h14– 75 Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók,

2017. 12. 06. – 12. 25. Dr. KÉGL SÁNDOR - Dr. Rajcsányi Gyula

Magyar prózát írók

Bevezetés

ˇ Folytatom abc-rendben a prózát írókat. Egy témakörben lehetőleg több írás olvasható (Amerika II; Börtönök; Posta.) A 19. századvég kivándorlási hulláma a tengeren túlról küldött írások számában is megmutatkozik. Néhány képpel változatosabbak a témakörök. Figyelemre méltó a hangulatos krónika a váci új fegyházról (1859.) A fejezet végén azt láthatjuk, hogy jelentősen növekvő a hetilapot felhasználók köre.

Sennor Vilmos. MEXIKÓRÓL MEXIKÓBÓL. Eredeti levél. 1890.383. Sok érdekességet tartalmaz a távoli földrészről.

Tartalom

Magyar prózát írók

GRÓF GYULAY LAJOS. (1800-1869.) 1875. 3. 41.

Dr. KÉGL SÁNDOR UTAZÁSOM PERSIÁBA. 1890. 35. 564. I. rész.; II. rész

KUBA SZIGETÉRŐL. 1898. 7. 284.

Péterfi Jenő. A TOREÁDOR HALÁLA (Spanyol úti emlék.) 1920. 12. 141.

Radó Sámuel: MAGYAR BOLT KOPENHÁGÁBAN. 1905. 13. 202.

Ráth István KÉPEK NORVÉGIÁBÓL. I. Téli Norvégia. 1905. 25. 398.

Dr. Rajcsányi Gyula: TÉL NORVÉGIÁBAN.1907. 7. 134.

Börtönök

F. A. A váci új fegyház.1859. 2.17.

Benedek Aladár. Esték a börtönben. 1868. 21. 248.

Somogyi József Börtön-krónika. Kufstein.1869. 30. 410.

AMERIKA II. (Mexikó)

László Károly levelei Amerikából. II

BÁNÓ JENŐ MAGYAR LEVÉL MEXIKÓBÓL 1890. 1. 4.

Sennor Vilmos. MEXIKÓRÓL MEXIKÓBÓL. Eredeti levél. 1890.383.

AZ AGYONRAGALMAZOTT ORSZÁG.(Mexikó) 1911. 13.246.

POSTA

S. L. (Sámi Lajos) Hogyan utaznak Oroszországban? 1874. 9. 136.

K—y. A postáról. 1875. 35. 551.

Móricz Pál: A POSTAMESTER. Elbeszélés. (Részlet)

1911. 11. 208.

Idézettség

Kégl Sándor

Füreder Balázs Gábor

Címlapokból válogatott sorozat

Vadon Lehel:

Vincze Miklós

Eladásra kínált példányok

Magyar prózát írók

GRÓF GYULAY LAJOS. (1800-1869.)1875. 3. 41.

Oly férfiú emlékezetét újítjuk meg, ki hü hazafi, a nemzetiség, haladás és művelődés fáradhatatlan s tevékeny előmozdítója, a nemrég elhunyt gróf Gyulay Lajos.

Marosnémethi gróf Gyulay Lajos Andrásfalván Udvar helyszékben, 1800. június 24-én született. Atyja gr. Gyulay Ferencz cs. k. kamarás, anyja Kohányi Káesándy Zsuzsanna (Kazinczy szerelme, G.). E kitűnő nőről így ír Toldy Ferencz, jeles tudósunk:

„A leány a női kultúra magas vonalán állott, ismerte nemcsak az új művelt népek irodalmait, hanem jártas volt a görög nyelvben és poétákban is, kik közül Anakreont különösen kedvelte. Távol vala azonban ama tudákos asszonykák követelő negédjétöl, kiknek minden iparkodások, azzal, amit különben is csak félig tudnak, a neműk-beliek felett csillogni, s eltanult bölcsességükkel férfiak irányában elsőséget éreztetni: nála a tudás a legbájosabb igénytelenséggel s meleg nőiséggel egyesülve, hódító volt tudtán kívül."*)

Gróf Gyulay Ferencz boldog házassága után egészen visszavonult a politikai élet zajától. Azt tartotta, sokkal üdvösebb szolgálatot tehet a nemzetnek, ha a jövendőnek nevel jó honfiakat és leányokat, ha megyéje közértelmét megszilárdítja, egyháza érdekeit szünet nélkül szem előtt tartja, jól berendezett gazdaságával a többi birtokosnak példát ad, a környékben lakó szegények nyomorát enyhíti: mintha a hatalom kegymosolyait keresné.

1807-ben március 3-án gróf Gyulay Ferencz meghalván, gyermeke nevelésének gondja az özvegy grófnéra nehezedett, ki e feladatban jobb segítőt nem találhatott volna, mint a nevelőben, kit házához Kazinczy Ferencz ajánlott, Döbrentei Gáborban, ki mint a serdülő Lajos nevelője 1808-ban lépett a család körébe.

*) Kazinczy Ferenc és kora. Írta Toldy Ferencz. Pest, 1859.1. k. 57.

A németországi egyetemeken kiképzett fiatal nevelő nem annyira az ismeretek számszerinti szaporítását, mint inkább a szellem tehetségeinek kifejlesztését, a tudományok iránt való érdek felébresztését tűzte ki céljául. Döbrentei korán bevezette öt az irodalom szeretetébe, s bevonta őt az általa szerkesztett „Erdélyi Múzeum" című folyóirat érdek-körébe. S fiatal gróf több eredeti értekezésével s némely régi és új író tiszta, szép magyar nyelvre való lefordításával Kazinczy Ferencz figyelmét, buzdítását elnyerte.

Már 17 éves korában iskoláit végezvén, kitűnő szigorlat után, az akkori kor szokása szerint, Marosvásárhelyre ment joggyakorlatra. Azok társaságát kereste, kik a magyar nyelv és irodalom fejlesztése körül munkások voltak. 1818-ban a maros-németi jószág az akkor még csak 18 éves fiatal grófnak átadatván, Döbrenteivel együtt egypár esztendőt falusi jószágán töltött.

1822-ben Bécsbe ment az erdélyi udvari kanczelláriához, hol huzamos ideig tartott szolgálata alatt atyjától reá maradtkönyv-tárát tetemesen megszaporította. Már Bécsben minden a hazában megjelent magyar könyvet megszerzett magának, s e magyar könyvgyűjtési buzgalmával élete végéig soha föl nem hagyott. Könyvtára századunk magyar irodalmának minden jelentékeny munkáját bírja. A vármegye-gyűlésekben nyilatkozott bátran, hogy utóbb a kolozsvári 1834-ki országgyűlésben találja legméltóbb kifejezését. Ez emlékezetes országgyűlést megelőzőleg a megyegyűlések voltak a felébredt közszellem küzdőterei.

Európában több nagyobb utat tett, s Rómában töltött tele alatt Juno szobrát Teneraninál megrendelte. Útjaiból még több becses tárgyat hozott magával.

Az 1848-ik kolozsvári országgyűlésen mint kir. hivatalos vett részt; 1848-ban pedig Hunyad megye részéről a pesti országgyűlésre képviselőül választatván, e nevezetes országgyűlést változott szintereire végső állomásáig híven elkísérte.

1850 után Pestre tette lakását, s ezentúl halála napjáig legtöbbet Pesten lakott s Magyarország fővárosában nem volt oly magyar irodalmi, művészeti, vagy az anyagi jóllétet biztosító vállalat, melynek pártolói közt díszes helyet ne foglalt volna el.

Pest városában a magyarosodás minden legkisebb jelét észrevette, s a jelentéktelennek látszó haladásnak is tudott szívből örvendeni. Szívből, lélekből magyar volt.

Édesanyja születésének százados évforduló napján 1867-dik évben a megújult maros-némethi templomot fölszenteltette, és ugyanekkor a némethi papi állomást tízezer forint tökével biztosította. Szintén e százados évforduló napon a M.-Bogáton fölállítandó népiskolának is helyiséget ajándékozott s az iskola felépítésére tetemes összeget adott. A haza és egyház iránt folyvást tanúsított áldozatkészségben s gondoskodásban telt el azon hatvankilenc évre terjedő élet, melynek 1869. március 17-én történt halála vetett véget.

Hátrahagyott sokféle felette érdekes gyűjteményei közt első helyet foglal el majdnem egy félszázadon át vezetett naplója, mely kivonatban, napvilágot lát következő számunkban.

Dr. KÉGL SÁNDOR UTAZÁSOM PERSIÁBA. 1890. 35. 564. I. rész.

Perzsia a legérdekesebb keleti országok közé tartozik, hol a mindent nivelláló európai civilizáció még nem tudta eltörölni a hamisítatlan keleti jelleget. Éveken át előszeretettel foglalkozva a perzsa nyelvvel és irodalommal, élénk vágyat éreztem magamban a szép Iránt meglátni. Perzsia Bakun át könnyen megközelíthető, ámbár igaz, hogy Perzsiába érve, rá kell szánni magát az utasnak egy kis extra fáradságra is. Perzsiában ugyanis a Teheránból a Sah-Abdul-azimról nevezett szent helyre menő, alig másfél mérföldnyi, vasútvonalon kívül, nincs még vasút. Az utas kénytelen lóháton tenni meg az utat Teheránig.

Utamat Konstantinápolynak vettem, mert a budapest-zimonyi vasút megnyitása óta ez a legrövidebb és egyszersmind a legérdekesebb út. Konstantinápolyban, hol az akkor ott tartózkodó akadémiai bizottsággal, köztük volt tanárommal találkoztam, nyolc napot töltöttem.

Az időt jól felhasználtam a sok érdekes látnivalóval bíró török főváros megtekintésére. 1889 okt. 13-án vettem búcsút a török fővárostól, Batum felé indulva. A Lloyd-társaság ŤOrestesť nevű gőzösére szálltam, mely a nevezetesebb állomásokat érintve, Konstantinápoly és Batum közt közlekedik. Midőn a hajóra szállás végett a Hotel de l'Angleterre (Anglia szálló) kaikján a Lloyd-gőzösök állomása felé tartottam, a török pénzügyőrség egyik csónakja állta utamat. Egy pohos török pénzügyőr, piszkos kékszínű egyenruhában, átlépett a kaikba, hol én voltam, és a poggyász átvizsgálásához fogott. Rendkívül nagy lelkiismeretességgel kezdett a bőröndben levő ruhák közt kotorászni.

Először Nicolas két kötetes francia-perzsa szótára akadt kezébe. Nagy figyelemmel kezdett a könyvben lapozgatni. Hiába igyekeztem megnyugtatni, hogy nem tiltott könyv, hanem egy ártatlan szótár. Hosszas lapozgatás után, mint valami veszedelmes portékát félretette, hogy lefoglalja. A szótár után egy kis zseb-revolverre bukkant. Diadalmas arccal tette le a kis öldöklő jószágot a perzsa szótár mellé. Megvallom, egy kissé zavarban voltam, hogy miképp segítsek magamon. Szerencsémre eszembe jutott, hogy keleten a baksis mindenható. Zsebembe nyúltam és egy húsz piaszteres (körülbelül két frt) ezüstpénzt nyomtam a túl szigorú török finánc markába. A baksis csodát művelt, az én fináncom maga sietett visszatenni a szótárt és a revolvert a bőröndbe, és maga is segített bepakolni az össze-vissza hányt holmit. A hajóra érve egy kissé meglepett annak ódon külseje. ŤOrestesť ugyanis még a régibb szerkezetű csavar-gőzösök közé tartozik és nem épen tetszetős jármű. Az első osztályban kevés utas volt; kívülem csak egy amerikai hittérítő, családjával, meg egy Indiába utazó fiatal angol foglalt ott helyet. Amily néptelen volt az első osztály, oly népes volt a fedélzet. Lehetett ott látni kelet csaknem minden nemzetiségét. Törökök, örmények, perzsák, cserkeszek, türkománok szorongtak egymás mellett. Voltak ott törökösen lefátyolozott nők, kis gyermekekkel karjukon, örmény asszonyok sajátságos ezüstös párta-szerű fejdísszel. Cserkeszek hosszú sötét színű talárban, harcias szinű tölténydísszel mellükön. Perzsák a jellemző magas báránybőr sapkával fejükön, bokharai kereskedők, rettenetes nagy fehér vagy fekete színű turbánnal. Az egész fedélzet zsúfolásig megtelt. Különösen az indulás perceiben kimondhatatlan volt a zsibongás a szorongásig teli fedélzeten. Igen sokan csak az utolsó percben érkeztek. Mindenki a legjobb helyet akarta magának megszerezni, és volt lárma, szitkozódás és heves szóváltás. A fedélzeti utasok maguk hoztak az útra élelmet. A szegényebbek leginkább dinnyét, szőlőt: a gazdagabbak török pecsenyét és kenyeret, meg a nélkülözhetetlen feketekávét.

A jobb módúak a magukkal hozott puha selymes szövésű párnákból ágyat vetettek maguknak, és kényelmesen hátra dőlve szívták a kígyószárú nargilt és itták a feketekávét. Az indulás előtt sokáig fel s alá jártam a fedélzeten, nézve az Ázsia csaknem valamennyi népfajából összegyűlt sokaságot.

Mindjárt az első napon megismerkedtem egy koraszáni perzsa kereskedővel, ki nagyon elbámult, mikor perzsául szóltam hozzá. Az első osztályban, hol. mint már említem, velem együtt csak három utas volt, igen hamar megismerkedtünk egymással.

A fiatal angol B., ki Perzsián át Indiába készült utazni, igen szótlan, magába vonult ember volt, szavát is alig lehetett hallani. Folytonosan Forbes perzsa nyelvtanát bújta. Egész más ember volt az amerikai hittérítő, kinek pedig, nagy családdal áldván meg öt a mindenható, több oka lett volna nehéz gondokra s tán búskomorságra is, mint a nőtlen fiatal angolnak; de ez az egész úton jóízű adomákat beszélt el a kis-ázsiai török népéletből. Neje, egy kistermetű kövér asszonyka, folytonosan a babyvel és a többi gyermekekkel évelődött. A hittérítő, ki már tizenöt éve, hogy a kisázsiai Szaszulija nevű török város vidékén működik, szabadságról tért vissza térítői székhelyére. Sok szegény sok gyermekkel bíró hivatalnok megirigyelhetné az amerikai bittérítőket, kik, ha nagy a családjuk, fizetési pótlékban részesülnek.

Érdekes volt hallani a gyermekek beszédét. Különösen a kisebbek félig angolul, félig törökül beszéltek. Angol igéket törökül konjugáltak és összekeverték az angol és török szavakat.

Kapitányunk, egy jó kinézésű pohos olasz, anyanyelvén kívül más nyelvet nem beszélt és így nem vehetett részt a két angol kedvéért angolul folytatott társalgásban. A másod-kapitány igen művelt fiatalember volt, ki anyanyelvén, az olaszon kívül jól beszélt franciául és angolul, sőt, ami sok egy olasz embertől, németül is tudott egy pár szót.

Igen különösnek tetszett nekem kezdetben, hogy az Osztrák-Magyar Lloyd-társaság hajóján az olasz a hivatalos nyelv; németül, a másod-kapitányon kívül, ki egy kicsit konyított a Ťder, die, dasť-hoz, senki sem értett. Különös, hogy egy olyan nagy szubvenciót élvező társaság nem gondoskodik arról, hogy hajóján, a monarchia két országa közül, legalább az egyiknek a nyelve, ne pedig az idegen olasz, legyen a hivatalos nyelv. Nekem, hála olasz nyelvismeretemnek, nem volt a nyelv miatt semmi fennakadásom; de monarchiánkban nem mindenki tud Dante nyelvén.

Az utazásnak igen kedvezett az idő, az ég mindig felhőtlen, a tenger tükörsima volt. Midőn Trapezuntba értünk, hol gőzösünk hat órát volt időzendő, a másod-kapitány tanácsára, hogy jó lesz a biztonság okáért a trapezunti orosz konzullal is láttamoztatni útleveleinket. B. fiatal angollal partra szálltunk, azaz csak akartunk. Mert midőn csónakunk a parthoz közeledett, a trapezunti rendőrség egyik tisztje néhány török csendőrrel utunkat állta és útleveleinket követelte. Átnézve azokat, megtagadta a partra szállást. Hiába iparkodtam megértetni a rend szigorú őrével, hogy mi csak az orosz konzulátusba akarunk menni. Mindig az volt a felelet, hogy útlevelünk csak Konstantinápolyra szól, és nincs benne semmi Trapezuntról. Sokáig vitatkoztam a rendőrtiszttel a rekkenő hőségben. végre is kénytelenek voltunk visszatérni a hajóra.

Ott aztán törtük a fejünket, hogy mi módon juthatnánk a török rendőrség tilalma ellenére is a városba? Végre B.-nek szerencsés ötlete támadt. Hamarjában egy névjegyre néhány sort irt a trapezunti angol konzulnak, hogy legyen olyan jó, küldje elénk egyik kavaszát. Keleten a kavasz szörnyen respektált egy szimbóluma a hatalomnak. A levelező lapot elküldtük egy kaikdsi-vel (csónakon). Jól félórai várakozás után visszajött a kaikdsi, azzal az üzenettel, hogy a kavasz a parton vár reánk.

Úgy is volt. Egy széles vállú, aranysujtásos, szépen kirakott pisztolyokkal és handzsárral fegyverzett alak állt a tengerparton.

Mikor a csónakból a partra szálltunk, egyenesen nekünk tartott és elég érthető angolsággal adta tudtunkra, hogy az angol konzul vár reánk. Nekünk ugyan csak az orosz konzulátusban volt dolgunk, de azért nem akartuk mellőzni a szíves meghívást, annál kevésbé, mert reméltük, hogy felvilágosítást nyerhetünk az iránt, vajon nem lesz-e valami fennakadásunk a Konstantinápolyban uralkodó denga-láz miatt?

Trapezunt igen festői fekvésű város. A tengerről nézve, lépcsőzetesen fekvő házaival igen szép látványt nyújt. Közelről azonban igen kellemetlen, piszkos egy hely. Utcái girbegurbák. A kövezet szörnyen rossz, kiálló, egyenetlen kövekből áll. Jó sokáig kellett ide-oda kanyarogni a szűk, szemétdombokkal teli sikátorokon, míg végre az angol konzulnak csinos kertben levő lakához értünk. A konzul egy jó kinézésű, középkorú úri ember, igen szívesen fogadott és keleti szokás szerint, törökösen készített feketekávéval vendégelt meg. Mikor előadtuk neki, hogy mi járatban vagyunk, azt mondotta, hogy az újabb láttamozás nem szükséges ugyan, de azért jó lesz megtenni, mert az orosz hatósággal szemben nem lehet elég óvatos az utas. Egy rövid félórát időzve a konzulnál, a konzulátus egyik angol írnokának kalauzolása mellett, kit házigazdánk egész készségesen bocsátott rendelkezésünkre, az orosz konzulátus keresésére indultunk. Nem várt jó fogadtatásra találtunk.

Trabzon (más néven Trapezunt) város Törökország északi részén, a Fekete-tenger partján, Trabzon tartomány székhelye, az azonos nevű körzet központja. Az i. e. 8. században alapították.

A jó fogadtatás által fölbátoríttatva, B. azt is előhozta, hogy vadász-eszközöket és egy Lancastert visz magával, nem tudja meg van-e engedve a fegyver-bevitel az orosz-kaukázusi kormányzóságba? A konzul tagadólag válaszolt, de hozzá tette, hogy az orosz vámhatóság valószínűleg nem fog akadályokat gördíteni a fegyver bevitele elé, de biztonság okáért talán jó lenne a fegyvert szétszedve pakolni el.

Az orosz konzulátust elhagyva, a mellénk adott írnok és a kavasz kíséretében a bazár megtekintésére indultunk. A trapezunti bazár, jókora teret foglal ugyan el, de azért nem valami nagy az üzleti forgalma. Néhány szép-mívű keleti ékszeren és gazdagon díszített kardon kívül jobbára importált európai gyártmányokat tartalmaz. (Folytatása következik.)

Dr. KÉGL SÁNDOR UTAZÁSOM PERSIÁBA. . (Folytatás.) 1890. 36. 384. II. rész

Érdekes megfigyelni, hogy miképp nyomja el keleten mindenütt a háziipart az importált gyári munka. Még a híres perzsa szőnyeg-ipar sem tudja magát fenntartani az olcsóbb gyári áruval szemben. A most Perzsiában készülő szőnyegek rajzra és színre nézve meg sem közelítik még csak a múlt században készülteket sem. Sőt maguk a perzsák is többre becsülik a honi gyártmánynál a rikító színű oroszlános és tigrises európai szőnyegeket. A sah palotájában is egész lakosztályok vannak ilyen nagy virágú, gyári szőnyegekkel beborítva. Ezelőtt igen virágzott Perzsiában a miniatűr-festészet, különösen, mint könyv-illusztráció. Jelenleg az élénk színű apró képeket az olcsó fametszetek helyettesítik, melyek nagy mennyiségben készülnek Bombay-ban. Trapezunt-ban mintegy hat órát időzött gőzösünk. Másnap, okt. 17-én értünk Batumba. A hajó már reggeli hat órakor horgonyt vetett a hatalmas védőművekkel ellátott kikötőben, de bele telt jó három órába, míg az orosz hatóságok, tudomást véve a gőzös megérkezéséről, a hajóra jöttek. Következett az útlevelek átvizsgálása.

A másod-kapitány összeszedte az összes útleveleket és átadta azokat egy lapos, muszka sipkás, szemüveges csinovnyiknak. A csinovnyik magához véve az útlevél-csomagot, az orosz kikötőparancsnok naszádjára szállott át, mely közvetlenül a gőzös oldala mellett vesztegelt. A naszád födélzetén azután két másik hivatalnok társával hozzá látott az útlevelek átnézéséhez.

Igazán nevetséges az a nagy szigor, mellyel az utas az útlevelet illetőleg Oroszországban találkozik. Még az orosz is, ki egyik orosz városból a másikba utazik, kénytelen útlevélről gondoskodni, és ha szállodában szobát vesz, a pincér a nálunk szokásos bejelentési ív betöltése helyett az útlevelet kéri, melyet azonnal a rendőrségi hivatalba visznek és csak az elutazáskor adnak vissza az utasnak.

A konstantinápolyi kellemetlenségen okulva jó előre zsebbe tettem a kis bulldog-revolvert. Ennek lefoglaltatásától tehát nem kellett félnem, csak attól tartottam, hogy a könyvek miatt lesz kellemetlenségem. Oroszországban ugyanis úgy félnek a könyvtől, mint az ördög a szentelt víztől. Brandes, dán irodalomtörténész, igen érdekesen írja le, hogy mennyi kellemetlensége volt az orosz határon francia szótára és dán nyelvű könyvei miatt. Hiába hozta fel mentségül, hogy Orosz-Lengyelországban senki sem ért dánul. A cenzúrai hivatalban minden nyelvet értenek, volt a felelet, különben nem is lehet tudni: nincs-e azokban tudósítás a koppenhágai szocialista kongresszusról. Végre is minden könyvét lefoglalták és összepakolva felküldték a szentpétervári cenzúrai hivatalnak. Csak Dániába hazatérésekor kapta vissza sok utánjárás mellett lefoglalt könyveit. Szerencsémre nálam a könyveket nem vették észre és így a málha átvizsgálása után akadálytalanul partra szállhattam.

A Batumból Tifliszbe menő vonat délelőtt nyolc órakor indul, és így a hajóval érkező utasnak rendesen elég ideje szokott lenni még az nap Tiflisbe eljutni. Most az egyszer, az orosz hivatalnokok késedelmezése miatt, kénytelen voltam egy napot Batumban tölteni.

Batum a tengerről nézve nem valami szép város, csak a zöld füvel benőtt sáncok és a messziről feketéllő Krupp-ágyuk árulják el, hogy fontos stratégai pont. Csónakon a partra szállva a vasúti állomás közvetlen szomszédságában levő Franciaországhoz címzett vendéglőbe (Gasztinyíca Francija) szálltam. Kipihenvén magamat a tengeri út fáradalmaitól, a délutánt a város megtekintésére fordítottam. Batum, mely csak a legutóbbi orosz-török háború óta lett orosz birtok, még egészen keleti város. Házai olyanok, mint a Konstantinápoly török részében, az úgynevezett Sztambulban levő faalkotmányok, csak legújabb időben kezd európaiasodni, de az európai lakosság még igen csekély számú ahhoz, hogy európaias szint kölcsönözhetne a városnak.

Az oroszok több új zsinór-egyenes utcát készítettek, melyek elég tűrhetően vannak kövezve, de még nincsenek beépítve s csak imitt amott van egy-egy többnyire földszintes ház, a legtöbb pálinka-mérés vagy vegyeskereskedés. A bérkocsikba igen jó lovak vannak fogva és aránylag igen olcsók, a város határán belül egy óra 15—20 kopekbe, a mi pénzünk szerint 20—30 krajcárba kerül. A városban igen gyakran van tűz, és a fából készült házak egészen leégnek, sokszor úgy, mint ahogy Konstantinápolyban, egész városrészek elpusztulnak. Csak egy éjet töltöttem Batumban, de azon éjjel is volt tűz. Éjfél után arra ébredtem, hogy egész szobám fényárban úszott. Gyorsan kiugrottam az ágyból, mert azt hittem, hogy a hotel ég. Az ablakon kitekintve láttam, hogy óriási tűzoszlop emelkedik fel a kikötő közvetlen közelében. Jó ideig az egész környéken némaság honolt, csak egy jó negyedóra leteltével lehetett hallani a tűzoltók sípját.

Reggel megtudtam, hogy nem volt valami nagy tűzvész, csak harminc faház égett le; ez itt csekélység.

Kora reggel az elindulás előtt B.-vel még egy sétát tettem a városban. Utunk a tengerpartot védő sáncok mellett vezetett, hol hatalmas Krupp- ágyuk tátongtak vasállványaikon. A fűvel benőtt földsáncon körvasút sínjei vannak lerakva, mely rendkívül megkönnyítheti a védelmet, katonát, lőszert szállítva a veszélyeztetett pontokra. Az én angol barátom, B., mint műkedvelő fényképész, mindig egy kis fényképező készüléket hordott magával, melyet tréfásan Ťkodekť-nek nevezett, perzsa nyelvtanából kölcsönözve a kisgyermeket jelentő elnevezést.

Midőn a sáncok közelébe értünk egyszer csak azt látom, hogy az én angolom neki iramlik a sáncoknak. Hiába kiáltottam utána, hogy jöjjön vissza, mert az orosz tisztek nem értik ám a tréfát, még megesik, hogy mint kémet elfogják. B. rá se hederített az én jóakaró figyelmeztetésemre. Egészen közel menve a sáncokhoz, több fényképet vett föl a muszka ütegekről. B. szerencséjére a sánc közelében az őrt-álló katonán kívül senki sem volt, s így büntetlenül elégíthette ki fényképező szenvedélyét.

A séta után visszatértünk a hotelbe, honnan megreggelizve, a szálloda mellett levő vasúti állomásra mentünk. Az első osztályra váltottunk jegyet.

Az orosz batum-tifliszi vonal közötti vasúti kocsik rendkívül kényelmesek. A vasúti személyzet igen előzékeny s engem meglepett, hogy azok a muzsik kinézésű vasúti emberek mily figyelmesek tudnak lenni az utas iránt. A vonat reggel nyolc órakor indul el és esti 11 órakor ér Tiflszbe.

Az út Notanebi-töl kezdve rendkívül érdekes volt. Csupa hegyek és vadregényes erdők közt vitt. Lehetett látni itt-ott a régi időkre emlékeztető várromokat. Néhol az egész várrom egyetlen egy kerek bástyaszerű toronyból állott. Ilyen tornyok igen gyakran láthatók a Kaukázusban. A környékbeli lakosság menedékhelyei voltak ezek háborús időkben.

A vadregényes erdőkkel és csörgedező patakokkal díszelgő vidék, a sok mocsár és ingovány miatt rendkívül egészségtelen egy lázfészek. Majdnem minden évben pusztít itt nemcsak az új jövevények, de még a bennszülöttek közt is a mocsárláz. A nyolcvanas évek óta számos orosz család telepedett le erre az egészségtelen, mocsáros, erdős, vad vidékre. Nem ritkán láthat ott az átutazó gyümölcsös kerteket és európaias majorságokat.

A vidék szépsége annyira elragadott, hogy majdnem az egész úton a vasúti kocsi nyitott ablakánál álltam. B. itt sem feledkezett meg fényképező készülékéről és ahol csak lehetett, megörökített egy-egy mohos sziklát, vagy hatalmas százados tölgyek lábainál csörgedező patakot. A vonat meglehetős lassan ment és igen sok helyen megállt. Néhol tizenöt-húsz percet is időzött.

Ilyenkor mindig felhasználtam az időt egy kis sétára a vonal mellett. Valahányszor valamely állomásra ért a vonat, mindig arra figyeltem, hogy hány percet kiált a vonatvezető. Ha dvacat minutát, (húsz percet) kiáltott, mindig kiszálltam, nem mulasztva el B. urat is figyelmeztetni, ki nem értette az orosz kiáltást, hogy van idő egy kis felfrissítő sétára.

Igen érdekes volt az állomásokon az összesereglett cserkesz, georgiai, tatár és egyéb kaukázusi népfajokat festői nemzeti öltözetükben szemlélni. Nekem különösen tetszettek a többnyire kistermetű georgiaiak, kendőszerű fejrevalóval fejükön, hosszú, sötét színű talárban.

Különös, hogy a Kaukázusban még minden bennszülött fegyveresen jár-kél, mint évtizedekkel ezelőtt. Nemcsak kardot és az elmaradhatatlan kindzsált, (rövid tőrféle), de sokan még revolvert és karabélyt is viselnek. Nálunk nincs megengedve töltött fegyvert vinni a vonatra: de a Kaukázusban ez a tilalom, úgy látszik, nem létezik, legalább én többször láttam cserkeszeket zsinóron lógó ragyogó revolverrel sans géné helyet foglalni az első osztályú kocsi zöld bársony ülésein.

Valahol olvastam, hogy az udvariasság, mely egymás megbecsülésén alapszik, igen ki van fejlődve annál a népnél, hol mindenki fegyvert visel és hol kölcsönösen tartanak egymástól. Ezt az állítást megerősítve láttam a kaukázusi félvad cserkeszek és tatárok magaviseletében. A cserkeszek szalon embert megillető figyelemmel vannak útitársaik irányában. Természetesen újabb időben nem ritkaság az olyan cserkesz, ki orosz iskolát végzett és a műveltségnek aránylag elég magas fokán áll. Többször volt alkalmam az úton beszélni oroszul tudó cserkeszekkel, kik elég tiszta fogalommal bírtak Európáról.

Tifliszben, hova esti 11 órakor érkeztünk, az egyik legtágasabb szállodába szálltam, mely a Hotel de Londres hangzatos címét viselte. A város igen festői fekvésű, és mint Kaukázus legnevezetesebb városa, rohamosan fejlődik. Sok utcája beválnék — bármelyik európai nagyvárosba.

Tifliszben elváltam eddigi útitársamtól, B.-től, ki egy napot sem akart veszíteni. Tifliszi tartózkodásom ideje összeesvén a kaukázusi országos kiállítás idejével, nem mulasztottam el oda többször ellátogatni. Érdekes volt, különösen az állami erdők kiállítása, hatalmas fatörzseivel és remek térképeivel. Az iskolák közt a tifliszi ipariskola igen sikerült rajzokkal és bútor-darabokkal tanúskodott a kormány civilizátori törekvéseiről. Sok tárgyra óriási betűkkel volt ráírva, hogy Ťtrogaty sztroge zaprescsejetszať az érintés szigorúan tiltva van. A kaspi-tengeri halászat is szépen volt képviselve a kiállításon.

Négy kellemesen töltött nap után, az éjfélkor induló gyorsvonattal Bakuba, indultam. Az első osztályú vasúti kocsiban, hova én szálltam, kívülem még két utas foglalt helyet. Egy tapló-sipkás orosz erdész és egy jól megtermett marcona, kozák ezredes. Midőn alváshoz kihúztuk az üléseket, az orosz erdész azt kérdezte tőlem, vajon felül vagy alul akarok-e aludni? Még időm sem volt felelni, midőn az orosz tiszt mosolyogva közbeszólt: fiatal embernek jobb felül aludni (maladómu csalavjéku lucsse verchom szpaty), mert az könnyebben tud le és felszállni tette hozzá. Nem akarván idegenes orosz hangsúlyozásommal az idegent elárulni, szótlanul a felső ülésre feküdtem.

Reggel friss levegőt szívni kimentem a kocsi folyosójára. A vonatvezető, kinek nagy beszélhetnékje lehetett, elkezdte nekem megnevezgetni a feltünedező falvakat. Azt kérdezte tőlem, hogy voltam-e már ezen a vidéken? Én oroszul feleltem neki, orosz beszédemet meghallotta az orosz ezredes és azzal a különös kérdéssel fordult hozzám: ŤUgyebár ön szláv (szlavján)?ť ŤNem, — feleltem én kissé megütődve a váratlan kérdésen, — én magyar vagyok (ja venger)ť. ŤÖn tehát magyar? a magyar is csak szláv testvér (braty szlavján). Erre én a tőlem telhető oroszsággal elkezdettem neki magyarázni, hogy a magyar nyelv nem szláv dialektus, hanem önálló nyelv, mely a török-tatárral és a finnel áll rokonságban.

Az orosz ezredes a politikára vitte át a beszédet. Szörnyen szidta a németeket, kik szerinte a legalávalóbb emberek (szamije padleci), azután az osztrákokat, végül a magyaroknak is kijutott a dicséretből, kik a tótokat és a többi magyarországi szlávokat elnyomják.

Beszédé közben kérdezte tőlem, hogy hova megyek? Mikor megtudta, hogy nyelvtanulmányok céljából Perzsiába szándékozom utazni, —. Ťígy hát, — szólt, — ön Vámbéry tanítványa? ŤAz vagyok, feleltem. ŤVolt e ön katona? — kérdi tovább az ezredes. ŤNem voltamť, felelem. "Tudja-e, hogy rövid idő múlva minden magyar kozák lesz, még ön is kozák leszť tette hozzá nevetve. ŤAz bajosan lesz úgy, — feleltem én, — mert mi elszántan fogjuk magunkat védelmezni. Különben mi ebben a dologban nem lehetünk egy véleményen és jobb, ha nem is vitatkozunk erről a kérdésről, mert én az ellenséges táborból való vagyok.ť(Ja jeszmi iz nyeprijatelszkava vojszka.ť A párbeszéd ezzel véget ért. (Folyt, köv.)

KUBA SZIGETÉRŐL. 1898. 7. 284.

A Spanyolország és az Amerikai Egyesült Államok közt kitöréssel fenyegető háború oka az a szép és gazdag nagy sziget, mely Amerika közepe tája irányában, Mexikótól keletre delfin alakban nyúlik el a Karib tengerben, a meleg és mérsékelt földöv határán. Ez a sziget, a már három év óta lángban álló Kuba, a legjobb amerikai kávé, cukornád és dohány hazája, közel akkora nagyságú, mint a magyar birodalom területének egyharmad része. Felszíne hegyes-völgyes. Legmagasabb rajta a Rico de Tarquinio (2560 méter) nevű hegy, és legnagyobb folyója a sziget keleti részén a Buena Esperanza (Jó reménység) nevű öbölbe szakadó Canto.

Az éghajlat rendkívül kedvező. Örök tavasz van itt, oly mérsékelt időjárással, hogy januárban 22, júliusban 25 R° a közepes hőmérséklet. A sziget lakosságát ezelőtt 10 évvel 1 632 000-re becsülték, mely számból közel egy millió spanyol, a többi néger, európai és kreol.

A spanyol kormányzás zsarnoksága és telhetetlen kapzsisága a jelen század folyamán több fölkelésre adott okot. A mostani fölkelés már három év óta pusztítja a szép szigetet. Spanyolország görcsösen ragaszkodik ez utolsó és legszebb amerikai gyarmatához; a sziget lakossága pedig viszont mindent elkövet, hogy a spanyol igát lerázza s Kubát független országgá tegye.

Az Egyesült Államok törvényhozása ezt a törekvést régebben csak erkölcsileg támogatta, most pedig fegyveresen is kész közbe lépni, s Kuba függetlenségét kivívni. A sziget világhelyzetének pontosabb megismertetése végett érképet is közlünk lapunkban, mely Európa és Amerika területeit, s az ó- és új-világ közt végig húzódó Atlanti tengert is szemléltesse azon fő tengeri úttal együtt, a mely Spanyolországból, Kádiz kikötőből Kuba szigetére vezet. (A térkép a forgalomban levő atlaszokban megtalálható. G.)

Péterfi Jenő: A TOREÁDOR HALÁLA (Spanyol úti emlék.) 1920. 12. 141.

Magyarországon, de más országokban is, csak olyan általános részvéttel olvasták az emberek, hogy Gallitót, a jelenkor leghíresebb spanyol torreádorát, viadalon egy bika megölte. Aki Spanyolországban nem járt, el sem képzelheti, hogy milyen nemzeti szerencsétlenség ilyen istenített torreádornak a halála, és milyen izgatottak lehettek a spanyolok, amikor nemzeti hősüknek gyászos végét megtudták.

Bombita visszavonulása után Gallitó (a kis kakas) és testvére Gallo (a kakas), családi nevűek voltak a spanyol arénák ünnepelt hősei. Gallito I912-ben kezdte aratni szenzációs diadalait.

Amikor Barcelonában jártam, még Bombita utolérhetetlenül elegáns vívását csodálhattam. A torreádorok hidegvérét, előkelő nyugalmát és bátorságát csodáltam. Ha az ember edzett idegekkel bírja, egy tucat viadal megszemlélése után, a laikus idegenben (aki többnyire előítéleteket is hoz magával a bikaviadal iránt) kezd olyasféle derengeni, hogy ennek a veszedelmes párbajnak ember és megvadult bika között van egy megdönthetetlen kódexe. A sportszabályokon belül érvényesül az espada virtuóz művészete és halált megvető bátorsága. Mire Dél Spanyolországon, Barcelonán, Valencián, Malagán, Alicantén és Murcián át Granadába értem, már meg tudtam különböztetni a bikaviadorokat a közönséges spanyol halandóktól.

Ez nem is olyan nehéz dolog civilben sem, mert a viador utcai ruhájának a szabása és különösen a kalapjának a formája különbözik a más foglalkozású emberekétől.

Mikor Granadában az előkelő Alhambra Palace Hotel kapuján kiléptem, hogy a világ egyik csodáját, a közeli Alhambrát megtekintsem, egy karcsú fiatalember szólított meg franciául és ajánlkozott, hogy Granada nevezetességeit megmutatja.

Első pillantásra megismertem, hogy az idegenvezetőnek valami köze van a bikákhoz. Mikor ezt később megmondottam neki, elbeszélte, hogy ő rokkant bikaviador, akit kétszer is megdöfött a bika. Kérésemre a nyugalmazott bikavívó elvezetett egy kávéházba, ahol a bikaviadorok tanyáztak. Itt ismerkedtem meg a kedves fiatal Antonio Morenóval, a jónevű matadorral, akinek spanyol magyarázatait vezetőm tolmácsolta.

Antonio Moreno szerint a bikavívásnak külön főiskolája, egyeteme van Sevillában. Két iskola áll szemben egymással: az ideális sevillai és a reális rondei. A bikára nézve mindkét módszer alkalmazása végzetes.

Egy teljes viadal hat coridából áll, és rendszerint három espada mérkőzik hat bikával. Amikor a sötétzárkából a bika a napfényes arénába rohan és azt dühödten körül száguldja, a torreádorok és az aficionadosok, azaz szakértők már tudják, hogy nehezebb vagy könnyebb dolga lesz-e az espadának a bikával.

Megjelennek az első részben a capeadoresek és a mantillával vadítják, hajszolják a bikát. Legundorítóbb a Picadoresek szerepe. Rettenetes látni, amint tíz-tizenkét ló felvágott hassal vergődik vérében.

A második felvonás a nagy tragédiában, a spanyol nép legkedvesebb nemzeti mulatságán, a Banderilleros-oknak van fenntartva.

Az ördöngösen ügyes fiúk kecses könnyűséggel lejtenek a vad bika elé, és a színes papirosba csavart, éles horoggal ellátott fácskákat a bika hátába döfik. Ezek a manőverek nem is arra valók, hogy a bikát vadítsák, mert az már magától is eléggé vad és szilaj, hanem arra, hogy kifárasszák és az utolsó felvonásra, a torreádor részére kikészítsék.

„Az a pillanat, — írja Theophil Gauthier spanyolországi útleírásában, — amikor az espada szúrásra emelt karddal szembe száll a bikával, felér Shakespeare összes drámáival." Ez ugyan költői túlzás, de bizonyos, hogy legalább tizenhatezer ember visszafojtott lélegzettel figyel, amikor a népszerű torreádor az arénába lép és kalapját hátrafelé elhajítva, a bika elé áll.

Az éles kardot a muletába, a vörös posztóba, takarja. A torreádor öltözete rózsaszín, világos zöld, kék és sárga szín keveréke. A rövid mellény-szerű kabáton, a ruha ujján és a térdnadrágon gazdag arany- és ezüsthímzés és sujtás látható.

Az espada kimérten és keveset mozog és csaknem egy helyen állva a muletával úgy kormányozza a bika fejét, hogy elérje a célzásra alkalmas pillanatot. Lelkesedéssel méltányolják a szép és korrekt döfést. A tömeg-extázis mindenkit magával ragad. Az egész nagy Madrid az ünnepelt hős nevével és sikerével van tele.

Későn este, amikor a Gran Arenalon levő szállómba értem, sovány gebén egy fáradt, öreg bikaviadort láttam hazafelé ügetni.

Eszembe jutott Antonio Moreno, aki elvezetett a granadai, akkor üres arénába, megmutatta a torreádorok öltözőit, a kápolnát, ahol a jámbor espadák viadal előtt buzgón imádkoznak és mindenkor a pap áldásával lépnek ki a küzdőtérre.

Egy spanyolfalat is mutatott, a melyik mögött ott volt a fából tákolt hordószék, amelyikre a megsebesített, vagy halott torreádort fektetik, amikor vérző, összetépett testtel viszik ki az arénából.

Ez volt a nagy, a híres Gallito sorsa is. Nyolc esztendős dicsőséges küzdelmeiben ezernégyszáz-harminc bikát döfött le, amíg végre bikájára talált, aki kivégzett társait megbosszulta.

Radó Sámuel:MAGYAR BOLT KOPPENHÁGÁBAN. 1905. 13. 202.

Soká nem tudtam megérteni, hogyan jutott egy dán embernek eszébe, hogy hazájában magyar cikkek meghonosításával foglalkozzék.

Mindig gyanús előttem, ha külföldi ember azt hangoztatja, hogy rokonszenvez a lovagias magyar nemzettel. De ilyesmit a jó, becsületes koppenhágai Eitzau Erik nem is mondott. Dehogy rokonszenvből jött ő Budapestre. Ő Amerikában megtanulta az üzleti fifikát és azt találta, hogy a kereskedő csak specialitással boldogulhat. Miután pedig a magyar árucikkeket, a tokaji bort, a kalotaszegi varrottast, a Zsolnai-majolikát, melyet ő véletlenül egyik kiállításon látott, Dániában senki sem ismeri, — ő azokból csinálja specialitásait és ezzel próbál szerencsét.

Azt hallotta, hogy a magyar kormány érdeklődik az export iránt, sőt van egy intézménye, vagy vállalata, mely szubvenciót húz, hogy a kivitelt előmozdítsa. Ritzau járt is a hivatalokba, kért audienciát a kereskedelmi és földművelési minisztertől, sőt odáig vitte a dolgot, hogy néhány miniszteri tanácsossal vacsorált, el volt ragadtatva, mert a magyar szeretetreméltóság és vendégszeretet tényleg olyan exportcikk, mely az országban majdnem fölös mennyiségben terem.

Bezzeg másképp beszélt a jó Ritzau, mikor a támogatás szóba került. Az áruk olyan drágák voltak, a föltételek olyan terhesek, hogy a jó dán azokhoz a kereskedőkhöz fordult, a kiket nem szubvencionálnak, hogy vevőket keressenek, hanem akik nyerészkedni akarnak az eladó portékán. Ezek nagyon becsületesen szolgáltak ki és Ritzau megelégedve tért vissza Koppenhágába, ahol a legszebb helyen, a Frederiksberg gadén boltot nyitott. Az angyalos magyar címer védpajzsa alatt, reméljük jó üzletet csinál és a tokaji bor és az ungarszk champagne jó hírét terjeszti.

Ráth István KÉPEK NORVÉGIÁBÓL. I. Déli Norvégia. 1905. 25. 398.

Krisztiániában kegyelettel őriznek egy dereglyét, melyet teljesen épen fedeztek fel a hajdani viking-királyok temetkező helyén. Bámulva látta a világ, hogy minő törékeny járművön vágott neki a tengernek ez a csodálatos kalóznép, mely egykor rettegésben tartotta egész Európát. Keskeny csónakjaikon föleveztek a Szajnán és háromszor kirabolták Parist, végigpusztították Itáliát, Görögországot és Kis-Ázsiát, megtelepedtek Grönlandban és felfedezték Amerikát 500 évvel Kolumbusz előtt. Harcok tüzében, tenger viharában edződött kemény néppé a viking, s ha rablott kincsei veszendőbe mentek is, acélos erejüket örökségül hagyták a norvég unokára.

Hallgatag, zárkózott természetű a norvég; azzá teszi a küzdelmes élet, melyet magányos tanyáin folytat, örökös harcot a természettel. A városi lakosság csak kis hányadát teszi Norvégia népének; legnagyobb részük falvakban ól a tengerparton vagy az ország belsejében. A norvég falu nem olyan, mint a miénk, mérföldek választják el egyik szomszédot a másiktól s mikor vasárnaponként imádkozni indulnak a szép norvég leányok, gyakran 20—30 kilométeres sétát kell tenniük, míg a falu templomába érnek. A Nordland kietlen vidékén még gyérebb a lakosság, néha megesik, hogy a papot vagy a körorvost olyan beteghez hívják, aki 100 kilométernyire lakik a falu középpontjától.

Valami különös szomorúság ömlik el ez ország fölött. A turista, ki csak ideig-óráig időzik itt, szívesen engedi át lelkét az ibseni komor hangulatoknak, de milyen lehet az élete annak, akit sorsa örökre ide láncolt?

Itt a természet ellensége az embernek, csak nehéz munka árán lehet kicsikarni kincseit, azért az emberek egymásban keresnek szövetséget a közös ellenség ellen. Kopár hegyoldalon, örökös ködben húzódnak meg a norvég paraszt magányos kunyhói; szántóföldjei, rétjei többnyire ott terülnek el a hegy sziklás oldalán; nem elég, hogy csak keserves küszködés árán bírják termésre kényszeríteni a köves sziklatalajt, de fáradságuk gyümölcsét állandóan pusztulással fenyegeti a hó-lavina és kő-görgeteg, vagy a fennsíkról, a fjordról hirtelen alázúduló árvíz.

Egész Norvégiának csak három százaléka szántóföld vagy rét, 76 százaléka pedig terméketlen kőszikla. Milyen boldog ország éhez képest a miénk, hol csak öt és fél százalék területet nem lehet művelés alá vonni. Minálunk az utolsó tíz esztendőben az évi termés átlagát 1600 millió koronára becsülték. Norvégia pedig nem képes többet termelni évi 80 milliónál! Sem a szántóföld, sem az állattenyésztés nem fedezi Norvégia szükségletét. A havasi legelők országába évenként nyolc millió korona értékű vajat importálnak.

Az anyaföld mostohaságáért némi kárpótlást ad a tenger, mely a halaknak kimeríthetetlen tömegét rejti mélységeiben. Száz és százezer ember él meg a tenger kincseiből, kiket az anyaföld nem tudott eltartani. De a tenger olyan, mint a kegyetlen pogány isten: emberáldozatot követel a segítségért cserébe. Mikor a nyílt tengeren hirtelen előnyargal az orkán, s már nincs idő a fjordba menekülni, olyankor tudják a hajósok, hogy elérkezett az áldozás ideje. Küzdenek, amíg lehet; ha felborul a csónak, akkor kését üti a ladik bordájába a hajós és azzal tartja fenn magát, míg erejét vesztve a tengerbe nem hanyatlik. A ladikot a tenger kiveti a partra, s a ki megtalálja, az már tudja, hogy a hány késmarkolat, annyi jó norvég halásszal kevesebb.

Szomorú föld a norvég nép országa, a természet nekik nem édesanyjuk, hanem mostohájuk. Mégis van egy kincsük, melyet oda nem adnának bármilyen tejjel-mézzel folyó Kánaánért. Ez a kincs a szabadság! Norvégia a szabadság országa. Itt nincs kiváltságos osztály és latifundium. A nemességet még 1821-ben eltörölték. Nincs állandó hadsereg s minden jognak forrása maga a nemzet. A norvég alkotmány olyan kemény vára a nemzetnek, mint maguk a természet-alkotta hatalmas sziklabástyák. A mostani királyválság előtt sem volt ez az ország más, mint paraszt-respublika, melyben az elnököt királyi cím illette meg az elmúlt idők tradíciójaként. Várkastélynak még romjait sem láthatni a bércek ormán, de a völgy ölén, fából összeróva ott áll az Isten háza. Ide járnak ők messze földről imádkozni vasárnaponként, s ide, a kis templom melletti parányi temetőbe térnek nyugodni, mikor vége szakad az örökös munkának s elkövetkezik a nagy pihenő nap.

Nyáron felvidul kissé e szomorú ország képe. Jókedvű turistacsapatok zaja ver visszhangot a fjordokat beszegő bérezek között. A világ minden részéből tódulnak ide az idegenek, hogy megcsodálják Norvégia komor szépségeit, s itt hagyják érte cserébe aranyaikat. Mint mindenütt, úgy a turisztikában is a divat uralkodik. Legújabban az Alpesek rovására Norvégia jött divatba. Felfedezték a turisták ez ország fenséges romantikáját, s évről-évre nagyobb tömegben tódulnak a fjordok hazájába. Ami azelőtt hosszú és fáradságos, gyakran veszélyes vállalkozás volt, az ma nem egyéb, mint pár hétig tartó kellemes tengeri út. A turistahajó bekalandozza a déli fjordokat, megjárja nyolc nap alatt az egész Nordlandot, sőt a nagyobb gőzösök átvágnak a Jeges-tengeren a Spitzbergákig. Az ország déli részén, ahol a legnagyobb a turistajárás, minden képzelhető módon gondoskodnak az utasok kényelméről

Némely faluban több a vendégfogadó és villa, mint a lakóház, s a természeti szépségeikről nevezetes helyeken, bármily lakatlanok legyenek is különben, sorra épülnek a modern berendezésű szállók.

Vasút kevés van, Norvégia belsejét teljesen elzárják a tengertől az összetorlódott hegytömegek, melyeken keresztül csak óriás költséggel lehetne vasutat vezetni.

Az utak alig pótolják a vasutat, az ország déli részén 500 kilométer hosszú vonalon mindössze hat olyan járható út van, mely a tenger felé visz. A híres telemarkeni* országúton teljes öt napig tart az utazás az ország keleti határától a nyugati partokig. Természetes, hogy e pár hegyi út nem alkalmas arra, hogy ütőere legyen az országos forgalomnak. Az igazi élet csak addig terjed, a meddig a tenger öltögeti be keskeny nyelvét a szárazföldbe. A lakosságnak csak egy tizede él az ország belsejében, a többi a tengerparton ós a fjordokban lakik.

* Das Telemarken ist eine ursprünglich aus Norwegen stammende Abfahrtsskitechnik, bei der lediglich die Spitzen der Skischuhe durch eine Bindung fixiert sind.

Mi is az a fjord?

A fjordok jellemzői: keskeny tengeröblök; a glaciális erózió által kialakított fenekük mélyen a tenger szintje alatt van (így nagyobb merülésű hajók számára is megközelíthetőek); meredek sziklafalak övezik őket, amelyek a tengerszint alatt is folytatódnak. wiki

A fjord a Skandináv-félsziget jellemző tengeröble. 150—200 kilométernyire nyúlik be a tenger a szárazföld testébe; az öböl mindenütt keskeny, s néhol összeszűkül egy hajításnyira. Lomha nagy kőtömegek terpeszkednek a víz szélén, csenevész bokrokat táplálva rideg sziklakeblükön. Az Alpesek égbetörő csúcsait hiába keressük a fjordok között; egyik hegy olyan, mint a másik. Mintha valamikor régen, mikor a fjord megszületett, titkos természeti erőkkel állottak volna harcban s hosszú küzdelmek csiszolták volna mind egyforma simára. A fjordok keletkezéséről semmi bizonyosat nem mondanak a tudósok. A komor sziklabástyák talán a jégkorszak fenséges kataklizmájáról tudnának regélni, midőn megindultak a gleccserek jégtömegei, s ellenállhatatlan erővel szántották fel a hegyek hátát. A tenger pedig lesben állott s csak arra várt, hogy megolvadjon a jég, azután könnyű szerrel nyargaltak be hullámparipái a felszabadult mederbe. Egyik fjord a másik után kanyarodik az ország belsejébe és sehol a világon nincs párja annak a különös jelenetnek, mikor 200 kilométernyire a tengerparttól, óriási bércektől körülzárt szűk völgytorokban egyszerre csak megjelenik egy pompás tengeri hajó!

A turisták legnagyobb része a fjordvidéken szeret kalandozni. Vonzza őket a különös ellentét a tenger és hegyvidék között, a zuhatagok leomló víztömegének robaja, a zöldellő parányi szántóföldek a vízparton, s a közvetlenül fölöttük, alig 1000 méternyi magasságban elterülő véghetetlen kősivatag, a fjord. A fjordon nincsen semmi élet, ez az észak Szaharája; ép olyan ellensége az embernek, mint az afrikai homokpuszta. S a turistát még e madár nem lakta kősivatagon is meglepetések várják. Mikor könnyű kariolján* felér a hegytetőre, hol már nincs sem bokor, sem pázsit, sem havasi virág, hol az út két oldalán nem látni mást, mint száraz mohát és végtelen hómezőket. Mikor e szomorú táj halotti némaságától már-már elszorul az ember szíve: akkor egy fordulónál egyszerre csak előbukkan a kis szálló, melyben Bedeccer szerint 12 vendégszoba van és két koronáért kapni kitűnő ebédet. Ez már igazán a kultúra csúcsa: előtte a nyár közepén is jéggel borított tengerszem, odabenn pedig a kandalló melegénél csinos norvég lányok hat fogásos menüt szolgálnak fel, s az ebédlő-szekrény üvegajtaja mögött szép sorjában rakott pezsgős üvegek állnak.

*Lófogatú, csomagszállító postakocsi. Forgózsámolyos, vastengelyes, laprugókkal ellátott, kétlovas csomagkézbesítő postakocsi.

Ibsen és Björnson drámái az egész világon ismertté tették ezt a puritán és erkölcsös, de nagyon józan és kicsinyes társadalmi életet. Maguk a városok is olyanok, hogy mihelyt a szem betelt az első általános benyomás különösségével, a részletek már nem érdeklik. Egyforma, széles utcán sok alacsony, legfeljebb kétemeletes faház, forgalmas kikötő, rettenetes halszag: ezek azok a benyomások, melyekkel a turista rendesen távozik. Trondhjem, a koronázó város, székesegyházáról nevezetes.

Trondheim Norvégia harmadik legnagyobb városa, Sør-Trøndelag megye székhelye. A 997-ben alapított város ma az oktatás, a technikai és gyógyászati kutatás központja, több mint 30 000 tanulóval. Wiki

*

Krisztiánia Norvégia fővárosa, a K.-fjord belső végében, a 129 m magas Eke-hegy lábánál, vasútnál, festői szép fekvéssel, (1893) 161 121 lakos.

Oslo, vagyis uslu, magyarosan oszló, Norvégia fővárosa, egyben az ország legnagyobb városa. A történelem során háromszor is megváltoztatták a nevét: először 1624-ben IV. Keresztély dán király tiszteletére Christiania lett, ami 1878-ban Kristiania névre módosul.

*

Még a XL században rakták le híres templomának alapját. Eleinte ide temették a norvég királyokat, majd szokássá lett itt koronázni az uralkodót. Az 1814. évi norvég alkotmány pedig kötelezővé teszi, hogy a király a trondheimi dómban koronáztassa meg magát. Maga a főváros, a festői szép fekvésű Krisztiánia abban különbözik a többi norvég várostól, hogy mint állami központ és királyi székhely fel van ékesítve parkokkal, kastélyokkal, középületekkel, sőt még egy kis erőd bástyái is kacérkodnak a fjord sima víztükrével.

Az akershus-i vár falai, melyre oly diadalmas örömmel vonták fel minap a norvég nemzeti zászlót. Krisztiánia tökéletesen kultur-város, ha szerény formában is, de megvan itt minden, amivel a nagy világvárosok büszkélkednek: királyi kastély, egyetem, parlamenti palota, könyvtár, múzeum, nemzeti színház, néhány érdekes templom.

Meg kell emlékeznünk a norvég Alpesekről is, a jotunheimi hegyvidék szeszélyes csúcsairól, hol messze a felhők fölött emelkedik Norvégia legmagasabb pontja, a 2560 méter magas Galdhöpig. A hegyek képe itt megváltozik; elmaradnak az egyforma, lapos sziklatömbök, s tornyosodnak egymás fölé a bércek hólepte ormai. A turisták ma már fölkutatták Jotunheim minden pontját, de hajdan, a skandináv mítosz őskorában félelmes, ismeretlen vidék volt ez, hol a néphit szerint Odin isten ellenségei székeltek, a kegyetlen óriások Itt várták be a végítélet nagy csatáját, mialatt Odin isten a Walhallában készült az utolsó harcra, s védő seregül gyűjtötte maga köré az elesett hősök árnyait. Nagy fantáziával színezte ki az északi hitrege az utolsó ítélet napját Hat szörnyű tél fog egymásra következni, első jeléül az istenek alkonyának. Jotunheim felhő-övezte csúcsain már gyülekeznek az óriások, midőn minden oldalról elkezd omlani a hó, a hideg megöl a földön minden életet, a nap elbújik s a csillagok fénye kialszik. Ez lesz a jel a végső rohamra: az óriássereg feltör a szivárvány hídján az egekbe, megostromolja Walhalla várát s hasztalanul küzd Odin hőseinek ólén, elhullnak egytől-egyig, végül elesik maga a vezér is. Vége az istenek uralmának, de vége a diadalmas óriás hadnak is, mert előjön Penris, a nagy farkas és szörnyű torkába temeti a győzteseket és legyőzötteket egyaránt.

Dr. Rajcsányi Gyula: TÉL NORVÉGIÁBAN.1907. 7. 134.

Mikor a völgyektől, hegyektől hullámos Norvégiában leesik az első hó, mikor a szakadékokat, zuhatagokat, sziklatornyokat ragyogó tiszta fehér lepel borítja el s mikor a sűrű tölgyek, karcsú fenyők ágai kristályoktól s gyöngyportól megrakodva hajladoznak, és amikor a turisták végkép kitakarodtak már az országból, akkor a norvég olyasvalamit gondol magában: miénk a világ! Elő a ski-t, a szánkót, a hócipőt, korcsolyát, vadászfegyvert, aztán apraja, nagyja, fiatalja, öregje kipirult arccal, lihegő ajakkal elindul a hóban szerteszéjjel.

Régi dolog, hogy a friss hó rendkívül tisztítja a levegőt. Hó után a levegő száraz és könnyű. Ilyenkor mintha az égnek boltívei magasra megnyúlnának, hajlásai kitágulnának; a levegő pedig ragyogó, átlátszó és tiszta. Az elmúlt nyáron, mikor a Spitzbergdkon jártam, a jéggel borított mezőkön és hóval födött csúcsok között roppant csalódásoknak voltam kitéve. Óriási távolságok oly közeinek látszottak, hogy rövid idő alatt elérhetőknek véltem őket. Ennek oka az, hogy a levegő végtelen átlátszó, tiszta, volt, a tárgyak körvonalai sokkal élesebbek ós finomabban megkülönböztethetők lévén benne, e szokatlan perspektívában a szem is könnyen tévedett.

Az ilyen tisztult levegőben a lélegzés is más, a mi főleg a tüdőre van igen jó hatással. Hátha még mozog vagy sportol az ember! A norvégek, kik talán a legpraktikusabban alkalmazkodnak a kontinensen hazájuk klímájához és az időjáráshoz, már régen rájöttek a téli sport rendkívül üdítő voltára.

Christiániában, a skandináv államok legszebb városában űzik a téli sportot legélénkebben egész Európában. A város az ö sziklás fjordjával és gyönyörű hátterével a magas Holmenkollen-nel nyáron is csodálni való képet nyújt az idegennek. Télen azonban valósággal megbűvöli az embert a pezsgő, eleven élet, s a szállongó hópelyhek között úgy érzi magát, mintha színpadi díszletek között valamelyes tündérkertbe került volna. Pedig élő valóság a Holmenkollen és a Voxenkollen-nek pompás fenyvesekkel borított csúcsai, festői szanatóriumai és hotelei

A város nyugati hátterében emelkedik a hegység, mely több csúcsra és hajlásra oszlik, ezek vannak aztán elnevezve Hohnenkollen, Voxen-kollen és Frognermeterom-eknek. Nyáron turisták ődöngenek rajta, télen azonban ide tódul egész Norvégia, sőt a svédek is.

Pompás szánkó-fogatok repülnek keresztül-kasul az egész városon. Skival, szánkóval csapatostul törtetnek az emberek ki a szabadba. Megkezdődnek a jégünnepélyek, különféle versenyek, melyekben szegény, vagy gazdag egyaránt részt vesz. Ilyenek a jég-dzsidások, kik apró szánkákat jégdzsidákkal tolnak maguk alatt. Leghíresebbek a ski-ugró versenyek. Egy ilyen napon — rendszerint vasárnap valóságos ski-erdő tolong a városvégi villamos indulónál. Nem kevésbé érdekes a hölgyek ski-versenye. A Holmenkollen-on egy-egy versenynapon ezrekre menő tömeg hömpölyög. Mikor aztán vége a mulatságnak, az egy és két lovas szánkó-fogatok hosszú sorban csilingelve indulnak hazafelé. A gyalog szánkósok pedig apró gyanta-fáklyákat tartva kezükben, röpülnek a hegyoldalon lefelé.

A befagyott fjordnak, a jégnek is megvannak a mulatságai. Nem számítva a korcsolyázást, a leghíresebbek közül való az ügető verseny a jégen. Egyfogatú szánkó vagy kocsi vegyesen versenyzik a simára söpört jégen. Ezek elég izgalmas, sőt veszedelmes versenyek szoktak lenni. A társas játékok közül a jég-Hockey-t (jéghoki) kedvelik leginkább, mely abból áll, hogy korcsolyázó nők és férfiak kampós botokkal a jégen guruló labdát kergetnek. Bravúrosabb dolog a ski-utazás; többnyire katonatisztek űzik. Sima jégen lovat hajt maga előtt a ski-utazó.

A skit különben Norvégiában nemcsak sport szempontból űzik, hanem fontos szolgálatot is teljesít tél idején a norvégeknél. Így a vadászatnál, vagy fahordásnál; a katonaságnál pedig az úgynevezett ski-futó századok vannak fölszerelve vele.

Egy 322 304 négyzet kilométer kiterjedésű országban, amely déli fokától az északi csúcsáig körülbelül 14 szélesség fokon keresztül nyúlik végig, a hőmérséklet nem mindenütt egyforma. Az ország belsejében átlag szelíd a klíma s tűrhető a tél. Nagyobb változatosság és keményebb tél Trondhjemnél kezdődik. Norvégia északi felében, hol nyáron az éjféli nap mutogatja pompázó sugarait, — télen harcolni kell a sötétséggel is.

Például az Északi fokon (Nordkap) november 18-tól január 25-éig teljes sötétség uralkodik, a nap egy percre sem mutatja sugarait. Fönt, magas éjszakon a tél egy hosszú nagy éjszaka, sötétség és halálos csönd uralkodik a végtelen hó-puszták fölött, melyekre olykor az Északi sark és a Spitzbergák küldik le fagyos leheletüket. Mikor aztán eljön a pillanat, melyben a nap korongja megmutatja első halvány körvonalait, olykor megrázó, szívet facsaró ünnepet láthat az idegen; ifjú és elaggott egyaránt törtetnek a legközelebbi magaslatra. Mikor az arcukra borul az első verőfény, az öröm könnye csordul végig, s reszkető kezeiket nyújtják a nap felé.

* * *

Börtönök

F. A. A váci új fegyház.1859. 2.17.

Ez intézet is egyik hangos hirdetője a kor humánus szellemének. A társadalom nem taszítja ki eltévedt tagját martalékául kárhozatának, hanem föladatául tekinti ismét visszaadni azt rendeltetésének. Új embert alkotni a romlott emberből, időt, alkalmat, eszközt, s bőséges segélyforrást adván neki, hogy megjavulhasson, hogy az emberi társaságnak ismét hasznos tagjává legyen.

Az épület, mellyen meglepetéssel pihen a gőzösön utazó szeme, midőn Vác mellett elhalad 1755 óta áll, mikor boldogult Mária Terézia királyné nemes ifjak neveldéje céljára kezdte építtetni. Ezen eredeti rendeltetése az épületnek nem teljesülhetett, s befejezetlenül meredtek a nagyszerű alapfalak az égnek.

A magas kormány rendeletében a múlt években felépíttetvén, a nagyszerű épület, mint cs. k. fegyház fogadja magába a törvény által elítélt bűnösöket.

A váci új fegyház.1859. 217. középen, két lap között

Hivatalos személyzete az intézetnek: maga az intézeti főnök, egy ellenőr, három írnok s egy ügyvezető, ki a munkát kiosztja. Van saját lelkésze, orvosa s egy tanítója, ki naponkint előadást tart a fegyenceknek.

A 900-at meghaladó fegyencek napirendje következő : reggeli 6 órakor fölkelnek; megmosdván, ágyaikat megvetik s magukat tökéletesen rendbe szedvén, dolgozó termeikbe vezettetnek. Itt a reggeli imát áhítattal végezvén, napi munkájukhoz fognak, mely varrásból áll, t. i. a cs. k. katonaság számára egyenruhákat készítenek.

A varrásért megszabott díjat kapnak, melynek egy harmadát bent az igazgatóság által vezetett takarékpénztárban kell hagyniuk. Két harmadát pedig engedményezett külön élelmezésre fordíthatják. Azonban a takarékosak egészen bennhagyják, s szabadulásukkor az összeg minden hiány nélkül pontosan kezükbe adatik.

Reggeli 7 órakor a r. katolikusok ritka ízlésű imaházukba seregelven, áhítatos éneklés mellett hallgatják a sz. misét. A templom négy osztályból áll, két földszinti s két karzatból egyenlő nagyságban, fokozatosan padokkal.

A díszes templomi öltözékek Bécsben készültek. Van orgona, díszes mennyezet, s a zászlók sm hiányzanak. A templom hajójában csak néhány pad van, a hivatalnokok számára. A más vallásúak szintén rendesen részesülnek egyházi oktatásban.

A fegyencek egy éven fölül egész 10 évig vannak ide ítélve, s közölök 23 éves korig mindegyik tanköteles, habár bölcsészeti osztályokat végzett is.

A fegyház iskolájában naponkint 80-an nyernek oktatást. A tanítási órák fel vannak osztva: hétfőn magyar olvasást, írást; kedden számtant; szerdán német olvasást, írást; csütörtökön magyar olvasást, írást, délután egyházi éneket; pénteken mezei s kerti gazdaságtant; szombaton német olvasást s írást és számtant tanulnak. Mindenkinek van egy kis fiókja, hol íróeszközét tartja. Van egy nagy számtábla, s az olvasáshoz magyar-német táblácskák.

Délelőtti órákban a fegyencek a belső udvarban egy órai sétára mennek.

Séta után a munka folytatására mennek. Déli 11,30 órakora a munka ideje megszűnik, minden osztályban egy-egy fegyenc hangosan elmondja az „Ur angyalát,." Majd átmennek hálószobáikba, s az étkezést kezdik meg. Étkezés után egy órai szünetük van.

Este felé hálótermeikbe vonulnak, hol a 7 órai harangszó imára serkenti őket, imádság után magukra hagyatva, beszélgetés után lenyugszanak. Agyaik két kis állványon létező deszkázat, el van látva jól töltött szalmazsákkal és párnával; nyáron könnyű, télen kettős pokróc a takarójuk. Öltözékük egyenlő; a szokásos rabruha.

Van e fegyháznak egy sok hasznú, gőzre alkalmazott gépezete, mely a konyhában főz, a mosás és fürdésre meleg vizet ad, ruhát szárit bámulatos gyorsasággal és vizet szivattyúz.

Van hidegfürdő is a Dunán, de az épületben is vannak kád- és zuhany-fürdők. Az étkezést egy benn lakó vendéglős teljesíti.

Meleg étket napjában háromszor kapnak, s igen nagy a tisztaság és szolgálatban részesülnek. Az orvos órákat tölt közöttük mindennap, sőt házi gyógyszertáruk is van, hogy rögtöni esetekben segélyükre lehessen.

A víz mindenüvé a Dunából átszűrve kavicson keresztül a föld alatt vezettetik, van azonban a közép udvarban két szivattyús kút is.

Testileg itt nem igen történik fenyítés; a makacsok és csendzavarók bebörtönöztetnek. Egy szóval: ez intézet oly szerkezetű, hogy kevés javítást igényel, mert a ház igazgatója Margets Károly úr hosszú évi tapasztalása után úgy kormányozza, hogy bár teljesen szigorú, mégis mindenki szeretetét bírja. A rendet, tisztaságot fönntartani, a javulást elő mozdítani, a többi hivatalnoktársaival kezet fogva, a legszebben sikerül.

Benedek Aladár. Esték a börtönben. 1868. 21. 248.

Az a valóban érdekes génre kép, midőn a nappali nyüzsgés-mozgás és rettegés után végre bekövetkezik a csend, a nyugalom, a háborítatlanság drága órája, mikor a börtönöket éjszakára bezárják. Tekintsünk meg egy ily börtönt.

Az ajtó becsattant. A börtönőr ráfordítja a lakatokat az ajtó závárjaira. Utána a többi börtönajtók egyenkénti becsapódása hallatszik.

A vaskos hajdú-káplár kardjának csörrenése is lassan halkabban hangzik és elhalóbb lesz. Börtönünkben még mindig ünnepi mozdulatlanság uralkodik. Legfeljebb egyik vagy másik nyúl éhesen szalmapárnája alá, honnan cipója megmaradt felét vagy pipáját veszi elő.

Az első aztán lekuporodik és a prics-re (faágy). A többi mereven ágyán ül, vagy hanyatt dől rajta, és egy-egy megjegyzést ejt el, hogy mily sokáig tart ez az infámis vizit!

Addig nincs biztos állapot, míg az utolsó vasajtó csattanása el nem hangzott. Addig senki sem tesz tiltott dolgokat és senki sem nyúl tiltottabb portékák után, míg a válság tart.

A legelső tiltott tárgy, mi elhagyja tiltott rejtekét: a pipa. A második a kés. A harmadik s negyedik a bor, pálinka. Ezután jön a kártya, vagy egyéb játék-eszközök.

A kártyánál drágább portéka a börtönben a gyertya. Alighogy a papírból kitekergeti azt, már a szoba közepén asztal készül. A csöbör tetejére fektetett szalmazsákból. Ehhez hasonlók a székek is, tudniillik egy-egy szalmapárna és egy arra fektetett pokróc, vagy bundából áll.

De pattant az utolsó vasajtó is.

Hurrah! e hangra, mint valami delejütésre élénk mozgás támad hirtelen. A vacsoráló bátrabban meríti bicsakját a csokoládé színű kenyérbe; a pipázó nagyobbakat szippant garasos (még jó, ha ez is egészséges) pipájából, melyben több a megszárított bagó, mint a tiszta dohány. A pityókos hosszabbat hörpöl a hánytatót tartalmazott medicinás üvegéből, és már be sem dugja többet, nem tartván többé attól, hogy el is kell hirtelen dugnia.

Esték a börtönben (Irányi Sándor vázlata után rajz. Jankó.) 1868. 21. 248.

Még azonban hiányzik a legfőbb: a gyertyavilág.

Az ablak felső két szegletén titkon készen álló szegekre akasztva rejtik el a gyertyát.

Most meggyújtják a gyertyát (mécsnek is nevezhetnénk), s akinek pénze van, leül a rögtönzött asztalhoz és megered a „ferbli" vagy „huszonegy". A játék csak krajcárba megy, ami itt nagyon sok pénz.

Itt nincs hitel, aki egyszer megszűnt guberálni (a pénzt kitenni), az mehet szalmazsákjára tele erszényről álmodozni. Tovább nem játszhat, s ha kölcsön akarna kérni, jobb volna egyenesen Luciferhez folyamodnia. Az bizonyosan hamarább adna, mint e nemes kollegák.

A játék hevesen folyik. A pipa mindenkinek a szájában van, s ha valamelyik jó kártyára tesz szert, annak itt legismertetőbb jele az szokott lenni, hogy az nagyobbat szippant, mint rendesen, füstös pipájából.

Egy ily börtönben olykor hét, nyolc ember is együtt van, s míg három vagy négy játszik, azalatt a többi hasonlóan valamely tiltottabb foglalkozást űz, mint például dohányt vág, fából pipát, tükröt, vagy feszületet farag, amiért az intelligensebb (pénzesebb) kollegák adnak egy garast olykor.

Akad azután, aki minden okosabb teendő hiányában nagyot horkol. Vagy csizmáját (ha van) tisztogatja másnapra, vagy végre, aki falhoz dőlve nézi e vegyes színű truppot és elméláz az emberek szegénysége, gyarlósága felett, s költői méltó önérzetében mellénye zsebébe nyúl és egy oly kicsiny plajbásszal, mint amily nagy az ő elkeseredése, verset ír titkon a méltatlanságról.

Denique itt is van poéta. Ez nem hiányzik sehol és mai napság nem meglepő, hogy a hol nyolc ember van, azok közt legalább is egy poéta legyen. Az más kérdés, hogy aztán hány századik a száz közt? Azt nem lehet soha előre megítélni. Meglehet, hogy ez is, kit itt látunk, azon kevesek közé tartozik, ami annál valószínűbb, mert a valódi poétákat mai napság hamarabb láthatjuk ily helyeken, mint az őket megillető művelt osztályok termeiben.

Nem érdekes társadalmi képet tár-e elénk e börtöni élet?

A játszók közt a főhelyet egy paraszt mészáros foglalja el, ki ez ékes teremben már negyedízben érzi magát otthon, s kit legutóbb azon kis tévedésért láttak el hat évre, mert ökörnyúzó kését feleségébe találta mártani. Véletlenül elárulta, hogy döghúst is szokott méregetni hébe-hóba az ö kedves férje. E tisztességes alak mellett balra egy megbukott csizmadiamester könyököl (a könyöklés szintén a jó kártya egyik jele), kinek minden bűne abból áll, hogy hitelező tímárjának fizetés helyett a fülét szakította le, amint ez a bíró helyett, botjához kezdett folyamodni elégtétel végett. Ezért egy évi nyugalmas állásba helyezték. A harmadik egy napszámos, ki szintén már másodszor lett megtisztelve e léghuzam nélküli lakással.

Az előtérben egy érdemes szőlőkerülő vágja a hazulról becsempészett magyar dohányt. A zsacskó egész biztonságban terül el előtte úgyannyira, hogyha az a zsacskó fogalommal s érzékkel bírna a szabadság dicső eszméje iránt, úgy most bizonyára halleluját zengene a nagy alkotónak azon ritka kegyért, mellyel, hosszas sötét rabságától egyszerre ily szabadságba helyeztette. Ez a kerülő egészen jámbor alak, kit e hely azért üdvözölt néhány hónapra, mert a szőlőkert gyümölcsös fáin segített a hernyók működésének, azon kis különbséggel, hogy míg azok tavasszal a levelekből és bimbókból a gyomrukba szántak jó részt, ő csak ősszel szánt a kosarába egy másik részt abból, mi azon bimbókból kigömbölyödött.

Jobbról az ágyon egy másik tekintély (tudományánál fogva az) már átadta magát azon édes világnak, hol minden jó meglehet, ami nincs, és minden rossz elenyészhetik, ami van. Talán ép most álmodja meg, ami után éber állapotában egész éltén át sóvárgott, talán ép most jut egy valódi ügyvédi diplomához, mihez eddig csak hamisított alakban talált jutni. Annak köszönheti most, hogy felmentették minden kellemetlen pereskedéstől és anélkül is kényelemben élhet. Öt nem zavarja az a lassú zsivaj, mit a kártyázók űznek, s mely néha meglehetősen megélénkül, midőn tudniillik az osztók egyike a kártya zsíros és ragadós voltánál fogva elhamarkodva a sorrenden lévő kártya helyett az alatta fekvőt húzza, osztja — magának.

Az ily élénkebb mulatság nemcsak vasárnaponként esik meg, s rendesen egy kis egészséges orrvér csepegéssel végződik, ha csak — mi felette nagy ritkaság, — a tekintély fel nem ébred és több emberszerető elnézésre nem oktatja őket. Azért másnap újra össze ülnek és újabb bizalommal folyik a játék.

A poéta végül ott áll balról összetett kezekkel, merőn bámulva a megelégedett cimborákat. Kész versét már zsebébe rejti, s most jövendő dicsősége mámoros sejtelmében nem is igen hallja, amit fülébe egy odasompolygott paraszt gazda suttog, kérdezve, hogy hány nap van még azon estétől december 10 -ig. Csak ismételt kérdésére kap rövid feleletet: hogy tudniillik 178 nap, mely 365 nap megérdemelt silány maradékát képezi, s melyet az illető az árenda ügyes el-tagadásáért kapott.

Hát a poéta miért van itt? Talán versírásért? Oh nem. Ő nem is ide tartozik e megyei fegyencek közé, de mert ennél is rosszabb helyre tették először, méltó protestálása következtében tették át ide. Az ö bűne mindössze abból áll, hogy éppen mert versírása nem talált elismerésre, s mert azt tovább folytatva, az éhség fogja őt hü pártfogásába venni, jónak találta ez utóbbival szakítani, nehogy az élet szakítson vele, melyre ö oly sok szép dolgokat épített. Történt ugyanis, hogy egyszer papírt vett elő és vers helyett ötforintos bankót pingált rá. Később rájöttek, hogy az ő bankói nagyon poétái bankók, és mert a poéták úgyis elszaporodtak az emberi társadalomban, nem akarták, hogy a bankótársadalom is hasonló áradatnak legyen kitéve.

Íme az egész kép teljes világításban és ez még csak egy börtönnek a képe. Hol van a többi, melyek bár alapvonásaikban mind egyezők ezzel, az alakok belső s külső árnyalatainál fogva külön s külön eredeti s érdekes látványt nyújtanak.

És ez az élet így folyik itt napról-napra, kevés változatossággal, hacsak a börtönész (börtönőr) nagy csendességgel meg nem lesi őket az ajtólyukon, melyen csak kívül van egy kis retesz, mit ha félrebillent, az egész panorámát láthatja.

De a börtönész (sic) ezt csak nagy jókedvében teszi, mert különben sokkal lomhább és fáradtabb, hogysem ily vadászatokat tartson, mik leginkább azon célra vannak fenntartva, hogy ez által is mérsékelje a ház tisztességes lakóit, kik különben igen elbizakodnának, és a féktelenségig menne tivornyájuk.

Ez eshetőségre azonban némileg mindig el vannak az illetők készülve, s ha legkisebb neszt hallanak, azonnal néhány másodperc alatt oly hirtelen változás történik, minőt semmiféle színpad nem mutat fel.

A legelső neszre a gyertyát oltják ki, s amint a másik neszt hallják, a legnagyobb sietséggel dugnak el és tesznek helyére mindent, úgy hogy azon néhány másodperc, míg a börtönész az ajtót kinyitogatja, nekik teljesen elég arra, hogy a rögtönzött asztal és székek mind eltűnjenek és mindenki a helyén hortyogva feküdjék.

Ha rajta kapják őket, akkor másnap külön (szeparát) börtönbe (kóterbe) csukják őket egyenkint és ott annyi világot sem látnak, mint a mennyit születésük előtt. Néha a megrögzöttebbeket néhány korbácsütés is érheti ez alkalommal, mit a börtönész egész önkényesen osztogat.

Ez való és méltó gyalázatára szolgál fegyelmi rendszerünk állásának, mely talán már eddig is megváltozott. Annyi azonban bizonyos, hogy ezelőtt néhány évvel e vendégelés még divatban volt, s főképp az udvari kapitány minden kicsinységért s minden további processzus nélkül úgy osztogatta a tizenkettőt és huszonötöt, mintha annak kamatjából kellett volna élnie.

Egy bicskát, pipát, tollat találni elég volt, hogy valaki ily bizalmas viszonyba jöjjön a kapitány úrral, mit ő pipaszó mellett végzett bizonyos zsinóros mentéjű senzálok közvetítésével.

Az ily börtöni esték éjfél után két-három óráig is eltartanak s rendesen financiális változások miatt.

Ha valamelyik nem tud több pénzt előmutatni, nem késik egy pillanatig sem, s méltó bosszújában lefekszik és elalszik.

Sötétben még folyik olykor egy-egy kis tanakodás. Többnyire ki ki saját élményeiből beszél el valamit és igyekszik egyúttal kiváló ügyességét előtérbe szorítani azokkal.

A hiúság, mint mindenütt, itt is tulajdona az embereknek, s mert mindenki magában bízik legjobban: rendszerint nem igen figyelnek egymás beszédére és e meglehetős bosszantó körülményt a beszélő csak akkor veszi észre, midőn valamely bizonyságos kérdést tesz és feleletül egy hangot sem nyer, mert azalatt mindenik elaludt. Nagyot, káromkodik ekkor az orrából és ő is nyugalmas állásba helyezi tagjait, a mi ezen ágyakon nem a legkönnyebb mesterségek közé tartozik.

Van akárhány köztük, kinek eszébe sem jut néha hónapokig más világra gondolni, mint a melyben élnek. Úgy otthon érzik magukat lassankint mindnyájan, mintha azon kívül nem is volna más állapot.

Van itt — mint mondják — a-moll a-dur, b-dur, c-dur és mindenféle dur és moll, melyek egy bizonyos bizonytalan rendszer nélkül találkoznak és ölelkeznek egész reggelig, úgy hogy ha valaha egy zenész halálos bűnt követ el, azt csak ide kell tenni egy éjszakára, e hortyogó hangjáték színhelyére és másnap reggel vagy megőszülve, vagy elsorvadva húzhatják le ágyáról.

Ilyen emberek is vannak a világon.

Népnevelés és felvilágosodás! Jöjjön el a ti igaz országotok!

Somogyi József Börtön-krónika. Kufstein.1869. 30. 410.

Hajdú Lajos úr, a „Vasárnapi Újság" ez évi 17. és 18. számaiban e cím alatt közölte az olmützi és josefstadti várbörtönökben az ötvenes években szenvedett politikai államfoglyok névsorát. Ez érdekes, bár szomorú történelmi emlék olvasása engem is arra ösztönzött, hogy hasonló névsort közöljek a kufsteini foglyokról.

Nagy-Váradról, egy évi előleges várfogság után, mint két évre elítélt, de egy évre kegyelmezett politikai várfogoly, 1851. január 2-án indítottak el, kilenc katona fedezete alatt a Tirolban levő kufsteini várba, hova, vasút nem lévén, s átél is nehezítvén az utazást. Pesten, Bécsen, Linzen, Salzburgon s Bajorország egy sarkán át, csak február 25-én jutottam el, s helyezkedtem be szomorú lakásomba. Foglyok közt, a közös ügyért közösen viselt szenvedés hamar barátságot szerez. Én, e barátság emlékét magamnál külsőleg is megörökítendő, felkértem fogolytársaimat, hogy neveiket számomra sajátkezűen följegyezni szíveskedjenek, így jött létre a jegyzék, melyet alább egész terjedelmében közlök (itt csak szűk válogatás olvasható. G.).

Kufstein vára. (Tirolban.) 1869. 30. 409. alsó kép

Kufstein az Inn folyó partján, egy sziklacsúcson épült kisded vár, hetven ölnyi magasságban a víz fölött. A politikai foglyok a kaszárnya épületek szobáiban, s az úgynevezett császártoronyban voltak elhelyezve. Ezeken kívül 37 sánc-munkás; elítélt rab volt két kazamatában, kik a vármunkákat végezték, de kikkel nem érintkezhetvén, neveiket s ittlétük indokait és polgári állásukat meg-nem tudhattam. Ezek nem foglaltatnak az alábbi névsorban.

Midőn 1851. február 25-dikén a várba érkeztem, a várparancsnok Lancarovich volt, ki a foglyokkal igen rosszul bánt; ezért panaszok adattak be ellene, vizsgálat rendeltetett, s annak folytán el is mozdíttatott. Helyére március vége felé Nehiba ezredes neveztetett ki. Ellentéte volt elődjének, s emberi és nemes bánásmódjáért köztisztelet- és szeretetben állott.

Fogolytársunk volt egy ideig a derék Czuczor Gergely is, négy évre elitélve a Riadó miatt, melyet Róka kanonok s fogolytársunk felszólítására, gyakran elénekeltünk előtte. Ő mindig csak annyit mondott reá: „Hagyjátok el fiuk!" Május 26-án kiszabadult, s ez az oka, hogy neve az itt közlött sorozatból, mely augusztus 20-án íratott, hiányzik. lm itt a névsor, egészen úgy, amint eredetileg készült:

Róka József; Klampaczky Alajos; Dominico Balzoni;

Benedek Lajos; Ferdinánd Eisenbach; Papp Lajos;

Szigetin Miklós; Girolamo nob. de Panigai

Hermáim Benő Kreith József Witkai Zsigmond; Szontagh Frigyes. Reviczky László Angyal Antal

Gaaí György Benő István Wegele Joannes Lili Adolf

Következnek a császártoronyban volt politikai foglyok nevei, feljegyezte őket Benedek Lajos, régibb fogolytárs, emlékezet után:

20 apát, Csanádi kanonok 15 kath. pap

12 a magyar hadseregben százados

11 magyar táborkari alezredes

10 11. honvédzászlóalj őrnagy parancsnok

8 fő százados

6 áldozó g. kath. pap

8 százados és pénztárnok a Bem táborából

8 becsi gyógyszertár tulajdonos

20 i ref. pap

12 esperes

AMERIKA II.

László Károly levelei Amerikából. II. 1859. 102. A Tehuantepeki földszoros. III. Minatitlan (Mexico), január l-jén 1859.

Midőn e sorokat írom (este 6 órakor), önök, kiknek azokat szánom, már ez év második napjára szenderedtek által. Midőn önök ezt olvassák, már ez év második hónapjában járnak. Úgy képzelem, mintha önökkel személyesen beszélnék most. A jó-kívánás későn is jól esik. Kívánok önöknek boldog újévet, s vőfélyes stílusban talán helyesen kívánhatnám, „adjon Isten, ami nincsen, s vegye el, ami van."

S most ígéretem szerint írok tovább a Tehuantepeki földszorosról.

Minatitlán város Mexikóban, Veracruz államban.

158 ezer fő, az agglomerációé 356 ezer fő volt. Iparváros, ahol a Pemex társaság olajfinomítója (Refinería) található.

A földszoroson legnevezetesebb hely Minatitlan, nem mert régi, nagy, pompás vagy gazdag város, hanem mert a tengeri hajókkal hajózható. A tervezett vaspálya a Csendes-tengerhez hihetőleg innen fog indulni. Minatitlan a Coatzacoalcos folyó bal partján fekszik, a Mexikói öböltől 4 német mérföldre. Északról a folyóhoz keskenyen kinyúló domb-gerinceken: keletről, délről és nyugatról beláthatatlan síksággal környezve. Nagyobb része az esős évszakban a kiáradó folyók által vízzel borított, a száraz évszakban pedig ezer meg ezer lónak, öszvérnek és szarvasmarhának szolgál legelőül.

Minatitlan 1830 tájában kezdett kialakulni, s évekig oly lassan növekedett, hogy 1850-ben még csak 70 indián házból és 460 lakosból állott, kik között alig volt külföldi.
1850-ben első lépés tétetett, a két nagy tengert a földszoroson keresztül vasúttal kötik össze. Az előleges mérések megtétettek, s habár a célt illetőleg sikertelenül, a mozgalomnak meg lett a haszna.

A világkereskedésre nézve kimutatták, hogy a szándéklott vasút könnyen építhető. Minatitlanra nézve az, hogy azon mozgalom ide sok vállalkozó szellemű, szorgalmas amerikait s angolt vonz, úgy hogy Minatitlanban jelenleg van mintegy 150 ház, 1200 lakossággal. A házak között több amerikai modorban épített, fa- vagy cserép-zsindellyel fedett 1 — 2 emeletes csinos, deszka-épület. A lakosok közt, sok a külföldi, kiktől a bennszülöttek műveltséget és gyakorlatot sajátítanak el. A tartományban levő többi városoktól roppantul különbözik, s jelen állásában sem népére, ezeknek öltözetére s szokásaira, sem épületeire nézve e tartományban mustrául nem vehető.

*

Itt helye lesz, az indiánok építési módjáról, bútorairól s öltözeteiről szólni.

Az indiánok rendesen oly nyomorult viskóban laknak, hogy egy magyar istálló ahhoz képest palota. Az épület fala áll igen ritkán font sövényből, melyet néha kívül s belől, s néha csak belől tapasztják be sárral vékonyan, s városokban néha ki is meszeltetik. Gyakran a sövényfalat tapasztás nélkül hagyják. Az ajtó nádból vagy vesszőkből készített rácsból vagy durva deszkából áll, fa-sarkokon, kilincs nélkül. Ablak az épületen nincs; a világosság ott megy be, hol a füst kijön, a mindig nyitva álló ajtón.

Az épületek fedetnek pálmalevéllel vagy „oja blanca" (olvasd: oha blánka = fehér levél) nevű 2'/2 —3 láb hosszú s 10—12 hüvelyk széles, kemény, sima levelekkel. Ezek a fedelek a nádnál vagy zsúpnál sokkal alábbvalók, és rossz kinézésűek. A szobák sem padlással, sem padlóval nincsenek ellátva. Sőt még annyi fáradságot sem vesznek, hogy a földet elegyengetnék s letapasztanák.

Ilyen házakban rendesen csak egy szoba van, mely szolgál éléstárul, konyhául (de a gondosabbak, s kevésbé restek az épülethez közel készített szín alatt főznek), s az egész családnak lakó és alvó-helyül, honnan még a malacok és baromfi sincsenek kizárva. Városokban azonban a civilizáltabb s jobb módú indiánok és szegényebb kreolok házaiban két szoba van. A külső szoba egy, néha két, szemközti ajtóval, ablak nélkül, ülő és dolgozó-szobául szolgál. Az ebből nyíló belső-szoba, az oldalán levő s ablakul szolgáló egy lyukkal raktárnak és háló-szobának szolgál. Az egész tartományban egyetlen egy kéményt nem lehet látni, s mégis a tűz igen nagy ritkaság — bárha a tűzzel igen gondatlanul bánnak. Annak tulajdonítható, hogy a fedő anyag nem könnyen égő.

Az épület leírásából gyaníthatják önök, hogy milyen lehet az indiánok bútora. A legszegényebb magyar zsellér bútora ezekéhez képest fényűzés, s ezekből áll: A földbe vert cövekekre csinált rács, nyoszolyául szolgál. Ez rendesen oly széles, hogy az egész család azon fekszik. A rácsra marhabőr vagy gyékény van terítve, vánkosul darab fák vagy holmi összegöngyölgetett rongyok szolgálnak.

Takaróra szükségük nincs, mert a leghűvösebb évszakban a hőmérséklet („melegség”-et ír) nincs +17 reamur fokon alul, melyben az indián meztelen sem didereg. Ezen bútoron kívül vannak néhány vályú alakra kivésett fadarabok, melyek felborítva, ülésre szolgálnak. Asztal egy indián házában sincs, hanem a falukban, s városokban némelyik indián házában van egy széles lóca, mely asztalként szolgál. Ezeken kívül van minden házban felkötve egy-két „hamaca”, mely nappal ülő, henyélő helyül és bölcsőül, éjjel pedig ágynak szolgál. Igen ritka az indián kunyhójában (mert ház nevet nem is érdemel) egy durva szerkezetű láda. Több bútoruk nincs. — Főzelékeiket pálma-levélből font zacskókban tartják vagy fölakasztva, vagy polcra rakva.

A jómódú kreolok házai szilárdan épülnek, téglából, vakolva s meszelve belől, néha kívül is, és rendesen cseréppel fedik. A szobák földje téglával van borítva, Ritkán találunk padlást vagy pincét.

A szobák tágasak és számosak, de a bútor bennük igen kevés és többnyire durva munka, s ezekből áll: Nyoszolya helyett használtatik a „calre," mely kétféle; az egyik egy négy lábon álló erős fa ráma, melyre marhabőr van kifeszítve, szegezve, a másik a Magyarhonban is ismeretes tábori ágy, mely nappalra összecsukva félretétetik. Derékaljat a meleg éghajlatban nem használnak, s az ágybéli rendesen csak egy-két vánkosból s pokrócból áll, melyek derékaljul és takaróul szolgálnak.

A „coíre"-ken kívül vannak a szobákban sajátságos alakú, igen alacsony karszékek, s az étkező asztalon kívül igen ritkán a sarkokban egy két kis asztal, melyeken holmi csecsebecsék és szentek szobrocskái állnak, és néhány láda. Igen ritkán látni ruhaszekrényt.

Még a jómódú kreol háza is oly gyéren van bútorozva, hogy az európaiasan bútorozott szobákhoz szokott idegen, a tágas előszobába lépve — mely ülő, dolgozó és társalgónak használtatik. — azt annyira üresnek találja, miképp azt gondolja, hogy a lakók kiköltöztek vagy költöző félben vannak. A kreolok házain ablakok vannak hagyva, de üveg egy ablakban sincs, hanem szeles, esős időben s éjszakára, az ablaktáblákat zárják be.

A közép-rangúak bútorzata az indiánok és a jó módú kreoloké között áll. Ezek sem a földről, sem asztalról nem esznek, hanem egy széles lócáról. Az indiánok főző eszközei szintén oly kevés számúak és egyszerűk, mint bútoraik, s leginkább ezekből állnak: két-három, lapos alakú, fületlen, máz nélküli, durva fazék, egy-két cserép tepsi, mellyen „tortilla"-t és húst sütnek; két-három szűkebb szájú fazék, mely vizes korsóul szolgál, bennük a vizet (gyakran kettőt is egymás tetejére téve) kizárólag az asszonyok hordják fejük tetején. Tálként szolgálnak nekik nagy sárga tök-héjak.

Evőeszközeik, azt mondhatni, nincsenek. Durva fakanalaik néha vannak, de azokat alig használják, mert levest nem főznek, hanem a húst darabokra vagdalva „machete"- fekete paszullyal vagy rizzsel sűrűre főzik. A fazekat a földre teszik, s azt körülülik vagy guggolják. Tortillá-ból (málé lepény) szakítanak egy kanálnyi darabot, azt három ujjuk közt kanál alakra meghajtva, kanálul használják, s ujjaik villa-szolgálatot tesznek. Késük nincs, de az evésnél nem is kell, mert vele mit vágni nincs. Ivóeszköz a ,.jicara"-t (olv. hikara.) Ebből isznak vizet, kávét, csokoládét stb.

Észak Amerikában a nép egyformán öltözködik; ott ruházat néposztályt nem különböztet meg. A Tehuanteteki földszoroson, mint Magyarhonban, különféle rangú s osztályú lakosok különféleképpen öltözködnek. A művelt osztály itt úgy öltözködik, mint magyar vagy bármily honban, azon kivétellel,hogy magas tetejű kalap helyett nagy karimájú szőr-szalma- vagy panama-kalapot viselnek. A közép-osztályúak pantallót és topánt viselnek, s hasonló kalapot, mint a művelt osztály. Nyakkendőt nem kötnek, s rendesen egy ingben járnak vagy néha kurta ujjasban.

Az indiánok öltözete sokkal egyszerűbb. A férfiak rendesen gatyában járnak, melyet midőn gyalog utaznak vagy munkában vannak, combtőig feltűrnek. Ingüket, mely fél-combig leér, kívül hagyják lobogni, annak ujjai meglehetős bővek s azokat mindig feltűrve hordják. Nyak-kötőjük nincs. Pálmalevél-kalapot hordanak. Csizma vagy topán helyett csak „cacle"-t vagy más néven ,,guaracho"-t viselnek, mely nem egyéb, mint marhabőrből kivágott talp. Ezt igen egyszerűen szíjjal, madzaggal vagy fahéjjal, régi római modorban a talpaik alá felkötik.

Az indián asszonyok öltözete még egyszerűbb, mint a férfiaké, s Éva anyánkétól csak annyiban különbözik, hogy fügefalevél helyett ezek egy 2 — 2/2 láb széles és 3 láb hosszú durva pamut-vászon darabot használnak testük egy része fedezésére. A vászon darabot vékonyuktól térdig magukon körül tekerik úgy, hogy az hátul kétrétű, s egy kis színes övvel, vagy őv nélkül a derekukhoz erősítik. Testük egyéb része egészen meztelen, csak a forró évszakban az égető napsugarak ellen, vagy mikor a városba jönnek be, — tán szeméremből — egy vászondarabot kanyarítanak a nyakukba, mely nem teszi láthatatlanná őket (mert szegények talán nem is tudják, hogy mi az illem)

*

*Electronic Certificate of Conformity (e-CoC) for Vehicle Registration Tax (VRT). What is the e-CoC service. This is an online service that enables you to upload or manually input a Certificate of Conformity for your vehicle.

*

Az indián asszonyok még csak ,,coc/e"*-ket sem viselnek, míg a férfiakat nélküle látni ritkaság. Még különösebb az, hogy a nők, kiknek természet szerint szemérmesebbeknek kellene lenni, mint a férfiaknak, csaknem anyaszült meztelenen járnak. Férfit ing nélkül látni, még a nyári forró napokban is ritkaság. Az indiánok haja fekete, fényes, melyet a férfiak bőrig nyírnak, a nők pedig hátul két farkba fonnak és koszorú-formán fejük körül kanyarítják, s rendesen virágokkal és veres szalaggal ékesítenek. Még házkörüli munkában is, vagy midőn a városba jönnek be valamit eladni. Égető nap ellen férfikalapot tesznek fel.

Az indián nők mosni és mosakodni igen szeretnek, s ezért mind ők, mind férfiak igen tisztán járnak. Az indián gyermekek mind anyaszült meztelenen járnak, s nem ritkaság falukon és tanyákon még 8 —10 éves lyányokat, s 10—12 éves fiukat is meztelenen látni.

A mostani tanító, kinek lakószobája sincs, hanem nejével együtt az iskolaszobában lakik, midőn fél évvel ezelőtt jött, nyilvános kosztadó-házból akart kettőjükre ételt hordatni. Azért 60 dollárt hónaponként nem fizethetett. Hogy ezt olvasóim megérthessék, a háztartásra leginkább szükséges termékek piaci árjegyzékét közlöm. (Mellőzöm. G.)

BÁNÓ JENŐ: MAGYAR LEVÉL MEXIKÓBÓL 1890. 1. 4.

(Plurna de Hidalgó Kafetal Aleanza telep 1889. szept.2.) Végre 14 napi lovaglás után megérkeztem Carlos Hallá fél-honfitársam kávételepére, hogy nemsokára én is felütve sátorfámat, elkezdjem a kávé termelés nemes mesterségét. Utam fáradságos volt; röviden itt adom vázlatát.

8-ikán reggel 6 órakor indultam el Mexikóból vasúton, elbúcsúzva az állomáson Ledérer és Mihalovics kedves honfitársaimtól. Vasúti utam 10 óráig tartott, s Esperanzán kiszállva, lóvasútra ültem, hogy ezzel Tehuacanba jussak. Tehuacant este 7 órakor értem el. Itt a magam és szolgám részére két lovat, poggyászom szállításához pedig két öszvért béreltem.

Tehuacanban megismerkedtem Mejia tábornokkal, a volt mexikói hadügyminiszterrel, ki felkért, hogy Haziendajáig (mely Tehuacan -és Tecomavaca között fekszik) utazzunk együtt. A legnagyobb örömmel feleltem meg a kedves öregúr kívánságának. 12 órán át egymás mellett nyargalva, alkalmam volt Mexikó egyik legjelesebb és legismertebb, s egyúttal legkedveltebb emberének társaságát élvezni. Tehuacant éjjeli 2 órakor hagytuk el, és pedig a legszebb holdvilág mellett. Hosszú ideig fénylett szemeim előtt a hold által megvilágított Oizava égig nyúló, örök hóval fedett csúcsa.

Délutáni 2 órakor értük el Mejia tábornok telepét, hol alkalmam volt Mexikó egyik legnagyobb cukornád-ültetvényét látni. Itt a kedves tábornok ebéddel látván el, búcsút vettünk egymástól. Tovább folytatva utamat, este 6 órakor Tecomavacába értem. Ez kissé erős út volt: 22 begva vagyis körülbelül 5 mérföld.

Tecomavacában egy kurta-kocsmában töltöttem a második éjszakát. Első éjszaka lovon ültem. Utazásom harmadik napjának estéjén Dommigellóba jutottam. Sokat szenvedve útközben a forróságtól. Negyedik éjszaka Huitro falucska egyik indián kocsmájának agyag pallója szolgált nyugvó helyem gyanánt. Három lágy-tojás és néhány zöldpaprika nyújtotta étkemet.

Ötödnap az állam fővárosát, Oaxakát értem el végre, hol a Hotel Nationale-ben, egy bár elég primitív, de fáradt csontjaimnak eléggé megfelelő szobában találtam négy napi otthont.

Oaxaka mintegy 36 ezer lakost számlál, s igen szép völgyben terül el. Régi, érdekes város. Lovat, és nyerget vásároltam, s új öszvéreket béreltem folytatandó utamhoz. 8-án reggel 6 órakor indultam el Mexikóból, vasúton, elbúcsúzva az állomáson Ledérer és Mihalovics kedves honfitársaimtól. Vasúti utam 10 óráig tartott, s Esperanzán kiszállva, lóvasútra ültem, hogy ezzel Tehuacanba jussak. Tehuacant este 7 órakor értem el. Itt a magam és szolgám részére két lovat, poggyászom szállításához pedig két öszvért béreltem.

Tehuacanban megismerkedtem Mejia tábornokkal, a volt mexikói hadügyminiszterrel, ki felszólított, hogy Haziendajáig (mely Tehuacan és Tecomavaca között fekszik) utazzunk együtt. A legnagyobb örömmel feleltem meg a kedves öregúr kívánságának, így 12 órán át egymás mellett nyargalva, alkalmam volt Mexikó egyik legjelesebb és legismertebb, s egyúttal legkedveltebb emberének társaságát élvezni. Tehuacant éjjeli 2 órakor hagytuk el, és pedig a legszebb holdvilág mellett. Hosszú ideig fénylett szemeim előtt a hold által megvilágított Oizava égig nyúló, örök hóval fedett csúcsa.

Délutáni 2 órakor értük el Mejia tábornok telepét, hol alkalmam volt Mexikó egyik legnagyobb cukornád-ültetvényét látni. Itt a kedves tábornok ebéddel látván el, — ölelkezések után búcsút vettünk egymástól s tovább folytatva utamat, este 6 órakor Tecomavacába értem. Ez kissé erős út volt: 22 begva vagyis körülbelül 5 mérföld.

Oaxakát 18-án reggel hagytam el, nem épen a legjobb egészségben. Igen különösen éreztem magamat, s előre láttam, hogy nagy fejfájásom s kedvetlenségem valami betegség előjele gyanánt tekinthető. Nem is csalódtam. Már Okiatlanban annyira előfogott a láz, hogy kénytelen valék utamat félbeszakítani s egy becsületes indián kunyhójában délelőtti 11 órakor lefeküdni.

Egyedül, ismeretlenül egy elhagyott helyen, idegen emberek között, betegen feküdni, minden orvosi segély nélkül, nem irigylendő mulatság.. Azt képzeltem, hogy kitört rajtam a sárgaláz, mely Mexikó egyes vidékeit néha meglátogatja. De hála az istennek, nem így történt. Megvolt a segély, megvolt az orvos, és pedig öreg indián gazdám alakjában. Az öreg, kit az isten áldjon meg minden javával, látva rajtam a rettentő láz nyomait, levetkőztetett csupaszra, s felgyűrt karokkal úgy megmasszírozta egy erős szesszelcatalan-nal minden porcikámat, hogy a lázat egyszerre kidagasztotta testemből s beadva egy az indiánok által használt teát. Oly izzadásba hozott, hogy én reggelre mintegy fürdőből ébredezve fel, bár nagyon ellankadva, de teljesen egészségesnek éreztem magamat. Most még jobban szeretem e népet, mint eddig. Ki tudja, ha jó indiánom nem segít rajtam, mivé fejlődött volna betegségem.

Hogy mennyire kigyógyított e drasztikus kúra, eléggé bizonyítja az, hogy másnap lóra ülhettem, s Mihuatlanig 20 tegvát vagyis 14 magyar mérföldet tettem meg. Mihuatlantól elindulva, óriási hegyeken s erdőrengetegeken keresztül éjszakára St.-Miguelre jutottam. Itt egy elhagyatott, senki által nem lakott csárdában töltém függő ágyamon a hidegtől dideregve az éjszakát, mert St.-Miguel 9000 láb magasan fekszik. St.-Miguelből végre még 18 tegvára van Pluma de Hidalgó, illetve Don Carlos Hallá, fél-honfitársam kávé telepe.

Hallá ugyanis apai ágról magyar, amennyiben a Haller grófok ivadéka, anyai ágról pedig cseh, amennyiben a gróf Choteckektől szármázik. Könnyebb kiejtés végett elhagyva az Ťrť betűt és grófi címet, Hallanak hivatja magát.

Miután az út Pluma de Hidalgora óriási hegyeken és szirteken, és nagyon veszélyes szűk ösvényeken vezet keresztül, csak lassan volt megtehető. Méghozzá óriási zivatar ért utol úgy, hogy ŤCafetal Aleanzáť-t (minden egyes telepnek külön neve van — Halla-ét fenti nevén hívják, s az egész környéket Pluma de Hidalgonak) csak este 7 órakor érhettem el.

Hallá, kivel még Éjszak-Amerikából levelezésben álltam, a legszívélyesebben fogadott, átöleltük egymást s régi ismerősökként szorítanánk kezet. Hallá bevezetett ennek helyén fekvő lakába, s azonnal bemutatott indián származású kedves és művelt nejének s hét tagból álló családjának, illetve gyermekeinek, kiknek mindegyike duzzad az egészségtől, s mind a mellett tanúskodik, hogy jövendő tartózkodási helyemnek, bár a forró égöv alatt fekszik, igen egészséges levegője van.

Most tehát itt vagyok végre valahára, s elkezdem komolyan a munkát. Telepem szomszédja lesz a Hallá telepének s lakásaink csak pár órányi távolságban fognak egymástól feküdni. Az erdő, melyet Hallá számomra kikeresett, s melyet pár nap múlva az indiánoktól potom áron, körülbelül 500—600 dollárért megveszünk, 1000 holdnál többet tesz s több százezer kávé plánta termelésére alkalmas.

Lakásom körülbelül 3000 láb magasságban lesz. kilátással a Csendes Óceánra, melynek fehérlő hullámai, dacára a több mértföldnyi távolságnak, tisztán ide látszanak. Az erdőirtást decemberben kezdjük, s március-április hóban annyira leszek — legalább remélem, — hogy 50—60 ezer plántát a faoskolából, melyet Hallá úr részemre már elkészített, átültethetek. Most irtani nem lehet még; mert az időjárás nem engedi, t. i. most vannak az esős hónapok; de amint a decemberrel a jó idő beáll: elkezdődik a fáradságos munka és pedig 12— 15 indián favágó segélyével. Egy indián favágó fizetése naponként étkezés nélkül 25—30 centanor, vagyis mintegy 50—60 krajcár.

Amint az erdővétel megtörtént, hozzákezdek kis házam építéséhez, s remélem, pár hét alatt el is készítem. Persze csak primitív kis ház lesz, mindazonáltal elegendő arra, hogy az esőtől és a vadállatoktól megvédjen. A hidegtől nincs mit félni, mert annak ellenkezője eléggé kijut az egész év alatt, s így én, ki mindig a meleg időnek voltam kedvelője, épen nem panaszkodhatom.

Hogy minő itt a vegetáció, arról alig lehet európai embernek fogalma; de azt hiszem, a világ legszebb helyén, Ceylon szigetén, avagy az Amazon völgyén sem lehet különb. Banán, kókusz és datolya úton útfélen díszelegnek; a narancs és citrom vadon terem. Aloek, kaktuszok és számos pálmafajok, melyek nálunk csak az üvegházakban és ott is ritkán, csenevész alakban találtatnak, itt óriási alakot öltenek. Hát még a folyondárok és egyéb, babérfához hasonló felfutó növények, melyek törzsei óriási kígyóhoz hasonlóan tapadnak az ezredéves sycamore avagy cédrusfák derekára, minő buja lombozatot érnek el! Alig lehet azt elképzelni. Az erdők mélyében található virágok oly színeket varázsolnak szemeink elé, s néha oly remek alakot öltenek, hogy hazánk nagy botanikusai elámulnának a bámulattól.

Az állatvilág pedig az európait oly ámulatba ejti, hogy hajlandó volna felkiáltani: ŤTeremtő isten, s ezt mind te alkottad ť A remek színű pillangókon kívül. melyek között az első hely mindenesetre az úgynevezett kék színű atlaszt illeti. Ezer és ezer különböző színű madárfaj élénkíti az erdőket, élükön a csicsergő kolibrik és csevegő kajdácsok számos fajával, a fácánok és vad pulykák s nem tudom én hány fajta — a vadászoknak örömet okozó szárnyasok lepik el az erdők rengetegeit, s nem igen ijedeznek a puskás előtt, mert eddig nem volt alkalmuk annak gyilkos fegyverével megismerkedhetni.

A nagy vadak közül pedig nem kis számban található az itteni erdőkben az amerikai oroszlán (puma), az itt tigrisnek nevezett jaguár, a gyorslábú jaguár, és a gyönyörűen nőtt párduc. Végül nem is említve a szürke nyulakat, vaddisznókat, és a szarvasok egy kis faját. A kávételepítők legnagyobb ellensége: a tapír.

Hogy mennyire nem ritka itt a puma, eléggé bizonyítja, hogy jelenlegi házi gazdám, Hallá úr lakásától pár ezer lépés távolságnyira a legújabb időben éjjelenként át szokott haladni egy-egy példány belőle, rettegésben tartva bőgésével a kutyák nagy tömegét. Néhány nap múlva lesbe megyünk ő kegyelmére s talán sikerülni fog a másvilágra küldeni éjjeli álmunk elrablóját. Ma kimenve az erdőbe gazdámmal, s annak legidősebb fiával, újabb tapír-nyomokra akadtunk.

Szerencsénk volt valamely nap ormányos barátunk fölkeresésére menni. A kellemetlen vendégek között nem kis számban sütkéreznek a napon a viperák számos fajai, s a még veszélyesebb csörgő-kígyó, váltakozva néha a méreg dolgában vele egy színvonalon álló óriási gyíkkal, melynek harapása, mint mondják, szintén halálos. Végül eléggé gyakori a tarantella-pók és skorpió is, melyeknek több faja az odvas fák üregeit keresi fel, avagy a sziklák hasadékában bujkál.

Tartózkodási helyemen, tehát a természet bőven gondoskodott mindenről, s így a mennyiben minden buján nő, a szorgalmas kávételepítő is megkapja munkája jutalmát, nem kell tehát búsulni, jó egészség mellett és kitartással el kell célomat érnem, és akkor azután ismét közöttetek leszek, ott az annyira szeretett kedves Magyarországban.*

* Huzamosabb idő óta Mexikóban tartózkodó s ott kávéültetvényesként megtelepedett hazánkfiának atyjához, Bánó Józsefhez, a magyar képviselőház egykori alelnökéhez, intézett egyik leveléből, melyet Bánó József úr volt szíves lapunk számára átengedni. — Szerk.

Sennor Vilmos. MEXIKÓRÓL MEXIKÓBÓL. Eredeti levél. 1890.383.

(Az emberi élet meghosszabbítói és megrövidítői. Amerika az amerikaiaké. — Leontól Mexikóig. — A Mexikói Egyesült Államok köztársasága és fővárosuk. — Mexikó tavai és vulkán-hegyei. — Puebla. — Bikaviadal. — Mexikói menyegző.)

(Régen szokás volt a fejezetek elején annak taralmát címszavakba foglalni. G.)

Minden nemzetnek van egy hírneves tanyája, például a franciáké Charenton, a mexikóiakét San-Hipoliten, a magyarokét nem emlékszem, hogy nevezik, csak annyit tudok, hogy Lipótmezőn van.

Ha én a föld kormányzója volnék, mindenekelőtt feloszlatnám valamennyi bolondok-házát! Mire valók is ezek? Hisz az egész világ nem egyéb, mint egy nagy bolondok háza, amelyen, amit ma János csinál, holnap Jankó elrontja.

A világ egyik szögletében ül egy halom tudós. Ott ül például Brovvn-Segnard, aki fiatal vért olt a vénekbe. A sántákat táncoltatja, és a némákat énekelteti, mint Szt-Pál. A másik, aki a Szent-Jakab olaját találja ki, amellyel a a tyúkszemtől kezdve a gyomron és szíven át az utolsó hajszálig mindent meggyógyít. Egyszóval ott a sarokban ül mind az a tudós és filozófus, amennyi csak valamit az élet hosszabbá, ha nem is örökké tartóvá tételére kitalálhat.

A másik szögletében ennek a földnek pedig van ugyanannyi tudós és filozófus, akik valamennyien azon iparkodnak, hogy miképpen rövidítsék meg és aprózzák el az emberiséget. Kistudíroznak dinamitot, puskát, ágyút, torpedót és füst nélküli lőport, hogy mennél könnyebben végét szakíthassák annak az életnek, amelyet amazok minden áron hosszabbra nyújtanának. S ha az ember, aki semmit ki nem talál, csak nézi, hogy ezek mit csinálnak, nem nézi ezt a vén világot bolondnak, hát maga is belebolondul. Legjobb mindent úgy venni, amint jön, mert aki a világ menetelén változtatást akar végrehajtani, az is bolond, és még ahhoz hiába is iparkodik, s csak úgy jár, mint a szabólegények, akik már a múlt század óta akarnak a hétfőből vasárnapot csinálni, de a hétfő mindig csak ŤBlau-montagť marad.

Csak olvassa az ember az újságot, hogy a muszkák itt gyűjtik össze hadseregüket, a poroszok ott építenek várakat, az angolok emitt intrikálnak az ázsiaiakkal, s az olaszok amott játszanak színházfélét az afrikaiakkal. Röviden csupa késköszörülés mindenütt. Egész Európa addig gyürkőzik, míg végre igazán verekedésre kerül a dolog.

Itt Amerikában egész más világot élünk. Az Észak Amerikai Egyesült Államok kormánya azon töri a fejét, hogy miképpen kerítse hatalmába az egész amerikai kontinenst, Monroe nevezetes mondását, ŤAmerika az amerikaiakéť, igyekezvén benne végrehajtani. De nem késköszörüléssel ám, hanem politikus ügyességgel, azaz puska, ágyú és lőpor helyett vasutakat, kereskedelmet és pénzt alkalmazva.

Az Északi Államok kormánya felhívta valamennyi amerikai spanyol fajtájú ország kormányait, hogy nevezzenek küldöttséget, amely küldöttség Washingtonban összegyűlvén, ott kereskedelmi szövetséget készítsenek elő az Északi Államokkal. Mindnyájan bele is egyeztek, Brazília, Argentína, Chili, Peru, Mexikó, stb. összegyűltek a delegációk Washingtonban. De mielőtt a dologhoz fogtak volna, a yanke-ek előbb mézes kenyeret tálaltak elébük. A legdíszesebb vasúti vonatokkal bejáratták a delegációval a nevezetesebb városokat, megmutatták nekik nagyszerű gyáraikat és intézeteiket, mindenütt nagy ünnepélyességekkel, díszebédekkel traktálták. A komoly dologhoz csak azután kezdtek hozzá, azt utoljára hagyták. Az amerikai mindenekelőtt praktikus. Ezen alkalommal is bebizonyult, hogy föl tudja használni azt, amit a jó benyomás szül, különösen, ha a kisebb a nagyobbat szemléli. Közvetlen célja e kongresszusnak az, hogy a spanyol amerikai piacokról Európát leszorítsák a saját áruikkal. Ennek későbbi válságos következményeit unokáink fogják megérezni Európában.

Reggeli hat óra van, fütyöl a vasút és elindul Leonból a főváros felé. Egyhangúbb utat nem lehet képzelni. A stációkon csak az állomás-ház látható, a városok vagy falvak rendesen oly távol esnek a vonattól, hogy alig látni itt-ott egy templomtornyot belőlük. Léontól Mexikóig körülbelül 100 mérföld s talán a legnevezetesebb város az egész úton a Miksa császár kivégeztetéséről nevezetessé lett Queretaro. De az mai nap oly szomorú és csendes város, hogy alig érdemes meglátogatni, csak éppen ha az ember kíváncsiságból meg akarná tekinteni a kapucinusok zárdájának ó falait.

Este 7 óra felé érkezik meg a vonat a fővárosba. Ez az egész mexikói köztársaság szíve és központja. Az amerikai spanyol országokban csak hat város van, melynek százezernél több lakosa van, ezek közt Mexikó a második helyen áll. Ugyanis: Rio de Janeiro 360 000 lakossal, Mexikó 330 000, Buenos-Ayres 300 000, Santiago Chili) 200 000, Lima (Peru) 100 000 és Monte Video (Uruguay) 100 000.

A mexikói-köztársaság összes lakosai számára nézve is a második helyet foglalja el a spanyol Amerikában, ámbár Argentína, területét tekintve, sokkal nagyobb. Huszonhét állam képezi a Mexikói Egyesült Államok köztársaságot. Ez a 27 állam összesen 1 947 000 négyszög kilométernyi területet foglal el. Ez államok között a legnagyobb Chihuahua, 231 267 négyzet kilométerrel, a legkisebbik pedig Flaxkala, 3902 négyzet kilométerrel. A legnagyobb államban van aránylag a legkevesebb lakos, mert Chihuahuában minden négyzet kilométerre csak egy lakos jut, míg a legkisebben van a legtöbb, ugyanis 35 lakos minden négyzet-kilométerre.

Van ugyan az országban egynehány szép város, de a fővárosnak még árnyéka sem lehet egyik sem, semmi tekintetben.

Mexikó igazán szép város. Nagy, egyenes utcái, szép sétaterei, kertjei, épületei, és az a leírhatatlan nagy forgalom, szóval minden hozzájárul, hogy világváros legyen. Nincs a világon város, a melyben aránylag annyi kocsi volna, mint Mexikóban, sem pedig, ahol az év minden szakában annyi szép virágot lehetne kapni, mint itt; azért is nevezik ŤCiudad de los floresť-nek, a

(Cuaatitlau,) Virágok városának.

Ez a nagyváros mindenben bővelkedik, kivéve a szállodákat. Van ugyan elég számmal ez is, de tűrhető alig három-négy. Egy éjszakát végre akárhol is eltölt az utas; és így tettem én is.

Másnap korán reggel ismét a vasútra megyek; félhétkor indul a veracruzi vonat; — az indóházat elhagyván, egy pár pere múlva egy kis falun megy keresztül. Ez Villa de Guadelupe, a mexikói Mária-Eadna. Tovább robogunk, s jobb oldalon terül el a nagy Texcoco tava, a mexikói fennsík, az aztékok eme tengere ; a főváros feje felett függő Damokles-kard. E nagy fennsíkon ugyanis három nagy tó van. A Texcoco, a Zumpangó és a Chalco (mondd: Csalko.) E tavak közt fekszik Mexikó városa, mint egy medencében. Hajdan mindez a terület víz alatt volt. Mexikó városát alapítói a tóra építették. A víz lassacskán visszahúzódott, részint természetes úton, részint emberi munka által; de a város még ma sem egészen biztos e nagy tavak vizétől. A kormány már milliomokat költött és költ még ma is lecsapolására. Most egy angol társaság dolgozik e nagy művön.

Esős időben, egy pár órai eső után, Mexikóban ladikázni lehet az utcákon. Különösen a múlt évben volt megijedve a főváros népe, mert fél méternél magasabban állott a víz az egész városban, s lehetetlen volt azt levezetni. Az utolsó nagy áradás ugyanott a múlt század végén volt, és akkor a víz két egész esztendeig maradt a városban.

Még nem hagytuk el a Texcocót, s már elérjük a Znmpango tavát; ez nem olyan nagy. Most érünk egy újonnan képződött tóhoz, mely csak a múlt évben született eme fennsíkon, az esők vizétől. De ez valóságos tünemény. Még ma is körülbelül két méter mély, s különössége abban áll, hogy oly hullámokat csap, mintha tenger, vagy folyó víz volna. Ez a tünemény a tónak egész felületén, mely körülbelül két mértföldnyi, látható.

Egy néhány kisebb stációt elhagyva, elérünk egy kis falu felé. Neve ŤApamť. Ezen a környéken terem a legjobb nemű kaktusz, és innét szerzik a legjobb kaktusz-tejet, azaz a Ťpulqueť-t. Elhagyván ezt a falut is, jobb kézről felmerül a határon két nagy hegy. Egyik a Popocatepetl, a másik az Ixtacinhatl. A forró égöv napsugarainál a hegy hóval fedett.

A Popocatepetl (a mexikói nyelvben annyit jelent: havas hegy) Mexikó legmagasabb hegye, 5427 méter magasságra nyúlik, a tenger szintje fölött. A másik, Ixtacinhatl, (mexikói nyelven annyit jelent: Ťfehér nőť) 5900 méter magas.

Eme két ős vulkán innét kezdve elkísér utunkon,hol elbújva, hol újra felmerülve a láthatáron.

Nemsokára a baloldali határon egy harmadik nagy hegy tűnik fel, ez a Citlaltepetl (mexikói nyelven annyit jelent, mint: Orizabai csúcsť), mert épen Orizaba nevű városka környékén van, 5295 méter magasságra nyúlva a tenger színe fölé.

Különös érzés fogott el, mikor eme hóval fedett vén hegyet ismét megláttam. Ez az első pont, a melyet a Vera-Cruzba jövő utas a tengereken meglát, 30 mérföldre a part előtt. Először csak egy kis fehér pont a tenger szélén, s csali későbben vesz föl hegy-alakot

Fel- és eltűnik a három nagy hegy, a vonat robog tovább; 11 óra felé Apizaco nevű állomáshoz érünk, ott vonatot váltunk, amely egy félóra múlva elhagyja a veracruzi utat. Zöldellő hegyeken, festői völgyeken keresztül robog tovább, s délután egy óra felé utunk végére, Puebla városába érkezik.

*

Puebla városnak 75 ezer lakosa van s Mexikó köztársaságnak talán legvonzóbb és legcsinosabb városa. Feltűnő a tisztaság, amely itt uralkodik. Szép egyenes utcák, s nagyobbrészt egyemeletes, régi spanyol modorú házak. Feltűnően sok templom van itt, s a sok templommal természetesen sok pap. Ebben az országban majdnem minden városnak van mellékneve, így ennek elnevezése „Az angyaloké” (Puebla de los Angelos).

Magában a városban, de még inkább annak környékén, számtalan gyár van. A város közelében található ama gyönyörű kő, melyet pueblai márványnak (tlaxcaltéki nyelven Ťteoealiť) neveznek, amelyből asztalokat, szobrokat, és mindenféle művészi faragványokat készítenek, melyek fölötte szépek, mert eme kő majdnem átlátszó, és néha szinte üvegnek látszik.

Puebla az ország egyik legrégibb városa, történelmileg is nevezetes. Itt verték meg a mexikóiak Zaragosa vezénylete alatt az egyesült francia hadsereget 1862-ben, s azóta a várost ŤPuebla de Zargossa ť-nak nevezik. Közoktatási, kereskedelmi tekintetben a főváros után az első helyet foglalja el, jövőben pedig még jobb kilátásai vannak, mert a mostani vasúthoz még három vonalat építenek, amelyek által a délibb államokkal is szorosabb összeköttetésbe jutnak.

Levertem magamról az úti port, ebédre elköltöttem egy jó mexikói paprikás pulykát (Mole), és neki eredtem a sétának. Épen vasárnap volt: hová menjünk? kérdezik barátaim. Hát a hova a legtöbb nép tódul. Ma vasárnap van, hát menjünk a bikaviadalra.

Borzasztó nagy kerek épület az, hol ezeket tartják, a szabad ég alatt, egy kerek cirkusz, garádicsokkal, ahol a nép, a nézőközönség ül. Tizenegy ezer ember fér oda be. (A részletes leírást mellőzöm, miután az több helyen s megtalálható. Legrészletesebb: Hemingway: Halál délután. G.

Nem szükséges mondani, hogy sok vér folyik itten, néha embervér is. Az efféle játék nem a civilizáció idejébe való. De a spanyol eredetű népeknek a bikaviadal a legnagyobb élvezetük. A szegény ember vasárnap képes elzálogosítani egyetlen takaróját (amit itt köpenyeg helyett viselnek, neve: jorongo), csakhogy a bikaviadalra elmehessen.

Eljött az est, s rövid séta után korán lefeküdtem, hogy másnap korán fölkelhessek. Mert reggel öt órakor lest a nagy templomban a nagy esküvő, amelyre voltaképen idejöttem.

Még sötét van ily korán, de a nagy templom előtt, daczára a kivételes órának, már meglehetős néptömeg sürgölődik, csak kíváncsiságból, hogy láthassa a noviáťt (menyasszonyt). Meg is érkezik a kocsik sora, bevonul a menyasszony jövendő férjével, és én is, mint vendég, helyet foglalok az első székeken.

Elkezdődik a ceremónia. Ott áll a jövendő pár, előttük a pap, sokat kérdez is, mond is nekik, hogy mit, bizony nem tudom, ámbár már magam is úgy jártam, de mikor velem végezte a szent házasság ceremóniáját az itteni (leoni) pap, hát mindenfelé röpültek gondolataim, hallottam, hogy a világ zúg körülöttem, csak azt nem hallottam, amit a pap mondott.

Véget érvén az esketés, jön a szent mise, s elkezdődik a zene. Ami nekünk itt különösen feltűnik, az, hogy itt a templomokba nem zenélnek ájtatos templomi darabokat, hanem akármiféle tánczenét. Igen ritka eset, hogy az ember itt a templomokban egyházi zenét halljon. Így eme hosszú szent mise alkalmával is mindenféle operadarabokat és keringőket muzsikáltak.

Az, aki e zenét ily alkalommal, mint vendég, hallgatja, mindenesetre profánnak veszi minden hangját. De mily érzést kelt ez a zene abban az emberben, aki az oltár előtt térdel, ós mindenkorra magára veszi a házasság szent kötelékét, s aki azon percekben az életnek talán legfontosabb lépcsőjén térdel.

Mikor az én esküvőm volt Leonban, a garnizonban levő lovas regiment zenekarnagya abban a tiszteletben részesített, hogy menyegzőm alkalmával az egész zenekarát (42 ember) a templomba hozta, hogy ott muzsikáljanak. Az első darab, amit játszottak, — ki hinné? — a Kossuth induló volt! Azután játszottak egy csárdást. De nem magyar csárdás volt ez, hanem mexikói (vagy inkább spanyol) tánc, amelyet Danzať név alatt ismernek. De eme tánc neve is ŤEmlék Magyarországról (Eecuerdos de Hungria). Ha nem is magyar tánc, de mégis volt benne valami magyar.

Az utolsó, amit többek közt muzsikáltak, egy potpourri volt Rigolettóból. No, ez már csakugyan nem idevaló volt. Azt a nótát hallgatni: La donna mobile — Az asszony ingatag, mikor az ember házasodik!

Hogy visszatérjek ahhoz, amit elkezdtem, ezen alkalommal is ájtatosan meghallgattam az egész Ťprogramť-ot, az utolsó ŤIte missáig. A mise után valamennyien az új házasok szülői házához mentünk, s ott reggeliztünk csokoládét, de oly finomat, a milyent csak Montézuma ivott a maga idejében. A reggeli után ismét az egész társaság kocsikra ült, és kimentünk az új házaspár birtokára (hazienda) a vasút közelében.

Délben következett a nagy ebéd. De nem francia Menüvel, hanem csupa nemzeti (azaz mexikói) eledelekkel és italokkal. Ebéd előtt felhajt az ember egy pár pohárka Ťmezcálť-t. Az ebéd pedig állt a következőkből: Első étele volt: rizskása-leves Uaca-molé; ez utóbbi gyümölcsből készül, melynek neve Aquacuate, (a franciák Ťbeurre vegétalť-nak hívják). A gyümölcs zöldes húsa olyan finom és lágy, mint a vaj, sóval, paprikával és ecettel igen jó ízű saláta-féle étek. E leves után egy nagy tál került az asztalra, apróra vágott disznóhússal, erős paprikás mártással, hasonlít a magyar gulyás-húshoz, csakhogy sokkal csípősebb.

Ezután jönnek a tojások, szintén vastag paprikás mártással, ezt itt Ťparasztos tojásť-nak (huecos al ranchero) nevezik. Ezután következik a ŤHuachinangoť a mexikói tenger legfinomabb hala (talán az egész világé is, mert kitűnő izéhez hozzá kell tenni ama különösségét, hogy az egész halban nincsen egy szálka sem), melyet itt roston sütnek meg, és oly jó, hogy még a legnagyobb ínyenc is el volna tőle ragadtatva.

A huachinango után jön egy egész kis kecske, megsütve. Ezt úgy sütik, hogy a földbe egy nagy lyukat ásnak, s abba tüzet tesznek; mikor ez a tűz leégett, annak a helyébe teszik a megtisztított kis kecskegödölyét, és a lyukat betakarják szintén égő szénnel, egy vagy másfél óra múlva kiveszik onnét készen, s kitűnő falat lesz belőle. Ezt nevezik ŤChivo en barbacoať-nak. A barbacoa után jön a fődolog! A paprikás pulyka! Ez a valódi mexikói nemzeti eledel, s a menyegzői ebéd főfogása. Nincs lakodalom pulyka nélkül, s onnét is ered a mondás, hogy itt nem azt szokták kérdezni, hogy: Ťmikor lesz az esküvő?, hanem hogy; Ťmikor eszünk pulykacombot?ť

Kitűnő eledel is ez a paprikás pulyka (neve itt: ŤMole de guajolote). Annyi mindenfélét belekevernek, — még kakaót is, — hogy sohase tudtam a módját eltanulni. De ha valami kíváncsi menyecske tudni akarja, megkérdezem itt egy komámasszonyomat.

Záradékul jön még mindenféle édesség, nagyobbrészt gyümölcsökből készítve. Az édességek után a kávé, mely itten a saját honában van.

Ebéd után következik a tánc. Egy-két polkát táncolnak, de mégis jobban szeretik az indulót.

* * *

Jegyzetek

1 J. F. Ddiila, zongora után rendezte el zenekara számára. Később bejárta zenekarával az észak-amerikai nagyobb városok egy részét. Nagyhírű karmester volt.

2 Utolsó bennszülött császára Mexikónak.

3 Hazienda = nagybirtok; rancho = kicsiny birtok.

4 Kaktuszból szűrt pálinka, fehér mint a víz, meglehetős jó ízű, és egészséges.

5 Az utolsó tál étel a paszuly. E nélkül nincs mexikói ebéd, ennek soha sem szabad kimaradni. A szegényeknek egyetlen étele a paszuly paprikával.

ŤIanzá”: ez spanyol, vagy inkább kubai tánc, melyet legjobban Havannában táncolnak. Körülbelül úgy járják, mint a magyar lassút, vagy még lassabban. Ez igazán a szerelmesek tánca, mert mialatt az ember alig mozgatja a derekát, és majdnem egy helyen áll, azalatt szépen lehet beszélgetni kinek-kinek a párjával. Ami frissebb, az az igazi mexikói tánc, mely még az indiánoktól ered, neve Ťjarabeť. Két-két pár járja rendesen, a többi nézi a különféle fantasztikus figurát, amit a két táncoló bemutat. Lépése eleinte hasonlít az oláh Ťhoráť-hoz, és rendesen toborzó-félével végződik, amelyet csak a parasztok tudnak igazán jól táncolni. A muzsika 2—3 hegedűből, egy furulyából, és 4—5 kisebb nagyobb gitárféle instrumentumból áll.

* * *

Jött az alkonyat, és jött a vonat! Minden ember vasútra szállt, csak az új házaspár maradt a birtokon. ŤFelicidades!ť (Sok szerencsét!) — volt a köszöntés, — mellyel az új házaspártól elváltunk.

Talán meg is unja olvasóm a sok furcsa szokás leírását. De hát régi közmondás, hogy valahány ház, annyi szokás. A világ mindenütt világ, csakhogy itt pénteknek nevezik azt, a mi ott vasárnap. A közmondásoknak fele rendesen az igazság. ŤUbi bene, ibi patriať (Ahol jó. ott a hazám), mondja egy diák közmondás, de én azt tartom, hogy sokkal igazabb ennél a magyar közmondás, mely szerint: ŤMindenütt jó, de legjobb otthoni). Otthon: a mi szeretett magyar hazánkban.

-er AZ AGYONRAGALMAZOTT ORSZÁG. (Mexikó) 1911. 13. 246.

Néhány hét óta fölöttébb sokat beszélnek és írnak Mexikóról, a világ egyik legnagyobb területű államáról, amelyben — hír szerint — veszedelmes és véres forradalom pusztít közel fél esztendő óta. A külföldön, Franciaországban, Angliában és még Németországban is kitűnően ismerik a Mexikóval és az állítólagos forradalommal kapcsolatos igazságot. Nálunk, Magyarországon azonban a leglehetetlenebb föltevések vannak elterjedve a gyönyörű és roppantul gazdag amerikai államszövetséget illetően. A mi számunkra még valósággal föl kell fedezni az igazi, meg nem rontott hirű Mexikót.

Mindenekelőtt tudni kell, hogy ezt az államot, amely terjedelmére nézve ötszöröse Magyarországnak, tökéletesen művelt és rohamosan fejlődő nemzet lakja. Tagadhatatlan, hogy a mexikói nép indián származású, sőt többé-kevósbbé még ma is tiszta indián faj. Ám szemközt az északamerikai, vagy a pata-góniai rézbőrűekkel, Mexikó indiánjai teljességgel czivilizált, jóérzésű és minden nemes iránt fogékony lelkű emberek. Természetes, hogy a ki csak a diákok számára készült fantasztikus elbeszélésekből ismeri az indiánokat, az nem is tudja elképzelni őket skalpoló-kés, gyilkos tomahawk és bűzös békepipa nélkül. Ez pedig mérhetetlen tévedés, mert noha vannak még ma is félvad indiánok, mint például az apache-törzs tagjai, vagy Argentína északnyugati vidékein néhány harczos kaczikának az alattvalói — de a nagy, az óriási többsége az indián fajnak kitűnő emberanyag, a mely szomjazik a tudásra, barátja a békességnek és ámbár mi nem tudunk róla, a művészetek terén is rendkívüli tehetségnek adja jelét. Volt Mexikónak egy szobrásza, a tiszta indián vérű Norena, a kinek egyik művét a világ remekei közé sorolják. Ez a nagyarányú szobor az aztékok utolsó császárját, Cuauhtemoc-ot ábrázolja, abban a pillanatban, a mikor dárdáját — a csata hevében — elhajítja.

Cortez Ferdinánd, a ki spanyol hordáival Mexikó földjén körülbelül ugyanazt a szerepet játszotta, mint a tatárok Magyarországon, a mikor először kalandozta be Montezuma birodalmát, az elragadtatás hangján írt a saját hazájába arról a csodaföldről, a hol a különböző szerszámokat, még a templomok kupoláit is bronz helyett tiszta aranyból készítették. A mikor Cortez magába a fővárosba is bevonult, szinte költői nyelven irta meg impresz-szióit Spanyolországba.

ŤA templomok között van egy — irta — a melynek érdekességót ós nagyszerűségét az emberi toll ecsetelni képtelen. Ez a templom akkora, hogy benne ötszáz lakos számára egész nagy falut lehetne építeni. Negyven magas tornya van és a legmagasabb közöttük meghaladja Sevilla legnagyobb tornyának a magasságát.

Kissé sajátságos, hogy ezek után Cortez mégis földig rombolta Mexikó városát. Érthető azonban, mert a vad conquistadorok mindenütt csak a csábító sárga erezet keresték és mert aranyat valóban még az indiánok házainak a falában is találtak.

Mexikó népeiről még ma is az a hir, hogy vadak és veszedelmesek, holott ennek éppen az ellenkezője igaz. Az egész valójában csak egy kellemetlen legenda, amelynek volt ugyan alapja az ó-korban, talán még öt-hatszáz évvel ezelőtt is, de ma már éppen a fordítottja igaz. Mexikó őslakói között az azték indiánoké volt a vezetőszerep és természetes, hogy az ő szokásaikat és erkölcseiket az egész országra nézve jellegzeteseknek hitték a spanyol hódítók. Ez azonban hamis megítélés volt. Mert az azték törzsön kívül még számos egyéb indián faj élt Mexikóban, így a még ősibb zapoték, továbbá a misték törzs, a mely hasonlíthatatlanul szelídebb volt az azték nemzetségnél. A mi érthető is. Épen azért ragadta magához az azték törzs az egész birodalom hegemóniáját, mert vadabb, harcziasabb volt a többinél.

És az aztékok — valóban — ma már meg sem érthető, irtózatos szokásoknak hódoltak. Azt hitték például, hogy a ki élő embernek a kiszakított szivéből eszik, az bátrabb és erősebb lesz és ugyancsak ilyen vergődő szivet óhajtottak mindennapi áldozatul az aztékok istenei is. A legtelhetetlenebb a hadisten, a hírhedt Huitzilipochtli volt, a kinek némely évben száz- és százezer élő embert áldoztak e rémséges vallás papjai. Az nem enyhítő, csak épen magyarázó momentum, hogy ennek a véres áldozatnak a ezéljára mindig a fogságba jutott ellenfeleiket használták föl az aztékok.

Most már mindez csak egy régi, rossz álom — a milyen Európában a keresztény inkviziczió, a boszorkányégetés, vagy még régebben a római Circus Maximus vérengző mulatságai voltak. Mexikó mai indiánjai ép oly czivilizált emberek, mint akár a magyarok, francziák. Sőt, még azokat a külső jeleket is észrevenni rajtuk, a mely jelek az ősi kultúrájú népeken láthatók. A nők kistermetüek, a férfiak pedig kissé fáradtak, egyáltalában nem izmosak, a dekadencziának ugyanazok a nyomai mutatkoznak rajtuk, mint például a fran-czia és az olasz férfiakon.

*

Annak a forrongásnak, a mely most Mexikó északi részének a nyugalmát megzavarta, semmi különösebb jelentősége nincsen. Ott északon van Mexikó és Texasz határvonala, a hol igen könnyű a lázadóknak bújócskát játszaniok a rendes mexikói katonasággal. Ha egy ilyen kis portyázó csapatnak erősen a nyomába lép az üldöző sereg, nem ereszkedik harczba, hanem egyszerűen átszökik a határon. Akkor már az United States területén vannak a fölkelők, a hová mexikói katonaságnak tilos bevonulniuk. Ezt a eselt addig alkalmazták a forrongok, mígnem Mexikó kormánya megunta a dolgot és fölkérte az Egyesült-Államok elnökét, hogy akadályozza meg a mexikói elégedetlenkedőknek a texaszi határon való örökös átszökdösését. Ezért küldötte Taft elnök a mexikói határra az amerikai katonaságot, hogy hogy a nemzetközi jog értelmében megóvja az Unió semlegességét.

POSTA

Sámi Lajos: Hogy utaznak Oroszországban? 1874. 9. 136.

E kérdésre azok az utazók és hírlaptudósítók, kik az utóbbi ünnepélyek alkalmával Sz.-Pétervár és Moszkva környékén nagyobb kirándulásokat tettek, érdekes feleletet adnak. Az utóbbi 10—12 év alatt az orosz birodalomban oly buzgósággal kezdték meg és folytatták a vasútépítést, hogy ma már több mint 2000 német mértföld hosszú vasút van forgalomban. A legtöbb vaspályán a szolgálat kitűnő, s például Sz.-Pétervár és Moszkva közt az utazók kényelméről is elég jól van gondoskodva, és a viteldíjak sehol sem túlságosak. Igaz, hogy az angol és amerikai vaspályák majdnem őrült gyorsaságáról itt le kell az utazónak mondania, de hisz az még nem nagy baj volna, mert sokkal kevesebb életveszéllyel jár; de az a berendezés,melynél fogva majd minden állomáson 10—20 percig, néha órákig kell a vonat elindulására várakozni, kissé mégis unalmas. De hiába! az orosz, ahol csak lehet, szívesen bekap egy csésze teát útközben.

Gyakran megtörténik, hogy egy muzsik (paraszt), aki a reggeli 10 órakor induló vonaton akar utazni, még azelőtt való délután beállít az indóházba és a hosszas várakozás nem hozza ki őt sodrából, mert jól tudja, hogy még így is jóval hamarább és kényelmesebben érkezik céljához, mintha egy kibitkán*

*Oroszországban használatos közlekedési eszköz, melyet gyékénytető véd némileg az időjárás ellen, míg a telega nyitott szekér fedő nélkül. Mindkettőbe rendesen három lovat fognak, a középsőt járomba (trojka) vagy tarantászon kellene utaznia

.

A roppant terjedelmű orosz alföldön az országutak még igen kezdetleges állapotban vannak és a csinált utak még mindig a legnagyobb ritkaságok közé tartoznak. Épen ezért a közép- és dél oroszországi kormányzóságokban az utazás főleg a tavaszi és őszi hónapokban szörnyű kellemetlen és kényelmetlen. Az úgynevezett országút tele van zökkenőkkel, mocsárokkal és tócsákkal, és a hidak is (ahol egyáltalán ilyenek vannak) nem a legmegbízhatóbbak. A tarantász (az utazó-kocáik legátalánosabban elterjedt faja) a gödrös és göröngyös úton majd kirázza a szegény utas lelkét, s ha vigaszul ablakán kitekint, beláthatatlan terjedelmű síkságot s itt-ott változatosság kedvéért legfeljebb sűrű rengetegeket lát.

Az ember valóságos sivatagon érzi magát; csak itt-ott fedezhető fel egy távírda-pózna vagy magános nyírfa. Gondosan tartott kerítésekről, kényelmes házakról még csak szó sem lehet. Az utóbbiak idomtalan faszekrényekhez hasonlítanak, szóval minden dísztelen, unalmas, elhagyatott. Legtöbb vidéken az utak oly iszonyú rosszak, hogy a kocsis csak oldalvást ül a bakon, úgy hogy lábai lelógnak; így legalább a veszélyes helyeken gyorsan kiugorhat.

TARANTÁSZ (Orosz postakocsi.) 1874. 9. 136. középen

Az utazó sohasem tudhatja bizonyosan, hogy mikor érhet céljához; néha egy nap 100, sőt több werst-et

1 verszta = 1066,78 méter.

is hátra hagy, míg más napon alig halad 20 werstre. Hányszor kell segítnie, hogy a tarantászt valamely zökkenőből vagy pocsolyából kivontassák vagy kitaszítsák! De igen sokszor megesik, hogy tarantász, utazó, postakocsis, lovak, levelek, szóval minden ott reked a sárban az országút közepén, míg valamelyik jólelkű muzsik ökrével vagy bivalyával ki nem vontatja őket onnan.

Útközben postaházakat ér az utazó, melyek körülbelül 20 werstre vannak egymástól; itt lovakat váltanak. A fehérre meszelt szobában egy asztal, pár szék, egy hosszú fapad a fal mellett, s néha nagy ritkán egy szamovár (teafőző üstöcske) is található tele forró vízzel, hogy a melegítő italt azonnal el lehessen készíteni.

Az ilyen utazás tehát a lehető legterhesebb és legunalmasabb, de azt meg kell adni, hogy ember és állat biztosan utazhat, minden másféle bajtól. Egy gyermek is beutazhatja egész Oroszországot, anélkül, hogy valami bántódása lenne, és egy idegen, ha tán az ország nyelvében járatlan is, átbarangolhatja az egész roppant terjedelmű birodalmat, anélkül, hogy elmondhatná, hogy csak egyszer is megcsalták vagy kirabolták. S. L.

K—y. A postáról. 1875. 35. 551.

A kis városka csöndes, lakói lepihentek, a pár lámpa, mely a főutcát megvilágítja, ha nincs holdvilág, régen kialudt, s most minden setét, homályba burkolt.

De a csend nem soká tart. A város végén nehéz kocsi csörömpölése hallszik, s egyszerre fölharsan a postalegény sípja, víg, jókedvű dallamát hangoztatva. A piac közepén e zajra mozgás támad; a kapura lámpást akasztanak, egy álmos kocsis lovakat állit a kapuba, s egy úr, a postamester vagy kiadója, csak úgy nagyjában felöltözködve várja a kocsi megérkezését, hogy átvegye a várost és környékét illető csomagot, s átadja azt, mi tovább szól.

A megálló kocsiból egy úr száll ki, poggyászát ott hagyja a postán, maga pedig hazamegy, botorkálva a koromsötét éjben, hogy kipihenje magát, s holnap az egész városka népének előállhasson fővárosi hírekkel, melyek ép oly ujjak, ép oly frissek, mint azok, miket az újságok közölnek, melyeket épp e percben hoznak a postáról.

Bizony, már ma ott vagyunk, hogy alig ismerjük a távolságot. A távírdának, vasútnak és postának köszönhetjük ezt. Mindnyájuk között legelső, legrégibb a postaintézet.

Már a mesés őskor hagyományaiban nyoma van, hogy az egymástól távol levő emberek szükségét érezték annak, hogy nézeteiket, véleményüket, eszméiket egymással közöljék. Erre néha sajátságos utakat, módokat választottak. Egy perzsa helytartó látta, hogy minő célszerű, ha gyorsan értesül mindarról, mi birodalma területén történik.

Ezért birodalma székvárosától az egyes helytartók székhelyeihez vezető úton futárokat helyezett el, kik e hivatalos rendeleteket, parancsokat rendeltetési helyökre juttatták. A postaközlekedésnek ez volt kezdete.

A rómaiak, midőn birodalmuk már Olaszország határain túl terjedt, hadcsapataikkal, a híres légiókkal kőutakat építettek a birodalom különféle részeibe a légiók állomáshelyeire.

Ezek mentében pedig felépítették a római állami posta állomáshelyeit. A római posta ugyanis már nem elégedett meg a gyalogfutárokkal. Egyes üzenetek továbbítására lovas embereket használtak. A hivatalos személyek számára kétfogatú vagy négyes kocsik álltak készen, a poggyászt külön teherkocsival szállították tovább. Szintén ez utóbbiakat vették igénybe, ha arról volt szó, hogy a csapatokat gyorsan egyik helyről a másikra szállítsák. De az egész csak az állami érdekek előmozdítására volt létrehozva. A lovas futároknak súlyos büntetés terhe alatt meg volt tiltva magán emberektől levelet elfogadni.

A római birodalmat megdöntötték, a betóduló nemet, azaz germán néptörzsek a többi fontos intézménnyel együtt a posta működésének is véget vetett.

A középkor kereskedőinek köszönhetjük, hogy újból fölállítottak egy oly intézetet, mely a postához hasonlít. Ugyanis egymás közt megegyeztek, s ahelyett hogy mindenik külön-külön ment volna oda el, hol dolga volt, vagy küldött volna levelével valakit, közösen fogadták föl városuk megbízható embereinek egyikét s ezt küldték el. Ebből fejlődött ki a városi küldöncök intézménye. Ez annyira elterjedt és meggyökeresedett Németországban, hogy még a fejedelmek rendeletei, sőt utóbb a császárok egyenes tilalmai is alig tudták elfojtani.

Mert a fejedelmek tapasztalták, hogy a küldöncöknek, kik tetemes számú segédszemélyzetet, sokba kerülő vonó és igásmarhákat, lovakat tartottak. Ennek dacára tetemes jövedelemre tettek szert a levelek, személyek és poggyász szállítási díjából, mindezt sajátjogúknak mondták ki, mit csak ők gyakorolhatnak.

Rudolf német császár és magyar király Bécsből Prágába már naponkénti postajáratot rendeztetett be, s egyúttal a német birodalom számára is állított egy posta-intézetet. Ennek vezetője és utóbb tulajdonosa a Thurn-Taxis hercegi család lett. Az örökös tartományokra a császár Paar bárót nevezte ki főpostamesternek, míg a Magyarországban levő posták igazgatására a magyar udvari kancellária volt hivatva. De mindez idő alatt a postaintézet egész működése abban összpontosult, hogy meglehetős lassan, a jókora díjért szállított embereket, leveleket és poggyászt egyik helyről a másikra.

Csak a francia forradalom után támadt némi mozgalom e téren, amennyiben e régi, mintegy negyvenhét mázsás kocsik helyett könnyebb és kényelmesebb kocsikat rendeltek az utasok elszállítására. A postamestereket felmentették az adófizetés, katona beszállásolás, dézsma és minden egyéb teher alól. Megengedték, hogy a postamester saját hasznára utasokat szállítson, s végül meghatározták a levelek viteldíját, mely eddig nagyon határozatlan, s a postamesterek szeszélyétől függő volt.

Ezután a reformok egymásután következtek. Angol-ország mintájára behozatott nálunk a levelek ajánlása, mi tetemes jövedelmi forrást nyitott. A vasutakon mozgó-postákat állítottak, melyek az állomásokon feladott leveleket kezelték. Ezután bevezették az olcsóbb 5 krajcáros vitelbért, mi oly nagy forgalmat idézett elő, hogy a posta jövedelmét megtízszerezte. A gyakori sikkasztás és postarablás meggátlására az úgynevezett postautalványokat hozták be, melyekben csak a küldő és a pénz-kapó neve s a pénzösszeg van följegyezve, s melynek fölmutatásakor a postahivatalnál a pénzt kifizetik. A postaállomások napról napra szaporodtak, úgy hogy most már alig ismerjük a távolságot, amennyiben alig küldjük el a levelet, s már itt a válasz, alig nyomják ki a lapot, s már úgy nedvesen a távolabb vidék lakójának kezébe jut, ki épp úgy reggelije mellett olvassa, mint a fővárosi ember.

Móricz Pál: A POSTAMESTER. Elbeszélés. (Részlet)

1911. 11. 208.

A vasutak elterjedésével a postaforgalom is virágzásnak indult és miként a vasutakat, úgy a postát is egész sereg katonásan begyakorolt alkalmazott szolgálja. A vasutasok hatalmas nagy hadseregébe kapcsolódnak be a fürge postások. Mint szétportyázó, puhatolódzó lovasság a nagy seregzömnél, a postások is ilyenfélék a vasutasokhoz hasonlítva.

Hatvan-hetven esztendővel ezelőtt legfeljebb még a huncut német csoda találmányaként emlegették a vasutakat. Az már ugyan világjárt magyar volt, aki a Budapesttől Ceglédig futó vonalat látta. Évtizedeknek kellett elmúlni, mire a gőzös dübörgését az elszigetelt vidékeken is megismerték, mire a koromfüstös gőzbika süvöltésében a haladás serkentő hangját megszerették. Természetesen akkor még a postaszolgálat is más berendezésű volt. Nemcsak a levél-, nemcsak a csomagszállítás volt a feladata, hanem a vasutak helyett a személyforgalmat is nagy részben a postamesterek postakocsikkal bonyolították le. Országosan nevezetesek voltak a Váradon- át Kolozsvár—Budapest között közlekedő Biasini-féle postakocsik.

A híres cívis városnak, Debrecennek is volt akkor egy nevezetes postamestere. A Hatvan utcában lakott. Nemzetes Kádár uram volt a neve. Ménes számra tartotta a kocsilovat. Bőrös fedelű, bárkányi nagy kocsijába tizenöt-húsz bécsi kereskedő felfért poggyászostól. ŤDelizsánszť-nak nevezték az ilyen alkalmatosságot. Kádár urat meg Ťpostamester"-nek titulálták…

A szabadságharc után, Kádár uram posta-mesterkedése idején sem fogyatkozott még el a debreceni sár. Némelykor nyolc-tíz erős paripa is majd beleszakadt a kerekes bárka húzásába…

Idézettség

Kégl Sándor

Füreder Balázs Gábor

Címlapjaiból válogatott sorozat

... Vadon Lehel:

Vasárnapi Újság - Kégl Sándor (1862 -1920)

Füreder Balázs Gábor

Utazásom Persiába 37. évf. 35. sz. (1890.08.31.), 36. sz. (1890.09.07.), 37. sz. (1890.09.14.), 39. sz. (1890.09.28.)
Egy telem a persa fővárosban 38. évf. 16. sz. (1891.04.19.), 17. sz. (1891.04.26), 18. sz. (1891.05.03)

* * *

deske.hu/iras/berszangabor-honlap/a-human/05-hum/h12-18.htm

A sorozat első fejezetéhez kapcsolok egy, nem szorosan ide tatozó összeállítást: A Vasárnapi Újság idézettsége c. fejezetet. ... A Vasárnapi Újság előbb közölte Kassákot, mint a Nyugat. ...... Egyetemi doktori (PhD) értekezés tézisei Füreder Balázs Gábor A..://ganymedes.lib.unideb.hu:8080/dea/bitstream/2437/891

* * *

A Vasárnapi Újság idézettsége. Disszertációk. Irodalomtudományi Közlemények. Könyv, sajtó. Bevezetés. Ez a fejezet a Vasárnapi Újság címlapjaiból válogatott sorozat folytatása. A már válogatott. évfolyamokból is vettem fel címlapokat. Belső kép is bekerült a gyűjteménybe. A címlap-szövegek között rövid, színes írások

* * *

Serepel benne klasszikus útleírás, útinapló és misszilis levél- ... Vadon Lehel: Az amerikai irodalom és irodalomtudomány bibliográfiája Magyarország; Vasárnapi Ujság,. 1859–68. Lenkei Lajos: Észak amerikai megfigyelések

*

Vincze Miklós Szazhatvan-evvel-ezelott-a-magyar-ujsagiras-is-sokkal-viccesebb-volt.

Az első számok kisszíneseiből válogattunk ki egy csokorra valót, melyek képesek átadni a kor hangulatát, különös humorát és a világ magyarok számára legfontosabb híreit. google

*

VASÁRNAPI ÚJSÁG ANTIK FOLYÓIRAT BEKÖTVE 6 KÖTET 1881-1907. Állapot: használt. Termék helye: II. kerület. Kereskedői fiók. Még 2 napig érhető el. 8 000 Ft. eddigi licitek száma: 9. nincs minimál

.