MADAGASZKÁR ŐSLAKÓK

h14–78. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók.

2018. 01. 27. – 02. 07.

Tartalom

MADAGASZKÁR

MADAGASZKÁR 1882. 51. 81

ANTANANARIVO, MADAGASZKÁR FŐVÁROSA. 1883. 1. 9..

MADAGASZKÁRRÓL. 1883. 47. 782.

MADAGASZKÁRRÓL. 1895. 46. 762.

KOLUMBUSZ KRISTÓF ÉS AMERIKA

KOLUMBUSZ KRISTÓF. 1892. 33. 561.

Cayenne

Cayenne, a franczia száműzöttek telepe. 1878. 15. 238.

DREYFUS RABOSKODÁSÁNAK HELYE (Cayenne) 1897. 48. 810.

GUATEMALA.1890. 36. 582.

ŐSLAKÓK

Sámi Lajos:Az indián háború Észak-Amerikában. 1867. 576.

Sámi Lajos Amerika őslakói 1870. 203..

A SIOUX-ÍNDÍÁNOK HÁBORÚJÁBÓL.1891. 7. 112.

Báró Babarczyné Jósa Jolán. VADEMBEREK. Délamerikai indiáusok között. 1911. 2. 32

AMERIKÁBÓL ÍRT MAGYAR LEVELEK

László Károly levelel Amerikából. (A Vasárnapi Újság számára.) 1859. 258.

V. •) (1859. 294.) Chinameca (Mexiko), április 30-án.

Chinameca (Mexico), május 31-én 1859.V.U.: 343.

VI: (Mexico), május 31-én 1859. (VU 1859. 354.)

V.U. 1859. 258.

VII. A Tehuantepeki kirándulás folytatása s vége' *).

IRLAND FÜGGETLENSÉGE A MÚLT SZÁZAD VÉGÉN. 1886. 11. 174.

ÁZSIA, AUSZTRÁLIA

Burke szerencsétlen utazása Ausztráliában. II. III. 1862. 147.

( Burke két levele nem található. G.)

A LEGÚJABB BONYODALMAK SZINHELYE. (Afganisztán) 1885. 205

K.T.K (Könyves Tóth Kálmán): JELLEMKÉP AFGHANISZTÁNBÓL 1885. 226.

HADVEZÉREK

MAC-MAHON TÁBORNAGY. (1808—1893).1893. 43. 725.

Vajda János: A franczia hadtest-vezérek.1870. 35. 437.

FÜGGELÉK

SZÁDECZKY GYULA: ANGOL KÖNYV MAGYARORSZÁGRÓL 1893. 93.

A VASUTAK GYORSASÁGA AMERIKÁBAN. 1894. 30.495.

KAZINCZY LEVELEINEK KIADÁSA

Bevezetés

MADAGASZKÁR a következő nagyobb témakör. Köztudott, hogy a szigetnek magyar vonatkozása is van. Cayenne-en, a franczia száműzöttek telepén Dreyfus raboskodott, ártatlanul. Amerika őslakóiról gyűjtöttem néhány írást. Amerikából küldött magyar levelekből a h14-74 és -75 fejezetekben (1859. 6; 102.) olvashattunk. További leveleket közlünk a bőséges anyagból. Bourbaki-ról szóló versikét egyelőre eredeti szöveggel közlöm. Mac Mahon tábornagynak az apropója: Párizsban a róla elnevezett szállóban laktam.

Báró Babarczyné Jósa Jolán. VADEMBEREK c. írása szomorú képet fest az indiánok sorsáról. Szabadi Pál szószátyár levele türelmet igényel.

A Függelékben Kazinczy leveleinek kiadásáról olvashatunk.

Magyar prózát írók

MADAGASZKÁR

MADAGASZKÁR 1882. 51. 810.

Afrika keleti partja mellett fekszik egy nagy, csaknem szárazföldnek tekinthető sziget, Madagaszkár. Minket magyarokat közelről érdekel e sziget, hiszen ama kevés magyarok egyike, kik idegen helyeken fejedelmi rangra tettek szert, gróf Benyovszky Móricz, e szigeten uralkodott s itt fejezte be kalandos életét. Mind a mellett mi magyarok igen keveset beszéltünk mindeddig e szigetről s jelenleg is csak ama politikai konfliktus hozta ismét szőnyegre, mely a jelentékeny sziget birtoklása fölött a francziák és angolok között kitört.

Madagaszkár a földgömb nagyobb szigetei közé tartozik, területe körülbelül oly nagy, mint az osztrák-magyar monarchiáé s közepén hatalmas nagy hegység vonul át, melynek egy részében még most is működő vagy legalább nemrég kihalt vulkánok vannak. Termékeny és népes része a nyugoti oldalon van, hol hatalmas folyók is léteznek, de partvidéke átalában igen buja növényzetű s hegyeiben tömérdek ásvány található.

Sokan vannak a földrajzírók között, kik e nagy szigetet külön önálló világrésznek tartják. Növény- és állatvilágából igyekeznek bebizonyítani, hogy az igen közel fekvő Afrikával semminemű összeköttetésben sincs, s közelebbi rokonsága van az indiai oczeánban fekvő nagy szigetekkel, s különösen Ceylonnal. A hajdankor regéiben kiváló szerepet játszó eltűnt világrészek egyik legjelentékenyebbikét találták meg a geológok az egymástól oly nagy távolságra eső szigetek összehasonlítása által, kimutatni igyekezvén, hogy e szigetek egy eltűnt világrész romjai, mely egykor talán az ősember bölcsője is lehetett. Már nevet is adtak ez elpusztult világnak, az e szigeteken nagyon elterjedt félmajmokról Lemuriának nevezve azt.

Sajátságos világ is van e nagy szigeten. Alig egy pár órai távolságra a nagy afrikai szárazföldtől, egészen új világot találunk itt, másutt nem észlelt rendkívüli növényekkel és állatokkal.

A legérdekesebb jelenségek közé tartozik az utazók fája (Ravenala, Uránia speciosa), magas pizang, kétsoros s legyező-alakban szétterülő lombjával. Levelének ágai alul megmélyedve az esővizet összegyűjtik s így a megszomjazott utazónak valódi üditő forrást nyújtanak. Érdekes továbbá egy fákon lakó kosborvirág (Angrse- cum sesquipedale), melynek sarkantyúi kétszer oly nagyok, mint maguk a virágok, s néha fél méter hosszuk, avagy a rostélyvirág (Onoiranda fenestralis), mely vizi virágnak hosszas levelei valóságos rostélyhálózatot képeznek. Legnevezetesebb azonban, hogy az afrikai tájkép kiegészítő részét képező pálmák itt már csekély számmal fordulnak elő, s helyette, mint Indiában, a harasztok és bokrok légiója borítja el a földet.

Sokkal hamarább észrevették a dolog természete szerint azt a nagy különbséget, mely Madagaszkár s a szomszéd szárazföld állatvilága közt létezik. Nemcsak az oroszlán s elefánt, az orrszarvú és zsiraff, de még a majmok, zebrák és antilopok is hiányzanak e nagy szigeten, s helyettük egészen más fajok fordulnak elő, köztük sajátságos kísérteties alakú állatok, melyek látásától maguk a belföldiek is megrémülnek.

Madárvilága oly sajátságos s oly eltérő másoktól, hogy a természetvizsgálók e helyet még most is a legkevésbé ismertek közé sorolják. Talán itt lakott a világ legnagyobb madara, az Aepyornis maximus. Még ma is találnak egy-egy tojását s ez 150-szer oly nagy, mint a tyúktojás s 6-szor oly nagy, mint a struccmadáré. De nagy a különbség még az apróbb állatokban is. Afrika kígyóit s rovarait hiába keresnők itt, de helyettök sok oly állatot találunk, melyek csak Ázsiában fordulnak elő. A szigeten az emberi lakók nem négerek,

mint az afrikaiak; s ha osztályozni kellene; őket, inkább a malájokhoz számithatnók. Némelyeknek közülük még arcmetszése, szeme, haja is maláji. Három főtörzset szoktak meg;különböztetni: a betszimaszarakákat, a szakalavákat s végül a legtekintélyesebb hovákat. Ez utóbbiak a sziget urai s az ő törzsükből való a jelenlegi királynő is.

A szigetnek nemcsak természeti, de politikai tekintetben is sok önállósága van. A hova-dinasztia, mely már régóta uralkodik, ellensége volt a külföldieknek, mig végre 1868-ban a jelenlegi királynő, Ranavalona jutott trónra. Talán soha sem történt gyökeresebb átalakulás egy nemzet életében, mint itt e királynő trónraléptével. Egyetlen királyi rendeletre az egész országban mindenütt tűzrevetették a bálványképeket, s a kereszténység, vele együtt természetesen a hittéritők s más európaiak uralma kezdődött meg.

Képünkön, melyet most a napirenden levő politikai válság alkalmával közlünk, a czivilizáczió hatása már nagyon meglátszik. Antananarivo főváros, melynek, mintegy 80 000 lakosa van, több tekintetben igen csinos hely, s egyes épületei valóban szépek. A Francziaországba küldött követek, habár nekünk bizony nagy fáradságunkba kerülhetne nevüket megtanulni, anyanyelvükön kivül a franczia és angol nyelvet is jól beszélik s különösen Ravoninahitriniarivo ő exczellencziája, ki hazájában a külügyminiszteri tisztet viseli, állítólag még az európai irodalmi és művészeti világból is tud egyet-mást. Az ő esete különben csak kivétel, mivel a hovák nagyobb része a misszionáriusoknál, kik nagyobbára francziák, a műveltségnek csak elemeit sajátítja el.

Az ország nagy részében a lakók műveletlenek, sőt vadak. Egész nagy területek, hová európai ember alig hatolt még el, a szó szoros értelmében östermészeti állapotban vannak, s a benszülöttek egy része olyan barbár, mint az ausztrál-négerek. Heckel, a művelődés legalsó fokán álló embereket, az ősember prototypjeit itt találta föl.

TANANARIVE, MADAGASZKÁR FŐVÁROSA Miniszterelnök palotája. A katholikus misszió temploma. A királynő palotája.

De mint a növény- és állatvilág sajátságos alakjai már is észrevehetően pusztulni kezdenek, különösen oly helyeken, hol az európaiak tömegesebben tartózkodnak: úgy a régi műveletlen őslakók száma is lassanként, de szemlátomást apad. Madagaszkár szigetének fő érdekessége, az ősidőkből fennmaradt sajátságok, az újvilág s új társadalmi viszonyok terjeszkedése következtében, mindinkább halványodik. Midőn már az európai diplomáczia is oly élénken foglalkozik ez érdekes szigetvilággal, egészen biztosra vehetjük, hogy talán már egy nemzedék leteltével itt is, az eddigitől teljesen eltérő s az európaiakhoz hasonló viszonyok lesznek uralkodók.

ANTANANARIVO, MADAGASZKÁR FŐVÁROSA. 1883. 1. 9..

Mostanában gyakran volt szó politikai lapjainkban Madagaszkár szigetéről, az angolok és francziák közt e jelentékeny sziget birtoklása fölött kitört konfliktus alkalmából. Mi is nemrég közöltünk egy általános áttekintő képet a nagy sziget fővárosáról, Antananarivóról. Gyors fejlődésben van az frikai város.

Antananarivo a sziget fennsíkján igen termékeny vidéken fekszik, Imérina tartományban. Lakosainak száma a százezerét jóval felülhaladja. Modern jellegűvé az utolsó 12 év alatt lett, midőn a régi, szorosan egymás mellé helyezett faházak helyébe téglából készült, s európai jellegű házak jöttek. Régebben a város alakja egészen más volt. Sajátságos alakúak voltak különösen a magas tetők, rajtok a homlokzatnál messze kinyúló keresztezett gerendák, melyek hossza magánházaknál 1—2, a királyi család házainál 4—4,5 méter volt. A város közepét alkotó magas dombon volt a két királyi palota. A nagyobb épület óriási faház volt, három emeletes fedett folyosóval körülvéve; a kisebbik csak két emeletes volt. Ma is megvannak a verandák, de masszív kőépületek, s a palota karcsú saroktornyait angolok által készített korinthusi oszlopok díszítik.

A főváros nagyobb része azonban még mindig falusi jellegű, meglátszik rajta, hogy, mint neve is mutatja (Tha-naanarive = ezer falu), több falu egyesüléséből származott. A házak nagy része mellett ott van a kert; egyes helyeken még látható a sövény-kerités is abból az akáczfajhoz tartozó növényből, melynek tüskéi oly erősek és sürüek, hogy az ily kerítésen legfölebb csak ágyúval lehetne utat csinálni. Fák és bokrok különben a modern jellegű házak mellett is találhatók.

A királynő két palotája előtt kapuörök állanak vagy hevernek. A nagyobb palotában igen csinos kápolna is van. A palota mellett az ágyuüteg-telepet láthatjuk. Mindezekben szóval ki nem magyarázható vegyület látható a régi barbár állapotok, s modern viszonyok között. A franczia és angol misszionáriusok s kereskedők hatását e sziget lakóira átalában mindenütt feltalálhatjuk, s vannak oly épületek is, köztük a franczia misszió szép temploma, melyek Európa bármely fővárosában helyet foglalhatnának.

A madagaszkári nép átalában a müveltségben ujabb időkben nagyon előre haladt. Jellemzésül elég fölemlítenünk, hogy a «Teny Soa» (szórul-szóra: „Jó szavak”) czimü havi folyóiratnak több mint 4000 bennszülött előfizetője van, egy fizikai földrajz már második kiadásban jelent meg, s számos egyházi jellegű folyóirat és lap nagyon elterjedt.

A főváros népe az idegen szokásokkal együtt sokat elsajátított a franczia és angol nyelvből is. Pl. az asztalt latabatra névvel jelölik (francziául la table). a kulcs neve la klé (francziául la clef) stb. Vannak nyelvükben sajátságos hangutánzó kifejezések, így nevetni = héhv: suttogni — mibitsibitsika; kopogni = dondóna, nehezen lélegzeni = efonéfona. Sok név rendkívül hosszú, így a régibb miniszterelnök neve volt: Eainivoninahitriniouy s Banaválona királynő egy mellékneve Eabodonan-drianampoinimerina!

A nép jelleme átalában élénk és vidám. A hordárok, kik Antananarivo és Tamatave kikötő közt igen nehéz úton szállítják a csomagokat, rendesen dalolva s csevegve hordják terheiket s a csónakosok dala messze elhangzik. A nép különben szigorú rendekbe van elkülönítve, a nemességet nyerni vagy adományozni nem is lehet. A királyi család színe a bíborpiros: csak a legelőkelőbb herczegek hordhatnak barnáspiros napernyőt. A királyné tisztelete valóban nagyszerű, még állatait, fegyvereit és szolgáit is tisztelik. Ha valahova kirándulást tesz s onnan visszatér, több ezer kísérője van, s az egész néptömeg gyönyörű virágokkal díszítik magukat.

A gazdag talajú s szerencsés fekvésű ország virágzásnak indul, s valószínű, hogy népe rövid idő múlva egészen müvelt lesz

MADAGASZKÁRRÓL. 1883. 46. 762.

Francziaországnak tengeren túl folyamatban levő hadjárata ismét emlegetés tárgyává tette Afrika legnagyobb szigetét, Madagaszkárt. Azt a hatalmas, 1700 kilométer hosszú s átlag 4—600 kilométer széles szigetet, mely 600 ezer négyzetkilométerre számított területével több mint 50 000 D kilométerrel meghaladja támadója területének a nagyságát. Lakossága csak egy harmadrész annyi, mint Francziaországé, vagyis mintegy 12—13 millió lélek. Vulkáni erők működéséről tanúskodó felszine hegyes-völgyes; felülről nézve olyannak látszik, mintha hullámzajlás közben megkövült tenger volna. A tengerpartok mellékén több a lapály, mint a belföldön, mely általában fennsíkszerűnek mondható. Itt sok a kopár s terméketlen terület. A sziget éghajlatát régebben egészségtelennek tartották főleg az Európából oda költözőkre nézve; de nagy részében egészségesnek és könnyen megszokhatónak bizonyul. Mert kivált a nyugati, vagyis Afrika szárazföldje felé néző partjain sok a mocsáros, láznövelő hely, de a sziget belsejében és keleti része felé már a felszín elég magas fekvése miatt igen egészséges levegőjű vidékek vannak.

A növényzete elég gazdag és változatos. A hegységeket gyönyörű erdőségek borítják, melyekben azonban sok kárt tettek a gyújtogatások. Gyújtogatták maguk a bennszülöttek, kik e barbár módon rizsföldeket kívántak maguknak hódítani. Kiváló fanemek itt a bambusz és a rafia; emez igen fontos kereskedelmi czikk s a sziget egyik nagy jövedelemforrása, mert erdőszámra terem.

A lakosság táplálkozására nézve igen fontos az egész mezőségeket ellepő berber fügefa, meg az erdőszámra tenyésző koral-fa, melynek hosszú, merev levelű ágai olyan szabásúak, mint a korai ágbogai. Ez a nagy mennyiségben tenyésző fa kaucsukot szolgáltat, melyet csak nem régiben fedeztek föl s neveztek el új kaucsuknak. Nagyon érdekes a sziget állatvilága, mely teljesen eltérő az afrikaitól, s különösen annak óriási állatai itt egészen hiányoznak.

A lakosság sokfele törzsű, de többé-kevésbé már meglehetősen vegyült nép, melyben ahova nevű törzs az uralkodó úgy testi, mint értelmi és erkölcsi jelességeinél fogva. A sziget népességének őseredete még homályban van a tudomány előtt; azonban részint a hagyomány meséi, részint a fajjelleg és a nyelvi sajátságok összehasonlítása alapján az látszik legvalószínűbnek, hogy Madagaszkár őslakosai a maláji szigetekről elüldözött menekültek lehettek, vagy legalább ilyen menekültek vére vegyülhetett az eredetibb bennszülőttekével, kik afrikai törzsű feketék voltak. A sárga maláji vér uralkodik a sziget belsejében, Imerina és Beczileo tartományokban; míg a fekete, arabbal és hinduval elegyes törzsek, melyeknek a hajuk többé-kevésbé gyapjas, főleg az északnyugati részeken vannak elterjedve. A különböző vérű és színű fajok általában mindenütt igen sokféleképen keveredtek, s már csak nagyon elmosódó határok állapithatók meg a legnevezetesebb törzsek között, melyek fontosságuk sorrendje szerint a következők: a politikai és társadalmi uralmat birtokló hóvák, továbbá a beczileo, antanozi, antaiszaka, beczimiszmaka, bara és szakalava nevű törzsek. Ezt a sorrendet pedig nem a népvizsgáló tudósok önkénye, hanem e népfajok történeti élete és szereplése állapítja meg. A szigetnek csaknem egy harmada, különösen az Afrika felé eső keleti rész, független vad törzsek tanyája. A többiben a hóvák uralkodnak, kiknek országa a védnökségük alatt álló vidékekkel együtt egy egységes államnak mondható, melyen egy korlátlan hatalmú fejedelem uralkodik.

Uralkodási elv, hogy az uralkodó szabadon rendelkezik alattvalóinak életével és javaival; de ezt a gyakorlat ma már többféleképpen mérsékli, vagy épen korlátozza. Félszázadnál régebb idő óta rendesen nő ül a trónon királynő czímmel; a tényleges hatalom azonban az első miniszter kezében van, ki törvényes férje a királynőnek. A legutolsó miniszterelnök már több évtizede kormányozza az országot, és három királynő volt egymásután felesége, bár különösen az utolsó csaknem unokája lehetett volna. A királynő igen tisztelt megszemélyesítője a királyi hatalomnak. Minden kormányzati cselekmény az ő nevében intéztetik, de személyesen semmi közügyben nem intézkedhet.

Mintegy 20 év óta új törvények jöttek létre. A miniszterek felsőbbsége alatt egész nagy hivatalnoki testület állíttatott föl, de az európai intézmények ez ügyetlen utánzatának máig sincs elég foganatja. A hivatalnokoknak semmi tekintélyük, a törvénykönyv nem alkalmaztatik; a hatóságok mind máig a régi szokásjog alapján ítélnek.

A kikötőkben szedett vámok és néhány csekély értékű illeték kivételével semmiféle adó nem súlyosodik a madagaszkáriakra. A közigazgatás szervezete a lehető legkezdetlegesebb. Nemrégiben, mikor a francziák támadó föllépése már közelebbről fenyegette a szigetországot, bizonyos piaszter-adót vetettek ki, de ez inkább csak rendkívüli kényszerű adakozás, melyet a kormány elég szigorúan hajt be, bár, mint már régebben is sokszor, most is kétes sikerrel. így ez is inkább visszaélés, mint rendes eljárás a kormány részéről. Az országra nézve fő és legrendesebb szolgáltatás a fnaompoana nevű közszolgálat; ilyen természetű a hivatalnoki, sőt a katonai szolgálat is, mellyel semmi zsold nem jár. Ha az államkincstár kiürül: közmunkaerőt rendelnek az aranybányákhoz.

MADAGASZKÁRRÓL. 1895.46. 762.

Francziaországnak tengeren túl folyamatban levő hadjárata ismét emlegetés tárgyává tette Afrika legnagyobb szigetét, Madagaszkárt, azt a hatalmas, 1700 kilométer hosszú s átlag 4—600 kilométer széles szigetet, mely 600 ezer négyzetkilométerre számított területével több mint 50 000 D kilométerrel meghaladja támadója területének a nagyságát, míg a lakossága csak egy harmadrész annyi, mint Francziaországé, vagyis mintegy 12—13 millió lélek.

Vulkáni erők működéséről tanúskodó felszine hegyes-völgyes; felülről nézve olyannak látszik, mintha hullámzajlás közben megkövült tenger volna. A tengerpartok mellékén több a lapály, mint a belföldön, mely általában fennsíkszerű. Itt sok a kopár s terméketlen terület. A sziget éghajlatát régebben egészségtelennek tartották főleg az Európából oda költözőkre nézve; de nagy részében egészségesnek és könnyen megszokhatónak bizonyul. Mert kivált a nyugati, vagyis Afrika szárazföldje felé néző partjain sok a mocsáros, láznevelő hely, de a sziget belsejében és keleti része felé már a fölszín elég magas fekvése miatt igen egészséges levegőjű vidékek vannak.

A növényzete elég gazdag és változatos. A hegységeket gyönyörű erdőségek borítják, melyekben azonban sok kárt tettek a gyújtogatások. Gyújtogatták maguk a benszülöttek, kik e barbár módon rizsföldeket kívántak maguknak hódítani. Kiváló fanemek itt a bambusz és a rafia; emez igen fontos kereskedelmi czikk s a sziget egyik nagy jövedelemforrása, mert erdőszámra terem. A lakosság táplálkozására nézve igen fontos az egész mezőségeket ellepő berber fügefa, meg az erdőszámra tenyésző koral-fa, melynek hosszú, merev levelű ágai olyan szabásúak, mint a korall ágbogai. Ez a nagy mennyiségben tenyésző fa kaucsukot szolgáltat, melyet csak nem régiben fedeztek föl s neveztek el új kaucsuknak. Nagyon érdekes a sziget állatvilága, mely teljesen eltérő az afrikaitól s különösen annak óriási állatai itt egészen hiányoznak.

Fontosságuk sorrendje szerint a következők: a politikai és társadalmi uralmat birtokló hóvák, továbbá a beczileo, antanozi, antaiszaka, beczimiszmaka, bara és szakalava nevű törzsek. Ezt a sorrendet pedig nem a népvizsgáló tudósok önkénye, hanem e népfajok történeti élete és szereplése állapítja meg. A szigetnek csaknem egy harmada, különösen az Afrika felé eső keleti rész, független vad törzsek tanyája. A többiben ellenben a hóvák uralkodnak, kiknek országa a védnökségük alatt álló vidékekkel együtt egy egységes államnak mondható, melyen egy korlátlan hatalmú fejedelem uralkodik. Uralkodási elv, hogy az uralkodó szabadon rendelkezik alattvalóinak életével és javaival; de ezt a gyakorlat ma már többféleképpen mérsékli, vagy korlátozza. Félszázadnál régebb idő óta rendesen nő ül a trónon királynő czímmel; a tényleges hatalom azonban az első miniszter kezében van, ki törvényes férje a királynőnek. A legutolsó miniszterelnök már több évtizede kormányozza az országot, és három királynő volt egymásután a felesége, bár különösen az utolsó csaknem unokája lehetett volna. A királynő igen tisztelt személyesítője a királyi hatalomnak. Minden kormányzati cselekmény az ő nevében intéztetik, de személyesen semmi közügyben nem intézkedhet.

A kikötőkben szedett vámok és néhány csekély értékű illeték kivételével semmiféle adó nem sulyosodik a madagaszkáriakra. A közigazgatás szervezete a lehető legkezdetlegesebb. Nemrégiben, mikor a francziák támadó föllépése már közelebbről fenyegette a szigetországot, bizonyos piaszter-adót vetettek ki, de ez inkább csak rendkívüli kényszerű adakozás, melyet a kormány elég szigorúan hajt be, bár, mint már régebben is sokszor, most is kétes sikerrel. így ez is inkább visszaélés, mint rendes eljárás a kormány részéről. Az országra nézve fő és legrendesebb szolgáltatás a fnaompoana nevű közszolgálat; ilyen természetű a hivatalnoki, sőt a katonai szolgálat is, mellyel ugyanezért semmi zsold nem jár. Ha az államkincstár kiürül: közmunkaerőt rendelnek az aranybányákhoz, hol így szereznek pénzalapot. Az állami építkezeseket, útépítést stb. is mind közmunkával végzik.

A hóvák már eredetileg hozzá lévén szokva régi hazájukban, a rizstermesztéshez, Madagaszkárban is roppant területeket feltörtek és berendeztek e czélra, különösen a sziget közepe táján fekvő Imerina és Beczileo tartományokban, melyekben ennélfogva a népesség is legsűrűbbé lett. A sziget többi részének a hatalmuk alá hajtását is innen intézték. A legutóbbi tíz év alatt sok visszaélést követtek el a hóvák a fanompoanával; az önző hivatalnokok. A kormány gyöngesége miatt maguk javára zsákmányolták ki a vezetésük alá adott közmunkaerőt. A nép aztán végre megúnta a zaklatást, s az északi, még többé-kevésbé független törzsekre támaszkodva, tömegesen megszökdöstek lakóhelyeikről és rabló bandákká (fahavalo) alakultak, melyek a szigeten túl is szomorú nevezetességre jutottak. Ezek nemcsak fosztogattak, hanem boszúból egész nagy erdőségeket leégettek s így kiszámíthatatlan károkat tettek az országnak. De annyira mégsem vadultak el, hogy a békés foglalkozáshoz vissza ne térnének, ha tapintatosan egyezkednék velük a kormány.

Madagaszkárban minden politikai vagy magánügy a kabari, vagyis nyilvános értekezlet útján intéztetik. Ennek a formaságnak még a királynő is köteles magát alávetni, vagyis fontos esetekben, meg kell kérdeznie népe vélemenyét. Törzsfők általában semmi nagyobb dolog végzéséhez nem fognak a törzsbeliekkel való előleges tanácskozás nélkül. A családban is szokás, hogy a családfő minden nap meghallgatja a család tagjainak, vagy barátainak véleményét, tanácsait, mielőtt valami fontosabb cselekedetre határozná el magát.

Imerinában, a hóvák eredeti hazájában, a népet, mely bizonyos szabadságot élvez, a törzsfők igazgatják; egyebütt azonban a sziget minden más tartományában kinevezett kormányzók állnak az ügyek élén, melyeket a királynő nevében egész csapat hivatalnok a katonai helyőrség támogatása mellett intéz.

A madagaszkári népességnek három osztálya van: nemesség, parasztság és rabszolgák. Ez a fölosztás minden törzsben megvan. Rabszolgaságra rendesen háborúkban, fenyítő büntetések, vagy kifizetetlen adósság miatt juthat valaki. Régebben az átellenes afrikai (mozambiquei) partokról szoktak áthordani négereket rabszol-gákúl, részint erőszakkal, részint pénzen szerezvén őket. Ez az űzelem már régebben megszűnt, még pedig oly emberiesen, hogy a királynő a rabszolga szülékkel együtt azok gyermekeit is szabadoknak nyilvánítá. A most szokásban levő rabszolgaság is elég szelíd természetű, s ritka eset, hogy a gazdák kegyetlenségeket követnének el.

A rabszolga-gyermekek rendszerint együtt nevelkednek s tanúlnak a gazda gyermekeivel; valamennyi nagyobb-kisebb rabszolga a családhoz tartozónak tekintetik, attól kap táplálékot és olykor-olykor szabadságot is. Némelyiket utazni is eleresztik. Elég gyakran látható olyan is, ki a gazdájának valamely távoli földjén tanyát épít, ott gazdálkodik és csak koronként szállít be termést, vagy annak az árát adja a gazdának. Ma már törvényesen tiltva van, hogy szabad ember rrabszolgává tétessék, vagy hogy valamely gazda a rabszolgájának a kiskorú gyermekeit eladhassa.

A műveltség részben európaias, kivált a hóváknál, kik, mindenben vezetői a többi népnek. A fővárosban, Antananarivóban, egész sereg ember él, ki Európában tanult, vagy itt tanulmányi utat tesz s általában a hóvák között, kik ma már mind keresztyének, igen sok a müveit ember. Az európai műveltség elemeinek és vívmányainak kész elfogadása és nagyra becsülése egy csöppel sem tette hajlandóbbakká a madagaszkáriakat a rájuk erőszakolni akart franczia fennhatóság elfogadására. Ellenkezőleg minden gyöngeségök mellett is nagyon elszánt ellenállást tanúsítanak, s minden lehető módon nehezítik a folyton elébb nyomuló franczia csapatok működését. Francziaország diadalmaskodott annyiban, hogy a fővárost közelebb bevette s a királynőt a franczia protektorátus elfogadására kényszerítette; azonban az egész szigetország meghódoltatásáról még épen nem lehet beszélni, annyival kevésbbé, mivel az elmenekült miniszterelnök még egy egész hadsereg fölött rendelkezik s főhadiszállása, az ország második fővárosa, még erős ellenállásra látszik képesnek.

A madagaszkári királynénak arczképét Szánthay István hazánkfia rajzolta, ki a madagaszkári hadjárat megindulásakor, éppen Parisban folytatta festői tanulmányait, honnan aztán a köztársasági kormány engedélyével ő is elutazott Madagaszkárba a franczia hadsereghez. Szánthay elutazása, még a múlt nyáron történt, s azóta most adta magáról az első életjelt, eredeti rajzokat küldvén Madagaszkárból lapunk számára és egy érdekes leírást a hadjáratról, mely már-már végleg be van fejezve s valószínűleg akadálytalanul biztosítandja Francziaországnak Madagaszkár fölötti főhatóságát..

KOLUMBUSZ KRISTÓF ÉS AMERIKA

KOLUMBUSZ KRISTÓF. 1892. 33. 561.

Pár nappal ezelőtt (aug. 3-án) volt négyszáz éve annak, hogy Kolumbusz Kristóf fölfedező útját megkezdte, s még a jelen évben október 12-ikén megérjük ugyancsak négyszázados évfordulóját Amerika fölfedezésének. Az 1492-ik év ezen világtörténeti korszakot alkotó nagy eseményének hőséről, Kolumbus Kristófról, a történeti hagyomány magasztos képet hagyott reánk. Nagy tettéhez méltó az a nemes alak, melyet életrajzírói, különösen Washington Irving óta, minden tekintetben kiszíneznek. Az ifjúsági olvasmányok között csaknem minden történeti személynél előbb áll Kolumbusz; élete és tettei a képzeletre s kedélyekre csak úgy hatnak, mint a mesterileg költött Bobinsoné. Ki is képzelhetne nagyobb művészettel alakított regényhőst?

Éveken keresztül fáradt nagy eszméjének megvalósításán, gúny és rideg visszautasítás üldözik, küzdelmében hófehérré változnak fürtjei s a megélhetés gondjai alamizsnakérésig sújtják. Egészen véletlenül, midőn csaknem koldusként, reménytelenül roskad össze Spanyolország határánál, buzgó ferenczrendi barátok veszik pártfogásukba s néhány hó multán megkisérelheté azt, a miért évekig oly hiában küzdött. Elindul, de nagy útja veszélyekkel jár; csüggedt matrózai nyílt lázadásban törnek ki s már-már meggyilkolják, midőn felhangzik a megváltó szó : «Föld). Az új világ nyitva van, mesés kincsei és a képzeletet felülhaladó csodás nevezetességei világhírűvé teszik az imént kigúnyolt hajóst, de dicsősége tetőpontján feltámad ellene az irigység s híressé lett tojásával csak kis időre némítja el őket. Még nagyobb veszély is fenyegeti. Kalandorok ezrei tolakodnak az új világba; kincsáhítók teszik pokollá az addig gyermeteg ártatlanságban élt nép életét, s midőn Kolumbus nemeslelküen védelmükre kél, elfogják és lánczokba verve közönséges gonosztevőként hurczolják vissza Európába. Ellenei diadalmaskodnak; az agg, ki egy új világgal ajándékozta meg a világot, nyomorba jut s nélkülözések között hal meg; még sírját is elfeledik s csak évtizedek multán fedezik újra fel.

Valóságos kész regény ez az élet, változatosságban gazdag s jellemfestésben erős színeket használó. Lelkesülni tudó ifjak panaszolva emlegetik fel, hogy az új földrészt, ennek a nagy embernek elvitázhatatlan tulajdonát, egy alig harmadrangú utazó után nevezték el Amerikának, mig költők és művészek dicsőítő müveket alkotnak Kolumbusról; az egyház fejedelmei tömeges kérvényt nyújtanak be, hogy a szentszék e kiváló történeti alakot a hivők által tisztelt szentek sorába igtassa.

Kétségen felül áll, hogy Kolumbusz nem közönséges ember volt. Diadalát nem a szerencse véletlen kedvezésének köszönheti. Erélye, kitűzött czéljának elérésében, vakmerősége, hogy egész új utakon tör előre, méltán bámulatunkat keltheti fel. S hasztalan kutatták ki a tudósok, hogy Amerikát már Kolumbus előtt évszázadokkal ismerték a khinaiak és a normannok, elvitázhatatlan tény marad, hogy valódi felfedezőnek csak őt lehet tekintenünk, mert elődeinek működése alig hagyott nyomokat s az utókor emlékezetében sem maradt meg.

Mindamellett a történeti kritika a regényhős Kolumbusnak csaknem minden vonását kíméletlenül megbolygatta. Legendának tartja ma már mindenki azt a költöiesen hangzó lázadást első híres útja alkalmával, adatok egész halmaza s köztök Kolumbus levelei is mutatják, hogy nem volt önzetlen ember, sőt pénzáhító hajlamai miatt igaztalan volt alattvalói s kegyetlen az amerikai benszülöttek iránt; úgy látszik, hogy erőszakos visszavitele Spanyolországba nem ok nélkül történt s hogy a lánczra-veretés csak egy, az öreg tengerész érdemei iránt kellő figyelemmel nem viseltető szigorú biró pillanatnyi intézkedése volt, melyet a közvélemény határozottan elitélt, s tény az is, hogy életének végét nem kellett nélkülözések között töltenie. Sőt tovább is ment a kritika. Miként más hasonló nagy csillagokról, egy Homérr'ól és Shakespeareről is bebizonyí tották, Kolumbus, az ember is jóformán elveszett már a felőle keltett sok legenda között. Hiszen még igazi nevét és szülőhelyét sem tudjuk. Vita folyik azon kérdés felett, melyik szigeten kötött ki először. Kolumbus úgy halt meg, hogy sejtelme se volt azon világrésznek az önállóságáról, melyet felfedezett. A nyomdászat már akkor kinőtt kiskorúságából, a hírlapirodalom első nyomai megkezdődtek, az új világ csodáiról évről-évre több mű jelent meg. Kolumbus fia megírta atyjának élettörténetét; leveleiből és naplójából igen sok maradt fenn s mindezek daczára Kolumbus alakja ma is nagyon homályos s nem lehetetlen, hogy némely fontos kérdést már nem is lehet többé teljesen

tisztázni.

A közönséges nézet szerint Kolumbus vagy Colon 1446-ban vagy 1447-ben született s atyja egy genuai takács és hajós lett volna. Ifjúságáról és családi összeköttetéseiről egykorú feljegyzések alig szólanak valamit s talán nem alaptalan az a feltevés, hogy maga Kolumbus igyekezett elfeledtetni múltját azért, mert tulajdonkép egy tengeri rablásból élő család tagja volt és sok ideig maga is ezen az ő korában természetesen egészen más szemmel nézett, de tisztességesnek akkor sem tartott módon kereste kenyerét. Annyi tény, hogy a velenczei köztársaság okleveleiben gyakran van szó Kolumbus nevű tengeri rablókról, kik eredeti Griego (görög) nevüket a «galambo (Columba) jelzésű bajóról vették fel s ezek közt voltak olyanok is, kiket Kolumbus egykorú életrajza rokonainak elismer. Bizonyos, hogy az ifjú Kolumbus, akár mint tengeri rabló, akár mint kereskedő hajós, nagyon sokat élt a tengeren s Európa partvidékének minden részét bejárta, a mint hogy ez akkortájban az élénk olaszok között egészen gyakori dolog volt.

Kolumbus ifjúsági éveiben már megkezdődött az a kor, melyet később a «felfedezések koránnak neveztek el. Évről-évre új országokról s új kalandos utazásokról lehetett hallani, egyes fejedelmek kiváló pártfogásukban részesítették az utazókat s igy nem csoda, hogy Kolumbus is felfedezői terveken törte fejét. Világos, hogy nem volt nagy tudós, — korában alig volt valaki, — de sokat tapasztalt tengerész volt s a mellett sokat olvasott is. Különösen nagy hatással volt képzeletére a dúsgazdag India, mely név alatt akkor nem csak Ázsia messzefekvő részeit, de egyúttal valami Eldorado-formát is értettek. Néhány könyv és okirat, köztük Toscanelli hires olasz tudósnak levele, meggyőződéssé érlelte benne azt a gondolatot, hogy Indiába legczél-szerűbb lesz az Atlanti-tengeren keresztül hatolni, mely út nézete szerint igen rövid lehet. Nagyon elterjedt nézet volt ez abban az időben, a mit bizonyít többek közt az első földgömb is, melyet Behaim Márton 1492-ben adott ki. Egy tárgyunkhoz tartozó részletet bemutatunk ebből a német szövegű földgömbből s láthatjuk, hogy azon Cipango sziget csaknem oly távolságban van a már akkor ismert Azori-szigetektől, mint Spanyolország s igy az út megkísérlése épen nem ütközött nézetük szerint nagy akadályokba; A földgömbön feltüntetett Cipango pedig nem más, mint Japán, az aranysziget, s mellette van

Kína, Kathais név alatt; e néven ismertette meg ezt a mesés országot az akkor sokat olvasott Marco Polo. A földgömb képén a ma ismert Amerika körrajzai is megvannak, melyből világosan látható, hogy a régieknek a nagy oczeá-nok kiterjedéséről fogalmuk sem volt. Mindenesetre okos terv volt ez Kolumbustól abban az időben, midőn még sem a Suezi-csatorna nem volt meg, sem a fokföldi utat nem ismerték, hogy új utat és pedig nézete szerint mindeniknél rövidebbet keressen a mesés hírű India felé.

Nem tudni mikor, de valószínűleg 1482-ben terjesztette Kolumbus az ő útitervét a II. János idejében tengerészeti virágkorát élő portugál kormánya elé. Hivatkozott tekintélyekre, köztük különösen Alliacus Péter irataira, melyekben az antik és középkori írók és utazók adatai csodálatosan összekeverve foglaltatnak; hivatkozott egyes, az Atlanti- oczeánon talált uszadékokra, melyek kétségkívül messze földről jöttek s más effélékre. II. János király három kiváló szakférfiú véleményét kérdezte meg; ezek voltak Ortiz Diego ceutai püspök, továbbá Bodrigo és József orvosok, mindhárom földrajzi író. Komolyan tanácskoztak Kolumbussal, de tanácskozásaik eredménye kedvezőtlen volt. Nyugat felé hajózni, egészen ismeretlen vidéken s teljesen ismeretlen távolságra legalább is merészségnek tűnt fel akkor, midőn az Indiába Afrika körül vezető út csaknem biztosnak látszott (a minthogy nem sokára azt fel is fedezték). Arra, hogy nyugat felé nem Indiába jutnának el, hanem egy ismeretlen világrészbe, egyikőjök sem gondolt, maga Kolumbus sem, ki vakon hitt Alliacusnak és Toscanellának s azok természetesen csak Indiáról és Khináról beszéltek. De nem annyira Kolumbusnak a tudósok előtt ábrándosnak és zavartnak látszó útiterve keltett visszatetszést, mint inkább a kérelmező szertelen követelései. Kolumbus ugyanis a felfedezői út sikere esetén a maga és családja számára nemességet kért a «világtenger admirálja» czímmel, alkirályi méltóságot, minden felfedezett sziget örökös helytartójának rangját, az arany, ezüst, gyöngy, nemeskövek, fűszerek s más tárgyak után szedett királyi jövedékek tizedrészét, minden kereskedelmi bevételnek egy tizedét és azt a jogot, hogy minden hajónál, mely az új úton kereskedelmet folytat, az érték egy nyolczadrészeig részesedhessék. Ily jogokat soha senkinek se adtak azelőtt, s így igen természetes, hogy a kalandornak látszó hajóstól is megtagadták.

Elkeseredve vándorolt ki Kolumbusz 1484 végén, vagy 1485 elején Portugáliából, mely második otthona lett, mióta egy Peresterallo Philippe nevű vagyonos portugáli nőt feleségül vett. Francziaországba akart menni, de Medina Celi és Medina Sidonia herczegek, kiknél időközben Spanyolországban letelepedett, kieszközölték számára, hogy a spanyol kormány közbenjárásába vesse reményének horgonyát. A spanyolok nem voltak oly szenvedélyes kereskedők, mint a portugálok, s e mellett még tartott harczuk a mórok ellen, de lelkesedtek az új vállalatokért a keresztény hit terjesztése érdekében. A vallásos rajongók egymás után pártolni kezdték Kolumbus eszméjét, melynek segítségével a keresztet a messze kelet országaiba is el lehetett vinni s esetleg hátulról is megtámadni a törököket, a kereszténység elkeseredett ellenségeit. A főpapok támogatása különösen Izabella kasztiliai királynő rokonszenvét nyerte meg az ügy iránt, s Kolumbus 1486 tavaszán kihallgatást is nyert nála. Tervét Salamanca tudósai bírálták meg. A nézetek eltérők voltak, de döntő körülmény volt a mór háború, mely az állam minden erejét lekötötte és így Kolumbus tervének megvalósítását egyelőre függő kérdésnek tekintették. Kolumbus évdíjat kapott s mint udvari ember élt néhány éven át Cordovában és Sevillában.

A hosszú tétlen élet azonban nagy hátráltatására volt felfedező eszméjének. Már is kezdték őt s útitervét elfeledni. Kolumbus ezért elhatározta, hogy Francziaországba megy szerencsét próbálni. 1491-ben utazott el Pálos kikötő-városba. E város melletti kopár dombon van még ma is egy la Babida nevű régi ferenczrendi zárda. Ki ma ide ellátogat, kétségtelenül látni fogja azt a helyet, hol a legenda szerint Kolumbus kimerülten összerogyott és a barátoktól élelmet kért. Tény az, hogy Kolumbus vándorútjában e helyen nemcsak megállapodott, de új életkedvet és reményt is nyert. Mar-chena Jüan Perez, a prior, s Hermandez Garzia, a kolostor orvosa, egész lelkesedéssel karolták fel ügyét s új biztató szót nyertek Izabella királynőtől, kinek a prior gyóntató atyja volt. Izabella 53 aranyat küldött Kolumbusnak, megígérve neki, hogy három hajót ad rendelkezésére, mihelyt Granadát a móroktól elveszi s meghívta őt ismét az udvarhoz.

Ekkor kezdődött meg Amerika felfedezője életének szebb korszaka. Granada, a mórok legutolsó spanyolországi birtoka, 1492 jan. 2-án elesett s Izabella megtartotta igéretét, bár nagyon boszankodott azon, hogy Kolumbus tőle is oly ígéreteket akart kieszközölni, mint a portugáloktól. Az alkudozások a felfedező makacssága miatt már csaknem megszűntek, s ő ívjból elindult Francziaország felé, de szerencséjére jó barátai kieszközölték visszahívatását. 1492 április 17-én nyerte meg a sokáig várt megbízó levelet, s már a következő hóban Pálos kikötőjébe ment az uti előkészületeket megtenni.

Három kis hajó, 120 emberrel, jutott rendelkezésére. Maga a «Santa Maria» hajót vezette,— mely hajónak mintáját most elkészítettek a chicagói kiállítás számára, — a másik két hajó : «Pinta» (Tarka) és «Nina» (Kicsiny) vezetői a Pin-zon fivérek voltak. Nem érdektelen fölemlítenünk, hogy ennek a világhírűvé lett expediczió-nak összes költsége 1 140 000 maravedi vagy a mai pénzérték szerint 14,592 forint volt, tehát aránylag csekély összeg. A kis hajó-csapat 1492 aug. 3-án, pénteki napon, indult útnak Pálos kikötőjéből. Mivel azonban a «Pinta» igen hamar megsérült s ennek kijavítása a kanári szigeteken négy hétig tartott, tulajdonkép csak szeptember 6-án Gomerából való elindulásuk tekinthető a nagy utazás kezdetének. Kolumbus lehetőleg egyenesen nyugat felé ment mindenütt. Úti naplója szerint rendkívül kedvezett neki a szerencse s bár sokszor csalódott, baj nélkül s embereinek nyugtalankodása nélkül érkezett meg okt. 12-én, tehát alig hat hétig tartó utazás után, a mai Amerikába.

Amerika földjének és népének addig sehol sem észlelhetett sajátságai nem szüntethették meg Kolumbus hitét, hogy most Indiába jutott. Sem ő, sem emberei nem jártak ebben a mesés hírű országban s részleteket is alig tudtak felőle. A subtropikus éghajlat gazdag virányai s a szegény benszülötteken fel-feltünedező arany ékszerek még inkább megerősítették az első felfedezőket hitükben, mely hitnek eredményeként «indiánok »-nak hívják ma is Amerika ősi lakóit s a földrajzban nyugatindiai szigetek név alatt emlegetik azt a középamerikai területet, hova Kolumbus és társai eljutottak. Maga Kolumbus annyira bitte, hogy Indiába érkezett, hogy mihelyest az első nagyobb szigethez (a mai Kuba) eljutott, két keleti nyelvekben jártas társát elküldte az ország bensejébe, hogy a «nagy Khánt» fölkeressék.

TÉRKÉP AZ ATLANTI-ÓCEÁN, BEHAIM MÁRTON 1492-BEN KIADOTT FÖLDGÖMBJE UTÁN.

Melyik szigetre lépett ki először Amerika fölfedezője? Egész biztosan nem tudjuk. Legvalószínűbb, hogy a Bahama szigetcsoporthoz tartozó Watlingra. A bennszülöttek Guanahaninak hívták, Kolumbus San Salvadornak nevezte el. Első útjában nem is jutott tovább, mint ezen szigetcsoporthoz, melyben Haiti és Kuba voltak a legnagyobbak. Haiti szigetén, melyet Kastiliára emlékeztető vidéke miatt Espanolának nevezett, alapította meg az első európai telepet «Le Navidad» név alatt 40 emberrel 3 tiszttel, mely telepet azonban a felbőszített indiánok csakhamar tönkretették.

1493 január 4-én indult vissza Kolumbus két hajóval, mert a «Santa Maria» elsüllyedt. Viharos útjuk volt; el is szakadtak egymástól (de nem a Pizzanók árulása folytán), azonban márczius 15-én Lisszabont is érintve, szerencsésen elértek Pálosba. Utazásuk innen Sevillába tartott. Barcelonába valódi diadal-út volt. Az udvar nyilvános ünnepi kihallgatáson fogadta a felfedezőt; a király és királynő üdvözletül fölállottak helyükről s Kolumbus egész lelkesedéssel rajzolta a pompás új országokat s dicsérte a bennszülötteket, remélvén, hogy azok mindannyian csakhamar keresztények lesznek. Hat magával hozott indián, negyven pompás papagály, arany- és érczdarabok, gyapot, tengeri s más csodálatos növények hirdették az új ország dicsőségét. A spanyol udvar lázba jött a sok csodálatos dolog láttára s rögtön megkezdték az előkészületeket a második expediczióra, s emellett a kor szokásának megfelelően a felfedezett országok tulajdonjogát is biztosíttatták maguknak a pápa által. VI. Sándor pápa csakugyan már 1493 május 3-án kiadta a nevezetes bullát, melyben az új világot Spanyolországnak ajándékozza örök tulajdonul oly feltétellel, hogy ott a keresztény vallást fogja terjeszteni s az Azori szigetektől nyugatra száz legua távolságban megvonta a vonalat a portugálok és spanyolok birtokai közt.

Kolumbus második expedicziója sokkal nagyobb volt, mint az első. A kíváncsiak és kalandorok egész serege vágyott az új ország kincseiben részesedni. Fél év alatt 17 hajó állott rendelkezésére, mintegy másfél-eser emberrel, kiknek egy része le akart telepedni, a másik rész Indiába és Kathaiba akart előrehatolni s onnan a már akkor felfedezett úton Afrika körül visszatérni Európába. 1493 szept. 25-én indult el a hajóhad Cadixból s november 3-án már Amerikába értek. Navidad helyén már csak romokat találtak, de helyette több új telepet létesítettek, melyek közül egy sem maradt fenn tartósan. Maga Kolumbus több új szigetet s köztük a nagy Jamaikát fedezte fel, s 1494 június 12-én Kuba partjain tett hajózása után ünnepies okiratot állíttatott ki, hogy ez Ázsia szárazföldjének egy része. Gyarmatainak kezelését időközben oda érkezett testvérére, Bertalanra bízva, 1495 elején tért vissza Európába 30 indiánnal és 200 európaival, kiket mint megbízhatatlan egyéneket és zavargókat, jónak látott az új világból eltávolítani.

Ez a második út már határozottan csalódásokat okozott. A spanyolok nagyobb része tisztán azért vándorolt ki az új világba, hogy hirtelen meggazdagodjék. A nyugatindiai szigeteken azonban alig terem nemes érc, s azt a keveset, melyet az indiánok a mexikói és perui kincsekből megszerezhettek, az európaiak hamar elcserélték tőlük üveggyöngyök, csengettyűk s más csecsebecsékért. A kivándorló európaiak dolgozni nem akartak, a forró égöv alatt nem is birtak, s a szelíd indulatú benszülöttek az európaiak kegyetlenségei miatt csakhamar ellenségek lettek. Sok keserüséget okozott az is, hogy Kolumbus jogait szigorúan érvényesítette s a letelepedőktől rendkívül nagy adót zsarolt. Számosan vándoroltak ki azontúl is az új világba, de igen sokan tértek vissza csüggedve és elkeseredetten.

Maga Kolumbus csak 1498 május 30-án indult el harmadik útjára hat hajóval a San-Lucar kikötőből. Most már kissé délnyugot felé ment ama régi babonás hitnek hódolva, hogy a melegebb délen találhatók a legértékesebb tárgyak. Ebben az útjában fedezte fel Trinidad szigetét és az Orinocónak, Dél-Amerika nagy folyójának, torkolatát. Nevezetes, hogy még e helyen sem jutott eszébe, hogy egy Ázsiától különböző új földrészhez jutott volna, ellenkezőleg mindenki csak Ázsiáról és Indiáról beszélt s eszük ágában sem volt még akkor sem «új világ”-ot emlegetni, avagy annak külön nevet adni.

A gyarmatok ügye Kolumbus megérkezése által nem javult, sőt inkább rosszabbodott, mert a felfedező, hogy állandó lakókat biztosítson, fegyenczeket is küldetett ide gyarmatosoknak. Egyetlen hely, a Bertalan testvére által Haiti szigetén alapított San-Domingo maradt meg állandóan s kezdett virágozni. Ez ma Amerika legrégibb városa. Itt is s még inkább a többi helyeken lázongások támadtak, különösen a zsold hiányos fizetése miatt s maga Kolumbus a folyton tartó zavarok megszüntetésére azt a módot találta ki, hogy a spanyol kormánytól tudós biró kiküldését kérte.

Kérelmét teljesítették — vesztére. Bobadilla Ferencz vizsgáló biró 1500 augusztus havában érkezett meg San-Domingóba s a kutatásokat megkezdve, csakhamar Kolumbus elleneinek pártjára állott, s mivel az aranyszerzést mindenkinek megengedte s a hivatalnokok hátralékainak kifizetését elrendelte, oly népszerű lett, hogy az alkirályt és testvéreit is elfogathatta. Kolumbus, ki alkirályi hatalmát s anyagi érdekeit féltékenyen őrizte, mint lánczra-vert rab jutott el 1500 november havában Európába.

A spanyol udvar Bobadilla szigorát lehetőleg enyhíteni s Kolumbust kiengesztelni igyekezett; visszahelyezték őt szabadságába, sőt Bobadilla eljárása ellen külön vizsgálatot indítottak; mivel azonban Kolumbus adminisztratív képtelensége nyilvánvaló volt, nem küldték őt vissza alkirályi minőségben, csak jogait és jövedelmeit hagyták meg. Kolumbus, sértve érezve magát, tüntetőleg szobájában őrizte egykori rablánczát s elrendelte,hogy azokat koporsójába is mellé helyezzék. Még egyszer tett felfedező utat Kolumbus agg napjaiban. 1502 május 9-én indult el Cadix kikötőjéből s ez alkalommal Közép-Amerika szárazföldjének partjait is felfedezte. Honduras öblének egy kis szigetén találkozott az új világ müveit lakóival, yukatani kereskedőkkel, kik 8 láb széles bárkákban eveztek ki a tengerre. Folyton azt hivén, hogy Indiában van, nem lepte meg Kolumbust ezen emberek műveltsége s nem is kérdezett tőlük mást, csak hogy az arany hol terem. Mivel dél felé (Peru irányában) mutattak, arra hajózott mindenütt a tengerpart mellett, melyről azonban nem tudta meg, hogy az egy csekély földszoros szegélye két nagy oczeán között. Itt, Panama közelében gyarmatot akart létesíteni, de az indiánok ellenségeskedése miatt nem sikerült Hajója megsérülvén, kénytelen volt Jamaika szigetére visszavonulni, honnan 1504 november havában tért vissza Európába.

Már ekkor jóformán senki sem törődött vele, elfeledték. Az általa felfedezett szigeteken nem termett arany s a kivándorlók nem lehettek rögtön gazdagok, sőt az egészségtelen éghajlat igen sokat el is pusztított, úgy, hogy a gyarmatosítás most már az anyaországnak áldozatába is került. Utolsó útjából visszatérésekor halt meg legbuzgóbb és leghatalmasabb pártfogója, Izabella királynő. De különösen nyomasztólag hatott Kolumbus hírnevére az a körülmény, hogy Vasco de Gama időközben felfedezte a valódi Indiába vezető utat Afrika körül s hajója kimondhatatlan sok drága kinccsel tért vissza Lisszabonba. Mindenki csak erről beszélt s Kolumbus felfedezése jóformán egészen háttérbe szorult mindaddig, mig Cortez és Pizarro hódító hadjáratai Amerika aranytermő országait is meg nem nyitották s Kolumbus felfedezésének fontossága napfényre nem került.

Maga Kolumbus is úgy halt meg, hogy fogalma sem volt felfedezésének nagyságáról. Mindig azt hitte, hogy Indiának csak egy kis részét találta meg s bánkódott, hogy Vasco de Gama más úton India virágzóbb részeire jutott s neki csak a szegényebb vidékek maradtak. A nagy közönség is ebben a hitben volt. Kolumbus Indiája ennélfogva nem kellett senkinek; a kivándorlók száma aránylag csekély maradt s a nagy felfedezőt az új, látszólag szerencsésebb utazók mellett csaknem egészen elfeledték. Elfeledték annyira, hogy midőn 1506 május 21-én hű barátai, a francziskánusok körében, Valladolidban meghalt, az ott megjelenő lap nem is emlékezett meg haláláról s a földrajzi írók, midőn az újonan felfedezett országokat ismertették, még 1508-ban is azt írták Kolumbusról, hogy a spanyol udvarnál él. Tudvalevő dolog, hogy még másfél évtizeddel később is, midőn a német Waldseemüller az újonan felfedezett tartományoknak először próbálta meg az Amerika nevet adni, teljes joggal hitte azt, hogy e nevet a florenczi Vespucci Amerigo tiszteletére választhatja, ki az új országokról részletes leírásokat közlött. Kolumbusnak még sírját is elfeledték s csak 1540 körül, midőn már Amerika jelentősége nyilvánvalóvá lett, gondoltak ismét a hires felfedezőre s ekkor jelentek meg a legelső életrajzai, melyek épen e hosszú késedelmezés következtében teltek meg annyira legendákkal. Sajátságos sors érte Kolumbus hamvait is. A valladolidi ferenczrendi zárdából, hol ideiglenes nyugvóhelye volt, már 1513 körül elvitték ugyan Sevillába a Santa Maria de las Cuevas nevű karthauzi zárdába, midőn azonban hírneve újból emelkedni kezdett, általánossá lett a vágy, hogy — miként a legenda is ugyanezt mondotta végső óhajtásának — az új világrészbe vigyék át. 1541-ben Haiti szigetén San-Domingo városában nagy székesegyházat szenteltek fel, s oda vitték Kolumbus maradványait is. 1795-ben azonban, midőn Haiti szigete a francziák birtokába jutott, a világfelfedezőre büszke spanyolok nem akarták megengedni, hogy Kolumbus csontjai a francziák kezébe jussanak s elszállították azokat Kuba szigetére a havannai székesegyházba. Csak az utóbbi években jutottak nyomára, hogy a csontok mégis San-Domingóban maradtak s az elszállított maradványok a nagy felfedező fiának, Kolumbus Diegónak, csontjai voltak.

Nem maradt fenn Kolumbusnak hiteles arcképe sem. Csaknem minden spanyol gyűjteményben van róla régi arczkép, de mindegyik csak Kolumbus halála után készült leírások után. Az általunk közlött arczkép is, melynek eredetijét a madridi tengerészeti múzeumban őrzik, csak ilyen; de azért eléggé élénken tünteti fel a magas, erőteljes testalkatú férfiút, hosszukás ragyás arczával, amint azt az emlékírók feljegyezték.

Most már természetesen sehol sem ismeretlen többé Kolumbus neve. Peru és Mexikó kincsei után maradandóbb becsű kincseket, dohányt, chinint, burgonyát és annyi más hasznos tárgyat nyertünk onnan s a jelen században Amerika talaján lett nagygyá a vén Európából ki-vándorlott kétségbeesettek utódainak országa. Az új világ nevét nem változtathatták is meg, tartományok és városok tömegesen vették fel Kolumbus nevét s egész sereg szobor áll emlékére. Nem csak az amerikaiak, Európa népei is büszkék a világhírű férfiúra, s mindenütt, ahol életében megfordult, felfrissítették a reá vonatkozó emlékeket. És ma, a hires utazás négyszázados évfordulója alkalmából, az óceánon túl és innen, száz és száz helyen nemzeti sőt valósággal világraszóló ünnepekkel emlékeznek meg a merész hajósról, s hosszú-hosszú időkön át milliószor fordul meg Kolumbus neve az ajkakon és az irodalomban, hogy nagy eseményekre emlékeztessen s nagy tettekre lelkesítsen.

* * *

Cayenne, a franczia száműzöttek telepe. 1878. 15. 238.

Cayenne városa nevezetes hely volt a második franczia császárság idejében. Ide küldték Francziaországból a gályarabságra itélt fegyenceket, sőt nem ritkán a politikai okokból száműzötteket is. Cayenne Franczia-Guyanának fővárosa Dél-Amerika északkeleti partvidékén. E partvidék, melyet az Atlanti-óczeán hullámai öntöznek, az Orinoco és Amazon folyók torkolatai között az úgynevezett „vadon partot" képezi. A vidék erre az elnevezésre több tekintetben érdemes is. A tenger az alacsony partokon terjedelmes mocsarakat képez; a tartomány belseje felé a talaj szintén lapos uszadékföldből áll, mely lassanként, mintegy 15 német mfldre befelé dombos és tovább hegyes tájjá emelkedik föl. Az égalj és növényvilág teljesen forróövi természetű itt, a lég forró-nedves, az eső iszonyú mennnyiségben szokott esni, s az esős évszak alatt — például a Maroni folyónál — a lehullott esőmennyiségnek alig egy hatoda párolog el.

Buja termékenységben Guyanát a fordító körökön belől egyetlen vidék sem múlja felül; a forróövi tartományok mindenféle növénye a legpompásabban tenyészik ott: kávé, gyapot, kakaó, banán, czukor, manioka, sőt a fahéjat és egyéb fűszereket is teljes sikerrel termelhetik majd mindenütt.

De az égalj teljesen lehetetlenné teszi a fehér emberre nézve a szabad ég alatti munkálódást; erre csupán a szines fajok képesek. Ámde a bennszülött indiánok már természetűknél fogva nomádok és halászok, s nem lehetett őket földmivelő életre szoktatni. Hoztak tehát négereket Afrikából s ezek dolgoztak is, ameddig rá lehetett őket kényszeríteni, de mióta a rabszolgaságot eltörülték, nem akarnak dolgozni és igy az ottani ültetvényesek kénytelenek voltak kulikat hozatni Khinából, kik bizonyos számú évekre beszegődnek a munkára s keresményükkel azután visszatérnek hazájukba. E kuli-munka nélkül Guyana partvidéke kevés vagy épen semmi terményt se szolgáltatna a világkereskedés piaczára. Így is elég kevés, amit adnak, s bár a guyanai gyarmatokat kereskedő nemzetek, angolok, francziák és hollandok alapították, virágzó állapotban levőknek nem mondhatók.

A franczia gyarmat az Oyapock és Maroni folyók közt fekszik s fővárosa Cayenne alig 3000, nagyon is vegyes származású lakóval. Ezek, pár európai családot kivéve, mind kreolok. Egy utazó következőleg írja le őket:

„Mikor a kormányzó termei gyertyákkal fényesen ki vannak világítva, s mikor a zenekar polkákat és keringőket kezd játszani, összegyűlnek ott a kreol családok. Velük számos néger nő és leány is megjelenik, akik úrnőiket felöltözni segítettek, s most azok szépségében és diadalaiban óhajtanak gyönyörködni. Minden ajtón és ablakon fekete arczok vigyorognak be és senkinek sem jut eszébe, hogy eltiltsa őket onnan; ez különben is rossz vért szülne. A fehér nők is kreol nyelven beszélnek, s a mulat nők azokban az öltönyökben pompáznak, melyeket a fehérek már levetettek. A viselet, az égaljhoz alkalmazva, igen könnyű és szellős; a pongyola gyapot-szövetből készült „gaule"-ból áll, s a főre turbán szerüleg könnyű selyemkendőt csavargatnak, mely valóban festőivé teszi őket. A néger nők szűkebb szoknyát, úgynevezett camizát viselnek, mely térdig ér s ugy van összekötve a csípőknél, hogv a termetet jól előtünteti. Az emiitett turbánszerü fejkötő, melyet madras-nak neveznek, mind a néger, mind a mulat nőknél kiáltó színű s főleg a sárga uralkodik mindenféle színárnyalatokban."

CAYENNEI LAKOSOK. — (ÉLETKÉP A FRANCZIA SZÁMŰZÖTTEK TELEPÉRŐL.)

Rajzunk a férfiak viseletét is feltünteti. Egy kínai kuli mellett, ki csípői körül egy úgynevezett szárongot csavarintott, egy néger nő látható; egyik karján picanniny-ját (csecsemő) tartja, másikban egy tálat tele gyümölccsel. Mellette csinos kreol nő lépdel, ki napernyőjével, tollas kalapjával, himes szoknyájával —- és czipőjével azonnal elárulja „magasabb" származását. Balra a néger gavallér valódi példányát láthatjuk. Ö már szabad ember, ki nagyon sértve, boszantva és megalázva érezné magát, ha valaki dologra szólítaná fel.

A „vatermörder" néven ismert inggallér majd a füléig ér s mindig szennyes és gyűrődött; szalmakalapját, melyet azonban kiáltó vörös szalag diszit, orra hegyéig nyomja fejébe. De már a harisnyát büszkén megveti, éppen úgy mint a munkát; s minthogy a dologtól irtózik, nem áll módjában fényes lakkczipőt viselni s megelégszik ócska és viseltes papuccsal is. Hanem azért szabad embernek érzi magát s a fehért sem tartja különbnek magánál. Szabad és szavazó joggal bíró polgár ő is, mint a többi. Odább egy néger csoport kuporog.

A háttérben láthatók a cayennei házak, tropikus növényzetű kertekben, hajló pálmák között, jó erős karókból készült kerítéssel,

melyek hegyes vége és szilárd alkata némileg védelemül is szolgálhat megtámadtatás esetében.

DREYFUS RABOSKODÁSÁNAK HELYE (Cayenne) 1897. 48. 810.

Hetek óta lázasan vitatkozik egész Paris a Dreyfus esete fölött. Harmadfélszáz éve hozzászokott Európa, hogy a nagy francia város életének minden nevezetesebb mozzanatát kiváló érdeklődéssel kisérje, s ezért a Dreyfus esetéről is napról-napra hasábokra terjedő tudósításokat közölnek az összes európai napilapok. Mint tudjuk, Dreyfus vezérkari tisztet három évvel ezelőtt hazaárulás miatt ítélte el a katonai törvényszék, s most igen sokan hirdetik, hogy ártatlanul ítélték el.

Dreyfus ügyének újra szóba kerülése természetesen emlegetés tárgyává tette azt a helyet is, ahol az elitélt fogva van. Mert a pöre tárgyalásakor nem lévén ellene elég bizonyíték, nem végezték ki, hanem élethosszig tartó deportálásra ítélték. El is hurczolták s már három éve, hogy az egykor dúsgazdag és tekintélyes Dreyfus Dél-Amerika egy kis szigetén raboskodik, melyet «Ördög sziget »-nek neveztek el, amely a sokszor megátkozott Cayenne franezia gyarmathoz tartozik, hova III. Napóleon kora óta a nagyobb politikai bűnösöket szokták fogságra küldeni.

Cayenne vagy Francia- Guyana, Dél-Amerika észak-keleti szélén van, közel az Orinoko folyó torkolatához, egészen forró föld-övi vidéken, melynek különben is egészségtelen éghajlatát itt a tömérdek mocsár és a nagy nedvesség még veszélyesebbé teszi, főleg európai emberre nézve. Ez az oka, hogy a gyarmaton, melynek területe pedig csaknem kétszer oly nagy, mint Horvát-és Szlavonországoké együtt, alig lakik 30 ezer ember s azok is jóformán a kikötőknek alkalmas helyeken. Benn, a csak nagyjában ismeretes hegyvidéken és síkságon még most is vad indiánok kóborolnak, s e mellett a francia rabságból megszökött fegyenczek utódai. A föld értéktelenségére nézve jellemző, hogy a gyarmat délnyugati részén egy kis országot tevő terület még ma is gazdátlan; francziák és brazíliaiak egyaránt jogot tartanak ugyan rá, de mivel egyik sem létesített rajta telepeket, a múlt évtizedben egy franezia kalandor külön császárságot akart ott alkotni a maga számára, s csak a lakosság teljes hiányán múlt, hogy ez a furcsa szándék dugába dőlt.

1866-ban aranybányákat fedeztek fel a franezia Guyanában s akkor egy kis lendület támadt is a gyarmaton. Mivel azonban a bányák nem jövedelmeztek, a népesség ismét megapadt, mert mindenki fut erről a vidékről, hol a tűrhetetlen forróság mellett a sárgaláz és más ragadós nyavalyák állandóan uralkodnak. 1848 előtt, midőn a khinai kulikkal a rabszolgák helyét pótolhatták, meglehetős virágzó volt a helyzet; akkor 30 cukorgyár keletkezett, de ezekből ma csak egy van; a többinek az épületei is romba dőltek.

Ennek az áldatlan gyarmatnak a fővárosa Cayenne. Innen éjszaknyugatra s nem messzire három kis sziget van, melyeket együtt «Iles du Salut» (Az üdv szigetei) névvel jelölnek. Mind a bárom igen csekély kiterjedésű. Nevük: Szent József-sziget, Király-sziget és legfelül az Ördög-sziget. Régi időktől fogva e szigetekre szállítják a legveszélyesebb bűnösöket meg a gyógyíthatatlan őrülteket. A három sziget közül az Ördög-szigetet a Guyanában nagyon gyakori bélpoklosok számára tartották fenn egészen a legújabb időkig, midőn Dreyfus odavitele előtt ezen szerencsétlen betegeket a Maroni folyó felső hegyes vidékére szállították el. A három sziget környékén, nagyon sekélyes a tenger vize, úgy, hogy nagyobb tengeri hajók erre nem is járhatnak s a kisebb hajók számára is csak a Király-szigeten van némikép alkalmas kikötő. De nem is engedik meg a hajóknak, hogy erre járjanak. A hivatalos alkalmazottakon kivűl soha senkit sem látnak a rabok; még a tisztek és porkolábok is hetenként csak egyszer kapnak hírt a nagy világból, midőn Cayenneből egy hajó az élelmiszereket és postai küldeményeket szállítja át az ott lakóknak. Így nagyon valószínű, hogy nemcsak Dreyfus, de még őrei sem tudják, hogy mennyit beszélnek jelenleg róluk a nagy világban.

Dreyfus lakása, melyet egyik térképünkön külön megjelöltünk, a Király-sziget északi részének minden pontjáról is szabad szemmel látható, úgy, hogy onnan is biztosan vigyázhatnak rá és őreire. Az Ördög-szigetre a partjain levő szirtek miatt még csónakokon is nagyon nehéz a közlekedés, s ezért 150 méter hosszú mesterséges csatornát készítettek a tengerben a Király-sziget felé, ahonnan ide az élelmiszereket szállítják. A felvigyázat igen nagy. Magára Dreyfusra állandóan hat őr ügyel, kik töltött fegyverrel kötelesek körülötte járni. Ezenkívül a Király-szigeten lakó parancsnoknak is különös gondjába van ajánlva; legalább minden hónapban egyszer az is köteles őt meglátogatni, s állapotáról jelentést tenni. Azt állítják, hogy a francia kormány tisztán Dreyfus őrzésére évenként 50—60 000 frankot költ, s azt is kiszámították, hogy az 1851—1883 között Cayennebe száműzött 20 000 francia fogoly 100 millió franknál többe került az államnak. Az Ördög-sziget biztos börtön, honnan a fogoly semmi módon meg nem szökhet.

GUATEMALA.1890. 36. 582.

Közép-Amerika apró spanyol eredetű köztársaságai, melyeknek a nagy közönség nevüket is alig ismeri, legújabban azzal vonták magukra a figyelmet, hogy háborúba keveredtek egymással. San-Salvador köztársaság megtámadta nyugati és északi szomszédjait, Guatemala és Honduras köztársaságot. A háborúnak az újabban érkezett táviratok szerint már vége van, s Közép-Amerikában ismét béke uralkodik. Mindamellett ebből az alkalomból nem lesz felesleges megismerkednünk a legnagyobbal, e köztársaságok közül, Guatemalával, melynek területe körülbelől fél akkora, mint Magyarország (121 000 négyszög kilométer) s lakosainak száma a másfél milliót meghaladja. Képeink az ország fővárosát, Guatemalát s a Csendes-Óczeán partján levő tekintélyes kikötő várost, San Jósét mutatják be.

Guatemala, mint a többi közép-amerikai köztársaságok is. a jelen század elején vívta ki függetlenségét Spanyolországgal szemben, s különösen a 70-es években, midőn Barrios tábornok volt az elnök, jelentékeny jóllétre is emelkedett. A középamerikai államok vezére lett, s földjének természeti kincsei ezt a jólétet állandóvá tenni látszottak. Mióta Barrios 14 évi dicsőséges uralkodás után 1885-ben alig 50 éves korában, egy San-Salvador ellen folytatott háborúban elesett, s ezzel csaknem egyideüleg a közép-amerikai államokra nézve oly fontos cochenille kereskedés is hanyatlott. Guatemala virágzása megszűnt, s ma legfelebb azon fokon áll a művelt állmok között, mint Bolgárország, mellyel általában sok tekintetben lehet összehasonlítani.

GUATEMALA FŐVÁROS

A főváros, Guatemala, egyúttal az ország legnagyobb városa.. A legutolsó népszámláláskor 57 928 lakosa volt, a legtöbb közép-amerikai városok között, s ez e szám azóta jelentékenyen szaporodhatott.

Valódi városi jellege is van. A főutczák kivétel nélkül lapos kövezettel, a mellék utczák kerek kövekkel vannak kövezve. Van itt egyetem, állandó szinház, központi vásárcsarnok, vár, fegyház s egész sereg templom s más középület, köztük nem egy eléggé csinos épület. A város utczáinak tisztántartására a spanyol amerikai városokban uralkodó fogalmakhoz képest nagy gondot fordítanak, van vízvezetéke, mely azonban nagyon primitív jellegű, egy pár kis parkja s néhány kezdetleges szobra.

Képünk, mely a város egy részét a mellette emelkedő Cerro del Carmen nevű porphyr dombról mutatja be, legszembeötlőbb helyen nyújtja elénk a «Plaza de Armas» nevű főteret, a város legnagyobb négyszögletű terét (193 m. hosszú s 165 m. széles), melyből a szélesebb «Avenidas» és a keskenyebb kereszt utczák (Calles) a város minden részébe elvonulnak A piac közepén egy szökőkút van, víz nélkül s ugyanitt látható a guatemaltecók (amint a város lakosai magukat nevezik) fő büszkesége, a két tornyú székesegyház s annak baloldalán az egykori érseki palota.

A város hátterében látható képünkön még az Agua nevű tűzokádó hegy csúcsa, melynek alján Guatemala legrégibb városa, Antigrla fekszik, amely egész a múlt század végéig a tartomány fővárosa is volt.

A jelenlegi fővárosnak képünkön nem látható más nevezetességei közt felemlíthetjük még a kis terjedelmű, de nagyon csinos színházat, a terményeinek rendkívüli változatossága miatt megtekintésre mindig érdemes árucsarnokot s az egyetem méltóságos alakú épületét. A magánépületek közt is, melyeknél a spanyol-mór styl uralkodó, sok csinos és figyelemreméltó van, bár a gyakori földrengések miatt emeletes házakat nem nagy számmal építenek. Idegenek előtt feltűnő, hogy a házak külseje rendesen egyhangú, néha ablakok sincsenek rajta vagy ha vannak is, vasrostélyosak. De annál szebbek az udvarok, ahol többnyire csinos virágos kerteket és oszlopcsarnokokat találunk. Nagyobb házaknál a konyha és cselédek lakása a második s az istállók a harmadik udvarban vannak és a szétterjeszkedő építkezés következtében a város területe nagyobb is, mint ahogy azt Európában hasonló népességű városoknál találjuk.

Guatemalától külön, mintegy 100 kilométer hosszúságú vasút vezet a köztársaság legtekintélyesebb kikötőjébe, a Csendes-Óceán mellett fekvő San Jose városához. Ez volt az első vasút a köztársaságban, csak tíz évvel ezelőtt nyitották meg. Maga a kikötőhely eléggé nyomorúságos. A tengerbe mélyen benyúló vas mólo mögött a messze elterjedő mangle-erdő egyes tisztásain néhány fellobogózott faépületet látunk. Ezek a vámhivatalnokok s különböző ügynökségek lakásai. Túl rajtuk a messze távolban hegycsúcsok emelkednek, köztök az Agua és Fuego vulkánok gúlái. Az előtérben jobb és baloldalt egyaránt rhyzophor erdőséggel borított homok-buczkák emelkednek, melyeket csak itt-ott élénkít meg egy-egy kókusz-pálma karcsú törzse, vagy egy ceiba hatalmas koronája.

Ezt a kopár s barátságtalan képet azonban nagyon kellemessé teszi Guatemala gyönyörű, tropikus égboltozata, mely rendesen ragyogó kék és felhőtlen. S beljebb, különösen az emelkedetebb helyeken valóban gyönyörű vidékeket találunk, melyeken hatalmas kávé-, czukor- és rizsültetvények vannak.

Több nevezetes város van még Guatemalában, így Quezaltenango, Tononicapam s mások, melyek a mi nagyobb vidéki városainkkal is méltán egy sorba helyezhetők. Az ország nagyobb része még egészen elhagyatott, sok helyt európai ember sem él s az indiánok, kik Guatemala lakosságának nagyobb részét alkotják, ma már távolról sem oly műveltek, mint őseik, kiknek Amerika felfedezését megelőző nagy épületeiből itt is számos érdekes rom maradt fenn.

ŐSLAKÓK

Sámi Lajos:Az indián háború Észak-Amerikában. 1867. 576.

Mióta a fehér emberek Amerika partjain először kikötöttek, szüntelenül dühöng a háború a különböző szinüek között, s e háború borzasztó elkeseredettséggel folyik életre-halálra, a távol nyugaton. Hogy miként fog az végződni, afelől már senki se kételkedhetik; az indiánok sorsa el van határozva. Már is közel 100 kisebb-nagyobb törzs tűnt el nyomtalanul — eltűntek, elköltöztek a „nagyszellem"-hez, (Manitou, az indiánok legfőbb istensége,) pusztán csakis a fehér emberekkel való érintkezés következtében. Számuk, mely különben soha sem volt felette nagy, folyton apad, s mai napság az Egyesült-Államokban s Észak-Amerika angol birtokaiban már csak mintegy 350 000 főre megy. A mi a kegyetlenséget illeti, e tekintetben egyik fél sem tehet szemrehányásokat a másiknak; a skalpirozást (a fejbőr lenyúzását) rég eltanulta a fehér ember a vöröstől, s a „czivilizáltak" barbársága tán még fölülmúlja a ,,vadak"-ét, mert a fehérek sok államban rendszeres vadászokat rendeznek az indiánokra vagy pedig dijakat tűznek ki fejeikre, mint a veszélyes vadállatokéra.

A jelen háborúskodást a fehérek és indiánok között az Uj-Yorktól San Franciskóig terjedő nagy amerikai vaspálya építése lobbantotta lángra. Az indiánok minden erejükkel ellenszegültek az építésnek. Minden talpalatnyi föld, melyen a vasút előbbre hatol, fehérek vérével van áztatva.

Mint a forró földövi zivatar, oly véletlenül jelennek meg az indiánok gyors lovaikon s épen oly gyorsan tűnnek el ismét; égetés, gyilkolás, rablás s mindenféle nemtelenség jelzi a puszta vidékeket, hol ők viharként átvonultak. Bajosan érheti el őket a boszú karja a néptelen tájakon, mert gyorsan szétosztanak mindenfelé, hogy pnsztitó mesterségüket más pontokon újból kezdhessék. A törzsek, melyek most fegyverben állanak, valami 78 000 harczossal rendelkeznek. Kemény természetű, erős kitartású apró lovaik csaknem hozzáférhetetlenekké teszik őket, s az eddigi tapasztalás azt mutatja, hogy egy megölt indiánra 2 — 3 fehér is esik, valamint a pénz- és egyéb értékbeli veszteségek is leginkább az utóbbiakat sújtják. A háború szinte annyi költségbe kerül, mint a nagy polgárháború került, mert az eddigi költekezések naponkint 150 000 dollárra rúgtak. Az Egyesült-államok csapatainak fővezérei Custer és Hankock tábornokok. Nyílt csatákban eddigelé nemhogy némi eredményre tehettek volna szert, de sőt többször vereséget is szenvedtek az indiánoktól. E csatározások történelme számos olyan jelenetet képes fölmutatni, melyek egy regényírónak bőséges anyagot szolgáltatnának. A mi képünk is, mely egy amerikai eredetiről van átvéve, egy ily jelenetet ábrázol az indián háborúból. A felbőszült indiánt épen akkor találja szíven halálosan sebzett ellene, mikor ő emezt harczi bárdjával meg akarja gyilkolni. A sebesültek lovai meg vannak hökkenve, mintha sejtenék, hogy gazdátlanul maradtak.

A kongresszus már is belátta, hogy az indiánok megfékezésére a haderő elégtelen, s más úton igyekszik lecsöndesitni őket. Ugyanis meg akarja kisérelni, hogy vajon nem sikerülne-e az indiánokat a vaspályától távol eső, elkülönített vidékekre letelepitni és őket a

nemzet költségén tartani, csakhogy békében maradjanak. Hanem e szép terv is meghiúsult, vagy legalább igen csekély mértékben sikerült.

Valami 1500 sioux indián elfogadta ugyan az ajánlatot s már ki is kapják minden tizedik napon illető részüket a nekik szánt élelmiszerekből, és minthogy sem lopni, sem vadászni nem kénytelenek éltök fenntartása végett, igen boldogoknak tartják magukat. Hanem a többi 15 000 sioux indián büszkén utasította vissza ezen ajánlatot; ők régi szabadságukról nem akarnak lemondani és inkább harczolva vagy éhen pusztulnak el. így tehát az indiánok faja, miután állandó lakáshoz nem akar alkalmazkodni, előbb - utóbb kétségtelenül kénytelen lesz a benyomuló földmives népségnek tért engedni, és ahol engedni nem akarnak, pusztulás vár rájuk.

Sámi Lajos Amerika őslakói 1870. 203..

Érdekes, de sajnálatos látványt nyújt, ha figyelemmel kisérjük, hogy Észak-Amerikában miként enyészik el egyik néptörzs a másik után a föld szinéről. Amerika őslakóinak végleges kiirtása különösen a múlt évben és az idén óriási léptekkel halad előre. A „vörös ember" a kaliforniai öböltől a Missouri felső futásáig terjedő egész roppant nagy vidéken mintegy közös megegyezéssel egyszerre ragadta kezébe a nyilat, harczi bárdot és tomahawkot, hogy a halvány arczuakkal utolsó élethalál harczát megvivja. Mondhatnók: őrült kétségbe-esés szállta meg az indiánokat, mintha csak sejtenék, hogy a döntő perc elérkezett. Mintha ösztönszerűleg éreznék, hogy létezésük napjai meg vannak számlálva, s most már el vannak határozva, hogy életüket a lehető legdrágábban adják el.

A kegyetlenségek, melyeket mindkét harczoló fél elkövet, valóban iszonytatók. Hónapok óta nem vehetünk kezünkbe egyetlen amerikai újságot sem, anélkül, hogy abban hajmeresztő dolgokat ne olvasnánk. Terjedelmes földtorülotek lőnek lakhatatlanokká a fehérekre nézve; a „vadak" — e az indiánok e névét valóban meg is érdemlik — igen jó lovasok; mindenütt ott vannak, s még sincsenek sehol; elkinoznak és megskalpolnak minden különbség nélkül férfiakat, nőket és gyermekeket egyaránt, a házakat és vetéseket porrá égetik s egyátalában tűrhetetlen országos csapássá lettek. Az észak-amerikaiaknak — fájdalommal koll bevallanunk — csakugyan mi se maradt egyéb hátra, minthogy e kiállhatatlan csapást akármi utón is lerázzák nyakukról.

A prairiek (rétségek) indiánjai fékezhetetlenek; egy szóval, őket „czivilizálni" teljes lehetetlenség; minden ilyes törekvésnek már őstermészetük ellene mond. ők csak bölény vadászok lehetnek; mihelyt a bivalyt elűzték, elriasztották előlük s régi vadászterületeiket elveszik vagy szükebbro szorítják, ők is el vannak veszve. Azt már minden művelt ember, ki az emberi természetet némileg ismeri, jól tudja, hogy a puszták e vad gyermekeiből földművelőket csinálni nem lehet;fogalmuk sincs arról, hogy mi az az egy helyben lakás és földmivelés. A munka fogalma teljesen hiányzik náluk. Már arra is gondoltak Amerika államférfiai, hogy a prairiek indiánjait mind befogassák, s az Unió különböző államaiban szétoszszák; hanem e terv is teljesen kivihetetlennek bizonyult be s egyszersmind — bármily emberszerető akart is lenni — nem vezetett volna egyébre, mint a vörös bőrűek végleges kipusztítására.

Lapunkban már több izben említettük, hogy a véres küzdelemre minő körülmények szolgáltattak okot. A bün leginkább a fehéreket terheli; az indián csak bosszút áll az elszenvedett méltatlanságokért. Itt fajgyűlöletről és fajháboruról van szó, mely csak az egyik fél enyésztével végződhet. Az úgynevezett angolszászok Amerikában ki-pusztitnak minden más népfajt, mellyel érintkezésbe jönnek. A vörösbőrüek száma most már az egész Unió területén alig haladja meg a 200 000 főt, pedig egy-két századdal ezelőtt Amerika egészen az övék volt.

1868-ban Sheridan tábornok az indiánokat kíméletlen barbarismussal kezdte üldözni éa azóta ez üldözések s az indiánok részéről a véres visszatorlások szakadatlanul folynak. A shayennet siouk, apacsok, komancsok, pahnik s ki tudná mind előszámlálni, miféle czifra nevű indián törzsek apránként mind elenyésznek a föld szinéről; tragikus módon fognak elpusztulni kikerülhetetlen végzetük csapásai alatt. 1620 óta minden törzs, az irokézek és mikmakok csekély számú, nyomo-rultan tengődő töredékeit kivéve, tovatűnt a Mississippi keleti feléről. Most meg már a nagy folyó nyugoti partvidékein foly az irtó harcz valami 40 év óta, és e borzasztó küzdelem véghullámai elcsapkodnak a Sziklás-hegyeken is túl egész a Csendes-Óczeán partjáig.

A prairi-k olső népe, mely szigorú végzete alatt meggörnyedt és elpusztult, a mandanok voltak, a Missouri közép futása körül. Rajzunk e néptörzs utolsó főnökét ábrázolja teljes uralkodói díszében s udvarától környezetten. Egyetlen indiai törzs sem enyészett el oly hirtelen és rövid idő alatt, mint a mandanok törzse. Száz évvel ezelőtt még kilencz nagy falujuk volt a Missouri mindkét partján; kettő keletre, a többi hét nyugotra foküdött a nagy folyótól. Falvaik keményre vert erős föld-sánczokkai voltak bekerítve és a törzs összes szúrna jóval meghaladd a 15 000 lelket. A jelen század kezdetén a mandanok már alig voltak valami 3200-an; 1837-ben pedig az akkori népszámlálás 1600 főre ütött ki náluk.

Catlin, ki Amerika indián területeit beutazta és leírta, igen elégülten hagyta ott a mandandókat, mert sok újat és meglepőt látott náluk. Négy évvel későbben egy kereskedő társulat gőzöse jött fel Szent Louis-ból hozzájuk. mely a mandán falvak közelében kikötött. A hajón sok pálinka, házi eszköz és egyéb mindenféle portéka volt. A mandanokat felszólították, hogy nézegessék meg azokat. Ők el is jöttek a hajóra, melyen a legénység egy része éppen himlőben szenvedett. De mit is törődtek volna a kapzsi yunkee-k azzal, hogy vájjon elragad-e a járvány a vörös bőrüekre, ezekre a „férgekre" — miként ők mondani szokták? A mandanok elkapták a himlőt, s a járvány gyilkoló angyal módjára dühöngött és pusztított közöttük. Naponként 20—30-an haltak el, s többen önmaguk vetettek véget életüknek, s alig három hónap alatt már csak barminczkét ember élt a faluban.

Végezetre a szomszéd törzsekkel folytatott szakadatlan harczok is megtévén a magukét, az egykor hatalmas mandanok száma úgy összeolvadott, hogy az 1853-iki népszámláláskor, már csak 300—400 főre ment a törzs összes népessége. E csekély törzs-maradvány későbben békésen letelepült s még a fóldművelést is megkísérté, de még e békés mandanok sem számithatnak többé hosszasabb fennmaradásra; vörös-bőrű testvéreik szomorú, de kérlelhetetlen végzetét ők sem fogják kikerülni.

Az egyszerű vigvamok (kunyhók) lassanként megnéptolenülnek és elpusztulnak, és harczias lakóik elköltöznek egy boldogabb hazába, a hatalmas „manitu"-hoz, a „nagy szellem"-hez, oly hazába, honnan semmiféle fehér arczu hatalom őket ki nem űzheti. Elköltöznek oda, hol régi testvéreik, a mohikánok, boldogan és háboritatlanul űzhetik és vadászhatják a bölényekot az évezredeknek végeiglen.

A SIOUX-ÍNDÍÁNOK HÁBORÚJÁBÓL.1891. 7. 112.

Mai napság egészen megszokott dolog már, hogy a hadjáratokban a katonaságot hirlaptudósítók, rajzolók, sőt fényképészek is elkísérik, hogy a közönség kíváncsiságát az élet ezen nagy drámájának apró részletei tekintetében is kielégíthessék. Az észak-amerikai sioux-indiánoknak lapunkban is gyakran említett lázadása sem kivétel e tekintetben, s jelenleg egész csoport, a harcztéren készült ilyen vázlatot mutathatunk be, katonákat az Egyesült Államok hadseregéből, a felkelők nemzeti vezéreit, a jóslással, gyógyítással s varázslással foglalkozó előkelő indiánt, a hadi előkészületeket, sőt magát az ütközetet is. Nem egy tekintetben érdekes részletek ezek, mert sajátságos viszonyokat tesznek szemlélhetökké.

Képeink a deczember végén folytatott csatározások idejéből valók, midőn az amerikai unionisták Porcupine pataknál a lázadó indiánokat keményen megverték. Az Ülö bika halála után egy darabig csend uralkodott az indiánok között, de a « Vastag láb» (Big Foot) nevű főnöknek csakhamar jelentékeny számú fegyveres embert sikerült összeszednie s ezek harczvágytól égve, kijöttek a Badland megközelíthetetlen sziklás vidékeiről s megtámadták a fehéreket. Szerencsétlenségükre az amerikai katonaság nagy számmal volt ott a helyszínén, úgy hogy 120 indián harczosra mintegy 500 amerikai fegyveres esett, kik még ágyúkkal is rendelkeztek. A csata természetesen hamar, alig másfél óra alatt véget ért, s a meg nem ölt indiánok ismét visszavonultak a Badlandba*, habár az amerikai lovasság menekvés közben is sokat legyükolt közülük. Közben-közben egyes apróbb összeütközések is voltak, melyeknek egyikén Wallace kapitány is elesett. Az amerikaiak összesen 1 tisztet és 26 embert vesztettek, 40 sebesültön kívül, míg az indiánok vesztesége a foglyokon kívül is több volt száznál. A rézbőrűek különben igen vitézül küzdenek, s nagyon elkeseredettek, úgy hogy a háborút még ezen győzelem után sem lehet egészen befejezettnek tekinteni. Bizonnyal huzamosabb időre lesz szükség, míg a nyugalom ismét teljesen helyreáll.

*A badland (angol: bad land kifejezésből, kb. „rossz föld”) a száraz és félszáraz területek agyagban és homokban gazdag vidékeinek lepusztulás-formája.

Báró Babarczyné Jósa Jolán. VADEMBEREK. Délamerikai indiáusok között. 1911. 2. 32.

Jó lesz egy kicsit tisztázni ezt a fogalmat, beszélve róluk.

Mikor Dél Amerikából előjöttem, ilyenféle kérdések értek: mondja kérem, nem félt ott az (indusoktól?!), — furcsák is lehetnek azok a «hinduk», — ott is vannak emberevők?

A világért sem túlozok, valamennyi kérdés művelt ember szájából eredt. Nem is őket hibáztatom, hiszen az élet megőrli a geográfiai emlékezést. Kevés a jó és hiteles útleírás, kevés az érdeklődés, amely köztudattá tenné, hogy az Amerikák indiánt nevelnek, s az Indiák a hinduk és indusok birodalma.

Körülbelül állatkertek után képzeljük az indiánt, különösképen a távoli Délamerika őslakóját. Önmegadónak, vigyorgónak, kicsit úgy, mint az erdők vadját; üldözöttnek, néha üldözőnek. Kevés megvetéssel gondolnak rájuk, mint a vándor czigányra. Én halálos sértésnek tartom azokhoz hasonlítani az indiánt. Aki nem kunyorál, s nem görbül láttunkra koldulásra a marka. Igaz, hogy ott, ahol a művelődés elnyűtt nadrágot, keshedt szoknyát ad rájuk, talán cigányhoz hasonlókká válnak.

Nem mondhatnám, hogy kapva-kap a czivilizáczió áldásain, hiszen megél nélkülünk is. Neki a mi kultúránk csak kényelmet jelent, a szükségest megadja a folyó, mezőség, az erdő és a saját találékonysága. Nincs jogunk a kultúra megnevezést magunknak lefoglalni. Annak őssejtje életre fakad az őserdős vidékek humuszában is, legfeljebb kisebbre és más alakban növekedik.

Ki tanította meg az indiánt vékonyka zsineget, kötelet sodorni a pálmafák rostjából? Ez az első összesodort szál vezet a kultúra labirintjába. Milyen ügyességgel vetéli össze kezdetleges szövőszéken, övnek, köténynek, amiknek tartóssága a bőrével vetekszik.

Ki tanította fából varrótű készítésre, amivel legügyesebb szűcsmunkás módjára varrja össze látatlanul fonákán a vadbőröket? Takarónak, sátornak. Hogy jött rá arra a számtalan csomózási technikára, amivel tarsolynak bogozza össze a fonalat?

Itt már a díszítés kezdődik, s ahol ez kezdődik, túl vagyunk már a szükségesen, s ugyanott, van a. kultúra. Meg aztán a színekben.

Mert az öv és tarsoly, mondhatnánk szükséges, de a szines tarsoly és tarka öv már luxus dolga.

DÉL AMERIKAI INDIÁN FŐNŐK.

Ugyancsak itt vagyunk túl az állaton is. A czifrálkodás emberi tulajdonság, és talán onnan datálódik, ahol az ember legelőször nézett a viz tükrébe.

Az állatokhoz képest nagyon sutának találván magát, vett tőlük kölcsön prémes bőröket és tollakat.

Micsoda remekbe készültek a délamerikai indián tolldíszei! Még van nálam egynehány, gyönyörű «párisi>> -tollkalapocskák készülnének belőlük. Nincs kisasszonykéz, amely utánuk dolgozná azt a pálmafonálból csomózott finom hálót, amelyiknek göbeibe egyenként, párosával foglalják be a tollakat. Tarka színpompájában, sokszor csak egy tónusban árnyalva, mindig csodás ízléssel és pontossággal.

Nem részletezem egyéb dolgaikat. A faragott pipákat, hangszereiket, czifra fésűjüket, s a csodálatos vonalakat, amikkel kis edényeknek, dísztárgyaknak avatják a vaddinnye gyümölcsét.

Nem szívesen kölcsönöznek tőlünk. Voltam én a Pilcomayo mentén messze bent lakó magános törzsnél. Szinte határos volt velük két európai megtelepült, a franczia Zsozsó-testvérek vadbirtoka. Azoktól láthatták színét a gyufának, mi is kínáltuk, mégis mikor főzéshez láttak, két fapálczika került elő. Egy kemény- és egy puhafa pálcza. S a puhább fába lyukak voltak vágva, abban forgatta egyik legény a keményebb botocskát. Mikor megtüzesedett, lobbantotta tűzre a száraz levélből, gallyból rakott kis máglyát. Igaz, hogy örültek a tőlünk kapott viaszgyújtónak. Mégis hiszem, ez a gyorsan elfogyó, nagyszerű csomag gyufa mérgezi meg először primitiv életüket. Itt jelentkezhet legelőször az irántunk való elégedetlenség. Vagy az ekeszarvát tartó parasztunknak úgy egy kicsit nem szorul-e ökölbe a keze, ha a gőzeke bugását hallja . . .

Életmódjában, érzésében félreismerjük az indiánt. Torzképben túlozva látjuk ideczipelt, Buffalo-csinálta falujukban. Ők minket elfogulatlanabbul néznek, mint mi őket a műveltség magaslatáról. Viselkedésünkben velük szembeni van valami vadállattal való enyelgés. Pedig ha csak egy kicsit is megnyerjük bizalmukat, az elragadtatásig kedvesek hozzánk.

Milyen szeretettel tapogattak a toba-indián asszonyok; megbámulták színesebb arczomat, világosabb hajamat. És szeretet csillogott szemükben, mikor megölelgettem porontyaikat. Nem izgatja őket a fehér faj iránti gyűlölet. Legfeljebb azt a különbséget érzik, ami úr és paraszt között örökön-örökké megvolt. A félelem legintenzívebb érzései irántunk. Már pedig van oka félni.

Mesének hittem az indiánüldözést, mint ahogy annak hittem a németeknek Afrikában való kegyetlenkedéseit. Az elsőt a helyszínen hallottam ténynek avatni, következésképen hiszem a másikat is.

Valamelyik nagy délamerikai állam egy időben nyakra-főre fogatta be az indiánokat. Mint politikai rabokat zárta el őket. Néhány família bekerült legnagyobb múzeumának suterén helyiségeibe. Ellátták őket minden jóval és értékes embertani méréseket tettek rajtuk. Aki nekem elbeszélte, gyermekkorában még játszott a fogságba jutott indián gyermekekkel. Éltek ott, mint a kaliczkába zárt madár, azok sorsára is jutottak. Az én ismerősöm jó pár év múlva látta őket viszont. Feljebb egy emelettel, mint érdekes preparátumokat, ritka csontvázakat. Történt pedig ez a művelődés és tudomány szent nevében.

Hasonlóan megborzongok, mikor visszaemlékszem egy fiatal.férfira. Oroszlánszinű, szinte sörényes haja mindig homlokába lógott, vizes kék szemét emberietlennek, kegyetlennek láttam. Vagy talán megismert históriája képzeltette el így velem?! Ez az ember egyik argentinai katonai őrségnek volt parancsnoka. Tessék elképzelni valami kedélyes garnizont! Húsz-harmincz főnyi legénységgel a Gran-Chaco hatalmas térségébe került. Ahol nincs szép lány, nincs kávéház és pezsgő. Köröskörül nincs egyéb, mint mező és újra mező, embermagas fűvel, sok helyen mocsárnak süpped a rét és gyilkos miazmákkal oltja belé a halálos hideglelést a szegény katonába.

Néha-néha jön egy transzport, ennivaló életszükség, s az egyetlen tiszt, úgy ahogy kényelembe szedi magát. Már amennyiben megengedi a pálmasudárból összetákolt rancsó.

Igen unalmas arrafelé az élet. Naiv kedély, ha közel az emeletes őserdő, elmerülhet annak szépségébe. Az én ismerősöm nem volt naiv kedély. Sportsman volt és sportolt az indiánokkal, olyan módon, ahogy nálunk tesznek a nyulakkal. Körbe szorította őket és asszonyt, gyereket se kímélve, küldte valamennyit válogatott módon a másvilágra. A kormány illően halálos ítélettel honorálta és futni hagyta. így került Paraguayba. Nem mindenki dugta előle hátra a kezét. Utóvégre felfogás dolga. Én undorodtam tőle. Mintha tetteinek véres refleksze tükröződött volna vissza vörös fején. Az indián tehát fél. Retteg a puskavillanástól, mert tudja, hogy annak erejével nem versenyezhet mérgezett nyila, vadászkése. Amely az erdők állatjainak van szánva. Csak ritka esetben fordul ember ellen.

Hány pusztulóban levő törzs húzódik meg Anuncion város közelében. Némelyikből nincs már több, mint a törzsfőnök-família. Nem egyszer látogatnak el a városba. Ilyenkor, hála a policzia szemérmetességének, vászonlepelbe burkolóznak, szinte félgyászos vele hollószárny szinű hajuk. Plumerát árulnak, reatollból készült dús fürtös tollseprőt, amit mi bizonyára kalapokra raknánk. Meg aztán rikító tarka tollakból összerakott, mesés fejedelmeknek való jogart.

Ezek már nem boldogok. Boldogok azok, akik az őserdők mélyén, messze távol, fáktól kerített csendes tisztásokon élnek. Ahová mi még el nem jutottunk. Ezek már hozzánk hasonlatosak. Kérlelhetetlenül, egyre kísérti őket az átkok átka, a mi megejtőnk — a pénz.

AMERIKÁBÓL ÍRT MAGYAR LEVELEK

Szabadi Pál: Egy magyar iparos levele Amerikából 1855. 32. 245

(A levélnek a kezdete a jelölt lapszámban nem található. G.)

...szédülések háborgatták hajónk népét, mi nem volt csoda, mert a mexicoi fényerőből forró éghajlatában voltunk, hol a forróan sütő nap olly hőséget okozott, hogy alig állhattuk ki. Végre a 10-ik napon Aspinválba értünk szerencsésen.

E város Uj-Granada tartományban fekszik a tenger partján, úgy hogy a tenger utcza-sarkain hullámzik el, forró éghajlata miatt a fehérek nem lakhatják. Vasárnap délben érkeztünk meg a koromfekete börü félmeztelen lakosság, mely nagyrészt afrikai szerecsenekböl és bennszülött indusokból áll, mind a kikötőbe gyülekezett s örömkiáltásaikkal, mellyeket mi nem értettünk, adták tudtunkra vendégszeretetüket, de a mi örömünk, hogy partra szállhattunk, nagyobb volt az övékénél. Elhagyva úszó városunkat, e különös nép közé szállásoltunk, másnap reggelig (egy napi szállásbér 20 forint).

Itt feltűnő a szörnyű vadon, a helység egyik oldalán a végetlen tenger, a másikon a magas hegyek százados erdőségeivel, hol ártalmas férgek, kígyók és egyéb vad állatok ezrei tanyáznak, vegyitve lármájukat a fákról fákra ugrándozó majmok vonyitásával és a papagályok krákogásával. Ez utolsókból itt több van a házaknál, mint nálunk a kutyák vagy macskák.

Ezen a ponton a szárazföld, mely Észak- és Délamerikát, az Atlanti és Csendes tengereket egymástól elválasztja, mintegy 14 magyar mérföld, melly szélességen egy vasút kapcsolja össze egymással a két világtengert. Másnap reggel az indóházi harangszóra összegyűlt az utazó sereg, s örömmel hagytuk el a veszedelmes kinézésű helységet, Sebes vágtatva vitt bennünket a vas ló rengeteg erdőkön keresztül, hol a majmok sivalkodása és a papagályok krákogása gözkocsink zörgését is felül multák. Végre megérkeztünk azon helyre, ameddig vasút van épitve, elhagyva mellettünk azon nyomorult, falvaknak csúfolt egyes tanyákat, hol a fekete nép a szó valódi értelmében meztelen futkos, s kasokból összeállított és buffalo-börökkel fedett kunyhókban húzza meg magát a férgek üldözései elöl.

Itt meglepő látványunk volt: a tetőtől talpig felvegyverzett vezetők, kik a Csendes-tengerig, mintegy 4 mérföldnyi távolságra, az utasokat és podgyászaikat elszállítják, öszvéreikkel térdig érő posványban állottak s rövid idő alatt a tömérdek holmit öszvéreik hátára pakolták, alig képzelhető zajt és lármát okoztak. Egy öszvér bére e rövid útra 100 forint volt. E roppant ár miatt többen gyalog indultunk el, hátunkon czipelve podgyászunkat, de isten őrizzen több illy gyaloglástól! Minden lépés egy egy erömegfészités volt — hegyre kapaszkodva, vagy mély völgybe ereszkedve, térdig érő sárban mentünk e járatlan ösvényen keresztül a legvadabb erdőségeken, hol pisztolyainkat mindig kézben kellett tartanunk, mert a spanyol rablók garázdálkodásaikkal, gyakran egész karavánokat feltartóztatnak. Folytonos esőzés és fojtó meleg által megbüzhödt levegő oly leverőleg hatott reánk, hogy most már szívesen megadtam volna a 100 forintot egy pár órai lovaglásért. Egy helyt kipihentünk, de rövid idő múlva ismét útnak indulva, hosszan elnyúló csapatokban mint a vadludak egymásután ballagtunk nagy nehezen.

Az elmaradottak közül néhányat kifosztottak, sőt egyik meg is gyilkoltatott, de a tettes kézre került, és itteni szokás szerint mindjárt a legelső fára felakasztatott. Öt óra tájban sötétedni kezdett és pár perc múlva koromsötétség lepte be a vadont. Kénytelenek voltunk ekkor egy néger kunyhójában meghúzni magunkat mintegy hatvanan, és pitymallatkor hagytuk el a skorpiókkal elárasztott helyet. Tizenegy óra tájban oly magas hegyek tűntek fel előttünk, hogy a felhők csak derekuknál látszottak lebegni, mellettük gyönyörű, de mérges virágokkal és férgekkel eláradt mező terült, honnan a Csendes-tengerig lehetett látni.

Két óra alatt Panamába értünk. Kerített városocska ez. Új-Granada köztársaságban, mellynek bástyáit a Csendes tenger mossa. Alig érkeztünk meg, s már is tudtunkra adák a falragaszok, hogy a Californiába szándékozók tüstént hajóra menjenek. Éjféltájban megindulva északnak tartottunk.

A Csendes-tengeren szelíden lengedező szelek uralkodnak, s igy óriási hajónk háboritlanul, büszkén vágtatott a csillogó felszinen odább. Öt nap utaztunk New-Granada, Közép-Amerika és Mexico termékeny hegylánczai mellett, még a 8-ik napon az a capulcoi, két hegy közti szorulatban fekvő kikötőbe értünk, hol szenet kellett a hajóra venni.

Itt egy rongyos kis tengeri város fekszik, melynek félig czivilizált lakossága van; a hajón alig lehetett maradni a forróság miatt — a málé legalább is megsült volna a fedélzeten, — a fekete meztelen suhanezok nagy számmal úszkáltak hajónk körül, s az utasok által a tengerbe vetett pénzdarabok kihalászásában mutogatták ügyességüket.

Elindulásunk után 3 napra egyszer hajónkon „tüz van! tüz van!" kiabálások riasztottak fel bennünket. Nagy ijedtség támadt az utasok közt; a masinában ugyanis oly nagy tüz volt, hogy a közel levő vasdarabok megtüzesedve a fedélzet égni kezdett.

Leirhatlan volt a zaj és zavar, de a kapitány ügyessége csakhamar elháritá e bajt is, és az utasok lecsendesedtek. Sok minden történt még hajónkon, melyek elösorolásával nem akarom untatni kedves atyámat. A 14-ik napon fagyos északi szél támadt s mi kénytelenek voltunk téli posztó öltözetünket elővenni. Milv különbség! néhány nappal az előtt majd megsültünk mostmeg majd megfagytunk. A 17-ik napon tömérdek delphinhalak mutatkoztak, s oly számmal úszkáltak körültünk, mint nálunk tücsök a mezőn — olykor ölnyi magasságra felugrándozva a viz szine fölött. A szél folytonosan dühöngött és vészteljes felhőket hajtott elénk, melyek pár perc múlva hideg esőt hullattak alá. Kapaszkodás nélkül lehetlen volt a fedezeten megállani, a hullámok keresztül csaptak hajónkon, a kötelek czérnaszálakként szakadoztak szét, az árbócfa eltört, s már már rettegtünk, hogy hajónk a sziklákon zúzatik szét.

De itt ismét a kapitány lélekjelenléte és a masina ereje megmentettek bennünket a közel veszélytől. Ez alatt egy meglepő jelenet szemtanuja valék, t. i. láttam az ijedést az arcokon és a megrémült sereg mind hullott térdre, segítséget kérvén imájukban a mindenhatótól. Lehetetlen volt nem imádkozni. Éjfél tájban csendesedett szelünk s mi meg voltunk mentve. Másnap szép reggelre virradtunk s a kifáradt habok közt nyolc czethal mutatkozott, melyek orrukon szökőkút gyanánt magasra lövellték a vizet. Délutáni 3 órakor a St. Franciscoi kikötőbe értünk, hová hajónk ágyudurranásai tömér dek népet csalt ki.

Itt vagyok végre 38 napi utazás után az aranyország fővárosában! Különös hely! Csupa aranyszínű homokos hegyre és. völgybe épitve, leginkább faházakból álló, nagy tengeri kereskedő-város; nagy kikötője számtalan hajóival majdnem bekeríti a várost, melynek faépületei nagyobbrészt a vízre vannak épitve s ha száraz részében egy kocsi végig fut utczáján, majdnem minden ház reszket.

Beérve a városba, egy soha nem látott jeleneten bámultunk el, t. i. egy kétemeletes házat 16 ökrön vontattak végig az utczán, melly lehetlenségnek fog tetszeni, de igaz, magam láttam. Hol hat évvel ezelőtt csak néhány halászkunyhó volt látható, ott most 50 000 raffinirozott lakossal bíró, a világnak leggazdagabb városa terül el. Úgy-hiszen, kedves atyám szivesebben veendi, ha a személyemet érdeklő történteket irom le.

Azon 1000 forintból, mely hat héttel azelőtt zsebemben volt, alig került ki néhány napi koszt és lakás ára, 10 forintot fizetvén egy napra. Alig dolgoztam itt két napig, midőn jobbnak láttam Sacramentóba utazni, mit azonnal meg is tettem. A szabósághoz itt nem nagy kedvem volt, de miután idegen létemre más foglalatosságom nem akadt, csakugyan elővettem tűmet és eladva egy órát 300 forinton, boltot árendáltam (béreltem), melyért egy havi árendát, 150 forintot mindjárt ki is fizettem, és igy szegényesen elrendezve magamat, mi összesen 450 forintba került, elkezdtem dolgozni.

Munkám mindjárt akadt, később mindig több több, és igy egyedül szorgalmasan dolgozgatva napi 21 forint kiadáson kivül két hónap alatt 1700 váltó forint maradt zsebemben. De mivel a szabóságot nem szerettem, egy saxoniai zsidóval dohányboltot nyitottam. Ha meggondolja kedves atyám, hogy itt testvériség és egyenlőség van, nem fogja csodálni, hogy épen zsidóval állottam kompániába. Egy hónapig voltunk együtt, de kompánistám, noha másként meg voltam vele elégedve, megcsalt, s azért elváltunk, ö elutazott, én meg magam folytattam a kereskedést jó sikerrel s ha nyugtom lett volna, most jól állanék. Mint forgó szél ugy kóválygott bennem a vágy még utazni, és én elhatározám magamban, hogy az aranybányákat keressem fel, hol boltot nyitni szándékoztam.

Mart, 15-én 1855. Eldorádó Countyba (egy megye neve) mentem, hogy városait beutazva, jó helyet keressek ki magamnak. Mindenek előtt megjegyzendő, hogy Californiának tömérdek aranya van; hegy és völgy tele vele s a legfőbb kereset a bányászat. A bányászok gyakran igen hirtelen meggazdagodnak, némelyek azonban csak lassan lassan, sőt sokan csak alig tengődnek. Legjobb itt kereskedést nyitni vagy mesterséget űzni, mert a bányász bőven költ. Beutaztam minden bányavárost, de letelepedésre alkalmas helyet sehol sem találtam s igy az egész utazásból nem nagy hasznom van, kivéve, hogy sokat láttam és mulattam.

Az aranyásást szinte láttam; az igen egyszerűen megy végbe. Mint nálunk az árkot, ugy itt hegyen völgyen keresztül kasul ássák a földet és vályuba hányják, hol jól kimossák, mely alkalommal, ha arany van benne, az a fenekére száll. Gyakran, egy kicsit nehezebb munkával ugyan, igen nagy darabokat találnak, a történet nem mutathat fel esetet, hogy valaha oly nagy darab arany találtatott volna. Ugyanis Caleveras countiban egy darab aranyat találtak, melly 14 fontot nyom és értékét mintegy 144 ezer váltó forintra becsülik.

Igaz ugyan, hogy illy darab csak egyszer találtatott, de az megteszi hatását, mert a hol ez előtt hat évvel fekete medvék és más vad állatok tanyáztak, ott most a világ minden részeiből összecsődült nép oly szorgalommal és haszonnal működik, mint sehol másutt a föld kerekségén. Különös helyeken jártam itt; a százados erdők rengetegeiben itt ott néhány fegyveres indusra bukkantam. Másutt szorgalmasan dolgozó bányászokkal beszélgettem; majd a völgyekbe bocsátkoztam, majd a magas s örökös hóval födött hegyeket kerestem fel.

Vándorlásaim között egyszer különös tünemény lepett meg: egy majdnem feneketlennek látszó iszonyú mélységhez értem, melyben a derült égből lesütő déli nap sugarai, a legszebb virágzásban levő vad rózsabokrok és százados tölgyek ezrei között rendkívüli regényes látványt idéztek elő, mert előttem a tavasz, alattam a lágy-, mögöttem pedig a kemény tél vastag hóboritékával egyszerre és egy helyről voltak láthatók. Valódi tükör, melyben enéletemre ismertem; gyermekkorom boldog évei mint ez a tavasz oly mosolyogva állnak előttem, mellettem a jelen változó adományival és komoly tekintetével, és hogy a tél is majd nemsokára bekövetkezik, kétség sem lehet.

Ott áll előttem a jövö, fagyos tekintettel mint lepedőbe burkolt csontváz s inteni látszik, hogy gondoljunk arra, miszerint a nyár is hamarabb mint gondolnók, elmúlik. Mintegy 12 napig barangoltam ide s tova s sok helyet bejártam anélkül, hogy egyik is megtetszett volna. Visszatértem tehát Sacramento city-be, és itt újra kezdem a kereskedést. Minden jót remélek; ez azonban a jövő titka; de ha Isten egészségemet megtartja, ugy hiszem munkásságommal takarékosságom mellett szép öszegecskét fogok félretehetni s akkor majd haza térendek, hogy egészen kedves atyámért éljek.

Felszólítom tehát, hogy ne sokat törődjék a jövővel, hanem tegye magát mindenkép kényelembe, és ne vonjon el magától semmit sem. Viszontlátáskor, mint remélem, házi körömben fogom kedves atyámat láthatni. Könyek közt, reszkető kézzel irom e sorokat, mert nemcsak hogy karjaimba nem zárhatom kedves atyámat, de irtóztató meszeség választ el bennünket egymástól. A miket pedig itt utolsó soraimban elmondtam, azokat ne feledje, mert azokat nem szám, hanem szivem mondta.

Az itteni körülményekről még egy pár szót ide iktatni el nem mulaszthatom. Amint az ember e földre lép, legyen bár koldus vagy dúsgazdag, pápista vagy kálvinista, zsidó vagy pogány, mindenkép a törvények és a szó legvalódibb értelmében önálló és csak az Istentől függő lény — mindenki karakteréhez és képességéhez képest becsületben emelkedhetvén, sehol a világon úgy nem boldogulhat, mint itt. Az egyesült tartományokban a ritkaságok közé tartozik, hogy valaki szükséget lásson, ha munkás és becsületes.

Ami az .életmódot illeti, azt az európaihoz képest urasnak lehet nevezni. Az Egyesült Államokban a napszám — ha e legutolsó foglalkozást veszem fel — hat váltó forint, sőt tiz is, a szükséges kiadás pedig hetenként körülbelül 16 forint, melyért kényelmesen jól bútorozott szobában lakhat, s háromszor napjában oly teritett asztalhoz ülhet, mint nálunk egynémelyeik csak húshagyó kedden — különféle testi és lelki gyönyöröket élvezni szokásban van. Californiában a rendes napszám 20—30 forint, a szükséges kiadás pedig (lakás és élelem) hetenként 50 forint — munkaidő törvényesen meghatározott 10 óra napjában — képzelheti tehát a vállalkozó szellem van, itt minden üzlet szabad levén, elgondolhatják, miszerint itt csakugyan minden ember saját szerencséjének kovácsa.

Sacramento city. California, mart. 30. 1855.

László Károly levelel Amerikából. (A Vasárnapi Újság számára.) 1859. 258.

XV. Minatitlan, Mexikó, dec. 1-jén 1860. *)

Eddigi leveleimben annyit irtam már erről a tartományról (a mexikói, vagy, mint rendesen hívják, Tehuantepeki földszorosról), miképp alig van egyéb már, miről irják, mint annak termékeiről.

Hogy ásványban ez a tartomány mennyire gazdag, nem tudni, mert a rengeteg erdővel borított sziklák nagyobb része még csak illően kutatva sem volt ekkorig. Az arany- s ezüsttermő vidékeket ismerők gyanitják, hogy ezek a nemes ércek itt rejlenek, s ezen évben két csapat vállalkozó indult ki Minatitlánból kutatás végett. Költségeik aláirás utján fedeztettek. Ezeknek egy része 3—4 hónap múlva visszatérve, hozott mintegy 3—4 dollár értékű aranyport (melyben a legnagyobb szem szőlőmag nagyságú volt), melyet ők vándorlás, kutatás közben a hegyek közötti patakok medréből meregetett homokból mostak ki. Ezek hiszik, hogy a földszorosi hegyekben bőven van arany és ezüst, hogy van vörös réz, vas, stb. Ásványvizet még ekkorig nem fedeztek fel.

A mexikói köztársaság igen hegyes-völgyes nagy ország, s benne mindenféle emelkedettség van a tenger színtjétől fel 18 000 lábig. Ezért légmérséklete különböző helyein különböző; s bárha a fóldgömbön elfglalt helyzete 16—31° északi szélesség, azért benne csaknem minden növényt találhatni, mely a forró és a mérséklett égalj alatt terem. Mexikó növényi tekintetben, egyesiti Észak- és Dél Amerikát, bárha az utóbbihoz jobban hasonlit.

A Tehuantepek földszoros Mexikónak legdélibb része, s helyzete 16 — 18° északi szélesség. Téli közép légmérséklete ugyanaz, mi a hasonló szélességé, Afrikában és Ázsiában, p. o. Dél Egyiptomé és Kelet-Indiáé; nyári közép légmérséklete pedig az a ómi a 12 fokkal jobban északra eső afrikai és ázsiai helyeké, p. o. Kairóé Egyiptomban és Nankingé Kinában.

Bárha a Tehuantepek földszoros roppant kiterjedésű északi és déli lapályai csak néhány lábbal vannak a tenger szine fölött, rajtuk oly növények is buján teremnek, melyek 5000 lábbal magasabban szoktak teremni. Ez annak tulajdonitható, mert azon lapályok levegője, az itt uralgó északkeleti szelek, az északi lapálynak roppant nedvessége, s a közel levő magas hegyek által az őt illető mérsékleti foknál alábbra hűttetik. Ezen kedvező hőmérséklet következtében az ezen földszorosi lakás az Eszak-Amerikában, vagy Európa déli s közép részeiben szülötteknek nem kellemetlen.

Bárha ezen földszoroson, a mérsékelt égalji hegyi fenyőtől (pinus abies) és borostyántól le a forró égalji kókuszdióig, ananászig s vaníliáig mindenféle növény megteremne. A magyarhoniak közül itt csak keveset láthatni, fát alig egyebet, mint fenyőt és tölgyet. Midőn a múlt nyári kirándulásomban a Márton-hegyek között egy tanya udvarán, mely a tenger szine fölött mintegy 2000 lábbal fekszik, egy bokor bodzafát láttam, örömöm olyan volt, miniha véletlenül egy rég nem látott honfitársamra s barátomra bukkantam volna e távoli forró égaljban.

A Tehuantepek földszoros fák között a leghasznosabbak ezek:

a pálma számtalan fajai, melyek a lakosoknak eledelt, öltözetet, házieszközöket, épület tetőt stb. szolgáltatnak.

Gummi elasztik (Siphonia elastica) oly nagy mennyiségben nő a rengeteg-erdőkben, hogy számítás szerint 10 000 mázsa gummit ki lehetne innen szállitni évenként, de semmit se szállítnak. Az itteni nép is alig használja azt bármire.

A festő-fáknak számtalan fajai teremnek itt, de azok közül csak kettőt vágnak kis mennyiségben kiszállítás végett, u. m. a Hoematoxylon-Campe-chianumot és a Morus tinctoriát, melyek közül az előbbit vörös, az utóbbit sárga festésre használják.

Terem ezen földszoroson mindenféle keménységű fa, oly puhától s könnyütől, mint a parafa, s melyet itt a lakosok szintén dugónak használnak, oly keményig s nehézig, hogy benne a fejszéél kitörik, s melynek súlya a vizénél sokkal nehezebb, s azért abban leül.

A Lignum vitae és az Ostrija Mexicana, melynek semmi féreg nem árthat, mely oly hamar sem kopik, midőn lépcsőkül használtatik, mint a márvány. A tehuantepeki paplakban levő lépcsők már 330 évesek, és a rothadásnak, korhadásnak, szúrágásnak semmi jelei még nem mutatkoznak rajta. Vannak ebből oszlopok, melyek már 25 év óta vannak a földben s még rothadni nem is kezdenek.

Igen jó tartós épületfák teremnek itt nagy mennyiségben. Hanem a leghasznosabb s a legnagyobb mennyiségben levágott fa itt a Mahogani (Swietenia Mahogani) és a Cédrus (cedrela odorata), melyekből évenkint 25— 30 ezer tonnát szállítnak ki Észak Amerikába és Európába. Kevés festőfán és szarvasmarha-bőrön kivül ez az egyetlen terméke a Tehuantepek-földszorosnak, melyet külföldre szállítanak. Az előbbit hajóépitésnél és bútorok gyártásánál használják, az utóbbiból pedig leginkább szivarládikák készíttetnek, minthogy jó szaga a szivaroknak kellemes illatot kölcsönöz.

A Tehuantepek-fóldszoros egyéb fatermékei ezek:

Ixtle (Bromelia Sylvestris), a kaktusznak egy 4—6 láb hosszú levelű faja. Ennek töviseit az indián asszonyok gombos, sőt varrótűül is használják, nedvét pedig sebgyógyitásra. Rostjából, mely a szokott durva kezelés mellett, legkisebb tilolás és gerebenezés nélkül oly finom, mint a magyarhoni tilolt kender. A lakosok fonalat, madzagot, kötelet, tarisznyát, zsákot és durva öltönyt készitnek belőle. Ez a növény vadon is nagy mennyiségben terem, de még nagyobb mennyiségben tenyésztetik, s itt a kender helyét foglalja el. Azt hiszem, hogy itt a kendert is sikerrel lehetne termeszteni.

A cukornád itt vadon is terem. A művelés alatti cukornád (ha művelésnek nevezhetni azt, hogy a nádizek a szántatlan irtásban kapart gödröcskékbe takartatnak, s a növés alatt csak a gyomtól tisztittatnak, de soha nem kapáltatnak) 2—3 hüvelyknyi vastagra, 25—28 iz hosszúra megnő, bőven ad jobb cukrot, mint az antillesi, s egy ültetvény, baj s költség nélkül, eltart 6 — 8 évig.

Ha a haszontalan erdők helye czukornáddal ültettetnék be, s abból a cukor helyes módon készittetnék, ez egy roppant jövedelemforrás lenne. Most a maga szükségére sem terem eleget, sőt Észak Amerikából az a nagy harmincad (vám) mellett is haszonnal hozathatik be, nagy mennyiségben.

Dohány itt kétféle terem, melyek egyike roppant nagy levelű (33x15 hüvelyk), durva, igen erős izű; de a másik, mely kisebb levelű, a havannaival egyenlő jóságúnak tartatik. Külföldön nem ismeretes, mert csak a bel-szükség fedezésére is alig termesztetik elég, s az helyben is oly drága, hogy amiatt nem szállitható külföldre, épen ugy, mint a cukor.

Gyapot is csak annyi termesztetik az indiánok által, amennyi a házi- szükségeikre (mi csekély) elég. A gyapotot magvától ujjaikkal választják el egyenkint. Fonás- és szövésmódjuk rendkívül durva és lassú. A gyapot különben finom és helyes mivelés alatt bőven teremne. Ebből készítik azt a kevés ruhát, mellyel meztelenségüket félig fedik.

Indigó kétféle terem, u. m. Indigofera Atisoyedes és Indigofera tinctoria. Az előbbi vadon terem igen bőven, az utóbbi miveltetik. Ezen festékből meglehetős mennyiség vitetik ki külföldre; de sokkal több vitethetnék ki, ha czélszerüleg miveltetnék a növény és vétetnék ki belőle a festék.

Kávé vadon is nő. Az imitt-amott rossz mivelés alatt tartott kávéültetvény nem terem eleget a belszükség fedezésére, s az is oly drágán adatik el (54 kr. fontja), hogy Észak Amerikából azon kávé, mely oda Dél Amerikából vagy Nyugat-Indiából vitetett, ide nagy harminczad mellett is haszonnal hozathatik be. Az itt termett kávé minőségére nézve a legfinomabb.

Rizs termesztésre az itteni föld igen jó és alkalmas, s az bőven fizetne, de alig termesztnek eleget a belszükségre.

Kakaó itt kétféle terem, mind a kettő igen buján. Az egyik, mely vadon terem, nem igen becsültetik. A másik, mely műveltetik, igen finom izű, illatú. Ebből nagy mennyiség fogyasztatik el a lakosok által, kik azt reggel és este rendesen isszák, de még nagyobb mennyiség vitetik Mexikó városába, s a nyugat-északi államokba, de külföldre drágasága miatt (1 font 1 pft.) nem sok szálittatik.

Vanilia az erdőben bőven terem, s bárha csak vadon, az mégis a legfinomabb, s rendkivüli nagyságú (egy hüvely hossza 8—10 hüvelyk). Minthogy az erdő roppant sűrűsége miatt ezt szedni nehéz és szaporátlan, s az indiánok is restek utána járni, külföldre ebből igen kevés szállitatik. Rendes, czélezerü műveléssel ez igen jól jövedelmezne.

A Cactus coccinellifer ezen földszoros délnyugati részén igen bőven terem, s mig a franczia chemikai festékek nem találtattak fel s jöttek használatba, a Cochinelle bogarak (Coccus cacti) itt nagyban termesztettek a lakosok által, s ez nagy pénzforrás volt, mert egy font ára volt 6 ft. 50 kr.; de az emlitett franczia festékek feltalálása és használatba hozása után, egy font ára 1 ftra leesett, s ezért ennek termesztésével kiszállítás végett, csaknem egészen felhagytak; mert 70 000 Cochinelle bogaracska nyom egy fontot, melynek tenyésztése s összeszedése sokkal több időbe s munkába kerül, mintsem azt egy forintért lehetne haszonnal adni.

Paszulyt itt csak feketét termesztnek, s a lakosok ezt az Észak Amerikából behozott fehér paszulynál jobban szeretik, s nem is ok nélkül, mert az ennél csakugyan sokkal kellemesebb izű. A maguk szükségére eleget termesztnek, de külföldre nem szállítják.

A legközönségesebb s legnagyobb fontosságú terméke ezen fóldszorosnak a tengeri. Legközönségesebb, mert ezt mindenki termeszti, s legfontosabb, mert ez szolgál az itteni népnek kenyérül, főzelékül, nyalánk édes süteményül, s a hátas lovaknak és teher hordó őszvéreknek abrakul.

Szerencsére ezt az itteni föld legkisebb mivelés nélkül bőven termi, oly bőven, hogy egy hold 60—70 vékát ad, s ezt is kétszer, háromszor egy évben. (A tengeri mivelés módja leirását lásd II. levelemben, Vasárnapi. Újság 5-dik szám 1859). Az itt termett tengeri, szinére nézve, igen sokféle, u. m. fehér, sárga, testszin, rózsaszín, vörös, ibolyaszín sat. A szemek teljesek, nagyok, acélosak. A csövek 8, 12, 14 sorosak, s van rajtok 380, 400, 600 szem közönségesen, s ebből 930—960 szem nyom egy fontot. A tengeri szármagassága 10—14 láb, s egy száron van 2 — 3 cső.

Semmiféle más gabona itt nem termesztetik, bárha azt hiszem, hogy bármely tavaszi gabona — még a tavaszi búzát sem véve ki — itt jó sikerrel termesztethetnék. Egy magyarhoni barátom egy levelében arra kért, hogy küldjek neki levelemben néhány szem árpát, a végre, hogy lássa, mi lesz abból magyar földben. Szívesen tettem volna, de akkor még csak ritkaságul sem láthatott az ember árpát ezen földszoroson.

Azóta egyszer láttam itt egy boltban egy vékányit, melyet a Minatitlántól észak-nyugati irányban 59 német mérföldre eső Puella nevű városból hoztak, közel Mexikó városához. (Ezen hely csak 13 német mérfölddel esik jobban északra mint Minatitlan, s ott nem csak árpát, hanem jó őszi búzát is termesztnek, mert 7300 lábbal magasabban esik Minatitlánnál.) Ezen árpának fontját 54 kron adták. Nem kétlem, hogy kiváncsiak olvasóim tudni, hogy mire használják itt ezen „méreg drága" gabonát. Hát biz abból Orchata (olv. orcsáta) nevű frisitő italt főznek, melynek egyébb alkatrészei ezukor, mandula-tej és illatadásul néhány csepp rózsa-essencz.

Camote (édes kolompér), itt bőven terem, mint szintén a bécsi vagy uri töknek egy faja, mely akár sütve, akár főzve — debreczeniesen mondva — ,,parázs-ides." — A paradicsom almának egy cseresznye nagyságú faja, itt szintén igen bőven termesztetik.

Az itteni paprika növény nem egy éves, mint a magyarhoni, hanem évekig él s utóbb 6 — 8 láb magas fabokorrá nő. Szép piros gyümölcse csak ³/₄hüvelyk hosszú, s alig vastagabb egy ludtollnál; de egy ily kis hüvelyben sokkal több erő van, mint a legerősebb s legnagyobb hüvelyben Magyarhonban. Árulnak itt a boltokban nagy hüvelyű száraz paprikát is. de ez nem erős, sőt édes izű, s ezt az ételekben inkább szin, mint csipős iz adás végett használják. Ez Mexikó más államaiból hozatik ide.

A vörös- és fokhagyma is — ugy látszik — szereti az itteni légmérsékletet és földet, s mégis abból felényit se termesztnek, mint a fogyasztás igényel, s azért számtalan hordó vörös hagyma hozatik be Észak-Amerikából, melynek hordója (mintegy két tetézett véka) 7—12 dollárjával, vagy fontja fél új forinton adatik el.

Termesztnek az indiánok egy kevés rosszfaju káposztát is, melynek durva zöld leveleit (mert soha se fejesedik), hússal szokták megfőzni; de ezt igen ritkán hozzák be eladás végett. Van egy zöldség itt, melyet nagy mennyiségben hoznak be a vidéki indiánok, a neve Chayote (olv. csájóte). Éz egy forróégalji különös növény. A gyümölcs — mely ugorkaként indán terem — alakjára s nagyságára nézve hasonló egy nagy ludtojáshoz; szine zöld vagy fehér, haja vékony, de kemény és kissé tövises. Magva nincs, hanem szaporítás végett maga a gyümölcs dugatik a földbe s kihajt. A gyümölcs belsejében ür nincs, hanem az egészen tömör hus, mely szinére, keménységére s izére nézve annyira hasonlit a kalarábéhoz, hogy nem tudva az ember azt a helyett enné.

Ezeken kivül — egy-kétféle szagos füvet kivéve — itt semmi más zöldséget nem termesztnek az indiánok azért, mert másféle zöldségek lételéről semmit sem tudnak, a fehérbőrű értelmesebb bennszülöttek azért, mert azt hiszik, hogy az észak-amerikai vagy európai zöldségek itt nem teremnének meg, azok satnyák lennének és a madarak, hangyák, bogarak s t. eff. azokat megennék. Ez alaptalan hiedelem s csak restség palástjául tekinthető, mert Nemegyei Bódog honfitársam, ki egy indián komájától használat végett egy darab földet kapott Minatitlántól mintegy 3¹/, német mérföldnyire, kísérletet tett kolompérral, olasz káposztával, sárga- és kerekrépával, vörös-répával és salátával, vizitormával (Brunnen-Kresse) és karfiollal; s február és márciusban ezek mindegyikéből oly gyönyörű példányok kerültek asztalunkra naponkint, hogy a pesti piacon se szégyenlték volna magukat. Megterem biz ezen éghajlatban s földben minden zöldség mi Magyarhonban s Észak-Amerikában megterem, csak hogy a vetés ideje nem május vagy jún. hanem november, azaz miután az esős évszak — melyben a vetemény kirothadna s a hangyák kipusztitnák— elmúlt s 4 — 5 hónapig olyan idő jár mint Pest táján júniusban.

A magyarhoni gyümölcsök közöl itt egy sem terem, de Mexikó belsejében, tőlünk nem messzire termesztnek almát, körtét és őszi baraczkot, s aligha nem lehetne — legalább az utóbbit — itt is termesztni. — A vadszőlőnek két faja terem itt, melynek leve édes ugyan, de vastag bőre savanyú; azonban belőle jó lekvárt lehetne késziteni. Levéből az indiánok bort csinálnak, azaz levét fazekakba facsarják s ott megforrni hagyják, s azt ők jónak mondják (mert jobbat nem ismernek). Hanem hiszem, hogy a szelíd szőlőt is lehetne itt jó sikerrel termesztni. — Az itt termő déligyümölcsök közül a magyarok alig ismernek többet mint hármat, u. m. a narancsot, czitromot s az ananászt. Ezek itt mind vadon teremnek, mert azok is melyek az udvarokba vannak ültetve, minden mivelés és gond nélkül vannak magokra hagyva, s igy mintha a vadonban volnának. Ezeken kívül vannak itt számtalan féle gyümölcsök jobbnál jobbak, de minthogy nagyobb részük igen édes és igen zamatos, s befőttnek különösen alkalmas. Ezek az év különböző szakában érnek, de ugyanazon faj rendesen ugyanazon egy szakban, bárha kivételképen azt az év más szakában is lehet kapni elvétve, p. o. a narancs érik rendesen októberben s novemberben, de azért elvétve lehet narancsot kapni csaknem minden hónapban.

Az itteni háziállatok csaknem épen azok, mik a magyarhoniak, u. m. szarvasmarhák, lovak, szamarak, öszvérek, juhok, kecskék, disznók, kutyák, macskák, tyúkok, pulykák, kacsák, ludak és gyöngytyúkok.

A szarvasmarhák épen olyanok mint a magyar közönséges szarvasmarhák, de nem oly nagy szarvuak. A tehenek kevés és ritka tejet adnak, mi nemcsak a marhafajnak, hanem a rossz fűnek is tulajdonitható. Egy szarvasmarha ára 80—60 forint. Ha az ember a gulyából vásárol egyszerre sok darabot, azt megkaphatja 10—14 forintjával, de jó fejőstehenet borjával 40—60 forinton alól nem kaphatni.

A lovak is olyanok itt, mint a magyarhoni közönséges lovak, s áruk 30—400 forint. Az az, 30—40 dollárért kapni jó kanca lovat, s ezt azért mert a mexikóiak kanca lóra semmi árért nem ülnének, minthogy azt nevetséges sőt szégyenitő, férfiatlan dolognak tartják. 80—100 forintért meglehetős jó hátaslovat kaphatni, de pompás lovat 3 — 4 száz forintért kaphatni. Az itteni juhok rendkívüli soványok, mert nincs jó legelő, s szőrük (mert gyapjú nevet nem érdemel) piszok, koromszinü, durva 3 — 4 hüvelyk hosszú egyenes.

Juhot itt keveset nevelnek, mert szőrét nem használják, s húsát még a bennszülöttek sem szeretik, s az nem csoda. A disznók apróbbak mint a magyarhoniak, kinézésükre nézve a magyar mangolicza és szalontai faj között vannak. Az itteni lakosok semmit nem nemesbitnek, sem palántát, sem állatot, sőt még magukat sem. A baromfiak épen olyanok, mint a magyarhoniak, mint szintén a macskák is. A kutyák rendesen rókafejűek, közép termetűnél kisebbek, karcsuk, apró sima szőrük s tigris vadászatra alkalmasak. Ugatásaikkal a tigrist addig nyugtalanítják, hogy az valamely fára menekszik, honnan azután a gazda lelövi. De vannak ezen kis kutyák között olyanok is, melyek a tigrissel megküzdnek, s többen együtt azt meg is ölik.

(Vége következik.)

László Károly levelei Amerikából..

V. (1859. 294.) Chinameca (Mexiko), április 30-án 1859.

Mielőtt az indiánokról irnék ismét, előbb elmondom, hogy micsoda hely az, hol ezt a levelemet irom, hol jelenleg ideiglenesen lakom. Chinameca (olv. Csinaméka) Minatitlantól nyugatra 2'/₂német mérföldnyire, erdőkkel s berkekkel buján borított hullámzó rónavidéken fekszik, mintegy száz lábbal a tenger szine felett. Minthogy a falu egy lapos dombtetőn terül el, s közelében sem tó, sem folyam, sem mocsár nincs, a levegő itt sokkal szárazabb, tisztább és egészségesebb, mint Minatitlanban. Ugy hogy azok, kik Mina-titlanban nagy betegségbe esnek, felüdülés végett rendesen ide vonulnak.

Chinameca a Tehuantepek földszoros legrégibb faluk egyike. Midőn a spanyol Cortez a 16-ik században ezen vidéket meghódította, a falut már itt találta. S minthogy az itt és környékén lakó indián asszonyok szebbek voltak, mint a tartomány egyéb részeiben levők, az itt megforduló utas könnyen megfoghatja az okát annak, hogy az akkor csupa indián falu lakosai most már az indián arczvonásokat egészen levetkezte, sok esetben tiszta fehérbőrű, mivelt fajjá változtak. Chinameca lakosainak száma mintegy 1500. Ezek között van egy „hideg kovács", egy munkáért sóhajtozó csizmadia, egy szabó, két asztalos és 2—3 boltos. A lakosság többi része földmivelésből (akarám mondani: a föld önkéntes terméséből) élő henye nép. A faluban van egy templom, egy-egy iskolácska a fiuknak és leányoknak, egy pap, egy tanitó és egy tanítónő.

A házak részint cseréppel fedett tégla-épületek, részint vályog vagy indián modorban készített falak, pálmafa levéllel fedve. A templom ezüst edényekben és ékességekben gazdag; de az itteni szokás szerint benne egy szék sincs. A legnagyobb ritkaság ezen faluban a templomban levő hang-műszer, melly hogy orgona, fürkésző vizsgálás után az ember kitalálja. Ez egy négylábon álló ócska lapos ládika, mellynek tetején lyukak vannak furkálva s azokba 47 össze-vissza horpadozott sip van állogatva, s viasszal letapasztva. A sipok sem elől, sem hátul nincsenek eltakarva. A 47 siphoz van 48 billentyű. A szelet szolgáltatja két nagy kézi-fuvattyu (mint millyen a magyarhoni vándor foltozó czigányoké). No de bármilyen legyen is ezen orgona: ezen országban ez is nagy ritkaság.

A lakosok városiasan öltözködnek, azaz a férfiak egy ingben és gatyában, néha pantallóban, az asszonyok egy ingben és derékig érő szoknyában járnak. Lehet azonban indiánosan öltözött félmeztelen asszonyokat, és esészen meztelen nagy gyermekeket is látni. E paradicsomi divat ezen forró éghajlat alatt — hol a nap délben már is zenithünkön van — igen kellemes; de mi polgáriasultak azt nem élvezhetjük.

Az északamerikai utazók után tudják kedves olvasóim, hogy az északamerikai indiánok hires lovaglók, szenvedélyes jó vadászok; s alig van hirlapszám, mellyben egyik vagy másik indián véres csatájáról ne olvasnánk az egyesült státusok rendes katonai csapatai ellenében.

Az ottani (É-am) indiánok harczszomjasok, s harczban bátrak, kétségbeesetten harczolók. Az itteni indiánok más agyagból gyúrvák. Ezeket az ember lovon vagy öszvéren is csak akkor látni, midőn tanyájukról terméket hoznak haza vagy a piaczra. Még termesztményeiket is többnyire hátukon viszik mérföldekre, midőn apa, anya s gyermekek egy-egy hát-terhet visznek, melly puha fahajon lóg homlokukról. Vadászatra, mint bármi más dologra, az itteni indiánok restek.

*) Lásd Vasárnapi Újság 1., 5, 9., 22. számait.

Vad tömérdek van, s bárha egy vadkacsának az ára féldollár s egy vadlúdé vagy fáczáné egy dollár, s bárha ezek rövid utánajárással nagy fáradság nélkül lőhetők, az indián inkább félmeztelenen „ha-maca"-jában hintázva s szivarozva henyéli el a napot, ebédül a „mindennapi kenyér"-rel (akarám mondani: tortillával) s a vizben főzött szűz paszullyal megelégedve, inkább, mint hogy 2 — 3 dollárt keresne s jobb ebédhez guggolhatna.

Harcziasságukról mit mondjak? Ha őseik sem voltak harcziasabbak, ugy Corteznek nem sok lőport kellett hódításukra elvesztegetnie; mert gyávább népet, mint az itteni indiánok, soha sem láttam. Képes az itteni indián bárkinek méltatlan megtámadását, ütlegelését bárány türelemmel állani, anélkül hogy legalább karját emelné fel feje fedezésére. Ha valamelly reá megboszankodott kreol vagy külföldi, bárha méltatlanul pirongatja vagy káromolja, ő meghunyászkodva mondja: „Igen, uram." Indiánokat egymással verekedni vagy csak perelni is soha sem láttam, mintha ereikben savó folyna a kebleikben érzés és indulat sem volna.

A fóntebbiek után azt kérdhetnék olvasóim, hogy az itteni indiánok tehát talán soha sem dolgoznak? De igen, dolgoznak ők, ha gyomruk s adósságuk kényszeríti. Az ugyan, mit mindennapi élelmük megszerzésére dolgoznak, nem sok, s abból pálinkára misem jut, pedig az indián még talán tortilla nélkül is könnyebben el tudna lenni, mint pálinka nélkül. Innia kell; de pénze nincs. Iszik hát hitelre. Házasodik, vagy gyermeke születik: jó napot kell csinálnia; de pénze nincs. Kölcsön kér hát a kocsmárostól, boltostól vagy valamely földbirtokos kreoltól. A fizetési határidő eljő. Az indián természetesen fizetni nem képes. Ekkor a hitelező neki azt mondja, arra kényszeríti, hogy adósságát napszámban dolgozza le.

Nemrég töröltetett el a törvény, melly szerint az adós indián köteleztetett adósságát hitelezőjének folytonos napszámmal ledolgozni, azaz addig volt ő hitelezőjének szolgája, bizonyos kitűzött bérért, mig adósságát le nem tisztázta vagy ő helyette azt valaki más ki nem fizette. Ugyanis gyakran megtörtént, hogy az eladósodott valami okból hitelezőjétől máshoz kivánt menni szolgálatba. Ilyen esetben köteles volt hitelezője neki bizonyítványt adni, hogy neki mennyivel adós. Ezen írással kezében ő más gazdát keresett, aki az irásbani összeget az adós előbbi hitelezőjének kifizette, lett ura az indiánnak mig az adósságát le nem dolgozta vagy más valaki azt a helyett ki nem fizette.

Az egyesült státusok déli államaiban van törvényes rabszolgaság. Ott a rabszolgákat veszik, s azok a vevőnek vagy őket nevelőnek tulajdonai. Azért azoknak érdekében áll azokat jól tartani, egészségükre vigyázni, őket gyógyittatni s hosszú életüekké tenni. A rabszolga ott elnyomorodása, elvénülése esetére is biztositva van. Itt a dolog nem úgy áll. Itt — hol a törvény azt mondja, hogy a rabszolgaság meg nem engedtetik, s még az egyesült státusokból ide szökött rabszolgák is, mihelyt ezen földre lépnek, szabadokká lesznek — itt, mondom, az egyesült státusi rabszolgaságnál, az úrra jobb, olcsóbb, de a szegény indiánokra nézve roszabb rabszolgaság van.

Itt néhány dollár adósságért a szegény indián köteles hitelezőjének mint rabszolga dolgozni, néha egész élete hosszat, vagy legalább elerőtlenedéséig. Mig a rendesen fogadott azolgáknak, cselédeknek 10—20 dollárt adnak egy hónapra s enni; az adósságért rabszolgául kényszeritettnek élelem adatik magának és 4—6 dollár havonkint beszámittatik adóssága törlesztésére. De ezen törlesztés ritkán történik; mert az adós indiánnak, ha családja is van, s azt magával tartja, ennek élelmezéséért ő gazdájának fizetni köteles; ruházni is kell magát s családját, s pálinka nélkül nem élhet.

Mindezeket ő gazdájától kapja, ki ezt krétával felróni el nem felejti. S ennek következménye az, hogy a szegény indián, ahelyett, hogy adósságát letisztázná, azt még növeli. A jószivü gazda azonban vigyáz, hogy az többre ne növekedjék, mint mennyi annak szolgaságát neki biztositja.

*) A „hamaca" a legkényelmesebb, leghasznosabb, legszükségesebb és legáltalánosabb bútor. Ez egy 6—7 láb hosszú s 4 -5 láb széles háló, melynek szálai az „Agavé Americana" leveleiből nyert, durva kenderforma rostból fonatnak. A háló végeihez 4 — 5 láb hosszú sok szál van kötve, melyeknek másik végei egy-egy hurokban végződnek. Ezen hurkokra egy-egy kötél köttetik s azoknál fogva a háló a szobában vagy az eresz alatt a gerendákhoz, a szabadban élöfákhoz kötve fölakasztatik. Az ember erre ülve vagy bele fekve, magát hintázza.

Ebben az az előny, hogy a testet nem csak semmi nem melegiti, hanem a hintázás által az ember magát legyezi, s egyúttal a legyeket és szúnyogokat magától visszatartóztatja. A hamacát használják ágynak is mind a házakban, mind különösen utazás közben. Az itteni erdős vadonban, midőn abban az az előny is van, hogy hangyák, mérges pókok, skorpiók és egyéb boszantó mászó férgektől biztosan alhatik a fáradt utas; s az egész hamaca 4—5 fontnál többet nem nyom.

A hitelt törlesztő rabszolgákkal erősebben dolgoztatnak mint a rendes napszámosokkal, a az indiánok ekkép készen, zúgolódás nélkül dolgoznak, mig az ember őket szabadon, bármi jó napi bérrel sem birná munkára venni. Efféle kényszerítő törvény a köztársaság némely státusaiban még most is létezik, de a többiekben az el van törölve; hanem a tudatlan indián azt nem tudja, s az értelmesek azt velük — a maguk hasznára — nem tudatják, s a törvény szolgái a törvény áthágását a köztársaság javára elnézik, mert látják azt, hogy a henye, dologkerülő indiánokat munkára bírni csak ekkép lehet. A kávé, czukor, kakaóbab s dohányból ami itt benn emésztetik fel és kiszál-litatik, nagyobb részint illyen kényszeritett munkával termesztetik.

A Tehuantepek földszorosi földek — tulajdonosaikat tekintve —három félék, u. m. községi-, magán- és nemzeti birtokok. Minden községnek van a kormány által bizonyos mennyiségű határ (mintegy egy négyszeg mérföld) örök tulajdonul adva. Ezt a lakosok felosztatlanul használják. Az erdőtelen vizenyős helyeken közösen legeltetnek. Az erdővel sűrűn benőtt, emelkedettebb földekből pedig mindenki ott, hol és amennyi neki tetszik és mennyit mivelni bir, irt magának, azt dorongokkal bekeríti, és ő maga s nemzedéke azt háborítatlanul birja, de azt senkinek el nem adhatja.

Az ilyen irtványokat a földszoros ezen északi rónáján, több esetekben, bekeritni egészen szükségtelen, mert a ritkán álló fák alatt a bokrok, juhszalagok, vadszőlők s számtalan futó és egyéb növények olly buján és sűrűn nőnek, hogy azokban az ember 4 — 5 lábnyira nem láthat, s ha az út és irtvány között 15 — 20 lábnyi széles irtatlanul hagyatik, azon semmiféle marha keresztül nem törhet. A magánbirtokok itt ollyan formák, mint Magyarhonban a nemesiek voltak, azok rendesen a hazának tett valami jó szolgálatért adattak a kormány által; gyermekről gyermekre szálltak, a azok által osztatlanul használtattak épen akkép mint a községi birtok a lakosok által.

Az osztályos rokonok illető részeiket bárkinek eladhatják, ki azokat szintén osztatlanul használja. De hiszem, hogy a külföldiek ide tódulása, földek vásárlása, a népesedés, s a vasútnak itt keresztülvitele a felmérést és tagositást rövid időn szükségessé teszi. A Tehuantepeki földszorosnak nagyobb része nemzeti birtok. Ennek a kormány általi felméretése most van munkában. A felmérés bevégeztetvén a föld feldaraboltatik és piaczra hozatik. Nem kétlem, hogy akkor a szorgalmas északamerikaiak csődülni fognak ide. A kövér rónákban s a sziklás hegyekben rejlő kincseket fel fogják túrni, napfényre fogják hozni s a most gazdagságát nem ismerő vadont, gazdag, mivelt, szorgalmas országgá fogják változtatni, s talán az Egyesült Államokhoz csatolni, mi az Egyesült Státusiak nagy részének forró óhajtása, sőt alig titkolható terve.

Önök, t. olvasóim, most a legkellemesebb évszakot élvezik, mi pedig itt a legforróbb évszak közepén lihegünk és izzadunk. A nap délben fejünk fölött van a a felhőtlen égről szinte oly égetőn süt.. A föld olly száraz mint a sütő kemencze feneke. Az emelkedett legelők kiszáradvák, de az erdőket és berkeket a hüvös, éjjeli nagy harmatok zölden tartják. Az a szerencsénk, hogy az északák hűvösek, a ember és állat nyughatik. Ha az ég borult s a szél északról (a tengerről) fu, még nappal is kellemes; de az utóbbi napokbani déli szelek mindenre igen tikkasztók. Az úgynevezett „száraz évszak"-nak april és május, a legforróbb két hónapja. Júniusban a záporok gyakoriak s léghüsitők éa frissitők. Fogalomszerzés, és a magyarhoni ez időbeli légmérsékletteli összehasonlítás végett az ezen hónapbani jegyzeteim kivonatát ide irom.

Időjárás Chinamecaban, aprilben 1859. (Közli az adatokat, ebből egy részlet olvasható. G.)

Jegyzék. (részlet)

A második rovatba vizsgálatok tétettek 7 óra (d. e.)

A harmadik rovatba vizsgálatok tétettek (2 óra d. u.)

Ezen hónapban erős szél csak egy volt, szélvész egy se. — Két este volt villámlás dörgés nélkül, és két este.

László Károly levelei Amerikából.

VI. (Utazási kirándulás a Tehuantepeki földszoroson.)

Chinameca (Mexico), május 31-én 1859.V.U.: 343.

(László Károlytól a h14 36. fejezetben is közöltünk leveleket G.)

Kedves olvasóim! Első levelemben már szóltam ezen tartomány közép és déli részeiről; de minthogy, amit ott mondtam, kevés volt s azt is csak hallás után mondtam; remélem, megengedik önök, hogy a február elején azon részekben tett utazásom rövid vázlatával untassam önöket, ismeretség-nevelési jó szándékkal.

Az észak-amerikai postát és utasokat itt keresztül szállító é.-anierikai társulat tengeri gőzösének január 30-án New-Orleansból már Minatitlanba kellett volna érkezni; de ez még febr. 1-je d. u. 4 óráig sem történvén, hogy a Kaliforniából jövő, s hihetőleg már ekkor Suchil-ban, — a csekély viz-hajókázás fejénél, — veszteglett utasok és posta tovább ne várjanak, ne késsenek, az összeköttetést eszközölni szokott „Suchil nevű, leterhelve 18 hüvelykre sülyedő, 4—500 személyt poggyászostól könnyen vivő, kettős gépezetü vas gőzös felfelé indulni rendeltetett. Volt segédeim közöl egy, útitársul jött velem. Lovainkat, katonásan felpakkolva a gőzösre tettük s indultunk, alig 5 — 6 utassal rajtunk kivül.

Az idő tiszta, csendes, kellemes volt, a hőmérséklet 19° R. A Coatzacoalcos folyó, melly Minatitlannál 1200 láb széles, s felfelé keskenyedik, és Suchilnál Minatitlantól 21 német m.földnyire (5—7 száz láb) széles, termékeny, de évenkint július és augusztusban a kiáradó folyó által elöntetni szokott lapályon kigyózik. Suchil felé alig van 3—4 helynél több darabocska, hol a part a vizáradás által soha sem borittatik el, s ezen emelkedett helyek közöl egyen egy falucska van s a többin egy-egy tanya, hol mahagony-favágók laknak. Az egész természet gyönyörű zöld volt, virágokkal ékesitve a az emberek által nem háborított csendet csak a papagájok csacsogása, a gyönyörű tollú tarka madárkák fútyülése, a majomcsaládok nyávogása, s a mi kerekeink lubiczkolása törte meg.

Tizenhét óra alatt Suchilba értünk, hol jelenleg csak 4 — 5 ház van, s ott egy sövény-falú, pálmafalevél-fedelü vendégfogadóba szálltunk. Itt kevésféle ugyan, de annyi eledellel láttattunk el, hogy még egy angol utazó sem panaszkodhatott volna, mert kolompirral főzött marhahúson kivül (Magyarhorban gulyáshús név alatt ismeretes) volt főtt vagy sült sonka és,,beef-steak, tea vagy kávé a tetszés szerint. Egy személyért szállásért és kosztért lóval együtt egy napra vesznek 3 dollárt (7 ft. 17 kr. pp.). Másnap (febr. 3-án), reggeli után lovainkat felnyergeltük s pakkoltuk s 8 órakor a nagy útra, „more patrio" indultunk. Az első , német mfóld igen hegyes völgyes volt, az itt-ott térdig érő kemény, agyagsárban nem egyszer dőltek el velünk.

Utunk (a „Louisiana Tehuantepek társulat" által félig meddig végzett szekérút) beláthatlan kiterjedésű tavaszi színben s erőben viruló őserdőben vezetett, s a fák alatt a buján növő bokrok, a fák tetejére felfutó juhszalag-féle növények és hajnalkák keresztül hatolhatatlan sűrűk voltak. Fáczánt, papagájt és majmot eleget láttunk. Az 5 mföldnél levő tanyánál ettünk, etettünk s utunkat folytattuk, melly azután kevésbé egyenetlen, itt-ott murvás és száraz volt, és fátlan nyilt legelőkön vitt keresztül. Tiz órakor este a Sarabiai tanyához értünk, melly Suchiltól 12 Vn. mföldre esik, s csak egy itteni modorban épitett, sárral betapasztott sövényfalú vendégfogadóból áll. Vacsoráltunk, aludni mentünk s aludni akartunk, de hiába; mert a pusztai neveletlen, éhes bolhák légiója békét nem hagyott, s örültünk, mikor láttuk, hogy virradt, s nem kevésbé, hogy reggelizés után ezen, purgatoriumnál is roszabb helytől megszabadultunk.

Ezen a vidéken nappal roppant alkalmatlanok a „rododoró''-k. Ezek igen apró fekete legyek szürke szárnyakkal. Az embert és lovat híven követik s csípik. Csipésüket az ember nem igen érzi, de annak helyén a bőrön egy gombostű-foknyi vérhólyag marad, melly viszket, megfeketedik s csak a bőrrel kopik le. Különös az, hogy ezek az embernek csak a kezeit csipik, vagy ha más helyen csipik is, ott vérhólyagot nem hagynak. Ez nap utunk hullámzó lapályon kanyargott, többnyire nagy kiterjedésű legelőkön, rajtuk itt-ott egy darab erdővel. A legelő füve nagy volt, zöld és sűrű, de csaknem sásforma durva, éles, melyet a marha nem igen szeret. De nem is láthat ám itt az ember magyar alföldi nagy gulyákat, méneseket és juhnyájakat. Néhány öszvéren és szarvasmarhán kivül egy kis falka juh volt az, amit egész napi utunkban láttunk. De milyen juhok voltak ezek! Hosszú lábuk, szőrük (inert az gyapjú nevet nem érdemel), kávé vagy piszokszinü rövid, durva volt.

Egész napi utazás után Almoloyában szálltunk meg éjszakára. Ez is csak 2—3 házból álló állomás, s fekszik a Sarabiai és Chivelai nagy lapályokat a Csendes tengeri, nagy lapálytól elválasztó hegyek tövénél, kietlen vidéken. Az egész vidék dombos, hegyes legelő, mely már ezen időben itt ki van sülve s egyéb zöldséget az ember nem lát, mint a pálmafákat és a patakot keskenyen prémző élőfákat. Febr. 5-én d. e. 10 órakor Almoloyából indultunk s a 2 n. mfdre eső, 6 — 8 házból álló, La Chicelá-ban egy kevés időre megálltunk, hogy a vasút előleges méretesével foglalkozó főmérnöknek jó napot mondjunk. (vége következik)

László karoly levelei Amerikából.

VI. (Vége )

(Utazási kirándulás a Tehuantepeki földszoroson.) Chinameca (Mexico), május 31-én 1859. (VU 1859. 354.)

La Chivelát elhagyva, bementünk a hegyek közé, hol utunk 3 n. m.földet tartott, és igen kanyargó, többnyire köves és sok helyen igen meredek volt. Délután 4'/₂órakor San-Geronimoba értünk, melly La Chivelá-tól 7. n. m.földre esik. Itt egy szolgálatrakész, s igen becsületes bennszülött öreg félvér házához szálltunk, hol becsületesebben láttattunk el mindennel, mint ezelőtt az északamerikai fogadósok által, és csak felényi árért.

San-Geronimo régi falu. A meghóditás után hamar alapittatott. Lakosai száma 5—6 ház Zapoteco-indiánok lakják, kiknek fő foglalatosságuk indigó termesztés. A falu a Csendes-tengeri homokos fóldü, apró fákkal, sűrűn borított lapályon fekszik egy patak partján. Utczái, mondhatni, nincsenek, mert a kerítés nélküli, bús kinézésű indián házacskák, a legnagyobb rendetlenségben szétszórva feküsznek minden irányban. Az egy figyelmet érdemlő hely a templom, mely még a 16-ik században építtetett mór stylban a dominikánusok által. Tekintve korát és a lakosok hanyagságát, még meglehetős jó karban van, erős kőkerítésével együtt. San-Geronimoban néhány északamerikaival találkoztunk, kik az utépitető-társulat által vannak alkalmazva. Ezektől hallottuk, hogy nemrégiben San-Geronimo és Tehuantepek között egy rablás és egy rablási merénylet tétetett útonállók által. T. i. egy gyalog menő északamerikainak három puskás bennszülött, útját állta nappal, pénzét és kését elvették.

Így járt a szekérút épitésre felügyelő mérnök is, ki épen 800 dollárt hozott magával, éjjel útját állották. Ez lovának sarkantyút adott, a lónak útját állóját elütötte, s füle mellett fütyölő golyók között a sötétségben hamar eltűnt. Ezek a rablók a szabad pártiak által mostanában legyőzött, hazulról elűzött, s most a hegyek rengetegében tanyázó pappárti forradalmiak. San-Geronimoban egy északamerikai csatlakozott hozzánk, pisztolyainkat újra töltöttük, s három négy pisztollyal, de bennük 23 töltéssel, harczolni határozottan indultunk Tehuantepekbe, mely San-Geronimótól 7 n. m.földre esik.

Négy és fél óra alatt Tehuantepekbe érvén, ott egy északamerikai fogadóshoz szálltunk, hol 2 dolláron naponkint, egy személyért lóval együtt meglehetős jó kosztunk és szállásunk volt. Tehuantepek a nevét viselő földszoroson a legnagyobb és igen régi város. Lakosai száma 13—l5 ezer, kik többnyire indiánok, a Zapoteco-tribusból, kevés félvérrel és spanyollal. A jómódúak igen aristokratikusok, fényűzést, vendégeskedést kedvelők; a félvérek udvariasak, szívesek; az indiánok alázatosak s háládatosak.

Tehuantepek a Csendes-tengeri nagy lapályon, a nevét viselő folyam bal partján terül el, valamikor a föld gyomrából kitörő tűz alakította, hármas-csucsú sziklaheggyé. A csúcsokról a kilátás pompás a nyugatra közel eső bérczekre s a körül elterülő roppant kiterjedésű erdővel borított, veteményföldekkel diszlő termekeny homokos síkságra.

Délre a „La Ventosa" és „Salina Cruz« öblök közötti gránit-hegyekre, szintén az alant elterülő hajdani gazdagságra, és fényes omladozó emlékére, a városra. Tehuantepekben legnevezetesebb a főtemplom, mely meg 1530-ban építtetett. A Zapoteco-indiánok akkori főnöke Codjopi (olv. Koszihopi) ki azt haldoklásakor a dominikánus barátoknak hagyta keresztyén istentisztelet helyéül. Ez egy nagy négy-szögű épület, saracén-stylben, erős falakkal és boltozatokkal.

Egyemeletes épület. Az emeleten levő nehéz boltozatu folyosóból két oldalról bús kinézésű piszkos setét szobák nyílnak, melyeknek lakói régenten „Santo Domingo' nevet viselő apáczák voltak. A földszinti szobákban az 1850-ben alapított collegium tanítványai, számszerint 60-an laknak, kik többek között tanulnak latin és franczia nyelveket, rajzolást és bölcsészetet. Az épület omladozásnak indult, s ujitás nyomai rajta nem láthatók.

Midőn mi ott jártunk, az egész épület egy rendes vadász-század által volt mint laktanya és erősség elfoglalva, melly a végre igen alkalmas, annyival inkább, mert teteje csak az erős boltozatokból állván, meg nem gyújtható, s azokon és a falakon járni lehet. A város főutcáin levő házak is mind meg annyi erősségek, s ugy látszik, hogy a végre is épitvék. A házak falai 3—4 láb vastagok, köböl és téglából, erős cserépfedéllel. Az ablakok a járda szintje fölött 5—6 lábbal vannak, kívül erős, durva farostélylyal s belül kapunak is igen erős kemény fatáblákkal ellátva. A szobából az ablakba, az azon kinézni akaró, 2—3 lépcső megy fel. Minden udvar körül van kerítve, vagy épülettel, vagy erős és 10—12 láb magas kőfallal. Az uj épületek is mind igy épülnek, mert ugy látszik, a szüntelen forradalom azt szükségli.

A szegényebbek házacskái is többnyire téglából vagy kőből vannak épitve cseréptetővel; de vannak számosan nyomorult indián viskók is. Hogy a házakat a föntebb leirt módon építik, annak az a haszna is van ezen forró éghajlatban, hogy azok hűvösek. Az utczán való járás a bokáig érő fövényben nem igen kellemes. A piacz érdekes. Annak nyugati végében van egy cseréppel fedett, kőoszlopokon álló roppant nagy szin. Ez hajnaltól naplementig tömve van helybeli árusokkal és vevőkkel. A vidéki árusok a szinen kívül telepednek le a földre. Itt kaphatja az ember a bennszülöttek durva kézmüveit, a vidék termesztvényeit, zöldséget (melly a száraz évszakban csatornából nyert locsolással neveltetik) Frisitő italokat is lehet kapni, de azok a magyar gyomorban nem akarnak maradni.

Az árusók kizárólag asszonyok, mi az északamerikaiknak igen feltűnő különösség, mert Észak Amerikában asszonyt piaezon valamit árulni az ember sohasem lát; ott férfiak a kofák. Tehuantepekben 16 templom van (természetesen mind róm.kath., mert más vallás ezen szabad köztársaságban nem türetik). Istentisztelet helye és pap van sok, de tudomány-szerzés helye és tanitó kevés.

Mi előtt Tehuantepeket elhagynók,még szólnom kell az asszonyok öltözetéről. Az asszonyokéról mondom, mert a férfiaké épen olyan, mint a III. levelemben leírtam. A jó módú asszonyok hasonlón járnak mint az európaiak azon kivétellel, hogy a czipőt harisnya nélkül viselik, s a keztyü előttök ismeretlen, vagy azt szükségtelennek tartják, mert bőrük ugyis barna. Az indián asszonyok alsó ruhát nem viselnek, hanem a helyett testök alsó felét egy 6 láb hosszú lepedőcskébe (enrodada) burkolják, melly a III. levelemben leírttól csak abban különbözik, hogy a tehuantepeki asszonyoké soha sem fehér, hanem mindig szines, sötétkék vagy vörös koczkás, és nem térdig, hanem bokáig ér.

Ez derekukhoz egy hosszú, keskeny, rikító színű, gyapot vagy selyemből szőtt, 3 hüv. széles övvel (faja, olv. faha) van erősítve. Testük felső részét egy silány kartonból csinált s alig vékonyukig érő ujjatlan ingecske (papella chiquita) fedi, melly a nyakat a váll, hát és mell egy részét takaratlan hagyja. Hajukat hátul két farokba fonják s azokat koszorú alakban a fejük körül kanyarítják. Mezítláb járnak. Öltözetük legkülönösebb részét teszi s egészíti ki a „vapella granda." Ez egy finom kartonból, mousselineből vagy más eféle ritka szövetből van készitve, rövid derékkal rövid bő ujjakkal, s a nyaknál hagyott akkora lyukkal, hogy azon a fő épen át férhet. A nyaka-, ujja- és alja szegélye szélére fodor vagy csipke van varrva körül.

S mit gondolnak olvasónőim, hogy a tehuantepeki szépek ezen ingecskét miképp használják?

— Megmondom, mert soha ki nem találnák. Használják fejékül. Igen, fejékül inkább, mint nap elleni védőül, mert ők anélkül fejükön az utczára soha ki nem mennek, ha nap nem süt is. A viselése módját rajzban jobban lehetne mutatni mint leirni; de remélem, hogy leírásomból is meg lehet némileg érteni. Azon czifra inget aképp borítják fejükre annak alsó szélinél fogva, hogy annak egyik ujja fejők tetejétől, a másik hátuk közepétől lóg hátul alá felé, az egész fejet és a hátat betakarva. Az alján levő fodor vagy csipke az arcz körül, annak főkötő kinézést ad elölről. Ez a hétköznapi pongyola viselésmód. Ünnep s más szertartás alkalmával azt ugy boritják fejükre, hogy az arcz a nyaknak hagyott nyíláson néz ki, s annak fodra vagy csipkéje az egész kép körül mint valami ráma van, a hajat egészen eltakarja. Ezen állásban az egyik ujjacska a mellen lóg le, a másik pedig a fejtetőtől hátra alá felé. Nép-táncz vigalomban láttam, hogy egy lyány ezen czifra inget öltözetén fölül felöltötte, midőn tánczolt, s nem nézett ki rosszul benne.

Tehuantepekben láttam azt, mit még ezen a földszorosan nem láttam, s ez volt — rézpénz. Neve „Tlaco" vagy „Claco." Ezen a részen, hol lakom, rézpénz nincs, s a legkisebb ezüstpénz forgásban a „Medio reál. Továbbá Tehuantepekben láttam azt, mit életemben még soha nem láttam, s ez volt egy indián leány, ki bámulatos könnyűséggel olly jól játszik a billiárdon, hogy a jól játszó férfiakat is többnyire megveri. Ez egy fiatal, szép termetű leány, s a legszebb azok között, kiket több napi ott tartózkodásom alatt láttam; de különösen elférfiasodott leány, öltözete a fentebb leirt; a nyakán lógó egy arany kereszttel s veres szalagon elől és hátul lógó egy-egy kis szent képpel. Ő rendesen a kávéházakban tölti a napot játszással (s többnyire fogadásra), vagy nézéssel. Hogy ő szivaroz, nem is emlitem, mert itt az asszonyok csak úgy szivaroznak s pipáznak, mint a férfiak. Gyermekek között vannak erős dohányzók, sőt láttam számtalanszor 2—3 éves fiukat, sőt leányokat is szivarozni. Az, hogy leány szivaroz, itt nem különös, hanem Juana (olv. Huána) ivott is vonakodás nélkül, ha megkinálták, káromkodott s nagy kártyás volt. Az estéket s fél éjeket rendesen a kártyázó barlangban töltötte a férfiakkal. Egy elférfiasodott naplopó leány.

A Csendestengeri lapályon láttam talyigákat is. Ezek kétkerekűek, a képzelhető legdurvább módon készitve, egyetlen latnyi vas nélkül rajta. Az én figyelmemet leginkább a kerekek vonták magukra, melyek világosan mutatják, hogy az itteni indiánok a kézmüvészetben mily fokon állnak. A keréknek főrésze egy 18—20 hüv. forma széles s 3 hüv. vastag lapos fadarab, melynek közepén van egy lyuk, a 4 hüv. vastag tengelynek. A lyuk körül a hasábfa vastagabbra van hagyva két hüvelykkel, hogy azt a tengely olly hamar ne koptassa stb., ez agyul szolgál. Ezen darab fa soha sincs olly nagy, hogy az egész kerék, melly 3—3¹/, láb átmérőjű, egyből faragtassék, mint a kis gyermekek csinálta talyiga-kerekek. A hiányzó szelvényt akkép pótolják ki, hogy két darab, a természet által a kivánt görbeségre hajtott faágat keresnek, azoknak végeit a főhasábba bevésik, s belől mindegyiket két-két darabka fával biztosítják a behajlás, vagy oldalt kidőlés ellen. Természetesen, minthogy tökéletes ivet csináló ágat kapni szinte lehetetlen, s nekik műszereik nincsenek, azokat azzá tenni : ezen kerekek talpa rendesen bármi, csak nem kör, s annálfogva a talyiga borzasztó döczögős és a marháknak nehéz húzni. Képzelhetik olvasóim, hogy egy pár ökör mennyi terhet vihet egy ilyen talyigán. Midőn ezen durva, otromba talyigák az utcsináló társulatnak Eszak Amerikából hozott festett csinos kocsijaik mellett mentek el, érdekes volt nézni a nagy különbséget a két mű között, s gondoltam magamban, ha e gőzmozdony már használatban nem volna, ugyan mikor találná azt fel ezen nép?

A járom csak a rúd végére keresztbe kötött darab fából áll, mely az ökrök fejére azoknak szarvai mögé tétetik, és szíjjal azokhoz erősittetik. Nem ritkaság itt látni azt is, hogy az ökröket megnyergelik s azoknak hátán ülnek vagy terhet visznek. Kantárul szolgál egy szij, mellynek két vége az ökör orra czimpájába húzott vas karikához köttetik.

(Ez az utazás vége következik a VII. levélben.)

László Károly levelei Amerikából. V. U. 1859. 258.

VII. A Tehuantepeki kirándulás folytatása s vége' *). Julius 4-én.

Kedves olvasóim! Első tekintetre is észrevehették, hogy ezt a levelemet már nem a Tehuantepeki földszorosról irom; s ha a térképre tekintenek, látják, hogy a fölül irt pont nem is szárazföldön van, hanem Florida és Cuba között a tengeren. Mexicót részint üzleti dolgaim végett, részint egy, Londonból kapott levél következtében elhagytam, s most egy é.-ame-rikai barque-on. New-Yorkba vitorlázok. Bárha már nem vagyok a földszoroson, reménylem, hogy önök nem fogják rossz néven venni, ha még ezután is a Tehuantepeki földszorosról irok, « jelenleg a múltkor félben hagyott ki-ráadulásom leirását végzem be; el levén készülve arra, hogy az Európában kiütött lángok e levelemet is megemésztik s önök szemei azt nem látják soha. (Nem történt semmi baja. Szerk.)

Tehuautepek-töl északkeletre 4³/₄német m. fóldre a Csendestengeri nagy lapályon esik „Juchitán" (olv. Kuesitán) nevű város 6000 szorgalmas lakossal, több bolttal. Ezen nép már eladás végett is sokat termeszt, és kézművei az egész földszoroson árultatnak. Ezek átalában életrevalóbbak, mint az indiánok ezen földszoros bármely részén. De különben ők, mint verekedésre, s rablásra hajlandó nép rossz birben állnak. Ezek itt a Kaliforniából jövő é.-amerikai egy. statusi postát is ki akarták már rabolni.

A Kaliforniából jövő egy. statusi posta és utasok partra — s az oda menő gőzösre „La Ventosanál szállnak. Az utasok ideiglenes szállására a szállító-társulat által épittetett 2—3 sövény falu épületen kívül több ház itt nincs. Ide rándultunk febr. 8-dikán. La Ventosa Tehuantepektől délre 4 ⁶/_gném. na. mfre esik. Egy-egy rosszabb kiszálló helyet a társulat nem választhatott volna. Öböl nincs, melyben a gőzösök a szél ellen védettek lennének.

A viz a part felé csekély, s a gőzösökek messze benn a tengeren kell horgonyozni; s a kiszálló bely is rendkivül alkalmatlan és szűk. Ettől mintegy egy ném. m. fóldnyire nyugatra van „Salina Crus," mely minden tekintetben sokkal jobb kikötő hely, s czélszerübb végpontja lenne a vaspályának. Salina Cruz-nál nagy mennyiségű sót száritanak ki az indiánok a tenger vízéből.

Febr. 9-kén ismét Tehitantepekben voltunk s két napon itt pihentünk, hogy a Kaliforniából 13-dikán partra szálló utasokkaí s postával egy napon érjünk Sucailba.

») Lásd V. U. f. é. 1. 29., 30. számait.

Első levelemben már mondám, hogy ezen földszorost 3 különböző részre oszthatni, u. m. Atlanti és Csendestengeri lapályokra és a kettő közötti s hegyek közé zárt hullámzó rónára. Ezek, növényzet és meteorológiai tekintetben, egymástól meglepően különböznek. Az Atlanti lapályon örökös tavasz és nyár van; a természet mindig zöld virágokkal van ékesitve s gyümölcsökkel terhelve; a legforróbb hónapokban, april és májusban is, igen bő harmatok vannak.

A levegőben mindig van elég nedvesség arra, hogy az erdők az eső nélkül is folytonosan tavaszi viruló szinben tartassanak, bárha a föld olly forró és száraz, mint a sütőkemencze feneke mindjárt sütés után. A Csendestengeri lapályon s az ezt a közép részről elválasztó hegyek között, a száraz évszakban (januártól júniusig) sem egy szál zöld füvet, sem a fákon levelet nem láthat az ember. Kivéve a mély völgyekben a patakok mentében. A természet ott ugy néz ki a száraz évszakban, mint északon száraz télben, azzal a különbséggel, hogy ott kemény hideg helyett, kegyetlen forróság van. Egyikben az ember megfagy, a másikban elolvad.

Az egész természet kihaltnak látszik, mert a kopárság következtében vadállatok s vad madarak sincsenek. Ilyen volt e vidék már február elején, s az esők megérkezését csak június és júliusban várjuk. Ezek szerint a természet ott fél évig meg van halva. A nép semmitsem termeszthet többször, mint egyszer, kivéve néhány kertet Tehuantepek körül, hol csatorna-öntözés által egy keveset másodszor is termesztenek a piaczra.

Az Atlanti lapályon tengerit s egyebet 2—3-szor termesztenek évenkint. Sok földet bejártam már, de még eddig nem találtam vidéket, hol lakni annyira iszonyodtam volna, mint a Tehuantepek földszoros déli részén. Itt láttam Oly nagy taktusokat, amillyenekről fogalmam sem volt. Ezek élőfa alakúak, 14—20 láb magasak. Derekuk 8— 12 hüv. átmérőjű, 4 — 8 láb magas s olly kemény, hogy azt fának venné az ismeretlen. Agai 7—8 szegletüek, tövisesek, 3—5 hüv. átmérőjük s zöldek. A két lapály között hegyek közé zárt hullámzó róna, minőségére nézve a két lapály közé sorozható. A forró hónapokban itt a természet sem tavaszi színben nem mosolyg, sem ki sincs halva; de a száraz évszakban azért mégis szárazabb, mintsem azt telepedéshelyéül választnám vagy ajánlnám.

Utitársamnak eggyel több oka van Tehuantepeket el nem felejteni. Tehuantepekben a fogadókban nincsenek apró vendégszobák, egy két személyre, hanem nagy teremek vannak, mellyekbe 8—10 tábori ágy van betéve a vendégek számára. Utasok, kik egymást azelőtt soha sem látták, tétetnek egy szobába, s néha az ember olyan kinézésű és külsejű egyénekkel jő össze, kikkel ha az országúton találkoznék, önkénytelenül pisztolya után nyúlna. A nagy vendégszobákon gyakran ajtó helyett csak egy függöny van. De ha van is ajtó, aki az ágyba előbb megy, a többi hálótársait ki nem zárhatja, s a közös gyertyát az asztalon égve kénytelen hagyni. Így a vendégszobába éjjel-nappal nemcsak cseléd, hanem bármi idegen bejöhet bátran.

Éppen az utolsó éjszakánkon Tehuantepekben, midőn útitársam már utánam ágyba ment, a többiek számára az ajtót nyitva s a gyertyát égve hagyta, s midőn reggel öltözködött, zsebét könnyűnek érezte a vizsgálás után azt találta, hogy valaki az ő terhét kevesbitette azáltal, hogy erszényét, 80 dollárral aranyban s ezüstben, elvitte. Szerencsénkre én pénzemet a fejem alá tettem, mely elég volt, utiköltségeink fedezésére Minatitlanig.

Minatitlán egy város Mexikóban, Veracruz államban. Coatzacoalcostól kb. 20-25 km-re délnyugatra, az ugyancsak Coatzacoalcos nevű folyó mellett fekszik, a Tehuantepeci-földszorostól északra. Lakossága 158 ezer fő.

* * *

IRLAND FÜGGETLENSÉGE A MÚLT SZÁZAD VÉGÉN. 1886. 11. 174.

Az új angol miniszterelnök, Gladstone, hogy a hatalmas konzervatív pártot ellensúlyozza, nagy engedményeket tesz a Parnell vezetése alatt álló íreknek, sőt egyenesen kilátásba helyezte, hogy az engesztelhetetlen irek által évek hosszú sora óta állandóan követelt politikai önállóságot Irland számára ki fogja eszközölni. Anglia beltörténetét kiválóan jellemző hosszas viszály lenne e reform által megszüntetve. Ha sikerülne a zöld sziget lakóinak a jelen politikai válság között a kicsikart engedményeket állandóan is megtartani, talán újból helyre állana Nagy-Britannia népei között a régi béke, mely napjainkban már nemcsak ellenségeskedéssé, hanem valódi fajgyűlöletté fajult.

Az ir parlament autonómiájának tartóssága azonban nagyon kétséges. Az angol uralom megszilárdulása óta több mint négy millió irlandi hagyta el hazáját. Nagyobb részt az Egyesült Államokba vándorolt ki, a hátramaradtak egy része elszegényedett és elcsenevészedett.

Az angol egyház papjai és a mindinkább szaporodó angol földbirtokosok nagyon meggyöngítették azt a politikai egységet, melyre Irland lakosainak, függetlenségük megőrzésére, ily hatalmas szomszéddal szemben múlhatatlanul szükségük volna. A múlt század végén, midőn a szerencsétlen ország helyzete még kedvezőbb volt, hasonlókép sikerült O'Connell s Parnell elődjének, Grattan Henriknek kivívni honfitársai függetlenségét, de e szabadság is rövid ideig tartott, alig néhány éven át.

Korunk ez egyik legérdekesebb politikai eseménye alkalmával nem lesz talán fölösleges, ha az irek ez előbbeni szabadsági törekvéséről röviden megemlékezünk.

Az 1688-i angol forradalom óta Irland függetlensége csaknem teljesen megszűnt. Létezett ugyan ir parlament, de csekély önállósággal. Az egész országot úgy kormányozták, mint Anglia egyik tartományát. 1780 körül kezdődött meg az Irland szabadságáért folytonosan küzdő hazafiak eredményesebb működése. Anglia világhatalma ekkor, mint napjainkban is, igen sok válságnak volt kitéve. Az Egyesült Államokkal és Franciaországgal folytatott, s vereséggel végződött háborúk megrongálták a szigetország anyagi helyzetét, Spanyolország, Hollandia és Oroszország ellenséges viszonyban állottak vele. A király (III. György) tehetetlen báb volt, s mindenekfelett egy szerencsétlen miniszter, North végzetes kormányzása tömérdek belzavart okozott.

Az irlandi hazafiak erélyes és következetes működést tanúsítottak. Grattan Henrik, Dublin város önzetlen s nagy szónoki tehetségekkel biró képviselője, hatalmas mozgalmat keltett fel. Vharlemont lord Dublin város és megye lakóiból önkéntes csapatot szervezett, mely, a rend fenntartásának ürügye alatt, a politikai életre is befolyással birt. Az angol kormánynak végre engedni kellett. North megbukott, helyére Buchingham marquis jött s Irland alkirályává Fortiand herceget nevezték ki. Midőn e herceg az irek iránt első engesztelő nyilatkozatát tette, Grattan Henrik 1782. április 1-jén egy lelkesítő szónoklatban, proklamálta az ir jogokat s követelte az önálló ir parlament fölállítását. Az áramlatnak nem lehetett ellenállni. Az önálló ir parlament létrejött. Egyik első teendője volt, hogy az ir szabadságot kivívott Grattannak nemzeti költségen félmillió forint értékű birtokot ajándékozott.

Az ir parlament alsóháza, hol ezek az események lefolytak, 1792-ben égett le. Nyolc-szögű épület volt, 55 láb átmérőjű körtermekkel, hol a képviselők amfiteátrális alakú padokon ültek, s hol a korinthiai oszlopok szép kupolát tartottak. A felsőház tanácskozó helyisege még most is megvan, jelenleg az irlandi bank tulajdona, mely azt 1802-ben 400 000 forinton vásárolta meg.

A palota a College Green-téren, homlokzatával, Dublin legnevezetesebb épületei közé tartozik. 1729-ben, Carteret lord kormányzósága idején kezdték építeni s jelen alakját különböző módosításokkal 1729-ben nyerte el.

Az új parlament csakhamar visszálkodásba jött az angol parlamenttel. Az okot Pitt angol miniszterelnök kereskedelmi politikai tervei, s később III. György fiának kormányzóul küldése okozták. Maguk az angolok is igyekeztek minden lehető eszközt megragadni, hogy a szomszéd szigeten elvesztett hatalmukat ismét visszaszerezzék.

Minden történetíró megegyezik abban, hogy a parlament tagjai között nagy vesztegetéseket tettek, állítólag az ország jövedelmének egy nyolcad része folyt a parlamenti tagok zsebébe. Emellett új angol érzelmű nemeseket neveztek ki, új szinekurákat alkottak s csakhamar annyira demoralizálták Grattan parlamentjét, hogy a képviselői állásokat a szó szoros értelmében megvásárolták, és pedig szabott áron, 75 000 fontot fizetve egy helyért. Az angol ellenzék híres vezére, Fox, hiába küzdött e visszaélések ellen. Még be sem végződött a múlt század, midőn az irek látszólagos függetlensége véget ért, s a parlament tagjai ezután csak Londonban foglalhattak helyet.

A demoralizált parlament az «unio» hangzatos neve alatt maga szavazta meg Irland függetlenségének megszüntetését. Az idők és emberek változtak. Irland szabadsága és függetlensége hatalmas szomszédjától ma ismét kilátásban van, s talán már a közeljövőben feléled.

ÁZSIA, AUSZTRÁLIA

Burke szerencsétlen utazása Ausztráliában. II. III. 1862. 147.

( Burke két levele nem található. G.)

A LEGÚJABB BONYODALMAK SZINHELYE. (Afganisztán) 1885. 205

Lassan, mintegy pillanatról-pillanatra gyülemlettek azok a felhők a távol keleten, Anglia és Oroszország között, melyeknek viharban kitörő erősségét most már feszült figyelemmel várja mindenki. Anglia indiai uralma képezi a fenyegetett pontot, melyet Oroszországnak lépésről-lépésre tett közép-ázsiai előnyomulása most már határozottan veszélyeztet. Az orosz politika régi álma lépne ezzel megvalósulása stádiumába, mely mindenha irigy szemmel nézte Anglia világhatalmi állását Indiában s most, midőn az angol haderőket a szudáni kétes hadjárat veszi nélkülözhetlenül igénybe, keleten pedig Francziaország küzd Tonking birtokáért, elérkezettnek látta az időt, hogy döntő foglalásokba ereszkedjék Angolország rovására.

Az angol-orosz versengés legközelebbi tárgya Afghanisztán s csak a legközelebbi napokban volt szó egy mindkét ország kormánya részéről kinevezett vegyes határrendező bizottság összeüléséről, a függő kérdések kiegyenlítésére, mely azonban, midőn Lumsden vezetése alatt az angolok részéről a helyszínen kiszállott, a már előrenyomult oroszokkal kizártnak látta az egyöntetű eljárás lehetőségét.

S bár Oroszország diplomáciai úton ismételten sietett a békés kiegyenlítésre késznek nyilatkozni, a legújabb események nagyon kétesnek tüntetik fel, hogy komoly szándeka van-e erre. Mindezeknél fogva nem lehetetlen, hogy már a legközelebbi napok Anglia hadüzenetének hirét hozzák meg. Legalább bizonyos az, hogy az angol kabinet e pillanatban komolyan foglalkozik egy ily lépés eshetőségével, s mi több, egész határozottsággal fölmerült a hü, hogy Törökország, egy Anglia és Oroszország közt kitörendő háború esetére, Hasszán Fehmi pasa által az előbbinek véd- és daezszövetséget ajánlott fel Oroszország ellen.

Afghanisztán, melyet Ázsia Svájczának lehetne nevezni, lankás hegy-völgyből álló tartomány, melyben szinte járhatlan szorosok kötik egymással össze a mosolygó völgyeket, közben itt-ott fehér csúcsokkal, melyekről a hó soha sem olvad el, míg lábaiknál alant virágos réteket kristálytiszta patakok szeldelnek keresztül. Népessége több mint öt millió bar-czias faj, melynek története a legregéayssebb és legvéresebb lapokkal van telve. Nem csak az afghánok országa, «istan»-ja hasonlít nagyszabású természeti szépségeiben Svájczhoz, de az afghánok is, mint a svájeziak, vitéz, halálmegvető, függetlenséget szerető nép. Hanem itt aztán megszűnik a további hasonlóság, mert, az afghán e mellett vérszomjas és féktelent kegyetlen és ármányos nép is. Előtte a bátorság minden erények legfőbbike, s bátorság számba megy nála minden, ami az ellenség megboszulását jelenti, ha mindjárt ezreknek lemészárlásával jár is. Mihelyt egy alacsonyabb sorsú főnök vagy vezér korlátlan hatalomra jut, vérengző mészárlásokkal mutatja ki hatalmát. Nem birják felfogni azt, hogy egy lefegyverzett ellenségnek miként lehet pardont adni s ezt határozottan pulyaságnak bélyegzik. Szerintük az, aki legtöbb áldozatot ölt le, a legnagyobb tisztességet érdemli. Heratban alig van család, melyet egy-két tagjától meg ne fosztott volna Shab Kanran kegyetlensége, s most, hogy halva van, azért mégis bucsujárásokat tartanak sirjához.

Ez a felfogás csak oly vad, indulatos, műveletlen természetnek felel meg, mint az afghán népé. Az afghán nép eredetére nézve eltérnek a keleti irók véleményei, de a többség azt hiszi, hogy Izrael tiz törzsei egyikének ivadékai, s maguk az afghánok is ezt tartják. Az afghán elnevezés a ferjhan szó többesét jelenti, a minek értelme: zaj, veszekedés s igy Afghanisztán betű szerint annyi, mint zavarok országa. A heráti Abdullah khán érdekes kézirata szerint az egész afghán nemzet az abdalézek (Csera-bend fia, Abdát után nevezve, ki Afghán unokája volt) megérkezésekor összegyűlt a Szolimán-hegységekben és akkor huszonnégy törzsből állott, kiknek Afghán, Saul zsidó király fia, volt ősük. E fejedelemnek három fia maradt: Csera-bend, Argues és Kerlen s mindenik nyolcz fiúnak volt apja, kik után a huszonnégy törzs neveztetett.

Ezek a törzsek elszaporodva ellepték a lakhelyökül kiválaszlott regényes vidéket, tornyokat épitve a magaslatokra, városokat alapítva a termékeny síkokon, s atyáról fiúra örökölve át harczias, hősi természetüket.

Az afghánról el lehet mondani, hogy tőrrel születik övében, karddal oldalán s késsel fogai közt s azon pillanattól fogva, hogy járni meg tanul, folyton résen van, az ismert vagy ismeretlen ellenség kifürkészésére s a maga részéről semmit sem habozik véghez vinni, a mi hatalomra és gazdag-ágra juttathatja. Ha apja, anyja, felesége, vagy gyermeke áll útjában, annál rosszabb rajok nézve, mert az afghán kapzsi és irigy egyúttal s ily esetekben nem habozik eltenni őket láb alól.

Folytonos kalandozásaik alatt ejtett foglyaik és rabszolgáik hihetetlen kegyetlenségüknek és vad szeszélyüknek esnek áldozatául. Rablás, fosztogatás és vérengzés az afghán kedvtelése és mindenik jól tudja közülök, hogy maga sem biztos sorsáról, s a mai hatalmas és zsarnok szerdár holnap maga is rabszolga lehet, s ugyanoly kegyetlenségeknek kitéve, a minőkkel maga bánt alattvalóival.

Mégis, dacára vad természetüknek s kezdetleges életmódjuknak, bizonyos barbár igazságérzet nyilatkozik náluk. A gyilkost áldozatának legközelebbi rokona boszulja meg, s ha az még gyermek, a bosszú müve addig szenved elhalasztást, mig eléggé megnő, hogy végrehajtsa. Megbocsáthatja a sérelmet, s ha valamiért, hát leginkább pénzért teszi meg, de maga-magának azért jogosult bírája.

Minthogy az afghán tolvaj-nemzet s e bűnéből él, azért nagyon elnéző is a lopás iránt. A tolvaj csak negyedik bűnténye után bűnhődik halállal, az előbbiek csak könnyű büntetést vonnak maguk után, de egyáltalában az afghánok minden büntetése megváltható pénzen. Az afghánok ezenkivül babonások, tudatlanok és tisztátlanok. Az életet oly játéknak tekintik, melynek vége csaknem mindig erőszakos halál.

De tüntet föl az afghán jellem nemesebb vonásokat is, sőt még bűneik és rossz tulajdonságaik is inkább a külső körülményeknek róhatók fel, amelyekről ők nem tehetnek, és a nemzedékről nemzedékre átöröklődő erőszakos és indulatos vérmérséknek, mely kizárja azt, hogy egyelőre békés és rendezett életet élő nemzet lehessenek. Lehet, hogy az afghán jellemnek roppant ős és vad ereje, mely századokon keresztül oly szűk tevékenységi körre volt szorítva, ha a polgárosulás utjai megnyílnak előtte, éppen annyi jót fog eredményezni, mint amennyi rosszat eddig eredményezett. Csak az utóbbi huszonöt év alatt is oly javulást és polgárosulást árultak el, amely múltjukhoz arányítva szép kilátásokkal biztat. Nem egy uralkodójuk is volt, aki bölcseséggel kormányzott.

Az afghánok magasak, izmos testalkatúak és bátrak. Erős, kifejező arcvonásaik és sötét bőrük büszke kifejezést adnak arcuknak, fekete szemeik telve tűzzel, s szemöldeik antimoniummal vannak beföstve, hogy erőt és szépséget kölcsönözzön nézésüknek, egyáltalában tekintetük merész és tüzes. Hajukat homlokukról fejük búbjára simítva viselik, mig a többi fekete tömött fürtökben hull vállaikra. A nép öltözete gyapjú-, vagy úgynevezett barek szövet, mely teveszőrből készül, s két hosszú és nagyon bő ruházatban viselik s a tehetősebbek szövete selyemből vagy kasmírból van s kék vagy fehér turbánok egészítik ki az öltözéket.

Fiatal főnökök díszítéséül gyakran arany csipke vagy arany-himzés szolgál, s ezt asszonyok készítik a háremekben, akik általában is nagyon ügyesek a tű-munkában.

Egy francia iró, Gobineau gróf, «Keleti regényei»-ben igy ír le egy fiatal afghán főnököt, kinek neve Mosen volt, ami «szépet» jelent: Alkata sudár volt, s arca mint a nap által érésbe hozott gyümölcs. Fekete fürtjei gazdag gyűrűkben kígyóztak vörös szegélyű kék turbánjának redői körül; hosszú selymes bajusz ékítette felső ajkának finom körvonalait s ajka tisztán metszett, mozgékony, büszke és élettől s szenvedélytől sugárzó. Mély és gyöngéd szemei ragyogva tündököltek. Magas, erős, karcsú volt, széles vállakkal és egyenes növéssel. Senkinek sem jutott eszébe faját kérdezni, világos volt, hogy a legtisztább afghán vér folyt ereiben. Az ifjú afghánok szépségét gyakran említik ^;a keleti irók, és ámbár a dolog természetéből ; folyik, hogy lelkesült leírásaik jó részben túlzottak kell hogy legyenek, mindamellett elég bizonyság van igy is az afghán férfiak nem közönséges szépségére.

Az ország sok fejedemsógre vagy tartómányra van osztva, s a legfontosabbak ezek közt, Kabul, Hérát, Kafirisztán és Kandahár. Kabul a fővárosa Afghanisztannak és nagyszerű dombok közt fekszik. Kabul és más afghán tartományok közt a Hindu-Kus hegy emelkedik torony módjára. Hét szorosa van, melyek közül csak egy, az Abdereh járható az öt-hat téli hónap alatt is, mig a többi szorosok, a tavaszi áradások rohamossága és kiterjedése miatt, csak őszszel közelíthetők meg rövid ideig.

Kabultól keletre és északra fekvő hegyek szép sötétzöld fenyvesekkel vannak fedve, melyeket itt arcséhknek neveznek. Gazdagok forrásokban, oldalaik lankások és buja növényzettel s füvei boritottak. A nyugati hegységek különbözők; kopárok, és nem termelnek füvet, folyóik pedig megmászhatatlan meredélyekről zuhognak alá.

Vannak itt forró és hideg égövi gyümölcsök egyaránt. A hideg égöviek közül van alma, körte, szőlő, barack, gránátalma-, dió, stb. Ezek nem ritkán jelentékeny nagyságúak és súlyúak. A meleg égövi gyümölcsök közül honos itt a citrom, cukomád és narancs. Mézet a nyugati dombos vidékekről kapnak s angolok fáradozásainak sikerült a kolompért (krumpli) is meghonositani köztük..

Éghajlatuk rendkívül kellemes, mondhatni páratlan a világon, minden itt járt utazó tanusága szerint. Nyáron akármilyen meleg legyen, este meghűl az idő, s télen bármilyen nagy hóhullások legyenek, ritkán van erős hideg. A bade pervan, vagy enyhe fuvalom egész tavaszon át folyvást leng Kabulban északról s nevét is Perwántól, egy északon fekvő várostól kapta.

Kabul körül négy szép lapály van, amely nagyon termékeny s bőven van öntözve vízzel. Némelyike sokat szenved ugyan a mosquitó-tól, de a nagyobb rész mentes ettől. A város délkeleti oldalán egy terjedelmes erdőség nyújtja a tüzelőfát. A Balar Hissár (a királyi palota) kőfallal van kerítve, s kaszárnyákat, istállókat,palotákat és kerteket foglal magában.A kormányzó lakik benne.

Maga a Balar Hissár tornya egy, az egész város fölött kiemelkedő dombon épült. A városban négy nagy bazár van, hol portékák a világ minden részéből kaphatók. 1842-ben, mmidőn az afghánok árulóan megrohanták és lekoncolták a városban elhelyezett angol katonaságot, több tisztet is megölve, az angolok visszafoglalták a várost és teljesen lerombolták egyikét a keleten található legnagyobb és legpompásabb bazároknak. Aztán kifosztották a várost és borzasztó bosszujukat töltötték ki rajta.

Kabul utcái nagyon szűkek, alig fér el két lovas bennük egymás mellett. A házak rendszerint két-három emeletesek s fából és téglából épülnek, lapos fódedelekkel, melyeken az emberek nyári éjeken át alusznak, s melyek lécezettel vannak körülvéve. Az utczák földszintjén nyíló boltokban egy pennyért pompás ebédet lehet kapni, s a sorbet, fagylalt, és egy elsőrendű afghán ebéd minden ízletes finomsága sem kerül többe negyedfél pence-nél. Valódi Eldorádó lenne e vidék, ha az afghánok békeszeretőbb nép volnának. A Kabul városát környező festői halmokon sok szép nyaraló is látható, kedves és illatozó kertekkel véve körül. Balar Hissarból terjedelmes kilátás nyílik messzire, a lankás domboldalakon fekvő kertekre, a bájos völgyekre s a kéken és fehéren égbenyúló magas hegyekre.

K.T.K (Könyves Tóth Kálmán): JELLEMKÉP AFGHANISZTÁNBÓL 1885. 226.

A Herat körüli dolgok kezdik komolyan bonyolítani a helyzetet. A várható események színpadán egyelőre az afghánoké a főszerep. Nem lesz azért érdektelen, ha e nép jellemvonásait egy kissé közelebbről vesszük szemügyre, egy angol utazónak közvetlen tapasztalatból merített adataiból sorolván elő az érdekesebb vonásokat.

Vadság és kegyetlenség tekintetében Afghanisztán törzslakói ritkítják párjukat. Bár a mozlim merev hívei, a próféta parancsai között kényük-kedvük szerint válogatnak. A hitetlenek kiirtása szerintűk a legfőbb kötelesség, de már a próféta által parancsolt mosakodást szeretik elmellőzni. Arczukat havonkint egy ízben, egész testöket sohasem mossák meg. Bozontos fejőket nem fésülik. Báránybőr ruházatuk családi örökség gyanánt száll át, nem igen szeretnek ujjitani. Szennyesek külsőleg, de erkölcsileg épen oly szurtosak. Őseik rettenetes szerepet játszottak a történelemben. Mint éhes ölyvek rohanták meg India békés és jámbor lakóit, kipusztítván Delhit.

E nép általában véve nemesebb emberi érzeményre nem hevül föl soha. Játéka már gyermekkorában verekedés, a felnőtt afghán pedig rabol és vérre szomjazik. Az afghán pórt nem látta mosolyogni senki.sem. Még egymással is örökös viszályban élnek. A testvér gyilkolja testvérét, a fiú fegyvert fog apja ellen s hideg vérrel oltja ki életét annak, ki ellene merészel támadni. Falu faluval, család a másik családdal örökös versengésben él, mindenki ellenséget szemlél még saját rokonaiban is. A történelemben hasonló versengések nem igen fordulnak elő. Vannak szintén vérszomjazó népfajok, alattomos, ravasz törzsek, de testvérek holmi hiábavalóságokért még sem öntik ki egymás vérét. Ott az egyedüli újság csak gyilkosság lehet. Az anya fölcseperedő gyermekét a gyűlöletre tanítja, az apja pedig, mihelyt fia kardot vehet kezébe, az öldöklésre maga vezeti.

Egyetlen erényük a szíves vendéglátás. E népet a sajátságos körülmények alkották ilyenné. Most lássuk fényoldalaikat. Vakmerőek, elszántak és függetlenek, értelmesek és iparkodók, s e tekintetben elütnek a keleti faji jellegtől. Ha elhagyják is bérces hazájukat s közülük néhányan angol szolgálatba állanak, sajátságos természetüket le nem vetkezik. Katonásak, de a fegyelem ellen sokszor fellázadnak s rendkívül nehéz őket korlátok közt tartani. A legcsekélyebb összeszólalkozás alkalmával készek a vérontásra. Hat láb magasak, szép idomuak és izmosak. Aki katonai szolgálatba lép, lassankint hozzá törődik a tisztasághoz, de a hegylakók szennyben fürdenek. Jóval tanulékonyabbak, mint India más népfajai s anélkül, hogy vallásuk hitelveivel szakitanának, mostanában az angol befolyásnak engedve, némileg polgáriasodtak is.

Az afghánok közül legvadabbak a Ghilzai-törzs gyermekei, ezektől maguk az afghánok is rettegnek. A többieknél izmosabbak, szennyesebbek s épen oly arányban kegyetlenebbek is. Borzadállyal kell rajuk tekinteni; oly iszonyatos arczkifejezésük van, mintha mindig támadásra állanának készen. Azt állítják maguk felől, hogy ők eredetileg kurdok, s jelentőségteljesen «tolvaj fiainak" nevezik magukat.

Egy hegylakó sem ösmer el semmifele törvényt kötelező erejűnek azon esetben, ha az az ő egyéni érdekeit csorbítaná, de a Ghilzai-törzs függetlensége még ezen is túlmegy. Bár a néptörzs fölött névleg uralkodó három főnök vagy herczeg hatalmasabb és gazdagabb mint a többi nemes, számtalanszor megtörténik, hogy parancsaikat semmibe sem veszik. Saját kerületében a főnök fegyveres erővel érvényesítheti akaratát, de kastélyától egy napi járó földre már fegyveres ellenszegülőkre talál. A három herczeg közül leghatalmasabb s gazdagabb volt még ezelőtt négy évvel Badzsa khán, a ki Kushiban lakott, Sutárgar-dan alatt, a másik Ghuzniban lakik, a harmadik, Sadok khán, Keleti Ghüzaiban uralkodott.

E khánnal való összetalálkozását érdekesen írja le angolunk.

Élelmiszerük csaknem fogyatékán volt, midőn Kelati-Ghilzáiba érkeztek. Lovaiknak nem volt semmi takarmányuk. Az egész század koplalt s hol vehetni kellő élelmiszert e pusztaságon annyi ember számára. Hozzá még épen hideg időjárás volt. Theát és czukrot még szükség esetére fenntartottak, egyszóval, nagyon szűken kellett bánni mindennel. Stewart ezredes nem habozott sokáig, azt tudta, hogy lisztet, rumot, theát s más ily élelmiszert a környéken pénzért sem lehetne venni, de takarmány és gabona elég lehetett a szétszórt helységekben. Felhatalmazta legényeit a portyázásra. Reggelenként lovasok védelme alatt adóztatták meg a hegylakókat.

Három, négy napig minden jól ment. Ekkor észrevették, hogy a kis tábor körül aránylag elég tiszta bennszülöttek járnak kelnek. A tömeg egyre nőtt, de az angolok még mindig nem gyanakodtak. Majd ezután jobban fölfegyverzett csapat közeledett feléjök. Élükön egy idomtalan alakú s csaknem ijesztő arczú ifjú lovagolt. Arannyal hímzett hosszú persa öltönyt viselt, asztrakán föveget s térdig érő, cserzetlen bőrből készült csizmát. Még ilyen egyénnel nem találkoztak Afghanisztánban, de Brown ezredes fölismerte, s amint az ifjú leszállott a lóról, mindjárt megkínálta egy tábori székkel. Le is ült minden szó nélkül, simogatván hosszú kardját.

Egy hozzá hasonló ifjú, hihetőleg testvére, a háta mögött foglalt helyet, a többiek állva maradtak. Megtudták csakhamar, hogy ez a perzsiai azték örököse ama Sadok khánnak, ki a Ghuzni és Ghilzai közti területen korlátlan hatalommal uralkodik, s e kíséretet azért bocsátotta előre, hogy az ő jövetelét jelentsék be. A határszéli erőditvények felé vonuló kis tábor még eddig háborítatlan békességben nyomult előre. Csak egyetlen egyszer akarták őket tőrbe csalni, azonban ezt szerencsésen kikerülték.

Azt hitték, hogy a kegyetlensége miatt hírhedt Sadok khán valami rosszban töri a fejét, megtudván, hogy a környéken az angol csapatok portyáznak, holott a szerzett zsákmányt fényes arannyal fizették meg. Végre megérkezett; kevés tiszt volt jelen a fogadtatás alkalmával. Almás-szürke lovon ült, két felől fiai lovagoltak s kísérete utána néhány lépéssel, mindnyájan tetőtől talpig jól fel voltak fegyverkezve. Messziről festői látványt nyújtottak, de amint közelebb értek, a kedvező benyomás rögtön eltűnt. Tarka zsinórral sujtásozott báránybőr ködmönük kopott, színehagyott volt. Hosszú hajuk s kuszált fekete szakálluk rendetlenül csüngött alá. Tőr, kés, kard, pisztoly s más fegyvernem vegyest volt felhalmozva a nyeregkápában, övükben s oldalukon. Vagy hat óriás kutya ugatott körültök. A kutyatartás a főnökök kiváltsága.

Sadok khán a népfajtól eltéröleg alacsony termetű, visszataszító ábrázatú öreges ember volt; senki sem foghatta volna rá, hogy a hírhedt ghilzaii zsarnok áll előtte. Persa ruhát hordott, persa lovon lovagolt s persául szeretett társalogni is. Az angol főtiszt sátora előtt leszállott lováról s nehézkes járással lépdelt a sátor felé. E nehézkes járás annak tulajdonitható, hogy legtöbbnyire lóháton szokott járni s csak nagyritkán lehetett őt gyalog látni. Molley százados és Brown ezredes vezették a khánt Steivart táborába. Vöröses szakálla már itt-ott őszült, ravasz arczát ide-oda forgatta s apró szemeivel fürkészőleg tekintett szét, miközben folyvást mosolyogni látszott. Kegyteljesen nyújtotta jobbját Stewartnak s fejedelmi szokás szerint egy marék aranynyal kínálta meg az angol főtisztet. Stewart azonban ez ajándékot udvariasan visszautasította. Megkezdődött aztán a társalgás. Stewart először is azt kérdezte, hogy milyen lábon állanak most a ghilzaiiak akabuli törzzsel? Sadok egy kissé gondolkozott s aztán nyomatékosan igy szólt: Világlátott ember vagyok én, mikor Shing uralkodott Lahore-ban, apám engedélyével beutaztam Indiát, ott töltöttem az időt három éven keresztül, aztán megértem azt is, hogy az angolok meghódították Pendzséh-t. Ott voltam Chilianwallah alatt, hol a nemzetek csatája dőlt el. így beszélt folyvást körülbelül egy negyedóra hosszant, a nélkül, hogy Kabult még csak szóba is hozta volna.

Majd ezután, mihelyt a társalgás félbeszakadt, Stewart gyöngéd czélzással a khán egészsége felől tudakozódott. «Öreg vagyok már, — válaszolt mosolyogva s minden összefüggés nélkül folytatá: «Mi ghilzaiiak legjobban gyűlöljük a barukziakat, aztán a durániakat, ezután a kabuliakat, gyűlöljük mindnyájat. Mikor a háború kitört, népemből háromezer család akart kivándorolni. A ghilzaiiak nem adnak szívesen katonát a kabuli kormánynak. Fiaink jobb szemét kiszúrjuk, elvágjuk hüvelykujjaikat, csakhogy a katonáskodástól megmentsük őket. Az adót sem szívesen fizetjük: embereinkkel s pénzünkkel nem rendelkezik senki sem.»

«De majd rendelkezik ám a muszka, — jegyzé meg Stewart, — mert az napról-napra közelebb jön Hérát felé, s minden áron úr akar lenni Afghanisztánban.»

Az afghán főnök arcza e szavakra elborult, apró szemei szikráztak, kardjára ütött s igy válaszolt: Az angolokat sem szeretjük de a muszkától iszonyodunk, utolsó emberig védel-delmezzük magunkat, de Ghilzai földjére nem teszi be a lábát. Sokat megértem már, — folytatá önmagát tüzelve, — láttam, hogy a szultán nyakára hágott, a persa sahot meggyalázta, Bokhara, Khiva le van igázva, s a hová csak beteszi lábát, tűzzel, vassal pusztítja a mozlimet s a próféta vallását is szeretné kiirtani. Ti angolok másképen jártok el, nem törődtök a vallással, nektek nincs is vallásotok, nem bánjátok, akármit hiszünk, csak adót szedhessetek s áruczikkeiteket reánk tukmáljátok. Ezért rokonszenvezünk mi veletek, mert hitünkért nem háborgattok. Az orosz zsarnok másként bánik a meghódított népekkel, mivel maga is tudja, hogy pokolba megy, másokat is oda akar terelni. Mahomed minket a mennyországba vezet, ti nem álljátok utunkat, de az orosz még azt sem engedi meg, e hitetlen nép bennünket is hitetlenekké akar tenni, a hokharai kereskedőktől sokszor hallottam én már ezt rebesgetni. Utolsó szál emberig elesünk, de a moszkoviták lovának patkói nem érintik Ghilzai harmatos füveit. De, ne vedd rossz néven, az angolokat is csak addig szeretjük, mig a muszka ellen védelmeznek bennünket.

Többet beszélni nem volt kedve, ez is kimerítette erejét. Ez átalános kérdezgetések után Stacart áttért az őt közelebbről érdeklő ügyre, hogy tudniillik adjon engedélyt gabona-vitelre s hadd szállíthassák azt tovább ghilzaü fuvarosokkal. A válasz meglepő váratlan volt.

"Szívesen beleegyezem, — válaszolt, — s azért látogattalak meg, hogy tudassam veled, miként eddigi eljárásoddal nem vagyok megelégedve. A portyázást nem rosszalom, magam is ugy teszek, de ti nagyon sokat fizettek a gabonáért és takarmányért, nagyon fölveritek az árát, úgy, hogy a nép maga hordja a czikkeket oda, ahol portyáztok. Ne fizessetek annyit, mert akkor országom nemesei nem tudnak maguknak élelmiszert egybegyűjteni, s egy reggel arra virradtok föl, hogy megtámadnak benneteket. Tanácsolom, vigyázzatok s mérsékeljétek az árakat»

Úgyis lett, Stewart szűkebb marokkal osztotta a pénzt s békén vonulhattak keresztül a kegyetlen khán birodalmán. K.T.K

HADVEZÉREK

MAC-MAHON TÁBORNAGY. (1808—1893).

1893. 43. 725.

A franczia köztársaság hadseregét nagy csapás érte. Mac-Mahon tábornagy, október 17-én délelőtti 10 órakor, 85 éves korában, laforeti birtokán meghalt. Igaz ugyan, hogy Mac-Mahon hajlott kora miatt háború esetén tényleges szolgálatot nem vállalhatott volna, de a vitéz tábornagy, kinek a franczia sereg újjászervezésében is oly nagy része volt, az 1870/71 -iki háború szomorú következményeit szem előtt tartva, bizonyára igen hasznos tanácsokkal szolgálhatott volna hazájának. Midőn Leboeuf hadügyminiszter tapintatlan elbizakodottsága az 1870-iki háború kitörését siettette, Mac-Mahon mint algériai katonai és polgári főkormányzó úgy nyilatkozott, hogy III. Napóleon megbízható és erős szövetségesek nélkül okvetlenül a rövidebbet fogja húzni. A következés meg is mutatta, hogy Mac-Mahonnak igaza volt. Az 1850-i olasz hadjárat olcsó babérjai Mac-Mahont nem kábították el.

Mint Napóleon császár követe 1864-ben Poroszországban járván, figyelemmel kisérte a porosz sereg fejlődését és az 1866-i háború eredményére mutatva, előre megjósolta, hogy Ausztria után Francziaországnak lesz baja a poroszokkal.

Mac-Mahon Napóleon császár határozott parancsára 1870 júl. 10-én, úgyszólván az utolsó órában vette át a keleti franczia sereg parancsnokságát, melyhez még Douay tábornok alatt a 7-ik hadtest és Failly tábornok alatt az 5-ik hadtest csatoltatott. Augusztus 6-án a wörthi csata Douay elhamarkodott intézkedései folytán elveszett, és Mac-Mahon a seregének romjaival Chalonsba vonult vissza, honnan négy hadtesttel a Metzbe szorult Bazaine segítségére sietett.

Ámde Moltke tábornagy a francziák szándékáról értesülve, hátban támadta meg Mac-Mahont, kit a belga határ felé szorított. Szedannál megsebesülve, Wimpffen tábornoknak adta át a főparancsnokságot, s a kapituláczió értelmében német hadifogságba került. Mac-Mahon a versaillesi béke megkötéséig Wiesbadenben tartózkodván, idejét a német katonai viszonyok alapos tanulmányozására fordította. Erről Moltke tábornagy az 1870-71 -i háborúról irt nagy munkájában a következő megjegyzést tette:

„Mac-Mahon tábornagy hasznos dolgokkal foglalkozott Wiesbadenben. Bár a többi franczia tábornokok is ezt tették volna, akkor a jövőre sok bajtól menten maradhatnánk.”

A fogságból hazájába visszatérve, az a feladat várt Mac-Mahonra, hogy a párisi commune-lázadást elnyomja, amit hamar és sikeresen végrehajtott. Ezután a Paris, Versailles és Lyon vidékén felállított franczia csapatok vezényletével lőn megbízva. Mikor a franczia nemzeti gyűlésben a klerikális monarkhista párt Thierst megbuktatta, 1873 május 24-én a franczia köztársaság elnökévé Mac-Mahon tábornagy választatott meg. Sokan avval gyanúsították, hogy a királyság visszaállítását s a Bourbon-családnak a trónra való visszahelyezését tervezte volna; ilyen törekvést azonban hat évig tartott elnöksége nem bizonyított rá. Mac-Mahon mint a köztársaság elnöke nem igen avatkozott a kormány dolgaiba, és csak a hadsereg ügyeinek intézését tartotta fenn magának, melyekbe semmiféle beavatkozást el nem tűrt. Midőn a köztársasági párt magasabb katonai parancsnokságok betöltésénél kizárólag politikai párt-tekinteteket akart érvényesíteni, Mac-Mahon 1879 január 30-án beadta lemondását, melyet mind a szenátus, mind a képviselőház el is fogadott. Ezen idő óta Mac-Mahon a közügyektől teljesen visszavonulva, laforeti birtokán élt, hol rövid betegség után most elhunyt.

Mac-Mahon Patrick Móricz gróf, magentai herczeg, franczia tábornagy, 1808 június 13-án Sullyban született. Ősei Irlandból a Stuart-ház bukása után Francziaországba menekülvén, a «Saone et Loire» megyében telepedtek le. Atyja a franczia hadseregben tábornokságig emelkedett és X-ik Károly király kedvencze volt. A fiatal Mac-Mahon 17 éves korában a hadseregbe lépvén, először is Afrikában tüntette ki magát a kabylok elleni harczokban; 1848-ban már, mint dandárparancsnok, az algiri főkormányzó katonai adlátusa (helyettes) volt. 1855-ben mint a 2-ik hadtest parancsnoka Krimiában vitt nagyobb szerepet, s a maiakovi sánczokat ő vette be. 1858-ban Algir polgári és katonai főkormányzójává neveztetett ki, mely állásában az 1859-iki olasz háború kitöréséig meg is maradt. 1859. június 4-én Magentánál a már-már győzelmes osztrák sereget önálló föllépésével visszavonulásra kényszerítette.

E fényes haditettéért III. Napóleon császár a csatatéren tábornaggyá nevezte ki, mely kitüntetéshez utóbb még a magentai herczegi czímet is kapta. Június 24-én a solferinói ütközetet szintén Mac-Mahon döntötte el, azzal, hogy az osztrákokat cavrianai erős állásukból kiverte.

Mac-Mahon a magyar katonaságról nagyon jó véleménynyel volt, s midőn a solferinói csata után az osztrák hadikövet Villafrancában a franczia főhadiszálláson megjelent, Mac-Mahon különösen szemügyre vette a magyar huszárokat, kik neki június 24-én Cavrianánál oly sok gondot okoztak, midőn tüzérségét, nevezetesen pedig az ezek fedezetére kirendelt afrikai lovas vadászokat megkergették.

Mac-Mahon Magentánál megmutatta, hogy nemcsak csapatparancsnok, hanem önálló vezér is tud lenni, midőn Canrobert tábornok hátráló hadteste mellett minden különös parancs nélkül az osztrák sereg baloldalába nyomulván, a csata sorsát a francziák javára eldöntötte.

Mac-Mahon hasonló önálló eljárást remélt Wörthnél Douay Ábel tábornoktól, ki azonban fejét vesztve, személyes bátorságával akart sikert elérni, mikor egy ellenséges golyótól találva, csapatjait vezér nélkül hagyta. Ez a vesztett csata vonta maga után a francziák további veszteségeit, majd bukását. A franczia fegyverek szerencséjét Mac-Mahon se tudta többé visszahódítani.

Vajda János: A franczia hadtest-vezérek.1870. 35. 437.

A háború eddigi folyamára tekintve, okvetlenül eszünkbe jut a római hőskorból fönnmaradt remek mondat:

„Victrix causa Diis piacúit, sed vieta Catoni."

A poroszok is tetszeleghetnek maguknak az eddig kivívott diadalokban, de az elfogulatlan világ részvétteljes csodálata a hősiesség borostyánát bizonnyal a francziák vérző homlokára teszi föl.

Valóban, egybevetve a határozó tényezőket, Douai hadosztályának és Mac Mahon hadtestének küzdelmei, hősiességre és har-czászati (tacticai) ügyességre nézve a hadtörténelem legritkább tüneményei közé sorolhatók. Mert ha a világ hadtörténelmi csodái közt párhuzamot akarunk vonni, legtöbbnyire azt látjuk, hogy ama harczok-ban, melyekben csekélyebb szám sokkai nagyobb tömegekkel küzdött meg, — ez utóbbiak többnyire műveltségben, fegyelemben és ügyszeretetben a kisebb számuakkal szemben hátrább állottak. E körülmény szerezte meg a diadalt a római és görög légióknak a keleti zsoldos barbár sokaság fölött.

Ellenben a francziák jelenleg oly tulszámu ellenséggel állanak szemközt, mely műveltségre, fegyverzetre, fölszerelésre, fegyelemre, sőt még tán nemzeti fanatismusra és a vezérlet kitűnőségére nézve is, legalább egyenlő fokon áll velük. Tekintetbe veendő az is, hogy a poroszok fél századon át pihentek, erősödtek, mig a franczia nemzetet két nagy forradalom s a négy világrészben folytatott véres csaták tizedelték azóta is. A krimi és olaszországi háborúk több mint százezer főnyi veszteségeket okoztak. Mennyi kitűnő tehetség veszhetett oda ez öldöklő hadjáratokban, melyekben a járvány a csatafegyverekkel vetélkedve pusztított!

Sőt ha még azt sem feledjük, hogy a francziák jelen kormánya sem igen népszerű, s a franczia katona csak felényi lelkesedést visz a harcztérre, mint a mennyit vinne egy köztársasági zászló alatt, — akkor valóban a jelen franczia hadsereg önfölál-dozó vitézsége meghatóan nagyszerűnek mutatkozik.

A kezdet hadászati hibái valószínűleg a fővezérletet terhelik, de hogy ezek még végzetesebbé nem lettek, azt az egyes hadtest-és osztály-parancsnokok harczászati ügyességének,

katonáikat föllelkesítő hősiességének és rendkívüli genialitásának köszönhetni. Az ő érdemök, ha még mindig nem lehetetlenhogy az uj fővezér is valamely döntöleg ható hadászi mozdulattal helyre hozza az előbbi vezérlet hibáit.

A franczia nemzet és a velük rokonszenvező világ ennélfogva a sereg és e kitűnő parancsnokokba veti reményét. Lehet, hogy egy hosszú háború-korszak kezdetén állunk, mert a porosz hadak sokasága és eddigi sikerei már nemcsupán a francziák európai vezérszerepét, de függetlenségöket is fenyegeti, s ha sikerülne azt megtörni a poroszoknak, akkor a megrendített európai egyensúly helyreállítása még világrészünk egyéb népeinek hosszú küzdelmébe kerülhetne.

Francziaországban mindenesetre gyökeres átalakulások készülnek, s nem valószínűtlen, hogy, mint minden oly háborúban, mely valamely nemzet függetlenségét fenyegeti, a franczia nemzet sorsát egy időre valamely lángeszű katona veendi kezébe. Hogy ki lesz e gondviselésszerű egyén, azt a közelebbi hadi események fogják elhatározni. Nem lehetlen, hogy az itt bemutatott nevezetességek valamelyike fog a helyzet emberének bizonyulni, vagy pedig, hogy a nagy jövő fő hőse még valahol az alantibb rétegekben mozog, mert ily időben, mint a jelenlegiek Francziaországban, a közveszély félretol minden akadályt a valódi, a legnagyobb tehetség előtt, és az ily dúló veszély egyedüli nyeresége csak is abban áll, hogy a leghivatottabb talentumot híja fölszinre a fölháborodott néptenger mélyéről. Ez okból legérdekesebbnek tartjuk mostanság az eddig föltűnt katonai nevezetességek arcz- és jellemképeit közleni. Mac Mahont már eddigi múltja a franczia hadsereg egyik legünnepeltebb, legen-daszerü hősévé tette. Krimi hőstettéről, midőn a malakoffi erődöt rohammal bevette, s azt még a fővezér parancsára sem hagyta el, — mely neki tudtul adta, hogy az erőd alá van aknázva és minden perczben légbe röpülhet — már társlapunk egyik utóbbi számában volt szó. Ismeretes az is, hogy a magentai csatát az ő, saját sugallatából végrehajtott 'menete, s illetőleg közbejövetele döntötte el.

III. Napóleon ekkor a legnagyobb szorultságban volt, s történetileg megállapított tény, hogy Mac Mahon szintoly genialis és önálló hadászi fölfogást tanúsító, mint merész bevágása nélkül a csatát elve&ztette volna. Ekkor kapta a magentai herczeg ezirnet.

A jelen háborúban a franczia sereg jobb szárnyát képző I-sö hadtest parancsnoka. Az ellentmondó hírlapi tudósításokból nem lehet kivenni, váljon azért, hogy Wörthnól túlerő által meglepetett, öt illeti-e a felelősség, de annyi bizonyos, hogy mintegy háromszoros túlerő ellen majd egész napon át hősileg harczolt; egyes állásokból még az ellenséges oszlopokat is kiverte, de végre azokat a roppant túlerő visszafoglalta, s ö nagy veszteséggel ugyan, de az ellenségben is hasonló nagy kárt okozva, rendben visszavonult.

Született 1808-ban s legutóbb Algír fő- j kormányzója volt.mely tartomány harczaiban hadi pályájának első részét töltötte. A kato- j nák igen szeretik, s nem lehetlen, hogy na- ! gyobb hadsereg vezényletével lesz megbízva. 0 a bátorság azon magasb nemével bír, mely a legválságosabb pillanatban elszántságot j nyugalommal párosit.

Frossard osztály tábornok a II ik hadtestparancsnoka, született 1807-ben. ö is, mint többnyire a mai franczia csapatvezénylök, Afrikában tüntette ki magát, i 83 l-ben végezte műegyetemi tanulmányait, s mint mérnökkari tiszt lépett a seregbe. 1833-ban százados, 1846-ben zászlóalj - parancsnok , 1849-ben alezredes, 1852-ben ezredes és az orani erődítések igazgatója, 1855-ben dandár- I nok, 1858-ban osztály tábornok lett. Hogy a | hadmérnökségben a legkitűnőbb tisztek egyike lehet, mutatja azon körülmény, hogy a császári herczeg katonai nevelésének vezetésével ö bízatott meg. A júliusi kormány alatt Paris megerősítése körül, s azóta minden erődítési munkálatoknál, várostromoknál, tehát Rómánál 1849-ben, Sebastopolnál, Olaszországban működött], ez utóbbi hadjáratkor azonban a várnégyszögre vonatkozó terveit a Solferino után megkötött béke fölöslegesekké tette. Ezóta a császár hadsegéde volt.

De Failly Achill osztálytábornok, államtanácsos, császári hadsegéd, az 5-ik hadtestet vezényli. Született 1810-ben. A st.-cyri iskolából kilépvén, 1828-ban alhadnagy, 1837-ben százados, 1843-ban őrnagy, 1848-ban alezredes, 1857-ben ezredes lett. Krimiában és Olaszországban tüntette ki magát, ö volt, a ki pár év előtt Róma védelmére küldetett a garibaldisták ellen, s Mentanánál a Chassepot-val kísérletet tett.

Ladmirault tábornokról azt mondják, hogy kitünö hadargó (manoeuvrirozó), ez pedig a legnagyobb értékű képesség egy hadtest-vezérben, mert ez ugy szólván mindent pótol, de ezt nem pótolja semmi. Ez azon képesség, mely kisebb számú sereggel lehetővé teszi a sokkal nagyobbat visszaverni, ebben volt nagy I. Napóleon, s ennek köszöni főleg diadalait.

De nemcsak jeles hadargó, hanem rendületlen bátor is, a mit Solferinónál tanúsított, hol egy hadosztályt vezényelt, oly hideg vérrel, mintha csak békegyakorlatot igazgatott volna, holott már két könnyebb sebből vérezett. Csak mikor a harmadik golyót kapta vállába, akkor szállt le lováról, de nyug-ágyra tétetvén magát, folyvást követte az ellen és saját hadosztálya mozdulatait, ö is, mint Napóleon császár és Mac Mahon, jelenleg 62 éves. A st.-cyTi iskolában képezte magát a katonai pályára, melybe 1831-be lépett, s ez évben Algirba rendeltetett, a hol kitüntette magát, mert már ott 1847-ben Bu^eaud alatt, vele mint ezredessel találkozunk. 1853—65-ig az első örhadosztály parancsnoka, 1866-ban rövid ideig Algír alkormányzója, legutóbb a lillei katonai kerület katonai parancsnoka.

Bourbaki Sauter Károly Dénes tábornok, a császári örhad (gárda) parancsnoka, mely mosta 8-ik hadtestet képezi, kitünö, de nyers katona, a valódi zuav mintaképe, kit Metzbe vonulásakor az ujjongó utczai ifjúság a következő jellemző dalsorokkal üdvözölt:

Le chic exquis

Par les turcos acquis,

Ils le doivent a qui ?

A Sidi Bourbaki.

CES vers, au lieu de les écrire en l'honneur du général Charles Bourhaki, le vainqueur de Villerxel, aide de camp de Napoléon III, et légendaire guerrier de l'Algérie —

« ce chic exquis, rappelle une chanson, par les Turcos acquis et qu'ils doivent à Bourbaki » google

Bourbaki görög szülőktől származott, s született 1816. ápril 22. Parisban. 1836-ban mint alhadnagy a zuávokhoz állt, két évvel később mint főhadnagy az idegen legio első ezredébe tétetett át. 1842. zuáv százados, 1846. a honosult vadászok zászlóaljparancsnoka, 1850. alezredes, 1851. ezredes, 1854. dandártábornok, 1857. osztálytábornok. Krimiában Almánál, Inkermannál és Sebastopol ostrománál tüntette ki magát, 1869-ben a chalonsi második tábort vezényelte, s ugyanezen évben a császár hadsegédje lett.

FÜGGELÉK

SZÁDECZKY GYULA: ANGOL KÖNYV MAGYARORSZÁGRÓL 1893. 93.

Nem lehetünk közönyösek az iránt, a mit rólunk nagy nemzeteknek az irodalma világgá bocsát. Mindenki, aki külföldön megfordul, tapasztalja, hogy nagyon kevés az, amit a művelt osztályokban is tudnak rólunk. Az a kevés is olyan naiv, olyan messze áll a valóságtól, hogy sokszor igazán jobban szeretnők, ha még azt se tudnák.

De honnan ismerhetnének meg? Mig Németországnak, Francziaországnak nevezetesebb helyeit, különösen pedig gyűjteményeit valósággal ellepik nyaranta az angolok és az amerikaiak, addig minálunk feltűnés számba megy, ha ködös Albion-nak egy-egy szőke fürtű teremtménye fesztelen magatartással végig halad utczáinkon.

Vagy talán az irodalomból szerezhetnek tiszta fogalmat Magyarországról ? Bizony, vajmi kevés azon könyvek száma, a melyek híven, és tán még kevesebb azoké, a melyek rokonszenvesen írnak rólunk. Nem mulaszthatom el, hogy meg ne említsek e kevesek sorában egy még e század elején 1822-ben megjelent nagy munkát,

Beudant-nek •Voyage minéralogique-et géologique en Hongrie» (Ásványtani és geológiai szempontból tett utazás Magyarországon)

amelynek természetes, hű és vonzó rajzait mindig a legnagyobb élvezettel olvassa úgy a szakember, mint a laikus. Csak az a kár, hogy e rokonszenves, szép munkát a nagy közönség nem ismeri, mert az érdekes útirajzok geológiai megfigyelések közé vannak beszőve.

Az elmúlt év végén egy hasonlóan vonzó modorban, habár a természettudós alapossága nélkül irott könyv jelent meg rólunk az angol irodalomban ; czime :

«Sketehes of life and character in Hungary by Margaret Fletcher. With illustrations by Rose Le Quesne. Swan Sonnensehein. London»

Szerzője az a két angol művésznő, a ki 1891 nyarán nagyon kedvező körülmények között látogatta meg hazánk legszebb vidékeit. Rajzaikból annak idején a •Vasárnapi Ujság» is közölt mutatványokat.

Rövid pár hónapja, hogy e könyv megjelent, és már is sokat foglalkozott vele az angol sajtó ; egyes újságok az elragadtatás hangján írnak róla. így p. o. egyik nagy angol napi lapnak hosszú hasábos ismertetése így kezdődik: «Két hibája van a könyvnek, az egyik, hogy nem elég hosszú (248 lap), a másik hogy nincs benne elég rajz. Ez a legnagyobb dicséret, a mit az ismertető egy könyvről írhat. Ezen kis könyv tele van élettel ós mesterkéletlen festőiséggel, az illusz-trácziók benne olyan sikerültek conceptio és kivitel dolgában, annyi bennük a character és verv, hogy többet kívánnánk belőlük>. Más angollapok hihetetlennek találják a hölgyek élményeit, mert azok olyan lovagias világba vezetnek vissza, a minő ma már nem létezhetik.

Annyi bizonyos, hogy a legrokonszenvesebben, a közvetlenség megkapó hangján írja le a szerző azt, a mit művésznő társával harmadfél hónap alatt nálunk tapasztaltak. Leírása tele van verőfénynyel, vonzó rajzokkal, keresetlen humorral és ezek a könyvet igen kellemes olvas-mánynyá teszik. Nem volnánk olyan lovagias népek, a minőnek könyve feltüntet, ha észreven-nők, hogy a szerző — nő és hogy bizonyos tulajdonságokban minden nő megegyezik egymással. De ennél nagyobb hibát is szívesen elnézünk olyan könyvnek, a melyben azt olvassuk, hogy «dandit és aszfaltkoptatót (street-cads) nem látunk Budapest utczáin, ha csak Bécsből ide nem menekül vagy egy.»

Akönyv hálából Esterházy Kálmán grófnak van ajánlva, a ki páratlan figyelemmel és szívességgel egygette a hölgyeknek utajit és melegen ajánlotta őket mindenüvé, a hová mentek. Neki köszönhetik első sorban, hogy rövid idő alatt olyan sokat láttak és élveztek Magyarországon. Az egész munka 248 lapra terjed és XIX fejezetből áll.

Az L fejezet («They bid us Welkom». "Szívesen fogadtaki); ebben ügyesen van elbeszélve, miképen vonták magukra a közfigyelmet az által, hogy a képviselőházban az ülés alatt vázlatokat készítettek A H-ikban í«8cenes in Sunshine» «Jelenetek a napfényben») budapesti élményeik és kirándulásuk Visegrádra vannak leirva. A III.. és IV. fejezetben (Merry Magyarst, «Víg magyarok») a budapesti turista egyesülettel a Vág völgyébe tett kirándulásuknak rendkívül vonzó leírását találjuk. Az V. fejezetben («Concerning Hungarians»,«A magyarországi lakosokról •) a Magyarországban lévő különböző nemzetiségekről és a magyar társadalmi viszonyokról irnak. Ezen fejezetben olvassuk a többek kőzött ezeket: "Egyik maradandó benyomás, a mit a magyarokkal való érintkezésünk alatt szereztünk, az erkölcsi tisztaság. Ezen jellemvonást franczia és olasz írókból is olvasom, a mi némileg megerősít abban, hogy nem csak a legfényesebb részét láttuk az életnek.' Egy másik tapasztalatuk meg az, "hogy a magyarok modor, ruházat, ízlés dolgában rendkívül hasonlítanak az angolokhoz*.

A VI. fejezetben («In the Alföldi, «Az Alföldön Bihar megyébe, Margittára és környékére tett kirándulásuk van leírva. Innét magyar útitársuknak hirtelen megbetegedése következtében egyedül ós néhány nappal előbb érkeztek S.-A.-Ujhelybe. a mint tervezve volt. Itt homályosodni kezdett csillagjuk, a mely őket eddig kisérte : az újhelyi vásárosok muszka kémeknek nézték a különös öltözetű , idegen nőkot, mert azok rajzokat is készítgettek. Én a zempléni hegyekben geologizálva, egészen véletlenül hallottam hirét a különös idegeneknek. Hogy az újhelyi kellemetlen emlékeket feledjék, Dokus Gyula megyei főjegyző egy víg társasággal együtt kivitte őket Bodzás-Ujlakra, paraszt lakodalomba.

Egyik vázlatos, dejó humorúképen, melyet a könyvből mutatványul közlünk, bodzás-újlaki tót legények karján látjuk lejteni a szerzőket, kik egy népmulatságot gyakorlatilag is meg akartak ismerni: hogy mulat a nép. AVII. ^Sátor-Alja Ujhely») és VIH. fejezet (tLife in a Vicarage», tElet egy papi lakban*) újhelyi és pusztafalud élményeiket tárgyalja. A IX-ikben («Hospitable Boofs», • Vendégszerető hajlékok") azon meglepetéseket írja le a szerző, a melyben őket Forgách István gróf sza-lánczi uradalma részesítette, a hol a vad rengeteget telefon hálózza be, s a hol a gróf dolgozószobájába érkeznek a táviratok. A X-dik fejezetben (tA Mountain Watering-Place», «Fürdőhely a hegyek között.») Tátrafüredről van szó. A Xl-dik fejezetben (tOver the great Plain> tA nagy siksá-gon keresztül*) azon emlékezetes kirándulásuk van megörökítve, a melyet Debreczenből a város ötös fogatán tettek Hortobágyra. A könyvükből mutatvány képen közölt második rajz az ötös fogat parádés kocsisát ábrázolja. Sok érdekes dolgot olvasunk ezen fejezetben a pusztai életről, a pásztorok társadalmáról. A XII. fejezet («The Tziganes», «A czigá-nyok»)aczigányokról és a magyar zenéről szól, mutatóul közli a «Cserebogár sárga cserebogár* és iNézz rózsám a szemembe • zenéjét és szövegét.

A még hátralévő hét fejezet Erdélynek van szentelve, le vannak írva benne: Bánffy-Hunyadon, Kolozsvárott, Szamos-Újváron, Becszterczén, Maros-Vásárhelytt, Szász-Bégenben, Borszéken, a gyergyói Gyilkos-tónál a Torjai-büdösnél, Brassóban, Sinaián, Tordán, Toroczkón, Maros-Ujváron és Branyicskán töltött kellemes napjaik. Ez utóbbi helyen Jósika báró vendégszerető házánál feltették magyarországi matatásuknak a koronáját, öt napi tartózkodás után sajnálkozva hagyták el Branyicskát. «Midőn haza felé indultunk — írja az angol szerzőnő, — az őszi ködben, erősen meggyökerezett bennünk az az érzés, h°gy egy nyáron vissza kell még jönnünk a vendégszerető Magyarországba, a hol az emberek szive meleg, mint a napsugár, hogy még egyszer magyar földön kiálthassuk: < éljen a magyar!

A VASUTAK GYORSASÁGA AMERIKÁBAN. 1894. 30.495.

Kevés ország oly alkalmas a gyorsvonatok kifejlődésére, mint az amerikai Egyesült-államok, melyeknek népessége gyér, s különösen nyugat felé nagyon távol esnek egymástól azok az ipari és kereskedelmi központok, melyeken a gyorsvonatnak is feltétlenül meg kell állnia. Mind a mellett egész 1888-ig az amerikai gyorsvonatok aránylag sokkal lassabban haladtak, mint az európaiak s különösen az angolok, mivel a legtöbb vasútnak könnyű építése a nagy gyorsaságot nem birta volna meg.

Az amerikai azonban nem azért yankee, hogy bárki által lehagyja magát főzetni, s igen természetes, hogy felébredt a vágyuk, hogy náluk legyen • meg a leggyorsabban járó vasút s ezt sikerült is létesíteniük. A Hudson-River vasúton, mely New-Yorktól Buffalóig megy, a Niagara vízesés vidékére, most már egy rendkívüli gyorsvonat közlekedik, mely a 702.5 kilométer távolságú utat 7 óra 19 perez és 25 másodpercz alatt teszi meg, azaz minden másod-perezben átlag 26.es métert, minden órában 96 küo-métert tesz meg, holott ezelőtt a leggyorsabb vonat sem ment tovább egy óra alatt 90 kilométernél.

A vasútvonal déltől északra, majd nyugatra s ismét délfelé halad s egészben véve vízszintes fekvésű. A gyorsvonat gépe szokatlanul nagy, 54.450 kgr. sulyu s tenderjében 10.000 liter vizet s 6 tonna szenet hord, ugy hogy összsúlya 90.800 kgrot tesz. Összesen 3 nagy úgynevezett palotavaggon van hozzá csatolva, melyek átlagos súlya 40 tonna s alakjuk olyan, hogy a gyors menetnél sokszor egész viharossá fejlődő szélnyomásnak ellenállhasson. A vonat az egész utón csak 3 helyen áll meg, mi közben két helyen nj gépet illesztenek be, a mi azonban legfö-lebb csak 3—4 perez késedelmet okoz. Azt hiszik azonban, hogy kellő berendezés mellett még ezt a gyorsaságot is képesek lesznek fokozni s tekintettel a villamos vasutak versenyére, a gőzvasuttal is óránként 120 küométer utat tehetnek meg.

A villamos vasutaknak nagy előnyük, hogy motorjaik egyszerűen körben mozognak, mig a gőzgépnél ide-oda tolás szükséges, mely sok ejőt emészt fel, s ezenkívül erős mozgásnál könnyen veszélyes is lehet. A villamos gépeknél sok a gőzgépnél szükséges rész elesik, sőt külön lokomotív sem szükséges, a mint ezt a budapesti közúti vaspályánál látjuk, hol minden kocsinak külön elektromotorja van. Amerikában jelenleg két nagy villamos vonat van, egyik New-York és Chicago, a másik Chicago és St.-Louis között. Ezeken a vasút gyorsasága óránként 120—150 kilométernyi lehet. De ha kiépülhetett volna a Budapestről Bécsig vezető villamos vasút, ennek gyorsasága 200—250 km. lett volna óránkint s ugyanily gyorsaságú vasutat akarnak létre hozni Paris és Brüssel között. A szakférfiak általában azt hiszik, hogy ily óriási gyorsaság a gőz-vasutaknál nem érhető el, vagy legalább nagyon veszedelmes lehetne. Minden esetre szükséges volna ehhez rendkivül erős és pontos sín s olyan erős és karcsú vaggonok. Nem lehetetlen azonban, hogy a következő században ezt is megkísérlik s ily módon a vasutak rendkívüli átalakulása következik be.

* * *

KAZINCZY LEVELEINEK KIADÁSA

Kazinczy Ferencz 110-dik születés-napjára. 1869. 588.

Alig pár héttel ezelőtt járta végig lapjainkat azon óhajtás, hogy a csak most felfedezett Cserei-féle Kazinczy-levélek adassanak át az irodalomnak s déési tulajdonosuk — hacsak kivonatban is — tegye azokat közzé. Mi örültünk a fölfedezésnek, de nem óhajtjuk kiadásukat darabonként s megmondjuk miért.

Kazinczy Ferencz nyelvújítási érdemeit nem szükség elemezni és ismételgetni most, midőn — 10 év óta legalább — a kis gyermek is tud róla annyit, hogy nevét ismeri. Október 27-én lesz tiz éve annak,hogy a magyar nemzet, mint nemzet ülte meg születésének százados évfordulóját, mely 1849. után az első önérzetes, férfias lépés volt nyomasztó viszonyaink megváltoztatására. Áldozott ebben a nemzet a múlt nemes küzdelmeinek, egy reformátor érdemeinek, s tüntetett a jelen ellen a jövő érdekében. Megtette kötelességét, de teendője még nincs befejezve; nem emelt Kazinczynak egy állandó emléket müvei kiadása által.

Pár nap múlva Kazinczynak 110-dik születési évfordulója következik be. Itt az idő, hogy a nemzet s legelső sorban az Akadémia megemlékezzék róla s határozza el müveinek egy önálló, teljes kiadását. Ezt Kazinczy szelleme, irodalmunk jövője és saját becsületérzetünk követeli.

Nem kívánunk lehetetlent. Jó akarat kell csupán s pár év múlva a nemzet felmutathatja egyik legkitűnőbb emberének minden művét, mint teheti ezt — habár a körülmények miatt nem is egész teljesen — Vörösmarty, Petőfi, Arany és Tompa műveivel.

De hallom az ellenvetést, hogy Kazinczy dolgozatainak nagy része forditmány, melynek korszerűsége ma már elveszett s a miknek nyelvezete sem állja ki már mindenben a kritikát. Igaz, de Kazinczy ez időszerint nem is annyira ezekért érdemelné meg az uj kiadást, mint leveleiért. E nemű dolgozatai őt a világirodalom legkitűnőbb epistolograph-jai mellé helyezik s épen ereszben nincs complet kiadása. Saját, s az Akadémia által halála után rendezett kiadásai forditmányait hozzáférhetővé tették, de remek tylüés irodalom- s közművelődés történetileg ritka becsű levelei részint szétszórvák, részint most is kéziratban hevernek. Ezek kiadása tehát égető szükségesség és becsületbeli kötelesség most, a midőn még összegyüjthetők, mert fél század, vagy tán csak egy évtized multával is az nem lesz kivihető többé.

Éppen ez okból nem óhajtom tehát, hogy Csere'. Miklóshoz irott levelei is csak darabonként, vagy — mint lapjaink mondják

— kivonatilag közöltessenek, mert ez által

erdekük legnagyobb része elvész s a felhasználhatás is mog lesz nohozitvo kétszáz magyar hirlap és oly könyvtárak mellett, melyekben talán egyetlenegy magyar lapot sem lehet feltalálni hiány nélkül. Hiába keresünk időszaki irod. munkákat akár a Múzeum, akár az Akadémia vagy Egyotem könyvtáraiban, — vidékleket számban se vehetvén — mert ezekben vagy épen nem, vagy csak csonkán találhatók fel lapjaink, s igy Kazinczy levelei ily szórványos közzététel által csak ugy nem lesznek megmentve a jövő számára, mintha valamalyik családi levéltár pora között kéziratban hevernének.

Karolja fel oz ügyet az Akadémia, s ha egyszer megkezdte: gyorsan megy a munka,annyival is inkább, mivel b. o. Kazinczy Gábor már a levelek nagy részét összeállította, a mit az Akadémiának — ha csak használat végett is — megszerezni nem lenne lehetetlen. Saját könyvtárában is van Toldy szerint néhány kötet, az Erd. Múzeuméban is, egyszóval a nagyobb rész könnyen hozzáférhető helyeken létezik, csakis az összeállító munkás kéz hiányzik. E részben Toldy Ferencz volna a legilletékesebb, ha ő meg nem volna annyira elfoglalva, hogy Kazinczy életét sem birta kiadni 10 év alatt, daczára annak, hogy az Akadémia firmája alatt s előfizetési utón lőn megkezdve kiadása.

De mind az egyén megválasztása, mind egyéb teendő az Akadémia hatásköréhez tartozik, mi csakis azon óhajtást nyilvánítjuk ki, hogy vajha a 110-dik év meghozza Kazinczy emlékének azt, a mit a 100-dik csak kis részben volt képes meghozni, ledönthetetlen s elfelejthetetlen emlék gyanánt!

Végszóul kiírom Toldynak egy régibb művéből*)'azok névsorát, a kikhez Kazinczytol levelek szólanak, s a miknek tetemes része ma is megvan, noha csak kéziratban. És pedig bebörtönöztetése vagyis 1794. előtti időtől fogva fennmaradt levelei vannak gr. Beleznai Miklóshoz, Bessenyei Györgyhöz, Czirjékhez, gr. Eszterházi Károlyhoz, Fejérváry Károlyhoz, KoppiKárolyhoz, Kovachich Mártonhoz, Kovács Ferenczhez, Molnár Jánoshoz, báró Orczy Lőrincz-hez, I. Péczeli Józsefhez, báró, később gr. Ráday Gedeonhoz, Rájnis Józsefhez, Ráth Mátyáshoz, Baróti Szabó Dávidhoz, Szentgyörgyi Istvánhoz, Szilágyi Sám. superintendenshez, ifj. Szilágyi Sámuelhez. 1801-en vagyis kiszabadulásán inneni levelei a következőkhez szólnak: Berzsenyi Dániel, Cserei Miklós, Csokonai V. M., gr. Dessewffy József, Döbrentei Gábor, Fabchich József, Földi János, Guzmics Izidor, Horváth Ádám, Horvát István, Jan-kowich Miklós, Kis János, Kölcsey, Kriebel János, gr. Mailáth János, Németh László, Pyrker László, Rumy Károly, Sipos Pál, Szentgyörgyi József, Szentmiklóssy Alajos, Szombathi János, Szögyényi Zsigmond, gr. Teleki József, gr. Teleki Sámuel, Toldy Fer., Ungvárnémethi Tóth László, Vályi-Nagy Ferencz, Virág Ben., Vitkovics Mih., id. és ifj. báró Wesselényi Miklós, Zádor György, Szemere Pálhoz, irott s Toldy szerint „leg-érdekesb és fontosb levél-gyűjteménye" meg van semmisítve, ha ugyan^ egyes töredékei a „Szemere-Tár"-ban fenn nem maradtak.

Kisebb számú levelei im ezekhez szóltak : Aranka, Bajza , Bárány Ágoston, Báróczy Sán., Bártfay László, B í'íni'czLa-jos,5öZöniFar-kas S., Decsy Sámuel, Édes Gergely, EndEndrödi János, Engel, Ercsey, Fáy András, Fejér György, Ferenczilstv., gróf Festetics Gy., Holéczy Mih., b. Hormayr Józs., Horvát End., Igaz Sám., Kállay Fer., Kerekes Ábol, Kisfaludy Károly és Sándor, Kiss Imre, Kovacsóczy Mihály, Kulcsár István, b. Lakos János, Márton István és József, Nagy Gábor, Nagy Józs. prépost, Pápai Sámuel, II. Péczeli Józs., Perger János, b. Prónay Lásiló ós Sándor, Ragályi Tamás, Révai, Ruszék József, Sághy Ferencz, Sándor István, Schedius Lajos, Sz tbó István, gróf Széchenyi Ferencz és István, Székely Sándor, Szemere Bertalan, Szenvey Józs., b. Szepessy Ignácz, Sztrokay Antal, Téti Takáts Józs., Dukai Takács Judit, Tóth Ferencz, Ürmenyi József, Vörösmarty.

Ha végig tekintünk e névsoron: ebből is látni fogjuk, hogy az ő levelei irodalmunk fejlődésének történetére kimondhatatlan becsű források, de a ki csak megízlelte is levélirálya zamatát: az helyeselni fogja indítványunkat, mely Kazinczy 110-ik születési évfordulóját összes müvei, vagy legalább levelei teljes kiadása által óhajtja emlékezetessé tenni. Q

*) A Magyar költészet kézikönyve. Pest, 1857. 8r. 39

KAZINCZY FERENC LEVELEZÉSE A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA KÖNYVTÁR ÉS INFORMÁCIÓS KÖZPONT KÉZIRATTÁRÁBAN KATALÓGUS Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ Összeállította Czifra Mariann © 2014.

Ez a kötet, amelyet az Olvasó a kezében tart, Kazinczy Ferenc levelezésének teljes katalógusát nyújtja, 327 oldalon

A KATALÓGUS – 15 - oldala

K 614. Fogságom naplója – „Az én naplóm” Modern félbőr kötésű kötet. Ceruzás oldalszámozás (a 153-tól 156-ig javított oldalszámok). A két mű között 4 számozatlan üres f. 145 Kazinczy Ferenc anyjának, Liszka, 1794. dec. 16., magy., másolat. 145–148 Kazinczy Ferenc Péchy Sándorné Kazinczy Zsuzsannának, Kerepes, 1794. dec. 19., magy., másolat. 148–151 Kazinczy Ferenc anyjának, Buda, 1795. febr. 25., magy., másolat. 151–154 Kazinczy Ferenc anyjának, Buda, 1795. márc. 11., magy., másolat. 155–158 Kazinczy Ferenc anyjának, Buda, 1795. jún. 5., magy., másolat. 158–160 Kazinczy Ferenc anyjának, Buda, 1795. júl. 2., magy., másolat. 161–163 Kazinczy Ferenc anyjának, Buda, 1795. júl. 3., magy., másolat. 164–168 Kazinczy Ferenc anyjának, Buda, 1795. júl. 29., magy., másolat. 168–169 Kazinczy Ferenc anyjának, Buda, 1795. aug. 29., magy., másolat. 169–174 Kazinczy Ferenc anyjának és öccsének, Brünn, 1798. jan. 10., magy., másolat. 175 Kazinczy Józsefné Bossányi Zsuzsanna Kazinczy Ferencnek, A. Regmetz, 1800. febr. 27., magy., másolat. 175–176 Kazinczy Ferenc Budai Andrásnak, h. n. [Munkács], 1801. jún. 17., magy., másolat. 176 A másolatok készítőjének feljegyzése.

K 616. Kazinczy Ferenc Fordításai Modern félbőr kötésű kötet. 30v Kazinczy Ferenc ismeretlennek, k. n., magy., autogr. fogalmazvány. Kezdete: „Kegyelmes Uram! Excellenciad az a’ mi Könyvgyüjtöink köztt, a’ mi a’ Cosmopoliták…”

K 620. Hisztóriai jegyzések Modern félbőr kötésű kötet. 68rv Gróf Gyulay Karolina Kazinczy Ferencnek, Kazinczy felülírásával, Kolosvár, 1827. márc. 16., magy., eredeti. K 621. Kazinczyana – Kolera morbus. Gerinccím: KAZINCZY

- 15 -