h14–81. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók.

2018. 03. 12. – 03. 31.

Bevezetés

A távolból írt levelek mellett folytatódik a szigetek bemutatása is. VU a Föld csaknem mindegyik jelentősebb szigetéről közölt ismertetést. Esetenként nem is egy alkalommal. A szöveg néha irodalmi szintű. Részletes áttekintést kapunk az őslakók életéről, mulatságukról, sorsuk alakulásáról, valamint az aggteleki cseppkő-barlangról.

Tartalom

SZIGETEK III.

Helgoland szigete. 1865. 248.

Helgolandi partrészlet. 1867. 638.

HELGOLAND.1890. 405.

Szigetek a Csendes-oczeánon.Tongatabu. 1879. 6. 87.

FORMOSA 1884. 48. 770.

Sámi Lajos. Robinzon szigete.1872. 663.

Sámi Lajos. ROBINSON SZIGETE. II. 1897. 70.

S. L. Rügen szigete. 1872. 281.

A SZAMOA-SZIGETEK. 1889. 225.

László Károly levelei Amerikából (Mexikóból).

XIV. Minatitlan. Mexikó, sept. 30. 1860. VU. 1861. 17.

Folytatás.1861. 30.

XV (Vége.) 1861. 42.

Bánó Jenő: MAGYAR LEVÉL MEXIKÓBÓL 1890. 4.

UTAZÁS MAGYARORSZÁGON A XVIII. SZÁZAD VÉGÉN. 1912. . 72. Ismerteti KÖNYVES TÓTH KÁLMÁN. IV. rész

ŐSLAKÓK

A santalok lázadása1856. 15. 127

Afrikai embervadászat. 1856. 348.

Könyves T. K. A jelenkor vademberei. 1868. 79.

P. Gy. Egyve1eg 1869. 14. 188. A négerek kihalnak.

KlRÁLY PÁL A BRAZÍLIAI INDIÁNOK LEGENDÁIRÓL* 1885. 318. I. rész

II. rész 1885. 334..

Az uj Kongó-állam lakóiról 1885. 21. 345.

RABSZOLGAKERESKEDÖK ÚTJÁBÓL 1891. 684.

KRÉCSY BÉLA. AZ INDIÁNOK CZIVILIZÁLÁSA AZ USA- ban 1894. 558.

Függelék

Herman Ottó: Az eloláhosodásról I.. 1877. 8. 121.

.II. 1877. 138.

SZIGETEK III.

Helgoland szigete. 1865. 248.

A fürdőidény kezdetén, Európa egyik legnevezetesebb tengeri fürdőhelyéről, Helgoland szigetéről szólunk, mely az Északi tengeren, a Weser, Elbe és Eider folyók torkolatánál fekszik. Ez apró szigetekből álló csoport viseli a Helgoland nevet, melynek terméketlen kopár föveny-talaján semmi nem terem, annyira, hogy a 3 ezret kevéssel meghaladó lakosság leginkább halászattal, és kereskedéssel foglalkozik. A tulajdonképi Helgoland sziget azonban nem egyéb, mint egy, a tengerből 220 láb magasan kiemelkedő szikla, mely területére nézve egy negyed négyszög mérföldet foglal el. Egykor nagyobb lehetett, de a hullámok mosása évről évre kisebbité.

Helgoland szigete 1808 óta Angolország birtokához tartozik, s mint lerakó-hely, nagy szolgálatot tett az angol kereskedésnek, különösen az I. Napóleon által elrendelt kereskedelmi zárlat idején. A szigeten egy erősség is van, négy bástyával s egy szép világitó-toronnyal, mely már messziről jelül szolgál az arra vitorlázó hajóknak.

Helgolandot tengeri fürdőjéért nyáron át Európa minden népe fölkeresi; vize erősítő hatással van a gyengébb idegzetre. E fürdő a sziget keleti partján van, s a vendégek nagy száma a fürdőidény alatt némi élénkséget ad a különben komor tekintetű sziget partjainak. De amint Hamburg és a sziget között közlekedő gőzhajó az utolsó elkésett vendéget is tovaszállitja, a keleti partok is elhagyottan állnak, legföllebb a bennlakók csekély száma foglalatoskodik hajóival.

Helgoland sziget nyugati partja.

A nyugati part, mely képünkön ábrázolva van, már nyáron is rideg kilátást nyújt tengerbe nyúló szikláival; még barátságtalanabb ősszel és télen, midőn sűrű köd borítja a láthatárt, vagy fölkelnek a tengert fenekestől fölforgató viharok, s haragosan ostromolják a puszta kietlen partokat. Emberi arcz már ilyenkor nem látható, csak a madarak maradnak a rideg partokhoz hivek, nagy csapatokban települvén le a hótól lepett sziklákra, szemeiket mereven egy irányba szegezve. Közel háromszáz faj látogatja e szigetet vándorlásai közben, de állandóan csak három fészkel rajta: a veréb, a szárcsa és a keresztcsőr.

De a madaraknál is gyakrabban ellátogatnak a viharok, annyira, hogy itt a hajótörések nem éppen ritkák, habár a világitó-torony lámpája 257 láb magas, s igy jó távolról észrevehető, ha csak köd és eső el nem takarják. Ily szomorú hajótörés nyoma egyik képünkön is észrevehető.

Helgolandi partrészlet. 1867. 638.

Mintha a nemrég (f. év febr. 28-án) elhunyt tájképiró, Morgenstern Keresztély ecsetjét, midőn a 636 lapon közölt kép eredetijét festette, épp azon érzés vezérelte volna, mely a hazája egységeért buzgó ismeretlen német költő tollába Helgolandról Germaniához szólva e szavakat adta:

„Minden habnak loccsanása

Árvád föl-följajdulása."

Európa népeinek s az eseményeknek irányzata nagy államok alakulása s a nemzetiségek csoportosulása felé nehézkedik. Az olasz után, mely már egyesülése utolsó stádiumához érkezett, a német egység is azon irányzatok egyike, melyeket egész Európa érdekkel, s rokonszenvvel kisér s melyeknek eiőbb vagy utóbb teljesedésbe is kell menniök.

Régi már s egyre hangosabban nyilatkozik a nagy Németországban a vágy, minden népet s földet, mely eredete s múltja által hozzá tartozhat — egyesíteni. Az ős friesek romlatlan utódait, a kis sziget három ezernyi lakosát sem akarnák elfeledni s érzékenyen tolmácsolják mindenfelé a nagy országban a „kisded," az „elhagyott," az „árva" Helgoland elzártságát, mely a német egység sérelmére még mindig angol oltalom alatt van.

A képíró hazafias érzelme is oly pillanatban örökiti meg vásznán, midőn a dagályban viaszatérő nyugtalan habok mossák partjait. A szél zúgása Helgoland fohászait, a habok moraja — a friesek panaszát hallatja Germaniá-anyával. A felhők a reménytelenséget jelzik, mely közös láthatárukat besötétíti. De a nap, a német egység szellemének világa áttör s a nehéz felhők daczára fényt áraszt a német tenger fölé.

Nyugtalanul szállongnak a csüllők az ormok körül, le-lecsapva a habok közé. Egy vitorlást a egy gőzöst, a tengeri élet tevékenységének jeleit, mindkettőt távozni látjuk a partoktól, hogy annál inkább érezzük: mily „elhagyott" sziget, árva" hely szemléletébe merültünk.

HELGOLAND.1890. 405.

A politikai világban nagy feltűnést keltett az a hír, hogy az angol kormány önként átengedte Németországnak az Élbe torkolatánál fekvő Helgoland-szigetet, mely 1806 óta zavartalan birtokában van, habár földrajzi szempontból egészen Németországhoz tartozik. Az átengedés nem történt egészen ingyen, sőt az a terület, melyet az angolok cserébe nyertek Kelet-Afrikában, hasonlíthatatlanul felülmúlja nagyságra nézve ezt a parányi szigetet. Mindamellett a németek rendkívül örülnek ennek a békés hódításnak, mert az angol kézben levő Helgolandot mindig oly fontosnak tekintették, mint a Földközi-tenger bejáratát őrző Gibraltárt, s emellett zokon esett nekik, hogy egy hatalmas állam az ő tengeri forgalmuk fő kapujánál (Hamburg előtt) akár csak egy talpalatnyi német földet magáénak mondhat. Viszont az angolok egy részének is nagyon rosszul esik, hogy európai birtokuk egy része elvész, sőt sokan vannak, kik ezt az átengedést ürügyül akarják felhasználni a jelen kormány megbuktatására.

A vitatkozás tárgya pedig önmagában véve jelentéktelen hely, egy alig félnégyszög kilométernyi szikla zátony a tenger közepén, kisebb, mint hogy nagyszámú katonaságot lehetne rajta tartani s messzebb van az Elba torkolatától, mint hogy a hajók közlekedését gátolni képes volna. De a sziget, melyhez hasonló ngyságú, sőt nagyobb az Eszaki-tenger mellett számtalan van, hires darabja a földnek, s hirnevéért sokan ragaszkodnak hozzá s sokan vágyakoznak bírására.

Helgoland hírnevét két körülmény okozza: egyik kitűnő tengeri fürdője, a másik földjének lassú, de fokozatos pusztulása.

Az egész szigeten a kontinentális éghajlat nagy változatosságával szemben állandó egyenlő tengeri levegő uralkodik, mely különösen ősszel nagyon kellemessé teszi az itt tartózkodást. A késő őszi hónapokban Helgoland kétségkívül a legmelegebb hely Észak-Európában, s mint lég-gyógyhely Meránnal és Montreaux-val egyen-rangban áll. A tengeri fürdő is nagy kényelemmel van berendezve, ugy hogy ezt messze földről nagyon sokan keresik fel s különös gyógyító hatást tulajdonítanak neki. Hamburgból külön gőzösök közvetítik a forgalmat, s a kis kikötőben nagyon sok tekintélyes hajó is megfordul, mindez azonban a tél beálltával megváltozik, s ilyenkor a bennszülöttek halászbárkái élénkítik meg a környéket.

Még nevezetesebb Helgoland természeti szépsége, melyet a tenger folyton tartó pusztításai idéznek elő. Az Eszaki-tenger partvidéke általában nevezetes arról, hogy a partlakók itt állandó küzdelemben vannak a tengervidékkel. Nagy Károly idejében a partvidék legalább kétszer oly nagy volt, mint jelenleg. Azóta nemcsak lakatlan partok, de egész községek is sülyedtek el, s a fennmaradt szigetek, melyek némelyike felett dagály alkalmával most is elfutnak a hullámok, ennek az elsüllyedt földrésznek töredékei.

Így pusztult el Hollandia nagy része s a friesek egész vidékei. Helgolandról is tudják, hogy 1010-ben még egy négyszögmérföld területe volt, ma a sziget felső sziklás része csak 300 lépés hosszú s 650 lépés széles, az alsó homok sziget pedig 190 lépés széles s 540 lépés hosszú. 1720-ig a sziget teljes egész volt, ekkor két részre oszlott, melyek közül az egyiket már is megsemmisülés környezi. Minden vihar egy-egy darab sziklát tör le, mások a viz alá süllyednek, úgy hogy csak zátonyok lesznek, s a sziget látogatói, csónakokban megkerülve azt, élénk változatos képeket nyernek a nagy természeti erők eme tartós munkájáról, mely kép annyival érdekesebb, mert a sziget sziklafalai többnyire szép vörös színűek. Ez a vörös homokkő a tenger feltűnően zöld színével s a fenn elterülő fehér fövénnyel a magyar utazót hazája szép színeire emlékezteti.

A több száz láb magas háromszög alakú felső sziget különben meglehetősen terméketlen, árpa és főképp krumpli az egyedüli vetemények. Az alsó szigeten, ahova kényelmes lépcsők vezetnek le, még ennyi sem terem, de itt a csinos fürdő-épületek s villák elfeledtetik a természet kopárságát. Ivóvizük sincs, csak az esővizet gyűjtik össze.

Az angolok igen kegyes urai voltak a szép szigetnek. A lakók, kik a halászat mellett különben is főképp a fürdövendégekből élnek, alig fizetnek valami adót s a kormány mindenkor ráfizetett a költségekre. S bár állandó angol kormányzó lakott a szigeten, a bennszülöttek önálló rendelkezési joggal birtak, iskolában és templomban a német szót használták s általában úgy érezték magukat, mintha köztársaságban éltek volna, de a szegénység kényelmetlenségei nélkül, mert a kormány nemcsak kaszárnyát építtetett és ágyúkat hozott ide, de több középületet és két igen csinos világító tornyot is építtetett, melyre a part elsülyedt részeiből alakult sok zátony miatt nagy szükség is volt, gyakoriak levén itt a hajótörések.

Andersen, ki Helgolandról külön könyvet írt, s vele együtt mások határozottan megjósolták a sziget gyors elpusztulását, sőt maga Adersen azt állította, hogy a jelen század végét sem éri meg. Az állítás kissé merész s nem eléggé igazolt. Tény azonban, hogy a németeknek nem a terület nagysága s tartóssága, hanem az okoz örömet, hogy a német föld egy részét (mert a bennszülöttek frízek) békés úton hódították vissza s másrészt az angol kormánynak, mely I. Napóleon kontinentális zárlata alkalmával sok hasznát vette e helynek, mint kereskedelmi lerakódó területnek, ma nincs oka félni, hogy a hely átengedése hatalmának bármily csekély megcsorbulását vonná maga után.

** *

Tanzánia. Székhelye és legnagyobb városa Zanzibár City. Zanzibár teljes területe 1651 négyzetkilométer (ez Vas megye területének a felével egyezik meg), lakossága 1,07 millió (2004). Az ugyancsak Tanzániához tartozó Mafia-szigettel együtt néha Fűszer-szigeteknek is nevezik őket, de ez a név inkább az Indonéziában található.

Fűszer-szigetek:. a mai Indonéz-szigetek. Nevük onnan ered, hogy a szigeteket a felfedezések során meghódító portugálok nagy mennyiségben szállítottak innen fűszereket (borsot, szegfűszeget) Európába google 

*

Helgoland szigetet a kora középkortól a frízek lakják. 1402 és 1714 között a schleswigi területekkel együtt Dánia fennhatósága alá került. 1814-ben a britek szerezték meg. Napóleon kontinentális zárlata idején Nagy-Britannia számára létfontosságú volt a jelentős csempészetet lebonyolító sziget. Helgolandot Németország a kelet-afrikai Zanzibár szigetéért kapta meg cserébe. Az átadást megpecsételő kézfogásra 1890. augusztus 10-én került sor Sir Barkley angol kormányzó és a csónakból partra szálló II. Vilmos császár között. Az Elba torkolatában, stratégiai helyen fekvő szigetet az első és a második világháború idején valóságos erőddé építették ki. A hadiflotta bázisául szolgáló szigeten a sziklába hét emelet mélyen alakítottak ki bunkerrendszert. 1945. április 18-án közel ezer angol repülőgép emiatt bombázta le a szigetet.

A háborút követően, a megszálló britek a lakosságot kitelepítették, majd két évvel a bombázás után 1947. április 18-án a sziklaüregeket berobbantották. Eredetileg az egész szigetet el akarták tüntetni a föld színéről, ezt azonban nem sikerült megvalósítani. Ezután 1952-ig a Brit Királyi Légierő gyakorlótérnek használta a szigetet, a lakosság csak ekkor térhetett vissza.1300-an lakják

Czivilizált szigetek a Csendes-oczeánon.Tongatabu. 1879. 6. 87.

A legújabb világrésztől Ausztráliától keletre a déli szélesség 10 és 20-ik foka között a Csendes Óczeánban egy érdekes sziget-csoport fekszik: a Tonga-szigetek. A keskeny tengerszorosok által három kisebb csoportra oszlott szigetek között a legjelentékenyebb északon Vavao, délen Tongatabu szigete, Nikualofa fővárossal.

Nem természetrajzi különösségük, vagy földirati fekvésük, nem is geológiai alakulásuk, hanem az teszi érdekesekké, hogy itt már meglehetős gyökeret vert a czivilizáczió, ugy hogy valóságos miniatűr kulturállamnak indultak.

Az északi és a középső szigetcsoport egy államot képez, még pedig protestáns és — alkotmányos államot, mely fölött György király angol mintára szabott alkotmány szerint szelíden és kegyesen uralkodik. Jogara alá gyűjtötte az egyes szigetek vad lakóit s fönntartja érintkezését a külállamokkal, sőt kereskedelmi szerződéseket is köt, mint pl. csak nemrég Németországgal. A nép dolgozik, tanul, művelődik és boldogul.

Nagyságra e szigetek mögötte állanak a déli tenger legtöbb szigetének. De rendkívül termékenyek, ami eleinte nagy akadálya volt a rendszeres munkaösztön kifejlődésének. Kereskedésük főczikke a kokusz-olaj, és a caprat (szárított kókusdióbél), melyet Ausztráliába visznek ki. A kókuszpálma sehol nem tenyész oly szépen, mint a Tonga-szigeteken s e termék kivitele sehonnan nincs oly jelentékeny, mint aminő a Tonga-szigetek ujabb kivitele. Azonfelül is vannak kiviteli czikkeik: a gyapot, tengeri, gyöngyház, trepang (ehető tengeri fű) és kávé. A németeknek Vavao szigetén jelentékeny kikötőjük és szénrakodó állomásuk van.

Kétségtelen, hogy a Tonga szigetcsoport műveltségre is, de politikailag is a leg-előrehaladottabb a déli tenger államai között.

A mostani király, Tubau György, már igen öreg ember s az angol Wesley-missió tagjaitól gyámolittatva, nagy eréllyel és tapintattal kezeli a kormány gyeplőit. Elfoglalván a Vavao és Hapai szigetcsoportot, helyes intézmények és jó törvények által igyekezett a szigetlakók jóllétét emelni. S emellett ügyesen tudta megőrizni függetlenségét Anglia és Észak-Amerika foglalási törekvései ellen, ugyannyira, hogy most már a külhatalmak is elismerik országát független államnak.

György király nagy barátja az európaiaknak és az európai intézményeknek. Teljes kényelemmel berendezett palotában lakik.

Ő felségének valamennyi alattvalója a keresztény hitet vallja, országában mindenütt templomok s jól berendezett iskolák találhatók. Valamennyi tongai lakos tud írni, olvasni és számolni. Sőt némelyik közülök már figyelemre méltó ismereteket is szerzett, nevezetesen a földrajzban és történelemben. A király fia, Uga Dávid, idős ember már, de elpusztíthatatlan egészségű s nagy erejű.

*

google

Tongatapu is the main island of the Kingdom of Tonga and the location of its capital Nukuʻalofa. It is located in Tonga's southern island group, to which it gives its name, and is the country's most populous island, with approximately 71,260 residents (2006), 70.5% of the national population, on 260 square kilometres (100 square miles). Its maximum height is 65 metres (213 feet). Tongatapu is Tonga's centre of government and the seat of its monarchy.

MAGYAR EMBER A KHINAI HÁBORÚBAN. (FORMOSA) 1884. 48. 770.

Faragó Ödön (1853–1925) 1873-tól a Monarchia vámtisztviselőjeként hosszú évekig élt Kínában, s onnan írt levelei a képes újságok olvasóinak kedvelt olvasmányai voltak. google

Faragó Ödön hazánkfiától ismét levél érkezett Formosa szigetéről, hol ő a khinai vámhivatalok főnöke. Levele, mely egyébiránt magánlevél, ismét az ottani hadi állapotokról, a franczia flotta bombázásáról ir, s érdekes kiegészítőül szolgálhat azokhoz, amiket a politikai lapok utján már ismerünk. Adjuk belőle a következőket :

Tamsui*, 1884. okt. 6-ikán. Sietek értesíteni, hogy még élek. A franczia flotta (7 irtózatos szörnyeteg) e hó 1 -jén ide érkezett, s 2-án tüzet nyitott a városra. Épp reggeli öltözködéssel voltam elfoglalva, midőn a «hajrá» megkezdődött. Sietve mentem ki az utczára, hol jajveszékelő embereket láttam ide s tova futkosni, keresve menedéket a süvöltő bombák elől. Magam az angol konzulátusba mentem, hol ugyan ki voltunk téve a golyóknak, de az ütközetre gyönyörű kilátásunk volt. Két és fél óra múlva az ágyúzás kezdete után a khinaiak elhallgattak, s csakis a franczia részről folyt a lövöldözés egész éjjeli 9 óráig. Azóta minden nap folyik ez a komédia, anélkül hogy a francziák partra mertek volna szállani, pedig a rájuk várakozó katonaság oly csekély, hogy bambusznáddal is szét lehetne őket kergetni. Ma ugy látszott, hogy partra szállnak, de a tenger hirtelen beállott háborgása e czéljuk kivitelében meggátolta.

*

A francziák robbanó golyói csúnya pusztítást vittek véghez az európai lakásokban. Saját lakásomba egy 15 kilogramm súlyú golyó-forgács ütött be. Megtartom ereklyének. A konyha fedelét egy golyó teljesen elvitte, a szegény khinai szakács roppant rémületére. Rendkívüli szerencse, hogy egy európai sem sérült meg. A francziák rossz lövőknek bizonyultak, mert olyat csak nem lehet róluk feltenni, hogy szántszándékkal lődözzenek semleges nemzetiségű emberek házaira.

Kelungot a francziák l-jén bevették. A khinaiak — ámbár győztesek — az alkirály parancsára állásaikat oda hagyták. A népség emiatt annyira felbőszült, hogy az alkirályt bambusszal bántalmazta. Ez utóbbi erre felhívta a népet, hogy hát jöjjön vele aki mer, kap pénzt és puskát, rögtön indulnak vissza Kelungba kiűzni a francziát. Azonnal 1500 ember sorakozott mellette. Ma reggel indultak el, s a mint hallom, az úton 7000 re szaporodott számuk. Lesz-e eredmény? Qui vivra, verra !

Hogy mi a francziák szándoka a vámhivatallal, azt még csak sejteni sem vagyok képes. Lehet, hogy hagyják úgy, ahogy van, beavatkozás nélkül!

Szegény Khina! nehéz napok várnak rá. De ez eíkerülhetlen volt. A khinaiak nemzeti büszkesége oly nagy, hogy inkább egész Khinát elvesztik, mintsem hogy egy krajezár hadikárpótlást fizessenek.

*

Táiwān, korábbi ismert nevén Formosa, a portugál Ilha Formosa-ból, melynek jelentése „szép sziget”) egy 35 980 km² területű sziget Kelet-Ázsiában, a Csendes-óceánon, nem messze Kína partjaitól. A sziget alkotja 99%-ban a Kínai Köztársaság területét.

Tamsui also Danshui is a sea-side district in New Taipei, Taiwan. It is named after the Tamsui River; the name means "fresh water". The town is popular as a site for viewing the sun setting into the Taiwan Strait. Though modest in size (population 162,441), it has a large role in Taiwanese culture

Sámi Lajos. Robinzon szigete.1872. 663.

Ki volt az a Robinzon? Megtudtuk, hogy a mi kedvencz Robinzonunk csakugyan történeti személy, kit valódi nevén Selkirk Sándornak hívtak, s ki 1704-ben vetődött a Jüan Fernandez szigetére és 1709-ig maradt ott.

Az ő történetét dolgozta föl de Foe Dániel angol iró világhírűvé vált „Robinzon Krusoé" czimü könyvének megírásánál. Az egyszerű elbeszélésből, melyet Selkirk a maga viszontagságos kalandjairól neki elmondott, az angol szerző gazdag képzelőerejével oly eseménydús és érdekfeszítő mesét kerekített ki, mely az olvasó világ figyelmét azonnal magára vonta.

Jüan Fernandez, Robinzon szigete, Valparaieó-tól, Chile dél-amerikai tartomány fővárosától mintegv 360 ang. mfldnyire fekszik és mindössze hat mild hosszú s három-négy míld. széles; partjai meglehetős meredekek.

A sziget majdnem egészen pusztaság. Egy valparaisói gazdag földbirtokos tartja bérben és nyájakat tenyészt rajta. Lakossága néhány, legfeljebb 10 — 11 pásztorból áll.

A mérsékelt égalj gyümölcsei, füge, bnraczk. eper, alma és cseresznye pompásan tenyésznek itt. Az erdőkben óriási myrtusf'ák virulnak. A sziget nyugati részén, egy domb tetején, kőalapzatra egy bronz-lemez van helyezve, melyen a következő fölirat olvasható:

„Selkirk Sándor matróz emlékezetére. Született Laegoban, Fife grófságban, Skótországban. Négy éven át e szigeten élt, teljes magányban. Szárazföldre jutott a Cinque Porté nevű 96 tonnás és 50 ágyúval ellátott gályáról 1704-ban, és eltávozott a szigetről a Duc nevű kalózhajón 1709 februárjában. Később tengerész-hadnagyi rangra emelkedett s ő Felsége (az angol király) szolgálatában halt meg 1728-ban, 47 éves korában."

Leglátogatottabb hely az egész kis szigeten az a barlang, melyben Selkirknek négy hosszú éven keresztül élnie kellett. A barlang egy kis tengeröböl közelében fekszik, a főkikötőtől egy negyed mérföldre. Magassága, a föld szinétől számitva, körülbelől 15 láb, mélysége 20 láb. Kiszögellő sziklacsúcs védi a bejáratot s körülte apró csalitok és bozótok tenyésznek.

E hires barlang éppen semmit sem hasonlit a de Foe által oly aprólékos részletekig leírthoz; nincsenek benne sem áthághatatlan kerítések, sem kijáró a hátterében, szóval semmi abból a sok ügyesnél ügyesebb találmányból, melyekkel Robinzon Krusoé itteni lakását földíszíteni, vagy inkább de Foe az olvasó képzeletét foglalkodtatni törekedett.

De a bejárat eléggé megközelíti azt a fogalmat, melyet arról a szerző leírásából alkottunk magunknak. Valóban körülbelül 100 négyszögölnyi lapály az, melyet a nap izzó sugarai ellen a hátterében emelkedő barlanghegy árnyéka védelmez. A barlang föliratokkal és az ott jártak bevésett neveivel van borítva, mig a több helyen letördelt szikla kétségtelen tanúbizonyságul szolgálhat ama kiváló érdekeltségre nézve, mellyel az utazók a Robinzon története és történetének szinhelye iránt viseltetnek.

Sámi Lajos. ROBINSON SZIGETE. 1897. 70.

Az 1896. év nyarán — július 15-ike körül — óriási tengeri földrengés dúlt a Csendes-óczeán déli vidékén s tömérdek hajót pusztított el s ugyanakkor annak is hire terjedt, hogy a Jüan Fernandez szigetcsoport is elsüllyedt. Ugyanaz, amelyet Defoe «Robinson Crusoe» czimű művével világszerte ismeretessé tett.

Robinson Crusoe ugyan puszta költött alak, azonban csaknem teljesen bizonyos, hogy a gyermekek hősének irója, Defoe, művének alapgondolatát egy skót tengerésznek, Selkirk (vagy Seldcraig) Sándornak emlékiratából merítette, ki csaknem öt éven át élt Robinsonhoz hasonló körülmények közt a Jüan Fernandez szigeten.

A szigetcsoportot, mely három kis szigetből áll s a Csendes-óczeán egyik legelhagyatottabb helyén fekszik 350 kilométernyire a délamerikai szárazföldtől. 1563-ban fedezte fel a spanyol Fernandez János Chilibe hajóztában. Ezért ő róla nevezték el, valamint ő vette azt először a délamerikai spanyolok birtokába, melyben a legújabb időkig megmaradt, bár csak névleg, mivel többnyire lakatlan volt.

Kezdetben csak a kalózhajók látogatták a szigetet, később azonban különösen angol hajósok gyakran kikötöttek rajta, hogy ott friss élelmiszereket vegyenek fel.

A skorbut okozta azt, hogy a hajósok az elhagyatott szigeten a jövőre gondolva, magvakat ültettek s egyes apróbb állatokat, különösen kecskét helyeztek el, hogy visszajövet élelmet és friss tejet találjanak.

1704-ben Selkirk Sándor skót matróz jutott a szigetre, aki egy Amerika körül járó hajón szolgált. A tapasztalatlan ifjú még harmincz éves sem volt, mikor önként kívánkozott a puszta szigetre.

Vadkecske nyáj számra akadt, hanem a puskapora csakhamar elfogyott, s így puskájának sem vehette hasznát, csinált a csövéből kést, készített vadászhorgot. A szegény matróz haja, szakálla megnőtt és szörnyen bozontos volt, a kecskebőr bunda, melybe burkolózott, meg elvadult arcza nem embernek, hanem sajátságos állati teremtménynek tüntették fel őt.

Roger-s angol hajóskapitány kötött ki a szigeten. Az volt a szándéka, hogy vizet és fűtőanyagot szerez be a Fernandez-szigeten. Emberei észrevették a szerencsétlen Selkirket. Kapitányukhoz vitték. A boldogtalan Selkirk minden porczikájában reszketve állott meg előtte, beszélni is csak zavarosan, tördelt szavakban tudott. Különös szerencséjére a hajón volt egyik régi ismerőse, aki emlékezett még arra, hogy Selkirket kitették volt ezelőtt néhány esztendővel a Jüan Fernandez-szigetre,.Idővel a régi ügyes, értelmes kormányos vált belőle újra, s valamicske vagyont szerezve visszatért hazájába, Skótországba.

Egy könyvbe leírták Selkirknek négy éves remeteségét, közre bocsátották, s így messze földön érdekes alakká tették őt, kinek sorsa iránt igen sokan részvétet éreztek.

Minthogy mindez Defoe életében történt, ő kétségkívül ismerte Selkirk történetét, midőn megírta a maga «Robinson Crusoe»-ját.

Defoe regényének rendkívüli hatásától indíttatva, igen sok ember látogatta ezt a szigetcsoportot, a spanyol Benjanin Vicuna Mahenne 300 lapra terjedő könyvet irt róla s még nem oly régen. A jelen század közepe táján német gyarmatosok telepedtek le a szigeten, azonban a gyarmat nem sokáig állott fenn; ismét lakatlan lett az egész szigetcsoport.

S. L. Rügen szigete. 1872. 281.

Rügen, a német birodalom legnagyobb és legszebb szigete, az egészséges tengeri levegőt élvezni óhajtó és a tengeri fürdőt kedvelő közönség egyik legkedvenczebb nyári kiránduló helye. A szárazföldtől (Pomeránia partjaitól) csak egy keskeny tengerszoros választja el, s igy az oda utazók még a tengeri botegség kellemetlenségeinek sincsenek kitéve. A sziget az azt körülözönlő tengerrel, pompás erdőségeivel s ősgermán hitre-gészeti emlékeivel együtt, sajátságos bűverőt gyakorol a szárazföld s különösen észak Németország lakóira.. Azok, akik a zajos helgolandi fürdő-életet nem igen szeretik, a közelebb található s kevesbbé költséges Rügen szigetén töltik el a fürdő-idényt.

Putbus, egy kis mezőváros 1400 lakóval, minden nyár elején tömve van fürdő-vendégekkel, kik onnan főleg a sziget legregényesebb részében fekvő Sassnitz tengeri fürdőbe vándorolnak. A vasutak s más ujabb közlekedési eszközök hiánya még csak emeli a termékeny tájak regényességét. Az utasok Putbustól Sassnitzig többnyire gyalog teszik meg az utat, és ha ilyenkor az idő és alkalom kedvez a látogatóknak, útközben a légmérséklet gyors váltakozása folytán a legszebb ködképek gyönyörködtetik őket

Sassnitz Jasmund félsziget keleti oldalán fekszik. A csinos kis falu egészen apró halász lakokból áll. A kunyhók, patakpallók, kutak, kertek, fák, bokrok, halászeszközök és evezőrudak oly kedves zűrzavarban vannak, hol egymás mellé, hol szerteszét szórva, hogy az ember az ősidők boldog és mesterkéletlen egyszerűségébe képzeli magát, elvarázsolva. Egy nagyobbszerü tengeri fürdő fényes berendezését s minden igényt kielégiteni tudó kényelmeit Sassnitzban természetesen hiába keresnők; nincs ott sem katona-zene, sem játszó-és olvasó-terem. Sőt még eddigelé templom és iskola sincs e kis faluban.

A tanulni vágyó fiatalság, ha ugyan e kifejezés megilleti Sassnitz telt arczu, szőke hajú fiait, kénytelen egy másik falu távol eső iskolájába látogatni el; az istentiszteletet pedig az erdőnek egy igen szép, regényes fekvésű nyilt helyén szokták végezni. Mert az erdőben is éppen oly zavartalan csend uralkodik, mint a templomban és a hivő lélek sokkal közelebb érzi magát istenéhez, mint bárminő ragyogó kőfalak között.

A bennszülöttek egy kissé ravaszak ugyan és a pénzt is nagyon szeretik, de különben igen becsületes és megbizható emberek; többnyire halászok és fő élelmi forrásuk a hering.

16—18 láb hosszú és 6 láb széles hálók függnek a vizben s annak fenekét sohasem érintik; horgonyokhoz vannak erősitve és a viz felületén úszó fadarabok nem engedik, hogy alá merüljenek. Több egymás mellé kifüggesztett háló ily módon egy falat képez, melyen a hering csak a fejét tudja keresztül dugni, de többé azt sem húzhatja vissza, mert a háló szerfölött finoman van szőve. Évek előtt e halászat még jövedelmezőbb volt, miként a halászok beszélik, ugy hogy némely birtokos a partokon szekér számra vásárolta össze a halakat és földjeit heringekkel trágyázta. E terhes munka, melyet néha egész nyáron át folytatnak, össze is tépi hálóikat úgy, hogy kijavítás nélkül többé használni nem lehetne.

A rügeniek, mint valamennyi egyszerű és mesterkéletlenebb néptörzs, nagyon szeretik a regéket és mondákat s még máig sem feledték el, hogy szigetükön egykor istenek és istennők laktak. A szigetlakók oly egészséges gondolkozású és természetes józan eszü emberek, hogy az idegenre nézve valóságos élvezet, néha tanulság is, velük társalogni. A czivilizáczió még nem sokat csiszolt, illetőleg rontott rajtuk, s igy nagyon jól érezheti magát az idegen közöttük.

A SZAMOA-SZIGETEK. 1889. 225.

Nagy riadalomnak volt okozója a lefolyt héten egy Aucklandból érkezett távirat, mely a Szamoa szigetekről megrendítő elemi csapás hirét hozta el. Márcz. 16-án éjjel óriási vihar tört ki az apiai kikötőben, mely két napig tartott s a kikötőben horgonyzó hét német és amerikai hajót a korállszirtekhez csapva, darabokra törte. A legénység közül csak kevésnek volt ideje menekülni s a többi ott lelte halálát a hullámsírban. Minden óvintézkedés czéltalannak bizonyult.

Legelőbb az «Kber» nemet gőzös horgonyát szakította el a vihar, mely nyomban elmerült a mély vízben; azután az «Adler»-t kapta fel magasra egy óriási hullám s pillanat alatt a szirtekhez vágta. Iszonyú volt a legénység küzdelme. Sokan a tajtékzó tengerbe ugrottak, hogy úszva vergődjenek a partra, de csak kevesen értek czélt. Mások a hajókötelekbe kapaszkodtak, mig az árbóezokat már elnyelte a viz; ezek nagy része is odaveszett.

Mély benyomást keltett ez a katasztrófa mindenütt a világon, s egyelőre még azokat a politikai érdekeket is háttérbe szorította, melyek feszülten irányulnak már hetek óta a szamoai bonyodalmak felé, hol a német érdekek most amúgy is fenyegetve és válságon állanak. A Szamoa-szigetek a Csendes-tenger e meglehetősen félreeső nagy szigetcsoportja, gyakran került szóba az utóbbi időben a lapokban. A németeknek Szédan óta annyira fölébredt hódítási vágya e csendes szigetcsoporton is zavart idézett elő.

A SZAMOA-SZIGETEKRŐL: KÓKUSZDIÓ-SZEDÉS és ÁTKELÉS EGY PÁLMAFA-TÖRZSÖN

A szigetcsoport legnevezetesebb részében, Upoloban, hol angolok, amerikaiak és németek meglehetős nagy számmal telepedtek le, királyválasztás volt. Mataju Malietoe törvényesen megválasztott király ellenében azonban a német lakosság által felizgatott párt ellenkirályt választott. Az angolok és amerikaiak tiltakoztak ez ellen s mindkét nemzet rögtön hadihajókat küldött a sziget felé, mire Bismarck kijelentette, hogy a szigeten lakó németeknek és a német konzulnak eljárásáért nem akar felelősséget vállalni és hajlandó a béke fenntartása végett engedményeket tenni, habár a szigeten a németek a leghatalmasabbak, mivel több száz kereskedőjük van itt s 40 német állomás is alakult és földbirtokuk közel 70 000 hold, mig az amerikaiak birtoka csak 10 000 holdra, az angoloké 8000-re terjed.

Most tehát a szigeten az alkotmányos monarkhia bizonyos neme áll fenn, de nagyon korlátolt hatalmi körrel, amenynyiben Szamoa uralkodója csak a három konzul egyetértésével gyakorolhatja uralkodói jogait és pedig ugy, hogy mind a három nemzet, a német, az angol és amerikai külön államtanácscsal bir, mely köztük és szamoabeli törzs között fennálló viszonyokat szabályozza, a király közbejöttével. A Malietoe királlyal még 1884 nov. 10-én kötött német- szamoai külön szerződés értelmében pedig a német-szamoai államtanács öt személyből áll, még pedig három német és két szamoabeliből, s a király is köteles egy német titkárt és tanácsost venni maga mellé a kormányba, ki egyszersmind biróilag is eljár oly bűnügyekben, hol német felek szerepelnek, ahol pedig egyik pörös fél bennszülött, ott egy szamoai bíróval együttesen gyakorolja a bírói hatáskört. Polgári eljárás tárgyát képező ügyek ellenben diplomácziai utón intéztetnek el.

A nemzetközi viszonyok is oly értelemben lettek ujabban szabályozva, hogy mindhárom hatalom kötelezte magát lemondani minden an-nexióról és biztosítani a szamoai kormány függetlenségét.

De hogy a három versengő hatalom viszonya nem sokáig lesz zavartalan, azt sejteni engedi az a legújabban fölmerült fejlemény is, hogy a németek által pártolt Tamasese király ellen most megint az amerikaiak ingerelték fel a Matafu-Malietoe-párt embereit, ezeket fegyverrel látva el, formálisan a németek ellen uszították, ugy hogy sikerült nekik Apiában egy német konzul és német tengerészek partraszállását tényleg megakadályozni. E sérelem megtorlására Németország hajóhadat küldött Szamoába, mire most aztán közbejött az a nagy elemi katasztrófa, mely a németek hajóit az apiai öbölben tönkretette, s pillanatra elnémította a politikai ellenségeskedéseket.

A Szamoa vagy Hajós-szigetcsoport a Fidzsi szigetektől északkelet felé fekszik, a San Franciscóból Sidneybe vezető ut mellett, s nagy része ma már ismert, különösen a három nagy sziget: Savaii, Upolo és Tutuila, melyek közt Upolo a legszebb és legtekintélyesebb, mivel rajta van Apia kikötő-hely, amely a Csendes-óczeánban a leglátogatottabb helyek közé tartozik. Az egész szigetcsoport, melyet 1722-ben fedeztek fel, de csak a jelen század második negyedében kezdtek figyelemben részesíteni, 55 négyszög mérföldre terjed, de igen termékeny és kellemes. Magas, egész 1300 méterig emelkedő vulkánikus hegyek vannak csaknem minden szigeten, a melyekről számos patak ömlik le a partokra s melyek oldalait hatalmas erdőségek borítják.

Nagyobb állatok nincsenek a szigeteken, kivévén az európaiak háziállatait, de madarak, rovarok s más apróbb állatok rendkívül nagy számmal fordulnak elő. A tropikus forróságot a gyakori esőzések nagyon enyhítik s a tavaszi orkánok kivételével az éghajlat kellemesnek is mondható. Az őslakók a polynéz és melanéz törzsek vegyülékei, ma már alig vannak 30 000-en s nagyobb részük az európai letelepültek szolgálatában áll. E nép igen szelid, békés hangulatú és illemtudó, de amellett eszes és ügyes, művelődésre képes. Nagyobb részt gyümölcsökkel és gyökerekkel táplálkoznak, habár most már a baromfitenyésztéshez és földmüveléshez is értenek kissé. A missziónáriusok divatba hozták köztük az európai öltözeteket, de azért, ha csak tehetik, az ehnaradhatlan övön kivül mit sem hordanak s csupasz testöket különféle tollakkal, czápafogakkal és kagylókkal szeretik díszíteni; a tetovirozás és a test befestese általános szokás.

Testalkatuk szép és magatartásuk méltóságos. Házaikat, a többi polynéz törzsekétől eltérőleg, hosszas alakban s hajlott végekkel építík. A fedelet czukomád- levelek, a falakat nappal félretolható kókusz szőnyegek alkotják..

Apia a legkedveltebb kikötőhely a Szamoa szigeteken s folyvást sok hajó keresi fel. Maga a város fehérre meszelt, európai jellegű, púpos cserépfedéllel ellátott házaival félkör alakúan vonul el a parton s a pálmák zöld lombjaival együtt festői képet nyújt. A benszülöttek szürke, igénytelen kunyhói, melyek szétszórtan feküsznek, kevésbé jönnek előtérbe. Legnevezetesebb épületek a városban a templom, messze kiemelkedő tornyával, a konzuli épület.

László Károly levelei Amerikából (Mexikóból).

XIV. Minatitlan. Mexikó, sept. 30. 1860. VU. 1861. 17.

Első levelemből már tudják önök, hogy a mexikói földszorosi nép ethnologiai tekintetben mikép osztatik fel: mulatságaikat, játékaikat, ünneplési szokásaikat illetőleg két osztályra lehet őket választani, u. m. eredetiindiánokra és Európából beköltözött fehérek ivadékaira. Az indiánoknak semmi mulatságaik, semmi játékaik nincsenek; ünneplési szokásaik sajátságosak, hajdani nemzetiségükből meritvék. Az európai származásúak mulatságai s játékai: lóverseny-futtatás, kakasharcz, bika-viadal, pénzre kártyázás és koczkázás.

Ujságvásárlás végett egyszer egy, tőlünk másfél német mérföldre eső faluba mentem más két észak-amerikaival, hol a tiszta indián lakosok templomünnepet tartottak, 2—3 napig. Naplemenet tájban éppen akkor értünk oda, midőn a processio a templomba visszatért. A mennyezet (baldachin) alatt kezében ezüst feszületecskét vivő szent atya előtt hét pár férfitánczos ment, a két zenész (egy hárfás és egy gitáros) után, egyre tánczolva. Mindegyik meztelen lábbal volt egy ingben s gatyában, mellüket s hátukat tarka kendő borította, némelyiknek még köténye is volt tarka kendőből, derekukat vagy viritószinü selyem öv, vagy tarka kendő övezte, fejükön korona-alakú föveg volt vesszőkből, szalagokkal betekerve és czifrázva s bor és pálinka-butellákról leszedett czif'ra czimke-papirokkal ékesítve, mindegyiknek a jobb kezében volt egy 3 lábnyi pálcza, mely rikitószinü szalagokkal volt betakarva, s róla hasonló szalagok lobogtak. Bal kezükben volt egy kis kókus-dióhajból készitett csörgő, egy lábnyi nyéllel és az egész egy tarka kendőbe volt beburkolva. Ezt ők taktusra rázták, táncz közben.

Az egyházi szertartás után a tánczosok a számukra gallyakból készitett szin alá mentek, hol az ő kedves „Mokteszuma" tánczukat járták fáradatlanul éjjel nappal. A szin felső végében keresztbe tett lóczán két tarkabarkába öltözött, virágokkal koszorúzott csinos fiatal indián lány ült (mint mondák, ezek az ünnep királynői voltak). Midőn mi oda mentünk, az indiánok a szin alsó végébe helyzett lóczákra ültettek bennünket. Az indiánok nemcsak bámultak ránk, hanem nevettek is, és a maguk nyelvén elmés észrevételeket tettek s arra jókat kacagtak. A zenedarab, melyen tánczoltak, a franczia négyeshez volt hasonló. A hat pár tánczos két sorban állott, mindegyik a maga párjával szemközt, a a tánczot vidáman, élénken járták, de nem ugrálva, hanem taktusra csoszogva, lépdelve ide s tova, a kezükben csörgőt rázva.

Azt mondják, hogy Mokteszuma a táncznak nagy kedvelője volt, s hogy kedvéért alattvalói előtte mindig ezen tánczot szokták járni. Különös, hogy az indiánok ezen nemzeti tánczokat most más alkalmakkal nem tánczolják, sőt mondhatni, máskor semmiféle tánczot nem járnak.

Ezen szinben közel az élőfák alatt sok félmeztelen asszony készitette szorgalmasan guggolva a tűzön levő óriási cserépfazekakban rézüstökben az indiánok kedves eledeleit és italait, melyek között főszerepet játszott a „tamale", melyet a XIII. levelemben már leírtam. Itt ehetett s ihatott eleget, kinek volt pénze. Húsnak szűke nem volt, mert ezen helyhez közel négy szarvasmarha volt a gyepen kiterített bőrén szétdarabolva.

A templomban egész nap s csaknem egész éjjel doboltak, hárfán s gitáron játszottak a nagy Kristóf életnagyságú, s ruhába öltöztetett faragott képe előtt. Az egész ünnep alatt az indiánoknak a fentebb leirton kívül semmi más mulatságuk nem volt. Kártyázás nem volt, mert a tiszta indiánokat kártyázni soha sem látni.

Voltam oly helységben is, templomünnepen, hol a lakosok többnyire félmüvelt, európaiasan öltözködő indiánok és fehérbőrű mexikóiak. Volt kakasharcz, bikaviadal, koczkázás és pénzre kártyázás nemcsak a házakban, hanem az utczára tett asztalokon s földre teritett pokróczokon. Volt műkedvelők által előadottt színi előadás a szabadban; gályákból csinált szin alatt volt a fehérek számára „baile" (a fehérbőrüek tánczvigalma) s az indiánok számára „fandango" (a fél-ezivilizált indiánok tánczvigalma).

Az ünneplő nép választott magának ünnepi kapitányt, s ez választott magának kapitánynét és 6 —8 hadnagyot, s ezek mindegyike magának hadnagynét. A kapitánysággal rendesen külföldit szoktak megtisztelni, minthogy a kapitány erszényére számitnak s tapasztalásból tudják, hogy a külföldiek bővebb kezüek. A szereplők mind a lehető legcsinosabban öltöznek fel s jó lovakra ülve párosával lépdelnek a falu utczáin ki a bikahajtók elé. Előttük megy gyalog 4—6 bekormozott képű. Némelyek nőnek öltözött suhanezok, korbácscsal kezükben. Ezeknek a kötelessége a bikaharezot illető apró szolgálatokat teljesiteni, ők a kapitány rendelkezésére állanak.

A bikát zenével s nagy pompával vezetik be, ez alkalomra ideiglenesen készitett négyszögű akolba. Ott szabadon bocsátják, s a bátrabb suhanezok, lóháton vagy gyalog az akolba menve, pokrócz- vagy kendőlebegtetéssel támadásra ingerlik. Midőn a bika egészen az ingerlőig ér, az a pokróezot a bika fejére veti s ő oldalt ugrik, a rohanó bika magát meg nem tarthatva mellette tovarohan s gyakran el is csúszik. Megesik azonban, hogy az ingerkedő elesik s a bika rátapos, amidőn van örömujongás és nevetés; szarvával azonban nagy kárt nem tehet, mert annak hegyét, mielőtt a bika behozatik, elfűrészelik

Többnyiree félszelid fiatal bikák, miket igen nehéz támadásra ingerelni, annál kevésbé, mert őket néha két napig is koplaltatják s szomjaztatják, a játék előtt. A bikaharcz után a kapitány csapatjával az egész várost bejárja s a költségek fedezésére pénzt szed össze, melynek fele a papnak adatik, másik fele pedig az ünneplett szentnek. Természetesen ezen adakozást a kapitány nyitja meg, jó példával, 16 — 32 dollárt is adva. Végre a kapitány csapatját, sőt mindazoknak, kiknek tetszik az asztalhoz menni, megvendégeli.

Érdekes volt az indián asszonyokat látni, kik majdnem kivétel nélkül egészen fehérbe voltak öltözve. Legfölül volt rajtok egy térdig leérő vörös szalaggal czifrán kivarrott ing, melynek ritkán van ujja, hanem a kar csak egy nyilason dugatik ki. Gyakran pedig karjaikat ki sem dugják. Az indián nők a tanyájuktól a templomig télmeztelenen jőnnek, többnyire útközben a patakokon átgázolásoknál egészen levetkőzve megfürödnek.

Minatitlanból — more patrio — lóháton, Acayucamig útitárs nélkül mentem, hanem innen egy San Andresi mexikóival utaztam, ki szintén Catemacoba szándékozott. Catemacotól 3 német mérföldnyi távig a San Andresi úton mentünk. Azon mezőkön, melyeken május utolján a fű ki volt sülve, hol lovaink egész éjjel sem tudtak elég füvet kapni, most vastag rendeket lehetett volna vágni a június utóján beállott esős évszakbani gyakori esők miatt.

Három napi utazásom alatt nekem is kijutott az esőből. Midőn Catemacotól csak 3 német mföldre bennünket csak egy nagy hegyláncz (a Cerro grandé, nagy hegy) választott el, az eső elkezdett esni erősen, a hegyre vezető iszonyú meredek, köves, agyagos ösvény oly sikossá lett, hogy a felmenés csaknem lehetlen volt. Lovam kifáradt s kénytelen voltam a szakadó esőben a meredek sáros úton azt gyalog vezetni..

Egy óra múlva a nap le-menendett, az ég borult levén, szuroksötét lett, s kifáradt lovainkon, a mindkettőnk előtt ismeretlen úton még eltévedés nélkül sem juthattunk volna Catemacoba. Elhatároztuk éjjelre megszállni azon a tanyán, nem kétkedve, hogy pénzünkért jó vacsorát fogunk kapni. De mennyire elálmélkodtunk s kedvetlenedtünk, midőn a háziasszonytól megértettük, hogy se tyúkja, se tojása, se zsirja, se kávéja, se ezukorja nincs, hogy semmit egyebet mint „tortilla"-t nem adhat. Szavában kétkedtem s ezüsthangon beszéltem hozzá, jó fizetést ígérve neki azért, mit adhat. Ennek volt hatása, s nemsokára e szin alatt elénk tett asztalkán kávé, tortilla s törött paszuly gőzölgött. Az éjjel nekünk roppant hosszú volt. Virradatkor felkeltünk, egy-egy darab kétszersült kenyeret éa sajtot ettünk, nyergeltünk s haladtunk. Nemsokára a hegy élén az erdőből kibukkantunk, s mily gyönyörű látvány tárult fel előttünk egyszerre! A hegy tövénél előttünk terült el az egy német mérföldnyi széles és három mérföld hosszú gyönyörű Catemaco tó, zöld erdővel borított hegyekkel környezve; szemben velünk a parton terült el a kis Catemaco falu.

Bár a föld igen kövér, mivelés alatt levő dűlők, sőt átalában emberi szorgalom nyoma nem látható; és a jóizü hallal s angolnával teljes tó tükrét csak fatörzsből kivésett indián csónakok szeldelik, gőzösök azt nem zavarják. A hegyről leereszkedve, utunkat csónakok szeldelik, gőzösök azt nem zavarják. A hegyről leereszkedve, utunk mindenütt a tóparton kanyargott Catemacóig. Catemaco alatt ömlik ki a tó nyugat felé a Tehuantepec nevű folyamon. Ezen keresztül a gyalogok egy indiáni ügyességgel a két parton levő nagy élőfákhoz kötözött függő kosárhidon mennek át. A lovak pedig a tó kiömlésénél a vizen gázolnak át. Délelőtt 9 óra tájban Catemacoba értünk, egyenesen a szállodába mentem, melynek gazdája már ismerősöm volt. A tiz órai reggelinél kárpótlást szereztem a tegnapi hiányokért. A nép már nagyon gyülekezett s a főuteza, melyen a San Andresből jött kereskedők sátrai voltak, amelyen levő nagyobb házak tor-náczain a bátyus-kereskedők árultak, s melyen a koczkások és kártyások előttök ezüst és arany pénzhalommal vártak a szerencsét kísértőkre — nagyon élénk volt.

Az egész napon csak készületek tétettek a másnap beálló ünnepélyhez. A templom egész nap nyitva állt s a nép hullongott oda rövid magánimádkozás végett s csak d. u. 5 és 8 órakor volt közös istenitisztelet, midőn három pap végezte a szertartást. A mintegy 50 sipu rikácsoló, sihegő orgonához segédül adatott még két hegedű és egy bőgő.

*) Mokteszuma az itten lakott indiánok királya, kényura volt saját vérükből, midón őket Cortez meghódította A hajdankori szabadságra ök kegyelettel emlékeznek, de arról egy keveset csak szájról szájra átadás után tudnak inkább mint mesét, semmint történetet. — L. K.

László Károly levelei Amerikából. (Folytatás.) 1861. 30.

Ezen előkészületi napot én is a faluban szétnézésre fordítottam. Kellemes, tiszta, meleg nap volt, s a tó széle a falu alatt tele volt mosó és fórdő asszonyokkal, amazok fél, ezek egész meztelenül, nem törődve azzal, hogy számtalan szem látja őket a házakból s a partról, és hogy a halászok közöttök járkálnak. Midőn a templomba tekintettem be délben, a Szűz Mária kisebbik szobrát öltöztették s virágokkal s zöld levelekkel czifrázták. A nép szüntelen jött s ment, de voltak sokan, kik a Szűz Mária képe előtt a téglázatra letelepedve égettek maguk előtt 1—4 viaszgyertyát, a szűz anyára bámulva s talán imádkozva.

A többek között egy huszonöt éves forma fehérbőrű mexikói férfi vonta magára figyelmemet, ki már a templom tornácza előtt térdre esett s térden; állva csoszogott be a templomba; az első viaszgyertyánál gyertyáját meggyújtotta s azzal kezében haladt térden a főoltár előtt a rostélyig; ott térdelt mintegy egy negyed óráig, s felteszem, imádkozott is, azután égő gyertyáját az oldalt álló s bádoggal borított asztalra ragasztotta, a Szűz Máriának drágábban öltöztetett, hatvan égő gyertyával környezett nagyobbik szobra előtt, mjd távozott. Ugyanezen szenteskedő ifjút láttam estenként a lotteria sátor alatt, a játszó közönséget pajzán dalokkal mulattatni gitárkisérettel.

Mig ezen szenteskedő ifjút néztem, a templom-elölről borzasztó sikoltás, jajgatás hatott be a templomba. A nép arra tekintett közönbösen, de segítségre nem mozdult; igy gondolám, hogy nincs veszély, s én is nyugodtan vártam a dolog fejlődését. Egy félczivilizált indiánnő jött be a templomba leeresztett szétzilált hajjal, jajgatva, orditva (mely látszott, hogy erőtetett volt); kezében papírba burkolva öt viaszgyertyát tartott. Midőn, a főbejáráshoz oldalt közel helyzett szűzanya előtt térdelőkhöz jutott, elhallgatott, letelepedett s gyertyáit meggyujtogatva, azokat maga elé a téglázatra lerakgatta.

Feltűnő volt az, hogy a műveltebbek közöl egy sem égetett gyertyát, és hogy a templomban megfordultaknak tized része sem volt férfi, a koczkaasztalok körül s a pálinkás sátrak alatt pedig ezen arány megfordítva volt. A templomból távozók megmaradt gyertyáikat a szent képe előtti bádoggal borított asztalra ragasztották. Ugylátszik, hogy e nép a viaszgyertya-égetésnek engesztelő erőt tulajdonit s mikép azt hiszi, hogy minél többet éget egyszerre, annál könnyebben nyer engesztelődést. Erre mutat az is, hogy a búcsúról haza menő legszegényebb indián is, ha egyebet nem, legalább egy viaszgyertyát visz haza.

Azt is vettem észre, hogy a babonás hitű, együgyüségében, tudatlanságában boldog indiánok a szentképeknek csodahatásu erőt tulajdonitnak, mert mindegyik iparkodott a szűzanyának, legalább arannyal gazdagon kivarrott atlasz ruháját vagy bársony palástját érinteni. Ha a kicsinyek az öt láb magas állványon álló szentet el nem érhették, helyettök a magasabbak érintették azt kezükkel s azután ezek kezükkel érintették az alacsony személynek a homlokát. Kisdedeket emeltek fel a szenthez s ennek ruháját annak homlokával érintették. A búcsúban vett uj olvasókat a szent ruhájához dörgölték négy oldalról s több-efféle. Az este 8 órakor 259 viasz- és spermaceti-gyertya világánál tartott istenitisztelet alatt a szomszéd San Andreái, 24 személyből (többnyire indiánokból) álló, fúvó zenész közös banda a templom előtti téren már elkezdett polkákat, galoppokat, mazurokat, walczerokat s operadarabokat játszani, s játszott tiz óráig, mely alatt a térről néhány tűzszikrát is röpitettek fól. Ezen este a főutcza már nagyon élénk volt; a pálinka- s kalács-áruló boltok eleje telve volt vevőkkel; az utczán sűrűn helyzett koczka- és kártya asztalokhoz a tolongó nép alig fért.

A mexikói törvények szerint a pénzre kártyázás tilos — a templom-ünnepeket kivéve —; de azért minden faluban s városban vannak házak, hol nemcsak titokban, de nyilvánosan is játsszák a hazárd „Monti"-t. Játszásért senkit sem büntetnek, de hogy is büntetnének s ki büntetne, holott a törvény végrehajtói rendesen a. legnagyobb kártyások, sőt ők a bankadók!

Az ünnepnapján d. e. 10 órakor volt a nagymise három pappal. Most a San Andresi banda is játszott a templomban. Szónoklat is volt. Hogy a szent szónok mit beszélt, gondolhatják, ha annyit mondok, hogy a beszéd tárgya a szűz Istenanya volt. Istentisztelet után volt iszonyú durrogás, harangzugás, nagy processio a „szűz anya" képével, egy hordozható oltárkával, zenével, dobszóval, csengetyük csörmölésével.

Este 10-től 12 ig egy műkedvelő társulat egy udvaron zöldgalyszin alatt „Julia"-t adta. Ha az ember tekintetbe veszi azt, hogy ezen országban tizezrediknek sincs szerencséje, életében szini előadást látni, nem csodálhatja, hogy ezen műkedvelői előadás igen rossz volt. A darab folytán volt elég nevetséges baklövés, de a legnevetségesebb volt az, midőn a Júlia kudarczot vallott szeretőjét egy katonatiszt, a Júlia kezét elnyert szerető házában, el akarta fogni s katonának hurczolni, a nemeslelkü házigazda annak védelmére pisztolyt ragadott s a tisztet rögtöni halállal fenyegette, ha vendégét illetni meri. A tiszt nem ijedt meg, hanem ő is pisztolyt húzott. A két vitéz a kis színpadon egymástól három lépésnyire állva pisztolyát felhúzta s hidegvérrel el elrántotta, de szerencsére, — akarám mondani szerencsétlenségre, — egyiken sem volt gyukupak. A játék szerint a házigazdának el kellett volna esni, de ezen körülmények között nem tudta mit csináljon, állott s habozott, a tiszt pedig hideg vérrel előbb zsebében keresett gyúkupakot, azután pedig az oldalfalak közé szólott ki, hogy azt adjanak neki; de a házigazda ezalatt arra határozta magát, hogy tovább nem vár Lövés nélkül földre rogyott s haldoklott. Ezen jelenet roppant kaczajt gerjesztett a nézők között.

Az ünnep másod napján a templom egész nap nyitva állott. Száz meg száz gyertya csillogott, a nép jött ki s be. Reggel volt egy zsolozsma, de nagy ünnepi szertartás nem volt. Este felé egy kis bikát vittek a falun kívüli akolba s azzal fél óráig játszottak s azután szabadon bocsátották. Este arisztokratikus bál volt a szállodában, hova csak a válogatott hivatalosok juthattak be. Voltak jelen szép hölgyek helyből, a másfél mérföldnyire eső San Andresből és távolabb vidékről, kik mind hosszú derekú ruhában voltak, többnyire arany lánccal nyakukban, hajuk hátul csomóban vagy fejük körül koszorú alakban volt feltűzve s természetes vagy csinált-virágokkal ékesítve. Kesztyűnek híre sem volt. Átalában az egész alig nézett ugy ki mint a magyarhoni úgynevezett „szolgáló bál." A zeneműszerek voltak: egy fuvola, egy hegedű, két kis és egy nagy gitár. Tánczoltak franczia négyest, walzert, contra-tánezot, polka-mazurkát. Éjfélkor a hölgyek a szomszéd szobába vitettek karonfogva s ott megvendégeltettek. Ezalatt egy ifjú, az ünnepélyt dicsőítő versezetet olvasta fel, mely nem volt egyéb mint az ünnepélyen jelen volt fehérbőrüeknek névsora, hízelgő jelző szavakkal bőven ellátva, versekbe foglalva.

A szegény indiánokról, a főnépfajról, szó sem volt. Ugyanezen este „Fandango" is volt egy szín alatt, de ott a nézők gyéren voltak jelen, a tánezosnők még gyérebben. Hanem a kártya-, koczka-, lotteria-asztalok körül a nép zsúfolva volt. Két három koczkaasztal gazdája ugy látszott, a gyermekekre számított s nem csalódott, mert tanitványok nem hiányoztak ezen elemi iskolában. A gyermekek egész nap s szintén éjfélig ugy lepték azon koczka-asztalokat, vásárfiául kapott ezüst pénzecskéjüket markukban szorongatva, ujjaik között morzsolgatva, mint a legyek az édes mérges papírt. Még a 21 német mérföldnyire eső Minatitlanból is voltak Catemacóban egy egyesült-amerikai társaságban egy mexikóival ,,Monti"-bankjokkal szerencsét kisértendők, kiknek honn is rendes üzletők a pénzre-kártyázás, vagy jobban mondva, a „Monti"-bankadás. Ok a szállodának naponként 25 dollárjával kibérelt egyik szobájában minden nap adtak bankot, virrasztottak, álmatlan.

Szállásért (azaz éjjelre a közös nagy teremben a nyolc

tábori ágy közöl egyért) és táplálékért egy napra vettek 2 dollárt. Semmiféle bútor, még mosdóeszköz sem volt számukra. Az asztal meglehetős jó volt, az étkek tiszta mexikói modorban voltak készítve, melyek között kettő különös volt; az egyik foghagymával s mazsolával duggatott marhapecsenye; a másik nagy vörös paprika hüvelyek, valami vágott hús, foghagyma, mazsola, kenyér, tojás s nem tudom még mi más keverékkel töltve, tojásba s lisztbe burkolva, kirántva és czukorral behintve.

Catemacó kétezer, (?), nagyobb részint indián népességű falu, fekszik a Catemaco tó északi partján annak kiömlésénél, északra környező, ezukorsüveg alakú hegyektől a tóig terjedő lejtős lapályon. A házak — öt hat cseréppel fedett kőépületet kivéve — indián modorban épitett házacskák és viskók. Ami az utas figyelmét itt leginkább magára vonja, a föld, melyen a falu fekszik. Ez sem föld, sem kő, hanem lávaréteg. Kinézésére nézve fekete föld, de csaknem oly kemény, mint a homokkő, s a vizet magába nem igen veszi; sárrá egyátalában nem válik. Ez számtalan, 2—3 hüvelyknyi vastag rétegekben fekszik, mely rétegek a legnagyobb pontossággal követik a föld eredeti szinét. Ezen rétegek némelyike mintha finom szürke porból volna összeállva, másik ikrás feketeföldből; a harmadik pedig durva fövény réteg. Ezen rétegeket a lakosok felfejtik, tetszésük szerinti darabokra tördelik s belőle falakat raknak, sőt lépcsőket csinálnak. Az ebből készült falakat, még bevakolatlan sem porlasztja az eső és idő.

Ezen rétegek egészen a tóba bemennek. A tó szélén nagy darab (15—20 mázsás) köveket láttam a földön s részint a földbe temetődve, melyek — ugylátszik — szintén a tűzokádó-hegyből kilökött darabok. A föntebb emiitett láva-rétegbőli por sarat soha nem csinál, sőt az még nedvesen se piszkolja a fehér ruhát. Ezért a tóban mosó asszonyok ruháikat száradni csak a kopár földre teregetik.

Catemaco levegője egészséges, légmérséklete kellemes és lágy, bolha, szúnyog a lakosokat nem háborgatja. Ezen Catemaco tónak a vize csinálja azt a szép zuhatagot San Andreshez közel.

A catemacói „fiesta"-t (ünnepet) illetőleg várakozásomban csalódtam, mert én azt vártam, hogy ott nagy indián összesereglést fogok látni, s azoknak oly sajátságos ősi szokásait, miket még eddig nem láttam. Egészen másként ütött ki. Az indiánok az idén igen csekély számmal voltak, minek oka a most itt átalános katonafogdosás, mely miatt az indiánok a falukat s városokat kerülik. Hogy kerülik s az elől az erdők rejtekeibe bújnak, nem csoda, mert itt a törvény — mint értettem — a katonai szolgálati időt nem szabja meg. Ha valakit egyszer katonává tesznek, az a laktanyában, vagy a csatamezőn hal meg; rokonaihoz, családjához többé vissza nem térhet. Katonának erővel elvisznek minden fegyverfoghatót (kit megkaphatnak), habár családja kenyérkereső nélkül marad is.

A háziszolgák azonban ki vannak véve, azt tartom a szolgatartó jómódúak iránti kedvezésből. A gazdagok elfogatják azt, kinn bosszút akarnak állni. Szembetűnő azonban az, hogy katonának leginkább csak a szegény indiánokat fogják s az úrfiak honn maradnak. Megfogják a szegény legényt erővel. A gazdagnak, ha száz van, is, nem bántják.;A szegénynek, ha egy van is, elrántják." Micsoda nevetségesül tűnik az fel, midőn az összefogdosottakat, kötéllel hátra kötött kezekkel szuronyok között hajtják a falukról a hadiszállásokra s ott erős börtönbe zárva tartják őket, mint valami halálos rabokat, szuronyos őrökkel környezve éjjel nappal, mig Vera-Cruzba nem szállítják őket a szabadság és hon védelmére.

Catemacóban az indiánoknak semmi ősi szokását vagy mulatságát nem láttam; még csak ünnepi inget látni is az asszonyokon, ritkaság volt; fejük pedig virágokkal épen nem volt ékesítve, mint a minatitlan-belieknél szokás.

Három napi ott tartózkodásom után visszaindultam magánosan. A „Cerro Grande"-ról éppen leereszkedni akartam, midőn iszonyú zápor és égi háború kényszeritett egy közel levő indián kunyhóban menedéket keresni. A házigazda nejével s két gyermekével honn volt s szívesen bebocsátottak. A vihar alatti félórát sem akarva elveszteni, tarisznyámat kinyitottam s ebédeltem. A „pan frances"-ből (mint a mexikóiak a zsemlyét hívják), sonkából és kalácsból a család minden tagját részeltettem, még a Catemacóból hozott fojtott angol serből is. Amazokat nagy tetszéssel fogadták, de a sertói keserű képet csináltak, mintha mondták volna: ugyan mikép tudnak azok az urak ily rossz italt szeretni. Midőn a dugaszt letartó sodronyokat eltörtem, midőn a dugó pukkanással kiugrott s a sörhab az üvegből futott, a családot néma álmélkodás szállta meg, mit a házigazda — az először kiüdülő — azon kérdéssel szakita félbe: mikép bírtak azon üvegbe többet tenni mint bele fér? Az evés alatt volt időm a kunyhóban szétnézni, s ott ezeket láttam :

A kaliba — melynek oldala földbe duggatott dorongokból állott tapasz nélkül — 8 láb hosszú és 8 láb széles volt, s pálmalevél teteje négy oszlopon állott, tengerivel ültetett mintegy két holdnyi irtott földön. A padlásocskán volt múlt termésük. A szobában ágy nem volt, hanem a fal mellett leterített gyékény látszott szolgálni ágyként az egész családnak. Ezen ült a nő és hét éves lyánya, maguk termesztette gyapotból, ügyetlen módon igen durva, egyenetlen fonalat fonva; azon feküdt egy alvó kis gyermek, kinek már utódja is mutatkozott. A gazda a gyékény hosszában fektetett egy szál deszkán henyélt; én a kunyhó közepén egy tuskón kucorogtam Egyik sarokban voltak főzőeszközeik, u. m. egy mázatlan, durva éazék főzésre, és egy fazékdarab lábosul vagy serpenyőül szolgáló, mint a szükség kívánja; egy másik sarokban földbe vert három águ czöveken állott a nagyszájú vizeskorsó; az ajtóhoz közel a töldön volt a tűzhely néhány szunnyadozó parázzsal, mutatva, hogy a család meleg ételt rég evett.

A kunyhóban se szék, se asztal, se egyéb ruha nem volt látható azonkívül, mi rajtuk volt (s az sem sok volt, mert fél meztelenek voltak). Az esőzápor elől a kunyhóba menekültek minden barmaik, és ezek voltak: egy malacz, egy árva pulyka, egy kakas, két galamb, három sovány kutya s egy macska. Igy, még csak lovamnak kellett bejőni (ha befért volna) s a Noe bárkája kicsinyben képesítve volt volna. Eső után a szegénységét nem érző családtól bucsut vettem, s a meredek oldalokon, síkos úton kezdtem lecsúszni, mi néhol — hol a keskeny ösvény mellett nyaktöréssel fenyegető iszonyú mélység tátongott — nem volt veszély nélkül. De a hegyről le és Minatitlanba szerencsésen érkeztem.

(Vége következik.)

.—EGYVELEG (Ez is felelet.) Egy európai utazó Brazíliában egy vad indiántól kérdé, hogy miért gyűlölik úgy az indiánok az európaiakat, miért nem élnek velük békés egyetértésben? „Az lehetetlen, felelt az indián, mert mi nem szeretjük a sósat, az európainak pedig igen sós a húsa." (1861. 31.)

László Károly levelei Amerikából.XIV (Vége.) 1861. 42.

A bikaharczon kívül (mert nálunk itt nincsenek oly bika-viadalok, mint Mexikó városában, hol bikák, emberek s lovak öletnek meg a nézők mulattatására) a mexikóiaknak kedvencz mulatságuk a kakas-viadal. Evégre ők a kakasokat különösen nevelik, kötve tartják egymástól távol, hogy annál dühösebbek legyenek, mint a lánczon tartott eb; jól tartják őket, hogy nagyra nőjenek s erősek legyenek; néha-néha őket két kézbe veszi a gazda s velők egy másik kakast, mivel őket néha-néha megcsipetni engedi, hogy annál dühösebbekké s harczvágyóbbakká legyenek. A taréjuk s szakáluk egészen le van vágva, s viadalra léjükről és nyakukról a toll bőrig lenyiretik, hogy az ellenfélnek ne legyen mibe kapaszkodni; szárnytollaik hegyét elvágják, s azokat tollkéssel hegyesre faragják, hogy szárnyaikkal annál hatályosabban csaphassanak.

Néha a kakasokat csak igy készülve vivatják, midőn azok legföllebb is egymást megvakítják, egymás fejét és nyakát összecsipkedik s vérzik, de egymást meg nem ölik. Hanem gyakran lábaikra kasza alakú, három hüvelyk hosszú, borotva-éles késeket kötnek. Az igy harczoló kakasok egyike rendesen halva marad a csatatéren. A vivás alatt roppant élénkség van a nézők között, s nagy fogadások tétetnek a vívó kakasokra Ez nem férfihoz illő mulatság; de ennél még pulyább, gyalázatosabb mulatság az, melyet sz. János és sz. Péter napjain szoktak gyakorolni.

Ezen napokon minden férfi és asszony, sőt férfi- és lány gyermekek is, kik csak lovat kaphatnak, lóra ülnek, s egész délután az utczákon fel s alá mint őrültek nyargalásznak, futtatnak, természetesen többnyire pálinkától is hevitve; a suhanczok az utczán keresztül erős kötelet vagy marhabőr-szijat feszitnek ki; ennek közepére lábainál fogva egy kakast kötnek fel, minek feje oly magasan lóg, hogy az alatta lóháton elnyargaló azt nyújtózva elérheti. A versenyzők mintegy két száz lépésnyiről lóháton egyszerre megindulnak, futnak, s ki előbb jut a kakashoz, iparkodik futtában annak nyakát elszakitni. Gyakran a kakasnak csak a tolla szakad a vitéz bajnok kezébe, gyakran annak feje is a kézbe akad, de ki siklik, s legfölebb is csak nyakáról a bőr nyuzatik le részben; a szegény védtelen állat sikolt s végre is áldozatul múlik ki a józan okossággal biró,.

Elfordulok ez emberiséget alacsonyító, gyalázó mulatságnak nevezett kegyetleneégtől, s inkább leírom, mint ünnepelték meg a niinatitlaniak sept. 16-án nemzeti függetlenségök 39-ik évnapját.

A megelőző napon d. u. 9 órakor a helybeli elöljárók, harminczad-tisztek, s hivatalos külföldiek, s a nép egy magán-háznak zöld ágakkal, virágokkal, lobogókkal ékesített teremébe gyülekeztek össze, melynek tornácza is zöld ágakkal, virágokkal, nemzeti lobogókkal és illuminatiókkal volt ékesítve.

A teremnek, a főajtóval szemközti oldalán egy szószék volt emelve, mely mögött a falra a nemzeti, az angol, franczia, spanyol és Egyesült-állami lobogók állottak. A teremben itt-ott elhelyzett kis fehér lobogókon a forradalmi hősök nevei voltak vörössel himezve. A terem egyik végében mennyezet alatti asztal körül ültek az ünnepélyt rendező küldöttség és a szónokok: hátuk mögött a falon a nemzeti czimer, egy csinos olajfestvény.

A terem másik végében, egy asztalon eelhelyezett hadiszerek voltak jól rendezve,. puskák, kardok, nemzeti lobogók, dob, ágyúgolyó halom; az asztal előtti zsámolyon ült egy eredeti indián lányka nemzeti szinü (zöld, fehér, vörös) ruhába öltöztetve, fején nagy papagálytollakkal, gyöngyökkel és szalagokkal ékesített koszorú volt, karján ezüst perecz, s kezében egy nemzeti szinü hat láb hosszu pálczát tartott, melynek tetején a szabadság sipkája volt.

A terem tömve volt fehér mexikói és külföldi férfiakkal s hölgyekkel. A köznép a tornáczról és utczáról nézett és hallott, amennyit tudott. Három zenész játszott, kettő gitáron s egy hárfán, táncz darabokat. Az elnök csengettyüje hangjára a zene és nép elnémult. Az elnök az ünnepélyt megnyitotta egy rövid lelkes alkalmi beszéddel, melyben a hajdani spanyol kormányt s a most annak politikáját követő papságot kíméletlenül s méltán vágta. Rövid zene után a főszónok vezettetett a szószékbe.

Ez egy E.-Amerikában kevés nevelést kapott félszerecsen idevaló kereskedő volt. Eletében ez este beszélt először közönség előtt s. annál nagyobb dicséretére szolgál elakadás nélkül elmondott jó beszéde. Öt követte még a szószékben három ifjú, kik iskolásgyermekes módon kelepelték el beszédjeiket, olvasva vagy irás nélkül; az utolsó pedig (a kormányzó titkára) egészen beleszakadt s zavarában a fonal végét még az előhúzott papiron is nagy bajjal tudta megtalálni. Ha a mexikóiak között nincsenek szónokok; nem csoda, mert itt se megyei, se más gyűlések nincsenek, hol szónokok képződnének. A szónoklatok után a közönség az utczára ment, hol a diadalkocsi már készen állott, lovak nélkül. A kocsi kerekei zöld ágakkal s virágokkal voltak bekötözve, a kocsit hat lámpa világitotta; beleült a három zenész és hátul magasan a szabadság istennőjét ábrázoló kis indián lányt ültették. Ennek háta mögött még magasabban páter Hidalgo (ki a függetlenséget elsőként nyilatkoztatta ki) életnagyságú arczképe állott. A menet megalakult, megindult, s a kocsi gyermekek és suhanczok által vonva haladt a főutczán fel és alá, mintegy kétszáz zajongó néptől — mondhatni gyermekektől környezve, kik bikákat sütögettek s szurokfáklya helyett zsirba áztatott kötél-darabokat égettek. A közöttok volt nyolcz nemzetőr néha-néha egyet durrantott.

Az ünnepnapon sept. 16-án d. e. az ezen alkalomra hivott s fizetett vidéki plébános tartott zsolozsmát. D. u. 5 órakor a fölczifrázott teremben ismét egy-két szónoklat tartatott, s ezután a tegnapi menet ismételtetett azon különbséggel, hogy a kocsiba a hírom zenész helyett, hat fehérbe öltözött fehérbőrű kis lány ültettetett, s mindegyik kezébe a forradalmi bajnokok neveit viselő lobogók közöl egy-egy adatott.

Este 9-kor kezdődött a küldöttség által rendezett „baile." A terem (25 láb széles és 50 láb hosszú, s ugyanaz, melyben a szónoklatok tartattak) tömve volt a behivott fehér mexikóiakkal és külföldiekkel. Itt é.-amerikai hölgyek is levén jelen, krinolinok voltak láthatók. A mellékszobában enni és inni való elég volt, ingyen. A város ez éjjel még jobban ki volt világitva, mint tegnap..

A másodnapon délelőtt három bikát hoztak be a piaczon ez alkalomra állított akolba, s ezekkel 4-től 5-ig játszottak. A mexikóiak a vadonban nőtt szilaj szarvasmarhákat és lovakat „lasso"-val (olvasd : lásszo) szokták fogni. A lasso nyers marhabőrből varrás nélkül készített 50—60 láb hosszú s egy hüvelyk széles szíj, midőn ezzel marhát akarnak fogni, annak egyik végére könnyen csúszó hurkot csinálnak, a másik végét pedig egy megnyergelt ló farkához s ezenkivül a nyereg kapához kötik. A lovon ülő a lassot karikába szedve a jobb kezében vetésre készen tartja..

Miután t. i. a hurok a marha szarva tövére van húzva, a lovas elkezd a marha körül nyargalni, a lassót tágan tartva. — A küldöttség ez este az ünnepélyi teremben „fandangó-'-t adott a köznép számára, midőn a mellékszoba hazárd-kártyázásra volt fordítva.

Ekképp ünnepelték a minatitlaniak a mexicói függetlenség évnapját, mellyel járt költségek az aláirás utján összegyűjtött pénzből lőnek fedezve. F. hó 27-dikét ekkorig hasonló nagy zajjal ünnepelték meg a mexikóiak, annak emlékére, hogy a függetlenség kinyilatkoztatása után a mexikói győzelmes sereg ezen a napon vonult be Mexikó városába, Furbide fővezérsége alatt.

A nagy városokban, kivált Mexikó városában, az ünnepek nagyobb zajjal, pompával s költséggel mennek végbe. Tekintve az ezen köztársaságban majdnem mindig dúló polgárháborút, melynek véget nem tudnak szakasztani, melyet csak hatalomra vágyók szitnak a hon roppant kárára: azon gondolatra jő az ember, hogy jobb volna ezen magát kormányozni nem tudó nemzetre nézve, ha magát függetlenné nem tette volna, s ezért a függetlenségi emléknapon több oka volna neki sirni mint örvendeni.

Ebben az országban a gyermekek semmiféle játékot nem játszanak. Ők se udvarokon, se utczákon játszás végett össze nem jőnnek.

Bánó Jenő: MAGYAR LEVÉL MEXIKÓBÓL 1890. 4.

Plurna de Hidalgó (Kafetal Aleanza telep) 1889. szept. 22.

Végre 14 napi lovaglás után megérkeztem Carlos Hallá fél-honfitársam kávételepére, hogy nemsokára én is felütve sátorfámat, elkezdjem a kávétermelés nemes mesterségét. Utam idáig igen érdekes, de egyúttal fáradságos is volt; röviden itt adom vázltát.

8-ikán reggel 6 órakor indultam el Mexikóból .vasúton, elbúcsúzva az állomáson Ledérer és Mihalovics kedves honfitársaimtól. Vasúti utam 10 óráig tartott, s Eperanzán kiszállva, lóvasutra ültem, hogy ezzel Tehuacanba jussak. Tehuacant este7 órakor értem el. Itt a magam és szolgám részére két lovat, poggyászom szállításához pedig két öszvért béreltem.

Tehuacanban megismerkedtem Mejia tábornokkal, a volt mexikói hadügyminiszterrel, aki felszólított, hogy Haziendajáig (mely Tehuacan és Tecomavaca között fekszik) utazzunk együtt. A legnagyobb örömmel feleltem meg a kedves öreg ur kívánságának, így 12 órán át egymás mellett nyargalva, alkalmam volt Mexikó egyik legjelesebb és legismertebb, s egyúttal legkedveltebb emberének társaságát élvezhetni.

Tehuacant éjjeli 2 órakor hagytuk el, és pedig a légszebb holdvilág mellett. Hosszú ideig fénylett szemeim előtt a hold által megvilágított Oizava égig nyúló, örök hóval telt csúcsa.

Délutáni 2 órakor értük el Mejia tábornok telepét, hol alkalmam volt Mexikó egyik legnagyobb czukornád-ültetvényét láthatni. Itt a kedves tábornok ebéddel látván el, ölelkezések után búcsút vettünk egymástól s tovább folytatva utamat, este 6 órakor Tecomavacába értem. Ez kissé erős út volt: 22 begva vagyis körülbelől 5 mérföld.

Tecomavacában egy kurtakorcsmában töltém a második éjszakát. Utazásom harmadik napjának estéjén Dommigellóba juték, sokat szenvedve útközben a forróságtól. Negyedik éjszaka Huitro falucska egyik indián kocsmájának agyag pallója szolgált nyugvó helyem gyanánt, s három lágytojás és néhány zöld paprika nyujtá étkemet.

Ötödnap az állam fővárosát, Oaxakát értem el végre, hol a hotel Nationaléban egy bár elég primitív, de fáradt csontjaimnak eléggé megfelelő szobában találtam négy napi otthont.

Oaxaka mintegy 36 ezer lakost számlál s igen szép völgyben terül el. Régi, érdekes város. Oaxakában lovat, és nyerget vásároltam s új öszvéreket béreltem folytatandó utamhoz, mert a Tehuacanban béreltek csak idáig voltak felvéve.

Oaxakát 18-án reggel hagytam el, nem éppen a legjobb egészségben. Igen különösen éreztem magamat, s előre láttam, hogy nagy fejfájásom s kedvetlenségem valami betegség előjele.. Nem is csalódtam. Már Okiatlanban — ezen napra kijelölt utamnak felén — annyira előfogott a láz, hogy kénytelen valék utamat félbeszakítani s egy becsületes indián kunyhójában délelőtti 11 órakor lefeküdni.

Egyedül, ösmeretlenül egy elhagyott helyen, idegen emberek között, betegen feküdni, minden orvosi segély nélkül, nem irigylendő mulatság. No Jenő, most nagy beteg leszel, s miután nincs segély, el fogsz nyomorultul pusztulni. Azt képzeltem, hogy kitört rajtam a sárgaláz, mely Mexikó egyes vidékeit néha meglátogatja. De hála az istennek, nem igy történt. Megvolt a segély, megvolt az orvos, és pedig öreg indián gazdám alakjában.

Az öreg, kit az isten áldjon meg minden javával, látva rajtam a rettentő láz nyomait, levetkőztetett csupaszra, s felgyűrt karokkal úgy megmaszirozta egy erős szesszel (catalannal) minden porezikátnat, hogy a lázt egyszerre kidagasztotta testemből s beadva egy az indiánok által használt teát. oly izzadásba hozott, hogy én reggelre mintegy fürdőből ébredezve fel, bár nagyon ellankadva, de teljesen egészségesnek éreztem magamat. Most még jobban szeretem e népet, mint eddig. Ki tudja, ha jó indiánom nem segít rajtam, mivé fejlődött volna betegségem.

Hogy mennyire kigyógyított e drasztikus kúra, eléggé bizonyítja az, hogy másnap lóra ülhettem, s Mihuatlanig 20 tegvát vagyis 14 magyar mérföldet tettem meg. Mihuatlantól elindulva, óriási hegyeken s erdőrengetegeken keresztül éjszakára St.-Miguelre juték. Itt egy elhagyatott, senki által nem lakott csárdában töltém függő ágyamon a hidegtől dideregve az éjszakát, mert St.-Miguel 9000 láb magasan fekszik. St.-Miguelből végre még 18 tegvára van Pluma de Hidalgó, illetve Don Carlos Hallá, félhonfitársam kávé telepe.

Hallá ugyanis apai ágról magyar, amennyiben a Haller grófok ivadéka, anyai ágról pedig cseh, amennyiben a gróf Choteckektől származik. Könnyebb kiejtés végett elhagyva az «r» betűt és grófi czimet, Hallanak hivatja magát.

Miután az út Pluma de Hidalgora óriási hegyeken és szirteken, és nagyon veszélyes szűk ösvényeken vezet keresztül, csak lassan volt megtehető; még hozzá óriási zivatar ért utol úgy, hogy «Cafetal Aleanzá»-t (minden egyes telepnek külön neve van. Halla telepét fenti nevén hívják, s az egész környéket Pluma de Hidalgonak) csak este 7 órakor érhettem el.

Hallá, kivel még Észak Amerikából levelezésben álltam, a legszivélyesebben fogadott, átöleltük egymást s régi ismerősökként szorítánk kezet. Hallá bevezetett ennek helyén fekvő lakába, s azonnal bemutatott indián származású kedves és művelt nejének s hét tagból álló családjának, illetve gyermekeinek, kiknek mindegyike duzzad az egészségtől, s mind amellett tanúskodik, hogy jövendő tartózkodási helyemnek, bár a forró égöv alatt fekszik, az északi szélesség 14. és 15-ik foka között, igen egészséges levegője van.

Most tehát itt vagyok végre valahára, s elkezdém komolyan a munkát. Telepem szomszédja lesz a Hallá telepének, s lakásaink csak pár órányi távolságban fognak egymástól feküdni. Az erdő, melyet Hallá számomra kikeresett, s melyet pár nap múlva az indiánoktól potom áron, körülbelül 500—600 dollárért megveszünk, 1000 holdnál többet tesz s több százezer kávé palánta termelésére alkalmas.

Lakásom körülbelül 3000 láb magasságban leend. kilátással a Csendes Óczeánra, melynek fehérlő hullámai, daczára a több mértföldnyi távolságnak, tisztán ide látszanak. Az erdöirtást deczemberben kezdjük, s márczius-április hóban annyira leszek — legalább reménylem, — hogy 50—60 ezer plántát a faiskolából, melyet Hallá úr részemre már elkészített, átültethetek. Most irtani nem lehet még; mert az időjárás nem engedi, t. i. most vannak az esős hónapok; de amint a decemberrel a jó idő beáll: elkezdődik a fáradságos munka és pedig 12— 15 indián favágó segélyével. Egy indián favágó fizetése naponként étkezés nélkül 25—30 centanor, vagyis mintegy 50—60 krajczár.

Amint az erdővétel megtörtént, hozzákezdek kis házam építéséhez, s reménylem, pár hét alatt el is készítem. Persze csak primitív kis ház leend, mindazonáltal elegendő arra, hogy az esőtől és a vadállatoktól megvédjen. A hidegtől nincs mit félni, mert annak ellenkezője eléggé kijut az egész év alatt, s így én, ki mindig a meleg időnek voltam kedvelője, éppen nem panaszkodhatom.

Hogy minő itt a vegetáczió, arról alig lehet európai embernek fogalma; de azt hiszem, a világ legszebb helyén, Ceylon szigetén, avagy az Amazon völgyén sem lehet különb. Banán, kókusz és datolya úton útfélen díszelegnek; a narancs és czitrom vadon terem; aloek, kaktuszok és számos pálmafajok, melyek nálunk csak az üvegházakban és ott is ritkán, elcsenevészett alakban találtatnak, itt óriási alakot öltenek. Hát még a folyondárok és egyéb, babérfához hasonló felfutó növények, melyek törzsei óriási kígyóhoz hasonlóan tapadnak az ezredéves sycamore avagy czédrusfák derekára, minő buja lombozatot érnek el! Az erdők mélyében található virágok oly színeket varázsolnak szemünk elé, s néha oly remek alakot öltenek, hogy hazánk nagy botanikusai elámulnának a látványuktól.

Az állatvilág pedig az európait oly ámulatba ejti, hogy hajlandó volna felkiáltani: «Teremtő isten, s ezt mind te alkottad!» A remek szinü pillangókon kivül. melyek között az első hely mindenesetre az úgynevezett kék szinü atlaszt illeti — ezer és ezer különböző szinü madárfaj élénkíti az erdőket, élükön a csicsergő kolibrik és csevegő kajdácsok számos fajával, a fáczánok és vad pulykák s nem tudom én hány fajta — a vadászoknak örömet okozó szárnyasok lepik el az erdők rengetegeit. Nem igen ijedeznek a puskás előtt, mert eddig nem volt alkalmuk annak gyilkos fegyverével megismerkedni.

A nagy vadak közül pedig nem kis számban található az itteni erdőkben az amerikai oroszlán (puma), az itt tigrisnek nevezett jaguár, a gyorslábú kuguár, és a gyönyörűen nőtt párducz és végül nem is említve a szürke nyulakat, vaddisznókat, és a szarvasok egy kis faját.

A kávételepítők legnagyobb ellensége: a tapir. Hogy mennyire nem ritka itt a puma, eléggé bizonyítja, hogy jelenlegi házi gazdám, Hallá úr lakásától pár ezer lépés távolságra éjjelenként át szokott haladni egy-egy példány belőle, rettegésben tartva bőgésével a kutyák nagy tömegét. Néhány nap múlva lesbe megyünk ő kegyelmére s talán sikerülni fog a másvilágra küldeni éjjeli álmunk elrablóját.

Ma kimenve az erdőbe gazdámmal, s annak legidősebb fiával, ujabb tapir-nyomokra akadtunk. Szintén szerencsénk leend valamely nap ormányos barátunk fölkeresésére menni. A kellemetlen vendégek között nem kis számban sütkéreznek a napon a viperák számos fajai s a még veszélyesebb esörgő-kigyó, váltakozva néha a méreg dolgában vele egy színvonalon álló óriási gyíkkal, melynek harapása, mint mondják, szintén halálos. Végül eléggé gyakori a tarantella-pók és skorpió is, melyeknek több faja az odvas fák üregeit keresi fel, avagy a sziklák hasadékában bujkál.

Jövő tartózkodási helyemen, tehát a természet bőven gondoskodott mindenről, s így amennyiben minden buján nő, a szorgalmas kávé-telepítö is megkapja munkája jutalmát, nem kell tehát búsulni, jó egészség mellett és kitartással el kell czélomat érnem, és akkor azután ismét közöttetek leszek, ott az annyira szeretett kedves Magyarországban.*

* Huzamosabb idő óta Mexikóban tartózkodó s ott kávéültetvényesként megtelepedett hazánkfiának atyjához, Bánó Józsefhez, a magyar képviselőház egykori alelnökéhez, intézett egyik leveléből, melyet Bánó József úr volt szives lapunk számára átengedni. — Szerk.

UTAZÁS MAGYARORSZÁGON A XVIII. SZÁZAD VÉGÉN. 1912. . 72.

Ismerteti KÖNYVES TÓTH KÁLMÁN. IV. rész

(Folytatás.)

Részletesen leírja a szerző a tokaji asszú készítési módját, a szüretet, mikor is a közelben lakó urak családostul idejönnek mulatni. Ilyenkor jelentkeznek aztán a borkereskedők is. Tokaj híres borát a magyar urak külföldön is értékesitik, különösen Lengyelországba van jelentős kivitel. A tokaji bornál drágább ital egész Európában nincs. A finomabb fajtából egy üveg körülbelől 1-2 frankba kerül. A magyarok nagyon büszkék borukra s szeretik emlegetni, hogy az olcsóbb fajta bor is jobb a legfinomabb franczia bornál. Borukat folyó aranynak nevezik s nálok közpéldabeszéd: (Magyarországon kívül nincsen élet, vagy ha van is: nem oly élet». (Extra Hungáriám non est vita, si est vita, non est ita). Megbocsátható ez a dicsekvés, mert ez a hazaszeretet gyöngéd virága gyanánt tekinthető.

A tokaji hegy alkatrészeit vegytanilag bontja fel utazónk s ebből azt következteti, hogy ez a bortermelésre a legkedvezőbb talaj. Tokajtól Mádig a vidék nagyon megragadó, egyik felől szőllővel rakott lifgy-oldalak, míg a völgyben erdőség terül el; másik felöl a jobbra-balra kanyargó Bodrog. Öt óra alatt ért el Mádra, hol Orczy báró vendége volt. Innen Tállyára ment, egy melléje rendelt vezetővel. Tréfásan jegyzi meg, hogy kisérőtársa, mivel sem bölcsész, sem természettudós hirében nem állott: alaposan leszívta magát. úgy. hogy alig várta, hogy tőle szabaduljon. Mádról Tolcsvára ment; ez a városka is nagyon szegényesnek látszott, amit főleg annak lehet tulajdonítani, hogy igen sok zsidó lakik benne. Körülbelől 3000 lakosa van. A zsidó hitfelekezethez tartozók, kereskedéssel s üzérkedéssel foglalkoznak. Magyarországon igen sok zsidó lakik, nemcsak a nagy városokban, de a kisebb falukban is. Sajnálatos tény, hogy még ma is találkoznak egyes főurak, akik nem tűrik meg őket birtokukon, holott magasabb haszonbért fizetnének, mint bárki más.

A nagy városokban nem lehet tőlük tartani, mert a kereskedelemben fejthetik ki ügyes tevékenységüket, de a kisebb községekben már zsarolják s kizsákmányolják az alsóbbrendű néposztályt, amennyiben igen magas uzsorát számítanak eladott áruczikkeikért. S mikor a hitel teljesen ki lett merítve s nyakig eladósodtak, árverésen mindenüket potom áron megvették. Többnyire Lengyelországból vándoroltak Magyarországba. II. József mindent elkövetett, hogy ezt a bevándorlást korlátozza, de törekvése kudarczot vallott.

Innen Sátoraljaújhelyre utazott Borbély nevezetű úrral, ki többedmagával megyei gyűlésre ment. Az egész úri társaság egy nagy szekeret töltött meg, mert itt másforma jármű nincs használatban. Útközben mindig arról folyt a beszélgetés, hogy miként bánnak el azokkal a németekkel, akiket II. József e vidékre telepített. Keserűen panaszkodtak, hogy sehogysem tudják magokat alkalmazni a magyar szokásokhoz, mint azok a többi németek, akiket Mária Terézia telepített le.

Útközben a tudós többször leszállott a szekérről, hogy az ott található különféle bazaltközeteket vazsgálgassa, amelyek olyan erősek voltak, hogy nagyobb ütésre szikrát hánytak. Átutazott Patakon is, hol a kálvinistáknak nagy kollégiumában megnézett egyet-mást s azt jegyezte meg, hogy a debreczeni főiskolával méltán kiállja a versenyt. A szántóföldeken luczerna, tengeri és burgonyatermés látszott. Újhelyen nem valami jól töltötte az időt, mert Weiss megyei orvost, a kihez ajánló-levelet vitt, nem találta otthon, mivel vásár volt s egyúttal megyei közgyűlés, a fogadók túlzsufolása miatt nem kapott kényelmes szobát, de az orvos felesége nagyon nyájasan fogadta. E város környékén fekvő hegységeket «sátorhegy»-nek nevezik. Olvasván Born báró nagybecsű munkájából, hogy vulkanikus tűzben megedzett gránitok találhatók itt, azoknak fölkeresésére indult, de bár a legmagasabb tetőig felmászott, a gránitnak híre-hamva sem volt,, csak veresbarna színű porphirt talált.

Az általános műveltségtől még jól távoleső népeknél maga a kormány kénytelen kiterjeszteni gondját olyan ügyekre is, melyekről máshol maga a társadalom intézkedik, így Magyarországon is a közegészség ügyét a kormány intézi el. Minden megyének van egy főorvosa, ki a megyei sebészek fölött gyakorolja a felügyeletet. Kisebb városokban az orvos évi fizetése körülbelől 40 guinea (1000 korona), a sebészé pedig 2 guinea (500 korona), ezenkívül a magángyógyításból is van valami jövedelme. Sátoraljaújhelyen már a magyar nyelvtől teljesen elütő tót beszéd ütötte meg fülét.

Július 5-én Telkibánya felé vette útját, amelynek vidékén már csekélyebb a szőlőtermés. Az út ezen a vidéken igazán nyaktörő s a hol előfogata megpihent, rántottánál egyebet nem kapott. Egy községben épen akkor nyitott be előfogatért a biróhoz a községházánál, mikor ott több paraszt valami legelő ügyben kereste az igazságot. Nagyon meglepte őt a magyar parasztok csöndes és higgadt viselkedése. Szóról-szóra idézem eme jellemző észrevételét: "sohasem vettem észre a magyar parasztoknál azt a durva vadságot, amivel őket az osztrákok vádolják s habár föllebbvalóik, elöljáróik iránt illemtudók, sohasem tapasztaltam, hogy ez a tisztelet csuszó-mászó szolgasággá aljasodott volna, amit pedig föltételezni lehetne egy olyan népről, mely éppen most szabadult ki a legnagyobb zsarnokság lánczaibób.

Telkibáni/án csak egy napig időzött, másnap délután Kassa felé vette útját, de nem jutván jó előfogathoz : ökörfogatra szorult. Keservesen panaszkodik, hogy ez a lassú czammogás mily kínosan érintette, mikor már siettetni kellett a ezélhoz jutást. De a türelmes ökrök mit se törődtek azzal, hogy az idegen úr ott a székér ülésén bosszankodik. Akkor állottak meg, mikor nekik jól esett, csára fordultak, mikor a bérea azt akarta, hogy hajszra menjenek. Végre annyira megcsökönyösödtek a köves és rázós úton, hogy kénytelen volt mellettök izzadásig gyalogolni, így jajdult fel: «Isten mentsen meg az ökörposta kocsitól!»

Fele útján aztán mégis szerezhetett lovas előfogatot. Itt egy ujoncz csapattal jött össze, mely éjjeli szállásra itt a község állásában ütött tanyát. Rendes katonák vették körül az állást, s őrködtek felettük kegyetlen szigorúsággal. Megtudta később, hogy ezek önkéntesek. Eszébe juttatta ez a tudós angolnak azt a jelenetet, amely Skóczia hegyei közt szeme láttára játszódott le. A hegyi lakók egyik vezére egy ezredet akarván szervezni, hogy azt mielőbb előteremtse s minél többeket gyűjtsön zászlója alá. Összefogdostatta a közelben lakó parasztokat, akiknek egyáltalában nem volt kedvök katonáskodni s azokat kötelekkel kötöztette szekereihez. Mikor aztán kérdezték tőlük a járókelők, hogy hová viszik őket, egyik közülök így válaszolt: Önkéntesek vagyunk.

Meg kell vallani, hogy ily körülmények között a czím és a foglalkozás egymástól igen távol esnek. Szombat volt, a korcsmáros, akihez szállott, mint ezen a vidéken nagyon gyakori eset, egy nem igen rokonszenves külsejű zsidó fórfiú volt. Amint a korcsmába belépett, csaknem visszahökkent, mert az egész helyiség nagyon rondának látszott. Kért valami ennivalót, amit egy keresztény szolgáló tett az asztalra s mikor az utazó fizetni akart, elvette a pénzt s a szekrény tetejére tette. Ügy hevert egy egész marok pénz a szekrény tetején. Örülve, hogy innen kiszabadul, kényelmes előfogatán, de most is rázós és nyaktörő úton érkezett el Kassára, Észak Magyarország fővárosába.

Fő utczája elég széles s itt a szebb házak magyar főurak tulajdonai. Gyönyörű kávéház áll a vendégek rendelkezésére s az emeleten több terem, hol a gyűléseket s mulatságos összejöveteleket szokták tartani. 6000-re tehető lakosainak száma. E városban csakis a székesegyház említésre méltó. Góth-stilban épült s még most is jó állapotban van. A «Fehér sas» szálloda igen érdekes építmény. Ezen szállodában meglehetősen lehet étkezni, ami Magyarországon ritkaság számba megy. De ezt a tudós angol alig-alig vette igénybe, amennyiben Szirmay grófné, Fucker orvos s több főnemes házához hívták meg.

Kassa lakosságának nagyobb része protestáns, mind amellett nagyon kedvelik a nyilvános szórakozást. Vasárnap délutánonként a vendéglőt nagyon sokan látogatják. A magyar főurak családostól jelennek itt meg, hogy jóízűen egyenek s kedvökre tánczoljanak. Föltűnt előtte, hogy az urak öblös pipákból füstöltek, csak a tánczterem ajtajára van egy táblára felírva nagy betűkkel: Tilos a dohányzási. A tánczteremben művészileg lejtették a menüettet német vezényszó mellett.

Czervenicza* egy napi járásra esik Kassától: ez az opálok hazája, ahová szintén kirándult. Útközben található Ránk gazdag ásványvíz forrással. Itt kevés időt tölthetett, mert Véchey báró, az opálbányák igazgatója, akivel együtt utazott, itten soká nem időzhetett. Ránkon a vendégek ellátása nagyon gyönge lábon áll, maguknak kell gondoskodni ágyneműről, főzésről s mindenféle élelmiszerről. A báró, aki többedmagával ült le a terített asztalhoz, őt maga mellé ültette. Nagyon meg volt elégedve a magyaros ebéddel. Ezt a fürdőt Kassa lakossága látogatja, de sokan inkább Bártfdra mennek, észak Magyarországnak eme legkedveltebb fürdőhelyére. Ránkon igen kellemesen lehet időzni.

*Vörösvágás, (szlovákul: Červenica) község Szlovákiában, az Eperjesi kerület Eperjesi járásában.

Czernevicán, az opálok hazájában a lelkészhez szállott. E kicsiny faluban vendéglőnek, korcsmának hire-hamva sincs. Innen gyalog ment egy elég magas dombra, mely az opálbányával határos. Itt már őrök állottak, akik arra vigyáztak, hogy illetéktelen egyének egy kapavágást se merjenek tenni. Ezelőtt a parasztok e drága köveket kedvökre aknázhatták ki, mióta azonban királyi birtokká lett, a császár megtiltotta, hogy ott bárki is ásatásokat végezhessen. Mivel ő neki belépti jegye volt, bátran bemehetett a bányába s szomorúan győződött meg arról, hogy az innen kiásott opál_ értéke még a tisztviselők fizetésére sem elég. Ügy látszik, hogy az alkalmazottak nem sokat értenek az opálrétegek felfedezéséhez. Ő maga több fajta opált gyűjthetett. Megjegyzi, hogy egész Európában szebb opált sohasem látott. A kassai levéltárban régi okmányok bizonyítják, hogy a XIV. században 300 munkás foglalkozott e bányákban. Nagyon valószínű az a legenda, hogy innen került ki az a gyönyörű opál, melyet Marcus Antonius római consul birtokába akart keríteni.

Négy órát időzvén a bányában, visszament szállásadójához, a lelkészhez, kinél megebédelvén Jelilinen keresztül újra Kassára ment s itten új ismerősei azt ajánlották neki, hogy nézze meg az agteleki cseppkő barlangot, melynek párja nincs e világon. Olyan nagy, hogy az ember egy hétig kóborolhat benne, míg kitalál. Ide is váltakozó fogaton ment, mert oly helyeken is kellett utaznia, ahol lovakkal nem boldogulhatott volna. Aggteleken egy kálvinista lelkészhez szállott, aki sem németül, sem francziául nem tudott, de latin nyelven folyékonyán beszélt. Kellemesen lepte meg, hogy a lakosság fiatalsága, holott vasárnap volt, délután a vendéglő udvarán vidáman mulatozott, mert Magyarországon jártában-keltében a kálvinistákat eddig nagyon zárkózottaknak, komor kedélyüeknek találta.

Másnap reggel egy vezetővel a barlang átvizsgálására indult. Általános vélemény, hogy ez a barlang több mértföldnyire terül el a hegyek alatt s több napba kerül, míg azt keresztül-kasul lehetne járni. A bejárat egy körülbelől 150 lábnyi meredek alján látható, mely mintegy egy ölnyi széles, de oly alacsony, hogy le kellett hajolnia, hogy oda bejuthasson. Óriási terjedelmű barlang tárult fel szemei előtt, melyből mindenfelé más-más barlangba vezetett az út. Itt-ott csörgedező forrás buzogott elő. Vezetője egy olyan nagy barlangba vezette, amelynek közepén olyan alakzatok látszottak, mintha a boltozatról szakadtak volna le. Néha oly szűk nyiláson kellett keresztül bújnia, mintha csak kémény csöve lett volna. Egy másik barlangba érve, cseppkövekből alakult szobor-szerű képződmények vonták magukra figyelmét. Azt hitte volna az ember, hogy egyik másik góth-stilban épült kicsiny torony.

Oly részletes pontossággal irja le az aggteleki barlang csodás sajátságait, hogy azt a mai tudós kutatók sem rajzolhatnák hívebben, pedig csak fenyőfáklyával világított. Elbeszéli továbbá, hogy négyórai barangolás után vissza akarván térni, rémülettel vette észre, hogy vezetője eltévesztette a helyes nyomot s kétségbe esve szaladgált ide s tova, hogy a helyes nyomra találjon. Talán odaveszett volna maga is, ha jó eleve nem gondoskodik arról, hogy fölismerje a helyes irányt. Nevét ugyanis több helyen bekarczolta a puhább rétegekbe s ez volt az az Ariadne-fonal, mely őt aztán nagysokára a tömkelegből kivezette, még pedig szerencsére akkor, mikor még egy pár fenyőgallyal világíthattak, mert ha az elfogyott volna, soha napvilágra nem kerül..

Bár életveszéllyel járt is e kalandos kirándulása, szívesen emlékezik vissza Magyarország e nagy csodájára, melyet rajta kívül nem látott még egy angol utazó sem. Megebédelvén a kálvinista lelkésznél, kinek világ szerint vajmi kevés java lehetett, de szivélyessége annál több, elindult tovább. A kálvinista pap olyan szíves volt, hogy vendégét Rozsnyóig elkísérte. Ez a város igen kicsiny, de elég csinos püspöki székhely. Régibb időben a hegyekben gazdag bányák voltak, de lakói a bányászattal felhagytak. Most inkább antimonium a lakosság kedvelt áruczikke. Körülbelől 2 000 mázsát adnak el, mázsáját 10 Frt-jával. Az itteni vendéglő ellen nem volt kifogása.

Félnapi időzés után Szomolnokra rándult át. A város közvetlen közelében egy magas sziklatetőn ősi vár romjai láthatók; itt már fenyőfákra is talált. Szomolnok nagyon régi, szabálytalanul épített nyomorúságos község, vendéglője éppen olyan. Maga a város szűk völgykatlanban fekszik. Rézbányáiról nevezetes. Ezek jövedelméből tartja fenn magát a város. Nemcsak bányásszák a rezet, de iparczikkeknek is feldolgozzák. Szomolnokon a bányászat tanulmányozása szempontjából két napot töltött.

Szomolnokról már a Kárpátok felé törekedett s legelső város, ahol megállapodott, a Szepesség fővárosa, Igló volt. Iglónak csak egy szép, de nagy utczája van. A házak elég szabályosan építvék. Gazdag bányaváros, csakhogy a bányák jó távolságra vannak. Itt csak félnapot töltött. Másnap korán reggel Lőcse felé vette útját.

Lőcse Szepes Megyének székvárosa, hol a megyei közgyűléseket tartják, elég csinos város, körülbelől ötezer lélekkel. Itt találkozott Horváth nevű úrral, a megye alispánjával, kinek birtoka a Kárpátok tövében terült el s aki megígérte, hogy kárpáti útjára vonatkozólag a nélkülözhetetlen utasításokkal látja el. Ebéd előtt közölte vele, hogy két úri embert szintén meghívott, hogy kellemesebben töltsék az időt. Szóba kerültek az itten garázdálkodó tolvajok. Tudatták vele, hogy a Kárpát hegységekben olyan tolvajbanda ütötte fel tanyáját, amely az egész vidéket kíméletlenül zsarolja, sőt annyira vakmerőek, hogy a környék főuraihoz ebédre is meghivatják magukat. Beszélgetés közben aztán kisült, hogy ezek voltaképen nem rablók, mint inkább a havas túlsó oldaláról ezen tájra menekült ifjak, kik azért bujdostak itt, hogy a katonáskodástól megszabaduljanak.

Másnap két városi tisztviselő jelent meg szállásán s kérték, hogy adja át útlevelét s aztán a városházához idézték. Nagy asztal körül ülve gyanus szemmel tekintettek rá a szenátorok, fejőket rázták s bajuszokat pederték. Majd egyikőjök felállott s rekedt hangon német nyelven így szólott hozzá: «Uram ! mi apostoli császári felsége által kinevezett tanácsosai vagyunk Lőcse városának s mint ilyenek életünk s vagyonunk feláldozásával is híven szolgáljuk Ő Felségét s mint a koronának hivatalos szolgái kötelesek vagyunk arra, hogy a közbiztonságra felügyeljünk. Önben, ki magát Townson Róbert angol utazónak állítja, mi a franczia jakobinusok titkos kémjét gyanítjuk. Útlevelét szorgosan megvizsgálván, azt sejtjük, hogy az alighanem hamis s Ön a jakobinusok titkos ügynöke, mert igen gyanúsnak találjuk azt, hogy egy angolnak franczia nyelven kiállított útlevele legyen.

Hiába emlegette, hogy Angliában is adnak ki franczia nyelven útlevelet, még csak szóba sem állottak vele s a tanács feje így folytatá: «Tudjuk, maga sem tagadja, hogy jól beszél francziául, sőt testalkata is francziára vall. Már maga az a tény, hogy most magyar nadrágot visel, arról tanúskodik, hogy el akarja titkolni kilétét. És mire való ez? Tudatjuk Önnel, hogy útlevelét lefoglaljuk s itt kell maradnia mindaddig, míg Budáról Ön felől értesítést nem nyerünk D. hiába magyarázgatta, hogy a franczia nemzetközi hivatalos nyelv s hogy az udvarnál a magyar urak is beszélnek francziául; hiába hozta föl, hogy ők nem illetékesek annak megítélésére, ha vajon ő angol-e vagy franczia, mert hisz ilyeneket látni nem igen volt alkalmuk; mindez a mentség nern ért semmit sem. Fölhozta azt is, hogy azért visel magyar öltözetet, mert ő mindenütt a nemzet szokásaihoz alkalmazkodik, a magyarokat nagyra becsüli, fejedelmöket tiszteli s a jakobinusok elveivel egyáltalában nem rokonszenvez.

Akár a falra hányta volna a borsót, ítélő bírái nem hederítettek rá. Tanácsosabbnak tartotta tehát, hogy hallgasson s útlevél nélkül menjen vissza szállására. Az alispánnal szerencsére találkozott, ki a vendéglőben elhelyezett podgyászát is magához vitette, de a tanácsnokok semmibe sem vévén az alispán intézkedését, útközben a hajdúitól a podgyászt elvették s azt a városházához vitették. Ez már nagyon fölháborította, mert tartott attól, hogy nagynehezen gyűjtött ásványait s növényeit s bőröndjében levő iratait tönkre teszik, mert amint értesült a tisztelt tanácsosok a szabó és csizmadia-czéh tagjai voltak. Az alispán tekintélye ügyét nem vitte előbbre, mert az útlevelét csakugyan felküldték Budára, honnan csak jó sokára került vissza amaz észrevétellel, hogy tulajdonosa szabadon járhat-kelhet egész Magyarországon. Nem is állhatta meg, hogy nevüket át ne adja az utókornak, a magyarországi bogarak és növények gyűjteményében, azon reményben, hogy ezt idők multával is olvashassa a jövő nemzedék.

A becses névsor így fest: Kohlmann, Gerstorfer, Haas, Weiss, Eichner, Pridmansky, Prahary, Ketskés. Annyit tud, hogy Kohlmann férfiszabó s azért említi először, mert ő volt a tanácselnök.

Másnap a megyei közgyűlésen megjelenvén, a megyei urak sajnálkozásukat fejezték ki a lőcsei tanács szégyenletes eljárása fölött s azzal akarták helyrehozni a tanács tapintatlanságát, hogy több helyre a legszivélyesebb meghívást kapta. Említi aztán, hogy mikor Magyarországból Németországon keresztül hazafelé utazott, több ízben követelték tőle, hogy mutassa fel útlevelét, mert itt is gyanúsan néztek reá, de semmi bántódása nem volt.

A megyei közgyűlésen latin nyelven folyt a tárgyalás, de semmi nevezetesebb ügy nem került elő, de annál érdekesebb volt az a latin nyelven írott tiltakozás, melyet a sajtószabadság korlátozása ügyében véle közöltek. Ábauj és Bihar-megye tiltakozó fölterjesztését latin nyelven közli. Erre különösen felhívja angol olvasóinak figyelmét s csodálkozását fejezi ki a fölött, hogy az elnyomott magyar nemzet ilyen erélyes hangon követeli a sajtószabadság visszaállítását. Mind a két megye hivatkozik az alkotmányban biztosított jogaira, hangsulyozzák, hogy ezektől a jogoktól őket megfosztani még a Felségnek sem áll hatalmában, sőt mennél inkább elnyomják azt, annál hevesebben tör magának mindenfelé utat. Fölhívják a Felség figyelmét, hogy e jog védelmére a törvényhozó testületet is szorgalmazzák, a mennyiben egész Európában ez tekinthető a szabadság egyetlen palládiumának, úgy a politikai, mint a társadalmi élet porondján. Ez a szabadság a magyar alkotmánytól elválhatatlan s annak egyik lényeges kiegészítő alkatrésze.

Esedezve kérik Ő Felségét, hogy a sajtó korlátozására vonatkozó rendeleteit vonja vissza, mert ilyen rendelet sehogysem illik bele a XVIII. század végének kultúrájába s ilyen merénylet ellen föl kell emelni tiltakozó szavukat. Ha például Anglia élvezheti e szabadságot, ha Dánia, Svédország szóttörte bilincseit s a sajtó terén kifejtett irodalmi működés Németországot a bölcsészet s szépművészetek előharczosává avatta fel s ha e tekintetben az Egyesült-Államok is példát mutat, míg másfelől a magyarok szomszédait keleten a tudatlanság s az emberi méltóságot lealacsonyító vadság a legsötétebb homályba burkolja: szabad remélniök, hogy a sajtószabadságot, a műveltség eme szövétnekét ő Felsége nem engedi kioltatni.

Elég ebből ennyit idéznünk annak bebizonyítására, hogy tudós szerzőnk mily részletes pontossággal figyelte meg Magyarországnak úgy anyagi, mint szellemi viszonyait. Viharos időben érkezett Késmárkra; útközben hallotta, hogy a villám több helyt lecsapott s több embert megölt. Ily időben tehát nem merészkedett a Kárpátokra, de pár nap múlva kiderülvén az idő, neki indulhatott nagy útjának. Szepes megye alispánjának szép kastélya nem igen messze esik Késmárktól. Ide sietett tehát, hogy itt készítse el kirándulása tervezetét s még akkor délután a Kárpátok alján fekvő Rókus faluba érkezett, kellően ellátva magát sonkával, hideg hússal és borral, amit Horváth úr felesége csomagolt be batyujába. Alig ért azonban Rókusra, zuhogott a záporeső. Egy szegény paraszt kunyhójában talált menedéket. Innen pedig éjjeli szállásra Horváthekhoz ment vissza. A rossz idő körülbelől egy hétig tartott. Reggelre néha kiderült s délfelé már köd borította a hegyeket s délutánra már kitört a vihar. A déli szeleket magyar szélnek hívják s ez többnyire esőt hoz. Az északi szél "lengyel szél „ s többnyire száraz idővel jár. Ez idő alatt vagy Horváthéknál, majd Lomniczon Berzeviczyéknél, néha pedig Késmárkon Potnakenszky és Mathlin Pál tanároknál a legkellemesebben szórakozott.

Mivel reggel többnyire szép idő járt, a társaságban vadászatot rendeztek. Holdvilágnál négy kocsin rándultak ki s még alig hajnalodott, mikor a vadászterületre értek. Medve-nyomra akadtak, de angol barátunk faképnél hagyta a vadásztársaságot s egy vezetővel a havasok közepette fekvő «Zöld ló» felé törekedett. A menet könnyű, mert ezt a hegymászók gyakran látogatják. Fenyő erdőségeken s csobogó patakokon át vezet ide az út. E tó nevét vizének különös zöldes szinétöl vette. Alig töltött ott egy jó órát, mikor sűrű köd szállott alá, úgy, hogy csak nehezen tudtak a jó úton alászállani. Vadásztársai sehogyse voltak megelégedve a zsákmánnyal, mert egy pár nyúlon s néhány rókán kívül más vad nem került terítékre. A hegyről jövet egy csapat paraszttal találkozott, akik puskákkal s fejszékkel voltak felfegyverkezve s azt mondták, hogy a Kárpátok túlsó oldaláról ide betörő rablókat nyomozzák, mire tréfából azt mondta nekik, hogy nem jó lesz kikötni ezekkel az úri rablókkal; mire azt válaszolták: nem félünk tőlük, mert még közülünk a leggyöngébb is bátran szembeszáll akárkivel is, a magyar bátor még ha tót is.

Három-négy nap múlva az idő kiderült s Rókusra ment azon szilárd elhatározással, hogy már a hegymászástól semmi se tartja vissza. De egyetlen egy vezető sem ajánlkozott. Megint várni kellett egy ideig s akkor inasa s egy pár vezető kíséretében csakugyan neki vágott a hegyeknek. Podgyászát és az élelmiszereket egy ügyes ló vitte. Kevés távolságra a falutól egy óriási fenyő-erdőn mentek keresztül, amelynek szélénél már a sziklák meredeztek az ég felé.

Amint feljebb-feljebb hágtak a sziklás úton, a természettudós el-elbarangolt, hogy a növényeket s kőzeteket vizsgálja s mikor útitársaihoz visszatért, azok már lobogó tűz mellett melegedtek. Rájuk fért ez a melegedés, mert bár augusztus közepe volt, itt e helyen a földet sűrű hó lepte el. Itt esteledett rájok s leheveredtek a hótól megtisztított földre, hallgatva a vezetőknek inasom által tolmácsolt regéit. «Itt e szikla tetején, melynek neve Karbunkulus, kezdte regélni egyik vezető, egy megbecsülhetetlen értékű karbunkulus ragyogót a nap sugaraiban. Bár megkísérelték merész lovagok, hogy azt onnan lehozzák, sehogysem tudtak hozzáférkőzni. Még most is a szikla belsejében óriási kincs hever, de a bejáratot nem tudja a világon senki sem. Aztán egy lyukra mutatott s így folytatta :

«ha ebbe egy követ dobnak, mindjárt olyan gözpára keletkezik, melyből iszonyú vihar támadhat, mely még a hegyeket is megreszketteti. Ezen a hegyen olyan növény is terem, mely a sárgarezet arannyá változtatja, de ezt még senki se tudta megtalálni».

(Vége következik.)

ŐSLAKÓK

A santalok lázadása1856. 15. 127.

Mielőtt a santalok lázadását bővebben előadnám; arról világositandom fel az olvasót, kik azok a santalok, s mi okozta lázadásukat?

Mielőtt az indusok Egyiptomból Indiába költöztek volna, a Ganges termékeny völgyeit, s az ország egyéb részeit is benszüle-tett, vallás, szokások, beszéd és színre nézve egymástól különböző néptörzsök lakták. Ezen néptörzsök, mellyek jelenleg vadon állapotban Köles, Bhil, Dangur, Chino és Santal név alatt ismeretesek, hajdan királyaik, uralkodóikkal birtak, várakat, városokat építettek, s harezra szálltak azok ellen, kik megsértették, vagy háborgatták őket; szóval hatalmas nép valának.Az indusok magukkal hozván Egyiptom miveltségét India gazdag téréire, csakhamar ellenséges érintkezésbejöttek az ős lakókkal, s legyőzvén őket Ganges dús völgyeiből vadon erdők és bérezek közé üzék azokat, hol mintegy harmincz század lefolyása alatt tökéletes vadakká lettek; nyoma sem látszik rajtuk, hogy egykor hatalmas nemzet tagjai valának, vad, kegyetlen természetet öltének, s most vallás, társadalmi intézkedések nélkül élnek.

Az indusok, később mahomedánok uralkodása alatt mint férgekkel, mint barmokkal bántak ezen népfajjal; a törvény senkit nem büntetett, ki ezen szerencsétlenek közül bármennyit leölt, sőt törvény szerint meg kellett ölni azt, kinek árnyéka egy braminra (indus pap) esett, vagy elmentében egy más indushoz ért.

Az angolok szelídebb kormánya alatt ezen népfaj sorsa is javult, emberileg bántak velük, vallásra oktatták, katonáknak képezték, kik a békés lakosokat saját fajuk dúlása ellen védeni köteleztettek. Ezen eljárás öntudatra ébreszté őket, s látván, hogy a törvény rájuk is kiterjeszti védő paizsát, megjelentek embertársaik közt, tudván, hogy egy büszke indusnak nem szabad őket agyon ütni, mivel hozzá értek; és egy ábrándos mahomedán nem löhette le hitetlen ebként. Békés s háborítlan helyzetükben annyira elszaporodtak, hogy bér-czeik s üregeik nem adhattak többé elegendő szállást s kormány rendeletnél fogva megengedtetett nekik őseik egykori földére, saját hazájukba visszaköltözhetni, és ők használván az engedélyt vissza-szállingóztak s letelepedtek Kalkuttától mintegy 200 angol mérföldre.

Harcz a santátokkal

Bhangulpur kerületben, hol 1855-ig 120 000-re szaporodott számuk. Es ezen 120 000 santats lázadt föl az angol kormány ellen.

Ezek északon egy nagy erdőt találtak, melly eddig lakott hegyeiktől a Gangesig nyúlt, s azt kiirtván földmiveléshez fogtak. 1838-ban a kormány egy tisztviselőt küldött hozzájuk, ki érdekeiket képviselje s intézze, képeztetésükre ügyeljen, s a rájuk kivetett földadót behajtsa. Múlt évi júliusban hirtelen lázadás ütött ki köztük. Legelsőbben is néhány felfegyverzett santals egy rendőr-hivatalnokot lefejezett, majd több rendőrt megsebesített; utóbb több békés egyént kizsákmányolt. A kormányzó hivatalnok fülébe ment ezen hír, de mivel a santal nép eddig a legbecsületesebb, nyíltabb, őszintébb s békésebb fajnak mutatkozott; nem akarta hinni, de csakhamar olly adatok érkeztek hozzá, melyek meggyőzték, hogy ezen néprőli hitében csalódott. Rögtön katonaságot küldött a lázadás színhelyére, de a katonák a lázadókkal rokon népfaj lévén, az első támadásra azonnal megfutamodtak: végre rendes sorezred küldeik a lázadók elnyomására, melly is azokat minden támadásnál megvervén, erdeiket kikutatván, szétszalasztotta, vezéreiket elfogta s kivégeztette.

A lázadók vezére valami Sidhoo Manghy, alacsony, sovány, igen ügyes férfiú, ki börtönében is fennhangon dicsekedett az általa elkövetett kegyetlenségek-, rablások és gyújtogatásokkal. Büszkén monda, hogy most már neve világhírűvé lett. Sidhoonak karja és teste átlövetett, midőn egy csapat santals a 7-dik sorezredet megtámadta, melynél ő személyesen vezette hiveit s mind két kezében kivont fegyvert tartva hősi bátorsággal rohant, s utolsó volt a megfutamlók közt.

A fellázadás oka sajátságos: Sidhoo adós volt egy uzsorásnak 10 silinggel (egy silling annyi mint nálunk 24 pkr., tehát 10 silling 10 vft.), ki azt annyira és olly sokszor követelte, hogy Sidhoo megunva a sok zaklatást, azon határozat költ lelkében, miszerint hitelezőjét megöli. Mivel pedig az uzsoráskodó gabona kereskedők leginkább a santals népfajt szívják és nyomorgatják s terményeiket megvásárolván, évről évre a legaljasabban csalják; Sidhoo saját ügyét közüggyé emelte, s társai gyűlésében elhatároztatta, hogy ezen vérszopókat erőszakkal is verjék ki kerületükből. Elhitette velük, miként neki álomlátása volt, mellyben a benszülettek kiirtása tétetett kötelességévé. A nép kapott rajta, s legelsőben is a rendörök, azután uzsorások s gabonakereskedők estek áldozatul, végre mindenkivel találkoztak, azok közt sok angol s két nő is vérszomjuk zsákmánya lön. Mihelyt az első vért megizeliték, semmi sem tartóztathatá vissza dühük bőszült folyamát. Az egész vidék lángba borult, minden vagyonosabb embert leöltek, falukat felgyújtottak, vagy kiraboltak; sőt a sorkatonaság ellenében is hősiesen megállták helyüket.

„Láttam — így ír egy angol tiszt —hogy e néptömeg csoportban tiz lépésre jött puskáinkhoz, s ismételt lövés után sem futamodott meg, jóllehet minden lövésre számosan hullottak el. Egykor mintegy ötven emberrel helyi szemlére indultam, midőn mintegy 600 santals, mintha a földből bujt volna ki, ránk rohan, körbe fog, s nyílzáporral fogad. Embereim mintegy 60 lépésről rájuk tüzeltek s bár többen estek el, folyvást kellett tüzeltetnem, hogy hátrálásra kényszerítsem őket."

Ezen lázadás szerencsésen elnyomatott, a leégetett falvak lassankint épülnek, üdülnek, s az angol kormány mindent elkövet, hogy India történetéből ezen homályos lapot kitörölhesse.

Afrikai embervadászat. (Egy utazó naplójából.) 1856. 348.

1848 mártius 12-én vonultunk fel felső Nil völgyén Fa-Zoglos mérhetetlen erdein keresztül. Az ut járhatatlan volt, emberi kéz soha nem tört itt ösvényt. Az utat még járhatatlanabbá teszik bizonyos bozótfák, mellyeknek össze vissza nőtt ágaik tömötten rakvák ragadozó madarak körmeihez hasonló tövisekkel. Míg ezen veszélyes, s fáradságos úton üggyel bajjal tovább hatoltunk, egy lovas és gyalogokból álló csapat tűnt fel. Az egyiptomi egyenruhát viselő lovasok fegyverrel valának ellátva, s teve, ló- és szamárháton ültek.

Midőn közelebb értünk a csapathoz, bámulattal vettem észre, hogy a gyalogok nyaka bókony, vagy völgyeit fa közé vala csíptetve, s egyik keze a bókonyhoz kötözve, melly a lovag nyergéhez vala erősítve. A béklyó olly erősen szorult a szerencsétlen nyakához, hogy szűken vehetett lélekzetet. Levertség fájdalma tükröződött a nyomorúlt fogoly vér és izzadtságáztatta arczulatán; fájdalmát nevelte az is, hogy nehéz bókonyja a teve járása által folyvást verdeste; amellett semmi bokrot ki nem kerülhetett, hanem egyenesen mennie kellett, amerre kalodája tolta. Testén ezernyi sebhelyből csergedezett a piros vér.

Tolmácsunkat megkérdem, mit véthettek azon szerencsétlenek, hogy így hurczoltatnak, s ö azt feleié : Nem vétettek azok, hanem azért kötöztették meg olly szorosan, hogy el ne szökhessenek, mert e szerencsétlenek újonnan fogottak, kiket most hurczolnak rabszolgaságra, s négy ötszáz órát kell gyalogolniuk, míg pihenésre hajthatják fejőket, s akkor is, mivel épület nincs e vidéken, hová biztosan záratathatnának, éjjel és nappal hordozniuk kell nehéz kalodájukat, s csak miután hazájokat messze elhagyták, bocsátják őket szabadon.

Tolmácsunk, ki ezen felvilágosítást adta, képzett, és mivelt ember volt, mert ő egyike vala azon ifjaknak, kik a basa költségén Egyiptomban neveltetnek, s mivel látta, hogy e jelenet kínos benyomást tett rám, lassú hangon így folytatá felvilágosítását.

— Ha valamit szemükre lehetne lobbantani e nyomorultaknak, még csak könnyebben lelkére vehetné az ember, de nincs semmi. Hogy a kormányzó egész sereggel megy Tűmet szép völgyébe, hogy aranyat gyűjtsön az ottani homokból, az még tűrhető volna, csak ne tekintené ellenségül az ottani lakosokat.Eleinte csak kevés évi adót követelt tőlük, de ezt annál jobban emelte, minél szegényebb volt a vidék, és ezt kinézésböl tette, mert így érhette el célját.A szegény nép nem fizethet, s az engedetlenséget, makacsságot használja most ürügyül.

Mi is meglátogattuk egykor azon aranygazdag vidéket, de olly borzasztó iszonyt gerjeszténk a lakosságban, hogy a nők, gyermekek s aggok sietve hagyták el gunyhóikat, s futottak előlünk, bár biztosítottuk őket, hogy semmi rossz czéllal nem jöttünk. A férfiak több ponton fegyverkezve gyűltek össze, s este a hegyek ormain tüzeket gyújtanak, azok által tudatván a szomszéd vidékek lakóival megérkeztünket.

Egy reggel a Tűmet partján járdalván egy borzasztó jelenetnek valék tanúja. Néhány egyiptomi katona egy nyomorult szerecsent kötözött, és hogy ne ordítson, kíméletlenül ütötték. Legfájdalmasabb benyomást tett rám azon tudat, hogy kifakadását nem az ütés fájdalma, hanem egy más dolog okozta leginkább. Elmondá ugyanis, hogy az adó megfizethetése végett utolsó juhát eladta, s mégis derék fiát szeme láttára elhurczolták. De ez még nem elég. Egy este parancsot kaptak a csapatok, hogy készen legyen, s azon éjjel nyugot felé indultak. Eljutván Keryhez, azt csendesen körülfogták, hogy a lakosság fel ne ébredjen, s reggelig szoros őrizet alatt tárták.

Virradatkor adott jelre megrohanták a lakosságot, s megkötözék, a futókat le lövék, az ellentállókat leszúrták. A nyomorultak bőszült vadként védték magukat, mint csak védheti magát olly nép, mellynek asszonyát, öregét s apróját szeme láttára gyilkolja le az ellenség, de hősi védelmök daczára Ezen csatában fogatott a túlnyomó erő miatt el kellett bukniok. el azon szerecsen is, kit szemem láttára ütöttek, és kötöztek, miután minden vagyonát s családját az ellenséges táborba hurczolák. Látta a szerencsétlen, amint fiát a rabszolgaságra vonszolák; látta leányát egy tiszt karjaiban, amint azt sátorába vezeté, hogy buja vágyainak áldozza fel. A foglyok zsold helyett kiosztattak a katonák közt, s ezen nyomorult felesége egy katonának esett osztalékul. Rákövetkezett éjjel iszonyú ordítást tett a nő, s férje felismervén hangját, lánczait széttépni erőlködött, hogy erejét megszabadíthassa. Hasztalan! Reggel azon helyre hurczoltatott, hol én láttam öt, s erőlködése daczára erős kalodába csíptették nyakát és kezeit. Arczán a legiszonyatosabb testi s lelki fájdalom volt látható. Semmi tagját sem vala képes mozdítani, hogy csak a férgeket elűzhesse magáról, mellyek arczát csípték, rágták, marták.

E jelenet olly kínos hatással volt rám, hogy a tábort elhagyván, az erdő mélyébe vonultam.

Könyves T. K. A jelenkor vademberei. 1868. 79.

A polgáriasultság nagyszerű műveit gyönyörrel szemléli az ember; míg szánalomérzet vesz rajtunk erőt, ha másfelől azokra tekintünk, kiknek ember-nevezetük mellé kénytelenek vagyunk odafüggeszteni a „vad' szót, sőt gyakran hajlandók vagyunk az ember nevet egészen kitörölni.

E lapok olvasói a párisi világkiállításról közlött czikkekből is láthatták, mily magas polezra emeli a tudomány a teremtés remekét az embert; jelen közleménv ezzel ellentétben a miveltség legalsóbb fokán élő nemzetekhez viszi el az olvasót.

Az indusok nem szeretik magukat lefestetni, mert azt hiszik, hogy a másolat az eredetinek van hátrányára, az élethűséget csak úgy lehet a képbe önteni, ha abba az élő példányból kölcsönöznek életet, s ha a festménynek valami baja találna történni, azt az élőlény is szükségképpen megérzi.

Egy angol festő Katiin maga ellen lázitotta a sziu indiánokat, midőn főnöküket arczélben festette le. „Miért hagyta ki, kérdezték, az arcz másik oldalát? Matcsega még soha sem fordult oldalvást fehér embernek."

Erre Schenko a vetélytársa azt jegyezte meg: „az angol jól tudja, hogy te csak félember vagy, azért festette le csak a fél arezot, mert a másik semmit sem ér." E gúnyos czélzás a két vetélytárs közt élethalál harcot eredményezett, s történetesen Matchegát a nyíl éppen azon az arczán találta halálra sebezni, melyet az angol nem festett le. — A festőnek a főnök rokonai bosszúja elől három hónapig kellett a vadonban bujdokolni.

De amennyire gyűlölik az arczképfestést, annyira kedvelik másfelől testüknek tattowirozását (karczolását, tetoválását). Sőt a keletindiai szigetlakók füleiket csaknem vállukig húzzák le.

Á siuok, s több amerikai törzs a koponyát lapítják meg; az afrikai vademberek fogaikat fűrész-alakúvá reszelik; a niambinák, egy kafferfaj, borsónyi mesterséges szömölcsökkel ékesítik homlokukat le az orr hegyéig.Más ausztráliai vadak mesterséges forradásokkal szépítik mellüket. Tasmaniában a szép nem egy előfogat rántat ki. Formoza lakói egész testökre különféle alakú, és azinü virágokat, fegyvereket metszenek ki, ugy hogy fejbőrük valami sávolyos szövethez hasonlít.

Tudományuk épp oly hátra áll, mint művészetük. Harmincz ausztráliai nyelv átvizsgálása után kiderült, hogy csak az első négy számra van kifejezésük. A természet e vad gyerekei még egy kezükön levő ujjaikat sem tudják megszámlálni. A „György király" öblénél lakók közt már az ötödik szám a „roppant sokat," jelzi, s a milliókat is csak az öttel fejezik ki. Dr. Rac, ki sokáig tartózkodón az eszkimók között, azt beszélte, hogy az eszkimó nagy zavarba jő, ha gyermekeinek számát tudakolják; ujjaikon számolgatnak, s végtére is mint háládatlan munkával felhagynak a számítással, pedig csak 5—6 gyermekük van.

Legundoritóbbak az emlősök közt, mert embereknek alig merjük őket saját nemünk meggyalázása nélkül czimezni. A hottentották testüket bizonyos zsiradékkal kenik be; hajukat bemázolják zsir és korom vegyülékkel, azután arra port, homokat hintenek, a mi mint fekete czément csontosodik meg fejükön. A bőrt, melyet hátukon hordanak, s elölről összekovácsolnak, sohasem vetik le, magukkal viszik sirjokba. Ékszerök vas, réz és elefántcsontgyürü, továbbá a bőr, melyet szükség idején tápszerül is használnak. Mihelyt közülök valamelyik megöregszik vagy munkaképtelenné válik, körükből száműzik, bezárják egy külön kunyhóba, s halálra éheztetik.

A Fiji szigetlakóknál az apagyilkosságot nem tartják bűnnek, ősi szokás ez azok között, melynek az áldozatok önként aláadják magukat.

Néha a családatya figyelmezteti övéit, hogy az ő ideje már lejárt, másszor a gyöngéd családtagoktól jő a kezdeményezés. Egy hittérítő beszéli, hogy egy fiji meghivta őt anyjának temetésére. A lelkészt nagyon meglepte, hogy a halotti menetben nem látta a gyásztisztesség tárgyát. Kérdezősködésére a fiji egy öreg asszonyra mutatott, ki a legjobb kedéllyel biczegett elől. Egy négy lábnyi sirt ástak, s az öregasszony, miután érzékeny búcsút vett szerelmeseitől, elevenen temettetett el. Jó kedélye az utolsó perczig változatlan maradt.

Mikor Wilkes kapitány egy városban nem látván 40 éven fölüli egyént, az idősebbekről tudakozódott, azt nyerte válaszul, hogy azok már el vannak temetve. A fiji szigetlakók ezen embertelenségének vallásos alapja van. A halál utáni fennmaradást oly ^: módon hiszik, hogy amilyen állapotban e világot elhagyják, a másikban azon állapotban élnek örökké; tehát elkivánkoznak innen mihamarább, hogy a jobb hazában még erős testalkatúak legyenek. Szomszédjaik a Szamoán, kik éltes szülőiket nem ássák el elevenen, undorral tekintenek rajuk, s őket istentagadóknak nevezik.

Daczára, hogy a vademberek igen kevésre becsülik a földi életet, néha-néha sajátságos fogalmaik szerint gyászolják az elhunytakat. Az andami szigetlakó özvegye férje kaponyáját hordja nyakában ékszer gyanánt. Maguk a fijik is, hogy bebizonyítsák részvétüket, a kéz és láb kis ujjának utolsó izmait metszik föl, s hólyagokat huzatnak testökön. Ezek nem pusztán emberfalók, hanem inyenczek is az emberhús evésben. A hittéritők szerencséjére a fehérek húsa nem izlik nekik; a szépnem húsa többet ér a férfiakénál, fölkar és ezomb ízletes falat.

Az elfogott rabszolgákat vendégség alkalmával többnyire elevenen sütik meg. A raki-raki főnök egymaga 900 egyént lakmározott föl. Ha valami fölött megelégedésüket akarják kifejezni, ezen szólásmóddal élnek „oly finom, mint a halott húsa. A fijik bőven el vannak látva tápszerrel, az emberhúst inkább inyenczfalat .gyanánt tekintik.

Az uj zeelandi maorik már nemesebb alapból kiindulva eszik meg az embert. A diadallakomákhoz nem az elfogott kövér leányok, hanem a hirneves főnökök testét válogatják ki, nem törődve semmit azzal, hogy az sovány vagy kemény lehet. Azt hiszik, hogy a felfalt egyénnek nemcsak teste, hanem annak szellemi ereje is az ő sajátjukká leend. A maori inkább vizbe öli magát, hogy sem elfogassék, mert azt hiszi, hogy ha ellensége őt megeszi, az ő lelkét, vitézségét is örököli, és saját törzse s gyermekei ellen fordítja.

Némely vadak az emberhúst csak szükség esetén eszik, ha más tápszerhez nem juthatnak. A Tűzföld lakói csak ellenségeiket eszik meg. Csak kemény tél idején, amint Fitzroy tengernagy irja. Ha már mindenből kifogynak: kiválasztják a legéltesebb asszonyságot, füstre tartják, s addig szorítják ott a gégéjét, mig meg nem fulad. Ekkor aztán minden további nélkül az asztalra teszik. A tengernagy tanácsolta nekik, hogy inkább kutyáikat egyék meg, de erre azon igen is érthető választ nyerte: „kutyáink fogják számunkra a vidrát." A tengeri dyak-ok közt a legnagyobb tiszteletet elhalt barátjok iránt azáltal tűntetik ki, ha hulláját fölfalják.

Némely vadember igen ügyes munkákat tud végrehajtani ujjaival, melyeket meg sem tud számlálni. A tahitiaik asztalos-munkákat készitenek minden vasszeg alkalmazása nélkül. A vasszegeket, melyeket ajándékba kaptak, elültették kertjeidbe, azon hiszemben, hogy azokból vaskemény fák nőnek ki idővel. Kőbaltával vágják a fát, csigahéjjakból horgot készítenek, farostokból fonják köteleiket, sőt a növényszálakból még posztószövetet is gyártanak.

A braziliai indusok hajító dárdájukkal keresztül tudják fúrni a teknősbéka házát, mi egy puskagolyónak könnyen ellentáll.

Azonban minden ügyességük csak az élelemszerzésre szorítkozik, s ezer meg ezer nemzedék óta is csak ott áll ma, hol ezelőtt állott. Az ausztráliaiak a rothadt húst jobban szeretik, mint a frisset. Legkedvenczebb ételök a partra vetett döglött czet, melyet a szó teljes értelmében keresztül esznek. Fölmásznak a bűzhödt tömegre, a kirágott utón behatolnak, s a gyomor belsejében jóízűen lakmároznak.

Még a legmiveltebbek, mint a tahitibeliek is, férfiúi erővel s szenvedélyekkel fölruházott gyermekekhez hasonlíthatók. Királynéjok Obera 40 éves korában kimondhatatlanul örvendett az európaiak által ajándékozott bábunak; s egy nagyfőnök ezt annyira megirigyelte, hogy boszuszomját egy másik bábuval lehetett csak lecsillapítani.

Még a tahitiak nyelvében sincs szó a köszönet kifejezésére; öregjeiket nem tisztelik. A nősülés merőben ellenkezik a keresztyén erkölcstannal. Egy főnökük borzadva rettent vissza, midőn tanácsolták neki, hogy holtáiglan egy nővel éljen. „Csak nem alacsonyíthatom le magamat a wande-rószhoz" (igy hívják a párosan élő tahitii majmot.)

A tahitibeliek hiszik a lélek halhatlanságát, csakhogy a főnökök számára tartják fenn az eget, az alattvalók lentebb fognak sorakozni. A maori harezos nép, a jövő életben is folyvást hadakozik; mennyországukban folyvást győznek, s ott szünetlenül halat s édes burgonyát esznek.

Csak rossz világszellemet hisznek; Altmának hívják s emberevőnek hiszik, mint maguk. Ha közülük valaki megbetegszik, azt hiszik, hogy gyomrán Altma rágódik. — Azt terjesztették el egy időben, hogy nincs emberfaj vallás vagy valami természetfölötti vágyódás nélkül. Közép-Afrika tengerpartjain élő törzsek nem törődnek sem istennel, sem ördöggel. A tasmaniaknak még csak szavuk sincs a „Teremtő" kifejezésére. — Mikor Elliót a delevároknak a bibliát fordította, a „szeretet" szavat neki kellett csinálnia. Néhány törzs mégis hisz a gonosz szellemben.

Az emberi művelődés első lépcsőjén állanak még mindazon népfajok, s aligha emelkednek is föllebb, mert mihelyt az európai polgárisultsággal érintkezésbe jőnek: az mint ölő méreg veszíti el lassanként a természet e vad gyermekeit.

P. Gy. Egyve1eg 1869. 14. 188.

A négerek kihalnak. Az Egyesült-Államokban 4.000 000 négert számláltak; most e szám 1.000 000-val kevesebb, mert egyenjogositásuk óta csaknem láthatólag fogyni kezdenek. A szabad néger nem dolgozik, az okosságban és előrelátásban pedig igen korlátolt. Első törekvésök volt őshazájukat odahagyni. Kiszámiták, hogy Dél-Karolinából 37 000 néger vándorolt át Mississippibe és Texasba. De létszámuk apadása nem halálesetek következménye, hanem megszűntek oly mérvben szaporodni, mint azelőtt, midőn érdekükben forgott hogy a kis gyermekek a szükséges ápolásban ré-szesittessenok. A gyenge anyai ösztön következtében a gyermek-gyilkosság rettentő mérvbon kezdett dühöngoni. Egy évvel azután, midőn Lincoln számukra, nagy és véres munka után, kivívta az egyenjogúságot, az emancipátiót, a Mississippi százanként horda hullámhátán a fekete csecsemők hulláit. Sőt már azon vidékeken is fogyni kezdenek, ahol még ma is nagy tömegekbon léteznek. Az északi államok hidegebb éghajlata alatt a színes családok egy két generácio után anélkül is kihalnak.

KlRÁLY PÁL A BRAZÍLIAI INDIÁNOK LEGENDÁIRÓL* 1885. 318. I. rész

* A budai körben tartott népszerű felolvasás.

Az a rézvörös bőrszínű, többnyire sudár növésű, merev szöghajú, hosszú tojásdad fejű s marezona, csontos arczu emberfaj, melyet magán kivül világszerte mindenki indiánnak nevez, Amerikában lakik s a roppant méretű földrésznek egyik végétől a másikig, — itt gyérebben, amott sűrűbben, — mindenütt el van szórva. Hogy ez az emberfaj tekintendő-e Amerika őslakosságának, az máig sincs meggyőzőleg eldöntve; annyi azonban bizonyos, hogy Amerika fölfedezése előtt ehhez hasonló, vagy éppen ezzel azonos emberfajt nem ismert az óvilág. Ezért ragasztotta rá a fehér ember az «indián nevet olyforma tévedésből, mint a hogy az Antillái szigeteknek «Nyugat-India elnevezést adott.

Amerika fölfedezésekor az indiánok száma nagyon tekintélyes volt. Amint azonban az oda tóduló európaiak s különösen a spanyolok kapzsisága és hatalmaskodása valóságos rabigába görnyeszté s így önző érdekeinek szolgálatára kényszerité a bennszülötteket, s megsemmisité azt a sajátos és éppen nem csekélylendő műveltséget, melyet a bennszülöttek különösen Közép-Amerikában létesítettek. Rohamos pusztulásnak indult a vörös bőrű faj annyira, hogy végre korunkban az Amerikai Egyesült Államok külön terület adományozásával, sőt pénzsegéllyel is iparkodik az indiánokat részint polgárosítani, részint pedig az elpusztulástól védelmezni.

Déli-Amerikában valamivel kedvezőbbek voltak a körülmények, amennyiben oda aránylag sokkal kevesebb fehér ember tódult be különösen eleintén, s más részről az indiánok is jobban elvonulhattak az idegenek előtt az Amazon vidékére, s általában a mai Brazília óriás belsejébe.

A brazíliai indiánok egy része már régóta állandóan megtelepedett (indios mansos, vagy indios ladinos) s polgárosodott életmódot folytat; a nagyobb rész azonban még most is független nomád, vagy épen vad állapotban törzsenként él szanaszét. A megtelepült törzsek kisebb-nagyobb falukban és szállásoknak nevezhető tanyákon laknak. Az ilyenek mindnyájan keresztények, kiket főleg a jezsuiták téritettek, s ismertették meg a polgárosodás első föltételeivel; de polgárosultságuk inkább csak szenvedőleges belenyugvás a kényszerű helyzetbe; kereszténységük pedig merő fogalomzavar és babona, s mint ilyen, a kereszténységnek inkább csak a visszája, sőt eltorzitása. Nevezhetnők őket keresztény pogányoknak is, amennyiben régi együgyű vallásukból mindent megtartottak, ami lényeges volt, a kereszténységből pedig csak a lélek nélküli külsőségeket vették át. Hogy aztán ez a keverék-vallás inkább akadálya, mintsem előmozdítója náluk az igazi művelődésnek, az könnyen belátható.

A független vad indiánok számtalan kisebb-nagyobb törzsre oszlanak, melyeknek test- és véralkatuk, lelki tehetségeik, erkölcseik, szokásaik és általában egész életmódjuk nagyban és egészben azonos. Nyelvi tekintetben majdnem valamennyien különböznek egymástól legalább nyelvjárásilag. Elképzelhető, mily roppant nehézségeket gördített a nyelvek és nyelvjárások e nagy különfélesége a téritők elé, kik pedig kénytelenek voltak belátni, hogy e népségek közt csakis indián nyelveken hirdethetik az evangéliumot.

Sok tanulmányozás után végre csakugyan fölfedezték a téritők, hogy vannak bizonyos nyelvek, melyek vagy külön-külön, vagy összevegyitve a legtöbb törzsre nézve érthetők. Ilyeneknek találták főleg a quechna és a tupi nyelvet, melyeket összeelegyítve szerencsésen megalkották azt az átalános indián nyelvet (lingua generál), mely aztán brazíliai indián nyelvvé vált s egyszersmind irodalmivá is lett az írás, olvasás elsajátításáig emelkedett indiánok közt. Ilyenek nemcsak a megtelepült, hanem a nomád törzseknél is számosan vannak, mert ugyanis főleg az Amazon alsó folyása mentén élő indiánok legnagyobb részt kivül élnek ugyan még ma is a polgárosodás kötelékein, de sem a kereszténységtől, sem az idegen polgárosodott népekkel való érintkezéstől nem zárkóznak el.

Mint halász, vadász és baromtenyésztő emberek adnak, vesznek, csere-berélnek, sőt hellyel-közzel olyan, amilyen templomokat és iskolákat is tartanak fenn, s igy minden joguk megvan arra, hogy félig polgárosodott népségeknek mondassanak. Csak az őserdőkben, az óriás mezőségeken (pampas) és félreeső hegységekben tanyázó vad indiánok azok, kik egymással és szomszédaikkal folyvást irtó háborúskodásban állanak, sőt az emberevéstől sem iszonyodnak.

E sajátszerű emberfajta, melyet a sors, ki tudja, hány ezer meg ezer éven át tartott elzárva a többi embertől mély sajnálatot kell éreznünk, ha elgondoljuk, hogy addig volt igazi élete, mig az európai emberiséggel meg nem ismerkedett, ez ismeretség megkötése óta ellenben csak tengődik, csak csenevésszé válik, még az a töredéke is, mely ugy ahogy meghódolt az európai műveltségnek. Pedig, hogy nagy múltjának kellett lenni különösen Közép-Amerikában bizonyítják azok a templom- és palotaromok, azok a föliratos és faragott képes kövek, azok a régi eszközök és fegyverek, melyeket hol a véletlen, hol a kutatás hozott napfényre s melyek annyi becses és rejtelmes gondolkozni valót adnak a régiség-tudománynak.

Teljes és hű képet adni a vörösbőrű emberfajnak, vagy bár csak a brazíliai indiánoknak az anyagi, erkölcsi és lelki életéről általában is nehéz, s lehetetlen már csak azért is, mivel e nem rút és nem rossz embertársainkról oly zűrzavaros, oly ellentétes s gyakran oly igazságtalan és irányzatos értesítések bocsáttatnak világgá, melyeket csak úgy lehetne alapos felülvizsgálat és igazoló vagy megcáfoló eljárás alá vennünk, ha a helyszinére mehetnénk s ott tehetnénk éppen oly beható, mint tárgyilagos tanulmányokat.

Minthogy pedig ilyesmire csak ritka embernek adatik lehetőség: kisértsük meg a helyes értesülésre vezető módok közül a leghelyesebbet, vagyis azt, hogy hallgassuk ki magát a vörös embert; hadd mondja meg ő maga, hogy ki és milyen ő: miféle érzések, indulatok fészkelnek szivében, meddig terjed eszmeköre s merre és hová szokott szárnyalni a képzelete; szóval vessünk egy vizsgáló pillantást a költészetére.

Teljesen igazat adok Erdélyi Jájnosnak, ki igy szólt:

«Én, ha kérdeztetném, minő sajátságai, elsősége vagy hiányai vannak valamely népnek, korántsem utalnék történeteire, melyekben Herder állításaként ritkán találunk egyebet felőle, mint hogy hogyan engedé magát igazgattatni és öletni; hanem utalnék költészetének ép vagy csonka maradványaira, hová nem csak a nyelv ifjúsága, szépsége, dacza, hanem a nép szivének úgyszólván minden lobbanása, kedvelt eszméi, vágyai, hite, előítéletei, babonái, képzelő tehetségének teljes köre, azon egész világnézlete beszővék, bele lehelvék.

Ilyen fölfogással nyúlok én is a kezemnél levő indián legendákhoz, melyek, fájdalom, nem első kézből valók ugyan, de idegen alakjukban is sokat elárulnak afelől, hogy miként érez az amerikai s különösen a brazíliai csodálatos természet gyermeke; miként nyilatkozik nála a mindenség mozgató és fenntartó ereje, a szerelem: miként játszik, hogyan termékenyedik meg képzelése a kereszténység hatásától, s általában hogyan fogja föl az istent, a világot, az embert, az életet és a halált.

A legenda, vallásos eszméket jelképező, szentek s mártírok csodás tetteit vagy csodás életét elbeszélő jámbor monda, Európában már divatját multa nem csak a költészetben, hanem az ájtatossági irodalomban is. A legenda igazi időszaka nálunk a középkor volt; a középkor pedig már régen volt!

Az Amazon és La-Plata folyamok mellékein tanyázó indián keresztények azonban még legföljebb csak olyan európai középkor-féle időt élnek; igy egészen természetes, ha ott a csodás vallásos mondák most teremnek, vagy most is teremnek; az azonban kevésbé volna természetes, ha a vörös ember észjárása, képzelete és naiv hite összetalálkoznék az európai középkorával. Nem is teszi. Az indiánnak a legendája is egészen indián. Istenei, hősei, különböző rendű s rangú szellemei, cselekvényei s cselekvényeinek inditó okai mind, mind indiánok. Csak egy van, amiben az indián bárkivel kiállja a versenyt s ez az anyai szeretet. Ez mély, igaz, megható, sőt megragadó.

Kár, hogy a tartalom sajátszerű eredetisége mellett az alak, a nyelvezet eredetiségéről nem szólhatok. Ifj. Mello Moraes, brazíliai portugál költő, kitől az alábbi legendákat kölcsönzőm, már maga is csak fordítást ad; másikért pedig azért, mivel a fordítás, ha teljesen szabatos is, csak halvány másolata az eredetinek s igy óhatatlan, hogy több vagy kevesebb pontban eltérő ne legyen attól.

A nevezett költő gyűjteményében öt legendát találunk, melyek közül az első a Hold csodás keletkezését meséli el.

A hold keletkezése.

«Már csak az alkonyat utolsó sugarai és pirosló felhők világítják meg egy kissé nyugaton a távolban a látás határát. Fent a hegyoldalon a verére madár zengé esti dalát, mig alant a csöndes tó partján a cangasu csillapítja szomját. A közeli óriás hegység sötétlő gerinczei olyanoknak látszanak, mint ama fekete krokodilok, melyek éjjelenként undok falkákban másznak elő, hogy a folyókba lopódzanak. A hegyet, melynek homloka az egyenlítő felé néz, hajdanában a rajta kalandozó harcos amazonok Taperénék nevezték; ma Acunum a neve. Egyszer egy szörnyű véres csata után csupán két búsongó emberi lény maradt életben e hegyen: egy indián legény meg a húga.

— Te maradj itt, kedves bátyám, e földúlt tanyán, — monda a leány, — én lemegyek a tó partjára lakni. Elkészítettem ágyadat a nagy gesztenyefák alatt, s oda tettem mellé íjadat s legszebb nyilaidat. A százados fák elválaszthatatlan társai, az orchideák, balzsamos illatot fognak rád lehellni alvásod közben. Isten veled, isten veled! Meddig is? Reggelig. A legszebb madarak éneke ébresszen föl hajnal hasadtakor!

Erre a leány lassú léptekkel indult lefele a hosszú hegyoldalon. Haja hullámzóan omlott alá meztelen vállaira, s arczán sápadtság ömlött el. A napnak utolsó sugarai is eltűntek, midőn éjjeli tanyájára megérkezett, hol azonnal lefeküdt.

Az éjszaka mind alább-alább ereszkedett a hegyormokról s elüzé az ég világát. A fákon le s fölkúszó gyíkfélék lapos fejére már csak némi kétes világosság vetődött. A félve lépkedő erdei állatok meg-megrezzentették a leveleket; a bogarak valami bátortalan danát próbálgattak, melyre a mocsarak lakói fülhasgató zsivajjal adtak visszhangot.

Ekkor a természet kebelén magánosan levő leány kihallgatta azokat a gyöngéd és titokzatos szavakat, melyeket a szellő az erdőnek, a csillag a pataknak és vízesésnek suttogott, s a szerelem mámora áradt el szivén. Majd fölugrott és igy szólt:

— Visszamegyek tanyánkra. Le kell csillapítanom gyötrelmemet . . . Éjjel felesége s nappal húga leszek! . . Föl, szivem, gyerünk! . . Ah Nagy Szellem, Nagy Szellem! (Tupan Tupan!)

*

Gyönge szellő imbolygatta a szasszafrászfa lombjait; az ég sötét s a levegő nyomott vala; virgoncz tengeri nyulacskák szökdécseltek az erdőben, midőn a leány bátyja fekhelyéhez érkezett remegve s elnyomni iparkodva lelkében a baljóslatú előérzeteket. Aztán oda simult a fekvőhelyre. A férfi fölrezzent s kérdé :

— Ki vagy?

Egy csók volt a kérdésre az egyedüli felelet. Az erdők galambja minden éjjel fölkereste hegyi fészkét, de a kelő nap mindig a csöndes tó partján találta megint.

— Ki lehet, aki magányomat megosztani ide járogat? Ki lehet, aki engem szerelmével igy részegít? — kérdezgeté maga-magától a legény. — Túlvilági kéklő hegyek tündére, hogyan szemlélhetném ragyogásodat fényes nappal is? Megvan! Földúlt falunk határában terem a sárgapiros orleánfa és a sikon tenyészik a harmat-nevelte zöld qenipa. Ezekből letörölhetetlen festéket csinálok, azzal aztán megfestem szép halántékodat, s igy ha hajnal után meglátogatsz, föl fogom ismerni arezodat.

A vétke miatt szégyenkező leány harmadízben élvezte a szerelem mámorát. A föld olyan bűbájos volt, mint akár születése napján.

— Mi lesz belőlem? — sóhajtja a leány, s gondolataiba merülve mérsékelte a lelkét borító éjszaka mélységeit. A tó ringatódzott s ezüst tükrében a lombozat nyilasán át a halvány csillagok nézegették magukat. A leány fölkelt fekhelyéről, a hegynek vette útját s közeledett bátyja éji tanyájához.

Bátyja, kit az éj csakugyan férjévé tett, már várta, s igy szólt hozzá: —Miért jössz ily későn? A jótékony szellemek már féltékenyek rád, feltékenyek csókjaidra. Jer, jer közelebb; szeretlek!

Ezzel ölébe vette a leányt, össze-vissza csókolgatta rózsapiros ajkait s aztán czirógatás közben egy vonást húzott gyönge arczára a roku-festékkel.

A rászedett lány a halántékához talált nyúlni s meglepetve érezte, hogy nedves.

Hajnal felé újra eltávozott. Az ébredő nap biborsávot vont az Acunam-hegy csúcsaira s a völgy liliomai már hullatták kelyheikből a reggeli harmat gyöngyszemeit, midőn a leány a csöndes tó partjára leért. Fölhágva egy ágra, mely a viz tükre fölé nyúlt ki, lehajtotta forró fejét és a tiszta vízben meglátta az arczán levő festékfoltokat.

Rögtön fölragadta harczi iját s egy nyilat lőtt az égre s a nyil odaszögeződött a kék boltozatra. Aztán nyilat nyil után röpített, de ugy, hogy egyik a másikba fúródott sorba mindaddig, mig földig érő lánczolat nem támadt belőlük. Akkor megragadta a nyil-lánczot s fölkuszott rajta az égbe, hol a halvány Hold lett belőle.

Azóta az örökké bús indián leány minden éjjel eljár nézegetni magát a források, tengerek, folyók és csöndes tavak tükörében, hogy vajon nem tüntek-e már el arczárói azok a foltok".

(Vége köv.)

A BRAZÍLIAI INDIÁNOK LEGENDÁIRÓL. II. rész

1885. 334..

A második legenda «A vizek anyjának a palotájáról" regél. Ennek az előbbiénél csekélyebb költői értékét még az is csökkenti, hogy a gyűjtő nem a nép, hanem a maga szavaival beszéli el az egészet, ekképpen:

A vizek anyjának palotája.

Portel környékén egy hegyen néha-néha csoda, boszorkányság történik, mely borzalommal tölti el a hajóst. Akár jó távolban, akár a közelben jár-kél arrafelé valamely ladik, vagy csónak, a benne ülő keresztet hányva borul térdre.

Igazán mélységes titok! De ki tudna e titok mélyére hatni ? Arra a hegyre még senki sem merészelt fölmenni. Az a barázdás vízesés, mely a hegytetőről alárohantában nőttön nő, kőszikláról kősziklára zuhan, mielőtt a patak medrébe leérne.

De nem ez a csoda, hanem az, hogy éjszakánként a háborgó hegyi patak tükréből egy szörnyű fényes nyelv villog ki. Borzalmas a tüze annak a tündöklő fénynek. Maga a folyócska olyannak látszik, mint valami kisértet, mely ide, oda szaladgálva gyújtogatja lámpáját. Azonban a kigyúlt hegytetőn ülő vékony köd mélyében ki nem lehet venni azt a lángot, melytől a patakot beragyogó világosság származik. A madarak sikongva röpködnek a villogó habok fölött, s a vadkacsák tündöklő vízcseppeket ráznak le szárnyaikról.

A nép babonás hite azt tartja, hogy ott a hegytetőn «a vizek anyja» lakozik egy színarany palotában, egy meredek kőszál homlokán, s a patak ama boszorkányos fénytől csak olyankor csillog, mikor ez a palota tetőtől talpig ki van világítva.»

Valószínűnek látszik, hogy e legenda valami vulkáni tüneményre céloz; legalább bajos volna egyebet olvasni ki belőle.

A harmadik legenda Az emberiség keletkezéséről szól, s mely így hangzik :

Az emberiség keletkezése, vagy legenda a gyapotról.

«Még senkinek a függő ágya nem hintálódzott a kókuszpálmák árnyékában; még nem vala sem család, sem kunyhó, sem semmi idegen nép. Világosságot napról-napra egyes fénykorongok adtak, melyek a hegytetőkről gurultak alá, hogy alantabb az erdőkön keresztül karikázva, végre a gyepes lapályon vesszenek el.

A szárcsa ott bukdosott már a folyók és a tenger tiszta vizében; de csónak (igára) sehol nem úszkált még egy fia sem.

Egyszer csak előtermett Szakaibu, az első ember, sőt csaknem isten, követve fiaitól, a szellemektől, s azonnal házat épített és kertet kerített. A kert földjét gyapotmaggal vetette be. A föld nem sokára cserjékké növeszté a kisarjadzott növényeket, s virágokkal, majd pedig arany- és hószínű gyümölcsökkel jutalmazta a munkát.

Az apa ki nem állhatta egyik fiát, a Prairu nevű óriást, aki azonban, mint alsóbb rendű s alárendelt lény, hűségesen megtett mindent, amit az apja parancsolt.

Egyszer egy este az apa egy szikla letördelt köveiből kelepczét rakott. Majd oda szólitván fiát, monda:«Prairu, látod-e ezt az ösvényt meg azt a pikkelyes sárkánykigyót, mely amott az ágakon csüng s az imént rakott kelepczébe ereszkedik alá? Gyerünk fogjuk meg. Te mégy elöl s te fogod a nyakára vetni a hurkot; én majd csak utánad megyek, mert én öreg vagyok s az én karom már könnyen megfárad."

Prairu lehasalt s oda csúszva jobb kezével a kelepcze felé nyúlt, de tüstént hátra ugrott, mert Rairu, a sárkánykígyó, fölágaskodott előtte s igy szólt Szakaibuhoz : «Ha föl akarod töretni a völgy és a hegy földjét, im amott a mélységben emberek és asszonyok vannak, kik arra valók, hogy földet műveljenek. Gyere velem, azonnal visszatérhetsz. Ah! nem hallasz-e valami föld alatti morajt, mely valami szokatlan népzsivajgáshoz hasonlít? Hajolj csak ide; erősítsd ide a hegy párkányához azt a gyapotkötelet, melyet magad sodortál, s aztán ereszkedjél le rajta."

Szakaibu csakugyan ugy tett; s amint aztán ismét visszakúszott, egész raj ember kapaszkodott föl utána a mélységből a kötelén; a tömeg nőttön-nőtt annyira, hogy képes lett volna az egész földet benépesíteni. Mindenféle vidékekről, égaljakról s külön-külön törzsekből való csoportok érkeztek föl. A nők aprók és kecsesség nélküliek, a férfiak pedig épen csúnyák voltak. Szóval, mint afféle tökéletlen népek, csupa idomtalan, púpos, hebegő, sánta, béna torzalakokból állottak. A tolongó rút sokaság után azonban végre szép, takaros alakok kezdtek kiemelkedni a mélységből, a föld gyomrából; ezek csupa termetes, izmos, erős, deli alakú emberek voltak olyan hanggal, mint a tiszta bronz csengése.

Hanem ezek közül még alig kapaszkodott föl egy néhány, midőn a kötél egyszerre csak leszakadt, s a rajta levő tömeg visszazuhant a mélységbe. Innen van, hogy az emberek közt olyan sok a rút és olyan kevés a szép.»

Ez a legenda, ugy látszik, Amerika fölfedezése után keletkezhetett, midőn a legkülönfélébb származású idegenek rajai tolakodtak be a régi lakosok közé, mintha csak a földből bújtak volna elő; ezenkívül a bibliai teremtéstan is hatott némileg a legenda-költő képzeletére. Ide mutat a kígyó szereplése, meg az, hogy az ember az indián fölfogás szerint is a földből állott elő.

Legvilágosabban látható a kereszténység hatása a negyedik legendán, mely A kolibri legendája czimen a Nap halálát adja elő eléggé meghatóan, de nem eléggé egységesen, mert a részek összefüggése, már akár költői okból, akár az indián nyelvnek előttünk ismeretlen sajátságából folyólag, nagyon laza. Az egész különben igy szól :

A kolibri legendája vagy a Nap halála.

«A nyugati ég fellegeinek bronzszínű kárpitján tündériesen reszketnek a Nap elhaló sugarai, mint valamely csúcsíves templombeli örök lámpa örök lángja. Mint az örökkévalóság heveiben égő fáklya világít, a föld, erdők, ligetek glóriától övezvék. Az utolsó sugár-nyalábok villámló ragyogással lobbannak még egyet-egyet, s aztán mind hátrább-hátrább húzódnak, mint hullám után hullám a tengeren.

A magas Cordilleráknak csoportosan álló óriás kőszálai komor hallgatagságban várják a Nap kimúlását s mintegy az érkező koporsó súlya alatt legörnyedve, két oldalvást állnak és sirrá nyitják meg gránitkebleiket.

Az ég mint valami szürkész-öld rojtú mennyezet áll a sötétedő szemhatár fölött, a teremtést távolról néző szigetek magaslatai pedig úgy látszanak, mintha megkettőződnének az alkonyat tiszta levegőjében. Maga a fenséges természet mintha Siva pagodája volna; a pirosló fellegek sötétek, amott opálszinbe játszók, s vöröses sárga világot vetnek a bérczóriások vállaira. A Nap, mint a haldokló Jézus, élettelenül hanyatlik alá.

A kétes félhomályban, vigasztalhatatlan szomorúságban rengeti halott gyermekét a vad indián asszony egy függő ágyacskában. Barna, bronzszínű redős arczán könnybarázdák futnak alá. E könnyek a mély fájdalom tengerének első gyöngyei. Egy zöld gallyacskával hajkurássza halottjáról az éhes falánk férgeket. A völgy virágai csöndesen merengnek a lassan leszálló éjszakában. Az anya egy bánatos gyászdalt kezd énekelni ősei nyelvén

A hosszan elterülő szürke köd óriás ólom-koporsó gyanánt feküdt meg a hegytetőn, a hatalmas Óczeán pedig hullámzó hab-sörényét lengetve, mintegy temetési éneket mormolt.

Óh, bűbájos szépség, óh, szülőföldem! Itt igy hal meg a nap; mig a hajósok szerint a tengerek roppant ölébe temetkezik ő is, mint az az utas, kit a hullámokon ringó hajón ragad el a halál.»

Bizonyára gyönyörűen jelképezi e legenda a nap leszálltát, elhunytát; de, azt hiszem, sikerültebben és megkapóbban állítja képzeletünk elé a gyermeke halálán kesergő anyát, ki oly igaz hangon tudja elpanaszolni fájdalmát, mint amily határtalan gyöngédséggel őrködik a ravatallá vált függő ágyacska fölött s a mily nemes, vallásos lemondással engedi át volt kincsét a Nagy-Szellemnek. (Vége köv.)

BRAZÍLIAI INDIANOK LEGENDÁI. III. rész. 1885. 23. 367.

Az ötödik legendában, mely A Tenger keletkezését» példázza, igazi vad indián fölfogással találkozunk, mely úgy tárgyát, valamint képeit és hasonlatait is egészen a maga felfogása szerinti világból veszi. Költői értéke közepesnek mondhtó, de föltálalása talán valamennyinél a legeredetibb. Egyéniségében, szokásaiban úgy áll itt elébünk az indián, mint a polgárosult világon kivül álló, tisztán természeti vad ember, kinek a természeti erőkkel szemben csupán szenvedőlegessége, csodálata és félelme van. Am halljuk a legendát

A tenger keletkezése, vagy a tök legendája.

A sötétség mint valami fekete bandita rohanta meg a kietlen vad erdőket A jaguár fényes lábain elnyúlva ij-alakban emelte föl hátát. A ragyogó csillagok némán és halványan fénylenek; a vihar nyögve zúg. A tapujo indiánok apáik lelkéül tekintik a vihart.

Az emberevők száz meg száz éjjeli tüze fölött terjeszkedő ágakon árnyak lovagolnak, s a tűzeknél ülő komor és mélázó vörösbőrüek egykedvüleg forgatják nyársaikon a sülő emberhús-darabokat.

A levegőn egyszer-egyszer valami vörösség nyilal át. Amott egy szörnyű aligátor csapkod farkával egy vörhenyes hátú jaguárt, mely a verdeső farkát előbb pogányul megmarczangolta. Az aligátor végre megszalad s véres nyomokat hagy maga után.

A kereszt-úton vihogva tolongnak a boszorkányok, szítva az égő parazsat; a bukott lélek nevű madár vijjogva sikoltoz s a többi madarak rémülten röpködnek ide-oda a vöröslő levegőben. A nyugtalan törzsek iszonyú lármával töltik be köröskörül az egész vidéket, s a pokoli zajba fájdalmas morajjal vegyül a kínzott és megcsonkított szerencsétlenek hörgése, jajgatása.

Jaja (ez a neve), a hatalmas főnök, ott guggol kunyhójában a függőágy mellett, s keseregve néz halott fiára, kit a fogadott sirató asszonyok tele torokkal jajongva siratnak. Jaja nem akarja fia hamvait agyag-edénybe temetni, mert ő szerinte a cserép-hamvvedrek igen nyomorúságos temetési eszközök. Az ő fiánál boldogabb az, kit az emberevők halotti áldozatul szertartásosan megesznek. Nincs szebb sir az emberi gyomornál.

Az oszlopokon álló nagy közös hodályban (maloca), mely fölfalt áldozatok koponyáival van kirakva, meg-megfujják kürtjeikét a tetovált homlokú gyászhirnökök. Időről-időre egy-egy fegyveres kar hirtelen fölemelkedik; az áldozatra szánt fogoly védekezni próbál, de mielőtt magát védhetné, a fölemelt bárd lecsap s egy koponya menten porba hull. Erre a szomszédság lakói éktelenül orditozva fölmennek a hegyre sírhelyet keresni, mely körül, mikor a temetés már megtörtént fáklyákat égetnek el, hogy onnan a rossz szellemeket elriaszszák.

Jaja utóvégre is egy idomtalan nagy tököt vájt ki hamvvederré s hazavivén, letette azt a hodály melletti hatalmas «supucaia»-fa (Lécythis ollaria) alá.

Azután betette fiát e koporsóba, ülő helyzetben; összeillesztette s melléhez szorította, oda tette a nyakába fogakból fűzött nyaklánczát s fejére piros fejdiszét. A lábai köré egy csomó döglött vadgalambot rakott, meg egy rakás eauan nevű halat, melyek elijesztik a férgeket s elűzik a csörgőkigyókat. Oda rakta továbbá a kedves halott mellé annak nyilait, baltáját és dudáját; mert a halállal csak az élet fegyvereivel lehet megküzdeni. A gerliczék látva, hogy az apa oly búsan, oly szomorúan siratja fiát, részvéttel nyögdécseltek fölötte a pálmafákon

A temetés után a főnök lejött a hegyről; de hajnalonként meg-meglátogatta fia sirját, melyet ezernyi könnyező fa s döngicsélő bogarak vettek körül. Egyszer, amint ismét meglátogatta a tök-koporsót, megütközve vette észre, hogy abból óriás halak bújnak ki. Rémülten beszélte el e csodálatos és baljóslatú eseményt ugy övéinek, mint az egész törzsnek. Veszélyt hirdetve zendültek meg a kürtök az egész völgyben, mert a harczos népség valami csapásra magyarázta e különös eseményt.

Erre a főnök alattvalói közül kivált négy serdülő ikertestvér, kiknek sem hajlékjük, sem ennivalójuk, sem ruhájuk nem volt, s elindultak, hogy a halakat összefogdossák.

Eközben a vadpapok, az öregek és az asszonyok összesereglettek s kétségbeesett jajveszékelés után ki a legmagasabb fára kapaszkodott föl, ki a legmélyebb barlangba bujt el.

Az apró vörösbőrüek eljutottak a nagy tökhöz, s azt minden félelem nélkül fölvették és gyönge vállaikra emelték. A tökből azonban nedvesség kezdett szivárogni, csorogni, majd pedig milliónyi lyukacskán folyni, igen bizony, folyni.

Egyszer csak elébök kerül Jaja méltósággal, komoran, nyugodtan. A fiuk szörnyen megrémültek s nyargalva elfutottak tőle. De, jaj, futás közben elejtették a tököt, mely a földön szétlocscsant s vizével mindent elöntött a legtávolabbi tüzelő-helyekig. Ebből a vizböl támadt a tenger.

*

Íme, ezek azok az amerikai vadvirágok, melyeket, mint egy igen alsó fokon álló emberfaj kedély- és képzeletvilágának keresetlen szüleményeit, e helyen bemutatni kívántam.

Nem itt a helye, hogy e költeményekből messzebb menő következtetéseket vonjunk le. Annyit megállapíthatunk, hogy a sziv, ész és képzelet az őserdők vad lakóiban sem alszik, s hogy a vörösbőrü ember is mivelhető tagjává válhat az egyetemes emberiségnek, ha a jelen vagy a következő kor fölkeresi s meg is találja azokat a módokat és eszközöket, melyek az igazi testvériség s az igazi felvilágosodás áldásainak elterjesztésére s megszilárdítására a föld minden pontján s minden népénél kellő sikerrel alkalmazhatók.

Az uj Kongó-állam lakóiból 1885. 21. 345. A napokban egy csoport néger érkezett Európába, hogy bemutassa magát. A nyáron Budapestre is eljönnek és az állatkertben ütnek tanyát. Összesen tizenketten vannak, s vezetőjük Massala «király». A négerek tolmácsuk által buzgón tudakozódtak «Bula Matazi" után, — amint ők Stanleyt nevezik. Az európai ruhákkal még eddig nem bírtak megbarátkozni, s amikor nagy nehezen mégis felöltik magukra, látható, hogy e ruhaviselést szégyenlik. A négercsoport most Antwerpenben van, s egyelőre sátorban lakik. A fekete társaság öt férfi, három asszony, egy fiatal leány és három gyermekből áll.

RABSZOLGAKERESKEDÖK ÚTJÁBÓL 1891. 684.

Benjámin Constant hírneves franczia festőnek egy hatásos képét mutatjuk be olvasóinknak, mely «Szomjuság-oltás a sivatagban» czim alatt ismeretes. A kép eléggé megmagyarázza maga magát. A Szaharában vagyunk, a rabszolgakereskedők karavánjában, melynek egy csapata most a homok pusztaságban egy mocsárhoz ér, s ott igyekszik égető szomját oltani. A rabszolgakereskedő nemes arab paripája megveti a nyomorult italt, s csalódásának nyerítés által ad kifejezést, de a lánczokra kötött nyomorult rabszolgák, kiknek testén több a csont, mint a hús, önfeledten rohannak a mocsár felé, hogy legalább pillanatnyi enyhülést nyerjenek. A rajz különben nem tüntetheti föl teljesen az eredeti festmény hatását, mert a szín hiányzik róla, pedig Benjámin Constant jelenleg talán a legjelesebb színező az összes franczia festők között.

KRÉCSY BÉLA. AZ INDIÁNOK CZIVILIZÁLÁSA AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN. Amerikai tamulmányutamból.1894. 558.

Pueblo-indián tanulók az iskolába belépéskor és négy évi iskolázás után.

Vajon mi lesz a sorsuk Amerika őslakóinak, az indiánoknak? Elpusztúlnak-e lassan fegyvertől, betegségtől tizedelve, vagy pedig fölvehetők-e az európai polgárosodás keretébe, amikor a fehér ember társadalmának munkás, hasznos tagjaivá válhatnak s békében szaporodhatnak s fönntarthatják magukat?

Ezekre a kérdésekre a felelet nemcsak tudományos szempontból bir érdekkel, hanem közelről érdekli az általános emberszeretetnek, a szerencsétlen népfajok iránt résztvevő valódi humanizmusnak ügyét is.

Mióta a fehér ember Amerika szárazföldjére tette lábát, az őslakó sorsa a folytonos hátrálás, visszavonulás volt. Néha jó szóért, ajándékért adta földjét, máskor csak a fegyver hatalmának engedve; de a végeredmény mindig csak ugyanaz volt, hogy t. i. az őslakó földje, hazája mindig szűkebbre szorult.

A jelen század elején, hogy az indiánokkal való összeütközések lehetőleg elkerültessenek, az Egyesült Államok kormánya az olyan államokban, melyekben indiánok laktak, ezek részére külön területeket u. n. rezervácziókat tűzött ki, melyeken belül az indiánok háborítatlanul élhettek, s fehér embernek oda bemenni s letelepedni nem volt szabad.

Ilyen kisebb rezervácziók mai nap is vannak még a keleti sűrűbb népességű államokban is, mint New-York államban, Pennsylvaniában a nagyobbak a nyugati államokban, mint északi és déli Dakotában. Michiganban, Kansasban, Wiscounsinben, stb.

A legnagyobb rezerváczió az «Indián Territory» a Mississippitől nyugatra, Texas, Missouri s Árkansas államok között, mely nem tartozik egy államhoz sem, hanem, mint önálló föld-terület, egyenesen az Egyesült Államok kormányának felügyelete alatt áll. Nagysága miatt az amerikaiak csak indián országnak (Indián country) szokták nevezni, mert e terület valóban jóval nagyobb mint pl. Erdély.

Az «Indián territory»-t az Egyesült-Államok kormánya 1875-ben jelölte ki a délvidéki indiánok több népes törzse részére; ott találjuk az indiánok legnagyobb tömegét együtt élve, mintegy 60 ezerét. Ezek itt katonai felügyelet alatt, de máskülönben függetlenül s a maguk törzsfőik vezetése alatt szabadon élnek.

Az Indián territory indiánjain kivül a többi államokban elszórva élő indiánok száma mintegy 190 ezerre rúg; vagy az Indián territory indiánjait is hozzá számítva, az Egyesült Államokbeli összes indiánok száma, mintegy 250 ezerre tehető.

Egészen a legújabb időkig az Egyesült Államok kormányának az őslakók iránti politikája korántsem volt atyainak mondható, mert főképpen csak az indiánok fékentartására, megzabolázására szorítkozott. Hogy emellett pusztulnak-e, szaporodnak-e s különösen, hogy megnyerhetők volnának-e a czivilizácziónak: azzal nem sokat törődtek.

Sokan kereken tagadták is, hogy az indián a művelődésre egyátalában fogékony, s azt tartották, hogy minél előbb kipusztulnak, annál jobb. Önző s mi több, bizonyára hálátlan gondolat.

Az indiánok szerencséjére azonban az Amerikában oly nagyon elterjedt vallási jótékonyság az indiánokra is kiterjesztette védő karjait, s előítélet nélkül iparkodott őket megmenteni elsősorban a kereszténységnek, azután a polgárosodásnak.

Már az első letelepülők ideje óta mindig akadtak önfeláldozó térítők, kik életüket koczkáztatva az indiánok közé mentek, nyelvüket megtanulták s a keresztény hit elveire és a polgárosodás elemeire oktatták őket. Bizony, nem egy mártír is lett közülök.

Lassanként azonban egyes törzsek között elterjesztették a keresztény hit ismeretét, leszoktatták őket pogány szertartásaikról, megtanították angolul beszélni s különösen pedig iparkodtak őket a földmivelésre rászoktatni, hogy ez által megtelepedő, önfenntartásra képes, munkás néppé váljanak s a vadászattal, rablással járó kóborlást abbahagyják.

Állami közbenjárás nélkül, csupán magán jótékonyságra támaszkodva, ezek a térítők úgyszólván csodákat műveltek az indiánok között, s végül kétségtelenül bebizonyították, hogy az indián csakugyan képes a czivilizáczióra.

A 70-es évek elején Grant elnök békepolitikája alatt végre az Egyesült Államok kormánya is komolyabban kezdett érdeklődni az indiánok művelődése iránt, s ettől kezdve jelszó lett, hogy «az indián kérdést csak nevelés által lehet megoldani; s hogy az indiánok nem kiirtandók, hanem iskolázás által lehetőleg megmentendők.” Hivatalosan segélyezni kezdte a kormány a misszionárius iskolákat; azonkívül maga is állított föl a rezervácziók területén iskolákat s az indián gyermekek köteles iskolázását kongresszusi törvénnyel is kimondták.

S az indiánok kevés kivétellel meglepő készséget tanúsítottak gyermekeik iskoláztatásában. Az eredmény ma röviden abban foglalható össze, hogy a mintegy 250 ezer indián lakosság között, körülbelül 39 ezer iskolaköteles fiú es leánygyermek van, s ezek közül tényleg iskolába jár 16 ezer vagyis 34%, mely szám a körülményekhez képest mindenesetre nagyon kielégítő. A sajátságos nevelésmód által vonzatva, amerikai tanulmányutam közben én is meglatogattem egy indián iskolát és pedig a leghíresebbek egyikét, a hamptonit, Virginia áuamban.

A hamptoni iskolát Armstrong S. tábornok, — a polgárháborúban az északnak egyik jeles hadvezére s nagynevű emberbarát, — magánadakozásokból, eredetileg csak indián származású növendékek számára alapította. Indián tanulókat csak 1878-ban vett föl először az intézet, s azóta azt az Egyesült-Államok kormánya is rendszeres segélyben részesíti.

Mivel a misszionárius iskolák csak szakadozott, rendszertelen oktatást adtak növendékeiknek, a hamptoni iskola volt az első, mely az indián fiúkat s lányokat évekig tartó, rendszeres iskolázásban részesítette, s ezért vállalkozása korszakalkotó volt az indián nevelés törtenetében. Jelenleg a hamptoni iskolában állandóan, mintegy 330 néger fiú s 210 néger lány, meg 90 indián fiú és 50 indián lány nyer bentlakásaal egybekapcsolt oktatást.

A néger és indián tanulók a lakás és az oktatás dolgában el vannak egymástól különítve s csak az iskolai műhelyekben találkoznak egymással, de a két faj között, mint magam is tapasztaltam, teljes barátság és szives érintkezés uralkodik.

Az indián tanulókat a hamptoni iskolában a kormány ügynökei szedik össze az ország minden részéből, s e módon a legkülönbözőbb törzsek ivadékai kerülnek együvé. A törzsek ifjú sarjadékainak ez összekeverése szándékosan történik, abból a czélból, hogy a közös nevelés lassanként — legalább az ifjú nemzedékekben — csökkentse a törzsek közti ellenségeskedést, mely néha szinte kiirthatatlannak látszik.

Az intézetbe belépő indián tanulók kora igen különböző; 12—18 év között változik; az oktatás a korhoz és a tanulók angol nyelvismeretéhez van alkalmazva, igy a növendékek mindig a nekik megfelelő oktatásban részesülnek.

Az oktatás az intézetben úgy, mint a legtöbb amerikai iskolában, az ú. n. közös nevelés elve szerint történik, t. i. hogy a fiúk és lányok a leczkéket mindig közösen hallgatják. E módszernek az indián fiú tanulóknál egy részről az a czélja, hogy azok üy módon a nőnem iránti tiszteletre szoktathassanak, mi az indiánoknál igen alacsony fokon áll, s azonfelül a lánytanulók folytonos jelenlétének szemmel látható jó hutása van a fiúk magaviseletére s erkölcseire is.

A tanfolyam az intézetben 4—5 év, s ez idő alatt az oktatás főképpen oda irányúl, hogy az indián fiúk s lányok oly ismereteket nyerjenek, melyek őket, ha visszakerülnek rezervácziójukra, önfenntartásra képesítsék.

E végből a legfontosabb elemi tantárgyakon kivül a fiúkat megismertetik a rendszeres földmüvelés és állattenyésztés üzésével, a gazdálkodás mindenféle nemeivel s megtanítják őket a gazdálkodás vezetéséhez szükséges főbb mesterségekre, mint ács, kovács, bádogos, asztalos munkák készítésére, kocsigyártásra, szijgyár-tásra, stb. A lányok meg — szintén a kellő elemi ismereteken kivül — megtanulnak főzni, varrni, ruhát mosni, ruhát szabni s elsajátítják a konyhakertészet és a háztartás vezetését.

Mikor az indián fiúk a hamptoni iskolában tanfolyamukat befejezték, visszamennek rezervácziójukra s ott földet kapnak, melyet rendes müvelés alá vesznek. Ha aztán családot akarnak alapítani, rendesen a magukhoz hasonló nevelésű indián lányok közül választanak élettársat, s így családi életükben egyszerű, egészen czivilizalt életmódot folytatnak. Az ilyen példa törzsfeleikre nézve fölötte vonzó és követendő tanulságul szolgál, s még az olyanokra is szelidítöleg hat, akik koruknál, vagy egyéb okoknál fogva iskolai nevelésben egyáltalában nem részesülhettek.

A hamptoni iskola sikeres munkásságától indítatva, az Egyesült-Államok kormánya az indián oktatás czéljaira csakhamar több olyan nagyszabású intézetet is állított föl, melyekben a hamptoni iskola szervezete szerint főczél, hogy az indián tanulók földmivelésre és hasznos mesterségekre taníttassanak s e módon önfenntartásra legyenek képesítve.

A legkiválóbb efféle állami indián iskola ez idő szerint a carlisle-i, Pennsylvania államban, melyben mintegy 450 fiú és 300 lány nyer bennlakást és nevelést.

Az indián iskolázás fejlettségéről fogalmat adhat az, hogy az indián iskolázás czéljaira ez idő szerint átlag harmadfél millió dollárt költ az Egyesült-Államok kormánya évente.

A múlt évi chicagói kiállításon az Egyesült-Államok kormánya igen eredeti és meggyőző módon mutatta be a nagyvilágnak az indián oktatás módszerét és mibenlétét.

A kiállításon ugyanis egy teljesen fölszerelt indián iskola volt kiállítva, melyben a nap bizonyos óráiban az oda rendelt indián fiukkal és lányokkal rendes iskolai leczkéket tartottak; ezeken a látogatóknak személyesen volt alkalmuk meggyőződni az indián fiúk és lányok szellemi képességeiről s tanulékonyságáról.

A kiállításon létem alatt meglátogattam ez iskolát is; így újból alkalmam volt tapasztalni, hogy az indián tanulók mily ügyesek a számolásban, rajzban s mennyi természet adta tehetséggel birnak a kézügyességet megkívánó mesterségek elsajátítására.

Az indiánok jövendő sorsa valóban csak iskolázással oldható meg humánusan, s korántsem szükséges, őket, mint a czivilizáczió engesztelhetetlen ellenségeit, fegyverrel, erőszakkal kiirtani, mert azok a művelődésnek igen is megnyerhetők s még az emberi társadalomnak hasznos tagjaivá válhatnak.

Ma már az indiánok jövendője felől bizonyosan mondhatjuk, hogy ők, mint külön népfaj, el fognak ugyan tűnni a föld színéről s idővel végképp be fognak olvadni az amerikai nemzet nagy tömegébe; de sorsuk sem lesz az a gyászos kihalás, hogy utódok nélkül lassan, nyomorultul pusztuljanak el, hanem az amerikai nemzet történetében mindenesetre még műveltségükkel is szerepelni fognak. Lessz alkalmuk közülük egyeseknek a műveltség és tudomány magasabb színvonalára emelkedve, az indián faj tehetségének és szellemi képességének is dicsőségét hirdetni.

Függelék

Herman Ottó: Ez is egy mérges csók. (Az eloláhosodásról I..) 1877. 8. 121.

Írtam volt egyszer egy mérges csókról.

.Néhány éve annak, hogy egy pompás nyári reggelen, szinte az első kakasszóra, megállottam Szamosujvár piaczán, s széjjelnéztem, vajon hozza-e már Molnár Jóska, az én gyekéi korcsmárosom, azt a lovát, melynek aznap versenyt kellett futni még a szeszélyemmel is. Amikor hármat ütött az óra, a ló hátán termettem, s nekivágtam a Szamos folyásával éppen szemben.

Egy jó ismerősöm hivott volt meg falusi csendéletébe. Abból éltem, amit puskám le és ebem kihozott, bizony ráéheztem a czivilizáczióra. Elmentem hát.

A tájnak semmi kiválóbb szépsége. Az erdélyi Mezőség a végén is meglehetősen egyhangú földhullámzás, s ha olyan ember járja, ki nem gyönyörködik a szerényebb jelenségekben is, hát annak e táj még unalmas is.

A főútról hamar tértem el, s neki mentem lankás oldalának az olyan mezőségi hegynek, melynek — tiz eset közül éppen kilenczszer — „kecskehát" a neve. Minden vonala finom és lágy, mert csak ugy hullámzik rajta az árvalányhaj.

A nap éppen fölkelt. A fűszálakon csillogni, ragyogni kezdett a harmat, s a friss szellő pompás illatot hozott a hegy oldalában terjengő rétekről. Szóval pompás reggel virradott reám. A hegy csúcsát elérve, egy kis szorosba jutottam, egy mély völgybe pillantottam le, melybe az ut kanyarogva vezetett, s melynek egyik zugában egy piczi faluúgy rejtőzködött, mint a pacsirta fészke a fűben.

A szalmafedeles viskóktól bizonyos — olyan uriféle — távolságban, egy csinos, kényelmes uri lak hívogatott; az oláh templom fából készült alkotmánya elenyészett a szalmafedelü házak szürkeségében; egy ponton még valami épületfélét pillantottam meg; de nem ismertem fel, — templomnak már legkevésbbé sem.

Ez a falu Tőtór volt, kirándulásomnak akkori czélja. Egy kicsit feltűnt, hogy a házak környéke, építési módja nem olyan tökéletesen oláhos, mint a Mezőség szivében. Pár perez alatt ott termettem az uri lakban, s csakhamar szinte belefúltam a vendégszeretet levébe, zsírjába; ismét feléledhettem emberi társalgásban, mely jó szóban, sőt szép zenében is nyert kifejezést. Röpült az idő.

De már nekem az a szokásom, hogy bármilyen faluba vetődjem is, bármennyire foglaljon el az a kínáló-marasztaló vendégszeretet, mindig szorítok egy kis időt, hogy végig járjam a helységet, benézzek vagy egy házába, s szóba álljak egy lakóval is. Ez itt is megtörtént.

Arra tartottam, amerre azt a másik épületet láttam volt. Egy kis parton egy piczike templom volt biz az; tornya soha sem volt, a szél által elgörbített csillag azt vallotta, hogy református.

Semmi út, semmi gyalogút, semmi nyom sem vezetett feléje; szűziesen gyepes volt a halom. Az ablakok még meglehetősen tartottak; de az oldalról nyiló ajtó felett egy repedés tátongott, mely az ajtót kiemelte sarkából, kizavarta formájából.

A zsindelyes fedél is nagy lyukakat, s még nagyobb roskatagságot mutatott. A pusztulás képe! És mégis meglátszott a roskadozó épületen az, hogy nem a kor, hanem az elhagyatás nehezedett reá.

Egy sejtelem kezdett támadni bennem, mert akkor már sokat tudtam az erdélyi Mezőségről, s arról az átalakulásról, mely keblében történik.

Egy arra menő kis leányt, akinek arcza félreismerhetetlenül a magyar typust mutatta, megszólítottam magyarul. A gyermek nagy szemeket meresztett reám s futásnak eredt; meglátszott rajta, hogy nemcsak az a falusi félsz, hanem az idegen nyelv is kergette.

És azután hamar tudtam meg, hogy a még 1848-ban is magyar falu eloláhosodott, hogy az utolsó hat lakos is, mely még „magyar valláson" volt, épen e napokban áttért az „oláh hitre", hogy itt tehát az átalakulás gyökeresen történt: a nemzetiséggel elpusztult a felekezet is.

A térítő pópa, régi szokás szerint, csókot nyomott az áttérők arczáira, felavatta vele. Ez is egy mérges csók, melynek ára, áldozata egy-egy magyar lett.

Ez volt a tőtöri lovaglás tanúsága. Elmondtam egyszerűen és ugy, a mint valósággal szereztem, s elmondtam azért, mert tapasztalom, hogy az a mozgalom, amelyet Szathmáry György indított, s melynek czélja az, hogy a vidékek elmagyartalanitásának eleje vétessék, szélesebb körre is kihatott.

Minthogy ehhez van egy-két szavam, előre is megmondom, hogy a fajgyűlölettől távol állok, s nem az vezeti tollamat. Amidőn az eloláhosodás ellen fordulok, teszem ezt azért, mert ez nem a haladás mozzanata, hanem mozzanata a leghatározottabb hanyatlásnak.

Lássuk tehát. Nemcsak Hunyad megyében, amelyre a megindult mozgalom főképen czéloz, hanem a terjedelmes Mezőségen is szerte észlelhetjük e jelenséget.

Néhol ez nem megy oly rohamosan, de folyton halad, még városokban is, és tudok szava-hihető, tájékozott embert, aki még azt is állítja, hogy pl. Szamosujvár sincsen kivéve, noha ott az átalakulás máskép történik, ugy, hogy a magyar örménység, amióta ama szégyenletes nyűg alól (mely nem engedte meg, hogy birtoka legyen) felszabadult, birtokot vesz, és elköltözik, helyét pedig oláh elemek foglalják el!

De a baj fősulya a falvakra, főleg azokra esik, amelyek kívül állanak a nagyobb forgalmon, amelyek legfeljebb vásárokon érintkeznek más elemekkel, az idők folytán minden morális támasztól elestek és épen azért mindenképen hanyatlanak.

Elhagyottságukban visszahanyatlanak a vadonállapotba, s minthogy az oláhság az, mely ehhez az állapothoz közelebb áll, nagyon természetes, hogy a süllyedő magyarság beleolvad, s azután vele együtt tovább hanyatlik: mert ez elfelejtett tájakon fejlődés, haladás a jobb, a tökéletesebb felé nincsen.

Nem csak tartózkodtam, de sokat is tartózkodtam, búvárkodtam e tájakon; érintkeztem a társadalom minden elemével, az urasági udvartól le a nyomorult földalatti viskó oláhjáig, czigányáig, s e közben be is pillantottam sokba, amit távolról észrevenni nem lehet, minek hirét a szél sem viszi ki innen.

A hanyatlás a szabadságharcz után kezdett nagyobb mértéket ölteni, még pedig kétségen kivül abból az okból, mert Erdély magyar eleme ugyszólván megtizedelve került ki a nemzetrablók kezéből, s igy megtörve, reánehezedett még az a sötét korszak is, melyet „Bach-korszaknak" nevezünk.

A magyar birtokosság, mely az oláhság lakta területeken a magyar elem gyűjtőpontját képezte, tönkrement, s vele mind az a tényező is, amely ugy ahogy, de mégis csak élesztette a faj önérzetét. S amint e pusztulás bekövetkezett, a kisebbségben levő magyar pórnép nemzedékről nemzedékre vesztett ellenállási képességben, kezdett beolvadni.

Ha Kolozsvárról a Mezőség felé indulunk, már Szamosfalván láthatjuk az 1848-ban felperzselt kúriát, mely azóta sem épült fel — a falu oláh lett. S igy megyen ez faluról falura! Szervezett magyar népiskolát sehol sem találtam; de találtam „mestert", ki hét hivatalt viselt, u: m: tanitó tanítvány nélkül, cséplőfelügyelő, udvari czipő-foltozó, czigánypostás, harangozó (templom s harang nélkül), pipaszár-tisztitó és — nyár idején — csürhepásztor.

Ahol még pap és tanitó lappangott, az mind a legnyomorultabb helyzetben sínylődött; mindent tett, csak azt nem, mit czime szerint kellett volna. Szántott, kapált, kereskedett, udvari szolgálatokban eljárt — de nem tanított. Nem is tehette, mert ez csakugyan nem volt kenyere; ugy is, hogy csak olyan vállalkozott e tisztségre, aki egyébre alkalmas sem volt.

Az oláh pópa ellenben a vallásával járó bigottság egész szigorával jár el papi tisztében, egy szertartást sem felejt ki, együtt él a néppel, ezt megbűvöli, lelánczolja a mysztériumok igéivel, annál bizonyosabban, mert mind ezeken kivül szegénysége arra kényszeríti, hogy vizet prédikáljon s — vizet igyék is. Ez föltétlen bizodalmat kelt az elhagyatott népben; akármilyen, de szellemi táplálékát képezi, s ilyen után sóvárog a legbutább nép is.

Csoda-e tehát ha az elhagyatott magyarság elfelejti hagyományait, velük veszti önérzetét, morális támaszát és beleolvad abba az elembe, amelynek amilyen-olyan, de mégis csak van támasza! Aki a pórnép eszejárását, eszmekörét, hajlamait közelről nézte, tudhatja, hogy ez mit jelent.

Ki kell hogy mondjam: hogy a magy ar rosszba hanyatlik. Az erdélyi oláhságban sok az a jel, mely arra mutat, hogy e nép agg lett s mint ilyen mivelődésre képtelen.

Mert az csakugyan frappáns egy jelenség, hogy pl. Kolozsmonostor falu, mely Kolozsvárral szorosan összefügg, oláhlakta helység, s noha századok óta az erdélyi magyarság emporiumával érintkezik, noha Kolozsvár magyar szelleme oly erős és ép, hogy teljesen absorbeálta az egykoron hatalmas szász telepet: Kolozsmonostor oláhsága egy vonással sem különbözik a mócztól, ki faedényeivel leszáll a havasokról; egy szemernyi műveltséget nem vett fel, sem nemzeti jellegűt, sem magyart; egy magyar szólamot sem sajátított el. Ha eső kell neki, harangot fürösztet; ha kigyúl a háza, rostaforgatással oltja, vagy tereli a szomszéd telkére!

És ha a szászság közé megyünk, ugy találjuk, hogy e német elemnek sem volt, semmi, de semmi befolyása az oláhra; sőt, hogy a szász épen ugy, mint a magyar is, kénytelen oláhul tanulni, hogy e néppel érintkezhessék!

Tömör társadalom alkotására szintén semmi kedve az oláhnak, mi szintoly érdekes, mint meglepő jelenség. Mert ime, ugy amint a tagositás halad, az oláh elhagyja a falut, s telkére épiti vályog viskóját. A falvak igy szerte mennek! És ily nép részévé avatja fel a pópa csókja az elhagyottságában vergődő, önérzetét és hitét vesztett magyart.

Mondhatom, hogy a Szathmáry György indította mozgalmat pártolom; de ugy tetszik nekem, hogy azok az eszközök, amelyeket ily magánjellegű mozgalom szerezhet, nem elégségesek.

Itt hatalmasabb eszközökre van szükség olyanokra, a melyek a baj egész körére kihatnak, s megteremthetik az egyedüli gyógyszert is, melynek neve: szervezett népnevelés mind a két félnek.

Ez nem lehet egyleti ügy, mert leghatározottabban a nemzet ügye. És én hiszem is, hogy az a nemzet, mely a kevésbé veszedelmes, mert nyíltan támadó germanizácziónak a tudományos akadémia milliókba került megalapításával állotta el útját, megadja azt a néhány százezret is, mely egy, a nemzet testén titkon rágódó, s épen azért veszedelmes szú elfojtására szükséges.

És kétségbe is kellene esnünk, hogy ha megtörténnék az, hogy a nemzet nem védi önmagát, önmagában a czivilizácziót az ellen a méreg ellen, mely azokban a térítő csókokban rejlik.

Herman Ottó. A magyarság eloláhosodásáról.II. 1877. 138.

Múltkori „Ez is egy mérges csók" czimü czikkem ötletéből, Szathmáry György úr a „Hon" 51-dik számában oly „válasszal" tisztel meg, amelybe mondott czikkem legnagyobb részét átveszi, azt mondja, hogy tökéletesen egyetért velem azokban, amiket az eloláhosodás okairól s jelentőségéről mondottam, de kifogás alá veszi azokat, amiket az eszközök csekélységéről, a mozgalomnak magánügy-szerü szitásáról mondottam. Az utóbbiakban ő „kishitűséget" fedez fel, s ezt rosszalja. Felsorolja, hogy a már jó ideig napirenden forgó czélra 1407 forint gyűlt össze, mi tekintélyes eredmény, főleg ha meggondoljuk, hogy a közönség a Deák-, Petőfi-szobrokra, török sebesültekre való adakozással erősen igénybe van véve. Azt elismeri, hogy az ügy kiválóan a nemzet ügye.

Ugy amiként én ezeket itt leírtam, akár polemikus irányt adhatnék azoknak, amiket még írni akarok; de nem teszem, mert hasznosabbat is lehet irni. Csak a kishitűség vádját utasítom vissza, mert ez irott szavaimban soha sem adott hangot.

Igaz, hogy elfog a kishitűség; sokszor megtévedek a nemzetbe vetett hitben; de ezeket nem igen viszem ki kis szobám falai közül. Ha valaki kiszólítja onnan, akkor ilyeneket hallhat tőlem: Hogyan? tehát amikor a térítő csók sorba rabolja a nemzet gyermekeit, akkor ez a nemzet nem tesz úgy, mint az anya, akinek gyermeke veszendőben van? Nem siet, nem rohan, hogy mentsen? Nem áll készen arra, hogy akár szive vérével is váltsa vissza szeretettjét a rabló körmeiből? „De mikor akadályozva van! mikor adakozik leáldozott nagyságok érczszobraira! Igen azokra, azokra az érczszobrokra, amelyek nem oly sürgősek; ha a letűntek valóban nagyok voltak, müveikben élnek s emlékeik a nemzet szivébe vannak bevésve.

De hát, hogyne késsünk el valahogyan, azokkal a szobrokkal, a rendesen rosszakkal,. hát csak fogyjon a magyar! A kegyelet oly szent kötelesség, annak érczszobrokban való kifejezése mindenekelőtt jár! Már pedig, ha azok a. leáldozott nagyságok sírjaikból kiáltani tudnának, azt kiáltanák e nemzetnek: ráérsz a szobrokkal! Most minden filléred, minden erőd és-tehetséged: életed, pusztuló családod életének fenntartására, megmentésére való !

Ilyen az én kishitüségem; és még más hangja is van: tehát közel egy negyedév alatt 1407 forint gyűlt össze, s ez számbavehető eredmény hat millió törzsökös magyartól, ki ha fejenként egy hitvány krajczárt áldoz, hatvanezer — ha tiz krajczárt áldoz, hatszázezer-forinttal gyámolithat egy fontos ügyet, mely épen az ő legsajátabb s legszentebb ügye! Bizony azt az 1407 forintot még akkor is csekélylem, ha egyetlen egy napnak az eredménye azért, mert ha valamikor, ugy ma, ennél az ügynél talál a mondás: kétszer ad, ki gyorsan ad.

No, de ne „kishitüsködjem" már, mert erős hitem szerint is csak azt mondhatom : csekélynek tartom a módot, az eszközöket, ugy amint azok tervezve vannak.

Szathmáry György mindig csak Hunyad-megyéről beszél, holott a baj sokkalta nagyobb körben pusztít. Az ö eszményi összege százezer forint, amelyből azután az eloláhosodott magyarságra fejenként hat forint s néhány krajczár jut, s ez is csak ugy, hogy ha Hunyad megyéből ki sem megyünk. Ha a tőke kamatait ifjak magasabb kiképeztetésére akarja fordítani, akkor körülbelől húsz ifjút támogathat, s azalatt, a tőke hatáskörén kivül, néhány ezer magyar tovább oláhosodik! És nem is a magasabb kiképeztetés, hanem a kisdedóvás, elemi oktatás a főfeladat.

Én nem csekélylettem a módot és összeget, ha csak Hunyad megyéről van szó, csak ezt karolja fel a mozgalom; de csekélynek tartottam, miután kimutattam, hogy a baj sokkal nagyobb körre terjed.

Az én eszményi tőkém hatszázezer forint, melyből négyszázezernek a kamatja nevelési czélokra megyen, kétszázezer megfelelő összegekben felosztatik olyan pontokra, ahol — mint a Mezőségen is — még léteznek a magyarság töredékei, de minden támasz hiánya miatt folytonosan fogynak. Soha sem felejtem el azt a képet, amelyet ott láttam, amikor t. i. a kiszállott legátus az urasági ebédlőben tanítást tartott a környékről egybesereglett magyarságnak. Ha más az úr, akkor ez a magyarság soha sem jön össze. Hogy templom nem volt, az hitvány ötszáz forint hiányán múlt, mi nem is telt a szegénységtől. Ide is kell az a pénz, hogy e töredékek összejöhessenek, erősödjenek bár csak a saját szavaikon, anyanyelvük hallatán is!

Szathmáry ur czikkének egy helyén kiejti a „törvényhozás" és a „kormány" szavakat is. Én szeretném, ha ezek nélkül érnénk sikert, nélkülük éppen ebben az ügyben; megmondom, hogy miért?

Vannak ügyek, amelyeket a nemzet összessége fel kell, hogy karoljon, önkéntesen kell, hogy áldozzon reájuk. Ide tartozik mindaz, ami nemzeti ügy. Az ily ügyekre való általános, önkéntes áldozás olyan mozzanat a nemzetben, mint a sziv dobogása az emberi testben. Amig e dobogást halljuk, lüktetését látjuk és érezzük: tudjuk, hogy az a test él — és amig a nemzet az életébe vágó ügyekre önkéntesen tud áldozni, addig hiszünk életében is.Az eloláhosodás szomorú ténye olyan nemzeti ügy, mely a nemzeti szellem lüktetését föl kell, hogy ébressze.

Ezért nem szeretem én azt a két szót. Adakozzunk egy csekélységet, de mindnyájan, s czélt érünk mindenképpen: az ügyet előmozdítva bebizonyítjuk azt is, hogy élünk.

De mielőtt, hogy ehhez hozzá foghatnánk, szükségünk van valamire. Ki legyen az, aki a begyülő adakozásokat kezelje, azoknak hová-forditására nézve határozzon? Ki legyen az, aki megállapítja, hol és milyen mértékben uralkodik a baj, mit kell létesíteni vagy gyámolitani, hogy megszüntessük?

Erre egy országos egylet szervezése szükséges, mely egyedül illetékes arra, hogy nemzeti ügyre országos adakozásokat gyűjtsön, a kellő tájékozást megszerezze, s igy fogjon a megoldáshoz. Egy ilyen egylet kivetkőztetné az ügyet a provinciális, tehát némileg magánjelleg színéből, mely ma rajta van, mert egy reáltanoda segélyegyesülete sem működésének, sem gyűjtéseinek országos czimet nem kölcsönözhet.

Ott a Székely-egylet példája, ezt tessék követni. Dolgozza ki Szathmáry úr az egylet tervét, azután induljunk szaporán.

Hogy ne mondhassa senki sem, miszerint csak tanácsot osztogatok, ezennel megfogadom, hogy annak a hónapnak, amelyben az egylet megalakul, mind azon tiszteletdiját, amelyet a „Vasárnapi Ujság"-nál tudok keresni, az egylet czéljaira felajánlom. Magyar természetvizsgáló létemre többet nem tehetek.