék a deák s nem az anyanyelvet védték, s felirataikban a római nyelvet a nemzet nyelvének s az alkotmány alapjának vallották.

A magyar országgyűlések 1790-től bezárólag 1830-ig sokat vitatkoztak a magyar nyelv jogairól, érdekeiről és használatáról. Végleg eldöntő, s az anyanyelv természetes jogait biztosító határozatra eljutni még ekkor sem tudtak. Az országlást és iskolákat nem említve, a törvények hiteles nyelve 1830-ban is a deák maradt. Végre az 1836-i III., 1840-i VI. s az 1844-i II. törvénycikk a nemzet óhajtásait e tekintetben legnagyobb részben kielégítette.

 

Zombory Gusztáv: Mátyás temploma Budán.(Német nyelv.) 1858. 12. 137.

…Csaknem egyetlen régi szent épülete ez Buda várának, s Nagyboldogasszony mennybemenetelének van szentelve. A sok viszontagság miatt, melyeken keresztül kellett mennie, hajdani pompájának és fényének ma már csak romjai látszanak. Belsejének méltóságos kinézése, tizenkét szabadon álló s falba épült más számtalan gót ízlésű pompás oszlopaival, és nagyszerű bolt ivezeteivel még mindig szent kegyeletet ébreszt a belépőben. A főoltáron kívül, mely felett a Mária mennybemenetelét ábrázoló kép díszlik, még tizenhat mellékoltár van. Első építője valószínű a IV. Béla király alatt a budai polgárság lehetett.

E nagyszerű mű nem épült egy időben, hanem évtizedekre, sőt századokra terjedt teljes bevégzése. Bizonyítja a torony felső része, melyen láthatni, hogy újabb építmény. Egyik ablakán Magyarországnak a hollóval díszített címere azt látszik tanúsítani, hogy az építést Mátyás király végezte be. Uralkodása alatt oly roppant vagyonúvá lett az egyház, hogy nemcsak házakat bírt a várban, hanem egész jószágokat, és a benne egyházi szertartásokat végző papi személyek száma 30-ra ment.

 

Hajdan szintén, mint jelenleg, fő egyháza volt Budának, melyet a német lakosok oly annyira kizárólagos tulajdonuknak tekintettek, hogy benne egyházi szolgálatot tartani csak német papoknak engedtetett meg. A magyar nyelv használatát sem megengedni,  sem az egyháznak mint főegyháznak jogairól lemondani nem akartak. Innen végtelen per kerekedett a magyar és német papok között, mely majd másfél századig tartott.(Kiemelés B.G.)

 

 

Kerékgyártó Béla: A társalgási nyelv a vegyes házból származó királyok alatt., 1880.49. 806.

1836-ig az egyház és a hivatalos kapcsolatok nyelve a latin volt, amit később a francia szorított ki. Jellemző Kazinczynak egyik levele. Ebben azt írja, hogy a hivatalban latinul, társaságban németül, a béresével oláhul, esetleg magyarul beszél. A magyar nyelvet az is kiszorította, hogy királyaink többnyire idegen házból választottak feleséget, vagy ők maguk sem magyarok voltak.  Nem volt általános a magyar nyelv megtanulása.

Gertrud közismerten meráni volt. Károly Róbert második neje lengyel. Egyébként latinul esküdött fel, majd megtanult magyarul. Mátyás királyról nehezen állapítható meg, mennyire tudott anyanyelvén. II. Lajos dajkája magyar volt és az udvarban is előnyben részesítették a magyar nyelvet. Lajos után hosszú időre elnémult a magyar.  Zsigmond német nőt vett el és nem tanult meg magyarul.

II. Ulászló alatt „mindenféle jövevények tanyája lett a királyi udvar”, a magyar nyelvre nem sok figyelmet fordítottak.