Egy amerikai vállalkozó. I. rész 1872.        SZIGETEK XII

 

 

 

h14–89.  Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők.

 

2018. 08. 09. -

 

Tartalom

 

Bevezetés

 

SZIGETEK XII

 

 Faragó Ödön.  Egy magyar tengerész naplójából. VI. CORFU 1873. 143

 K.A. KORFUI ÉLMÉNYEK. — Eredeti levél. —1884. 351.

 Romeiser Ferencz KORFU. 1908. 366.

 Egy sziget. HELGOLAND 1854. 112. Ule nyomán Dr. Hegedűs

 K. Imre. A helgolandi tengeri fürdő. (Eredeti tudósítás.) 1865. 474.

 CAPRI SZIGETE. 1888. 405.

 Ada Kaleh  Ada Kaleh szigete TÖRÖK ÁLLAPOTOK. 1896. 39. 648.

 Ifj. Hegedűs Sándor: SAPPHO SZIGETE. LESBOS. 1906. 367.

 Szánthai István: MADAGASZKÁR 1896. 15. 233.

 

 

TENGEREN TÚLI UTI ÉS ÜZLETI NAPLÓ

 

Egy amerikai vállalkozó. I. {Barnum életéből )1872. 275

Egy amerikai vállalkozó. II. (Barnum életéből ) 1872. 285.

Tonelli Sándor. MAGYAROK A NAGY VIZEN. 1908. 9. 173.

Virter Ferencz: AZ ÓCZEÁNON.* I. 1898. 49. 847.

Virter Ferencz: AZ ÓCZEÁNON. II. 1898. 50. 866.

Virter Ferencz. SZÉLCSEND. 1898. 887.

 

 

UTAZÁSOK

 

Eördegh Jenő: Tollrajzok a tengeri életből. (Fo1ytatás.) 1862. 362.

Eördegh Jenő: Tollrajzok a tengeri életből. (Folytatás.) 1862. 374

D. L. Egy félnapi utazás egy amerikai hazánkfiával. 1873. 443.

S. L.: Egy gőzhajó elsüllyedése. 1872. 634.

 

 

FÜGGELÉK

 

Idézettség

Krúdy Gyula  VU-ról

V. K. NŐI FOGLALKOZÁSOK AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN. 1905.  50. 803.

 

*  *  *

 

Bevezetés

 

Érdekes a vizierőmű építése miatt eltüntetett Ada Kaleh sziget. Itt még látható a képe. Az amerikai vállalkozó (Barnum) írása tanulságos: az üzletben nagy szerepe van a szélhámosságnak. Beszámolói terjengősek és néha laposak. Barnum többek között vándorcirkuszt működtetett. 1901-ben Szombathelyen is megfordult. Megismerjük a vitorlás hajóval vívott tengeri csatát, a hajón való hosszas trtozkodást.  Krúdy a Vasárnapi Újsággal együtt említi a Magyar Bazárt. Ő sem ismerte a VŰ-t.

 

 

SZIGETEK XII

 

Faragó Ödön.  Egy magyar tengerész naplójából. VI. CORFU 1873. 143.

Corfut, a jóniai szigetek s kelet egyik gyöngyét kívánom ezúttal bemutatni oly színezetben, amilyennek egy — Angolország ködös éghajlata alól kelet illatos körébe megtért tengerész előtt föltűnhetett.

Vig szökemléssel iparkodik az Oczeán hullámaiban megfürdött vitorlás Corfu és Paxo szigetek között az epirusi partokat megközelíteni, hogy a friss keleti szél segélyével mihamarább a czittadella alá érjen, s hogy a szürkület már egy horgonyán nyugvó hajót üdvözöljön a tulnyomólag halászbárkákkal tömött corfui kikötőben.

A szeszélyes keleti szél azonban épp akkor szűnik meg, midőn már csak néhány öl távolság választja el a türelmetlen hajósokat czéljuktól. Ezt rendesen a matrózok hozzák helyre oly formán, hogy a hajózás kezdetleges tudományához, az evezéshez folyamodnak.

Végre a vitorlák fölkötve, a horgonyok lebocsátva: biztosítják némileg a hajót. A személyzet nyugalomra tér, hogy a hosszas álmatlanul töltött éjeket egy kis háborítatlan pihenéssel pótolja. Egyetlen őr marad a fedélzeten, ez is a kávé és dohány élvezése mellett tölti el a még fennmaradt pár órai északát.

Reggel felé a kíváncsiság mindenkit a fedélzetre vezet, hogy a már nyugodtan fekvő hajóról széttekinthessen s az üde reggeli levegőt még idejében élvezhesse.

A látvány meglepően szép. A háttérben Epirus magas, terméketlen sziklái húzódnak el nagy messzeségbsn, a hajóból itt-ott látható falvakkal oldalaikon; alattok a tenger apró hullámai csillognak az épen felkelő nap szikrázó sugaraiban, alig tüntetve föl pár kisebb rendű vitorlást, melynek fehér vásznai némi változatosságot kölcsönöznek a tenger egyforma felületének.

A sziget egyik kiálló részén terülnek el Corfu városi, angolos csínnal épült házai-, téres parkjai- s omladozó bástyáival. Rosszul épített, de előnyös fekvésű kikötőjében nagyobb tengeri hatalmasságok fregattjai s az osztrák Lloyd gőzösei horgonyoznak, mig a kikötő hátterében néhány török, majd görög parti hajók rongyos vitorlái hirdetik a nagy kereskedelmi forgalmat. Csakis itt-ott fedezhető föl egy-egy magas-tengeri vitorlás szénporral borított fedélzetével.

A kis mólót s a bástyái járható részét nagy ember-tömeg lepi el, hogy a reggeli lég élvezése mellett az épp megérkezett osztrák-magyar bárka csinos körvonalait és sugár árboczait vehesse részletes vizsgálat alá.

Néhány élelmesebb dugárus sietve oldja el gyümölccsel és dohánnyal megrakott ócska ladikját, s görög ravaszságu arccal kinálgatja áruit, hogy egy-két obolira még idejében szert tehessen.

A parancsnoknak igazolás végett, még a reggeli órákban partra kellvén rándulnia, kérelmem folytán megengedé, hogy a várost — vele együtt — megszemlélhessem.

Corfu majd angol, franczia, török, majd görög hatalom alá jutva — e különböző kezek működése ugy a város kiépítésén mint lakosainak szokásain, nyelvén s egyéb tulajdonságain igen szembeötlő. Áltlában véve utczái tiszták, rendezettek úgy annyira, hogy némely félreeső szűk sikátor kivételével elismerést és méltánylást is érdemelnek. Ami az építészetet illeti, láthatunk kelet és nyűgöt igényeinek kellőleg megfelelő, czólszerüen berendezett palotákat, nem hiányozván a törökök kedvelt fahajlékai sem.

A város déli homlokzata előtt fákkal beültetett sétány terül el nagyszerű kilátással a jóniai tengerre s a még francziáktól épített merészen karcsú fellegvárra. Különösen megtekintésre méltó az angol kormányzói pilóta gyönyörű márvány oszlopaival és fényes folyosóul; mellette gondosan áp ilt kert fekszik szobordiszitmények és szökőkutakkal, s ez a korliui arisztokráczia leginkább kedvelt sétahelyéül szolgál.

A kormányzói laktól széles ut vezet a szig;t belsejébe. Ez utón haladva félórai séta után elérjük a görög királyi család különösen kedvelt villáját, mely a hozzá tartozó földterülettel együtt vas rácsozattal van kerítve és kapuőrrel ellátva. Midőn abbeli óhajunkat fejeztük ki a kapus előtt, hogy szeretnők a parkot és királyi lakot közelebbről is megtekinteni, akképp nyilatkozott: hogy a felségek Corfuban tartózkodása alatt, csakis ezek különös engedélye mellett lehetséges a nyaraló megszemlélése. Miután nem volt szerencsénk ily m igás rangú egyénnel közelebbi ismeretségben állhatni, meg kellé elégednünk azzal is, a mit kívülről láthattunk, annyival inkább, mivel a hű Czerberus hajthatlan maradt.

Különben a fákkal dúsan beültetett park s ennek egyik magaslatára épített diszes nyaraló az útról is meglepő látványt nyújt. Ha hozzá vesszük az onnan élvezhető gyönyörű kilátást és egészséges levegőr, könnyen megértjük, miért kedveli a görög királyi család annyira e szigetet, hogy azt még Athén fölött is előnyökben részesíti?

 

 

K.A. KORFUI ÉLMÉNYEK. — Eredeti levél. —1884. 351.

Furesina, 1884. május 8.

Körülbelöl három hónapja már, hogy szerkesztő úrnak ígéretet tettem Korfuról, e mesés szigetről, megírni tapasztalataimat. Honfitársaink, a mérnök-egylet tagjainak pár órai itt tartózkodása megadta az alkalmat, hogy igéretemet beválthassam.

Nem tudom,  Bádecker mint vélekedik az esetről, de első órai itt tartózkodásom alatt észrevettem, hogy Korfu kiválóan alkalmas hely a mézeshetek eltöltésére és fiatal házaspároknak ennélfogva nem ajánlható eléggé, később sokaktól ugyanezt hallottam. Az ok a természet sajátságos, bóditó, színpompában gazdag szépsége, melyet, hála istennek, minden vezetés, útbaigazítás és magyarázgatás nélkül zavartalanul élvezhetni. Már pedig nem keresnek-e az ilyenféle emberek érzelmeikkel összhangzó természetet, melyben magukra hagyatva, csupán egymásnak élhessenek? Miután kint a szürke Adrián hányattattunk, befordulva a csatornába, egyszerre mily egészen más, pompásan csillogó, sötétkék lesz a tenger is! A sziget átelleni oldalán a messze kéklő albániai hegyek, merész, szögletes körvonalaikkal, egyes legmagasabb csúcsok hóval borítva, — közvetlen előttünk a Fortezza vecchia fantasztikus, ég felé törekvő sziklái, — melyeknek láttára Salvator Rosa tájképei jutnak eszünkbe. Ha délnek a városból kimegyünk, a narancs- és olajfa-ligetek, a fák össze-vissza hasogatott, lyukas és sebhelyes törzseikkel, lombozatukon át a nap, elektrikus-szerü fénnyé szűrődve, világítja meg a tövükben nyíló virágokat — mindez, mondom, megmagyarázhatja fennebb hozott ítéletemet.

Más, az utazás mesterségét annak rendje és módja szerint űzők, bizonyos piros könyvvel kabátjuk zsebében, hamar elvégezhetik itt munkájukat, mert hisz nincsen itt sem múzeum, sem képtár, megcsillagozott művekkel, sem holmi megfeketedett freskókról hires templom. (Szent Spiridion bocsássa meg, hogy egy perczig megfeledkeztem róla — néhány sorral alább jóvá teszem e bűnömet!) A lakosság görög, de majdnem mindenki beszél olaszul is és egyátalában, mint minden kikötő-városban, hol sokféle ábrázatú ember fordul meg, még egyéb nyelvhez is értenek, pl. francziához, angolhoz, némethez. Minden megerőltetés nélkül észrevehetni rajtuk, hogy az angol közmondást: az idő pénz, nem ismerik, ellenben a dolce far niente mesterségét nagy tökélyre vitték; különben sem többre, sem kevesebbre, mint a déli nemzetek egyátalában.

Nem tudom, a tőszomszédság Khinával teszi-e azt, hogy apraja-nagyja, különösen némely hónapokban, a tökmagok morzsolására adja magát, tény az, hogy a sétáló és pihenő helyek leglátogatottabb pontjai majdnem oly magasan vannak e hasznos magvak kiürített héjaival fedve, mint egy rendes nyilvános intézet padozata porral. Azt meg kell adni, hogy az idegenek iránt előzékenyek, a legnagyobb készséggel szolgálnak felvilágosítással, tanáccsal és tettel is. Az utczák épp oly szűkek, girbegurbák, a házak épp oly magasak, piszkosak, mint Olaszországban. Hires helyek a Spianata, mely, amint Gregorovius, egy német író, mondja, a világ legszebb tere — holdvilágitás mellett, midőn minden egyes épület palotának látszik,  másfelől a Fortezza világítótornya magasan fejünk felett tündöklik, és a giardino reale, hol Erzsébet királynénk is tartózkodott egynehány év előtt és hol állítólag egy ő neki küldött karácsonyfa is van elültetve.

A szépségükről oly hires görög nők közül egyet sem láttam. A férfiak sokkal derekabb kinézésüek. Még Sz. Spiridiont kell megengesztelnem. Ő a legnagyobb nevezetessége az itt róla elnevetett templomnak. De nem is közönséges szent ám! Már csupán az is nevezetes benne, hogy vagy háromszáz évig feküdt a földben — bebalzsamozatlanul, és izmai meg most is lágyak — állítólag. Különben a szent földi maradványai egy család magánvagyonat képezik. Nagy ünnepnapokon ünnepélyes körmenetben hordozzák a város körül és húsvétkor a feltámadástól számítva három napig ki van állítva a közönség számára, mely alkalommal senki sem mulasztja el a szép aranyos papucsokkal fedett lábakat megcsókolni.

Az ilyen körmenetek, melyeket minden alkalommal szeretnek rendezni, nagyon érdekes látványt nyújtanak. A kép szerfölött tarka és élénk. Elől zászlók, mindenféle alakú, díszes lámpák, azután következik egy sereg, a szentnek ajánlott 10—15 cm. vastag és  100 cm. magas gyertya. Ezek évekig égnek a templomban. Majd pompás ornátusban a papság, és közvetlen mögöttük, mennyezet alatt, aranyos üvegszekrényben a szent. A menet elején játszó zenekar már alig hallik és a papok egyhangú, bús énekével valami különszerü, megragadó harmóniává vegyül. Sötétkék ég, a fejünk fölött bólintgató komor cziprusok, köröskörül ájtatos közönség, lesütött fővel kereszteket hányva magára: ez volna a húsvét egyházi fele.

Bezzeg nem oly szép a másik, a profán. Abban a perezben, midőn a körmenet a nagyhét szombatján délelőtt megérkezik a templomba, megkondulnak a harangok. Egy pillanat alatt az előbbi mély csöndet szörnyű lárma valtja föl. Minden ajtó előtt egy-egy ember áll, egyik kezében ártatlan bárányka, másikban kés, mely az első harangkongásra az állat szivébe hatol. A kifecskendő vérrel három keresztet irnak az ajtófára. Minden ablakból cserepek, bögrék hullanak az utezára, melyek csörömpölve törnek szét; puska, pisztoly ropog, és minduntalan megjelenik egy-egy gyöngéd hölgyalak valamely balkonon, bátran a levegőbe sütve el fegyverét. Amott egy megkoszorúzott dézsa áll, telve vízzel, melybe apraja-nagyja iparkodik egymást belökni. Persze az aprók járják meg jobban.

Ez alatt a város falain kivül a vérontás fokozódott mérvben folyik. Fákhoz kötve áll ott tiz-tizenkét marha, mindegyik előtt két ember, egyik apró spanyol-fele késsel, másik bárddal. Már csak néhány perez hiányzik a tizenegyből. A marhák mit sem sejtve, egykedvűen tekintenek körül bus szemeikkel. Egyszerre messziről tompán hangzik az első ütés: egy hirtelen villanás és a soha czélját nem tévesztő kés villámcsapásként teríti le az állatot. Ugyanabban a perezben már a másik fejét vágja le a bárddal a ledült állatnak és nem tekintve a patakzó vért, eszeveszettként rohan azzal az ijedve hátráló nézők között a város felé, mert az elsőnek hozott levágott fej dijat kap a városházánál! Az alatt az egyik bőrét nyúzza le az állatnak, másik farkát szedi le, hasát vágja föl, bokáig gázolva vérben. Én utálattal fordultam el a jettői: troppo sang

A dolog illusztrálására szolgáljon a következő tény. Néhány év előtt az emiitett napon egy osztrák-magyar tengerésztiszt ült egy kávéházban, mi rosszat sem sejtve. Hirtelen borzasztó lárma üti meg füleit; amott néhány ember tűnik föl, kiabálva, puskákkal, pisztolyokkal kezökben, itt egy mészáros rohan, véres késsel fogai között, közbe a harangok zugnak, örökös lövöldözés, ordítozás. Nem tudja mire vélni a dolgot: hisz ez lázadás! Felugrik, kirántja kardját és, mint igazi katonához illik, elordítja magát: utánam, ki a királyt szereti! A jámbor korfubeliek pedig, az ö kiabálásából egy árva szócskát sem értve meg, azt hitték, hogy őrülttel van dolguk és a kölcsönös felvilágosítások egynehány félórácskát vettek igénybe. A lődözés különben három nap és három éjjel tart szakadatlanul, kissé rosszul esvén idegen fűlnek, de amint hallom, a nők sokkal kevesebbet szenvednek idegbajokban. Május közepével kezdődik aztán a saison morte, mely alatt csak reggel nyolezig és este nyolcztól lehet exisztálni, a szörnyű szúnyogok évadja ez, mely alatt a pompás vegetáczió felpörkölődik és az ember alszik.

 

 

Romeiser Ferencz KORFU. 1908. 366.

Albánia tengerpartja előtt mint egy hosszú háromszög fekszik Korfu szigete. Egész területe nincs néhány négyszögkilométer és mégis megfordult rajta hódító szándékkal Európa minden tengerpartot lakó népe.

Réges-régen az illyrek, spártaiak, rómaiak, maczedónok, továbbá Szirakúza, Epirus uralkodtak e földön, majd Velencze foglalta el és kézről-kézre járt a francziák, angolok stb. között, míg semleges terület lett belőle és közigazgatásilag Görögországhoz csatoltatott. Őslakói voltak a liburnok, kiknek e sok viszontagságos állapot után faji jellegük teljesen elveszett.

Hűvös reggeli szellő fújt, amint hajónk a korfui kikötőbe befutott. Sok apró ladik himbálódzott benn a kikötőben, kemény evezősökkel, kik csak az adott jelre várnak, hogy megrohanhassák a hajót. Be kell várniok az orvos engedelmét, ki bár roppant felületesen, de végig megvizsgálja a hajó összes utasát és személyzetét; mikor elkészül, kiadja az engedelmet a partraszállásra és a ladikok versenyevezést rendeznek hajónkhoz, melyet ellepnek és a táskákat egy perez alatt szétkapkodják, úgy hogy aki nem vigyáz, minden csomagjáért külön embernek fizethet díjat.

A nagy kikötőpart oldalán öt-hatemeletes házak előtt visz a kocsiút 4—5 méter magasságban a tenger mellett. Az utak sok helyen két-három méter magas kaktuszkerítéssel vannak szegélyezve, úgy hogy hellyel-közel az úton és a tiszta kék égen kívül mást semmit se lát a szem. Ahol azonban ily kerítés el nem fedi a vidéket, ott ugyancsak bájos tájakban lehet gyönyörködnünk.

A Campagna! Szelíd hajlású dombok, zöld rétek mindenfelé, a háttérben magas hegyek, és a nép: férfi, nő, fiatal, öreg, kint sürög-forog mindahány és mindenfelé dolgozzák, kapálják a kitűnő földet, melyet sok patak öntöz. Az olajfák, melyek sok száz évesek, át meg átlyukadt törzseikkel; a cziprusok, egy-egy pálma vagy narancsfa, előttük, közöttük, tarka-barka jelmezben sürgő-forgó nép, tréfáló fiatalság: a bibliai történetek képeit idézi emlékezetünkbe.

Azután szembe jön velünk egy nagy csapat nő, fiatal és öreg, mindenik nagy kőkorsót visz fején és közbe kötik a harisnyát. Azt mondják, van közöttük olyan, a ki száz litert is megbír egyszerre a fején! Tarka-barka öltözetek; a nap is élénken világít át az olajfák lombján, világos foltokat ejtve a sárga homokra. Csupa szin, csupa élet minden és mégis olyan, mint egy mesterkélt színpadi összeállítás. Oly távol vagyunk ezektől az egyszerűen és természetesen élő emberektől mi kulturemberek, mint a való élet az álomtól! Egy másik tarka csoportban kecskenyájat terel néhány rikító szinű ruhába öltözött pásztor, követi a nyájat néhány magas, nagy-kerekű kordé, víg beszéd, rendetlenség, napsugár, zöld cziprusfák.

Ez a Campagna! Most azonban megzavarják a hangulatot azok a teherkocsik, melyek az Achilleion berendezéséhez szükséges tárgyakat szállítják a hajóról a hosszú országúton végig. Az Achilleion, melybe, sajnos, be sem lehetett jutni, nagy felfordulásban volt a nagy átalakítási munkálatok miatt, melyekkel a kastély új tulajdonosának, a német császárnak látogatására készültek. Hogy odabenn mit csinálnak, azt nem lehet tudni, de sejteni lehet a rengeteg munkásból és fuvarosból, akik az állványokon, kocsikon lármáznak, nyüzsögnek, dolgoznak hatalmas porfelhőben. Szinte aggódik az ember, hogy tönkreteszik azt a páratlan szép helyet, melyet Erzsébet királynénk lakott. Pár lépéssel az eredeti épülettől áll egy a kiséret számára készült ház, mely a főépületével egyező stilusbzn épült.

Felmentem egy szemben emelkedő dombra és onnan fényképeztem le az olajfák közül kiemelkedő palotát. A nagy árnyékot adó olajfán kívül legelterjedtebb növény Korfuban a cziprus és kaktusz, gyümölcsöskertekben tenyészik a narapcs, a czitrom, míg a datolyapálma mint a parkok dísze szerepel. A Mon repos nevű görög királyi parkban különösen hatalmas datolyapálmák vannak. A parkban álló kastély azonban annyira egyszerű, mint egy jómódú polgár nyaralója.

A város közelében, a tengerparton hatalmas ezukornád terem. Tovább haladva, parkszerű erdőségbe jutunk, melynek egyik, részén remek kilátópont van, honnan a kis tengeröblöt látni: hátul, a távolban a Gasturi mögött emelkedő heggyel, míg lent a tengerben, mint két kis hajó, úsznak a Ponticonisi szigetek. A mythologia szerint itt állt Odisseus hajója, mikor az istenek kővé változtatták. Szép ez a legenda, de minket jobban érdekelt az, hogy az egyik szigeten Erzsébet királyné is lakott, mikor először érkezett Korfuba. Ez a kis sziget csupa kaktusz, csupa cziprus. Három egyszerű kis kőház van a tenger partján, mint három fából faragott játékházacska és úgy vannak ott elhelyezve, mintha egy óriás gyermek tette volna le rendetlenül a magasból.

Tizenöt-húsz fokos, keskeny, fűvel benőtt lépcső vezet innen egy kanyarulattal fel a cziprusok közé. Repkénnyel és vadszőlővel befuttatott kis kőkapuhoz jutunk ennek végén, melyen egy kis harang lóg a sűrűben.

Elfogódva léptünk át ezen romantikus helyen és kővel kirakott terraszon találtuk magunkat. A kis épület és egy parányi kápolna áll ennek egyik sarkában, míg a többi oldalát a kis kaputól kezdve körűl vadszőlővel befuttatott alacsony kőfal szegi be. A kívülről felnyúló cziprusok miatt csak némely helyen lehet kilátni a tengerre, kivéve egy helyet, mely mint kis erkély nyúlik ki és melyen néhány kőpaddal ellátott kis lugas van, ahonnan úgy Korfu szigete, mint az albán partok felé, remek kilátás nyílik.

Itt érezte magát jól Erzsébet királynénk, a nagy mindenség e parányi szigetén.

 

 

KORFU  LÁTKÉPE.

 

Körülhajóztuk ezt a kis szigetet és a parthoz evezve, a városba mentünk vissza. A legkülső városrész, mely dél felé esik, telve van politikai vagy más menekültekkel, kik, Korfu semleges terület lévén, itt biztonságban élhetnek, de amint innen lábukat kiteszik, az elfogatás veszélyének vannak kitéve. E menekültek között voltak szerencsések, akik abban az időben érkeztek, midőn egy frank két drachmával volt egyenértékű. Ezeknek megduplázódott a vagyona, a mikor a drachma értékét hirtelen a frank értékére emelték. A drachma papírpénzben forog a nép kezén: igen kicsi, piszkos papírpénz, melyet fizetés alkalmával ollóval szétdarabolnak, ha kisebb összegre van szükségük.

Jelentékeny tényező a korfui kereskedelemben a házalók serege; ily utczai boltosoknál a czipőtől a feketekávéig mindent kapni. A boltok között legtöbb a gyógyszertár, mert itt minden valamirevaló orvosnak van legalább egy patikája. Ami a piaezot illeti, ennek képe annyiban üt el a rendes európai piaczoktól, hogy nőknek bevásárolni izléstelenség-számba megy. Ezt a férfiaknak kell elvégezniök. Úriembereket, katonatiszteket látni, amint bevásárolni mennek s a szolgájuk viszi utánuk a tele zöldséges kosarat.

A katonaság egyébként igen kedélyes : feláll 4—5 szál ember egy tiszttel és gyakorlatozik akár a város közepén is. Ha sokáig figyel az ember, olyat is lát, hogy néha a parancsot egyszerre teljesíti néhány ember, nagyobb csapatnál azonban nincs rá eset, hogy egyszerre teljesítsék a vezényszót. Ha azután valami nagyon butát csinál a közlegény, összes társai, a tiszttel együtt pukkadoznak nevettükben. De kedélyes, barátságos máskülönben is e nép; vasárnaponként délután kirakják asztalaikat a házuk elé és naplementéig kártyáznak az utczán, az utcza járókelő népe kibiczel nekik.

Egyedüli kellemetlen oldala a városnak olaszos piszkossága. A száradó fehérnemütől némely helyen alig lehet járni az utczákon, a szemetet pedig a házak előtt dombokba rakják. A legérdekesebb ide való speczialitás, hogy e szemétdombokat átkutatják éjjel a kecskék ! Ezek párosával kóborolják be sötét éjjel a várost, mint a kisértetek vagy szerelmes párok és kikeresik a szemét közül a táplálékot.

Ha az ember az idevaló sajátságokkal megbarátkozik, nehéz szívvel hagyja el ismét ezt a szép szigetet. A konstantinápolyi kolera segítségünkre volt hazautazásunk elhalasztásában, amennyiben az onnan jövő hajó nem vett fel Korfuban utasokat, hanem tovasietett útjára. Nemsokára azonban, sajnos, mégis csak követnünk kellett:

háborgó tengeren, zuhogó, szakadó esőben, mely csakhamar elfedte szemünk elől Kerkyra szigetét.

A két kikötő közötti terület volt az antik Kerkyra városa, melynek teljes feltárásával még adós a régészet.

 

 

Egy sziget. HELGOLAND 1854. 112. Ule nyomán Dr. Hegedűs

Rendületlen, mint tengerben a szikla, melyet hullámai hiába ostromolnak, igyen szoktuk jellemezni a kemény, bátor férfiút, ki a veszély legvadabb fergetegeiben akaratának nyugalmát és higgadtságát megtartani képes.

Van a bátorságnak egy neme, mely a tátongó mélység elől vissza nem riadva, mosolyogva megy az ellenség szuronyai, s halált szóró tüzaknái elé, de ritkább a szenvedő hős bátorsága, ki szakadatlan, újból reá törő csapásokkal megküzdeni mer, egész életén át, csak vihart s hullámot látván, melyek áldozatukkal enyelegve játszanak.

Nem az élet pillanatnyi súlyos csapásai, nem ama fellángoló semmitéssel fenyegető vészek kisértik legerösebben a férfiú bátorságát, legyőzésük habár rendkívüli, de csak rövid erőlködést igényel, de a lélek s test néma fájdalmai, bánat, bú, s elkeseredés rágódva emésztik az ifjú életerőt, s korán szántják meg az öregség komor barázdáit.

Valamint a legszilárdabb bátorság a szenvedések folytonos támadásában, úgy a szikla a tenger hullámai között ingadozni kezd s végre hanyatlik. A szikla szirten ordítva vetődnek fel a hullámok, hogy a következő pillanatban tajtékba borultan vonuljanak vissza. A szikla rendületlen; de hullám hullámot ér, majd lágy locsogással, majd dörgő robajjal mosva a kövületet; kövecs kövecsre letördel, mindinkább nagyobbodó mélyedések s lyukak támadnak, mig végre a kivájt kőszál, mely a zajgó habok rohamával egykor oly büszkén daczolt, robajjal a tenger sírjába omlik, s nincs többé.

Ha a képzelet merész sajkáján az északi tenger távol partjai felé vitetjük magunkat, mely körül Napier vezénylete alatt a hatalmas szigetország fa-várai, Angolhon büszke hajóhada vitorláz, óriás sziklafalak fognak feltűnni előttünk, melyek a partot övezve, azt minden támadás ellen örökre megvédeni képeseknek látszanak. De vajmi bal e vélemény, mely a lassan de untalan működő természet-erőket figyelemre nem méltatja. A meredek, több száz lábra emelkedő szikla szálak, mindannyi tanúi hullámok e romboló hatalmának.

A Wasch öböl partjainál az északi tenger, elnyelt erdő fölőtt zajong, melynek fái még most is fennállnak, s gyantájukat a közel partok lakói halásszák. Erzsébet angol királynő (VIII. Henrik lánya) korában Brighton városa ott állt, hol most csak néhány czölöp nyúl ki a habokból; s temploma, mely VIII. Henrik angol király idejében egy mérföld távolban volt a parttól, napjainkban elhagyatva s magányosan áll a zúgó tenger szélén.

Az északi tenger pusztításait mutatják a Zuider s Harlemi tó, melyek hat hét századdal ezelőtt, a töltések s gátak lerontása által keletkeztek. A rést tört hullámok mezőket, falvakat borítanak s ezek boldogtalan lakói, részben ott vesztenek, részben annak idején menekülve, kivándorolni kénytelenültek. A szorgalmas népet, szüntelen harezok által pusztult hazánkat népesiteni kívánt királyaink, vendégszeretettel fogadák, kik is honunk északi s Erdély déli részén letelepülve, a szászok virágzó gyarmatait alapiták.  

A keleti tengerpart lakója az elsüllyedt gazdag, de bűnös Vinctáról regél, melynek márvány palotái maiglan kifehérlenek a tenger átlátszó vizéből, ha azt szél nem háborítja, ablakaikból néma csendben tarka halak úszkálnak, mig tengeri repkénytöl árnyékolt falain, rákok, csigák éhesen lesik martalékjukat. Egy vitézül küzdő, de már már hanyatló, haldokló hős képe gyanánt tűnik fel előttünk Helgoland veres agyagkö szigete, s lakói is honuk e jellegét viselik. Nyersen és szabadon fejlett ki egykoron népe, egy büszke faj gyanánt, sajátságos szokásokkal s eredeti egyszerűségben. Honuk földje élelmezésükre elégtelen lévén, csakhamar a szabad tengerre száltak ki s harczias lobogójuk alatt, partokat, hajókat megtámadva, zsákmánnyal gazdagon tértek vissza szegényes kopár szigetükre.

De mint sziklájukat a szüntelen zajgó habok, ugy ostromolta idegen országok műveltsége s uralkodási vágya eredetiségüket, s mint sziklájuk a tengernek, ugy engedtek ők a polgáriasulás folyamának. A tenger zöld hullámaiból e kis szigetke feltűnik, nyájasan üdvözölni látszik, a feléje közeledő vendéget, s alig szállt lágy fövénnyel borított partjára, s azonnal titokteljes báj lengi körül, csakhamar azon kedves otthonos érzetre változván, mit gyermekkorában korlátolt kertecskéjében érzett, hol mindennek, még a legcsekélyebbnek is, megvolt alkalmas helye.

Meredeken felnyúló szikla partjaiba a tenger hulláma életet lehelt, majd merészen emelkedő oszlopszerü köszálakat, majd setét barlangokat pillantunk, melyekben a tengeri szárnyasok serege fészkel és tanyáz, — majd más csúcsos szikla kapuk, pitvarok tárulnak fel előttünk, setét üregeiken keresztül a tenger habjai zajognak, mig a velük szemközti zátonyon tarka fókák s tengeri kutyák, — a nap éltető melegét élvezve, — szunyadoznak.

Alacsony faházak közül hellyel magasabb épületek emelkednek, jeléül a finomult világ fényűzésének, mely a falusi élet egyszerűsége között települt le. Ragyogó boltok s fényes kirakatokkal diszitett utczán keresztül azon széles  lépcsőből álló felmenethez jutunk, mely három merész fordulattal a szikla tetejére felvezet; melynek alját illatos hársfák árnyékolják, mig rózsa s tengeri bodza-bokrokkal koszorúzott felső részén vad venyige kanyarul fel.

Tetejére felérve, tekintetünk a szabad tengerre száll, melyen kisebb-nagyobb csónakok, sajkák s bárkák majd lágy hullámoktól ringatva, majd kedvező széltől kapatva sikamlanak ide s tova; mig az apály által feltakart tenger fenekén, gyerköczék kagylókat s rákokat halásznak, s a nyugvó nap sugariban a fehér föveny aranyszinben ragyog.

Alattunk igénytelen látvány; egyedül a fürdő környékét képező házak árulnak el vig életet, de sima lapos fedelek mutatják, hogy ez élet idegen. Csak a felső város összeszorult faházacskái, s a közébük zárt kisded virág- s káposztás kertek, viselik a szigetlakó szorgos jellemének bélyegét.

A viruló ültetvények s zöldellö fasorok közül, kifehéredve nyájasan mosolyog a kis szigetnek nagyszerű oskolája, mint az uj mivelödésnek az ős sziklán emelt diszes temploma, mi kedvesen lepi meg az utast, ki hazájában fájdalom az iskolákat csak a legroncsoltabb és silányabb gunyhókban kénytelen keresni.

Az egész sziget termőföldje szorgalmasan mivelt, s az itt-ott levő bokrokban számos török vannak kifeszítve,.mellyekben tavasz- és őszkor számos vándor-madarakat fognak; s nevezetes madarászatot űznek.

Volt idő, midőn a szomszéd fejedelmek Helgoland birtoka felett véres harezokat csatáztak, lakóinak csak menhelyül szolgált, ezek hazája a tenger volt, melynek égszin, távolban ibolyaszín, tüköre fényesen ragyog a nap sugaraitól, mig egy rögtön szél-fuvat végig nem nyargalván síkját a hullámokat tajtékosan kavarja a nyalka, szél szárnyán járó hajók, ijedve húzzák be duzzadt vitorláikat, — s ittasok gyanánt tántorgó tánezot járnak a zajgó hullámokon.

De mily gyorsan jött, olly rögtön szakad vége a zivatarnak, s az ég setét éjét tükröző tengerre, fénylő sugár csomagot lövell a nap, mig a setét sziklaboltozatokon keresztül dörgő vizek felett, reményteljesen emelkedik a szivárvány tarka ive.

Mint borút derű, ugy érték szakadatlan változatosságban a jó s balszerencse csapásai e szigetet. Régente az erdők setét árnyékában pogány istenek bálványai álltának, de a keresztény vallás hatására leomlottak; a lakók mint ezelőtt ugy ezután is rabló-hajózásból éltek, név- s zsákmányszomjuzó kalózok maradván, miglen a 15-ik században a heringek serege Helgoland partjai felé vonult, s halászatuk, a lakóknak békés s jövedelmező élelemforrásává vált.

De a reformatió az országba jött, s vele, a barátok mondása szerint, épp emiatt, elvonultak a heringek, s a lakók szegénységbe dűltek. 1806-ban az angolok foglalák el e szigetet, s a szárazföldi zárlat (Continentalsperre) ideje alatt jövedelmező ugyan, de erkölcstelelenitö dugáruságot üztenek, mig az angolok távoztával ez is megszűnvén, az előbbi szegénységbe süllyedtek, melly annál súlyosabb volt, mert a nép uj szükségekkel ismerkedett meg.

Végre 1826-ban a tenger-part föveny halmain, európai hirt nyert tengerfürdöt állítottak fel az angolok, kiknek bőkezűsége, párosulva a fürdővendégek fényűzésével, új életet és jólétet hozott sziklára, de ez, mert idegen s nem önerőből kifejlett, így bizonytalan. A hullámok csendesen rágódnak a fövény-halmokon, a zivatarok néha egész halmokat rontanak szét, de az egykor olly merész, munkás és egyszerű lakók, kényelmesekké, fényűzőkké s restekké váltak, s mit sem tesznek az untalan ostromlott partok védelmére.

Jaj nekik, ha a fövenyhalmok egykor a tengerbe szakadnak, a tengeri fürdő, s vele a lakók utolsó élet-forrása kiapad; uj emelkedésre pedig hiányzik a régi erő.  Helgoland sziklája s népe közösen indult pusztulásnak, a régi szokások, az ős nyelv kihal, apa s fiu nem értik már egymást. A szikla letördel, a fóvenyhalmokat szétrontja a hullám, a fövenyt elszórja a vihar, s a nép elmerül a polgárisodás folyamában; jeléül annak, hogy nem szerencsés körülmények, nem az ország természeti gazdagsága, hanem a nemzet szorgalma, műveltsége, ipara és takarékossága képezik jóllétének s nagyságának egyedül biztos és rendületlen alapját.

 

 

K. Imre. A helgolandi tengeri fürdő. (Eredeti tudósítás.) 1865. 474.

Helgoland, aug. 29-én. Néhány hó előtt csak a sötétebb, elriasztóbb képe s leírása jelent meg a „Vasárnapi Újság"-ban Helgoland aziklaszigetéről. Nem állhatnám meg, hogy e kis pontnak kissé barátságosabb színben föltüntető ismertetését is ne közöljem.

Helgoland, régibb időkben Heiligland (insula savra), jófutásu gőzözön Hamburgtól 8 órányira esik az Északi-tengeren. Az angolok Heligoland, a hollandok Helgeland, a bennszülöttek Helgolunn vagy röviden Zunn-nak nevezik. Az egész sziget megkeményedett veres agyagból áll; tarka vagy szürke homokkő-lerakodásokkal, délnyugati oldala legmagasabb (196 láb), a keleti legalacsonyabb, s a homokkő vonalaiból következtethetni, hogy valamikor a szigetnek délnyugati oldala talán vulkáni erő által fölnyomatott. A sziget hosszú háromszöget képez, jó evezős 3 negyedóra alatt körülcsónakázza; a felszíne hosszát.

A tengeri fürdőknél nemcsak a fürdés és habverés ér valamit, de leginkább a tengeri levegő, s e tekintetben Helgoland, mely minden irányban legalább 7 mérföldnyi távolságra van a szárazföldtől s folyamok torkolataitól, a többi ismeretes tengeri fürdők fölött előnnyel bir; mert ezek vagy a szárazföld partjain levén, vagy ahhoz igen közel eső szigeteken állíttatván föl, nagyobbrészt a szárazföld legével árasztatnak el, mig Helgoland a tengeri levegőt minden oldalról szabadon, vegyületlen, mondhatni első kézből kapja.

Badarság volna állítani, hogy a kényelem előbb van Helgolandban, mint más tengeri fürdőkben, de ki a tenger vizét és levegőjét gyógyitalul használja, a kényelemből örömest leenged valamit. Ily kényelmetlenségnek tartják itt, hogy a fürdés nem magán a szigeten, hanem a szomszéd homokszigeten (Düne) történik, hova apró dereglyéken kell át és visszaszállittatni. Én ezen kényszerűséget is előnynek tartom; és ki egy párszor ezt a negyedórai hajózást megkísérli, alig várja az órát, melyen oda ismét átmehessen; már maga a tengeren létel, csónakringás, üde szellő, habpermeteg elég vonzerővel bírnak, hogy az ember, ha szüksége van rá, Helgolandot válassza tengeri fürdőhelyül. Aki a tengeren való átjárást nem szereti, vagy talán természetével ellenkeznék, módjában van a fősziget partján fürödni, csakhogy itt az üditő levegőt oly mértékben mint amott, nem élvezheti.

Helgoland alsó és felső városból állván, nagy kérdés, hol vegyen az ember lakást Alul közelebb van az ember a homokszigethez; ott van a délutánok gyülőhelye, a Pavillon; ott a Conversations-terem (társalgó), játék, teke, olvasó-termek; ki hajózni akar, közel a part, hol folytonosan kinálkoznak hajósok evezésre vagy vitorlázásra. Ki a friss levegőt szereti, fenn válasszon lalást; az igaz, hogy ha lenn ebédel a közös asztalnál, vagy ha fürdési ideje elkövetkezik, 190 lépcsőt kell meglépegetnie, de az esteli és reggeli üde levegőt, tengerre való szép kilátást, napkelte s lementének gyönyörű élvezetét, a burgonyaföld kényelmes utjain sétálást, közel kapja, s ennyi élvezet megérdemli, hogy naponkint egy párszor azt a 190 kényelmes lépcsőt — ha tetszik egy pár pihenés közbejöttével — lábaival megszámlálhassa.

Sokan a tengeri fürdőt minden utasitás nélkül használják, de sokan meg is bánják; láttam néhányat, ki egy negyed óráig is ellubiczkol a langyos habokban, s nem győz megválni a habverésektől, vannak is aztán izgatott órai, álmatlan éjszakái. Okosan teszi — ki hosszasabb időt akar tengeri fürdőben tölteni — ha a fürdőorvoa tanácsával él; Helgolandban is van ily ügyes és tapasztalt orvos, dr. Aachen, ki Helgolandnak, mint tengeri fürdőnek emelése körül annyi érdemeket szerzett. Az orvos tanácsa után némelyek nem mindennap, mások éppen nem fürödnek; azért naponkint áthajóznak a föveny-szigetre, s néhány óráig ott szívják a minden felől szabadon áramló levegőt.  E szigeten a fürdés ideje nincs apály- és dagályhoz kötve; minden oldalról nyílt tenger övezvén körül, reggeli 6 órától d. u. 2 óráig bármikor fürödhetni; s ha a rendes oldalon nincs elég hab, eljuthatnak a fürdő vagyis inkább vetkező kocsik a másik partra, s a vendég kiaebb nagyobb habverés közt tetszése szerint válogathat. Sokan annyira elmerülnek a habverés szeretetében, hogy a zajlóbb helyeket keresik, s gyakran az erősebb hullámoktól földre teríttetvén, a kavicsokban jelentékeny sérülést kapnak.

Dr. Aschen a habverést nagyon másodrendű dolognak tartja, s nevetségesnek mondja, ha valaki ez elemmel harczra kél; hasznosnak mondja a 2— 5 perczig tartó fürdést, fürdés után egy kis mozgást a levegőn, aztán pihenést. Nagyobb része a vendégeknek e szabályt követi is, többnyire sikerrel.  A férfiak egészen távol fürödnek a nőktől.

A helgolandi fürdő aránylag nem drága, egy pár csinos szobácskát egy hétre 5—10 tallérért, naponkinti ebédet, bor nélkül, közasztalnál 28 shillingért (1 o. ft. 5 kr.), reggelit 6 — 8 shillingért kaphatni. Maga a fürdés ára azonban túlságosnak mondható, — mert az 10, az át- és visszahajózás 6 shillingbe (60 kr.) kerül.  A helgolandiak igen tisztán tartják lakásaikat, különösen a vendégeik számára tartogatott szobákat, a kis utczákat és lépcsőzetet azonban sokkal tisztábban tarthatnák, s nagyon jól tenné a fürdő igazgatósága, ha nem csak arra lenne ügyelettel, hogy 110% jusson egy-egy részvény után, hanem a csinosbitást még nagyobb mérvben mozdítaná elé.

A társalgó háznál 2 nagy terem van, hol július és augusztus hóban 3—400 vendég is ebédel együtt, felül van egy kis tekeasztal is, mellette olvasó-terem, elegendő számú hírlapokkal, emellett van egy főterem a roulette és pharaó-kedvelők számára. Csodáltam, hogy Anglia birtokán e szerencsejátékok megtüretnek. Vasárnap és szerdán az étterem tánczteremmé alakul s 8—11 óráig tart a vigalom. Júniusban és szeptemberben hetenkint két, július és augusztusban pedig három izben jön és megy Hamburg és Helgoland közt a „Helgoland" nevű gőzhajó, „Helgolanderin pedig Bréma kikötőjéből hozza a vendégeket. Helgoland fürdő vendégei mulatsága a szokott csónakázáson kivül halászat s tengeri kutyákra, ugy halászmadarakra vadászásban áll, némelyek messzebb is elmennek az osztriga-telepekre, mások a közeli sziklák mellett rájákat szúrnak három águ szigonynyal. Majd minden vendég gyűjt csigákat, különféle szinü s alakú kövecskéket, tengeri növényeket; ki gyűjteni restel, a csinos kirakatu boltokban vásárolja össze ez emlékeket.

Egy fertelmes szokás van Helgoland fürdő vendégei között. Amint Hamburgból, Brémából hajó érkezik, a parton van minden ember, s a kiszálló helytől a Pavillonig kettős kötél vonatik ki, e közt szállnak, mennek végig az uj vendégek. Jaj annak, kin vagy tengeri betegség nyomai látszanak, vagy öltözetén, kalapján nem a legújabb divat keze mutatkozik, az ilyeneket szemtől szemben kinevetik, kigúnyolják. Az igaz, hogy gyakran az ily kinevetett a legközelebbi hajóval érkezetteknek legélesebb ostorává válik; de én megvallom, a német műveltséget sokkal finomabbnak hittem, mintsem hogy fel mertem volna tenni, hogy az ily ocsmányul nyilvánuló gúny és csufolásoknak nem ritkán még nők az első kezdeményezői. Ha ezen rút szokás elmarad Helgoland vendégeitől, 3000 helyett talán 5000 évi vendége lesz.

 

 

CAPRI SZIGETE. 1888. 405.

Költőknek, festőknek annyi sok kedvencz tárgya van, melyekkel foglalkozni szeretnek időről-időre. Megéneklik, lefestik s a következő nemzedék újra fölveszi. Toll és ecset alól el nem múlik. Ilyen Capri szigete is. A mely festő déli Olaszországot bejárta, lefestette Caprit. Emlegeti Tacitus szintén, de akkor még nem volt az a kedves, szép hely, melynek most tartják. Mert a nápolyi öbölvidék e regényes sziklaszigete éppen nem tartozik Itália paradicsomi pontjai közé. Meglehetősen kopár és fa nélküli, napégette mészköfalakkal. De regényes és elbájoló a tenger ragyogó kék tükrében, a sajátságos fényes világításban, mely e vidéken oly megragadó. Regényes múltja is van, az utazó pedig csodálatos barlangokat talál benne. Az utas tehát el nem mulasztja a látogatást, hogy a három órányi utat megtegye Nápolyból Capriba.

Jeles tájképfestőnk, Ligeti Antal is engedett a kedves benyomásoknak. A nyugodt tenger, fényes, zománczos tükrével, a violaszínű sziklák, az átlátszó, tiszta levegő, melegségével, távolával, — ez mind az ő eleme, melyek itt oly csábító pompában kínálkoztak. Legszebb tájképei egyikét festette Capriról, a meleg égalj színgazdagságával, a tenger poétikus melankoliájával, a tiszta, messze átlátható levegő mélységével.

 

 

CAPRI SZIGETE. - LIGETI ANTAL FESTMENTE

 

Capriról azt hiszik a tudósok, hogy a vulkanikus erők még most is háborgatják, emelik és süllyesztik talaját. A Tiberius korából való épületromok vízben vannak, pedig rendeltetésüknél fogva szárazon kellett épülniök. A sziget legnagyobb barlangjában, a Grotta del Arsenaleban színes márvány mozaik padlót találtak, melyet majdnem egy öl magas tengeri csigákból, tengeri maradványokból, fövényből képződött réteg borított. Az első példa azt mutatja, hogy a talaj süllyedt, a másik pedig hogy emelkedett. Capri leghíresebb barlangja, a kék barlang (Grotta azzura) is bizonyítja, hogy a sziget talaja Tiberius óta süllyedt, mert lehetetlen, hogy a római írók meg ne emlékeztek volna a csodás színvegyületü barlangról, de akkor még nem nyomult bele a tenger vize, melynek mélyéből az alacsony bejáratnál visszaverődő napfény oly bűvös kék világosságot áraszt szét a barlangban. A kék barlangról Capriban régen szólt a rege, de megközelíteni nem merték, mert azt tartották, hogy a kegyetlen Tiberius lelkét őrzik ott szörnyetegek. A halász még a környékét is kerülte. Végre 1826-ban Kopis Ágost német festő (mert már akkor is festői tárgy volt Capri) mitsem törődve a babonával és rémítgetésekkel, egy bátor hajóssal és Capri falu nótáriusával csónakba szállt, s az alacsony boltozat alatt bebujt a barlangba. Fölfedezték a természet egyik legkápráztatóbb játékát, a kék barlangot, melynek megtekintésére évenként annyi és annyi idegen megy azóta a csöndes, kopár szigetre.

 

Ada Kaleh  Ada Kaleh szigete  TÖRÖK ÁLLAPOTOK. 1896. 39. 648.

Megvénült a kelet, elavult az iszlámnak minden társadalmi és politikai intézménye. Ezt bizonyítja a legtöbb mohammedán állam s kiváltképen Törökország mai helyzete, mert kétségtelen, hogy e nagy birodalom jelenlegi nyomorúságát, hátramaradottságát annak az értelmetlen maradiságnak köszönheti, mely az iszlámban sokkal nagyobb mértékben megvan, mint egyéb vallásokban. (A szöveg nem említi ADA KALEH szigetét, csk az ábra-felirat.)

 

 

AZ AL-DUNÁRÓL ADA-KALEH SZIGETE.

 

Ada Kaleh vagy Ada-Kalé (szerbül: Каролина, Нова Оршаваtörökök által lakott kis sziget volt a Dunán, ahol az ott élő emberek dohány, szőlő- és rózsatermesztéssel foglalkoztak és csempészéssel. A szigetet 1972-ben, a vaskapuivízerőmű gátjának megépítése után vízzel árasztottak el. google

 

 

 

Ifj. Hegedűs Sándor: SAPPHO SZIGETE. LESBOS. 1906. 367.

 

Lesbos A szerelem szigete. Területe 1630 km2, lakossága kb. 105 000 fő. Végtelen olajfa-ligetek, fenyőerdők, hosszú strandok és a bámulatos megkövült erdő Lesbos szigetének a fő jellemzői. google

 

«Evoé ! Bacche! Evoé! Töltsd sziveinket bé!» Magyar lantos szavával köszöntlek Sapphó szigete. Már ott ül a láthatár sarkában, ahová lassan belopódzott, mig a hajó csodálatos simán, mintha tej - tengeren úszna, közeledett partja felé. Nem is tengernek látszott ez az Archipelagus, hanem egy olyan csodaszerű tónak, amelyben bűbájos szigethegyek képződtek, hogy gyönyörűséggel töltsék be a vándort, aki rászánja magát és sorra járja partjait. Mindegyik ilyen sziget egy külön világ, amelynek megvan a maga története, hőskora és Istenekkel fűszerezett fantasztikus rege világa. Itt nincs egy sziget sem, amelyet a Hellén-kor istenei nem barangoltak volna be, hogy vig mulatozásaiknak nyomát egy-egy mesében itt ne hagyták volna. De olyan édes emléke sincs egy szigetnek sem, mint Sapphó szigetének, melyet a dalnok nő hírneve örök dicsőséggel és babérral koszorúzott meg.

Babérra ugyan nem volt szüksége a szigetnek, mert a babérfák erdőszerűen borítják be völgyeit, csak arra volt szükség, hogy ezt a babért egy mythikus alak dicsfénynyei vonja a sziget körül. Azóta regeszerűen nagy idő vonult el e vidék fölött, más nép, más emberek lakják e vidéket, a sziget is más nevet nyert: Mytiloné-nek hivják, úgy hogy az ottani környékből semmi sem őrizte meg Sapphó emlékét, csupán a virágok, a babérfák és a madarak.

A virágok, amelyek minden évben egyszer óriás pompával borítják el ezt a sziget halmot mintha egy nagy sírnak nagyméretű hantját akarnák feldíszíteni, mely alatt mélyen a tenger alján pihen a lesbosi dalkirálynő, az őrjöngésében önhalált keresett Sapphó. Aztán a babérfák, a melyek sok ezer babérlevelet hajtanak évente bokros ligeteikben, hogy mindig legyen friss babérlevél, mely a régi kor tradiczióihoz mérten övezhesse a dalkirálynő homlokát

De leginkább él a költőnő emléke a madarak lelkében, a kik parányi lelkük teljes erejével kezdenek nap-nap mellett új énekbe, hogy az Ő madárnyelvükön csattogjanak arról a mese-multban élő nőről, akiről ők egy hosszú madárnemzetség óta nemzedékről-nemzedékre szállva tanultak dalolni csicsergő énekeket. Szegény kis madárkák olyanok, mikor ott a fákon énekelni kezdenek, mintha mindenkinek a belsejébe beleszorult volna valami Sapphó elhalt lelkéből és most az abban a sok millió kis madárban finom, édes hangon dalolni kezdene. Az ő énekük az örök kar, amely meg nem szűnő módon ott énekel Sapphó sírja felett és a mely csodálatos, páratlan énekbe beleszól mély, orgonaszerű hangon a sziget partjain csapkodó tenger, az ő örökkön élő habhullámaival. De lehet-e szebb sírja, nagyobbszerű síremléke Sapphónak, mint ez a sziget, amelyben mindenütt, minden hajlatában benne él az ő lelke és amely fölött örökké ott ragyog a napisten, az ő csodálatos tüzes szekerén, mintha minden nap újra keresné Sapphót, ez isteni nőt, aki vele rokon, a nagy Zeus isteni kegyelméből.

Mennyivel jobban esik így gondolni vissza a mythikus időkre, mint a szocziológusok kemény itéletű szemüvegén át, akik emberi voltukra visszavetkőztetve minden mythikus alakot, kérlelhetetlen realizmussal ítélnek a bolondos Sapphó felett  mily szép és kellemes érzés, amikor feltűnik a sziget és az ember közel úszik hozzá a gyorsjáratú hajón, olyan visszataszító az, mikor a kikötőbe beevezik a gőzös és ott a parton, mozgásba jön a nép, az istenadta nép. Félmeztelen alakok, akik kajikjaikba ugrálnak és egy csónak - ostromot intéznek a hajó ellen, hogy partra tudják szállítani az idegent. Az idegent, aki teljes idealizmussal, Sapphó lelkének bámulatától eltelve közeledik a szigethez, azt egyszerre kicsavarják gondolataiból és a földre rántják ezek a görög és török csónakosok, akik egymást igyekeznek liczitálni, hogy egy kirándulót szerezzenek arra a pár órára, amíg a hajó ott vesztegel Mytiléne kikötőjében. Egy tatárképű kajakosra biztam magamat, aki nagy hamar kievezett velem a partra, ott még egyszer elém állt ennek a buta török rendszernek az őre és elkérte a Teskerét, a török útlevelet, amelyet ez ország határain belül lépten-nyomon fel kell mutatni, mert a török úgy őriz minden embert az országában, mintha mind megannyi rab lenne. Rabok is szegények, egy lehetetlen, gyanakvó, kémkedő és gyilkos rendszer rabjai.

Mikor megszabadultam a parti őrtől, nagybamar kocsit kerítettem és vezetőmmel útra keltem a sziget hegylánczai felé. Abból a kis öbölbe szorított kalmár városból hamar kijutottunk és kertek között haladtunk a hegy törzse felé. Kertek között, melyekben, narancsfák álltak és babér-bokrok között gránátalmák pirosodtak. Ellenállhatatlan erőt éreztem magamon uralkodni, megállítottam a kocsit és egy kert gránátfájához siettem, leszakítottam egy gyümölcsöt és gyönyörködve néztem a mesék gyümölcsét. Azt a ragyogó pirosbőrű almagyümölcsöt, melynek belsejében fekete magvak vannak. Képzeletem előtt olybá tűnt fel ez a gyümölcs, mint egy keleti nő, akinek bronz szinű bőre van, két csattanós arczán piros árnyalattal és ebbe az arczba fekete szemek ékelődnek, melyek épp úgy csillognak, mint ennek a gránát almának a fekete magvai.

Egy-két görög, örmény és török gyűlt ez alatt körém és csak alamizsna adással tudtam a tolakodó néptől megszabadulni, hogy felhajtassak a sziget hegyoldalára. Magán a hegyoldalon, meg az öböl szépségén nem volt semmi új-nemű, rendes tengeri tájkép, melyet egy kikötő öböl ad, az emberek is utálatosok és baromiak voltak és olyan vadak, mintha ezen a földön soha kultúra nem lett volna. Az egész szigetföldön nem volt jóformán semmi különös és mégis abban az ünnepélyes csendben, amely onnét a magasból a szigetet körül vette, volt valami megragadó, valami emlékszerű, Sappho emléke, amely bensőnké lett és öntudatlanul is hatást gyakorolt az emberre. Csaknem naplementéig kint kóboroltam a vidéken, de mikor a nap nyugovóra hajlott, sietve vissza kellett térni a hajóra, mert attól fogva a hajók napkelésig el vannak zárva a parttól. A vizen pedig az őrség czirkál kis csónakokon, nehogy valaki meg tudjon ugorni ebből a ma már szomorú birodalomból. Kifizettem a vezetőmet meg a tatár kajakost. És uti plédembe burkolódzva, a táboriszéken kifeküdtem a födélzetre. A kapitány azzal örvendeztetett meg, hogy csak hajnalban indul tovább és az éjszakát kint tölti az öböl előtt a nyilt tengeren. Megnyugodtam sorsomban és elhatároztam, hogy kint alszom a födélzeten.

Nem is bántam meg. Nem bántam meg azért, mert így egy méltó festői látványban búcsúzhattam el Sappho szigetétől. Csöndes éj volt és a hajó kint horgonyzott a kikötő előtt, bent az öbölben lecsendesült a táj, csak egy-két jelzőlámpa jelezte az életet, amint piros pislogással veresre könnyezte szemeit az éjszakai virrasztásban. Szellő nem lengett, aludt az éjszaka, csendes álomban, mintha a tenger ringatná, lágyan kelő és gyöngéden simuló habokkal. Oly csodálatos nyugalom ült mindenen, amilyen csak az ilyen alvó országban lehet, amelyet nem izgat a nyugat nagy kultúrájának érverése.

Eltelve a mesés élvezettől, ébren töltöttem az éjszakát és a födélzetről gyönyörködtem az ünnepélyes csendben. Minden perez egy gyönyör volt, bűbájosán édes, mintha a keleti mesék egy-egy fejezete lenne mindenik. Egy hosszú édes mese, melynek soha vége nem lesz és így folytatódik örökké. De megjött a reggel és ez szétverte a várost. Először egy kis szellő keletkezett, a mely súgó csapkodást vitt be a nyugvó habokba és aztán nagy hirtelen felhőket hozott elő titkos birodalmából. Erre a megbeszélt jelre titokzatos hangok keltek a berkekben, a madarak feléledtek és kezdték hivni a hajnalt, a rózsa ujjú hajnalt, mely Homérosz hazájában születik a legrózsásabb köntösben.

Édesen szép valami volt, az ember azt hihette volna, hogy abban a titokzatos mozgásban benne van a szigetnek a lelke, amely ebben a hajnali órában szólalt meg, minden nap egyszer, az ő rejtélyes nyelvén. A kusza felhők ez alatt keringve szállva lecsaptak a szigetre és bebogozták harmatos szárnyaikkal és az olyan volt, mint egy égig érő gomolyag, mely a tenger mélyén kezdődik és felemelkedik a felhőtáborig, mely aztán elrejti a magasba nyúló csúcsait.

Pár perez kellett még és a tengerből megszületett a hajnal, az aranytrónú nap bíboros előfutárja. A sziget ekkor egy rózsaszinű nő alakot mutatott, mely megdicsőülten áll a tenger felett és a melynek fejét rózsaszín virágkoszorú borítja.

Egyszerre csak ez a titokzatos alak megmozdult, eleinte azt hittem, eltűnik, de aztán mind közelebb és közelebb jött hozzám, már-már azt hittem, hogy a hajóhoz ér, mikor egyszerre csak megsemmisült és helyette ott állt az arany nap és a sziget eltűnt, mert a gőzös már messze kint járt a sík tengeren.

*

Sappho Kr. e. 630/620 k. – Kr. e. 570 k.

A hagyomány szerint egy Phaón nevű ifjú révész iránt érzett szerelme miatt levetette magát Leszbosz-sziget egyik hegyéről. Az ifjú 20 évvel volt nála fiatalabb, és nem viszonozta érzéseit.

*

 

Szánthai István: MADAGASZKÁR 1896. 15. 233.

Azon közlemény kapcsán, melyet Szántkai István fiatal festő hazánkfia küldött lapunknak Madagaszkárból, hol a franczia hadügyi kormány külön engedélyével tartózkodik a szigetet megszálló franczia hadseregnél, ugyancsak a festő eredeti fölvételei alapján bemutatunk néhány képet a szigetről. Gonard ezredes kitűnő typusa a franczia katonának. Francziaország minden háborújában, legutóbb a Dahomey ellen indított expediczióban is részt vett. A Madagaszkár elleni háborúban is fontos szerepet vitt, s a sziget keleti (tehát a legveszedelmesebb) oldalának katonai kormányzójául ő van kiszemelve.

A legkényesebb helyzete van ez idő szerint Tanimandri katonai parancsnokának, Legrand kapitánynak, ki Cornu főhadnaggyal éjjel-nappal talpon van, mert nem tudni, hogy a fahaválok mikor térnek újból vissza. Legrand kapitányt, ki aTananariveban elhelyezendő katonai escorte egyik részének lesz a parancsnoka, Szudánból helyezték át Madagaszkárba.

 

 

KÉPEK MADAGASZKÁRBÓL. — ÜTKÖZET A FAHAVÁLOKKAL. Szánthai István eredeti rajzai.

 

Tamatave Madagaszkárnak mindenkor egyik legnevezetesebb városa volt, s Tananarive után ma is a legfontosabb hely. Legnagyobb kikötő-város Afrika keleti partján Zanzibár után. Azelőtt királyi székváros volt. Miután azonban I. Radama hóvá király legyőzte a betsimisávak népfajt, azóta a hóvák csak kormányzói székvárossá tették, de parancsnoka mindenkor a legtekintélyesebb állású egyéniség volt. A legutóbbi tamatavei kormányzó, a mostani miniszterelnök, ki a királyi családnak is rokona, tábornok.

Így élünk mi itt Madagaszkárban. Halált eszik, halált iszik az ember. Benne van az ételben, italban, levegőben, s itt a leggyönyörűbb növényzet és a bámulatos szép vidék közepette, orozva ezer meg ezer ellenség leselkedik a fehér emberre. Nagyon igaz a közmondás, a melyet Madagaszkárról mondanak, hogy «Cimetiére des Européens (az európaiak temetője). El vagyunk készülve mindnyájan a halálra. Mindennel számoltunk. Zsebünkben hordjuk a végrendeletünket.

 

 

 

TENGEREN TÚLI NAPLÓ

 

 

  BARNUM. 1891. 258.

A világhírű reklámfejedelemről nemrég közlött azon hír, hogy e hó 7-én 81 éves korában meghalt, ezúttal nem volt reklám, hanem valóság. Az egykor oly sokat emlegetett Barnum Phineas Taylor nincs többé, s most bemutatott arczképünk csak emlékét őrzi meg annak a valóban zseniális embernek, ki összes tevékenységét az emberi kíváncsiság felhasználására fordította, s ezt oly mértékben cselekedte, mint sem előtte, sem utána senki más.

Egész köteteket írtak Barnum csodadolgairól, ezek között vannak saját iratai is, melyekből egy korábbi folyamában a Vasárnapi Újság is közlött érdekes részeket. Most azonban csak egy pár emlékeztető adatot sorolunk fel.

Barnum Connecticut amerikai állam Bethel nevű városában született, s már 6 éves korában, midőn összes vagyona egy dollárt tett, megkezdte nyilvános szereplését. 1871 -ben már óriási múzeuma, menazseriája, czirkusza és ritkaság-gyűjteménye volt, mely általános bámulatot keltett. Hires tette volt, midőn felfedezte s a világon széthurczolta a «Tom Thumb tábornok-nak nevezett (eredeti neve Stratton) törpe emberkét s még híresebb, midőn Lind Jennyt, a svéd csalogányt, végig énekeltette Észak Amerika nagy városain mesés honorárium mellett. Rendes lakása Connecticut államnak Bridge-port nevű városában volt, egy Tranistan nevű keleti fényű palotában. Még a múlt évtizedben is új és valóban bámulatos mutatványokkal csalogatott közönséget czirkuszaiba s mutatványos telepeibe s nagy híre volt, midőn a londoni köznép kedvenczét, a Jumbo nevű elefántot, a londoni állatkertből megvette s oly zajjal vitette el, hogy az Londonban csaknem lázadást idézett elő. Később Sziám szentelt fehér elefántjait szerezte meg.

Rendkívüli mestere volt a hazugságoknak, melyekkel rútul be tudta csapni a közönséget, de úgy, hogy az utóbb maga is nevetett a hiszékenységen. Ilyen volt például esete egy vén és rút szerecsen asszonnyal, akire ráfogta, hogy 165 éves, s hogy ő volt dajkájaWashingtonnak, az északamerikai köztársaság alapítójának. Tömérdeken nézték az undok teremtést, s fizettek látásáért, mint a köles. Utóbb persze kitűnt, hogy hazugság az egész; de a humbug-mestertől akkor már nem lehetett visszavenni a belépti díjakat. Voltak tudós kutyái, macskái, bolhái és mindenféle állatai, ásatag szobrai, özönvíz előtti festményei, színházai, gyermekkiállításai, csoda-szerű egyvelegü gyűjteményei, múzeumai, panorámái, furcsa összeállítású gépei, szóval mindene, ami az emberi kíváncsiságot fölkeltheti.

Sőt történeti nevezetességű emberekben is dolgozott nem egyszer; híressé vált embereket és fejedelmeket mutogatott jó pénzért, így a nemrég elhunyt Kalakaua királyt körülhordoztatta czirkuszában egy díszes hintóban. A jámbor havaü király azt hitte, hogy ez rá nézve a legnagyobb megtiszteltetés. Boulanger tábornoknak is tömérdek pénzt kínált, ha hozzá szerződik. A költséget, különösen a hirdetésekre, sohasem kímélte, s ebbeli pazarlásával milliókat szerzett; s habár igen gyakran voltak nagy veszteségei is, ő, mint az ügyes macska, újból talpon termett.

Kétségtelen, hogy Barnum nem volt közönséges ember, s más téren talán maradandóbb emléket is hagyott volna hátra. Így csak múló hírt s milliókat hagyott mag után, melyekről azt monda, hogy mind a nyomdafestéknek köszönheti. E milliókból százezer dollárt egy Bostonban fölállítandó természetrajzi múzeumra is hagyott.

 

Phineas Taylor Barnum (Bethel, Connecticut, 1810. július 5. Bridgeport, Connecticut, 1891. április 7.) amerikai üzletember, cirkuszi műsorvezető és politikus. 1871-ben Barnum megalapította saját cirkuszi társaságát. 1876-ban egyesült James Anthony Bailey cirkuszával, innentől kezdve hivatalosan a Barnum & iley nevet viselték. google

 

Egy amerikai vállalkozó. {Barnum életéből )1872. 275.

I

E közlemények tárgya és főszemélye. Barnum gyermek s ifjú kora. Első üzletei. 

Ki ne hallotta volna hirét a hires Barnumnak, a vállalkozó amerikaiak legvállalkozóbbikának, a nagy pénz-csinálónak, a ritkaságok, csodateremtések, közben-közben a Lind-Jennyk mutogatójának, a humbugok nagymesterének? Persze a vállalkozás, főleg Amerikában, nem jár egy kis humbug-, magyarosan szólva: világcsalás nélkül. Mert a vállalkozás, hogy kifizesse magát, miután biz a jó bor sem kél el mindig czégér nélkül, annál kevésbé pedig a selejtesebb drága áron, vagy a kitűnő is, de ha sokba került, még nagy nyereséggel, — a vállalkozás, mondom, zajjal, lármaütéssel jár; a zaj szelet csap; a szél fölveri a port, s hogy aztán a porból az emberek szemébe is megy: ki csodálkoznék azon? — Ez a „por az emberek szemébe" — ez a humbug jelszava. De a humbugban mindig kell valami igaznak, valami reálisnak lenni, különben hamar nevetségessé válik s az is felsül vele, aki csinálta. Jóra való vállalkozó tiszta hazugságból nem csinál humbugot. Az ő mestersége csak az: hogy jól el tudja adni a portékáját, kifelé forditsa a szebbik, ragyogóbbik felét, eltakarja gyönge selejtes oldalát, s nagy lármát üssön vele, hogy ilyen portéka még nem volt soha, ilyen olcsóság pláne csodás, hihetetlen, — „noch nie dagewesen!" De hiszen ezt a mesterséget már nemcsak Amerikában értik, hanem érti nálunk is minden utolsó szatócs, vagy legalább gyakorolja. Csakhogy legjobban s legnagyobb mértékben Amerikában, mely a humbugnak eredeti termőföldje, s ott is annak, mondom, legnagyobb mestere eddigelé Barnum.

Barnum még él (1872ben), de visszavonult már a vállalkozás és üzlet teréről s nagy keresményéből félretett csinos vagyonkáján él, családjával. Élete tapasztalásait, üzleteit, vállalkozásait, humbugjait, szóval „emlékiratait" egy nagy vastag könyvben leírta s „Küzdelmek és diadalok" kissé nagyralátó cimen közre is bocsátotta.

Ez a czim, s ez az égész könyv máza is, egy kssé humbug persze. Egy az, mert óriási kelondőségre van számítva (amit bizonyosan el is ért!); más meg az, mert czélja, mint az emlékiratoknak átalában vagy legalább nagy részben, még a Rousseau hires (s teljesen őszintének ígérkező) vallomásait sem véve ki, — hogy irójuk életét, tetteit, indokait, olykor kétes becsű és erkölcsiségü üzelmeit, szép szinben tüntessék föl a világ előtt, takarják, mentegessék hibáit, sőt bűneit is, s egy — talán nem a legtisztább életre — a jó szándék enyhe fátyolát vessék.

Barnum könyvén is nem egy vonásban megérzik ez a humbug-szag. Nem tudjuk, mit hallgatott el, vagy ferdített s mit másitott, a tényekből. De azt látjuk minden lapon, hogy üzelmeinek, bár egyik nyiltan bevallott czélját (a meggazdagodást!) mégis csak másodrendűnek, szinte, mellékesnek akarja föltüntetni, s fő czélul a publikumnak való szolgálást,  nemes gyönyörűség szerzését állítja az előtérbe; holott világos, hogy mint minden okos üzletembernél, ugy nála is ez csak közbülső czél, amannak, a meggazdagodásnak eszközül, és pedig kétségkivül a legjobban választott eszközül, szolgál.

Még föltünőbb Barnum nyilvánvaló kaczérkodása a vallásossággal s puritán erkölcsiséggel, mely (állítólag!) a haszonért sem tenné (a világért sem!) hogy a publikumot, tudva, rossz, vagy „nem valódi" portékával csalja meg, — vagy hogy a mulatni szerető publikumnak erkölcstelen, vagy csak kétes erkölcsű és sikamlós gyönyört nyújtson. Ő templomba jár, imádkozik, sőt prédikál s erkölcsi felolvasásokat tart, — és mindezt nem üzletből, nem farizeuskodásból, oh a világért sem, hanem vele született vagy neveltetéséből ráragadt tiszta vallásos buzgóságból! Ő szindarabokat ad, magánjeleneteket rendez, kötéltánczosokat és egyéb komédiásokat léptet föl: de mindezt a legszigorúbb erkölcsiség határain belől; drámai szinpadán csupa erkölcsi irányú jelenetnek van helyük s énekesei, buffói és komédiásai mind csupa tiszta erkölcsi dalokat zengenek s ártatlan mozdulatokat tesznek ! Higyje aki akarja, s legyen meggyőződve vallásos-erkölcsi szigorától — aki tud!

Kevésbbé merünk kételkedni annak a szép szinezetnek a valódiságán, melyben saját családi életét föltűnteti. Hogy nejéről elragadtatással szól, s őt mint az asszonyok legtisztábbikát, legnemesebbikét, legjobbikát, legáldozatkészebbikét emlegeti. Saját ragaszkodását övéihez, őszinte egyszerűséggel, s legalább látszólagos affectatio nélkül, mutatja: ha egy kissé erőnkre esik is, szivesen elhisszük. Részünkről hiszünk a szeretet és a családi érzelmek mindenhatóságában. Hisszük, hogy a társadalom bármely osztályában, a komédiások, a kötéltánczosok, a sátoros czigányok, sőt a rablógyilkos zsiványok közt is lehet szép családi élet, önfeláldozó szeretet, magas női erény s kifogástalan apai, anyai, hitvesi hűség és erkölcs.

Miért tagadnók meg ezt, adatunk nem levén az ellenkezőre, a humbugok mesterétől Barnumtól is? Nem, elhisszük neki; s még ha túlzás van is benne, mogbocsátjuk: hogy nejéről annyi szeretettel szól, hogy apja és anyja gyöngéit, melyek miatt ő gyermekkorában árvául maradt, minden szemrehányás nélkül, mentőleg emliti. Ha egyebet nem, annyit mindenesetre bizonyít ez, hogy a jó és szép családi élet, a szülők s hitves iránti tekintet, oly erény, mellyel, még ha nem bir is az ember, birni óhajt a világ előtt s dicsekedni szeret vele.

Annyi bizonyos, hogy Barnum élete, igy amint általa meg van irva, akár igaz, akár (részben legalább) szépitve legyen, nagyon tanulságos. Az élénk, föltaláló szellemnek, a folytonos megfeszített munkásságnak, az akadályoktól vissza nem riadó tetterőnek, a balfordulatok által meg nem lankasztható kitartásnak diadalait, a sors árján, a hajóként, majd magasra ragadott, majd mélybe sújtott életnek, végre is a változatlanul kitűzött s teljes erővel megtartott irányban révbe jutását, a következetes élet jutalmát: im ezeket mutatja föl a Barnum élete.

Amilyen komoly a tanulsága: oly mulatságosak részletei. Nem kérdezve: mi és hogy igaz ? — mint regényt a legnagyobb érdekkel, olykor élvezettel is olvashatjuk. Nagy írói tehetség pedig éppen nincs benne; mindamellett, amint mondani szokás, jól olvastatja magát, s egyes fejezetei, — adomákkal és élettapasztalatokkal fűszerezve, — igazán érdemesek is az olvasásra. Van benne szalma is elég, de a szem sem hiányzik.

E nagy könyvből, mely nem kevesebb mint nyolezszáz lapra terjed, a legnagyobb nyolcadrét alakban s számos képpel is van élénkítve, akarunk olvasóinkkal némelyeket közölni. Futólagos kivonatot csak, itt-ott mulatva az érdekesebb részleteken, de ugy mégis, hogy az ember egész élettörténete, vázlataiban előttük álljon, sikerült és nem sikerült kísérleteivel, bukott és diadalmas küzdelmeivel.

Barnum Phineás Taylor Észak Amerikában, az Unió Connecticut államában, Bethel nevű kisvárosban született 1810. július 5-kén. Apja egy a függetlenségi barezban részt vett százados fia volt, mesterségére nézvo szabó, de egyúttal haszonbérlő s kereskedő is és fiát parasztfiunak nevelte, aki teheneket hajtott ki a mezőre, gyomlált s az ekeszarvéit tartotta. De megengedte neki, hogy saját kezére apró üzleteket csináljon; s a hat éves kora óta iskolába járó fiü, üres óráiban nem egy tizcentes pénzdarabot szerzett avval, hogy a szántólovat vezette vagy hátról hajtotta, kis keresményén krumpliezukrot vásárolt s azt nyereséggel az iskolás fiuknak eladta. Vásárok s búcsúk alkalmával süteményeket és cseresznye szeszt árult; ugy, hogy tizenkét éves korában egy borjúja és egy birkája volt, bár keresményéből maga látta el ruházattal magát.

*

 

Tizenkét éves korában utazott először a fővárosba és pedig apja egy ismerősével, ki oda vágómarhát hajtván, egy ügyes fiút keresett, ki neki hajtási szolgálatot teljesitsen. A kis Barnum készséggel vállalkozott erre. De a fővárosban több módja volt túladni pénzén, mint szerezni valamelyest,  nemcsak hajtásdiját, hanem anyja egy tallér uti-ajándékát is, ezukor-csemegékre, játékszerekre s más haszontalanságokra költötte el, és szegényebben ért haza mint elment volt. Jellemének, a pónzszerzésbeli ügyesség után második jellemvonása: a bőven élni s könnyen költeni is korán mutatkozott már benne.

Apja kereskedőnek szánta, látván az adás-vevésben s a pénzforgatásban való ügyességét; s hogv maga oldala mellett képezhesse azzá, magának is kedve levén a kereskedői üzérkedésre, boltot bérelt s abban vegyeskereskedést nyitott, fehérnemű-, divat-, fűszer- és vas-áruczikkekkel s fiát első (és utolsó) legénynek tette az üzletbe. Mint inas söpörte a boltot; mint legény árult a vevőknek; s mint az üzlet meghatalmazottja bevásárlásokat tett, melyek néha jól sikerültek. Korán megtanulta „árulni a portékáját"  s szemesnek lenni, hogy meg ne csalják.Gabonát, tojást, s más terményeket is szedett s a zsibáru-üzletet sem vetette meg, mely faluhelyt néha csak oly jövedelmező, mint nagy városokban.

Gyermekkorából élénken emeli ki vallásos neveltetését, szorgalmát s kedvét a templom és vasárnapi iskola látogatásában, gyakorlatait a biblia-iskolában, hol egyes föladott vagy kihúzott bibliai versek fölött elmédkedést kellé irni s csinosan ír le egy ily magakészitette elmélkedést az „egy szükséges dologról,”- mely ha ugy volt, amint leírja, a 13 — 14 éves fiu elmésségének és helyes fölfogásának egyaránt dicséretére szolgál. Érdekesen beszéli el, hogy vettek először kemencét s fűtöttek a télen csikorgó hideg templomban, a község öregeinek borzasztó megbotránkozására kik abban épp oly istentelen szontségtörést láttak, mint a debreczeni öregek az orgona bevitelében, mely nekik a sátán hangszere, mint amazoknak a kemeneze a Baál oltára.

 

Baal Kánaánban tisztelt pogány isten google

 

Tizenötéves korában, hamar egymásután, halt el anyai nagyanyja, egy vallásos és erényes asszony s apja, kiről így ir: „Atyám a maga korához és köréhez képest, nagy vállalkozási szellemmel bírt. Szállodát tartott s azt ügyesen vezette; fuvaros lovai voltak s azokkal néha jó pénzt keresett; amellett földeket haszonbérletbe adott, melyekbe néhányszor belebukott s kereskedése is volt. Egy kis szerencsével gazdag ember lehetett volna; de nem volt szerencséje. S mikor meghalt, kitűnt, hogy amit hátrahagyott, sem volt az övé: hanem hitelezőié, kik a csődtömegből csak 50 perczentet kaptak." Fiának is volt az üzletben néhány tallérja; de az erről szóló irást a törvényszék nem ismerte el érvenyesnek, mert nem teljeskorú gyermeknek vagyona nem lehet, minden a szülőié s igy a hitelezőié. A fiatal Barnum kénytelen volt a czipőt, melyet apja temetésén viselt hitelbe vásárolni; s igy semmi nélkül és a szó teljes értelmében mezítláb lépett ki az életbe.

Apja kereskedése megszűnvén, vagyis adósságai kifizetése után előbbi üzlettársára szállván át, a fiu másutt keresett alkalmazást. El kellé hagynia szülővárosát s a szomszéd kis városban hat dollár hetibér és ellátás mellett egy kereskedésbe lépett. Ügyessége és életrevalósága által megnyerte princzipálisai kedvelését. Egyszer furcsa, de jó üzletet csinált nekik. Egy csomó elhasznált bádogot és üveget vett meg olcsón; s nagy sorsjátékot csinált, melyben a főnyeremény: 25 tallér áru tetszés szerint választandó cikk volt a boltból, aztán ötven nyeremény öt-öt, — száz nyeremény egy-egy tallér áru, — a boltból szabadon választandó, végre néhány száz kisebb nyeremény, „bádog- és üveg-árukból." A sorsjegyek elkeltek és Barnum nemcsak a kétes becsű vásáron szerencsésen túl adott, hanem a bolt-beli czikkekből is jó vásárt csinált egyszerre. Ez volt első nagyobb mérvű „kombinativ-speku-lácziója."

Az embereket fölültetni s megjátszani is mindig nagy kedve volt s erre kora ifjúságából egy pár ügyes esetet beszél el. A többi közt egy alkalmatlan hitelbe-vásárlótól, a hősiségével dicsekvő Bevans majortól hogy szabadította meg a boltot, párbajt rendezvén, melyben fojtásra töltött pisztolyokkal mentek ki, de az ellenfél a vak töltés által találva tetette magát és összerogyott, mig a hős őrnagy, hogy az üldözés elől meneküljön, megugrott s egy fél évig nem mutatta magát a városban, természetesen a boltban sem.

 

 

Egy amerikai vállalkozó. (Barnum életéből ) 1872. 285.

III.

(Joice Heth, a Washington György dajkája. Utazó társaságok és czirkusz-vállalatok. Az amerikai múzeum)

1835 nyarán egy csodálatos ritkaság vonta magára Amerika nagyobb városainak, s köztök Philadelphiának figyelmét. Egy „Joic; Hoth" nevű néger nőt mutogattak, ki csaknem múmiává aszva, magával jó tehetetlen helyzetben, rendkivül öregnek látszott s nem kevesebb mint 160 évesnek állíttatott mutogatói által, kik — s ez az érdokesebbje! — okleveleket, jelesen egy vételi szerzídést is mutattak föl, mely szerint e nőt, mint negyvenötéves rabszolganőt egykor Washington György szülői vásárolták meg, még György fiók születése előtt s a háznál volt, mikor ez született s dajkája lőn a kis gyereknek, ki hazájának, a viláií legelső államának, fölszabaditójává volt leendő, — valamint más irott bizonylatokat a tanúvallomásokat, melyek a mutogatott aggnőnek a Washington György egykori dajkájával való azonosságát akarták bizonyitani.

E ritkaság tulajdonosa, bizonyos Lindlav úr, ki azt Philadelphiában is kiállította, megunta az üzletet, melyre valónak nem érezte magát s el akarta azt adni. Egy barátja, Barnum ur, ki előbb szintén részes volt az üzletben, de attól már előbb elállott volt, most a tulajdonos nevében Barnumot kinálta meg vele, ki a new-yorki hírlapokból is ismervén már a dolgot s az átalános hitet a ritkaság „valódiságában" — haladéktalanul Philadelphiába utazott annak megtekintésére. Az üzlet megtetszett neki s megvásárolta a ritkaságot. Mert ritkaság volt mindenesetre, ha mindjárt az, hogy valóban  Washington György dajkája,  csak érdekesebbé tételére kigondolt mese volt is.

Barnum egyébiránt, legalább állítása szerint hitt a valódiságában, s jó hiszemmel kezdte vele kiállítói pályáját s csődített mindenütt temérdek népet nézésére. Az aggnő összezsugorodott fekvő helyzetében mozdulni alig tudott s hosszú, felkunkorodott körmökkel ékesített kezeit alig bírta emelni; de nyelvét bírta még s a maga meséjére elég jól be is volt tanítva és meglehetős linkséggel tulott beszélni a „kedves kis George"-ról, kinek születésénél is jelenvoltnak vallá magát.

Az ezer tallér, melyen Barnum a ritkaságot megvásárolta, — felét mindene eladásából teremtvén ki, másik felét kölcsön vévén föl,—jól kifzettc magát New-Yorkban, Bostonban, Philadelphiában, Albanyban, s bár Joice Heth néhány hónap múlva meghalt (s felboncoltatván, az orvosok véleménye szerint jóval fiatalabb volt, mint amennyinek mondatott vala!) — Barnumnak nem volt oka megbánni a vásárt, sem azt, hogy a „kiállítói" pályára lépett. Ugy érezte: most találta meg valódi hivatását, nem is akart attól az első sikerült kisérlet után visszalépni.

Most hát egy testi erómüvésszel (gymnásta és acrobita), bizonyos szenyor Antonióval szerződött, kinek a hangzatost) „Signor Vivalla" nevet adta s először is a fővárosba utazott vele, hol egyik szinházban tele házakat s a szinházbérlőnek is, magának is nagy jövedelmeket csinált előadásaival. Az újdonság ingere elmúlván, Philadelphiába mentek, hol azzal csődítették be a publikumot, hogy egy másik akrobatát is megfogadott s a kettővel versenyeket rendezett.

A következő évben (1836) egy egész ezirkusztársasággal, bizonyos Turner Áronéval szerződött s utazgatott, de magának csak bizonyos osztalékot köthetett: azt azért nemsokára, egypár ezer tallér megtakarítással elhagyta a maga szervezett vándortársaságot, mibe régi ismerődét Signor Vivállát is fölvette, néger énekeseket bérelt. Tudományos és művészeti, olykor vallásos felolvasásokat is tartott, egyszóval mmden igénynek igyekezett tarka előadásaival megfelelni. Utazási kalandjait, olykori felsüléseit s a föltalálásokat, melyekkel magát azokból többnyire szerencsésen kivágta, sok volna elbeszélni. Egyszer néger énekese, bizonyos Sanford, az előadás előtt egy órával összeveszett vele s oda hagyta; és ő, hogy publikumát cserbe ne hagyja, saját képét mázolta feketére s ugy énekelte el a programban megígért néger dalokat.

Hanem a kóbor társaságokkal való országjárást csakhamar megunta s valami állandóbb üzleten kezdett gondolkodni, de csakugyan a kiállítási téren. Kihirdette, hogy társat keres, kinek valami ide vágó jó eszméje van, mihez ő pénzt adna. Csak úgy özönlöttek a különbnél különb ajánlatok, a millió-csinálók, de merő hnmbug volt mind, használható és „reális" egy sem volt közöttük. A többi közt hamis pénzverési ajánlatot is kapott s több rendbeli csodaszer készítésben való részvéttel kínálták meg. Egyelőre hát még a vándortársaságnál kellett maradnia, de annak tagjai is megcsalták, cserben hagyták, megszöktek, pénzzavarokba bonyolították, egy izben még az adósok börtönét is meg kellett ülnie, ugy hogy egészen elment a kedve ettől az üzlettől. Családját sem hurczolhatta mindig magával, s bajos volt kétfele élni és költekezni. Visszatért hát New-Yorkba s könyv-bizományosságba kezdett, mig valami jobb szerencse kinálkoznék.

A jobb szerencse ezuttal nem is sokáig váratott magára. Bizonyos Scudder egy nagy halom természeti és egyéb ritkaságot szedett össze, melyek együtt az „amerikai múzeum" nem kevéssé követelő czim alatti nagy gyűjteményes kiállitást képeztek. Scudder meghallván, múzeuma leányaira maradt, kik azt eladhatóvá tették. Tizenötezer tallért kértek érte, bár apjoknak legalább ötvenezerbe került mig a valóban gazdag és becses gyűjteményt összeszedhette. Barnum azonnal elhatározta magában, hogy megvásárolja a muzeumot, ámbár egy garasa sem volt.

„Mivel akarod hát megvenni ?" — kérdé egy barátja. — „Vakmerőséggel — felelé — miután pénzem nincs."

Az épület, melyben a múzeum el volt helyezve Olmsted Francis uré, egy az üzlettől visszavonult vagyonos kereskedőé volt. Ehhez fordult Barnum s azt a meglepő ajánlatot tette neki, hogy kölcsönözze a maga nevét a múzeum megvételéhez, és lépjenek szerződésre s cseréljenek ki kölcsönös biztosíték leveleket, melyek szerint Barnum, ha csak egy fizetési határnapot is elmulaszt, minden jogát veszitse el a múzeumhoz, addigi befizetéseivel együtt. Ha viszont pontos fizető lesz, a múzeum az ő tulajdonába menjen át s nevére írassék. Amellett a mostani helyiséget, sőt annál is többet, tiz évre kibérelte Olmstedtől, évi 3000 tallér fizetés mellett. Olmsted, miután Barnum után többeknél tudakozódott s kedvező információkat nyert, bele egyezett s most még csak a tulajdonosokkal kellett megalkudni. Már majdnem megvolt az alku 12 000 tallérban, mikor egy félelmes vetélytárs jelentkezett s elrontotta az egész üzletet. Egy részvénytársaság birtokában levő hasonló múzeum (a Peale-fele) igazgatósága, csakhogy a veszélyes versenytől szabaduljon, 15 000 tallért minden alku nélkül megigért, szerződést is kötött rá és elkapta az üzletet a Barnum orra elől.

Az első rátát karácsonyra kellett lefizetnie, mit ha nem tenne, foglalója odavész s felbomlik a szerződés. Barnum most mindent elkövetett, hogy a vevők a kiszabott határidőre a fizetést ne teljesíthessék. Egyszerre hírlapi hadjáratot kezdett a Peale-muzeum igazgatósága ellen s azt mindenféle alapos és alaptalan vádakkal egészen befeketítette a közvélemény előtt. Megtudta, hogy a Peale-féle múzeum egy csomó szédelgő által abban a reményben, hogy részvényeiket rá köthetik a világra, minden pénzalap nélkül vásároltatott meg s a részvények most bocsáttattak ki. Ö e szédelgők üzelmeit leleplezte a világ előtt (bár maga sem igen volt jobb, egy garas nélkül a zsebében) s oly lármát csapott egy néhány lapban, annyira elnépszerütlenitette a múzeum-részvényeket, hogy senki sem mert belőlük vásárolni, s aki már vásárolt is, sietett inkább csekély veszteséggel túladni rajtok.

A fizetés napja közeledett, de előre volt látható, hogy a vállalkozók nem lesznek fizetésképesek. Barnum tehát kéz alatt ismét megújította ajánlatát a tulajdonosoknak azon esetre, ha a múzeum rajtuk marad. A Peale-igazgatók megijedve a rossz fordulattól, felkeresték Barnumot, megkínálták őt a létesitendő két múzeum igazhatóságával, ha többé nem ír ellenök.

Barnumnak már rendben volt a szénája, s hogy port hintsen a szemükbe, látszólag elfogadta ajánlatukat. Azonban a karácsony a küszöbön volt, s a vállalkozók, megnyugtatva magukat, hogy Barnumot eltették láb alól, gond nélkül elmulasztották a fizetési határidőt. De Barnum pontos volt. Megjelent a tulajdonosoknál s letette az első részletet, amit Olmsted előlegezett neki. S mindjárt másnap azzal a hirdetménnyel lepte meg a világot, főleg pedig a Peale- múzeum igazgatóját, hogy övé az „Amerikai múzeum”, bár egyelőre, mivel az üzlet az Olmsted

neve alatt állott, ő annak csak „igazgatója" gyanánt szerepelhetett.

Barnum nemcsak pontos volt a fizetési határnapok megtartásában, de tetemesen előbb tett eleget kötelezettségeinek, mint tartozott volna. Nélkülözött, koplalt, zsugorgott, csakhogy mielőbb tartaléktalanul mondhassa magát a nagyszerű gyűjtemény egyedüli tulajdonosának.

Valóban nagyszerű gyűjtemény volt az akkor is, mikor átvette: ámbár csak magva volt még a későbbi „Amerikai muzeum"-nak, amit ő később belőle teremtett. E muzeumot Scudder, az előbbi birtokos 1810-ben kezdte megalapítani. Kezdetben csekély volt, de az évek hosszú során át, folytonos vásárlások és ajándékozások által igen gazdag és becses gyüjteménnyé nőtte ki magát. Temérdek régiség s természeti és történelmi ritkaság volt benne összehalmozva az ország minden részéből, s nem kevés az egész ismeretes világból.

Barnum még egyszer annyival gazdagitotta. 1842-ben megvásárolta hozzá a Peale-féle muzeumot, 1850-ben a philadelphiai ritkaság-gyűjteményt is egyesitette vele, s azonkivül évről évre folytonosan tett hol egyes, hol tömeges bevásárlásokat. Helyiségeit mindannyiszor kiterjesztette, ugy hogy 1865-ben éppen két annyi helyet foglalt el, mint 1842-ben. Ö nemcsak élettelen tárgyakat gyűjtött össze, hanem drámai s egyéb előadásokat is rendezett, melyek számára egy szinpaddal ellátott nagy fölolvasó terem volt.

A múzeumhoz rendesen nem tartozó tárgyak, mint tudós kutyák, tánczoló balhák, albínók, szemfényvesztők, automaták, óriások, törpék, kövér gyermekek, kötéltánczosok, élő szobrok, néma játékosok, zene, diorámák, panorámák, idegen nagy városoknak (London, Paris, Dublin, Jeruzsálem) s természeti csodáknak (Niagara-zuhatag, tengeri vihar, teremtés) stb. mintázatai s isten tudná, mi minden mutatványok, folytonos csődületben tartották a közönséget, mely New-Yorkban lakott vagy ott éven át egyszer-kétszer megfordult, és a Barnum múzeumát megnézni senki el nem mulasztotta, de belőle soha senki sem távozott elégületlenül vagy azon meggyőződés nélkül, hogy jóval többet élvezett, mint amennyit csekély belépti dija ért.

A Barnum múzeuma New-York legnépszerűbb mulató helye volt s maga Barnum is részesült e népszerűségben. Egy ünnepi alkalommal (éppen a függetlenség évfordulati ünnepe volt) az egész utczán át nemzeti zászlókat akart kihúzatni s épületével szemben a szent Pál temploma levén, felkérte az egyház gondnokát, engedné meg, hogy zászló-köteleit a templom előtti fák sudarához köthesse. Az engedély megtagadtatott. Barnum azonban éjjel mégis kihúzatta a zászlókat. A gondnok fenyegetőzött, hogy levágatja. De Barnum a múzeum környékét elözönlő néptömegre hivatkozott s azt monda: „meglátom, ki meri a függetlenség ünnepén a nemzeti zászlókat bántani!"

A nép fenyegető hangulata neki adott igazat. Máskor kis-gyermek kiállitást rendezett s a legszebb gyereknek száz dollár jutalmat igért. Majd összeveszett az anyákkal, mert mindenik a magáét tartotta a legszebbnek s annak követelte a dijat; de Barnum jury által ítéltette azt oda, miután a bevett nagy nyereséget mosolyogva tette zsebre. Máskor egy physiognomistát léptetett föl (amilyen egy pár év előtt Pesten is járt), ki arczváltozásaival egymásután több jellem-alakot tüntetett föl. S mindez neki roppant jövedelmet hajtott, ugy hogy néhány év alatt gazdagnak találta magát. Kitartó igyekezete: a publikum kedvét eltalálni s azt folyvást szórakoztatni és mulattatni, dúsan kifizette magát.

 

Egy amerikai vállalkozó. (Barnum életéből ) 1872. 299. Ez a cikk nem található. G.

 

 

  Barnum: A pénzcsinálás mestersége. 1874. 210.

Az Észak-amerikai Egyesült Államokban, hol több a föld mint a nép, egy egészséges ember könnyűszerrel csinálhat pénzt magának. Ezen aránylag még uj téren annyi út áll nyitva a boldogulásra és annyi az iparág, mely még nincsen tultömve vállalkozókkal, hogy akik legalább bizonyos időre a nekik kinálkozó tisztességes foglalkozást hajlandók elvállalni, csinos keresetre számithatnak.

Azoknak, kik elhatározták, hogy független életmódot vivnak ki maguknak, csak hozzá kell látniok komolyan a dologhoz s a helyes utat választaniuk, mint bárminő más tervnél is, melyet megvalósítani óhajtanak — és a föladat nem lesz valami nagyon nehéz. De bármily könnyű legyen is a pénzt megszerezni, hallgatóim kétségtelenül igazat fognak adni abbeli állításomnak, hogy a világon a legnehezebb dolog azt megtartani. Az ut a jólléthez, miként Franklin oly találóan mondja: „oly egyenes és tiszta, mint a malomhoz vivő ösvény." Egyszerűen abban áll, hogy kevesebbet adjunk ki, mint amennyit beveszünk. Micawber Dickens egyik szerencsésen talált alakja igen érthetővé teszi ezt a dolgot, midőn azt mondja, hogy az az ember, akinek kétszáz forint jövedelme van s kétszáz forintot és egy hatost ad ki, nagyon szerencsétlen ember; ellenben az, kinek csak kétszáz forint jövedelme van és csak száz kilenczven forintot és egy hatost ad ki, az már a legszerencsésebb ember a halandók közt.

Hallgatóim közül nem egy azt hozhatná föl állitásom ellen: „Hiszen értjük mi az egészet igen jól, nem egyéb az, mint takarékosság, a takarékosság pedig már maga is jóllét; de azt is tudjuk, hogy nem lehet a kalácsot meg is enni, meg aztán el is tenni másnapra. Erre azonban legyen szabad megjegyeznem, hogy a kedvezőtlen eredménynek sokkal több esete áll elő e kérdésnek téves fölfogásából, mint bárminő más okból. Mert kétségtelen, hogy igen sok ember képzeli magáról azt, hogy tudja mi a takarékosság, holott arról tulajdonképen még csak sejtelme sincsen.

A valódi takarékosságot a legtöbben tévesen értelmezik, és az emberek nagy része anélkül éli le világát, hqgy ez elv iránt valaha tisztába jött volna magával. Némelyek azt mondják: „Van ennyi meg ennyi jövedelmem s a szomszédomnak éppen annyi van; mindamellett is ő minden évben előbbre halad, mig én mindegyre hátrább jutok, honnan van ez? Pedig hát én is tudom, mi a takakarékosság!" Azaz: hogy csak képzeli, hogy tudja, de voltaképpen konyítani sem tud hozzá. Vannak sokan, kik azt hiszik, hogy a takarékosság abban áll, hogy a sajthéjat és a gyertyavégeket szépen összekapargassuk, a mosónő számlájából egy-két krajezárt levonjunk s más efféle kicsinyes, hitvány zsugoriskodásokat vigyünk véghez; ugy de a takarékosság nem zsugoriskodás. Az is nagy  szerencsétlenség, hogy az ilyen fajta emberek takarékoskodásukat csupán egy irányban gyakorolják. Azt hiszik, hogy szerfölött való módon takarékosak, mihelyest csak egy krajezárt adnak ki ott, ahol kettőt kellene kiadniok — természetesen csak azért, hogy másfelé aztán ismét elpazarolhassák.

Mikor még a kőolaj nem volt föltalálva, sőt létezését sem gyanították, a vidéken bármely farm-házban meghálhatott és jó vacsorára számithatott az ember; de ha vacsora után olvasni akartunk, ebbeli szándékunkról csakhamar le kellé mondanunk, mert az egyetlen gyertya nem terjesztett annyi világosságot, hogy mellette olvasni lehetett volna. Ha ilyenkor aztán a háziasszony zavarunkat észrevette, rendesen igy szólt: „Bizony egy kissé bajos itt este olvasni; a példabeszéd is azt mondja: ki egyszerre két szál gyertyát akar égetni, annak legalább egy hajója legyen a tengeren; nálunk sohasem ég egyszerre két gyertya, kivéve a rendkívüli alkalmat." Ilyen rendkívüli alkalom pedig egy évben többnyire csak kétszer szokott előfordulni. Ily módon a jó asszony talán 10—12 forintot takarít meg évenként; de azok a hasznos ismeretek, a melyeket a másik szál gyertya mellett gyüjthetnének, természetesen húsz mázsa gyertyával is fölérnének.

De itt még nincs vége a visszásságnak. Minthogy a nő igen jól tudja, hogy faggyu gyertyáival túlságosan gazdálkodik, gondolja magában, hogy hiszen igy annál gyakrabban mehet a faluban husz-harmincz forint ára szalagot s más efféle ringy-rongyot vásárolni, aminek csakugyan semmi haszna sincsen. Üzletembereknél is nem ritkán találhatunk ily tévesen értelmezett takarékosságot, melyet az irópapirosra nézve szoktak legtöbbször gyakorolni. Vannak kitűnő üzletemberek, kik minden ócska levélboritékot és papirdarabkát gondosan elrakosgatnak és a világ sűrű kincseiért se használnának uj iv papirt, ha éppen csak nem kénytelenek vele. Hiszen mind szép az, és lehet, hogy ezáltal megtakaritanak .évenként kilencz-tíz forintot; de minthogy ennyire takarékosak (már t. i. a levélpapírral), gondolják magukban, hogy annál pazarabbul bánhatnak idejökkel, költséges lakomákat rendezhetnek és kocsikázhatnak kényök-kedvökre.

Franklin mondja „kik a krajezárt sajnálják, s a forintot prédálják." Punch az ily fajta emberekről beszélve igy szól: „Hasonlók ők ahhoz az emberhez, aki ebédre családjának egy pennyért egy heringet vett és drága pénzen kocsit fogadott, hogy haza vihesse azt." Sohasem láttam én olyan embert, ki az efféle takarékossággal valaha, zöld ágra verekedett volna.

A valódi takarékosság abban áll. hogy mindig kevesebbet adjunk ki, mint amennyit beveszünk. Viseljétek ócska ruhátokat kissé tovább is, ha szükséges; igyekezzetek új pár kesztyü nélkül is meglenni valahogy; foldozzátok meg viseltes gúnyátokat; elégedjetek meg egyszerűbb koszttal, ha máskép nem lehet, ugy hogy — ha épen valami előre nem látott szerencsétlenség közbe nem jő — minden körülmények közt maradjon meg valami csekélység jövedelmetekből. Ha itt egy hatost, amott meg egy forintot kamatoztathatunk, a tőke mindig szaporodik és ily módon elérhetjük óhajtott czélunkat.

Biz' ahhoz egy kevés gyakorlás szükséges, mig a takarékosságot megtanulhatjuk, de ha egyszer hozzá szoktunk, ugy fogjuk találni, hogy a józan rendszerű takarékosság sokkal több elégtételt nyújt nekünk, mint az oktalan költekezés. Íme egy reczept, a melyet bátran merek ajánlani; magam láttam, hogy mily gyorsan kigyógyit a tékozlásból s különösen a rosszul értelmezett takarékoskodásból: „Ha ugy találod, hogy az év végén semmid se maradt, noha jövedelmed nem volt éppen megvetendő, végy egy iv papirt. varrd össze jegyzőkönyv-alakba, melybe aztán összes kiadásaidat föl fogod jegyezni. Oszd föl azt mindennap vagy minden héten két rovatra, melyek közül az egyik a „szükségleteket" vagy épen a „kényelmi tárgyakat", mig a másik a „fényűzésieket" tartalmazza, s ugy fogod találni, hogy a második rovat kétszeresen, háromszorosan, sőt néha tízszeresen is fölülmúlja az első rovat terjedelmét." Pedig az élet valódi kényelmei csak igen csekély részét veszik igénybe annak, amit közülünk a legtöbben meg tudnak szerezni. Franklin mondja: „Nem a mi szemeink, hanem a másokéi tesznek tönkre bennünket. Ha engem kivéve, az egész világ vak volna, bizony nem sokat törődném én sem uj ruhával, sem szép bútorokkal. Hanem hát mindig attól félünk, hogy egyik-másik szomszéd-, koma-, meg sógorasszony mit mond, és ez ront meg annyi becsületes családot."

Oly férfiaknak és nőknek, akik már hozzá vannak szokva, hogy minden szeszélyük azonnal ki legyen elégitve, kezdetben kissé nehezükre fog esni, hogy szükségtelen kiadásaikat korlátozniuk kell. Nagyszerű önmegtagadásnak fogják tartani, ha kisebb házzal is megelégesznek, mint amilyenben azelőtt laktak s kevésbé költséges bútorokkal, kevesebb társasággal, jutányosabb öltözettel és kevesebb szolgával beérik, nem látogatják oly gyakran többé a bálokat és társaságokat, ritkábban járnak színházba,kevesebbet sétálnak és kocsikáznak és kevesebb kéj-kirándulást tesznek, kevesebb szivart szívnak el, nem isznak olyan sokat — szóval, szakítanak mindennemű eszeveszett pazarlással; de ha csupán egyszer megkísértik néhány „pénz-tojást" kikotoltatni, vagyis más szavakkal: egy kis összegecskét kamatra kiadni vagy józan óvatossággal földbirtokba fektetni, csak elbámulnak, hogy mily nagy élvezet az, mikor az ember azt a kis „pénzmagot" egyre növekedni látja; már pedig az ily élvezetet csakis azok a takarékos szokások szerezhetik meg, amelyek a fentebb vázolt életmódból származnak.

Az ócska ruhát, régi kalapot, viseltes kabátot kissé tovább is lehet hordani; a tiszta forrásvíz jobban ízlik a pezsgőnél; egy hideg fürdő és egy jó nagy séta jobban fölüditik testünket, lelkünket, mint a kocsikázás akár a legfényesebb fogatban is; egy társas mulatság, családi körben tartott fölolvasások, társasjátékok több élvezetet fognak nyújtani, mint valami fényes nagy társaság, hol ötven, sokszor ötszáz forintot is kidobnak. Az okos emberek a takarékosság gyönyöreit méltányolni és becsülni tudják, mihelyt a költségek közt mutatkozó nagy különbségnek jól utána gondolnak. Ezer meg ezer ember marad szegénynek és tiz- meg tíz-ezer ember lesz újból szegénnyé, miután eleget szereztek arra, hogy tisztességesen megélhessenek, csupán azért, mert igen is nagyszerűen fogtak az élethez. Némely család 10 000 forintot költ évenként s igen sokan még többet is, és talán nem is tudnák, hogyan lehetne kevesebb költséggel megélni, mig mások az összeg tizedrészével is gyakran elégültebb és boldogabb életet folytatnak. A jóllét keményebb próba, mint a szerencsétlenség, főleg a hirtelen jött jóllét. „Ebül szerzett jószágnak ebül kell elmenni" — régi és nagyon igaz példabeszéd. Az elbizakodás és hiúság, ha szabad mentökre hagyjuk, oly rákfenévé válik, mely az ember anyagi gazdagságának legbensőbb életterén rágódik és teijed szét, álljon bár e gazdagság százakból avagy milliókból. Igen sok embernek, mihelyt kissé jól megy a dolga, tele van a feje nagyszerű eszmékkel, tervekkel, és elkezdik pénzöket fényűzési czikkekre kidobálni; kevés idő múlva kiadásaik jóval túlhaladják bevételeiket s abbeli nevetséges erőlködéseik által, hogy nagy hűhót csinálhassanak, teljesen tönkre juttatják magukat.

Ismerek egv tehetős embert, ki elbeszélte nekem, hogy midőn a szerencse először kezdett reá mosolyogni, neje mindenáron egy uj, elegáns kerevetet akart vásárolni. Ez a kerevet — monda — 30 000 forintomba került! Mert mikor az uj kerevet házunkba jött, szükségesnek láttuk székeket is venni, azután szőnyegeket, asztalokat és más bútorokat, melyek a dívány és a székek színével öszhangban legyenek; utoljára már a ház is nagyon kicsi és ódivatu volt a szép bútorokhoz, ugy hogy ujat kellett építeni helyette; mig végre a sok inassal, fogattal és más kiadásokkal, melyek múlhatatlanul szükségesek egv nagyobb háztartáshoz, összes évi kiadásaim a 11 ezer forintot meghaladták, holott azelőtt tiz évvel ugyanennyi száz forinttal sokkal több valóságos kényelmet élveztünk, mert félannyi gondunk sem volt. És ez a kerevet, — folytatá ismerősöm — koldusbotra juttatott volna engem, ha rendkívüli szerencsém attól meg nem óvott volna s én azt a természetes óhajtást, hogy minden áron „kitegyek magamért", ideje korán el nem fojtom. (Folyt, követk.)

 

 

A pénzcsinálás mestersége. 1874. 226.

(Barnum felolvasása.) (Folytatás.)

Az életben való boldogulás első föltétele az egészség; az képezi legelsó alapkövét nem csupán anyagi jóllétünknek, hanem lelki boldogságunknak is. Az ember nem szerezhet vagyont magának, ha beteges; olyankor nincs benne nagyratörekvés, nincsen igyekezete, nincs ereje. Természetesen vannak emberek, kik önhibájukon kivül nélkülözik az egészséget, s az ilyenektől nem is várhatjuk, hogy gazdagságot halmozzanak fel; de vannak olyanok is, akik a betegséget könnyen elkerülhetnék.

Ha tehát az egészség a jóllét és boldogság alapja, mennyire fontos és szükséges, hogy az egészségi szabályokat lelkiismeretesen tanulmányozzuk, melyek különben is nem egyebek, mint a természet törvényei. Minél inkább alkalmazkodunk a természet törvényeihez, annál közelebb állunk a jó egészséghez; s mégis mennyi ember van, ki a természet törvényeivel mitsem törődik, sőt inkább homlokegyenest azokkal ellenkezőleg cselekeszik, néha természetes hajlamai ellenére is. Tudnunk kell, hogy a tudatlanság a természet törvényeit illetőleg nincs megengedve, sőt inkább azoknak minden áthágását azonnal követi a büntetés.

Ha egy gyermek az ujját a tűzhöz érteti, ha nem tudja is, hogy azt meg fogja égetni, meg kell azért szenvednie s még a megbánás sem enyhiti fájdalmát. Őseink nem igen ismerték azt az átalános igazságot, hogy a tiszta levegő a lakószobákban múlhatatlanul szükséges az egészséghez. Házaikat tehát apró hálószobákkal épitették, melyeknek hossza kilencz, szélessége pedig csak hét láb volt s azok a régi jó istenfélő puritánok ilyen szűk kamarákba zárkóztak el, ott imádkoztak és ott aludtak. Másnap reggel aztán hálát adtak istennek, hogy életöket az éjszaka megtartotta — s bizonyára, senkinek sem lehetett nagyobb oka azért hálát adni, mint éppen őnekik. Valószínűleg valahol az ablakon vagy az ajtón egy jó nagy lyuk lehetett, melyen át az üde lég betódulhatott és megmentette életöket. Sok ember tudva, szántszándékkal sérti meg a természet törvényeit jobb meggyőződése ellenére, hogy a divatnak áldozhasson.

Van például egy valami, amit soha semmiféle élőlény nem szeretett, egyetlen nyomorult férget kivéve -— érteni a dohányt; de hány ember van, ki szándékosan dédelget magában természetellenes vágyat, és a dohány iránt érzett természetes undorát leküzdi, ugy hogy utoljára még megkedveli azt. Ez a mesterkélt, erőszakolt kívánság, éppen mint a féltékenység, egyre növekszik attól, amiből táplálkozik; ha egyszer már szeretjük azt, ami természetellenes, a vágy, melyet utána érzünk, sokkal erősebb, mint az ártalmatlanabb dolgok iránt való természetes vonzódásunk. Egy régi példabeszéd azt mondj a, hogy „a szokás második természet," de a mondva csinált szokás még a természetnél is erősebb. Figyeljünk csak meg például egy megrögzött dohányrágót, s ugy fogjuk találni, hogy nagyobb szeretettel csüng hitvány lakomáján, mint akár legkedvenczebb ételén is. Tapasztalásból beszélek, mert saját magam éreztem annak következményeit, de az utóbbi 14 év alatt e burjánt kezembe sem vettem s nem is fogom többé soha.

Imént elmondott észrevételeim még tízszerte nagyobb joggal alkalmazhatók a szeszes italokra. A pénzcsinálás mestersége tiszta, józan főt igényel. Az embernek látnia kell, hogy kétszer kettő négy, terveit át kell gondolnia és az üzlet minden apró részletét komolyan megfontolnia. Valamint senki sem csinálhat jó üzleteket, ha nincs annyi józan esze, hogy terveket készitsen, s nincs annyi józan fölfogása, hogy terveinek kivitelét kellő ügyességgel vezethesse, éppen ugy akkor is teljes lehetetlenség valamely üzletet sikerrel folytatni, mikor az elme ködös, homályos, és a gondolkozó tehetség a szeszes italok élvezete által meg van bénitva, bármily bőkezüleg volna is az ember máskülönben ismeretekkel és értelemmel megáldva. Hány meg hány kedvező alkalom repült el, hogy többé soha vissza ne kerüljön, mialatt egyik-másik, ember jó barátaival kedélyesen borozgatott! Hány meg hány esztelen üzlet köttetett meg a „sziverősitő" kábitó befolyása alatt, mely áldozatával el tudta hitetni, hogy gazdag! Hány fontos vállalatot halasztottak el más napra és azután örökre, csupán azért, mert a boros kancsó szellemi petyhüdtséget idézett elő, miáltal a vállalkozási hajlam, mely pedig az üzlethez múlhatatlanul szükséges, egy időre megbénult. Valóban: „a bor nagy gúnyolódó." A részegítő italok élvezete éppen oly nagy esztelenség, mint a khinaiaknál az ópium-szívás, és az üzletemberre nézve egyik éppen oly veszedelmes, mint a másik. Megbocsáthatatlan bűn az, melyet sem bölcsészet, sem a vallás, sem a józan ész szempontjából nem lehet védelmezni. Ez a legfőbb oka hazánkban majd minden más bajnak. Ismerjétek föl valódi hivatásotokat! A legbiztosabb út, melyen a pályakezdő fiatal embernek megindulnia és haladnia kell, az, hogy csak olyan foglalkozást szemeljen ki magának, mely ízlésének és hajlamának leginkább megfelel. Szülők és gyámok gyakran igen is hanyagok e tekintetben. Gyakran megtörténik, hogy az atya igy szól: „Öt fiam van; Péter hadd legyen pap, János legyen ügyvéd, Miska lehet orvos, Pali pedig lásson a gazdaság után." Ekkor aztán berándul a városba szétnézni, hogy hát Samuból mit kellene csinálni? Este haza megy s igy szól: „No Samu fiam, az óra-készítés  igen pompás egy mesterség; legjobb lesz talán, ha te is órásnak állsz be." És ezt ő igy szépecskén megcsinálja, természetesen anélkül, hogy Samunak hajlandóságával a legkevesebbet is törődnének.

Mi kétségtelenül mindnyájan valamely bölcs czélra születtünk és agyunkban éppen oly nagy különbség uralkodik, mint külső megjelenésünkben. Az egyik már hajlamánál fogva mechanikus, mig a másik a lehető legnagyobb ellenszenvvel viseltetik a mechanika iránt. Ha tíz-tizenkét gyermeket látunk együtt, csakhamar észre fogjuk venni, hogy e számból kettő vagy három valamely ügyes lakaton vagy más mesterséges mechanizmuson töri a fejét. Már az ilyenek született mechanikusok, mig a többi nyolez-tiz gyermeknek egészen másnemű szenvedélyei vannak. Magamis az utóbbiak közé tartozom, mert a mechanika iránt soha még csak legkevesebb hajlandóságot sem éreztem; sőt ellenkezőleg minden komplikált gépezet iránt a leghatározottabb ellenszenvvel viseltettem. Sohasem volt bennem annyi ügyesség, hogy bár a legegyszerűbb mechanikai müveletet is végre tudtam volna hajtani.

Nem tudtam tollat metszeni, hogy írhassak vele, a gőzgép szerkezetét pedig teljességgel nem voltam képes megérteni soha. Ha már most egy olyan gyerekből, mint amilyen én voltam, órást akartak volna csinálni, lehet, hogy miután hat évig folytonosan tanult, annyira ment volna, hogy egy óraszerkezetet szétszedjen és ismét összerakjon, de teljes életében az ár ellen úszott volna s minden kínálkozó alkalmat fölhasznált vala, hogy mesterségétől megszökhessék s az időt vesztegesse, minthogy az óracsinálástól irtózik.

Ha valaki nem olyan foglalkozást választ, melyre már a természet által is utalva van s vele született képességeinek leginkább megfelel, bizony semmire sem fog jutni az életben. De örömömre szolgál hinnem, hogy a legnagyobb rész megleli a maga igazi hivatását. Hanem azért számtalan olyan emberrel találkozunk, a kefekötőtől a tisztelendő úrig, akik valódi hivatásukat félreismerték, Vegyük például azt a híres csizmadiát, aki leginkább politikával szeret foglalkozni; már az ilyennek diplomatának, államférfiunak kellett volna lennie, mig naponként találkozhatunk olyan ügyvédekkel, orvosokkal és papokkal, kik sokkal méltóbb helyükön lennének valamelyik műhelyben.

Ne csináljatok adósságot! — A pályakezdő fiatalembereknek különösen az adósságcsinálástól kell őrizkedniök. Alig lehet valami, a mi az embert annyira lerántaná, mint az adósság. Valóságos rabszolgák leszünk általa, s mégis számtalan sok fiatal ember van, kik még huszadik évőket sem érték el s máris nyakig úsznak az adósságban. Egy ilyen fiatal ember találkozik pajtásával és igy szólítja meg őt: „Nézd csak! Egy egész rendbeli öltözetet csináltattam hitelben." A ruhát majdnem ajándéknak tekinti; no, ami azt illeti, néha csakugyan ajándéknak is marad az, de ha sikerül kifizetnie s ismét hitelre vásárolnia, e sok hitelezés annyira szokásává válik, hogy teljes életében mindig üldözni fogja őt a szegénység. Az adósságok megfosztják az embert önérzetétől s annyira juttatják, hogy saját magát meg fogja vetni. Folytonosan görnyedni fog a munka alatt, melyet azért kell végeznie, hogy megfizethesse azt, amit már rég elviselt, s ha megfizette, pénzéből semmit sem képes fölmutatni. Nem a kereskedőkről beszélek, akik hitelre vesznek és adnak, sem az olyanokról, akik hitelre vásárolnak, hogy a vett áruból hasznot csináljanak maguknak. Az öreg quiker igy szólt fiához, ki farmer (földész) vala: „Jancsi, sohase maradj adósa senkinek; de ha mégis hitelre kell vásárolnod valamit, legyen az „trágya", mert az leghamarább segíteni fog adósságod megfizetésében."

Becher ur azt tanácsolta a fiatal embereknek, hogy, ha tehetik, bizonyos csekély összegig földet vásároljanak hitelben. „Ha egy fiatal ember," — mondja Becher ur — „földjéért valamicskével adós marad és azután megnősül, ez a két körülmény bizonyára eszén fogja őt tartani, ha semmi egyéb nem tudná is." Ez bizonyos mértékig csakugyan ugy van, hanem annál szigorúbban kell őrizkednünk attól, hogy azért, amit megeszünk, megiszunk, vagy elviselünk, adósok maradjunk. Némely család oly esztelen, hogy a boltokbán is hitelre vásárol, s ily módon gyakran olyan dolgokat is vesznek, amikre szükségük sem volt.

Könnyű azt mondani: „Hatvan napra hiteleztek nekem, de ha nem tudnám is a pénzt akkorra előteremteni, a hitelező nem sokat csinál abból." Az egész világon senkinek sincs jobb emlékező tehetsége, mint éppen a hitelezőnek. Ha a 60 nap eltelt, fizetned kell. Ha nem fizetsz, nem tartottad meg ígéretedet s valószínűleg hazugsághoz kell folyamodnod. Lehet, hogy sikerülni fog kimentened magadat vagy másutt fogsz adósságot csinálni, hanem ezáltal mind mélyebbre fogsz süllyedni.

Horatio inas jó külsejű, de lusta egy ficzkó vala. Mestere igy szólt hozzá egy napon: „Horatio, láttál te már valaha csigát?" — igen — ugy hiszem" —felelé az inas. „Akkor bizonyosan szembe találkozhattál vele, mert te ugyan utol nem érnél soha egyet sem" — monda a mester. Hiteleződ találkozik veled, vagy utolér valahol és igy szól: „Ifjú barátom, megígérte, hogy fizetni fog, de nem tette; már most váltót kell aláirnia." A váltót aláírod, természetesen a kamatokat is rendesen fizetni tartozván, és akkor az a váltó elkezd ellened csúnyául működni. Hiteleződ este lefekszik s mikor másnap reggel fölébredt, már valamicskével gazdagabb lett, mert a kamatok ugy szólva éjjel is egyre szaporodnak, ellenben te minden alvás után szegényebben ébredsz föl, mert a kamatok ellened halmozódnak rakásra.

A pénz sok tekintetben olyan, mint a tűz — kitűnő szolga, de rettenetes ur. Ha egyszer úrrá lett fölötted, ha a kamatok szakadatlanul halmozódnak föl ellened, akkor te a rabszolgaság leggonoszabb nemében sinylődől. De ha a pénz a te számodra dolgozik, a világon a leghűbb szolgára fogsz benne találni. Nincs oly élő s nincs oly élettelen tárgy, mely oly hűségesen szolgáljon, mint a kamatokra biztos helyre kiadott pénz. Éjjel, nappal, jó és rossz időben folytonosan dolgozik az számodra.

Ne hadd tehát, hogy az ellened dolgozzék, mert ha ezt teszi, akkor a pénzszerzés iránt netalán táplált reményeid örökre odalesznek. John Randolph, Virginia állam egyik különcz képviselője, igy kiáltott föl egyszer a kongresszusban: „Elnök ur! Megtaláltam a bölcsek kövét: mielőtt elmennél, fizess!" És ez az elv csakugyan közelebb is áll a bölcsek kövéhez, mint az alchymisták (aranycsinálók) bármelyik találmánya. (Folyt, követk.)

 

Újabb írás Barnumról: Kuglics Gábor: A Barnum cirkusz fellépése Szombathelyen (1901.  05. 26. pünkösd vasárnap) Vasi Szemle 2018. 72. évf. 1. szám.

 

 

K. T. K. KÉT MAGYAR FELTALÁLÓ AMERIKÁBAN. 1905. 776.

Mesébe illenék, ha nem volna igaz. Két debreczeni ifjú, Kovács Lajos és testvére Mihály, mindketten gépészek, itthon sehogy sem boldogultak. Csak oly egyszerű gépészek voltak, akiket a vasútnál, gépházakban kisegítőkűl alkalmaznak sovány napidíj mellett. Sovány keresetük mellett fölkopik az álluk, így is jártak. Apjuk, aki egyszerű polgári biztos, nem segíthette őket, ők pedig hatalmas pártfogókra nem is számíthattak. Még a vasútnál sem számíthattak előnyös alkalmazásra. Éhen álmodoztak a dicsőségről, de nem repült szájukba a sültgalamb. Akkor hát gondoltak egyet. Majd ők repülnek a galamb után s maguknak és a magyar névnek is szereznek dicsőséget.

A gondolatot csakhamar követte a tett. Kezükbe veszik Amerika térképét. Vaktában világgá indultak keresni azt az aranymadarat, melyet tízezer közül csak egy foghat meg úgy, hogy meg is koppaszthassa. Egy ideig nehezen tengették magukat New-Yorkban valami műhelyben, mikor végre kedvezőbbre fordulni látszott sorsuk. Omahába szegődtette el őket egy ösmerősük egy vasúti műhelybe. De mennyire elkeseredtek, midőn rendeltetési helyükre érkezve, fegyveres őrök fedezete mellett vitték őket a vasúti műhelybe. Sztrájktörőknek szegődtették őket. A sztrájkolok ellenszenvvel fogadták, s tarthattak attól is, hogy meglincselik őket is, mint azelőtt kevéssel pár társukat. A munkát fölmondták s kibeszélhetetlen viszontagságok leküzdése után jutottak el észak felé Helinába. Alig volt zsebökben egy pár dollár.

Vappi nevű városkában földforgatással, erdőirtással keresték kenyerüket, majd ezt a munkát nemsokára abbahagyva, gyalogszerrel neki vágtak a legközelebbi állomásnak. Megtudván, hogy a tehervonat hajnali két órakor indul Ogden felé, egy teherkocsiban rejtőzködtek el. De bizony rajtavesztettek. A vonatvezető észrevette őket és látván, hogy mily szegények lehetnek, csak annyit követelt tőlük, hogy a következő állomáson szálljanak ki. De nem hagytak még sem kifogni magukon, egy fával megrakott kocsiban helyezkedtek el. Mikor kiszálltak, látták, hogy egy üres kocsiba több munkást helyeznek el, közéjük vegyültek s a tetthelyre érvén, a többiekkel együtt munkába állttak. Négy napon át földet hánytak, az ötödiken vékony deszka-lépcsőn öt emeletnyi magasságban kellett a talpfákat fölhordani. Másnap kikérték bérüket. így jutván 12 dollár birtokába, elhatározták, hogy San-Francisco felé veszik utjukat. Csakhogy míg odajutottak volna, Karsinban, hová még 350 mértföldnyire esik vágyaik Eldorádója, nehéz munka várt reájok. Dél felé, Kaliforniában, hol melegebb a lég, forróbb lesz talán a szív is! Ide vágyakoztak, néha tehervonaton, mint fűtők, máskor mint teherhordók utaztak.

Egy városkában pár napra pihenni egy fogadóba szállottak. Lajos, aki igen ügyes naturalista, meglátván a fogadó nagytermében egy zongorát, elkezdett játszani, mi annyira megtetszett a vendégeknek, hogy a fogadós ott marasztalta őket néhány napra s ellátáson kívül egy napra egy dollárt is fizetett, csakhogy zongorázzon vendégeinek. Kevés pénzmagra tévén szert, ismét neki vágtak a nagy útnak, s hol vasúton, hol gyalogszerrel valahára eljutottak Sacramentóba, Amerika egyik legszebb városába. De bizony itt sem kapnak egyelőre munkát. Az országútat szegélyező diófákról szedték a gyümölcsöt s pár napig így élelmezték magukat. Sok hányattatás után végre megérkeztek jóformán egy fillér nélkül, szakadozott ruhában, tépett, de azért mégis élénk reménnyel az igéret földére, San-Franciscóba. Az éjjelt a hajóállomáson töltötték az oda kidobott deszkák között. Másnap végigjárták a gyárakat, de munkát nem kaptak sehol, s az utczákon szerte heverő almán és narancson élősködtek. Koldusruhájukat szegyellvén, nem mertek az ott lakó magyarokhoz fordulni Éjjelre visszavánszorogtak a deszkás szállásra, másnap megint a gyümölcshulladék volt tápszerök. Néhány nap múlva aztán az osztrák-magyar konzulátus ajánlata folytán egy Szántó nevű magyar vendéglős fogadta be őket, kinek elbeszélvén kalandos úti viszontagságaikat, ez megbiztatta szegényeket, hogy pár nap alatt majd csak akad valami munkájuk.

Mihály csakugyan kapott alkalmazást egy pékműhelyben, Lajos pedig egy magyar származású kaszagyárosnál. Mihály azonban sehogysem találta magát otthon a pékműhelyben s ötödnapra egy vasgyárba került. Következő héten egyleti zenés estélyt rendeztek a gyári munkások s egy magyar származású cziterás verte a talp alá, fia pedig harmonikán kisérte. Kovácsékat is meghívták az ünnepélyre s Lajos zongorajátékával mulattatta a vendégeket. Annyira megtetszett a játéka, hogy többen fölkérték, adna zongoraórákat. Szilveszter estéjén pedig a Szántó-féle fogadóban játszott s annyira elragadta az egész társaságot, hogy elismerő oklevéllel tüntették ki.

Két hét múlva aztán Lajos bejutott a Pacific-vasutműhelybe 3 dollár s 50 cent napi bér mellett. Most már csakugyan mosolygott rá a szerencse. Jobb lakást és zongorát bérelt. Játéka gyakran csalta ablaka alá a nagyközönséget s csakhamar megszaporodtak ismerősei s barátai. Jobb nap virradt föl reájuk. Öt dollár volt a zsebökben, mikor New - Yorkból San-Francisconak vették útjokat, ami körülbelül tízezer kilométert tesz ki. Ez az út személyenként rendes körülménvek között 1040 koronába került volna. A szegény fiúk azonban kitartással, amerikaihoz illő furfanggal eszelték ki, hogy e roppant messze utjok alig-alig került többe 30 dollárnál.

Két év sem zajlott le azóta s ma már a két Kovács fiú tekintélyes állást foglal el Amerika ipar-világában. Ezt a sikert két életre való találmányuknak köszönhetik, melynek elsejéhez következő módon jutott Kovács Lajos: egy kereskedésben ruhát vásárolván, beszédbe bocsátkozott a főnökkel, aki fölemlítette előtte, hogy ő szabadalmat váltott olyan csákányra, melynek feje kicserélhető s csavar segítségével újra más alakú heggyel szerelhető föl. Szabadalmáért 60 000 dollárt ígértek, de nem állott rá az alkura, hanem egy gyárossal lépett egyességre oly kikötéssel, hogy az köteles naponta ezer darab csákányt készíteni s neki 15 éven át minden darab után öt czent jutalékot adni.

E pillanatban egy eszme villant meg Lajos agyában, mely már régóta ott lappangott. Kérdezte csak úgy odavetve a kereskedőtől: mit szólna olyan találmányhoz, amely csavar és rúgó nélkül fölszerelhető s többféle csákánnyá átalakítható, habár egy-egy darabból áll. A kereskedő kétkedve rázta fejét s azt jegyezte meg; ha ez a terv sikerülne, százezreket érne meg s a munkások áldhatnák a feltalálót, mert jelentékenyen könnyítne terhükön, amennyiben nem kellene hátukon czipelni annyi sokféle csákányt.

Lajosnak nem volt nyugta, közölte tervét öccsével. Éjjel-nappal azon törte a fejét. Lerajzolta az új rendszerű csákányt s meg is mutatta öccsének. Az első kísérlet nem vált be. Több kísérletezés után aczélból készített egy másikat. Ez már pompásan sikerűit. A szabadalmat megszerezte s ma már a Kovács adjustable pickt részvénytársaság két millió dollár alaptőkével nagyban gyártja ez új rendszerű csákányt. A gyár intézője (manager) maga a feltaláló, Kovács Lajos, öccse Mihály pedig az igazgatói állást foglalja el. Ez_a csákány mesterséges rúgó s csavar nélkül ötféleképpen szerelhető föl s mint fejsze, mint ácsbalta, kalapács, reszelő könnyen s egyaránt használhatja a bányász az ács, hid- és útépítő munkás. Amerikában nagyrabecsűlik ez új találmányt.

De talán ennél még szerencsésebb második találmánya: a szabadon forgó vasúti kerék, (Free running wheel). A sínpárok görbületén a mostani vasúti kerekek a feszítés és dörzsölés folytán hamar elkopnak, megromolnak, s a folytonos javítás, kicserélés az üzem költségét tetemesen növeli. A dörzsölés folytán okozott rongálást és kopást a tengelyre alkalmazott kettős korong, melyet Kovács talált föl, teljesen kiküszöböli. Erre is megnyerte a szabadalmat s ugyancsak két millió dollár alaptőkével részvénytársaságot alapított «Kovács műszaki társaság (Kovács Engeeniring Company) czím alatt. Ezt a találmányt is diadallal üdvözölték a szakemberek.

Szerezzenek új hazájukban a magyar névnek dicsőséget. K. T. K.

 

 

 

  Tonelli Sándor: MAGYAROK A NAGY VIZEN. 1908. 9. 173.

Magyarországon annyi mindent irtak már a kivándorlásról, társadalmi tudósok annyi tudományos keretet ácsoltak össze, hogy abba a kivándorlókat beleszorítsák, hogy a kérdésben tisztán látni igazán nem lehet Én mégis tisztán akartam látni és hogy erre alkalmam legyen, nem ankétre mentem el. hanem kivándorlók közé.

Huszonhárom napot töltöttem kivándorlók között egy óczeánjáró hajó fedélzetén; azok között éltem, akik igazán anyagát adják a modern népvándorlásnak, némileg beleláttam lelkivilágukba és igyekeztem megismerni azokat az okokat, czélokat, melyek kezükbe adták a vándorbotot. Ugyanígy láttam a visszavándorlókat is, akik a nagy amerikai gazdasági válság elől menekültek haza. Pillanatnyilag talán ezek az aktuálisabbak, én azonban azt tartom, hogy a kivándorló érdeksebb és a kivándorlás ügye a fontosabb. Mert bizonyos, hogy a mai visszavándorlás csak átmeneti jellegű és néhány hónap múlva ismételten a kivándorlás veszedelmének kell szemébe néznünk.

Ez azonban a napilapok dolga. Én csak magát a kivándorlót nézem, aki vándorútra kél, hogy ideiglenesen a tengerentúl keressen magának új hazát. Ideiglenesen, mert — bátran állíthatom, — paraszt kivándorlóink közül egy sem akar a tengerentúl véglegesen megtelepedni, hanem mind azzal a szándékkal megy ki, hogy odakint eleget keres arra, hogy idehaza földet vásárolhasson. Valósággal Amerikán keresztül akarja meghódítani Magyarországot.

Ez az állandó, stereotip eset. A sváb kivándorló kivételével, aki meg akar telepedni odakint, minden nemzetiségű kivándorlónk idővel haza akar jönni. Csaknem kivétel nélkül ezt tapasztaltam én is az Ultonia 1279 kivándorlójánál Fiume és New-York között. A magyar föld szeretete az, amely embereinket arra készteti, hogy legszebb éveiket ott töltsék az óczeánon túl, az amerikai gyárvárosok füstös, szénporos, emésztő levegőjében.

A maga nemében csodálatosan érdekes egy ilyen kivándorló-hajó fedélzete. Ezerháromszáz ember az ország minden részéből, kicsiben valósággal az egész Magyarország. A kemény alföldi magyar mellett, akiről szinte lerí kálvinista volta, a szepesi tót, hunyadmegyei oláh, délvidéki sváb és likai horvát. És így közvetlen közelben még jobban feltűnnek a különbségek, amelyek az egyes embereket egymástól elválasztják, a szűkre szabott keretek mintha még élesebbé tennék a fajok közötti ellentéteket.

Különálló nemzetiségi csoportok képződnek a hajón, melyeknek csak a végczéljuk közös: Amerika. A keretek, melyek között ez a társaság él, nagyon szorosak, vagy nagyon is szélesek. A hajó korlátja és a végtelen tenger, a Viz. A magyarnak idehaza nincs fogalma a tengerről. Iskolában talán hallott róla, de elfelejtette. Mikor rákerűi az óczeánjáró hajóra, nem talál mértéket, amellyel ezt a végtelen vizet mérje, nem talál nevet, amellyel illesse. így alakul ki képzetében egy gyűjtőfogalom, amely egyben találó és kifejező, a Viz. Ezt csodálja a magyar egész nap. Rendesen nyolezan, tizen nekidőlnek a korlátnak és szótlanul bámulják a hullámokat, a végtelen vizet. Időről időre hallatszik egy-egy elismerő megjegyzés:

Mégis csak nagy ez a viz. Mély is lehet. Van olyan mély, mint a torony teteje kétszer. Aztán megint folyik tovább a tengernéxés szótlanul. Egyéb a magyarnak nem is imponál. A hajó óriási méretei hidegen hagyják. A hajó akkora ugyan, hogy az egyes folyosókat utczának kereszteli, csodálkozni azonban nem tud rajta. A vitorlás hajót, amelynek kéménye nincs, éppenséggel lenézi. A ponyvás vagy lepedős hajót a békési paraszt nem tartja komoly közlekedési eszköznek.

Az Ultonián tipusa volt a minden iránt közönyös keleti magyarnak Benkő István. Köteles-mester volt valahol az Alföldön, de többet dolgozott a szőlőben, mint műhelyében. Most is azért ment ki Amerikába, hogy «földrevalót» keressen. A mesterségét, igazi magyar iparos létére, abba akarta hagyni. Őt ugyan nem érdekelte semmi. Palermóban jóformán ki nem mozdult a hálóteremből. Gibraltárban, ahova éjjel érkeztünk meg, nagynehezen kicsalták a fedélzetre, hogy nézze meg a gyönyörű világítást. Világító tornyok, változó fényű reflektorok, ezer meg ezer lámpa a hegyoldalban, a maga nemében igazán szép látvány. Benkő István nagynehezen fel is kászálódott a fedélzetre. Körülnézett egyszer-kétszer, aztán mélységes lenézéssel jegyezte meg:

— Hát ez is valami. Olyan, mint nálunk a temető mindszentek éjszakáján.

Egyáltalán a mi magyar kivándorlóink magukkal viszik a maguk keleti temperamentumát, fatalizmusát még az óczeánra is. Akárhányszor láttam, hogy a fedélközi hálótermekben egymás mellett tiz-tizenöt ember hever az ágyakon és némán hallgat egyet, aki már volt Amerikában és Amerikáról mesél. Érdeklődést a hallgatóság nem mutat, pedig mind lesi a szót. Valósággal a keleti mesemondás ez a legmodernebb kiadásban.

A mesemondó itt nem a falu öregje, hanem az amerikás, aki már megjárta a tengerentúli országot. Ez is tipus, a magyar, aki az idegen viszonyok között félig átalakult. Egészen ugyanis sohasem alakul át. Angolul a legritkább esetben tanul meg, ellenben az amerikai környezet hatással van rá és legalább a külsőségekben amerikai lesz. Leveti a paraszti ruhát és munkásruhát visel, csavaros czeruzát, töltőtollat és olyan szerszámokat hordoz magával, amelyeket odahaza híréből sem ismert, hogy amerikai voltát mutassa, minél több jól-roszúl megtanult angol kifejezést kever a beszédébe. Sehogy sincs megelégedve a honi állapotokkal, mindent lekicsinyel, ami nem amerikai és ő a legbuzgóbb ügynöke a kivándorlásnak

Csodálatos, hogy ezek az emberek hogy vándorolnak. Van aki egy hónapra, sőt két hétre jön haza; néha igazán azt sem tudja, hogy minek. Az egyik hazajön néhány hónapra, mert beleunt a munkába, a másik szétnéz, hogy vehet-e már földet pénzéből, a harmadik kiviszi feleségét, gyermekeit és így tovább, végnélküli variácziókban. Van, aki kétszer-háromszor volt már Amerikában és idehaza. sőt megismerkedtem olyannal is az «Ultoniá»-n, aki már kilenczedszer tette meg az utat Európa és Amerika között. Igazán találó az a név, amit az amerikaiak ezekre az emberekre adtak. «binls of passage», — vándormadarak.

Ők az óezeán vándormadarai, akiknek két hazát adott a végzet, avagy talán egyet »sem. Igazán amerikaiak sohasem tudnak lenni, Amerika után pedig nem találják magukat jól idehaza. Mindannyian lelki meghasonláson, egy benső néma tragédián mennek át, amely úgy hajtja őket az oczeán egyik partjáról a másikra, anélkül, hogy végleges nyugvópontot találnának.

És mégsem őket kell sajnálnunk legjobban. A legsajnálatraméltóbb a női és a gyermek-kivándorló, pedig újabban a kivándorlásnak ez a része emelkedik legerősebben. A paraszt ma már számos esetben kiviszi az asszonyát. mert odakint, ha felesége kosztot és kvártélyt ad, nagyon szépen kereshet. Igazán azonban az asszony sohasem találja bele magát az amerikai viszonyokba. A gyárkémények és felhőkarczolók közül mindig hazavágyik falujába, az akáczlombok alá, a kőszénfüstből a szabad levegőre, a pipacs meg a búzavirág közé. A leány pedig, aki kimegy, mind tönkremegy, elpusztul. Ma New-Yorkban legalább kétezer magyar leány szolgál, mint cseléd. Csábítja őket a hihetetlenül magas bér, meg az úri mód. De mi lesz belőlük? A faluba úri ruhában, tollas kalapban vissza nem jöhetnek, odakint senki el nem veszi őket, elpusztulnak az idegen világban könyörtelenül.

A hajón sokszor elnéztem ezeket a szegény asszonyokat, mikor egy-egy viharos napon összekuporodtak a fedélzet sarkában és imádkoztak. Akinek a vizi betegség még nem vette el egészen az erejét, kezébe vette kapcsos imakönyvet és fenhangon olvasta :

— Uram, bocsásd meg a mi bűneinket.

A többiek gyengén, mormogva mondták utána. Nem volt pap, nem volt tömjénfüst, nem volt templom, de a legmeghatóbb imádságok egyike volt, amelyeket valaha csak hallottam.

A gyermek sajnálatraméltó, de más szempontból. A hajón, ahol minden idegen és új az apróságok jól érzik magukat. Hamar megszokják az idegen környezetet, itt is, meg Amerikában is. És itt a veszedelem. A gyermek az a kapocs, amely a szülőt véglegesen

Amerikához köti. Valljuk meg őszintén, az amerikai iskola jobb, mint a miénk; nagyobb vonzóerőt gyakorol a gyermek kedélyére, gondolkozására és ha a gyermek egyszer annak körébe belekerült, nem tud kiszabadulni belőle. Azt a generácziót, a mely odakint nevelődik nem kapjuk vissza soha.

Férfiember, legalább nagy része, a hajón nem imádkozik, hanem a vizet bámulja és pipázik melléje nagyokat, vagy kártyázik. Szép napokon kifekszik a fedélzet deszkapadlójára és — pihen. Ahol azonban öt ember kuporog a földön, vagy a hol öten állnak egy fenekére állított hordó körül, ott a kártya járja. És érdekes, Fiuinén túl már megszűnik a Reding Itel meg a Teli Vilmos birodalma, ott amerikai kártyával játszanak. Az amerikások tanítják az új embereket, a grinórokat, ennek a fontos tudománynak az ismeretére. Az új ember természetesen veszít, néha otthagyja egész pénzét, mire nem hagyják kiszállni Ellis Islandban, ha csak amerikai hozzátartozói ki nem váltják. Ez is elég gyakori eset, de csak a magyarok között. A svábok máriást játszanak gyufára, az oláhok közül pedig sok nem is ismeri a kártyát. Hiába, a hol nincs czivilizáczió.

Az oláhok egy része különben mást sem ismer: a fotografáló masinát. Velük volt legtöbb bajom a fényképezésnél. A magyarok, svábok, vagy akár a tótok is, szívesen álltak a gép elé. sőt sok esetben bajom is volt velük, mert rögtön pózba vágták magukat. Ellenkezőleg az oláhok. Azok sohasem hagyták magukat önként lefényképeztetni, sőt volt egy fiatal legény, aki egyenesen menekült a gép elől. A többiek, akiknek tetszett a mulatság, hamar megragadták és elibém hurezolták. Az én emberem azonban még akkor is, mikor elcsattantottam a gépet, lekapta a fejét. Ha már lő a masina, legalább ne a fejét találja, — gondolta talán.

Az érdekesebb alakok közül való volt még Beppo, az olasz hajósinas és Szkurka János tót legény. A nélkül, hogy egy betűt is értettek volna egymás nyelvéből, szoros barátságot kötöttek. A barátság különben igen önző alapokra volt fölépítve. Szkurka János segített Beppónak a fedélzetet felmosni, a másik pedig jó falatokat kerített számára a hajó konyhájáról. Végeredményben mindkettő nagyon meg volt elégedve.

Hogy ezerháromszáz utas között «események  is fordulnak elő, természetes. Beteg mindig volt a hajón elég és egy embert el is temettünk az oczeánon. Weisz Györgynek hívták és Zimonyból ment Amerikába. Megadtuk neki a végtisztességet. Az angol lobogót felvonták a hajó árbóczára és zsákba varrott testét a vizbebocsátás előtt magyar zászlóval borították be. A kapitány imádkozott fölötte angolul és száz ember mondta utána a miatyánkot minden nyelven, magyarul, németül, olaszul, horvátul.  Azután elnyelte őt a végtelen viz, amely nem adja vissza halottait.

Mégis annyian érkeztünk meg Amerikába, ahányan elindultunk. Útközben egy tót asszonynak kis leánya született, akit a hajóról Drenyák Ultoniának kereszteltek. Azt hiszem az első Ultonia nevű leány, mióta a világ fennáll. Ő volt az egyetlen utas, aki útlevél nélkül érkezett meg Ellis Islandba és mégis bebocsátották.

Ellis Island az a pont, a hol a kivándorlás megszűnik. Ott már bevándorló lesz az Amerikába törekvő magyarból. Olyan ez a kicsinv sziget, mint valami csodálatosan nagy méhkaptár. Ezrével fogadja be az embereket, akik az óriási fekete hajókon érkeznek és szanaszét bocsátja őket mindenfelé, Amerika gyártelepeibe, bányáiba, ahol az óriási arányú amerikai munka folyik. Oda törekszenek az útitársaim is, talán már munkában is vannak azóta a kohók körűl, vagy a föld mélyében. Ott dolgoznak és talán visszagondolnak a nagy vízre, amely fölött tiszta volt a végtelen láthatár és talán visszagondolnak szülőfalujukra is. a hol nemcsak tiszta és kék az ég, de magyar földre is borúl. Ez az a föld, amelyre visszavágynak valamennyien és ez ad talán nekik erőt a megfeszítő nehéz munkához az oczeánon túl, idegen földön, idegen ég alatt..

 

 

Virter Ferencz: AZ ÓCZEÁNON.* 1898. 49. 847.

Részlet az amerikai-spanyol háborúból..

 

I.

 

Tudják Önök, mi az öröm ? Mikor az oczeán láthatárán, hosszú napok végtelen unalma után, valahára feltűnik a föld szegélye. Nincs szó, mely nevet tudna adni az érzésnek e perczben.

„Land in sight” Mint futótűz terjed a kiáltás: perez alatt visszhangzik tőle a hajó, a fedélzetről le a fűtőházig. A hajótest mélyéből felhangzik az ének. Sürgés-forgás, zavar mindenütt. Olyan az ember, mintha gyermekké lenne újra. A szellőztetőkön felhallatszik a konyha zaja. Eepül a sok fazék, súrol a sok szakács, hogy a kikötőig készen legyen mindenik.

A fedélzetköz pedig megnépesül. A matrózok öltöző helye ez. A szelelőajtók mellett van a rögtönzött borbélyműhely: ott a legvilágosabb. Húszan is várják, míg rájuk kerül a sor. Legnagyobb azonban a tolongás a kútnál.

A hajóirnok szobája felé egész búcsújárás keletkezik. Ott készül ugyanis a «liberty-pass», mely nélkül nincs vigasság. A névsor, mely a parancsnok elé lesz bocsátandó, már napok óta kész. Mindegyik remél, könyörög, sürget; pedig hát tudják, hogy csak igen kevés töredéke nyer esetleg engedélyt; ha ugyan egyáltalán partra mehet bárki is.

Azok, kiket az őrszolgálat ez éjszakára a hajóhoz köt és semmi körülmények között sem álmodhatnak most a «liberty-pass» megkapásáról, egykedvűen ténferegnek : az ő napjuk holnap lesz csak!

Hanem a vitatkozás általános. Az érdeklődés a közel part iránt leírhatatlan. Mindenki kérdez, mindenki tud valamit, amit siet el is mondani: a korcsmák helyét, a tánchelyek vigalmát ott abban a kikötővárosban, ahova érni fogunk, — ha ugyan egyáltalán ez az a kikötő, melyet ők gondolnak, mert hiszen az út iránya titkos, a parancsnokon kivűl senki sem tudja. Talán éppen afrikai part. Ki tudja?

De az ének hangja feltör a magasba, vígan, bohón, — hisz a tengerésznek gondja nincsen : rég kitépte már azt abból a szívből a sok változás, az idő viszontagsága, meg a tivornyagőz.

Fenn a parancsnoki hidon az őrtiszt látcsövezi a partot, azt a keskeny hosszú csíkot, mely még csak szürke árnyékként lapul a láthatárra; de fokról-fokra élénkebb lesz, — nem sokára az erdők körvonalai is kidomborulnak, — mig végre felcsillan a fehér homokpart, hol pálmák hajladoznak s a halászkunyhók közt megélénkül az élet, sürgés-forgás, hivogatás, jelzés lesz látható, — emberek, testvérek szintén, kik vendégszeretettel tartoznak annak, aki messziről jő .

 De a hajó tovább megy. Nem áll meg. A parancs másfelé szól.

A part, mely már ily közel volt hozzánk, ismét távolodik, a házak eltörpülnek, az erdők árnya elmosódik.  Nem sokára csak egy keskeny csík lapul a láthatárra, rövid ideig, csak a mig épen el nem tűnik újra. S elnémul az ének, elhallgat a zaj, csak a gépek zakatolnak tovább, a börtön e monoton hangja, mely örökkön arra emlékeztet, mily szép volt ott abban a messzi hazában, mikor még gyermekek voltunk.

Megkondul a hajóóra: a parancsnoki hid alatt a harang. Az őrséget felváltják. Üresen kong a fedélzet párkányán az egyenletes léptek tompa hangja. S minden a régi rendben folyik, egyhangúan, mintha mi sem történt volna. Csak az a némaság beszél, mely egyszerre reánehezedett az ajkakra s a szívre, miknek érzületjét már rég béklyóba verte a parancs és a kötelesség.

 Az alkonyat is ráül az oczeán síkjára; a fedélzetre ráborul a homály; csend mindenütt; csak valahol a   hajómélyből hatol ki egy dal: «home, sweet home!»

*

Az amerikai pánczélos: a «Scindia június 3-ikán hagyta el a norfolki (Virginia) hadi kikötőt, harezra fölszerelve, titkos misszióval: arra, hogy egy ezred amerikai katonaságot Kubába belopjon.

A filippini győzelem örömmámora még lázas izgatottsággal dúlt New-York utczáin s tágra nyilt szemekkel várták a folytatást. A lapok véresszájú hírei, a dicsőségszomj dühe felkorbácsolta még a legközönyösebb flegmát is: riadót harsogott Észak és Dél. Ezrével esküdtek fel az önkéntesek. Dicsőség volt a beléphetés. Az önzés szava elnémult: valami kifejezhetlen lelkesedés babonázta meg a sziveket, — oly lelkesedés, milyet nem tudna felmutatni Európa katonaállamai közül egyik sem, soha! Legfeljebb a forradalmak idején. Pillanat alatt született meg az amerikai hadsereg. S az állam felhívásával kért 200 millió dollár kölcsön helyett 800 milliót írtak alá egy hét alatt!

Május végén bocsátottak bennünket vízre először Brooklynban. Onnan jöttünk Norfolk hadikikötőjébe a végleges fölszereltetés czéljából.

A katonaság hajóra szállása a legszigorúbb titokban történt, nehogy az újságok hírei révén kitudódjék az egymagában elindulandó «Scindia» lopózkodása Kuba felé. Sebtében történt minden ; az indulás is váratlanul történt meg. Még egy utolsó Istenhozzádra sem maradt idő. Belevágtunk az Óczeánba, senki sem tudta hová? mikor érkezünk ? — csak az a csalhatlan előérzet élt a szivekben, hogy ahová megyünk, ott vér fog folyni, — vér, egy segítségért kiáltó, elnyomott nép szabadságáért.

Már hat napja voltunk künn az oczeánon, nem látva mást, mint azt az örökkön egyforma, örökkön változó lapját a végtelennek, melyet nem határol más, mint a képzelet. A rendes hajójáratok útvonala szerint az első 24 órában kellett volna szárazföldet látnunk: Dél-Karolina partját. Nagy volt tehát a csalódás, mikor a 24 óra elmúlt s a part helyett csak az ég peremje simult a láthatárra. A második napon a csalódás türelmetlenséggé fokozódott.

Tehát nem Kubába megyünk? — De hát hová?

A haditengerészet általános törvényei szerint a parancsnok titkos utasításait még a tisztikar előtt is titokban tartják, amit ez esetben még növelt a háborús állapot túlszigora.

A találgatások hihetetlen föltevései egymást igyekeztek túlszárnyalni. Voltak, kik Spanyolországot mondták a czélnak. Majd meg a Magellán* szoroson át a Filippinek felé képzelték az útirányt, egyesülendő ott Dewey admirális flottájával, Manilla teljes leigázására. S nap nap után múlt, változatlanul, — a végnélküli síkot nem szakította meg semmiféle part.

 

*A Magellán-szoros (spanyolul Estrecho de Magallanes) hajózható tengeri út, hosszú, kanyargó és keskeny tengerszoros a dél-amerikai kontinens déli csúcsa (pontosabban Chile partjai), illetve a részben Argentínához tartozó Tűzföld és a vele szomszédos szigetek között. google

 

A szolgálat egyöntetűsége, melyet mindig bizonyos humoros hangulat szokott kisérni, most ridegen folyt. Az újonezok, sokan még csak először tengeren, szomorúan lézengtek szabad perczeikben az előfedélzet vascsigái közt. Arczukról csak úgy sírt le a honvágy, az a kimondhatlanul fájdalmas érzés, mely csak itt, a tenger messziségón ébred fel néha még a legridegebb kebelben is.

A hajósélet víg óráiban: az alkonyat s az éjszaka közti időben, az a szokásos vig élet künn a födélzeten, mintha elhalt volna. Csak a régi, edzett s könnyelműségükben már megrögzött tengerészek járták a tánezot s a «banjo» meg a «mandolin» hangjai, az ének s egy kis duhajkodás lopott hangulatot e monoton világba.

A tiszti dohányzóban unalmasan folyt a játék: a póker.A szolgálaton levő két tiszti inas időnként körűlhordozta a hűsítőket, a temperenzeknek az «ice-tea»-t.Még ide is behatolt az a nyomott hangulat, amelyet hiába igyekezett eltörölni egy-két élc, vagy egy pezsgős üveg durranása, melynek kiszökő habja fellocscsan az ügyetlen szerecsen Ganymedes fekete arczába. Az egyik fiatal tiszt elkezdett valami ismert kupléból egy kis fel-viditót, de az ének csakhamar abban maradt s a beállott csöndbe a gépház zakatoló mormogása zenélte tovább a tengerészek symphoniáját.

A legutolsó haditudósítások szerint, a Cervera admirális parancsnoklata alatt álló spanyol flotta már hetek óta nyomtalanul eltűnt s valószínűleg az Atlanti - oczeán nyugati részében, itt a «West Indies» szigetei közt czirkál. E föltevés természetesen lényeges fontossággal birt a «Scindia» utazására. Künn az oczeán végtelenjén, minden segítség nélkül s megterhelve lévén a legdrágább portékával: katonasággal, — nem csekély föladat volt hajónk parancsnokának, elvezetni a reá bizott kincset Kuba alá, mikor lépten-nyomon reánk támadhat egy erősebb ellenség, mellyel minden pillanatban összehozhat a véletlen.

Öt napig tartott a manövrirozás. Néha észak felé mentünk, másszor keletnek; hol sietve, hol meg félgőzzel, mint valami kéj-yacht, melynek útja csak passzió, mulatság. Az őrszolgálatot kettőzött szigorral kellett végrehajtani. Az éjszaka beálltával mindennemű világosság el lőn tiltva. Még a legszükségesebb jelzőlámpa fenn, az árbóezcsúcson, sem volt megggyújtva. Összeütközés? — hát az csak a kisebbik baj.

Ez a titokteljes ide-oda lavirozás, a bizonytalanság leirhatlan lehangoltságával, az izgatottságot végsőkig fokozta s már-már eltévedésről suttogtak lenn a hajómélyben, — mikor végre a hatodik napon fölcsillant a láthatár peremén az a keskeny csík: a föld !

 

«Land in sight!»

 

Futótűzként terjed a kiáltás. Perez alatt visszhangzik tőle az egész hajó. Föl, a magasba repül a sok sipka; ujjong a sok matróz ; fölharsan a jókedv. S az eltévedés aggodalmát, a bizonytalanság nyomasztó kínját mintha elfútta volna az a keleti szél, mely mint egy művészi lantos belekap az árbócz-kötélzetbe, fütyöl, sikolt és kaczag.

A fedélzetet ellepik a különböző csoportozatok és sapkájukat szemükre húzva, tenyerükkel árnyat képezve, fürkészik a messzi vonalkát ott a láthatáron, rá akarván ismerni abban valami jólismert tájára ennek a nagy világnak, melyben a véletlen oly különböző pontokra veti a tenger vándorait, mintha bizony nem egyforma volna minden ilyen vonalka, mely mérföldek távlatában homályos árnyékként rajzolódik az oczeán peremére.

A fogadások megindulnak, a találgatások megerednek s csakhamar kisütik, hogy az nem lehet más, mint a Nyugat-Indiák valamely szigete, talán Nassau, vagy éppen Kuba, de nem, ez utóbbi nem lehet; hiszen az irány nem mindig volt déli s csak hat napja vagyunk a vízen.

San Salvador sziget volt az: Amerika ama legtörténelmibb pontja, melyen Kolumbus 1492-ben először tette lábát az Uj-Világba. Tehát nem Afrika partja! Kikötünk-e? vagy csak a parancsnok száll partra utasításokért? — ez most a főkérdés. S a matróz-jellem szertelen optimizmusával, a kikötés biztos reményében megindul a tisztogatás, borotválkozás és a jelentkezés a «ship's writer irodájában a «liberty pass» fontos ügyében.

A part csábító mosolygása, az újra látott zöld természet azonban elvonult mellettünk, anélkül, hogy kikötöttünk volna. Megállapodás nélkül siettünk tovább délnek, mindegyre délnek, mind közelebb ahhoz a ponthoz, ahol várnak reánk: a dicsőség — s a halál.

A kedélyek azonban nyugodtabbakká lettek A bizonytalanság is megszűnt; már csak egy gondolat élt mindenkiben: a harcz, a dicsősée és — a jutalmi pénzek. A Bahamák csoportjában voltunk. A hajó útjában itt is, ott is kibukkantak azok a festői szigetkék, — megannyi paradicsomi kert, — melyek az oczeán e részét oly feledhetlenné teszik az utazónak.

Sehol sem oly átlátszó a tenger, mint e ponton. Az ember szabad szemmel gyönyörködhet a milliónyi apróbb-nagyobb, halakhoz és növényekhez hasonló állatok játszi életében. A tenger szörnyetege, a czápa, itt éli világát ezekben a vizekben. A tenger sekély s a forró nap, mely letűz a mélybe, megaranyozza a fenék homokját s a vízréteg sugártörése következtében a korall-alkotmányok fantasztikus várakként emelkednek a mélység misztériumában, mint egy ezeregy-éj regevilága.

Június 10-ikén a »Crooked-Passage» zátonyai közt haladtunk. Már ekkor kettőzött erővel siettünk, óránkét 17 csomót hagyva hátra. A ujumentos cays» korallszigetkéinek érintésével, elhaladva a «Ragged Islands»

(Rongyos szigetek) foszlányai mellett, a Bahama-canale szabadabb vizében futottunk tovább. Késő éjjel, az éjfél óráiban, a Great Inagua sziget délnyugati csúcsa maradt el mellettünk, melynek piros és fehér fényt vető világító-tornya biztatólag szórta sugarait az éjszakába.

Június 12-ére virradt.

A hajnal hasadása, a nap vérző aranytusája tündöklő fénypompával ragyogta be a keleti égboltot, ezerszeres csillogással tükröződve, vissza a végtelen oczeán csöndes hullámzásán. Vasárnap volt. A hajót ünnepi hangulat töltötte el s valami szokatlan előérzet azt súgta, hogy ma valami történni fog. A napiparancsban is a kék-szin állott, ami annyit jelent, hogy minden ember a tropikus fehér egyenruha helyett kék díszruhájában tartozik megjelenni.

A fedélzet csak úgy ragyogott a tisztaságtól. Az ágyúk rézalkatrészei aranyként csillogtak a napfényben. S mikor a hajóóra megkondult hangja elütötte a két rövid jelzést, mely kilencz órát jelent, — megszólalt a trombita recsegő harsonája s az altiszti sípok éles hangjára ott állt glédában az egész személyzet, kiki beosztott csoportjában, a megfelelő tiszttel élükön, hogy a «general quarters» ünnepélyes aktusában egy gáncsoló megjegyzés se hallassék a parancsnok ajkáról.

Csönd. Halálos csönd mindenütt. Az egész vonal merev, mint a szobor; —- s az «öreg úr,» szigorú arczán azzal a fél-mosolygással, mely félelmetesebb a legkomorabb tekintetnél, — éles pillantását odaszögezi a sorok minden tagjára, a fedélzeti gépek és kötélművek minden

General qmirters -— általános szemle, csomójára, osztva parancsait, az oldala mellett haladó «executiv officer» (az első tiszt) s a  master at arms» néma tudomásul vételére. Félóráig tart az aktus. Azután ismét megszólalnak az éleshangú sípok, harsan a recsegő trombita és megbomlik a rend, kipattan a jókedv, mert hát ezennel kezdetét veszi az a bizonyos vasárnapi «dolce far niente», már ugyan akinek. Tizenegy óra volt, midőn a déli láthatáron feltűnt ismét a föld szegélye. A czél közeledte lázas szívdobogást idézett elő. A sikerűit manőver: a sértetlenül történt lelopózkodás Kuba vizeibe, leírhatatlan örömre hangolt valamennyiünket.

A közelgő part, a mindinkább kimagasló hegyek csúcsai ragyogtak a napfényben, — azok a félig erdőkkel borított, félig kopár hegyhátak, melyeknek zöld, vörös, sárga és fekete tarkasága freskók gyanánt rajzolódnak a tiszta kék égbolt fényes lapjára.

Éppen déli konduláskor vonult be méltóságteljes félgőzzel a Scivdia  a magas hegyektől körűivett tengeröbölbe: Mole St. Nikolas kikötőjébe Hayti sziget északnyugati csúcsán, a szélesség 19°-án. Fenn voltunk valamennyien a fedélzeten, hogy üdvözöljük a szárazföldet. A félvad déli zóna mesebeli természeti pompája, égbenyúló büszke pálmák, hosszan elnyúló narancserdők és a pálmalombokkal fedett faházak festői képe mosolygott felénk.

A város alatt, az öböl mélyében, feküdt az amerikai pánczélos St. Louis, mellette a Marblehead füstölgő kéménnyel, felvont horgonnyal, éppen útrakészen. A háttérben az Aberauda, egy kisebb municiós hajó; u. n. mozgó raktár.

Ezer torokból jövő «hurrah» és azután az ágyúk üdvözlő dörrenései reszketették meg a levegőt, mellyel a testvéreket megérkeztünkkor üdvözöltük. Arbóczaink kötélzetét sűrű tömegben lepte el a matrózok víg serege, felkúszva egész az árbóczcsúcsig, onnan hurrázva át a testvér-hajókra, melyekről a szívélyes hang nem csekély evoluczióval lett viszonozva.

Az ebéd egészen elromlott. Minden öt perczben megjelent a fehérsipkás japáni szakács megrémült arcza; leirhatatlan kétségbeesés ült azon az arczon. Fél kettőre járt már, mikor a parancsnok végre asztalhoz ülhetett. Oda volt égve minden. De hát ki törődik most egy ebéddel? Pedig a plumpudding kitűnő volt s a «muttoupie» igen ízletesen készült.

 

* A master at armst = a hajó rendőre. Rangban az első altiszt s a parancsnok itéleteinek végrehajtója. Ő kezeli a félelmetes «brigg» (a hajó-börtön) kulcsát, melyet egész regekör vesz körül.

Ebédjének gyors bevégeztével a parancsnok elhagyta a hajót, hogy Mole St. Nikolas kábelállomásán a Key- Wesí-beli admiralitással megérkeztünket közölje s átvegye a további parancsokat. Az «öregúr» távozása természetesen általános hangulatot támasztott.

Megérkeztünk alkalmával egy sereg csónak sietett felénk a partról bennszülöttekkel, versenyezve egymással az elsőbbségért. Francziául beszélő szerecsenek voltak, megrakodva eladásra szánt baromfival, hallal, meg gyümölccsel. Volt öröm a friss hús láttára! Csodásnál csodásabb, soha nem látott gyümölcsök egész halmazát hozták. Az «alligator-körte», a kaktusz-alma, meg sok más mondhatlan nevű csodadolgok, melyek itt a délen nagy változatossággal teremnek.

Mialatt a matrózok a franczia szerecsenekkel alkudoztak, egy sehol nem létező, rögtönzött nyelven adva tudtára egymásnak azt, amit mondani akartak, az amerikai dollár itt ismeretlen aprópénzét csak nagy küzdelem árán tudva ráerőszakolni a bizalmatlan csónakosokra, addig mi, a hajó tisztjei, lenn a dohányzóban általános hurrahval és víg öleléssel fogadtuk a «St.Louis» és az «Aberauda tisztikarának látogatását.

Volt nagy kérdezősködés! Utazásunk részletei, a háború hirei, meg a legközelebbi jövendő: kifogyhatlan téma mind. Mole St Nicolas negatív pont lévén a háború szinterén, valamennyi hadihajónk megfordult itt s a «St. Louis, mely már hetek óta feküdt ez elrejtett öbölben, bőséges felvilágosítással szolgálhatott kérdezősködéseinkre. így megtudtuk, hogy Sampson admirális és Commodore Shley közel hozzánk czirkálják az Oczeánt; Cervera még mindeddig nem került elő; a távol Manilla Dewey admirális kegyelmétől függ már; Havanna körűl van zárva, stb. stb.

S durrantak a pezsgős üvegek; sürgölődött a sok szerecsen tiszti inas; pattogott a jókedv. . . hiszen ki tudja, lesz-e még alkalom vígnak lennünk? ki tudja mit hoz a jövendő?  Az ember önkénytelenül könnyelművé lesz itt; kell, hogy azzá legyen. Egész délután jöttek-mentek a csónakok, hol újabb látogatót hozva, hol meg bennünket víve a többi hajókhoz a látogatások visszaadására Valami 3 óra tájban elindult a «Marblehead A szokásos üdvözlet s a többi hajókról harsogó hurrah kisérte távozását. E szép s hatalmas pánczélosa flottánknak élénk lobogójelzéssel hagyta el a kikötő-öblöt. Parancsnoki hídjáról gyors egymásutánban szólt felénk az üdvözlet a kézilobogó szótárával: «a viszontlátásig!» meg «Remember the Maine.

Négy óra után megszólalt fedélzetünkön az őrség kiáltása : a parancsnok visszajő.

Azonnal megszólaltak az éleshangú sípok. Általános elcsendesedés, katonás rend született pillanatok alatt. A tenger színére a csónakhoz levezető lépcsőnél az «executiv officem állt fogadtatásra készen. Érdekteljes várakozás, a veendő hir ingere s valami sejtelemmel teli izgatottság dobogtatta meg szivünket, mikor parancsnokunk, Watson commander, hófehér szakálla megjelent a fiatal arczok csoportjában, szívélyesen viszonozva az üdvözleteket.

«Well, my boy», — szólt mosolyogva az egyik fiatal tiszthez, ki titkárja volt, — «we shall have tomorrow a battle». («Holnap alighanem ütközetünk lesz!»)

Egy ily fontosságú hirt titokban tartani lehetetlen volt. Mint a szikra, mely gyújt, világít, felvillanyoz, futott a hir, szájról-szájra adva a szót: «ütközet lesz !»  Az a hetek óta gyűjtött lelkesedés mintha e pillanatra lett volna tartogatva: egész lázadás színezetét keltette a határtalan örömujjongás kitörése.

A késő délután óráiban kiszivárgott a Key-Wesí-beli admiralitás rendeletének teljes szövege, mely így szólt:

 

Az éjszaka beálltával a Scindia» elhagyja Mole St. Nicolast, hogy hajnalban Guantanamo erőd alá érjen Kuba sziget északkeleti csúcsán. A vár holnap hajnalban ostrom alá lesz veendő az oda egyberendelt flotta által s a «Scindia» hozta katonaság fog partra szállni. A hajó útja közben mindennemű világosság kerülendő, nehogy az ellenség hajói által észrevétessünk».

 

Szokatlanul lázas érzés uralgott a hajón. Fenn a fedélzeten a sorhajótisztek parancsait gyorsan, de hallgatag hajtotta végre a mozgó-csoportozat. Lenn a fegyvertárban izgatott sietséggel dolgozott a sok szertárlegény, hogy a parancsnok rendeletére gyorsan eszközölhessék a municziók kiosztását. A mentőcsónakok fölszereltettek. Minden öt perczben más-más gyakorlat tartatott; sivítottak a sípok, futkosott a sok buzgólkodó; majd meg felharsant a kürt, megkondult a harang, mintha tűz ütött volna ki. A harangkonduláskor minden épkezű ember pillanat alatt ott termett kiszabott helyén, vederrel kezében, vagy a locsolók körűl: épen úgy, akár a legkomolyabb veszélyről lenne szó.

Mint egy mozgó hangyaboly, dolgozott a néma csapat egyöntetűen, minden zavar nélkül, ilyenkor beszélni is tilos: — hosszas gyakorlatok dicső eredménye ez, melynek rendjét meg nem bontja még az álmából felvert, túlfáradt hajóinas sem; szinte a vérükbe ment már át minden mozdulat.

Beállt az alkonyat. Egy óra múlva indulunk. Még egyre jöttek-mentek a csónakok: az elkésett látogatások. Aztán az is abban maradt; a vizhez levezető lépcsőzetet fölvonták s a hajó el lőn zárva. Már csak a kézilobogók beszéltek, mígnem a mindegyre sűrűsödő homály véget vetett ennek is s a «St.Louis» parancsnoki hídjáról utoljára jelezték a «farewell»-t. (Isten hozott)

Nyolcz órai konduláskor már oly sötét volt, hogy Hayti-sziget magas hegyei felhődarabokként olvadtak az égbolt sötétjébe.

Az altiszti sípok éles hangjára csakhamar lótás-futás keletkezett, aztán az a jól ismert rázás: a vasmacska fel vonatása a hajó orrán, a következő perczben lassú mozgás volt erezhető, a mint a «Scindia» méltóságteljes fordulással kifelé indult az öbölből.

A legénység messzehangzó hurrahjaival búcsúztunk el a «St. Louis»-tól, mely sötét tömegként emelkedett ki a vizből. Minden lámpafény nélkül, mint egy darab éjszaka. Sötét, komor minden, még az eget is köd borította be; csupán a parton csillogott temérdek apró fénypontocska : a város északai dísze. S a hajó ment, lassú móltósággal, szinte áhítattal, mintha félne az éjszakától, mely oly titokzatos, oly néma: A hajó mélyéből pedig

melankólikusan tört elő a dal, a kórus éneke:

Remember the Maine .

 

*

1 Remember the Maine. Betüről-betüre annyit jelent: Emlékezzél a  Maine-re». A Maine volt t. i. amerikaiaknak az a csatahajója, melyet Havanna előtt még a béke idején alattomosan elsüllyesztettek, 300 ember halálát okozva. Ez volt a háború kitörésének közvetlen oka. A «Remember the Maine az amerikaiak csatakiáltása lett.

 

E kiváló érdekű közleményt Virter Ferencz hazánkfiától kaptuk, aki Amerika nagy részét beutazva, a nemrég lezajlott kubai háborúban mint amerikai tengerésztiszt személyesen is részt vett, s jelen volt ama szörnyű tengeri csatákban, amelyek a spanyol hajóhad megsemmisülésével végződtek. Jelen közleményben is eme tengeri csaták egyikét vázolja. Virter úr a háború befejezése után betegsége miatt hagyta el a katonai szolgálatot, s a terhes hadjárat fáradalmait itthon, Budapesten piheni ki.  Itt közölt czikke egy közleménysorozat eleje.

 

** Land in sightt. = Szárazföld a láthatáron !

 

­** Jutalmi pénzek. — Az amerikai haditengerészetben minden elfogott vagy elsüllyesztett ellenséges hajó után az ütközetet nyert flotta minden embere jutalmi összegeket kap, mik az ellenség veszteségéhez lesznek arányítva. Ez összegek néha ezrekre rágnak.

 

 

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                         

 Virter: Az óceánon. I. 1898. 847.                                                                      

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                              

A tenger zajlott. Eráborult az éjszaka, feketére festve végtelen lapját, melyet zúgva, csattogón korbácsolt a keleti szél, a szétzúzott habok taréjáról szertecsapva az oczeán sós «porát».

Véghetlen csönd borúlt mindenre. A fedélzetről letiltó parancs folytán a legénység a hajómélybe húzódott. De egy szem sem csukódott le egész éjszaka.

A csata előtti éj titokszerü izgalma, mintha elölt volna minden élczet: sajátságos komolyság vette hatalmába a lelket, melyben chaotikus zavarral vegyült össze a múlt tömérdek emléke távol szeretteink képe s a messze otthon.

Fenn a parancsnoki hidon kalitjába vonult vissza az őrtiszt. Künn a fedélzeten csak a messenger-boy (a hajó-inas) húzódott meg valami sarokba, hova nem ér a sós szél csapkodása. Némán, sötétbe burkoltan hánykódott a hatalmas hajótest; — a láthatáron itt is, ott is feltűnt valami messzi reflektor fénye, mit egy-egy czirkáló csatahajó vet a víztükörre, hogy átkutassa a végtelen sötétséget.

Lenn a tiszti ebédlőben hallgatagon ülte körűl a hosszú asztalt néhány tiszt silhouetteje: az uralgó sötétség ránehezedni látszott a kedélyekre, elfojtva a szokásos vígságot, messze kergetve a gondolatot, valami mosolygó körbe, hova talán soha sem lesz visszatérés többé.

Az asztal végén állt a kibontott palaczk. Aki inni akart, annak oda kellett botorkálni a sötétben. Hosszú éjszaka volt ez; mintha soha sem akart volna elmúlni. Néha valamelyik fekete árnyék a sarokból beszélni kezdett; de alig mondott néhány szót, újra elhallgatott, s akkor a csönd mintha hirtelen nagyobb lett volna utána. Csak az éjféli őrváltás zavarta fel kis időre a némaságot. Az egyik árnyék megvált tőlünk, hogy a parancsnoki hidon társát felváltsa. Valamit mormogott felénk, aztán távozott; nemsokára hallatszott fejünk felett lépteinek kongása, a fedélzet parkettjén. Néhány perez múlva egy árnnyal megszaporodtunk: a felváltott őrtiszt volt. Egyet rázott kaucsuk-köpenyén, azután ivott egyet, a mihez valami köszöntés félét mormogott, vagy káromkodást a sötétség miatt. És mesélni kezdett, eleintén élénken, tréfásan, mire mi is felnevettünk, vígság lopódzott a homályba, de ez rövid ideig tartott; a sötétség erősebb volt, legyőzte a hangot: a kedélyekre ismét ráborult az a valami s nemsokára már csak a szivarok tűzgomolya fénylett az árnyékok közt, miket újra összefont a csönd, a némaság.

A szürkület kezdett derengeni, az a félhomály, mely a napkeltét néhány órával meg szokta előzni.

— A fényképező készülékem, — mondta a doktor, — rendben van. Mindegyiteknek adok egy képet az ütközetről emlékül.

Senki sem felelt. Itt is, ott is elbóbiskolt már egy-egy gyermekarczú fiatal kadét, néha felzörrenve önképzelme által. Azután ismét csöndes lőn, csak a habok csapkodása hallatszott odakünn, s lenn a gépházakból zúgott fel az a tompa morgás, melyet már szinte nem is hallunk s nem érezünk.

A virradat vértusája aranyra festette a keleti égboltozatot, melyet tisztára fújt az éjszaka szele, — mikor egy hang, mely a parancsnoki hidról jött, felriasztotta a bóbiskolók sorát.

— Délnyugatra hajó!

Pillanat alatt fenn voltunk mind a fedélzeten. Három kilométer távolból egy monitor közeledett felénk, valamely kémszemlére kiküldött csatahajója a spanyol vagy amerikai. Megszólalt a trombita fedélzetünkön, visítottak a sipok, s az áradatként előtörő embergomolyag, mely a hajó mélyéből a fedélzeten termett, két perez múlva már harezra készen csoportosult, kiki küzdőhelyén, — elől a «six pounders ütegnél, oldalvást az teight inches ágyú mellett, lenn a fedélzetköz ütegeinél: ahova kinek-kinek a helye ki volt jelölve, melytől el nem űzheti más, csak a halál. Egy hat fontos gránát csapott le előttünk ötven méternyire, magasra vetve fel a vizet, mint egy zuhatag.

A monitor lobogónkat követelte. Lassan, méltóságteljesen vonódott fel az United States lobogója az árbóezcsúcsra. Egy hurraht zúgott vagy ezer torok. S akkor a monitor is szint vallott: felvonva szintén az amerikai csillagos, vércsíkos zászlaját. — Tehát jóbarát volt: a Delphin.

A két hajóról azonnal megtörtént a kölcsönös üdvözlés. Parancsnokunk, fenn a hid karfájára támaszkodva, baljában a szócsövet tartva, kiáltá át az útirányt. — A «Delphin» válasza tisztán hallatszott :

— "Farewell. Seeyou again 1» (Mi még találkozunk. Adieu!)

Hat óra körül lehetett, mikor Kuba sziget magas hegyei felkéklettek a láthatár szegélyén. Fél óra múlva már ott leszünk. Nem volt már ekkor nyomott a hangulat! A fénylő nap lelopta a sápadtságot a fiatal arezokról, s a víg kedv csak úgy pattogzott szerte a fedélzeten.

Éppen ilyen napunk volt Mobile előtt, — mesélte egy vén tengerész, ki ott volt Farragut tengernagy híres diadalában, — régen, sok évvel ezelőtt, mikor az amerikai győzelmes kard egymásután hódította a csillagokat lobogójára díszül. Az álmatlanságnak nyoma sem látszott. Lázasan lüktetett a felkorbácsolt vér, lelkesültség langolt az arezokon.

A messze kéklő hegyek felől pedig felhangzott az első tompa dörej, az ágyú szava, melyet felénk hozott a szél, megreszkettetve a sziveket, mint egy dobbanat. Egy hurrah szabadult ki a szélbe, egy hang, mely az orkán viharjaként zúg, azután pillanatnyi némaság következett s a merre szem tekintett, csupa hőst látott, ifjú, vérben lángoló arezot, mely nem érez már mást, csak annak a hangnak a szavát, mely hív, bűvöl, megigéz.

És dördült tovább a második, a harmadik.Valami egy óranegyed után egész teljességében megrázkódott a Scindia: előfedélzetünk ütegéből eldördült az első ágyuszó.

— Here we are! — here we are! (Itt vagyunk!) zúgott a légbe a hangvihar. A Guantanamo erőd a hegy fokáról komoran meredt reánk közel távolságból. Az erőd aljában, mintegy fél kilométer távolságban sorakoztak: a Texas», az Indiana», a «Jowa», a «Marblehead»; a háttérben várakozott a «St. Paul.

A várból még nem történt lövés. A  Texas s az «Indiana félgőzzel előbbre nyomultak. Balra k. b. 200 méterre következett a «Jowa» s kellő arányban a St. Paul s a Scindia».

Nehéz dördület, mint egy ütés az agyra, hangzott el a «Texas oldalából, a hatalmas 13 hüvelykes ágyúk egy döreje, — egész füstfelhő ült a tenger színére, s nemsokára a várból is megszólalt a felelet.

Kezdetét vette az ütközet.

Fehér, sűrű füst, olyan mint az az éjszaki köd, mely New-Foundland táján szokott hetekig az oczeánon ülni, — borult a tengerre, időnként megszakítva egy-egy láng fényétől, — utána pedig egy dördület zúg.

«... Szó benn szakad, lehellet megszegik...»

S a füst egyre sűrűbb lesz, a dördület egyre búg: a kábult agy már nem is számlálja, a fül már nem is hallja, csak a szív dobban egyet, amint valahol egy kiáltás hallatszik, hosszú, sikoltó jaj.

 

A *Marblehead* vitte a kommandót. Lobogója egyre járt, szórta a parancsokat: *Texas* fordulj; jobbra 500 yardnyira el. . . *Indiana* teljes tűzzel oldalt *Jowa* balra 600 yard.

 

És gyorsan, mint egy-egy fékeveszett vad, száguldott mindenik a jelzett állásba, — szétszórva, kiki más irányból ontva gyilkoló tüzét.

És szólt tovább a parancs: *Scindia* 600 yardnyira hátra keletre «St. Paul* délre.

A sűrű füst pedig ismét ráült a víztükörre, mint a lepel, mely eltakar.

Gigászi hangverseny volt az! A «Six pounders* ütegeinek b-durja s az *eight inches* -ek c-mollja közé döbbennettel bömbölt belé a *thirteen inches*-ek rettentő basszusa. A Gattling-íéle mitrailleuseök trillázták a szopránt.

Fenn a parancsnoki hidon, látcsővel kezében áll a parancsnok. Körülötte, mint egy táborkar, sorakozik a sok messenger-boy» (küldöncz-fiúk), kik szertehordják az utasításokat az egyes ütegekhez.

A fedélzet üres: akit kötelessége oda nem állított, annak vissza kell vonulnia a mélybe. Csak egy-egy messenger száguld rajta keresztül valami rendelettel a vezénylő tisztekhez. Zápor-szerűen pattog körülötte a kartács, minden másodpercz egy halál. Le-lebukdácsol, felfelszökik, — vagy a feje felett reped szét egy spanyol gránát s gyermeteg arczát ellepi a vér. Nosza, gyorsan egy második szalad — s a parancs a tisztnek kézbesítve lesz.

Előfedélzetünk «six pounders ütegeinél Mr. Powel vezette a tüzelést, mellette a húsz éves kadét, Irving Wilmot állott. A «Starboard» (a hajó jobb oldala) «eight inches telepénél a vezénylet OMalley és Edw. T. Hoopes közt oszlott meg. A «port-side» (a hajó baloldala) C. Thomay és M. P. Bryan alatt állott.

A gépházban maga a Chief-Ingeneer (a gépház parancsnoka) tartotta kezében az indítót. Minden öt perezben csendült a villamos jelző, melynek gombját fenn a parancsnok keze érintheti csak:

Félgőz — előre! . . . Állj! . . . Félgőz — hátra! ... Állj !.. .

A hajó fordul, inog, hol jobbra, hol balra ; de sohasem áll egy helyzetben csak perczekig. Majd orrával előre, s ekkor csak Powell ütegei szórják a golyókat. Ez alatt tisztogatják az oldal-ütegek koromlepte ágyúit. Néhány perez múlva aztán a «starboard» kerül parallel a várral s orkánszerüleg zúg egyszerre a neki lódított üteg egész sora.

Lenn a fedélzetköz ágyútelepeinél a forróság rettenetes. A hőfok 50° Celsiusra is felszökik néha! Fekete izzadtság folyik az arczokról; egy némelyik össze is roskadt már a kiállott szenvedéstől. De a szív, az lázasan ver s az ajkon ujjongva tör ki a hurrah, ha a messze várfokon fel-felcsap a láng, a füst, a mint egy-egy jó lövés rettenetes pusztítással ott pukkad szét valami tömeggel ellepett térség közepén, vagy egy utcza során.

A tiszti ebédlőbe minden öt perezben beront egy «messenger» hűsítőkért a parancsnoki hidra. Sürög-forog a sok tiszti inas, készül a tömérdek «ice-tea»,meg «cock-tail»,mert hát a küzdőknek nem szabad szomjúságot szenvedniök, még a legénység közé is eltéved valami jófajta palaczk «whiskey».

Mi, kiknek a hivatás nem jelölt helyet, sem az ütegek mellett, sem a parancsnoki hid táborkarában, hanem a hajófelszerelés kezelőségét vezetjük békés állapotban: mi csak onnan néztük az ütközetet a dohányzó ablakából.

Ezalatt lenn a hajómélyben hallgatag zsúfolódik a katonaság. Meredten bámulnak a tekintetek maguk elé. Ök nem látnak semmit; csak hallanak. Hallják a künn zúgó orkánt s annak a hangja rettenetes echót ver a szivekben, miket összeszorít egy kitörni készülő jaj ....

Az ő feladatuk majd csak azután következik. Felszerelve, csoportokba osztva várakoznak, míg a bombázás véget fog érni s a parancs kiküldi őket a partra, szemtől-szembe a halállal.

Szomorúbb része a hajónak nincs is e helynél. Bezárt, összezsúfolt tömeg; minden lövésre megrendülve s várva a pillanatot, mikor roppan meg a hajó egy jól talált lövéstől, mely roncsol, felvet, darabokra zúz s az oczeán mélyébe sülyeszt, egy-két pillanat alatt menthetetlenül.

Mennydörgésszerű robaj hallatszott hirtelen, halálos rettegés némasága borult mindenre néhány másodperczig, — aztán átfutott a döbbenet ezer szíven: a fedélzetről sikoltott aj keresztül hallik a lövések zaján . .Egy spanyol gránát az előfedélzet ütegét verte szét. Mint később kitudódott, három ember halt meg s öt megsebesült. A halottak közt feküdt a szegény kis kadét, a húsz éves Wilrnot

Öt perccel rá az ebédlő oldalfalát zúzta szét egy kartács. Harry Nealt, a szerecsen Ganymedest, épen mellben találta egy vasszilánk. Csörömpölve hullott szerteszét a pohárszék. Nyekkenve repült széjjel a pianino, melynek húrjai őrült zeneként pattogtak le.

Odakünn pedig zúgott tovább a szörnyű hangverseny. Fejünk felett a fedélzet par-kettején tompán hangzott a szaladok lépte, majd lassú, nehéz csoszogások zaja hallatszott, — a mint épen hurczolták a sebesülteket le a kórházba, hol a doktor kötözget, metsz vagy vigasztal, a fényképező - készüléket elfeledte régen.

Künn a halál záporában dolgoztak a mentők. Egy némelyiknek a fejét véres kötelék borította szintén. Bukdácsolva, félreugorva, majd hirtelen kézzel felkapva egy elesőt karjaik közé: szeretettel, önfeláldozással dolgoztak; arczukat szintén ellepte az a fekete izzadság, ruhájukat a vér.

Spányik Kornél: «Éljen Annuska !» S a parancsnoki hidról egyre szólt a kommandó, futottak a «messenger»-ek; s a hajó czirkált, jobbra balra dűlt, féloldalt állt, majd meg orrával előre.

A Marblehead lobogójelzője pedig szüntelen szórta a parancsait: « Texas» balra fordulj . . . «Jowa« jobbra... Indiana, Scindia, St.-Paul csatasorban tömőrülj!

A sürü füst, mely a viz színén ült, megszakadt: mint egy gomolyag zavarodott össze néhány perczig a hat hajókolosszus.  Aztán kibontakozott a rend, s precziz, mintha csak egy gyakorlatról lenne szó, állott a sor: elől a « Texas» s száz-száz yardnyira rézsútos vonalban a többi.

És szólt tovább a Marblehead kommandója. Tüzelést beszüntetni... Hajósorban hátra, A. várban már tiz perez óta szünetelt a lövöldözés; sürü fekete füst gomolygott az ég felé: melyben magasra csaptak a lángok: végig az utczák során.

*

Künn az oczeánban, egy tengeri mértföldnyire a parttól, fekszik a hajóhad. Árboczait, fel a csúcs legmagasabb pontjáig, ellepi a matrózok sürü tömege s azok a lángok a vár falai közül mintha ide vetnék fényüket a kipirult arezokra: leragyog azokról a diadal örömmámora. A tenger sima, csillogva fürdik benne a tropikus forró nap, a futó szél meg el elkapdossa a diadalordítást, mely végig fut az ár-bóezokon hajóról-hajóra, mint egy üzenet.

«. . . Remember the Maine!»

Mintegy félórai várakozás után végre feltűnik ismét a jelzőlobogó a Marblehead parancsnoki hidján:

Scindia, St.-Paul előre ! — csapatok a szárazra!  

A két hajó fedélzetén megszólal a harsona, sivít a sip: sorjában, fegyverben áll a katonaság, csapatokra osztva, tisztjeikkel élükön, — a csónakokba beszállásra készen.

— Farewell, boys ! God bye! — kiált a sok matróz még egy utolsó búcsúszót az indulóknak, kiket talán sohse látunk többé viszont.

A két hajótest pedig száguld a part felé, amig csak a fenékmélység a part megközelítését megengedi. E közben a «New-York Journal tudósítójának yachtja: a kis «Windsor», mely eddig a háttér távlatából gyönyörködött az ütközet látványosságában, előtör s a part mentébe siet, hogy a katonaság támadását fényképpel örökítse meg.

Vigan ficzánkolt a kis hajó, árbóezán büszkén lobogtatva az amerikai trikolort, — mikor a csöndet megszakította egy dörej: a vár fokáról reá irányzott ágyú szava.

A lövés kitűnő volt; czentrumában találta a hajócskát, éppen lőpor-készleténél. Az explosio rettenetes volt! Öt másodperczig nem láttunk semmit, azután következett a vasdarab-eső.

Néma csend, — csak itt-ott sikolt egy elfojtott jaj. Agyunkra ránehezedett  a kábulat, az iszonyat mámora: borzalmasabb képet nem festhet az őrület fantáziája sem, mint aminő e néhány pillanat volt. Sokáig álltunk még érthetetlenül; szemünk oda volt szegezve az elsimult habokra, mik a roncs felett összecsaptak,  s a viharedzett, rideg matrózok szemében megeredt a könny, az ajkakon kitört a düh riadalma.

Ami ezután következett, az mind oly mámoros volt, oly közömbös előttünk, hogy csak napok után tudtunk örvendeni a diadalnak. Negyvennyolcz órát voltunk már talpon pihenés nélkül s az izgalmak borzadályai megfosztottak a gondolkozás képességétől.

A bombázás még tartott egy ideig. Az Indiana s a Texas, e két legerősebb csatahajónk rettentő ütegei alatt lángtenger borította a vár egész territóriumát. A gyermekeket és asszonyokat, kik az adott ultimátum folytán még a bombázás megkezdése előtt huszonnégy órával hagyták el a vár falait, követte az egész lakosság; csupán a várőrség tartotta még magát

ideig-óráig, végül annak is kétharmada megszökött a menekvők után. Az amerikai katonaság partra szállítása a délután óráiban történt. Az aczélcsolnakokban 25- 30-ával zsúfolódott a fegyveres had, de még a part fövenyéhez sem értek: kiugráltak a habok közé s térdig, övig a vizben, karabélyaikat magasra tartva, futottak ki a golyózáporba, mely a bokrokból s a homokbuezkák mögül reájuk zúdult.

— «Bemember the Maine!»

A habokat pirosra festette a vér; a sebesülteket elsodorta az áradat. De a csapatok száma egyre nőtt, a csónakok orrára erősített gyorstüzelő kéziágyúk pedig szórták a halált az ellen soraiba, mely egyre ritkult, szétszóródott, szétfutott, hogy utat adjon a szabadság kardjának, melynek győznie kell. Az alkonyat bíbora ragyog az oczeánon. A nap már elbujt Cuba magas hegyei mögé. Csönd. A szél sem sugdos, a viz színére is ráült a nyugalom. Nemsokára beáll a homály. A vár fokán lobog a csillagos lobogó. — Az öböl mélyében horgonyoz a hajóhad. És mindenütt némaság. A hajók fedélzetéről már lemosták a vért, az ágyúk már ismét fényesen csillognak, — csak az árbóezokat tépte meg itt-ott a gránát, a kéményt elvitte az ütközet fergetegje. A legénység pihen. Ki alszik, ki meg ir: leveleket, miket tán egy hónap, vagy egy fél év múlva visz el a posta.

Lenn a kórházban szunnyadnak a sebesültek; — a halottak felett már összecsapott a hullámsír: a fodros habokra vér-rózsákat fest az alkonyat. Ez a tengerész sirja.

 

 

Virter Ferencz: AZ ÓCZEÁNON. II. 1898. 50. 866.

Mintegy húsz éve, hogy a tengert, akkor vágyaim egyetlen elemét, először megpillantottam, s rövid két év lefolyása után ismét elhagytam. De e két év eseményeinek képei oly élénken megmaradtak emlékezetemben, hogy ma is, ha oszolni vagy gyülekezni látom gyarlóságom szűk látkö-rének ide-oda szálló felhőit, — szinről szinre fel-feltünnek azok s majd elmerengve az egyik világos fényén, majd elmélyedve a másik sötét szinei szemléletébe: mindig érdekesnek találom a visszaemlékezést.

 

I.

Fiúméban szálltam először hajóra, egy terebélyes kétárboczu vitorlásra (Brig), mely az akkor igen élénk fiumei hajóépitészetnek egyik sikerültebb uj teremtménye volt. Bőven elbirt nyolcezer mázsát. Tömör árboczainak sudarai mintegy ki-lenczven láb magasra értek. Fáját Horvátország erdői nevelték. Vitorláinak vászna a fiumei szövőgyárból került ki. Legénysége a magyar tengerpart fiaiból állt. Lobogóján a három szin fényében, méltán tündökölhetett volna a mauyar korona.

Alkonyatkor léptem a hajó fedélzetére. Sem az első, sem a másodkapitány nem voltak a hajón, — a mindenes (Bootsmann) mutatta meg szállásomat. Itt is, mint ez átalában minden vitorláson szokott lenni, a hajó hátulján volt egy kis lejárás a hajó belsejébe, hol a tisztek laknak. A lépcsővel szemben nyilt az alkapitány szobácskája s balra a köz-szoba, melyet hajón, ha még oly kicsi volna is, teremnek hivnak. Ez alig volt másfél ölnél szélesebb és hosszabb, nem számova a szerény hajlék fölsőbb részét, mely a lóczák háta fölött — az asztalon kivül, a terem egyetlen bútorai.

A hajó fölső részének nagyobb szélességénél fogva : valami polczfélével tágult. Az ajtó mellett a kapitány szobácskájába volt a bejárás, — a terem bal oldalában az én helyem. Az ajtókat átalában csak félretolni lehetett. A kapitányok zárt helyei — mert szárazi lakosokhoz szólva, szobácskáknak még sem mondhatom — valamivel tágasabbak voltak ugyan; de az enyém, mint afféle kadété, semmi egyéb kényelmet nem nyújtott, mint a mennyit bármely deszkaágy adhat. Az ágy zokott hossza és szélessége nem hiányzott s épen az által, hogy terjedelme szabatosan a hajó oldala és az ugyne ' vezett terem fala közé volt szoritva,— ha ajtómat behúztam, bármint hámódott volna a hajó, biztositva voltam, hogy fektémből le nem fordulhatok, így ezen szorultságnak is megvolt a maga jó oldala. — Az ágy aljában volt még annyi hely, hogy némely gyakorta szükségessé vált holmimat is elrakhattam.

Nem volt ugyan uj előttem a vitorlások bezendezése, mely a lehető legegyszerűbb s a tisztek lakásán és a legénység tanyáján kivül, melyek közöl az első a hajó hátuljában, emez pedig legelején van, — az egész két-három öblös hombárt képez. Ha most még az alsó üregben, a tisztek laka közelében egy kis éléskamrát elkülönítve s a hajó tetejére egy négyszögölnyi fabódét képzelünk, mely a hajó konyhája, teljesen tájékoztuk magunkat. Megjártam, megnéztem mindezt. Láttam, hogy éléskamránk bőven el van látva sótlan pogácsával, a tengerészek kenyerével (Schiffs-zwieback), besózott marhahússal, costrenai vörös borral, rizszsel, macaronival, babbal s böjtnapokra van egy kis száritott halról, sajtról s olajról is gondoskodva, s a födélzetén néhány tizakós hordó ivóvizzel tele; mindjárt azzal is tisztában voltam, hogy mily kilátásokat nyújthat a hajó szakácsa, ki csak a többihez hasonló izmos matróz volt ugyan; de ha jól betanult dicsekvéseinek hinni akartam volna, azt is gondolhatám, hogy ő amaz egynehány élelmi szerből, valami hires máltai szakács bűvészetéből furfangosan ellesett művészete által a legkényesebb inyenczet is kielégitendi meg fogja lepni. — Hanem jó volt, hogy kérkedései s ígéretei egy perezre sem ámítottak el!

A tengerpart lakói önérzetes büszkeséggel mutatnak a hajóra, mely mestereik és munkásaik ügyességét hirdetni indul a világba. A hajósnép pedig mint ereklyét, hiven őrzi azt. Mintegy egy tőről, a haza földéről szakadtak mindketten s legyenek együtt bárhol, a hazai hajón sehol nem érzi magát hontalannak a tengerész. A kicsinykedésig százszor átnézik, hogy az árbócok bármely oldalról tekintve, elég délczegen állnak-e; a kötelek elég feszesek, a vitorlák elég szorosan bekötvék-e?

Büszkeségükben azt hiszik, hogy a tenger síkjain, merre csak elszállnak, minden élőlény figyelme rájuk irányul és ez nem is puszta képzelődés, mert nincs tengerész, ki a leggondosb figyelemre nem méltatna minden a láthatáron fölmerült bármiféle hajót. Legénységünk is e büszkeségtől izgatva a késő éjjelig folyton talált az uj csarnakzat(Takelage) egyes részein némi igazitnivalót, hogy másnap hajnalban az indulásnál minden a lehető legnagyobb rendben legyen. Végre is csak egy szomorú véletlen szakithatta félbe a nyugtalan sürgést-forgást.

 

 

Tengeri látkép.

 

Az egyik suhancz ugy hitte, hogy az előárbocz sudarának felső vitorlafáján valamit elfeledett végezni. Gyorsan fölszalad s mert már igen gyakorlott árbócjáró volt, talán kelleténél többet is bizott magában és épen nem vigyázott, — igazi okát a szerencsétlenségnek senkisem tudja, — esése közben az árbóc terében (Mars) derekát törve, élettelen zuhant a hajó tetejére.

Nem hiányzott a baleset lehetőségének minden oldalróli megbeszélése. Volt elég baljóslat, mig az orvos megjelentével a hullát partra szálliták s a legemség megdöbbenését részint igaz, részint költött történetkék meséje feledteté s a halottért elmondott imában mindegyik lelke megnyugvását kereste.

Engem e szomorú esemény látása éppen akkor, midőn pályám gyakorlati terére léptem, — az otthonn adott sok jó tanácsot, a megfontolás, az óvatosság, ezerszeres ajánlását, a búcsú közben hallott száz meg száz szerencsekivánatot juttatta eszembe. Zengzetesebbé vált minden hang s a legőszintebbé minden szó, melyet most mind ujra hallani véltem. — Eljöttek a kedves alakok. A képzelet mind elhozta, kiknek köszönettel tartoztam. Mily jól esett őket még egyszer üdvözölhetnem! — Szavuk melegsége, szavuk aggodalma mind ujra buzdított. Azon korban éltem, melyben akaraterőnk támogatva vagy gátoltatva minden áron tettek után tör s hatásához ugy a kedvező, mint az ellenható elemekben megtalálja öntáplá-lékát. S kinek életéből hiányzik a kor, melyben kedvencz eszméjeért vagy egy drága eszményért önelégülten ne vette volua föl a martyrkoronát is? Én akkor e kort éltem. Uj pályámat mindenek fölött szeretem.

Másnap hajnalban vitorlákat eresztettünk, zászlónkat üdvözlőleg lobogtattuk a város felé, honnan a május első reggelét köszöntő zene hangzott felénk. A kedvező szellő lengedezése játszi habok közt ringadoztatott bennünket tova. A hazai partok mindinkább tűnni kezdtek s kárpótlásul a sik tenger varázsa merült fel.

 

II.

 

Akinek igen nagy hajlandósága volna az unatkozásra vagy akit csak örökös változatosság köthet le: az egy-két heti tengeri út után — nem mondom, valamely népes személyszállító hajón, hanem áruszállítón — bizonyosan azt fogja állítani, hogy a tengeren járásnál valami unalmasbb alig lehet. Az élvek száz és száz ingere, ez úszó forgácsszigetkékről száműzve van. Az élénk társalgás csak némeb/. ihletett pillanatban válik a tengerész életszükségévé. A legénység átalában s olykor egy-egy tiszt is nagy előítélettel viseltetik a könyvek szenvedélyes olvasása ellen s a váratlan érkezett zivatart könnyen ily foglalkozás következményének hajlandó tulajdonitani. Mindig ugyanazon nyugodt, bár nem hideg, mogorva, de nem durva vonásokkal találkozunk. Az egyik négy óra szolgálatban, a másik négy óra szabadon folyik le, éjjel mint nappal, egyik hét után a másikon, hacsak a szélvész egyesült erőre nem hivná az egész személyzetet. Egy-egy sziget vagy hegycsúcs föltünése, egy elhagyottnak látszó hajó bujdosása: alig van egyéb, mi a puszta láthatár sivatagát nyomasztó egyoldalúságából kiemelné.

De ez egyhangúságnak is megvan saját érdeke, hogy ne mondjam, költőisége. Bármily csekély és egyforma volt hajónk sebessége, folytonos édes gondunk volt a haladást pontosan jegyezgetni s időnkint térképünkre tűzni. Kivonaloztuk hajónk zig-zeges irányát s megpontoztuk déli állásunkat, a mikor a nap magasságából vett számításainkkal igazolók a fövenyóra és mérorsó (Log) adta eredményeket. Ki ne látta volna ez egyszerű időmérő homokjának csendes folyását, mely figyelmünket olykor csak annyira is nehezen foglalja le, hogy észrevennők a pillanatot, melyben uj folyásra meg kellene forditanunk s e még oly egyszerű eszköz is érdekes tárgygyá válik a ten-gerészkezében mint számitásainakfontos tényezője, melynek segítségével naponkint megújuló élvezet vár rá: — látni, hogy ura helyzetének. Kiméri a vonalt, melyen haladni fog, folyton számlálja a megfutott mérföldeket éa előre meg tudja mondani, hogy mely irányban <!s mikor s mily távolban fog ismét föltűnni a száraz valamely emelkedettebb pontja. Lehet-e kellemesb találkozás, mint a melyen a talán egészen ismeretlen alak az elhatározó perezben ránk mintegy már várni látszik. S a mily nagy volt örömünk ily pillanatban, tán ép oly nagy volt a földlakóké, kiket a vilógitótorony jelzése kevéssel ezután egy vitorlásnak a kikötő felé iránylásáról értesitett.

Történt nem egyszer, hogy teljes szélcsend állott be órákra, napokra. A szél szüntével egy időre a hullámzás még mindig tartott s csak hosszabb szünetelés hozta meg az átalános csendet, mely olykor oly hallgataggá vált, hogy azt sem a virgoncz hal játéka, de még a leglágyabb fuvalom leggyengébb lehellete sem zavarta meg. A természet ünnepélyes halk órái ezek, melyekben a küzdő elemek pihenni szálltak vagy uj harezra készülnek, hogy romboló viharban bámultassák szörnyű erejüket. A beláthatatlan síkságokon megdöbbentő ez óriási nyugalom. A vizsga szem azonban utóbb valami szürkés kis pontot pillant meg a láthatár szélén, mely lassankint mozgónak bizonyul be, később mindinkább testesedő oszlopnak látszik, mely aztán mintegy meglombosodva végre egy hajó vitorláit tünteti föl, mely szélcsendünk határán kivül az úszó hattyú méltóságos nyugodtságával vonul el. így láttunk olykor a láthatár különböző pontjain több mozgó hajot nem ritkán egymással egészen ellenkező irányban. Látom az egyik oldalon, a mintegy nyugatnak tartott hajót, s a másik oldalon keletnek.

Ama hajónak keleti szele van, emez északi széllel jár, mond a másik. „Nem látod, hogy vitorlái kedvező szélre mutatnak s kelet felé megy? Szele inkább nyugat felé fuj, szól közbe a harmadik. „Ezeknek a bolond angoloknak csak minden hajója olyan félcsipejü. Ez is hogy dűl egyik oldalra" — szól meglehetős szünet után az egyik suhancz. „Hát nem nehezitővel (Ballast) járó franczia hajó az ? Kiálló része mutatja, hogy nincs rendesen terhelve, s vitorlái inkább magasak, mint szélesek, s látod, hogy orrmánysudara (Klüverbaum) éppen nem áll oly peczkesen, mint az angol hajóké?" — válaszol reá egy idősebb legény.

E megjegyzések mind még akkor tétettek, midőn a hajók oly távolban voltak, hogy az egész beszéd alaposságát igazoló egyes tárgyakat csak gyakorlott szem különböztethette meg, s a nemzeti lobogók színei éppen nem látszottak. S mégis oly megbízhatók voltak ez állitások, hogy a szakember könnyen meghatározhatá azok értékét. Meglepő, mily nagy mértékben utolsó izéig megismerkedik a tengerész foglalkozása s gondjai egyetlen tárgyával, a hajókkal.  Nemcsak a hajótest minden egyes részével, az árboczok, vitorlák számtalan köteleivel, hanem a különböző nemzetbeli hajók egyes gyárainak sajátosságával, a hajók legkisebb részeivel. A tengerész közelebbről csakis azon tárgyakról érdeklődik, melyek ezzel az előbbivel szorosabb összeköttetésben állnak. Szerencsére e tárgyak halmaza gazdag lelki táplálkozást nyújt.

Egykor a Márvány tengeren ért bennünket ily tartós szélcsend. De mily gazdagon jutalmazva éreztük magunkat, midőn a gyors szellő megérkezése a Bosporus déli partjaihoz röpitett. Éppen hajnalodott, midőn a kelő nap pírja Istambul tornyainak félholdjait megvilágította. A világvárost könnyű köd boritá, mely a nap jöttére fölszállva, apránkint tárta föl a felséges panorámát, mely a csatorna ezüst síkja mellett emelkedve, a száz meg száz sudár torony s a mecsetek fénylő kflpjai körül gazdag szinvegyületben csoportosuló czédruskertekkel, tarka házakkal, márvány palotákkal, ama természettől pazaron kegyelt hegyekkel és völgyekkel, a világ legszebb látványai közé tartozik. Mire a szultán laka közelében horgonyt vetettünk, az egész város napi foglalkozása körül sürgött. A százakra menő hajók lobogóin a világ minden nemzetének színeivel  találkozánk. Az öblöt (az úgynevezett .,Aranvszarv"-at) s magát a csatornát ezernyi csónak lepte el. A partokon tarka nép zsibongott. Mintha csak egy tündérországba pillanthattunk volna

 

III.

 

Afrika korall-telt északi partjai hosszában az egykori Calpehoz, a rege szerint Hercules oszlopai közé, a mai Gibraltárhoz jutottunk. A magas szikla-csúcsok duzzadozó sötét felhőkbe vesztek el. A fogyó hold halvány világa alig hatott át hajónkig, hogy bármily gyenge fényt küldjön kalauzul át az Atlanti oczeánba. A szél igen kevéssé kedvezett, hogy a szorosból könnyen kihatoljunk, hol a két tenger különböző tömöttségü vizét esvensulyozó özönlés (Strom) is hátrányunkra volt.

A szorosból kiérve ritkás nagy szemekben csöpögött az eső. Virradatra megszűnt az esés. A tenger meglehetős nyugtalan volt: de látszott, hogy a szél, mely fél-északnyugatról (Nord-Nord-west) fútt, még csak most volt emelkedőben. Az enyésző homály után első találkozónk egy csigákkal rakodott árboczdarab volt, melyet ki tudja honnan, mely vész áldozatakép hoztak felénk a mozgó habok. A szél mindinkább északi irányt vett föl. A láthatár teljesen beborult. Az eső sürü cseppekben zuhogott hajónk födélzetére. Az előbb még csak eleven szél olykor erős rohamokban kezdte ostromolni vitorláinkat. Így telt néhány nap. — Az ötödiken már keményen süvöltött a szél, hogy ereje még egy fokot emelkedve majdan viharrá változzék.A duzzadt hullámok fölé uj meg uj habok fodorodtak. Már alig tarthatánk egy két vitorlát. Az árboczsndarakat a hajó tetejére bocsátottuk, nehogy a szél törje le őket, mely árboczainkba, köteleinkbe ütközve, sértő sivítással jelezte dühét. A hab, mely a hajó orránál be-becsapott, egészen meg-tántoritotta a hajó járását s pezsegve seperte végig az egész hajót. Mindent, a mi a födélzetén volt, még egyszer erősebben kellé lekötni s a födélzet peremdeszkáit csakhamar kiverni, hogy az egyfelől bedőlt hulámok a hajó dülöngése közben más oldalon kiront hassanak.

A hegyekké emelkedett hullámok, szabályosan egymás után sorakozott, be-láthatlan hosz szu óriási sirhalmoknak látszottak. — Mintha az alvilág kárhozottjai temetfi-jében bolyonganánk, hol rémséges morajjá fajult a halotti ének. A süvöltés és a moraj iszonyú zenéje volt a természetnek, melyre hajónk kinos tánczát jarta. És e zaj és mozgás között is, minden élettelennek látszott! Amint a hullámok éléről a zúgó förgeteg egy-egy habfodrot elszakított, gondolhatád, hogy halotti lepel foszlányait szórja feléd valamely átkozott kfcjz

Nyár utója lett volna csak, de a meg nem szűnő szél és folytonos ázás között majdnem dermesztő hideget érezénk. Némely nap még csak a sovány besózott marhahús megfőzését is akadályozta az erős dülöngés, s volt nap, midőn még sótlan kenyerünk élvezéséhez se juthattunk; mert a sürün beomló hullámok elől el kellett zárni minden nyilast, mely a viznek a hajó belsejébe utat hagyhatott volna. — Ki a hajó födélzetén helvét változtatni akarta, — kötelet, mely valamely gyűrűbe vagy árboezba volt megerősitve,vett dereka köré, hogy a hullám sodrásának áldozata ne legyen.

Tizenhét napig tartott e kinos élet, kisebb-nagyobb bajtól terhelten. Végre, megszánt-e bennünket az irgalom, vagy az eleinek izgalinassága is kifáradott? Ború után derű! A mint a hold nőtt, mindinkább nyugvóra szállt a szél s utána a zaklatott hullámok. Ujabb csoportokat képezve zavarogtak a felhők, időnkint záporokban Ürítve ki terhüket, — mignem a tele hold erős fénye diadalmasan átküzdve a felhők sötétén, a szelidült tengert pazaron ezüstözve világította be, (képünk ily jelenetet ábrától) s a jövő nap hajnalsugárai már vidám szellőben s fürge habokban fürödhet-hettek. — Az öreg tengerészek azonnal feledve mindent s mintha előbb is megjósolták volna s most', csak igenlést várnának, — önelégülten mormolák a matrócz közmondást: „La luna mangia tutto" (a hold mindent megemészt).

Gibraltártól elválásunk huszonnyolczadik napján ismét látók a szárazt, — megláttuk Irland partjait. A yorki kikötő kalauzai messzire elénk vitorláztak, hogy bevezessenek a kikötőbe, York városa alá, hova azért kellé mennünk, hogy ott vegyük át hajónk kirakodtatására nézve az utasítást, mely, mint csakhamar megtudok, Londonra szólott.

Sem Yorkról, sem Londonról nem mernék leírást koczkáztatni; mert az utójára is csak arról tanúskodhatnék, hogy mint szénégetőnek a tus-kón, nekem is mindenütt leginkább a hajón járt szemem.

 

 

Virter Ferencz. SZÉLCSEND. 1898. 887.

Részlet az amerikai-spanyol háborúból.

 

Köröskörűi szélcsend.

A tengeröböl sima lapján nem szánt a szél hullámvölgyeket; csak az a finom reczézet reszket rajta, olyan, mint a fátyol-szövedék: a viz tükrözetében remegő kéz látszott ráfesteni a hajótest körvonalait.

Csönd. Nyugalom. Még a lobogó is bágyadtan lapul össze fenn a dombtetőn: a parti erősség összelőtt romjain. — Már egy hét óta tart ez a csönd. A fedélzet árnyas hűsén alszik néhány matróz. A nagy hallgatásban egyedül a mosquitók ezrede zümmögi csatakiáltását, a mint fellegszerű sokaságban repkedi be a tjopikus verőfény forró színaranyát,  tiszti dohányzóban is teljes a nyugalom. Dáridó volt tegnap; öt hajóra szóló! A padlón piroslik még vére egy összetört palaczknak, beleszívta magát a parkett fájába. Az "Oregon csatahajó érkezett meg tegnap, negyvennégy napi út után, a Csöndes-oczeánról. Azt ünnepeltük s ezért van ma csönd mindenütt.

A tisztek kabinjaiból itt-ott horkolás hangjai törnek elő; — a parancsnok lakosztálya előtt pedig lábujjhegyen lépked az arra lopózkodó : jaj, ki az álmot megzavarni merné!

Csak lenn a fedélzetköz szelelő-ajtainál hangos a vígság: czápára vadászik a sok henyélő matróz. A tengerfenék csaknem áttetszik a víz kristály tisztaságán, mit megaranyoz a beléeső fény. Lenn, a mélység rejtelmeiben fürge mozdulattal úszkál a sok hal. Pajzán virgonczsággal kaszabol maga körűi ollójával a sofl arabs (a tengeri pók); felszökik egészen a viz színéig, néhány másodperczig lubiczkol ott, — aztán lebukik újra. Néha locscsan egyet a csöndes víztükör s egy szempillantás alatt eltűnik az élet a mélység vizrétegében: a beléje dobott csalétek hatalmas koncza pedig lassúsággal ereszkedik a fenék felé.

Halt fást!»(Feszítsd!) kiált e perczben egy hang a fedélzetközben s a matróz leveti magát a padlóra, megfeszíti lábát a korlátnál: úgy húzza a horog selyemzsinórját, mely őt levetette a lábáról.

Shark! Shark! (Czápa!) ujjong a sok körülálló s megragadják a zsinórt, mely feszül, ránt s néha akkorát rúg, hogy felbukik tőle az egész sor, mely beléje dőlt.

Lenn a mélyben pedig küzd a hatalmas erejű állat. Egész hullámokat ver a víztükörre. Kétségbeesett küzdelem ez ; halálviadal. Hatalmas farkával beléfogódzik a vizbe s ekkor szakadásig feszül a zsinór. Puszta kézzel tartani sem lehetne. Reá kell csavarni egy vasoszlop rúd-jára.

Canteen Baker, «a harmadik szakács», volt a hős. Az ő horgába akadt a hal. Ott állott a szelelő ajtó nyilasánál, ő húzta a zsineget első kézből, reá csavarva azt izmos karjaira s nagyokat kurjantott a már-már biztos diadalnak.

Az állat azonban nem engedett. Kétségbeesett erővel küzdött az erős markok ellen, de a zsinór hosszúsága mégis egyre fogy, már a vizes része következik, a tenger síkja alatt előtűnik már a szörnyeteg teste, a mint csavarodik, hajlik, csapkod és dühöng, magasra vetve fel a viz porát. Folyik a verejték a kipirult arczokról, a kiáltások hangja felveri a csöndet: a fedélzet párkányánál megjelenik a felriadt kadét álmos ábrázatja, a tiszti kabinokban is megbontotta a nyugalmat ez a gonosz, álomrontó zaj.

— Nosza! előre ! hajrá! húzd!

A zsinór feszül, pattog, — aztán nyekken egyet: ketté szakította a rettenetes feszítő erő, — s feldől a sor, mely belé fogódzott, a következő pillanatban pedig lezuhan egy test a vizbe: a szakács fekér zubbonya egy másodperczig még látszik a szétcsapott habok közt.

Man over board! — Egy ember a vizbe bukott  — hangzik a rémült kiáltás

Fenn a fedélzetről repülnek a mentőövek. Hármat is vetnek a habok közé. A vizbe bukott kezére azonban rá volt csavarodva a zsinór vége s még mielőtt leoldhatta volna, szédítő sebességgel hurczolta magával az állat a mélységbe. Egy teljes perez múlik el véghetlen csöndben, csak a mentőcsónak lebocsátásának zaja hallatszik. Szempillantás alatt benne terem négy matróz, aztán elsiklik a víz szinén. Ötven ölnyire a hajótól felbukkant a vízből egy kipirult arcz: a Canteen Baker feje, bágyadtan, kimerülten. Az evezők szinte meghajlanak, a csónak nyüirányt szökik, már-már odaér, még csak két lódítás kell néki, mikor a parancsnoki hidon elhangzik az őrségi tiszt iszonyat-kiáltása: — Sharkl (Czápa!).

Jobbról nyíl sebességével tör feléje egy második czápa. A verseny izgalma rettenetes volt. A rémület eltorzította az arezokat, a kezek önkénytelen mozdulattal nyúltak előre, mintha segíteni akarnának a távolon keresztül. A csónak s a czápa egyazon pillanatban érte el az elaléltat, kinek feje már a viz alá merült ismét, csak a fehér zubbony csillámlott elő a vizrétegből.

Egy matróz lehajolt a csónakból, hirtelen erős marokkal felrántotta a fuldoklót, de a lába fejét még elkapta a tenger farkasa s a vér pirosra festette a víz felületét. Köröskörűi szélcsend.

A hajókórház előtt csöndesen lépked a sok matróz, várják a pajtás állapotáról a hírt. Nyílik az ajtó s a kilépő segédorvost megostromolja a sok kérdező.

Meg fogjuk menteni — szól az orvos s erre csendben tovább mennek, szomorúan, halkan, nehogy a szenvedő nyugalmát megzavarja a zaj. Alkonyodik. A Guantanamo-öböl mélyében horgonyon fekszik a hajók néma csoportozata; csak az Oregon fedélzetén folyik lázasan a munka: szenet vesz fel az «Aberanda» raktárából

A két hajót egymáshoz kapcsolják a nehéz kötelek. Már egy hét óta pihennek az ágyúk; a roncsolások ki vannak javítva régen. A part mellett fekszik a «Marblehead», az öböl szájánál magaslik a «St.-Paul». — Az «Lidiana»  «Texas már napok előtt elhagytak bennünket, czirkálják a tengert dél felé: San-Jago de Kuba öble táját, ötven mértfölde innen. A parti erősségből katonáink fele már behúzódott a sziget bensejébe, hogy egyesüljenek az abaiguiri öbölben partra tett amerikai ezredekkel.

General Shafter szárazföldi manővereiről csak itt-ott szivárgott felénk egy-egy hir. Wheeler és Somig tábornokok összeköttetésbe léptek már egymással. Roosevelt ezredes rough-riders csapatai erős küzdelemben verték szét a spanyol századokat.

A San-Juan-Hill előtti csetepatéról mesés képeket hozott a hír. A rough-riders (vad lovasok) ördögökként harczoltak a túlerős ellenséggel. Szájukba szorított késeikkel, mindkét kézben revolverrel, szinte orkánként dőltek az ellen soraira, melynek erejét szétdúlta a hihetetlen hősiesség. Maga Roosevelt ezredes is megsebesült a homlokán. Hullott a sok halott, vértől ázott a föld, a patak fodra pedig elsodorta a sebesülteket.

Az észak-amerikai prame-k kóbor betyárjaiból alakult ez az ezred, azokból a félvad, lovon élő pusztai betyárokból, kik Texas és Kansas államok véghetlen síkjait száguldják be, rablásból élnek, megállítják a postakocsikat s felverik egy-egy gazdag ültetvényes telepét, mint hajdan a mi alföldi betyárjaink. Mikor a háború kitört s Mac Kinley elnök felhívást intézett a haza ifjúságához, — a prairie-k e kalandorai egybegyűltek, felesküdtek a zászló alá s Boosevelt ezredessel az élükön, ők voltak az elsők, kik Kubát megszállták.

A spanyolok ügyetlen hadi taktikája lehetővé tette az amerikai csapatoknak Kuba partját elérhetni. A körülzárt sziget erődéit látszólagos ostromba fogták a csatahajók ütegei, hogy elvonják figyelműket a lakatlan partokon történő behatolásról. Tizenötezer embert sikerűit így partra tenni. Döntő ütközetre a szárazföldön nem került a sor. Az amerikai hadosztály ezredei csak az erdők sűrűiben s a hegyek szakadékai közt verték fel a spanyolok bujkáló csapatait, kik részint éhségtől űzetve, részint a gyűlölet hangjára hallgatva, árulókká lettek s elszökdöstek ezredeiktől, hogy egyesüljenek a felkelőkkel, vagy saját kezökre dolgozzanak az általános zűrzavarban.

A kubaiak közt kitört az éhség. A spanyol rablók garázdálkodása következtében már a háború kitörésekor beütött közéjük a nyomor. Ruházatuk elrongyolódja, gyomruk üresen, mi sem természetesebb, minthogy elpártoltak, letépték vállaikról a király czímerét s foglyokul ajánlkoztak Shafter tábornoknak, ahol legalább nem kell éhezniök. Don Pascual Cervera y Topete spanyol admirális bujkálódásáról különféle hirek szivárogtak felénk. A hirek azonban ellentmondtak egymásnak, úgy, hogy teljesen lehetetlen volt a várva-várt spanyol flotta hollétének kitudása. Néha a Nyugat-Indiák szigeteiről hallatszott hir felőlük; másszor Cape Verde közeléből. Aztán ismét nyomtalanul eltűnt a flotta, mintha az Oczeán végtelen mélysége rejtette volna el őket a kutatók elől.

A Guantanamo-öbölben volt központja az amerikai csatahajók manővereinek. Minduntalan megjelent egy-egy nagyobb csatahajó, szenet vagy vizet vett magához, azután tovább sietett. Tegnap — június 20-án — érkezett meg San-Franciscóból az Oregon. E hatalmas csatahajója az amerikai haditengerészetnek, egyike volt a legértékesebb és legerősebb pánczélosoknak. Sötétszürkére festett aczélbordái közül 32 ágyúcső nyúlik előre; fedélzetén két tizenhárom hüvelykes átmérőjű dynamitágyúval, melyeknek egy lövegétől szétroncsolódik a legerősebb hajótest is.

Megérkezése óriási lelkesedést keltett. Az üdvözlések hangja orkánszerű zúgással hurrázott feléje, este felé pedig a Scindia tiszti ebédlőjében volt az öröm dőzsölése. Szkácsunk remekelt. A pompás halak, a friss élelmiszer, 44 napi pléhdobozos ebédek után, határtalan ováczióval fogadtatott vendégbajtársaink sorában. A pezsgős üvegek valóságos csatazajt hallattak, mert szerecsen pinczéreink sehogy sem akarták felfogni, hogy az üvegek zajtalan felbontása a pinczér-sikk fő-fő kívánalma. Volt minden, csupán egy hiányzott a jókedv keretébe — a női társaság. Hja, boldog szárazföldi urak, önök nem is sejtik, mennyire irigyli paradicsomi örömeiket a tengerész! A boulevardok esti lámpafénye, a korzók zajos, vig csoportozatai, a bálok zűrzavaros örömmámora, ami önöknek mind oly mindennapi már, az nekünk álmaink netovábbja, egy elérhetetlen valami, mely a távlat emlékein át leküzdhetetlen vágyakat támaszt bennünk a szárazföld után. A poharak csengenek, a mámor felszáll az agyba, a koezczintások hangjai közt pedig örökkön ez a mondat surran ki ajkainkon: "éljenek hölgyeink!» Aztán előkerülnek a tárczák: mindenikben egy-egy fénykép, melyet mély gondolattal ölel körűl a tekintet, s emlékeinkből kibontakozik egy jelenet képe, — a búcsú pillanata — mikor utolsó csókot leheltünk a szép arczra, melyben két könnyteli szem beszélt felénk utolszor a némaságok ama jól értett szaván, mely kifejezi mindazt, amit abban a perczben elveszítettünk: sokára, talán örökre is.

Alkonyodik. A nap már lement, nemsokára beáll az éjszaka. A part dombjain a katonai tábor fehér sátraira ráül a homály, mely lehúzódik a tengeröböl síkjára is. Kilenczkor megszólal a trombita altató nótája, a lobogót bevonják s a hajómélyben hallatszik a nap utolsó lármája: a függőágyak kiosztása és felcsatolása.  A trombita hangja elhallatszik a messze némaságba, mind halkabban, nyugalomra hívón; az utolsó hang hosszú, elhaló, egész melódia van abban az egy hangban feloldva.

Alszik minden. Csupán a parancsnoki hidon áll a látcsöves őrtiszt, s az őrség tompa lépteinek kongása kopog a fedélzeten.

Az éjszaka csöndes; csak a part felől hallszik néha valami kivehetlen nesz, de aztán az is elmúlik. Minden sötét, a tenger sikja, a domboldal, a hajók néma silhouettejei: nem világít sehol semmiféle fény. Tizenegy óra után kivilágított a parti tábor jelzőoszlopán három függélyes lámpa fénye: két fehér, közben egy pirossal. Ez katonai jeladás, mellyel segítséget kérnek a hajóktól.

A néma éjszakát hirtelen felriasztja egy hang, a Marblehead őrtisztjének dörgő szava a szócsövön keresztül.

— «Halló! Scindiathere?> (Scindia ott?) kérdi a hang s hajónkon az őrtiszt visszafeleli:«Yes, sir!» (Igen, uram!)

— «A parti tábor erősítést kér. Mennyi embert küldhet azonnal? hangzik tovább a «Marblehead» szava.

— «Ötven embert fegyverben és tizet anélkül, » volt a válasz részünkről.

All'right! — Készüljön !»

A parancsnokot nyomban felköltik s nemsokára megered a zaj. Az éjszakában pedig tovább hallatszik a «Marblehead szócsöve, át a többi hajókhoz. Halló! «St.~Paul» there?A kérdés és felelet csak töredezve hallatszik felénk a hangok azonban tovább szólanak, hajóról-ha-jóra, két perez után már újra zsibong a mozgás mindenütt: álmos képpel bukik fel a mélység ajtajain a sok felköltött matróz. Az altisztek éles sípjainak hangja felsikít a csöndben, mire glédában állanak a sorok; a parancsnok pedig egy kézmozdulattal határt szab a tömeg sorában s rövid paranccsal adja tudtul a kiválasztottaknak:  «készülődj

Három aczélcsónak már a vizén lebeg. Még öt perez, mialatt a beszállás gyorsan megesik,  s rendben minden: egy-egy csónak élén a kiküldött tisztek: O'Mally, Hoopes és Povell hadnagyok. A többiek alhatják az igazak álmát,  fekhelyére azonban senki vissza nem tér. A három csónak megindul. Zajtalan csapódnak az evezők a vizbe : gyakorlott matrózkezek nesztelen remekelése ez. A többi hajókról is megindulnak a segédcsapatok, valamennyi csónak egyesül egy pontban, aztán már csak néhány sötét folt látszik a viz szinén, halkan repülve, mint egy-egy felhődarab.

Várakozásteljes óra telt el. Mit se sem láttunk, mit sem hallottunk, — véghetlen nyugalom volt mindenütt. Éjfél után hallatszott az első zaj a partról, az a halk ropogás, a puskák pattogása, melynek hangját el-elkapkodja az éjszakai szellő.

Egy ideig ismét csend lett. A fedélzet korlátjára támaszkodva bámultunk az éjszakába, mely oly sötét, oly titokzatos. Ekkor a domboldal egyik pontján hirtelen felcsapott egy láng: valami meggyúlt sátor fénye, s ropogtak tovább a puskák, néha egy erős hanggá olvadva össze, melyben a halluczináczió sikolyt is hallott,  elfojtott jajt.

A sátor leégett, már csak az üszkök parazsa csillogott a látcsövek üvegében,  aztán elhallgatott minden: a végtelen némaság ismét elömlött az éjszakára, melyben többé nem lett kivehető semmiféle csöndzavaró zaj.  Hajnali öt óra volt, mikor a csónakok visszahozták embereink egy részét. A matrózokat lescsigázták az álmatlan éjszaka fáradalmai, ruhájuk rongyokban lógott le testükről, befestve a sár, vér és korom piszkával.

A jelentés rövid volt:

«Az ellennek egy csapata tört a táborra; de visszaveretett. O'Mally elesett.  A spanyol flotta búvóhelye felfedezve : San-Jago öblében fekszik.

 

* A lefolyt háborúban tettek először kísérletet az úszó hajógyárral. Ily hajó volt a « Vulcan. Roppant terjedelmű testében a hajóépítés és érczműhelyek minden ága, egy valóságos gépgyár volt. Ötszáznegyvenöt munkás, gépész, köztük hatvan mérnökkel, volt a hajón, mely ott termett az ütközetekben megroncsolt csatahajóknál, javított s foldozott. A nagy san-jagói ütközet után is egy héttel a hajók már ismét jó állapotban voltak.

 

 

 

UTAZÁSOK

 

 

Eördegh Jenő: Tollrajzok a tengeri életből. (Folytatás.) 1862. 362.

Mig a kapitány a hajó mélyéből a fedélzetre lépett, a nap fényes arczát kezdé kiemelni a habok közöl, sárgás sugarait ez izzadságban úszó arczokra lövellve.

A légénysiég kérdőleg emeli parancsnokára szemeit.

— Fiuk! — szólt az öreg — mi elvégzők alant, mi tőlünk telhetett, de hajónk nagyon sérülve lehet, mert a viz nem apad — de nem is nő s ez is nyereség; s mig az Isten e szelet megtartja még mindig lehet reményünk. Én a kormányrúdhoz állok; Gino a vitorlákkal majd elbánik valahogy, ti pedig fiuk, a szivattyúkkal ne tágítsatok! csak ezek teljes erövel való működése tarthatja hajónkat egyensúlyban, mert ez folyton vizet vesz be, mit meggyőzni, jól tudom, nehéz feladat, de egy elvesztett perez, s a menekülés reményét vesztjük!

— De hátha váliozik a szél? kérdé valamelyik.

A legénység felfogá helyezetét, mit nekem pár sorban még is ismertetnem kell, mert nem kétszersültön s hajókötél mellett felnőtt embereknek beszélem e történetet.

A hajó föl nem fedezhetett s igy nem is orvosolhatott repedésein, ha nem több, de nem is kevesebb vizet vett folyton magába, mint mennyit a szivattyúk teljes eröveli működése megbírt. Nekik a menekülés egyetlen reménye az volt, mit e latin példabeszéd fejez ki:

qui tempus habet, habet vitam. (ki időt nyer, életet nyer)

De ezt a tempust most két oly fickó tartotta üstökön, hogy azt csak az egyik körme közöl is kiragadni, szinte képtelenség volt, hát még mind a kettőé közül? Az egyik ha ez volt : oly erőfeszítéssel járó munkát mint a szivattyúzás — mely pár óra alatt bármely kart kifáraszt, ki bir-e 12 pár kar tartani mindaddig, mig a végzet egy hajót tán utjukba hoz, ha ma nem, hát holnap? Vagy éppen még száraz közelébe érnek, melytől mintegy 400 mrfld-nyire lehettek a szél mentében.

Ilyen reményen csüggő élet, bizony nem tudom, megéri-e az avval járó küzdelmet? nem is minden hajó népe fogott volna hozzá, hanem inkább bárkát s csónakot vizbe eresztve, azon próbált volna szerencsét. Ilyen volt az első, a szelídebb, mert ezzel megbirkózni végül is csak erő kell; hogy több-e, mint mennyivel bírunk? ez más kérdés. Sok bátor nem érte meg a győzelmet, csak azért, mert pár perccel hamarább kimerült.

A másik a szél iránya volt. Ha ez nem változik s a hajó telt vitorlákkal rohan tova, vagy egy más hajót, vagy szárazat ér el, még lehete remélni. De ha változik e szeszélyes elem, ha a hajót  szél előtt kell jorgatni (bordeggiare) s igy a vitorlákkal való bajoskodás a legénységet elvonja, késedelmet pillanatig sem szenvedő munkájától, akkor egy pár óra s a födélzet, e kis küzdőhely, — hol most oly egyenetlen erők vivnak meg egymással — nem lesz csatatér többé: a küzdök eltűnnek s cs«k a küzdőtér felett csap össze a hullám. Ezt jól tudja a legénység s a Lagúnák fia ezért koczkáztatá a kérdést : hátha a szél változik?

— Akkor keressük a választ az Ur imádságában , és legyen meg akaratod mint a mennyben, ugy itt a tengeren is!

— Ámen! szólt Bárba Drago mély átható, hangon s a legénység, egyik a másik után mintegy öntudatlanul ismetlé : ámen! ámen! — mialatt a kapitány a kormány felé irányzá lépteit.

Ezután a munka rendkivüliségében is némi rendszerrel folyt. A parancsnok a kormányon. elmerülve a tenger néptelen sikján, melyen szeme hasztalan keresett egyetlen nyugvó pontot. A legénység, mintegy beletörődve nehéz munkájába, csak azt a bizonyos dalforma jeladást hallatta, mellyel a munka menetének összhangzást adni szokott. Drago hol a hajó űrterében foglalkozott, hol egyik vagy másik szivattyú mellett segített, még mindig erős karja, nyugodt hangulata s egész személyességével. Hol ő volt, a legénység ujongva kiáltott föl, egymást biztatva s a munka kettős erővel folyt.

Gino a vitorlák között elemében találta magát. Minthogy a szél kedvező volt, csak itt-ott kellett hol helyrevonni, hol ereszteni rajtuk, — munka, mely mindig pár ember erejét igényli, de ő a kézi csigákkal (paranco) s a hengerrel mindig tudott magán segíteni. Ha ezt végrehajtá, a konyhába sietett, hol már tüzet gyújtott volt s gondoskodott, hogy a legénységnek némi meleg étele is legyen. Igy jött el a dél. Sem harangszó nem jelöli azt, sem a szokott szertartás, csak Gino egy jeladása, hogy a rizs megfőtt, melyet ő aztán egyes adagokban ki is hordott, minthogy a legénység is csak egyenként hagyhatá oda munkáját.

De mind emellett az étkezés órája alatt a viz egy lábnyit nőtt a hajóban. Csak e kevés lankadás a munkában, már ily sajnálatos eredményben nyilvánult. Drago e szomorú hirt, a boros kancsók megtöltésével füszerezé, tudatva, hogyazok minden csöppjeért egy akó vizet kell kiemelniök, ha a napot még lemenni látni akarják.

Oh földmivelő! ki reggeltől estig tartod az eke szarvát, erős karod bizony már ellankadt volna itt! csak ezen, gyermekkorától ily munkába beletörődött nép képes ilyesmit kitartani; mert a végzet, midön a terheket oly különbözöleg osztá fel, gondoskodott, hogy kinek ebből nagyobb rész jut, jusson több az erőből is, mellyel azt ellensúlyozhassa.

A legénység nekifeküdt a szivattyúk emeltyűinek s órákon át azoknak egyhangú csörömpölésébe csak a Drago vagy a szakács biztató felkiáltásai vegyültek. Később azonban két legény kimerülten összerogyott. Két hatalmas dalmát fiu, kik 18 óra óta csaknem hihetetlen erőt fejtének ki. Bárba Drago egy bögre vizzel fellocsolá őket, az egyiknek helyét rögtön el is foglalva, a másikra a kapitány kiáltott :

— Beppo! jer ide a kormányra, mig erőhöz jutsz! A fiu, hólyagokkal borított tenyerét arczáa végig voná, mint ki álmából ébred. A parancsnok ismetlé szavait.

— Nem, kapitány Marco! szólt a fiu — a szégyen ölne meg, önt a kormány mellől a szivattyú mellett látnom. S ezzel újólag nekifeküdt az emeltyűnek.

Midőn a nap hanyatlófélben volt — Gino — szólt a parancsnok — igyekezzél bezárni a hegy-vitorlákat; vidd föl a távcsőt magaddal s nézz jól körül, főleg a szél miatt.

Gino fölsietett, az öreg pedig gondteljes arccal merült el nyugat felé, szemeivel kisérve a már-már leáldozó napot, melyet most hullámsirja helyett egy a láthatár szélén elterült keskeny, de koromsötét felhő készült elboritani. A hajót a sirályok egész serege, visszataszító sivalgással kiséri, majd körülrepkedve azt, majd lecsapva mögötte egy falat martalékra, s a szerencsést, mely azt körmei közé kerité, a követelök egész hada, visitó kiáltással üldözé.

Az ég boltozatja szinetlen volt, bár nem boritá felhő, csak mintha fátyol vonult volna reá; e miatt a tenger el is veszté szép kék szinét s a habok hamuszín rétegekben tolódtak tova. Az időváltozás több mint valószínű volt.

Ezért kiséri a parancsnok oly gondteljes arccal a lemenő napot, mely most azon felhő-réteg széléhez ért, de aranysugarak helyett csak sárgás fényt árasztott megfutott útjára vissza. Amily pompás a naplemente a tengeren, épp oly idegenszerű, oly titokteljes, oly — mondanám — elfogultságot okozó az némelykor, miről számolni nem lehet. Ilyen volt e mai is.

— Kapitány Marco — szólt most egy jól ismert hang mögötte — ezt most lemenni látók, de ugyan rút arccal vált meg tőlünk. Drago volt, ki az éléskamrából fölhozva a délről maradt húst, hagymát, sót, olajat, most azok elkészítésével bíbelődött.

— Nem sok reményt hagyott biz ez maga után — válaszóit az öreg, s azzal Ginót keresé szemeivel az árboczon, ki a hegyvitorlákat egyedül, ezer bajlódással bevonva, most a láthatárt vizsgálá távcsövén. A kapitány élénken figyelt reá. Marco kapitány egyik kezét homlokán voná végig, aztán fejével bólintgatva nézett Dragóra, ki végezve foglalkozását, egy közelében levő kötéltekercsre ült s térdére könyökölve bámult arra nyugat felé a semmiségbe. Egy hasonló jellel válaszolt ez, azután mindkét öreg saját gondolatába mélyedt el.

Oly hosszú volt a pálya, melyet együtt futának meg, oly sok az emlék, mely őket összeköti s egymást kölcsönösen tisztelni tanitá, s oly jól értik ők egymás gondolatait, hogy most a pálya valószínűleg utolsó óráiban is, köztük egy pillanat, egy jel többet fejezett ki, mint a szó egész árja. Végre a kapitány, mintegy önmagát fölverni igyekezvén, igy szólott :

— Mit gondolsz, Drago, a szivattyúk nélkül meddig tarthatja fel magát a hajó?

— Ugy számitám, mintegy 5 óráig

— Én is ugy tartom; a hajó nagy s a hátsó raktár még nem vett be vizet. így hát a csónakokra gondolni, még mindig van időnk.

— Várjuk meg az éjfélt, Marco kapitány, s hogy az a sötét felhő mit hoz? Azt-e, amivel fenyeget?

— Több mint valószínű, hogy azt.

— No akkor akár a csónakban, akár e rongált hajóban legyünk, egyikre sem süt reá a nap többé.

— S gyanítják-e a fiuk az időváltozást?

— Aligha nem. Mindenik szeme nyugatra áll; látszik, hogy onnan várja sorsát. Aztán Spiro is, már öreg legény, ő  is érzi már az idő szagát.

— Szegény fiuk! jobb sorsot érdemeltek volna De szükség, úgy fogadni a csapást, amint jő s megnyugodni benne.

— Ezt én is sokszor elgondolám, Marco kapitány! s azt hívém, hogy meg is tudom tenni, ha arra kerül a sor. Volt időm, felkészülni reá; de most, midőn a próba percze közéig, betelik rajtam is: hofatto il Conto, senza Voste (fogadás nélkül tettem számítást).

— Mi részben ?

— Marco kapitány! — szólt Drago megindult hangon, minőt tőle talán még senki sem hallott. — Nőm s gyermekeim egyenként elvesztém, s midőn többé senkim sem volt, azt hittem, hogy csak magam sorsával kell gondolnom, s ez nem aggasztott engem. Sokszor szemébe néztem a vésznek, azután s ősz hajamra mondom! nyugodtan tevém azt; mert hogy ma vagy holnap csapjon össze felettem a hullám, az nagyon mindegy volt nekem. Nem volt senkim, kinek s kiért élnem öröm lett volna, mig Ginót haldokló anyja gondjaimra bizá. Most nekem e fiu mindenem lett, czél, melynek elérhetéséért napokat kértem a mindenek urától; remény, melyben megifjodtam. Oh mert hogy e fiút mennyire szeretem, ki nem mondhatom!

Drago fönnakadt szavaiban, s vészbarázdált orezáján egy pár nagy könycsepp tolódott le.

— S most, mi lön már-már örömet értem volna — folytatá— miután elvezetem s kísérgetem csaknem a czélhoz, hol zászlóját mint parancsnok vonhassa fel, — most itt szemein előtt elveszni látni, a többi fiukkal együtt, kiket ugyszólva számára neveltem : ez nagyobb csapás nekem, mint aminőre számithaték.

Az öreg elhallgatott s körültekintett, Ginót keresve szeneivel. Ez, miután az árbócztetőn dolgát végzé, a fodélzetre ereszkedett, hogy ott a megfelelő kötelet is helyre vonja s a mint ezt végzé, a hajó párkányához dőlve s fejét a még kezében tartott kötélhez, támasztva, — elaludt.  A sárgás fény, melyet a nap visszahagyott, a fiu arczát még halványabbra festé.

Az öreget megindultságában e kép még jobban megilleté. Intett a parancsnoknak, reszkető kézzel a fiúra m itatva.

— Szegény fiu! — szólt — egészen kimerült Mintha haldokló anyját látnám.

Drago elkeserülten rázta fejét, aztán a fiúhoz közeledett s ezt mint egy gyermeket ölébe véve, a födélzeti kis lakószobában egy lóczára helyezé. A mécs, mely a Madonna alatt volt, fogyó világgal pislogott. Az öreg fölélénkité lángját, letérdelt a szent Szűz alá s pár perczig hangtalanul mozogtak ajkai. Aztán fölállt, Ginót homlokán csókolá meg, s azután önmagára hagyván, azzal a fodélzetre lépett, hol nemsokára hallata azt a sajátos érczszerü hangját, melyet sem vihar tul nem kiáltott soha. sem viz meg nem rezeg tetett.

Éjfélig a munka lankadatlanul folyt.

(Folytatása következik.)

 

 

Eördegh Jenő: Tollrajzok a tengeri életből. (Folytatás.) 1862. 374.

Az estebéd és a korány (korai idő) biztató reménye, mit Drago fölhasználni tudott, s mindenek felett a nem kimélt ital, mit tőlük megvonni ez úttal lehetetlen volt: lázas erővel sarkalá a legénységet.

A szél azonban folyton s érezhetöleg lankadt. Eleinte a parancsnokon, s Dragon kivül csak a konyhafőnök vévé észre; akaratlanul elköhögve magát, valahányszor a horpadó vitorlákra pillantott. Nem soká azonban a legénység figyelme is oda irányult, mig egyszerre az alsó nagy vitorláknak — mint egy kirázott szőnyegnek — puffogásai jelölék, hogy a szél utolsó lendülete is elhalt. A felső vitorlák még pár perczig fogtak fel egy kevés szelet, aztán ezek is üresen verődtek az árbóchoz. A legkisebb légvonat is elhalt, mintha elvágták volna; még a hajó párkányán egy kis pálezán csüggő szélmutató is —- egy szalag, néhány reá akasztott tollúval— még ez is mozdulatlan csüngött.

Tökéletes szélcsönd; de nem egy nyári éjé, mely bár tétlenségre kárhoztat s veszteg tart, de aggálytalan nyugalmat hint el végetlen uralmán; viharos hónapok szélcsöndje volt ez, melyről a költő mondja:

 

„Vihar hogyha van keletkezőben.

Megelőzi temetői c»end."

 

A szivattyúk csattogása mindig szakadozottabb lön, s lassankint — mintegy távozó kocsi zöreje — egészen elhalt. A fáradságban kimerült s az italtól izgatott legénységet, a válságos perez közelsége, — mi oly nyilván fölismerhető volt — dacos keserültséggel tölté el. Eleinte csak suttogva mondák véleményüket, hogy ez most már hasztalan munka s hogy a kevés időt, mi a kitörőfélben levő viharig fennmarad a csónakok vízbe eresztésére kellene használni s nem oktalan pazarolni erejöket.

Egyik szó a mást adá s egyenkint odahagyák a szivattyúk emeltyűit, daezosan s kihívólag tekintve a hajó farára, hol a kormányrúd mellett a két öreg komoly értekezésbe volt elmerülve. A helyzet valóban komoly megfontolást igényelt. Bevárni a valószinüleg kitörő ellenvihart, vagy a ladikokba helyezni a menekülés végső reményét.

Jól tudák ők, hogy mi történik a hajó orrán; hogy a testben kimerült s lélekben izgatott legénységet, még az annyira tisztelt parancsszó is aligha féken tartandja; szóval, hogy az önfenntartás ösztöne uralmat nem ismer, s az eszközt vagy tervet, miben menekvést remél, vadállat dühével ragadja meg.

Jaj annak, ki ebben gátolni akarja! A föld békés lakója nem sejti, hogy minő megrendítő jelenetek színpadja gyakran egy hajó födélzete. Egy, meg nem gondolt szó vagy ingerült föllépés annak részéről, kinek a legénység sorsa, — az Isten után — kezében van : feledteti a közös vészt s a közös sirt, melynek mélye már föltárult s a jelenet, mely ennek ugyszólva torkában fölmerült, sötétebb, mint a sir, mely elnyeli azt. Mindezt jól tudá a két öreg s igy volt ok a komoly megfontolásra. — Eredj, Drago — szólt végül a parancsnok — s közöld velük határzatunk; mielőtt egymást még jobban fölizgatnák, mielőtt a vész s az ital hatalma még el nem ragadja őket.

Még van időnk, Marco kapitány! ha valamit kifőztek, majd elmondják ők drága Dragónak. Hadd lássam én is előbb, hogy honnan fú a szél? Az első szó legyen most az övék.

A legénység azonban szintén ezt várta tőlük, de daccal s kihivólag, s elszánva visszautasitani a parancs-szót, ha az a munka folytatását rendelné.

De a hajó faráról nem jött parancs-szó, s a legénység e passziv ellentállást — a helyezetből kifolyólag — egy pár percznél tovább ki nem tarthatá.

— Mit tanakodik ott a két öreg? kezdé az egyik. Tán egymást gyóntatják.

— Dejszen nem minístrálok én itt nekik, hanem a magam holmija után nézek.

— Én is! én is! hallszott egymásután, s ezzel mindenik bőröndjéhez rohant, abból értékesebb holmiját, a gondosan takargatott tallérokat s egy pár ruhadarabot vonva elő s kötözve lehetőleg kisebb csomaggá.

— S most lássunk a csónakokhoz! kiáltott az, kit Nico néven egyszer már emliténk. „Nincs veszteni való időnk, — bár előbb tettük volna! Spiro! láss az élelmezés után!

E kiáltások között a legénység az illető csigás köteleket oldá meg, mellyel a két első árbóc között fekvő bárka kiemelendő volt.

— Fiuk! szólt közbe Spiro, ki e föllépésben csak szenvedőlegesen vett részt, de tettleg az ellen föllépni, nem tartá tanácsosnak. Tán jó volna, Dragónak is szólnunk? Minek az erőszak, midőn szépszerével is czélt érhetünk? Mondjuk meg, mit akarunk: hogy e hasztalan munkát többé nem győzzük, s ideje a csónakokra gondolnunk.

E megjegyzésre a zaj elcsendesült.

— Spirónak igaza van — szólt az egyik.

— Dragóval szólnunk kell — jegyzi meg egy másik.

— Menjen hát Spiro s mondja meg, hogy mire szántuk magunkat — kiálták többen.

A parancsnoknak is az volt végszava Dragóhoz, hogy a legénységgel tudassa határozatát, mely ezekével éppen ellenkező volt, s ha Drago — tán ösztönszerű tapintatával — nem hagy időt magának, szikrát dob a már is forrongó elembe.

De Spiro sem vállalta magára e küldöttséget.

— Egyedül nem megyek; még sötétben sem szeretek farkasszemet nézni az öreggel. Menjünk mindnyájan! S erre az egész népség a hajó farára tolakodott. Midőn azonban azon keskeny kis két lépcsőhöz értek, mely a farpadlóra vezet, több ok szólott, mit itt elősorolni nem szándékunk, itt csak azt emlitjük, hogy a két öreg abban állapodott meg, — hogy a hajón az utolsó perczig ki kell tartani

Azonban jól tudák ők, hogy mi történik a hajó orrán; hogy a testben kimerült s lélekben izgatott legénységet, még az annyira tisztelt parancs-szó is aligha féken tartandja; szóval, hogy az önfenntartás ösztöne uralmat nem ismer, s az eszközt vagy tervet, miben menekvést remél, vadállat dühével ragadja meg. Jaj annak, ki ebben gátolni akarja!

A föld békés lakója nem sejti, hogy minő megrendítő jelenetek színpadja gyakran egy hajó födélzete. Egy, meg nem gondolt szó vagy ingerült föllépés annak részéről, kinek a legénység sorsa, — az Isten után — kezében van: feledteti a közös vészt s a közös sirt, melynek mélye már föltárult.

Mindezt jól tudá a két öreg s igy volt ok a komoly megfontolásra.

— Eredj, Drago — szólt végül a parancsnok — s közöld velük határzatunk; mielőtt egymást még jobban fölizgatnák, mielőtt a vész s az ital hatalma még el nem ragadja őket.

Még van időnk, Marco kapitány! ha valamit kifőztek, majd elmondják ők Bárba Dragónak. Hadd lássam én is előbb, hogy honnan fú a szél? Az első szó legyen most az övék. A legénység azonban szintén ezt várta tőlük, de daccal s kihivólag, s elszánva visszautasitni a parancs-szót, ha az a munka folytatását rendelné.

De a hajó faráról nem jött parancs-szó, s a legénység e passziv ellentállást — a helyezetből kifolyólag — egy pár percznél tovább ki nem tarthatá.

— Mit tanakodik ott a két öreg? kezdé az egyik. Tán egymást gyóntatják.

— De'jszen nem minístrálok én itt nekik, hanem a magam holmija után nézek.

— Én is! én is! hallatszott egymásután s ezzel mindenik bőröndjéhez rohant, abból értékesebb holmiját, a gondosan takargatott tallérokat s egy pár ruhadarabot vonva elő s kötözve lehetőleg kisebb csomaggá.

— S most lássunk a csónakokhoz! kiáltott az, kit Nico néven egyszer már emliténk. „Nincs veszteni való időnk, — bár előbb tettük volna! Spiro! láss az élelmezés után!

E kiáltások között a legénység az illető csigás köteleket oldá meg, mellyel a két első árbóc között fekvő bárka kiemelendő volt.

— Fiuk! szólt közbe Spiro, ki e föllépésben csak szenvedőlegesen vett részt, de tettleg az ellen föllépni nem tartá tanácsosnak — tán jó volna, Bárba Dragónak is szólnunk? Minek az erőszak, midőn szépszerével is czélt érhetünk? Mondjuk meg, mit akarunk: hogy e hasztalan munkát többé nem győzzük s ideje a csónakokra gondolnunk.

E megjegyzésre a zaj elcsendesült.

— Spirónak igaza van — szólt az egyik.

— Dragóval szólnunk kell — jegyzi meg egy más.

— Menjen hát Spiro s mondja meg, hogy mire szántuk magunkat — kiálták többen.

A parancsnoknak is az volt végszava Dragóhoz, hogy a legénységgel tudassa határozatát, mely ezekével épen ellenkező volt, s ha Drago — tán ösztönszerű tapintatával — nem hagy időt magának, szikrát dob a máris forrongó elembe.

De Spiro sem vállalta magára e küldöttséget.

Csak az a sapka melyet Spiro keze között gyűrögetett, tudhatja, hogy gazdája minő izzó vason állott, mig előadta a határozatot. Mint szakácsemberhez illik, ö azt egy sereg szép szavakkal füszerezé s minthogy az öreg minden mondat után helybenhagyólag bólintott fejével, ezáltal bátorítva, föltálalá a közös konyhán kifőzött tervet.

— Amint kivehetem beszédedből — szólt aztán az öreg, valami oly gúnyos mosollyal, mit tőle még senki sem látott, de mely egészen más, mint biztató volt — ti a szivattyúkat az evező rudakkal akarjátok fölcserélni ?

— Elég részünk volt bennük; hadd próbáljuk meg ezt is — nyilatkozók egyik a háttérből.

— Erre ti mindnyájan elszántátok magatokat?

— Mindnyájan.

— S ide jöttetek tőlünk búcsút venni?

— Ne értsen félre, Bárba Drago! mi ide jöttünk, mert mi érezzük legjobban, hogy a munkát tovább nem győzhetjük s ha igen, fölösleges volna az, mert e hajó több reggelt nem lát. Itt hát az idő, hogy készüljünk s meneküljünk a csónakokkal. Ezt jöttünk megmondani.

— Ezért bizony kár volt idáig fáradni. Ha a magatok eszén indultok meg, reám nincs szükségetek; ha csak nem az éléskamra kulcsáért jöttetek, ezt pedig rövidebben is megmondhattátok volna.

Ezzel pedig az öreg a legnagyobb nyugalommal vont elő egy kulcsot, mely keskeny szíjon övéhez volt fűzve s Spiro elé nyujtá.

— Itt van ni! lássatok hozzá; s ha ugy tartja kedvetek, hagyjatok számunkra is egynehány galettát, (kétszersült, tengeri pogácsa) tán még nekünk is szükségünk lesz reá.

A kulcshoz azonban Spiro hozzá nem nyúlt, de egy lépést hátrálva, kezeit hátamögött összekulcsolá.

— Hát kegyelmetek nem jőnnek velünk? kérdé az utóbb szólott hang, azon átalános meglepetésnek adva szót, mit az öreg magaviselete költött.

— Ha veletek megyünk-e? Hm, fiam, az ital szól belőled, különben nem feledted volna, hogy apádnak is én adtam először hajókötelet a kezébe, s most a fia nekem tanáccssal áll elő. Ne szaporítsátok hát ok nélkül a szót, ugy sincs, kivel józanon beszélnem, hanem menjetek Isten hírével! Ilyen népre nincs szükségem.

S ezzel a kulcsot közéjök lökve, a hajó oldalához lépett s arra nyugat felé a folyton sötétülő látkört vizsgálá.

Az öreg ily magaviseletére a fiuk nem voltak elkészülve: indulatos kitörést vártak, de nem a nyugodt határozottságot; mert hogy Drago szavát meg nem másitja, aziránt ők ez izgatott állapotukban is tisztában voltak.

A fiuk megszégyenülten hallgattak.

De a megszégyenülésnek gyakran szomszédja a böszültség  A szenvedély már tovább vitte őket, semhogy visszaléphettek volna. Oly ponton voltak, honnan előre menni könnyebb, mert sodortatunk, — mint visszalépni, mire hibánk bevallása szükséges.

 

 

D. L. Egy félnapi utazás egy amerikai hazánkfiával. 1873. 443.

Az augusztusi hőség egyik verőfényes napján ugy akarta sorsom, hogy a kassa-oderbergi vasúton egy 30—35 éves, beretvált képű fiatal emberrel kerüljek össze egy coupéban. Az állomások egymás után maradoztak el, s mi ott ültünk egymással szembe némán, szótlanul, látszólag mindenikünk saját gondolataiba merülve, — mígnem a z .... i fő állomásnál mindketten leszállva, az ebédlőben ismét mellém került útitársam. A jó illatos gulyáshús láttára vontatott magyarsággal igy szólt hozzám: „Több mint 10 éve nem ettem magyar gulyáshúst." E megjegyzés természetesen részemről azt a kérdést vonta maga után: ,,és ha szabad kérdeznem, miért nem?" A fololet az volt, hogy „azért, mert azóta az Amerikai Egyesült-Államok nyugoti részén Salt-Lake-city-ben lakom, a mormonok közt Utah tartományban."

Mint később beszélgetés folytán megtudtam, az érdekes útitárs felvidéki hazánkfia, s a bécsi kiállítási juryben Utah tartomány képviselője volt, ki ez alkalommal meglátogatni kívánta hazáját.

A beszélgetés természete csakhamar a két állam közti összohasonlitásra tért át, s hazáját oly régóta nem látott hazánkfiának mindenek felett az a nagy „hokus-pokus" vonta magára figyelmét, mely szerinte legtöbb intézményeinket oly kirivólag jellemzi az amerikaiak egyszerű eljárásával ellentétben. Fölhozta például vasutainkon a málha-föladást, mely nálunk annyi irka-firkával, mérlegeléssel, ellenjegyzéssel, bélyegzésekkel van összekötve s a málha legalább is hat pár kézen megy keresztül, mig újra a birtokos kezébe kerül, ami, kivált nagy forgalomnál, legalább is 3—400" ,,-nyi munkavesztegetés; mig Amerikában a roppant Pacifique-vasut állomásain egy köralaku vasrácsozat horgaira fölaggatva málha-jegyek vannak, t. i. egy szijj, melynek két végén két darab egyforma számú rézlapocska függ, minőt pesti kesztyü-tisztitók is használnak. Az utazó aztán lekapva egy ily jegyet, annak egyik rézlapját a szíjnál fogva poggyászához erősiti, s azt azzal együtt ott hagyja, a rézlap párját pedig magánál tartja, és azon vasúti állomáson, melyen kiszáll a vonatról, a podgyászkocsik nyilt ajtaján bekiáltva a számot, poggyászát a jegyért kicseréli.

Mennyi vesződést megkímélő eljárás ez a miénkhez képest?

Hasonlóképp a postai csomagok szállításánál azon végtelen vegzák helyett, melynek a temérdek féle csomagolási rendszabály folytán nálunk ki van téve a föladó, ott a szállító nem törődik vele, akárhogy van a küldemény csomagolva, hanem az átvevő egyszerűen oda jegyzi nevét azon lap egyik felére, mely azon kis könyvecskék valamelyikéből van kiszakítva, melyeket ingyen kaphatni a postahivataloknál, s melynek másik enyvezett fele a czimzet másolatával együtt a csomagra van ragasztva.

Épp igy a vásárlásoknál a fizetés is nagy részben nem bankjegyekkel vagy más pénznemek által, hanem oly módon történik, hogy a vevő, ki pénzét valamely banknál tartja elhelyezve, attól apró könyvecskéket kap, melyekből aztán, ha valahol fizetnie kell, kihasítva egy lapot, rá írja az összeget, és alá írja nevét irónnal, mely a könyvecskéhez van illesztve, amely lapok aztán a bemutató kívánságára a bank által bármely más pénzre beváltatnak.

Mind ez egyszerűségeket hallva, a magyar ember természetesen mindjárt azt kérdi, hogy: „de csalás nem fordul elő?" Erre azonban az amerikai igen könnyen felel: „Felettébb ritkán, —  mert a közbizalommal bármily kis mértékben visszaélés több évi deportatióra itéltetést von maga után." A yankee ravasz ficzkó, magánúton örömest rászedi embertársát, de a közbizalmi institutiókat „ne nyúlj hozzám virágnak" ismeri.

Különösen bántotta emiitett hazánkfiát a pesti vendéglőkben divatos „Rochnungs-svsteni," mely egy éjjeli meghálásról is számlát ir, s ebben egy hüvelyknyi gyertya-fogyasztásért 50 krt, egy ágy fölvetéséért „service" czim alatt 20 krt számit és igy tovább, majdnem 3 frtra mogy föl egy éjjeli meghalás ára az 1 frt 50 kros szobaién

„Miért akarják az utazót bolondnak tartani, hogy egy hüvelyknyi gyertyáért 50 krt számítanak, s miért annyi kellnert előcsengetni, számlákat íratni, s az utazót legsietósebb perceiben várakoztatni — csupán, hogy a pedáns igazság látszatát mázolhassák a legvilágosabb csalásra; épp ily joggal, de több okossággal bátran lehetne egyszerűen azt mondani: „fizet ön 3 ftot," — legalább a sok lótásfutás, csengetés és várakozás meg lenne kiméivé, mert a rablás csak rablás marad mindemellett is; az amerikai, ha teszi, legalább igen egyszerűen végzi azt," „önöknél az olcsó, jutányos vállalatoknak lehetetlen boldogulni épp e csűrés-csavarás, s az e miatt megszokott számtalan felesleges hokus-pokus, vagyis u. u. formalitások miatt, melyek „kezelési költségek" czime alatt, mint a megtölthetetlen danaidák-hordója, mindig fölomészti a tiszta jövedelem nagy részét anélkül, hogy e szükségtelen munka-erő- és pénzvesztegetésnek volna valami láttatja!"

Ha a hazai intézményeink és eljárásunk legnagyobb részét ismerve, nevezett hazánkfiának e megjegyzéseit azokkal összehasonlítjuk, valóban el kell ismernünk, hogy nagy mértékben igaza van.

 

 

 

 S. L.: Egy gőzhajó elsüllyedése. 1872. 634.

Ha végig tekintünk a hajótörések statisztikájáról, Angliában kiadott hivatalos jelentésen, ugy találjuk, miszerint a hajótörések száma oly szigorú szabályszerűséget követ, hogy, ha még néhány évről további megfigyelések fognak rendelkezésünkre állni, előre kiszámíthatjuk, hogy minden évben hány tengeri jármű szenved hajótörést, s ezek közül hány lesz az emberi gondatlanságnak, hány a növekvő forgalomnak és hány az elemek elháríthatatlan dühének áldozatává.

Az egyes éveket tekintve, első pillanatra növekedés látszik a szerencsétlenségben, mert mig 1864-ről 1390 eset, 1866-ról már 1860 eset, 1867-ről 2090 eset, 1869-ről pedig már 2114 eset van feljegyezve. Azonban ha figyelembe vesszük hogy évek folytával a közlekedő hajók száma mily mértékben növekedett, a szerencsétlenségek számában tapasztalható emelkedés természetesnek tűnik föl. Másfelől a szerencsétlenségek számának az összes közlekedő hajók számához aránylag való süllyedése ismét igen természetes, mert az a nagyobb mérvű gyakorlatból folyó emberi tapasztalat, korszerűsítés gyümölcse.

Az 1871-ben elveszett hajókból 856, tehát több mint fele, aránylag csak jelentéktelen viharnak lett áldozata, s az egész veszteségnek '/3-da tulajdonitható az elemek dühének; 398 teljes hajótörés volt, 351 csak összeütközés okozta hajótörés volt, 137-nek pedig a hajó rossz állapota volt oka. E mindössze 458 000 tonna értékű 1927 élsüllyedt járművön 626 emberélet veszett el, de ebből a nyilt tengerre, tehát abszolut menthetetlenül, csak 96 élet esik, a többi oly elhagyott partvidékeken jutott enyészetre, honnan jókor érkező segedelem megmenthette volna őket.  

Hogy e veszteség nem nagyobb, hogy nem olyan, mint a múlt századok veszteségei voltak, az a „kir. életmentő hajók társulatá"-nak köszönhető, melynek hajói 233 életmentő csónakkal czirkálnak a veszélyes partok körül, s mely a múlt évben is 4336 hajótöröttet,  alig néhány évi működése óta pedig összesen már 21 000 életet mentett meg.

A statisztikai adatokból kivontható általános következtetéseket a szakbuvárlókra hagyva, mi a tengeri szerencsétlenségek szomorú sorozatából egyik legborzasztóbb katasztrófa leirását adjuk egy szemtanú elbeszélése után.

„Aug. 29-én 5 óra 15 perczkor délután Uj-Yorkból a „Metis"nevü hajón Providence-be indultam. A gőzösön Burton kapitány parancsnokolt. Ámbár a hullámok már Uj-York kikötőjében is háborogtak és jármüvünket hevesen dobták erre-arra, mégis minden jól ment másnap reggel 3 óra 15 perczig. Ekkor az ég elsötétült s iszonyú zápor kezdett aláömleni. Egyszerre csak szerfölött erős rázkódás zavarta meg az alvók nyugalmát, mintha valami keményen hajónk oldalához ütődött volna; gőzösünkkel egy ismeretlen hajó ütközött össze és annak tetemes sérülést okozott.

A sötétben mindenki fejét vesztve lótott-futott és senki sem tudta fölismerni a hajó által szenvedett sérülés nagyságát. Annyi bizonyos, hogy a gőzös, alig húsz perc eltelte után egészen középső fedélzetéig süllyedt a tengerbe. Az utasok, valami 120-an, köztök 40 nő és gyermek, s az 50 emberből álló legénység ijedten rohantak a felső fedélzetre, anélkül, hogy a veszély valódi nagyságát sejthették volna. A nők csak éji öltönyeikben voltak, a rémület fogta el mindnyáját. A jelenet vérfagyasztó vala, és az, aki e roppant veszélyből szerencsésen kimenekülhetett, bizonyára soha sem fogja elfeledni azt. Nemsokára mindnyájunkat az úgynevezett „vészfedélzet"-re parancsoltak föl, mert a viz már oly magasan állt, hogy másutt nem volt maradásunk. A többi utasokkal én is fölmentem. Csak három mentőcsónakot vettem észre ott, noha négynek kellett volna lenni.

,,Az egyik csónak, amint a vizre bocsátották, felfordult. Alig tiz perez múlva, hogy a vészfedélzetre léptünk, ez elvált a hajó derekától s tova úszott, mig a hajó maga menthetetlenül elsüllyedt. Ott valánk a viharban úszó fedélzeten, férfiak, nők és gyermekek összevissza zsúfolva, mint valami rabszolga-kereskedő hajó alján a szegény rabszolgák — s görcsösen kapaszkodtunk a fedélzet ablakaihoz, mig a hullámok rémitő erővel söpörtek végig azon mindegyre. Tutajunkat borzasztó romhalmaz vette körül; a „Metis" romjai voltak azok, s tetemes árukészleteinek imitt-amott úszó maradványai.

A férfiak minden lehetőt megtettek a nőkért s gyermekekért, s kötelekkel a fedélzethez kötötték őket. A hajótöröttek közül sokan ordítottak, mások imádkoztak és csak kevesen tanúsítottak lélekjelenlétet vagy önmegadást. Még mindig folytonosan szakadt a zápor, s a hullámok oly iszonyú erővel csapkodták a fedélzetet, hogy ez minden pillanatban elsüllyedéssel fenyegetett. Minthogy én ez utóbbi katasztrófát,, t. i. az elsülyedést kikerülhetetlennek tartottam, legokosabbnak hittem jó előre valami mentőeszköz után nézni. A fedélzetről tehát a vizbe ugrottam és nagy nehezen sikerült egy kötélbe kapaszkodnom, mely egy úszó gyapotcsomaghoz volt erősítve; mindamellett is nem csekély fáradságomba került, mig ujjaimat a kötél és a gyapot-málha közé dughattam.

Most már a kétségbeesés bátorságával ragadtam meg a gyapotköteget, melynek túlsó oldalán szintén egy hajótört, egy öreg úr kapaszkodott meg. így úszkáltunk ez ingatag jármű mellett (mert csak mellette és nem rajta úsztunk) tovább egy félóránál, mikor szerencsétlen társam a hideg vízben egészen elzsibbadva, kezéből a kötelet kiszalasztá s a viz alá merült.

Fájdalom! — megmentésére mit sem tehettem. Én ezután még egy óránál tovább voltam a gyapotköteghez kapaszkodva s ott úszkáltam vele a hajófedélzet mellett. Végre a keleti láthatáron halvány fénysugarak jelölték a nap feljövetelét, mikor ismét megláthatám ama szerencsétleneket, kik a töredékeny fedélzeten a vihar kényekedvére voltak bízva, s kiknek segélykiáltása még a legdühösebb orkán süvöltését is tulhangzotta.

„A hideg viz egészen megmerevité tagjaimat, s bizonyára én is elsüllyedtem volna, ha a fedélzetről ideje korán észre nem vesznek és kötelet nem bocsátottak volna le értem, amelyen aztán ismét fölkapaszkodhattam. Szerencsénkre a partoktól nem voltunk nagyon messze, ugy hogy azok Watch-Hill közelében imitt-amott már elő is tünedeztek s épen jókor, mert a tutaj annyira tul vala terhelve, hogy minden pillanatban elaülyedhetett. Ekkor egy hatalmas hullám a fedélzetet hirtelen 60 lábnyi magasra emelte és azután roppant erővel a parthoz vágta, hol már több ember állt készen segitségünkre. A fedélzet hátsó része a heves zökkenés következtében darabokba tort, s a romok azok közül, kik a fedélzetnek a hullám ereje által történt fölemelése alkalmával a vizbe hulltak, többeket agyon ütöttek. Körültem is többen süllyedtek viz alá; magam szintén kegyetlen sérüléseket szenvedtem, de végre mégis szerencsésen partra jutottam."

Másnap a hajótörés szerencsétlen áldozatait a hullámok Watch-Hillnél partra vetették, ott fölszedték őket s az „Ocean Hotel"-ben, Stoningtonban kilétök kitudhatása végett közszemlére kitették.

 

 

 

FÜGGELÉK

 

Idézettség

Krúdy Gyula: Magyar tükör, Szépirodalmi Kiadó, 1984. 627-628. old.

„ A Vasárnapi Újság és a Magyar Bazár az asszonyok nevére érkezett.”

Magyar Bazár mint a Nők Munkaköre címet vette fel az új lap, immár hetilap, amit a Wohl testvérek szerkesztettek (1873. google)

 

Wohl Stefánia (Pest, 1848 Budapest, 1889.) írónő, Wohl Janka húga.

 

*  *  *

 

V. K. NŐI FOGLALKOZÁSOK AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN. 1905.  50. 803.

Hogy a sok ismeretes és megszokottnak tekinthető hivatáson kívül mi minden szokatlan dologgal foglalkoznak s keresik meg mindennapi kenyerüket Amerikában a nők, az kitűnik abból a kimutatásból, melyet a washingtoni statisztikai munkahivatal most összeállított.

E szerint az asszonyok foglalkoztak, mint kikiáltók az árveréseken, podgyászhordók, fékezők, vonatvezetők, téglasimítók, mészárosok, ácsok és asztalosok, hajóácsok, szénégetők, mérnökök, kocsivezetők az elektromos-vasutakon, kocsisok és szekeresek, mozdonyvezetők és fűtők, halászok, háziszolgák, szénmunkások, kikötőmunkások, favágók és tutajosok, gépészek, molnárok, arany-, ezüst- és szénbánya-munkások, öntők, mint alkalmazottak patróleumfuró-kutaknál, festők, üvegesek és fényezők, kormányosok, ólommunkások, kőtörők, tető- és cserépfedők, matrózok, csomagolók és váltóőrök.

Természetes, hogy a nők száma, kik az ilyen foglalkozásra vállalkoztak, nem éppen nagy. Amint az amerikai távol áll attól, hogy a nőket bármi foglalkozásukban akadályozni akarná, úgy viszont másrészt az igazi yankee nem szereti, sőt ellenszenvvel nézi, ha a nőket nehéz testi foglalkozásban tudja vagy látja, amilyenek például az öntödék, a kovácsok, vagy a hajósok munkái. Az Egyesült Államok üzleti életében a nő messze felülmúlja a férfiút az olyan alantasabb foglalkozásoknál, melyek mindenekelőtt pontosságot és szigorú kötelességtudást követelnek.

De az asszonyok az önálló, külön kezdeményezést igénylő vállalatoknál hasonló képesítésüket még be nem bizonyították. Egyet-kettőt kivéve, kiket ujjainkon megszámlálhatnánk, egyetlenegy sincs, aki a nagy intézeteknél, melyek most Amerika üzleti életét dominálják, valami kiváló szerepet játszottak volna. A legtöbb, üzletekben foglalkozó asszony vagy irodai teendőket végez, vagy kisebb üzletek tulajdonosai. Ez általános szabály alól csakis a nyugaton székelő bányavállalatokat lehet kivenni. Ezen a téren nagyon szépen működtek a nők. Általános hiedelemre talált itt az a babona, hogy a nőknek az érczerek feltalálásában különös, titkos erejük van, sőt példákat is tudnak, melyek e hiedelem megerősítésére szolgálnak. Ugyancsak jó eredményt mutat fel az asszonyok működése az ország déli és délnyugati vidékein a farmok megművelése körül.

A dekoratív munkát is előszeretettel űzik. Ellenben egészen hiányzanak Amerikában a pinczérnők; az amerikai szépérzékét bántaná, hogy szesztartalmú italokat nő kezéből fogadjon el, holott egyáltalán fenn nem akad azon, ha a nő valami családnál mint kocsis, vagy groom szolgál, vagy ha borbélyüzletben segédkezik.

Hogy különben mi mindenre képes az amerikai nő, mi sem mutatja világosabban, mint az a politika-pénzügyi művelet, melyet egy amerikai nő két kormány közt létesíteni akart s mely daczára annak, hogy sikertelen maradt, mégis az általános figyelem központjába helyezte öt.

Ez a női pénzügyi lángész az Egyesült-Államoknak egy kis városkájából New-Yorkba jővén, pályafutását ott, a legtöbb nő példájára, mint gyorsirónő és gépírónő kezdte. Ebben az állásában bepillantást nyert abba, mily módon kötik meg a nagy üzleteket és börzeconpokat, s utoljára is arra a gondolatra jutott, hogy hiszen egy szempillantás alatt ő is milliókat nyerhetne. Megtakarított pénzecskéjén értékpapírokat vásárolt, szerencséje volt s most már önállóan spekulálni kezdett. Pénzügyi eredményeinek leghathatósabb bizonyítékai azok a nagy brilliánsok voltak, melyeket magára rakott s melyek üzleteinél szintén segítőivé váltak.

Utoljára már politikai szinezetü üzletekre is vetemedett. San Domingó kormányával olyan szerződést kötött, mely, ha végrehajtatik, több millió dollárnyi nyereséget biztosított volna neki. Arra vállalkozott, hogy ráveszi az Egyesült-Államok kormányát arra, hogy a Samana-öblöt, mint szénlerakó-állomást s flotta-operáczióinak kiindulási pontját megvegye. A vételár a nemzeti adósság törlesztésére fordíttatott volna. Eunek az adás-vételnek a közvetítéséért a hölgynek értékes vasúti konczessziókat s a bevándorlók számára terjedelmes földterületeket ígértek. A terv már minden részében ki volt dolgozva, de kelleténél hamarább jutott az Egyesült Államok kormányának tudomáara, mely aztán San Domingóval minden további összeköttetést megszakított. Miután az illető hölgy azonban még nagyon fiatal, valószínűleg legközelebb valami új óriási üzlettel kedvezőbb eredménye lesz.

A nők szavazati jogának megszerzésén fáradozó harczosok az Egyesült-Államok legfelsőbb törvényszékének elnöke, Dávid J. Bremer személyében ügyüknek nagy támogatójára találtak. Ez egy interview-ben (interjú) úgy nyilatkozott, hogy ezt azelőtt szép, de kivihetetlen elméletnek tartotta, a tapasztalat azonban jobbra tanította. Az Unió öt államában: Coloradóban, Wyomingban, Utahban és Idahóban a nők szavazóképessége gyönyörűen bevált Sőt kisebb városok polgármesterei gyanánt a nők már nagy eredményeket is értek el.

— Lehetségesnek véli-e, — kérdezte a riporter, — hngy az Egyesült-Államoknak valaha női elnöke is lehessen?

— A legkevésbé sem kételkedem benne. Nem is tudnók egyetlen okot sem, mely ellene szólna, de többet, mely javukra billenti a mérleget. Nem állítom, hogy ez a közeli jövőben testté fog válni, de valamikor mindenesetre megeshetik, s a törvény sem állja ennek útját. Olyan teória az, mely a gyakorlatban önmagától kialakul.

Hasonlóképp nyilatkozott Brewer már néhány hónappal ezelőtt egy női egyetem tudornőjének avatási ünnepélye alkalmával. Akkori kijelentését sokféleképpen kommentálták, meg is mosolyogták. Valaki megkoczkáztatta azt a megjegyzést, hogy akkor majd az is szükségessé válik, hogy Congressional Record még valami divatmellékletet is kapjon. Csakhogy az ilyen élczelések a dolgot el nem ütik. Amellett a fejlődés mellett, melyet az amerikai nő kifejt, a teljes politikai egyenlőség a jövőre nézve egyáltalán nincs kizárva. Könnyen lehetséges, hogy Amerika valamelyik szép napon női elnökkel lepi meg a világot Csakhogy persze addig se Teddynek, se Boolnak se senki másnak, aki 1908-ban esetleg sorra kerül, e miatt még reszketni nem kell.

(Mindezideig nem volt női elnöke az USA-nak. Európában, Dél Amerikában több is volt. G.)