h14– 74 Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók,

 

2017. 11. 27. – 12. 11.  Rácz Sándor-Reményi Ferenc

 

Magyar prózát írók 

Bevezetés

 

A sorozatot folytatom a „Z” betűig. Az eredeti tematikához viszonyítva a következők módosulnak:

-      nemcsak szépírókat mutatok be;

-      az első csoport után a „maradék” következik folyamatosan elosztva a fejezetek között;

-      az abc rendet nem mereven követem;

-      a „Függelékbe” az kerül, ami az előzőekből kimaradt.

Ebben a fejezetben a maradék témája AMERIKA. Amerikáról nagyon sok beszámoló jelent meg. Mosolyogtató „A levél Amerikából” (1860): milyen eseményeket tart megírásra valónak a küldő. Az átkelő hajónak előírták, mennyit kell vitorlával haladnia. Szén-takarékosság miatt.

 

 

Tartalom

 

Magyar prózát írók

 

Tartalom

 

Rácz Sándor: A harang, 1887. 38. 627.

Radimeczky Mihály: Csörsz árka. 1865. 115.

Radimeczky Mihály: A Csörsz árka. III; IV. 1865. 163.

Résö Ensel Sándor Csörsz árka. 1865. 175.

Radisics Jenő: HOPP FERENC GYŰJTEMÉNYE. 1911. 2. 28.

Radó Antal: A BOLOGNAI EGYETEM, 1888. 26. 433.

Rajcsányi Gyula: TÉL NORVÉGIÁBAN. 1907. 7. 134.

Ráskó Béla: A GRAPHOLOGIÁRÓL. 1887. 37. 609.

Rozsnyay Mátyás: A fakír 1862. 256..

Reményi Ferencz: A FAKIROKRÓL. 1896. 42. 699.

 

       AMERIKA

 

László Károly levelei Amerikából. 1859. 6.

Cserépy István: Levél Amerikából. TÁRHÁZ.1860. 338.

Sámi Lajos: Új-Yorktól San Francisco-ig, 1875. 11. 166.

Sz. Tőrök János: Hamburgtól New-Yorkig. 1870. június 8. …..1870. 379.

Szoboszlay Gyula: Magyar ember levele San-Franciscóból, 1906. 22. 350.

Röthy Frigyes: EGY MAGYAR TENGERÉSZ BRAZÍLIÁBAN. 1883. 271

Cholnoky Jenő: VASÚT EURÓPÁBÓL AMERIKÁBA. 1902. 01. 05.

 

 

Függelék

 

Magyar nyelvű amerikai utazási irodalom a XIX. század második felében

ieas.unideb.hu/admin/file_4788.pdf

Cholnoky Jenő

Gáspár Ferenc

 

 

Magyar prózát írók

 

 

Rácz Sándor: A harang, 1887. 38. 627.

Halál- vagy lélekharang használatára a legrégibb időkig vissza lehet menni. A haldoklónál a harang szomorú hangja azt hirdeti, hogy egy keresztény testvér a végső perceket éli. Meghúzzák a gyász-harangokat a temetés nagyobb ünnepélyességére.

A Szent-Bernáthegyen lakó barátok harangja erős hózivatar alkalmával megszólal, s figyelmezteti az esetleg eltévedt utazókat a vendégszerető házhoz vezető útra.

Az örömöt hirdető harangozásokról sem hallgathatunk itt; megtisztelő ünnepi harangszó üdvözli a fejedelmeknek a birodalom városaiba való bevonulását. A harangoknak ez a használata is igen régi.

És még egy harangot kell megemlítenünk, ha ez szól, akkor egy szegény bűnösnek kesereg, midőn nehéz és utolsó útján a bitófához vánszorog.. Ez a bűnösök harangja. A templomtornyok harangjai a fentebbi eszményi célokon kívül gyakran anyagi, profán célokra is használtatnak. Ha a harang óraütésre is szolgál, gyakran kérdezik, ha tudni akarják, mily későn van, hogy «hányat ütött a harang?»

A harang különben a magyar köznépnek a napon kívül egyedüli irányadója. Midőn a nap, hold és a csillagok nem láthatók, a bizonyos órákban meg-megszólaló harang az útbaigazítója. Nem csak imára hívja őt, hanem a déli harangszó az ebédre, az esteli «takarodó» a lefekvésre.

Munkára is hív a harang, ha a hajnali harangot elhúzták.

 

.

 

HARANGSZENTELÉS CSEPELEN: PROHÁSZKA SZÉKESFEHÉRVÁRI PÜSPÖK IMÁT MOND AZ ÚJ HARANG ELŐTT

 

Minthogy tudjuk azt, hogy a villám a magas tárgyakba és különösen a tornyokba könnyen belecsaphat. Világos, hogy az, aki zivatar alkalmával a toronyba megy harangozni, nagy veszélynek lehet kitéve.

A hajózás szolgálatában oly fontos szerepet játszó világító tornyok berendezésére is a harang adta az első eszmét.

Skócia keleti tengerpartján, a barátok egy harangtornyot építettek, és mindig harangoztak, hogy a hajósokat az ár által elfedett sziklarepedésektől megóvják. Némely világító toronyban még most is használják a messze hangzó harangszót a jelző fény mellett. Kétségbeejtően kong a torony harangja, ha tüzet jelez. Sokan voltak már kis városokban és falvakban ily tűzvésznek tanúi.

De még más elvadult elemnek is segédkezet nyújt a harang akarata ellenére és legtöbbnyíre áldás nélkül, tudniillik a lázadásnak, a szent jogában megsértett népnek.

 

 

 

Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök (1858-1927), ki most ünnepelte jubileumát.

 

Már 1004-ben így hívták össze Wischehrad (Visegrád) harangjai a polgárokat, hogy Prága városát megtámadják. V. Károly Gentben a lázadás elnyomása után azon harang megsemmisítését kívánta, amelyik a lázadókat a támadásra bátorította. Az 1572. augusztus 24-én kezdődött borzasztó párisi vérnászra is egy harang adta meg a jelt, oly harang, a mely előbb kora reggel még isteni tiszteletre hívogatott, s most öldöklésre és vérengzésre kellett bátorítania.

A «borharang» (Franciaországban már 1291-ben) a kocsmárosoknak a rendőri órát jelezte. Angol-országban a naponkénti esteli harangozás azt jelentette, hogy a világosságot és tüzet ki kell oltani, az éjjeli tűzveszélynek elejét veendők. Ily figyelmeztetés még ma is hangzik éjjelenkint a szepesi városokban s más vidékeken is a toronyból. A Hanza-városok (német szövetséges városok) törvénye szerint, ha valamely kereskedő fizetésképtelenné vált és megbukott, a szégyen-harangot húzták meg.

A hangművészet és zene is igyekezett felhasználni a harangokat saját céljaira. Ha több harangot a zenei skála szerint állítanak össze, akkor azok szabatos ütése által dallamot lehet előállítani, játszani. Ilyen kísérleteket először a kolostorokban tettek, Olyan tornyokban, amelyekben összhangzó harangok voltak.

Oly mechanikai szerkezetnek a feltalálása, amely az emberi kezet helyettesítette, Németalföld érdeme, ahol 1487-ben rendezték meg az első harangjátékot. A mechanikai szerkezet vagy billentyűzethez hasonló volt, amelyen a harang művész, mint a zongorán játszott, vagy óramű, vagy villamos-gép által volt hajtva. Hollandiában van a legtöbb harangjáték s e harangjátékok vagy megelőzik az óraütést, vagy azután következnek.

Németország több városában, Prágában, Danzigban vannak harangjátékok. Hazánkban is voltak ilyenek, de azok most már legnagyobb részt elromoltak és mellőztetnek. (Jól ismert a Kreml harangjátéka, G.)

Jelentékteleneknek látszanak előttünk a harangok kisebb alakjaikban, pedig éppen ebben a kicsike és takaros alakjában, amilyenben a leggyöngédebb kéz is tarthatja és használhatja, mindenütt hasznossá lett.

Bent ülünk a szobában, az előszoba csengője megszólal s felkiáltunk: «végre-valahára!» ha kedves vendéget vártunk, vagy bosszankodunk a váratlan háborgatás miatt. A lakás-csengettyű csak a cselédszobába vagy konyhába vezet s ennek megszólaltatása után juthatunk csak be. Mivel nagy városokban sok mindenféle ember be- s kimehet a kapun, a csengő által akarja magát mindenki megóvni a tolakodó látogatások ellen. Már a. régi rómaiak ily jelzéssel kérték a házba való bebocsáttatásukat.

S hova segítette manapság a villamosság a  csengettyű jelzést! Egy pár vékony, bármilyen színű selyemmel bevont rézdrót fut a szoba-parkett szegélyénél körös-körül s belőle egy-egy szál felhúzódik szépen, titkon a tapéta alatt az íróasztal oldaláig, vagy a varrógép felé az ablakpárkányra, vagy a parkett alatt az ebédlőasztal lábán át az asztal alsó lapjáig, egy negyedik szál a kanapé fejpárnája felibe, egy ötödik pedig az ágyfejnél a falba. Mind e helyeken egyebet nem láthatni, mint a tapétán vagy a festett falon az említett helyeken egy kis csontgyűrűt s annak közepén egy gombot.

A nagyságos úrnak vagy asszonynak, ahol csak meg szokott állapodni a szobában, nem szükség egyebet tenni, mint ujját a csontgombra nyomni, s egy pillanat múlva beállít, akár a ház vagy udvar más oldalán levő cseléd.

Nem kell a kocsisért az inast futtatni az istállókhoz, hogy fogjon be.

A magánházakon kívül még két oly nyilvános házról kell megemlékeznünk, amelyekben a kapu vagy bejárás mellett csengettyű van. Az egyik a kolostor, a másik a szálló vagy vendégfogadó. Ha utas érkezik, a kapus megrázza a szálló harangját, s azonnal megjelenik a szállós és egy csomó szolgálatra kész személyzet, hogy a vendéget terhétől megszabadítsák, s a szükségesekkel ellássák.

Mint tudjuk, a villamos telegráf első gyermekéveiben, midőn még a kísérleti termekből nem lépett át a gyakorlati életbe, szintén igénybe vette a harangot. Így a távirat nem volt egyéb, mint rendszeresen szabályozott, a villany-áram által létrehozott harangszó. A harangok itt az emberi nyelvet helyettesítették és képviselték megmérhetetlen távolságban.

Az elnöki csengettyű is ilyen valami. Túlcsengi a legerősebb emberi hangot s a néha nyüzsgő, lármázó és tomboló gyűlésnek ezt kiáltja: «csend legyen!" Nem könnyű, hanem igazi bölcsesség kell ahhoz, hogy az elnök csengettyűjét a kellő időben és eredménnyel használhassa.

A tudomány különben, kivált a villamosság segítségével, annyiféleképpen értékesítette már a csengettyűt, hogy mindenre ki sem terjeszkedhetünk ez értekezésben s még csak egyről emlékezünk meg, a villamos csengettyűvel kapcsolatos hőmérőről (termosztat).

Ennek nemcsak kórházakban, melegházakban, hanem a háztartásban is hasznát veszik; célja az, hogy valamely helyiségben a hőmérséklet bizonyos maximumon túl ne emelkedjék. Itt a hőmérő villamos csengettyűvel áll kapcsolatban. A villamos áram köre akkor zár, ha a hőmérő higany oszlopa elérkezett ahhoz a ponthoz, amely a legnagyobb vagy legkisebb hőmérsékletnek a foka és akkor az áram mozgásba hozza a vele kapcsolatos csengettyűt, melynek lármája figyelmessé

a személyzetet a helyiség hőmérsékletének szabályozására.

De hagyjuk most a zárt helyiségeket, s menjünk a nagyváros utcáira. Vegyüljünk az embertömeg tolongásába, ahol minduntalan fülünkbe hangzik egy-egy harang. A lármázó, csilingelő csengővel biztosít magának szabad vágányt a ló-vonatú vasút és a lóvonatos utcák lakói tudnának erről a folytonos figyelmeztetésről sokat beszélni. Ott áll a ház előtt egy szekér, amelyik a hulladékokat gyűjti, és a csengő felhívja a lakókat, hogy az összegyűlt szemetén túladjanak. Ha új építkezés vagy gyártelep mellett haladunk el s dél van, a harangszó néhány pihenő percet jelez a munkásoknak.

A vasút indóházának csarnokában, valamint a hajófedélzeten ismét csak a csengettyűt halljuk, amint jelzi az indulást, s aztán megüti fülünket annak hangja minden legkisebb állomáson. Mert tisztes kort ért el a harang használata, nem csoda, hogy sok rege fűződik a haranghoz. Két főgondolat mindenütt megtalálható; először az a néphit, hogy a harang élőlény és másodszor, hogy minden, ami az Isten birodalmának ellenszegül, a megszentelt harang elől félve meghátrál. Mint élő, megszemélyesített lény (a néprege szerint) maga-magától harangoz, anélkül, hogy emberi kéz érintené. E tekintetben különös hírnek örvend a villilai harang Aragóniában, amelyik magától kezdett harangozni, ha Spanyolországot nagy veszély fenyegette. Midőn Szent Izidor csontjait Madridban felvették, a monda szerint a város valamennyi harangja magától megszólalt. Midőn IV. Henrik szegényen és nyomorúságosan és a pápától kiátkozva meghalt, a császárharang a speieri székesegyházban, amelyet ő építtetett, magától megszólalt, s valamennyi más harang teljes erővel búgott bele a siránkozó harangozásba. Ide tartozik az ellopott és vízbe süllyedt harangok megszólalása, mint a haddebye-i, schleimünde*-i, gramm-i, hornberg-i, stb. harangokról beszélünk. Az ellopott harangokat hajón kellett szállítani, de elsüllyedtek, és azt hiszik, hogy a mélységből még most is hallják néha azok bugását. Lüdinghausentől nem messze van egy tó az erdő közepében, ahol azelőtt kápolna volt és az elsüllyedt. Erről is azt hiszik, hogy ott a tó fenekéről néha a kápolna harangjának hangját hallják

 

Schleimünde (dänisch Sliminde) wird die heutige Lotseninsel (dän.: Lodsø) bezeichnet, die die Schlei von der Ostsee trennt. Schleimünde ist Standort eines Leuchtturms und eines kleinen Nothafens für Sportboote. Sie gehört zum Kreis Schleswig-Flensburg.

 

Más harangok, még ha húzzák is, vagy épen meg sem szólalnak, vagy pedig tompa a hangjuk; így például egyházi átok idején, vagy ha a harangöntő az öntésnél csalást követett el. Így történt pl. midőn a St. galleni zárdabeli Dankó barát az aacheni székesegyház részére a császár megrendeléséből egy harangot öntött, és az ahhoz adott ezüstöt magának tartotta meg. Olyan harangokról is beszél a monda, melyek a tornyot elhagyják és elköltöznek. Ezen rege szerint a harangok a nagyhét utolsó napjaiban (midőn a katolikus templomok tornyaiban nem harangoznak, hanem csak kerepelnek) Rómába zarándokolnak, hogy a szent atyát megláthassák. Egy harang leszáll a toronyból, egy templomkerülő fiú után siet, hogy öt a templomba kergesse, amit Goethe «Die wandelde Glocke» című költeményében olyan szépen ír le.

A zarándokoló kedvük mellett a harangoknak nagy honvágyuk is van. Nem szívesen válnak meg azon egyháztól és községtől, amelyik részére öntve lettek és felszenteltettek. Ha csalfasággal vagy erővel elviszik, akkor megrepednek, vagy keserves hangot adnak, bármily szép csengésűek is voltak azelőtt. A rege sok harangról beszél, amelyek még idegen helyről is visszamentek előbbi helyükre. Így a leinsteri (Írország) harang. A bernhardsweileri harangot, mert abban sok ezüst volt, háborús időben elásták. Körülbelül száz év múlva ismét megtalálták, és a dinkelsbühli toronyban akasztották fel, de véghetetlen gyenge hangja volt. Visszavitték Bernhardsweilerbe és ott szépen csengett.

A rossz szellemeknek a megszentelt harangoktól való félelme a pogány villámistenre, «Thor»-ra vezethető vissza, akinek mennydörgő hangja megsemmisült a katolikus isten hangjával szemben. Talán összefügg ezzel az a monda is, hogy a megszentelt harang hangja az égiháborút és jégesőt elűzi. Az erfurti nagy harangon ez a felírás van: «Ich heisse Susanna, und treibe die Teufel danua.» (Zsuzsannának hívnak és elűzöm az ördögöket.) Van ilyen s hasonló felirat több. Ezért bosszankodik Goethe Mephistója a harangszóra s mondja ezt:

         «Egy jó fület, hisz ki tagadja?

          Bosszant e csengés-bongás hangja.»

 

A megöntött és fel nem szentelt harang egészen az ördög hatalmában van, és az azt magáévá teheti. Ilyen harang aztán olyan keserves hangot ad, hogy mindenkit elijeszt. Wolf, kölni harangöntő egy harangot öntött, kétszer nem sikerül az öntés, és midőn a harangfémet harmadszor a mintába ereszti, ezt mondja mérgesen:

 

         „Ha nem megy az isten nevében,

          Menjen tehát az ördögében.”

 

Midőn a harang készen volt és kihűlt, felcicomázták, s felhúzták a toronyba. Midőn a mester meg akarta a hangját próbálni: «Oly tompán, szörnyen hangzik, oly riadva üvölt". A mester megőrül, s a harang ledobja őt a toronyból.

Az idevágó mondák sok mindent tudnak mesélni. Egy nő, aki az erdőben dolgozó férjének ebédet visz, hirtelen egy kis harang hangját hallja, amelyik isteni tiszteletre hív. Elindul az erdőben a harang hangja után és a szellemek templomához ér. Szemkápráztató fényben ragyog, s a templom fehér fátyolba burkolt nőkkel van tele. Az asszony áhítatosan letérdepel. Egyszerre a pap az oltárnál megfordul, s midőn a tolakodót megpillantja, tompa hangon ezt kiáltja: jaj! jaj! Egy pillanat alatt megsemmisül a templom, A harang mennydörgés és villámlás közt elsüllyed. Az asszony haza vánszorog nagy nehezen, s harmad nap múlva a terítőn fekszik.

Nem hagyhatjuk még megemlítés nélkül a bázeli óra-verő harangot, amelyik mindig egy órával előbb ver, mint más toronyóra, a rendes idő szerint. A rege azt mondja, hogy egyszer a városi tanácsot a tizenkettedik órában összeesküvők rohanták meg, s orvul le akarták gyilkolni. Isten azonban csodát művelt, s valamennyi haranggal egyszerre 12 óra helyett 1 órát veretett, mitől a lázadók megijedtek és tervüktől elálltak. A tanács aztán elrendelte, hogy a toronyóra mindig egy órával előbb verjen. Ellenben a genti apácazárdában levő, úgynevezett «hazug harang" mindig vagy korán, vagy későn ver, s ez a harang démon jellegű.

Még olyan harangokról is beszélnek, amelyeket varázslók titkos természeti erők segítségével öntöttek, s ezek aztán mágikus erejűek. a művészet és költészet is bevonta a harangot eszményi körébe. Persze, hogy ahol a művészek a harangot festik, a nézőnek a hangot hozzá kell akkor gondolni. A zenész anélkül is elő tudja állítani a harang csengését, hogy harangokat használna. Van «Campenella Tauberttől, Eckarttól, Dreischoktól, Paganinitől és ez után átírva Liszttől.

Vajda János nem annyira a harangot, mint tárgyat, dolgozta fel, hanem a harangok különféle hangjain beszéli el:

„Mit kongnak-bongnak a harangok?” című költeményében az emberek változó sorsát, a földi javak ós örömök hiú múlandóságát. A legnagyobb harang hangján így szól:

 

 A kerek földet kibírtam.

 Mint nadály a vérét szíttam,

 Mikor éppen teli töltem,

Így lehulltam, úgy leestem.

Átkozott a lelkem, testem

 

Két tárgy készül egy és ugyanazon anyagból, amelyek azonban rendeltetésükben igen ellentétesek. Az egyiknek céljául Schiller ezt tűzi ki: «Legyen első hangja béke», a másik kőfalakat rombol, embereket öl. Az egyik a harang, a másik az ágyú s bármily ellentétes is rendeltetésük, mégis van a kettő között egy kiengesztelő határpont. Az ágyú bömböl, hogy az ellenséget elűzze, hogy a harang ismét búghassa békeszózatát. A harangokból gyakran ágyukat öntöttek. Volt erre példa dicső függetlenségi harcunkban is. De viszont az is megtörtént, hogy győzelmes háború után az elfoglalt ágyukból harangokat öntöttek.

Mikor lesz már egyszer valóban igaz, hogy a harang csak békét és emberbaráti szeretetet hirdethet; mikor teljesedik be Schiller Harangjának szép mondata?

 

Concordia legyen neve

Hirdetni békét, összetartást,

A szent gyülekezetbe' folyvást.

 

 

 

Radimeczky Mihály: Csörsz árka. 1865. 115.

Egy felsőbb helyről a községekhez érkezett körlevél szerint, a magyar akadémia archeológiai bizottmánya feladatául tűzte ki, a Csörsz árkának nevezett római vallumot (sánc) az erdélyi dáciai vallummal összeköttetésbe hozni.  A körlevél szerint az akadémiai bizottmánynak szüksége volna e célra vonatkozó régibb térképekre, rajzokra, s néphagyományokra, melyek után ezt a tárgyat felderíteni lehetne.

Sajnos, hogy a községek a kívánt adatokkal nem rendelkezhetnek s csak a Csörsz-árok vonala körül eső községek némelyike hozhat fel néphagyomány után valamely homályos adatot. A kutatás eredménye aligha sikeretlen nem lesz, mert századokon át a nép száján maradt Csörsz király árka nevezetnél és az árok létezésénél egyebet nem tudunk.

Alulirt a Csörsz-árok vonalát néhány mérföldnyi hosszúságon megnéztem, kíváncsi lettem tudni azt is, ki volt azon Csörsz király, aki a nagyszerű árkot vonatta. Mi célja volt az ároknak? Előbb az árok vonalán eső községek lakosaihoz fordultam, kiktől csak annyit hallhattam, hogy a „Csörsz király huzattá az árkot a törökök betörése ellen."

Ezzel nem levén kíváncsiságom kielégítve, régi magyar írók könyveiben kutattam, de csupán két írónál, úgymint Budai Ézsaiás polgári lexikonjában, és Béla király névtelen jegyzőjének magyar nyelven kiadott könyvében találtam Csűrsz vagy Csörsz királyról igen rövid említést.

Budai Ézsaiás polgári lexikonjának I. darabja 519-ik lapján a következőket olvastam: „Curzán, Kundfija, a tudós Katona úgy tartja, hogy ennek a Curzának vagy Curznak neve még ma is fennforog Magyarországban. Azt az árkot, mely Árokszállás nevű helységnél kezdődik és a Tisza felé tizenöt mérföldig tart, Csűrsz király árkának vagy rövidebben Csűrsz ároknak hívják. A Curz nevet mai írásmód szerint Csürsznek írhatjuk."

Ebből még azt is lehet következtetni, hogy Kund fiát Curzánt maga Katona keresztelte Csürsznek, mert Curzánból Csürszt kihozni merész dolog, de ha Curzán volt is Csűrsz, annak királyságáról mit sem említ Katona.

Béla király névtelen jegyzőjének magyar fordításában a 10-ik lapon a hét vezér közt csupán annyi van említve „Könd Csörsz atyja." A névtelen jegyző egyebet nem említ, már pedig ha Csörsz, Könd vezér fia király volt, még pedig Magyarországban, hol a Csörsz árka létezik, el nem hihető, hogy a tudós krónikaíró meg ne említette volna, miképp Szent István előtt már egy Csörsz nevű király is létezett Magyarországban.

Miután homály fedi mind a Csűrsz vagy Csörsz király létét s nevezetét, mint a nagyszerű árok célját, azt hiszem, a tudományos világ sokak kíváncsiságát elégítené ki, ha a Csűrsz vagy Csörsz király névről s az árok céljáról kimerítő felvilágosítást bocsátana közre. Dr. B. L. Új-Hartyánban 1864. április 23-án.

 

*

Csörsz árka néven egy körülbelül 1260 km hosszú ókori védőműrendszer maradványait ismerik Magyarországon, mely mintegy körbekeríti az Alföldet: a Dunakanyartól indul, az Alföld északi peremén halad kelet felé a Tiszáig, majd Debrecen környékén délkeletre fordulva egészen az Al-Dunáig húzódik.

A honfoglalás előtti erődítmények, határárkok nyomát a magyar nyelv-területen sok helyen ördögároknak, ördög-borozdának nevezik. A kárpát-medencei szlávok szintén ismerik a csertovszkyjarek (ördögárok) elnevezést. google.

 

 

Radimeczky Mihály: A „Csörsz árka." III. Bezdán, március. 23. 1865. 163.

A Vasárnapi Újság 10-ik számában olvasom, hogy az Árokszállás községtől a Tisza felé nyúló úgynevezett „Csörsz árok" eredetének kitudhatására mindazok, kik e tárgyról akár adatokat, akár a nép ajkán forgó mondákat tudnak, ezeket a szerkesztőségnek beküldeni szíveskedjenek. A 12-ik számban Lövei Klára már közlött is egy a nép ajkán forgó mondát. Ehhez párhuzamképen egy majdnem hasonló mondát küldök itt szerkesztő urnák, melyet ezelőtt 15 évvel azon vidéken járván hallottam, és akkoriban irt naplómba híven feljegyeztem.

1850-ik év aug. első napjaiban, Szolnokon még az akkor fönnállt 6 osztályú gimnáziumban végzett iskoláim után, akkoriban Pétervásáron lakó szüleimhez mentem szünnapokra. Utam Jászladánynak vitt, hol a vendéglőben esténként több polgár ember borozgatott; a borozgatok közül megszólítok egyet, hogy vájjon nem volna-e hajlandó illő díjért engem tovább szállítani? Vállalkozott és reggel útnak indultunk. Midőn az utunkat átmetsző nagy árokhoz értünk, hozzám fordul és megszólít fuvarosom, kérdezvén, hogy vájjon ismerem-e az árkot és történetét? S midőn tagadó válaszomat hallá, a következő történet elbeszéléséhez fogott:

Azon korban, midőn édes hazánkat a testvérharc gyengítette, midőn a nemzet önnön magával meghasonlott és folytonos viszályban élt; e zűrzavart, e folytonos nemzeti súrlódást a szomszéd cseh- és morva rablólovagok is fölhasználva, betörtek Magyarországba, hol különösen a felsővidéket foglalták el váraikkal, honnét portyázva gyakortább az alsó vidékeket is meglátogatták. Ily alkalommal történt, hogy egy Czern (Csern) nevű cseh főnök is e vidéken portyázván, egy magyar főúr leányát megszerette.

Követséget küldött a leány atyjához többször, a leányt nőül kérte, de mindig tagadó választ kapott. Végre midőn a leány atyja le nem rázhatta magáról az alkalmatlan kérőket, leányával egyetértve, azon föltételt szabta Czern elé, hogy akkor lehet nejévé, ha a Tisza folyásának más irányt ad. Czern azonnal hozzáfogott az ásatáshoz, hogy a Tiszát előbbi medréből kivegye, és más irányt adjon neki. Folyt is az ásás két álló évig, — de midőn a munkásokat halállal fenyegette, hogy az ásás mielőbbi bevégzésére bírja, népe fellázadt ellene, a helyszínén ásókkal, kapákkal agyonverte, és a munka félbeszakadt. Azóta van ez árok így felhányva.

Eddig szól a monda, melynek meseszerűsége első pillanatra meglátszik.

Végre megjegyzésre méltónak vélem, hogy ez árkot Fekete ároknak is hallottam e tájon, később arra jártomban nevezni, nem tudom földjétől-e, melyből hányatott, vagy ásatójától, mert Czern szláv nyelven feketét jelent.

Appel Ede, káplán.

 

 

Radimeczky Mihály, jegyző Csörsz árok IV. 1865. 175. Új-Hartyán, március 29.

A Vasárnapi Újság 12-dik számában Lövei Klára kisasszony a Csörsz királyról egy régi és szép mondával ismerteti meg az olvasót.

E közlés olvasása után tovább folytattam a régi íróknál kutatásomat, s két írónál találtam is némi adatot a „Csürs"-árok felől.

Kaprinai tudós író, hajdan a Csörsz-árok célját kutatván, eredménytelen kutatása után (Hung. Diplomát, pars II. pag 315) így nyilatkozik: „De hoc jam nobili opere, nulla est (quod ego sciam) in Hungarorum annalibus veilitteri memória."

Székely István, ki Kaprinainál jóval korábban élt, az 1559-ben Krakkóban kiadott „Cronica ez világnak jeles dolgairól''*

 

*Chronica ez vilagnac jeles dolgáirol Szekel' Estvan - Krakkó 1559 -

 

 című könyvének 139-dik lapján a Csörsz-árokról említést tesz, mely szorul szóra így hangzik:

 

„Krisztus után 718-ba Seita Pannonianae Kirallia.

„Ez á Czersz arokiat meg vvytta (újíttatta) kit nem azért hittanáé Czersz arokianac, hog azon á Czersz kiral felesiget hozót volna maganac, hnem azért hog az árkot, az Orszagnac oltalmára legelöször az czenaltatta volna. Ki akor nag mell volt, mint most eg varos arokia, es á teteien eleuen fac voltac ültetuen, kinek az giükerei meg tartottac á töltést, hogy be ne omolljon. Kiken kapuk voltanac, és ör alloc. „

 

Katonának azon állítását, hogy a Csörsz-árkot Kund vezér fija Curzan vagy Csűrsz király ásatta volna, egészen semmivé teszi Székely István, ki határozottan állítja, míképp a Csörsz-árkát Seita Pannoniának királya Krisztus után 718 körül, már tisztíttatta vagy újíttatta.

Így az árok nem Curzan vagy annak atyja Kund s a hét vezér idejében készült, kik 889 körül szerepeltek, de azok előtt 171 évvel már készen volt, s hihetőleg régebben is, mert annak újítása vagy tisztítása Krisztus után 718-ban szükségessé vált.

Sokkal messzebb, mint a hét vezér kora, kell tehát keresni a Csörsz király kilétét.

Hazánk régiségei érdekében kedves szolgálatot tennének azok, kiknek idejük e módjuk van a régi könyvekben búvárkodni, ha a Csörsz király sarka felőli homályos mondákat felderítenék.

Köszönet Lövei Klára kisasszonynak, ki szíves volt a Vasárnapi Újság olvasóival megismertetni a Csörsz király árkáról ama szép mondát.

Radimeczky Mihály, jegyző

 

 

Résö Ensel Sándor Csörsz árka. 1865. 175.

 

(Mutatvány Résö Ensel Sándor „Helynevek magyarázója sajtó alá rendezett III. füzetéből.

A helynevek magyarázója I-IV.

 

Azon árok, mely Csörsz néven neveztetik, Pest felől a Dunánál kezdődik és megy Hatvan felé. Azon alól pedig ,Árokszállásának, onnan Egeren a Tokajon alól Ároktőnek, onnét kanyarodik a Tiszának azon innen pedig Fehértón alól, a debreceni nagy erdőn jővén keresztül, a nagylétai határnál, Arad s Temesvár felé folytattatik, és Szemendrián alól mintegy 3 mfl-del a Dunánál végződik.

Erdélyben a Hargita bércei alatt délre szintén látszanak egy árok nyomai, mely Tárkányon és Domándon keresztülvonul, s szintén Csörsz = Csősz és Honárkának neveztetik.

A tudósok véleménye, hogy ez árok vagy a rómaiak vagy az avarok műve, határvonalat képezett tábori sáncokkal. Az őrökről, kik eredetileg „Csőszök"-nek neveztettek, és jelt adó csőr-forma kürtjükről „Csörsz árka" lett a neve. Így vélekedik Mártonffy is az erdélyi Csörsz árokról.  

A Fényszarutól a Tisza felé húzódó árokról írja Katona, hogy az Kund fia Kurzántól kapja nevét. Kurz név mai írás szerint Csörsz. Béla király névtelen jegyzője így adja elő e dolgot:

Árpád vezér Köndnek Csörsz atyjának nagy földet ajándékozott, Etele király városától (Ó-Buda) Százhalomig és Diósdig (Fehér 26.), s fiának adott egy várat népe oltalmára. Ezután Csörsz a várat saját nevéről nevezte el. (Cap. 46.) Katona erre mondja aztán, hogy ezen árok nyoma Gyöngyös alatt 2 mfld, Árokszállásától kezdve a Tisza felé 15 mfld távolságra van.

*A zaszti apátságnak 1067-ik év körül kelt alapító levelében csak puszta árok nevezet alatt fordul elő. (google)

 

A zaszti* apátságnak 1067-ik év körül kelt alapító levelében csak puszta árok nevezet alatt fordul elő.

Podhraczky szerint a Csörsz nevezet ellenkezik a Kurzán névvel, ideje korával, s a történettel. Szerinte a Csörsz név a Győr szó elrontása. Győr = Vár, = Castrum = Circulus. Győrös = Castrensis. Győrök = Hringe = Castra.

Egy 1688-ban nyomtatott könyvben ez áll: „Csersz árokját Csersz király cenáltatta még Attilának előtte. Nem egy vagyon penig a féle, hanem több is jelesben a Tisza-Duna között. (Tud. Gyűjt. 1840. XII. k. 17. lap). Paraszt traditio, hogy valami Csősz király akarta volna az által a Tiszát a Dunába hozni. Gr. Gvadányi „Egy falusi nótárius budai utazásában (Pozsony 1790. II. 25 1.) mulatságos adatot közöl.

Kuliffay szerint a Csersz szó szláv értelemmel bír, Csersz = ördög, a szláv magyarság ez árkot „Ördög árkának" is nevezi, és pedig mert készítését emberi erő feletti munkának tartja.

Szalay említi Csörszöt, ki 902-ben a bajoroktól egy lakomán több társaival együtt orgyilkossal végeztetett ki, de ez árokkal nem kapcsolja össze a nevét.

Csány helységnél egy halom neveztetik Csörsz vezér halmának.

Az erdélyi Csörsz = Csősz-árkát szépen fejtegeti Révész „Etel laka" könyvében 11. lap, és Életképek 1847. 3. 83. sz.

A magyarhoni Csörsz-árkáról jegyzéseket tesz s mondát ad „Magyarország s Erdély képekben" I. köt. 231. lap. Szabó Károly „Béla király névtelen jegyzője" 1860. 67. lap.

Egy régi krónikát Székely István közlése után már e lapok múlt számában ismertettünk. Lássunk most egy népmondát Tompa után, melyet „Népregéi"-ben tett közzé.

„Csörsz árka — így ír Tompa — mint óriás ekétől szántott barázda út, a Tiszától a Dunának mérföldekre fut, magas partját kihányta, mi végett s mikor? az  eltűnt századok homályában vesz el, úgy áll a zöldmezőben, mint királyi sir, melynek porlott uráról rég megnémult a hír; sok éve dúló hatalma megküzdött vele, de még vív idő, enyészet rontó hatalmival.

A rege szerint, sok tenger év előtt, előbb mint magyar nép e szép hazába jött, a kósza Longobárdok királya. Rád vala, történt, hogy ez kemény csatába szállt, s Frigyesnek hívta Csörszöt, a szép avar királyt. Rád s Csörsz, halálcsapást adtak elleneiknek, osztozásra kerülvén a sor, Csörsz jutalmul egyet kért, Rád úr leányát szép Délibábot, mely beszéden Rád meghökkent, gondolkodott, végül így felelt:

Nem bánom, legyen leányom menyasszonyod, de bírni csak úgy fogod, ha vízen viszed haza. Csörsz ekkor talpra állította hadát, égett a munka, s mély árok hasadt a dolgos sereg nyomán, s Tiszától a  Dunának vett mezőn futást.  A munkánál Csörsz mindenütt jelen volt. Munka közt történt azonban, hogy vészes éjszakán, lováról az ég tüzes villáma ütötte le hirtelen, mire lankadt a nép. Legott pihenni tért, megátkozván az árkot sok fáradalmaiért.

 

S a hely hol véget ére

Néptől megszállva lön.

Épülvén Árokszállás

Az áldott síkmezőn

 

Az árok tövénél

Ároktő most is áll,

Borsodban a Tiszának

Fűz-lepte partinál.

         Tompa Mihály: Csörsz árka (részlet)

 

*

Réső Ensel Sándor História antik Könyvesház, 2011

341 oldal

Réső Ensel Sándor 4 füzetben kiadott munkája a magyar helynevek etimológiai jelentéstartalmára keres magyarázatot. Hasonmás kiadás.

 

*  *  *

 

Radisics Jenő: HOPP FERENC GYŰJTEMÉNYE. 1911. 2. 28.

Az Andrássy-úti villák egyike egyszerű, szerény emeletes ház. Az előtte levő kis kertben különféle kövek és szokatlan formájú alkotások. Mindegyike más-más világrészből származik: az öt világrész kövei. A hátsó kertben kőből faragott Budha, pagoda a híres Nárából. Kínai kapu és a fák lombja alatt nagy tálca, melyen seregestül sürög-forog, csicsereg a sok madár, melyet ott etetnek.  

A ház lakója a főváros egyik legismertebb üzletének tulajdonosa. Ott vásárolják az iskolák a fizikai és egyéb tanszereket, melyeket, hála a gazdának, immár magyar munkások gyártanak itthon.

Az üzlet egy elzárt kis helyiség. Innen intézte ügyeit Hopp Ferencz, aki ott mindent magáénak mond. Kistermetű úriember. Feltűnően magas homloka kopasz, arcát fehér szakáll keretezi. Maholnap 77 éves.

Legjellemzőbb rajta csontos, száraz keze, melynek fiatalos szorítása még most is erőt és határozottságot árul cl.

Idegenből szakadt hozzánk, Morvaországnak Falnék nevű helységéből. Tizenhárom éves korában hozta magával a néhai Calderoni tanoncnak. Nyughatatlan lelke vágyott világot látni; garast garasra rakott, míglen végre háromszáz forintot összegyűjtött. Azt találván, hogy ez utóvégre sem valami sok pénz, eladta nélkülözhető ruháit, s az ekként összekuporgatott összeggel álmainak országába, Amerikába vitorlázott, ahol négy ós fél évig élt. Ez volt első nagyobb útja, eredménye pedig, hogy még többet akart látni a világból s amint szerét tehette, földkörüli utakra indult, mindenkor egymagában. Összesen négyszer járta körül a világot, legutoljára 1905-ben. Mikor a chicagói világkiállítást ment megtekinteni, a Magellan szoroson át igyekezett Amerikába. Indult innét májusban, októberben érkezett Chicagóba.

Hazatérve úgy találta, hogy emlékei annyira érdekesek, hogy azoktól megválni nem képes. Megtartotta tehát azokat magának s ezzel megvetette alapját későbbi gyűjtésének, mely életének, az utazás mellett, egyedüli szenvedélye. «Inkább eladom a nadrágomat, sem minthogy akárcsak egy japáni lakkdoboztól is megváljak. Gyűjteménye ma négyezer darabból áll.

Megkísérlem fogalmat adni az olvasónak arról, amit Hopp villája a földszinten s az emeleten, összesen hat helyiségben, vasajtói mögött, egy sereg szekrényben, rendezve magában rejt.

A gyűjtemény zömét Japán szolgáltatta. Ennek az országnak az alkotásai vonzották leginkább a fáradhatatlan utazót. A gyakorlott szem hamar rátalál e csoport javára, a körülbelül harminc darab aranyos lakkdobozkára. Az ilyen elsőrendű japáni aranylakk tapintásra is egyetlen a maga nemében.

A japánok orvosság-tartója, és a hozzája tartozó fityegő, valami négyszáz példánnyal van képviselve. Az előbbi rendesen hosszúkás, három egymásra illő részből álló lapos doboz, ezerfélekép díszítve. Láttam egyet Kenja mestertől, Kenzan tanítványától. Fából való; elején gyöngyházból faragott bambuszlevelek között, gubbasztó darut ábrázoló fajansz, belsejében fedeles fiók, ebben még három kisebb fiók, az egyikben még most is van néhány fehér pirula.

A kemény cserép a japáni iparművészet egyik legfényesebb lapja. A Satzuma név közkézen forog. Pedig nemcsak ott és Kiotóban, hanem Japán majdnem minden részében készttettek agyagművesek aranyat érő remekeket. Mindig apróságok; nagyméretű edények csak az európaiak számára készülnek.

Az egyik Kiotóban készült virágedény, külsején a szivárvány minden színében ragyogó krizantém-erdő, Meizan mester modorában, belül pedig sok-sok pille, azt mondják, tízezer. A japáni az egyetlen nyelv, melyben a tízezer számjegynek külön neve van — man — s egység gyanánt szerepel.

Kína művészete kevésbé van képviselve; de az amatőr szeme bizonyára megakad két zománcos edényen, melyek állítólag a császári palotából származnak.

Hopp az öt világrész termékeibe, a természet és az emberi kéz alkotta egyaránt mélyen belemarkolt s mindegyikéből hozott haza ritkát, érdekeset és sokat.

Az emeleten bronzok, porcelánok, indus, japáni és kínai babák.

A vadak gyilkos szerszámától fogva a szépségében kegyetlen japáni kardig (katana), mely a japán ember felfogása szerint lelkének foglalatja; népies ékszerek, japáni, kínai és indiai hímzett ruhák; néprajzi tárgyak, Kamerun, Kongó, Szamoa vidékéről.

Csigák, korallok a legkülönfélébb tengerek mélyéről, ásványok a világ minden tájáról. A Nílus-, Jordán-, Ganges- és a betlehemi Mária-forrás vize palackokba zárva; remek elefántcsont agyarak, — «most, hogy megvettem őket, megmondhatod nekem őszintén, — kérdezte Hopp az eladótól, — mit adtál cserébe ezért a húsz-darab agyarért?»

A világ azonban nem volna teljes, ha hiányoznék abból Isten kalapjának a bokrétája, Magyarország. Így vélekedett Hopp is. Ezért válogatott hazánkból is néhány virágszálat. Ott díszlik lakásában Munkácsynak egy remek tengeri tájképe, a holdsarlóval és egy kis kéz-rajza, Lotznak életnagyságú női aktja, és egy kisebb vázlata, Benczúrnak egy-egy tanulmánya a Szent István bazilika oltárképéhez, valamint a «XIV. Lajos és Pompadour» című ismeretes képéhez.

Néhány igen érdekes festmény a kevéssé ismert alkotóktól Neográdynak, Biharinak (B. Sándor 1855-1906, képe van a Nemzeti Galériában), Margitaynak, Aggházynak (A. Gyula 18950-1919), Boskovicsnak, Pálliknak, Ipolyinak, Ébnernek és Telepynek. (Kiegészítés: B. G.)

Hopp Ferencz, vagy hogy ismertebbik nevén nevezzük, Hopp bácsi, maholnap ismét, ezúttal ötödik világkörüli útjára indul. Búcsúzni akar ettől a világtól, mielőtt a másikban, a nagy ismeretlenben folytatná vándorlásait. Adja Isten, hogy egészségben és erőben térjen haza ; örömmel fogjuk viszontlátni, akár hozott magával újabb vásárfiát, akár nem.

 

 

 

Radó Antal: A BOLOGNAI EGYETEM, 1888. 26. 433.

Az utóbbi években Európa néhány legelső egyeteme fényes ünnepélyességgel ülte meg alapítása százados évfordulóját. És valamennyi, a leyden-i, épp úgy, mint az edinburgh-i, az uppsalai ép úgy mint a heidelbergi, megemlékezett a jubileum napján Bolognáról, és mint hű leányok melegen üdvözölték a tudományok Alma Matereként. E messze földről érkező üdvözletek keltették a bolognai főiskola tanári karában azt az eszmét, hogy nyolcszázados fennállás után az ö intézetük is méltón jubilálhatna.

Bologna az új civilizáció első százada óta oktatja a népeket, vagy hogy az egyetem egy jeles tanárának szavait ismételjem, «legelőször ébredt fel a sötét középkori álomból, hajnalán egy új életnek, mint a jó anya, a ki előbb kel fel gyermekeinél, hogy elkészítse számukra az ételt.»

A bolognai egyetem keletkezésének éve az 1076-ik és 1100-dik esztendők közé kell hogy essék. A bolognai egyetemi tanács tehát alapítási évnek e két szám középarányosát, az 1088 dik esztendőt vette föl és már ezelőtt két évvel elhatározta, hogy a centenáriumot az idén fogja megülni. Bologna városa, mely mindenha büszkén tekintett főiskolájára, a lucerna jurisi-ra, örömmel fogadta e határozatot, ós a maga részéről is hozzájárulandó az ünnep fényéhez, eltökélte, hogy az egyetem jubileumát országos kiállítással fogja egybekötni. Az-olasz kamara is valódi nemzeti ünnepet látott a tervezett jubileumban, és az annak emelésére szánt országos kiállítás költségeire készséggel szavazott meg fél millió frank nemzeti segélyt. Végre Umberto király, a kit az egyetem tanácsa az ünnep védnökségének elfogadására kórt fel, a legnagyobb örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy "kimutassa szeretetét ama város iránt, mely a tudományok ápolása által már századok óta válik becsületére az olasz hazának.»

A legrégibb olasz egyetem, mely egyúttal a legrégibb európai egyetem is, dicső múltra tekinthet vissza. A római jog tanulmányozása majdnem az egész középkoron át benne találta meg igazi otthonát; már a XIII. században egy - két kiváló olasz lírikust nevelt falai között, és midőn egy századdal később az orvosi tudományoknak és a bölcsészetnek is megnyitotta termeit, e téren is korszakalkotó működést fejtett ki. A bolognai egyetem történetében a világtörténet sok nagyjának élete hagyott közvetlen nyomot; az egy Galvani is elég volna, hogy dicsővé tegye az ottani aulát! Hogy a legrégiebbekről szóljak, mellőzöm azokat, a kiknek nevei csak a jogtudósok körében bírnak nyomatékkal, Imeriust, a négy doktort, Accorso-t, Odofredo-t, Egidio dei Foscherarit, a két Bolandinot, stb. és inkább azoknak Bolognához való viszonyáról akarok szólni, a kiket mindenki csodál. Első helyen áll közöttük maga Dante, a ki 1285-ben hallgatta az ottani egyetem előadásait és ismerkedett meg Bolognának akkor legelső költőjével, Guido Guinicelli-veL Hogy a bolognai szellemi élet mily nagy hatással volt rá, mutatja az Isteni színjáték nem egy helye. Mintegy negyven évvel később Petrarcát is ott találjuk a bolognai katedra előtt Három évet töltött a Laura dalnoka a híres városban, a hol merész jogi disputáival mindenki figyelmét magára vonta.

Mikor Olaszországban megindult az a hatalmas szellemi mozgalom, melyet a klasszikus kor újjáteremtésének hívnak: a latin és a görög irodalom számos kitűnő müvelője talált helyet a bolognai tanszékeken,  közöttük nem egy olyan is, a ki iránt mi magyarok kiválóképen érdeklődhetünk.

Ott van Gian Battista Guarino. Később Ferrarában Janus Pannoniusunk nevelő-tanára lett. Ott van Gattus apát, aki később a pozsonyi egyetem tanára lett. Franeeseo Tilelfo, akit 1420 táján a konstantinápolyi császár követül küldött Zsigmond király udvarához. Carbo Lajos, huzamosabb ideig tartózkodott Mátyás király udvaránál és könyvet is irt az ő dicső tetteiről. Bolognában tanárkodott Galeotto Marzio, aki Mátyás udvarának egyik legkiválóbb tagja volt, és akinek munkái a nagy király életének egyik legfontosabb forrását képezik.

Ugyanebben a században, amikor Magyarország egész Európát megelőzte a renaissance átvételében, számos magyar ifjú hallgatta a bolognai előadásokat. Ott jártak pl. Miklós és Jakab esztergomi kanonokok, akik haza is hozták magukkal a bolognai egyetem szabályzatát, hogy azt a magyarországi egyetemek szervezésénél föl lehessen használni. Hogy a XV. században a bolognai egyetemen járt magyar ifjak közt számos kiváló tehetségű is lehetett: ha más nem, bizonyítja az a tény, hogy az egyetem egyik kiváló tanára, Joannes Baptistus Pius, egy Min verskötete végére magyar diákjai némelyikének verseit is fölvette. Ott olvashatjuk Cibeleus Valentinus, később pécsi kanonok egy-két versét, míg maga a könyv szintén bolognai magyar diáknak, Besztercei Lőrincznek van ajánlva.

Ugyanaz a humanista egy másik könyvét a kassai származású Szakmárinak dedikálta. 1455 táján Osztfi Miklós esztergomi prépost hallgatta az egyházjogot Bolognában. De nemcsak mint tanulók szerepeltek honfitársaink a híres egyetemen: tanár is került ki belőlük. így pl. 1461-ről tudjuk, hogy Magyarországi János (Giovanni d'Ungheria) az orvosi tudomány tanára lett Bolognában; tíz évvel későbben Magyarországi Dénes (Dionisio d'Ungheria) a logikát kezdte ott előadni, 1472-ben pedig Magyarországi Gergely (Gregorio d'Ungheria) a csillagászat katedráját foglalta el.

Ott találjuk a XV. század négy utolsó évében Copernicust, aki fivérével, Andrással nagyon szűken éldegélt a nevezetes városban. A XVI. század közepén Torquato Tasso neve ragyog a bolognai tanulók listájában. A szerencsétlen költő még akkor virgonc fiatalember volt, aki egy tanárokra írott gúnyverséért carcer-rel (Carcer. lat, fogság, börtön,) lakolt.

E század egyik legnagyobbja, Galilei is járt Bolognában, sőt pályázott is az egyetem csillagászati tanszékére. De akkor is gyakran megesett, ami mai nap sem ritkaság: egy nála sokkal kisebb versenytársa legyőzte a pályázatban. A XVLI. században Bologna egyetemének egyik legnagyobb dísze Marcello Malpighi volt.

Az orvosi tudomány, mely a híres anatómus több felfedezését ma is annak nevével jelöli meg, tudós munkáit még mindig nagy becsülésben részesíti. A nagy professzorok e sorát nem zárhatom be méltóbban, mint Galvanival, az állati mágnesség felfedezőjével, akinek márványszobra ott díszeleg a bolognai egyetem előtti téren.

De nemcsak nevezetes férfiak foglaltak helyet a bolognai katedrákon: tudós asszonyok is elég szép számmal hirdették ott majd a római jog tanait, majd a matematika problémáit, sőt a múlt században akadt még olyan nőtanár is, aki az összehasonlító boncolástanból doktorált.

 

 

A MOSTANI BOLOGNAI REKTOR TÓGÁBAN

 

A bolognai egyetem nagy hírneve és régisége érthetővé teszi, hogy a szatírára hajló olasz nép a tudákos professzori karikatúráját, a majdnem minden olasz népszínműben előforduló doctor Balanzoni-t bolognai emberré tette és bolognai tájszólásban is beszélteti. A «dottore» rendesen fekete köpenyben jelenik meg a színpadon és rettenetesen zagyvalékos filozofálásában minden harmadik olasz szó után egy-egy latin flosculust vet. XIV. Benedek pápa, aki szintén egyike volt a bolognai egyetem mécenásainak, rendkívül szerette játszani a (dottore» szerepét, és mondják, hogy túl is tett benne akármelyik céhbeli színészen.

Marsiglié, e dúsgazdag férfiú, aki a XVII. században rendkívül szép gyűjteményeit mind a bolognai egyetemnek ajándékozta, magyar tudósok is foglalkoztak már. Különösen érdekes ránk nézve az a reláció, melyet a budai Mátyás-könyvtár maradványairól irt. Bemutatjuk az egyetem mostani (1888) rektorát, Capellini tanárt, rektori díszöltönyében.

 

 

Rajcsányi Gyula: TÉL NORVÉGIÁBAN. 1907. 7. 134.

Mikor a völgyektől, hegyektől hullámos Norvégiában leesik az első hó, mikor a szakadékokat, zuhatagokat, sziklatornyokat ragyogó tiszta fehér lepel borítja el s mikor a sűrű tölgyek, karcsú fenyők ágai kristályoktól s gyöngyportól megrakodva hajladoznak és a mikor a turisták végkép kitakarodtak már az országból, akkor a norvég olyasvalamit gondol magában: miénk a világ! Elő a ski-t, a szánkót, a hócipőt, korcsolyát, vadászfegyvert, aztán apraja, nagyja, fiatalja, öregje kipirult arccal, lihegő ajakkal elindul a hóban szerteszéjjel.

Régi dolog, hogy a friss hó rendkívül tisztítja a levegőt. Hó után a levegő száraz és könnyű. Ilyenkor mintha az égnek boltívei magasra megnyúlnának, hajlásai kitágulnának; a levegő pedig ragyogó, átlátszó és tiszta. Az elmúlt nyáron, mikor a Spitzbergák-on jártam, a jéggel borított mezőkön és hóval födött csúcsok között roppant csalódásoknak voltam kitéve. Óriási távolságok oly közeinek látszottak, hogy rövid idő alatt elérhetőknek véltem őket. Ennek oka az, hogy a levegő végtelen átlátszó, tiszta, volt, a tárgyak körvonalai sokkal élesebbek ós finomabban megkülönböztethetők lévén benne, e szokatlan perspektívában a szem is könnyen tévedett.

Az ilyen tisztult levegőben a lélegzés is más, ami főleg a tüdőre van igen jó hatással. Hátha még mozog vagy sportol az ember! A norvégek, kik talán a legpraktikusabban alkalmazkodnak a kontinensen hazájuk klímájához és az időjáráshoz, már régen rájöttek a téli sport rendkívül üdítő voltára.

Christiániában, a skandináv államok legszebb városában űzik a téli sportot legélénkebben egész Európában. A város sziklás fjordjával és gyönyörű hátterével a magas Holmen-kollen-nal nyáron is csodálni való képet nyújt az idegennek. Télen azonban valósággal megbűvöli az embert a pezsgő, eleven élet, s a szállongó hó pillék között úgy érzi magát, mintha színpadi díszletek között valamelyes tündérkertbe került volna. Pedig élő valóság a Holmennkollen és a Voxenkollen-nek pompás fenyvesekkel borított csúcsai, festői szanatóriumai és hoteljei

A város nyugati hátterében emelkedik a hegység, mely több csúcsra és hajlásra oszlik, ezek vannak aztán elnevezve Hohnenkollen, Voxenkollen és Frognermetercm-eknek. Nyáron turisták ődöngenek rajta, télen azonban ide tódul egész Norvégia, sőt a svédek is, kik pazar fényűzéssel jelennek meg a téli évadban Christiániá-ban.

Pompás szánkó-fogatok repülnek keresztül kasul az egész városon. Skival, szánkóval csapatostul törtetnek az emberek ki a szabadba. Megkezdődnek a jégünnepélyek, különféle versenyek, melyekben szegény, vagy gazdag egyaránt részt vesz. Ilyenek a jég-dzsidások, kik apró szánkákat jégdzsidákkal tolnak maguk alatt. Leghíresebbek a ski-ugró versenyek. Egy ilyen napon — rendszerint vasárnap — valóságos ski-erdő tolong a városvégi villamos indulónál.  

Nem kevésbé érdekes a hölgyek ski-versenye. A Holmenkollen-on egy-egy versenynapon ezrekre menő tömeg hömpölyög. Mikor aztán vége a mulatságnak, az egy és két lovas szánka-fogatok hosszú sorban csilingelve indulnak hazafelé. A gyalog szánkósok pedig apró gyanta-fáklyákat tartva kezükben, röpülnek a hegyoldalon lefelé.

A befagyott fjordnak, a jégnek is megvannak a mulatságai. Nem számítva a korcsolyázást, a leghíresebbek közül való az ügető verseny a jégen. Egyfogatú szánkó vagy kocsi vegyesen versenyez a simára söpört jégen. Ezek elég izgalmas, sőt veszedelmes versenyek szoktak lenni. A társas játékok közül a jéghokit kedvelik leginkább, mely abból áll, hogy korcsolyázó nők és férfiak kampós botokkal a jégen guruló labdát kergetnek. Bravúrosabb dolog a ski-utazás; legtöbbnyire katonatisztek űzik. Sima jégen lovat hajt maga előtt a ski-utazó.

A skit különben Norvégiában nemcsak sport szempontból űzik, hanem fontos szolgálatot is teljesít tél idején. A vadászatnál, vagy fahordásnál; a katonaságnál pedig az úgynevezett ski-futó századok vannak fölszerelve vele.

Egy 322 304 négyzet-kilométer kiterjedésű országban, amely déli fokától az északi csúcsáig körülbelül 14 szélesség fokon keresztül nyúlik végig, a hőmérséklet nem mindenütt egyforma. Az ország belsejében átlag szelíd a klíma, s tűrhető a tél. Nagyobb változatosság és keményebb tél Trondhjemnél kezdődik. Norvégia északi felében, hol nyáron az éjféli nap mutogatja pompázó sugarait, télen harcolni kell a sötétséggel is.

Például az Északi fokon (Nordkap) november 18-tól január 25-ig teljes sötétség uralkodik, a nap egy percre sem mutatja sugarait. Fönt, magas éjszakon a tél egy hosszú nagy éjszaka, sötétség és halálos csönd uralkodik a végtelen hó-puszták fölött, melyekre olykor az Északi sark és a Spitzbergák küldik le fagyos leheletüket. Mikor aztán eljön a pillanat, melyben a nap korongja megmutatja első halvány körvonalait, olykor megrázó, szívet facsaró ünnepet láthat az idegen; ifjú és elaggott egyaránt törtetnek a legközelebbi magaslatra, s mikor az arcukra borul az első verőfény, az öröm könnye csordul végig arcukon s reszkető kezeiket nyújtják a nap felé.

 

 

 

RÁSKÓ BÉLA.A GRAPHOLOGIÁRÓL. 1887. 37. 609.

Napjainkban mind nagyobb lendületet vesz a grafológia, s már szinte tudománnyá nőtte ki magát, különösen a művek nagy számát tekintve, melyeket róla írtak. Lapok és folyóiratok állandó rovatot nyitnak számára, melyet sok-sok ember keres fel, hogy írásából jellemét megítéltesse. Engedve az általános érdeklődésnek, a legismertebb kútforrások után elmondunk e sajátságos elmélet felől egyet, s mást.

A grafológia hívei álláspontjuk védelmére Aristotelesig, vagy legalább Goethe-ig mennek vissza. Görögöket és rómaiakat is idéznek tanúságul állításaik igazsága mellett, de Suetoniussal értek leginkább célt.

Csakhogy a régiek csak elvétve nyilatkoznak a grafológiáról. Két középkori tudós: Baldo Bolognában (1634) és Sereinus Nápolyban (1656) már komolyan foglalkoznak a témával; az előbbi könyvet is irt róla, az utóbbi pedig mindeddig nem közölt kéziratot hagyott hátra. Egy kézírás magyarázó ugyanazon század vége felé XIV. Lajos udvarában tűnt fel. Lavater zürichi plébános, ki járás, írás és hang között "csudálatos analógiát» talált. Kortársa, Grohmann hasonló törekvéseket a tudomány akkori álláspontjából igyekszik megítélni. Mint Lavater, Goethe is állítja, hogy az ember kézírásából gondolkozásmódja, cselekvési hajlama és érző tehetsége biztonsággal megítélhető.

Ugyanezen nézetben van az orvostudományok egyik párisi tanára. Moreau, ki Lavater szóban forgó törekvéseit támogatandó, értekezést is irt a grafológiáról.  

Az 50-es évek vége felé nagy feltűnést keltettek az Blustrirte Zeitung következtetései a beküldött kézírásokra vonatkozólag. Henze Adolf azonban, ki e rovatot vezette, nem állapított meg határozott szabályokat. Chirogram-matiniantie című könyve szerzőjének önéletrajzát tartalmazza. Henze 1883-ban teljes elvonultságban halt el.

Kézírás-magyarázásokkal még az 50-es évek előtt Humboldt Vilmos is foglalkozott. Vieil Castel gróf emlékirataiban (Mémoires du Comte Horace de Vieil Castel sur le régne de Napóleon (III.) szépen ír le egy reggeli társaságot Duras hercegnőnél az 1831-diki év telén, a hol Humboldt állítását, mely szerint a kézírás puszta megtekintéséből az író jellemét megítélhetni, fényesen beigazolta. Csak későbbi események adtak neki igazat, mily jól Ítélte meg egy, a hercegné által eléje adott kézírásból leendő veje, Custine marquis jellemét. A házasság a kedvezőtlen ítélet folytán ment füstbe.

Grafológiai megjegyzésekre akadunk még George Sandnál is, kinek azonban nem volt határozott rendszere. Ítélete inkább ösztönszerű találgatásoknak veendő.

Rendszeres és tárgyilagos eljárásra a 30-as években Franciaországban néhány főpapnál akadunk. Egyikük, Flandrin néhány kézírást már tipikusnak jelöl ki, bizonyos tulajdonságok kifejezésére. Munkáját egy lelkes, nagy megfigyelő tehetséggel felruházott s nemes önérzettől eltelt fiatal szerzetes, Michon sok fáradsággal és nagy kitartással folytatta. 30 évi tapasztalat után sok tulajdonságot biztonsággal volt képes az írásból megítélni. Grafológiai felolvasásokat tartott, kézírások után jellemrajzokat irt, Desbarolles-vel. Hiába utazott Lipcsébe, hogy Henze-től felvilágosításokat szerezzen. 1870-ben Jean Hippolyte név alatt «Les mystéres de l'écriture» (Az írás misztériuma) című művet adott ki. Saját neve alatt pedig egy, a grafológiát terjesztő szaklapot, «La Graphologie» címmel alapított. Megalakította Parisban a Grafológiai Társaságot, melynek első elnökévé lett, s 8 év alatt 6 alapvető művet irt. Michonnak 1881-ben bekövetkezett halálával, bár tanításai iránt sokan érdeklődtek, de mivel nyomába kevés komoly tanítvány lépett, szüneteltek a grafológiai vizsgálódások.

A bécsi dr. Schwiedland Jenő fellépéséig, ki jelenleg a legelismertebb grafológus. Mellette a braunschweigi Langenbruch említendő. Svájcban Crépieux-Tamin genfi gyáros buzgólkodik. Mind dr. Schwiedland, mind Crépieux önálló műbe foglalták rendszerüket. Schwiedland könyve ma már 3-dik kiadását érte.

Miben állnak azon jegyek, melyek a kézírásban oly áruló szerepet visznek, s melyekből biztos következtetést lehet vonni az egyénre?

A határozottságban ép úgy, mint a sorok irányában, fekvésében, a betűk világosságában, föl- és lefelé való kiterjedésükben, az írás pontosságában és kimértségében, valamint a húzások szélességében, keresetlen egyszerűségében vagy választékos cifraságában; a fölösleges, de mindig jellemző mellékvonásokban, végre az aláírásban, melynek kacskaringós húzásai néha magukban elegendők a jellem körvonalainak megállapítására.

A kézírás Schwiedland szerint a következő elemekből áll:

a) kalligrafikus vagy annak látszani akaró jegyekből a kézíró tanulókorából;

b) szándékos sajátságokból, melyek azon célzattal állíttatnak elő, hogy egy bizonyos benyomást gyakoroljanak a megfigyelőre, pl. egy rendszerető, fontos, műértő stb. egyéniség benyomását;

c) külső esetlegesség által előállott elemekből;

d) olyanokból, melyeket patológiai momentumok magyaráznak meg, s mi a fődolog:

e) oly elemekből, melyek lélek-élettani összefüggésben állnak az egyénnel.

Grafológiai megítélésül legalkalmasabbak a bizalmas természetű levelek, melyeket az ember a szépen írni akarás szándéka nélkül vetett papírra. De e levelek is különféle grafológiai beccsel bírnak. Valamint a társaságban az ember eleinte tartózkodó természetű s egyénisége csak később jut érvényre: hasonlókép a levél eleje többé-kevésbé mesterkélt s csak a 2-ik, 3-ik vagy épen 4-ik oldalon tűnnek ki a levélíró egyéni sajátságai. Gyakran azonban csak az aláírás árul el bizonyos jellemvonást.

Pl. ha Zola kézírását tekintjük, csak aláírásából tűnik ki határozottan becsvágya (a betűk fokozatosan emelkednek). Különben kezdő grafológus sohase fogjon a megítélésbe, mielőtt valamennyi szabályt megismert volna. A grafológiailag döntő jegyek sokféleképen egyenlítik ki egymást, úgy hogy éles szeműnek kell lennünk, hogy azokat helyesen megítéljük, így kezdő egészen máskép ítélné meg valakinek kézírását, ki öreg tollal gyorsan, mint azét, ki vékonnyal lassan irt. Továbbá sohase ítéljünk, főleg a jellem részletezésébe bocsátkozva, néhány szóból. Legalkalmasabb a legalább 20 sornyi bizalmas levél.

Nagyon messzire vezetne bennünket, bármily érdekes volna is máskülönben, a grafológiai jegyek fölsorolása. Még csak a gyakorlati hasznáról kívánjuk megjegyezni, hogy alkalmazása nemcsak sikeres mód arra nézve, hogy az okmányhamisítást bebizonyítsuk s így a hamisító nyomára vezessünk (mint ez már megtörtént), hanem történelmi beccsel bíró irományoknál is tekintet alá eső szempont.

A grafológia nagy befolyást gyakorolhat a gyermekek szellemi irányának ismeretére is, mert elegendő fogantyút nyújthat bizonyos körülmények között arra, hogy hajlamaik, tehetségeik, természetes ösztöneik irányát kitapogatva, a szükséges mederbe terelhessük.

 

 

Rozsnyay Mátyás: A fakír 1862. 256.

Azon csodálatos dolgok közt, melyeket az európai ember Indiában talál, kevés van, mely hidegvérűségét annyira próbára teszi, mint egy fakír látogatása. Egy fakír megjelenése valamely angol telepítvényen, körülbelül oly hatást idéz elő, mintha valamely szalonba egy undok bogár berepül. Az üldözés elleni teljes biztosságát érezvén, az ételek s italokban részt venni szemtelenkedik, a hasonlat még hűbb lesz.

A fakír az indiai koldusbarát. Felsőbbséget nem ismerve, meztelen és dologtalan kóborol, mindenkit megvet, s emellett folytonos böjtöt tettetve, a föld zsírjából él. A fakír a közjóért sanyarogván, azt nem is hiába teszi. A legszigorúbb böjt, vagy egy sor száraz borsó a csizmája talpán, még csekélységek a fakír előtt. Egy fakír azt állította, hogy ő soha sem evett, s nem is látta őt senki enni. Csak egy darabka fekete követ hordozott magával, melyet anyjának egy szent ember ajándékozott, melyet mindig szopogatott, s melynek tápláló erejét tokája és gömbölyded hasa eléggé tanúsítják. Különös, hogy keresete mégis ételek és italok koldulásából állt, de mint állította, nem maga számára.

Védangyala számára kéregetett rizst, tejet, halat és vajat s e keresmény minden este annak oltárára tétetett, hogy azt elfogyassza, s a maradék a szegények közt kiosztatott. A védangyal különös sajátságai közé tartozott, hogy a jó és friss darabokat magának kiválogatva, a rosszat elhajigálta, másnap átkaival tetézve vissza-küldötte a csalárd alamizsnálkodónak.

Néha a fejére áll a fakír, vagy pedig a közjó előmozdítása végett több száz mérföldnyire hengeredik, karját és lábát gúzsba tétetve térde hajlása közé egy bambuszbotot dug, melynek végén egy réz csésze, erszény és másféle lóg. Így indul útra a fakír, mely néha több évig tart.

Ha faluhoz közeledik, a lakosok kimennek elébe. Dob és éneklés lármája közt kísérik a falu kútjához, vagy valamely tóhoz, hol a szent ember kötelékeiből kioldja magát, lemossa az út sarát, s némi pihenés után beszélgetni kezd a lakosokkal. Mint bármely közönséges halandó, éléskamaráik tartalmáról és életmódjukról kérdezősködik.

Mindenki vágyik azzal a szent emberrel beszélni, ki mint egy abroncs gurult hozzájuk, s a tolakodásnak vége hossza nincs. Azután a fakír egy beszédében megköszöni az iránta mutatott figyelmet, s azon emberekhez ígérkezik szállásra, kik ezt a szerencsét leginkább meg tudják becsülni. Egy kis alkudozás után csakhamar elhatározza magát a legtöbbet ígérőhöz menni, annak házában marad, közhasznú tanácsokat osztogat és az egész falun a szentség színét önti el.

Ha az adományozások szűnni kezdenek, ismét összekötözteti kezét lábát, az egész falunak ugyanazon ünnepélyes kísérete mellett, mint jött, s tovább megy.

Mint más efféle emberek, a fakír is igen jól tudja magát a gyengébb nemnél behízelegni, s annak rendszerint kedvence. E szerencsét azonban nem személyes vonzó külsejének köszönheti, mert undokabb teremtés mint a fakír, alig képzelhető. Ha a természet maga még nem tette elég csúffá, mesterségesen növeli rútságát azáltal hogy szeme körül fehér karikákat fest, és arcát sárgára mázolja, orrát és száját hasonló módon befehéríti. Melle és háta szintén ily fehér vonalakkal van ékítve. Ruhát nem visel. Szappan az ő szótárában nem létezik. Képzelhető tehát, mily visszataszító látvány egy ily fakír az európai előtt.

 

Egy angol természettudós következőleg beszéli el egy fakírral történt kalandját Indiában:

„Egy rekkenő júniusi délután házam verandájába egy asztalt tétettem ki, s ott egy Galvan-féle villanykészülettel foglalkoztam, hogy néhány szolgámmal az úgynevezett „Mulatie bointschie"- (angol villám) vel próbákat tegyek. Rögtön egy sovány hosszú alak arcába lógó kócos hajjal, közeledett felénk a gyep felől, s néhány lépésnyi közelségre megállt. Egyik karját oldalára támasztotta, s parancsoló állásba tette magát, másik kezével pedig egy hosszú póznára kötött rézcsészét nyújtott elé.

„Ki vagy?" kiáltok rá.

„Fakír," felelt mély hangon.

„És mit akarsz?"

„Alamizsnát."

„Alamizsnát?" Szólék, talán tréfálsz, ily nagy egészséges fickónak, mint te, nincs szüksége alamizsnára.

A fakír ezt a bölcs megjegyzést nem is látszott hallomásra venni, mert póznáját még mindig csak kinyújtva orrom elé tartotta.

„Takarodjál," riadtam reá, dologra képes embernek nem szoktam alamizsnát adni.

„Mi a Khuda (valami bálványisten), dolgát végezzük."

„Attól kérj alamizsnát, akinek a dolgát végzed."

Ezen szavakkal hátat fordítottam neki, s az asztalon levő készüléket kísérletre igazgattam, öt pere múlva történetesen hátra tekintek, s ott láttam a fakírt fél lábon állva. Bizonyos tekintélyes állást igyekezvén adni testének, jobb kezével a póznát nyújtva ki, a ballal pedig lábát tartva.

Ismét az asztal felé fordultam s folytatni akartam dolgomat, de ügyetlenségeket követtem el, eltörtem egy elempoharat, az üveggel elvágtam ujjamat, s az asztalt savval leöntöttem. Tudtam, hogy a fakír még mindig ott áll kiterjesztett póznájával. Hátra néztem. Csakugyan úgy állt ott most is, mint a gólya, fél lábon. Mereven szemem közé bámulva, majd egy óráig maradt ebben az állásban, mint egy csodabálvány a gyep közepén, mintha nem is szándékozott volna onnan elmenni.

„Ha még tovább is itt álldogálsz," mondám neki, „megizleltetem veled az angol villámot, tudom megemlegeted."

Ajkait oly gúnyos mosolyra torzitá, hogy kis bajuszának hegye majd orrába bujt.

„Villám," monda vigyorogva. „Az ön villáma nem fogja a fakirt, kit az istenek védenek."

Minden szóvesztegetés nélkül megtöltöttem a telepet s összekötöttem a bevezetővel. Kik tapasztalták, tudhatják, hogy a bevezetett galvan-folyam oly erősen hat az idegekre, hogy azt senki önszántából egy másodpercnél tovább nem igen állja ki.

A fakír gyönyörködni látszók az asztalon álló különféle edényekben, ne azért nem vetkőzte le legkevésbé sem közönségét, sőt az se zavarta meg, midőn a vezető sodronnyal felé közeledtem.

Néhányan embereim közöl, kik e kísérletet már ismerték, oda tolakodtak, látni, mint állja ki a fakír a próbát. Az egyik sodrony végét a póznára, a másikat pedig a lábára kötöttem, mivel a bevezető még nem volt működésben, e műtét még nem igen hozta ki sodrából, noha egy kissé meghökkent. Midőn azonban a bevezetőbe a delejt becsúsztattam, és a készületet teljes erejével működtetem, elkezdett ordítani, mint a vadállat. A pózna markához szorítva, az idegen erő által csak úgy vonaglott kezében, hogy azt hihette volna az ember, miként a húst csontig égeti. Üvöltve és fogcsikorgatva rogyott a földre, maga körül hadonászva botjával. Emberi dölyf nem volt még ily rögtön megalázva. Mint egy őrült hempergett a földön, midőn végre megszántam s a villanyfolyamot megnyitottam.

Néhány percig még remegve maradt a földön, mintha nem hitte volna még, hogy e rettenetes bűbáj alól fel van oldva, aztán gyorsan fölkerekedett, póznáját eldobta, s gyors futással csakhamar túltette magát a sövényen. Midőn biztos távolságban hitte magát, megfordult, s öklével kegyetlenül fenyegetve egész sereg átkot ordított reám.

Sajátságos a keletiek átkozódásaiban, hogy ők saját haragosaiknak illő mennyiségű sebek és fekélyek kívánása után, mely tartományokban könnyen teljesedésbe megy, békét hagynak. Ezeket egyenként és összevéve összeszidja, mintha rendbe írva volna előtte, melynek alapja még az ősök által megvetve, az átkozódási formák kiválogatott találóssága által annyira tökéletes, hogy javítani vagy hozzátenni már alig lehet.

Miután engem a döghalálnak és tífusznak, női rokonaimat pedig a kínos halálnak hathatósan ajánlotta volna, elballagott egy szomszédfalu felé, hogy ott érzelmeit szellőztesse és bukott tekintélyét ismét helyreállítsa. Elmenetele után nem soká kísérletemet folytatva, vigyázatlanul egy edényben levő füstölgő kénsav fölé hajoltam. Ennek következtében olyan főfájást kaptam, hogy kénytelen levek hálószobámba menve az ágyra ledőlni. Egy óra múlva egy szolgának kiáltottam, hogy egy pohár vizet hozzon, azonban hívásomra senki sem jelent meg, noha többeket hallottam az ajtófüggöny mellett susogni.

Néhány kiáltás után felkeltem, megnézni, hogy mi történik. Félrehúztam a függönyt s láttam, hogy az egész házi cselédség ott áll szörnyen tanácskozva. Mihelyt engem megpillantottak, tömegestől elszaladtak. Kövérségénél fogva leghátsó volt köztük az öreg Kidmugár, kit is, midőn egy sövény nyíláson átosonni akart, elfogtam.

Először nem volt képes szóhoz jutni, míg le nem ültettem a gyepre. Midőn lélegzethez jött, irtóztatóan könyörgött, hogy ha még tovább is életben akarok maradni küldjek valami ajándékot a fakírnak, mert annak átkai, úgymond, egyenlő erejűek a végzet szavával. A többiek is lassanként visszasompolyogtak, a kértek, hogy mentsem meg életemet, míg lehetséges.

Nevetéssel feleltem. Ez egy kissé megnyugtatta ugyan őket, de mégiscsak úgy tekintettek már, mint egy elveszett embert. Nem ért azoknak semmit, ha mondtam okát rosszul létemnek, és hogy már ismét jobban vagyok. Általában azt állították, hogy már el vagyok veszve, ha csak a fakírnak legalább egy kecskét vagy egy zacskó rúpiát nem küldök. A szabó, ki épen azon faluból jő, hova a fakír ment, azt a hírt hozta, hogy a fakír rosszullétem megtudta, nagyot ugrott örömében, és az egész falut azon átokkal fenyegette, melyet rám mondott: minek következtében pazar bőkezűséggel hordták eléje a rizst és vajat

Erre egy szót se szóltam, hanem ostoromat véve, indultam azon falu felé, ott találtam a fakírt, nők és férfiak sűrű tömegétől körülvéve, amint épen iszonyú bőbeszédűséggel előadta, miként átkozott meg engem, s reméli, hogy sorsom rettentő példa lesz a sátán többi fiai előtt. A tömeg elfedett szemei elől, midőn korbácsommal jót húzva válla közé, álmát megzavartam. Majd kidülledtek szemei, midőn hátrafordulva engem meglátott. Még egy korbácscsapás, s ordítva hagyta oda minden zsákmányát s elszaladt. Mi lett belőle? Nem tudom, azóta nem hallottam róla.

A fakírok élve eltemetkeződése és föltámadása, még eddig nem tökéletesen megvizsgált és tisztába hozott dolog. Schönberg említést tesz egy Ventura nevű francia kapitányról, ki többször jelen volt ily fakírok eltemetésekor, s az esemény, melyet erről beszélt, szórói-szóra ím ez :

„Runjit-Singh fejedelemnél Amritserben, egy körülbelül 40 éves indus fakír jelentkezett, hogy magát a fejedelem kívánatára eltemetteti és 40 nap múlva sírja fölbontatván, ismét életre visszatér. Runjit-Singh elfogadta az ajánlatot, s kerti háza és az amritseri erősség közti szabad téren egy házat építtetett egyetlen ajtóval, mely különösen erős volt. A kijelölt határnapon a fakír megjelent és mondta, hogy a szándékolt és szükséges bánásmódra már ő előre betanított.

Kérése megadatott. Az előkészületekre 20 napot kért a fakír, mely idő alatt Runjit őt folytonosan figyelemmel tartotta. Ezen 20 nap alatt csak tejet ivott, és annyi hashajtót, hogy beleiben semmi ne maradjon. Midőn megjelent a temetkezéshez hozzákezdeni, az udvar nagyjai is mind jelen voltak, s egyaránt érdeklődtek e csodás esemény kimenetele iránt.

A fakír azzal kezdett a dologhoz, hogy testének minden nyílását, orrát, fülét, (a szájáról Ventura tábornok nem emlékezett) viasszal elzárta, és lélegzetét befelé kezdette szívni. Ezt többször ismételve, behunyt szemekkel halálálomba hanyatlott, rajta a halott minden jelei mutatkoztak, csak feje közepén volt érezhető bizonyos forróság. A vér ott kézzel is észrevehető hevességgel lüktetett, a test többi része hideg volt.

Ezután koporsóba helyezték, a tetőt rászegezték s az újonnan épített ház közepén fekvő, e célra készült sírba lebocsátották. A koporsó deszkával befedetett, melyre földet hánytak, s azt fölülről elegyengetve, búzával és rizzsel bevettetek. Ezután a ház ajtaja két kulccsal bezárták, melyek közöl az egyiket a kincstárnok, a másikat Ventura tábornok vette magához. Időről időre azaz: 8—14 napi időközönként, a sir állapota, a Runjin jelenlétében megvizsgáltatott, mely semmi gyanús körülmény fölfedezésére nem vezetett. Bár Runjit a csalástól tartva, rendkívül élesebiiűcn járt el. Az épület és sir körül semmi változás sem mutatkozott, minden érintetlen maradt.

Negyven nap eltelte után a sir kinyittatott, s a fakír szintén azon állapotban, mint beletétetett, ott feküdt, csak egy kissé sárgább lett. Szolgája azonnal hozzákezdett az ébresztési módhoz; a tartomány szokása szerint egy kétujjnyi ruti-kenyeret sütött, s azt azon forrón, a feje tetejére tette, mely most is még oly forró volt, mint a temetés napján. Miután elkezdette minden testrészeit dörzsölni, s a dugva levő testnyílásokat kinyitotta. A fakír szemeit felnyitotta, felült, de mint látszott, még eszmélet nélkül volt. Runjit e csudálatos esemény színhelyéről palotájába vonult, s este megjelent nála a fakír éppen úgy, mint eltemetése előtt volt.

A fakír más helyütt is próbálta már e kísérletet, egy angol garnizonban, hol azonban másforma módokkal biztosítottak magukat a csalás ellen. Koporsójába bezárva négy kötélen az őrszobába fölakasztották, mely mellett folytonosan két tiszt állt őrt. Ezt a fakír maga beszélte, nem hallottam másoktól megerősítését. Az amritseri eseményt azonban nemcsak Ventura tábornok állította igaznak, hanem Penjabban már azelőtt több hitelt érdemlő emberektől hallottam. Mindnyájan valóknak mondák az esetet, s elbeszéléseik a legkisebb részletekig ugyanazok voltak.

Chunaibal, egy penjabbi bramin, ki az efféle dolgokban nagy kedvét lelte, s azokat nagy komolysággal szokta méltányolni. Az ő elbeszélése annyiban ütött el Ventura tábornokétól, hogy ő a fakírt Attok tájéki indusnak monda. Nem említett 20, hanem csak 3 napi előkészületet, meglehet azonban, hogy ő csak az utolsó napokról tudott valamit. Állítása szerint első nap hashajtót vett be, második nap tejet és a harmadik nap, épp úgy a kísérlet napján is, semmit sem. Azt is mondta, hogy a ház nem új volt, hanem már régebben állott. Chlunnilahl szerint a testnyílás elzárása a fakír szolgája által vitetett végbe. Midőn már a fakír a halálálmot aludta; s hogy szája és szemei is lehetőleg beragasztattak, s a feltámasztást illetőleg azt monda, hogy nem 40 napig feküdt a sírban, hanem egy hónapig. Midőn Runjit-Singh egy napon a fakír szolgáját látta, eszébe jutott a fakír és monda, hogy ideje volna, a sir után nézni. Ekkor adott parancsot a sir megnyitására. A koporsó felbontásánál mindent úgy találtak, mint leírtuk; s a fakír felébredése után a dugók maguktól pattogtak ki. Több efféle apró eltérésekről beszélt, melyek még inkább bizonyítják a fő-körülmény valódiságát.

 

 

 

Reményi Ferencz A FAKIROKRÓL. 1896. 42. 699.

India az ellentétek és a túlzások hazája. Északon a Himalájának minden földi magasságot felülmúló óriásai meredeznek az ég felé; de lábaiknál végtelennek tetsző síkság terjed. Míg ennek nyugati részét száraz homok buckák borítják, a hol alig teng a fű: addig a keleti részt óriási bő vizű folyamok szeldelik végig s életadó nedvességükkel buja tenyészetet fakasztanak. Kétszáz millió ember él itt együtt, az emberiség egy hatodrésze. A rendkívül forrón sütő nap hatása alatt mintha megsokszorozódott volna a természet teremtő ereje; csodás növények és állatok hazája a rengeteg őserdők mélye. Ott van a banánfa, a melynek óriás zöld kupolája alatt egy falu népsége elfér, s ott él az állatok gigásza, az elefánt, mely mintha egy kihalt óriások világának utolsó ivadéka volna.

Csoda-e, ha ily természet közepette az emberi élet is telve van ellentétekkel, az ember művei s gondolatai sem ismerik a józan mérséklet határát, hanem túlzottak, szertelenek.

Hihetetlen elnyomottságban élő népek fölött, amelyeknek szegényei rongyba öltöztek, s egész napi nehéz munkájukkal alig keresnek többet, mint néhány maréknyi rizsre valót. Véghetetlen gazdagságú s korlátlan hatalmú radzsák uralkodnak. Míg amazok az élet örömeiből semmit sem ismernek: addig a milliónyi értékű gyémántokkal fölcifrázott kényúr elfásul tobzódó élvezeteinek közepette.

Az indiaiaknak vannak a leghosszabb hőskölteményeik a Mahabharata és a Ramajána. Nincs ember, aki azokat egészen tudná! Az óriási tornyokkal és szeszélyes alakú kupolákkal büszkélkedő templomok és szent helyek szinte egymást érik. Alapvonalaik tisztasága elmerül a hihetetlen gazdagságú ékítményekben. Ronda, bűzös piszoktól környezve ragyog az arany s drágakő födte szentség. Rikító piros és sárga színekkel befestett, torz alakú, százkezű rémes istenségek meresztik ránk szemeiket a falakról. Óriás nagyságú s dísztelen jelentésű jelvények éktelenkednek mindenütt; körülöttük ordító sokaság, őrjöngő táncot jár, s az európai néző nem tudja megérteni, mi ebben az istentiszteletben a vallásosság s mi az őrjöngés.

Indiában, ahol az emberek képzelődése határt nem ismer, a vallás is rajongó vakbuzgósággá torzul.

Most, mikor már évezredek múltak el az egyes hindu s buddhista felekezetek keletkezése óta, még mindig meg nem gyengült erővel hat a vallás az emberek kedélyére és fölemészti egész lelki életüket. Olyképp, mint ahogy a keresztény hit csak keletkezése korában és főleg a meleg éghajlat lakóinál tette.

Nálunk, bár a mi vallásunk sokkal újabb keletű, már rég elmúlt az oszlopszentek, az önostorozók és egyéb önkínzók korszaka. Azon sötét felfogásnak, mely szerint a földi lét nem volna egyéb, mint próbaidő, melyben minden örömet meg kell magunktól tagadnunk, sőt keresnünk kell a szenvedéseket, hogy a jövendő élet boldogságát megérdemeljük, ma már csak igen kevés követője van. Ilyeneknek tekinthetjük a különböző szerzeteket, amelyek az önmegtagadást még ma is gyakorolják. Az élet becsének jelenleg elterjedt fölfogása az, hogy az örömök is isteni adományok, melyek arra valók, hogy bölcsen éljünk velők.

Nem így Indiában. Ott az életnek nincs becse. Nyomorúságos tengődésnek tartják, amelyet valamely boldogabb lét követ, ha örökös imának, áldozásnak s egyéb kegyes cselekedeteknek szenteli magát az ember. Aki tapasztalta, hogy mily közönnyel nézi a hindu legkedvesebb halottainak megégetését, vagy mily zavartalan nyugalommal engedi maga mellett elúszni embertársainak holttesteit, ha a Gangesz szent vizében fürdik: az meggyőződhetett arról, hogy a halál látása épen nem kelt fájdalmas érzést a hinduban.

Ezrekre, sőt százezrekre megy Indiában azok száma, akik életüket a túlvilági lét fölölti elmélkedésnek, az önmegtagadásnak és önsanyargatásnak szentelik. Célja ennek az érzékiség teljes elfojtása, ami legfőbb előfeltétele a jövendő boldogságnak.

Az ilyen embereket, akiket a jámbor hindu szenteknek tekint s nagy-tiszteletben részesít, közönségesen fakíroknak nevezi az európai. E szó arabs eredetű és «szegényt» jelent. Azon korban terjedt el, amikor India nagy része mohamedán uralom alatt állott. A hindu ember csak a mohamedán vallású szegényeket illeti a fakír névvel, míg a saját vallásán lévőket «goszain» (gosz-vámi), «jogi» (dsogi) vagy bairági-nak nevezi aszerint, amint a síva- vagy a visnu-hitűek közé tartoznak.

E fakírok, akiket vallási koldusoknak nevezhetnénk, s akik hitsorsosaik könyöradományaiból élnek, a más életmódú hinduk módjára kasztok-ba, osztják magukat, amelyeknek se szeri, se száma. A fakír (goszain), aki többnyire fiatal korában adja magát ez életmódra, midőn valamely kolduskaszthoz csatlakozik, egyszersmind kilép abból a társadalmi kasztból, amelyhez eddig tartozott. A fölvételi szertartás hasonlít a kereszteléshez; az újoncot meglocsolják szent vízzel. Ősi eredetű szertartások kíséretében átadják a jövendő fakírnak a «mantrát». Ez egy szent mondás.

A jelenlegi hindu hit számtalan felekezetre oszlik, amelyek azonban a két főhitbe sorozhatok be aszerint, amint Sivát, vagy Visnut ismerik el főistennek.

Hajdanán a fakírok nem viseltek ruhát; jelenleg azonban, az angol kormány eltiltván a mezítelenséget, kendőt kötnek csípőjük köré.

Bámulatos, hogy mily önkínzást visznek véghez némely fakírok. Van olyan, aki fogadalmat tesz, hogy testének valamely tagját örökké egy meghatározott, fölötte kényelmetlen, sőt fájdalmas helyzetben tartja. Mások a bőrüket olyan kérgessé tudják durvítani, hogy órahosszat fekszenek egy kiálló szegekkel teleszurkált deszkán.

Különösen Benares-ben, a hinduk szent városában, igen gyakoriak az olyan fakírok, akik egész életükben ugyanegy helyen ülnek a szabadban, kitéve az időjárás minden szeszélyének. Gyakran láthatók őrjöngök, akik testük különböző részeit hegyes vasdarabokkal szúrják át meg át, anélkül, hogy látszólag fájdalmat éreznének.

A legborzalmasabb fakír-mutatvány az élve eltemettetés. Tény, bár alig lehet érteni, hogy vannak fakírok, a kik huzamosabb időre eltemettetik magukat a föld alá anélkül, hogy ez idő alatt táplálkoznának, sőt levegőt is csak annyit kapnak, amennyi a porhanyós földön átszivároghat,

A medve téli álma előtt, nyáron át jól felhizlalja magát, s így télen elél a saját zsírjából. A fakír rendes állapotában is többnyire csak csont és bőr; hogyan táplálkozhat tehát saját teste anyagából? Erre nézve nincs más magyarázat, mint hogy ez is egyike a szoktatás csodáinak.

Hogy e szörnyű önkínzás valóban megtörténik és pedig minden csalás nélkül, azt jelentésével minden kétséget kizárólag igazolta egy angol hivatalos bizottság, mely egy élve eltemetésnél jelen volt. Az alvó fakirt bevarrták egy zsákba, a bizottság lepecsételte a zsák száját s a fakírt eltemették. Órahosszat dörzsöltetvén, újra föléledt a szent ember.

Ilyen és hasonló cselekedetekkel igyekeznek az igazi fakírok a jövendő boldogságot elérni,, egyúttal biztosítván maguknak a jelen élet számára embertársaik könyörületet. Vannak azonban ál-fakírok is, akik utánozzák az igaziakat, de anélkül, hogy valami nagy fájdalmakat okoznának maguknak.

Az angol kormány erélyes rendszabályai miatt, csak kisebb társaságokban találhatók e szemfényvesztők. Tompa tőrökkel veszélytelen helyeken, véresre szurkálják egymást és amellett roppant fájdalmat színlelve, igyekeznek a járó-kelőktől mennél több baksist kicsikarni.

 

*

A fakírok élve eltemetkeződése és föltámadása, még eddig nem tökéletesen megvizsgált és tisztába hozott dolog. Schönberg említést tesz egy Ventura nevű francia kapitányról, ki többször jelen volt ily fakírok eltemetésekor. 40 nap múlva sírja fölbontatván, ismét életre visszatért.

A fakír azzal kezdett a dologhoz, hogy testének minden nyílását, orrát, fülét, (a szájáról Ventura tábornok nem emlékezett) s viasszal elzárta, és lélegzetét befelé kezdte szívni. Ezt többször ismételve, behunyt szemekkel halálálomba hanyatlott, rajta a halott minden jelei mutatkoztak, csak feje közepén volt érezhető bizonyos forróság, s a vér ott kézzel is észrevehető hevességgel lüktetett, a test többi része hideg volt.

Ezután koporsóba helyezték a fakírt. A tetőt rászegezték s a ház közepén fekvő, e célra készült sírba lebocsátották. A koporsót deszkával befedték, melyre földet hánytak, s az fölülről elegyengetve búzával és rizzsel bevettetek.

Negyven nap eltelte után a sir kinyittatott, s a fakír szintén azon állapotban, mint beletétetett, ott feküdt, csak egy kissé sárgább lett. Szolgája azonnal hozzákezdett az ébresztési módhoz. A tartomány szokása szerint egy két ujjnyi kenyeret sütött, s azt azon sütős forrón, a feje tetejére tette, mely ma is még oly forró volt, mint a temetés napján. Miután elkezdette minden testrészeit dörzsölni, s a dugva levő testnyílásokat kinyitotta, a fakír szemeit felnyitotta, felült, de mint látszott, még eszmélet nélkül volt. Este megjelent a fakír épen úgy, mint eltemetése előtt volt.

Mindnyájan valóknak mondák az esetet, s elbeszéléseik a legkisebb részletekig ugyanazok voltak.

Így Chunaibal, egy penjabbi bramin. Az ő elbeszélése annyiban ütött el Ventura tábornokétól, hogy ő a fakírt Attok tájéki indusnak monda. Nem említett 20, hanem csak 3 napi előkészületet. Állítása szerint első nap hashajtót vett be, második nap tejet és a harmadik nap, semmit sem. A fakír a halálálmot aludta; s hogy szája és szemei is lehetőleg beragasztattak, s a feltámasztást illetőleg azt monda, hogy nem 40 napig feküdt a sírban, hanem egy hónapig. A fakír felébredése után a dugók maguktól pattogtak ki. Több efféle apró eltérésekről beszélt, melyek még inkább bizonyítják a fő körülmény valódiságát.

 

 

*  *  *

 

 

AMERIKA

 

 

 

László Károly levelei Amerikából. 1859. 6. A Vasárnapi Újság számára. I. A Tehuantepeki földszoros. Minatitlan, Mexikó, okt. 17. 1858.

*

László Károly (1815 – 1894.) Kossuth környezetében élt. Emigrált és 1851 – 1867 között mérnökként dolgozott az Egyesült Államokban.  Innen 12 levelet küldött a Vasárnapi Újság számára. Idősebb korában hazatért.

 

*

Kedves szerkesztő úr! hitte-e, hogy valaha még ezen Óceánon túli messze helyről is lesz levelezője. „Nincsen kár haszon nélkül," mond a közmondás. Az 1849-i kárnak is van a többek között az a haszna, hogy a magyar ifjaknak százai, ha nem ezrei, szóródtak szét a világ minden részébe, kik különben soha sem mentek vagy mehettek volna hónuk határán kívül. Ezek a külföldön nyelveket tanulnak, tapasztalást, ismereteket szereznek, s azokat honmaradt honfitársaikkal, s társnőikkel közlik, azoknak kedves építő olvasmányt nyújtanak s a honnak használnak. Én is egy vagyok ezen utazók közöl, már amerikai Egyesült-státus polgár, de még magyar fi, mert azért, hogy jó amerikai polgár vagyok, rossz magyar hazafi soha sem leszek. Forró kívánságom, törekvésem, csekély tehetségemmel szülőföldemnek használni. Ez indított arra is, hogy én, ki közönség számára soha sem írtam, most midőn a magyar nyelvben már hátrább vagyok, mint voltam tíz évvel ezelőtt, leveleket írjak az ön közkedvességű lapja olvasói számára,

 

Ez a tartomány nevezetességre kapott mostanában azért, mert egy amerikai Egyesült-statusi társulat ezen a földszoroson keresztül épen most egy szekérutat csináltat, oly szándékkal, hogy jövő novembertől kezdve az Egyesült-statusok keleti részéből Kaliforniába menő levelek, röpiratok stb. itt vitessenek keresztül a társulat által, melyért a társulat az Egyesült-statusok kormányától évenként kapna mintegy 80 000 dollárt. Ha a társulat azt képes lesz tenni s a díjat fogja húzhatni, akkor mindjárt egy vasút építésébe kezdenek, mely igen csekély akadállyal s olcsón építhető.

Vannak az itteni kreoloknak oly tulajdonságai, melyek — örömmel, büszkén mondhatom— a magyar nemesség karakterét nem mocskolják, ezek: az elasszonyosodottság és erkölcstelen élet. A törvénytelen házasság közöttük általánosan divatos, s azt nyilvánosan teszik. Vannak példák még arra is, hogy testvér nővérével él titkos házasságban; sőt hallottam példát arra, hogy egy kreol saját leányát vette nőül.

 

II.

A Tehuantepeki földszoros.

(Folytatás.) 1859. 54.

Minotitlan, Mexikó, dec. 1. 1858. A Tehuantepek

 

A földszorosi indiánok tápszerei: tengeri, paszuly, rizs, kevés zöldség és hús. Kenyeret soha sem esznek, mert búzát, rozst, árpát, zabot nem termesztenek, mely okból az egész tartományban egy malom sincs.

A kenyér helyét náluk pótolja a „tortilla" (olv. tortilja), mely tengeriből készül: a tengerit meszes vízbe áztatják, mg annak héja felpuffad s könnyen lehámlik. Ekkor azt vízben jól megmossák, róla a hajat ledörzsölik, s azután megfőzik. Két láb hosszú kődarabbal, kevés víz hozzá adásával péppé zúzzák.

Ezen pépből a tortilla-készítő asszony egy-egy maroknyit vesz, azt lepénnyé nyújtja, s a tűzön három darab kövön álló cserép tepsibe teszi, s megsüti. Ez az indiánoknak nemcsak kenyérül szolgál, hanem kanálul is. Erre szívóssága miatt igen alkalmas, minthogy nekik kanaluk nincs.

A főzésmódjuk igen egyszerű. A paszulyt vagy rizst a hússal együtt a tűzre teszik, egy kissé megsózzák s puhára főzik. Fűszerül használnak foghagymát, vöröshagymát, paprikát, némi szagos füveket. Rántásról semmit sem tudnak, mert a lisztet csak névről ismerik, és zsírjuk sem igen van, mert disznót keveset tenyésztenek, még kevesebbet hizlalnak, Vajat nem igen csinálnak.

Vannak némely zöldségeik is, mint zöld paszuly, paradicsomalma, tropikus füvek és fáknak gyenge hajtásai, melyeket az indiánok hússal szoktak főzni.

Itt örökös tavasz és nyár levén, a húst eltartani egynehány hétig csak úgy lehet, hogy azt vékony szíj-alakra hasogatják, besózzák, s a napon megszárítják. Marha éa disznóhúson kívül esznek tyúk, pulyka, kacsa, lúd és számtalan féle vadhúst és halat. Vadkacsa, vadlúd és fácán özönnel van.

Minden indiánnak, kivétel nélkül, még a 10—12 éves gyermeknek is van egy rövid kardja („machete"), melyet magától soha el nem hagy. Ez a kés, balta, ás s fegyver Ezzel vagdalják a húst vékonyra, ezzel nyúzzák meg a barmot és a lőtt vadat. Ezzel vágják útjukat keresztül, bámulatos ügyességgel és gyorsasággal a roppant sűrű, iszalaggal eggyé szőtt berkeken, erdőkön és nádasokon. Ezzel vágják tüzelő fájókat; ásó helyett ezzel ásnak lyukat oszlopoknak, ezzel turkálják s tisztítják gaztól veteményeiket.

Ezzel védik magukat, ha ember vagy vadállat által megtámadtatnak. Fejszéjük igen otromba alakú, 4—5 láb hosszú nyéllel, de ez igen ritka.

A szántóföldnek kiszemelt erdőt is csaknem kizárólag machetett okkal irtják, minthogy azzal 3—4 hüvelyknyi vastag fákat is igen könnyen elvágnak, csupán az igen vastag fákat vágják le egymástól kölcsönzött fejszével. Miután a fákat s bokrokat levágták, azoknak ágait apróra vagdalják, s a földön terítve hagyják. Ekképp veteményföldjük készen van.

Szanaszét szúrt lyukakba tengeri szemeket vetnek; az kikel, buján nő s a legkisebb munka nélkül gazdagon fizet. Ez ismételtetik éveken keresztül, s időközben a gallyak, törzsök és tuskók, részint rothadás, részint égetés által fogynak.  A földművelés guggolva történik. Se ásójuk, se kapájuk, se gereblyéjük nincs.

A talicskát nem ismerik. Ha az utcán vízmosásokat töltenek, a földet abba fejükön vagy vállukon gyékény kosarakban hordják. Az egész tartományban nincs egy eke, mint szintén szekér sincs. A tartomány déli részében vannak kétkerekű taligák, egy-egy pár ökörtől vonatva. A taligának a kerekei egy darab fából vannak kifaragva. Az egész roppant otromba mű, s nincs rajta egy latnyi vas.

Az északi részen még ilyen taligák sincsenek, hanem a teher öszvérek hátán szállíttatik, s az utazás lóháton történik az egész tartományban. Olyan teher, melyet hosszúsága miatt öszvér hátára nem lehet tenni, p. o. gerenda vagy hosszú épületfa, a ló farkához köttetik, mellyen az ember ül s vontatják mérföldekre.

Szekerek nem levén, természetesen következik, hogy szekérút sincs, hanem csak ösvények, melyek lovak s öszvérek által vágott s esővíz által mélyített árkokkal teljesek.

Az országutak ezektől csak annyiban különböznek, hogy azok mentében az erdő 60 - 100 láb szélesen ki van vágva. Az utakat se nem csinálják, se nem igazítják. A völgyeken keresztül töltéseket nem csinálnak; a meredek oldalakat le nem vágják; a patakokon keresztül hidakat nem építenek. Ha építenek is, az csak 3 — 4, a patakon keresztül fektetett gerendából áll, mely emberek, lovak s öszvérek számára szolgál. A tartomány északi, kövér földdel borított lapályos felén, az esős évszakban a közlekedés csaknem egészen megszakad.

Ezen a földszoroson keresztül a két tenger nem sok év múlva vasúttal lesz összekötve. Észak-Amerika déli statusai sok év óta erőlködtek, Kaliforniában egy utat építeni. Már egy évtizeddel ezelőtt alakult végre egy társulat, mely a kocsiút építést meg is kezdte. Abba ezreket bele ölt, de a gazdag északi statusok által az ügy nem pártoltatott, s megbukott.

Később egy új társulat alakult „Louisiana Tehuantepek-társulat" név alatt, szintén a déli statusokban, leginkább Louisiana statusban. A kocsiút építését a múlt nyáron újra megkezdték, s azon 2—300, Észak-Amerikából hozott munkásokkal és mesteremberekkel erőt feszítve dolgozva, annyira mentek, hogy november 1-jén az első posta, mintegy öt mázsa levéllel, New-Orleansból Kaliforniába az új úton keresztül vitetett, a Csendes tengeren arra várakozó gőzösre.

A posta és utasok New-Orleansból idejönnek Minotitlanba egy pompás nagy gőzösön 3 nap alatt. Innen azok egy 18 —20 hüvelykre merülő gőzösön vitetnek fel, Suchilhoz, 14 óra alatt. Onnan utasok és a posta, az útnak még be nem végzett 53 angol mérföldnyi hegyes-völgyes, darabos részén ló és öszvér hátakon vitetnek keresztül, a többi 53 angol mérföldön pedig a Csendes tenger partjánál kiszállóhoz kocsikon. A szárazföldi utat összesen 26 óra alatt teszik, a „La Ventosa" kiszállóhoz. Ott posta és utasok gőzösre mennek által s 9 — 10 nap alatt Kaliforniába érnek. Ezen az úton tehát már most 13 —14 nap alatt New-Orleansból Kaliforniába lehet menni, mi hajdanában hónapokba került, s csak egy hónappal ezelőtt húsz napba.

Az úton még most is folyvást erősen dolgoznak, mert az Egyesült statusok kormányától a postai szerződést csak akkor kaphatja meg a társulat, midőn az egész út kocsik számára jó karban fog állani; s attól kezdve a társulat az Egyesült statusok kormányától a postának New-Orleansból a Csendes tengerig, s onnan visszaszállításáért évenként mintegy 280 000 dollárt fog kapni. Mihelyt a társulat ezt a segedelmet megkapja, tüstént vasutat kezd építeni a kocsiút helyett, melyre a főmérnök már meg is van fogadva.

A vállalatot az északi szabad statusok féltékeny szemmel nézik, minthogy ez által a rabszolgatartó statusok tere és hatalma növekedni fog. Hisszük, hogy itt lesz összeköttetés Kaliforniával. Százanként fognak az utasok itt keresztülmenni. Ezrenként fognak az egyesült statusiak, s európaiak nyerészkedés, üzérkedés végett ide költözni.

Hisszük,hogy a folyókat, melyeknek partjain ekkorig a lomha krokodilok háborítatlanul szunyókáltak, ezentúl gyors, kaliforniai arannyal terhelt gőzösök fogják szántani. Az ősrengeteg erdők ki fognak irtatni; szép városok épülni; a kövér földben rejlő kincs a fáradhatatlan észak-amerikai földműves által elővarázsoltatni. A most vad ország, még a mi életünkben, a műveltség a gazdagság honává fog alakulni.

 

 

Cserépy István: Levél Amerikából. TÁRHÁZ.1860. 338.

Észak Amerika. Melros. (New-York mellett), május 27-én. Mielőtt utolsó, vagy búcsú-soraim küldenem e hatalmas világrészből, a fölmerült tények, események és fontos újdonságokról még egy rövid tudósítást küldök ön beesés lapjába; s ha lesz csak pár egyén, kit a magvar vándor szerény levele érdekel, célom elérve, s fáradságom jutalmazva van.

Hosszú és kegyetlen telünk változékony meleg napokkal egész március végéig tartott. A hó csak 17-szer esett le, pár nap múlva ugyanannyiszor olvadt. Új-Yorkban néhány mázsa sót hó-hintésre elpazaroltak.

Az üzletek igen lassan mozogtak, a munkásosztály sokat nélkülözött. Az itt rossz hírben álló írlandi polgártársak, gyakran megkeresték a boltunkat, sonka-rakodókat, természetesen akkor, midőn már igaz birtokosa aludni hazatért. Az ott lomhán heverésző sonkák, oldalszalonnák és sajtokat minden irgalom nélkül hányták öblös zsákjaikba. Cipelték el a más vagyonát. Ha pedig ily éji sétájukban a szemes éjjeliőr nyakon csípte őket, céljuk így is el volt érve, legalább ingyen szállást s kosztot kaptak. Megtörtént az is, hogy a bezárt írlandi, midin neje, kibocsátásáért esengett, ezt haza kergette, miután ő tökéletesen elégült szállásával és tápjával.

A kellemetlen telet végre legyőzte a várt tavasz, mely a jelen évben igen hasonlít a miénkhez. A május ez évben itt igen szép, meleg, majd esős, ismét meleg; hanem a végin már rácsördített. Pár napig oly hőség volt, hogy megrettentünk, mi lesz majd, ha így hág feljebb-feljebb?

No de jól tudjuk azt, hogy itt, ha három nap egyenlő, már a negyedik bizonyosan másforma lesz. A meleg eljöttével, előjöttek a kellemetlen vendégek az ágypoloskák is, melyek e földrészen szintén teljes szabadságnak örülnek.

Többi között egy francia ismerősöm ellen ezek a vérszomjas állatok nagyon összeesküdtek. Revolverrel lődözte őket agyon; mire természetesen az egész ház lakói összefutottak, s egy ott ácsorgó rendőrt segélyül véve. Azt hitték, hogy ott valaki magát lőtte agyon, ami Új-Yorkban napi divattá vált.

A tavasz beálltával megindult az ipar s a kereskedés, a déli államokból hajókkal jő a zöldség, zöldborsó, répa, retek, kel- és nem-kelkáposzta; — valamint a citrom, narancs, ananász. Kazlakba hányva hever a két vízparton; — a jövő-menő vitorlás és gőzhajók, kompok tengeri hajóhadként tűnnek föl. A matróz uraknak is meggyült a dolguk, ugyancsak izzadnak a kötelek és árbocok mászásában.

Gyönyörű látvány, ha az ember egy magasabb pontról, p. o. Staten Islandról, lenéz a Hudsonra, a kikötőn át a sík tengerig. Ez a hely Új-York-nak az, ami budapestieknek a kedves Svábhegy és Zugliget.

Miután majd két éve, hogy itt vagyok, mindeddig nem láthattam a világhírű Broklyni temetőt (Green Wood Cemetery). Múltkor egy vasárnapot erre áldoztam. Szendy Pista bajtárs egy belépti jegyet kerített, mely nélkül a bemenet vasárnap tilos.

De ha az ember e temetőt, mely inkább egy nagyszerű angol park, egészen át akarná vizsgálni, arra napok kellenének. Benne gyönyörű tavak, erdők, szökőkutak, a sírok mind csupa virágos ágy. Legkitűnőbb a Miss Canda síremléke, ki mint menyasszony az eskü napján halt meg.

Egy hajóskapitányé, ki még él, de már régen megcsináltatta sírboltját, hová gyakran kijár olvasgatni. Az egész temető fel van osztva avenue kre és utcákra. Hogy igen könnyen el lehet benne tévedni az idegennek, épen nem csoda, azért vezető nélkül mélyen behatolni nem tanácsos.

A jelen év valóban újságok és meglepetések éve volt itt. Egy hadihajón megérkezett Japánból valami 75 személyből álló küldöttség, mely jelenleg Washingtonban időz. Átjönnek Új-Yorkba, hol szintén néhány nap fognak mulatni. Előre rendezik számukra a Metropolitan Hotel másod-emeletét, mely a Broadway legszebb részén áll.

Mi célja és terve e japáni küldöttségnek, még titok; de hogy a számító amerikaiak szép hasznot remélnek eredményül, abból is kitetszik, hogy minden költség itt-mulatások ideje alatt fedezve van az Egyesült-államoktól, mely összeg, mint a lapok írják, valami félmillió dollárra rúg.

Most várják haza a vendégszerepre indult híres ökölmestert, a „Venezia boyt", Henant is Londonból, hol, az angol Sayers-sel vitézül megvívott, mi által nagy hírt s nevet szerzett magának és honának. A lelkesedés iránta itt oly nagy, hogy önkéntes adakozás útján csak Új-Yorkban már valami 10 000 dollárt gyűjtenek számára, hátha még fölajánlja magát a híres Barnum-Múzeumban* mutogatni

Minthogy a Barnum-Múzeumot megemlítem, erről érdekes annyit tudni, hogy ebbe 2 shilling (1 ft.) belépődíj mellett a természet minden országából, harsogó zenét, színdarabot, táncokat és még valami különös újdonságot is láthat a kíváncsi látogató.

Ez így van itt; hiába, az amerikai mindenből tud hasznot, pénzt csinálni. Itt nem divat, a Múzeumot ingyen mutogatni, mert az sok pénzben van, s természetesen kamatját is be kell venni.

 

*Barnum Amerikai Múzeuma New Yorkban a Broadway és az Ann Street sarkán emelkedett 1841 és 1865 között, melyet a híres szórakoztatóipari vállalkozó, P. T. Barnum és társa, valamint az eredeti tulajdonos, John Scudder tartott fent.

 

A jövő hóban érkezik meg Angliából a híres Great-Easterm nagy gőzös is. Wales, angol korona herceg jön rajta át Kanadába (más hajón megy. Szerk.); az új-yorki kikötőben fog kiszállni, hol már méregetik a víz mélységét, nehogy fönnakadjon az óriás hajó. Sokan kíváncsiak vagyunk látni a hajók e nagymamáját.

De legnagyobb újdonság, mely már most is feszültséget okoz az egész Egyesült Államokban, az idei president választás. Ez itt a napi viták legélénkebb és legtüzesebb tárgya; a különféle pártok, melyeknek külön megvan a maga lapja. Az egész hírlap-tábor talpon van, a nyilakat köszörülik, a pajzsok is készek, amint dukál a nagy harchoz.  

Most kell csak megnézni, mi az a szabad nemzet s mi az a szabad sajtó, midőn fejét vagy elnökét választja! Küzdjön bármily elszántan és bármily nagy áldozattal az egyes érdek, párt, hol a cél nem a nép jóléte, hanem önző haszonlesés. A győztes párt lesz a többség véleménye és akarata.

Az elnökségre jelöltek Lincoln (Abraham Lincoln lett az elnök, 1865-ig) fő- és Hemlin vice-elnöknek a republikánus párt részéről. Ki lesz a győztes? November hava mutatja meg; mint a lapokból látszik, a közvélemény, vagyis a többség a Douglas. pártján van.

Egyébiránt, hogy e tisztújítás szintén a legnagyobb világos és alattomos korteskedéssel történik, mint hajdanában a szép időkben édes hazánkban is történt, arról semmi kétség sincs. Ezrek, sőt 100 ezrek adatnak ki e fő-hivatal elnyerhetése végett, mert bár az elnök évi rendes fizetése nem több mint 25 000 dollár, de a mellékes apró jövedelmek 5, sőt 10 annyira is fölrúgnak.

E hó 21-én Ohio államban oly borzasztó vihar vonult át, hogy az okozott károkat még eddig sem tudták számba venni. A Cincinnati lapokban áll, hogy magában e városban a romba dőlt templomok, iskolák s lakházakban több mint 100 emberélet lett áldozat. Az anyagi károk pedig egy millió dollárral épen nincsenek nagyítva. A vihar oly erős és kegyetlen volt, hogy az utcán levő szekereket, címtáblákat, könnyű labdaként dobta föl a légbe; sőt egy 8—10 éves gyermeket a vízbe sodort. A vízpartokon is rettenetes volt e vihar, temérdek szenes-hajó elsüllyedt, majdnem minden hajó megsérült.

A legközelebbi új törvényhozás nagy zajt ütött, kivált a német sógorok közt, a vasárnapi törvény; melynek erejénél fogva minden szeszes italnak árulása szoros büntetés alatt tiltva van vasárnapokon. Sehogy sem tudtak kifogni e törvény szigorán; mígnem élő példákkal akarták bemutatni a sógorok, hogy a Lagerbier (sör) szeszes ital nem levén, így arra a törvényt nem lehet alkalmazni.

Egy vendéglős pedig ,,vallásos istentisztelet" neve alatt egész vasárnap tárva tartja nyári vendéglőjét, melynek ajtaja előtt e fölirat olvasható „Szabad bemenet minden felekezet vagy társulat tagjainak."

A furfangos vendéglős, Lindenmüller, már vádolva is volt e tény miatt, de ügyvédje ügyesen kimenté őt, hivatkozva a törvény erejére, melynél fogva minden néven nevezendő vallásos szertartás szabadon, minden megszorítás nélkül gyakorolható. Ily és több más szép módokkal sikerült mindeddig kijátszani a vasárnapi törvényt, az ily megszorításoktól irtózó német sógoroknak.

Van egy igen praktikus hasznú képcsarnok Új-Yorkban. Hogy mily ügyes és gyakorlott az amerikai a legcsekélyebb tárgyban, úgy mint a leg-nagyobban, kitűnik abból is, hogy az új-yorki rendőri hivatal minden nevezetes csaló vagy tolvaj arcát, mihelyt kézre keríti, híven lefotografiroztatja, és számmal a tolvaj-képcsarnokba fölfüggeszteti. E csarnok már pár százon felül bír ily nevezetes arcokkal. Mily jótékony haszna van pedig a ritka képcsarnoknak, kitetszik csak abból is, hogy a múlt hetekben egy úri-hölgy aranyórája és pénztárcája egyszerűen elvarázsoltatott tőle, mig egy társas-kocsin néhány utca hosszat ment. Férjének elbeszélve a történteket, rögtön a rendőri hivatalba indultak, hol is a künn függő tolvaj-képcsarnokban hirtelen felismerte az asszony egy arcot, mely hü mása volt egy a társas-kocsiban mellette ült nőnek. A rendőri főnök értesíttetvén az egészről, megnyugtatta a kárvallottakat. A csarnokban fölismert arc nem másé volt, mint egy híres, ismert zsebelő-nőé. Esti 6 órára az aranyóra éa pénztárca már birtokos nője kezei közt volt. Természetesen a tárca már laposabb állapotban.

E sorokat, mint a keltről látható, piros pünkösd napján írtam; mely ugyan ma épen nem piros, de ködös és esős volt. (Nálunk is oly forma volt. Szerk.) Most épen esti 9 óra.

E percben nagy zaj és tűzlárma hangzik szobámba; a vészharangok kongása, a tűzoltók ordítása, gépeik csengése; a nagy robaj engem is ablakhoz csalt. Ugyan e percben más oldalról gyönyörű esti zene (s lövöldözés) tör elő egy parkból. Ilyen itt az élet, ezek itt fölvillanyozva vigadnak, míg a 4-dik szomszéd minden vagyonát, talán életét is, a borzalmas lángoktól fölemészteni látja. No de ott vannak a tűzoltók, nincs mitől félni, majd elvégzik ők a dolgukat. Magam is egész nyugalommal folytathatnám tovább az írást. Házi uram is szépen megbiztatott, mondván, „míg a fal nem meleg, addig nincs mit félni." — Köszönöm! Csakhogy ez a fából csinált kőfal, mielőtt meleg lett volna, már tűzben is van.

De most veszem észre, hogy kifogytam a papírból. Isten Önökkel!

 

 

Sámi Lajos: Új-Yorktól San-Francisco-ig, 1875. 11. 166.

A csöndes-tengeri vaspályáról, a földnek ez idő szerint leghosszabb vasútjáról, már többször hozott lapunk közleményeket, amelyekben el volt mondva egyfelől az, hogy e vasút roppant hídjaival, útjaival és alagutjaival az újkor legnagyobb vállalatai közé tartozik. Elő voltak sorolva mind ama rendkívüli előnyök, melyekkel az Új-York és San-Francisco között kiépített vasútvonal az amerikai nagy köztársaság anyagi jóllétének emeléséhez járult.

Míg e vaspálya nem volt kiépítve, az Atlanti-tengertől a Csendes-óceánig Észak-Amerika mérhetetlen rétségein s felhőkbe nyúló hegyláncain át hónapokig bolyonghatott az utazó a rozzant postakocsikban, és sohasem volt biztos afelől, hogy utazásának célját elérheti. Ma beül Új - Yorkban Pulmann kényelmes  szalon-kocsijába és San-Franciskóig, ha tetszik, akár meg se álljon. Hajdan ádáz, bosszút lihegő „veres bőrűek" leskelődtek a megmérhetetlen prairie-ken és az őserdők homályában a nyugat fele tartó vándor skalpja (fejbőre) után. Ma pedig a 3353 angol mérföldnyi hosszú vaspálya minden jelentékenyebb állomásán kényelmes hotelek várják az utasokat pompás vendégszobákkal, ételekkel és frissítőkkel.

Nem lesz talán érdektelen, ha e világra szóló jelentőségű vasútvonal főbb állomásainak kimutatását ide iktatunk:

Új-York; Chicagó; Omaha; Brvan; Ogden; Elko; Sacramentó;  San-Francisco.

Összesen 3353 angol mfld 6 nap 17 'óra, melyből 3'/s óra a roppant távolság folytán természetszerűleg előálló időkülönbség rovására esik.

San-Franciskoban e vaspályához a Sandwich-szigetek felé rendesen közlekedő gőzhajók csatlakoznak, melyek 9 napi utazás után érnek Honolulu kikötőjébe. Így tehát Új-Yorkból 15 nap alatt Honoluluban lehet az utazó. San-Franciskóból Japánba 19 nap alatt, Új-Yorkból 15'/2 nap alatt, Angol országból pedig 33—34 nap alatt lehet Japánba utazni. Majdnem 3—4 héttel hamarább, mint a szuezi csatorna felé; Yokohamából, Japán egyik Új kikötő-városából Hongkongig vagy Sanghajig (Kína) 5—6 napi utazásra van szükség. E pár adatból kitetszik, hogy a csöndes-tengeri vasút a földnek körülutazását is jelentékenyen megkönnyítette. Amihez azelőtt 6—7 hónap volt szükséges, ma már 80—90 nap alatt meg lehet tenni.

A pálya nyomán mindenütt népes városok és kereskedelmi állomások keletkeztek s a „veres bőrűeket" (így nevezik az indiánokat Észak- Amerikában) és a bivalyokat, a műveletlen, vad természet e kihalófélben levő képviselőit a terjedő műveltség és polgárosodás mind messzebbre szorítja vissza a földrész belsejének hozzáférhetetlen vadonaiba. Különös haszna volt e pálya kiépítéséből San-Franciskónak, mely a világhírű „aranyláz" alábbhagyásával szintén hanyatlani kezdett. Az Atlanti-tenger partjáról feléje siető vaspálya megnyitása által ismét új életre ébredett.

Azon a félszigeten, a melyen ma Kalifornia-állam fővárosa emelkedik a tenger fölé s majdnem 300 000 iparűző lakost számlál, ezelőtt csak 25—30 évvel is néhány faviskóból hevenyészett rongyos falucska állt. Ma már az „Aranyváros" bátran mérkőzhetik Európa legszebb városaival s még most is napról-napra emelkedik, gyarapodik, jóllétben, kényelemben és gazdagságban. Mialatt egy templom vagy középület alapját megássák, magát az épületet oszlopostól, tetőstől és erkélyestül vasból öntik. A részleteket összeróják és csavarják, a vasfalakat cementtel bevakolják, s a barna homokkövet utánzó nagyszerű épület rövid idő alatt oda van varázsolva. A prérin, Amerikának e mérhetetlen terjedelmű rétségén, midőn a vonat végig robog, a megrémült bölénycsorda bőszülten száguld szerteszét a mezőkön, olykor-olykor egyenesen a vonatnak rohanva, mely százával zúzza szét őket. Nem ritkán maga a vonat is kizökken rendes kerékvágásából, az utasoknak nem csekély ijedelmére s néha bosszúságára. Olyankor rendesen több órai késedelmet okoz, míg a nehéz vonatot ismét a vágányra emelhetik. S. L.

 

 

Sz. Tőrök János: Hamburgtól New-Yorkig. 1870. június 8. …..1870. 379.

Az új világ földjére érve, ígéretem szerint, első gondom önt, szerkesztő úr, soraimmal a távolból üdvözölni.

Hamburgot a „British Queen" háromárbocos, 600 lóerejű gőzösön hagytuk oda a nagy kiterjedésű Elbe folyón haladván Kux-havenig, s ott szállottunk aztán tengerre, melynek hullámain, mint gyermekbölcső ringott hajónk. A legszebb időben 42 óra alatt értük el az angol part mentén West-Hartlepoolt*

 

West Hartlepool refers to the western part of what has since the 1960s been known as the borough of Hartlepool in North East England.

 

E város két külön álló részből áll; az ó-városban gyárak, s ipartelepek csoportosulnak, míg az újvárosban, noha a kikötő is ezen az oldalon van, csak egy utcáján vannak kereskedések, a többi városnegyedben tőkepénzesek és földbirtokosok laknak. Egészen kiváló más angol városok közül, már azáltal is, hogy lakói mind jó módúak. Egy koldust som láthatni utcáin és a kikötőben.

Innen utunkat vaspályán folytattuk Liverpool fölé. A vidék itt termékeny; kövér réteket s gazdag vetéseket, lomb-dús nyírott bokrú kerítések koszorúznak. Itt-ott regényes halmok; balról a tenger, jobbról távol kéklő hegység tűnik elő, melyet lassan-lassan elérünk.

A gyárvilág itt veszi kezdetét. Óriási vasgyárak, kőszén-telepek tűnnek elő, a vasúti közlekedés oly roppant mérvű, mint sehol másutt a világon. Szakadatlan összeköttetésben van egyik város a másikkal, mindenütt csak gyártelepek, hegyen, völgyön és síkon; füsttől, gőztől nem láthatni az ég kékjét. E gyárvilág központja Manchester.

A 420 angol mérföldnyi útvonalon csak egy helyen változtattunk kocsit Sessánnál — végre a nagyszámú állomások utolsójánál Peinbertonnál óriási (8 percig tartó) alagúton keresztül robogva Liverpool városa tárult elénk. Magas töltésen haladtunk, két oldalt házsorok és gyártelepek mellett, míg elértük az óriási indóházat, mely vas ívekből, s üveglemezzel fedve, 30 öl átmérőjű, s temérdek vonatnak ad helyet. Ezek minden 5 percben, sorban váltakoznak. Vonatunk amint megállapodott, azonnal jelentkeztek a hajó ügynökök, kik is bennünket sor szerint osztályozva általvittek, s különböző „pensionokba" szállítottak, aszerint amint Ausztrália, Baltimore, San Francisco vagy New York felé igyekeztünk.

Ügynökünk — egy magyar zsidó Kassa vidékéről — csomagjainkat expediálván a Kent squaréba szállottunk meg. Itt már előttünk nagyszámú emigráns csapat érkezett Londonból és Dublinból, kikkel együtt másnap reggel t. i. május 24-én szálltunk hajóra.

Addig az alkalmat felhasználva, a város nevezetesebb pontjait megszemléltem. A Lord street-en palota-szerű kereskedelmi házakban sok millió értékű jószág van összehalmozva, s a kirakatokban fel a második emeletig, óriási tábla-üvegek mögött, mindennemű finom tárgyak választéka szemlélhető.

Liverpool legszebb tere a György-piac, melyen oszlopos hangversenyterem, György lovag szobra, Wellington gúlája és a János templom áll. Közvetlen közelében van a Zoológiai Múzeum. Épületei között feltűnő a postahivatal, a terjedelmes börze, az igen fényesen berendezett Adelpho hotel, mely összeköttetésben áll rengeteg indóházzal. A város kellős közepén, a vaspálya egy mély alagúton által hagyja el a várost, 14 pere idő alatt.

Általában az egész város csupa raktárakból és kereskedésekből áll. Az öböl partja 6 angol mérföldre terjedő dokkokban, roppant mennyiségű nyers és készáru van a világ minden részéből összehalmozva.

Liverpool a világ egyik első kereskedő városa, kikötőjében minden ország hajói képviselve vannak.

Roppant gőzösök s vitorlás hajók egész várost képeznek. Közöttük cirkálnak az apró helyi vontató kis gőzhajók, az egyik parttól a másikig közlekedő gőzkompok, melyek kocsikat, állatokat és sok embert szállítnak.

Mi is elébb a rakpartról egy kis helyi gőzösre szálltunk, amely 500-ad magunkat „Abyssinia nagy tengeri gőzösre vitt, mely az öböl mélyebb pontján várt közönségére. E hajó tisztán csak személyszállító gőzös Liverpool és New York között. 3000 tonnás, s velünk teszi az első útját. Jeles berendezésű, egészen vasból van. Hat óra alatt végezte a terhelést, aztán a horgony felvonatott. Szerdán május 24-én délután indultunk el az öbölből.

Sokáig látszottak az angol partok jobb és bal felől, míg végre a köd és sötétség elfedte szemünk elöl. Másnap reggel még jobbról haladtunk előre, végre a 12. napon

a ködön át feltetszettek az amerikai partok. A Hudson-öbölben voltunk; de a köd miatt egy egész napig kellett szünetelnünk, Pünkösd első napját is itt töltvén el.

Másnap eloszlott a köd, előtűnt egy-egy kiszögellés majd az is eltűnt, csak a hullámok locsogtak hajónk oldalán.

Pénteken reggel ismét szárazat láttunk; melyhez mindig jobban közeledve, Írland kopár, homokos szirtes mostoha földje tűnt elénk. A száraznak irányozva hajónk menését, egy keskeny nyílású öbölbe haladtunk be, mely két oldalról erődítéssel van ellátva. Az öböl belseje terjedelmes medence, mintegy 3 négyzet mérföld területtel, mely hegységgel van szegélyezve. Elején csinos úri lakok, gazdasági épületek, nyaralók a fenyő erdőség között. A háttérben pedig egy kis egyszerű kereskedő város terül el, a komor szirtes hegy oldalon, ez Queensto írlandi kikötő s kereskedelmi város. Innen 150 rongyos irlandi munkás jött még hajónkra.

Három órai rakodás után elhagytuk a nem érdektelen várost, és szép öblözetét. Jobbról kísérnek a szaggatott szirtes irlandi hegységek, sovány hátukon mint az irlandi kolduson leszakadozott a takaró. Termékeny föld helyett élettelen szürke sziklák látszanak ki, melyeket csupán a köd takargat. Egyes kiszögeléseken világító tornyok jelzik a hajósnak a veszélyt hozó homokzátonyokat és víz alatti szirteket.

Az este mindent elborított, a sötét, csillagtalan volt az ég s hideg szellő borzolgatta fel a hullámokat. Lementünk társas kabinunkba és lenyugodtunk.

Kora reggel a fedélzetre mentem, megnézni a nap felkeltét, felleges volt az ég és nem láthattam semmit, hanem ahelyett hideg szél fodrozta a hullámokat, és erősen csapkodta hajónkat. Az eddig nyugodtan haladó jármű hánykolódni kezdett, mi útitársaim nagy részét ágyba fektette és sokakon hatalmasan kitört a tengeri betegség.

Én a fedélzet elején heverésztem napközben; egyszer csak nyakon öntött egy jókora hullám. Felugrottam fél álmomból. A matrózok nevetve mondák: „tengeri fürdőt kapott ön." Az ellenkező szél két napig szórta hajónkra a hullámokat, azt véltük, hogy csendesülni fog a háborgás, de ellenkezőleg történt.

A harmadik nap oly dühösen tört ki a vihar, hogy a fedélzeten egy lélek sem mutatta magát. Ordított az orkán, a habok zuhogtak felettünk, s hajónk, mint könnyed sajka hajigálódott az Atlanti Óceán hátán.  

A kíváncsiság és merészség mégis kicsalt a kabinból, de csak a fedélzet lépcső tetőzetéig mehettem. Innen is láttam eleget, borzalmasat és nagyszerűt; hajónk egy mély medencében feküdt, melyet óriási hullámhegyek vették körül. Midőn haladtában orrával a víztömeget szét akarta választani, gyakran a hullámok felül kerekedtek, s roppant súlyukkal végig öntötték a hajót, hogy szinte nyögött belé. Vagy hátukra emelve, 5—6 öl magasban volt a hullám tetőn. Ez így tartott szakadatlanul; a szél ordítva tépte magával az elszakadt hab-fodrot.  Az égen alantas nehéz fekete fellegek úsztak.

Egy nap és éj telt ily borzalmasan; s álmatlanul felettünk. A reggel még borzalmasabban folyt. Egyszerre erős roppanás rázott fel mindenkit álmából, s nagy mennyiségű vis zuhant a hajóra. Férfiak és nők egyaránt visítottak, jajgattak.

Az ablakot, mely 2 hüvelyk vastag üveg és több táblából állott, bevágta a hullám s roppant súlyos vas-keretestől helyéről leszakította. Ott nagy mennyiségben zúdult be a sós víz.

Gyorsan kellett segíteni, mert különben elmerülünk. 20 matróz és az utazók közül hat, roppant erőfeszítéssel nagy nehezen visszatettük az ablakot, kötelek és csavaros csigák segítségével, s befedtük deszka és erős vízhatlan vászonnal, s a vizet pedig alant egész nap szivattyúzták.

Estére némileg csillapodott a vihar, reggelre hideg cső oszlatta el a felzaklatott hullámokat, a szél elhallgatott. Hajónk olyan volt, mintha már több éveken át használtatott volna.

A következő nap reggelén már ismét oly sima volt az Óceán felszíne, mint a tükör. A kelő nap aranyával öntött el, az éj sugarai vakítóan vegyültek a vízzel, majd óriás cápákat is láttunk, s nagy csoportokba gyülekezve különböző halakat.

Végre a 12-ik napon a ködön át feltetszettek az amerikai partok. A Hudson-öbölben voltunk; de a köd miatt egy egész napig kellett szüneteltetnünk, Pünkösd első napját is itt töltvén el.

Másnap eloszlott a köd, felszedtük a horgonyt s kopár part mellett haladtunk tovább. Távolabb hegység tűnt fel, mely Hoboken félszigetet jelölte; majd a Battériát elérve, az East-riverbe hajóztunk be, mely New-Yorknak külső kikötője. Itt megállapodtunk, várva az egészségügyi bizottmányt, mely nemsokára meg is jött, s mindnyájunkat megszemlélt. Szerencsétlenségünkre egy egyén himlős volt közöttünk, s emiatt két napig kellett New-York előtt hajónkon vesztegelnünk. Mindnyájunkat beoltottak, s midőn meg lettünk stemplizve, csak azután juthattunk hajónkról egy másikra. Miután csomagjainkat és magunkat is a policáj átvizsgált, beeveztünk a belső kikötőbe.

Nem mulaszthatom el a gyönyörű panorámát, mely szemünk előtt feltárult, megemlíteni. Jobbról, balról lomb-dús, halmos vidék, közötte az összeömlő East és Westriver széles medre, mely hasonlít a Bosporushoz. Jobbról Hobooken és New-Yersey, balról Brooklyn rengeteg városok, a háttérben pedig New-York.

Itt vagyok tehát végre, a sok kellemetlenségeket leküzdve, a szabadságát drága vérrel kiküzdött Egyesült Államokban, a szabad Amerikában. Szinte könnyebb lélegzetem, mintha a vidék is szebb, az emberek jobbak, szorgalmasabbak volnának! Ah! ők nagy, nemes gondolataikat létesíthetik, nem úgy mint a rabként leigázott ó-világi részekben!

 

 

Szoboszlay Gyula: Magyar ember levele San-Franciscóból, 1906. 22. 350.

A rövid levél csak az 1906. április 18-i földrengésről szól. Körülbelül 5—600 ember halt meg a földrengés következtében, meglehetős sok ház összeomlott, maga alá temetvén a lakókat. A rengés reggel 5 óra 15 perckor történt. Ezrek vesztették volna életüket, ha nappal történt volna a szerencsétlenség.

Csak egy magyar nevével találkoztam a holtak közt: Sziráky, a keresztneve nem volt említve a jegyzékben. Ez a Sziráky nevű ember az Elizabeth streeten 832. szám alatt lakott, három más magyar családdal együtt. Úgy hiszem nős volt és budapesti születésű. Gondolom, pincér volt.

 

Röthy Frigyes: EGY MAGYAR TENGERÉSZ BRAZÍLIÁBAN. Eredeti levél.  Bahia kikötője, 1883. február 10-én és 13-án.V.U. 1883. 271.

A levélíró: tengerész, gépész-altiszt

1882. december 29-én ő felsége «Friedrich» nevű korvettája Gibraltár kikötőjében fölszedte horgonyát, a vitorlák kifeszültek és a kedvező szél elindította a hajót, először lassan, de egyre fokozódó gyorsasággal. Mindenki kinn a födélzetén volt, hogy elbúcsúzzon az ó-világtól. Az ágyuk mind a hajón, mind a kikötőben hatalmasan dörögtek, a legénység kurjongatott, a hullámok csapdosták a hajó oldalát. Igazán nagyszerű búcsúzás volt.

Nemsokára kinn voltunk a szabad óceánon, a partok mindinkább halványodtak, míg végtére minden eltűnt az óriási víztömegben. Búsan visszanéz a vándor, Isten hozzád szép hazám»: költőnk e szavai önkénytelenül eszembe jutottak, midőn ama földrész határait, melyben szülőföldem fekszik, szemem elől így elenyészni láttam.

De nem sok időm volt elmerengeni, mert kötelességem teljesítéséhez kellett látnom, és csak este, a vacsoránál volt ismét egy kis szabad időm; de már akkor nem az ó, hanem az új világgal foglalkoztunk, mely jelen utunk célja volt.

Az újév rosszul vette kezdetét, mert 48 óráig tartó szélvésszel lepett meg bennünket, melyen azonban minden baj nélkül estünk keresztül. De nemcsak a szélvésszel, hanem midőn az egyenlítő felé közeledtünk, a szélcsenddel is megismerkedtünk. Gőzzel kellett indulnunk, mi jelen gyakorlati utunkban, ahol a vitorlákkal való hajózás meg van parancsolva, csak kivétel.

Január 29-én este 9 órakor áthajóztuk az egyenlítőt. Ez alkalommal a szokásos egyenlítő keresztelőt is megtartottuk, melyre már jóval előre készületeket tettünk és már alig vártuk a napot, hogy bohózatunkat eljátszhassuk.

8 órakor a tisztek és a legénység összegyűltek, hogy a tenger istenének küldöttjét illendően fogadhassák. Csakugyan nemsokára hallatszott: «Bodhoj» (amivel a hajó megállíttatik) és megjelent a Triton, mintha a tengerből szállott volna ki. Ruházata jelezte a régi görög származást, mert egy zöld tengeri fűből készített öv a test körül és ugyanilyen karperecek. Valami diadém féle a fején, volt az egész öltözete; de hát az aequator körül nem fáznak az istenek. A szokásos kérdéseket: ki a hajó kapitánya? Hová utaznak? Honnan jönnek? megtette és kinyilatkoztatta, hogy gazdája, a hatalmas Neptun és bájos neje holnap délután 2 órakor tiszteletüket akarják tenni. A magyar, dalmát és olasz legénység ez örömhírre ki-ki saját nemzeti táncát járta el, azután verseny-tornázás és dalolgatás, majd meg ügyesen rendezett tombola-sorsjáték következett.

Másnap délután csakugyan megjelent Neptun (az alkormányos) és Amphitrite (egy bajuszos szakáll nélküli matróz) dísz-kocsin, mely egy lobogóval bevont ágyu-kocsiból hevenyésztetett, és 12 szerecsen által ünnepélyesen vonatott, azután két udvari hölgy, egy rövid nadrágos, szemüveges és méter hosszú nyakravalóval ellátott orvos, egy borbély, egy csillagász és egy bőrökből ügyesen összetákolt medve.

Midőn a hajó kapitányához értek, megálltak és a hatalmas Neptun üdvözlő beszédet intézett hozzá, neje pedig egy költeményt szavalt el. De most következett csak a java! A medve a szerecsenekre rontott, kik iszonyúan rikítottak és lándzsájukkal védték magukat, míg le nem győzték medve uraságát, aztán közbe ültek és hatalmasan lármáztak, mit ők győzelmi éneknek neveztek. A borbély egy matróz fiút lekapott, bekente iszonyúan mésszel és nagy pléhkésével ismét levakarta, míg a csillagvizsgáló nagy köröket rajzolt. Egyszerre csak vastag víz-sugarak tódultak minden oldalról a vezénylő-hídon álló tisztek felé. Ez volt a keresztelő, melyből a legénységnek is jutott, mert kannákkal nyakra-főre leöntözték egymást. Így végződött e nevezetes nap, melyen komoly hadi hajónk oly hirtelen tréfás alakot öltött.

Az egyenlítőtől a kedvező «passzát»-szél következtében bátran haladtunk. Ez év február 8-án pillantottuk meg Dél-Amerika partjait és még ugyanaz nap Bahia kikötőjébe értünk. A kikötő és a város, melynek hátterében őserdő terül el, a hajóról gyönyörű látványt nyújtott, úgy hogy valamennyien óhajunkat fejeztük ki, hogy mielőbb közelebbről is megtekinthessük. Alig hogy megérkeztünk, számtalan bárka és csónak vett körül, mely mindmegannyi különlegességet hozott eladásra. Nem is győztünk eleget venni és enni a kitűnő déli gyümölcsből, mint ananász, kókuszdió, banán, narancs, füge. És milyen olcsón jutottunk mindenhez. Égy óriási görög-dinnye nagyságú ananász 16—18 kr., egy nagy kókuszdió 8—10 kr., ugorka nagyságú banán 3 darab 2 kr., természetesen brazíliai értékben.

Meglepett, hogy itt a legegyszerűbb ember is bármiféle pénzt elfogadott, ismerte is értékét. Osztrák, angol, francia, görög és spanyol pénzt hoztunk forgalomba és becseréltük brazíliaiért. Ez a pénz nekem kissé ügyetlennek tűnt fel. Már egymagában az, hogy 1 millereis, mely körülbelül 1 frt 17 kr-nak felel meg, ezer részre oszlik, és így krajcáros dolgoknál is már százakkal kell számolni, mi egyébként a nagyzolni szerető brazíliainak jó szolgálatot tehet. Ha Európában esetleg valakinek azt mondaná, hogy 2 millió reis vagyonnal bír, bizonyára gazdag embernek tartanák, pedig még akkor 2034 forintnál semmivel sincs többje. Másrészt a pénzek ügyetlen nagyok. Egy 40 reis, tehát 4 krajcáros réz pénz akkora, mint egy Mária-Terézia tallér, és a 100 és 200 reis (10—20 krajcáros) nikkel pénzek is majdnem akkorák, mint nálunk egy ezüst forint.

Tegnap, azaz február 12-én végtére megérkezett az a nap, amikor engedélyt kaptunk a szárazföldre menni, és pedig délután 2 órától este 9 óráig. A gőzbárka kiszállított bennünket, és 4 hó múlva, amióta Polából elindultunk, végtére ismét szilárd talajt éreztem lábaim alatt. Hogy a 7 órai szabad időt miképp lehessen legjobban kihasználni, már a hajón ki volt kombinálva. Egy társam és én elhatároztuk, hogy a közlekedő ló- vagy inkább öszvér-vasúttal kimegyünk az őserdőbe, visszajövetelünk után pedig a várost járjuk be. Úgy is tettünk.

Bálnának két városrésze van: az alsó-város, mely a tengerparton fekszik, és a fel-város, mely egy befelé nyúló hegyháton terül el. Látszik, hogy itt is haladnak a korral, mert valami siklóféle, t. i. egy kosár-fölvonó kapcsolja össze a két városrészt, a kanyarulatos utakon kívül. Mi is természetesen ezt a közlekedési eszközt használtuk, mert már az itt uralkodó óriási hőség sem valami nagyon invitált a hegymászásra.

A fel-városba fölérve, gyönyörű kilátásunk nyílt a kikötőre, számtalan hajóival és csónakjaival.

A szerecsenek, kik itt nagy számmal vannak, lépten-nyomon megbámultak bennünket. Végignéztem rajtuk, és a legkevésbé sem találtam rokonszenves alakoknak. A nők különösen nagyon csúnyák, sovány karjaikat vékony, hosszú ujjaikkal lelógatják, mintha elhalt testrészek volnának, és az ing alól kilátszó vékony lábszáraikat is inkább madárijesztő rudaknak lehetett volna tartani. A szerecsenek öltözete mindössze egy ingből és a fej körül csavart színes kendőből áll. A gazdagabbak azonban részben európai divatot utánoznak.

Az itt uralkodó nyelv a portugál. Megkíséreltük német, olasz, angol és francia nyelven intézni kérdéseket a járó-kelőkhöz, de feleletet senkitől sem tudtunk kapni.

Félórai gyaloglás után végre a vasúti sínekhez értünk, de még vagy 20 percet várnunk kellett, míg a fekete kocsissal és konduktorral ellátott kocsi hozzánk ért. Várakozásunkért kárpótlást nyertünk annyiban, hogy a fekete kegyetlenül odavágott a hosszú fülesek közé, melyek egész erejükből vágtatva haladtak tova.

Amint a városból kiértünk, az őserdő kárpitjai megnyíltak előttünk. Mi, kik a tropikus növény-országot eddig csak könyvből ismertük, nem győztünk eleget csodálkozni az anyatermészet e pazar művészetén. A pálmafák széles leveleikkel az út fölött összeértek és így hűs árnyékban haladtunk. Minden oldalon a részben gyümölccsel megrakott kókusz-, banán-pálmák, narancs-, füge-, mahagóni-, tulipán- s más fák kellemes változást nyújtottak.

A sínek az erdő szélére vezettek és innen ismét az óceánra nyílt kilátásunk. Nemsokára meg is állt a kocsi s mi aztán gyalog haladtunk még egy jó darabig az erdő szélén elnyúló úton. Jobbról-balról könnyű stílusban épült nyaralók voltak láthatók, melyek ha nem is vetekedhettek a budapesti sugárutakkal, mégis a buja növényzet közepén nagyszerű látványt nyújtottak. Nem állhattuk meg, hogy egy jó magyar nótára rá ne gyújtsunk, ami csak úgy visszhangzott az őserdőben, amely nem tudom, ha hallott-e már ilyet valaha.

A délutáni idő már jól előre haladt és így visszafordultunk. Egy és fél óra múlva ismét a városban voltunk, melynek megtekintésére szántuk még hátralevő időnket. Alig jártunk azonban egy félórát az elhanyagolt állapotban levő utcákban, midőn egy szerecsen fiú cédulát nyomott a kezünkbe, melyen a «do Clobo» szálloda tulajdonosa vendégeinek pártfogásába ajánlotta magát. Alul nagy betűkkel olvasható volt «Man spricht deutsch,» — «on parle francais» — «English spoken,» «se habla espanyol» amin nagyon kaptunk, mert sok mindenfélét tudtunk volna kérdezni, de itt még senkitől sem kaphattunk választ.

Elmentünk tehát a «do Clobo» szállodába, melynek tulajdonosa csakugyan beszélt németül, mert német származású volt. Ízletes vacsora és két üveg jó bordeaux-i bor mellett, amiért mindössze csak 2400 reis-t fizettünk, a vendéglőssel, ki nagyon barátságos embernek mutatkozott és nejével hosszasan eltársalogtunk.

Volt egy nagyon csinos kék szemű, szőke hajú kis fiacskája is, ki nem győzött eleget iskolájáról, fekete pajtásairól és egyéb élményeiről beszélni. Szegény, hogy iparkodott nekünk mindent törött németségével, amit minden lépten-nyomon portugál nyelvvel zavart össze, megmagyarázni. Kis lány-testvérét is magunkhoz édesgettük volna, de a kicsike félt és fekete dajkája mögé bujt. ½ 9-kor elbúcsúztunk új barátainktól és 9 órakor ismét a hajón voltunk.

Még egy hétig maradunk itt, aztán folytatjuk utunkat Martinique felé. Európába csak. vagy 8 (nyolc) hó múlva érünk vissza.

 

 

Cholnoky Jenő: VASÚT EURÓPÁBÓL AMERIKÁBA. 1902. 01. 05.

Alig, hogy az oroszok nagy erőfeszítéssel biztosították a szibériai vasútnak egészen Vlagyivosztokig való kiépítését, máris újabb és még nagyobb szabású tervekkel állnak elő. Oroszország beavatkozása Kína belső ügyeibe csak arra való volt, hogy rátehesse kezét Mandsu országra, amelyre okvetetlenül szüksége van, ha a Kelet ázsiai vizeken vezető szerepet akar játszani. Vlagyivosztok kikötője ugyanis télen befagy. Így járnak a többi kelet-szibériai kikötők is, egyik rövidebb, másik hosszabb időre. Szükség volt tehát először is egy jó, délebbre fekvő kikötőre. Ilyen Port-Arthur. Ezt megszerezte. A kelet-ázsiai kikötőknek a már eddig elkészült szibériai vasúttal való összeköttetése végett szükséges volt, hogy az oroszok Mandsu ország területén át nyugodtan építhessék a vasutat. E miatt avatkozott bele olyan nagy erővel a boxer-mozgalomba s a «pacifikáció» ürügye alatt beleült a kínai császár egyik szép tartományába, Mandsu országba.

A szibériai vasút Szent-Pétervártól Vlagyivosztokba megvan tehát.

Irkuckból a Bajkál-tó északnyugati partján, aztán Jakuckon keresztül a Behring/-szoroshoz akarnak vasutat vezetni, hogy onnan Amerikával nyerjenek összeköttetést. Ha ez sikerül, akkor vasúton lehet majd New-Yorkba utazni. Újvilágot látni, de nem mernek tengerre szállni.

Lobéi, alaszkai utazó, francia ember, vetette fel állítólag ezt a tervet, de régibb ez már. Oly merész, hogy megvalósításáról a közel jövőben még álmodni sem mertek. Mióta azonban a Vlagyivosztokba vezető vasúttal ennyire sikerült jutni, a terv népszerűbb lett s kivihetősége nem látszik olyan kétesnek.

Tekintsünk azonban végig a vonalon. Amint a vasút elhagyja a Bajkál-tó völgyét, ahol szintén nagy nehézségekkel kell küzdenie, azonnal a Léna völgye felé kell hogy siessen, mert ez lesz a legkényelmesebb útja északkelet felé. Hatalmas vízválasztót kell ugyan megmásznia eközben, de ez utóvégre nem kivihetetlen. A Léna völgyében Jakutzk városkát fogja érinteni a vasút s bizonyára nagyban hozzá fog járulni, hogy ennek a városnak híres nagy prémvásárjai forgalmát előmozdítsa.

A jakutok kis kunyhói között a kisajátítás bizonyosan nem fog nagy gondot okozni. Különben a terület legnagyobb része még ezen a vidéken erdőség.

Körülbelül Jakucknál a vasút el is fogja hagyni a Léna völgyét s még inkább északkeletnek tart, mert arra a térszín a legalacsonyabb. Csakhogy itt van a Földnek leghidegebb helye! Verhojanszk városka meteorológiai állomásának feljegyzései szerint ennek a helynek januári közepes hőmérséklete ~15 °C. Ez csak a közepes hőmérséklet januárban, a legnagyobb hidegek 68°-kal is lemennek a zérus alá.

Irtózatos hideg ez. A higany a hőmérőkben már régen megfagyott, a szabadban való tartózkodás csak a legnagyobb óvatosság mellett lehetséges, a vas éget, mintha tüzes volna, s ott hagyja a bőrét, aki hozzá ér. Júliusban ugyan magasabbra fölemelkedik a hőmérő, de azért az évi közepes hőmérséklet 14 fokkal marad a zérus alatt.

A Föld állandóan meg van fagyva, csak a felszínen olvad meg a jég nyáron rövid időre. Ilyenkor aztán rémületes sártenger borítja az egész vidéket. Az olvadó hó levét a fagyott föld nem issza be, a párolgás alig valami s így minden víznek a felszínen kell lefolynia. Sárrá lesz ott minden s csúszik, olvad az egész földfelszín.

Miképpen fognak itt töltéseket építeni? Milyen lesz a vasút vízlecsapolása? Előre meg sem mondható nehézségekbe fog ütközni minden földmunka. A mély alagutak belsejében szivárgó vizek gőzfelhőbe fogják borítani az alagutak száját. A töltések folytonos csuszamlásnak lesznek kitéve, a sínek illesztő hézagai, miután itt az évi közepes hőmérséklet-ingadozás 67°-ot tesz ki (nálunk csak 20°-ot), óriási nagyok lesznek, s télen valószínűleg különös intézkedést kell tenni, hogy a roppant hidegekben erősen összehúzódott sínek miatt ujjnyi szélesre megnyílt hézagokon a vonat kerekei össze ne törjenek.

Fogalmunk sincs róla, hogy a Földnek ezen a leghidegebb helyén miképp sikerül majd vasutat építeni. A vasút tovább keletre haladva valamivel mérsékeltebb égöv alá jut, noha északabbra kerül.

A Csendes Óceán mérsékelő hatása már itt érzik. A nyáron süppedékes tundrákon, gyéren lakott vidéken robog végig a vonat, míg végre a legnagyobb nehézséghez, a Behring szoroshoz jut.

A Behring szoros Ázsia északkeleti csúcsát választja el Alaszka középső félszigetétől, az úgynevezett Prince of Wales földtől. Szélessége 91 kilométer, tehát olyan széles, mint a milyen messze van Budapesttől Tata, a vasúti vonalon mérve. Ezt az utat a gyorsvonat másfél óra alatt teszi meg.

A tenger mélysége a szorosban meglehetősen egyenletes, majdnem mindenütt 50 méter. Ha ezt keresztül akarnók tölteni, úgy olyan töltésre volna szükség, amelynek keresztmetszete 4000 négyszögméter, a töltéshez szükséges anyag 342 millió köbmétert tenne ki. Odaszállításához két millió teher-vonatra volna szükség. Ha minden órában tudnánk egy tehervonatot indítani, amely meg volna rakva földanyaggal, úgy körülbelül 80 000 napra, tehát mintegy 200 esztendőre volna szükség, amíg az anyagot oda hordtuk. Az a néhány kilométer hosszú híd, amit építeni lehetne, nem számít, amikor 90 kilométer áthidalásáról van szó.

Egy szóval, a Behring szorost áthidalni fejtölteni teljes lehetetlenség, erről le kell mondani.

 

 

AZ EURÓPÁBÓL AMERIKÁBA TERVEZETT VASÚT TÉRKÉPE.

 

Elsőként Roald Amundsen hajózott át a kanadai sarki vizeken 1906-ban, Gjøa nevű hajóján. Azóta sok, a jég ellen megerősített hajó járta meg ezt az utat.

Nyugatról kelet felé haladva az átjáró áthalad a Bering-szoroson, a Csukcs-tengeren, a Beaufort-tengeren és a Kanadai-szigetvilág szigetei között. A szigetek közt 5–7 útvonalat használnak, mint például a McClure-szorost, a Dease-szorost és a Prince of Wales-szorost. Némelyik csak kisebb hajókkal járható. A szigetcsoportot elhagyva az átjáró a Baffin-öblön és a Davis-szoroson át éri el az Atlanti-óceánt. Google.

*

Marad még két más módszer. Az egyik az alagútépítés a tenger alatt. Kilencven kilométer hosszú alagutat azonban olyan nagy mélységben alig lehet elképzelni. A másik mód a komp, a mellyel a vonat egyik partról a másikra szállíttatnék. Ezt a műveletet ugyan az áramlások nem nagyon bántanák, mert azok a Behring-szorosban nem igen erősek, de annál nagyobb akadály a jég, amely a Behring-szorost az év legnagyobb részében hajózhatatlanná teszi.

Az év legnagyobb részében nem borítja ugyan összefüggő jégpáncél a szoros vizét, ami még csak jó volna, mert az erős jég tetején lehet közlekedni. Hanem ami ennél sokkal rosszabb, félig be van fagyva, félig zajlik a jég, majd néhány napra ismét megáll, még júliusban is, amikor még mindig nehézséggel jár a fókavadászoknak a jégen át hajóval az északi tengerekbe jutni. Nagyon is merésznek s a körülmények nem ismerésének kell tehát ezt az eszmét tekintenünk.

Az oroszok a Vlagyivosztok felé vivő vasutat ki tudták erőszakolni.

Ellensége volt ennek a vasútnak minden Kelet-Ázsiában érdekelt nagyhatalom, de az okosság és az erő győzött. Az Alaszka felé vivő vasút megépítése közben azonban a természeten, a legnagyobb hatalmasságon kellene győzedelmeskedni, ami itt aligha fog sikerülni.

Térképünkön vastagabban van feltűntetve az a vasút vonal, mely — a fenti terv szerint, — a szibériai vasúthoz Irkutcknál csatlakozva a Behring szoroson át egész New-Yorkig vezetne. Kissé vékonyabb vonallal van jelölve a szibériai vasút, mely már nagyrészt kiépült, csak az az aránylag kis része van még munkában, mely Vlagyivosztok felé visz s melynek irányát térképünkön pontokkal jelöljük.

Ha a Behring szoroson átvezető vasutat sikerülne valaha kiépíteni, akkor Budapestről is szárazon juthatnánk el New-Yorkba. Budapestről ugyanis ma már el lehet vasúton Moszkvába menni, aztán a szibériai vonalra jutva, tovább Irkutckig, innen pedig Jakuckon s a Behring szoroson keresztül vezetne el a tervezett vonal New-Yorkba.

 

 

 

Függelék

 

Magyar nyelvű amerikai utazási irodalom a XIX. század második felében

ieas.unideb.hu/admin/file_4788.pdf

619. Magyar nyelvű amerikai utazási irodalom a XIX. század második felében: bibliográfiai áttekintés. Glant Tibor. Bevezetés. Vadon Lehel professzor úr a magyarországi amerikanisztika legkiválóbb bibliográfusa: előtte, 70. születésnapja alkalmából bibliográfiával tisztelegni kitüntetés és kihívás is egyben.

 

Tartalon

 Csoportosítás

   Reformkor

   Kossuth emigráció   

   Dualizmus kora (további 10 csoport)

 

A 12 web-oldalon a Vasárnapi Újságot László Károly képviseli: L.K.levelei Amerikából, 12 levél 1859- 1868.

 

A hálóról levehető:

 Cholnoky Jenő amerikai utazása (első rész - "Indiánusok között")

11/13/2014

 

Gáspár Ferenc: Hét év a tengeren. Egy tengerészorvos naplójából. Bp, 1903, Singer és Wolfner. Kicsit kopott vászonkötésben, jó állapotban.