SZIGETEK VIII                         UTAZÁSOK

 

 

 

h14–85. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók.

 

2018.  05. 17 (23)  - 06. 11.

 

Bevezetés

 

Az eddigi fejezetek szerint és hasonló tartalommal csoportosítottuk az írásokat. Két új témakör:

Utazás a Missisippin és Tollrajzok a tengeri életből. Byron HAJÓTÖRÉS c. vers-részletével színesítjük a kínálatot.„Egy chinai elégia Kaliforniában” 12 fejezetben(kissé dagályos stílusbn - siratja a gyászoló elhúnyt nejét.

Pótlás a h14. 84 fejezethez: A III. Határőrvidék fejezet szövegének vége felé említett „lármafa” másik magyarázata olvsható.

 

 

Tartalom

 

 

SZIGETEK VIII

 

Sz. Török János Levél a Fidjy-szigetekröl. 1871. 294.

S. L. A Fidsi-szigetcsoport 1874. 29. 759..

A—a. Vázlatok a Hawai-szigetekről. (Egy amerikai utazó naplójából.) 1873. 39. 466.

A KAROLINA-SZIGETEK. 1885. 37. 598.

A KAROL1NA-SZIGETEKRŐL. 1899. 26. 437.

A kubai forradalomról. Carico Benjámintól. 1897. 1. 4.

KÉPEK A KUBAI HÁBORÚBÓL. 1898. 28. 486.

U. G. Ú,j-Kaledonia. 1871. 32. 403. I., II.  1871. 32. 416.

B. Podmaniczky Gyula: LA MARTINIQUE. 1902. 23. 367

Cholnoky Jenő. A CZU-SIMA TENGERSZOROS. 1905.26. 418.

 

 

TENGERENTÚLI  LEVELEK

 

Sarlay Pál:  Kaliforniai képek. 1869. 44. 617.

Sarlay Pál: Kaliforniai képek. 1869. 44. 628.

Sarlay Pál: Eredeti közlemények Kaliforniából.1870. 12. 142.

 

 

UTAZÁSOK

 

Faragó Ödön: Egy magyar tengerész naplójából. V.1873. 107. VI. 1873. 143.

Györy Vilmos: Utazás a Missisippin. 1866. 310, 322, 334, 346, 358, 370

Eördegh Jenő. Tollrajzok a tengeri életből. 1862. 326

 

 

FÜGGELÉK

 

HAJÓTÖRÉS. (Lord Byron Don Juanjából).1884. 51.

George Gordon Noel Byron, Lord of Newstead (Életrajzi adaatok)

 

 

 

 

SZIGETEK VIII

 

Sz. Török János Levél a Fidjy-szigetekröl. 1871. 294.

Nagy feltűnést okozott a Fidjy-szigetek roppant termékenysége, az az ős termelő-erő, majdnem csodás bujasága által, mely a káposztát 50, a dinnyét 40 fontra, az ananászt emberi fej nagyságúra növeszti. A gyapot egy év alatt háromszor hozza meg bolyhos termését. Ha ma reggel elültetted, holnap már három levélbe kihajtva találod. A sürü fák erdő vadonában oly változatos és buja a természet, a tropikus növényzet meglepő alakzatai, roppant fü-levelek és haraszt-törzsek dúsgazdagsága ámulatba ragadja még azt is, aki Dél Amerika erdőiben kóborolt s az ember-nemjárta ös-prairiekben irtogatott már.

A Fidjy-szigetek egész csoport, sőt több kis csoportocskának az együttese. Fekszik a keleti hosszúság 190 és 200 — s a déli szélesség 15 és 18 fokai között, a Csendes Óczeán szigetvilágában, mely valaha egy nagy kontinens lehetett, de a rázúdult tenger által elboríttatva csak egy óriási fennsíkja (a mai Új-Hollandia), egy kisebb (Új-Guinea) s aztán hegymagaslatai, a számtalan sok apró szigetek, maradtak ki a vizből. A völgyeket és lapályokat elnyelte az ár.

A Fidjyk  200 kis szigetből áll, melyek közül 120 lakva is van az új-hollandi faj bennszülöttjei által, kik még eddig meg is tartották uralmukat e szigetek fölött. Mintegy 200 000-en lévén; mig a bevándorlolt fehérek 90 000 lélekre tehető számmal járulnak a népességhez s igen élénk kereskedést űznek, de mint termelök, föld-iparral (mezőgzdasággal) is nagyban foglalkoznak.

A sziget-csoport fővárosa s a kereskedelem és hajózás központja Levuca, hol a világ minden részéről fordulnak meg hajók. Sydney-vel és Honoluluval pedig rendes posta-közlekedés is van. Nem hinné az ember, mily gyors és nagymérvű válttozásokat tesz a czivilizáczió a föld túlsó oldalán levő ily szigetvilági városban,

Levuca számos iskolával, tudományos és jótékonysági intézettel bir; különböző vallásfelekezetek templomai magaslanak benne. Itt van a központja az egész szigetcsoporton nagyon elterjedt s élénken és sikerrel működő keresztyén missionariusoknak, kik a bennszülötteket nemcsak téritik a keresztyén hitre, hanem számukra iskolákat is állítanak.

Melbourne-ban időzésem alatt egy szászországi születésű, de már 20 év óta a gyarmatban lakó derék úriemberrel, Holmeyer úrral ismerkedtem meg, kinek testvéröccse már öt év óta a Fidjy szigeteken lakik, s ott gazdálkodik. Melbourne-ban mulatásom alatt több levele érkezett, melyeket bátyja velem közölvén, nagy érdeklődéssel olvastam. De még többet is óhajtottam megtudni a fidjy-i viszonyokról. Holmeyer úr megírván öccsének óhajtásomat, ez részletesebb levéllel tett annak eleget. S mivel a levél egészen rendelkezésemre bocsáttatott, nem tehetem, hogy főbb pontjaiban ne közöljem azon képet, melyet ama sajátságos társadalmi életről vázol.

 

Levuca, 1870. október 25.

Kedves Theodor!. Írod, hogy melbournei lapok is sokat foglalkoztak a Fidjy-szigetekkel, melyeket a Victoria-gyarmathoz szeretnének bekebelezni. Az eszme nem új; már Smythe ezredes, ki az angol kormánytól hivatalosan küldetett ide, beszélt hasonló eshetőségről. De maga sem ajánlá a gyarmati kormánynak, hogy a szigetek tulnyomólag bennszülött lakosságával s annak kormányzati nehézségeivel baját szaporitsa.

E részint egészen vad, részint félvad népség kormányzása valóban nem tartoznék a könnyebb feladatok közé. A legnagyobb nehézség, hogy e sziget-királyságban nincs törvénykezés, nincsenek rendes és illetékes bíróságok, s a féktelenség még felette nagy. E baj miatt mi bevándorlottak szenvedünk legtöbbet; de azt mondják: csak várjunk, gyarapodjunk még, majd eljő az idő, hogy egy szervezett igazságszolgáltatás és kormányzás költségeit megbírhassuk.

Én ugyan túlzottnak tartom ez aggodalmakat, mert az első szükségleten könnyen és gyorsan segíthetne Amerika és Anglia; követségeik hatalmát a szárazon esekély fegyveresével biztosithatnák, egyik vagy másik egy hadihajót állitna fel az öbölzetbe, hivatali kart szervezne, ezeket mind fedeznék rendkivüli jövedelmező telepeink. Állítom, hogy Fidjynek fehér lakosai tökéletesen meg volnának elégedve és kellő biztonságban éreznék magukat.

Nem csupán a bennszülöttek erőszakától és kegyetlenkedéseitől félnek az értelmesebb és vagyonosabb bevándorlottak: a közönséges fehérek durvasága még sokkal terhesebb. Mert ha csak néhány hajó horgonyoz a levucai öbölben, káosz és zűrzavar áll elő. Dorbézolás, verekedés, kékült szemek, véres képek fordulnak elő éjjel és nappal.

Ha egy fehér ember kirabol, megsért, avagy másképp kárt okoz, csupán ököllel vehetsz rajta magadnak elégtételt. Az már itt megszokott, hogy ha haragosak összetalálkoznak, bajaikat tüstént ott helyben elintézik a legrövidebb úton. Több izben láttam, midőn Levuca legtekintélyesebb kereskedői pénz-ügyletekben fennforgó vitáikat ily módon egyenlítették ki, minthogy sem rendőraég, sem fogház nincs a szigeten. Túl vagyunk terhelve a szabadság áldásával, melynek túlságaitól megundorodtunk.

Sziget-lakosságunk felülmúlja a legszomjasabb országot az ivásban. A gyarmatokban az emberek bizonyos mértékig isznak, de itt egy üveg cognac mint shout (kóstoló) ismeretes. Egy ültetvényes lakása nem volna tökéletesen berendezve, ha a sarokban nem állna ott a szükséges italos ládika. Barátot és idegent hasonló üdvözlettel fogad lakásán; anélkül, hogy elébb azon fáradtságot koczkáztatná kérdésével, hogy hova szándékozol vagy honnan jössz, elibéd állit egy üveget és poharat, a legszívélyesebb kínálással: „kérem töltsön magának!"

Az is elősegíti e azokáat, hogy a részegitő italok szerfelett olcsók. Mindennemű italt vámmentesen hoznak be. Egy láda rumot (12 üveggel) lehet venni 1 font sterlingért,  pálinkát 1 font, 10 shillingért, és a sört (Portért) szintén igen olcsón. Gondolhatod, a vendéglősök mily hasznot húznak, mikor a legegyszerűbb kis pohár italért 6 shillinget (30 kr.) követelnek, anélkül, hogy fogyasztási adóba egy fityinget fizetnének.

Az embereknél azonban az elemek sem kevésbé rakonczátlanok a Fidjy-szigeteken. Utóbbi levelem óta egy teljes erejű Fidjy-orkánt, vagyis Cyclonét éltem át. 3 vagy 4 órával azelőtt, hogy megkezdődött, az idő szokatlanul csendes vala, még a levél sem mozdult meg, oly nyugodt volt a természet körültünk, hogy gond nélkül és a rendesnél jóval korábban feküdtünk le. Ha jól emlékszem, 11 óra volt, amint azon kétségbeejtő hírrel vertek föl, hogy a szél dühe a kastélyt megrengette, az ajtót s ablakokat felszaggatta s letépte keretéből. Egy pillanat alatt talpon valék, gyertyát gyújtottam az ajtómat ostromilag nehéz tárgyak elébe görditésével mogerősitém.

Tekintetem egy oldalszárny ablakán a vadul ordítozó természet csataterére függesztettem; borzadva szemléltem, mint kelepczébe jutott vadállat, a nagyszerű jelenetet. Az Oczeán a szirtes part felett 30 ölre be a szárazra hajigálta szétrongyollott hullám és habzó pozdorjait, melyek mint fellegszakadás zuhogtak a korbácsolt föld kebelére. A vihar dühe nőtt szemlátomást és mi elhatároztuk, hogy felöltözünk, hogy készen várjuk be a veszélyt.

Rövid idő múlva a borzasztó nyomás ajtómat és ablakaimat benyomta és kiszaggatta sarkából, a lámpát eloltá és földhöz vágta és ezer darabra törte. Meneküljünk! De hova? Az volí a kérdés; künn veszélyes, benn kétségbeejtő; de mégis kellemesebb és a legközelebbi alkalmat megragadva az ágy alá bujtunk, hol a hulló fadaraboktól és vakolattól védve, borzadva vártuk a ház összeomlását. A vihar most igazán irtózatosan dühöngött, borzasztó volt hallgatni ordítását, mely víziló hangjához hasonlított, de oly renditő erős zúgással, hogy bár gyermekeim közvetlen mellettem siránkoztak, azt alig hallhattam. Az orkán 8 óra hosszat dühöngött. Körülöttünk számos faház, majorsági épületek, yam-ház és saját konyhánk is szétdulatott, zavaros romladék lőn az ajtó, ablak, fedél és oldalak.

A Fidjy-ház, melyben családom lakik, rendületlenül állta ki a vihart, ámbár ajtóban, ablakban elég kárt tett a temérdek edényt, bútort éa egyéb jószágot pusztított el, ami tetemes összegre megy. Hanem azért ne gondold, hogy az épületekben valami roppant kár van, mert a fidjyek egy oly faházat 2 font sterlingért ujra építenek.

Egyébiránt kezdik már az itteni bennszülöttek is ismerni a pénz becsét. De szóljunk a pénz-viszonyokról, melyek felől ugyis kérdezősködtetek.

Ha valaki sikerrel akar Fidjyn előhaladni, 300 font sterlingen alól ne gondoljon itt partra szállani, sőt ha nős és családos, még sokkal többre lesz szüksége. Megérkezésekor ne nagyon siessen a föld-vásárlással, mert sokkal előnyösebb, ha előbb körülnéz, hallgatódzik, hogy és miképpen állanak az ügyek, és kérdezősködik a tapasztaltabb farmerektől a helyzet és körülmények iránt.

A földvásárlás mellett még egy csónak is szükségeltetik, mely legalább is 30 font sterlingbe kerül; akkor aztán szerencsés, ha elegendő munkás-embert kaphat; ezt üzérek szerzik, kik a munkás béren kívül (mely 2 font st. és 10 shilling egy évre) üzér-dijul maguknak 1 font sterl. követelnek fejenként. Az említett csekély béren kívül élelmezéssel is a gazda látja el a munkásokat. Utóbbi levelem óta szerencsésnek mondhatom magamat a részben, hogy számos munkást foglalkoztathattam; jelenleg 33 fidjyi ember van nálam és még többet is fogok kapni, ha a gyapot érett leend a gyűjtésre.

A tengeri szigetekben termelt gyapot magvának 3—4 shilling fontja, avagy 30 font sterl. tonna számra és három hold föld ád egy tonna magot. De a termelés megkezdése sok előleges költséggel, s beruházással jár. A munkásokat mindennel el kell látni; 15 hüvelyk hosszú késsel, amerikai széles baltával, bográccsal, élelemmel és ruházattal, mint Magyarországon a dohányosokat.

A bennszülöttek igen ügyesek a földtisztitásban, de saját modoruk szerint végzik minden munkájukat. Például a fákat igen gyorsan vagdalják le, de soha derekukat meg nem hajtják, miből az következik, hogy a fatörzsek 3 láb magassággal maradva, mint fejfák tűnnek elő a letarolt irtás erdőben. Mondhatsz ezen embereknek amit akarsz, ők bizony nem hajtják meg derekukat „ők — a mint vélik — nem születtek görbének" — és igazán oly egyenesek is mint a nádszál. Járása és tartása a fidjy-belinek utánozhatatlan, láttam Coriolanust és Othellot, de legbüszkébb fellépésűk is lomhább, ügyetlenebb egy ily vad rézszinűnél.

Ha e kedélyes víg ficzkókat mosolygó arczaikkal látja az ember, nem gondolná, hogy kegyetlen kannibálok volnának, de közelebbi ismerettség után tünedeznok elő az ősöktől átörökölt vadság egyes maradványai. Nemrég többen emberevésért vádoltattak. A gyilkolás és vérengzés élvezet nekik; gyönyörrel, kinozva gyikolják le a szárnyas allatokat, sőt a madarat elevenen vonják nyársra. Kedvencz modoruk a sertést úgy ölni meg, hogy egy doronggal addig ütik, mig kimegy belőle a pára, akkor aztán szőröstől-bőröstől megsütik.

Főzési mesterségük igen egyszerű és gyors, mert egy ember képes 80, sőt 100 embernek is főzni. Lyukat vájnak a földbe, elég nagyot, hogy a kivánt mennyiségű élelmiszer beleférjen; ezt a lyukat, vagyis „lovit" körülrakják kővel és felül nagy tüzet raknak, mig ezek elegendően felmelegedtek; akkor a tüzet kellő vigyázattal oldalt elhárítják és egy sor száraz levelet raknak az izzó kövekre; most aztán a sütni valót bele rakják, felibe ismét egy sor levelet tesznek, majd az egészet földdel befedik a lég elzárása végett. Egy óránál rövidebb idő alatt egy-két tuczat sertést is megsütnek igy és szétosztják embereik között. A yam vagyis konyérgyökér és tengeri rák (mely itt roppant mennyiségben van) hasonló módon készíttetik el.

De szóljunk a politikai eseményekről is.

Jelenleg itt élénken foglalkoztatja a kedélyeket a szigeteken vetélkedő főnöök között forrongó viszály. Mert talán tudod is, hogy itt két főnök van: Thakambau és Tui Thakau. Az előbbinek kormánypálczája a Rewa kerület felett suhog, mig az. utóbbi a Taviuni éa a Vanua Levit territórium nagy része felett — mely Windwárd sziget csoport név alatt ismeretes — és még több apró sziget fölött uralkodik.

A két vetélkedő főnök mögött két különböző nyelvű faj áll, kik bár egymást megértik, de hangsúlyozásuk oly különböző, mint pl. a londoni cockney és a felvidéki skót, vagy a székely és a göcseji.

Tui Thakau még aránylag fiatal ember és nagy előszeretettel viseltetik a háború iránt, pedig csak félkéz áll szolgálatára, mert a másikat egy előcsatározásnál egy lövés harczképtelenné tette. Így is igen veszélyes ellenfél, mert magasabb mint hat láb, rendkívül izmos, erős és tekintélyes külsejű. Jelenleg 48 neje van, de meglehet, hogy ezt a számot megkétszerezi, mig meghal.

A leányok Fidjy-azigeten szépek; róluk caak ennyit mondani kevés. Mihály jót áll érte, s én is megerősítem, hogy a windwárdi leányok nagyobb része valódi mintaszépség. Ők nem feketék; legjobb fogalmat nyújt róluk egy egészen új veretű rézpénz szine; — de a melbournei Fitzroy-kertbeli érezszobrok silány másolatai a fidjy-i Venusok-nak. Egy különös és feltűnő érdekesség az is, hogy mindig mosolyognak.

Ha a fehér ember feléjük int, hangosan felkaczagnak; de tegye hüvelykujját az orrukra, akkor a mértéktelen nevetéstől görcsöt kapnak s oldaluk a szétrepedés veszélyében forog; ha pedig valaki elég gyöngédtelen volna és a legártatlanabb tudatlansággal az irlandi „Jig" tánezot kezdené járni előttük: ez által talán halálukat idézné elő. E szép nők kivétel nélkül mind erősen dohányoznak s ritkaság látni nőket czigaretta nélkül. Ne hígyjed az orvosoknak, ha azt mondják, hogy a dohányzás beszennyezi a fogat. A fidjyi nők élő tanúi, hogy az merő hazugság.

A fidjyi leányoknak kis szájuk és kellemes, piczi, csókra termett, vérpiros ajkuk van, mintha mondanák „végy el vagy ne nézz reám."

 

 

S. L. A Fidsi-szigetcsoport 1874. 29. 759..

(Anglia új birtoka.)

A Fidsi-szigeteket mostanában sokat emlegetik. E szigetcsoport az Új-Zeeland és Kalifornia közt rendesen közlekedő gőzösöknek éppen az útjába esik. Néhány nagyobb szigeten több ezer ausztráliai kalandor települt le, hogy a termékeny földet műveljék, s kávét, czukrot, gyapotot és dohányt termesszenek. Hogy munkaerőhöz juthassanak, e lelketlen kalandorok a legaljasabb emberrablást honosították meg a szomszéd szigetcsoportokon. Ugyanis a bennszülötteket, mint „szabad munkásokat", napszámosokat fényes ígéretekkel hajóikra csalták, de a Fidsi-szigeteken a legkönyörtelenebb rabszolgaságban tartják őket.

Több helyen hittéritők települtek oda, természetesen azon eshetőségnek téve ki magukat, hogy egy szép reggelen a bennszülött kannibálok fényes lakomát csapnak belőlük.

A forgalom és kereskedés nagy lendületet nyert a szigeteken az utóbbi évek alatt; a legnagyobb szigeten, Viti Levun, a fehér kalandorok kezükbe ragadták a kormányt és ő felségét Thakombau királyt, Bau tartomány uralkodóját, hűbéresükké tették.

Nagy hiba volt az angol kormány részéről, hogy 1859-ben s azóta is több ízben, mikor ez a fejdelem összes birtokait felajánlotta megvétel végett. Az ajánlatot nem fogadta el; sok szerencsétlenségnek vette volna elejét azáltal s gyökerében fojthatta volna el azt a féktelen garázdálkodást, mely ama jobb sorsra érdemes, paradicsomi szigeteken mostanáig uralkodott.

A Fidsi-csoport körülbelől 220 kisebb-nagyobb szigetből áll, melyek közül néhány tekintélyes terjedelemű. Az egész csoport az egyenlítő vonal közelében fekszik s összes területét 377 német négyzet mfldre, s lakóinak számát megközelitőleg 200 000 főre becsülik. A bennszülöttek azonban itt is évről évre apadnak és alig fogják kikerülni azt a közös végzetet, amely a dél-tengeri szigetcsoportok őslakóit végleges kipusztulásra kárhoztatta.

E szigetcsoporton különben az égalj egészséges, a forró övi veszélyes lázak eddigelé ismeretlenek. A legmagasabb hegycsúcsok 4000 lábra emelkednek. A tűzhányó hegyek kialudtak és a földrengések csak ritkán pusztítanak. Hasznos növények nagy mennyiségben tenyésznek itt; a kókuszpálma minden sziget partján, a kenyérfa pedig a szigetek belsejében valóságos rengetegeket képez; a szágópálma (eleségnövény) kitűnő gyümölcsöt terem s a czukornád vadon tenyészik e szigeteken. A Fidsi gazdag növénytenyészete a nyugat-indiai szigetekét, is háttérbe szorítja.

A fehérek vállalkozási szelleme és nyereségvágya csak néhány év előtt fogott e gazdag termékenységü terület kiaknázásához s már is meglepő eredményeket ért el. Főképpen a gyapottermelés nyert alig sejthetett nagy lendületet. Csak mérsékelt munka mellett is évenként három gazdag aratás jutalmazza meg az ültetvényesek fáradságát, s a termény kitünőségét eléggé bizonyítja az a körülmény, hogy a Fidsin termett gyapotot legnagyobb árakkal fizetik.

A ezukor, kávé, dohány szintén gazdagon fizeti vissza a termelésére fordított költséget és fáradságot. A szigetcsoport árnyoldalait a rekkenő hőség, forróővi heves viharok s az ezeket követő roppant áradások, melyek néha egész ültetvényeket semmivé tesznek, továbbá a mosquitók s az emberevő hegyi lakók képezik.

A hittéritők számítása szerint a szigetcsoport 200 000 lakójából 10 000 keresztyén hitű s valami 50 000 még mindig az ember-hus evő vad hegyi törzsekhez tartozik, melyek ősi szokásaikat még nem vetkezték le és leigázásuk máig sem sikerült teljesen. E műveletlen, durva hegylakók az emberhús evésnek ma is oly lelkesült hívei, mint hajdan voltak, mikor még Thakombau király járt jó példával előttük e természetellenes szokásban. Különben a bennszülöttek szálas, erőteljes, nagy termetűek, szabályos arczképződéssel, mely ellentétet képez a néger arcok rútságával. A nagy tisztaság s bőrük gondos ápolása izmos idomaikat szerfölött hajlékonyaknak, mondhatni szépeknek tünteti föl. Arczszinük az olajbarna és vörösréz szín közt váltakozik.

A férfiak, különösen a harezosok, egyetlen öltöny gyanánt vékony szövetből készült elő-kötényt viselnek. Csakis a fehérekkel folytonos érintkezésben álló főnökök viselnek ünnepek alkalmával gyapjú- vagy pedig gyapot öltönyöket, s alkalmilag európai ruhadarabokat is. Az előkelőbbek béke idején hajukat gondosan fésülik s valami mészből készült tapasszal merev fehér tömeggé ragasztják össze, hihetőleg védelmül a nap sugarai ellen. A haj ezáltal igen kóczossá és bozontossá válik, fényét elveszti s különös szürke szint vesz föl.

Hadi ékességül sokan emberhajból készült óriási parókát viselnek, amely a főnek iszonyú terjedelmet kölcsönöz. Nyakán majd minden harczos üveggyöngyökből készitett füzért hord, melyre vadkan-fogak, csigák s a hittéritőktől kapott egyéb csecsebecsék vannak fölaggatva.

Fegyverül ma már kitűnő puskákat használnak; csupán a hegyi törzseknél maradt még meg a mérgezett nyilak használata; kedvencz fegyverük a buzogány is. A Fidsi-csoport lakói az egész Csendes-óczeán területén hiresek mint ügyes úszók és kitűnő tengerészek. Csónakjaik nagyon csinosak, szilárdak s könnyen és biztosan kezelhetők. Különösen hadi czélokra igen alkalmasak. E csónakok, miként egyik rajzunkon látható, igen különös alakúak; legtalálóbban kettős csónaknak nevezhetnők azokat,

Jól be vannak fedve, hogy a hullámok ne csapkodhassanak belsejébe, és a fedélzet vastag deszkákkal van kirakva, melyeken át apró nyilások vezetnek a terjedelmes csónak belsejébe. A vitorlákat szintén ügyesen tudják alkalmazni óriási fatörzsekből készült csónakaikra. Főleg a kettős csónakokat oly czélszerüen tudják elkésziteni és berendezni, hogy azok használatát a Csöndes-tenger többi szigeteinek lakói is eltanulták tőlök.

A szigetlakók kunyhói egyszerűek, és az esőzések és viharok ellen czélszerüen vannak épitve. A kunyhók falait gyékények képezik, de vannak szilárd falakkal készült házak is. Legfőbb házi bútor gyanánt mindenütt a kó-kuszlevelekből font szőnyegek szerepelnek a azok képezik a különben szegény szigetlakóknak egyetlen gazdagságát. Táplálékuk a halakon kivül a kenyérfa gyümölcséből, kókuszdióból, banánból és taro-gyökerekből áll, melyek közül csak az utóbbi kiván egy kevés utánjárást.

E szigetország fölött mint benszülött fejdelem utoljára I. Thakombau király uralkodott. A nála tett látogatást következőleg irja le Markham kapitány, a „Rosario" nevű angol hadihajó parancsnoka, ki az utóbbi évek alatt rendre látogatá a Csendes-óczeán szigetcsoportjait: „Olvasóinkat most egy hírhedt vén kannibálhoz vezetjük be, ki azonban már lemondott az emberhús evésről, sőt ha a hittéritőknek hitelt adhatunk, a világról s annak gyönyörűségeiről is. Thakombau király — a Bau nemzetségből — hajdanában számtalan gyilkosságot vitt végbe és heted-hét országban hires volt kegyetlegségéről; de most tisztes öregúrnák fogjuk őt találni, akivel bátran elélhetnénk bármeddig. Arcza mindig megnyerő volt, hírhedt gonoszsága mellett is, és vonásaiban hiába keresnők kegyetlen, vad természetének áruló bélyegét. Nyájas, és vidám kedélye, szabályos arányú, de impozáns nagyságú testalkata van."

1854-ben a keresztyén hitre térvén, lemondott hajdani vad szokásairól, s azóta igen sokat tett, hogy népét az európai műveltség számára megnyerhesse. Néhány tonga harczos segélyével, kiket a Barátság-szigetekről toborzott, úrrá tette magát a többi törzsek főnökei fölött, csak éppen a keleti szigeteket volt kénytelen Mafunak, e szigetek akkori főnökének átengedni, aki iddig ott, mint alkirály uralkodott. Miután a szigetország fölött való védnökséggel több izben hiába kinálta meg Angliát és az Egyesült Államokat, rábeszélték öt a fehér települők, hogy magát a Fidsi-szigetek királyának kiáltassa ki (1871-ben).

Túlnyomólag fehérekből minisztériumot nevezvén ki, kettős parlamenti rendszert hozott be olyanformán, hogy az egyik ház a különböző törzsek főnökeiből álljon, a másik pedig a fehér települők érdekeit képviselje. Az angol alkotmány mintájára új alkotmányt hirdetett ki, és így megtette az első lépéseket arra, hogy államában polgárosult viszonyokat hozzon létre.

Végre a múlt év januárjában Thakombau király ismét fölajánlotta Angliának országa teljes átengedését, s bár az angol kormány ez alkalommal is vonakodott az átvételtől, utoljára mégis rászánta magát és Új-Dél-Walles ausztráliai angol gyarmat kormányzóját, Sir Hercules Robinsont Levukába küldötte Thakombau királyhoz. Az alkudozások múlt október 25-én azzal értek véget, hogy az emlitett kormányzó a Fidsi-szigeteket Anglia nevében birtokába vette, s a szükséges intézkedéseket a szigetország igazgatásának átalakítására rögtön meg is kezdte.

Thakombau király kedvencz csatabárdját, mely gazdagon ki volt verve szinezüsttel, s földíszítve a béke jelvényeivel, hódolatteljes üzenet kíséretében azonnal elküldte Viktória királynőnek, kilátásba helyezve mielőbbi személyes látogatását is, és a szigetlakók érdekeit a királynő igazságszeretetébe és nagylelkűségébe ajánlotta. Most már a világ, miként ez egy idő óta napirenden van, egy exkirállyal gazdagabb és Nagy-Britannia ősi koronája fényét egy újabb s igen értékes drágakővel gyarapította.

                                     

 

 

KÉPEK A FIDSI  SZIGETEKRŐL

felső sor közép I. Thakombau király.

alsó, jobb Kettős csónak

 

Rajzunk a már emiitett kettős csónakon kivül I. Thakombau királyt s Rasu Ábel és Rasu Timoszi nevű fiait, továbbá a fejdelmi „palotát" tüntetik föl, mely utóbbi csak oly gyarló, legfeljebb nagyobb terjedelmű kunyhó, mint Levuka főváros többi kunyhói.

 

 

A—a. Vázlatok a Hawai-szigetekről. (Egy amerikai utazó naplójából.) 1873. 39. 466.

 

A hawaii bennszülöttek nevéről.

 

Midőn a Havai-szigetek egyik távol eső részében utaztam, és egy bennszülött kis fiu szájából „Gyi te Januarius" ismerős nevet hallottam, elgondolkoztam, hogy ime e szó csalhatatlan jele, hogy a czivilizáczió ide is elhatolt. Kíváncsiságom fölébredt, és az angol kiejtést ennyire elsajátító gyerkőccel szóba állottam.

Könnyű feladat volt megtudnom, hogy az iskolában mennyit és mit tanult. Történelmi tudománya ama fent említett szóban összpontsult, mellyel a gondjára bizott vén lovat megazólitotta. Első elnökünk iránt érzett csudálása és tisztelete költötte föl benne azt a határozatot, hogy apja legbecsesebb birtokát, e vén gebét Washington generálisnak nevezze; de a generális czim, melyet könyvében talált, nagyon határozatlan volt előtte, az idegen fiuktól sem hallotta soha, hogy „Generális", mindig csak January.

Ebből nagy bölcsen azt okoskodta ki, hogy ő bizony a használt kiejtés mellett marad, és a lovat Washington Januarius-nak nevezte. Nem lehet tudni, hogy babonából történik-e vagy szeszélyből, hogy a Hawai-sziget lakói az alsóbb rendű állatoknak, az emberek és istenek nevét adják. Az embereket és isteneket viszont a legkevésbé találó nevekkel tisztelik meg.

Válogatás nélkül férfiaknak és nőknek ugyanazokat a neveket adják. Egy Honoluluban lakó férfit szép asszony-nak (Wahine Maikai) hivnak; nemrég egy fiú gyermeket Tompkinsné-nak kereszteltek; egy kis leányt Sámson-nak hivnak; egy másikat Férfi-nak; Zsuzsanna (Kukena) fiúgyermek; valamint Poli Sára, Janka Péter és Henrik Anna szintén fiúnevek.

A gyöngéd szülék egy kedves kis leánykájukat Disznó-ólnak. (Hale Pua) keresztelték. Egy rokon czélzást tesz a gyermek későbbi táplálékára és Patkányevőnek (Kímea Oi i Ole) nevezi.

Kohalában* a dr. Wight családjánál lakó régi cseléd gazdája iránt való szeretetét és ragaszkodását azzal fejezte ki, hogy unokáját Doctor-nak (Kauka) kereszteltette.

 

*Kohala is the name of the northwest portion of the island of Hawaii

 

Az orvosok iránt érzett hálájukat és hódolatukat azzal is kimutatják, hogy a gyermekeknek az orvosság nevét adják, p. o. Rebarbara kisasszony, Egy adag orvosság, Labdacs József, stb.

Néha látjuk, hogy a nem hizelgő, sőt kellemetlen jelentésű neveket a legnagyobb egykedvűséggel és közönyösséggel viselik; de kellemes és szép jelentésű nevek is fordulnak elő, p. o.: Szivárvány (Ka Pia Lani), Alkony, Hajnal a Szép koszorú (Ka Lei ma ku Lii).

Coan ur, a hawaii pap az egész község szeretetét birja. Egyszer egy gyermeket vittek hozzá és kérték, hogy Mikiá-nak keresztelje. A szertartás után azt mondták a szülék, hogy gyermeküket a papjok iránt érzett tiszteletből nevezték Mikiának. „De hiszen engem Mihálynak hivnak" válaszolá a pap; azt képzelte, hogy Mikia a Mihály utánzása akar lenni. „Hallottuk mi" monda az anya „hogy a felesége mindig Mikiá-nak szólítja." — Coan asszonyság rendesen my dear," (kedvesemnek) szólította férjét, ebből csinálták a Mikia nevet.

A honolului adófizetők névsorában a következők fordulnak elő: Olló ur, a Tolvaj a Kósza lélek, a Bolond, Csiga asszonyság, a Fáradt gyik, a Nagy serpenyő, az Első orr, az Atlanti tenger, a Gyomor, Szegény Csicsa, a Tizedik mennyország stb.

„Mi van egy névben?" Semmi amivel az egyént jelezzük, de igen sok, ami a nemzeti szokásokat és sajátságokat kitünteti. E gyermeteg vidám kedélyű szigetlakosok nevein nagyon meglátszik utánzási hajlamuk, bárgyúságuk, érzékiségük és logika-hiányuk.

 

A bennszülöttek istentisztelete.

 

A vaialuai templomban töltött órára valóságos gyönyörűséggel emlékezem. Egy nagy puszta épület, melynek istálló-forma alakját még egy kémény sem enyhitette. Az ajtó előtt levő forró homokból hydra-fejü kaktuszok nyúltak az épület oldalára; a templomhoz vezető úton jövő híveket a közel fekvő kunyhókból farkas vadságú kuvaszok ugatása üdvözölte. A templom ajtajában a harangozó vidáman húzza a harangkötelet, de az érkező hívekkel koronként beszélgetésbe ered s ilyenkor a harangozás megszűnik; midőn a gyülekezet kellőleg fölszaparodik, a harangozás is lassúdik.

A honolului templomban az öreg emberek, a nőtlen legények, az ifjú házasok külön ültek; a vénasszonyok, menyecskék és leányok szintén; akik az úrvacsoráját fölvették, nem elegyedtek a kisebbekkel össze. Egyszóval mindenkinek meg volt a kijelölt helye.

A vaialuai közönség nem részesült kitüntetésben, p. o. közel az ajtóhoz egy páholy van, melyben apjuk és anyjukkal a gyermek foglal helyet. Amint az istentisztelet kezdődik, az unatkozó gyermekeket mulattatni kell; egy nagy darab kenyeret vesznek elő, s mig a mama a legkisebbiket szoptatja, a nyugtalan gyermekeknek a szószékből jövő szellemi táplálék mellé egy-egy szelet kenyeret osztanak.

Az olvasó engedelméből itt egy kis kitérést csinálok s megemlítem, hogy néhány évvel ezelőtt a vainaluai templomban milyen furcsa dolog történt.

A benszülöttek látták, hogy az idegen nők kalapot hordanak a fejükön, és úgy látszik, hogy e viselet nagyon megnyerte tetszésüket, mert elhatározták, hogy tisztességes dolog lesz, ha a templomban kalappal mennek be. Az asszonyok szokása szerint gyűlést tartottak, összebeszéltek, melynek az a nevezetes eredménye lett, hogy ők sem akarnak a világtól elmaradni és kedves kötelességüknek tartják a hiedelemnek hódolni. Készségűket azzal bizonyították be, hogy megtakarított pénzüket összetették, és egy kék szalaggal ékesített kirivó színű kalapot vettek.

A következő vasárnap a kalap tulajdonosai a templom ablaka alatt összegyűltek; megvárták, mig a hallgatóság nagy része összegyűlt, ekkor az első asszony az uj kalappal fején bement és nagy méltósággal végig sétált a templomon, az ablak mellé ült, itt levette a kalapot, és szalagjánál fogva nagy gonddal leeresztette a kivül levő asszonynak; ez ismét a fejére tette és hasonló önérzettel jött a templomba, az első asszony mellé ült, a kalapot ismét lebocsátották az ablakon a többieknek, ez igy folyt egész addig, mig mindnyájan be nem jöttek, és szépen egymás mellé ültek, a kalap természetesen a legutolsónak a fején maradt. Mig a kalapból tartott, addig ezt a különös műtétet minden vasárnap ismételték; e látvány nem ébresztett a szemlélőkben más érzést, csak hogy a nők rendkívül irigyelték a kalap boldog tulajdonosait.

Éppen a szószék mellett oldalvást két vénasszony ült szemben egymással, pipáztak mind a ketten, kezüket térdükre kulcsolták; pipázás közben a fejükkel bólingattak és ásitoztak.  Időnként az egész épületet megtölté a hatalmas horkolás hangja. Két kisfiu a szószék megett a rájuk bizott esernyővel verekedett ; az egyiket társa a falhoz szorítja; a legyőzött fiu apja megmutatja, hogy tudja ő mi a becsület, a gyülekezetből kiválik, a magzata legyőzője karját durván megfogja és kivezeti a templomból.

Az ifjak és leányok koronként végig mennek a templomban, az elevenebb mozgásuak a padok tetején lépdelnek keresztül; némelyek kimennek, hogy szomjukat oltsák, visszajövet egy korsóban vagy tökben vizet hoznak barátaiknak.

Az épületnek roppant jó viszhangja van. E gyakori megszakítások daczára ugy látszik, hogy a közönség legkevésbé sincsen megzavarva. E durva és éretlen emberek egész nyugodtsággal viselik magukat. A négy gyermekes anya mint utolsó menedéket, de biztos hatású szert, egy zörgőt vesz elő, hogy zsémbelődő csecsemőjét mulattassa. Egy vénasszonynak megfájdul a feje; a haját rögtön lobontja és egy távolabb ülő barátnéjának int, ez a jó szivü lélek a padokon keresztül mászik, és nemzeti szokás szerint jól meg nyomkodja öklével a fejét.

 

Az énekkar.

 

Ha valamelyik nőnek szép hangja van éa jól tud énekelni, azért még nem ültetik az énekkarba, nehogy e kitüntetés miatt elbízza magát. A papjuk megjegyzése szerint: „ha a nők hangját dicsérik, éppen olyan begyesek mint a páva és a hangjuk is olyan rikácsolóvá változik." A gyülekezetben alig van egynehánynak jó hangja, de azt sem támogatják, következésképpen az egész éneklés rosszul megy.

Az énekkarban van egy tenorhangú ifjú, aki koronként szünetet tart. a zsebéből előveszi kis tükrét és fésűjét, gondosan megigazítja nyakkendője csokrát és megfésüli haját, a közönség nem zavarja őt, de viszont az ő csinosítása sem botránkoztatja meg a jóindulatú közönséget.

A prédikácziót a hallgatóság értelméhez alkalmazzák. „Lyons atya" — aki, ha szentek élnek e földön, bizonyosan egyike azoknak, ámbár meg kell vallani, hogy nagyon gyakorlati bölcsességű szent, igy szólott híveihez: „Nézzetek a tengerre"— kiáltá élénk mozdulattal kisérve szavait — „és nézzetek ama begyre! A vizben sok hal van, és a hegyeken kaptok vadakat. Láthatjátok, hogy van étel elég, és ti mégis az éhségről panaszolkodtok! Talán azt akarnátok, hogy az Ur fogja ki a halakat, töltse meg az edényeket és vigye hozzátok? Testvéreim, az a baj, hogy restek vagytok! Menjetek a hangyákhoz, tanuljatok tőlök."

A templomban egyedül én voltam idegen, irántam való figyelemből a pap felém fordult, és a prédikációnak ezt a részét angolul is elmondta, a nép e megszakitást természetesnek találta és a legnagyobb nyugodtsággal fogadta.

Midőn a pap lejött a szószékből, egy kalapot kért és a jelenlevőket sorra járta vele; pénzt kért vagy egy pár sor irást, melyben kötelezik magukat, hogy a jövő vasárnap nem feledkeznek meg róla. Alkalmilag szóváltásba elegyedett azon híveivel, kik nem akartak pénzt adni. Kiknél nem volt pénz, szégyenkedve mentegetőztek; egy pár ifjú meg akart az adakozás elől szökni, de az élelmes pap észre vette, és pápaszemének egy hatalmas mozdulatával megállította őket. Amelyik gyermeknél pénz volt, azt megdicsérte és megköszönte jóságát.

Ez a pap úgy bánik hallgatóival, mint apa gyermekeivel, dicséri és dorgálja őket érdemük vagy hibájuk szerint, de azért már több évek óta a legszebb egyetértésben élnek, hívei szeretetét és bizalmát teljesen birja.

 

 

A KAROLINA-SZIGETEK. 1885. 37. 598.

A múlt napok egyik legnevezetesebb eseménye, mely egész Európát izgatottságba hozta, a német-spanyol összeütközés volt a Karolina szigetek tulajdonjoga felett. A kérdés még most sincs tisztázva, bár előre látható, hogy a hatalmasabbé lesz a jog, annyival inkább, mert a kérdéses szigetek első fölfedezői, a spanyolok, századok lefolyása alatt is elfeledték foglalmányukat ténylegesen birtokba venni, s azt a czivilizácziónak meghódítani. Nagyon kétes, vajon e szigetek felett bírtak- e valaha valami fennhatósági joggal?

Bármily eredménye legyen is különben e jogi kérdés fölötti vitának, az összeütközés s különösen a madridi heves tüntetések annyira felkeltették a nagyközönség érdeklődését e különben ritkán emlegetett szigetek iránt, hogy mi, mint ismeretterjesztő lap, kötelességünknek érezzük ez alkalommal — néhány magyarázó kép bemutatása mellett — a szigetcsoportot olvasóinkkal megismertetni.

A Karolinák mintegy 50 számba vehető szigetből s egész sereg zátonyból és lagunából állanak. Az egyenlitőhöz közel északra, a nagy Csendes - oczeánban igen jelentékeny helyet foglalnak el a 130°-tól a 163 °-ig, elterülve Uj-Guinea s a Philippini-szigetcsoport között, csaknem egyenes útjában az egykor megnyílandó panamai csatornától Kelet-Ázsia felé hajózó gőzösöknek. Kiterjedésük azonban nem áll arányban számukkal; az egész lakható terület alig ötven négyszögmérföldnyi rajtuk s annak két harmadrésze is öt nagyobb szigetre jut. Az egész szigetcsoport lakosságát 25 000 lélekre lehet becsülni s ebből az öt nagyobb szigetre jut: Palaura 6000, Rukra 5000, Yapra 2500, Pona-pera 2000 s Kusaiera 700.

Egy része a szigeteknek vulkanikus eredetű. Nincsenek ugyan itt tűzokádó hegyek, még annak sem látjuk nyomát, hogy valaha lettek volna; de minden jel arra mutat, hogy a szigetek egykor földalatti erők hatalmából emelkedtek fel a tengerből; mert mind hegyes, sokszor tisztán hegy s völgyből álló talajjal bírnak. Sokkal nagyobb azonban a teljesen lapos és leginkább lagunaszerü korallszigetek száma, melyeket zátonyok vesznek körül, bár nem ritka eset, hogy e körövön át csatornaszerü nyilások vezetnek a sziget valamely használható kikötőjébe. Mind a két nemű szigetek igen termékenyek.

Az egyenlítő alatt feküsznek, de azért nagy forróság nem uralkodik rajtuk, állandó esős időszak sincs, s kedvező szelek fújnak. Ennek következtében itt a tenyészet atalában igen gazdag. A vulkanikus szigeteken a legmagasabb csúcsig mindent erdő fed, s ez erdőt csak a müvelés alatt levő csekély föld s néhány mocsár szakítja félbe. Igen gyakoriak a harasztok, melyek gyakran fa-magasságra nőnek, a pálmákból sok faj tenyészik itt, s az erdőkben kúszó növények kötik össze az egyes fákat, míg a partokon rhizophor-növények vonnak széles övet.

A lagunaszigetek növényzete aránylag szegényesebb, de más korallszigetekéhez képest ezek is gazdagoknak mondhatók, sőt valóságos sürü erdők fordulnak elő rajtuk, melyekben a kókusz és a pandamusz van túlsúlyban, de sok más fa is előfordul. Az állatvilág nem oly gazdag. A tengeri állatokon kívül leggyakoriabbak a madarak, az emlős állatokat jóformán csak a patkányok képviselik s csak Ponape szigetén fordul elő egy sajátságos fajú kutya. A dús tenyészet s a vulkanikus szigeteken a hegységek szeszélyes alakja tetszetős képet nyújt. Sok vidék igen kellemes, sőt festői képekben gazdag, s egy pár szigetet kivéve az európaiak egészségének is eltűrhető viszonyok uralkodnak. Mindamellett e szigeteken kevés az európai lakosság. Egész 1827-ig, midőn a franczia Lütke kapitány tüzetesen megvizsgálta őket (tőle van a legjobb mű a Karolina-szigetekről), alig méltatták figyelmükre, bár az első szigetet közülök Diego de Roche már 1526-ban meglátogatta s a múlt században jezsuita misszionáriusok telepedtek le, s azóta folytonosan vannak európaiak. Néhány német és angol kereskedő a nagyobb szigeteken is van, de a kisebbek még mindig abban az ős természeti állapotban találhatók, amely a Csendes-oczeán szigetein is csak a ritkaságok közé tartozik.

Az ős lakók kétségkívül mikronézek, csak egypár szigeten vannak oly lakók, kiknek ősei a Szamoa-szigetekről költözködtek be. A tudósítások, melyeket róluk birunk, általában kedvezők. Igen barátságos, vidám kedélyü nép; a vulkanikus szigetek lakóiban, kik európaiakkal gyakrabban érintkeztek, már van valami ravaszság, azonban a jóindulat náluk is feltalálható. Rendszeres munkálkodáshoz ők sem szoktak ugyan, de azért eléggé dolgosak, a lopás és fajtalanság ismeretlen náluk. Termetük alacsony, de azért elég erősek s csinosak, a nők között szépek is találhatók. Arczbőrük sötét, rézbarnához hasonló sárga; hajuk fekete, legtöbbnyire hosszú, sima, de néha göndör is. Táplálkozásuk a tengeri állatokon kivül csak növény-ételre terjed; az alacsony szigeteken kenyérfa s kókuszdió, a hegyek vidékén mindenféle gyümölcsök s gyökerek. Disznót és kecskét is esznek némely helyen, Ponapéban kutyákat is.

Az édességeket nagyon szeretik, különösen pálma-olajból s különféle gyümölcsből igen ízletes süteményt készítenek, melyet levelekbe takarva árulnak. A dohányt az európaiak elterjesztették s most általában élnek vele; a pálinka azonban még nem szorította ki egészen a pálmaborszerü hazai italt, bármenyire igyekeztek az előbbit az európaiak meghonosítani. Ruházatuk alig van. Sok helyen egészen meztelenül járnak, másutt csak lombokból készült derékövet öltenek fel, csak itt-ott használnak zsák alaku köpenyt, melyen a fej számára külön nyilas van.

Európai öltözetet a benszülötteknél csak Ponapéban lehet látni, de a gyermekek itt is csupaszon járnak s csak ékességül használnak koszorúkat, állat-esontokat s kagylókat, leginkább a fejen. Egy pár szigeten még mindig divatban van, hogy az orrlyukakba s fülekbe egyes köveket, fadarabokat vagy karikákat tesznek, néha szegeket, pipákat s szivarokat is. Karpereczek és nyakékességek nem ritkák. Sokan a fogakat feketére festik, a körmüket hosszura növesztik, a szakállt kagylókkal leborotválják, a tetovirozás általános szokás, azonban a fejre soha sem terjed ki.

 

 

A KAROLINA-SZIGETEK

 

1.  Chabrol kikötő Kusainban. 2. Ugyanott a király háza. — 3. A romok bejárata Ponapé szigeten. — 4. Romkerités kapuja Kusaieban. 5. Metalamin kikötő Ponapén.

 

 

A Karolinák lakói aránylag tiszta és csinos, pandanus- és pálmaievelekből készült kunyhókban laknak, melyek körül a vagyonosabbak kőfalakat is építenek. A házakban ládák találhatók, hogy az egyes szerszámokat és ételeket megvédjék a patkányok ellen. Több helyen a konyha külön épületben van s Tobiban van egy pár emeletes ház, melynek felső részén a moszkitok ellen zsákokban alusznak. A házak mindig tömegesen fordulnak elő a gyümölcsfák körül vagy a vulkanikus szigeteken a kikötő mellett. Kusaieban a faluk kőfallal keritvék, az utczákat kikövezik; más helyeken is gondot fordítanak az utak jó karbantartására. Minden faluban van egy nagyobb tanácskozó-hely, mely egyúttal idegenek szállója, s kaszinó. Ezeket az épületeket igen csinosan készítik, a gerendákon fafaragványok s festések is láthatók. Hogy ez ügyességet őseiktől örökölhették, arról fényes tanúságot tesznek az itt-ott található hatalmas romok, melyek e szigetcsoport legnagyobb nevezetességei.

Kusaieban szabálytalan bazaltkövekből épült hatalmas kőfalak vannak, némely helyen még két-három öl  magasságban s alul két ölnyi vastagok. Ponape szigetén a romok még hatalmasabbak, bazalt oszlopok is láthatók, bár nagy részük fákkal van benőve; valószínűleg bennszülött fejedelmek  lakóhelyei és sirjai lehettek. Palauban hatalmas gátak, kövezett utczák és lépcsők nyomai maradtak fenn; Angarard öböl mellett egy negyed mérföld régi kőgát választja el az öblöt a belföldi mocsártól. Mesterséges csatornák és kikötői építkezések szintén tanúsítják e nép őseinek kiváló ügyességét.

Földműveléssel a bennszülöttek csak az óczeáni szigeteken foglalkoznak, különféle gyökerek, kawabors, betel, gyapot, tengeri főterményeik, s egyedüli gazdasági eszközük a fakapa. A halászatban nagy ügyességet fejtenek ki, egész sereg halászati eszközük van s még éjjel fáklyák mellett is szoktak dolgozni. Igen célszerűen készített vitorlás csónakjaikkal egy órában 2—3 mérföldnyi utat is megtesznek, s a tengerre is elhatolnak. Ők s a Marshall-sziget lakói a legügyesebb hajósok a Csendes-óczeán szigetein.

A hajók és házak épitésén kivül ügyesek még a fonásban; füvekből, különösen pandanus-levelekből kosarakat, szőnyegeket s köteleket fonnak. A kókuszdiót, kagylókat s a fát különböző faragásokra használják föl.

A nép vallása határozottan pogány, a kereszténység nagyon csekély előmenetelt tett, alig van köztük kétszáznál több keresztény, mely körülmény részben annak is tulajdonitható, hogy a misszionáriusok a megtértekre az égaljnak meg nem felelő szűk és kényelmetlen európai öltözetet is reá akarják kényszeríteni.

A pogány isteneknek külön templomaik nincsenek, de a férfi és női papok, valamint a bálványszobrok mindenütt feltalálhatók, áldozatokat hoznak nekik; vallásos ünnepeket rendeznek tánczokkal. A «tabu», azaz a tilalmi törvények is ismeretesek. Ennek következtében a halottat megérintőknek meg kell tisztítani magukat, a nők nem ehetnek a férfiakkal s nem mehetnek a gyűlésterembe. A halottakat nagy szertartások között temetik el, de sok helyen három hó múlva ismét kiveszik a holttestet, a csontokat megtisztogatják s a kikötő egy különös részében helyezik el. Előkelő halottaknak sírköveik is vannak, négyszögű kőoszlopok. Ponapéban a férfi sírjára evezőt, a nőére orsót tesznek. A szegényeket, béna gyermekeket és a nagy betegeket a tengerbe dobják; a halottakat hajlevágás, hamuhintés s jajgatások által gyászolják.

A szigetcsoportot a németek legújabb okkupácziója előtt senki sem háborgatta, de önmaguk kebelében sem támadt hóditó, ugy hogy valóságos állam nem létezik, s minden szigeten egy vagy több főnök uralkodik. Palauban 18 is ; a főnökök közt nem ritka a nő, egyes helyeken a férfi-elöljárók mellett nők is használnak különböző czimeket s egymaga a nő is mond ítéletet, mihez hasonló a Csöndes - óczeán szigetein másutt nem fordul elő.

Rabszolgák mindenütt találhatók, bár általában szelid bánásmódban részesülnek. Kusaieban még a kasztrendszer nyoma is feltalálható. Háborúk gyakran fordulnak elő, de nem igen véresek ; némely kis szigeten a lakóknak fegyverük sincs.

E békés, csöndes nép, mely most először vonatott be a világtörténelembe, a német-spanyol viszály által valószínűleg csak veszteni fog. Az új foglalás, melyet nem a parányi szigetek termelési viszonyai, hanem azoknak a világforgalmi hajózásnál elfoglalt helyzete tesz nevezetessé, kétségkívül megrázkódtatja a különben is csekély számú lakosság eddigi viszonyait. Kétséges, hogy a beálló elethalál harcz nem fogja-e elpusztítani őket, mint a Csendes-óczeán más vidékein lakó népeket.

 

 

A KAROL1NA-SZIGETEKRŐL. 1899. 26. 437.

Távirati és más tudósításokból értesült arról a hirlapolvasó közönség, hogy Németország készpénzen megvásárolta Spanyolországtól annak a Csendes-óczeánban levő szigeteit s így Németország az amerikaiak és angolok nyomába lépett, kik már régebben igyekeztek fegyver s háború nélkül is szaporítani gyarmataikat.

A spanyoloktól megvásárolt szigetek mind az úgynevezett Mikronéz-csoporthoz tartoznak, mely az egyenlítőtől északra fekszik, csaknem szomszédságában a németek új-guineai gyarmatainak. Itt jelenleg Biró Lajos hazánkfia tartózkodik, és keletre a spanyoloktól az amerikaiak birtokába jutott a mostanában oly sokat emlegetett Filippini-szigetek. A megvásárolt szigetvilágban legnagyobb a Karolinák csoportja, melyre a németek már régóta vágyakoztak.

I886-ban csaknem háborút kezdtek miattuk a spanyolokkal. E csoporttól nyugatra a Filippini-szigelek felé esik a Palau vagy Palew-csoport, s északra a Mariánok vagy Ladrenesek csoportja. Legnagyobb szigetét, Guamot (51 km2 8501 lakossal) az Amerikai Egyesült Államok tartotta meg magának a háború után. Az új német birtok kiterjedése igen nagy, csaknem kétszer annyi, mint Németország területe.

 

 

A KAROLINA-SZIGETEKRŐL. FÖNÖKÖK ÉS KŐPÉNZEK YAP-SZIGETEN

 

Minthogy azonban a szigetek aránylag igen kicsinyek és nagyon szétszórtak, a száraz terület összesen csak 2076 négyszögkilométer, azaz csak annyi, mint valamely kisebb magyar megye, pl. Moson vagy Árva, de lakosságuk ezekénél is kevesebb, mivel a több száz kisebb-nagyobb szigeten összesen csak 3761  ember él.

Könnyen érthető, hogy Spanyolország jó pénzért lemondott erről az aránylag kis területről. A többi nagyobb gyarmatát elveszti, ezek fenntartása csak áldozatba került volna. S hogy a vevő éppen Németország, az egészen természetes azért, mivel a Karolina-csoport Németország csendes-oczeáni gyarmatainak egyenes folytatása és kiegészítése Khina felé, melyhez mostanában oly nagy érdekei fűződnek.

A vétel nem mondható rossznak. A Karolina-sziget csoport, valamint szomszédai is igen termékenyek, s öt nagyobb szigetnek jövője is lehet.

Majdnem mindegyiken sürü erdőség van pálmákból és hatalmas  fákból, melyeket kúszó növények kötnek össze. Ott, hol a letelepedett európaiak ültetvényeket létesítettek, azok is igen szépen tenyésznek, bár a fő kiviteli czikk máig is a kopra, a kókuszdió gyümölcse, továbbá a banán. Emlősöket főképp csak az európaiak telepítettek ide. A szigetek nagyobbrészt laguna-szerű korall-képződmények, melyeket zátonyok vesznek körül, bár nem ritka eset, hogy a zátony-övezeten át csatorna-szerű nyílások vezetnek a sziget valamely használható kikötőjébe.

Vannak vulkáni kópződésű szigetek is, melyek többnyire csak hegyekből és völgyekből állanak, bár tűzokádó hegyek ma nincsenek rajtuk. Ezek között néhány, s éppen a nagyobb Karolini szigetek, Yap, link, Ponapi, és KuacU, festői szépségűek, hegyeik 600-900 méter magasra emelkednek s némelyiknek kitűnő kikötője van. Yap és Ponapi újabban nagyon látogatott helyek.

Három századot meghaladó idő óta ismerjük ugyan majdnem az egész szigetcsoportot, de a forgalomtól távol esvén, senki sem fordított reájuk nagy gondot. A jelen század első felében, midőn egyes misszionáriusok és kereskedők telepedtek le rajtuk, mintegy újból fedezték fel őket. Összeköttetésük a nagyvilággal csak egy pár évtized óta van. Ez a rövid idő azonban máris nagyon megváltoztatta a benszülötteket. Nagyobb részük kereszténnyé lett, a kikötő-helyeken európai öltözetben járnak, ügyesek a hajózásban, faragásban, sőt a szövésben is. Ügyességüket különben részben őseiktől örökölték, kik nem voltak egészen műveletlenek.

Talán régen harcziasak is voltak; a mai nemzedék békés indulatú. Kevés közöttük az összetartozás érzete. Minden falu, sőt olykor egyes házcsoportok is külön kis országot alkotnak. Palau szigetén 18 kis ország volt. Különös ősi sajátságuk az, hogy a serdülő ifjak családtagjaiktól elkülönítve közös kunyhóban laknak, valamint minden falunak külön községháza is van, mely az idegeneknek szálló helyűi szolgál. 1'égibb időkben sokszor megbámulták még e szigeteken azokat a nagy kerek, malomkövekhez hasonló, átlyuggatott köveket, melyek a községháza, vagy a főnökök lakai előtt azok gazdagságának jeléül állottak. Ezek az óriási kövek szolgáltak egykor pénz gyanánt, melyből egy kis, körülbelől egy harmad méter átmérőjű darab több havi élelem megszerzésére elegendő volt. Érdekes, hogy az ily sárgás mészpátból álló súlyos köveket törékeny csónakjaikon a több száz kilométer távolságra eső Palau-szigetekről szállították.

A nép az európaiak nevelése alatt ma már a halászaton kívül többnyire földműveléssel foglalkozik s általában véve növényevő ; még eredeti szeszes italuk : a kávé, és pálmából készült ártatlan enyhítő nedv; de aztán az európaiaktól megtanulták a pálinka ivást és dohányzást.

A gyermekek csupaszon járnak; a felnőttek is igen fogyatékos ruházatúak, de különben az európai öltözet egyre terjed. Gyakori még a kezdetleges pandanus vagy pálmalevelekből készült kunyhó s általában még nem veszett ki egészen az ősi állapot.

Most már a német műveltség hatása alá kerülnek; igy előre látható, hogy az új gyarmatok rövid idő múlva teljesen át fognak alakulni. Bármily kicsinyek is a szigetek, akkor, ha majd a nicaraguai csatornán át a Csendes-oczeánt nagyobb számmal fogják járni a hajók, ezeknek a szigeteknek is szép jövője lehet s nem egy kikötő-hely nagyobb szerepre jút a világforgalomban.

1885. 28. 613. FÖNÖKÖK ES KŐPÉNZEK YAP-SZIGETEN.

1899. 26. 438. FÖNÖKÖK ES KŐPÉNZEK YAP-SZIGETEN.

Megjegyzés: a fenti kép kétszer fordul elő. G.

 

*  *  *

 

HOGYAN CSEMPÉSZTÜNK HADI SZEREKET KUBA SZIGETÉRE?  A jelenlegi kubai forradalomból. 1898. 480.

Carico Benjámintól. 1897. 1. 4.

A múlt augusztus hó első hetében Florida állam Tampa városában megismerkedtem Garcia Salvadorral, a kubai fölkelő vezérek egyikével. A fölkelő seregben őrnagyi rangot viselt, s az előző hónapban jött Kubából az Egyesült-Államokba, hogy a fölkelést támogató «Junta czímű szövetkezet részére, — mely szövetkezet nagyrészt kubaiakból áll, — Maceo fölkelő tábornoktól híreket hozzon. Megegyeztem vele, hogy a «Három barát» («Three Friends») nevű gőzössel, mely egy még meghatározatlan napon Jacksonville-ből a fölkelők részére hadiszereket volt szállítandó, én is Kuba szigetére megyek. Garcia megismertette velem a Junta titkos szervezetét s egész működését, melyekről azonban e helyen természetesen nem szólhatok. Csak annyit mondhatok, hogy a szövetkezet működése s szervezetének tökéletessége bámulatba ejtett. Augusztus közepe táján, mielőtt Tampá-ból a vasúton elindultunk, előbb néhány nagy ládát küldtünk Jacksonvillebe, a Junta egyik ottani tagjához. Nem értesítettek róla s én nem is kérdezősködtem, hogy mi van a ládákban; de azok nagyon hasonlítottak azokhoz a ládákhoz, melyekben a Mauser-féle fegyverekhez való töltényeket szokták szállítani.

Megérkezésük után e ládák Jacksonville-ben rögtön eltűntek az emberi szemek elől s én sem láttam azokat, amíg csak messze künn nem voltunk a tengeren. A «Három barát Jackson ville kikötőjében, a széles St.-Johns folyó vizén feküdt, csöndesen, s látszólag teljesen elhagyatva, s csak az őr, a kapitány s a gépész voltak födélzetén. A spanyol kémeket azonban nem lehetett rászedni. Néhányan közülök álruhában mindig a kikötőben ólálkodtak, hol munkásoknak, hol halászoknak öltözve, s így egy csapással két legyet ütöttek, t. i. angolnát fogtak és adatokat gyűjtögettek.

A csempész hajóskapitányok között valószínűleg egy sincs, ki Broward kapitánynál hideg-hivatalnokok fölmentek hajójára s ő mindig a legudvariasabban fogadta őket s egész hajóját készségesen bocsátotta szemléjük alá.

Sennor Marratequi, a jacksonvillei spanyol konzul, azonban gyanított valamit s a hatóságokat egyre ostromolta, hogy a«Három barát »-ot ne engedjék elutazni. A hajó azonban semmi bebizonyítható törvénytelenséget nem követett el, minélfogva lehetetlen volt az elutazásban akadályozni.

Egy nap tudtunkra adta a kapitány, hogy a következő éjjel indulni fogunk Kubába, s  az expediczió tagjaiul a következők jelöltettek ki: Gomez Francisco, a kubai fölkelő sereg fővezérének fia; Marti Paolo, Maceo tábornok vezérkarának tagja; Salos Caesar és Soto Donato kapitányok; továbbá még tizenkilencz egyén, többnyire kubaiak, közöttük Garcia Salvador és én. Egy külön csoport a fölkelők tüzérségének gyarapítására volt szánva: kik közül öten azelőtt az Egyesült-Államok tüzérségében, hárman pedig az orosz hadsereg tüzérségében szolgáltak.

Valódi megkönnyebbülést éreztem, midőn a nap végre sűrű felhők között, viharos éjszaka közeledtét jelezve, vörösen, haragosan lenyugodott. — Minél sötétebb, annál jobb, — gondoltam magamban, — utamat a fő-utczán levő kis vendéglő felé irányozva, hol rendesen étkezni szoktam, hiszen az indulásig volt még idő elég. Garcia Salvadort már ott találtam.

— Éppen most találkoztam egy átkozott spanyol kémmel, — monda. — Úgy látszik, ez gyanít valamit, s bajunk lesz még vele, hogy lerázhassuk nyakunkról.

Midőn kiléptünk a vendéglőből, az utczai villamos lámpái épen akkor kezdettek szikrázni. A spanyol az utczasarkon álldogált. Mosolyogva hozzánk lépett s megkínált szivarral. Mi röviden visszautasítottuk s egy közel álló bérkocsiba ugrottunk s a kocsisnak megparancsoltuk, hogy hajtson sebesen. Alig voltunk egy utczasarokkal tovább, midőn észrevettem, hogy a spanyol egy másik kocsiban követ bennünket. Ö bizonyára hallott valamit az expediczió elindulásáról s kézzelfogható bizonyíték után járt, hogy elindulásunkat aztán megakadályozhassa.

Garcia magán kivül volt dühében.

— Majd elbánok én vele, hogy nem fog tisztességes emberek után leskelődni, — monda. — Gyerünk, utánam! — A kocsit megállítottuk s gyalog bementünk egy elhagyott hajókikötő szélére. A spanyol szintén gyalog utánunk jött. (gúnyos mosollyal szólított meg bennünket:

— Ah! uraim, —kezdé. Tovább azonban nem jutott. Nagyon is közel lépett a víz széléhez s Garcia egy hirtelen taszítással a vízbe lökte.

Hatalmas loccsanás csapódott fel, s mi a má-«ik pilJftnatbun már -siettünk kocsink felé. Mögöttünk a vízből dühös átkoaódás hallatszott. Mellettünk két ember szaladt a víz felé.

— Mi baj ? — kérdezték.

— Valaki a vízbe esett, — válaszolt Garcia, —

s mi siettünk kötélért, hogy kihúzhassuk. — S futottunk tovább, beugrottunk kocsinkba és elhajtattunk.

Húsz perez múlva a találkozó helyen voltunk s nem tartott soká, midőn valamennyien összegyültünk a hajón, s midőn az utolsó is átlépett a hajó hídján, egy rejtelmes, sötét vontató gőzös jött a "Három barát»-hoz. A vontatót kötelekkel hajónk oldalához erősítették s lassan megindultunk. Alig hagytuk el a partot, már egy csomó kisebbfajta ládát beemeltünk a vontatóból hajónkra s a fenékürben elhelyeztük. Még tovább egy másik vontató is csatlakozott hozzánk, hogy gyorsabban haladjunk.

Az éj sötét volt s a vontató hajók oldalán verődő fehér habvonalat alig birtuk kivenni. Hirtelen vörös izzó fény áramlott ki a gépházból, s a «Három barát» kéményén fényes lángnyelvek csaptak ki. Begyújtottak a kazánba gőzt készíteni. Az ajtón keresztül látni lehetett az övig meztelen izmos legényeket, a mint nevetve, tréfálkozva lapátolták a szenet a kemenczébe. Eszünkbe sem jutott, hogy egy spanyol hadihajó nekünk valaha bajt csinálhatna.

Messze előttünk a sötétben kísértetiesen futkostak a tenger világló hullámai, néha megvillanva, aztán elenyészve a semmiségbe, mint valami temetői kisértetek. Egyszerre a vontató hajók beszüntették lassú, szabályszerű puffogá-sukat, aztán a matrózok rekedt kiabálása hallatszott s egy perez múlva a vontatók visszafordultak, födélzetükön néhány sötét alakkal, kik búcsúzóul jó kivánataikat hangoztatták felénk.

Megszólalt a csengettyű is a Három barát gépházában, s erre a csavarok tompa mormo-lással elkezdtek forogni, s mi magunkra maradva kifutottunk a sík tengerre, hogy elérjük Kubát úgy, a hogyan tudjuk.

 

II.

 

Két napi utazás után egy nagy, három árboczos hajót vettünk észre, mely vitorláit behúzva, nagy meztelen árboczaival csendesen himbálódzott a tengeren.

Az árboczos hajó roppant elhagyatottnak látszott s nagyon hasonlított egy szárnyaszegett, lelőtt madárhoz. Fent az árbocz kosarában egy ember hosszú távcsővel erősen kémlelt bennünket. Ez nem sokára lebocsátott egy hosszú kötelet s egy pillanat múlva Kuba zászlaja repült fel a főárbocz tetejére.

«Viva! Viva! Éljen a szabad Kuba!» hangzott minden ajakról. Az árboczos hajó a «Kate Durwent» volt, mely éppen mi ránk várakozott, hogy rakományát a «Három barát»-nak átadja. Hajónkat kapcsokkal s kötelekkel az árboczos-hoz csatoltuk s megkezdtük a ládáknak s csomagoknak a «Három barát »-ra való átszállítását, kint a messze nyilt tengeren, hol senki sem vádolhatott bennünket «Samu bátyánk »*-hoz nem illő cselekedet elkövetésével.

Ha e pillanatban egy spanyol hadihajó megcsípett volna bennünket, az halált jelentett volna mind a két hajó utasaira. Amíg az átrakodás tartott, három embert küldtek fel a legmagasabb árboczokra, hogy figyelmesen vizsgálgassák minden irányban a sík tengert. Az átrakodás nekem végtelen hosszúnak tűnt. Az emelő daruval ládát láda után emeltek át lassan, óvatosan hajónk korlátján s rakták aztán biztos helyre a hajó sötét üregében.

A rakomány tartalma a következő volt: — Ezer darab puska, 460 000 darab töltény, egy pneumatikus dinamit ágyú, 2000 font dinamit, ezer darab kard s nagy tömeg orvosi szer és ruhanemű. Az általunk szállított fegyverek töltényei tökéletesen megegyeztek a spanyol Mauser-fegyverek töltényeivel, hogy az ellenségtől elvett töltényeket ne kelljen megsemmisíteni yagy eldobni, hanem azok a mi fegyvereinkhez is használhatók legyenek.

A rakomány átszállítása már több óráig tartott, midőn a három őrtől majdnem egyszerre kiáltás hangzott le az árboczokról.

— Mi az ? — kérdezte Eivera tábornok.

— Gőzhajó-füst délnyugat felé, — volt a felelet.

Társaink hirtelen az emelkedtebb helyekre ugráltak, hogy jobban láthassanak. Csakugyan a vízszinen délnyugat felé vékony füstréteg látszott.

— Vájjon spanyol hadihajó-e, s fussunk-e előle ? — hangzott minden ajakról.

A hajó mintegy tizenöt mérföldnyire lehetett s nyilvánvalólag felénk tartott.

— Ha még tiz perczig várhatunk, mindent átrakhatunk — kiáltá Neal kapitány, az árboczos hajó parancsnoka.

— Rajta! tovább! — volt a kevés szavú Broward kapitány rövid válasza. — Estig nem érnek utói s akkor elveszítjük a hajót a sötétben. Különben alig hiszem, hogy spanyol hadihajó legyen. Mire az utolsó láda velünk lesz, azt is biztosan tudni fogjuk.

Tiz perczczel később az utolsó láda dinamit is hajónkon volt; a kapcsokat eleresztették, a köteleket feloldották, s a «Három barát» lassan félrevonult az árboczostól. Kölcsönös búcsúkiáltások hallatszottak, s az árboczos felvonta vitorláit s ormán az angol zászlóval, elhajózott az Egyesült-Államok partjai felé.

Hajónk útja most délkeleti irányban vezetett. «Az éj beálltáig jó lesz távol maradnunk a gőzösök rendes vonalától*, magyarázta Broward kapitány.

A kazánban anthracit szenet égettünk, melynek úgyszólván semmi füstje sem volt. Ezen elővigyázathoz a sötétség beállta után még az a rendelet adatott ki, hogy a világosságot a hajón mindenütt el kell fedni. A gőzös sebesen siklott tova, s alig csinált nagyobb zajt, mint egy közönséges evezőshajó.

Szeptember hetedikén a nap vérvörösen vi-radt ránk s időnként eső csapkodott le a felhőkből. A hullámok magasra tornyosultak s aztán megint alábuktak, oly módon, melyet a hajón élvezni sehogyse volt kellemes. Csak az szolgált vigasztalásunkra, hogy körülöttünk semmi egyéb nem volt látható, mint a puszta sík tenger és a repkedő viharmadarak. Alkonyat felől sűrű köd ereszkedett le ránk s úgy ömlött felénk, mint egy sűrű gőzfelhő.

— Ha semmi közbe nem jön, még hajnalhasadás előtt kikötünk, — monda az estebédnél Broward kapitány.

Nem sokára azonban olyas valami jött közbe, hogy majdnem valamennyien otthagytuk fogunkat. Alig nyugodott le ugyan a nap, hangos vészkiáltás hangzott az árboczról az őrtől:

 — Dél felé nagy gőzhajó látható!

— Igen, és pedig egy spanyol hadihajó, — monda Broward kapitány távcsövén keresztül nézve. — Ha nem tévedek a XIII. Alfonz. Bizonyára azok is elég jól láttak bennünket. No! fiuk! most hajtsuk a hajót, ahogy csak menni tud s a többi az én dolgom.

Rögtön felhangzott a szenes lapátok pengése, s nem sokára a hajó erős rengése jelzé a fokozott gyorsaságot. Dél felé a köd eltisztult s tisztán lehetett látni a nagy hadihajót, mintegy hét mérföldnyi távolságra, a mint egyenest felénk tartott.

— Addig nem lőnek ránk, míg legalább négy mérföldnyire nem lesznek hozzánk, — monda Rivera tábornok.

— Csak még egy óránk legyen, — monda Broward kapitány a kormányhídról, — s el fogjuk veszteni őket a ködben, ott arra nyugat felé.

Igazat mondott. Midőn a köd bezárult mögöttünk, utoljára láttuk a spanyol hadihajót még mindig felénk tartva s búcsúzóul fogait mutogatva. Ugyanis pár perccel később egy nehéz ágyú durranását hallottuk, de a távolság kelleténél nagyobb volt s nekünk mitsem ártott.

Hajónkon ez éjjel nem aludt egy lélek sem. A köd kevéssel éjfél után kitisztult s az ég fölöttünk tele ragyogó csillagokkal, sötét ibolyaszínben terült el. Minden perczben fölébredtünk félálmunkból s a korláthoz vánszorogva tekintgettünk dél felé, merre a látóhatáron alul Kuba szigete terült el. Körülbelül három óra lehetett, midőn a kormányhídról lehangzó csöndes mor-molás keltett föl bennünket.

— Hol fogunk kikötni ? — kérdezé Marti Paolo.

— Ama két fény között, — válaszolá Broward kapitány.

— Ah! Bahia Honda! —volt az általános felkiáltás.

A Három barát félsebességgel, csendesen s zajtalanul suhant a két fény irányában, melyek a tenger színén bágyadt csillagok gyanánt világítottak. Egy órával később kivehettük az éj homályában a komor, pompás hegylánczolatot; melyen Maceo és emberei táboroztak. Keletre a két fénylő világtól Puerto Cabanasnál, a Mariel-fok körül alacsony tengerpart terült el, Weyler táborának legészakibb határvonala. E vonaltól, mintegy tiz mérföldnyi távolságra kellett kikötnünk.

Éljen a szabad Kuba!» «Éljen Maceo!» «Éljen Gomez!» kiáltások hangzottak föllelkesült útitársaink ajkairól. É ppen, mikor a hajnal kelet felől szürkén s kísértetiesen hasadni kezdett, egyenest a part felé fordultunk, s kevéssel azután a gyorsan világosodó reggeli fényben már jól kivehettük a pálmák nehéz koronáit s a föld fölött elhúzódó ködön keresztül a magas, buja fűtengert, mely majdnem egészen a víz színéig ért. Éppen Bahia-Honda kikötőjének bejáratánál voltunk, hol a La Hortigosa magas csúcsa eltakart bennünket kelet felé, egy másik hegycsoportozat meg nyugat felé. Hajónk csendesen a keleti part felé tartott s megállt egy kicsiny, mélyvizű öbölben, mely a tenger felől teljesen el volt rejtve. A horgonyt óvatosan, zajtalanul lebocsátottuk s valami életjelre várakoztunk a part felől.

Nem kellett soká várakoznunk. A nap még nem emelkedett a látóhatár fölé, midőn az öböl keleti partján egy csoport embert láttunk — lehettek vagy tizenketten — élükön a kubai lobogót lebegtetve.

— Diaz Perico tábornok, — monda Rivera. Egy csónakot eresztettünk le s Marti őrnagy parancsára közülünk hatan belé ugrottak, köztük a fiatal Gomez s magam is. Tíz perccel később a nedves, homokos partra ugrottunk ki. Csak ekkor értettem meg először igazában, hogy a harcz Kuba függetlenségeért mit jelent.

Diaz tábornok emberei soványan, beesett szemekkel s rongyosan tolongtak körülöttünk. Némelyek melltől vállig egészen meztelenen voltak. Mások oly rongyokba burkolva, melyek csupa foltból állottak. Ingeik lyukain s szakadékain keresztül minduntalan látni lehetett kiülő, sovány bordacsontjaikat, melyeket hiábavaló büszkeséggel iparkodtak elrejteni. Némelyek feje rongyokkal volt körülkötve, melyek merevek voltak a száraz, aludt vértől. Másokon borzasztó sebhelyek nyomai látszottak.

S ezek a harczedzett emberek feledni látszottak saját bajaikat, hogy bennünket szívesen fogadjanak. Némelyek nagy csomag banánát hoztak, mások kókuszdiót s mindnyájan a hozott rakomány után kérdezősködtek.

Ezalatt Diaz és Rivera tábornokok egymással értekeztek. Az előbbi tudomásunkra hozta, hogy a La Hortigosa hegyen túl alig egy fél mérföldnyire tőlünk, egy kis öbölben egy spanyol hadihajó fekszik. Midőn ez tudomásunkra jutott, fokozott sietésre kaptunk parancsot. Az egyik csónak a másik után hagyta el hajónkat, megrakodva töltényekkel, fegyverekkel, dinamittal.

Diaz tábornoknak 1500 embere volt, kik a csónakokat, a mint azok partot értek, megragadták, partra húzták s kiürítettek. A kirakodás éppen javában folyt, midőn egy káplár érkezett s jelentette, hogy a spanyol hadihajó matrózai egy elfogott fölkelőt agyonlőttek. «Több kivégzés is fog következni, monda. Nem tehettünk azonban semmit ellene. Egyetlen lövés elárulta volna a «Három barát» hollétét, s az egész expediczió kárba veszett volna.

Jobbat nem tehetvén, a fölkelő káplár vezetése alatt én és Garcia Salvador elindultunk a sűrűségen keresztül a spanyol hadihajó felé.

— Az első ember, akit agyonlőttek, egy mulatt volt, — monda a káplár, — de én több embert is láttam megkötözve a födélzetén. Azt hiszem, azokat is agyon fogják lőni.

Körülbelül egy óra telt el, a míg oly helyre jutottunk, honnét a spanyol hadihajót látni lehetett. A káplár monda nekünk, hogy az a Legaspi volt, mely azelőtt csak szállító hajó volt, de most fölszerelték hadihajónak. A sziklás dombról, melyen hason fekve szemlélődtünk, egy csomó matrózt láttunk az öböl körül álldogálni egy hadnagy vezetése alatt.

Egy más csomó ember közelében a pálmafák alatt mozgolódott. Közöttük egy ember állt ingujjban.

— Nézzék! nézzék! — kiáltott föl a káplár. — Agyonlövik. Oh! verje meg az Isten őket!

És sírva borult a földre, arczát a magas fűbe rejtve. Valami okból a katonák visszaadták a fogolynak kabátját, mellényét és kalapját. Midőn ez megtörtént, a matrózok felé mutattak, kik sorban felálltak egymás mellé. Nekem az egész látvány rettentő képzelődésnek tűnt fel. A fogoly erőteljes, mozgékony fiatal ember volt.

Pár pillanatig őreire megvetőleg nézett s azután egy gyors mozdulattal felszakítá mellén az inget s fejet daczosan hátraveté.

Bövid fegyverropogás, egy görcsös ugrás és mindennek vége volt. A káplár arccal a földön fekve nyögött s ujjaival vonaglás közben a földet kaparta, e mellett átkozódott úgy, a hogy még sohasem hallottam. Bensőnkben megrendülve elváltunk a káplártól s visszaindultunk a  Három barát felé.

Útközben Garciával megbeszéltük, hogy mivel ő volt a hajón egyedüli bensőbb ismerősöm s ő megint visszatér Jacksonville-be, hogy a kubai ügynek megint a távolból tegyen szolgálatot, én is megosztom sorsomat vele s együtt térünk vissza a hajóval.

Félóra múlva felhúztuk a «Három barát» horgonyát és pedig most már gondatlan zajjal, csörgéssel s Broward kapitány a hajó orrát lassan a tenger felé irányítá, a parton körülállók zászló- és kendőlengetései és búcsúkiáltásai közepette. Midőn a La Hortigosát megkerültük, a mennyire a szem csak elláthatott, a tenger sima, sötétkék félkörben terült el előttünk

S visszatekintve az erdő felé, még láthattuk Diaz tábornok embereit, amint a csomagokkal s ládákkal bevonultak az erdők közé, hogj Maceo felkelő vezér csapatával egyesüljenek.

 

_______   _______   _______  _____

 

* Uncle Sam» (Samu bátya), az Egyesült Államok kormányánaak gúnynve

 

 

 

KÉPEK A KUBAI HÁBORÚBÓL. 1898. 28. 486.

 

A spanyol-amerikai háborúról mai számunkban ismét mutatunk be néhány képet.

Egyik legnevezetesebb eseménye volt eddig a háborúnak a Merrimac amerikai gőzös elsüllyesztése a sant-jago-de-kuba-i öböl bejáratánál. A spanyolok t. i. az első pillanatban diadalt ünnepeltek ez esemény hirére, mig ki nem sült, hogy az amerikaiak maguk robbantották fel ócska hajójukat, hogy így elzárják Cervera spanyol tengernagy elől az öbölből kivezető utat, s lehetetlenné próbálják neki tenni a nyílt tengerre való kijutást. Hobsön mérnök hajtotta végre a merész tettet, akit az amerikaiak most nemzeti hős gyanánt ünnepelnek. Képünkön ép az a jelenet van megörökítve, amikor a «Merrimac felrobban. Hobson különben — kinek arczképét is bemutatjuk mai számunkban — fiatal ember még. 1889-ben végezte tanulmányait a Naval Academy-ben, ahol társai közt a két legkitűnőbb tanuló egyike volt. Európába is elküldték tanulmányútra, aztán a Naval Academy-ben a hajószerkesztés tanára lett. Innen osztották be Sampson tengernagy hajóhadához. A «Merrimac" elsüllyesztése az ő eszméje volt s ő is hajtotta végre nagy vakmerőséggel.

A jó tengerész éjjel sem nyugszik. Résen kell lennie, hogy valahogy meg ne lepjék. Ezért a kikötők táján egész éjjel czirkáló hajók járnak s amint valami gyanús dolgot vesznek észre, oda vetítik a villamos-reflektor fényét. Így tesz az egyik képünkön feltüntetett «Cincinnati is, amely valami gyanús gőzöst vett észre s alapos vizsgálat alá veszi.

 

 

 

A SPANYOL-AMERIKAI HÁBORÚBÓL

 

alsó kép A san-jago-de-cubai öböl bejárata. (A kereszttel jelölt helyen a Merrimac roncsai látszanak.)

 

felső bal kör-kép A Merrimac hajó.

 

felső nagy kép Cienfuegos erődje.

 

 

Egy másik képünk magát a sant-jagói öböl bejáratát tárja elénk, jobb oldalt a magas hegyoldalon fekvő Morro erőddel, amelynek ágyúival tartják távol az amerikaiak ellenséges hajóit. A sziklás partok alatt hullámzó tenger habjai pedig a szűk öböl bejáratánál nyaldossák az elsülyedt «Merrimac" hajót, melynek csak az árbocza és a kéménye látszik ki a vizből. Az előre nyúló sziklás hegylábaknál ezt hitték az amerikaiak az egyetlen útnak, amelyen az öbölből a 8—10 méter mélységű hadihajók kimehetnek. Ez a kép azért is érdekes, mivel egy amerikai hadihajó árboczkosarából mintegy 6 kilométer távolságból vették le az úgynevezett teleobjectivvel (messziről fényképező géppel), Rajzunk sarkán pedig a 3000 tonnás «Merrimac»-nak, az egykori közönséges teherszállító hajónak rajzát mutatjuk be, mellette Cienfuegos várkastélyszerű erődje látszik.

 

 

 

U. G. Ú,j-Kaledonia. 1871. 32. 403.

I. Paris, 1871. július.

Nem lesz érdektelen megismerkednünk azon szigettel, melyre annyi új földesurat szándékozik a franezia kormány küldeni. Számos utazó keresi föl, és igy megvan a Baedeckerjük, utikönyvük, melynek szerzője Garnier Gyula, ki még a múlt tized első felében a kormánytól kiküldetve, földtani tanulmányozás szempontjából utazta be és kutatta ki Uj - Kaledoniát. Útirajzát „Voyage a la Nouvelle Calédonie" czimen a „Le Tour du monde" folyóiratban tette közzé, melyet most újra kinyomatott.

Tudományos körökön kivül a nagyközönség alig tud többet, mint amennyi Cook utikönyvében olvasható, ki 1774-ben fedezte fel, körülhajózván a sziget nyugati szélét. 1826-ban egy angol hajó fölfedezte a Loyalty szigeteket, a hajó kapitánya Dumont 1827 és 1829-ben meglátogatta Uj - Kaledoniát. Burrov kapitány 1841-ben az első methodista hittéritőket hozta a szigetre, követték őket 1843-ban franezia és katholikus missionnriusok. De mindnyájan, a protestánsok mint a katholikusok, 1847-ben kiűzettek, és az elsők a Loyalty szigetekre, az utóbbiak Pins szigetére voltak kénytelenek visszahuzódni.

Ekkor kezdődött Francziaország fegyveres beavatkozása. 1853. év szept. 24-én Fevrier Despointes altengernagy Francziaország nevében ünnepélyesen birtokba vette az uj-kaledoniai szigetet, mely ez időtől fogva külön kormányzóval bir, s a francziák gyarmatot alapítottak.

A tudományos fejezetek átfutása után főbb vonásaiban a szigetnek életképét akarom adni, hogy tudósításom hosszadalmas és untató ne legyen.

Uj-Kaledonia fekszik a 20° 10' és 22° 26' déli szélesség és 161° 35' és 164° 35' a keleti hosszúság közt a párisi délkörtől számítva, tohát a Csendes-tengerben. Hosszúsága 75, szélessége tizenhárom tengeri mérföld. Partja sok mély öböllel dicsekszik. Egy-két térséget kivéve felszine mind magasság, mind irányban változékony hegység. A legmagasabb eddig megmért csúcs a Humboldt nevezetű és 1650 méer (1 méter = 3 láb) magas.

Az égalj, daczára a sok mocsárnak, igen egészséges, mi leginkább mérsékelt jellegének tulajdonítandó. Elég említenem, hogy Nouméa fővárosban nem száll soha 15 °Celsius  alá fagyponton alól, és nem emelkedik 30-nál ezen fölül a légmérő.

Mióta Uj-Kaledonia franezia birtok, a tudományos kíváncsiságnak mind gyakrabban látogatott tárgya. Állattani szempontból igen különös, hogy az emlős állatok teljesen hiányoznak, a denevérek kivételével, ezek aztán nagyok, három láb kiterjesztett két szárnyukkal mértékük. Ebből következtetik, hogy e sziget a teremtés után emelkedett volna föl a tenger habjaiból.

A madarak is nagyon érdekesek, de tollazatúk nem oly ragyogó, mint az égalj után várható volna. A halak közül több fajt emlit a szerző, melyektől az azt nem imerő és megevő európaiak szörnyet halnak. Az ásványvilág vasat, rezet nyújt, azonban csak csekély mennyiségben. A földtani alakulások világrészünkének megfelelők, s a rétegzetek oly szépen megszámlálhatok, hogy a tudósoknak könnyűvé teszik földgömbünk keresztlevelét a világrend anyakönyvéből kiirni.

A növényzet igen sokban különbözik a miénktől. Az égalj az emberen is keze nyomát hagyta. Szinük, mint Kaledonia ős-nemeseinek, mert ezeknek is megvan ám messze felnyúló családfájuk, mint akármelyik breton marquisnak, vöröses barna; „peaux rouges", mint ma a sajtó szidalmazza leendő polgártársaikat, a Commune hiveit. Hajzatuk göndör és legyező alakban csüng alá, mi vad kinézést kölcsönöz. Vonásaik durvák. Csupán mellük van gyönyörűen kifejlődve, és szép „mint az óceán" mondja Garnier.

Lábuk roppant nagy. Ez lehet oka tán azon nálunk ismeretlen könnyüségnek, mellyel úszni képesek, és mit némely utazó csekélyebb fajsúlyúknak volt hajlandó tulajdonítani. Mihelyt a nő észreveszi, hogy anya, egy különös helyre vonul vissza, hová tilos a férfiaknak bemenni, és hasonló sorsú társnőivel nemcsak a szülést várja be itt, hanem mig a gyerek el lesz választva az emlőtől. Az újszülött a szomszédos nagy tengerben megfürösztetik, s az atya pillanatra karjára veszi és magáénak elismeri.

A nevelés oly természetes egyszerű, mintha Rousseau Emiljéből tanulták volna. Az ifjú gyerek egész nap a finom fűszőnyegen hentereg, mászkál, mihelyt erősödik, virgonczan fürdik és meztelen sétál, nem féltik, hogy a nap süti.

A kamaszodók elhagyják a nők társaságát és társaikkal az erdőben, folyóban és tengerparton játszanak; csak este jól kiéhezve, mivel csupán gyümölcsöt és gyökeret ettek — térnek haza és ülik körül a nagy cserép tálat, melyben hal és gyökér összefőzött zagyvája párolog. A hét és nyolez éves fiu gyerekek falevélből készült ruhát kapnak és a férfiakat kisérik a halászaton. Lassan megtanulják a hálót vetni és a parittyát, e nemzeti chassepot-ot (puska) kezelni.

Tizenöt— tizenhat éves korában már ki van fejlődve és szakálla serkenni kezd. Ha születés, testi előny, erő, halászatban való ügyesség vagy vitézi cselekedetért becsültetik, nem fog visszautasittatni, ha valamelyik főnök neki tetsző leányát megkéri. A házassági ünnepély egyszerű, nincs itt fekete ruha, fehér keaztyü. vőfély, nyoszoló leány és pap, egy jó ebéd és ajándékok kicseréléséből áll az egész. Aztán mennek külföldre utazni. Ha törzsfőnök házasodik és ad férjhez, már aristokratikusabbak az ebédek, és zajosabb a dínomdánom.

A leánygyermek a nők közt növekedik föl s megtanul hálót kötni, kosarat fonni. Férjhezmenés után a konyhát kezeli s férjének a földmivelésben segít, sorsa nyomorú, mivel mintegy szolgálója férjének.

S a házasélet egyik furcsasága, hogy férj és nő nem hálnak egy fedél alatt. A főnököknek és fejedelmeknek több feleségük van, azonban nem szerelemből, hanem, hogy jobban legyenek szolgálva. A nők meg vannak elégedve sorsukkal és nem vágyódnak az ismeretlen emanczipáczió felé. A férfiak társalgásából és tánczából ki lévén zárva, egymással tánczolnak, beszélgetnek és ebben vigasztalást találnak. Egyik zsarnokság, hogy nem szabad csónakázniok, ezen sport férfi kiváltság lévén, nem is kívánják, mivel igy nem kell a fáradságos halászatban részt venniök. Nemcsak teljes életében semmi a nő, hanem bolta után is csak egynegyed rész annyi temetési komédiával tisztelik meg, mint a férfiakat. Magyarázata ennek,hogy a nők igen csúnyák, és a leány, csak midőn asszony lesz, éri el fénykorát és

némi fokát a bájosságnak, hogy igen rövid idő multával annál rútabbra hervadjon.

A nép halászatból és földmivelésből, természetadta gyümölcsből és gyökerekből él; s mivel földjük mindezt bővon termi, leginkább játékkal és háborúzással tölti idejét.

E benszülött nép hisz egy fensőbb lényben, s a lélek halhatatlanságában. Ismeri a csillagok járását és ezzel méri az időt. A holdévről is tudomása van, bár saját éveit nem tudja és húszon felül nem bír olvasni. Orvosi és sebészeti szükségeiket némi csekély tapasztalati gyógyszerekkel fedezik és a töréseket igen ügyesen kötözik.

Semmit sem tudnak eredetükről. A hajótörésből partjaikra vetődő darabok nagy meglepetést okoztak, kiválóan a vas, mely ismeretlen volt előttük és fölfedezett tulajdonságaiért nagy becsben tartatott. Cook irja, hogy mig a fejszéket közönyösen fogadták, a nagy szögeknek ujongtak, mivel ennek igen, annak nem ismerték hasznosságát.

Midőn Garnier közeledett egy törzshez, melynek némi tudomása volt a fehérekről, a nők és gyerekek az erdőbe szaladtak s elrejtőztek, a harczosok némán és nyugodtan fegyverrel közökben a főnök kunyhója körül gyűlve várták be.

Garnier kísérete, a legnagyobb bizalmatlanságot  árulta el. Hanem a tiszteletnek félig nyelvükön,  félig jelekkel való tolmácsolása és az ajándékok után minden ellenkezőre változott, és vitatkoztak, melyiket érje a kitüntetés, kisérni a társaságot. A  nők és gyerekek is lassan-lassan előjöttek a sűrűből.

Kérdezősködéseik, melyeket a fehér emberek tulajdonságairól intéztek, az indiskreézióig mentek néha. Látogatásuk nem voltak minden veszély nélküliek.

Egyszer, bár a közelben két állami hajó tanyázott, a nyugati parton 5 tengerészt a csónakban megleptek, megrohantak, leölték, s a parton fölreggelizték. Máskor utazónk hatod magával kétszáz benszülöttől kerittetett körül, s alig tudtak megszabadulni. Az európaiaknak nemcsak fegyverei, de eledelei is bámulatuk tárgya volt. Az ehető emlősökről fogalmuk sem volt.

Az étkezésekkor körülülték a társaságot, fölkapkodták az eldobott csontokat és elszörnyülködtek az ökör csontok szemléleténél, hogy ilyen nagy ember is van, mert előttök az ember a legnagyobb ismert állat és a magukéhoz hasonlított csontokra tett észrevételek eredményeként megjegyezték: borzasztó hatalmasoknak kell a fehéreknek lenni, hogy ezen óriásokat is legyőzték.

 

 

 

II.

 

 Uj-Kaledonia 1871. 32. 416.

Paris, 1871. július.

 

Új-Kaledónia (franciául Nouvelle-Calédonie, más néven: Kanaky, Le caillou) Franciaország tengerentúli területe (18 575 km²): egy nagy és több kisebb sziget. A lakossága 268 ezer fő (2017-es adat).

Ausztrália keleti nagyvárosaiból, Syndey-ből, Melbourne-ből és Brisbane-ből közvetlen járatokkal 2-3 óra alatt el lehet jutni repülőn Új-Kaledóniába.

 

Nouméa Uj-Kaledonia fővárosa, melyet 1854-ben Tardy de Montravel hajós-kapitány alapított, kinek alig lehetett czélja itt főváros építését kezdeni. Természeti szépségei miatt, később a telepesek itt száltak meg e katonai őrhelynél és igy lett város belőle. Első neve — Port-de-France a Fort-de-France-szal való névhasonlatosság miatt cseréltetett föl Nouméa-val. Az emlitett Port-de-France Martiníque szigeten fekszik.

Montravel egy könnyen védhető pontot keresett és Nouméa helyénél különbet alig is találhatott volna. Az egy keskeny földnyelv, melyet a torkában levő erőd tökéletesen véd, a parton pedig az előtte fekvő Non és Bouzet szigetek közt a hajóknak kitűnő menhelyet nyújtó kikötők vannak. Meglehet, ez előnyös hadászati fekvésének köszönhette, hogy még kicsinységében a bennszülött vadak dühe által el nem söpörtetett.

Hátrányára nemcsak a természettől való sivársága van, hanem az is, hogy vizszükséget szenved. Egy mérföld távolságra esik e víz- és növény-gazdag sziget a legközelebbi folyócskától. 1863—1866-ig több kísérletet tettek, hogy vízhez juthassanak.

 

 

Uj-Kaledoniából: Őserdő a tengerparton.

 

Nouméa lakossága nem haladja meg a kétezret, és ebből is csak 500 lélek polgári foglalkozású, a többi mind katona. Ez állapot mintaképe a franczia inpraktikus telepítésnek, melyet bármennyire ostromol a sajtó, elitélt a történelem, nem akarnak, vagy nem tudnak elhagyni.

Az angolok roppant sikerű rendszere éppen ellenkező; például Viktoriában, noha igen gazdag és népes tartomány, 350 katona van; Brisbaneban 100 000 lélekre 16, és Tasmaniában 200 000-re 7 katona esik. A francziák azonban arra ügyelnek, hogy a telepek jól őrizve legyenek; de arra nem, hogy előmenetelökre történjók valami; példa van rá hogy készpénzzel nem lehetett, csak 18 hónapi vesződség után, a hatóságtól egy bizonyos területet nyerni, noha a kormánytól rendeletük van, hogy az egész szigetet fölosztva elárusítsák.

Nouméaban vendéglő is van. Könnyű falazatból emelt laktanya, mely fakörfallal szakaszokra van osztva. És e szakaszok szobáknak hivatnak, bár a padlás vászonnal van helyettesítve, s igy minden szó, még a szomszéd horkolása is áthallszík a negyedik szobából is. A város apró kis kerttel köritett házakból áll, és egy ilyen ház

5-6 ezer frankba kerül.

A városba belátogatnak a bennszülöttek, különösen a főnökök és dohányt koldulnak. Aki pedig pénzzel vagy más áruval bir, cserekereskedés utján, melynél a pénz csak pótlás, vásárol. Az ócska katona kabátok és nadrágok a legkeresettebb fényűzési czikkek. Akinek ilyen van, az már előkelő kinézést adhat magának, de csak néha-napján öltik föl e drágaságokat.

A bennszülöttek falvai sárral betapasztott vesszőből font kunyhóból állanak. A kunyhók födele magas; ablak hiányzik, az ajtó törpe és szűk. Az ajtó fölött kivül ott díszlenek sorjában kiakasztva az ellenségek megemésztett testének koponyái. A kunyhó egyetlen üregében mindig füst foglalja el a legfelsőbb rétegeket, úgy hogy csak a bnenszülöttek módjára kuporogva lehet bennmaradni, mi egy kissé korlátozza a szabadságot, de aztán teljesen meg is véd a kimondhatlan sokaságú szúnyogok és legyek ellen. A kunyhók vad rendetlenségben fekszenek egymás mellett.

E nyomorult viskókból álló falvak természetesen az őserdők homályában vannak imitt-amott elszórva, mert Uj-Kaledonia tengerparti lapályait a legpompásabb őserdők borítják.

Leggyakrabban előfordul a tengerpart közelében a Linné által úgynevezett Rhiso-pjtora mangle, egy igen szép, magas fanem, amelynek törzsét számtalan gyökerei a levegőben kiemelkedve tartják, s mintegy diszesen és művészileg készült állványon emelkedik föl a szédítő magasságba. E fák, szerteágazó gyökereikkel áthatolhatatlan védgátakat képeznek a tenger partjai körül. E sűrű erdőségbe csak egyik gyökérszálról a másikra ugrálva lehet behatolni roppant sok fáradsággal. A gyökereket pompás és nagyságban az osztendeikkel vetekedő osztrigák fedik, s egyetlen fa gyökerei közül százanként lehet kiszedni őket.

A francziák a benszülöttek rokonszenvét éppen nem bírják, mig az angolok dicsekedhetnek azzal. A bennszülöttek azon nézetben vannak — s ezt nem lehet fejükből kiverni — hogy a franczia nemzet két nagy tribusból képződött: katonákból és hittéritőkből. Azok büszkék, önkényesek, önzők és roszakaratuak; ezek szelídek, résztvevők és jótékonyak. Egy törzsfőnök el akarta egyszer űzni a hittéritőket, azonban a nők miatt nem lehetett. A keresztyénség mindennap előhaladást tesz. A papok, a földmüvelésben a nép oktatói, Európából hozott háziállatokat osztanak ki köztök; a sertés kedvencze a benszülötteknek.

Egyik főnök maga beszélte a következő államcsínyt. Államcsíny persze a maga vad módja szerint. Pajama törzsfőnök volt, s midőn a francziák 1854-ben elfoglalták a szigetet, az angolok iránt való barátságból az ujonjöttek ellen harezra akarta ingerelni népét.

A francziák megtudták, üldözőbe veszik, Pajama menekül és a rengetegben bujkál nappal, hol gyökerekkel és levelekkel él, csak este lopódzik a törzs tagjainak valamelyik kunyhójába, hol az éjét tölti és étkezik. Poulone, Pajama testvére, egy napon fejedelem bátyját több czinkosával egy fához álnokul megköti, aztán elé vezeti az üldöző francziákat, akik meglövik Pajamát. Ekkor Poulone a tetemre lépve igy szólt:

Pajama meghalt, isten és világ előtt én vagyok örököse, én vagyok a fejedelem! Na lám, a gyilkos is az isteni jog nevében deklarálja magát fejedelemnek.

A politikai dráma nyomán egy szerelmi történetet fogok elmesélni. Oundo főnök, ki egy háborúban hadifoglyul esett és Taitiba hurczoltatott, nagyon megbarátkozott a pálinkával és mikor szerét ejthette, ezzel vigasztalta borús lelkét.

Polgárisodottnak nevezett népeknél nem tesz képtelenné valakit az iszákosság, hogy mint népboldogító a mindenhatóság trónján ne szenderüljön el ebédutáni álomba. Nem igy a neveletlen vadnépek világában. Oundonak a Balad törzs kivánságára választani kellett a pálinka és fejedelmi szék közt. Oundo helyet adott Goa rokonának és szabad bagózásra visszavonult.

Oundonak a többi házi produktumok közt volt egy Jara nevű szép leánya, kinek uri anyja ausztráliai származású, és igy szebb volt mint az uj-kaledoniaíak. Jara, mint a magas származású herczegnőknél még Uj-Kaledoniában is udvari szokás, eljegyeztetett egy szomszéd hatalmas törzs korona-örökösével rivó gyerek korában. Egy év múlva már elkövetkezendő volt az idő, mikor a jegyesnek Jara után kellett volna jönnie.

Midőn egy, víz vétele végett kikötött hajó kapitánya meglátta Jarát, a szép vörös bőrű leány megtetszett neki. A kapitány rögtön megkérte Jarát. Vörös nők vannak a hajókon, de azok haszontalan senkik gyermekei, nem egy fejedelemé, és Jara megtagadtatott.

Ez nem sújtotta le Jara imádóját. Oundot a hajóra hivta, pazarul megpálinkáztatta és egy hordó szesz fejében Oundo királyi szavát birta a cserében neki jutandó Jaráról. Harmadnapra, mikorra Jarát a hajóra kell vala szállitani, kijózanodott Oundo ő felsége és habozott ígérete beváltásában, mivel nemcsak minden udvari illem ellen kell vala tennie, hanem a hatalmas jegyes haragját is gyönge törzsére vonni. Másfelől a hajóskapitány boszuja fenyegette.

Oundo a szürkület homályában ajtaja és a lobogó tűz előtt kuporogva egy jócska pipaszár megfordított nyelét szopogatva, a hagyományos kabinet politika lomtárában expedienst keresett; midőn a haraszt megrezzen és nyakig fölfegyverkezve áll elő a kapitány, követelvén Jarát. Oundo látva a menekülés lehetetlenségét, igy szólt:

— Ülj le ide mellém, beszélj halkabban, gyújts pipára és adj nekem is dohányt

Az ügyet megvitatták ujból, s a kapitány nyugodtan visszatért hajójára. Oundo ő felsége legmagasabb személyének kíséretében, nehogy a törzsben gyanút ébreszszen, éjfélkor Jara megjelent a hajón és belépett a kapitány szobájába. Hajnal hasadtáig az ajtó előtt Oundo állt őrt, mint ez apai méltóságához illett, mikor Jarával aztán visszatért törzséhez.

A főnö-kjegyes pedig a következő évben áttért a keresztyén vallásra és már nem vohette el a pogány Jarát. Igy a két nép véres háborújával végződhető kalandnak vége lőn, melyet én Jara jó hirneve iránti tekintotből bizonyosan elhallgatok, ha sem a kapitány, sem Garnier nem oly fecsegők, hogy a most Kaledoniába szállítandó felkelők ajkára nem adják.

A benszülöttek jövője igen szomorú, mivel roppant arányban apad számuk. Van olyan törzs, melyik 20 év óta felére csökkent. Különösen a lány-gyermekek születése jóval csekélyebb a fiú-gyerekekénél. A pusztulás ily mértékét két betegségnek lehet tulajdonítani. Egyik bőrbetegség és halálos, melyet a ruha viseléstől kapnak, másik a mellbetegség, melyet dohányzásnak tulajdonitnak.

A dohányzás férfinak, nőnek, gyereknek legnagyobb szenvedélye. A gyerek még alig tud járni, már pipa füstöl szájában. A gyönge dohányt nem szeretik és minden csekély keresményüket dohányért adják ki, azon lassú méregért, mely később mellbetegség képében megjelenik és elragadja őket. Itt megjegyzendőnek tartom, hogy a szeszes italt átalában nem szeretik.

A bennszülöttek a telepesekkel az angol, franczia, spanyol és saját nyelvükből való keveréket használnak.

A halálozás emelkedéséhez járul, hogy a beteget, ha három nap nem evett, minden tápláléktól megfosztják és éhenhal. A tehetetlen öregeket egyszerűen megfojtják rokonai.

A temető, mely a csontoknak földszínen való elrendezéséből áll, babonás félelemmel árasztja el őket.

Bölcsőtől a sirig követtük a vad benszülötteket, kik érdekesebb részét képezték a szigetlakóinak. A gyarmatosokról föl kell említenem, hogy már két ezukorgyár van alapitva és Poébo kis telep aranybányászattal foglalkozik. Ebben föl van sorolva a sziget iparossága teljesen.

A párisi felkelők, kik a versaillesi sanyarú fogságot most egy-egy parti hajó üregében folytatják, hol mint a rabszolga-kereskedők kereskedésük félemberi tárgyait, összezsúfolva tartja és őrzi a franczia kormány, vannak kijelölve e szigetke felvirágoztatására az államférfiak által.

A sziget két millió lakost el bir tartani és igen gazdag teleppé válhat; de soha mint a nagy Amerika egy uj világ anyjává. Még a telep jövendő gazdagsága is kérdés, mivel a szabad telepes uj hazájának fogadhatja; de a száműzött, ezen nevében hordja a hazára való emlékeztetést és mindig vissza fog vágyni, mert a szigeti életet, bármily aranyos is, örökké csak fogságnak fogja tekinteni.

 

 

 

Báró Podmaniczky Gyula: LA MARTINIQUE. 1902. 23. 367.

Az Antillák gyöngyének, Martinique szigetnek szörnyű sorsa* megrendíti azt is (28 000 áldozatot követelő vulkán-kitörés), aki kutatva keresi a térképen az előtte ismeretlen szigetet: mennyire érinti tehát azokat, kik e kies paradicsomot látták, leírhatatlan szép tájait bejárták, mint többi közt e sorok irója is.

1875 január második felében voltunk, midőn az útnak indult «Dandolo» osztrák-magyar korvetta, ropogva-nyikorogva simult elavult faszerkezetével az örökké működő «passat» szél által egyenletes mozgásba hozott óriási hullámok völgyeihez és hegyeihez. A hajón, mióta a hatalmas Gibraltárt magunk mögött hagytuk, az összes mozogható és mozgatható tárgyakat: a készülékeket, ágyúkat stb. a fedélzethez, s a hajófalhoz erősítették, nehogy az óriási mozgástól meglódítva, a legénységben és a hajóban kárt tegyenek. Az egy és ugyanazon irányban és erőben fújó szél miatt a vitorlák is kevés változtatást kivannak s így a legénységet leginkább iskoláztatással foglalkoztatják, mert ez felette szükséges, kivált fegyelmi szempontból a hadihajókon, hol kis helyen száz és száz ember van együtt.

A tengerész hadapródok közös étkező helyiségében, az úgynevezett «Contre-Carró»-ban, (megkülönböztetésül a tiszti «Carré»-tól), egy este különös eleven élet volt: elhagytuk a passat-ot, s a hajó főgépésze rendeletet kapott, hogy a hajó gépezetét befűtésre előkészíttesse. A hajón lévőkre oly várva-várt esemény a következő napon bekövetkezett, mire az előzőleg leeresztett, s tengelyébe bekapcsolt propellercsavar víg ütemben reszkettette meg a hajónkat, s vitte közelebb s közelebb a szárazföldhöz.

Másnap a hajnal derengésekor: «Szárazföld a láthatáron" jelentés hangzott fel. Ezen szavak hatása, egy hosszú és fáradságteljes tengeri út után.leirhatatlan! Utunk czélja, Martinique a távolban kékes homályba burkolva tűnt fel. Mind tisztább és tisztább körvonalakban voltak kivehetők a gyünyörű sziget hegylánczolatai, s majd Port de Francé hatalmas, erődökkel védett dombjai. Vihartépte öreg Dandolónk büszkén mutatta magát a kikötőben, s horgonyaink zakatolva, dübörögve lánczaikon mélyedtek a tengerbe. Következtek a szokásos szertartások és formalitások, s felhangzott a franczia zászló tiszteletére adott 24 üdvlövésünk.

Még el sem hangzott az utolsó ágyúszó s már minden oldalról néger gyümölcsárusok, kreol mosónők, ciceronék özönlötték el hajónkat, s pár perezre mintegy önkéntelenül minden hajó-etiquette és fegyelem félre volt téve. Rövid idő múlva el voltunk látva a szükségesekkel, mohón élveztük az itthon oly ritka ananászt s a nem ismert banánt. (Mert az itteni kereskedésekben kapható «banán» után halvány fogalmat sem nyerünk ezen felséges, a tengeri szállítást érett állapotban ki nem biró gyümölcsről).

Itt voltunk tehát a bájos Port de Francé előtt. Egy remek öböl partján épült város ez, mint képünkről is kivehető, mely kivált a város katonai részét tünteti föl erődítéseivel és nagyszerű katonai raktáraival. A városon kívül a legszebb hegyes-dombos, mély szakadékokkal biró vidék, a legdúsabb délszaki növényzettel, és magnóliákkal,  páfrányokkal Teljesen a brazíliai flórára emlékeztet ezen kis paradicsom gyönyörű növényzete.

 

 

PORT DE FRANCÉ. MARTINIQUE SZIGETÉN

 

Port de Francé lakossága, úgy a tiszta franczia, valamint a szines lakosság is a legnagyobb előzékenységgel fogadott, annál is inkább, mert egy osztrák-magyar hadihajó akkor még az idegen vizeken ritkaság számba ment. Alig is tudtunk a sok meghívásnak eleget tenni, melyek legtöbbjét a kikötőben horgonyzó franczia hadihajók részéről élveztük.

Kirándulás kirándulást ért. Ezek közül felejthetetlen előttem a vasas meleg vizű Fontaine d'Idier fürdőhelyre tett kirándulásunk. Gyönyörű völgyek oldalán, hegyi patak mentén, bevágott utakon, lóháton jutottunk a tenger szine felett magasan fekvő fürdőhelyre.

Fort de France-ban töltött két heti felejthetetlen tartózkodás után a most elpusztult St-Pierre elé hajóztunk. Rossz, veszélyes kikötője miatt ott tartózkodásunk csupán rövid időre volt szabva, mely rövid időre azonban, ottani konzulunk és családja rendkívüli vendégszeretete folytán mindig örömmel fogunk visszaemlékezni. Konzulunk mintegy 2—3 óra járásnyira St.-Pierre-től, s a Mont Pelée-től keletre, nagy kiterjedésű ezukornád ültetvényekkel birt, oda tett velünk kirándulást, mely ünnepéllyel volt összekötve. Dehogy képzeltük volna akkor, hogy mily borzasztó csapás vár e kies vidékre s szorgalmas, megnyerő modorú lakosságára!

Látható egyik képünkön a remek «Madame folyam, melyet a «Monsieur» folyamtól megkülönböztetésül neveztek így.

Rövid st.-pierre-i tartózkodásunk után Santiago di Cubá-nak fordítottuk hajónk orrát, bár ezt csupán kedvező szél esetén tehettük, mert bizony ellenszél esetén ugyancsak lavírozva s nem a hajó orrát a czél felé fordítva jutottunk előre. E helyen is azóta mi minden történt! De mindez már nem tartozik rövid ismertetésem keretébe. E közleményemmel csupán hálámat akartam leróni azon hely iránt, hol egykor oly kellemes és szép napokat töltöttem!

 

 

*The town was again destroyed in 1902, when the volcano Mount Pelée erupted, killing 28 000 people. The entire population of the town, as well as people from neighboring villages who had taken refuge in the supposedly safe city, died, except for two people. google

 

 

 

*  *  *

 

 

Cholnoky Jenő. A CZU-SIMA TENGERSZOROS. 1905.26. 418.

A világtörténelem egyik legnagyobb hadi eseményének színhelye az a tengerszoros, amely Japán szigetvilága és a koreai félsziget között összeköti a Kelet-Khinai tengert a Japáni tengerrel.

Kelet-Ázsia partvidékeit csodálatos szabályossággal, ív-alakú szigetgyűrűk veszik körül. Kezdődik pedig ez az Aleuti szigetekkel, a melyek Alaskától Kamcsatkáig nyúlnak át s gyöngysor gyanánt kerítik el a Nagy-oczeántól a Behring-tengert. A második szigetgyűrű Kamcsatkából indul ki s a Japán szigetekig tart: ez a Kurili szigetek gyűrűje, már japán birtok, amely az Ochoczki-tengert keríti le a Nagy-oczeánból. Japán szigetvilága a harmadik nagy ív, amely Szachalin szigetéből kiindulva, Korea déli csúcsáig tart a mintegy levágja az oczeánból a Japán tengert. Ezután jő a Riukiu szigetsor*, amely a Kelet-Khinai tengert keríti, s Formózáig tart. Ettől a szép szigettől megint egy gyöngysor ékesíti az oczeán partját,  s összeköttetést hoz létre Formóza és a Szunda szigetek között s ezzel határolódik a veszedelmes szélviharjairól nevezetes Dél-Khinai tenger.

Alig van a Föld kerekségén még másik ilyen nagy, szabályos képződmény, mint a szigetsoroknak ez a csodálatos rendszere.

 

·     A Rjúkjú-szigetek, amely Nanszei-szigetek (Hepburn: Nansei-shotō?) néven is ismert, egy szigetcsoport a Csendes-óceán nyugati részén, a Kelet-kínai-tengeren, a szintén Japán részét képező Kjúsú szigetétől délnyugatra, Tajvantól 120 kilométerre északkeletre. A szigetcsoport 161 szigetből áll, amelyből 44 lakott és 117 lakatlan.

 

Ha valaki most az egyik melléktengerből a másikba akar átjutni, vagy keresztül kell mennie a szigetsorok gyöngyszemei között, ki a nyilt oczeánra, hogy a másikon keresztül ismét belejusson a következő mellék-tengerbe, vagy pedig azokon a sziklás szorosokon kell áthatolnia, melyek a szárazföld és a szigetsorok végei között nyílnak. Ilyennek tekinthetjük a Maiakkai szorost, aztán a Formoza-csatornát, majd a Czu-Sima sziget mellett áthaladó úgynevezett Krusenstern-utat, amelyben Bosdesztvenszky flottája tönkre ment.

A Czu-Sima sziget másik oldalán a Krusenstern-út párját Broughton-út név alatt ismerjük a geográfiában, de ez a sikérebb, azért a hajók leginkább azon az úton szoktak haladni, amelyiken az orosz flotta akart keresztül jutni.

Amint egyszer az orosz flotta a Maiakkai szoroson át behatolt a melléktengerekbe, többé nem haladhatott biztossággal: mintegy egérfogóba került. A Dél-Khinai tengerből bárhova akar kijutni, mindig szoros úton kell keresztül hatolnia. Éppen így jár a Kelet-Khinai és a. Japáni tengeren is. Nincs többé menekvése más úton, mint szigetek közötti szorosokon. Ez pedig veszedelmes az olyan helyen, ahol a szigetek közt bujkáló, ravasz és vitéz ellenség leselkedik.

 

 

A CZU-SIMAI TENGERI CSATA TÉRKÉPE.

 

A szoros átjárók között talán éppen a legveszedelmesebb a Koreai szoros, amelyet szétdarabolnak a szigetek arra a két útra, melyeket az elébb említettünk. Seholsem mély a tenger itten, tele van rejtett szirtekkel, apró szigetekkel: a hajósnak ugyancsak óvatosnak kell lennie! Magam is keresztül utaztam a Krusenstern-úton akkor, amikor Nagaszakiból Vladivosztokba igyekeztem. Csodálatos látványt nyújt ez a szaggatott, szerteroncsolt szigetvilág, amelynek szirtjei között bömbölve, zúgva rohan keresztül a dagály közeledésekor keletkezett áramlás. Hófehér tajték borítja ilyenkor a tenger szine alatt leselkedő sziklazátonyokat, a partok elé pedig feltűnően éles, fehér csíkot túrnak a megtörött hullámok összeomló tarajai.

Jobb oldalon a sziklák felett még felénk mosolyog a japáni szigeteket borító kedves növényvilág, a vasszorgalmú kertésznép minden talpalatnyi földet elfoglaló kultúrája. A másik oldalon a Czú-Sima sziget sötét körvonalait látni, de kis angol gőzösünk nem merte megközelíteni veszedelmes zátonyai miatt. Majd Korea zord hegyei tűnnek fel foszladozó árnykép gyanánt, de aztán a nyilt Japán-tengeren vagyunk, ahol már mély, 1000—2000 méter mély víz felett jár a hajó.

A sziklákon kívül másik veszedelme is van ennek a partvidéknek, t. i. a köd, a mely itt már nem olyan gyakori ugyan mint Vladivosztok előtt, de azért a nyári monszún idején bizony itt is elégszer megkeseríti a hajósok utazását

Sebesen sodró áramlás, sziklaszirt, köd, kellemetlen szél: minden összeesküszik, hogy egy, az ellenség helyzetéről teljesen tájékozatlan, az ottani vizekre először merészkedő járatlan flottát hadműveleteiben akadályozzon. Hogy mennyire tájékozatlanok voltak az oroszok a japán flotta elhelyezkedéséről, azt fényesen bizonyítja az, hogy a kettős sorban előrehaladó pompás orosz armadát jobb oldalán, az igazi japáni szigetek felőli szárnyon kisérte a torpedó-zuzó flottilla, holott Togo a koreai partok kevéssé ismert zugaiban rejtőzködött egész hajóhadával.

Bámulatos pontosan számíthatott Togo, amikor kiindította hajóhadát innen, a koreai partokról, hogy mind a három szétvált flotta egyszerre támadta meg az oroszokat: egyik élűiről, másik oldalt és a harmadik délről.Valóban ismernie kellett minden körülményt, hogy egyik hajóosztály se késsék le a támadásról. Pontosan egyszerre érkeztek az ütközet színhelyére s igen rövid idő alatt eldőlt az ütközet sorsa.

Mellékelt térképünk mutatja a kettős tengerszoros vidékét s az orosz flotta helyzetét a támadás kezdetén. A három nagy nyíl a japán hajóhadak felvonulásának útját jelzi, amelyeken mint villám csapott le a merész és ravasz japán tengerész.

Az orosz hajók rövid idő alatt annyira tönkre voltak téve, hogy menekülniük kellett azoknak, amelyek még menekülhettek. Az admirálist, azt az erélyes férfiút, aki jó ideig letéteményese volt az oroszok minden reménységének, a szerencsétlen Bosdesztvenszkyt ott fogták el, ahova a fekete keresztet rajzoltam Korea partjaihoz. Megsebesülve, mindenét odavesztve menekült annak a hajóhadnak a parancsnoka, amelyhez hasonló nagyságú és erejű még eddig nem szerepelt a történelem színpadán.

Elég merész volt pedig Togo, hogy az utolsó szoroson fogta meg az oroszokat. Ha a Koreai szorost elhagyja az orosz flotta, többé aligha sikerül megfogni Vladivosztokig, mert a nyilt tengeren nem igen lehet két ilyen hajóhadnak döntő ütközetet vívnia. Más admirális hihetőleg már a Maiakkai szorosnál megkezdte volna a próbálkozást s talán belefárad, mire a legalkalmasabb helyhez vergődnek. Togo egyszerre koczkára tett mindent, de az a koczka úgy fordult, ahogy ő akarta.

S a tragédia lejátszódott, az addig soha nem is említett Czú-Sima sziget világtörténelmi emlékezetességű lett.

 

 

 

TENGERENTÚLI  LEVELEK

 

 

Sarlay Pál:  Kaliforniai képek. 1869. 44. 617.

 

I. Egy chinai elégia Kaliforniában.

 

Kaliforniában a mosás házias műtéteiét chinaiak végzik; a nagy mennyei birodalom sápadt fiai, magasabb szellemi munkákra a fehér czivilizáczió közepette alkalmatlanok levén, csakis mint ember-surrogát használtatnak föl a gyakorlati amerikaiak által. Azt bizván a chinai emberre, amit a fehér méltósága alattinak tart végezni, vagy aminek elvégzését elég jutalmazónak nem látja. Az előkelő amerikai nő méltósága alattinak tartva a szennyes ruha újra fehérítését, a bevándorolt európai nő pedig a háztartás körében lelve azonnal alkalmazást, a mosás nem megvetendő kereset-ágát nagyobb részt chinai társulatok kezelik. A legjelentéktelenebb alakuló város, települői között, chinaiak képében üdvözli a tisztaság ezen apostolait.

Jelenlegi foglalkozásom egy közepes kaliforniai város ideiglenes lakójává tevén, mihamar kényszerülve valék az itt települt számos chinai gyakorló művészetét igénybe venni. Ezen antik népben annyi eredetiséget, megrögzött sajátságot találtam, hogy eltökéltem magam egy oly confucziatával lépni üzleti összeköttetésbe, ki korszerűbb értelmi képességénél fogva, népismeret - szerzési kíváncsiságomat némileg kielégíthesse. Ámbár a chinait értelmes, tanulékony, s tul pedáns népnek lehet nevezni, nyelv elsajátítási tehetségűk mindamellett sok kívánni valót hagy hátra, s az örege oly gonosz módon töri az angol nyelvet, hogy a társalgás folytatása egy ily kontyos atyafival tiszta lehetetlenség.

Az iskolát járó fiatalabb nemzedék, szorgalom, iparkodás, gyors felfogás, jó előmenetel által tünteti ki ugyan magát, de ezen szellemi emelkedés által egyszersmind lerázva ázsiai zárkózott természetét, eltemeti az őshaza azon kevés emlékét is, amit onnan magával hozott. Tervem foganatosítandó Ye-Sing, Ok-Hop, Sam-Ling, Wau-Kung chinai polgárok fehérítő - intézetébe pillantottam, ezen jámbor halandók azonban a szakmájukat túlhaladó néhány kérdésemre csak néma taglejtéssel, s érthetetlen miaukolással tudván felelni, már-már beleuntam a feltételem valósithatására kellő egyén keresésébe.

Egy amerikai ismerősömmel találkozva, ennek sétám czélját elbeszélem: menjen, úgymond, az A és negyedik utcza szögére, s az ott szemeibe ötlendő Ming-Wing Washing-Ironing (Ming-Wing, mosás és vasalás) czég önt tökéletesen ki fogja elégíteni. „Good evening, Ming-Wing" szólt üdvözletem egy kávészinü, középkorú, gondosan kiborotvált, feje búbján díszes kontyot viselő férfiúhoz, kiben ezen szép hangzású czég főnökét vélem föllelhetni. Eltérőleg az eddig látott chinaiak meddő képzettségétől, nagy örömemre Ming-Wing, azonkívül hogy az angol nyelvet meglehetősen beszélte, magasabb értelmi felfogást, terjedtebb átalános ismeretet tanusitott. S ez a mi napság óta fehér ruháim teljhatalmú kezelőjévé avatva, az est szórakozásra szentelt óráiban be-bepillantok hozzá s nem szűnünk meg eszmét cserélni.

Földrajzi ismerete roppant korlátolt, Hongkongon — születési helyén — s Kalifornián kivül, a földgömb országai fekvéséről a legziláltabb fogalmai vannak. Politikával nem foglalkozik, miután Chinának nincs politikája; a tudásvágy sem ösztönzi kihalt kíváncsiságát, s a legmerevobb apáthia azon szemüveg, melyen keresztül a világ folyását nézi; türelmét, egykedvűséget, kitartását nincs esemény mi sodrából kivegye. Egy este, többek között, a chinai családi élet lazult állapotát hoztam szőnyegre, s csodálkozásomat fejezem ki egy olyan állam és társadalom fonnállhatásán, hol a csecsemőt kereskedelmi czikké, a nőt a férfi szeszély martalékává alacsonyítja az avult kor szokása s törvénye. „Tagadhatlan — válaszolt — hogy a nagy chinai birodalom tengerparti városaiban évenként számos csecsemő adatik el a fehér embereknek, de miután az anya gyermekét eltartani képtelen, s ezzel mint birtokával szabadon rendelkezhetik, jobb hogy valamit kapjon ez értéktelen tárgyért, semhogy az minden haszon nélkül dobassék az Oczeán habjaiba.

Ami a nő eltaszithatását s újjal való felcserélését illeti, ezt én, chinai szempontból csak jónak látom. Ha életem felében csalatkoztam, ha e földi lét a nagy Buddha kijelölt útjától eltérve, két nem rokonszenvező egyénre nézve csak kin és gyötrelem: mi igazságosabb, mint ily természetellenes köteléket széttépni, s egy jobb, szivem óhajait felfogóbb nőben keresni az élet üdvét?

Ha nőm a gyöngédség, háziasság, a családi élet azon szelid képű, mit föllelni egy férj törekvése, biztosítom önt, hogy egy ily családanya elhunytát mélyebben ki sem érzi, mint egy chinai férj. Magam is egy jó nő veszteségét siratva, gyászos gondolataim bánat árját enyhítendő, gyakran folyamodom amaz imakönyv vigaszt adó tartalmához, tevé hozzá, ujjával egy deszka polczon nyugvó kopott könyvre mutatva.

Megengedi azon szent könyvbe pillanthatnom? kérdem résztvevőleg. A kapott engedély után érdekkel lapoztam a hierogliph-szerü betűkkel irott könyvben, de avatatlanságom miatt mi épületest sem vonhatva ki belőle, a szelid Ming-Wing-et felkérem, azon szivenyhet nyujtó sorok áttolmácsolására, ha csak a vallás kegyelete ezt nem tiltja. „Uram! azt leforditani hosszasabb időt igényel, dolgom pedig sok, lesz idő reá, hogy érdekeltségét kiclégithetem."

Azonban kíváncsiságom sokkal jobban fel volt csigázva, semhogy ezen ellenvetés visszariasztott volna. „Derék Ming-Wing, én igen jól tudom, hogy időd ki van mérve, — válaszolám — s tekintettel levén erre, tehetségem szerint kész szivvel kártalanítják idő veszteségedért; róvj hitelemre oly összeget, mit pártatlan belátásod a mulasztott idő egyenértékűjének tart, s azt pontosan kielégítem, kérlek azonban, a templomotokban ragyogó aranyozott köntösű Tao szerencse-mosolyára, s elhunyt nőd előtted kedves emlékére, közöld velem azon édes szavakat, melyek kebelviharodra a béke sugarait hintik."

Az ily meleg részvéttel ejtett szavak megtették hatásukat, Ming-Wing munkáját félretéve, a szomorúan pislogó mécsbe uj lelket öntött, én pedig napirt s irónt rántva elő oldalzsobemből, szavait jegyzem:

„1) Az év első napja ötödik órájában volt, a legkeményebb téli időben, midőn gyöngéd nőm kimúlt. Lehet-e a föld kerekségén szerencsétlenebb ember, mint én? O nőm! Ha még itt volnál, új köntöst adnék neked, ezen új évben; azonban jaj nekem, te azon komor tartózkodás-helyre mentél le, hol a sárga forrás fakad. — Oh vajha férj és nő még egyszer egymást láthatnák! Jőjj hozzám az éjben — jőjj a harmadik órakor, — engedd kissé megújitanom a múlt édességét.

„2) A második hóban, midőn eljött a tavasz, s a nap mindig hosszabban marad az égbolton, minden család tiszta vízben mossa ruha- és fehérneműit, férjek, kiknek még nejök van, szeretik azt új öltözékkel disziteni fel. De én, ki az enyémet elvesztettem, éltem csak bánatban töltöm: még azt sem viselhetem el, hogy azon picziny czipőket szemléljem, melyek egykor szép lábát zárták! Néha egy más élettárs szerzésén gondolkozom, de hol találhatok mást oly szépet, okosat és jót?

„3) A harmad k hóban a baraczkfa kitárja rózsaszínű virágait, a a fűzfa zöld barkákkal van fedve. Férjek, kiknek még nejök van, azzal együtt mennek szüleik éa barátaik sirjait meglátogatni. Én azonban, ki az enyémet elvesztettem, sírját egyedül megyek látogatni, s hő könnyeimmel áztatom a helyet, hol hamvai nyugszanak.

Árny-szellemének halotti áldozatokat ajánlok, tiszteletére aranyozott papirra festett képeket égetek. Szende nő, hol vagy? igy kiáltok zokogó hangon. De fájdalom, ő nem hall engem. Látom a magános sirt, de nőmet nem láthatom!

„4) A negyedik hóban a lég tiszta derült, a nap teljes fényében ragyog. Hány hálátlan férj kéjnek s örömnek adja át magát, elfeledve a vesztett drága nőt. Férj és nő olyan mint két madár az erdőben; ha a végzetes óra eljön, mindegyik más irányban repül tova. Én olyan vagyok, mint aki megcsalatva a varázs álomképek édes képzelmei által, felébredve keresi a fiatal szépséget, mely almában annyira elbűvölte, de csak hallgatást és magányt talál maga körül. Annyi szerelem, annyi édesség, s egy reggelen mind oda! Vajon miért nem élhetnek s öregedhetnek meg együtt, kiket oly édes barátság egyesitett!

„5) Az ötödik hóban a sárkányfejes hajók vigan sikamlanak el a viz sima tükrén. Választott borok lelkesitenck, s kosarak állnak tetézve drága gyümölcsökkel. Mennyit gyönyörködtem minden évben ezen évszakban, nőmmel és gyermekeimmel élvezhetve ez egyszerű ünnepélyek ártatlan örömeit! Most fáradt és nyugtalan vagyok, a legkeserűbb bánat martaléka. Egész nap, s éj-hosszat sirok, s ugy látszik, mintha szivem meg akarna repedni. Oh! mit látok e perczben! Ajtóm előtt szép gyermekeket, víg játékban. Igen, fel tudom fogni, hogy ők boldogok, nekik anyjuk van, ki őket kebléhez szoritja. Monjetek, kedves gyermekek, vig játékotok szivemet bántja.

„6) A hatodik hóbaan a nap égető melege alig viselhető el. Szegény s gazdag szellőzni toriti ki akkor ruháit. Én is kiteszem nőm selyem ruhái egyikét, shimzett czipőit, hogy azokat a nap meleg sugarai süssék meg. Nézd csak! itt azon öltözet, mit ő ünnepnapokon szokott volt viselni, itt vannak azon kedves kis papucsok, melyek lábacskáira oly szépen illettek.

De hol van nőm ? Oh hol van gyermekeim anyja? Ugy érzem, mintha hideg aczél lemez metszené szivemet!

,,7) A hetedik hóban szemeim könybe lábadnak, mert akkor van az, midőn Nieaulan, nejét Tohi-Nint meglátogatja az éjben. Egyszer nekem is volt szép nőm, de örökre elvesztettem őt. Szüntelen szemem előtt lebeg a kedves arcz, szeretetre méltóbb mint a virágok. Mozogjak, vagy nyugvásban legyek, a tőlem elrepültnek emlékezető soha som szűnik keblemet kínzani.  Volt-e nap, midőn elfelejtettem volna szende nőmre gondolni, vagy éj, melyet reggelig ne sirattam volna keresztül?

„8) A nyolczadik hold 15-dik napján ennek kerekdedsége legnagyobb fényben látható, férfiak és nők ekkor az isteneknek kalácsot és dinnyét áldoznak. Mezőkön és virányokon férjek és nők együtt csatangolnak s élvezik a méla holdvilágot. A hold kereksége engem csak elvesztett nőmre emlékeztet. Hébekorba, hogy bánatom eltompítsam, egy pohár nemes bort ürítek, néha gitárom veszem elé, reszkető kezeim azonban semmi hangot sem tudnak kicsalni belőle. Barátok, rokonok házaikhoz hivnak meg, de az én bánatos szivem megtagadja az ily örömben való résztvehetést.

,,9) A kilenczedik hónapban az aranyvirág (chr santhemum) nyitja ki sárga kelyhét, s mindem kert balzsamillatot leheli. Én egy csomó friss nyílott virágot szednék, ha még nőm volna, kinek haját ez diszithetné! Szemeim fáradtak a sírás miatt, kezeimet a bánat elhervasztá, s egy kiaszott keblet verek.  Belépek azon kecses szobába, mely egykor nőmé volt, két gyermekem követ s jőnnek térdeim által ölelni. Kezeimet kezeik közé veszik s zokogó hangon szólnak hozzám: könnyeikből és zokogásaikból kivehetem, hogy anyjuk után kérdezősködnek.

„10) A tizedik hold első napján, gazdagok és szegények téli ruházattal ajándékozzák meg nejeiket. De kinek ajánljak én téli ruhát. Én, kinek neje nincsen ? Ha reá gondolok, ki fejét párnámon nyugtatá, sírok, s arany papirosú képeket égetek. Ezeket mint áldozatokat ahhoz küldöm, ki a sárga forráson tul lakik. Nem tudom e halotti áldozatok tesznek-e valami hasznot árnyszellemének, de legalább a férj lerótta a hála és bánat adóját.

„11) A tizenegyedik hóban üdvözlöm a telet, s újra siratom kedves nőmet.  A hímzett ágytakaró selyme egy félig üres helyet takar a hideg nyoszolyában, hova tagjaimat nem meréazlem nyújtani. Sóhajtozom, s az egeket kérem, könyörület után esengek. A harmadik órában felkelek, anélkül hogy aludtam volna, és sirok egész virradatig.

„12) A tizenkettedik hónapban, a tél hidege közepette, meglátogattam édes nőmet. Hol vagy? kiáltoztam szünetlenül, reád gondolok, s arezodat még sem láthatom! Az év utolsó napján megjelent álmomban. Kezemet övéi közé szoritá, könnyező szemekkel mosolygott reám; hízelgő karjai közé szorított, s lelkem boldogsággal tölte el. Kérlek, susogá, ne sírj többet ha reám gondolsz. Ezentúl álmaidban minden éjjel meg foglak látogatni."

 

II. A marys-viliéi népgyűlés

 

Kaliforniában a múlt hóban viharos napokat éltünk keresztül, nem az elemi csapások pusztító vihara volt az, mi a higgadt anglo-saxon komolv egykedvüségű tengerét felkorbácsolá, sem idegen hatalom kétes szavaiból magyarázható kedély-ingerültség: mert az amerikai óriás önhatalma, függetlensége, szabadsága érzetében, s az ujon alkotott épület-alap szilárdságában oly biztos, hogy e tekintetben ujjat húzhat úgyszólván egész Európával. Fontosabb kérdések forogtak itt szőnyegen: a politikai pártharcz vértelen táborozását kiváló figyelemmel kisértem.

Amint a szabad emberek legnagyobbika Washington, Észak Amerikát a hatalmas britt oroszlán vas körmei közül kiszabaditá, első gondja volt azon dicső szervezetet megalkotni, mi a szövetség gyémánt kapcsa; már ekkor a harczi dicsőség kápráztató fénye által túlragadt egy töredék a legvörösebb republikánus elveket tűzte lobogójára, míg az ezt ellensúlyozó demokrata párt a higgadtabb, szenvedélytelenebb haladás ösvényét választá czélpontjául.

E haladás azóta folyvást tart; a 85 éven át forrongásban volt vulkán egy oly pusztító kitörést szült, minek alapot reszkettető mozgása által más gyengébb épület porba hullt volna, mig az önerejét mérlegelni tanult Amerika sebekkel terhelten ugyan, de épen s életgyökorei sértetlenül maradtak.

1860 előtt Amerika csak hirből ismerte az államadósságot, 65 végén közel 3000 millió dollárnyi teher nehezült az ifjú állam küzdő vállaira; a nemzet szelleme törhetlen maradt; akarata vas s becsületessége páratlan; 18 rövid év elég arra, hogy e nyomasztó teher tökéletesen eltávolíttassák a nemzet élettestéről; sőt ha a következendő elnökök Grant nyomdokait követve, szigorú ellenőrzés, előre számolt takarékos gazdálkodás, s új állam-jövedelmi források nyitása által, tántorithatlanul megmaradnak e politika utján: nincs kétség benne, hogy 12 év kitörli Amerikát az adós nemzetek fekete könyvéből.

Mindamellett, hogy ily nagy a nemzeti adósság, s azt évnegyedenként szorgalmasan törlesztik, ennek fizetését alig érzi valaki; a legnagyobb teher a fényűzési czikkekre s az importált tárgyakra esik;  egy jó havanna szivar itt pénzünk szerint 50 kr., egy banán, mit Mexikóban 3 kron meg lehet vásárolni, az itteni piaezon 30 kr. értéket képvisel, s igy ezen arányban van a ruházattal is, egy jó franczia posztóból való öltözék 200 forint, mig belföldi egyszerűbb gyártmány 50 forinton vásárolható meg.

Aki azonban hiúság, fitogtatás vagy egyéb indokból ezeket a czikkeket vásárolja, annak a fentebbi ár legkevesebb terhére esik; közönséges napszámos havannát szivaroz, csinos fekete öltözékben megy a templomba, s ül épen ily módon öltözött munkaadója mellé, ki nála jogi, politikai tekintetben a törvény előtt mivel sem ér többet.

Én ez életben több művelt emberrel találkoztam, kinek az ilyen viszony sehogy sem volt ínyére, dicsérték ugyan Amerikát, de oda vissza nem vágyakoztak; ezen előítéletes részrehajlás, ámbár arisztokratikus színezetű, de némileg természetesnek mondható  ha az ember érettebb korban jőn ide, eddigi nevelése, szokásai, nézetei és gondolkodás módjától annyira eltérő, egészen más szinezetü életmódra kényszeríttetik, ez oly meglepő, oly elidegenitő eleinte, hogy a legmostohább otthoniatlanság érzetét kelti. Sajátságos, én Mexikóban sokkal otthoniasabban, kedélyesebben éreztem magam, a személy- és vagyonbiztosság ingó volta mellett is, mint Kaliforniában, ezen jó, becsületes, derék emberek körében, kik méltányolják ugyan a tudományt, szorgalmat, becsületet, de hidegek, mint az aranytermő szikla, s érdek emberei a legnagyobb mértékben.

A pártharczi mozgalomra visszatérve, szept. l-jén az Unió minden államában megyei tisztviselők választása volt, az érdekelt republikánus és demokrata pártok emberei ugyancsak mozogtak, hogy pályanyertesek legyenek. A demokrata a szines embert, (néger, indus, chinai), a fehér embernél alacsonyabb értelmi fejlödöttségünek tartva, a politikai jogok gyakorlatát csak kivételes esetekre akarja alkalmazni, kárhoztatja az életbelépendő 14-dik és 15-dik törvényezikket, melyek közül az olsőben a néger, a másodikban minden ember, szín, nemzet, és szolgálat-tételekre való tekintet nélkül polgára lehet az Egyesult-Allamoknak; ez szerintük jogában megrövidíti, sőt lealacsonyítja a fehér embert.

Mint e párt képviselője, Wallace tábornok San Franciskoból Marysvillebe jött, hogy „Democratic Meeting"-et tartson. Azon nem kell csodálkozni, hogy ez az uriember tábornok létére politikus, itt a katonatiszt a legszorgalmasabb, vállalkozóbb polgár, nyugdijból élni eszébe sem jut, vagy gazda, vagy kereskedő, ügyvéd, mérnök, sőt pap lesz, mert azt csodálattal kell bámulnunk, mily sokoldalú ügyesség lappang egy ily amerikaiban. Wallace rettenetesen dicséri pártját, állitá, hogy ezen párt takarékosabb mint a másik; és két óráig tartó hevenyészett szónoklatában bámulnom kellett a minden tárgyban forgott jártasságot. E kihivásra a republikánus párt nehéz ütegekkel rukkolt ki, szónok Dondley ezredes,  ezelőtt ügyvéd, azután a háború alatt ezredes, most methodista pap — elragadó szavakkal festé az amerikai szabadság áldás-árasztó hatását.

„Vendégszerető hazánk ajtaja — úgymond — nyitva áll az elnyomott ir, a szorgalmas német, az elmés franczia, egyszóval a világ minden nemzete számára, aki a csillagokkal hintett csíkos lobogó enyhe árnya alatt keres uj hazát, munkát, s meg akarja velünk örömünket, szenvedésünket osztani, annak baráti kezet, polgártársi védelmet nyújtunk. A kor előhaladt szelleme kivánja, hogy az előitéletesség kárhozatos elveit lerázva, minden embert egyenjogunak nyilvánítsunk," igy beszélt az ezredes oly páthosszal, mintha ezrede élén állana, s kéz-hadonázásával feldönté a toroknedvesitő vizes palaczkot, majd belemelegedve, sans géné, leveté kabátját, s ugy fesztelenül, kétszeres lelkesüléssel szónokolt; nevette azon együgyű ellenvetést, min az ellenpárt lovagol, hogy a chinai konkurrenczia mihamar veszedelmessé lesz a fehérekre nézve. Ti. ezen disznófarku („pig-tail" a int az amerikai a czafrangos végű chinai ezopfot nevezi) mongol faj túlszárnyalásától féltek, úgymond, azzal saját szegénységi bizonyítványtokát írjátok alá, mert én részemről igen távol látom azon időpontot, mikor az ázsiai, a kaukaz-faj társadalmi fejlettségét elsajátítva, oly értelmi fejlettséget nyilvánítson, mi a hivatal és méltóság viselésére képessé tegye; ha a chinai mint egyszerű napszámos, szolga jön körünkbe, csak örömmel fogadhatjuk szorgalmát."

Több ily szónoki ügyes fordulattal illusztrálva az itt veszedelmesnek vélt chinai egyenjogúságot, egészen belerekedt, s pártját állhatatosságra hiva fel, „charge! charge! charge!" (szuronyt szegezz) vezényszóval lejött az állványról. Öt követé Mc. Kálium sacramentói ügyvéd, ki a zöld Erinből kivándorolva lett amerikai polgár; ez is szónok elődje tárgyát fejtegette egy egész képpé, s igy folyt a meeting még 3 más szónoktól követve, éjfélig. Az egészet fület sértő öszhangzatlan zene fejezte be.

Kaliforniában a demokrata párt győzött, mivel a nagy dolgozó osztály ezen párt felé gravitál, a republikánusok szűkkeblű humbugnak nevezik az egész agitácziót s most minden oly csendes ismét, mintha párt nem volna az országban.

(Vége következik.)

 

 

 

Sarlay Pál: Kaliforniai képek. 1869. 44. 628.

 

III. Niantik hotel San Franciakoban.

 

Az Empire City (a birodalmi város, t. i. New-York) nyugati testvérvárosába érkező utas, ha a régi pioneerek — (úttörők, amint a kaliforniai első bevándorlók neveztetnek) valamelyike ismeretségét szerencsés volt megszerezhetni, nem egy érdekes mozzanatra lehet figyelmeztetve, mi igen jellemző, e gyors keletkezésű metropolis még friss emlékben élő történetében.  Hol most a központi üzleti élet zsibong, s a pénz emberei hegyet és völgyet sikká változtattak, fényes palotáikat egyenes talajra építendők, ezen helyeken 20 év előtt az óczeán sós habjai hullámoztak.

Két évtized alatt a kitartó s előre törekvő törhetetlen amerikai szellem csaknem egy angol mértföldre szoritá tova a viz hatalmas uralmát. A munka most is szakadatlanul folyik, s az emberi ész hatalma előtt meghajló északi öbölpart ormai néhány év multával, több száz ölre taszitják a város körül tova a sós habokat, s mindamellett, hogy a város eredeti alapítása czélszerütlennek mondható, a foganatba vett fontosabb földmunkálatok lehetőleg ki fogják egyenlíteni a meredek hegyhátak eddigi alkalmatlan voltát az építkezésre.

A nagy világut, a csendes tengeri vaspálya megnyíltával igen könnyen lehet, hogy San Francisko fontosabb épületei Boston, Baltimore, vagy Chicagóban fognak összeállittatni, s mint kész épületi anyag, a helyszínére szállitatni. Az újonnan építendő pénzverde terve kivitelét, nyilvános árlejtés (árverés) alkalmával bostoni vállalkozók nyerték el. Olcsó munka s anyag tekintetében Kalifornia nem versenyezhetvén a szövetség keleti államaival. Ki az amerikai élet sajátságait nem ismeri, azt meglepi azon tény, hogy valamely épület alkatrészeit több mint 3000 angol mértföldre a helyszínétől készítve, vaspályán, vagy vízen odaszállítva, a kész épület legalább 10 százalékkal olcsóbb, mintha a helyi árak ezerint ott kellene építeni.

Érdeket tanúsítva San Francisko keletkezte iránt, e részben egy régi pioneer, hamburgi kereskedő Müller Oszkár, üres óráiban szíves útmutatóul ajánlkozott. Egy vasárnapi kirándulás alkalmával a Clay és Sansome utczák szögletén haladva el, hirtelen megállt; „Apropos, hallotta már ön ezen hotel történetét," szólt egy ódonszerü emeletes téglaházra mutatva, melynek vedlett homlokzatán az idő fogaitól megviselt czimlap a „Niantik-Hőtel" szavakat mutatta. Hihetőleg valami rémes történet az arany-gyapjasok korából, felelém. „Világért sem; kérdésem világosabb leend ily módon: mit gondol ön, miféle alapzaton van e ház építve?" Al veneciano, czölöpökön, volt válaszom.

Sokkal ingatagabban, hajón, veté közbe, „mégpedig a Niantik nevű nagy amerikai schoo-neren." Azt nem tudtam, felelém, hogy a Yankeek elég furfangosak voltak ily meglehetősen drága ugyan, de praktikus alapzati nemhez folyamodni.

„Az egész városban tudtommal csak ezen egyetlen ház van ily móddal építve," volt felvilágosító válasza, „s tudva, hogy önt, mint szakembert érdekli ezen építmény története, jól emlékezve még az esemény részleteire, röviden elmondom.

„Hol most járunk, s még néhány száz yardra beljebb, ezelőtt 20 évvel ez mind tenger volt, csakis az oldal-dombokon  néhány hevenyészett deszkabódé képezte a most dúsgazdag város magvát; az én főnököm üzlete egy bódéban volt ama dombon, melyet most a széles Broadway metsz keresztül.  

Kopár, sivatag repülő homokzátony volt az egész vidék, hol a suhogó északi szél mostohaságát ugyancsak éreztük. Terhes levén az árukat hegyre fel s onnan levinni, egy amerikai kereskedő azon eredeti ötletre jött, hogy egy mesterséges szigetet alakítson, melyre raktárát épithesse; e czélra a nagy és erős Niantik nevű hajót minden tehertől megfosztva, dagálykor ezen helyre vontatta, ha jól emlékszem, az 1849-ki év szept. havában.

A hajó czölöpökkel körülövedzve, teljes állhatóságú lett, mire tetőt hevenyészve az amerikai, kis szigetét mindnyájunk által irigyelt kedves lakká és raktárrá változtatta át. Ez időszakban a város gyorsan növekedett, mihamar elérte s túlhaladta a hajót, természetesen a házak mind czölöpökön állottak, a módosabb emberek kővel és földdel kezdek vizi házhelyeiket feltölteni, úgyannyira, hogy mihamar kemény talajjal és faépületekkel volt a hajó körülvéve, s rövid idő múlva benn feküdt a városban.

Az 1850-ben kiütött nagy tűzvész alkalmával a Niantik épület is osztva a város egyéb építményei sorsát, elhamvadt; alapzata azonban tömör levén, uj tulajdonosa hotelt épített rajta, mely a hajó nevét viseli."

 

IV. A nagy kontinental vasút

 

A nagy amerikai vaspálya, vagy a „nagy nemzeti országút" amint azt az amerikai nép büszkén nevezi, ez a Csendes-tengert az Atlantival összefűző érczkapocs, több mint négy hó óta készen van. A legutolsó aranyszeg beütését a villanyvillám szárnyán egyidejűleg táviratozták a szövetség minden helyére, hol távírda létezik. Zene, ágyumoraj üdvözlé a két tenger e nagy mennyegzőjét. A technikai akadályokat diadalmasan legyőző valódi nagy mű bevégzése korszakot képez a gyors vasutépitészet történetében s az amerikai vállalkozó szellem, szilárd kitartás kimerithetetlen türelem egyik legfényesebb tanúbizonysága.

Eddig Kalifornia két hatalmas hegyláncz, vagy a mérhetlen Oczeán által zárva el a szövetség keleti testvér-államaitól, mint egy külön tag, mint egy messze távol eső mesés Eldorádó, ugy tekintetteé maguk az amerikaiak is. A Panamán keresztül való leggyorsabb közlekedés, legalább 3 hetet vett igénybe; egész Amerikát — via Cap Horn — körülhajózva pedig 3—4 hó kellett New-Yorkból San Franciscóba juthatni. Az utasnak az első esetben 5140, a másodikban 13 140 tengeri mértföldet kell tenni; e roppant távolság, mint bilincs, mint elhárithatlan akadály állott kelet és nyugat kereskedelmi érdekei között.

A távol béklyóját azonban, mint egy varázs-ütésre, lepattantotta az emberi ész teremtő ereje, s az eddig hetekkel számolt idő, most rövid napokkal fejeztetik be. A közvetlen közlekedhetés által New - York egy pár ezer angol mértfölddel közeledett San Franciskóhoz, miután a csendestengeri vaspálya jelenlegi végállomásától a virágzó Sacramentótól, New Yorkig csak 3181 angol mértföldnyire van, mely utat gyorsvonattal 8 nap alatt meg lehet tenni.

Szakértő mérnökök pártatlan állitása szerint ezen pálya elkészülte minden reményt tulhaladólag sikerültnek nevezhető. A gondos alépités és tömör felső vasszerkezet minden kifogáson felül áll. Egy kirándulás Sacramentótól Omaháig 1774 angol mértfóld. Vad indusoktól lakott tájakat, örökös hóval fedett hegyormokat, sivatagos egyhangú pusztákat, s mérhetetlen prairieket metszve keresztül, nem jár semmivel több veszéllyel, mintha az utas a lakott tájakon halad Omahától New-Yorkig.

Az anyagi szükségleteket — természetesen jó áron — az utazó mindenütt megvásárolhatja; veszélynek, fáradságnak árnyékát sem látja. Omaháig minden 24 órában 400 mértföldet halad, s ezen idő alatt háromszor ülhet oly teritett asztalhoz, mely kelet és nyugat bármely inyenczének igényeit teljesen kielégíti. Egyhangú vélemény, hogy biztonság és kényelem tekintetében  a vasút mi kivánni valót sem hagy fönn. Az újkori mérnöki tudomány becses vívmányai, s a feltálált helyi segédeszközök alkalmazása, mik ezen pálya építésénél oly ügyesen használtattak, a naponta épített 8 mértföldnyi vonalrészt épp oly tökéletesen bevégzetté tették, mintha ennek csak fele lett volna kettős gonddal épitve. Daczára mind e fényes vívmányoknak, aránylag igen jelentéktelen ezen vonalon a közlekedés.

A reménylett s várva várt kivándorlási áradat még mindég várat magára. Kirándulási csapatok Kaliforniába többek voltak ugyan, de ezek senkinek hasznot nem hajtottak. A kongresszus tagjai, diplomaták, hírlap-levelezők, utczai szónokok, vasúti nábobok repültek ugyan ide s tova e vasúton, de az ország zöme, a nép sehogy sem akar megmozdulni.

Ez ideig e nagy vaspálya Kalifornia népességét alig gazdagitá ezer lélekkel, s jóllétét alig gyarapitá egy millióval. Mindamellett hogy ezen lüktető vas életér által kelet s nyugt oly közzel hozatott egymáshoz, a népben semmi vogyülés nem vehető észre: az olcsó és egyiptomi termékenységü föld, mindeddig nem varázsolt települőket ide; kelet tőzsérei még mindig tartózkodnak papir-pénzeiket Kalifornia aranybányáiban gyümölcsöztetni, s a nagy vonzerejű csendes-tengeri metropolis kereskedelmi előnyei nem voltak mindeddig képesek az üzlet csatornáját régi medréből eltéríteni.

Mindezen, az amerikai tevékeny szellemmel alig összeférő pangás, nem tulajdonitható egyébnek, mint a téves kezelésnek. Egy uj kezdeményező vaspályán való utazhatás, a lehető legalacsonyabb, még hasznot nyújtó áron koll hogy történjék, ha az utazó közönség zömét nyugat felé kivánja irányoztatni. Jelenleg minden leszállított ár mellett sem elég olcsó még itt az utazás; s az árak oly czélszerütlonül vannak beosztva, hogy az egész pályán végig utazni olcsóbb, mint annak két harmadán. Azonban nincs kétség benne, hogy az ily akadályok el fognak hárittatni s a nagy világut, az Európa és Ázsia közötti átviteli kereskedés egyik legfontosabb eszköze fog lenni.

 

V. Omnia vincit labor. (A munka mindent legyőz.)

 

Anaheim, Kalifornia Tokaja, ezelőtt 12 évvel kopár száraz pusztaság volt; ez évbon 600 000 gallonra tehető azon nektár, mi e talajból eredve, az a nedv, ami az Egyesült Államokban keresett czikket képez. Az anaheimi bor minősége szesz és zamat tartalomban, Kalifornia egyéb jeles borai tulajdonságait tetemesen túlhaladja, s amint a szőlőtő a folytonos kitűnő müvelés által mind magasabb fejlettségi fokot ér el, a bor minősége is minden tekintetben észrevehetőleg jelesbedik.

Lehet hogy érdekelni fogja hazám t. közönségét egy egyszerű telep története, melynek lakosai egy rövid évtized alatt hangya szorgalom, ernyedetlen munka, s törhetetlen kitartás által, a nyomasztó szegénységet jólléttel cserélve föl, az egykori pusztából csinos kis várost alakitottak.

Anaheim, Los Angeles kerületben, a Santa Anna folyam keleti partjain fekszik, 12 mérföldre a Csendes-tengertől, lakosai jámbor szorgalmas németek, kik többnyire a badeni nagyherczegségből vándoroltak ide. Ami meglepő, Amerikában élő többi honfitársaik bevett szokásától eltérve, a helyett hogy a nélkülözhetlennek vélt Lagor-sör lelkes élvezői volnának, csendes szerény elvonultságban élve, egészségesek, jó módúak és boldogok az árpalé fogyasztása nélkül is. E telep mostani birtokosai 1857-ben 1200 acre (egy acre mintegy 1 3/4 hold) oly olcsó földet vásároltak meg, mely akkor azon kerületben a legszegényebbnek, ugyszólván terméketlennek tartatott; ezt 20 acres házhelyekre osztva a vásárló ügynök, a már kész telepre, a San Francisko és vidékén tartózkodott németek azonnal elutaztak családjaikkal.

Két évben a javak közössége munkájuk zsinórmértékéül, együttesen egy nagy családot képeztek, elnökül egy bizalmi férfit választva, ezen idő alatt fő teendőjük egy nagy víztartó medencze kiásásából állott, mibe csatornázás által a Santa Anna vizét vezették, mely csatorna által egész birtokuk öntözhető állapotba helyeztetett.

A földet tüskebokor, bojtorján s egyéb lomtól megtisztítva, gondosan felszántották, s szorgalmasan felboronálták, s oly módon készítették el, mint tengeri alá, csak hogy négy helyett hat négyszög lábnyi koczkákban; az ily jó móddal és teljes gonddal művelt földbe azután hasonló példás ügyelettel szőlőtőkéket ültettek.

Már a második év végével az elnöki méltóságot eltörölték, miután kiki eleget keresett arra, hogy önállólag kezelhesse ügyeit, a földet közakarat és beleegyezés utján egyenlően megosztották. A negyven házhelyes gazda 20 acre földet kapott, mintegy 500—1000 dollár becsült árban, a helyzet és javítás minősége szerint osztályrészül; ezenkivül azonban még 1400 dollárt föld vagy készpénzben. Két év múlva tehát az eddig együttesen működött negyven család 56 000 arany dollárra becsült vagyont szerzett, ide nem számítva ház és egyéb javakat, minő a vizmedoncze, mi igen értékes, és közösen használtatik, valamint családjaik eltartását sem.

A harmadik év végével, tehát 1861-ben, 8 acrenyi szőlőkertből minden gazda egy pipe (130 gallon) bort szüretelt, a negyedik évben már 5000 gallont, s azóta átlagosan minden évben 10 000 gallont. Ezen község idei borszürete 600 000 gallonra becsültotik.

Azok, kik e pusztán való település és szőlőtő ültetését dőre esztelenségnek tartva nevették a német együgyűséget, látva a hasznot hozó eredményt, siettek az Anaheim vidéki föld acre-jét 20—30 dollárjával megvásárolni, minden viz használhatási kiváltság élvezete nélkül is. A szorgalmas németek szemmel láthatóan bebizonyiták, mily eredményt képes kivívni rövid idő alatt a lankadatlan szorgalom. Azok, kik szegényként költöztek mostohának látszó uj hazájukba, most jól mivelt 20 acrenyi birtokaik kezeléséből gazdagok.

A közös osztás után fennmaradt földet egy város alapítására fordították, mit az őshaza emlékeit örökitendők Anaheimnak kereszteltek. Két vendéglő, számos kereskedő bolt, iskolaház, templom, s egyéb nyilvános és magánépületek fényes tanúbizonyságai a gyors haladásnk és a kiérdemelt jólét növekedtének.

 

*

 

*) A föld túlsó oldalán élő hazánkfiától, kitől lapunk már eredeti mexikói közleményeket is adott, újabban vettük, Kaliforniából ez érdekes leírásokat. Folytatásukat is várjuk a közlő becses ígérete szerint s örömmel nyitunk azoknak teret lapunkban. Szerk.

(Vége.)

 

 

 

Sarlay Pál: Eredeti közlemények Kaliforniából.1870. 12. 142.

 

II  A new-almadeni higanybánya

.

A higanytermelö országok között Kalifornia, anélkül hogy a világ tudná, kiváló helyet foglal el. A spanyolországi gazdag higanybányáról Almadenről, a kaliforniai rokon Új-Almadennek neveztetett a volt mexikói uralom alatt. Ezen új-almadeni kifogyhatatatlan gazdag higanytelepek az úgynevezett Sierra Azulban (kék hegység) fekúsznek, mely vidék a Csendes-tengerpart hosszában elvonuló Santa Cruz hegyláncz kiegészítő része.

E hatalmas hegygerinc áldást árasztó lába alatt egyfelől az egyiptomi termékenységéről és egészséges kellemes éghajlatáról nevezetes san-joséi széles völgy, másfelöl a nagy világtenger mérhetlen árja terül el. San-José városát vaskapocs köti össze San-Franciscoval, melyen századunk fáradhatatlan tüz-paripáján robogva csörtet tova; e kies város indóházától egy rövid órai kocsizás Új-Almadenbe teszi át az utast.

Jóval ezelőtt, midőn a sápadt, tolakodó kaukázi faj nem kontárkodott az őserdők és virágos mezők szabad fiának vadászati mesterségébe s a bennszülött indus természet-ajándékozta eredeti szabadságában kalandozá be Kalifornia magas bérczeit s tarka virányait. Unaloműző időtöltésből harczias támadásokat intézve a szomszéd rokontörzsek bajnokai ellen: eme daliás korszakban az ünnepelt hős, az arczmázolásra használt vérvörös festéket ugyanazon barlangból merítette, mely későbbi pontosabb ásványtani kutatások után a világ legterjedelmesebb s legazdagabb higany lerakodványának bizonyult.

Az indus harez-főnökök a talált czinóberböl durva kenőcsöt tudtak készíteni, s ily nagy tettekre buzdító kirivó mázzal felkenve az érdemesebb hősöket, egészen másnemű rendjel-rendszert használtak, mint a nem köztársasági kormányzattal biró mai államok. Korunkban már gyéren használt feltűnő érdemjelezés a veresbörüeknél sem tartott soká, mivel használata ártalmas bőrbetegségeket szült. Ezt sejtve ugyan, mindamellett  a festéket mindig tiszteletben tartották, s a bajt az ármánykodó, és diadalaikra irigy gonosz szellemeknek voltak hajlandók tulajdonitani. Díszfestékeiket azonban az ártatlanabb növényvilágtól kezdték kölcsönözni.

Montezuma hazájából a napos san-josei völgybe költözött néhány vaquero (gulyás) az indusok szóhagyományaitól ingerelve, arany s ezüst bányák fellelése reményében kutatásokat tett a vidéken. E kalandos barom-tenyésztők azonban ásványtani ismeretekkel nem birva, sikertelen fáradalmak után elkedvetlenedve vonultak vissza a buja legelökkel s csekély munka után gazdag aratással kínálkozó csendes völgybe.

A pásztorok ajkán forgó szóhagyomány által érdekelve, 1824-ben egy mexikói hacendadero figyelme fordult az annyiszor emlegetett hely felé. Bámulása, öröme határt nem ismert, midőn figyelmesebb vizsgálat után egy hasadékban ragyogó higanycseppekre bukkant. Mexikó gazdag ezüst banyái lebegvén felhevült képzelme káprázó szemei előtt, a talált fehér ércet csepegő ezüstnek tartotta.

Agyát ezen folyadék ezüst tömörré átalakítására vezető kísérletek foglalkoztatták, éjet nappallá tett, hogy ezen kincset megzabolázhassa. Vagyonos ember lévén, minden akkorában használt érczkülönzeti eljárások és miveletek rendelkezésére állottak; azonban több évi kísérlet s tetemes kiadások után is a siker még mindig kétes lévén, felhagyott velük. A feledés fátyola lebegett 1845-ig e hely felett.

Ekkor Mexikó és az Egyesült Államok között Texas birtoklása miatt viszály támadván, az előbbinek kormánya egy hadmérnöki tisztet küldött oly végből, hogy Kaliforniát megtekintse, illetőleg had-eröditésre alkalmas helyeket szemeljen ki, azon oldalról eredhető megtámadások esetére. Ily katonai küldetésben utazva, a vidéken ismert barlangot, mint természeti ritkaságot neki is megmutatták. A komolyan kutató szemle után, a barlangból felhozott érczkő példányokat kezdé elemezni, fáradozásai eredménye a barlang rendkívül gazdag czinóber tartalmának fölismerése volt. E nem reménylett sikert kormányával oly javaslattal tudatta, mikép azon bánya müvelése az arra fordított költséget gazdagon jutalmazná; rövid időn belül választ is kapott, részletes utasítással, hogy a bánya kiaknázását azonnal megkezdje.

Miután a guadelupe-hidalgói békekötés értelme szerint Kalifornia az Egyesült Államoknak engedtetett át, a birtoklást igazoló választmány előtt számtalan tulajdonos jelentkezett, a bányákhoz tartott jogaikat érvényesitendök.

Mexikóból egész hajó-teher pretendens érkezett, s az érdekes tárgy feltűnő érdekeltséget költött; több évig tartó perlekedés, s valamennyi fölhozott jogi okmány lelkiismeretes átvizsgálása után, a legfőbb ítélő törvényszék ugy a higanybányát keblében rejtő hegylánczot, valamint a Berryosa és Justa-Laliosi rancho 8000 acre földjét a jelenleg is birtokló tulajdonosoknak ítélte.

A föld 40 — 80 acre tagokban van kibérelve, 4—5 dollárjával fizetvén a haszonbérlök acre-ját, a hegyhát részint legelőül szolgál, részint a bányamivelésre megkívánt famennyiség előállítására fordittatik az erdészet szabályainak megfelelő kezeléssel.

A birtokjog szentesítése után a bánya kiaknázására azonnal részvénytársulat alakult. Daczára az éreztermelés gazdagságának a „New-almadeni higany-aknázó társulat" részvényei jelenleg csak névértékök 11 százalékát képviselik papir pénzben, holott ezelőtt néhány évvel 65—70 százalékot arányban örömest fizettek e részvényekért. A társulat mindamellett nemcsak hogy fennáll, sőt virágzó állapotban van, s csak is egy uj, bányászati-izgalomra (exeiteinent) vár, hogy az ideiglenes nyomott hangulat miatt alant álló részvény, előbbi névleges értékére felszökkenjen ismét.

A san-joséi vasúti állomástól, az onnan tizenhét angol mérföldnyire fekvő New-Almadenbe, széles út vezet, hosszában terebélyes cser, hölgy- és sudár szálfák hűs árnnyal kárpótolják a felgomolygó porfelleg kellemetlenségeit.

Elhagyva a san-joséi völgyet, egy kanyarulat sürü akácsor közé vezet, melynek illatos dús lombjai közül csinosan épült, gondosan sárgára festett külsejű lakok pillantnak ki; a három oldalról csaknem függőleges meredekséggel felnyúló bérctömeg, sürü léget s tikkasztó meleget okoz e szűk völgyben, hol az enyhe szellő üditö fuvalma a nem ismert élvezetek közé tartozik.

A bányászok hivatásuk szerinti szakmájukban működvén, a helységben mély csend uralkodik, életjelt csak egy-egy mexikói sennora ad, amint egész méltóságos kiterjedésében hintázván a fel és alá mozgó karszékben a dolce far nientétöl még igénybe nem vett figyelme kizárólag arra van irányozva, hogy hűs léget legyezzen magára. A kristály habos hegyi csermely mélán lejt a völgy felé, kaczér enyelgéssel érintve az út hosszában diszlö fasor szomjas gyökereit. Az egyhangú falu végén álló hosszú, alacsony épület Hotel névvel gúnyoltatik, itt bányász, s egy pár mogorva indus képezi a whisky- és grog-fogyasztásban mindig rokonszenvező publikumot; mint minden ily rangú amerikai barroomban (csapszék) sem szék, sem asztal: kit megnehezült feje a föld középpontja felé vonz, az ritkán lévén válogató, ép oly non chalance-szal nyújtózik el a csupasz földön, mint más válogatós valamivel puhább alkotmányon.

Közel ide az olvasztó épület látszik, a magas kémény bodor füstfelleget gomolyit a ragyogó kék ég felé ; néhány száz lépésre ide a „New-almádén-Wichy-Water-Company" czég alatt, a hegyből kiömlő ércztartalmu gyógyvizet monopolizáló társulat palaczktöltő üzeme van. Ez érczes viz a hegyoldal forrásból nagy erővel buzog ki, míg az azt felfogó vascsőből tágas cziszternába ömlik, hol palaczkra rakatva, minden irányban tovaszállittatik.

Az olvasztó-ház háta megett kigyódzó vonalban a hegyet körülövedzö út vezet annak gerinczére fel, a növényélet jelei kevés változattal gyönyörködtetnek, elszórt csoportban törpe görcsös tölgy- és cserfa, vad borostyán, csipkebokor, s fulánkos folyondároktól körülvett cserjék minden, mit a természet a növényvilágból fölmutatni bír.

A fáradsággal meghágott hegytetőn feltáruló panoráma változatos látományossága lépteinket önkénytelenül lebilincseli. A távoli köd mindent takaró függönye előtt, szabad szemmel is jól kivehető tisztaságban terül el a hosszan nyúló san-joséi völgy; a mindenség láthatatlan keze egy eszményi sikot lejtméretezett a távol nyugat e szép vidékére, melyen tündöklő városok, gazdag falvak végtelennek tetsző váltakozása.

Mint ezüst folt a látott tündérkert közepén, ott csillámlik a 10 000 lakost számláló nagy jövőjű San José városa. A három mérfölddel hátrább eső csinos Santa Clara város még tisztán kivehető, toronycsúcsai azonban elhalnak a távol szürkületében.

A térítő Szent-Ferencz rendiek által sok évtizedekkel Kalifornia Észak-Amerikába való olvasztása előtt ültetett Alameda (sétánykert), a két várost köti össze, szabad szemmel tisztán kivehető. A most serdülő Redwood-City, s a San-Franciskót környező homok-dombok, csak a rendelkezésünkre álló távcső közvetítése által hozhatók láterönk körébe.

A san-franciskói gyönyörű öböl sima tükrét élesen körvonalozza az alamédai hegység barna tömege. Az arany kapun (Golden-Gate) befelé repülő gőzös sötét füstgomolya, elhal a háttérben levő Csendes-tenger smaragd tükrén, s a robogó jármű lapátjai által metszett vizszin, szivárvány fényben tündöklő barázdát vág a hatalmas elem türelmes hátán. Balra, e félkör alakban bevonuló parti hegyláncz gránit bérezfején, ezredéves erdő képez széles koszorút.

(Vége köv.)

 

 

 

UTAZÁSOK

 

 

Faragó Ödön: Egy magyar tengerész naplójából. 1873. 107.

V.. Utóbbi levelemben*) leginkább az angol pillotte-ok ismetetésével foglalkoztam. — Moat — a azivea olvasó engedelmével — felveszem tárgyul azon nagyobb viharok egyikének leírását, melyek Nagy-Britannia tengerein oly gyakoriak, amelyek a belföldi tengerész előtt e vidéket annyira rettegetté teszik.

Ha még ismeretlen volna az olvasó előtt, pár szóban előre bocsátom, hogy valamint az olasz, ugy az osztrák-magyar kereskedelmi tengerészet vitorlás hajóinak nagyobb része csak rövidebb tengeri utakra vállalkozik azon okból, mert a gőzösök — gyorsaságuknál fogva — hosszabb utakra sokkal czélszcrübbeknek bizonyultak.

Rövidebb utak közé tartoznak péld.: az angol partoktól a Fekete-tengerig s onnan vissza, mik leginkább szén- és gabonaszállítás czéljából történnek. Ez azonban igen nehézkes s a hajóra nézve káros neme a kereskedelmi közlekedésnek; amennyiben Oroszországból rendesen oly szállítmányt küldenek Angliába, mely még nincs eladva, s a hajó szerződésileg köteles mindaddig várakozni Falmouth-ban vagy Queenstownban,mig valamely kereskedő London piaczán az egész szállítmányt meg nem veszi. Még aztán ki tudja mennyi idővel járó utat kell tennie oda, hova, az illető kereskedő rendeli.

Hajónk is ily körülmények között időzött két — három hétig a falmouth-i öbölben, mig végre egy rendelet folytán fék-árbocát Gloucester-nek kellé irányoznia. —Akkor épen deczember hónapot irtunk, s a téli idény alatt a viharok igen gyakoriak lévén, nem csekély feladat volt útra kelni, különösen egy,  a tenger hullámai ellen majdnem egészen védtelen vitorlással.

Mindannak daczára, kapitányunk a készületeket elrendelé. A legénység az emelőgép rudjaihoz állott, s a horgonynak lassú, idővesztő fölvonatását megkezdték. A hajó belsejébe vezető ajtók gondosan lezárattak, s a szivattyúk is figyelmes vizsga alá vétettek, vajon megfelelnek-e czéljuknak?

Midőn a horgony helyén állott, egy vontvtó gőzös segélyével hajónk megindult; a legénység már a vitorlákat készült kibontatni, mikor egv közbejött esemény további menetelünket meggátlá. Ugyanis indulásunk előtt kezdetét vette az apály, s a pilotte ügyetlenségéből oly helyre jutottunk, hol 6 hüvelyekkel csekélyebb viz volt, mint amennyit hajónk igényelt volna, e így természetesen fennakadtunk.

Csak 7 órai hosszas várakozás után sikerült a hajónak újra vizen lebegni, és utunkat tovább folytatni.

Az Atlanti-Oczeánon télen át leginkább a dél-nyugati szél szokott uralkodni, mi legtöbbször ködös, esős időt hoz. Rendesen minden 3—4 napban megerősödik és borzasztó viharrá fejlődik.

Cornwall egészen dél-nyugatnak néz; tehát a Falmouthból kiinduló hajónak szél-ellenes utat kell tenni egészen a Lizard-fokig. E körülménynek tulajdonítható, hogy 8 órai erőltetett vitorlázás után, a habok éa szélrohamok által 10 mérföldre vetteténk Lizard-tól keletnek.

Éjfélkor az őrváltás megtörténvén, pár órai nyugalom végett a hajó kabinjába vonultam; a kapitányt ott lelém, a barométer szemlélésébe merülten, melynek mutatója uragánt (legmagasabb foka a viharnak) jelzett. Véleményét kérdezem az idő felől, mire ő caak fejcsóváláasal válaszolt.

2 órakor léptek zaja és kötél-csomagok szét-hányáaa zavarának fel álmomból; a kiabálásokból azt következtettem, hogy a vitorlák bezárásán dolgoznak. Gyorsan felöltözve a fedélzetre másztam, tengerésztársaim segélyére menendő.

 

*) Lásd a V. U. 1872. évi. 25-ik számát

 

Borzasztó kép: a hegyekké dagasztott hullámok őrült dühvel kergették egymást, korbácsolva a sikitó déli szél erejétől s mérgüket fehér tajtékban adva ki. A súlyos csapások alatt tántorgó hajó csaknem minden perczben viz alá merült, majd egyes szélrohamok egészen szél-alatti oldalára dülleszték, ugy hogy az árboczok csúcsai a dühöngő tenger habjaiban fürödtek. Ehhez járult az uralgó nagy köd, áthatolhatatlan sötétség és az aggasztó körülmény, hogy a cormvalli partokhoz igen közel leheténk.

Az összes legénység, a vizbe eshetés veszélye ellen, ellátá magát az ily esetben igen becses kötél-véggel, melynek másik része a közép árbocz derekához volt erősítve. A kormányhoz Baltimoniere állott, s annak fogait lánczczal kellett megerősiteni, hogy a habrohamok csapásainak ne engedjen.

Kapitányunk kijelenté, hogy az éj hátralevő részét sik tengeren kell töltenünk, miután a partra menekülés csakis nappal történhetik meg. Így tehát türelmesen ugyan, de folytonos vigyázattal, s időközönkénti csengetés és kürtölés mellett bevártuk a reggelt.

A láthatáron (mi az uralgó köd miatt igen csekély körre szorult) semmi tárgy: föld vagy vitorla sem volt kivehető; miután a hajó holléte jól-rosszul meghatároztatott, észak-nyugati irányt vettünk. Tiz óra tájban — átalános öröm között — a hajó orrában levő őr felkiált: „un bastimento da prora"! („egy hajó szemközt!") A kapitány, hadnagy távcsöveikkel a kijelölt tömeget vevék szemügyre, s a hajó állásáról megállapiták, hogy az a trieszti stabilimento technicoból került ki. Hangtávlatba érkezve, amennyire a vihar moraja engedte, kölcsönösen néhány szó váltatott; az egészből annyi volt érthető, hogy az illető hajó osztrák-magyar lobogót visel, hogy szerinte a ,.La manche" csatornában, Wight szigethez közel volnánk, s hogy ő jónak látná a sziget mögé menekülni. Hogy mennyire bizonytalan alapra voltak ez állitások fektetve, azt a következő óra bebizonyitá.

Dél körül a köd némileg tisztulni kezdett, de annál nagyobb fokra hágott a vihar ereje; mindazáltal most már biztosabban haladhatánk előre, kis idő múlva világító torony s egy darab száraz tűnt szemeinkbe, melyben hosszabb észlelés után a Falmouthtól keletre fekvő földnyelvre ismertünk. E mindenkitől örömmel fogadott újság új életet öntött a matrózokba; egyedül kapitányunk látszott aggodalomtól eltelve, mivel ő tudta legjobban: mily veszélyes egy hajókkal telt, sziklás fenekű öbölbe pilotte nélkül vitorlázni, különösen vihar alkalmával.

De hogy jó példával menjen előre, távcsövét kézbe véve  a hajó orrára kötteté magát, hogy onnan biztosabban oszthassa parancsait.  Az egymást követő habok minden perczben vizzel boriták el s egy váratlanul érkezett hullám kalapját is magával sodra, de a viharhoz szokott athleta mindezt föl sem látszott venni, hanem sas szemeivel a habok színét vizsgálá, miknek halványsága rendesen a viz sekélységéről tanúskodik, és csak az ő szilárdságának köszönhettük, hogy több erélyes küzdés után, ugy saját és alattvalói élete, mint a hajó értékes terhe biztos kikötőbe vezéreltetett.

        

VI. 1873. 143.

Corfut, a jóniai szigetek s kelet egyik gyöngyét kívánom ezúttal bemutatni oly színezetben, amilyennek egy — Angolország ködös éghajlata alól kelet illatos körébe megtért tengerész előtt föltűnhetett.

Vig szökemléssel iparkodik az Oczeán hullámaiban megfürdött vitorlás Corfu és Paxo szigetek között az epirusi partokat megközelíteni, hogy a friss keleti szél segélyével mihamarább a cittadella alá érjen, s hogy a szürkület már egy horgonyán nyugvó hajót üdvözöljön a tulnyomóan halászbárkákkal tömött corfui kikötőben.

A szeszélyes keleti szél azonban épp akkor szűnik meg, midőn már csak néhány öl távolság választja el a türelmetlen hajósokat czéljuktól. Ezt rendesen a matrózok hozzák helyre oly formán, hogy a hajózás kezdetleges tudományához, az evezéshez folyamodnak.

Végre a vitorlák fölkötve, a horgonyok lebocsátva: biztosítják némileg a hajót.

A személyzet nyugalomra tér, hogy a hosszas álmatlanul töltött éjeket egy kis háborítatlan pihenéssel pótolja ki. Egyetlen őr marad a fedélzeten, ez is a kávé és dohány élvezése mellett tölti el a még fennmaradt pár órai északát.

Reggel felé a kíváncsiság mindenkit a fedélzetre vezet, hogy a már nyugodtan fekvő hajóról széttekinthessen s az üde reggeli levegőt még idejében élvezhesse.

A látvány meglepően szép. A háttérben Epirus magas, terméketlen sziklái húzódnak el nagy messzeségbsn, a hajóból itt-ott látható falvakkal oldalaikon ; alattuk a tenger apró hullámai csillognak az éppen felkelő nap szikrázó sugaraiban, alig tüntetve föl pár kisebb rendű vitorlást, melyek fehér vásznai némi változatosságot kölcsönöznek a tenger egyforma felületének.

A sziget egyik kiálló részén terülnek el Corfu városi, angolos csínnal épült házai-, téres parkjai- s omladozó bástyáival. Rosszul épített, de előnyös fekvésű kikötőjében nagyobb tengeri hatalmasságok fregattjai s az osztrák Lloyd gőzösei horgonyoznak, mig a kikötő hátterében néhány török, majd görög parti hajók rongyos vitorlái hirdetik a nagy kereskedolmi forgalmat. Csakis itt-ott fedezhető föl egy-egy magas-tengeri vitorlás szénporral borított fedélzetével.

A kis mólót s a bástyái járható részét nagy ember-tömeg lepi el, hogy a reggeli lég élvezése mellett az ép megérkezett osztrák-magyar birka csinos körvonalait és sugár árboczait vehesse részletes vizsgálat alá.

Néhány élelmesebb dugárus sietve oldja el gyümölccsel és dohánnyal megrakott ócska ladikját, s görög ravaszságu arccal kinálgatja áruit, hogy egy-két obolira még idejében szert tehessen.

A parancsnoknak igazolás végett, még a reggeli órákban partra kellvén rándulnia, kérelmem folytán megengedte, hogy a várost — vele együtt — megszemlélhessem.

Corfu angol, franczia, török, majd görög hatalom alá jutva — e különböző hatások ugy a város kiépítésén mint lakosainak szokásain, nyelvén s egyéb tulajdonságain igen szembeötlők. Utczái tiszták, rendezettek ágy annyira, hogy némely félreeső szűk sikátor kivételével elismerést és méltánylást is érdemelnek. Ami az építészetet illeti, láthatunk kelet és nyugat igényeinek kellőleg megfelelő, célszrűen berendezett palotákat, nem hiányozván a törökök kedvelt fa hajlékai sem.

A város déli homlokzata előtt fákkal beültetett sétány terül el nagyszerű kilátással a jóniai tengerre s a még francziáktól épített merészen karcsú fellegvárra. Különösen megtekintésre méltó az angol kormányzói palota gyönyörű márvány oszlopaival és fényes folyosójával; mellette gondosan épült kert fekszik szobordiszitményekkel és szökőkutakkal, s ez a korfui arisztokráczia leginkább kedvelt sétahelyéül szolgál.

A kormányzói laktól széles ut vezet a sziget belsejébe. Ez úton haladva fél órai séta után elérjük a görög királyi család különösen kedvelt villáját, mely a hozzá tartozó földterülettel együtt vas rácsozattal van kerítve és kapuőrrel ellátva. Midőn abbeli óhajunkat fejeztük ki a kapus előtt, hogy szeretnők a parkot és királyi lakot közelebbről is megtekinteni, akkép nyilatkozott: hogy a felségek Corfuban tartózkodása alatt, csakis ezek különös engedélye mellett lehetséges a nyaraló megszemlélése. Miután nem volt szerencsénk ilyen magas rangú egyénnel közelebbi ismeretségben állhatni, meg kellé elégednünk azzal is, amit kívülről láthattunk, annyival inkább, mivel a hű Czerberus hajthatatlan maradt.

Különben a fákkal dúsan beültetett park s ennek egyik magaslatára épített diszes nyaraló az útról is meglepő látványt nyújt. Ha hozzá vesszük az onnan élvezhető gyönyörű kilátást és egészséges levegőr, könnyen megértjük, miért kedveli a görög királyi család annyira e szigetet, hogy azt még Athén fölött is előnyben részesíti?

 

 

Györy Vilmos: Utazás a Missisippin. (Mayne Reid angol beszélye.) 1866. 310, 322, 334, 346, 358, 370

 

1866. 334. IV. Missisippi

Mint azon képek, melyek mellett elhaladtunk: épp oly tarka volt azon utasok vegyüléke is, kik a nagy salonban együtt ültek. Jobbára gazdag kereskedők voltak, bankárok, pénzüzérek New-Orleansból, kik nejeikkel s leányaikkal szokott északi útjukra keltek, hogy a sárgaláztól menekvők, a forró évszakot valami fürdőhelyen töltsék. Mások tengeri- és pamuttermesztök valának északról, kik épen visszautaztak; ismét mások szatócsok vagy hajósok, kik, miután portékáikat elárusiták, hajóikat fa gyanánt eladták volna, gazdagon felruházkodva térnek vissza. Volt néhány finoman öltözött kereskedösegéd is, kiknek megengedték, New-Orleanst a veszedelmes évszakra elhagyhatni.

Végre nem hiányzottak gazdagon öltözött gentlemanek sem, a legfinomabb kabátban, hófehér inggel, csillogó gyémántokkal és vastag gyűrűkkel, kiket minden emberismerő azonnal biztosan játékosoknak tarthatott.

Ezek között észrevettem ugyanazt a ficzkót is, ki engem fogadásra szólított fel. Egy párszor el is ment mellettem, s mindannyiszor olyan tekintetet vetett reám, ami minden volt inkább, csak nyájas nem.

A naplemente órája elérkezett; a tüzes tányér ott tűnt el a cziprus-erdö sötét vonala mögött, mely a láthatárt nyugat felé szegélyezé, és sárgás világosság ömölt el a folyamon. A fedélzeten fel s alá járva, egész gyönyörrel néztem a pompás tüneményt, midőn egyszerre a folyam medrében nagy hajót láttam mögöttünk, mely sietve közelitett. Magas kéményeiből gomolygó füstfellege s tüzeinek piros fénye azt mutatták, hogy egész gőzerővel dolgozik. Nagysága, és hangcsövének harsány hangja azt mutatták, hogy elsőrangú gőzhajó. A „Magnólia" volt.

Igen nagy gyorsasággal haladt, s csakhamar azt vehettem  észre, hogy pillanatról pillanatra közelebb van hozzánk.

E perczben különböző hangok üték meg fülemet alulról. Hangok hallatszanak, melyek sürgetöleg követeltek valamit, és emberek robaja — kik a fedélzetre vagy a párkányzatra sietének, — vegyült a moraj közé. Sejtem, hogy mindez mit jelent; a vetélyrárs közeledése okozta e fölgerjedést

A verseny — ugy látszék — e perczig teljesen feledésbe ment. Mind a legénység, mind az utazók megtudták, hogy a kapitány nem akar versenyezni; s bárha ez eleinte nyilvánosan rosszaltaték, — végre a megmásíthatatlanba belenyugodtak.

A hajósokat árucsomagok, a fűtöket a hosszú fahasábok, a játékosokat kártyáik foglalák el, az utazókat pedig bőröndjeik vagy hírlapjaik. Minthogy a másik hajó nem ugyanazon időben indult el s mindekkorig a látponton kivül maradt, a verseny érzet nem szállta meg a sziveket.

De a versenytárs feltűnése azonnal változást idézett elő. A játékosok osztás közben dobták össze kártyáikat, miután azt remélték, hogy valami még izgatóbbat fognak találni, amire fogadhatnak; az olvasók hirtelen becsapták könyvüket, vagy félrelökték újságaikat. Akik böröndeikben motoztak, becsapták ezek födelét; a nők kiugráltak hintaszékeikből, mindnyájan kisiettek a szobácskákból, s a hajó farára rohantak.

Az én helyem, fenn a „vihartetőn" — a lehető legjobb kilátást nyujtá a versenytárs felé; azonban a jelenetet a kajüt-tetőröl kivántam szemlélni, s azért odasiettem. Mikor a nagy szalónhoz értem, az egészen el volt hagyatva. Minden utazó, férfiak és nők minden különbség nélkül, künn álltak már a párkányzaton, s a korláthoz támaszkodva figyelték a Magnólia közeledtét.

A kapitányt ott találtam az első kajüt sátra alatt. Férfiak vevék körül, kik mindnyájan fel valának ingerülve. Egyik a másik után szólitá meg öt, s mind azt sürgetek: fokozza a gőzerőt.

A kapitány, ki e sürgetést hihetőleg ki akarta kerülni, egyik helyről a másikra ment; azonban ez mit sem használt, mert mindenütt uj csoportokra akadt, kik hasonlót követeltek.

— Nos, kapitány — monda az egyik — ha „a szép" nem kél versenyre, akkor aztán ugy-e nem hallunk többé róla e vizeken?

— Igaza van önnek — monda egy másik — ami engemet illet, én részemről jövő utamat a Magnólián fogom tenni.

— Könnyű hajó az a Magnólia! —jegyzé meg egy harmadik.

A hölgyszalon felé indulék. Ennek lakói szintén oda támaszkodának a korláthoz, s épp oly élénk részt látszanak venni a versenyfutásban, mint a férfiak. Világosan hallám, többen igen élénken azon óhajtásukat fejezek ki: jó volna, ha a verseny megkezdetnek. A félelem vagy aggodalom minden gondolata eltűnt. Én magam is versenyfutásra szavaztam volna. mert a ragály engem is hatalmába kerített, s én is csak oly kevéssé gondolák az elpattanó üstökre (kazánra), mint a többiek.

Az ingerültség növekvék, amint a Magnólia közelitett a partokhoz. Világos volt, hogy néhány perez múlva mellettünk lesz s azután elhalad mellettünk. Ez a gondolat elviselhetetlen volt az utazók némelyikének, s már is keserű szavak hangzanak, egy-egy szitokkal vegyítve. A szegény kapitány kénytelen volt mindent elhallgatni, minthogy már nyilvánvalóvá lett, hogy a többi tisztek hajlandók a versenyre.

A „Magnólia" már egészen mögöttünk volt, s már orrát kissé félre irányzá, sejthetőleg azon czélból, hogy bennünket elkerüljön. Tisztek és legénység élénken sürögtek-forogtak. Mind a két kormányos fennállt a kormánykeréknél, minden fűtő dolgozott, a kemenczeajtók izzóak valának s fényes láng csapkodott fel a magas kémény fölött több lábnyira.

— Sonkával fűtenek! — hangzék fel egyszerre a mi hajónkon.

— Istenemre, ugy van! — kiáltá egy másik. Lám, ott van egy egész rakás a kazán előtt.

Szemeimet azon irányba helyezem s csodálkozással pillanték meg egy gúla alakú, sötétbarna tömeget, melynek egyes darabjai, nagyságuk, szinük és alakjuk folytán csakugyan nem lehettek egyebek, mint füstölt sonkák. Látható volt, hogyan szedték a fűtők a halomból s hogyan dobálták egymásután az izzó kemenczébe.

— Milyen pazarlás! kiáltá valaki. Ez azonban — amint egy szakértő megjegyzé— téves nézet volt. Ha a fa — ami gyakran megtörténik — nagyon megdrágul: akkor a sonkával való fűtés csak kevéssel kerül többe; s ezenkívül a meleg fokát csak is ugy lehet elérni, ha a fához vagy kőszénhez állati zsiradék járul.

 

V Kazánfűtés sonkával

 

A „Magnólia" e közben mindig közelebb jött. Orra már egy irányban volt a mi hajónk kerék-takarójával, mely hajón az izgatottság s a zaj pillanatról pillanatra növekedett. A versenyző hajó utazóinak gúnyolódásai olajat öntöttek a tűzre, és a kapitány újra ostromoltaték, fogjon hozzá a versenyhez.

A „Magnólia" csúcsa most már egyenlő magasságban volt a miénkkel. Egy perez múlt — percze a mély hallgatásnak — s már elhaladt mellettünk.

Diadalkiáltás hangzék amannak fedélzetéről, melybe utóbb gúnyos szavak, kihívó felkiáltások vegyültek.

— Vessetek ide egy kötelet, majd vontatunk benneteket! — kiáltá az egyik.

— Hol marad a ti ősi bárkátok? — kiáltá a másik.

—Három „vesszen el" a „Nyugat szépének!" Három perecet a régi bárkának— bőgött egy harmadik, gunykiáltás és hangos kaczaj között.

Nem tudom elég híven leírni azok haragját, kik a „Nyugat szépén" utaztak. Az ingerültség nem csak a tisztekre s a legénységre terjedt ki, — az utazók fejenkint osztoztak ebben.

Az ember semmi szin alatt sem szeret a legyőzöttekhez tartozni, s ezenkivül a pillanat izgatottsága mindenkit elragad, legyen bár ennek tárgya semmi és csekély. A mi hajónkon ez okból csak egy kiáltás hangzik, a harag kiáltása, s közben e szók:. Szégyen! Halálos szégyen és gyalázat!

Szegény kapitány; igazán szivemből szántam! A szép kreol nön kivül talán én voltam az egyetlen utazó, aki titkát ismerém és valóban bámulnom kellett, milyen lovagias szigorúsággal zárja magába. Láttam, hogyan ég arcza a dühtől, hogyan villognak szemei, végre is, hogy a támadásokat kikerülje, a hölgyek szalonjába vonult.

Többen nevetve fenyegették, hogy sohasem utaznak vele többé, mások komolyan vádolták öt udvariatlansággal. Lehetetlen volt ezt a gúnyt elviselni; a szalon közepére lépett végre és igy szólt fennhangon:

— Hölgyeim, semmi sem volna előttem kedvesebb, mint ha kívánságuknak eleget tehetnék, azonban New Orleansból indultunkkor, becsületszavamat adtam egy úrhölgynek

Itt egy delnő által szakittaték félbe, ki a hajó másik részéről sietett ide, igy kiáltva:

— Oh, kedves kapitány úr, ne hagyja ezt az utálatos hajót előttünk elhaladni. Szaporítsa a gőzt s hagyjuk magunk mögött.

— Oh, kisasszony! — viszonzá a kapitány bámulva — hiszen éppen kegyed volt az, kinek szavamat adtam, hogy nem fogunk versenyezni!

— Igen — viszonzá Besancjon kisasszony — azt tette ön. Én azonban visszaadom önnek adott szavát, s ugy hiszem, még nem késő. Próbálja meg! Nem hallja, hogy e durva emberek hogy gúnyolnak bennünket?

A kapitány arcza földerült egy pillanatra, azonban csakhamar ismét elkomorult.

— Kisasszony — viszonzá — bárha nagy köszönettel tartozom kegyed ajánlatáért, szomorúan kell bevallanom, hogy most már nem reménylek diadalt a Magnalia fölött. Ök sonkával fűtenek, s nagy készletük van. Nekem is lett volna, — de minthogy megígértem kegyednek, hogy nem versenyzek, nem is vettem hajómra a sonkát. Mit sem érne pusztán fával versenyre kelni.

— Sonka? — kérdé a kisasszony. — S mintegy mennyi kellene a gép fűtésére? Elég lenne kétszáz?

— Oh, annyi, nem kell — viszonzá a kapitány.

— Antoine, Antoine! - kiáltá a kisasszony az öreg házgondviselőnek — mennyi sonkát szállított ön a hajóra?

— Tíz hordóval, kisasszony — viszonzá a kérdett mély tisztelettel meghajolva.

— Tíz hordóval? Az talán elég lesz, kapitány ur, e tiz hordó szolgálatára áll önnek.

— Kisasszony, meg fogom fizetni — viszonzá a kapitány felvidult arccal.

— Nem, nem, hadd viseljem én a költségeket! Én gátoltam önt, jóvá kell tennem hibámat. A sonkák ültetvényem munkásai számára vétettek, de könnyű lesz másokról gondoskodni. Menjen Antoine, üsse be a a hordók fenekét, csakhogy az utálatos Magnólia ne győzzön fölöttünk. Hallja csak, hogyan kiabálnak e szemtelen emberek.

E szavak után, az élénk kreol nö — újra kisietett a párkányjárdára, nagy csoport bámulótól kisértetve.

A kapitány egyszerre neki bátorodott, s minthogy a sonka története csakhamar elterjedt az egész hajón, a legénység és az utazók lelkesedése oly magas fokra hágott hirtelen, hogy az ifjú delnönek háromszoros hurrah kiáltatott.

Mindenki a legnagyobb tűzzel dolgozott; a hordókat eléguriták, feneküket beüték, s tartalmuk egy részét a lángokba vetették. A vas falak csakhamar izzókká váltak; a gőznek nagyobb ereje lett; a hajó reszketett a gépnek fokozott erejétől; a kerekek gyorsabban kezdtek forogni, s csakhamar szemlátomást növekedett a hajó gyorsasága.

A győzelem reménye elnémitá a zajt, s csak néha hangzott alkalmilag egy-egy nyilatkozat a két hajó gyorsaságáról; vagy egy-egy fogadástétel, vagy újra fölelevenítve a sonkák története. (Foiyt köv.)

 

 

 

Eördegh Jenő. Tollrajzok a tengeri életből. 1862. 314.

 

Előszó a szerkesztőhöz. Egyiptomi Alexandria, jun. 3. 1862.

 

Midőn ez ide mellékelt művet becses lapja számára útnak inditom, csakis azon reményben teszem, hogy ön szíves leend ezt, mint némileg úttörő próbát tekinteni, egy, irodalmunk mezején még kevéssé jártas, s az olvasóközönség nagyobb része előtt annál kevésbé ismert úton.

A kör, melyben ez elbeszélés forog, a személyek, kiket fölléptet, oly különbözők társadalmi életünktől, hogy a helyzetek, mik ezekből folyólag alakulnak, hosszasb leírást s magyarázatot igényelnek...

 

*) Meg vagyunk győződve, hogy e derék kísérletet olvasóközönségünk azintoly érdekkel fogja venni, mint aminő köszönettel tartozunk mi a messze távolban járó tengerész hazánkfiának a szives megemlékezésért Szerkesztő

 

*  *  *

 

Ha tengerparti városba a kedvező szél érkező hajókat repit a kikötőbe, rendesen bámuló néptömeg todul a partra, hol az emberiség majd minden osztálya képviselve van: a pénzcsarnok hősei, mintegy jog szerint, a legkényelmesebb ponton, körülvéve alkuszok s másodrendű pénznagyságoktól, kiknek ők leereszkedő szívességgel elmondják, hogy eme meg ama hajó mely kikötőből érkezik, mit hoz, s ki számára, s a hallgatókör nagy készséggel számítja ki a nyereséget, mit ez út jövedelmezhet. Más ponton élénk fiatalság áll meg s feszült kebellel gondolja el, hogy minő boldog, ki előtt igy tárva áll a világ, ki mesés szigetek partjairól jön, s kire ismét csak ujabb kalandokkal kecsegtető út vár.

S még a napszámos is, egy perezre leteszi talyigáját s elsóhajtja, hogy minő boldog ember az, ki midőn a partra lép, örömtől sugárzik arcza s ki úgy szórhatja a pénzt, miért neki úgy fáradni kell.

Szóval, egy ily tömegben kevés van, ki csak sejtené is azon küzdelmeket, mik egy ily út naplóját alkotják. A tengerész munkaköre elkülönzött levén, a föld békés lakója, azt rendesen csak szélsőségeiben ismeri : látja az érkező hajókat s azokról a mindent feledő gondtalansággal partra szálló népet, mely örömet s vigságot lelni siet Hallja hirét a hajótörésnek s számát az elveszetteknek; de azon mindennapi küzdelmek, lelki s testi erőt feszítő, izgatott foglalkozásról fogalma, csak azokat próbált embernek lehet.

Ennek oka tán azon, a gondviseléstől adott, boldog mindent-feledésben rejlik,mellyel a tengerészt megáldá. Kérdd tőle : minő útja volt? s röviden azt feleli, hogy kimegy a tengerre, s megtér, jó utat tett; vagy egyszerűen, hogy rossz időnk volt; de részletes panaszt nem hallasz tőle. Ő feledi mindazt, abban  a perezben, hogy partra lép.

Igy tán nem lesz merőben érdektelen, e sajátos életkörből egyes képeket rajzolni, nem rendkívüli, nem csodákkal határos eseményeket, de olyakat, miknek csupasz vázlatait megadja bármelyike azon vastag könyveknek, melyek egy kikötő hivatali könyvtárban egymásra halmozottan állanak, s melyeknek színehagyott lapjaira, helyenként alig olvasható vonásokkal, de azért kivételt alig szenvedő pontossággal, a hajónak, melynek ez naplója — egész élete, óráról órára feljegyezve van.

Ha te olvasod ezt, a nép embere, kit a hajnal első s az alkony utolsó sugara mindig munkájánál talál, hogy megszerezhesd barna kenyered, s lehajthasd kunyhódban fáradt fejedet: tán vigaszul leend neked, hogy az élet, mit oly nyomasztónak tartasz, mily magasan áll javadalmaiban azoké felett, kiknek így egész éji háboritlan nyugalom s egy darab puha kenyér azon álmok közé tartozik, miket majd hónapok után, ha ismét révbe jut, valósithat meg, pár napig, mig ismét tovább indul.

 

I

 

Az első kép, mit vázlani akarok, azon emlitett nagy könyvek egyikében, melyek, mint megannyi emlékiratai, már nem létező hajóknak — az idő emésztő fogának vannak átadva, van feljegyezve s melynek megviselt tábláján, kopott aranyos betűkkel e név látható :

 

„Perla di Venesia."

Korában a legszebb három árbócos hajó, mely Adria hullámait hasitá, s mely azon perezben, hol történetünk kezdődik, Szardiniát már több nap óta elhagyva, Gibraltár felé irányzottan siklik tovább, a Földközi Tenger sikján. Meg is érdemli szép nevét e hajó! Sudár, s kissé hátrameredt árboczai s azok egész szervezete azon korban még újdonság volt belső tengereinken, s csak Albion partjairól indultak ilyes jármüvek, mesés szigetek kincseit keresni fel. A nyúlánk hajótest, csaknem egy harmaddal volt hosszabb, mint kortársai, s mit igy szélességében vesztett, azt finom alkotása s azzal járó sebességével nyerte meg. Személyzete 16 egyénből állt, kik közül hármat kell megismernünk.

A kapitány, egy szikár termetű, mintegy 50 éves férfi, gondosan simára borotvált arccal, egy kis tábori széken ül, azon kis alkotmányon, mely a kormányrúd elé van épitve nyári lakul, s melynek három osztálya közül, a középsőben egy asztal áll, térképek s ahhoz való mérő szerekkel s egyszerű vánkossal környezetten. Balra egy kis szoba, melynek egész szélességét egy ágy foglalja el; jobbra, nem  nagy tér élelmiszerek számára. E kis lak födele lapos s csak oly magas, hogy a mögötte álló kormányos túlláthasson rajta, s igy mintegy vezény-tornáczul szolgál.

A kapitány ez emelvényen ül, a távcsőt térdeire fektetve, elégültséggel telt figyelemmel vizsgálja a vitorlázatot, melynek most minden vitorlája, kedvező, kissé oldal-széltől dagadtan, egyikét azon szép képeknek mutatja, minőt csak művész ecsetje varázsolhat szárazföldi ember elé. A legénység egy része, a két első árbocz közé fektetett csónakra telepedve, avult vitorlákat foltoz, olykor egy egy pillantást vetve a farpadlóra. vagy a vitorlák közé, inkább csak szokásból, s azzal tovább figyel.

A kapitány ezalatt fölállt s távcsövén figyelmesen vizsgálta a láttért. Ez látszólag üres volt. A hajó irányával szinte egyforma s hasonló emelkedés s tova tolulással rezgő habok, a láttért még összébb szoriták, s ezen, egy-egy olykor előbukkanó delfint kivéve, csak e hajó volt az egyetlen pont, min a szem megpihenhetett. De a parancsnok mégis élesen kémlelé ez üres képet, távcsövét a hajó orrától kissé jobbra irányozva. Most a habok rétegei közöl, mintegy dülengzö fakereszt, egypár árboczhegy tünedez elö, olykor magasabban, aztán ismét elbújva, amint azt egy-egy nagyobb hullám hol magasra emeli, hol a mélységbe — mit két ily hulláin képez — letaszítja.

A friss, kedvező széllel szembetünőleg apad a táv a két hajó között, s midőn amannak hegyvitorlái jól kivehetők voltak, a kapitány, távcsövét a székre téve, elégült arccal vont elö egy jókora szípor-szelenczét s látszólagos kedvteléssel párszor szippantott.

A vitorlafoltozással foglalkozó fiúk közül egyik, könyökével jelt ada társának, a kapitány felé intve. Mindnyájan oda forditák figyelmüket, mi a beszélgetésnek más irányt adott.

— Az öregnek jó kedve van — szólt az egyik; ugy látszik, e szél jól biztatja öt. Én már öt év óta vagyok vele s úgy ismerem, mint apámat. Ha reggel, midőn a láttért távcsövén már megvizsgálta, nem sétál föl s alá, hanem kis székére ülve kedvteléssel szipogat, — akkor minden rendbn van. „Venezia! bella Venezia, addio! s ez meg most annyit jelent, hogy néhány nap alatt Gibraltárhoz érni remél.

A hallgatókör csendes nevetéssel adá hasonló hiedelmének jelét; csak az elbeszélésében megszakasztott öreg nem. Öt — úgy látszik — bánta, hogy a giovane (fiatal legény) oly határozottan monda ki véleményét, mi most csak őt illeti; s ahhoz még e helybenhagyó nyilatkozat a hallgató körtöl! Ez öreg tengerész egyszersmind gondnoka az élelmiszereknek s határtalan ura a konyhának, a legénységet nemcsak anyagi, de szellemi táppal is ellátja.

Az öreg Spiro nagy fegyelmet tartott hallgató-seregében; neki megvoltak a maga rendszabályai, jelesen, hogy olyan suhancz legény, kinek a kötélvég ize még szájában van, csak akkor szóljon ha kérdik s akkor is ugy kezdje beszédét: Si'or si! Ezt a kapitány 10 évi tapasztalat után tudta, s igy részéről is az öreg  tekintélye némi támogatást nyert.

Egy 24 éves legényt a Lagunákról — élénksége jó kedvéért inkább kedvelé, mint némely társait. De ez őt nem tartá vissza, hogy ilyeténképp ne adja ki leczkéjét:

— Látszik öcsém, hogy apád barcarudlo volt, s neked hajókötél helyett evezőrudat nyomott kezedbe, különben nem vélnéd, hogy kapitányunk, ki 25 év óta parancsnok, majd a távcsőn lesi neked az időt, hogy kiszámlálhasd, mikor vághatod fogad ismét egy darab friss húsba.

Egyebet keresett ö ott, s minthogy meg is találta, az a mosoly annyit jelent: Viva la Perla di Venezia! mert ha az eszed hosszabb volna a csónak kormány-nyelénél, tudhatnád, hogy Máltából egy héttel előttünk pár ismerős hajónk indult el, de minthogy egyiknek gerinczét sem faragta az a mester, ki ezt, mely egy szél alatt más hajót maga előtt meg nem szenved s három hullámon siklik tovább, mig más az elsővel vesződik; igy hát ma már be is érők őket s jól esik látni az öregnek, hogy a „Perla" tiz évi szolgálat után is nem tágit útjában. Hej! fiam! ha minden hajó, mit tiz év alatt beértünk s elhagyánk, adót fizetett volna, gazdagabb hajó nem lenne e vizeken !

E leczkézés hihetően részletes események elbeszélésébe szövődött volna, ha meg nem szakitja az öreg-árbocz mellől egy csendes hang, kissé rezgős, mint repedt harangé, de melyre az egész sereg — mint meg annyi túzok - - figyelve emelte föl fejét, s alig hangzék el, már a foltozás alatti vitorlával csak egy bibelődék.

E hang nem a kapitányé volt. Az övé ritkán hallatszott nappal; csakis ha az éj sötét viharával borult a tenger fölé, s a roppant hullámtorlaszok között a hajó, mint dióhéj hányódott föl s alá — hallszott ez tisztán, csengőn s mindig nyugodtan, mint egy papé, s ha a vihar tul akarta kiáltani, s ö a tengeri tárogatót használt : soha ez egy indulatos hangot vagy izgatottság s bizonytalanságot eláruló parancsot nem lövelt a dolgozó matróz fülébe

Hogy ezt csak rögtöni teljesítés, semmi vésszel nem gondoló, feltétlen kivitel követé, az a helyzetből folyó természetes következes volt; de ennél e mostan hallszott hang félelmesebb, az azon időben az egész dalmát parton hires, s az egész Levantén ismert „Bárba Drago"-é volt. Nála az engedelmesség, szolgálati készség még nem is tartozott a tengerész érdemei közé; ez oly magában értetődő dolog volt, hogy azon egy pár elleneset, mit fél százados nostromo-i szolgálata alatt tapasztalt, nála a rendkívüli események közé tartozott.

S valóban ez egyszerű embernek, — ki irás s olvasásnál egyéb elemi oktatásban nem részesült — modora, jelleme s egész lénye oly hatályos, szilárd s engedelmességet előidéző volt, hogy azon felsőbbséget mit a legénység felett gyakorolt, valóban nem lehetett nekik érdemül tulajdonítani. Nála kivitelbeni ügyesség volt az első. Kinek feje — mint mondani szokta — csak arra való, hogy legyen, mire sapkáját tegye, az maradjon otthon olajat törni, de ne szálljon vele egy hajóra.

De ki megüté a mértéket, az benne atyát talált. Nem is volt oly hajó-személyzet, mint az övé azon lobogó alatt. Válogathatott is ő Dalmáczia minden tengerésze között, mert örült annak bárki-fia, kinek ö azt monda : te velem jösz! Rend az élelmezésben, biztosság, változatlanság a parancsban, kimélete az egyesnek, józan fölhasználni tudása a tömeg erejének, volt hatásköre kifolyása. Kiterjedt gyakorlati ismerete biztos alapot adott neki, hogy a sikerhez mi utón juthatni legkönnyebben, ő oktalanul erőt nem vesztegetett, nem próbált, nem tapogatózott.

A munka, mit egyesnek rendelt, attól bizton végrehajtható is volt, s hol a tömeg erejét vévé igénybe, ott nem volt egy fölösleges kéz, de szükség sem segélyre. Ezért volt ő példánya társainak s ebből folyólag ismét olyan, az egész hajó személyzete is. Nem láthatni itt erejéből kimerült egyént vagy mogorva képet; a jólét s kötelességérzet s annak betöltéséből folyó nyugalom volt minden arczon.

Most is — hogy elbeszélésünkre térjünk — szokott készséggel tűnt el a legénység, valami köteleket kiemelni a raktárból. Az öreg Drago még arra sem pillantott. Ö a szél alatti oldalon a lépcsőhöz támszkodva állt; előtte pedig egy alig 15 éves fiu azon hajósmütétet kisérté, mellyel egybe vágott új kötelet a felbomlásról védnek meg. — annak végét, mint mondják — őnozá

Egy pillantás e két egyénre — kik közül az egyik kezdetén azon pályának, melyen a másik már több mint 50 évet élt — meggyőz arról, hogy itt nem a szigorú nostromo oktatja a hajófit; mert Bárba Drago rücskölt s mindig komor vonásain — melyekről évei számát le nem olvashatni, mert ö több mint 20 év óta már ilyen — most valami gyöngédség, olyas felbátorító jó kedv észrevehető, mi nála csak a kegyencze számára maradt még fenn. Jól is tudta azt a fiu, oly aggálytalan bizalommal pillantott a fedélzet e hatalmas emberének szeme közé, valahányszor munkájában valami kétsége volt, s mindannyiszor az öreg biztatólag bólintott fejével.

Midőn a fiu az utolsó bogot is reászoritá a kötél végére, miáltal ez egy sárgarépához lön alakra nézve hasonló, átadá az öregnek, s vihartól még meg sem barnult arczát szerény elégültséggel forditá feléje, az ítéletet várandó. Az öreg szoros vizsga alá is vévé müvét, körmével egyenkint próbálgatva a vékony spárgából arra tekert gyűrűket s a végbogot, mely azt a fölbomlástól védii.

Az öreg pedig vagy kettőt nagyot szippantott, aztán összeránczolt szemölddel nézett a vitorlák közé, keresni valami rendelni valót. Mit sem kaphatott. Aztán maga körül fordult meg párszor, dörmögve valamit annak a semmirekellőnek.

A kapitány hangja Föl a hegyvitorlákkal!: :

Erre a fiu, — kit ezentúl Ginonak emlitünk — meg két más hajófi a kötéllétrákon kitelhető serénységgel másztak föl, mig más három legény, a nevezett vitorláknak a födélzeten a megfelelő köteleit akasztá ki, várva a jelszót, mire azokat helyre húzhassa.

(Folytaása következik.)

 

*) Csajka-mester (Segelmeister) hiányos elnevezése a hajószemélyzet e legfontosabb egyéniségének. Az olasz ez eszmét fejezi ki: „a mi emberünk," kitől közvetlen függünk, ki felosztja a munkát s végrehajtatja, kire a hajózás gyakorlati része nehezül, ki a parancsnok jobb keze.

 

 

Eördegh Jenő. Tollrajzok a tengeri életből. 1862. 326.

(Folytatás.)

Alig telt tiz perez s az öreg árbocz hegyéről már hallszott a jel. Gino már készen volt, s a vitorla keresztfájára támaszkodva vizsgálta a láthatárt. A másik két fiu még akkor veszödék javában a vitorla föloldásával. Gino azonban megvárta, mig azok is készen lettek, s velük együtt indult le; de ahelyett, hogy a kötéllétrát használta volna, a hegyárboezot biztosító szárny-kötelet kapta meg, s azon egy majom ügyességével perez alatt a födélzetre csúszott, épp az öreg Drago elé. Ez már ki is nyujtá karját, hogy a hajó párkányára szállt fiút, onnan örömében leemelje, ha a kapitány egy köhintése nem figyelmezteti. Erre aztán az öreg jött zavarba s ismét a vitorlák közé tekintett. De most már kapott a szóra okot: a két fiu még csak a törzsárbocz létrájáig ért.

— Hát ti léhűtők, ott rekedtetek ? dörmögé oly hangon, melynek még sem sikerült haragot kifejezni— no adok én nektek pogácsát, hogy az úton meg ne éhezzetek; s ezzel egy kötélvég után nézett.

De az utipogácsát, melynek izét hihetően ismerték, már nem várták be a fiuk s a födélzetre toppanva kiálták :

 „Ecco ci qua Si'or.'"

— No hát elő a barchettaval, szólt az öreg engesztelődve, s a két fiu a nevezett műszert hozta elő.

Ez egy kis kézi henger, melyre bizonyos hosszúságú spárga tekerödik, végén egy kis, háromszögű lapos fadarabbal. Ez, a hajófaráról a vizbe, jelesen a hajó menet-árjától (scia) kissé félrevetődik, a spárgát oly sebesen bocsátva utána, mint azt a hajó futása igényli. E spárga göcsökkel van jelölve, s ezek egymástóli távolsága oly mérviszonyban áll egy tengeri mérföldhez, mint egy perez egy órához. így ahány bognyit egy perez alatt fut a hajó — épp annyi mérföldet egy órában. A művelet gyakorlati oldalát az öreg Drago mindjárt megmutatja.

Az egyik legény a nevezett henger nyelét tartá keményen a hajó faránál kihajolva; a másik a spárgát fejté, nehogy ez megakadjon; az öreg, az emlitett háromszögű fadarabot lóggáztatá, mig Gino az egyperczes órát tartá kéznél. Azon pillanatban, hogy az öreg egy jelére Gino a fövény-órát fölforditá: a két deszka már tovasiklott, s az öreg, félszázados gyakorlattal fejté a spárgát utána.

Midőn a fövényóra utolsó szeme lepergett, adá Gino a jelt, mire az öreg megkapá jobb kézzel a gördülö spárgát, a ballal az visszavonogatva, mig az első bog kezébe ért. Azt aztán kérdőleg Giro elé tartá, ki örömtől sugárzó arczczal kiáltá, az emelvényen sétáló parancsnok felé fordulva :

— Nőve miglia crescenti! *)

 

*) Több mint 9 mérföld (t. i. egy óra alatt).

 

Az öreg helybenhagyó mosollyal válaszolt, aztán óráját vona elő, mely 11-et mutatott s erre kezével jelt adott. A fiu az alsó szobába lesietett s pár perez múlva a kronometer-órát s a sextant-ot* tartalmazó két szekrénykével kezében s hóna alatt egy hosszú térképpel jött elő, a hozottakat egy asztalra helyezve.

A parancsnok a sextantot vette kezébe, s Gino a kronométer mellé állt. Midőn az öreg kész lön vizsgálatával, egy adott jelre Gino azonperczet s másodperczet, melyet az óra jelölt, jegyzé meg. Aztán a szükséges számítási könyveket s papirt hozta elő, annak kiszámítására, hogy a hajó azon perezben mely ponton állott?

 

*A szextáns navigációhoz használt kéttükrös szögmérő, amellyel égitestek helyzetét lehet mérni. google

Az öreg s Gino a számításhoz fogtak, mig Drago pár lépésnyi távolból hátratett kezekkel s előhajtott fejjel figyelt reájuk, szemeit a fiúról egy perczig sem vonva le, ki élénken s nagy könnyűséggel jegyzé le a keresett számokat s dolgozá tovább, koronkint lopott pillantást vetve nagybátyjára, mintegy gyöngédséggel bevárandó, hogy számitásával hamarább kész ne legyen. Azt még egyszer átnézé aztán a kiteritett térképen méregetett s végre egy pontot egy beszúrt tűvel megjelölt.

 Ezalatt az öreg is kész lett.

— Nos, hogy állunk fiu ? kérdi, a térképet maga elé vonva.

— Ha jól számitám, az északi szélesség 36° 0' 30" s a nyugati hosszúság 4° 23' 0" alatt s így mintegy 540 mérföldnyire Gibraltárhoz.

— Ember légy fiu! szólt az öreg, a gyermek vállára ütve. Mától fogva a számítást reád bizhatom, de elébb látni akarom számitásod a barchetta után.

A fiu egy kis jegyzék-könyvet vont elő, kék vastag felső ingének rejtekéből s nagybátyjának átnyujtá.

Az öreg néhány lapot futólagosan nézett át, helybenhagyólag integetve fejével; egy helyt azonban valamire talált, mi figyelmét különösen magára voná.

Hozd ide a naplójegyzéket — szólt s mig a fiu visszajött, a parancsnok öreg nostromoját inté közelebb.

-      Ki veté ki az éjjel a barchettát? kérdé.

— Uram! minden órában én, jóllehet a fiu is minden órában utánam méré.

— S hány mérföldet jelölt?

—. Éjféltől 4 óráig 8-nál egyszer sem kevesebbet, s 4-től, mig átadám az örséget, 9 mérföldnél mindig többet.

Most Gino a kért jegyzéket hozá, mit az öreg figyelemmel vizsgált át. Aztán a fiút egy intéssel elengedte.

— Itt is igy van följegyezve, mint te mondád Drago; de a fiu jegyzéke egészen más: ö 8 mérföld helyett óránkint 7, hol 6,5  szá mit, mig reggeli 5 órától 7-ig 9 mérföld helyett 10-et; szóval egészen eltéröleg az enyémtől.

— Tán álmos volt a gyerek — sietett kegyenczét menteni az öreg.

Dehogy volt, dehogy volt! éberebb az, mint mi két öreg s túl kezd látni rajtunk. Mert lásd, az ő számítása pontosan megfelel e mostan kikeresett állpontunknak, mig mienk mintegy 40 mérföldnyi különbséget é. ny. irányba adna.

— Si'or, szólt Drago, szürke szemeivel egyet hunyorítva — látszik, hogy a fiu Anglus országban tanulta a calculusokat, s ki tudja, ott még mire meg nem taniták?  

— Eh, vén bohó! a fiu hihetően azt sem tudja, miért számitá igy, s te már csodagyereket látsz benne — zsémbelt a parancsnok szokott modorával, valahányszor az öreggel, kinek e gyengéjét jól tudá, a fiúról volt szó.

A nostromo nem válaszolt s a kapitány a fiút szólitá elő.

— Gino — szólt ehhez — átnéztem jegyzéked, s látom, hogy ezt is pontosan viszed, de mivel a naplóétól eltér, szeretném tudni, honnan e különbség? Te máskép jegyzéd az órai haladást, s mivel mostani számitásunk szerint neked van igazad, az a kérdés, ha öntudatosan vagy csak vaktában számitád-e igy?

— Signore — válaszolt Gino azon tisztelet s kimértséggel, melyet mindig szem előtt tartott — a naplóban én aszerint jegyzem, mint a nostromo a barchetta után nekem tollam alá monda; a magam jegyzékében pedig szem előtt tartam a jó Wilkinson kapitányom ép e vonalon nekem adott utasítását.

— Hát annak a te kemény galléros angolodnak milyen barchettaja volt? kérdi kissé ingerkedve a parancsnok.

— Csak olyan, mint a mienk — válaszolt a fiu.

— Igenis. A mi térképünk épp oly pontos, de egy más körülmény az, mi az övének előnyt ad.

— S az?

— Ő — mint bátyámuram emlékezni fog — hosszasan a hadi tengerészeinél szolgált, s épp egy hajón, mely vizeken csaknem egy évet töltött, mélység-mérés, térkép-használat volt a feladata. Neki még ez időből van egy rajza, melyen főleg a tengeri áramlások — mint kedvencz vizsgálódási tárgya, nagy pontossággal s biztossággal vannak jelölve. Midőn én tavaly Angliából vele ez utat tevém, ő minden e tárgy körüli jegyzékeit szives volt velem megértetni.

Kedvencz eszméje levén a barchettának javítása, ennek minden hiányait ugyszólva a helyszínén mutatá meg. Előre megjelölé az ilyen vagy amolyan irányú folyamot, melyet érendünk, s melyről én mindig pontos jegyzéket tevék. Midőn aztán benne valánk, akkor voit ő elemében, nekem fölmutatni, hogy egy ellenkező ár — miről a térképen aligha van jegy — minő hamis eredményt mutat föl a barchettán, s megfordítva ő nem röstellé, közleni velem egy sereg tervét is, mellyel e hibán javitani remél, de mit én nem igen érték, de annál jobban megjegyzem, mit érthetek. Pontosan követem utasításait számításomban, már többször látva, hogy eredménye pontos s biztos.

A parancsnok kissé ránczolt szemölddel, de figyelmesen hallgatá a fiut; Bárba Drago pedig nem tudá, hogyan rejtse elégültségét: kését voná elő övéből s annak élét pengeté figyelemmel.

— Dicsérem tanulni vágyaidat; majd én is átnézem jegyzékeit, mert ne véld, hogy vén tengerész létemre szegyellnék tanulni. Most pedig — szólt emeltebb hangon — föl a másod hegy-vitorlákkal is?

Gino megérté, hova czéloz e parancs, s még jól el sem hangzott, már a kötéllétrán sietett föl szokott serénységével.

Az asztal mellett igy csak a két öreg maradt. A parancsnok figyelmesen nézte e hitelevesztett térrajzát, olykor egy-egy pillantást vetve a fiu jegyzékére. Drago pedig kérdöjel-állásából kissé fölegyenesedve, az asztalhoz közelebb lépett s az olasznak azon sajátos modorával, mellyel társától akarja szóba foglalva hallani saját gondolatát, kérdé :

— Si'or?

— Ez már jó víz malmodra ugy-e? szólt kedélyesen az öreg. Hogy a fiúnak igyekezete s felfogása van, ennek én legjobban örülök, de ö még gyerek, s elbízhatja magát; ezért nem szabad ilyesmit láttatnunk véle. Ami pedig a számításokat illeti, erre nézve, öreg barátom, csak azt mondom, hogy mig mi a vízen az évek hosszú sorát töltjük, addig ott a földön s főleg azon átkozott szigeten, melynek partjai közelében oly sok rossz időt éltünk át,  folyton tanulnak s fedeznek naponta fel, s mi itt, a végre hozzánk is elhangzó eredményt szájtátva bámuljuk.

Kedvenczed egy világosodott kor gyermeke; ő hosszas tapasztalatainkat, mint készletet kapja s velük tovább szárnyallhat; de azért én mégis jobb szívvel látom melletted, mint. a nagy világban, rohanva a korral s gyakran elsodortatva általa. Ne bámulj azért képességén; csak a kornak, melyben született, előnye az, s nézd öt ugy, mint kinek a tapasztalás mezején, tőled sok tanulni valója van, főleg mig elérheti, helyét ugy betölteni, s oly becsületben őszülni meg, mint te öreg barátom.

A kapitány mindezt, szeretettől telt s a megindultság miatt kissé reszkető hangon mondta. Drago aligha várt ilyesmit. Elfogultan állott parancsnoka előtt s zavarában alig tudá, eddig kezében forgatott kését hüvelyébe rejteni.

— Kapitány Marco — szólt végre — ha Ginot egyszer azon állásban látom, hol ön most van, azon képzettséggel, melyet már is bir s hajójának azon rendezettségével, mire én őt apránként megtanitom: akkor nyugodtan várom el, mig a hab összecsap ősz fejem felett.

A kapitány csak egy kézszorítással válaszolt, s ezzel a hajófarára távozott.

Igy jött el a dél.

Azon időben a patriarkális élet még a tengerre is kiterjedt. Mig most a delet jelölő 4-es harang-ütés csak a szakácsnak jel, hogy tálaljon, s a legénységnek, hogy a födélzetre leterített viaszos vászon körül települjön. Mindez még némi szertartássá! volt összekötve. A szakács sajátos modorban jelenté a nostromonak, hogy ő kész s csak az engedélyre vár, hogy a rizst befőzze.

A nostromo ez engedélyért a kapitányhoz fordult, ki ekkor a födélzetröl soha sem hiányzott. Ez megáldá napi étküket, mit amaz fönnhangon ismételt, s erre nem soká, a legénység a párolgó üst körül ült.

A parancsnok, Gino s Drago együtt étkeztek, ez utolsónak e kiváltságot kora, rokonsága, mindenekfölött pedig tengerek-szerte ismeretes egyénisége nyujtá.

Ebéd után a parancsnok — kinek az éj rendesen kevés nyugalmat hoz — alunni ment, miután Ginonak az irányt s minden a hajózás elméleti részét illető utasításait megadá. A gyakorlati rész Dragot illeté, ennek pedig szó helyett elég volt a jel.

A parancsnok távozása sajátos szerepváltozást idézett elő a födélzetén: Gino, a szelíd, az alárendeltséget ismerő s a fegyelmet annyira tisztelő gyerek az emelvényen feladatát ismerő önérzettel föl s alá jár. Hóna alatt a távcső, mellyel a láttért koronként élesen vizsgálja körül; mig a vitorlázat sem kerüli ki, figyelmét. Drago a szigorú nostromo, a kákán is göcsöt találó mester, a hajó derekán járkál, de minden megfordultában elébb a kis parancsnokra pillantva fel. aztán a vitorlák közé.

— „Föl a szárnyvitorlákkal a szél feletti oldalon ! hangzott most a vezényszó az emelvényről.

— Si'or sí.' válaszolt komoly készséggel Drágo, az adott parancsot a legénységnek vezényelve.

— „Engedj a mester-vitorlán, vond be szárnyait! A nehezéket s egy ágyút a túlsó oldalra. Kormányos engedj egy fél osztást a szélnek !

A készség, mellyel mindez végrehajtatott, még a kapitányt is meglepte volna. A legénység még azon része is, — mely nem volt őrségen, s pár nyug-óra helyett, egy két társalgást Spiro gazdától vezetve s fűszerezve többre becsült — sietett résztvenni, s még a konyhaügyek hatalmas főnöke is, a mester-vitorla behajtásán tanusitá készségét.

Oh mert e munkához szokott, romlatlan keblű s kevéssel elégült néptől szerettetni oly könnyű annak, ki átérti s bánni tud véle! Gino irányában még más is volt az eset. ő kedvencze volt e népnek, mert mig képzettsége magasan föléjők emelé : szelid modora s készségével, osztozni minden munkában, föl nem használva személyes helyzetének semmi előnyeit, de osztva jót s roszat velük, a mint a sors hozá — magához emelni tudá őket. Ö társuk volt, a leereszkedés minden árnyalata, s ha illeté, parancsnokuk, minden elbizottság vagy kihivási vágy nélkül. Ha a parancsnok vezényelt, Gino velük volt az árboczon, a vitorlát bevonni, s ott az árboczhegyen, midőn az a hánykódó hajó felett kihajlott, jobbra balra a sírként tátongó hullámok felé. Az edzett matróz, keresztet vetett magára, midőn a kötélhágcsóra lépett, de a túlsón már Gino rohant föl elszántan s mégis nyugodtan s ők követék a fiút mint jó szellemiket. A nagy igazság, hogy kinek megosztjuk terhét : megosztja az velünk bizton örömét, s hogy kit magunkhoz emelünk, az fölemel minket, — itt inkább, mint bárhol teljesül. Az ifjú ez erkölcsi hatásának erösbitésére, vagy is inkább, a gyakor lati téreni alkalmazására az öreg Drago volt nagy befolyással, mert ő e részben példával járt elöl. Atyáét felülmúló szeretete a fiút büszkeségévé emelé, ö csak neki s benne élt. Éltének egyetlen reménye volt, a fiút mint parancsnokot látni, s egyetlen czélja, félszázad alatt gyűjtött tapasztalatait beléönthetni át. Nem is köté a jó öreget semmi a földhöz. Oly keveset gondolt az elhagyott vagy érendő partokkal, mint a csillagokkal. Az ő foglalkozási köre csak a hajó, az ö gondolatjacsakafiu volt. E két tárgy között oszlott meg szellemi s gyakorlati élete. Nejét, kivel tiz évi házas élete alatt bizonyára tiz havat nem töltött, már régen eltemette,vagyis eltemetek a jó szomszédok, mert ö akkor „Carolina" hadi korvetten (kisebb rendű, három árboczos h adihajó) szolgált s midőn három év múlva a cat-tarói öbölbe egyszer ismét befordult, a galy már magasra benőtte volt aroskadt hantot s egy ciprus, melyet valamely játszó gyerek szúrta sirhoz, már kemény gyököt vert. Két fia közül egyikben sem lel-heté sokáig örömét. A nagyobbik vele volt az indiai útban ugyancsak a nevezett korvetten s áldozata lett azon emlékezetes ka-ta strófának, mely e hadihajó személyzetét csaknem megtizedelé, de fordított értelemben, t. i. 10 emberből alig maradt meg egy.

____________________                   _______________

 

Ez eset, bár nem tartozik az elbeszélés folyamához — említést érdemel, rövidebben, mint azt nekem azon szemtanú beszélé el, ki akkor, mint fiatal tiszt szolgált a korvetten, s kit szép  magasra vitt pályájáról a 48-iki események sodortak le.

 

(Folytatása következik.)

 

 

FÜGGELÉK

 

HAJÓTÖRÉS. 1884. 51.

 

(Lord Byron Don Juanjából).

 

Negyedszer virradt s nem mozzant az ár,

Halkabb a víz, mint szunnyadó gyerek:

(Ödször virradt . . . és a bárka áll :

Tenger szelíd : ég tiszta, kék, kerek :

Lapátjuk egy van (kettő volna bár !)

S éhségük úgy nő. hogy szavuk hereg ;

Nincs hátra más : Juánka mopsz ebét

Metélik fői : abból kerül ebéd.

 

Hatod napon már fogytán bőre, hája ;

Juán először bőjtölést fogad.  

A drága mopsz apjának volt kutyája

De éhe nő s gyomrában úgy ugat

Hogy koplalását már tovább nem állja.

S nehéz szívvel bár. kegy gyanánt fogad

Egy lábicát, mit Pedrillal felez,

Ki béhabzsolja s még egy lábra les.

 

Már hét nap elmúltván, és a napsugár

Pörkölve tűz le s a halott vizen

Váz-raj tanyázik ; minden veszve már

Ha késnek a fuvalmak : — és a szem

Vadul tekint, veszettül körbe jár :

Víz, bor, kenyér, hús.... nincs már semmi sem :

Bár egy se szól, e marczangló szemek

Bősz, kannibál sóvárgást rejtenek.

___   ___   ___   ___   ___

 

S most némelyiknek könnye megszakad.

Másnak reményét kétség nyűgzi le ;

Csak néz merőn s a távol partokat

Hűlt pillantása bambán fogja be;

Egy párnak ajkán hő fohász dagad,

(Rég fordult ott meg istennek neve)

Három szunnyadt lenn a dereglye-aljba,

Rázzák. ébresztik, mindhárom halva.

 

Fordította: ÁBRÁNYI EMIL.

 

*  *  *

 

George Gordon Noel Byron, Lord of Newstead (London, 1788. január 22. – Meszolongi, Görögország, 1824. április 19.)

....Részt vett a szabadságharcban a görögök oldalán a törökök ellen. Albániába utazott. Itt amikor hajótörést szenvedett, találkozott szkipetár banditákkal, az ún. szuliótákkal, akikkel ismeretséget kötött. Több száz haramiát fogadott a zsoldjába. A szulióták nem nagyon kívántak harcolni a törökkel, inkább azon mesterkedtek, hogy őt kifosszák. Végül a költő az itt szerzett betegségben, mocsárlázban halt meg, 1824. április 19-én