IZLAND                                        AMERIKA ÁZSIA

 

h14–80. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók.

 

2018.  03. 02  -.03. 19.

 

Bevezetés

A távolból írt levelek folytatása mellett új téma: a szigetek bemutatása, illetve annak folytatása.  VU a Föld csaknem mindegyik jelentősebb szigetéről közölt ismertetést. Esetenként nem is egy alkalommal.

Figyelemre méltó, néha költői Izland részletes bemutatása. UTAZÁS MAGYARORSZÁGON A XVIII. sz. Az angol utazó helyenként – joggal – kritikus hangvételű.

 

 

 

Tartalom

 

Bevezetés

 

SZIGETEK I. felsorolás és a lelőhely

megadása, előző fejezetekben.

 

 

SZIGETEK II.

 

IZLAND

 

HEGEDŰS. Island és népe.        1855. 204.

                          -„-

                          -„-                   1855. 212.

                                                        1855. 220

                                                        1855. 229

Sámi Lajos: Island hőforrásai         1873. 501.

                     Izland és lakói.             1874. 499

                                                         1874. 518.

B. M. ULTIMA THULE. Izland. 1907. 659.

 

MÁLTA SZIGETE

 

P. G. MÁLTA SZIGETE. 1900. 85.

Déri Imre. A HALDOKLÓ MALTA  1912. 644.

 

Törs Kálmán. Cyprus sziget. 1878.. 30 469.

Levkosia, Cyprus fővárosa. 1878. 491.

Láng Menyhért KORZIKA 1896. 51. 854

KUBA  SZIGETÉRŐL. 1898. 17. 284

Berecz Antal KUBA SZIGETE. 1898. 18. 297.

 

László Károly levelei Amerikából (Mexikóból). 1860.398.

László Károly levelei Amerikából. 1860. 410

László Károly levelei Amerikából. 1860. 483

S. L.: Mexikó mostani helyzete. 1867. 242.

 

UTAZÁS MAGYARORSZÁGON A XVIII. SZÁZAD VÉGÉN. 1912. . 52.

 

 

 

Függelék

 

A VATIKÁN MŰKINCSEI. 1878. 7. 95. címlap

Lampérth Géza: A VATIKÁN. 1903. 28. 462.

 

 

 

 

SZIGETEK I.

 

Az alábbi kódokkal jelölt fejezetekben:

h14 66  Kuba

       70  Japán

       77  Korea(1883, 1894, Szachalin

       78  Madagaszkár, Cayenne, Irland

       79  Ceylon

 

 

 

 

 

SZIGETEK II.

 

 

IZLAND

 

 

Miles nyomán Dr. HEGEDŰS. Island és népe. Utijegyzetek. 1855. 204.

I.

Messze, messze több száz mérföldre az Atlanti tengerben, Amerika szomszédságában van egy sziget, mely régi hajdan-korban óriás hólyagként domborodott ki az Atlanti tenger zajgó hullámaiból. Forrásai melegen fakadnak s hólepte hegyeiről ömlenek alá a tűzfolyamok.

E sajátságos ország, ritka természeti tüneményeivel s edzett de szelid népével, — mond az utazó kinek e jegyzeteket köszönjük, — gyermekéveim óta érdekelt.

Megérkezett a rég óhajtott nap a „Tengeri oroszlán" indulásra készen horgonyzott Dánhon fővárosának Kjövhavn-nek kikötőjében.

A királyi posta bőröndje már a hajón volt, midőn a fedélzetére léptem. „Nem jöhet már velünk, szólott a kapitány, a helyek mind el vannak már foglalva." „Nem tesz semmit, volt válaszom, én a fedélzeten fogok nyugodni." „Ugy igen!" felelt a mogorva tengerész, és sípjával az indulásra jelt adott.

Kedvező szél óriás hólyagokká duzzasztá hajónk vitorláit, szél-szárnyakon repültem vágyam, Island felé. Egy Helsingförs-ön töltött vig nap után, s miután Kronenburg bástyáit megszemléltük, kiszálltunk a tenger ingatag szeszélyes síkjára. A Kattegat (macska-utcza) nevű tengerszoroson átvergődtünk, melly a Keleti tengert az Északi- vagy Német tengerrel köti össze.

Július 4-e volt, midőn a nagy tengerre kiértünk s mint telivér yankee (jenki) s buzgó hazafi az északamerikai államok függetlenségének évünnepét, megünnepelni vágytam.

Hajónk orránál két vaságyu bámészkodék a szabad tengerre, s bár akkorák nem voltak, hogy Kronstadt sziklavár falain rést lőhettünk volna velők, elég nagyok voltak arra, amire nekem kellettek. Kapitányunk szives volt kérelmemre néhány font lőport áldozni s költségemre az egész hajós és utas személyzet számára pompás puncsot főzni.

Az est, olly szép, minőt csak északon lehet nyári időben látni, az óriás bográcsból lenge oszlopként gomolygott a puncs illatos gőze. Útitársaim kivánatára a hajó csavarjánál helyet foglaltam, és  elmondám, mint küzdöttek őseim s mint porozták ki az angolok veres kabátjait nem egy csatában. Angol beszédemet dán nyelvre forditá a kapitány, mire harsogó éljennel feleltek a hajósok.

Folyton észak-nyugatnak hajóztunk, a part köröskörül eltűnt s két hétig égen vizen kivül mit sem láttunk.  Kevés hajóval, de annál több czethallal találkozánk s ezek fecskendezései a határtalan sikság egyformaságát megszakasztván, a hosszú tengeri út unalmát enyhítik.

Utazásunk tizenötödik napján tűnt fel a láthatáron vékony szegélyként Island s négy nap múlva Rejhiatik fővárosának kikötőjébe eveztünk.

 

II.

Ez tehát Island! mondám, midőn partra szálltam, mely földképeinken egy kis fehéres ponttal van feljegyezve.

Az ország története a kilenczedik századig visszahat.

Naddod normann kalóz (tengeri rabló) volt az első, aki 860-ban kedvezőtlen szelektől Island partjához vetődve, ott kikötött. 14 évvel később Ingokf norvég vezér alapitá rajta az első gyarmatot, 150 évvel később pedig utódai Grönlandot fedezték fel.

Islandiak voltak az elsők, akik Amerika szárazföldjét több száz évvel Columbus utazása előtt felfedezték. Herjulfnak fia Biarni 986-ban, tehát 506 évvel Columbus utazása előtt, Islandból Grönlandba átkelni akarván, északi szelektől délnek vitetett, s a mai Labrador partjaira vetődött. Erik fia Leif kalandvágytól izgatva megvevé Biarni hajóját, ezzel délnek tartott, s a mai Massachusetts északamerikai állam partjai közelében kötött ki.

Itt szőlő termett, miért is ő ez országot Borföld-nék (Win-land) nevezé; s az Islandiak, sőt az északi normann népek is, sokáig ez úton kereskedtek az északamerikai vad néptörzsökökkel. A tizenötödik század vége felé megszakadt a közlekedés s csak a legújabb időkben vétetett fel ismét.

Columbus maga 1477-ben Islandra utazott, mit nemcsak isiandi történetirók jegyzetei bizonyitnak, hanem maga Columbus is emliti, a föld öt lakott részeiről irt felette ritka könyvében, mellyben maga mondja , hogy 1477-ik évi február hóban Islandot meglátogatta, melly alkalommal sok angol, nevezetesen bristoli kereskedővel találkozott. 

Islandot eleinte törzsfők kormányozták, míg ezek zsarolásait a nép megunta s köztársaságot alakított, melly 333 évig állott fen, de végre belső viszálkodások miatt megbukván, a sziget Norvéghon királyának kormánya alá került.

A köztársaság felállítása óta az országgyűlések minden évben egyszer nyárban, szabad ég alatt tartattak egy térségen, mellynek félkör alakú emelkedettségén az országgyűlési követek gyűltek össze. Az országgyűlések e század elejétől fogva Rejkiavigban tartatnak. Barmok legelnek ott, hol ezelőtt egy ezred éven át komoly birák s országnagyok hoztak törvényt és igazságot szolgáltattak. Most képviseleti tekintetből az egész ország húsz székre (syssel) osztatik, mellyek mindegyike egy-egy követet küld az országgyűlésre, hol a dán király által kinevezett kormányzó elnököl.

Island kiterjedése 2000 négyzet mérföld, partját számos s mélyen beható öböl hasítja, tajtékzó folyamok szelik zöldelö völgyeit s kisebb nagyobb hegyek mindenütt találtatnak.

Island vulkáni eredetű s mint ilyen, sok tekintetben más tűzokádó hegyekből alakult szigetekhez hasonlít, de mind amellett sok sajátsággal is bir.

Ha az idegen kiszáll Island partjára, két szokatlan tünemény vonja magára figyelmét: egyik a levegőnek bámulatos tisztasága, mellyben a távoli hegyek olly közel látszanak, hogy azt hinné az ember, miszerint kis idő alatt oda lehet sétálni; másik az, hogy bármerre tekint, sehol sem láthat egyetlen élőfát sem.

Semmiféle gabonafaj nem érik meg e sziget földjén, gyümölcsről pedig szó sem lehet ott, hol élőfa nem tenyész. Érc- és kőszén-bányák sincsenek, csupán ritka jóságú füvek és háziállatok képezik a 60 000 fő lakosság élelmi forrását. Mindezen kedvezőtlen körülmények daczára, nincs elégedettebb, erényesebb, vendégszeretöbb és hazafiasabb nép egész Európában.

Tudomány és művészethez több hajlamot tanúsítanak, mint bármelly nép e földön, s nincs faj, melly aránylag több költőt s tudóst birna felmutatni. Számos íróinak müvei angol, svéd vagy német nyelvre vannak fordítva, s viszont alig van mivelt nyelv, még a magyart sem véve ki, mellyből egyet mást, legalább fordításban ne bírnának.  

Ami más országban a tudományok mivelésének s költészetnek egyik fő rugója: hir, név, dicsőség, azt az ottani mostoha viszonyok között alig, vagy épen nem ismerik.  

Egyik hires költőjük Jon Thorlakson lelkész, 30 tallér fizetése mellett saját kézével kaszált, gyűjtött kisded tanyáján s mindamellett a hosszú, húsz óráig tartó téli éjekben Milton „Vesztett paradicsomát", Klopstock „Messiását" islandira forditá. Két kötet eredeti költeményt is irt, mellyek bármelly mivelt, gazdag nemzet irodalmának becsületére válnának.

Valóban bámulattal s tisztelettel kénytelen az idegen viseltetni egy nemzetke iránt, melly teljes anyagi szegénysége mellett a tudományok, az ész és szellem kincsei után sóvárog s azokból minél többet megszerezni törekszik. Bármilly szegények Island lakói, nincs e szigeten ház, mellyben részint nyomtatott, részint irott könyveket ne lehetne találni. Legalább a biblia, hazai történet, egy két kötet költeménnyel mindenütt megvan.

Utazásom alatt sok szegény gyermekekkel olvastattam fel valamit, s egyet sem találtam, ki ha kilencz éves volt, szabatosan nem tudott volna olvasni. De nem csak olvasni tudnak, hanem rendesen igen szépen is irnak, minek oka ama szokásban keresendő, melly szerint minden irodalmi munka, még mielőtt kinyomatott, számtalanszor lemásoltatik, sőt a szegényebbek a könyv árát nem birván megszerezni, önmaguk másolják le maguknak.

Illy viszonyok között nem lehet csodálni, hogy az egész szigeten egy fogház sincs, s az is melly volt, szegények intézetévé, s miután igy is üresen állott, végre a kormányzó számára lakóházzá lön átalakítva.

(Folytatjuk.)

 

 

(Folytatás)

Miles nyomán Dr. HEGEDŰS. Island és népe. Utijegyzetek. 1855. 212.

 

III.

Szép derült reggel volt, midőn útitársaimtól elválva, kiséröim kis csapatával keletnek indulék, a Geizer világhírű forrásai felkeresésére.

Előbb hogy az előttünk elterülő erdőség sűrűjébe hatottunk volna, a tűzhányó hegyek által kiszórt lávadaraboktól annyira elborítva találtuk az utat, hogy csak alig maradt néhány lábnyi tér, keskeny ösvénynek. Meglepő lehet, hogy itt erdőről szólok, holott a múltkori számban az élőfát islandi ritkaságnak mondám. Ez mit sem változtat a dolgon, mert az erdő, mellyen átlovagoltunk, csak fűzfa- és cserbokrokból áll, mellyek nálunk alig illenének be cserjének; itt azonban minden törpesége daczára a nép gazdászatára nézve felette fontos tényező, mert ez erdő szolgáltatja a kovácsolásnál nélkülözhetetlen szenet.

A róna, mellyen áthaladánk, mély utaktól volt átszaggatva, s e földszakadékok felett itt-ott megszikkadt lávából alkotott a természet hidakat, mellyen egész kényelemmel átkelheténk.

Vasárnap lévén, több izben egyházba siető csapatokkal találkozánk; mindnyájan ünnepi öltönyeikben lovagoltak, mert tudni kell, hogy a lovaglás itt az egyedüli közlekedési mód. A nők is jól megülik a nyerget s az ifjú menyecskék és lányok férfimódra lovagolnak. Viseletükön semmi feltűnő sem volt, azt kivéve, hogy szép arany fürtöktől árnyékolt fejükön, kalap helyett, fekete föveget viseltek lecsüggö selyem bojttal.

Utunk majd délre, majd ismét keletre húzódott, majd egy hegy csúcsára jutottunk, honnan bájoló kilátás nyilt meg előttünk.

Nyugatra Thingwaka tava csillogott, csendes vizében Nesey szigete tükrözék, mig túlsó partjától vagy két mérföld távolban, komor hegylánczolat zárta félkörbe a láthatárt. Egy ideig a ritka tájkép egyszerű, de mindamellett magasztos látványának engedem át magamat, azután sarkantyúmmal indulásra intem fürge pónimat. A hegy széles gerinczéröl lávarepedések által képződött szorosba jutottunk, melly csakhamar terjedelmes hegyi rónává tágult.

Vajmi szomorú és fárasztó egy vulkáni erőktől alakitott sikságon áthaladni, hol repedezett barna láván, pirított homokon és hamu halmokon kivül mit sem látni. Az egész táj óriási égések színhelyének jellegét viseli. Halvány mohán kivül növényzetet itt hiába keresnénk, minden puszta, rideg és sivár.

Mielőtt az emlitett hegylánczhoz értünk, vezetőm a Tin-Tron kiégett vulkán torkolatához vitt. Ezen óriási kéményhez hasonló hegynek oldala behorpadt, s fenekét, mellyből hajdan tüzet lövellt a környékre, most viz lepi. A mélységbe köveket dobtunk s csakhamar gyenge locsogást hallánk mintegy ötven lábnyira alattunk.

A torkolat biborszinü, felette könnyű lávából áll, mellyből néhány darabot emlékül eltevék. Kanyargó ösvényünk a hegy aljára s innen a Meleg források (Lang-as dah) kies völgyébe vezetett.

E völgy Island legkisebb s legtermékenyebb tája, az egész völgyet zamatos fű, gyönyörű rétek s mezőségek borítják, fehéres csillogó folyamoktól szeldelve, mellyek részint a közel tóba ömlenek, részint az Atlanti tengernek sietnek.

A hegyek aljánál lenge oszlopként emelkedett a meleg források gőze, itt-ott könnyű fehér felhőket képezvén. A hegyek némellyike hóval volt borítva, közülük magasan emelkedett ki a Hekla sötét tömör csúcsa, mellyen csak itt-ott lehet keskeny hó-szegélyt fölfedezni.

Az első paraszt kunyhó előtt megállván, leszedtük lovainkról a nyergeket s leheverésztünk a zöld pázsitra. — Mig paripáink a zamatos füvet harapdálták, mi is az ebéd szokásos czeremoniájához láttunk.  A ház gazdája csinos tálban igen jó tejet s fekete de ízes kenyeret küldött, s csakhamar kijött feleségestől, gyermekestől, megnézni mint költjük el ebédünket. Gazdám szívességét megköszönve s egy ezüst pénzt markába nyomva, lóra vetem magamat s újra útnak indulunk.

A felettünk összetolódott fellegekből finom sürü eső kezde hullni, mi nem igen emelé az utazás kellemeit.  Fáradtan s derekasan megázva értünk Hankadaer pusztához, hol a földesúr szokott vendégszeretettel fogadott, s hol több kényelemben részesültem, mint mennyit Islandban találni remélhetek. Teázás után nyugalomra siettem, a meleg források látogatását másnapra halasztván.

 

IV.

 

Július 26-ik napját a Geizer forrásai mellett töltém, melyek egy körülbelöl 300 lábnyi magas hegy alján fakadva, majd 50 holdnyi tért foglalnak el. A források száma meghaladja a százat, nagyságuk s alakjuk igen különböző. E források közül legnevezetesebb a Nagy- és Kis-Geizer és a Strokr.

A nagy Geizer, melly már a legrégibb idők óta ismeretes, mind kiterjedésére, mind kiömléseinek nagyszerűségére nézve páratlanul áll széles e világon.  A belőle szüntelen fejlődő viz-gőz már messziről mutatja hollétét. Midőn hozzáérkezénk, épen csendes volt, miért is széléhez léphettünk s kényelemmel vizsgálhattuk minden oldalról.

A forrás egy kis, a kibugyogott viz kova-tartalmú lerakodásaiból alakult dombon fakad, melly belülröl csészealakú medenczét képez.

E medencze közepén kúthoz hasonló mélyedés van, a síp, mellynek átmérője a csésze alján tizenhat láb, de melly lefelé mindinkább keskenyedik, mélysége többszörös mérés után ítélve hatvanöt lábot tesz, oldalai fehéres szikla, mellyet a viz folytonos ömlése egészen kisimított.

A nagy Geizer vagy örvény kiömlései szabálytalanok, majd naponta többször, majd több nap alatt egyszer történnek. Midőn csendes, nyugodt állapotban van, senki sem sejtené, milly óriási erő szunnyad e kis medenczében, s milly hatalmas a tünemény, melly az utasra vár.

Tudván, hogy a kiömléseket ágyúdörgéshez hasonló moraj szokta megelőzni, a környéket kezdem vizsgálgatni. Az egész vidék meleg forrásokkal van ellepve, mellyekböl a szilárd anyagok lassanként lerakodván, a körüllevö pázsitot sok helyütt kővé változtatták.

Vagy százötven lépésre a nagy Geizertől két, alig tizenöt lábnyi átmérőjű, de igen, mély tóra akadtam, mellynek vize egészen forró. Minthogy semmi domborodás nincs körülöttük s partjuk a rónával egyenlő, vigyázatlanságból könnyen beleeshetnék az utas, kinek azután nem lenne többé ez életben meleg fürdőre szüksége

Innen a Strokr (zúduló) forrásához vitt vezetőm, melly 1784-ben földrengés közben keletkezett; ennek sincs sem karimája, sem medenczéje, az egész forrás nagy kúthoz hasonló, mellyet nézegetvén, egyszerre erős zúgást hallék s feltekintve mintegy 120 lábnyira gőzt és vizet láték felszökelni. Ez a Kis-Geizer, melly különben minden öt perczben egyszer meglehetős nagyságú vízsugarát lövel fel 8—10 lábnyi magasra.

Déltájban ágyúzáshoz hasonló dörgést hallék s azonnal a nagy Geizer partjához sietek. A viz erősen lobogott medenczéjében s csakhamar mintegy nyolcz lábnyi magas vízoszlop emelkedett ki belőle. Nem sokáig tartott e szép tünemény, néhány percz múlva az egész forrás csendes, a csésze száraz lön, csak a síp felett volt még gyenge lobogás észrevehető. Több óra kell hozzá, mig a viz megint annyira meggyül, hogy kiömlése bekövetkeznék, mellyet lesve, várakozásomban két izben csalódván, türelmetlenkedni kezdek; midőn négy óra tájban a hirt adó lövések ismét iszonyú erővel hallatszottak.

Vezetőm a forrás közelébe hivott, ahol vagy két perczig ollyan szüntelen dörgés volt, mintha száz faltörő ágyú bömbölt volna, a medencze színig megtelt vizzel, melly szörnyen forrongott. Hirtelen egy óriási csattanásra gözfellegek közül vagy tiz lábnyi átméröjü vizoszlop emelkedék, mire egy pillanat múlva a forró viz 70—80 lábnyi magasra szökött. Az óriási zaj, mellyel a feltóduló vizek a kitört sugarat fenntartani siettek, ugy hangzék, mintha ezer gőzgép sustorogna és sípolna, idejárult még a szüntelen dörgés, mi közben a föld, mellyen álltunk, remegett lábaink alatt, öt hat perczig tartott a borzasztóan szép tünemény.

Azután a forrás kifáradt, a dörgés csillapult, a föld rázkodása gyengült, a viz gőzölgő sugara alább s alább szállván , egy-két perez alatt az óriási kiömlésnek vége lett. A medence egészen üres lön, sőt a sípban is szinte tiz lábnyira apadt a viz; s az ekkor érkező a csendesen emelkedő vizből koránsem sejditené azon óriási erőt, melly előbb itt munkálkodék. A látvány páratlan nagyszerűségétől áthatott kebellel hagyám el a természet e nagy csodáját, mellyhez képest a mulató kertek legnagyobb mesterséges szökökútjai csekély gyermekjátékok.

A Strokr kiömlései ha nem is olly nagyszerűek mint a nagy Geizeréi, de sípjának egyenetlensége miatt változóbbak, s ezért érdekesebbek is. A Strokr-t szökellésre lehet kényszeríteni, ha gyepdarabokat vagy köveket vetnek medenczéjébe: Én is ezt tevém vezetőmmel, mire a viz zudulása annyira megszűnt, hogy kiváncsian kandikálhattunk a forrásba.  

Már azt hivők , hogy ez izgató módszer sem csalhatlan,  midőn egyszerre iszonyú durranás jelenté a forró, fekete vizsugarat, melly mintegy 100 lábnyi magasra szökött, nagy gyepdarabokat hányva fel a magasba. Eleinte meghökkenve bámulám a nagyszerű természeti tüneményt; de később kaczagni kezdtem, mert ugy tetszett, mintha az általam beadott gyepdaraboktól hányná a megeredt kut nyakrafőre azt a sok feketés vizet.  Negyedóra múlva a hányás szűnni kezdett, de még egy ideig tartott a böfógés, mig az általam beadott hánytató hatása egészen megszűnt.

A vízsugár majd egészen letűnt, majd ismét gőzölögve 40—50 lábnyira szökött fel.  A kihányt gyep, mellyböl néhány fűszálat felmarkolok, a szó teljes értelmében meg volt főve. Mondják, hogy vagy húsz év előtt egy ökör zuhant illy meleg forrásba s néhány perez múlva lágyra fölve vettetett ki több száz lábnyira.

A meleg források egyikében vacsorára sonkát főztem s mig ez megfőtt, egyik közellevő meleg patakban igen kellemesen megfürödtem. Sokan azt állitják, hogy a meleg forrásokban fölt hús kénes izt kap, mit én nem tapasztaltam sonkámon, melyet igen jóízűen felfalatoztunk vezetőmmel.

Az éj közeledtével bármilly nehezemre esett, el kellé hagynom a nevezetes szökő-forrásokat, mellyekét teljes tevékenységben láthaték s szíves jó gazdám szerény lakában töltvén még egy északát, másnap délnek, a Hekla felé vevém utamat.

(Folytatjuk.)

 

Miles nyomán Dr. HEGEDŰS. Island és népe. Utijegyzetek. (Folytatás) 1855. 220.

 

Földünk felszínének egyenetlenségei között nevezetes szerepet foglalnak a tűzhányó hegyek, mellyek rendesen kúp vagy czukorsüveg alakban, gyakran magányosan emelkednek több ezer lábnyi magasságban. Belsejükből időnként vizet, homokot, mázsányi köveket nagy messzeségre löknek ki gyomrukból, s néha mint valamelly szétrobbant olvasztó kürtő repedéseiből, olvadt kövek s ércek keveréke lángoló folyamként ömlik ki belölük. Az illy tüzár mindent, amihez érhet, végpusztulással fenyeget.  

Island szigetén is több illy tűzhányó hegy van, ezek között méltán első hely illeti az óriási Heklát, mellyre július 29-én sikerült feljutnom.

Hosszú volt az út, vállalkozásunk merész s így nem is kell mondanom, hogy már korán talpon, vagy igazabban nyeregben valánk. Gyönyörű tiszta volt az idő, s a távolban setétlö Hekla gőzét már messziről láthatá kis csapatunk, midőn útnak indulánk.

Egynapi eleségről gondoskodánk, csutorám biztatóan kotyogott oldalomon, mig tarka koczkás skót köpenyemmel a hajnal fris szele játszadozott.

Két órányira valánk a hegy aljától, miért is a gyönyörü réteken, mezöségeken keresztül vígan ügettünk, majd hegyszorosba értünk, mellyen végig száz apró esésben csillogó patakocska zúdult, s a vizében lubiczkoló néhány szárcsa és vadrucza közeledtünkre ijedve fölrebbent.

Utunk eleinte csak kevéssé volt lejtős, de mindinkább meredekké lön; félórai mászás után már csak majd jobbra majd balra kanyarogva lovagolhatánk fölfelé s midőn mintegy ezer lábnyi magasra jutottunk, már csak gyalog lehetett előre nyomulnunk.

Vezetőnk körbe köté paripáinkat, ollyformán, hogy egyik ló kantárját a másik farkához illeszté, amelly helyzetben akár egész nap sétálhattak, de csak körben s messze épen nem távozhatának azon helytől hol el kellé őket hagynunk.

Előbbre hatolva sötét lávafolyamhoz értünk, melly 1845-ben ömlött, s csak felületén volt megszikkadva és repedéseiből még folyton kénes gőz és fűst szállott fel. E folyamtól balra föveny halmokon keltünk át, e föveny olly laza volt, hogy néha térdig is bele süllyedtünk, s én ki a hegymászás e nemét még meg nem szoktam, annyira kifáradtam, miszerint minden tiz lépésnyire pihennem kellett, hogy utamat folytathassam.

Amint följebb jutánk, utunk javult, már kétezer lábnyira valánk a tenger szine fölött, de a növényzet még, bár gyérült, nem hagyott el egészen. A Jökull hólepte hegyeitől le az Atlanti tenger kék tükréig korlátlanul kalandozhatott tekintetünk. Előre! hangzott vezetőm ajkairól, s isten veled hólepte bérezek, mérhetlen sik tenger gyönyörű látványa, még utunk hosszú s még szebb lesz majd a kilátás a Hekla büszke ormáról.

Midőn 4000 láb magasra jutottunk, ott értük az első havat, mely a folyton lerakodó szénportól tiszta fekete volt, mintha a természet rendje fel lett volna forgatva.  Már majd felértünk a hegy ormára, egyszerre ködbe borult, mégpedig olly sűrűbe, hogy a meredek hegyoldalon csak tapogatózva nyomulhattunk előre.  A barna láva mindinkább pirult, a föld égett lábaink alatt s a meleg fuvallat kéngőzt, szétszaggatott füstoszlopok rongyait hordott felénk. Mindegyikünk érezte, hogy az örök tüz közelében járunk.

Egyszerre elkapták a szelek a kellemetlen ködöt s néhány lépésnyire óriási örvény tátongott felénk.  Sötét fűst gomolygott száz helyen, sárgaveres kén csillogó jegeczekben s lejebb szikrázó parázs fénylett, s a sötét mélységben kékes pokolias félhomályt idézett fel.  Mélysége körülbelül száz ötven láb,átmérője ugyanannyi lehetett;  egyike volt ez azon torkolatoknak, mellyek 1845-ben alakultak.

Innen már csak veszéllyel haladhatánk előre. A hegy északi oldala függőleges bérc-falként több ezer lábnyi mélységbe nyult le, oly mélyen, hogy a levetett ködarab esése fel nem hallatszék. Jobbról eme torkolat, igazi pokol tornácza. E kettő között kanyargott keskeny, meredek szédelgős ösvényünk , mellyet még veszélyesebbé tőn a keletkező szél, gőzt, füstöt szórva szemeink közé. Hü ebem, a vén Nero ösztönszerűleg érezvén a veszély nagyságát, iszonyú vonitásra fakadtan egyszerre megsikamlott , s csak kevésbe múlt, hogy a füstölgő torkolatba nem zuhant, hol pillanat alatt hamuvá lesz minden élőlény.

Mire négy illy torkolat mellett elhaladánk, ösvényünk tágult s félóra múlva a Hekla tetején valánk. Derekasan kifáradva a legközelebbi lávadarabra leültem, — meleg volt, — a föld repedéseiből kékes fűst szállott fel, a vulkáni tüz tőszomszédságában valánk.

Nyugalom, s a hegy redőiben talált hó segélyével készített tejes puncs csakhamar visszaadá előhbi erőmet, s teljes elengedéssel élvezhetem a nagyszerű, páratlan kilátás gyönyöreit.

Nagyszerű földabroszként terült el Island szigete lábaink alatt, hatezer láb magasban valánk. Nyugaton s északnyugat felől hegyektől kerített zöld rétek terültek el, fehéren csillogó folyamoktól szeldelve. Északra s észak-keletre a havasok nem hegycsúcsok, hanem egész hólepte síkság gyanánt csillogtak, itt-ott sötéten zöldellő erdők bokrozata, setétkék tavak szakiták félbe az egyszerű de magasztos látványt.  

Emberek lakjait, várromokat, csillogó tornyú városokat, fehérlő utakat hiába keresünk, a gőzgépek, a vasúti mozdonyok zaja itt ismeretlen. Itt a természet egészen szűz állapotban terül a néző szemei elé, menten minden igától, ami alá haszonleső fia, az ember, görnyité.  Dél felöl messze, messze az Atlanti tenger végtelen tükre ragyogott, s vagy tiz mérföldnyire a West-manna szigetek bazalt sziklái fénylenek. Az ég varázs tisztasága s a vulkáni ország sajátlagos jelleme a kilátást itt legnagyszerűbbé s legsajátságosabbá teszi.

Gyorsan múlt az idő s alkonyodni kezdett, én tehát a hegy ormát, melly nem annyira csúcs mint inkább magas lapály, összevissza barangoltam, mig vagy száz lépésnyire nyugvó helyemtől a fótorkolat tátongott előttünk.

Igen szabálytalan volt az alakja; száz lábnyi széles fém-egyed, órányi hoszszú örvény, némely oldalai függőlegesek voltak, másokat hó lepett. A torkolatba leszállni kivánván, vezetöimmel a hóra ültem, s egy kis lendület elég volt arra, hogy villám sebességgel a négyszáz lábnyi mélységbe leszánkázzunk. Pár pillanat alatt a torkolat alján valánk. Leérve, összevissza kóboroltuk e nevezetes örvényt, majd a kén-gőz fölé tartottuk kezünket, majd hó- és jégből alakult boltozatok alatt álltunk.

A torkolat alja, melly boltozat gyanánt az olvadt belsőt takarja, repedezett láva, közepén egy ösz-szevissza repedezett bazalt szikla hevert, mellyből szüntelen gőz ömlött ki. A hőség által a hóból kiolvasztott boltozatban fris patakra akadtunk, melyből csutoráinkat megtöltve, visszatérésről gondolkozánk. Csak nagy ügygyel bajjal és sok veszéllyel mászhattunk fel a torkolat laza kövületből álló oldalain. Felérve megkerültük az egész torkolatot, s egy nagy széles lávahasadékot átugorván, azon helyhez értünk, hol a hegycsúcsára először feljutottunk.

Néhány perc pihenés után visszafelé indulánk,utunk sokkal gyorsabb s kevésbé veszélyes volt mint felfelé, a szél lecsendesült s a négy torkolat mellett elhalladánk minden borzalom nélkül.  Mihez fél hat óra kellett, lefelé kettő elég^volt

(Vége következik.)

 

 

Miles nyomán Dr. HEGEDŰS. Island és népe. Utijegyzetek. (Vége) 1855. 229..

 

Alig van ország e földön, hol többféle és szebb madárnemek lennének, mint Islandon. Itt a madarászat a nemzeti jólétre igen fontos és jelentékeny. A különböző madárfajok között legnevezetesb a dunnalud (Eidergans, Sommateria mollissima), mely a gazdagoktól olly annyira kedvelt dunnapelyhet adja.  E szép madár híme csőrétől farkáig mérve két lábnál hosszabb, súlya hat, hét font. Háta, melle és nyaka halvány kékes, oldala fehér, szárnyainak szegélye, farka és feje koromfekete. Ha csendes vizén úszik, hattyúhoz hasonló. A lud sokkal kisebb halványsárgás, barnafeketés pettyekkel, szárnyszegélyük fehér, farkuk barnás.

E nevezetes madárnem télen át vadon él, s közeledni sem lehet feléje, de nyáron június táján, midőn kotlanak, olly szelídek, mint nálunk a házi madarak, s nagyon szeretnek az emberek közelében fészkelni.

Illyenkor az isiandi partokat környező apró sziklák s szigetek, valamint a part nagy része szinte el van lepve ludfészkektől, miket tengeri növényekből, s legfinomabb fűszálakból raknak s bögyükröl kitépett pehellyel kibélelnek.

Magukra hagyva 4—5-nél többet nem tojnak, de ha a tojásokat elszedik, folyton tojnak. A gunár igen házias, nemcsak hogy a ház apró bajainál segiti párját, de még a szükséges pehelyt is pótolja, ha a lud nem bir magából többet tépni. Ha idegen közelit fészkükhöz, a gunár mérges tekintetet vet a közeledőre. Ha ezzel sem rémíti el, felrepül s a közeli tengerbe veti magát. A lúd szelídebb, s anyai ösztöne őt kisdedei mellett visszatartja. Néha még a pelyhet is el engedi venni; de ha már kisdedei vannak, dühösen vagdalkozik csőrével, s akkor nem igen tanácsos a közeledés. Kétszer pótolja az elrablott pelyhet, de ha harmadszor is elveszik, elhagyja e helyet s többé oda vissza nem tér.

Reikjavik környékén roppant számban fészkelnek, udvarokon, kertekben, sőt a házak tetején is. A lakók fehéres tyúktojáshoz hasonló, jó izü s az izlandi konyhában nélkülözhetlek tojásokat nagy mértékben meg szokták dézsmálni.

A dunna-lúd húsa igen izes, de a tojás és pehely olly nagy értékű, hogy a ludakat lőni tilos s ki először áthágja e törvényt, egy tallér birsággal lakol, ismétlés esetében elkoboztatik fegyvere. A ludak ugyanis felette félénkek, s ha gyakran lövetnék őket, elhagynák örökre e szigetet lakosainak kimondhatlan kárára.

A dunna-ludon kivül még egy igen ritka a pingvinek neméhez tartozó madarat láttam, melly sem élve, sem halva nem került még valamelly múzeumba vagy állatseregletbe. E ritka állat a tengerben a legjárhatatlanabb sziklákon fészkel s mert emberként egyenest jár, távolról törpét vélne bennök az ember.

Itt tanyáz a kormorán s a vereslúd, mellynek szemei a sasénál élesebbek, szédelgő magasból, daczára a tengersik csillámló, vakító fényének, meglesi a tengerben mulató halakat. Kiszemelvén prédáját, villámsebességgel zuhan a tengerbe, mégpedig olly erővel, hogy minden más állat halva maradna, de a vereslud bőre számtalan apró léghólyaggal lévén lepve, az összecsapás ezek ruganyossága által felette mérsékeltetik. Ezek segélyével a vizböl olly sebesen emelkedhetik felfelé, hogy felbukva, azonnal felrepül. Szép állat még a hóbagó, két lábnyi magas, kiterjesztett szárnyaival négy lábnyi széles madár, szine hófehér, s tolla olly sűrű, hogy télen a legnagyobb hideggel bir daczolni.

Nevezetes még a szürke sólyom, melly a középkori leventéknek igen kedves vadászmadarok volt, de a leventék eltűntek, s igy a sólyom csak maga számára vadász. A szürke lávasziklára lapulva; alig lehet a leselkedöt észrevenni. Jaj a madárnak, melly közelébe jut, — egy pillanat, — a sólyom magasat repül felette s a következő pillanatban vérzetten zuhan le a martalék, mit vadásza azután egész komolysággal felfalatoz.

 

VI.

A nagyvilág zajától s romlottságától távol elszigetelve élő népnek, melly élvezetét egyedül a természet szépségében s családi körének kedélyességében keresheti, nagyon különbözőnek kell lennie a nyugati országok, fény, hír s nyerészkedés után vágyó népeitől. Valóban az isiandi népben az idegen kénytelen az emberi nem nemes egyszerűségében szép vonásait felismerni s tisztelni. S nemcsak a természet nagyszerűsége, de a lakosok szívessége is emlékemben élni meg nem szünend.

Szép napokat tölték körükben, s megismerkedtem szokásaikkal. Ha idegen jő, szíves kézszorítással üdvözlik, a nők, kik között sok szépséget találtam, bájoló nyíltsággal ölelik át az idegent s csókjukkal mintegy a család tagjává avatják. Ha a tea elkészült, kikérdezik az idegent honnan jő, mi czélja, mi hír van itt, amott s gyakran olly értelmes kérdéseket tesznek fel, mellyeket a világ egy illy zugában alig várt volna hallani az utas.

Ha az est belép, s fóleg a hosszú téli éjszakán, a kandalló lobogó fénye körül gyűlnek össze s mig egyik másik felváltva a régi krónikákból, vagy a legújabban érkezett lapokból olvas, a család tagjai folyton munkálnak, szőnek fonnak, még a férfiakat sem véve ki. Szorgalom, olvasás-vágy, társadalmiasság, honszeretet s vallásosság jellemük fő vonásai. A szigorú tudományokat, mint mértan, géptan, vegytan stb. nem igen érdekli ez egyszerű, mondhatni arkadiai életet élő népet, mellynek sem bányái, sem gyárai nincsenek, s hol a gözmozdony ismeretlen. De annál inkább kedvelik szeretett hazájuk történeteit, őseik kalandjairól s híres tetteiről készített hősdalok olvasását.

Iparról, fényűzésről s ezek számtalan bajairól itt mit sem tudnak, egyszerűen, és szelíden múlnak el napjaik s csak ritkán találni arczot, mellyen a szenvedélyek dulásainak nyoma látszanék.

Könyvek az egyedüli fényűzési czikk, melly az országban el van terjedve, s melly a lakosság szegénységéhez mérve nagy kelendőségnek örvend. 1847- és 1848-ban összesen harmincz-négy, rendesen tizenketted rétü (duodec) kötet jelent meg, mellyek legnagyobb részben islandi nyomdákban nyomattak s Islandban is köttettek. Az 1847-ben megjelent könyvek legnagyobbika 928 lapos volt s az országgyűlés munkálatait tartalmazzák.

Bármilly kedves legyen a baráti kör mellyben mulat, előbb utóbb, de válni kell. Szép septemberi reggel volt midőn uj ismerösim a kikötőhöz kisértek, mellyben hajónk indulásra készen állott. Érzékeny szivélyes búcsút vevék barátimtól s a hajó fedélzetére léptem. Tompán dörgött az indulás jele, horgonyunk csillogva bukott fel a zöld hullámokból, a hófehér vitorlák duzzadtak, a hólepte hegyek mind kissebbekké váltak, a part eltűnt szemeink elöl s tova ringatták, a csevegő hullámok hajónkat és távozásunk utáni huszadik napon Kjövnhavnnál szerencsésen partra szálltunk.

 

*  *  *

 

Sámi Lajos: Island hőforrásai 1873. 501.

Island (Eisland, jégország), a régiek Ultima Thuleja,(„A világ vége” melynél szerintük a világ végződött, igen gazdag szép, vadregényes tájakban és ritka természeti tüneményekben, épen ugy, mint népének története oly emlékekben, a melyre bármely nép büszke lehetne. A sziget, melyen egymást érik a tűzhányó hegyek, több 2—3000 láb magas fennsikból áll, melyekből 4—6000 láb magas hegycsúcsok emelkednek föl.

E kopár, meredek sziklacsúcsok néha közvetlenül a tengerparton állnak örökös küzdelemben a viharkorbácsolta hullámokkal, melyek vad rohamokkal csapkodják a sivár sziklapartokat. Más helyeken keskeny pázsitvonalok szegélyezik a partot, s néhol benyomulnak messzire a glatscherokkel (gleccserekkel) borított hegységek szűk völgyeibe. A sziget legnagyobb részét egész éven át jég és hó takarja. S mégis e szigeten a föld belseje örökösen izzó tűzhely, amelynek itt-ott előtörő nyilvánulásai éles ellentétben állnak a külső természet hó- és jégboritotta rideg kopárságával.

Island számtalan vulkánját, „égő hegyét" — miként az ottani lakók nevozik, — nem is említve, csupán a világhírű hőforrásokat ismertetjük meg ez alkalommal részletesebben. Számtalan utazó kereste föl, vizsgálta meg és irta le már e rendkivüli természeti tüneményt, s valamennyien  oly nagyszerűnek találták azt, milyet a világ többi rezeiben hiába keresnének. Legújabban Lord Dufferin angol és Noel Nougaret franczia utazók látogatták meg Island úgynevezett Geyser-eit és Strockur-ját s igen érdekes, élénk leirásokat tettek közzé azokról.

Nougaret leirva fáradságos utazását Reikjavikból a Geyserekig, amidőn ama terjedelmes lapályra érkezett, melyen a hőforrások szétszórtan előlövellnek, így folytatja leirását:

„Sötét mezőn találtuk magunkat, melyet sűrű gőztömegek borítottak; a föld csak úgy döngött a lovak lábai alatt és a ködös légkört kotlós-tojás illat hatotta át. Azt hittük, hogy valami ördögi vegyműhelybe jutottunk. A lovak nyugodtan, de óvatosan lépdeltek előre; minden pillanatban erős sustorgást, forrongást hallottam körülöttünk, mintha forró vizzel telt üst szélén álltunk volna."

„Végre megérkeztünk a hőforrásokhoz; azelőtt fogalmam sem vala olyan helyről, mint amelyen akkor állottunk; időnként pár lépésre tőlem sokkal erősebb vizlocsogást hallottam, mint azelőtt, s ott, ahol e viz-szökdeléseket képzeltem, roppant gőztömegek szálltak föl a levegőbe. A túloldalon, sátramtól hasonló távolságra örökös forrongás és időnként hatalmas vizsugár csapott föl a föld gyomrából; azonnal átláttam, hogy sátramat éppen a Geiserek és a Strockur közt ütöttem föl, de magamra egy lépést se mertem tenni, félve, hogy bele találok veszni e pokoli főző fazekak valamelyikébe, s jobbnak látván megvárni, amig megvirrad, sátramban lefeküdtem.

De alig vetettem végig magamat tábori ágyamon, midőn a föld alól ismét távoli ágyú tüzeléshez hasonló mély, tompa morajt hallottam; oly hatalmasak és erőszakosak voltak e földalatti lövések, hogy az egész talaj megrázkódott miattuk és sátram támaszrúdjai ugy reszkettek, mint a nyárfalevél. Az ember azt hihette volna, hogy a töredékeny lávaföld mindjárt elsüllyed az alatta forrongó vizekben."

 



Island hőforrásai

 

 „Hosszas lenne, — irja tovább Nougaret, — részletesen följegyeznem itt ama különböző vizsgálódásokat és észleleteket, amelyeket a különböző forrásoknál tettem; igy hát csupán a két legnagyobbnak és legnevezetesebbnek, a Geisor-nek és Strockurnak leírására kell szorítkoznom.

A nagy Geisor ama kova-kőből alakult, melyet vize föloldva tartalmaz, s egy kis kerek dombocskát képez, melynek külső kerülete alapjánál körülbelől 80 méternyi lehet. Miután oldalán fölmásztam, csúcsán egy hatalmas üst nyilasa tárult elém, melynek legnagyobb átmérője 15 méter és 30 centiméter. E medencze közepén van a Geiser forrása, egy kerek, függélyes kémény, melynek átmérője 12 láb.

A nagy Geisertől 40 méternyire bugyog föl a Strockur. Ennek még nem volt ideje maga körül kúpalakú dombot halmozni föl; két méter átmérőjű nyílása egészen a földszínen van, s ez még borzasztóbbá teszi. Valami nyolez lábnyi mélységben a vizek szüntelenül forrongnak a forrás falai közt: jaj annak, aki ebbe az üstbe véletlenül beleesik!

A nagy Geisernek csak időnkénti s rendetlen kitörései vannak. Hiába kisérlenők meg kitörésre bírni. Hogy e nagyszerű látványt élvezhessük, várnunk kell, mig a forrásnak eszébe jut azt megmutatni. Már a Strockur sokkal udvariasabb. Elég ha földdarabokat, gyepet, követ dobálunk kráterébe, hogy tíz perez vagy legfeljebb egy negyed óra múlva bemutassa művészetét. Midőn az idegen tárgy a forrás fenekére jutott, a zúgás és forrongás néhány pillanatra megszűnik, mintha erőt akarna gyűjteni a forrás magának; e nyugalomra néhány rohamos rázkódás következik; ezután csakhamar elkezdődik a kitörés: a nyilás fölé pár méternyi magasra forró vizsugár emelkedik; ez csakhamar visszahull, de csak azért, hogy újult erővel rögtön két annyi magasra lövelljen föl; e váltakozó és egyre fokozódó kitörések addig ismétlődnek, mig végre egy hatalmas vizsugár 80—90 láb magasra dobatik föl. A kitörés 20—30 perczig tart. Mikor megszűnik, ha letekintünk a tölcsérbe, észre fogjuk venni, hogy a viz egészen eltűnt a fenekéről s legalább is fél óra kell hozzá, mig újra fölemelkedik rendes magasságáig.

És ilyen források, csak hogy természetesen kiscbbszerüek, egész nagy területeket borítanak be Islandban. Mintha az egész nagy sziget földréteggel bevont óriási üst lenne, a melyben a vizet a titokszerü földalatti hatalmak évezredek óta forralják.

E tünemény okainak fürkészése sok mindenféle tudományos elmélet és találgatások létre jöttének szolgált alapul. Többek között Bunsen tanár következőleg magyarázza meg e tünemény okát:

A forrás csövében levő viznek magasabb hőmérséke van, mint a fölötte állónak. Minthogy pedig a meleg a testeket s igy a vizet is kiterjeszti, könnyebbé teszi, e könnyebb viz fölfelé törekszik, épen mint a fazékban, mikor az alant és igy a tűzhöz közelebb levő viz forrni kezd. S amint a fölfelé törekvő viz a felső, nehezebb vizrétegtől mind kevesebb és kevesebb nyomást szenved, lassanként gőzzé változik át, mely aztán a még felette levő vizréteget a levegőbe röpiti. E hőforrások tehát némileg hatalmas gőzágyuknak tekinthetők, melyek golyók helyett vizzel vannak megtöltve.

Nem csupán Islandból, hanem a világ minden részéből számtalan sok látogató tanyázik nyáron át e források közelében. Mint valami északi beduinok sátrakat ütnek ott és gyönyörködnek a nagyszerű látványban; tüzelő szerről nem kell gondoskodniok, mert a pompás forró viz ott van előttük s abban pár perez alatt mindent jól megfőzhetnek.

Húsz évvel ezelőtt a Geiser közelében levő egyik iszapforrásba egy ló esett, a melynek soha még a csontját sem látták többé! Island északi részében szintén egy ökör esett az egyik hőforrásba, melyet az pompásan megfőzve kidobott mgából.

 

 

Sámi Lajos Izland és lakói. 1874. 499.

1.

Izland örömünnepe. — Az első települök. — Reykjawrik,  a sziget fővárosa. — Izlandi népjellegek és viseletek.

 

A jelen év augusztusának első napjaiban ünnepelték meg Izland normann eredetű lakói sziget-hazájuk első gyarmatositásának 1000-ik évfordulóját. A dán király, aki egyszersmind az európai műveltség ama legészakibb előőrsének, a jéggel és hóval boritott Izland szigetének is fejedelme, a nemzeti ünnepen szintén megjelent, hogy személyesen hirdesse ki a kis ország népének engedélyezett új alkotmányt. A magas észak e szigetországa, a régiek „Ultima Thule"-ja tehát ez alkalommal kétszeresen is megérdemli, hogy föltünőbb nevezetességeit s főleg jámbor, becsületes és művelt népét rajzban és leírásban olvasóinknak bemutassuk.

Izlandot már Krisztus születése után a 861-ik évben fölfedezték az északi tengeri rablók, s néhány merész hajós át is evezett az új országba, melyet akkor Snaelandnak (Hóországnak) neveztek, és igy a szigettel a norvégek csakhamar megismerkedtek. Akkortájban északon a hatalmas és kegyetlen Harold Haarfager uralkodott, aki Norvégiában minden társát tüzzel-vassal kipusztítván az egész országot egy birodalommá egyesitette.

Aztán az egyes hatalmasabb hűbérurak jogait is elkezdte nyirbálni, úgy hogy azok közül többen inkább kiköltöztek régi hazájukból, mintsem szabadságukat fejedelmük féktelen zsarnokságának föláldozzák. Fölszereltek hát néhány szilárdan készített „Sárkányt" (régi norvég bárka), összeszedték nőiket, gyermekeiket s régi norvég házi isteneiket, és egy szép reggel búcsút intettek Norvégia kék hegyormainak s északnyugat felé tartva, neki indultak az északi Jeges-tenger ismeretlen vizrengetegének. Az elszánt kis csapat vezére Ingulf norvég nemes és annak veje Leif volt, s mikor több hónapi fáradságos utazás után Izlandot megpillantották, Ingulf, a vezér, korábbi lakásának szentelt küszöbjeit a tenger hullámaiba dobta, s kérte az isteneket, hogy új hazájuk székhelyét jelölje ki számukra.

A küszöbfákat a tenger a nyugati part egyik jól védett öblében dobta ki a partra; vándoraink tehát oda települtek le s ma is ott áll a sziget fővárosa Reykjavik. Ingulf bevándorlása után tiz évvel, a második települő, a hatalmas főnök Rolfr költözött át Izland szigetére családjával és hozzátartozóival együtt, kit hasonlóképpen Harald király zsarnoksága űzött ki őshazájából. Később aztán újabb meg újabb települő csapatok kezdték benépesíteni a puszta szigetet, ugy hogy már 927-ben vagy 930 körül Izland rendezett államot képezett, amelynek szorgalmas, művelt polgárai sokáig élvezték a jótevő béke áldásait.

Izland benépesítése, nem valamely tul-tömött népesség szegény vagy erkölcstelen söpredékének oda küldése vagy menekülése folytán ment végbe. Ellenkezőleg Izland első települői előkelő gazdag nemesek voltak, kik csupán a hazájukban féktelenkedő zsarnokság elől menekültek oda, s kik nemzetük, tiszta erkölcseit és műveltségét is magukkal vitték új hazájukba. Ily körülmények közt nem lehet csodálni, hogy Izland lakói már köztársaságuk megalapításakor a szellemi tulajdonoknak oly nagy készletével rendelkeztek, amely utódaik által még jobban kifejlesztve, a szigetország szabad polgárait az akkori világ egyik legműveltebb népévé tette.

A sziget fővárosa Reykjavik (Füstölgő város) a Paxafjördr (Faxa-öböl) körül elterülő síkságon azon a helyen épült, hol Ingulf 877-ben állandó tanyát ütött. Á városnak 1600—1800 lakója van s 1800 óta egyszersmind a sziget székvárosa is, hol az 1800-ban fölfüggesztett és 1848-ban jelentékeny változtatásokkal ismét helyreállított Althing (Alldings, fő- vagy általános törvényszék, országgyűlés) szokott minden évben július 8-ik napján megtartatni.

Mig a város déli részén mocsaraktól környezett édesvizű tó terül el, addig észak felől a tenger képezi a város határát. Nyugaton és keleten két alacsony, alig 30— 40 láb magas domb emelkedik, melyek nagy részben halászkunyhókkal vannak boritva. Ezeknek csúcsán egy-egy szélmalom áll, az egyedüliek a sziget egész területén. A város hátterében  az 1150 láb magas Akrafjell emelkedik. Nyáron át a halászcsónakok igen élénk forgalmat és sürgést-forgást idéznek elő a város északi felén elterülő kikötőben.

Reykjavik legelőnyösebb színében a déli oldalról, a tenger felől tekintve tűnik föl a közeledő előtt. A város, madártávlatból nézve, négyszögalakot mutat, mely azonban csupán egy fő- és egy mellékutczából áll. Reykjavik összes házai, néhány tömör tégla- és lávaépületet kivéve (milyenek a templom, a kormányzó lakása stb.), sőt még a többi épületek fölött magasan kiemelkedő tudományos tanintézet (főiskola) is, az Izland partjain oly nagy mennyiségben található uszadékfából vannak építve.

A házakat mész helyett kátránnyal festik be. Az ily módon eleinte sötétvörös, később tiszta fekete szint mutató falakkal a szép fehérre festett ablakfák és csipkefüggönyök sajátságos ellentétet képeznek, de amely a város utczáinak igen barátságos szint kölcsönöz. Vendéglő Reykjavikban és egyszersmind az egész szigeten is csak egy van. Színháznak, gázvilági-tásnak s más efféle hasznos fényűzési tárgyaknak hire-pora sincs az egész országban.

Reykjavik utczái — helyesebben mondva két utczája (mert csak ennyi van) csinosnak és szabályosnak mondható. Mellékelt rajzunk egy előkelő egyéniség temetése alkalmával tünteti föl a város főutczáját. Ezt a jelenetet következőleg írja le Nougaret Noel franczia utazó, aki 1868-ban Izlandot minden irányban beutazta: „A Reykjavikba érkezésem után következő nap gyásznap volt a városban. Éppen akkor temették egy igen tekintélyes és átalanosan tisztelt sysselman (kerületi főnök) nejét. Az elköltözöttnek minden tisztelője nyir- és borókafenyü-ágakkal hintette be háza előtt az utczát, mi régi normann szokás szerint annyit jelent: szomorúak vagyunk, hagyjatok magunkra fájdalmunkkal! — vagyis más szavakkkal: „Nincs itthon senki!"

„A koporsó, melyet az éjszaka szállítottak ide Arnarfiordból egy czethalászhajón, a templomba volt letéve, hova harangzúgás hivogatá össze a jó barátokat. Az ég borult volt s reggel óta finom eső permetezett. Az egyházi szertartás után a gyászkiséret útnak indult a temető felé; a menet élén feketébe öltözve, szétzilált hajjal négy fiatal leány lépdelt, kik hosszú fekete fátyollal voltak diszitve. Mindegyikük kis kosarat vitt kezében, amely apró cserágakkal és százszor-széppel volt tele, melyet a halott útjába hintettek. A négy ember által vitt koporsó után egy lutheránus pap s rendes hivatalos öltözetében a férj, továbbá a megszomorodott család barátai és jó ismerősei, dán hivatalnokok, franczia tisztek, tanárok és kereskedők ballagtak.

Izland lakói a regi skandinávok s nevezetesen a normannok történelmileg bebizonyítható utódai, mely származásukról máskülönben világos két szemeik és szőke fürtjeik is eléggé tanúskodhatnak, mint amely physiologiai sajátságok csekély kivétellel mindkét nemnél föltalálhatok. Az izlandiak erőteljes, szabályos testalkatúak, bár többnyire apró, zömök termetűek. Rendi különbség Izlandban nem létezik; mindenki annyit ér, amennyi becsültetést tudott szerezni magának. Az országnak és rideg klimájának lehangoló szomorú természete s az örökre tova tűnt dicsőségének emlékezete mély benyomást hagyott a nép kedélyén; az izlandi, habár nem nélkülözi az élczesség természeti adományát, ritkán vidám; többnyire mindig búskomoly, mely — csak ritkán földerülő — búskomolyságukat az is eléggé jellemzi, hogy tudtunkkal az izlandi nép az egyetlen, a melynek nemzeti táncza nincsen.

Különben az izlandiak derék, szabadságkedvelő, megbizható, becsületes és fölötte jóindulatú, kevéssel megelégedő s amellett valóban művelt nép. Nyolcz éves korán tul már minden gyermek tud irni, olvasni és számolni s a parasztok közt nem ritkán találhatni olyanokat, kiknek igen szép, szabályos kézírásuk van és amellett még a latin nyelvhez is konnyitnak egy keveset. Az izlandiak műveltségéről hathatósan tanúskodik a reykjaviki könyvtár folytonos és nagy mérvű használata. Ellenben a kocsmárosok és vendéglősök akár éhen halhatnának Izlandban.

Az izlandiak viselete határozottan ősnemzeti, habár idők folytával sok változáson ment keresztül. A férfiak öltözetét posztó- vagy flanell ing, házon kivül széles karimájú kerek kalap, otthon a nőkéhez hasonló sapka, többnyire otthon-szőttes kék, fekete, szürke vagy barna posztóból készült, kerekre vágott kabát, végül ugyanoly szövetből készített bő nadrág, gyapot harisnyák és tengeri kutya-, ökör- vagy bornyubőr-csizmák képezik. A nők hiven megőrizték a régi skandináv öltözetet, amely igen csinosnak, ízlésesnek, sőt ünnepélyes alkalmakkor gazdagnak is mondható.

Ez az öltözet gyapot ingből, sötétkék vagy vörös gyapot harisnyákból s fehér vászon alsó szoknyából áll, melyre kék vagy fekete posztóból varrt kabátot vesznek, mely utóbbinak alsó széle ünnepnapokon széles bársonyszalaggal van beszegve, s végre szorosan testhez álló és szük ujjú kisebb kabátból, melyet ünnepnapokon elől-hátul ezüst sújtások, ezüst kapcsok és gombok díszítenek.

Nyaka körül a nő selyemkendőt, ünnepnapon ezüsttel hímzett gallért vagy csipkét visel. Fejét fekete vagy kék sapka fedi, melynek csúcsa egyik oldal felé lefityegő vörös vagy zöld bojttal van ellátva. E föveget ünnepélyes alkalmakkor számtalan tű segélyével magasra boglyazott s fehér vászonból készült turbán, fal-dur , váltja föl, mely többnyire tarka, de még-inkább fekete selyem kendővel van körülkötve. A hosszú szőke haj szétbontva hullámzik le vállaikra. A kabátot bársony öv erősiti derekukhoz, mely helyett azonban ünnepnapokon ezüstövet kötnek föl, melyet gyakran csinos, apró czifraságok s a tulajdonosnő nevének kezdő betűi, esetleg jegyesének névjegyei diszitenek.

(Folyt, köv.)

 

 

Sámi Lajos: Izland és lakói. 1874. 518.

11. (Folytatás)  

 

Izland földje és lakói hajdan és most. — Vacsora egy templomban. — Izlandi vendégszeretet. — Pusztai temetés.

 

Izland mostani képe a földi dolgok múlandóságának igen szomorú bizonyitéka. Egykor a skalholti püspök, kinek főiskolájában 1100 körül még latin és görög nyelvet, költészettant és zenét tanítottak ünnepélyek alkalmával 300 vendéget tudott asztalánál ellátni és megajándékozni. Ma már csak egyetlen kis kunyhó jelöli a helyet, ahol egykor Skalholt, az ország régi fővárosa és püspöki székhelye állt.

A nagyszerű táj-szépségekben oly gazdag szigetország lakatlan sivataggá hanyatlott és Thingvalla borzalmas sziklavölgye, csillogó tavával, hol egykor egy szabad köztársaság tartotta országgyűléseit, teljesen el van hagyatva s most már csak néhány tudnivágyó idegen utazó keresi föl néha e történelmileg oly nevezetes helyet.

A jégmezőknek (glatsche-rek) a hegyek csúcsairól jelenleg is folyamatban levő folytonos aláereszkedése és a mindent kizsákmányolni akaró idegen kormányzás „Csodaszigetét" — miként Izlandot szebb napjaiban nevezték — nagyon rideg, szomorú hellyé változtatta; a régi normann hősök utódai elsatnyult, gyönge emberek, kik skorbutban, s mindenféle bőrbetegségekben szenvednek. A középkorban Izlandnak több mint  100 000 nagyobbára jómódú lakója volt, kik vagy külön laktak szilárd kőházaikban, számos cselédséggel körülvéve, vagy pedig apró községeket képeztek, hol egy-egy püspök székelt s a vidék gazdagságáról egy-egy hatalmas kőtemplom tanúskodott.

A kietlen parti lapályokat most 60 000 gyönge beteges ember lakja, kiknek házait sötét földkunyhók, fő élelmiszerét pedig savanyu tej és száritott halak képezik. Az egykori városok diszes főtemplomaikkal, zárdáikkal és püspöki palotáikkal eltűntek, valamint a korábbi századok szántóföldjei és erdőségei is. Mert az északkeleti parton ma sokkal tovább, néha éveken át, ott maradnak a tenger jéghegyei a keskeny öblökben, úgy hogy csak itt-ott tengődhet el néhány ember a védettebb helyeken. Azonkivül Izland a dánok hatalmába esett, kik arra törekedtek, hogy az új alattvalóktól minél nagyobb nyereséget csikarhassanak ki, s főleg a kereskedést korlátozták néhány koppenhágai kereskedő hasznáért, ellenben a sziget jólétének előmozdítására mit sem tettek.

Akkor aztán az elnyomott izlandiak egészen elszegényedtek; fájuk nem volt hajó- és házépitésre, a teherszállító hajózás pedig meg volt tiltva nekik. A gabonaföldek az egyre növekvő nyári hidegek miatt elpusztultak, terméketlenekké váltak, a kiáradó hegyi patakok, melyeknek útját a tenger felé a föltornyosuló jégdarabok elzárták, a réteket mocsárokká változtatták; veszélyes járványok, pestisek és himlők keletkeztek. A tűzhányó hegyek hónapokon át tomboltak, mintha az egész szigetet szét akarták volna robbantani, s a termékeny földből nagy területeket lávával és hamuval borítottak el. Íme hová sülyeszthet a kedvezőtlen éghajlat és lelkiismeretlen kormányzás egy oly népet és országot, mely a szellem és természet minden adományával oly gazdagon el volt látva egykor!

Izland az európai kultur-élet legészakibb határát képezi. Mert bár a szegény szigetlakóknak folytonosan küzdeniük kell az elemekkel nyomorult életükért, a lélek és szellem kiképzése és müvelése iránt sem vesztették el egykori érzéköket. Nem is említve újból, hogy Izlandban minden nyolcz éves gyermek, fiú, leány egyaránt folyékonyan tud írni, olvasni és számolni.

Izlandban a lopást, rablást, uzsoáskodást nem ismerik, mert ott még a régi egyszerűség, lelkiismeretesség, a régi vendégszeretet és szivélyesség uralkodik. Az utczán találkozók megcsókolják egymást s a lelkészt hiveinek serege, ifjak és öregek, kik messze földről sietnek vasárnaponként a templomba, tiszteletből és ragaszkodásból ma is megcsókolják, mint hajdan. Izlandban nincsenek ügyvédek, vámhivatalnokok, rendőrök, kocsmák, naplopók és csalók.

Nougaret Noel franczia utazó érdekes utinaplójából veszünk át részleteket. Utazónk egy sötét, viharos estén egy kis templomhoz érkezett, amelynek ablakaiból fény derengvén ki, Nougaret egyenesen az ajtónak tartott és kopogtatott. Az ajtó néhány perez múlva megnyílt, s a küszöbön egy kistermetű, nyakig begombolt fekete kabátban levő emberke lépett ki. Utazónk a szokásos „Salve, páter !"-rel üdvözlé s egyszersmind kérdé őt, hogy csak beszéljenek latinul, ha ő tisztelendősége francziául nem tud.

„Gazdám a küszöbön állva maradt" — írja Nougaret — „de ugy vettem észre, hogy a keskeny folyosó tele volt emberekkel, kik háta mögé sorakoztak. A mély csend közepette a lelkész, ki burnót-szelenczéjéből nagyot és hosszasan szippantott, hihetőleg azért, hogy azalatt mondókáját kigondolhassa, végre igy szólalt meg, szintén latinul: „Ki vagy? Honnan jösz? Hová mégy?" Ugyanazon a nyelven igy feleltem neki: „Franczia vagyok, egy hadihajón lakom, amely Reykjavik előtt horgonyoz.

Tizenöt napja elhagytam Reykjavikot, hogy Thingvallába menjek; Thiiigvallából a Geyserekhez (hőforrások) utaztam, de az utóbbi helyen kalauzom cserben hagyott. Most, midőn a Hekla felé tartok, egyedül kell tájékoznom magamat ez ismeretlen és nehezen járható vidéken és ily tömérdek poggyászt és lovat kell magammal hordanom, miként magad is láthatod. E szomorú helyzetemben a te házadat kerestem föl, oh atyám, én számitok rád, fiaidra és egész családodra, hogy számomra egy kalauzt szereztek, ki utam folytatását lehetővé tegye."

Nougaret, miként maga is elismeri, nem volt nagyon erős a latin nyelvben, de igyekezett a lehetőleg jól és hibátlanul beszélni. Hanem a páter azt felelte dikeziójára: „Non intelligo te!" (Nem értelek.) Utazónk aztán elkezdett úgynevezett konyhai latinsággal beszélni, mire aztán a pap látható örömmel sietett kimondani az „Intelligo"-t (Értelek!), s igy e percztől kezdve csakugyan megértették egymást. Az öreg pap kitárta karjait s erre a gyöngéd fogadtatásnak ritka jelenete következett. Utazónkat az egész család összevissza ölelte és csókolta, pedig ugyancsak sokan voltak.

Az egész folyosó hasonlított a híres trójai lóhoz: mind több meg több ember jött ki belőle. „Sem láttam, sem hallottam," — írja Nougaret — „annyira el voltam foglalva ölelkezéssel és csókolózással, hogy szét sem nézhettem magam körül; éreztem ajkaimon üde, fiatal, vén, ránezos és szakálas arezokat, s alkalmam nyilt megismerkedni a kapadohány erős illatától az aludtej savanyu szagáig mindenféle szagárnyalattal, mert végig kellett csókolnom az egész atyafiságot, a legidősebbektől a lábaimnál csúszkáló gyermekekig."

Utazónk málháit a templomba szállították, mely a családnak egyszersmind ruhatárul szolgált. Itt aztán, az oltár előtt Nougaret vacsorázni kezdett s fölszólitá a lelkészt is, hogy tartson vele, mit az meg is tett szívesen. A család többi tagjai pedig tisztességes távolban csoportot képezve, az idegennek minden szavát és mozdulatát figyelemmel kisérték. Vacsora után szivarra gyújtottak és a lelkész jó éjt kívánván utazónknak, ez az oltár előtt ki teritett s dunnalud-pehelylyel tömött matrcon csakhamar elaludt. Kalandjának leírását igy végzi be Nougaret: „Minő mély csend és zavartalan béke uralkodott itt! A nyugalom igazi boldogságát seholsem élveztem oly háborítatlanul, mint e kis templomban, melybe a véletlen különös szeszélye vezetett."

Másutt meg az izlandi nőknek igazán paradicsomi ártatlansága hozta nem kis zavarba utazónkat. Thyorsarholtba érkezve, szintén az egész helység nagy szívességgel fogadta. A férfiak a vezetőt és lovakat vették pártfogásuk alá; a vendég pedig a nőké, kik a vendégszeretetnek valóságos fölkent papnői.

„Ama kis szobába vezettek," — irja Nougaret, — „amely rendesen a vendégek számára van fenntartva, s mely a kunyhó főbejáratától jobbra esik. A családfő előhozta nekem a patriarchális karosszéket, amelynek hátsó támláján, a két hátulsó székláb fölső végén Thor és Odin, az erő és hatalom jelképei láthatók; csak egyedül az atyának és családfőnek van joga e széket használni. Mikor tehát e széket rendelkezésemre bocsátották, mintegy azt mondták vele: Itt most te vagy az úr!

„Az idegenek számára szánt eme kis szobában hosszú ládák vannak, melyek a család összes gazdagságát magukban foglalják: szegény gazdagok! Mihelyst oda bevezettek, a ház asszonya megjelent a kulcsokkal, betette azokat illető záraikba, mi azt jelenté: Ön otthon van, ami a miénk, az öné is !

„Mindamellett is nagy zavarban voltam. Megérkezésem óta folytonosan körül voltam véve asszonyokkal és leányokkal; pedig nagyon szerettem volna nedves ruháimtól megszabadulni és átöltözködni, de nem tudtam: miként? Hogy szándékomat megértessem, egyik uti bőröndömből száraz ruhát, fehérneműt, fianellt stb. szedtem elé, sőt még csizmáimat is lehúztam: nem használt semmit, a nők és leányok ben-maradtak. Azután kézmozdulatokkal igyekeztem értésökre adni, hogy csupa lucsok vagyok s szeretnék átöltözködni. Most már csakugyan megértettek; de ahelyett, hogy magamra hagytak volna, elkezdtek egész komolyan levetkőztetni s lehúztak rólam minden ruhát az utolsó flanell ingig.

E furcsa vendéglátás, mely a mi szokásainkkal annyira ellenkezik, nem csekély zavarba hozott eleinte; körülöttem csupa tizenöt, tizenhét és húsz éves leányok sürögtek-forogtak, kik ezt az egész dolgot a világ legártatlanabb arczával végezték. Látva nyilt ártatlan és becsületes arczaikat, nem gondoltam többé ellenállásra, mert talán megsértettem volna e primitív vendégszeretet szabályait, melyeket tisztelnem kellett, és igy hagytam, hogy csináljanak velem, amit nekik tetszik. Mikor ruháimat leszedték rólam, otthon szőttes vattamollal derekasan megdörzsöltek s végre aztán ismét fölöltözhettem."

Végül egy falusi temetést következőleg ir le Nougaret: „Kaldatarnes felé utaztomban egy fennsikra érkeztem, midőn dél felől számos tagból álló karavánt vettem észre közeledni, amely, mint látszik, szintén arrafelé tartott, amerre én igyekeztem. A menet élén magános paripa ügetett, hátán valami láda-forma hosszú málhát czipelve. A ló néha 100 méterrel is előbb járt a többieknél. Utána mintegy harmincz ember vágtatott, férfiak, nők és gyermekek, számtalan kutyától kisértetve; az elől nyargaló paripa után szörnyű lármával futottak, melyet a kutyák ugatása még zajosabbá tett. Megálltam, hogy a lármás csoportot bevárhassam. A ló, mely elől ment, és amelynek különös terhe nekem annyi fejtörést okozott, az enyém közelébe érkezve, megállott, s akkor vettem észre, hogy a hátán levő hosszú láda nem egyéb mint — koporsó, melyben a halott is benne volt; de minthogy nem volt nagyon erősen kötve a ló hátára, lassanként meglazult a kötél s a koporsó a ló hasa alá csúszott.

Nemsokára hozzám érkeztek a többiek is; tehát egy falusi halottas menet közé jutottam s pedig minő menet közé! Ezek az emberek hihetőleg még reggel korán elindultak halottukkal s minden utjukba eső tanyánál, szomszédnál, kománál megállván, tisztességesen benyakaltak, ugy hogy mikor engem utolértek, már holt részeg volt valamennyi a legkisebb fiucskáig. Az egyik férfi leszállt lováról, helyre igazitá a koporsót, erősebben megköté azt és a rendetlen halottas menet ismét útnak indult Kaldatarnes felé."

 

III.

Izland természeti alkata. — Thingvalla és Almannagja. — A Hekla — Dyrafjord. — Északi fény.

 

Izland szigetén az élet és a halál örökös harcot vivnak egymással. A sziget legnagyobb részét oly hatalmas gliitscher-tömegek borítják, melyekhez képest a svájezi jégmezők csak gyermekjátéknak tekinthetők. A föld felületének másik jókora részét évezredek óta tömör vastag lávarétegek borítják, melyek sötéten és hidegen vonják be a földet üveges csillogású sivár tömegükkel, amely még a zuzmónak sem nyújt elég táplálékot.

E kővé meredt lávafolyamok itt-ott mély völgyeket s borzalmas örvényeket képeznek, amelyek a pokol birodalmát juttatják eszébe az utazónak. Thingvallában, egy ily lávavölgyben, a mély örvény terjedelmes tómedenczévé tágul ki, mely tele van szigetekkel. Sötét meredek falak zárják be a tó kristályvizét, amelynek fenekén hatalmas repedések láthatók s hátterében kopár jéghegyek és füstölgő vulkánok emelkednek, mig fölébe az ég azur-boltozata von mennyezetet, amelynek kék színe élénk ellentétet képez a hegyek lejtőinek zöld virányával.

Borzalmas, de egyszersmind nagyszerű is e tájrészlet és történelmileg is nevezetes, mert századok előtt e sivár sziklamedenczében gyűltek össze a szabad izlandiak törvényt hozni és állami-ügyeiket rendezni. Ma már alig emlékeztet valami a rég letűnt szép időkre. Epületek úgysem állottak ott, melyeknek romjai ama viharos és izgalmas életről tanúskodhatnának, mely itt egykor a szabad ég alatt, sátrakban és kunyhókban uralkodott. Itt a közelben terül el a hires Almannagja nevű sziklavölgy, melyet az utazók páratlan borzalmassága miatt földünk ama ritka pontjai közé számitanak, melyeket látnia kell az embernek, hogy létezésüket elhigyje. Dufferin lord azt állítja e sziklavölgyről, hogy láthatásáért a világot is érdemes volna körülutazni.

Izland földjén az idegen minden lépten-nyomon egy-egy ritka természeti nevezetességre bukkan. Az ország belsejét vadregényes hó- és jégboritotta hegységek foglalják el, melyek a sziget délkeleti partján az Ojraefa-Fökullnál 6240 láb magasra emelkednek. De Izland nem csupán a hónak és jégnek, hanem azok ellenségének, a tűznek is állandó és örökös hazája. A sziget délnyugati részében 5210 lábnyi magasra emelkedő Heklán kivül, mely hatalmas tevékenységéről 1004 és 1846 közt a lakosok nem csekély ijedelmére 26 kirohanással tett bizonyságot.

Izlandnak még számtalan sok kisebb-nagyobb tűzhányó hegye van, melyek közt legnevezetesebb a Krafia és a Lairhnukur. Egyébiránt a Hekla nem csupán Izland szigetének, hanem egyszersmind az egész földkerekségének is egyik legnagyobb és legtevékenyebb tűzhányó hegye. Kitöréseit óriási fekete por és füstoszlopok jelzik, melyek lassan emelkednek az ég felé, földalatti dörgések s a vulkánikus rázkódások más hasonló tüneményei által kisértetve. Az 1766-iki kitörés különösen hatalmas volt. Hat-nyolcz láb átmérőjű sziklatömböket nyolcz-tíz mérföldre dobott el a hegy magától. Valami kétszáz negyven kilométernyi kerületben a földet négy hüvelyk vastagságú hamuréteg borította el. A levegő ugy elsötétült, hogy a halászok nem szállhattak tengerre a roppant sötétség miatt.

Az Orkney-szigetek lakóit Skóczia északi partján rémület fogta el a sűrű fekete hópelyhek láttára, mely tájaikat elborítással fenyegette. A Hekla krátere is, éppen mint a többi tűzhányó hegyé, minden kitörés után meg szokta változtatni alakját. E magas hegyről ritka szép kilátás nyilik a sziget déli felére. Az előtérben a Hvita és Thyorsa nevű patakok hömpölygetik a tenger felé zöld hullámaikat, itt-ott lávatömegek közé zárt nagy terjedelmű tavak csillognak; a síkságon a hőforrások, e természetes szökőkutak, dobálják ég felé fehér vizsugaraikat.

Távolabb délen a Zöld-tenger mosolyog felénk s minden más irányban roppant terjedelmű jéghegyek és mezők láthatók, melyek Izland szigetét óriási tükörré teszik, amelyben a nap, mielőtt a föld többi részeikben is látogatást tenne, gyönyörködve nézdeli meg magát.

A hőforrások Izland szigetének világhírű nevezetességei. A Heklától észak felé, ama völgyben, amelyben Skalholt, a sziget hajdani fővárosa fekszik, ugyszintén a völgyet képező magaslatok lejtőin is, több százra menő részint meleg, részint forró forrás van, melyek közt az úgynevezett Geysirek és a Strokskur a legnevezetesebbek. Minthogy e nagyszerű természeti tünemény lapunk régibb folyamaiban már többször le volt irva, ujabb ismertetését ezúttal nem tartjuk szükségesnek.

Egyik rajzunk a Dyrafjordot (Dyra-öböl) tünteti föl, melyről Nougaret következőleg ir le: „Lehetetlen valami nagyszerűbbet, impozánsabbat és különösebbet látni, mint ez a mély tengeröböl, melynek titokszerü elágazásai a szárazföldbe tiz mérföldnél is tovább hatolnak. Miután a bejáraton tul voltunk, nagy ovatossággal kellett elhaladnunk a partok vulkánikus és meredek sziklái közelében, s midőn e fantasztikus alakú természetes sziklaerődök mellett valami egy óráig bolyongtunk előre, végre a fjord legszélesebb helyére érkeztünk .Az embert, mikor e nagyszerű meglepetések közé jut, leginkább az a mély csend és az az átalános halálszerü mozdulatlanság lepi meg, amely ott állandóan uralkodni látszik. A legkisebb hajó vagy bárka sem látható itt. A „Pandora" (az a franczia hajó, mely Nougaret Noelt Izlandba vitte) egyedül állt e nagy terjedelmű kikötőben, de csakhamar számtalan látogatónk került." Itt aztán utazónk leirja a Dyrafjord mellett lakó izlandiak látogatását és a „Pandora" további utazását egészen addig, amig a franczia látogatók bucsut vettek Izland szigetétől.

Mikor a „Pandora" fölszedte horgonyait és elindult, azt mondták az izlandiak: „íme Izland napja ismét eltávozik!" Ennek az volt az értelme, hogy a franczia hajó, mely minden évben rendesen közlekedik a szigettel, a kedvező évszak beálltával, tehát a nyári nappal érkezik a szigetre, s mihelyst az első csillagot észreveszi, mely az első északi fény előhirnöke szokott lenni, azonnal eltávozik. Ez időtől kezdve minden éjjel két sarki fény látható a szigeten: az első 11 órától, 12-ig, a második, mely az előbbinél sokkal fényesebb, éjféltájban jelenik meg s az eget és a tengert több óra hosszant keresztül megvilágítja.

 

 

B. M. ULTIMA THULE. Izland. 1907. 33. 659.

Nagypénteki borulattal válnak ki az éjszaki sarkkör vizeinek szürke hullámaiból és fénybenárnyban csodás hirtelenséggel váltakozó ege alól az ősi regék országának lávamezői és heroikusan komor domblánczolatai. A massiliai Pytheasz, Arisztotelész kortársa is ilyennek találhatta kétezerháromszáz évvel ezelőtt az akkor ismert világ legéjszakibb földjét, Ultima Thule szigetet, melyet a közhit Izland szigetével tart azonosnak.

Izland — Iceland — a Jég Országa; már maga ez a név sokat mond azokról a képzetekről, melyekkel nemcsak az ókori, hanem még a középkori és újkori ember is körülszőtte az immár ezer év óta emberekkel is népes távol szigetét. De itt is bebizonyosodik, hogy a messzeség köde nagyobbnak láttatja sokszor nemcsak a tárgyakat, hanem a fogalmakat is. A reges Izlanddal mostohán bánt a természet, de nem tagadta meg tőle végképen az áldásait sem. Sík földjén nem renget aranykalászt a szél, de vizeiben hihetetlen gazdagsága van a halnak. Tél idején néhány öl szélességben jég-pánczél veszi körül a fjordokkal szeszélyes partokat, de az egyenlítő felől áradó meleg golf-áramlat megenyhíti a levegő zordságát és nem engedi, hogy a sarkvidék tele megöljön a szigeten minden életet. Huszonnégy tűzokádó' hegy füstölög a kis ország belsejében s a láva, melylyel földjének kétharmad részét terméketlenné tette, felér a Montblanc hegy tömegével, és elég volna arra, hogy majdnem egy milliméter vastag kemény réteggel vonja be az egész föld kerekségét; ám azért üde zöld rétek húzódnak végig a lankás partokon és az izlandi pásztor békén legeltetheti jólétet biztosító nyáját és kolompoló tehéncsordáit.

Az izlandi nép erős, törhetetlen germán faj : az egyetlen a rokonai közt, mely épen és változatlanul őrizte meg ősi nyelvét és szokásait, melyeket ezer évvel ezelőtt vittek magokkal Norvégia éjszaki partjairól a Harfagar Harald király zsarnoksága miatt elégületlen viking elődök. Ebben az új hazában keletkeztek aztán az Eddának Harald, Eirik és Hakon norvég királyokról szóló dalai s az ó-éjszaki irodalom sajátszerűen komoly és borongós krónikái és regéi, a Saga-k.

Komorság és melankholia ömlik el Izland tájain. A sarkvidéki szelek miatt nem sűrűsödhetnek erdővé a gyér és törpe fák; nem népesítik be vadak a mezőségeket. A rénszarvast is csak másfélszáz évvel ezelőtt telepítették át Amerikából s az emlősök közül nem találni mást, csak gyér számmal sarki rókát és valamivel több izlandi egeret. Csak a madárhegyek nyüzsögnek a vizi szárnyasok millióitól; az énekes madárnak csak egy faját lelték az izlandi utazók, az is búsan, melankholikusan szól.

De az ember, az megtartotta itt ősi erejét. Ez a nép fedezte fel és népesítette be legelőbb Grönland partjait és folytatott élénk kereskedést Észak-Amerikával már 986-ban, midőn a vén Európa még nem is álmodott Amerika fölfedezéséről. És e nép féltékenyen őrzi szabadságát és alkotmányát, mely a magyart kivéve a legrégibb Európában : huszonhárom év múlva, 1903-ban lesz ezer esztendős.

Izlandot most a kis Dánia bírja, de fölöttébb homályos és bizonytalan alapon. E sziget jog szerint Norvégiához tartozott 1264-től fogva, de midőn a norvég trón 1380-ban a dán királyok hatalmába került, ezek Izlandnak is urai lettek s 1814-ben hozta meg a bécsi kongresszus azt az igazságtalan határozatot, melynek alapján Dánia tartotta meg Izlandot.

Megtartotta, de az izlandi nép akarata ellenére, mely ha a függéstől már nem szabadulhat, inkább akar a hozzá földrajzilag sokkal közelebb eső Norvégiához vagy Angliához tartozni. De a dán király, ha erőhatalommal nem képes is reá, okos és engedékeny politikával mégis szeretné megőrizni ezt a sarkvidéki, de gazdaságilag nem megvetendő értékű birtokát.

Frigyes király e végből a múlt nyáron szives vendéglátásra hívta magához Kopenhágába az izlandi képviselőházat, az Althing-ot. De a baráti fogadtatás épp oly kevéssé elégítette ki az izlandi népet, mint három vagy négy évvel ezelőtt az, hogy önálló tárczanélküli minisztert kaptak a dán kabinetben. Az ő igényük az, hogy izlandi származású alkirályt kapjanak, aki csakis az Althingnak felelős. A dánok, úgy látszik, hajlandók beleegyezni abba, hogy Izlandnak legyen egy minisztere, ki az ország összes belügyeiben az Althingnak felelős, s ellenértékül, csupán kulturális és ethikai szempontból, csakis azt kívánják, hogy ismerjék el az izlandiak Dániával való összetartozandóságukat s azt, hogy politikai önállóságukért és műveltségük fejlődéséért hálával tartoznak Dániának.

Most válik el, van-e reá kilátás, hogy teljesüljön Dánia kívánsága. Egy Dánia tengeri erejéhez mérten eléggé tekintélyes hajóraj július 3-ikán megjelent Izland fővárosának, Rejkjaviknak kikötője előtt és magával vitte Frigyes dán királyt, fiát, Harald herczeget, Christensen dán miniszterelnököt, Hafstein izlandi minisztert és a dán országgyűlés negyven tagú küldöttségét, kik azért jöttek, hogy ünnepélyes formában visszaadják az Althingnak múlt évi koppenhágai látogatását. A mindössze nyolcz-vanezernyi lakóju kis ország népének hagyományos vendégszeretetével fogadta a nagyjelentőségű látogatást, készen reá, hogy tiszta perszonális unió alapján fenntartja az eddig teljesen bizonytalan alapon álló összetartozandóságot, vagy elválik Dániától, mint ahogy volt anyaországa, Norvégia is elvált nemrég Svédországtól.

Frigyes király kedves ajándékokkal jött távoli népéhez: három törvénnyel, melyek mind az izlandi nép anyagi javát szolgálják, az első három izlandi törvénnyel, mely Rejkjavikban, Izland fővárosában kapta meg a királyi szentesítést. A lakomán pedig, melyet az izlandi Althing adott a nemzet vendégeinek tiszteletére, a király hangoztatva azt a kívánságát, hogy szabad nép maradjon az izlandi nép, de hangoztatva azt is, hogy meg akarja őrizni birodalmának örökül átvett egységét, — teljesítette az izlandiaknak egyik kívánságát és bizottságot küldött ki, azzal a megbízással, hogy kezdjen tárgyalást Izlandnak a birodalomban való alkotmányos helyzetéről és találjon reá formát, hogyan lehet megalapozni és megóvni Izland szabadságát és jövőjét.

Frigyes király bölcsen tette, hogy nem halogatta tovább az izlandiak kívánságainak legalább részben való teljesítését Előbb vagy utóbb bizony teljesíteni kell majd a többieket is, ha csak nem akarják, hogy Norvégia példájára Izland is elszakítsa a hozzá idegen országgal való együvétartozás kötelékét. Mert Izland nem gyarmata Dániának, hanem ősi alkotmánynyal biró önálló és független ország.

 

*  *  *

 

MÁLTA SZIGETE

 

P. G. MÁLTA SZIGETE. 1900. 85.

A Földközi-tenger közepén fekvő Málta négy szigetből áll, a melyeknek nevei: Oozzo, Comino, Filfoa és Cominotto. Ez a szigetcsoport Szicziliától kissé délnyugatra mintegy kilenczven kilométer távolságra fekszik s körülbelül 9—10 órai hajóút Reggio di Calabriától, honnan a napi személy- és postai szállítási szolgálatot az angol kormány által is szubvenczionált magyar «Adria» gőzhajózási társaság «Carola» nevű gőzöse tartja fenn, melynek parancsnoka, Matisz Gyula, magyar ember. E gőzösön utazott e sorok írója is pár évvel ezelőtt Málta szigetére.

A tengerből meredeken kiemelkedő szigetcsoport nagyszerű látványt nyújt a közeledő utasnak. A négy sziget területe ugyan alig tesz ki 322 négyszög kilométert s összes lakossága mintegy százhetvenezer lélekre tehető, mégis egyik legfontosabb állomáshelye az angol hadseregnek. Fővárosa. Ln Vahlette igen szép város, mintegy 90 000 fő lakossal, számtalan modern épülettel, melyek nagy részét az angol kormány építette. Különösen fölemlítendő a kormányzói palota, az egyetem, a lyceum, a hadi tengerészeti parancsnokság épülete, a katonai kaszinó s amit különösen föl kell említenünk: a számtalan angol nyaraló és hotel, Máltának déli és tengertől körülövezett fekvésénél fogva télen igen enyhe éghajlata van. Deczember elején kezdődik a tele, s tart február végéig, mely téli időszak csak esőzésből áll. Napos időben a hőség 15-18 Reaumur fokot mutál rendesen. Márczius elején már tyúktojás nagyságú érett burgonyája van. Április közepén pedig minden teljes virágában van, s ettől fogva az őszi esőzés beálltáig többet alig látni felhőzetet és e miatt nyáron óriási a hőség, gyakran 28-34 fok Reaumur. Szerenesés fekvése folytán forgalmi központja a kereskedelemnek s az élet igen olcsó, mert minden vámmentes.

Az angol s újabban a német családok rendkívűl megszeretett telelő helye lett Málta, s egyre veszélyesebb versenytársa lesz a franczia és olasz Rivierának.

Málta szigete az elmúlt századokban sokszor cserélt urat. Krisztus előtti időkben egymás után a rómaiak, görögök, majd fönicziaiak kezében volt, 1530-ban került a Máltai lovagrend uralma alá, amely rendnek egyik nagymestere La Valetta Parisot János 1565-ben vitézül védte a később nevéről elnevezett fővárost az ostromló török sereg ellen.

A fekete paláston fehér vászon keresztet viselő máltai lovagrend uralma azonban nem tartott sokáig. 1798-ban Napóleon foglalta el, de már 1800-ban kénytelen volt az angoloknak átengedni, akiknek ma is hadászati szempontból egyik legfontosabb állomása. Óriási szénraktáraiból ellátja a Közép-Tengeren járó összes gőzösöket. Hatalmas erődjeiből mintegy kilenczezer katona, vagy száztíz ágyúval őrzi az angol nemzet tekintélyét. Az angolok mintegy 18 hajóból álló közép-tengeri nagy hadi flottájának fő állomási helye ez a sziget, melyet az angol Európa kulcsának nevez.

 

 

Déri Imre. A HALDOKLÓ MALTA  Málta, július végén. 1912. 644.

A nagy kikötőben, amelynek a kapujából sötéten és félelmetesen ásítanak ki a hajóágyuk a Földközi tengerre, még ott vannak a csatahajók, a szürkészöld vizén lomhán pihen három dreadnaught, amelyek körül úgy állnak a kisebb pánczélosak, mintha csupa apró játékszer volna valamennyi. A kikötő száz meg száz hajója közül még mindig magasan kivillog az angol hadilobogó.

Málta még mindig olyan, mint egy óriási tábor, mint egy harczra kész óriás, amely félelmetes erővel uralkodik a tenger fölött. Hanem azért Málta már haldoklik. A Fort Tignében már leszerelik az ütegeket, a nagy hajók már befűtve, útra készen állnak és holnap délután elindul a három óriás is, hogy soha többé ne térjen vissza a Földközi tengerre és csak a bejáratából nézzen vissza, a gibraltári sziklák mögül, a máltai lovagok szigete felé. A flotta elmegy és soha többé nem pihen meg Máltában, a grait harbour vizéről örökre lekerül a hadilobogó, a Strada Reáléról eltűnnek a bő nadrágu angol matrózok és csak épen annyi marad belőlük, amennyinek lennie kell a dór oszlopcsarnokban, a nagymesteri palotával szemben, hogy megadják a kellő díszt Málta kormányzójának, a mikor megjelenik a palota előtt. Hanem a kormányzó mr. Rundell, már maga is érzi, hogy ő sem az, aki volt még két héttel ezelőtt, amikor még nem parancsolta át a flottát Gibraltárba mr. Churchill. A nagy tanácsnak most már vége, az angol flotta föladta Máltát, föladta a Földközi tengert és oda viszi minden erejét, ahol valamikor a németekkel való leszámolás el fog dőlni. A flotta elmegy és Málta, az angol hatalomnak és erőnek ez a kábítóan impozáns pontja, egyszerre visszaesik a jelentéktelenségbe, a szürkeségbe. A három dreadnaught Málta egész nagyságát viszi magával a gibraltári kikötőbe.

 

Málta szigetcsoportja a Földközi-tenger központi részén, Szicíliától délre áll. A nyolc sziget összterülete 316 km², népességük 413 000 fő, teljes egészében Málta állama foglalja el őket. A három legnagyobb sziget lakott. Hagyományosan nem számít önálló szigetnek a Nagy Kikötőben Birgu félszigetének a végén a johanniták által árkokkal mesterségesen szigetté alakított Sant'Angelo erőd. google

 

Valetta, az olasz nevű arab főváros, mozgalmas és élénk és aki először járja be a különös, szűk és ablaktalan utczáit, valami csodálatos varázst érez ki belőle. Csakugyan, az a város egészen furcsa, egészen különös, semmi máshoz nem hasonlítható, egymagában áll és egymagában fejlődött. Afrikának és Európának a szomszédságában van, két világrész kereszteződése és amilyen megkapó, titokzatos és különös az afrikaisága, épen ilyen megdöbbentően nagy és impozáns benne, ami európai.

Nem is európai: tisztán és kizárólag angol. Az angol uralom ráült erre a népre, nyakára lépett az arab földnek, klubot csinált a templomából, tropikus kalapu policemant tett az istene helyébe és a Joanne la Valette és a de l'Isle Ádám nagymesteri trónszékébe beültette a finom, zárkózott és angolosan gőgös mr. Rundellt. Két világrész találkozott itt és így egymás mellé állítva, rettenetes ellentétek bontakoznak ki. Az arab ház: zárkózott, komor, ablaktalan, félelmetes. Az angol ház: nyilt, erkélyes, tágas, csupa ablak. Az arab ruha: sötét, színes, az angol: fehér és tiszta. Az arab ember, a «maltes»: heves, lármás, piszkos, csőcselék. Az angol: az úr.

Két városban folyik ennek a szigetnek a sajátságos élete: Vallettában és Sliemában. Valletta a kikötőváros, a főváros, a kormányzó székhelye, az ügylet, a kereskedelem, a kikötő, a flottaczentrum. Minden, ami ennek a kikötővárosnak az életével összefügg, ott van Valletta szűk utczáin és azon a szélesebb aortán, amelyet a City sajátított ki magának: a Strada Reálén. Málta: az La Valletta, ez az angol gyarmat és a Földközi tenger legfontosabb pontja. Száz meg száz év óta az, a merre jár az ember az utczára, bástyákkal találkozik, mindenütt bevehetetlen erősségek, falak, amelyekről azt se tudja az ember, a máltai lovagrend emléke-e, vagy már az angolok munkája. A Porta Reálé előtt, a sétányon, óriási bástyaszerű építkezések húzódnak végig, most talán már nem is jó másra a sok bástya, mint hogy a skót ezred kaszárnyáját körülvegye, a kikötő fölött terrasz-szerűen emelkednek a bástyafalak és az ember csak onnan tudja, hogy modern katonai erődítések közélébe került, hogy udvariasan, de határozpttan tessékelik el az angol katonák.

Odafönt, a «városban," a bástyák között, nagyszerű, eleven és modern élet folyik. A Strada Reálén van a színház, a varieté, amelynek a falára óriási betűkkel pingálták ki: «0nly civilistes!» a klub, a hivatalos épületek, a hotelek és olyan fényes épületek, amilyeneket észak felé Nápolyig nem talál az ember. Nincs az a világváros, amelynek az utczáin ennél mozgalmasabb és tarkább élet hullámzása. Olasz, angol, máltai, franczia beszéd hallatszik, a máltai nők fekete «faldettája» mellett elegáns európai toilettek siklanak végig az utczán, tíz meg tízezer idegen, a kik azonban mind otthon érzik magukat ebben a sajátságos városban.

Az angol negyed Sliemában van, az angol La Vallettában csak dolgozik, de Sliemában van a maga családi háza, az otthona. Tágas, elegáns és új kétemeletes házak húzódnak végig a tengerparton, új utczákat vágnak a munkások, a máltaiak mind kijebb szorulnak erről a helyről; ez az angolok otthona. Angol gyerekek játszanak az utczán, a five o'clock teat ott tartják a sliemai házak terraszain, elegáns giggek korzója fut végig estefelé a nagyszerű parti úton és amikor éjszaka Vallettában kigyulnak a lámpák és megkezdődik az éjjeli élet, a sliemai kolónia fekete sötétségbe zárkózott, hideg és elegáns csöndbe burkolódzik.

Az angol klubban, ahová a konzulunk, Arthur Kohen von Hohenland lovag vezetett be, a máltai flotta egyik parancsnokával volt alkalmam beszélgetni. Megkérdeztem tőle, hogy miért történt ez a változás? A parancsnok mosolygott és csendesen, nyugodtan felelte:

— Nos igen, a flottaczentrum áthelyezése talán egy év óta van tervbe véve. Hogy miért? Anglia föladja a Mediterranéet, de nem adja föl az óczeánt, ahol a döntő harcznak kell eldőlnie. A flottánk szeme most ott van az északi tengeren és ha kell, egy nap alatt a német vizeken van. És ez a fontos. Ez a legfontosabb. Egyiptom, az is fontos, de csak másodrendű. A tanácskozásokon Kitchener lord ellenezte a gibraltári tervet és az ő propozicziójára a franczia flotta támogatását kértük a Földközi tengeren, Németország lekötötte Anglia flottáját, de nem sokáig.

 

*  *  *

 

Törs Kálmán. „A FÖLDKÖZI-TENGER GYÖNGYE" (Cyprus sziget.) 1878.. 30 469. címlap

 

A szigeten a Ciprusi Köztársaság fekszik, amelynek 37%-át Törökország 1974 óta megszállva tartja, és ott 1983 óta az Észak-ciprusi Török Köztársaság nevű bábállam működik. Területén található még két brit támaszpont, Akrotíri és Dekélia, amelyek nem állnak a Ciprusi Köztársaság fennhatósága alatt, hanem az Egyesült Királyság független katonai bázisai. google

 

*  *  *

A híres Meluzina tündértől származott Lusignanok utolsó ivadéka ma egy nyomorral küzdő magános öreg, a Néva partján épült pompás Szent-Pétervárott. Az öregnek nincs többé semmije, csak történeti nevéhez kapcsolt névleges joga a „Földközi-tenger gyöngye" királyságához, s e jogot akarja most eladni a hatalmas angol nemzetnek, mely a berlini kongresszus határozata folytán Cyprus szigetének birtokába jutott s azt tényleg már el is foglalta. Ősei is az angoloktól kapták azt, kárpótlásul a jeruzsálemi trónért, melyet oroszlán szivü Eichard századok előtt tőlük elvett. S azon hosszú századok óta a Lusignanok büszke nemzetsége lehanyatlott s az utolsó ivadék ma már alamizsnakérésre használja fel nevét...

Nem ő az egyedüli, kit e sors sújtott. Kevés pontja van a nagy föld felületének, hol a világi hatalmasok oly gyorsan váltották volna fel egymást. Görögök, egyiptomiak, perzsák, fönicziaiak, makedónok, rómaiak uralkodtak itt már az ókorban s uralkodásuk közben minden század egy-egy uj bennszülött dynastia keletkezését és hanyatlását látta. Majd eljöttek a zsidók, a byzantiak, a keresztesek, az angolok, templariusok egymásután. A Lusignanok uralmát is előbb a velenczeieké, majd a törököké váltotta föl. Minden várrom, minden város neve egy-egy nemzet múltjára emlékeztet s a kövek, ha egykor a tudósok ásásai hallhatókká teszik néma szavaikat, századok előtt eltűnt nemzetek életét fogják elregélni. Hiszen regében oly gazdag e föld! Noé apánk unokája itt épitette az első várost, az indusok tehén-fejü istennőjének tisztelői idáig hozták áldozati oltáraikat, itt született a görög ideális világ eszményképe, Aphrodite, itt látta először a napvilágot a szép Adonis s a Haephaistos által kalitba zárt Venus és Mars pikáns regéjétől fogva az itt született Barnabás apostol történeti szerepléséig annyi nagy név, annyi nevezetes emlék van e kies szigetével összekapcsolva!

Pedig e sziget ma már oly jelentéktelennek látszik. 150 D mérföldnyi területén csak 112 000 lakos van (köztök 80 ezer görög s 30 ezer török), legjelentékenyebb helyei félig romok, régen hires famagostai kikötője be van iszapolva, a partok, honnan a századokat élt óriási fákat a fönicziaiak messze elhurczolák nagyszerű építkezéseikhez (pl. Salamon templomához) ma teljesen kopárok; sivár rekkenő légkörben, hol hónapokon át nem hull egy esőcsepp, oly helyeken, hol rémületben tartja a lakosokat az örökös földrengés, hol a sáskák milliói s a dögvész egymást váltják fel, órákig kell műveletlen puszta meglehetősen téres üreg fölött haladni, nem védve széltől és esőtől.

 

 

FAMAGOSTA VÁROS CYPRUS SZIGETÉN

 

A lakosok nagy része a Padias folyó kiáradásaitól várja mindennapi élelmét s még nagyobb része tömérdek kiütéseknek s más betegségeknek alávetve, keleti szokás szerint — vándor-czigányoknál is nyomorultabb helyzetben — a városok kapui előtt tétlenül lézeng. Ott benn a sziget mélyében az Olympus s Adelphe hegylánczok tövében buja tenyészet lehet, igy beszélik ezt egyes remeték s a török csendőrök, kik e rengetegbe is behatoltak; de ki élvezheti mindezt, ha élete s egészsége ott örökké fenyegetve van?

Kétségkivül másként volt ez hajdan. Famagosta város képén láthatják olvasóink a még romjaiban is hatalmas gót templomot, a multak dicső emlékét, mely a piszkos egyenes fedelű keleti lakóházak között oly büszkén emelkedik ki. A Lu-signanok gazdag korszakából való ez, midőn a Cyprus szigetén talált arany-, ezüst-és rézbányák, a már Homér által dicsőitett drága kövekkel együtt annyi idegent vonzottak ide, azon korból, midőn e sziget földje még csaknem munka nélkül busásan táplálta lakosait.

Cyprus királyai e korban a művészet és tudomány első rangú pártfogói, hatalom s gazdagság tekintetében pedig sok hires birodalom urának versenytársai voltak. Az utolsó uralkodó Lusignan is, ki 1473-ban halt meg, élénk emléket hagyott hátra azon fejedelmi pompa által, melyet kifejtett, midőn Velencze világhírű szép leányát Cornaro Katalint, a művészek ezen eszményképét, nőül vette.

De a régi dicsőség már eltűnt, s csak egy maradt meg belőle, mi örök s változhatatlan: a természet szépsége. Még mai kopasz sziklái is vonzóan hatnak reánk. Mily mások lettek az emberek! Ott, hol vérfürdőt rendeztek a perzsák s görögök, hol a zsidók is egy lázadás alatt (melynek következménye lön Jeruzsálem lerombolása) kétszázezer rómait és keresztényt gyilkoltak le, hol három századon át kegyetlenkedtek a török kényurak s egyik mészárlás a másikat követte, hol a pusztító nyavalyák megölik az emberben a rendszeretet erkölcsi törvényét: ott nem csoda, ha jelenleg koldusokból s rablókból áll a  nép zöme, s a régi műveltség s ipar nyomai annyira elvesztek.

Nem is a nép, nem a multak emléke az, ami a számító angol népet arra birta, hogy e szigetet nagy áldozatok árán is birtokába vegye. A népet rendszeres közigazgatás, méltányos igazságszolgáltatás idővel megjavíthatja, az angol tudomány és ipar legalább részben ismét elővarázsolhatja a föld kincseit is; de mindennél fontosabb reájok nézve — a sziget fekvése.

Larnaka kikötője, melyről képünk nyújt némi fogalmat, a sziget délkeleti részén az angol világuralom egyik fontos pozicziójává lenni van hivatva.

Cyprus szigete csak 45 tengeri mérföldre van Kis-Ázsia partjaitól, a Suez-csatorna torkolata 230 tengeri mérföld távolban fekszik tőle. Gibraltár, Málta és Cyprus, miként azt Cyprus elfoglalása óta a politikai lapok is oly gyakran emlegették, egy lánczszemet képez, melynek segélyével a brit oroszlán három világrész s az annak partjait nyaldosó hatalmas Földközi-tenger felett lesz képes uralkodni. Gyümölcsökben még mindig gazdag e föld s magas hegyei, melyek közt nem egy 8—10 ezer lábnyira is emelkedik a tenger színe felett, sok kincset rejthetnek magukban, melyek a Homér által ,,rézgazdag"-nak nevezett sziget régi dicsőségét ismét felújíthatják.

S a világuralom és nagykereskedés mellett, jogot formál magának e szigethez a tudomány is. E helyen, hol rég eltűnt nemzetek találkozót adtak egymásnak, a hol tömérdek nép élte át virágzó korát s a nemzetek leggenialisabbika, a görög, bölcsőjét keresi, a földön szétszórva fekvő romok s a szakadatlanul egymás után következő elfedett sírhantok megbecsülhetetlen kincseket rejtenek.

E hó 13-án léptek be századok óta az angolok ismét a szigetre s a hellén korszak napjaiért lelkesülő oxfordi s cambridgei tudósok máris a legvérmesebb reményeket kapcsolják a szép jövőhöz, melyet az archaeologia tudománya nyer Cyprus meghódítása által. S méltán is. Alig egy pár hónapja, hogy a derék Cesnola, a cyprusi amerikai konzul, Larnaka környékén saját költségén tett ásatásainak eredményével bámulatra gerjeszté a tudós világot.

 

Levkosia, Cyprus fővárosa. 1878. 491.

Cyprus szigetét a benne levő hegylánczok három csoportra osztják. Az északi szélen a tengerpart tőszomszédságában, keskeny hegyláncz vonul el. Homok s mészkőből álló alig két-háromezer láb magas hegység az egész. Nyugatra s délre azonban a szigetnek fele részét elborító nagy hegység található, mely két egész hatezer láb magasságra emelkedik és szilárdabb kövekből áll. E két hegység között terjed el a sziget egyetlen nagy fennsikja, melyet 10—20 láb mélységű kövér alluvial talaj fed s két nagyobb folyó öntöz sok mellékpatakkal. E folyók az esős idő után kiöntenek, s olyannyira elözönlik az egész fennsikot, hogy egyik községtől a másikig csak csónakkal lehet menni. De ha az árvíz elmúlt, utánuk marad az áldásos iszap, mely minden tekintetben a Nilus világhírű iszapjához hasonló.

S igy e kis fennsíkot a természet két kezével áldotta meg s gazdagsága mesés hirű. A gabona embermagasságnyira nő, a narancsfákról az éretlen gyümölcs egy részét le kell szedni, hogy a galyak össze ne törjenek, s a legelhagyatottabb helyeken is tündérkertben képzeljük magunkat a sok tarkábbnál tarkább virág miatt. Ha elkövetkezik a nyár a forróság mindinkább kiállhatatlan lesz, a tündérszép kék eget mozdulatlan érczkoporsó fedelének tartjuk, a füvek gyökerükig elszáradnak, a fák már július hóban lehullatják leveleiket s kísértetiesen nyújtják szét száraz ágaikat. A gazdák reményét a sáskák s más pusztító állatok seregei teszik tönkre. S igy tart ez a kinos állapot egész októberig, midőn ismét beáll az esős korszak s esik egész februárig csaknem szakadatlanul.

Ezen a sajátságos vidéken fekszik a „Földközi tenger gyöngyé"-nek székhelye Levkosia avagy más néven Nikosia. Mintegy 15 ezer lakosa van, székhelye egy görög érseknek, nagy mecset s több görög templom létezik benne, vidékén igen szép gyapotnövény s mindenféle nemes gyümölcs terem. Környéke olyan, mintha a szomszéd három világrész minden sajátságát egyesitené magában. A völgyekben Görögország legszebb vidékeinek párját találjuk fel. Egy hiányzik csak még: az európai élet

Vasutat nem ismernek Cyprus lakói, a gőz, füst nem mételyezi meg a levegőt. Ki tudja, nem következik-e be ez is rövid idő alatt?

 

 

Láng Menyhért KORZIKAI KÉPEK. 1896. 51. 854.

Sötét, bűnös cselekménynyel kapcsolatban kezdték a minap Napóleon szülőföldjét emlegetni, mikor hire ment, hogy az üdülés végett Korzikában tartózkodó fiatal Windischgrátz herczeget kirabolták a sziget közepe táján, Ajacciótól vasúton két óra járásnyira levő Vizzavona helység legelső szállodájában, a Hotel Monté d'oro-ban. Akik ismerik e szép szigetet, amelyet a hires orvos, Charcot, méltán nevezett «Francziaország valódi kertje»-nek.

Ha keresztűl-kasúl barangolják  a szigetet, minduntalan tapasztalhatják a példaszerű vendégszeretetükről híres korzikaiaknak lovagiasságát, becsületességét, kik szinte sértés számba veszik, ha az utas fáradozásaikért vagy útbaigazításaikért jutalommal kínálja meg őket.

Magam is ismerem e bájos szigetet s annak derék, egyenes lelkű népét, ami jellemére foltot vethet, az csak a «vendetta», az ős idők óta divatozó vérboszú, melyet eddig kiirtani nem sikerült.

Bármi- alkalomból emlegetik is azonban Korzikát, csakhamar felvillan előttünk annak a nagy embernek, Napóleonnak neve, a ki e sziget fővárosában, Ajaccióban született. S ez vonja aztán magára első sorban figyelmünket, érdeklődésünket.

 



KORZIKAI KÉPEK. Háry Gyula rajza Ajacció északi része a kikötővel.

 

Bár a szigetnek majd mindenik helysége történelmi nevezetességű és festői szép fekvésű: a fő figyelmet mégis csak Ajaccio érdemli meg.

A húsz ezernyi lakosságú városnak egyik elhagyott szűk terén, a Place de Letitián van egy kis szürke emeletes ház, melynek homlokzatán ezt a márványtáblába vésett feliratot olvashatja az arra járó szemlélő:

 (Napóleon ebben a házban született 1769 aug. 15.).

Keskeny lépcső vezet fel a komor folyosón a bejárathoz, melylyel szemben az első szobában egy nagy kerek asztalnál szoktak volt üldögélni Buonaparte Carlónak, Ajaccio egykori ügyészének gyermekei, leczkéjüket tanulva, a mi nem igen ment gyakori összekapások nélkül, mikor rendesen a másodszülött Napóleon csinált rendet testvérei közt. A második terem az elfogadó szoba, mint a többi, egyszerű, de igen tetszetős csínnal van berendezve, s első tekintetre meglátszik, hogy nem gazdag ugyan, de előkelő ízlésű emberek lakták. A falakat diszítő képek, jórészt olajfestmények, művészi kézre vallanak; többnyire családtagoktól származnak. (A többi között ott van a szerencsétlen véget ért Lulu herezegnek is néhány ügyes rajza). A harmadik teremnek fő nevezetessége a sárga márvány, mozaik reliefekkel ékeskedő nagy kandalló; ez előtt terül el egy nagy szőnyeg, melybe művészi kezek az «Ilias»-ból vett hősöket és jeleneteket szőttek. Itt, e szobában született a nagy Napóleon. A negyedik szoba volt a díszterem, melyben a Buonaparte és Bamolino családok apraja-nagyja a hosszú téli estéken mulatgatni, tánczolgatni szokott. Ezt követi Napóleon háló- és dolgozószobája, melynek ablakszekrényében még most is úgy hevernek ott iskolás könyvei, a hogy egykori tulajdonosuk hagyta. Ezen szoba mellett van az a titkos csapóajtó, a melyen keresztül Napóleon az ellene fölgerjedt paolisták dühe elől elmenekült. E szobának egyetlen ékessége egy nagy üvegburok, mely alatt elefántcsontból kifaragott szent szobrocskák vannak, melyeket Napóleon konfirmácziójakor kapott.

A Place Buonaparte nevű tér közepén látható egy szoborcsoportozat, mely Napóleont négy testvérével ábrázolja, a következő felírással:

«A la memoire de Napóleon I. et de ses Fréres: Joseph, Lucien, Jerome — la Corse reconnaisante» (Napóleon és testvérei emlékének — a hálás Korzika).

A szobrok tőszomszédságában van Ajaccio városháza, melynek dísztermei telisded teli vannak Napóleonra vonatkozó ereklyékkel. Itt van többek között Napóleonnak Automarchi orvos által készített halotti álarcza, mely szinte megdöbbentő hűséggel ábrázolja a szent-ilonai fogoly haláltusától eltorzult ábrázatát.

A városházához nem messze van a Napóleon nagybátyja, Fesch érsek által alapított múzeum ós kápolna. Az előbbi az olasz festészet középkori nagyjainak, leghíresebb festőművészeinek remekeivel van tele, a kápolnában pedig három koporsó fekszik egymás mellett: a Fesch érseké, meg a Buonaparte Carloó és nejéé, Bamolino Letíciáé. Különben az egész szigeten több felé vannak olyan helyek, a melyek Napóleon emlékezetét őrzik s hirdetik.

Ha a Napóleon-negyed hirdeti a múltat Ajaccióban: annál inkább hirdeti a szomszédos városrész, a «Cours Granduall», («idegenek negyedei) a jelent és a jövőt. Itt laknak ugyanis a világ minden tájékáról ide sereglett idegenek, kiknek javarésze nagy beteg, még pedig tüdőbajos. — «Mily felséges klima ez! Keresve sem lehetne oly kellemes tavaszra s oly mérsékelt nyárra találni, mint Ajaccióban. Hiszen ez nem is Európa ege, hanem Afrikáé, csakhogy napja nem éget annyira. Milyen langyos, balzsamos, ozondús a levegője és milyen bűbájos akörnyéke, így írt 1852-ben a «Journal de Debats»-ban az akkori idők egyik legnevesebb orvosa, dr. Donné. Ugyancsak így nyilatkozik nagy elragadtatással egy másik tekintély Bergerat is : «Nincs semmi a világon, a mi szebb lehetne, mint Ajaccio! És klímája ? Az egy paradicsom klimája. Ajaccio fekvése és környéke bájoló. A város előtt a tengeröböl, melyet a festői környezetű «Sanguinaire» szigetek világító tornya határol; túlsó partján már Sardinia hegyei kéklenek elő, belsejében a narancs, czitrom, rózsaerdők s a meleg földövi növényzet egész bűbájos flórája, tarkítva teljes ibolyákkal és az óriásira nőtt «marguerite» virágokkal, az olajfa, myrtus, cyprus, czédrus- és pálmaerdők buján tenyésznek itt.

Ajacciót éghajlatánál fogva az úgy nevezett «nedves téli gyógyhelyek közé sorozhatjuk. Levegője teljesen por nélküli és az annyira kellemetlen éjszaknyugati széltől (mistral) is védve van; csak a frissítő délnyugati szelek érik; végűi — a mi a legfőbb — a hőmérsék ingadozása a lehető legkisebb, s a nap és éjjel hőmérséklete — a mi főleg az osztrák téli klimatikus helyeken oly nagyon ingadozó, — itt alig változik. Éghajlati tekintetben csak az egy Madeira versenyezhet vele. Betegek úgy, mint egészségesek még karácsonyi időben is nyitott ablaknál szoktak itt aludni, s könnyű nyári ruhában járnak. Az utolsó évek téli hónapjainak átlagos napi hőmérséklete 11—27 C°. Általában elmondható, hogy Ajaccióban örök tavasz honol, nyoma sincs a télnek, környékét szemkápráztatóan buja délszaki növényzet fedi, s enyhe levegőjén számtalan tüdőbeteg keres gyógyulást. Franczia, német, angol, amerikai orvosok (sőt újabban hazaiak is) nagy számmal küldik ide betegeiket.

Ajaccio páratlan éghajlata birta rá a bécsi udvar orvosi köreit, s első sorban a király ked-vencz házi orvosát, Wiederhofer bárót, ki Korzikának, illetőleg Ajacciónak egyik leglelkesebb szószólója, hogy Ferencz Ferdinánd főherczeg-nek téli tartózkodásra Korzika fővárosát ajánlják, a mire a beteg prezumtiv trónörökös annál szivesebben ráállt, mert Ajacciót már földkörüli utazása alkalmával meglátogatta s nagyon megkedvelte. Most anyjával, Mária Terézia főherczegnővel s tizenhat tagból álló kíséretével Ajaccio legszebb és legnagyobb szállodájában, a Grand Hotel Continental-ban lakik.

 S hogy uralkodó házunknál milyen határtalan bizalommal viseltetnek s mily sokat remélnek Ajaccio csodás klímájától, igazolja azon körülmény, hogy Ferencz Ferdinánd főherczeg elutazása előtt kijelentette azt a reményét, hogy Korzikából visszajövet tavaszra állandóan ismét Bécsbe fog jönni, s ott átveszi mindazon jogokat és kötelességeket, melyek rá, mint trónörökösre várnak.

 

 

KUBA  SZIGETÉRŐL. 1898. 17. 284

A Spanyolország és az amerikai Egyesült-Államok közt kitöréssel fenyegető háború oka az a szép és gazdag nagy sziget, mely Amerika közepe tája irányában, Mexikótól keletre delfin-alakúan nyúlik el a Karaibi-tengerben, a meleg és mérsékelt földöv határán. Ez a sziget, a már három év óta lángban álló Kuba, a legjobb amerikai kávé, czukornád és dohány hazája, közel akkora nagyságú, mint a magyar birodalom területének egyharmad része (112 000 G kilóméter). Fölszine hegyes-völgyes. Legmagasabb rajta a Rico de Tarquinio (2560 méter) nevű hegy, és legnagyobb folyója a sziget keleti részén a Buena Esperanza (Jó reménység) nevű öbölbe szakadó Canto, mely 200 kilométer hosszaságú. Az éghajlat rendkívül kedvező.

Mondhatni, örök tavasz van itt, oly mérsékelt időjárással, hogy januárban 22, júliusban 25 C°-nyi a közepes melegség. Csak az a baj, hogy az alacsony partok néhol mocsarasak, s emiatt nem ritkán pusztít az ilyen tájakon a mocsárláz és a sárgaláz. A sziget lakosságát ezelőtt 10 évvel 1632 000-re becsülték, mely számból közel egy millió spanyol, a többi néger, európai és kreol, de a spanyol származású sem mind akar a spanyol nemzethez számíttatni.

A spanyol kormányzás zsarnoksága és telhetetlen kapzsisága a jelen század folyamán több fölkelésre adott okot. A mostani fölkelés már három év óta pusztítja a szép szigetet. Spanyolország görcsösen ragaszkodik ez utolsó és legszebb amerikai gyarmatához; a sziget lakossága pedig viszont mindent elkövet, hogy a spanyol igát lerázza s Kubát független országgá tegye. Az Egyesült Államok törvényhozása ezt a törekvést régebben csak erkölcsileg támogatta, most pedig fegyveresen is kész közbe lépni s Kuba függetlenségét kivívni. A kitörni készülő ellenségeskedésre való tekintetből időszerűnek véljük, hogy Kuba szigetének egy nagyobb mértékű térképét bemutassuk s a sziget világhelyzetének pontosabb megismertetése végett egy olyan térképet is közöljünk lapunkban(mellőzzük), mely Európa és Amerika területeit, s az ó- és új-világ közt végig húzódó Atlanti tengert is szemléltesse azon fő tengeri úttal együtt, amely Spanyolországból, Kádiz kikötőből Kuba szigetére vezet.

 

 

Berecz Antal KUBA SZIGETE. 1898. 18. 297.

Az amerikai Egyesült Államok és Spanyolország közt már régebb idő óta fölmerült feszültség, mely háborúban tört ki, sűrű emlegetés tárgyává tette a viszálkodás igazi okát, Kuba szigetét. E világra szóló esemény alkalmából a Magyar Földrajzi Társaság április 14-iki ülésén érdekes ismertető fölolvasást tartott e szép és nagy szigetről Berccz Antal, a társaság főtitkára. Tartalmas tanulmányát bő kivonatban ime itt mi is bemutatjuk.

Spanyolország legvirágzóbb és legfontosabb gyarmatáról, az Antillák gyöngyéről, vagy mint a spanyolok még inkább szeretik nevezni: az Antillák királynéjáról akarok szólni, mely ma kiváló érdekességű, nem is annyira a rajta élő népek sorsa, vagy a rajta levő természeti kincsek okáért, hanem inkább kedvező földrajzi fekvése miatt, mely a szigetet egy még csak leendő fő világút kulcsává s e végett hatalmas államok vágyakozásának tárgyává teszi.

Az Atlanti óczeánnak ez a szép szigete, melyről már Kolumbus azt mondotta, hogy ez a legszebb ország, melyet szem valaha látott, mely vidékeinek bája s termékeinek gazdagsága által a Föld legáldottabb országa, — nem nagyobb, mint hazánk egyharmadrésze 108 303 D kilométer, Florida félszigettől 230, Unititól pedig 90 km.-re esik. Hossza 1300 km., szélessége 30 és 380 km. közt változik. Partvonalának hoszsza 3750 km.

Partjai nagyobbára laposak és mocsarasak, ezen kivűl több helyen homokos korallzátonyok miatt hozzáférhetetlenek s különösen a déli partok mellett a korallszirtek valóságos útvesztővé csoportosulnak s a csempészeknek kitűnő menedékhelyül szolgálnak; mindazonáltal több tágas és biztos kikötője van a szigetnek. Ezek közt első helyen áll Havanna (Habana) szép kikötője, melybe több nagy kereskedelmi útvonal összefut, mely természetes raktára egyrészt Veracruznak, Mexikó fő kikötő városának, másrészt pedig New-Orleansnak s kétségtelenül Amerika legjobb kikötőinek egyike s a világkereskedelemnek nevezetes piacza.

A sziget belsejét borító dombok közül eléggé magas hegyek emelkednek ki. Legmagasabb csúcs a J'ico de Tarquino (2560 méter), és az Ojol dél Toro (1582 m.). Prinápe várostól keletre síkság terül el, mely után a talaj mindinkább emelkedik s az északi partokkal párhuzamosan elterülő Sierra Carcattussastmti-nál elkezdődik a tulajdonképeni hegyvidék, mely tetőpontját a déli parton a Cnuz és Maist fokok közt fekvő Sierrákban éri el.

A szigetnek van ugyan elég apró folyója, de azok közül csak egynehány hajózható. Említésre méltó a Rés-hegységben eredő s délnyugati irányban a Bayamo-völgyön át futó Rio Cauto, mely torkolatától 82 km. távolságig hajózható s Julcarónál ömlik az Esperansa-öbölbe; továbbá északon a Súgna folyó. A többi, körülbelül 150 folyó hajózásra alkalmatlan, de annál fontosabb a talaj öntözésére való tekintetből. E vizek teszik Kuba szigetét termékennyé. Némelyek közülök a száraz évszakban kiszáradnak, mások a föld alá bújnak, majd ismét előtűnnek: ismét mások elszikkadnak, mielőtt a tengert elérnék.

Az esős évszakban mindezen folyók általában megáradnak, gyakran kiöntenek, a szomszédos területeket elborítják s az utakat elmossák.

Ezen hegyes, a forró földöv szélén fekvő szigetnek éghajlata általában igen kedvező. Az évi középhőmérséklet Havannában +20° R. A forróság július és augusztus hónapokban a legnagyobb, de azt is mérséklik a tengerről fúvó szelek. Októbertől márcziusig, mint a forró földövön, az időjárás igen változó; a többi hónapokban meleg, de csak déli 10—12 óra közt igazán tikkasztó. Általában a sziget belsejében a hőmérséklet mindig alacsonyabb, mint a partokon. Június, július és augusztus hónapokban majdnem naponként bővebben esőzik s gyakran a napnak ugyanazon órájában ismétlődnek ezen esők. Az esős évszak májustól októberig tart; legtöbb eső június, szeptember és október hónapokban esik.

A nyár nedvessége s a partvonal mocsaras volta okozzák, hogy főleg a partokon a váltóláz, meg a sárgaláz és a tüdővész bőségesen szedik áldozataikat, de soha sem oly mértékben, hogy a lapoknak erre vonatkozó rémhírei igazak volnának. A kubai éghajlat nem ily gonosz, sőt ellenkezőleg a sziget belsejében igen kitűnő.

Habár a talaj részben nem igen termékeny, a növényzet a forróövi melegség és az oczeáni frissesség miatt mégis buja. Nagy haszonnal űzik a czukornád, kávé, dohány, kakaó, indigó, pamut, rizs és kukoricza termesztését; ezeken kivűl pedig terem itt ananász, banán, továbbá mahagóni- és czédrus-fa. Az állatvilága olyan, mint Nyugat-Indiáé; mindamellett vannak bizonyos állatfajok, melyek csak Kubán fordulnak elő, s a többi antillai szigeten nem. A folyók alsó folyásában alligátorok is találtatnak.

Kubán ez előtt aranyat is találtak, ezt azonban már 200 év óta nem keresik többé; majdnem igy áll a dolog az ezüsttel is; ellenben a vasat 138, a rezet pedig 53 helyen bányásszák s különösen sok rezet találnak a déli vidékeken. Kőszén kevesebb van, de van elég só és szép jáspis, vannak hatalmas gipsz-rétegek és márvány-telepek. Legnevezetesebb ásványvízforrása a Havannától délnyugatra fekvő San-Diegóban van.

A kitűnő éghajlat és termékeny föld sok gyarmatost vonzott e szigetre, mégis csak mintegy 100 000 G km. van tényleg művelés alatt az egész területből. A sziget belsejének egy része még úgyszólván ismeretlen. A legértékesebb birtokok Kuba nyugati részében vannak. Ezen része a szigetnek valóságos kerthez hasonlít.

Legfőbb termények a czukor, dohány és kávé. A cukorgyártás kapcsolatban áll a czukornád termesztésével. A legszebb czukorültetvények a sziget északi részén Vuelta Aribában vannak. A czukortermelés 1895-ben még 1 004 264 tonnára ment, de 1896-ban már csak 225 221 tonna volt a már három év óta tartó függetlenségi háború miatt.

A második fontos terméke Kubának a kávé, melyet leginkább a sziget keleti részében «cafetales» nevű nagy ültetvényekben termesztenek. A cafetalesek száma közel 200, mindazonáltal a kávé termesztés a brazíliai és jávai verseny miatt tetemesen aláhanyatlott. Ma már kiviteli czikkűl alig szolgál, sőt mivel a lakosság kávészükséglete nagyon emelkedik, szükségessé lett, hogy Portó Ricó-ból vigyenek be Kubába kávét. A kávénál sokkal fontosabb a dohány.

Dohányültetvények a sziget déli részén, a Vuelta Abajó-ban vannak 110—120 km. hosszú és 30 km. széles területen. Ezek száma 4500-ra megy. A kubai dohány jósága az időjárástól függ, de függ az ültetvény fekvésétől, valamint a kezeléstől is. A legtöbb kubai dohány Havanna néven jut a kereskedésbe, a legjobb pedig Vuelta Abajo néven; ezt azonban a régi kereskedő házak s a havannai gyárak már előre lefoglalják s új vevők, vagy európai gyárak mit sem kapnak belőle, oly annyira, hogy új vevők még csalás ellen sincsenek megvédve, mivel Havannában évenként 200—300 millió szivart máshonnan oda szállított dohányból gyártanak.

Kuba szigetén magán rengeteg a dohányfogyasztás, mert kicsinye s nagyja, férfiak és nők egyaránt dohányoznak. A naponkénti fogyasztás Kuba szigeten 5 millió szivarra megy. Az egy évi dohánytermés értékét 21 millió pesora becsülik.

 

 

CZUKORNÁD-ÜLTETVÉNY KUBA SZIGETÉN

 

A lakosság száma 1894-ben 1 631 696 volt*.

Népszámlálás szerint

11 265 629 fő

(Google)

 

Ebből 600 ezer néger, 44 000 khinai (kulik), és közel egy millió spanyol és kreol.

Az első vasút 1837-ben nyilt meg. Jelenleg az ország főbb városait egymással és a tengerparttal általában vasutak kötik össze.

Közigazgatás czéljából a sziget 6 tartományra oszlik, melyek fővárosaik szerint neveztetnek: Havanna, Pinar del Rio, Matanzas, Santa Clara, Puerto-Principe és Santiago de Cuba. Az évi bevétel 25 millió, az évi kiadás pedig 26 millió peso; amiből a hadügyre 6 millió pesot, a belügyre 4 milliót s az államadósságokra 12 milliót fordítanak.

Az általános iskolakötelezettség 1880-ban lépett életbe. Ma van 843 nyilvános iskolája s Havannában egyeteme, mely épen úgy van berendezve, mint a madridi; van továbbá mindenik tartománynak egy-egy középiskolája.

Az uralkodó elem természetesen a spanyol, kik iránt a színesek határtalan gyűlölettel viseltetnek, úgy hogy minden perczben készek a Spanyolországtól való elszakadásra. Különben hasonló gyűlölködéssel nézik ezek a többi európait is, kik meggazdagodás végett telepűlnek a szigetre.  

A szigetnek fővárosa: Havanna, (vagv Cristobal de la Habana) 200 000 lakossal sziget észak-nyugati partján; a kormányzónak és a római kath. püspöknek a székhelve. A nagy kiterjedésével, czifra tornyaival, tarkára meszelt házaival, pálmacsoportjaival és gyönyörű hátterével kellemes látvány, melyet csak a kikötő mellé épített országos börtön és vesztőhely zavar.

Az ó-város rosszúl van kövezve, keskeny gyalogjárókkal ellátva, kivéve az ObispoL utczát, hol legélénkebb a forgalom és legszebbek a kirakatok. Az új-városban, mely nappal igen csendes, sok a magánlakóház és kert. Legszebb útja a Paseo de Isabel gyönyörű palotákkal, széles járdákkal, kettős pálma-sorral, kocsi-úttal, lakóhazákkal, színházzal és a Casinn espagnol-lal. A Villa nueva színházban franczia előadások tartatnak, a Parque de Isabelen az előkelő közönség találkozik. Folytatása a parknak a Paseo de Tacon a kormányzó elragadóan szép kertjeivel és a növénytani kerttel, melyben a forró földöv minden növényfaját tenyésztik.

A város házai rendesen 1—2 emeletesek, kőbői építvék, nagy ablakokkal és kapukkal. A hiányzó ablaküveget virágokkal befutott czifra vasrácsozat pótolja, mig a kapuk sárga rézlemezekkel és díszítésekkel vannak gazdagon megrakva. Az útczákon igen sok a kocsi, különösen elegánsak a volanták, nagy kétkerekű nyitott hintók, melyeken két ember ülhet, míg a vérvörös ruhába öltözött néger kocsis a gyeplős lovon szokott ülni.

A Tacon-téren emelkedik a Tacon-szinház, melyben évenként híresebb művészek lépnek föl. Érdekes látvány itt a páholyokban ülő, gyémántokkal ékesített hölgykoszorú, melynek figyelme természetesen a fekete szalonruhába öltözött úri földszintre irányul. Télen a bikaviadalokat is látogatja a hölgyközönség. Ekkor szoktak megtelni a sétahelyek a legválogatottabb közönséggel. A hölgyek hajadonfővel, selyemben, bársonyban kocsikáznak, az urak kifogástalan párisi divat szerinti öltözékben gyalog járnak és a katonazenekar dalai mellett tartanak szemlét. A templomok egyszerűek, de csinosak; a kereskedések nagy része barczelonai spanyolok kezében van, kik csak meggazdagodni mennek oda.

A sziget nyugati részén nevezetesebb városok Regla és Guanabacoa, szép nyaralókkal és a piaristák házával. Matanzas második kereskedelmi városa a szigetnek, 27 000 lakossal, szép szabályos útczákkal és csinos épületekkel.

A keleti részen van Santiago De Cuba város, mely még 1514-ben alapíttatott, egészségtelen lagúnák közelében. Hajóközlekedése van Brest, Haver, Liverpool, New-Orleans, Veracruz, St-Thomas városokkal; lakosainak száma 74 000. Garidad del Cobre, hires búcsújáróhely. Holguin, 34 000 lakossal. Baracoa (3000 lakossal) a legelső spanyol gyarmat 1542-ben létesült.

Kuba története 1492-ben október 28-án kezdődik, amikor Kolumbus Kristóf fölfedezte és Juanao-nak nevezte el. Később Velasquez «Fernandina» nevet adott neki, de ezen nevek egyike sem bírta kiszorítani a benszülöttek által használt Kuba elnevezést. Kolumbus azonban nem tudta, hogy Kuba sziget; az amerikai szárazföld keleti kiszögellésének tartotta. Csak 1508-ban hajózta körül először Ocampo Sebestyén.

A sziget eredeti lakói indiánok voltak s azoknak Hatuei nevű főnökétől foglalta el 1511-ben Velasquez Diego, ki aztán 1512-ben Baracoai és még öt-hat várost alapított; ugyanő elősegítette a négerek beszállítását. Mexikóval összeköttetésbe lépett s végre Kuba főkapitánya lett és a sziget felvirágzásának alapját megvetette.

Velasquez 1524-ben meghalt. Utódai szinten igen sokat tettek avégre, hogy Kuba az ország jövedelmező gyarmatává váljék; de után Hernando Soto 1539—1560. években a benszülött indiánusokat mind kiirtatta. Kuba nagyon alásüllyedt s csak Havanna kikötőjének szerencsés fekvése mentette meg a többi antillák sorsától, általa tartatván fenn továbbra is a kereskedelmi összeköttetés a szárazfóldekkel.

A sziget régi fővárosát, Santiagót, a vagyonos osztály s a hivatalnokok lassan-lassan elhagyták. Havannába költöztek s miután ez 1854-ben megerősíttetett, 1633-ban a kormányzó  helyévé vált s egyúttal a sziget fővárosává is lett.

A gyarmatháborúk alkalmával 1762-ben Anglia elfoglalta Havannát és környékét s azt szabad kikötővé tette. 1763-ban a spanyolok békés úton visszakapták ugyan Kubát Floridáért cseébe de a régi kereskedelmi zárlat többé nem volt visszaállítható. A spanyolok kénytelenek voltak 1765-ben Kubának Spanyolországgal szabad kereskedelmet engedni, miáltal a sziget felvirágzása nagy lendületet nyert s Havanna lett egész Spanyol-Amerika rabszolga-kereskedésének főpiaczává.

1777-ben Kuba független főkapitányság lett; az északamerikai szabadságharcz után Hanniita és Santiago kereskedelme szabaddá lett  más nemzetekkel is, 1790-ben pedig a rabszolgakereskedés is teljesen felszabadult.

Mindez azt okozta, hogy e sziget-gyarmat hatalmas fejlődésnek indult, s a franczia forradalom kitörése alkalmával állapota már igen fényes volt. San-Domingóról sok franczia royalista költözött át Kubára, kiktől az itteni ültetvénvesek sokat tanultak, minek az első eredménye a kávétermesztés meghonosítása lett. A sziget népességének önállósága mindinkább emelkedett, de egyúttal megkezdődtek a belső torzsalkodások is, melyek első sorban a négerek és a fehérek közti viszonyra nézve kezdtek veszélyesekké lenni.

Az 1812-ben Aponte szabad néger által szervezett lázadást ugyan még kitörése előtt elnyomták, de azután már a néger lázadások napirenden maradtak. 1844-ben a négerek Matanzas körűl lázadtak fel, 1848-ban pedig, miután a franczia nyugat-indiai gyarmatok rabszolgái felszabadultak, Kubán is lázadás tört ki, melynek a szegény négerek ezrével estek áldozatul.

Miután Spanyolország szárazföldi gyarmatait Amerikában mind elvesztette, mindent elkövetett, hogy Kubát megtarthassa, s nemcsak azért, mivel ezen gazdag és termékeny sziget nagy jövedelmet hajtott, hanem azért is, mert kulcsa a Mexikói-öbölnek s mert természetes központja a Mexikói-öbölben s a Karaibi-tengerben lévő kikötőknek.

Ennélfogva megszüntette már 1816-ban a dohány-monopoliumot, 1818-ban pedig az egész kereskedelmet szabaddá tette. Nagy gonddal járt el a kormányzók kiválasztásában, mert azoknak nemcsak az volt a feladatuk, hogy a rabszolgák nagy tömegét féken tartsák, hanem hogy a kreol népességet is megtartsák a spanyol koronához való hűségben, vagy legalább lekötelezettségben. Ez utóbbi feladat annál nehezebb volt, mivel a kreolok, daczára a származás, nyelv és vallás különféleségének, az Egyesült Államokkal való politikai csatlakozásra állandóan törekedtek, s mivel az észak-amerikaiak is annál inkább követelték a szigetnek az Unióhoz való csatoltatását, mivel Anglia is folyton vágyakozott ezt a fontos gyarmatot a maga számára megszerezni.

A washingtoni senatusban már 1845-ben tanácskoztak afelett, hogy Kubát megvegyék, s rákövetkező évben alakult is egy «észak-amerikai társaság", melynek az lett volna a feladata, hogy Kuba megvásárlására 200 millió dollárt gyűjtsön össze. Egyidejűleg Kubán a kreolok szintén szervezkedni kezdtek, hogy a szigetet fellázítsák, s Kubát Spanyolországtól fegyveres erővel elszakítsák. 1500 embert már össze is toboroztak, midőn az Egyesült-Államok kijelentette, hogy ily népjogellenes vállalkozást nem segélyeznek. Később 1851-ben Narciso Lopez-uttenden nevű amerikai és Prágay János magyar hovédezredessel szövetkezve tett kísérletet Kuba felszabadítására, kik Bahia mellett Rondában partra is szálltak: de ez a kísérlet nem sikerült s Lopeznak Havannába 1851. szept. 1-én történt lefejeztetésével ért szomorú véget.

Vadnay Károly a Budapesti Napló 1898. évi április 13-diki számában írja, hogy egy üldözőbe vett kubai nagyobb sereget megmentsenek, útját állták a spanyol katonáknak.Órákig tartott csoportnak százakkal szemben a kétségbeesett küzdelem. A spanyol törzstiszt megadásra hívta fel őket, biztosítva életük megkímélését. Prágay azt üzente vissza: «Meghalunk, de nem adjuk meg magunkat. Magyarok vagyunk.» Akkor már a majorság födelének ablakaiból lövöldöztek, s a parancsnok nem tudott mást mit tenni ellenük, mint hogy felgyújttatta fölöttük a tetőt, így vesztek el, — élve egy sem került a spanyolok kezére, kik aztán nem sokára eltiporták a kubaiak függetlenségi harczát.

Az Egyesült Államoknak európai meghatalmazottjai 1854-ben Ostendeben kijelentették, hogy miután Spanyolország a Kubáért felajánlott 120 millió dollár vételárt el nem fogadta el, az Uniónak joga és kötelessége a belső nyugalmukat és létezésüket veszélyező szigetet elfoglalni. Ennek kivitelét azonban az észak-amerikai polgárháború kitörése egészen háttérbe szorította.

Az elégületlenség Kuba szigetén azonban eközben is napról-napra nőtt; végre 1868-ban kitört a forradalom, melynek élén Carlos Manuel Cespedes kihirdette Kuba függetlenségét. A fölkelők vezére Quesada tábornok volt, ki alig 26 000 emberrel elkeseredett harczot folytatott Dulce tábornok seregével s éveken át sakkban tartotta a 110 000 főre rúgó spanyol haderőt. Ennek az lett az eredménye, hogy Duke tábornok 1869-ben a felkelőknek amnestiát és összes sérelmeikre orvoslást ígért oly kikötés mellett, hogy Kuba Spanyolország mellett maraa A felkelők azonban erre nem is hederítettek.

A középső tartomány köztársasági kormánya február 25-én megalakult s azonnal kihirdette a rabszolgaság megszüntetését. Ugyanebben a hóban felkelt a spanyol uralom ellen a Villa-kerület is, melynek vezére a lengyel származású Rulolf tábornok lett, ki minden csatájában győzelmes volt a spanyolokon. Április 10-én a középső és a keleti tartomány nemzeti conventje Guaimaróban a sziget köztársaságát 4 államra osztotta fel s alkotmányt létesített, kinevezte Cespedest elnökké, s Quesadát főparancsnokká.

Ez időtájt a spanyolok mindenütt veszteségben voltak; mert mig a felkelők erős támogatásban részesültek az Egyesült Államok részéről, addig Duke tábornok megerősített seregét a sárgaláz borzasztóan megtizedelte, a szigeten toborzott önkéntes légiók pedig önkényességük miatt csak a zavart élesztették s végre túlkapásaikban annyira mentek, hogy Dulcet, miután nézetük szerint nem volt eléggé erélyes, 1870 június 2-án elfogták és Spanyolországba visszaküldték.

Ugyanekkor Spanyolországot a karlista-forradalmak is gyöngítették s csakis ennek elnyomása után 1876-ban sikerült Martinez Campos tábornoknak s utódjának, Jove Uar fővezérnek 1878-ban a fölkelést tiz évi nagy küzdelem után s nagy áldozatok árán elfojtani. Ezen idő alatt Spanyolország 80 000 katonát küldött Kubába s ezekből csak 12 000 maradt meg. Csak az első három évi háború 70 millió dollárnál (1 dollár= 2 frt 20 kr.) többe került Spanyolországnak: emellett megbecsülhetetlen az a kár, ami a szigetben esett, miután számos czukor dohány-ültetvény teljesen tönkre ment.

A béke Zanjőnban köttetett meg, mely után 1878 július 3-án kelt spanyol kir. rendelet az anyaország közigazgatási rendszerét léptette életbe a gyarmaton is és törvényt készítettek a rabszolgaság eltörlésére, melyet 1880-ban a spanyol kongresszus elfogadván, május 8-án Kuba-szigeten ki is hirdettek.

Végre 1881-ben egy kir. dekrétum a spanyol alkotmányt Kubán is életbe léptette. E szerint a kubai polgárok mindazon jogokat élvezik, mint a spanyolok; s Kubának joga van, hogy a spanyol kortesbe képviselőket küldhessen, nevezetesen 16 szenátort és 30 képviselőt, kik kubai választóik érdekeit ott szabadon szolgálhatják.

Mindezek mellett is az elégedetlen elemek (mulattok, kreolok, négerek, sőt spanyolok is) 1895. február havában újra fegyvert fogtak s Beire vidékén újra megkezdték a szabadságharczot.

Hogy az Egyesült-Államok népe és kormánya Kuba iránt oly szerfölött érdeklődik, annak oka a következő. Ott fekszik Kuba ezen nagy és hatalmas állam tőszomszédságában, oly hivatással, hogy annak idején a majd létesülő panamai, vagy honduraszi csatornán uralkodjék. Az Egyesült Államok ezt a hatalmat bírni óhajtja; mert a két nagy óceánt összekötendő csatorna még nagyobb fontossággal fog bírni, mint a suezi. Amely állam az ezen csatorna feletti uralmat kezébe keríti, egyszersmind ura lesz az ez által összekötött két óceán kereskedelmének és tengeri forgalmának is.

Nagy kérdés, vajon Európára nézve üdvös leend-e, ha ezt az uralmat az amerikai yankék-nek sikerül magukhoz ragadni. Annyi bizonyos, hogy Spanyolország nem fogja Kubára költött millióit könnyű szerrel ott hagyni, s zászlaját annak bérczeiről bevonni.

 

*  *  *

 

László Károly levelei Amerikából. XII. *)VU 1860.398.

Minatitlan, Mexicoból. Apr. 9. 1860.

 

Kilencz hónapnál több már, midőn ezen országot elhagytam, azt hive, hogy ide soha többé vissza nem térek. Azóta nagy dolgok történtek, melyeket nem vártunk; oly dolgok nem történtek, melyeket óhajtottunk; nagy remények hiúsultak meg, s én ismét itt vagyok, e műveletlen országba száműzve magamat, vagy inkább száműzetve a sors vagy gondviselés által. Ugy látszik — e helyet tűzte ki arra, hogy „verejtékkel keressem kenyeremet”.  Ha ezelőtt innen irt leveleimet önök némi érdekkel olvasták, természetesen azt várják tőlem, hogy ezután ismét irni fogok az itteni dogokról. Igen szivesen.

De mielőtt azt tenném, talán nem ellenzik önök, ha New Yorkból idejövetelem alatt tett utazási jegyzeteimből némely töredéket fogok közölni. Azt nem ígérem, hogy levelem épületes, azt sem, hogy mulattató lesz. Ennek írására csak az indít, hogy, mig ezt írom, azon édes képzelődésben vagyok, hogy önökkel személyesen beszélgetek, és azon édes tudat, hogy honn levö rokonaim s barátaim ebből látják, hogy a cethal még nem nyelt el. Ez ugyan mind az önök türelme rovására történik, melyért bocsánatukat kérem s reménylem.

Febr. 28-án, kevéssel 3 óra előtt d. u., a „Star of the South" (a Dél Csillaga) nevű csavargőzösön voltam New York kikötőjében. 3 órakor a hajó harangja, kongása a parton levő utasokat bejövésre, s a hajón búcsúzó rokonokat s barátokat a partra menésre intette. Nemsokára a gőzös mozgott, s a hajó-tömegből kivergődött; az elválók búcsú-intéseket váltogattak. A méltóságos Hudson-folyó torkán az öbölbe s onnan a tengerbe úsztunk.

Az idő szép, kellemes, csendes volt, s a Staten Island s a Long Island között haladva a fedézeten gyönyörködtünk még a téli gyászban is szép partokban, az egymást sebesen váltó gyönyörű tájképekben. Kevéssel naplemente előtt a tengerre kijutottunk, a partok a távolban, s az esthomályában eltűntek. A társalgó-terembe levonultunk, s a meleg kemencze körüli kényelmes karszékekbe s kerevetekre vetve magunkat, és a röpiratokot, hírlapokat olvastuk. Mindnyájan jól voltunk, jól vacsoráztunk s jól aludtunk.

De éjjel erős szél támadt, hajónk dülöngött, s reggel az utasoknak csak fele kelt fel s jött az asztalhoz. A kereveteken, melyeken a múltkor alig tudtunk ülőhelyet kapni, most elnyújtózva heverhettünk. Hölgy. utitársainkat három napig nem láttuk.

Savannahba, Georgia-állam kikötőjébe, mely New-Yorktól 720 angol (158 német) mérföldre van, csak 84 óra alatt értünk, holott ezen utat a gőzös rendesen 60 óra alatt szokta megtenni. Ennek oka az volt, hogy vitorláinkat nem használhattuk, mert mindig ellenszelünk volt. Savannahtól Montgomery-ig 378 angol (83 német) mérföldet vasúton mentem. Ez a vonal nagyobb része Georgia államon fut keresztül és egy negyede Alabama államon.

Az utazás ezen a vonalon csaknem oly untató,mint a tengeren. Az utas nem lát egyebet, mint a lapos vidéket boritó végetlen szurkos-fenyő erdőket, melyből a lakosok szurkot, kátrányt, gyantát és terpentin-olajat gyártanak. Csak imitt-amott lát az utas egyes foltokat, melyeken tengerit és gyapotot termesztenek. A föld kivétel nélkül vagy sovány homok, vagy ingoványos, mivelésre alkalmatlan lapály. Innen van az, hogy ennek az államnak — mely kiterjedésére nézve csaknem felényi mint Magyarhon — lakosai száma csak 906 185 volt az 1850-ki összeirás szerint, s ez a szám azóta nem sokkal szaporodott.

A faluk igen ritkán vannak, s azok is szegények. Ez az állam — mint több más rabszolgatartó állam — kinézése roppantul ellenkezik az északi szabad államokkal, hol a gyárak egymást érik, hol minden szorgalomra, iparra s gazdagságra mutat.

Savannahból 22 óra alatt Montgomerybe értünk, mely Alabama államnak székvárosa. Ez nagyszámú lakossal biró nagy kiterjedésű város. A városházán kivül, melyben a gyűlések szoktak tartatni, van benne sok-szilárd, csinos nagy épület; de nincs benne az az ipar, élénk mozgalom, gazdaságnak jele, amit a szabad államok ennél sokkal kisebb városaiban az ember rendesen nagy mértékben láthat.

A vasúton a vonatok  rendesen 6 német mérföldet futnak egy óra alatt, s két helyen cserélnek kocsikat. Midőn este egy helyen megállt a vonat, s a konduktor kiáltotta: „fél óra evésre!" a többi éhesekkel én is fölkeltem, s a kocsiból kimenve, szememmel kerestem a vendéglőt, mely az északi államokban a rendes lakóházak közöl ki szokott tűnni.  Azok a láthatáron ilyet nem  lálhattak.

Egy deszka-épületet láttam, mely a fenyőfák közöl szemérmesen kukucskált a vonatra, mintha piszkosságát, ócskaságát, vagy szegénységét szégyenlené. Az utcza ajtaja előtt egy szerecsen fiú erősen rázott, csóvált kezében egy nagy csengetyüt, mely Észak Amerika-szerte annak a jele a vendéglők előtt, hogy a reggeli, ebéd, vagy vacsora készen van. Láttam, hogy az utasok is azon ház felé húzódnak; tehát én is csatlakoztam s csalatkoztam. Csalatkoztam mert csinosan teritett, jó étkekkel terhelt asztal helyett egy rongyos, piszkos abrosszal terített, s étkekkel szűkön rakott asztalhoz ültettek.

Kapott az ember teát, vagy rossz kávét, hideg tejet hozzá; füstszagú félsült rostélyost, erősen sós, sült sonkaszeletet, avas túrós vajat, s valami szegény lepényt s vizet. Mindezeknek látása emlékeztetett a szabad államokbeli állomásoknál levő számos, egymással versenyző vendéglők csinosságára s jól tartására Még inkább emlékeztetett azokra az, hogy a vacsoráért — mert ők azon szelet sonkát és kenyeret, melyet ettem, annak nevezték— fél dollárt vettek. S kérdi talán az olvasó, hogy miért vesznek oly sokat?

Talán azért, mert itt a vendégeket egy rabszolga az asztal fölött s hosszant lógó léczre szegezett vászonlegyező lógázásával védi az esengő s ostromló legyektől és szúnyogoktól? Nem azért, hanem mert az asztalra rakott élelmiszerek nagyobb része az északi államokból jőn ide, és igy itt drágább. Ilyenek ezek: sonka, irósvaj, (mely az északi államokban a nyári hónapokban bödönökbe gyuratik s ugy szállíttatik szét az Egyesült Államokba és a tengeren), s ilyen főképp a liszt. Mind ezek s számtalan egyéb dolgok az északi államokból jön

nek, mert a déli államokban búzát nem termesztenek, s legelők nem lévén, disznót és szarvasmarhát nagy számban nem tenyészthetnek. Montgomerynél a már akkor ránk váró „P. Dalmau" nevű gőzösre mentünk s nemsokára indultunk lefelé Mobile-be, mely Alabama államnak tengerparti kereskedő városa.

Az Alabama folyam, melyen úsztunk lefelé, nagyon kanyargó, s mind e tekintetben, mind nagyságára és vize színére nézve hasonló a Tiszához. Szélessége 3—400 láb, mélysége a víz állásához képest különböző. Az őszi hónapokban oly csekély, hogy akkor az 5—8 lábra merülő gőzösök nem járhatnak és csak 3 lábra merülő kisebb gőzösök tartják fenn a közlekedést, melyek az akkori keskeny vízen annyival inkább mehetnek, mert nincsenek oldalt hajtó kerekei, hanem hátul a farukon van egy oly széles kerék, mint amilyen széles a hajó, s a mely kerék éppen ugy néz ki, mint a dunai malmok kereke.

Nedves télen és tavaszon a folyam annyira dagad, hogy a mederből kiönt, melyben akkor a víz 25—30 láb mély.  A mostani tél igen száraz volt, s a víz csak 10-15 láb mély volt, mikoi én jöttem ide.

Mint mondám, az Alabama folyam több tekintetben hasonlít a Tiszához, azért igen czélszerűen lehetne a Tiszán is olyan hajókat használni, mint az Alabamán járók. Tájékoztatás  végett leirom a „P. Dalmau"-t,melyen én utaztam. Hossza 220 láb. A tulajdonképpeni hajó, vagy a hajónak az a része, mely a vízbe merül, 36 láb széles, de a fölötte, a víz szine fölött csak 3 lábbal épített lapos, erős fedélzet 66 láb széles. Ezen van a katlan és a gép, mely kettő van s egyik a másiktól függetlenül dolgozik, mindegyik külön gépész felügyelete s igazgatása alatt.

A két gépnek ezek a hasznai: a sebes kanyarodásoknál a hajó hamar s könnyen fordul anélkül, hogy parthoz csapódnék; és hogy egy helyben, meg tud fordulni. Az oly keskeny folyamon, melyen a hajó a viznek csekély szélességét foglalja el, midőn keresztben áll, elmulhatlanul szükséges; továbbá, mert a hajó valahányszor teher berakás vagy kirakás végett parthoz áll, a vízzel szemközt fordul, midőn lefelé jő, és igy mindannyiszor meg kell fordulnia, mit egy géppel nem, vagy igen nehezen tehetne. A két gép azt könnyen viszi végbe, mert itt az egyik kerék állhat, mig a másik forog, sőt az egyiket előre s a másikat visszaforgathatni.

Még egy előny a két gépben az, hogy a gép nem középen hanem oldalt lévén s a tengely a hajón keresztül nem menvén, a két kerék között több és kényelmesebb helye van a szállítmánynak. Az útközben kirakandó szállítmány rendesen ezen fedélzetre tétetik, mint szintén az is, mely a hajó alsó részébe nem fér.

Ezt a részét a hajónak nevezem 1-ső emeletnek. A 2-ik emelet elől 30 lábbal rövidebb. Ezen van a hivatal és ivószoba s 32 vendégszoba két-két ággyal, melyek a középen végig nyúló s ebédlő- és társalgóteremül szolgáló 16 láb széles nagy szobából nyilnak, de mindegyiknek van egy-egy ágya a körül levő 6 láb széles folyosóra is. Ezen emeletnek elejéből 36 láb hosszú tér poggyász-rakhelyül és ülőtérül van hagyva, fedél alatt, de oldalt nyitva. A terem elejéből 114 láb hosszú tér étkezőnek mint szintén ülőhelyül használtatik; a hátuljából pedig 40 láb társalgónak szolgál.

A konyha, éléskamra, mosdó-szoba a kerekek szomszédságában vannak elől és hátul. Egy-egy szoba nagysága 6x6 láb. Szobával elláthatnak 64 személyt, de szükség esetében még annyinak állithatnak fel nyoszolyát vacsora után az evőteremben. A másod rendű utasok az l-ső emeleten a szállítmány között és tetején tanyáznak. A 3-ik emelet már sokkal rövidebb mint a 2-ik és csak 16 láb széles. Ez a tisztek szobáját foglalja magában. Ennek a tetején van a kormányszoba.

Az ilyen hajó lehet mintegy 500 tonnás. Üresen merül 5 lábra s terhelve 8 lábra. Gyapotból fel tud rakni 1600 köteget, (egy köteg hossza 4'/2, szélessége 2, mélysége 3 láb) s rendesen nyom 550 fontot. A „Dalmau" fut viz ellen 9—10 s vizmentében 12—13 angol mföldet  Egy ilyen hajó, bútorozva s szerelve kerül 35—40 ezer dollárba, s tart 30—40 évig. Ezeknek a hajóknak a szerkezete olyan, hogy a terhet kitenni vagy bevenni igen könnyű, mert az első emelet csak kevéssel van a viz szine fölött s oldalai nyitottak.

Az Alabama folyami utazás igen untató, mert a folyam mentében telepitvények igen ritkán vannak, mi leginkább annak tulajdonitható, mert a folyam mentében a vidék a magas vizállás fölött ritka helyen emelkedik. Az olyan helyekre is nem mindenütt tanácsos a település a vizáradás által történő bekerités miatt. Órákig fut az ember a vízen mig a parton néhány házra bukkan. Írtásokat, melyeken gyapotot és tengerit termesztenek, gyakrabban láthat az ember, rendetlen foltokban. Azokon is házakat ritkán láthatni, vagy azok a parttól távol emelkedettebb helyen vannak.

A föld Alabamában valamivel jobb mint Georgiában, de még nagyon távol van a magyar középszerű földtől is. Útközben Selma nevű kis városnál kirakodás végett megálltunk. Itt komp jár a vizen keresztül. A komp csak két kocsit vihet egyszerre de egy ember át bírja hajtani, eképpen: A vizen keresztül van húzva egy láncz, ugy hogy az a viz fenekére merülhet, s igy a hajók járását nem gátolja; annak két vége e parton egy-egy nagy élőfa derekához van kötve. A komp végén oldalt, egy oszlop tetején, élivel felfelé, áll egy csiga alakú vaskerék, melynek vágánya ugy van rovátékolva, hogy abba a lánczszemek beleillenek. Midőn a komp menni akar, a lánczot a kerék vágányába teszik s a kereket a forgantyújánál fogva egy ember forgatja s az a lánczon a másik parthoz át kapaszkodik.

A komp két ember tulajdona, kik egy négylovas kocsi átszállításáért egy dollárt vesznek. Ez roppant sok, ha az ember tekinti azt, hogy NewYork és Williamsburg* között a gőzös-kompok egy olyan kocsit húsz annyi távolságra visznek kevesebb mint felényi vámért; de nem sok, ha az átjárók igen csekély számát tekintjük.

(Vége következik.)

 

*Williamsburg település az Amerikai Egyesült Államokban, Virginia államban. Lakosainak száma 15 206 fő (2013. július 1.).

 

 

László Károly levelel Amerikából. XIII. (Vége .)

VU 1860. 410.Vera-Cruz, Mexikó. Május 28. 1860

Itt vagyok a kis hős városban, melynek falai alól nem régen vonult vissza megszégyenülve a pap-párti sereg büszke vezére, Miramon.

Kereskedési ügyeim hoztak engem ide egy-két napra; s ezalatt is üres időmet mikép tölthetném jobban, kellemesben, mint ha önöknek ide utazásomat irom le. Ezen különben érdektelen utazás leirását némileg érdekessé teszi az, hogy az oly vidékről, oly népről s annak szokásairól szól, melyek önök előtt ismeretlenek, de a melyekről hallani talán önök vágynak. Ha minket mások nem ismernek, ismerjünk legalább mi másokat.  Rövid leszek, nehogy álomba szenderitsem önöket, mielőtt levelem végére jutnak.

Minatitlanból Vera-Cruzba kellett jőnöm. Folyón és tengeren a táv mintegy 34 német mérföld. Az utazás arra vizi úton olcsóbb és kényelmesebb lett volna, de alkalom nem volt. Szárazon a táv mintegy 44 n. mfd. és sok kellemetlenséggel s fáradsággal van összekötve, sokkal költségesebb is, de kénytelen voltam erre jőnni, mit azonban nem sajnálok azért, mert azáltal tapasztalatokban gazdagodtam.

A Vasárnapi Újságban megjelent leveleimből már tudják önök, hogy a mexikói földszoroson, mint szintén a mexikói köztársaság nagyobb részén a teherszállítás a szárazon ló- és őszvérháton történik. Az ember egész nap is utazhat anélkül, hogy falut vagy abban vendégfogadót vagy csak kocsmát s az erdővel borított teleptelen vadonban csárdát találna. Nevezett országúton is másfél nap alatt se bukkan az ember egyébre, mint egy-egy szegény indián tanyájára, melyben csak úgy ehet az utazó, ha visz magával eleséget.

Én készültem az útra, azaz: ágybélit, eleséget, s bevezető (ajánló) leveleket hoztam magammal. Agybelim állott egy pokróczból, mely az úton nyereg takaróul is szolgált, és egy szúnyogháló ágytakaróból. Eső ellen volt gummi-elastik köpenyem s a nap ellen esernyőm. Eleségül volt a kétfelé vető nyeregtarisznyám egyikében kétszersült kenyér, bádogban olajba eltett szárdina, főtt füstölt marhanyelv és pogácsa. A tarisznya másik felében tiszta ruhám s irományaim. Zsebkönyvemben pedig volt öt bevezető-levelem az út különböző pontjain lakó barátjaihoz azon ismerőseimnek, kiktől azokat kaptam. Fegyverem állott egy hatcsövű Colt pisztolyból s egy nagy késből.

Ekkép felkészülve se a vadonban hálástól nem féltem, se attól nem tartottam, hogy az utamban eső városokban jó szállást nem kapok. Minatitlantól Acayucam-ig (mintegy 7 német mfd.) az utat jól tudván vezető nélkül, egyedül indultam el f. hó 16-án hajnalban. Odáig utam kevéssé dombos, többnyire erdővel, buja növényzettel borított homokos kövér földön ment keresztül és három falun, melynek lakosai — a boltosokat kivéve, kik vagy spanyol, vagy franczia eredetű mexikóiak — mind indiánok. Acayucamban vezetőt fogadtam 8 dollárért, s őt és lovát tartva. Hajnalban indultunk. Utunk, mely bárha fő postaút, csak marhacsapáshoz hasonló öszvérösvény, hol erdőkben, hol legelőkben akkép kanyargott, hogy a járatlan azt az abból kimenő tanya-utakkal és az azt keresztül vagdaló marhacsapásokkal vétette volna el.

Acayucam határát elhagyva egész nap alig láttunk egy folt művelt földet, bárha a föld átalában igen kövér és kissé hullámzó. A nappal legforróbb részéből négy órát egy szegény tanyán töltöttünk el, hol a gazda szerencsénkre éppen akkor reggel ölt egy marhát s abból levest csináltattam s hozzá tortillá-t (tengeriből csinált lepény). Este egy másik tanyán háltunk meg, hol vacsorául rántottát, törött paszulyt és tortillát is kaptunk, s nyugvásra tábori ágyat és reggel forralt tejet, s mind ezt csak egy dollárért. De lovaink egész éjjel csak száraz füvet ettek, mert tengerit nem kaphattam. Reggel napfeljöttekor utunkat folytattuk s 7'.4-kor vezetőm véghatárpontjához értünk, a Tehuantepek folyamon való átjáráshoz. Itt lovainkat tengerivel megetettük, s vezetőmtől — ki a forró napon tett utazás miatt tegnap lázt kapott — bucsut vettem s utamat egyedül folytattam San Andres-be, hova d. u. 1 órakor értem. San Andres Tuxla egy magas hegyek között terülő dombos völgyben fekvő város. Lakosai száma mintegy 8000, melynek nagyobb része spanyol eredetű s többnyire fehérbőrű mexikói, de vannak fél meztelenen járó indiánok is, kik az ő módjuk szerint épitett nyomorult viskókban laknak, de amazoknak a házaik szilárdul vannak épitve téglából spanyol stylben, cserépfedéllel, többnyire elől széles tornáczczal.

San Andresben — bár annak sok művelt lakosa van s az országúton esik, melyen sok utas jár — egy vendégfogadó sincs, mert a nép vendégszerető lévén, a vendégfogadós közöttük meg nem élhetne. Nekem két ajánlólevelem volt ide Arvigas R. Ferenczhez, s igy egyenesen annak házához mentem. Ő már leveleim mutatása előtt is udvariasan fogadott, azoknak átolvasása után pedig kalapomat s lovaglóostoromat kezemből tüstént kivette, félretette, velem újra kezet szorított, s kért, hogy érezzem magamat honn házában, a szolgájának pedig rendeletet adott, hogy lovamról a holmit hordja be s a lónak viselje jól gondját.

Arvigas Ferencz hajdanában tanitó volt s azért több tanultsága van mint rendesen a mexikóiaknak szokott lenni, mit már előre gyanítottam abból, hogy szobájában nemcsak csinos kötetü számos hasznos könyveket láttam, hanem föld- és ég-gömböket is. Ő semmi költséget nem kimél, hogy leányainak lehető legjobb nevelést adjon, kik evégre minden nap öt órát vesznek egy magántanítótól a franczia nyelvben, földleírásban, történettanban, kereskedői számvetésben és könyvelésben, s minthogy ők ezen kivül jó főzök és varrók s átalában szorgalmasok a ház körül, kétségkívül igen jó feleségek lesznek bárkinek, de kivált egy kereskedőnek. Még érdekesebbekké teszi őket az, hogy szépek, kellemesek.  

Arvigas Ferencz mint tartományi, vagy inkább kerületi kormányzó közkedvelt tisztviselő volt, de ő azon hivatalba beleúnt, azt megutálta, mert ő igen jószívű, egyenes lelkű ember levén, a kezébe adott birói pálezát, úgy mint a körülmények szükségeltek, használni nem tudta, nem akarta, s azért csendes polgári körébe visszavonult. Most mint boltos és gyapotkereskedő foglalkozik, mely által ő szembetünőleg gazdagszik. Gazdái s kereskedői körében ő virgoncz és szemes, társas körében pedig megelőző szivességü, vendégszerető ember. A városban két háza van, számos családjával abban lakik, melyben a boltja s gyapotraktára van, a másikat, mely nagyobb, paszuly s egyéb raktárul és vendégei szállásaul használja. Ebben mutatott ő ki nekem is egy szobát. Egy német eredetű, onnan 3 német mfdnyire ezukornádat termesztő s abban főként pálinkát főző ifjúval Fahdt Júliussal, ki a háznak már régi ismerőse.

Házigazdánk szállásunkra este engem karon fogva vezetett, az utczán levő legkisebb egyenetlenségre is figyelmeztetve s őrködve, hogy meg ne botoljam. Szobámban minden volt mi egy vendégnek szükséges. San Andresben kénytelen voltam 2 napot tölteni, mert ajánlották s kivántam azon kereskedőkkel utazni, kik onnan akkor indulandottak Vera Cruzba. Ezen idő nem tölt kellemetlenül. A többek között négyen összebeszéltünk, hogy nézzünk meg az egy mfdnyire eső pompás vizzuhatagot.

Egy reggel tehát egy vezetővel lovakra s öszvérekre ültünk s 3/4 órai lovaglás után dombokon, völgyeken, erdőkön s „milpákon *) keresztül a zuhataghoz jutottunk. Fáradságunk meg lőn jutalmazva, mert a Niagara zuhatag után ez a legszebb s legnagyobb, melyet láttam. A zuhatag neve „Ellepatla" s Totoltepek nevű folyamon taalálhtó, mely a Katemako nevű nagy tónak a kiömlése. A Totoltepek nagy fákkal árnyékolt köves fenekű medrében dühösen rohan sírja szélére, s ott egyszerre mintegy 90 lábat ugrik, útját a tenger felé semmi akadály által gátoltatni nem engedvén. Érdekes látni, hogy a most 25 D láb átszeletü viztömeg két fő- és 4—5 apróágon a megszakadt meder szélét elhagyván mint törik cseppekké, habbá s köddé, még mielőtt az alanti köves feneket éri. A látvány nagyszerű s mély gondolatokba merítő, mint szintén a tompa de hatalmas zuho-gással egyesült suhogás s a vízesés okozta szellő álomba szenderitő. Képzelhetni, hogy ha a zuhatag a mostani száraz évszakban — midőn még nagy patakok is kiszáradnák — oly szép és nagy, mennyivel pompásabb és nagyzerű lehet ez a júliusban és augusztusban beálló esős évszakban, midőn azon 8—10 annyi viz rohan le.

Félórai pihenés és elmélkedés után megelégedve, de éhesen visszamentünk San Andresbe. A „Katemako" tó térfogata mintegy 2 n. mfd., rengeteg erdővel borított magas hegyek között, a tőle mintegy 3n. mfdre eső tenger szine fölött, mintegy 1200 lábra. Vize tiszta, mély, inni jó, és tele van a legjobb féle hallal. Partján csak egy, az ő nevét viselő 1000 indián lakosságú falu van. Ugyanaz nap este a San Andres fölötti „Csicsipilko" nevű kis zuhataghoz mentünk fürdés végett. Ezen zuhatag a San Andres nevű patakon van, melya városon keresztül fut s nagyobb részének mosó- és ivóvizül szolgál. A zuhatag négy ágon csorog az alatta levő szérünagyságú, homokosfenekü, természetalkotta s tropikusl buja növényekkel környezett medenczébe. A zuhatag magassága 8—10 láb s annak összes átszelete a mostani száraz évszakban 1 láb. A viz kellemes, hűvös, frissitő volt.

Ezt a fürdőt bűvös hatásúnak tartják, mert azt mondják, hogy azon nőtlenek, kik abban fürödnek, bizonyos, hogy édes függetlenségüket San Andresben elvesztik, s a még édesebb Cypria rózsaigájába kerülnek. Ezt én tréfául vettem, de miután a városban naplemenetkor tett járkáláskor, midőn a nép többnyire az utczára eső tágas tornáczban, vagy az arra nyiló s nyitva álló terem ajtajában ül, de különösen néhány háznál társaimmal tett látogatásnál, főképpen pedig vasárnap reggel a nép templomba menésekor láttam, hogy San Andresben több szép fehérszemély van, mint eddig Mexikóban egész létem alatt láttam. Leány itt aránylag több van mint férfi.

A zuhatagi fürdő büvöléséről mondottakat meg tudtam magamnak magyarázni, s nem csodálom, ha az ott megforduló nőtlenek (fürdés nélkül is) járomba kerülnek. San Andres veszélyes hely még a magamformájú megátalkodott agglegényre nézve is, annyival inkább, mert ott a hölgyek nagy része tiszta fehérbőrű, fekete szemű és hajú s magyaros képű, fesztelen, könnyű modorú, ők mind szorgalmasok.

Jó főzök és háztartók, s hogy állhatatosságom közöttük nem ingadozott, főképp annak tulajdonítható, hogy a bájoló szépek nem magyarok. San Andres hosszas leirásával a papirt nem töltöm s önöket nem untatom, csak még annyit említek meg, hogy e város részében, hol az indiánok laknak, utcák, kerítések nincsenek, hanem a házak (akarom mondani viskók) a legnagyobb rendetlenségben vannak szétszórva, mint némely alföldi faluinkban. A város azon részében pedig, hol a műveltebb jómódúak laknak, az utczák keskenyek, rendetlenek, s csak oly helyeken kövezik, hol azokat az esős évszakban a rohanó viz kimosná.

Az utczák a sötét éjszakákra, a némely házak elébe a tulajdonosok által kifüggesztett lámpák által vannak világítva. Az utczák szekerekre nincsenek számítva, mert San Andresbe — ha a vidéken szekerek és szekérutak volnának is — szekerek nem mehetnének annak helyzete miatt. Itt mulatásom alatt a régi kinézésű templomba is benéztem. Azt fölösleges mondanom, hogy az r. katholikus templom, mert előbbi leveleimből már tudják önök, hogy Mexikóban más vallásuaknak templomot tartani nem engednek. A tágas templomban székek nincsenek, s annak földje téglával van kirakva. A régi templomból áthozott orgonát magassága miatt karzatra nem lehetvén tenni, az a főbejárásnál oldalt a földön áll, s ennélfogva karzatot nem csináltak. Az oltári festmények durvák, de meglehetős jók. Figyelmemet vezetőm a különböző nagyságú faragott képekre vonta, melyek közöl némelyek életnagyságuak, természethűn szinezvék és öltöztetvék. Feltűnő az, hogy ezen szentek közöl némelyik arannyal gazdagon hímzett selyem és bársony öltönyben, nagy becsű arany koronával fején királyiasan néz ki,mig a másik idő és molylepte poros ruhájában valóban ugy néz ki,mint az első századbeli szegényszentek, kik még azon keveset is mivel birtak, az eklézsiának ajándékozták s maguk rongyban jártak.

Vezetőm a szenek közötti különbséget ekkép fejtette meg. Minden szentnek külön „Mayor Domo"-ja (egyház gondnok) van. Ez az ő gondja alatti szentet bizonyos ünnepeken, sőt hétköznapokon is, egy sz. Mihály lova forma állványra téteti s néhány buzgó hívővel, énekkel és dobszóval faluról falura s házról házra hordoztatja adakozás gyűjtés végett. Némely szentnek a nép buzgóbban s bővebben adakozik, az egyiknek a gondnoka élelmesebb, erélyesebb s talán lelkiismeretesebb mint a másiké, s igy az egyik szent pénztára gazdagabb mint a másiké. Az igy  összegyült pénzből bizonyos százalék a gondnoké s a tőkéből fizettetik a pap 8—10 dollárjával egy processióért, melyet az azon szenttel bizonyos napokon az utczákon jár (mert a pap rendes fizetéseért és lakásaért csak misét szolgáltat és néha-néha egyet papol a helybeli gyülekezetnek, s minden egyébért fizetni kell neki).

A tőkéből fizettetnek a szent tiszteletére tartott szertartások alkalmával minden költségek, p. o. vétetnek azon száz meg száz viaszgyertyák, melyek az éji járatoknál használnak. A San Andresi szűz Mária igen gazdag, mert annak gondnoka egy hölgy-társulat, kik a tőke gyarapítására tánczvigalmakat adnak, a szűz számára készitett műveket eladják, mindent elkövetnek, hogy a tőke gyarapodjék; de gyarapodik is az, bár ha a szűz fején levő koronára 8—10 száz dollárt adtak ki, s annak pompás öltözete is sokba kerül. Most még a mexikói ételeket és evés-módot irom le, mely, nem kétlem, önöket érdekelni fogja.

(vége következik.)

 

*) Milpáknak nevezik az erdőkben Ierő irtott, tisztított foltokat, melyeken tengerit, paszulyt és zöldségeket termesztenek.

 

 

László Károly levelei Amerikából. XIII. (Vége.) VU 1860. 483.

A mexikóiak napjában négyszer esznek. Reggel, fölkeléskor, egy kis findsa tejeskávét vagy csokoládét és egy kis kalácsot esznek. Délelőtt tíz órakor van a reggeli, mely 4—5-féle ételből áll. Ez az asztalra ily rendben tétetik : először olaszos rántotta, vagy híg tojás; utána kirántott osztriga, vagy marhavelő, mely tojással és zsemlyével van összevágva; azután fokhagymás, marhapecsenye, vagy paprikás pörkölt hús; és a végén a nemzeti eledel, a „frijoles" (törött fekete paszuly).

Házigazdám az asztalra zsemlyét is tétetett, mint látszott, csak az én kedvemért, azt tévén föl, hogy én, mint külföldi, a tortillát (tengeri-lepényt) nem szeretem; de miután látta, s megértette, hogy én az utóbbit jobban szeretem, zsemlyét az asztalra többé nem tétetett. A „frijoles" után az asztalról mindent elszedtek, s hozták a fekete kávét és czukrot minden személynek.

A fekete kávé a lehető legerősebb volt s józamatú. Ezzel együtt tettek az asztalra egy ezüst tányért, melynek a közepére volt erősítve egy szintén ezüstből készített nagy, sótartó kinézésü edény, mely hamuval volt töltve. A hamu tetején volt egy pár darab parázs a papirszivarkák meggyújtására, mellyel az asztalnál ülők egymásnak szolgáltak. Italnak szolgált víz és tianczia vörös bor. Az ebéd a reggelitől kevésben különbözött, s ebből állott:

A mexikóiaknak van egy másik nemzeti eledele, az úgynevezett „olla potrida." Ez ebből áll: egy fazékba együvé tesznek marha- és disznóhúst, kolbászt, hurkát, édes káposztát, tököt, burgonyát (az olyan helyeken, hová az Észak Amerikából bejut, mert a mexikóiak  azt még nem igen tenyésztik, bárha az bizonyosan bőven teremne). Gyenge tengerit, és más forróégalji zöldségeket és gyümölcsöket, paradicsom-almát, vörös- és fokhagymával, paprikával, borssal, sóval fűszerezve. Ezeket sokáig főzik egészen le kevés lére, addig, mig a hús puhára fő. A kevés és zsíros levet leszűrik, s abba rizst, vagy boltban vett leves-tésztát főznek. Ezt az asztalra külön tálban teszik, s „Káldó"-nak nevezik, a levet pedig egy nagy csészében teszik fel s „Szopá"-nak nevezik.

A káldoból mindenkinek adnak, a szopából csak annak, aki azt káldójával keverni kivánja. Ezután jön egy lapos hosszú tálban az ,.olla potrida", melynek mindenféle alkatrésze a tálban külön rakáskában van, s melyek mindegyikéből adnak mindenkinek. Ez igen ízletes, jó eledel. Ezután jő a paprikás becsinált hal. Ezután fogkhagymás marhapecsenye, s végre ismét a törött paszuly, mjd édes befőtt vagy gyümölcs, s végre fekete kávé és szivarkák.

A frijolest a mexikóiak indián módra, kanál nélkül eszik, csak tortill-darabokkal kanalazva, melyet egyszersmind kenyér gyanánt esznek. Házigazdám azt téve fel hogy én az olyan kanalazáshoz nem értek, nekem kanalat tétetett, s tetszését nyilatkoztatta, midőn látta, hogy én nem az ezüst, hanem a tortilla-kanalat használom, még pedig ügyesen.

Az ebédidő délután 4—5 órakor. Ezután csak 8 óra tájban adnak, ha az ember kivánja, egy kis findzsa csokoládét, egy kis kaláccsal s egy nagy pohár vízzel. A rántott osztriga vagy marhavelő helyett vasárnap reggelinél tamale volt.

Ez egy indián eledel, ami igy készül: marha-, disznó-, baromfi-, vagy fáczán-húst falatokra vágva, ugyanannyi tengeri liszttel, félfontnyi mennyiségben egy-egy nagy levélbe burkolnak, fokhagymával, sóval s paprikával jól fűszerezve; azt jól megfőzik, s egy tálban burok nélkül teszik az asztalra. Ez nem rossz eledel. Házigazdám monda, hogy bevett szokás szerint a vasárnapi reggelinél minden háznál van tamale. A mexikóiak eledelei olyanok, hogy azokat a magyar jóizűen eszi. A föntebb előszámlált ételeken kivül a mexikóiknak vannak még számtalan több eledeleik, de a föntebbiekből azoknak életmódjukról önök fogalmat szerezhetnek maguknak.

A mexikóiak evés-módjában csak azt nem szeretem, hogy az asztalnál a házi hölgyek közöl egy sem ült vendégszerető házigazdámnál, mert valószinü, hogy azoknak jó főzte úgy nekem még jobban esett volna. Ez átalános rossz szokás itt Mexikóban. Az asztalnál nem lehet a leányokat cseresznyemaggal, vagy kenyérbél golyócskákkal lövöldözni, nem lehet azokkal sarkantyú-csonttöréssel kedves gondolatok valósulását találgatni, nem poharat koccantani, se lábbal tele-graphirozni, s igy ennyivel kevesebb alkalom van az ismerkedésre.

Házigazdám elbúcsuzásomkor kért, hogy Vera-Cruzból visszajőve, ismét hozzá szálljak. F. hó 21-én reggel hatod magammal Vera-Cruzba indultam.

 

Veracruz (jelentése: igazi kereszt) város Mexikóban, a Mexikói-öböl partján, Veracruz állam legnagyobb városa. Lakossága 2010-ben körülbelül 428 ezer fő volt. Jelentős kikötőváros, itt bonyolódik le Mexikó exportforgalmának mintegy fele.

 

Útitársaim voltak: Solano Bonifácz, San Andresi kereskedő, Rivera Rafael catamacoi vendéglős, Meiners Emil veracruzi kereskedőlegény és a két elsőnek két lovásza. Utunk a várostól mintegy 4 nm.fóldre, a magas hegyek között (vulkán is találhaó) meredek és köves volt, de azért tengeri földfoltokat bőven lehetett látni, még a meredek hegyoldalakon és tetőkön is, mert azok termékeny feketefólddel voltak borítva.

 



Popokatepetl mexikói tűzhányó, Tlamakas helységből tekintve

 

Utunk azontúl Meson nevű tanyáig dombos, de a magyar alföldihez hasonló kövér feketeföldön ment, mely rengeteg erdővel volt boritva. Fájt azt látnom, hogy az egész 2 n. m.földnyinél is több utunkon csak egy elhagyatott tanyát láttunk, amelyen levő roskadó épületek mutatták, hogy az valaha virágzó állapotban volt, de tulajdonosa megbukott. Meson tanyára d. u. fél 3 órakor értünk, midőn a nap már forrón sütött, s lovaink fáradtak voltak, azért éjjelre megszálltunk. Először is szomjunkat egy nagy görög dinnyével oltottuk.

Vacsoránk pedig állott azon eledelekből fölmelegítve, melyeket társaim magukkal hoztak, u. m. sült tyúk, törött paszuly fokhagymás kolbásszal és fokhagymás marhapecsenye.  

Ezekhez a háziasszony adott fáczán-tamale-t, tortillát és feketekávét. Lovaink kaptak zöld tengeri szárat és morzsolt tengerit (mert zabot, árpát, búzát, rozsot itt nem termesztnek).  Naplemente után a szabadban ülve, füstölve, beszélgetve és dalolva töltöttük az időt, s élveztük az éjjeli frissitő hűvös levegőt. Midőn sötétedett, a „Cucullo" nevű fénybogarak, mint megannyi futó csillagok szeldelték a sötét levegőt minden irányban. Házigazdánk ezeknek fogdosásával foglalkozott. A fogásmód igen egyszerű volt. Egy palaczkban volt neki két cucullója. Ezek folytonosan erősen világítottak, mint szokásuk, különösen midőn fogságból szabadulni erőlködtek. Ő a palaczkot a szabadban kezében föltartotta, s azoknak világa a röpködőket odacsalta, midőn gazdánk kezével azokat lecsapta, s a palaczkba tette. Ezen gyűjtés hamar ment. Azt monda, hogy azokat Vera-Cruzba viszi, s ott ötöt-hatot ad el a hölgyeknek, kik azokat este mellükön, hajukon stb. ékszerül használják. Ezen fénybogarakat 2—3 hónapig is eltartogatják életben úgy, hogy azt czukornáddal tartják.

Hogy másnap a nap forró részében aaz utazást elkerüljük, éjfél után fél órakor — miután egy-egy findsa csokoládét ittunk — csillagvilágnál indultunk. Az erdőben kanyargó sötét keskeny ösvényen magunkat egészen a ló szemére bizva, lépve, haladtunk. Pitymallatkor (4 órakor) a tengerpartra értünk, fél óráig pihentünk. A magammal Minatitlanból hozott kétszersült kenyérből és füstölt marhahanyelvből egy kis reggelit hevenyésztünk. Utunk ezután Alvoradóig (szintén 5 n. m.föld) mindig a tengerparton kopár fövenyen ment, melybe a lovak lába bokáig süllyedt, s melyen az utazás 9 óra felé az égető nap miatt reánk nézve kellemetlen, s a lovakra nézve tikkasztó volt.

Tizedfél órakor az alvoradói révhez értünk. Lovainkat s a lovászokat az ott levő kocsmában hagyván, délben átvitorláztunk a Duna-szélességü folyón Alvoradóba. Ott a fogadóban — bárha rendes időn tul volt már — reggeliztünk, s reggeli után a múlt éjjel elmulasztottat pótoltuk.  

Alvorado csekély jelentőségű tengerparti borkereskedő kisváros, melyet külföldi hajók nem látogatják. A kereskedés csak néhány tengerparti kis hajók és mahagóniból kifaragott nagy csónakok által eszközöltetik. Innen Vera-Cruz mintegy 10 n. m.föld, s az út mindig árnytalan, futó homoku tengerparton megy.

Ezen utat lóháton tenni nem volt kedvünk, hanem inkább három napig vártunk egy hajóra, mely akkor indult Vera-Cruzba. Május 25-én 8 órai kellemes hajózás után Vera-Cruzba értem, s a „Diligentias Generalea" nevű fogadóba szálltam, melyben, minthogy csak 40 vendéget láthat el szobával, alig tudtam helyet kapni.

Itt az ételek igen jók, s a reggeli és ebéd attól, melyet föntebb leírtam, csak abban különbözik, hogy többféle ételek vannak, s azoknak némelyike franczia modorban van készitve. „Tortilla" ugyan nem jött az asztalra, de a „frijoles" nem marad el soha. Reggeliért, ebédért s fél szobáért egy ággyal vesznek egy napra 2 1/2 dollárt. Bárha ez itt az első rangú vendéglő, és benne csak annyit vesznek, mint a new-yorki Pazar fénnyel bútorozott s a lehető kényelmekkel ellátott első hotelekben.

A bútorozat, tisztaság, szolgálat és rendtartás tekintetében, a pesti első rangú vendégfogadókhoz nem hasonlitható. Vera-Cruz népessége mintegy 10 000, s áll a helybeli kormány- és külföldi hivatalnokokból, kereskedőkből, kézművesekből és munkásokból. Egyébiránt Vera-Cruz Mexikónak fő tengerparti kereskedő városa s a szabadelvű kormány székhelye. Utczái, melyek mind derékszögben metszik egymást, 30—50 láb szélesek, kövezvék, a járdák „concret"-tel boritvák. S meglepőleg tiszták, mit nemcsak a szeméthordó taligák, hanem a „reopilote" nevű, kis pulyka nagyságú számtalan torkos-madarak tanusítank, melyek mindig az ereszeken s utczákon ólálkodnak, s minden tisztátalanságot mohón fölfalnak.

A házak mind szilárdak, többnyire egyemeletesek, 3—4 láb vastag tégla- és kőfallal, concrettel borított lapos, téglatetővel. A templomok mind több századosak. Téglaboltozataikon s kúpjaikon kivül egyéb fedelük nincs, s azok fekete, mohás kinézésükből itélve — elkészülésök óta talán nem is ujitattak. Az egész város átalában agg kinézésü, s hogy a korral haladni hajlandó, csak abból látható, hogy belőle egy 7 n. m.földnyi vasút nyúlik Mexikó felé, mint szintén egy táviró-sodrony; s még abból, hogy kőszéngázzal világitank.

A házak rendesen egy emeletesek, s négyszögre vannak épitve, közepén egy szobanagyságu udvarral, körül széles tornáczokkal, melyek szintén butorozvák, s ebédlő-, társalgó-teremül szolgálnak. A lakóházak rendesen hűvösek. Vera-Cruzban semmiből nem láthatni azt, hogy az kormány székhelye; középületek nincsenek, pompa- és katonaság nem látható. A „Diligentias" (a magyar „delizsáncz"-hoz hasonló) utazó-kocsikon s a szemethordó talyigákon kivül mást nem lát az ember. A főrangú hölgyek részint azért, mert kocsik s kocsiutak nincsenek, részint a nappali hőség miatt nem láthatók a házakon kivűl.

Vera-Cruz a tengerparton egy homok lapályon fekszik, tőle öt-hatszáz ölre levő 25—50 láb magas homok-buczkáktól környezve. A város 10—12 láb magas, 2—3 láb vastag korál-, kő- és téglafallal kerítve, mely lőrésekkel van ellátva, s közönkint bástyákkal erősítve, melyek mindegyikében rendesen hat 24—64 fontos öntöttvas-ágyu van helyezve.

 

*Miguel Gregorio de la Luz Atenógenes Miramón y Tarelo, known as Miguel Miramón, (29 September 1832 – 19 June 1867) was a Mexican conservative general and politician.

 

Ezeken kivül a *Miramon jövetele hirére építettek a falun kivűl néhány lunettet, amelyekbe tett nagy ágyuk az ostromlókban nagy pusztítást tettek. Miramon hatnapi dühös lövöldözés alatt sok kárt tett a házakban a tömör golyókkal, de főképp a bombákkal (a kár fél millió dollárra becsültetik). Élet nem sok veszett (csak 30 asszony és gyermek, és 7 védő). Tűz nem volt, mert, a házak tetejei nem égő anyagokból vannak. A várfalon csak itt-ott láthatni néhány golyó-ütötte lyukat, de rés seholsem töretett. Ennek oka az, mert Miramon ütege, mely 12 darab 24-fontos sugárágyukból s 3 mozsárból állott, a várostól 5—6 száz ölre volt egy buczkák közötti völgyben fölállítva, honnan ők csak a házakat láthatták, de a falat nem, s így lövéseik mind üresek voltak.

Hogy ütegével közelebb nem jött, oka az volt, mert ostrom serege csak négy ezerből állott, mig az a vár tüze s szökés által le nem olvadt is, s azokat ő sánczolással nem fáraszthatta ki, de nem is volt pénze az azzal járó költségek fedezésére. Ő bizott a várbeliek között akadt árulókban, s a Marin segítségében, de miután amaz jókor fólfedeztetett, s Marín két hajójával az Egyesült-állami hadihajók által elfogatott, s a Miramon számára Mexikóból szállított pénz, élelmi és lőszerek szintén elfogattak, ő tovább Vera-Cruz alatt nem maradhatott, s megszégyenülve visszavonult Mexikóba.

Az ostrom alatt csak háromszáz rendes katona volt a várban, a többi része a négyezernyi várőrségnek nemzetőrökből állott, kiknek kezében azelőtt fegyver, mondhatni, nem volt soha; még a tüzérek is azokból képeztettek rövid idő alatt, s mégis bámulatos ügyességet és bátorságot tanúsítottak.

Míg a szabadelvű kormányt legalább az Egyesült-állami kormány elismeri, a pappárti kormányt egy hatalom sem ismeri el. Hanem a franczia és spanyol követek kívánván  a két párt közötti viszályokat kiegyenliteni, közremunkálásra ajánlották magukat, de a szabadelvű kormány nem egyezni akar a pappártiakkal, hanem azt semmivé tenni.

Azt láthatták önök már az eddigi hírlapi hírekből, hogy az Egyesült-állami kormány a mexikói szabadelvű párt iránt rokonszenvvel viseltetik, s mit ő a honi és nemzetek közötti törvények megsértése nélkül nem tehet, t. i. segitséget adni iryilvánosan, ha polgárai azt alattomban szép szerivel, ügyesen teszik, azt behunyt szemmel nézi. Ha szabadszellemü haditengerészet tisztjei, átalános utasításokra támaszkodva, saját érzelmük s ítéletük által vezetve a szabadség ügyének jó szolgálatot tesznek, ezt a washingtoni kormány jóvá hagyja.

Hogy a Marin tábornok parancsnoksága alatt a pappárt segitségére küldött expeditiót az Egyesült-állami haditengerész tisztek, elfogták, az Egyesült-államok északi részében sokan rosszallták és sok hírlap azt törvénytelen beavatkozásnak bélyegezte, mig a nép és hirlapok nagyobb része azt zajos tetszéssel fogadta. A new-yorki 286 750 példányban nyomott nagy befolyású „New-York Tribüné" nevű hirlap az előbbiek közé tartozik.

Ami az alkotmányi törvényekben van, ezek megtartására a kormány esketve van. A kormány azért más nemzetek harczába nem avatkozik, de a nép igen; s minthogy a kormányférfiak is emberek, azoknak emberi szivök van, s az üldözött és elnyomott iránt rokonszenvvel vannak, a nép által nyújtott segítést behunyt szemmel nézik.

Példa erre Göröghon, melynek népét szabadságharczában az é.-amerikai nép ruhával, élelmi- és lőszerekkel, pénzzel s fegyverrel segítette, anélkül, hogy az azt jól tudó kormány akadályozta volna. A washingtoni kormány nemzeti pártokat hatalomba jutni nem segit, de a hatalomba jutott szabadelvű nemzeti kormányt elismerni kész és első.

De csak most veszem észre, hogy oly tárgyról beszélek, melyről szólni nem akartam, az az politikáról, s hogy érdektelen hosszú levelemmel az önök türelmét kifárasztottam. Bocsánatot kérek, és e tekintetben jobbulást ígérek.  Holnapután Minatitlanba visszaindulok s onnan önök rólam ismét fognak hallani.

Isten áldja önöket s a hazát. L. K.

 

 

 

 

S. L.: Mexikó mostani helyzete. 1867. 242.

Montezuma termei el vannak pusztulva; V. Károly utóda, ki 1864. aprilisében az Atlanti világtengeren átkelt, hogy Mexikóban császárságot alapítson, 1866. őszén elhagyá fővárosát, mert kétségbeesett afelől, hogy feladatát valaha megoldhassa s magát szüntelenül ingadozó s a legutóbbi események által talán örökre is összeomolt császári trónján idegen fegyverek nélkül fenntarthassa. Ama feladat pedig abban állott volna, hogy az országban már egy félszázad óta dúlongó féktelen anarchiának ura legyen, a pártokat megzabolázza és egy, Mexikóban egészen ismeretlen, uj tényezőt hozzon létre, mely egy egészséges és eredménydús nép- és államélethez múlhatatlanul szükséges, t. i. törvényes rendet.

Miksa főherczeg szép tervekkel indult el az uj világ távol partjaihoz, de már kezdetben elvétette a dolgot, mert leginkább csak idegen szuronyokra támaszkodott.

Ezeknek kellett volna kieszközölni a nyugalmat az országban, de számuk sokkal csekélyebb volt, mint hogy az elégületleneket féken tudták volna tartani. Az 1865. év három utolsó hónapjában a császáriak száznál is több csatát vívtak elleneikkel a nagy terjedelmű ország majd minden kerületében. Ha imitt-amott győztek is, aminek ugyan kevés eredménye volt, annál több vereséget és veszteséget szenvedének más helyeken. Egy darab ideig, 1864 vége felé, ugy látszott, mintha Miksa császárnak lehetséges lenne ott erős állást foglalni, de már néhány hónappal később minden kedvező kilátás elenyészett.

Azon társadalmi viszonyokat veszszük tekintetbe, melyek a mostani állapotot előidézték s a melyek, amig át nem alakulnak, abban a szerencsétlen országban törvényes rend és nyugalom nem lehet. A legutolsó népszámlálás szerint, melyet a múlt év deczemberében a császár maga rendelt, Mexikónak 7 995 426 lakosa van.

A hivatalos tudósítás szerint fehér ember csak 300 000 van, indiánok utódai és más vegyes származásúak 2 300 000, indiánok 5 000 000, európaiak és észak-amerikaiak 40 000-en vannak.

Tejada, egykori pénzügyminiszter s egyike Mexikó legjobb férfiainak, ki hazáját nagyon jól ismerte, azt jegyzi meg1850-ben, hogy:

„A népfajok különfélesége legnagyobb akadály volt, lesz s marad is Mexikó haladása és kifejlődése ellenében, hacsak egyik a többiek fölött korlátlan hatalomra nem jut. Mert azok által a néptömeg tört részekké hull szét, miket semmi közös ügy nem tart össze s eredetük, neveltetésük, szokásaik, sőt nyelvűknél fogva is teljesen különböznek egymástól. Nem  fognak ők soha oda jutni, hogy megértessék egymással, miszerint mindnyájoknak egy s ugyanazon czél elérésére kellene hatniok."

 

Sebastián Lerdo de Tejada Corral (1821 – 1889) was a jurist and Liberal president of Mexico, succeeding Benito Juárez who died of a heart attack in July 1872. Lerdo was elected to his own presidential term later in 1872 rather than remaining successor due to his previous office of Chief Justice of the Supreme Court. Juárez's political .

 

Ezzel kimondták, hogy minden baj gyökere a népek egyenlőtlenségében, a különböző népalkatrészekkel született kölcsönös idegenkedésben fekszik, mellyel egymás iránt viseltetnek. Ki találhatna eszközt arra, hogy e mély ellentéteket kiegyenlítse?

A történelem tanitja, hogy a különböző nagy ős- vagy törzsfajok igen eltérnek egymástól minden tekintetben; lényeges különbségeket és eltéréseket találunk közöttök testi, lelki és erkölcsi tekintetben. A vérvegyülés különböző emberfajok között, melyek már természetöknél fogva különböző hajlamúak, a magasabb és alsóbb fajok összevegyítése, soha sem fog öszhangzatot eredményezni. Az amerikai álköztársaságok a függetlenség napjától egész mostanig még soha sem tudtak valami tartósabb nyugalomra szert tenni; egyik lázongás a másikat váltja fel bennük. Mexikó mely e tekintetben épen nem kivétel, 1821 óta 45-nél is több kormányváltozást látott s három-négy annyi forradalmon ment keresztül. Az; európai és északamerikai államformák ott egyáltalán használhatatlanoknak és kivihetetleneknek bizonyultak.

A spanyolok száma Mexikóban 6000 főre olvadt le. A madridi gyűlésben 4 évvel ezelőtt egy követ, Pacheco, Mexikóba küldetése felől következő tudósitást nyújtott be: „Mexikó népességének elemei képtelenek arra, hogy  magukból valami fennállhatót alkossanak. Nagy része enyészetnek fog indulni, főkép az európai elem, mihelyest az ó világból uj növedéket nem kap. A sokféle nemű vegyületek nem állandók, mihelyest a tiszta típusokból uj vért nem kapnak. Félreismerhetetlen mindenütt a visszaesés az indiánsághoz; hanem az indián lényegesen most is olyan, mint a felfedezés idejében." A szerencsétlenségnek, a nyomornak, mely Mexikóra nehezül, eme legnépesebb birtokra, mely valaha a spanyoloké volt, két oka van: egyik azon alapjában hamis és vészhozó rendszer utóhatása, mely szerint az anyaország gyarmatait kormányozta, a másik a nemzetiségi zavar, a mely minden kreol köztársaságra nézve „Latin Ameriká"-ra nézve oly vészesnek mutatkozik.

 

*  *  *

 

UTAZÁS MAGYARORSZÁGON A XVIII. SZÁZAD VÉGÉN. 1912. . 52.

Ismerteti KÖNYVES TÓTH KÁLMÁN.  III. rész

 

A bécsi kormány csak olybá tekinti Magyarországot, mint a nyersanyagok gazdag raktárát, amit az osztrák kézműipar gyártására beszolgáltat. Ahol csak az utazó megfordult, kitűnő borokkal gazdag pinczékre, gabonával tele magtárakra, lovakkal, szarvasmarhákkal, gazdag ménesekre s gulyákra talált. Mikor aztán a tulajdonosok előtt dicsérőleg emelte ki e jelentékeny jövedelmi forrást, mindannyian ama panasszal állottak elő, hogy vagyonukat nem tudják kellőleg értékesíteni.

A következő fejezetben indul a Kárpátok felé. Azon reményben, hogy a Mátra hegységén kialudt tűzhányóra talál, elfogadta báró Orczy József meghívását, akinek e hegységben timsó-gyára volt. Meghívta őt. hogy töltsön nála egy pár napot. Budai barátaitól szíves búcsút vett.

Budáról Gyöngyösre vette útját az angol tudós, ahol már báró Orczy várakozott reá.

A hegyes-völgyes vidéken előfogatot használt s több helyen kiszállt, hogy a földtani viszonyokat tanulmányozza. A báróról megjegyzi, hogy nagyban termelt sziksót és timsót, aztán volt egy üveghutája is. Párádon az üveghutához közel gyógyhatású savanyúviz gazdag forrása buzog, mely valamely népesebb országban ugyancsak kifizetné magát.

Megemlíti, hogy ilynemű forrásra nagy utazásai közben seholsem talált, nemcsak mennyisége, de minősége is felkeltette figyelmét. Szállásán a báró fogadta. Gyöngyösről Eger felé vette útját Kompolton keresztül a báró kíséretében, hol is Grassalkovich herczeg uradalma feküdt, melyet a báró haszonbérelt. Itt megmutatta neki bivalycsordáját, közölvén véle, hogy e jószágok teje és vaja sokkal izletesebb és táplálóbb, mint a teheneké.

A báró által haszonbérelt uradalom magtára és pinczéi nagyon megnyerték tetszését. Habár nem voltak is olyan nagy hordók, mint a heidelbergi hírneves hordó, 20 ember is belefulhatott volna.

Ebéd után búcsút vévén a bárótól, Egerbe indult. Hallotta később, hogy a báró ellene szőtt ármányok következtében elvesztette Lipót király kegyét, azzal együtt a föispinságot is. A trónörökös pedig, a ki ismerte érdemeit, megígérte, hogy ha ő kerül a trónra, kárpótolni fogja mindenért. Ki is nevezte később Zemplén vármegye főispánjává. Ez a magas tisztség, épen úgy, mint Magyarországon a legtöbb közhivatal, nagy kitüntetés ugyan, de keveset hoz a konyhára. Kompolt és Eger között fekszik a dohányáról híres Debrő. Az itteni dohányt 15%-kal drágábban vásárolják meg, mint a más fajtát.

Útjában, mint szenvedélyes ásvány-gyűjtő, szedegeti össze a kövületek különböző fajtáit s azokból több példányt küld ösmerőseinek, sajnálkozva említvén föl, hogy a tudos-világ nem ismeri Magyarország ásvány-gazdagságát.

Egerbe érvén a város mellett fekvő hegyeket kutatja át s az ott talált bőséges kövületekben gyönyörködik, majd pedig a szőlőket barangolja be s meglepetésének ad kifejezést, hogy e hegység csaknem a tetejéig szőllőtermő. Legtetején pedig nagy mennyiségű eczetfa erdőség terül el. Ezt a tímárok a bőr cserzésóre használják fel Debreczenben.

Ellátogatott Pelső-Tárkányba is, hogy megvizsgálja az ottan termő márványt. Gyönyörködik az érseki palotában, de csak annak romjaiban, mert a szigorú érsek az elődje által épített kéjlakot épen akkor bontatta le. A falu közelében igen gazdag hévviz-forrás buzog föl, de az érsek ezzel sem törődik s teljesen elhanyagolja, pedig itt kitűnő fürdőt lehetne létesíteni. Az egri bor nagyon jól ízlett az angol tudósnak, mert még a burgundi bornál is többre becsüli.

Csodálkozik aztán afölött, hogy a szeszes italok árusításának joga vagy a birtokosok vagy egyes községek kizárólagos kiváltsága. A vendéglősöknek másféle bort nem is szabad árusítani, innen van aztán, hogy ezek még a legjobb bort is elrontják, hogy jövedelmüket szaporítsák. Innen van aztán, hogy a külföldi utasok a vendéglőkben többnyire középszerű bort ihatnak.

Keserves szavakban panaszolja el, hogy ez az egyedárúság mennyire alásűllyeszti a kereskedelem tisztességét. Az érsek által épített főiskola is a borfogyasztás jövedelméből épült. Szomorú dolog, hogy ily alapból tartja fenn a műveltség palotáját az az érsek, aki az Esterházy-család tagja s magánjövedelme is többre megy 200 000 franknál s az egri érsekség talán az egész királyságban a leggazdagabb.

Néhány századdal ezelőtt Magyarország fejedelmei szemet is vetettek ez óriási jövedelmű érsekségre s az érseki székbe valamelyik családtagot ültették. Háború idején az érsek éppen olyan sereget állított ki, mint az esztergomi érsek. Jövedelme évenként 500 000 frankra tehető. Főiskolájának berendezése igen ízléses. A termek boltozatai gyönyörű freskókkal diszitvék. A könyvtár boltozata pedig a tridenti zsinatot ábrázolja gyönyörű festményben. S e festményen látható az érsek alakja, amint az eretnekekre löveli az égi tüzet. E falfestményekről azt jegyzi meg, hogy ily szépeket még Olaszországban is csak elvétve látott. A festő már nem él. Magyarországi születésű volt s Bécsben tanult.

A főiskolának van csillagvizsgáló tornya is, melynek műszereit Angliában gyártották. Itt egy délkör vonta magára figyelmét, mely állítólag 15 000 frankba került. Sajátságos, hogy ez az érsek magára vonta a császári kormány neheztelését azon merészségéért, hogy e műszereket Angliában rendelte meg, mire aztán ama mentséggel állott elő, hogy előzőleg a pápa jóváhagyását kérte ki.

Mostanában természettudományi gyűjteményt rendeztek be. Képviselve van itt egész Magyarország madárvilága, de — fájdalom — a kezelés nagyon gyarló, úgy, hogy félni lehet attól, hogy a kezdeményezés, mindjárt keletkezése idején balul sikerül.

Meglátogatta az érseki palotát is, de azt bizony igen nyomorúságosán bebutorozottnak találta. Nem talált ott semmit sem, ami azt kényelmes otthonná tehette volna. Minden merev, sötét s ízléstelen. Habár ajánlólevelei kéznél voltak, azokat nem mutatta föl az érsek előtt. Talán betegsége mentheti őt, hogy amiatt mindeneket elhanyagol. Meghívta ebédre is, hol rendkívül szívesen fogadta. Azután megnézte szép lovait s tréfásan jegyzi meg, hogy egész Eger városában ezek nyerték meg legjobban az ő tetszését.

Eger városában nincs semmi sem, ami arra csábíthatná az idegent, hogy ott hosszabb időt töltsön. A város szétszórt házai silány építkezések, csak a kanonokok lakásai tehetnek kivételt. Láthatni itt egy törökök által épített tornyot, mely még elég jó állapotban van. Egyik főjövedelmi czikke a város lakosságának a méz- és viasz-termelés. Eger környékén több timár-műhely van, ahol piros, sárga cs fekete birka-bőröket készítenek, a két előbbit női czipökre használják, de ezek bizony hamar vesztik szinüket.

Egerből a Tiszán-túli vidékre igyekezett, mert hallotta, hogy az ösmagyarok fönnmaradt szokásait itt tanulmányozhatja legalaposabban. A nagy róna tárult fel előtte. Az érsek uradalmi intézője és mérnöke kisérték egy ideig útjában. Útközben két kisebbrendü salétrom-gyár vonta magára figyelmét. Betért oda is, hogy a készítés módját megismerje s értesült afelől, hogy mivel a salétrom a kormány egyedárúsága, itt csak nyers állapotban állítják elő s a kormány tisztviselői a felsőbb helyen megállapított árban veszik át, s azt nagy tömegben küldik a tisztító műhelybe s Ausztriában dolgozzák föl.

Ezen a rónán leginkább meglepte a szerte kóválygó gólyasereg, mely oly szelíden viselte magát, hogy alig-alig rebbentek fel az emberek közeledtére. Itt-ott elszórtan látott magas trágyadombokat s értesült a felől, hogy ezek ott feküsznek már régóta használatlanul, mert a mint hallotta, Magyarországon több megyében a földet sohasem kell trágyázni. A földművesek három évenként ugart hagynak s ez helyettesíti a trágyát. Sajnos Magyarországon még a földművelés gyermekkorát éli. Néhány óra múlva értek el a hídvégi pusztára, hol az érsek ménese legelészett.

Gyönyörű fajlovaiban gyönyörködött s ama kérdésére, hogy az érsek miért nem tenyészt magyar lovakat, azt nyerte válaszul, hogy ezek jóval apróbbak s nem olyan mutatósak. A mágnások és magyar főurak többnyire idegen fajlovakat alkalmaznak. A ménes-mester német volt s a német rendszer szerint kezelte az uradalmi ménest. Majd kissé távolabb a tehén-csordát nézte meg. Szebb tehénistállót még sehol sem látott, de azért a tejet nyomorúságosan kezelik. Az érsek nem is értékesíti, megelégszik azzal, hogy az udvarát látják el tejjel és tejtermékekkel.

Másnap Poroszló felé vette útját. Itt vannak azok a sóraktárak, amelyekbe Máramaros megyéből tutajon szállított sót raktározzák. Innen viszik aztán tovább szekereken az ország ama városaiba, melyek só eladási joggal vannak fölruházva.

A poroszlói kocsmában még csak ebédet sem kaphatott. Ajánló-levele révén egy Szombati nevű magyar nemes úrhoz tért be. Itt aztán kedvére ehetett és ihatott s az egri bort többre becsülte a burgundinál. Jókedvűen kelt át a  Tisza vizén, mely a Duna után az ország legnagyobb folyója

Füred-felé igyekezett. Mivel állítása szerint Magyarország ezen vidékére nem azért jött, hogy itt a művészet s tudomány remekeiben gyönyörködjék, de inkább azért, hogy a magyarokkal s azok szokásaival megismerkedjék.

Füreden igen jól találta magát. Ez a község körülbelül 500—600 házból áll. Mindegyik földszintes, többnyire náddal fedve. Lakosai földművesek s pásztorok. Egy olyan nemes földművesnél ebédelt, akinek 2000 juha s 500 szarvasmarhája volt. A kosoknak szarvai oly kacskaringósak voltak, milyeneket még nem látott. E községben nehezen boldogult s csak az orvos gagyogott valamit németül. Azt hitte, hogy itt majd csak talál alkalmas szállásra, de nagyon csalódott s a községházánál nyitották meg számára azt a szobát, hol a megyei hivatalnokok szoktak tanyázni. Nem volt ott egyéb bútorzat, mint egy asztal, egy pár szék s egy szalmazsákos ágy. Vacsorára rántottánál s juhtejből készített sajtnál egyebet nem kapott.

Magyarországon az alsóbbrendű, osztály nem igen veszi igénybe a vendéglőt. Úgy utaznak, mint valami karaván s az éjszakát is szabad ég alatt töltik. Kifogják a lovakat a szekérből s a mezőn legeltetik. Egy pár legény ébren vigyáz s a többiek jóízűen alusznak. A paraszt gazdák inkább szeretnek pihenni otthonukban az eresz alatt vagy pedig valamely szalmakazal tetején. Még a gazdagok sem fektetnek valami nagy súlyt a kényelemre. Elszörnyüködve irja, hogy egy főrangú úr, kinél szálláson volt, csak a felsőruháját s csizmáit vetette le.

Huszonnégy órát töltvén Füreden. Jászberénynek vette útját. E két város közt fekvő terület egy óriási nagy puszta. Habár a távolság 50 (angol) mérföld, a pusztán községnek híre-hamva sincs. Csak feleútján van egy elég jó kocsma. Időről-időre egymástól messze távolban vett észre egy-egy magános kutágast. Óriási kiterjedésű puszta ez a habár műveletlen föld, nem lehet mondani, hogy használatlanul heverne, mert roppant mennyiségű jószág legelész a mezőn.

Bárány-bőr bundájukat kifordítva viselő pásztorok hónapokon át a szabad ég alatt őrizik a méneseiket és a gulyákat. Sajátságos szokásuk a pásztoroknak, hogy egészségi szempontból zsírral kenik be fehérneműjüket, úgyhogy egész nyáron át egyszer se mosatják ki. Azt mondják, hogy ez az eljárás megszabadítja őket a legyek, szúnyogok és egyéb férgek bosszantásaitól.

E pusztán igen gyakran jelennek meg a ragadozó madarak seregei. Egy helyen körülbelől tíz havasi sast számlált meg. Az itt repkedő keselyük olyan vakmerők, hogy a kutyákkal az elhullott dög zsákmánya fölött valósággal harczot vívnak. A mocsaras helyeken számos vizi-madár repked.

Alig kezdte meg a pusztai utat, mikor az úton keresztül futott egy nyúl. Kísérője a fejét rázta s látta rajta mindjárt, hogy elkomolyodik. Kérdezte tőle, hogy mi baja van? Azt válaszolta, hogy közülük valamelyiket valami szerencsétlenség éri, mert az úton keresztül futó nyúl annak kétségtelen előjele. Említette, hogy ezt már több ízben személyesen tapasztalta.

Mivel egész útjában csak a rossz ebédeket tekinthette szerencsétlenségnek, mert ezek önkéntelen böjtre kényszerítnek. E  babonás hiedelemre azt jegyezte meg. hogy ezt a nyulat jobban szerette volna látni az asztalon. Igazán sajátságos, hogy kísérőjének babonája csakugyan bevált. Rettentő szél kerekedett s mikor már csaknem a kocsmához értek, kísérője ki akarván nyitni az állás kapuját, hogy a lovakat bevezesse: a szélroham a nehéz ajtót visszavágta s szegény kísérőjét úgy a falhoz szorította, hogy csaknem minden csontja ropogott. Eszméletét veszítve szállították be a kocsmába s csak nagy sokára jött magához.

Szerzőnk elmésen jegyzi meg, hogy ez a babona őt is babonássá tette, mert az országúton keresztül szaladó nyúl mintha azt jövendölte volna, hogy hiába éhezik nyúlhúsra, Magyarországon attól vásik a foga. Debreczen város keletkezése szerzőnk előtt csaknem meseszámba megy. El nem tudta képzelni, mi indította ennek első lakóit arra, hogy olyan helyen telepedjenek le ahol, folyamnak, építési anyagoknak, fának, kőnek híre-hamva sincs. Ezenkívül a szölőtermő vidékektől is jó távolra esik.

 



A debreczeni vaspályatér nyugatról

 

Habár Debreczennek számos kiváltsága van s város nevet visel, mind amellett inkább csak nagy falunak tekinthető s azt hiszi, hogy egész Európában ez a legsivárabb s 1egszánalomraméltóbb fekvésű város, pedig egyáltalában nem mondható, hogy lakossága szegénységgel küzködnék. A várost mindenfelől növenykerítés veszi körül. A házak nagyon csekély kivétellel földszintesek náddal, fedvék s többnyire a tetőig felérő tűzfallal néznek az utczára. Az utcza sehol sincs kikövezve, de egyes utczák közepén a gyalogjárók számára deszkapalló van lerakva. Lakossága napyobbára kálvinista. Külső megjelenésük, sőt ruházniuk sötét és komor, úgy, hogy ez a város őbenne is komor hangulatot ébresztett.

A kálvinista felekezetnek egész Magyarországon itt van a legnagyobb főiskolája, ízléstelen ócska épület, sőt nagyon gondozatlan. Hasonlít külsőleg az angol szegényházakhoz. Itt volna az ideje, hogy lerombolják. Mind emellett e rozzant épület nemcsak nagyon tudós, de valóságos, világhirű lángelméket bocsátott ki falai közül. Nagyon sok növendék folytatja itt tanulmányait. A legátusok, akik a kollégiumban laknak, ez időtájban 400-an lehettek. Körülbelől nyolczan szoronganak egy kis szobában, úgy, hogy a nyolcz ágy alig-alig fér el. Az ifjú tanulók, akik a kollégiumba járnak, hol délelőtt három órát, s délután ugyanannyi időt töltenek el tanulással. Mivel csak négy professzora van a főiskolának, ezeknek felügyelete alatt kilencz legátus, vagyis esküdt-diák tanítja az ifjakat s ezeknek szüleitől némi jutalomban részesülnek.

Ellátják őket ebéddel s vacsoraval. A professzorok évi fizetése körülbelül 1500 frankra megy. Az igazgató, professzor meghívta szerzőnket a legátusok istentiszteletére. Mélyen meghatotta  a diákok gyönyörű zsoltáréneke. A könyvtárban csak klaszikus munkákat, scholasztikus bölcsészek műveit s portréit és teologiai értekezéseket talált. Látott ott két vagy három elefánt-fogat, egy őskoii szarvas-koponyát, amiket álliiólng a Tiszából fogtak volna ki. Jóizüt nevetett azon, hegy a történelem tanára kilencz évi tanárkodása alatt még csak a középkornál járt magyarázataival, olyan hosszasan, részletesen mélyedt bele tantárgyába. Debreczen azonban nemcsak főiskolájáról, de főleg szappangyártásáról, kenyeréről, a gubáról, pipájáról és évenként négy országos vásáráról is nevezetes. Ezek a czikkek a város gazdagságának forrásai. Megemlékezik még a kerületi tábla iparűzéséről is, melynek tagjai állítólag epymás után gazdagodnak, mert az igazságot jó pénzért árulják.

A debrcczeni szappant nemcsak az országban, de még  külföldön is előnyösen ismerik. Leírja a szappangyártás minden parányi mozzanatát, dicséri, hogy az milyen szép fehér, könnyű s a mosáshoz nagyon alkalmas.

Majd a debreczeni kenyeret magasztalja. Soha fehérebb, könnyebb s jobb izű kenyeret nem evett, mint Debreczenben. S aztán egy-egy kenyér oly nagy, mint egy malomkerék. Elment a kenyérsütőkhöz; végignézte a kenyérsütést a dagasztástól kezdve mindaddig, míg azt a nagy boglya-kemenczéből lapáton kihúzták s egy pár lapon keresztül leírja, hogy azt miként készítik. Ajánlva az angol asszonyoknak, hogy ezt tanulják meg.

A guba (posztóból készült felsőkabát) már kizárólag magyarországi gyártmány. Debreczen ennek gyártásában is kiválik a többi városok közül. A gubakészítést is türelemmel végignézte s nagyon megtetszett neki, mint nagyon czélszerü és alkalmas ruházati czikk.

A debreczeni salétrom-gyárban is jó sokáig időzött, melynek igazgatója német származású úriember volt, aki elpanaszolta neki, hogy a kassai császári raktárba milyen olcsó árért kell szállítani az itt készített salétromot. A szarvasmarha tenyésztése szintén egyik fő-forrása Debreczen nagy gazdagságának. Egy Biró nevezetű polgár néha-néha ezer számra is viszi a vásárra a jószágait. 1770-ben. mikor a hosszú és tartós tél következtében elfogyott a takarmány, több mint nyolczezer jószág hullott el s ezt a veszteséget alig-alig érezte meg.

A négy országos vásár idején óriási Debreczenben az idegenforgalom, sőt a peres felek is ilyenkor zörgetnek a kerületi tábla ajtaján. Egész Magyarországon négy ilyenfajta törvényszék székel. Ez a tábla itél a nemesség polgári ügyeiben s e kerületi táblákról nem valami kedvező híreket szerzett. Azt hallotta, hogy a tábla tagjait egyes ajándékok, szívességek igen könnyen elszédítik, sőt még a budai törvényszék tagjai sem valami válogatósak. Mivel pedig ide fontosabb ügyek kerülnek tárgyalás alá, a járandóságok is egy kissé fontosabbak. Ha még Francziaországban is, hol alkotmányos kormányzat van, nagy hatalma van a csengő ezüstnek, lehet-e csodálni, ha ott, hol az alkotmány csak papíron van, pénzért árulják az igazságot, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy mily nyomorúságosán fizetik a tisztviselőket.

Debreczenben körülbelől öt olyan úriemberre talált, ezek közül is kettő professzor, akik Angliában jártak. A kálvinista lelkészek többnyire más protestáns országokban végzik be tanulmányaikat. Hollandia, Svájcz kedvencz tartózkodási helyük. De Angliát is látogatják néhányan. Benedek lelkész a czigány nyelvet is jól érti. Említette előttem, hogy Angliában is talált olyan czigányokra, kik őt megértették, holott ott születtek. Veszprémy doktor, a város legidősebb orvosa Edimburgban fejezte be tanulmányait.

Debreczenben elég tisztességes vendéglőre talált. Az utazók többnyire magukkal viszik ágyneműjüket, úgy, hogy vendéglőben csak üres ágyakat találhatni. Régente így lehetett ez Németországban is, mert ott is talált ilyenforma szállást. Dehreczen határában találhatni már fszölőskerteket, de bizony rendkívül savanyú bort termelnek.

Debreczeni látogatásáról igy nyilatkozik:

«Ha választanom kellene, hogy hol lakjam, Debreczen a legutolsó helyen állna. mert itt minden olyan mogorva és sötét, mint kálvinista lakói. Messzire kell menni, hogy az ember vizet lásson, még messzebb, hogy az építészethez köveket szerezzen be»

Arra határozta magát, hogy kelet felé nem veszi az útját, ott már hegységek is láthatók, ezért mégis rászánta magát, hogy arra menjen.

Egy Arad vármegyei mágnás, aki peres ügyeinek elintézése végett Debreczenben időzött, szívesen ajánlkozott kisérötársául. A zordon Debreczennek június 2~én mondott búcsút. Nagyváradi útján a róna már népesebb volt, de az út iszonyatosan rázós. Kismarján meglehetős ebéd várt rájuk, mert a bíró már jó előre értesült a főúr érkezése felöl. Ez a kicsiny falu Bocskay születési helye, aki mikor fejedelemmé választatott, jobbágyait rögtön felszabadította. Közeledett a hegyekhez, melyek Magyarországot Erdélytől elválasztják, de belekerülhetett volna még egy nap, hogy odáig elérhessen.

Nagyvárad Magyarországnak egyik legszebb városa, a nagy Debreczennek egészen ellentéte. Itt már minden vidám szint játszik. Csaknem minden házban szól a zene. A vendéglő mindenütt zsúfolt. Lakosai katholikusok. Vasárnap volt, mikor ide érkezett s ezen a napon mindenki a maga módja szerint szórakozott. Legelőször is az alispánt látogatta meg, aki őt nagyon szívesen fogadta s meghívta, hogy a másnapon tartandó megyei gyűlésen jelenjen meg, sőt még a közebédre is meghívták. A közbeeső időt arra használta fel, hogy a földtani viszonyokat tanulmányozza. Másnap föl is ment a vármegyeházához, hol már a megyei urak nemzeti díszöltönyben jártak-keltek.

Heves szónoklatok ütötték meg fülét, de azokból nem értett egyetlen szót sem, de tekintelük s indulattól reszkető beszedük mindjárt elárulta, hogy nagyon komoly dolog fölött vitatkoznak. Haragosan pödörték bajuszukat s indulatosan fészkelődtek helyeiken. Délután két órakor ültek a gazdagon terített asztalhoz. Mielőtt azonban helyet foglaltak volna, néhány perczig mindegyik vendég állva maradt széke előtt. Úgy látszott, mintha imádkoznának.

Ebéd után. amely jó sokáig tartott, igen jó borra került a sor, majd ismét mindegyik a maga széke mögé állt s rövid imát rebegett. A nagy teremből egy kisebb helyiségbe mentek az urak, hol feketekávét ittak. Bemutatták neki a püspököt, aki másnapra ebédre bivta meg. Nagyon megnyerte az angol tudós rokonszenvét, különösen mikor értesült afelől, hogy ez a püspök csak mint egyszerű tábori káplán kezdte el pályáját. Második József nevezte ki e méltóságra, hogy az eladósodott püspökséget rendbehozza. Püspöki jövedelme ez időben körülbelül 100 000 frankra rúgott. A püspöki palota nagy terjedelmű, de az épület még nincs befejezve. A templomban látható több magyar király koporsója, a többek között Szt. László királyé. Azt mondják, hogy mikor Ulászló lengyel király Debreczenböl Zsigmond császárral idejött, vallásos kegyeletből az utat gyalog tette meg.

Délután a meleg fürdőt látogatta meg. Itt különös látványban részesült. E város alsóbbrendű lakosai ugyanis többnyire oláhok s a görög hath. vallást követik. Akkor épen az oláhok pünkösdje volt. Ide jöttek a fürdőbe, nemcsak hogy mulassanak, de azért is, hogy fürödjenek. Minden szemérmet levetkőzve lubiczkoltak a közös fürdőben férfiak nők és kis gyermekek egyaránt.

E fürdői jelenet ecsetelése után rátér az oláhok jellemzésére, megemlítvén, hogy a börtönök, melyeket szintén fölkeresett, nagyobbára oláhokkal vannak benépesítve. Magyarországon ez a népfaj a legmiveletlenebb s a legvadabb. Még a legszigorúbb törvények alkalmazása sem fog rajtuk. 1785-ben Erdélyben föllázadtak s a nemes osztályt fenyegették. Papjaik, kiket pópáknak neveznek, a leghevesebb izgatok. Közölték vele, mint megbízható adatot, hogy húsz kivégzés közül egy valamely pópára esik. Ezeket a hátóság a legszigorúbb büntetéssel sújtja.

Elismerőleg irja, hogy Nagyváradon a legnagyobb előzékenységgel találkozott, a legelőkelőbb urak hivták meg s az alispán megígérte, hogy ha Erdélyországba akar utazni, a legmegbízhatóbb kalauzokat rendeli melléje. De ezen útjáról lemondott s inkább a Kárpátok tanulmányozására akarta felhasználni szabad idejét. Kora reggelre rendeltek előfogatot, de bizony az mindegyre késett. Az előfogat kirendelésével megbízott leitta magát s elfelejtette megrendelni az előfogatot, úgy hogy csak tíz órára indulhatott el. Újra csak Debreczen felé vette útját. Kismarján megpihent s ott a sziksó-seprésben gyönyörködött Sajnálja a magyarokat, hogy ez iparczikket nem tudják előnyösen értékesíteni.

Debreczenben, mely városnak lakosságát 30 000 leiekre becsüli, igen unalmasán töltött el másfél napot, nincsen ott semmi látnivaló. Tokaj felé útba ejtette a Hajdúságot, mely hat vagy hét városból áll s körülbelől 20 000 lelket számlál. Hallomása szerint a hajdúk idetelepedésük alkalmával, hogy hadiszolgálatokat teljesítsenek, több kiváltságban részesültek. Maguk választják tisztviselőiket s függetlenek a vármegyétől. Debreczentől Tokajig sík rónaság terül el. Ezen a vidéken leginkább kukoriczát termelnek. Útközben több czigány-karavánnal találkozott. Nagyon érdekelte e kóbor nomád nép története, de ebből csak annyit tudott meg, hogy rendkívül vad, csavargó banda, sőt II. József uralkodása alatt néhány csavargó karavánt emberhúsevéssel is vádoltak, kik közül aztán többet végeztek ki Hont vármegyében. Magyarországra körülbelől 1418 táján vándoroltak be. Számukat biztosan megállapítani nem lehet.

Azt föltételezné mindenki, hogy egy termékeny talajon s folyam partja mellé épült városnak gazdagnak kell lennie. Nem tudja az okát megfejteni, hogy Magyarországon miért nincsen ez igy. Például Tokaj egy nyomorúságos kis falu. Piszkos korcsmájából a sóraktár igazgatója hivta magához, hol igazi kényelemben részesült. Nevezetes világhirű boráról, de ez nem annyira magában Tokaj vidékén, mint inkább a hozzátartozó kerületben terem. Ide tartozik Trczal, Zombor, Mád, Tállya, Szántó, Kereszttur. Kisfalu, Tolcsva, Liszka, Zsadány, Vámosujfalu, Olaszi, Patak és Ujhely. Ezen községek közül némelyik jóval nagyobb Tokajnál s a tokajinál talán még jobb bort is terem. (Folytatása következik.)

 

 

Függelék

 

 

 

 

A VATIKÁN MŰKINCSEI. 1878. 7. 95. címlap

Közel másfél ezer évig voltak a római pápák a művelt világ leghatalmasabb fejedelmei. VII. Gergely a német birodalom császárját három éjjel várakoztatta vezeklő öltönyben Canossa vára előtt, III. Incze lovának zabláját a római birodalom császárja tartotta, Sylvester s a többiek koronákat osztogattak, fejedelmeket tettek le s még az ujabb korban is, midőn Columbus egy uj világrészt fedezett fel, a pápa merészen határvonalat húzva, megosztá a világot kedvelt népei között.

A Vatikán lett, már századokkal ezelőtt, a művészeti kincsek leggazdagabb tárháza. Elősegítette ezt sok nevezetes pápának a tudomány és művészet iránti előszeretete. Voltak időszakok, melyekben egyes kiváló pápák a művészet és tudomány legfőbb maecenásai voltak.

A pápák palotájának művészeti gyűjteményei különösen két korra vallanak, egyik a görög-római műkorszak, a másik a renaissance ideje. Az előbbi nagyrészt régi görög szobrok másolatai, az utóbbi leginkább első rangú festők müvei által van képviselve.

Róma régi műemlékei s gyűjteményei az idők viharos folyamában mindinkább pusztulásnak eredtek. Csak a XV-ik század végén ébredt fel az érzék e művek iránt, s azok között, akik ez érzéket fejlesztették, a pápák voltak az elsők.

II. Gyula a Vatikán mellett fekvő, de ma már azzal egy egészet képező „Belvedere" helyeit jelölte ki a mind nagyobb gonddal kutatott műemlékek számára. A jelenlegi gyűjtemény csak  XIV. Kelemen (1769—1774) idejében lön megalapítva, ki nemcsak jelentékenyen szaporította a meglevőket s nem csak uj épületeket állíttatott számukra, de midőn a nagy tudományú Viscontit bizta meg rendezésűkkel: biztosította azok műértékének állandó gyümölcsözését is. Közvetlen utódai szintén nagy műbarátok voltak, s habár I. Napóleon a gyűjteményt jelentékenyen megcsonkította, jelenleg is több mint 20 folyosót, csarnokot s termet foglal el s az egyes darabok száma több ezerre megy.

Eredeti görög szobor a vatikáni gyűjteményben igen kevés van, e tekintetben a londoni British múzeum sokkal felette áll; de nagyfontosságú e gyűjtemény a görög művészet szempontjából, mert a legnevezetesebb görög remekek egyedül fennmaradt másolatai legnagyobbrészt itt őriztetnek. Phidias és Polyklet amazonja, Myron-tól az úgynevezett diaskobol, Praxitelestől a gyíkölő Apolló, Satyr, a nyilazó Ámor másolata; Lysippostól a hires „apoxyome-nos" s ezenkívül ismeretlen nagy művészektől Euripides és Demosthenes, s a görög színműíróknak valószínűleg eredeti görög szobrai, egy alak a hires Niobe-csoportozatból (Skopastól vagy Praxitelestől), a hires Merkúr, az úgynevezett Phokion, az alvó Ariadné, s az egykor Phidiasnak tulajdonított Otricoli Zeus, egyike az ókor legjelentékenyebb műemlékeinek.

Sokkal gazdagabb a görög római korból fennmaradt emlékek gyűjteménye. A Belvedere egyik nyolczszegletü udvarán nagy fülkében a már emiitett Merkúron, s Canova Perseusán kívül két vüághirü mű van e korból felállítva. Egyik a Laokoon-csoport, a másik az úgynevezett belvederi Apolló.

A Laokoon-csoport, melyet Michel Angelo a művészet csodájának nevezett, Titus római császár korában készült," s II. Gyula pápa idejében 1506-ban találtatott fel ismét. A belvederi Apolló szintén a császárság korából, de régibb görög bronzszobor utánzata.

Más e korból való hires művek még: a Nil-csoport, az Antinous, Augustus szobra, Tiberius ülő alakja, az ugynezett belvederi torsó, Meleager s egész sereg istenség alakja, mellszobrok, s hires férfiak alakjai.

A híres gyűjtemény igen szép helyiségben van. A Galleria delle Statue-t a szobrokon kívül építészeti ékítmények, s Mantegna és Pinturicchio festményei diszitenek. A „Giardino della Pigna," mely a gyűjteményeknek mintegy középpontját képezi, a legszebb kertek közé tartozik. Az egyes termek, folyosók közepén nagyobb görög edények, sarkophagok, kandelláberek léteznek, a talapzatokon itt-ott antik mozaikok láthatók, kisebb kupolák s fülkék felváltva gyönyörködtetik a szemet. A város zajától távol itt teljesen nyugodt helyet találunk, s az épület egyes pontjairól messze szép kilátás tarul szemünk elé.

 

 

Lampérth Géza: A VATIKÁN. 1903. 28. 462.

A legtöbb idegennek, mikor Rómába ér, s az utazás fáradalmát kipihente, ez az első szava kocsisához: — Vatikán!

A barna arczú vettnrino csördít egyet ostorával s a fürge carozza máris gördül a Trastévere, a Tibéris folyó jobbpartján elterülő városrész felé. Az Angyalvár előtt s a Borgovecchio utczáján áthaladva megáll a kocsi, a Szent Péter-téren.

A tér közepén, az óriási obeliszk két oldalán álló szökőkutak vize csobog halkan. Különben csönd és kő mindenütt, amerre tekintünk.

Magából a Vatikánból, a pápák világhírű palotájából, itt közvetlenül a tövében állván, alig látunk valamit. Csak a legmagasabb épületszárny felső emeletének és tetőzetének egy darabját. A sok fal és kő szinte ránehezedik a lelkünkre. Néhány perez múltán ott vagyunk a Vatikán bejárójánál. Óriási bronzkapu ez, melynek csak a fél szárnya van nyitva, de az is untig elég, hogy bejussunk rajta. A tarka egyenruhás svájezi gárdista végig néz rajtunk, azaz inkább csak az öltözetünkön, és ha kifogástalannak találja, nyugodtan mehetünk tovább az óriási előcsarnokon át a folyosók, termek, loggiák roppant tömkelegébe. Néhány ezerre rúg a számuk. — melyeket együttvéve a műkincsek világtárházának nevezhetünk.

A kép- és szobor gyűjteményekben az antik és renaissance művészet legtökéletesebb remekei ejtenek csodálatba, a páratlanul dús könyvtárban néhány szép Korvinát is látunk.

Az egyik loggiáról pápa lakosztálya látszik. Megállunk ott s lábujjhegyre ágaskodva nézünk a nagy néma ablakok felé. És halk suttogás hallik:

— Itt lakik ő Csöndesen, talán épen imádkozik . . .

A sixtusi kápolnában Michel-Angelo varázslata alól fölocsúdva, megint csak ő róla esik szó:

— Ez a házi kápolnája. Itt osztotta utoljára áldását.

Az előcsarnokban, a Sala Regia-ban, már olyanok is akadnak, akik saját szemükkel látták, mikor ezen át hozták a szent atyát a sedia gestatórián az alabárdos testőrök s a piros ruhás komornyikok.

Amikor újra kijutunk a bronz-kapun, kábultan zsong a fejünk. Még föl kell másznunk az óriási kupolára, ahová különben — roppant hosszúságát nem tekintve, — igen kényelmes szerpentin följáró vezet. Itt aztán kibontakozik előttünk a maga egész megragadó mivoltában ez a különböző időkorokban és stylusban épített páratlan épület-rengeteg.