OROSZ FORRADALMI SZERVEZETEK. 1905, 29. 462.

A ŤPOTEMKINť HAJÓ ÉS AZ ODESSZAI PUSZTÍTÁSOK. 1905. 29. 465.

A ŤPOTEMKINť MEGADÁSA. 1905. 31. 499

Csudáky Bertalan: SZEBASZTOPOL. 1905. 50. 802.

ÚTI KÉPEK KIS OROSZORSZÁGBÓL 1882. 17. 265.(Első rész.) II., III.

FÜGGELÉK

A NÉMET HAZASZERETET. 1915. 31. 495

A BALTI NÉMETEK. 1915. 35. 558.

VÁROSOK

GYÖRGY ALADÁR: IRLAND FŐVÁROSÁBÓL. DUBLIN. 1882. 20. 310

A hosszú évtizedek óta tartó feszült állapot az angolok, s irlandiak között még mindig nem enyhül, s az utolsó években valóságos forradalom jellegét öltötte magára, oly forradalomét, melyben nyilvános csatákat nem vívnak ugyan, formaszerü hadüzenet nem történt, de azért egy egész nép áll szemben a másikkal s szószéken, sajtóban, a társadalmi élet minden jelenségében elkeseredett harczokat vívnak a pártok, a fanatikus néptömeg rémületet kelt egyes vidékeken, ostromzár alá veszi elleneit, s nem egy, de pár száz ellenét gyilkolja le.

A nyomorral küzdő és angol urait halálig gyűlölő irlandiaknak szövetségesük is van : vérrokonaik az Északamerikai Egyesült-államokból, kik nem ugyan fegyverrel, de, a mi csaknem egyenlő ezzel, buzdító szavakkal és anyagi áldozatokkal segítik elő a harczot, mely ép ez okokból, az egyenlőtlen fegyverek daczára, már oly régóta s oly váltakozó szerencsével foly.

A magokat már-már veszteseknek érző angolok kinyújtották a békejobbot is az alkudozásra: s ime, alig tették meg ezt, ama megdöbbentő hir érkezik Dublinből, hogy a másik harczoló fél éppen az alkudozó párt fejeit, a minisztert és államtitkárját gyilkoltatja le, mintegy tudtul akarván adni, hogy a forradalom nem alkuszik.

A dublini gyilkosság ismét fölkeltette a közfigyelmet Irland fővárosa iránt s e közérdeklődésnek hódolva mutatunk be mi Nyugot-Európa ez egyik legnevezetesebb városából egyes részleteket. Csalódni fognak talán olvasóink, midőn e képekre tekintve, a nyomor hazájául emlegetett Irland fővárosában annyi szép és annyi érdekes részletet látnak. De a csalódásnak természetes oka van. Négy-öt millió irlandi vándorolt ki e században a szép zöld szigetről s százezreket pusztított el a nyomor, kiknek helyébe tömegesen vándoroltak be a szomszéd angolok: Irlandban tehát a benszü-lött kelta nép száma folyvást apad, s egyes helyei, azok között magáé a fővárosé is, jelentékenyen megváltoztatták jellegüket. Dublin nem ir, hanem angol város. Lakosai között az írek számra is kevesebben vannak, vagyonban és tekintélyben pedig elenyésző helyzet az övéké az angoloké mellett.

Ki a régi várost ismerni akarja, a délnyugoti városrészben föltalálja az ir nyomor mintaképét, a piszkos zug-utczákat, zsibárus boltok éktelen hosszú sorát s a nyomorúságos viskókat; délkeleten ellenben az angol vagyonos nép lakik s uj székhelyén is látható vagyonra s kényelemszeretetre mutató palotáinak, műveltsége magas fokának megfelelő köz intézeteinek egész sorozata.

Legkényelmesebben láthatjuk e fényt és pompát a Carlisle-hidról. Több tekintetben hasonlít a hid a hires London-Bridgehez, honnan a Themze mindkét oldalán elterülő világváros hatalmas épületeiben gyönyörködhetünk: de szebb annál, nincsenek közelében ízléstelen raktárak s nem siketiti meg a fület a kocsik és gyárak szünetlen zakatolása. Ellenkezőleg, itt a hid mindkét oldalán széles és igen csinos utczák vonulnak el fényes boltokkal és elegáns palotákkal.

DUBLIN, IRLAND FŐVÁROSA

A leghatalmasabb utcza, melyet képünk is mutat, a Saehulle Street, a mi sugárutunkhoz s a new yorki Broadwayhez hasonló palotasor, csakhogy még azoknál is szélesebb. Omnibuszok és kocsik százankint közlekedhetnek ez úton, nagy terhekkel megrakott szekerek vonulhatnak a kikötő felé, de mindez nem okoz alkalmatlanságot a közlekedőknek s nem látszik a széles ut tultömöttnek. Ezért használják föl azt a szép angol hölgyek és az előkelő világ sétahelynek s ezért lehet az a köznép valódi mulatóhelye is, a nélkül, hogy az üzleti forgalom bármi részben is akadályozva volna. Messze eltekint szemünk a Botundáig s a templomtornyokig, melyek a Denmark Hill házai fölött az ég felé emelkednek, s oldalt látunk szép palotákat jón oszlopokkal és hatalmas fogadókat. Az útnak közepén áll a 37 méter magas Nettón tzobor, ízléses környezetben s távolabb más kisebb oszlopok és müépitmények, melyek a széles utczát egyúttal kellemessé is teszik.

Még jelentékenyebb mulatóhely a város tőszomszédságában eső Phönix-paxi, milyet, mint a közelebbi minisztergyilkosság színhelyét, most oly sokan emlegetnek. Talán egy európai városnak sincs ily hatalmas s egyúttal ily szép városligete. Az egész nyugot felé terjedő nagy park 1753 hold területű, melyből 160 hold az alkirály külön használatára szolgál. Neve eredetileg ŤFinniskeť (tisztavizü forrás) volt s csak lassanként alakult át Phönix-szé s e nevet Chestertield lord alkirály örökítette meg az által, hogy a parkban portland kőből korinthi oszlopon egy phönix madarat vésetett, amint a lángok közül megifjodva kirepül. A park nagy része rendkívül szép. Nincsenek oly régi és óriás tölgyfái, mint a londoni nagyobb parkoknak, de vadon szépségekben gazdagabb s különösen érdekessé teszi a szarvasok és őzek nagy tömege, a nagy tó, tágas rétek, a fölötte tornyosuló magas hegységek. A park szélén van az alkirály nagy palotája, több katonai intézet, a gyakorló tér, állatkert s több középület, nyilvános emlékszobrokkal, melyek között messze kiemelkedik s a város minden részéből látható a Wellington emlékére emelt gránit obeliszk.

A Waterlooi diadal nagynevű hőse Dublin-ban született, s szülővárosa ez emlék felállításán kivül még több más helyen is megörökítette nevét. Atalában Dublin igen gazdag szobrokban és műemlékekben. Egy kis csoportot állítottunk össze belőle. A város két nagy szülöttjét emeljük ki ezek közül, mindkettő az angol irodalom egy-egy büszkesége. Moore Tamás e század egyik legjelentékenyebb költője, nálunk is eléggé ismeretes Arany János, Szász Károly és mások fordításai után. Nem kevésbé nevezetes a hires Swift Jonathán szellemes gúnyos iratai és Stellához (Tohnson Eszterhez) való viszonya által, kivel együtt vannak eltemetve a sz.Patrick székesegyházban, e hatalmas középkori épületben, mélyet a buzgó irlandiak mintegy vallásos központnak tekintenek, mert ez a legtekintélyesebb székesegyház, annak a szentnek emlékére, ki 450 körül K. u. Irland lakosságát keresztény hitre téritette s aztán a nép védszentje lett. Igen természetes, hogy a hálás nép megemlékezett O'Connet-ről, az irek Kossuthjáról is, kinek hatalmas szónoklata egész Európában ismertté tette nevét, és aki a közvélemény figyelmét az ir nép nyomorára fölhívta. Szobrát Glasnewn külvárosban állították föl. A város nagy nevű szülöttje még Bürke Ödön is, a nagyeszű liberális államférfiú, ki az Egyesült-államok megalakításakor kiváló szerepet játszott Angliában s kinek működését Buckle a múlt század legfontosabb jelenségei közé számítja. Bürke szobra szintén ott áll az ir főváros egyik terén. Dublin többi emlékművei között ott találjuk Carlisle gróf szobrát, ki a múlt század végén Irland alkirálya volt; Órátlan dublini születésű hires parlamenti szónokét, ki a múlt század végén sokáig küzdött Irland függetlenségéért: III. Vilmos angol királyét, ki 169l-ben Irlandot meghódította, II. Jakabot onnan kiverte, s a ki létrehozta Irland egyesítését Angliával. Dublin nevezetességei közé sorolják az angolok Strongboic és fiai sírját is a Christ-Church templomban. Strong-Wf, Irland első angol telepese (1177). Régi sírkövét 1570-ben renoválták. Más régi sírkövek is vannak e templomban, mely Dublin székesegyháza, mig a Sz. Patriek székesegyház az irek nemzeti temploma.

Egy másik képünk a királyi kíptát ábrázolja. Dublin több mint száz temploma közt a legnevezetesebbek közé tartozik. Ir tölgyfából szépen faragott karzata, gyönyörű festett ablakai, ősrégi stylszerü padjai magokra vonják a figyelmet, de egész sereg műremek is van benne, régi flandriai kepék, alkirályok arczképei s más nevezetességek. Egy másik temploma Dublin-nak, sz. Michan tiszteletére épült s különösen arról nevezetes, hogy kriptáiban múmiákká aszalódtak az ott eltemetett halottak s nem rohadtak el.

Sok, igen sok nevezetessége van még az ir fővárosnak. Tudományos intézeteinek, a humanisztikus czélu intézeteknek száma jóval meghaladja a százat, s köztök nem egy mintaszerűen van berendezve. Igen hibás ennélfogva az a nézet, hogy Dublin, a nyomorult irek székhelye, jelentéktelen hely. A nyomor közepette valódi oázis ez, a nagyság és fény tanújele. A csatornákkal borított, sétányokkal ellátott város lakosságának száma jóval meghaladja a 300 000 lélekszámot s egyes külső részeket nem tekintve, szépsége és középületeinek nagy száma által ritkítja párját Európában. De mint mondók e város nem is az íreké többe. Ma már tuluyomólag angol hely. A szegény ir nép erőlködése s a közrészvét, mely sorsát kiséri, aligha akadályozza meg, hogy elveszítsék országuk fővárosát.

Dublin ír nyelven Baile Átha Cliath IPA,: Írország fővárosa. Az Ír-sziget keleti partján, az Ír-tengerbe torkolló Liffey folyó két partján fekszik. A város Dublin megye központja. A vikingek alapították, és a középkor óta Írország fővárosa volt. Teljes népesség 550 000 fő.

Géresi K Három nap Helsingforsban (Helsinki.) 1874. 23. 362

(Sz. Pétervártól Helsingforsig. Donner. Alquist. A város fekvése. A finn egyetem. Látogatás Lönnrotnál. Castrón özvegye. A svéd és a nemzeti párt Finnlandban.)

A pár napot, melyben ünnepek és más ünnepélyességek miatt Pétervár könyvtárai zárva voltak, elhatároztam ugy használni föl, hogy meglátogatom a rokon finnek fővárosát, a szép Helsingforst, vagy mint maguk a finnek nevezik, Helsinkit. Január egyik ködös reggelén viborgi vagy finn pályaudvarnál voltam, s nemsokára kényelmesen el is helyezkedtem a késő estig tartandó útra; kényelmesen mondom, mert méltán tartják a finn vaspályát még most csak Pétervártól Helsinkiig Európa egyik legszebb és legkényelmesebb vasutjának.

A harmadik csengetés megismertette velem az együtt utazó társaságot, anélkül hogy szavukat hallottam volna. A csengetés alatt az oroszok buzgón és számtalanszor vetették magukra a keresztet, az óhitű egyházi szokás szerint összefogott három ujjal, s a római katholikusokkal ellenkező irányban, t. i. jobbról balra; mig a lutheránus finnek némán és mozdulatlan várták az indulás pérczét. A vonat megindult a hóval boritott s darabig elég szomorú vidéken. Nem sok idő múlva lassanként eltűntek az orosz utazók, s helyüket az egyes állomásokon beülő finnek foglalták el. A társaság beszédesebb, sőt élénk lett, amint közeledett a finn határ. Az út is változott; nyirfaerdők és zöld fenyvesek közt robogott a vonat, néhol patakok a gyenge tél miatt félig befagyva szelték át az utat, s egyes granitsziklák meredeztek ki a fák közül. A vámnál a megmotoztatás hivatalosan tudtunkra adta, hogy finn földön vagyunk; ugyanezt jelentette a jó és olcsó ebéd, mit egyik állomáson kaptunk, és a három nyelvű finn, svéd és alul orosz fölirások minden állomáson. Négy óra előtt besötétedve, a fáknak és szikláknak csak körvonalai tünedeztek föl a különben elég világos éjszakában, este 10 óráig, midőn egy távoli világosság Helsingfors gázlámpái hirdette, hogy megérkeztünk.

Sem a finn, sem a svéd nyelvet nem értve az orosszal pedig Finnlandban majdnem semmire se lehet menni elég nehezen vergődtem be egy közeli vendégfogadóba.

Másnap reggel elsőben is Donner Ottó egyetemi tanárt kerestem föl, kit Budenz ajánlatával előre tudósítottam jövetelemről. Donner ismeretes nyelvész, Pesten is huzamosabban tartózkodott, arczképét és életirását a Vasárnapi Újság közölte is. A finneket átalában, a Pesten személyesen ismerős Donnert pedig különösen érdeklik Magyarország és a magyar finnisták; őt is legelsőben Budenz, Hunfalvy Pál és Barna hogylétéről kellett értesítenem.

Együtt ebédelve, ebéd után Alquist egyetemi tanárt látogattuk meg. Alquist régebben szintén járt és tartózkodott Pesten; ismert nyelvész, s e mellett a finnek finnül iró első költője; mert Runeberg az európai hírű finn költő most 70 éven felüli aggastyán minden müvét svéd nyelven irta.

Alquist erőteljes derék férfi; a finn dolgokról és a magyarországi protestáns viszonyokról beszélgettünk legtöbbet, mely utóbbi kérdés a szintén protestáns finneket melegen érdekli. Beszélgetés közben bejött kis fia, kezében felső-magyarországi furulyával. Kérdésemre elbeszélte Alquist, hogy a felsőmagyarországi nyitrai, trencsini tótajku magyarok minden évben meglátogatják Helsinkit, sőt messzebb Svédországba is elmennek, bádog, fa és drót készítményeket, edényeket, furulyát, igen ügyesen készitett egérfogókat, stb. árulva. Pétervártt és Moszkvában 1220 emberből álló egész telepek vannak ilyen szorgalmas ügyes és vállalkozó magyarországi tótokból, kik pár év múlva néhány száz rubel nyereséggel térnek vissza Magyarországba. Moszkvában beszéltem is - még pedig magyarul eggyel közülök; jó kinézésű derék rovnói legény volt. Bár magyar fajtánkban is több volna a kereskedői és vállalkozó szellem; de a székelyeket kivéve, még eddig kevés hajlam mutatkozik erre népünkben.

Estére visszamentem Alquisttal Donnerhez, s kedélyesen töltöttünk néhány órát valódi budai magyar bor mellett. Megkell jegyeznem, hogy a finnek e tekintetben sem tagadhatják meg a velünk való rokonságot; asztalaik éppen oly fényesen és bőven vannak étellel-itallal fölszerelve, mint a mieink.

A második nap nagy részét a város megtekintésével töltöttem. Helsingfors dombos, granitsziklás talajra épült fiatal város, mint fiatal a nemzet, melynek fővárosa; lakosai száma mintegy 40 000. Szorosan a tengerparton fekszik félsziget alakban, amennyiben a tenger három oldalról veszi körül. Nevét a Helsing patakján egy kis vizeséstől vette, mely a várostól mintegy jó félmérföldre van; (fors svédül = vízesés). A város körül, sőt benn az egyes udvarokban is mindenütt szétszórva hevernek a szikladarabok, néhol meredeken nyúlva be a tengerbe is. Daczára, hogy tél közepén volt azidő egy jégdarab sem volt látható a sima tengeren; sőt egy kis gőzöst láttam a közelfekvő szigetnek tartani, melyen Sveaborg erősség fekszik. A tenger hullámverése itt egészen csendes, nem azon hatalmas és rejtelmes zúgás, mellyel például az Atlanti-tenger kiséri naponként megújuló támadását és visszavonulását a belga partokon. A finn öbölben dagály és apály alig észrevehető, s az egész inkább egy nagy tóhoz hasonlit. Mindkét kikötő annyira szorosan a város mellett, illetőleg a városban van, hogy tizenkét lépéssel a hajóból a legelőkelőbb vendéglőbe jut az ember. Benn a tengeren fél és egy mérföldre köröskörül számos kisebb-nagyobb sziget fekszik a várossal szemben, mind fával és nyári lakokkal betelepitve. A granitsziklák mellett e szigetek teszik gyönyörűvé Helsingfors fekvését.

Megnéztem a finn egyetem helyiségeit is. A finn egyetemet még a svéd uralom alapitotta, régebben Aboban, Finnland egy másik városában volt, s csak e század harmadik tizedében, 1827-ben tették át Helsingforsba. Az épület és tudományos helyiségek azon kényelemmel és fénnyel vannak kiállítva, mely a tudományos intézetek külsejét Oroszországban is jellemzi. Rendes előadási nyelv a svéd, de valami 12 év óta néhány tantárgyat finnül is adnak elő. Könyvtára nem régi, a régi még Apoban leégett de csinos és jól berendezett. Külön osztályt, külön könyvtárnokkal képez az orosz nyelvű könyvtár, a finn nagyherczeg alapítványa, ki egyszersmind mindig orosz czár is. A finn nemzeti múzeumnak, melyet nemrég alapítottak, inkább jövője van.

Egy negyedórára benéztem egy hangversenyre is. Csak azért említem meg, mert az igen csinos és tágas épület, melyben a szép hangversenyterem van, az egyetemi tanuló ifjúság tulajdona, mintegy 60 000 frton vásárolták a másfél millió (mert Finnland egész lakossága 8000 négyszög mérföldön nem üti meg a két milliót) finn nemzet magán adakozásából. Itt vannak a hangversenytermen kivül az ifjúság könyvtára, billiárdterme, olvasó-szobák, stb. Az oroszok és finnek közti viszonyt sajátságosan jellemzi, hogy a gazdagon ellátott olvasóteremben, hol svéd, német, franczia, angol, sőt amerikai ujságok is vannak, orosz ujság egyetlenegy sincs. A dolog föltűnő lévén előttem, megkérdeztem okát. Az egyszerű felelet: év végén az egylet mindenik tagjának joga van ujságjáratás tekintetében indítványokat tenni, de orosz ujság megrendelésére még nem történt indítvány. Ebből egyszersmind megtudtam azt is, hogy a helsingforsi egyetemen orosz nyelvtanár ugyan van, de orosz tanuló egy sincs. A második estét Alquist tanárnál töltöttem, az elsőhöz hasonló kedélyességgel. Itt ismerkedtem meg a finneknek a thea mellett kedvencz italával, a toddyval, mely körülbelől az, mit mi grog név alatt ismerünk.

Harmadik nap délelőttjén Lönnrot Illyést, a Kalevala" világhírű összegyűjtőjét, a tudományos világ egyik legtiszteltebb élő férfiát látogattam meg Donner társaságában. Lönnrot, most 70 éven felüli tisztes aggastyán, előbb orvos, azután helsingforsi egyetemi tanár volt; most nyugalmazva van, a nyugalmazást olyan értelemben véve, hogy előadások tartása által nincs háborgatva naponként 8 órát dolgozhatni finn népdalgyüjteménye és nagy finn-svéd szótárán, melyben akkor az M betűnél járt. A ház, melyben lakik, a város szélén szétszórva heverő szikladarabok közt magánosan áll, melyeket részint kikerülve, részint megmászva, bekopogtattunk hozzá. Szótárán dolgozva és finn pipájából pipázva találtuk. Nyájasan mosolygott, midőn megtudta, hogy magyar vagyok; kérdezősködött Hunfalvy Pálról, kit személyesen ismer, s ki őt falusi lakában látogatta meg, aztán Budenzről és Barnáról, kiknek neve mint finn barátaikkal finn nyelven levelezőké, Helsinkiben ismert és kedvelt.

Azután elővette a kantelét, a finnek nemzeti hangszerét (mintegy középhelyen áll a gitár és a magyar czimbalom közt, alakja inkább a gitáré, ujjal is kell pengetni, de hangja a czimbalomra emlékeztet), gondosan fölhangolta s néhány egyszerű szép finn népdalt pengetett el rajta. A rúnák agg dalnoka, pengetve az ő népének dalait (mert ő volt, ki népében a finn nemzeti öntudatot elsőben fölébresztette) olyan jelenet volt, amilyet soha nem szoktunk elfelejteni. Mint szives háziúr kávéval vendégelt azután, s példája nyomán két pohárral kellett meginnom. Utána szivarra gyújtottunk, melyhez szivarszopókával is megkinált. Ezeket ő sajátkezüleg szokta nyáron vágni, s vendégei számára sajátkezüleg igazgatja meg. Nagyon egyszerűek, de mint volt orvos megjegyezte, hogy igen egészségesek, s a cserjének, melyből készítve vannak, gyökerét az északi finnek és a lappok táplálékul is használják. Négy-öt darabot magamhoz vettem, s egy párat belőlük helsingforsi emlékül a pesti magyar finnistáknak küldtem, éppen jó alkalom levén a Pétervárról Pestre induló Bálint Gábor barátom, a székely-mongol utazó személyében. Mintegy másfél órai időzés után bucsut vettem. Az összes benyomást, mit rám tett, nem helyesen mondanám egyszerűen tiszteletnek; valami erősitő és lélekemelő érzés volt az, érzés, milyet csak egy jól megfejtett élet látása ébreszt föl. Mert e férfi, egy finn paraszt-szabó gyermeke, ki egész életében most három éve ült először egy félóráig vasúton, kit a társadalmi élet divatos és komplikált erényei helyett csak a szerénység és valódi egyszerűség ékesit, ki a természet kebelét emberi szenvedélyek tusájáért egy perezre sem hagyta el soha, eltörölhetlenül kapcsolta nevét a tudományhoz és hazája történelméhez. S én tisztelettel hajlottam meg az istenek kedveltje előtt, kinek munkás élete jutalmául öreg napjaira derült verőfényes aggkor és az ifjúság teljes munkaereje lőn fenntartva.

Még egy látogatást tettem Helsingforsban, Castrén özvegyénél, kinek megkeresését Pétervártt Schiefner akadémikus ajánlotta. Szivesen tettem meg, azon tiszteletnél fogva is, mellyel Castrén neve iránt viseltetem, s mintegy hálából és kegyeletből azon soknemü és gazdag tanúságért, mit a nagy utazónak műveiből merítettem. Mivelt, tiszteletreméltó asszony, ki Castrénnak alig másfélévi együttlét után özvegye maradt, özvegységét egyetlen fia, most már reményteljes ifjú férfi, vigasztalja. Rövid együttlétünk alatt melegen kérdezősködött Hunfalvy és családja hogylétéről. És itt megjegyzem, hogy a széles világon egy nemzet sem viseltetik oly igaz és résztvevő szeretettel a magyar nemzet sorsa,élete és fejlődése iránt, mint a finnek; s ez nem is csoda, ha meggondoljuk, hogy a hajdan roppant nagy kiterjedésű finn-ugor népfajból csak e két nemzet birt állandó és önálló helyzetre vergődni a népek sorában. Ott a távol északon e kis, de művelt, tisztán protestáns nemzet virágzó tanügyével, teljesen rendezett államháztartásával, a svéd kultúra és vér aczéljától megedzve, aggódó és szerető figyelemmel kiséri történetünk fejlődését és jövőnk eshetőségeit.

A kifogyhatlan szivességü Donner a harmadik nap estéjén egy 1012 tagból álló társaságot hivott összea Societátshousban, Helsing-fors első vendéglőjében, alkalmat akarván nekem nyújtani, hogy a két finn párt néhány képviselőjével megismerkedjem. Mert jó tudni, hogy a szép Szuomiban (igy hívják a finnek maguk Finnlandot) is vannak pártok. Finnland évszázadokig volt svéd uralom és befolyás alatt, a 12-ik század közepétől-e század elejéig 1809-ig, és maguk a finnek elismerik és hálásan, hogy Svédország mindig ugy bánt Finnlanddal, mint saját magával. Nem csoda, ha e nemes és okos bánásmód nagyon növelte a svéd nyelv és kultúra elterjedését. Keresztyénséget, protestantismust, társadalmi miveltséget, jó közigazgatást, mind a svéd csatornán át kapták.

A svéd nyelvnek és kultúrának ezen uralma azután is megmaradt, midőn 1809-ben különböző körülmények Finnlandot Svédországtól elszakítva, s Oroszországhoz csatlakozásra kényszeritették. Az orosz nyelv és befolyás egy talpalatnyi teret sem hóditott meg Finnlandban. S e század 4-ik és 5-ik tizede óta fölébredt a finn nemzeti öntudat. Hosszura vezetne elbeszélni, mily szoros kapcsolatban van ez ébredéssel a Kalevala és Lönnrot neve.. Most két párt van Finnlandban. Egyik az ifjú finn nemzeti párt, mely nemzeti finn miveltséget kivánván megteremteni és meghonosítani, néha szükségképp összeütközésbe jön az eddig egyedül uralkodó svéd kultúrával, különösen a svéd nyelvvel. Másik a svéd párt (szinte nemzeti és távolról sem gondol, p. o. a Svédországgal való egyesülésre), mely azon nagy szolgálatok tudatában, miket a svéd miveltség tett Finnlandnak, a svéd hegemóniát továbbra is fönn akarja tartani, s most még legalább, gyengének tartja miveltségi önállóságra a finn pártot. Az ifjú nemzedék közül több tagja van a finn pártnak, mig a svéd párt valósággal erősebb. Például a nyelv tekintetében, mig minden legkevésbbé mivelt finn (ki csak elemi iskolába járt is) tud svédül, azok közt, kik svgl vidéken születtek, vannak, kik finnül nem tudnak. Például fölhozhatom, hogy a helsingforsi egyetemi könyvtár őre (nem az orosz osztályé) nem tud finnül. Közigazgatás, egyetemi tanítás, gymnáziumok és a népoktatás nyelve még most is nagy részben svéd. A helsingforsi színház is svéd, az uj finn szinügy vándortársulatok által van képviselve; de azóta, hogy Helsingforsból eljöttem, hallottam, hogy egy finn opera-társaság nagy tetszés közt játszik Helsingforsban. A nemzeti pártnak mindemellett nagy jövője van, tekintetbe véve, hogy az ország népességének többsége a finn..

Ilynemű beszélgetések szakadatlan kérdezősködés a magyar viszonyokról, és kedélyes társalgás közben tölt el utolsó estém Helsinkiben. Pohár lőn emelve a magyar-finn szellemi összeköttetés tovább is fennmaradására, Hunfalvyra, Budenzre, Deák Ferenczre, kinek neve meghatva tapasztalam átalánosan tisztelt a finnek előtt. Másnap mindez emlékké vált, egy kedves emlékké a szép Helsingsforsról, és a derék finnekről. Robogva röpitett vissza a vasút Pétervárra s onnan tovább..

Géresi Kálmán. HELSINGŐR 1892. 522.

A Hamlet vára. Levél Dániából.

Az út odáig egy végeszakadatlan gyönyörűség. Kora reggel még aligha mozdul az élet a koppenhágai kikötőben. Az árboczokot, a házakat, a templomok kimeredező vörös tornyait bevonja az a csodálatos reggeli pára, amely olyan álmatagul megrezgeti a körvonalaikat. Félvilágosság hullámzik a város képén, s valami hamvas ragyogással önti el a színeket. Szinte látszik, amint a szűk utczákba lassan-lassan nyomul be a nap sugara, félénken, bizonytalanul. És teljes a ragyogás a kikötőben. A nap átláthatatlan finom aranyködöt szőtt a víz fölé, amelynek a szálai csudálatosan tánczolnak, rezegnek egymásba. Még alig látni mást, csak ezt a csillogó ködöt. Egyszer-egyszer tör csak föl egy gőzös imbolygó füstje, keresztül libegve az árbockötelek labyrintján. Vagy egy sirály röppen el a viz fölött: a fehér szárnyának a silhouetteje mint suhanó árnyék tükröződik a hullámban..

Nagy későre indul a hajó Helsingőr felé. Lassan siklik ki a kikötőből, jobb kézről hagyva a christianshavni sánczokat, amelyek nagy karéjban szegik körül itt a várost, mint valami tüskés öv. Még egy-egy kis sziget bukik föl a viz alól. Ugy tolják föl a habokból a vállukon azt a zölddel befutott erődöt, amivel azt a parányi területüket tele építették. De ekkorra már elhagytuk a ŤToldbodť-ot (vámház), ahol a kikötő még egyszer szűkre szorul össze, és kint hajóztunk az öreg Sondon. A dán partnak az erdő-lombos panorámáját veri vissza a víz. Pompás parkok kusza növényzetükkel, egymást támogató faóriásaival, amelyeknek a moha befutotta ágaik úgy nyílnak szét, mint megannyi nagy karos gyertyatartók. A tengeri fürdők tornyos villái kacsingatnak ki a fák közül; ezek a mosolygó kis házak, padlás-szobáik kandikáló ablakaival. Közbe-közbe hajóhidak szaladnak bele a vízbe; a gerendáikkal belefogóznak valami pavillonba, amelyet fürdő-házacskák fognak közre. Még egy kőből, fából összevert móló : ezen belől himbálózik egy pár halászbárkának a fehér vitorlája. Egy csónak elódzik a partról hangos Ťhurrá ť-k között és tart a hajónknak, amely megáll, hogy fölvegye az utasokat.

A túlsó félen föl-fölcsillan a szürkés-sárga svéd part. És ott rezeg a vizén összefolyó körvonalokkal a kis Hveen sziget, ahol a Tycho de Brahe observatoriuma állott: az ŤUranienborgť. Csak a romja van már meg, az is a svédeké. Maga a sziget is csak olyan bizonytalanul húzódozik a láthatáron, mintha csak a napfény játéka volna, összeolvadva azzal a rojtos felhőgombolyaggal, amely az ég alján húzódik.

A nap fénye végig lövell a hullámokon s a sugárkévék játszó, ingó koczkákkal festették meg a tenger szinét. Ezen a tündér-szőnyegen suhant tovább a hajó a pompás part mellett. Folyton azok a mosolygó villák, az a hosszanfutó erdő, minden szin olyan friss benne, mintha mindig harmatban fürödnek. Aztán az a kék tenger veri vissza ezeknek az összefonódó panorámáját. Nincs vége ennek a gyönyörűségnek.

KRONBORG DÁNIÁBAN. (Hamlet vára.)

A svéd part mind közelebb fut a dánhoz. S mikor a hajón ez az összefogódzott német társaság szörnyű jókedvvel fújja a ŤDenn so wie du . . .ť nótáját s egy rögtönzött karmesternek a himbáló kommandójára hajlik egyet jobbra, hajlik egyet balra: lassan kifoszlik a láthatárból a o Kronborgť, a helsingőri vár. A tengerben veti meg a lábát, kitolva egy félszigetnek a csúcsára, amely úgy szökik ki a kikötő mellett a szárazföldből, mintha meg akarna ütközni a szemközti svéd várossal: Helsingborggal. A gőzös befordul a mólón a nagy hajógyár mellett, a kátrányos kötélzsák megszorul a kőparton, s mikor az ütődéstől megbillen a fedélzet, a német kirándulók valami vontatott hazafias melódiát hangoztatva tolonganak ki a szárazra.

Hát bizony Helsingőr városáért magáért nem jött volna el ennyi turista. Ezen nincs sok nézni való. Rendes kis dán város, a maga szürke, apróra szabott házaival, amelyek fölhúzott vállakkal szorulnak meg egymás mellettt, (a sok egyforma padlás-ablakból mindenütt kiragyog a tiszta fehér függöny, meg az asztalterítő sarka), góth városházával, amelynek vérvörös, csúcsos homlokzata kivillog az utcza szürkeségéből, aztán faczipős gyerekeivel, akiknek minden lépésére végig koppan az egész utcza. A városból nagyobb kerülővel fordul az út a híres várhoz, ahol a monda szerint Hamletnek megjelent az apja szelleme. Két fölhúzható-hidon, beföldelt boltozaton keresztül, meg egy kazamatán át jutunk a várkastélyig. Mert a Kronborg ma is erősség, folytonosan megrakva katonával, ellátva hadiszertárral, földalatti folyosókkal. Az ágyúk, amelyekkel körül van rakva, elhordanak a svéd partokig. A hogy a kazamata bombától védett bolthajtásán belülkerültünk, előttünk van a Kronborg.

Igazi várkastély, amilyennek azt a fantázia festi. A hatalmas, neki feszülő falakból ki-kidülleszkedik egy-egy szobor-cziráda, valami csodaalakot mutatva; a falaknak a tetejét hosszan emelkedő rézfödél vágja el; ezt is mindegyre megszakítja egy-egy kiugró homlokzat a németalföldi renaissance építészet kanyargó, hajló oromzatával. Szeszélyes tornyokkal vannak meghintve a sarkok: nincs azok között két egyforma sem. Ki-kitörve emelik egymás fölé a csillogó ércz-födelüket, amelyet oszlopos párkányok futnak körül, kirakva golyó-díszítéssel. Ott forgatja rajtuk a szél a jelképes zászlót. Pompás regényes hangulata van az egésznek. Úgy sugárzik minden kövéből a H. Frigyes, P7. Keresztély ideje, és szétver minden komorságot. Nem a mondának a mystikus levegője van itt. Hanem inkább a dán renaissance fantasztikus világa, összevegyülve régebb korok belenyúló emlékeivel. A történeti zománcznak a mosolygó megcsillanása az, a mi itt ragyog. Akárhogy akarták is a dánok csupa ködös kísértettel megtölteni a Kronborgot. Mert a hány hazajáró-szellemük csak volt, azt mind ide raktározták be.

A fehér asszony itt jár éjszakánként. A pinczében ott ül a nagyszakállú Holger Danske és virrasztja a lepergő időt. Aztán a ŤFlaggenbateryť-nél az őrállóhelyen ott jár a Hamlet apja. Előbb megnéztem a kastély két történeti nevezetességét: a képtárat és a templomot.A képtár németalföldi és skandináv festményeknek a gyűjteménye. Nem büszkélkedik nagy mesterekkel.

A Szent Sándor-templom Varsóban

google: A második világháború alatt a város 84%-a elpusztult a német és szovjet bombázások, tüzérségi tüzek és a város tervszerű lerombolása következtében.

Különösen a belvárost érintették súlyosan a támadások.

CHICAGÓBÓL. 1893. 27. 460.

A Kolumbus emlékére tartott kiállítás székhelye Chicago, a földgömb legnevezetesebb városai közé tartozik. 1831-ben még csaknem teljesen vad pusztaság volt e helyen, s ma közel másfél millió ember lakik az itt támadt új városban, vagyis több, mint New-York kivételével bármelyik amerikai városban, melyek pedig nagy gyorsaságú népesedésükről híresek. Az óriási városban, melynél Európa ősrégi városai közül is csak London, Paris és Berlin népesebbek, igen természetesen sok nagy épület van, 200-nál több templom, s mintegy 50 vasúti pályaudvar. Legnevezetesebb azonban abban az ifjú város-óriásban, hogy itt a méretek is rendkívüliek. Egyik vágóhídja például (az Union Stockyard) 140 hectár területet foglal el, úgy, hogy 20.000 szarvasmarha, 75.000 sertés, 22.000 juh és 200 ló fér el benne egyszerre. Nagy körútja, mely a város szárazföldi részét egészen körülveszi, 76 méter széles s e mellett itt-ott nagy közkertekkel van kitoldva; van továbbá, hogy csak még egyet említsünk fel, egy 16 emeletes színháza és zeneterme, más mulató helyekkel kapcsolatban; olyan épület ez, hogy egyszerre egy közép nagyságú város egész lakossága elférhet benne, s kiki izlése szerinti mulatságot, vagy szórakozást szerezhet ott magának.

Chicago városnak ezen különösségei közül mutatnak most be egy párat képeink. Egyik a szabadkőművesek épülete mely 20 emeletes és 265 láb magas.

KÉPEK CHICAGÓBÓL

bal: Tizenkét-emeletes ház. jobb: A szabadkőművesek épülete

Pár évvel ezelőtt még ez volt Chicago legnagyobb épülete, de azóta már három olyan palotát emeltek, melyekben ennél is több emelet van. Ezek az óriási magas épületek rendesen vasból készülnek, s egy párnál lépcső sincs, hanem több emelő gép. A másik két kép virágágyakat ábrázol a Jackson-parkból, hol a jelenlegi világkiállítás van. Virágágyakból csináltak ügyesen napórát és földgömböt óriási méretekben, hogy érdekes látványosságul is szolgálhasson.

CHICAGO EMELKEDÉSE. 1891.33. 539.

Chicago városnak, amelyben 1893-ban világkiállítást akarnak tartani, jelenleg 1 250 000 lakosa van, s így népességére a 7-ik város a földgömbön. E város 60 évvel ezelőtt csak három kis fakunyhó volt, s még tíz évvel később sem hitték, hogy a mocsaras területen elegendő hely legyen nagyobb város számára. Ma pedig e város a legegészségesebbek közé tartozik, ezer közül átlag csak 17 ember hal meg évenként. A mocsarak eltüntetésével ma 170 angol négyszög-mérföld terület van beépítve, körülbelül 2000 angol mérföld hosszu utczákkal. A város emelkedése különösen 20 év óta tart, midőn a világtörténelemben ismert legnagyobb tűzvész egyszerre 20 000 épületet tett tönkre s több mint 200 millió dollár kárt okozott. Az új varosban 1020 emeletes házak vannak, egy ilyen óriási épületben 20 000 embernél több lakik. Gyönyörűek a város parkjai, melyek 2000 holdnál nagyobb területet borítanak.nem is említve a 30 mérföld hosszú s 100200 láb széles kertekkel és rétekkel díszített boulevardokat, melyek a város benső része körül futnak. A városban évenként 25.000 hajónál több fordul meg, 9 millió tonna tartalommal és évenkint 10 milliónál több szarvasmarhát és disznót vágnak le,. s 100 millió bushel gabonát s 2 millió bushel lisztet visznek szét innen a világ minden részébe. Az itt összejövő vasutak száma 27, melyeken naponként 902 személyvonat átlag 175.000 embert szállít. A múlt évi posta szállítmányok összege 500 milliónál többet tett ki, s maga a vasúti mozgó posta 856 hivatalnokot foglalkoztat. A városban van mintegy 500 templom, 25 színház 35 000 néző számára, 120 nyilvános iskola, 1400 vendéglő s 5000 szálló hely. Az egész földgömbön nincs egyetlen hely sem, mely ilyen gyorsasággal emelkedett volna.

UTAZÁS

EGY TÖKÖK KÖVETSÉG UTAZÁSA HAZÁNKBAN. 1882. 298.

Az utazás a múlt században bizony még nem ment olyan könnyen, mint manapság, midőn vasutak és gőzhajók állnak rendelkezésükre a touristáknak is, még inkább pedig a fejedelmi vendéglátóknak vagy országos ügyekben utazó hivatalos személyeknek. Akkor még hónapokat vett igénybe az efféle járás-kelés és sok törődésbe került, mig rendeltetése czélját az utas elérhette. Egy ily hivatalos küldetésben járó török követség magyarországi útját akarjuk megismertetni az alábbi sorokban, részint egykorú hírlapok, jelesen a bécsi ŤMagyar Kurírť tudósításai, részint a fönnmaradt hagyomány nyomán.

A fényes porta rendkívüli követe 120 tagot számláló kíséretével 1791. deczember 22-én ért a vöröstoronyi veszteglő-házhoz. Ide mentek eleibe és fogadására a bécsi kormány és az erdélyi főhadi kormányszék küldöttei öt, négylovas udvari hintóval. Szebenbe 24-én estefelé érkeztek, mit 15 ágyúlövés hirdetett s fáklyavilágnál nagy pompával vonultak be a városba. Elől léptetett egy osztály huszárság, utána haladt 140 málhával rakott szekér, majd a szebeni gyalog helyőrség török muzsikás bandája, mi annyira megnyerte a követ tetszését, hogy 4 arannyal ajándékozta meg. Ezután egyenként vezették azt a 40 darab arabs mént, melyek a bécsi udvar s a főbb méltóságok részére voltak szánva. Nyomban utánuk jött maga a követ pompásan fölékesített fehér paripán, jobbról-balról katonák kisérték gyalogosan. Utána lovagolt egy szép fiatal török, a követnek veje, és ismét 40 fényes öltözetű főrangú török párosával lóháton. Az egész menetet huszárság zárta be. Amerre elhaladtak, az utczák ki valának világítva. A követ szállása elé 15 főnyi tisztelet-őrség állíttatott. Mig a városban mentek, egy török folytonosan egy kis dobot vert s a követség török papja el-elkiáltá magát s néhány török szó kiejtése után megint elhallgatott.

A követ karácsony első napját gyengélkedése miatt szállásán töltötte, de a tisztelkedni jötteket fogadta. Másnap a veje s a török urak kíséretében, a császári törzstisztek hintóin bejárta a várost s meglátogatta a templomokat. A katholikus. templom orgona-hangjaiban annyira gyönyörködött, hogy a plébánost fölkérette, orgonáltasson másodszor. A kath. papság üdvözlésére azt felelte: ŤAjánlom magamat az urak ájtatosságába. Mindnyájunknak azon egy istenünk van, csak különböző nyelveken bocsátjuk föl hozzá könyörgésünketť.

Elment a Bruckenthal-féle könyv- és képtárba, s kezébe adták Hafiz perzsa költő verseit. Amint megnézte, mindjárt visszaadta a tolmácsnak, s több szakaszt mondott el belőle könyv nélkül. Tudakozódott az európai írókról s kérdezte, megjelentek-e már Voltaire összes művei. A képtárban egész óráig időzött. Szemei leginkább megakadtak Titian festményein s Guido Reni sz. Hieronimus képén. Este megjelent a színházban, hol tapsokkal fogadták. Midőn a tolmács megmagyarázta előtte ennek okát, legott fölugrott páholya székére s mellére tett kézzel s maga meghajtásával köszönte meg a közönség figyelmét. A czigány banda is elment hozzá tisztelegni, s meg is engedte egy pár darab eljátszását. De midőn megtudta, hogy kik, megneheztelt reájuk s félbenhagyatta velők a zenét.

Szebent elhagyva, január elején értek Bánátba s 18-án a Bácskába. Halason január 21-én virradóra töltötte az éjszakát a porta rendkívüli követe a maga kíséretével, hol akkor Pándy Ferencz mint seborvos működött. Hires szép felesége volt, magas szőke magyar asszony, kit kortársai Mária Teréziához szoktak hasonlítani. Az orvos a város közönségének házában lakott, s a házzal egy födél alatt állott az az istáló is, melyben az arabs paripák bekötve valának, s a melyeket a török urak több izben megnéztek. A hivatalos funkczió közben bizonyára szemükbe tűnt a csinos magyar menyecske is. Másnap kora reggel kellett tovább

indulni. Hajnalban kigyuladt az istáló, állítólag egy török lovász gondatlanságából, a hagyomány szerint pedig abból a szándékból, hogy a tűz-okozta zavart és rémületet felhasználva, a deli magyar menyecskét magukkal vihessék. Égés közben egy tanácsbeli, Kocsi Mihály uram, az ácsorgó népet oltásra nógatván egy török űzőbe vette s téli bundáján keresztül karján több sebet ejtett s még a segítségére sietőket is megszurkálta. A ház fedele leégett, az orvos házi butorzata is részben tönkre ment; a kárt némileg fedezte később a királyi kamara, a késelő törökkel pedig Izsákon éreztették, hogy nem jó dolog, ha az ember másból vért ereszt. Természetesen a hagyományos gyújtási terv sem sikerült s a derék matróna kedélyesen szokta elemlegetni, 94 éves korában halt meg az ötvenes években, hogy álmából felriadva, mily rémülten szaladt ki az utczára s onnét a szomszédba, ijedtében egy tuczat kártyát kapva fel, mi este az asztalon maradt. Családja még most is kegyelettel őriz két szorbetes csészét, mint az udvarias török urak által adott emléket.

Halasról Vadkerten, Izsákon, Szabadszálláson, Kun-Szent-Miklóson, Laczházán és Soroksáron keresztül haladtak Pest felé. Mint a hagyomány fenntartá, sok baj volt a fehér-személyekre (hölgyekre) kacsintgató vendégekkel. Ezt az emberbaráti jó indulatot még Pesten is akarták gyakorolni s midőn egy polgár hitestársa védelmére kelt, a próféta bátor vitéze késével fenyegetődzött. Másnap azután megtanították az enyém s tied közt létező különbségre s ötvenet vertek a talpára. A kisebb városokban csak a kiséret főbb személyeit szállásolták el födél alá, a többiek köztereken ütöttek tanyát, főzték lapos bográcsaikban a juhhúsos kását s itták fekete kávéjukat.

Pest városa tanácsának már január elején kiadták a parancsot, tegye meg a szükséges előkészületet a követség illendt fogadására. Négynégy személyre való hét hintót kellett kiállítania s 400 hámos lovat készen tartania, mert ha a Duna zajlani talál, Vácznak veen-dik utjokat. A budai ágyuk január 25-kén hirdették a követségnek a város határába érkezését. A ködös idő nem tartá vissza a lakosságot a soroksári útra való özönléstől. Az utczák és ablakok is megteltek kíváncsiakkal, kivált a kecskeméti utcza tett ki magáért. Elől haladt a városi és megyei küldöttség, utánuk nehéz lovasság, az udvari küldöttek, majd maga a követ nyolczlovas hintóban, sárga selyematlasz bundába burkolva. A személyzet a Bárány, Fehérhajó és Hét választó fogadókban szállásoltatott el. Estére a követ egész kíséretével hivatalos volt Örményi perszonálishoz, de ezt csak akkor fogadta el, midőn maga a perszonális személyesen hivta meg. Éjféltájban elment a Hétválasztónál tartott bálba. Másnap meglátogatta az egyetemi könyvtárt, hol a rector magnificus Barics Adalbert fogadta ékes német beszéddel. Zöld selyem bundát viselt, lábain sárga papucsok voltak. Tizenkét török tiszt kisérte fel a lépcsőkön, kettő karonfogva vezette, harmadik a ruháját fogta. Szolgálattevő tisztjétől egy selyem kendőt vett át, a miből drága brilliántok-kal kirakott arany szelenczét bontott ki s azt hitték, valami értékes ajándékkal akar kedveskedni. Csak mikor felnyitá, látták, hogy az burnóttal van tele. Sorba kínálta a jelenvoltakat, utoljára maga is szippantott egyet s visszaadta a tisztnek. Különös figyelemmel, s némi töprengéssel olvasta a Szigetvár visszavételével ránk maradt kéziratokat. Az idegen látogatók jegyzékébe előbb nyolczsoros török verset irt s ugy a maga nevét. Midőn az érmeket nézegette, kérdezé, van-e köztük az uralkodó szultán pénzei közül? S midőn értesült, hogy nincs, öt kisebb aranyat adott át. Január 28-án a fizikai muzeumot tekintette meg. Hosszabban értekezett professzor Horváth Istvánnal a gépekről és kísérletekről s nagy figyelemmel látszott hallgatni a nyert feleleteket. A professzor ur meg is magnetizált vagy tíz törököt, mi őket nagy álmélkodásra ragadta. Innét ment a követ a természeti tárgyak termébe. A vele levő törökök egyike kérdezte, van-e ott olyan madár, a mely tüzet eszik s náluk odahaza találkozik. A jámbor ezzel talán azt akarta mondani, hogy ő már olyan valamit is látott, a mi itt nincs meg. A követ megforgatta a nagy földtekét s egy asztal mellett foglalt helyet vejével, hova már az alkoránt s egyéb török írásokat előre kikészítettek. Miután előbb a szent könyvet ajkaival érinté, olvasgatott belőlük. Ez alatt Davidovits tábornok egy másik asztalra porczellán csészéket rakatott s a vendégeknek kávéval és édességekkel kedveskedett. A német színházban tiszteletére ŤDie Entführung aus dem Serailť czimü darabot adták.

Különös elismerését nyilvánitá a török követ a perszonális Ürményi és Beleznay generális özvegye irányában. Az elsőnek kit ŤPrimo kadiť-nak, azaz első bírónak hitt -megígérte, hogy ha hazájába visszatér, levelezni fog vele. Beleznaynét saját lakásán kereste fel, hogy megköszönje a miért Pesten tartózkodása alatt a maga hatlovas hintaját bocsátotta rendelkezésére.

Pestről egy sorezredbeli katonát is magukkal vittek. Az előző török háborúban esett foglyul s kereszténnyé levén, beállott a Gyulay-sorezredbe. Amint neszét vette a törökök érkeztének, oda szökött hozzájuk s visszatérni akaró szándékát jelenté. A törökök mindjárt át is öltöztették, de egy pajtása felismerte. Az ezredesnek a dolog tudomására jutván, visszakövetelte emberét. A követ a főparancsnoksághoz folyamodott, hadd vihesse el magával Bécsbe, hol majd ő felségéhez fordul elbocsáttatásaért, mi ha nem sikerül, szakállára fogadta, hogy visszahozza magával.

Bécsben szintén jó előre intézkedtek a fogadtatásról s összeálíitották a napi szükséglet jegyzékét. Napjában kellett: 300 cseléd-kenyér, 150 zsemlye, 180font ürü-,670 font borjúhús, 70 csirke, 62 font vadhús, 3/4 font rizskasa, 10 font zsiradék, 62 font méz, 90 font czukor, 270 font közönséges liszt, 22 font lang-liszt, 250 tojás, 30 font kávé, 300 faggyú- es 40 viaszgyertya, 3 font fahéj, 22. font rozsaméz, 10 font sáfrány, 9 font rózsavíz, 33 font aszaltmeggy, 15 font mandula, 15 font datolya, 15 okká füge, 8 okká mazsola, 8 okká aprószölő, 10 okká mogyoró, 1 okká pézsmaszappan, 20 okká közönséges és 10 okká szárított laska, 3 okká ostya, 3 okká finom s 20 okká közönséges sajt, 500 font vöröshagyma, 25 font olajgyümölcs, 30 okká eczet, 20 okká só, 100 darab czitrom, 10 okká gesztenye, 150 marhaláb, 25 marhanyelv, 50 okia édes- s 30 okká aludttej, 20 okka turo, 100 okká árpakása. Ezekhez járult még vizaholyag, Köménymag, timsó, szekfüszeg és bors, kámfor, majd alma, körte, szilva, narancs, dinnye s más egyéb gyümölcs; káposzta, spárga, paszuly, zöldborsó, articsóka s egyéb zöldségfélék s különféle halak.

E közleményt, mielőtt közzétettük volna jónak láttuk elküldeni Szilády Áronnak, a törökök Magyarországon viselt dolgai nagy tudományú ismerőjének. Ő maga is azt tartja, hogy a török szultán képviselőjének látogatása karácsony másodnapján egy keresztény templomban, akármily különös is, de egyátalában nem valószínűtlen. Uláma pasa is ilyenformán viselte magát Lippán a XVI. század közepén (Tinódy.) A színház, a képtár meglátogatása, minden modern színezete mellett is, megtörténhetett. Lehet, hogy utasítása volt a követnek olyan, mely szerint ily frenk módon kellett neki magát viselni. Az egyetemi könyvtár látogató könyvében ma is megláthatok az oda beirt versek, amikről a czikk megemlékezik. A halasi história is megvan Tóth János történetében, csak az asszonyrablás körülményE nincs meg s Pándiné nem, csak Pándi említtetik. A czikk végén álló napi szükséglet kissé bőven van számítva, de lehet, hogy egyúttal a követségi kíséret mellé adott tolmács, irodaszolga- és katonaszemélyzet ellátása is bele van értve. Szerk.

Dapsy László: A svéd partokon. 1874. 34. 537.

I. Rügentöl Landskronáig.

(A skandináv félsziget első megpillantása dél felöl. Kronborg vára. Hamlet és Ophelia sirja A svéd vasutak és a svéd alföld.)

Hűvös, borongós alkonyat volt, amint Rügen szigetéről megérkezve a stralsundi kikötőben várakozó ťOskárŤ postahajóval a svéd partok felé azonnal tovább folytattam utamat. Már jó magasan járt a nap, midőn a sík tengeren játszó délibáb elénkbe hozta a falsterbói fok fehér házait. Az itt egész a tenger színére lapuló skandináv félsziget ez első megpillantásánál távolról sem sejthetné az utazó azon ťborzasztóanŤ szép, vadregényes tájakat, melyeket a távol zöldellő fenyvesek rejtenek. Itt a part még föl egészen Göteborgig, kevés kivétellel, mindenütt sekély, nagy ellentétet képezve a másik, az Oroszország felől eső keleti partokkal, melyek meredek gránit sziklákból állva, a Balti-tengerbe messze előrehordott számtalan gránit szigetek és szirtekkel, mint egy nagyszerű természetes erődítményt képeznek Svédhon körül.

Utam ezen részét egy ideig a Sund környékén folytatván, többször volt alkalmam a két átellenes partot észlelni, mely világosan magán hordja még annak jeleit, hogy Európa e sajátságosan szép tájaiban egy emelkedő tengerfenékkel van dolgunk. Kissé halmosabbá csak fent Helsinfore és Helsinborg táján lesz a vidék, hol a két átellenes, dán és svéd parterődök már tekintélyes magaslaton fekszenek. Az egész Sundnak ez a legszebb pontja, hol a viharos Kattegát hullámai az itt már szelídebb keleti vagyis Balti-tenger habjaival ölelkeznek. A bejáratot 1660 előtt, midőn még az átellenes Skane is Dániához tartozott, két erőd védelmezte, de ma már a svéd parton levőből csak egy izmos torony romjai állnak; mig ellenben Dánia felől még festőien magaslik ki négy tornyával a Shakespeare ťHamletŤ-jéből legtöbb olvasóm előtt ismeretes KronborgŤ vára, ugyanazon őrtoronnyal, mely előtt a bástyán áthaladt Hamlet apjának szelleme. Az őr most is ott áll, most is oly jámbor, egy pár shillingért megkinál, hogy tisztes ódonságot mutató távcsövén át tekinteném meg a Sundon átúszó hajókat. Maga a vár éppen olyan, mint azt a Shakespeare művéhez készített illusztrácziók mutatják, renaissance stylban épült nagy vár-négyszög, egészen a Sundra dőlve, a száraz felől pedig vízzel telt sánczok által környezve. A különbség csak az, hogy sem Hamlet, sem apja lelke valószínűleg soha sem látták Kronborgot!

Kronborg t. i. 157485 közt épült, az Oldenburg dynastia idején, mig ellenben Hamlet talán ezer évvel élt azelőtt. Némely naiv utazók azonban, erősen ragaszkodva Shakespeare tekintélyéhez, addig zaklatták a felelni mindig kész vezetőket, hogy végre csakugyan történelmi ténnyé emelkedett Hamlet itt mulatása, holott a bölcs királyfi, mint emliténk, valószínűleg sohasem látta e tájakat.

Ha már a vár megvolt, hol a szellemet áthaladni látták, a sirnak is valahol itt a közelében kell lennie, hová eltemették; legalább igy okoskodtak az utazók; s valóban sikerült az ügyes vezetőknek ezt is fölfedezni, mondja Murray szellemdús utikönyvében. A közel fekvő mariensylti vendéglő mögötti terraszon, egy fák által környezett csonka kő-oszlop alakjában, amely valaha valami majorsági szegletkő lehetett. Sőt még ezzel sem voltak megelégedve a mindent tudni vágyó kék fátyolos szép ladyk, kik kezükben a vörös Baedekker vagy Murray Handbook-jával, Seeland e távol csúcsára fáradtak. Ahol Hamlet élt, Opheliának is ott kellett valahol lenni; a sok kérdezésre tehát, hogy hol van a patak, melybe a kisasszony belefúlt, végre ezt is szerencsésen fölfedezték, s ma a jámbor utazó a mariensylti kert mögé egy gyönyörű kies berekben vezettetik a Hellebeak-patak partjára, ez a végzetes hely, hol a szép lélek megvált porhüvelyétől. A jámbor utazót csak az bánthatja, hogy alig levén egy pár hüvelyk viz e kis patakban, nehezen sikerülhetett a ladynek e kis vizbe bele fojtania magát.

Így lett Kronborg történelmi hírre jutott, s kivált az angolok által sokat látogatott hellyé, melyet én is meglátogattam, egy csomó csigahéjas kavicsot és tengeri algát markolva föl a várbástyák lábait nyaldosó Kattegát hullámai közül, hogy egy magyarországi szeszélyes lény kívánságának eleget tegyek, ki egész utamról csak ennyi emléket kívánt magának, s ezzel hátat fordítottam az északi tenger csipős szelének, és a rendes partküzi hajóval az átellenben fekvő Helsingborg márvány kikötője felé tartottam.

Alighogy elhagytuk Seeland partjait, a mögöttünk sötétlő Kronborg bástyáit fehér füstfelleg kezdte elboritani, s a velünk szemben álló helsingborgi sziklákról ágyu-lövések visszhangja verődött felénk. Hajónk egy csavarulata után világosan láthatók lettek a kronborgi bástyák lángkigyókat lövellő ágyúi. A tünemény oka után tudakozódva, azt nyertem feleletül, hogy ez a dán királyné születésnapjára történő tisztelgés.

Helsingborg, mely a régi vár körül terül el, 7000 lakosú kis város, a svéd partokon azonban a többiekhez képest igen tekintélyes állást foglal el, mivel részint fekvése, részint környéken levő kőszénbányák és gyáraknál fogva, mint a Norvégia felé a Sundon átvonuló nagy közlekedési vonal egyik főpontja, élénk és fejlett kereskedelemmel bir Mindennek daczára kevésbé hordja magán a svéd városokat jellemző csínt és tisztaságot.

Innen utamat még ugyanaz nap Landskrona felé kívánván folytatni, a legközelebbi gyorsvonatot használtam föl; azonban mint a svéd vasutakon átalában, ugy itt is a gyorsaság helyett ugyanazon lassúsággal döczögtünk tovább, mely kivált a tartomány belsejében halálra gyötri az európai kontinens közlekedéséhez szokott utazót. Tagadhatatlan, hogy gondoskodva van az unalmas utazás lehető kényelmességéről is, mert a gyönyörű zöld bársonnyal borított, és szalonnak berendezett tágas vagon, mely az amerikai Pacifique-vasút vagonjaihoz hasonlólag, egészen szabad mozgást enged az utazóknak, semmi kivánni valót nem hagy hátra. Utunk eleinte sík, később a svéd alföldet jellemző szelid halmos tájak között vitt, Helsingborg közelében előbb a koronaherczeg sophieroi nyári palotája, majd a kulla-gunarstorpi fényes kastély előtt haladva el. Az állomások ritkák és néptelenek. A ťgránit-törmelékkelt már itt is sok helyt borított mezők sík részükön megtermik ugyan a mi gabona-féléinket, de nagy részint csak a czölöpökhöz pányvázott tehenek legeltetésére valók. Két izben is menvén a tartomány belsején keresztül, s egy néhány szárnyvonal kivételével, az összes fő vasutvonalakat bejárva, többször volt alkalmam a svéd alföldi tájaknak e jellemző vonását, vagy hogy helyesebben szóljak: átkát észlelni. Mint az egész Skandináv félsziget északi és déli részén tett vizsgálatok kétségen kivül bizonyitják, e roppant terület folytonos emelkedésben lévén, kivált, északi részén, a botni öböl helyén meg 1500 táján is nyílt tenger által volt a Fehér-tengerrel összekötve. A svéd alföld, mely a stockholm-götheborgi vonaltól lefelé terjed, egy régi tengerfenék, melyen a híres északi jégár-képződmények idején a Dovrefjeld felől lecsúszó jéghegyek a magukkal sodrott gránit morzsalékot hullajtották el.

Alig lehet az emberlakta föld mostohaságára és borzalmasságára valami méltóbb vidéket képzelni, mint az, mely Alvesta és Herrljunga táján terül el. Orahosszakon át megyünk és megyünk, de semmi mást nem lát az utazó, mint kietlen, vas rozsdától barnitott gránit síkokat, amelyeken legfeljebb a századok zivatarai szántottak néhol egy-egy barázdát. Olykor több mérföldre mázsányi darabokkal behintett mezők váltakoznak, de a melyeken oly sűrűn hevernek egymás mellett a szikla-darabok, hogy a vasút számára is csak nagy fáradsággal lehetett egy keskeny ösvényt eltisztitani közüttök. Itt földművelésről szó sem lehet; fű ugyan nő e veszélyes mezőkön, igaz de az egymáshoz érő szikladarabok képezvén e mezőket, még legelőnek sem használhatók, mert minden lépten-nyomon közibök törnék az állatok lába. Néhol, kivált följebb észak felé, már fenyő-erdőség borítja ez iszonyú talajt, de a júliusban egy ideig forrón sütő nap visszaverődve e vasoxyd-tól barnitott sziklákról, s a köztök szivárgó feketebarna vizekről: e vidék az elátkozottság színét oly híven tárja elénk.

Smalandtól fölfelé a tavakig, ahol a hegységek kezdődnek, a Skandináv félszigetnek e Seeland és Gottland szigetek közt lenyúló déli része, a Svédhon eleje, legnagyobb részt ily vidékekből áll. Orahosszakig megyünk, mint említem, mig végre valahol egy zöld erdő közepén megáll a vonat; ez egy vasútállomás, hat vagy hét kunyhó ott piroslik az erdő szélében téglavörösre festett gerenda falaival, s gyephantokból rakott tetejével, melynek egy nyilasán magasra gomolyogva száll ki a kékellő füst; a konyhában pattogó tűz oly hivogatólag int a borult, mogorva, hives alkonyainál unalmokban a vonat mellett föl és alá sétáló egy pár utazónak!

Annyi szép, megragadóan egyszerű és költőiség van e vadon pusztaságban, de mégis megborzad az ember, ki a czivilizált világhoz van szokva, ha napokig utazik e tájakon, hol a grániton és sinylődő fenyő-tuskókon kivül semmi sincs, mi tápot nyújtana az ember lételének. A billebergai állomáson elhagyva a fővonalat, mely Helsingborgból a félsziget legalsó csúcsán, Ystadt felé vezet, estére Landskronába érkeztem, egy Helsingborghoz hasonló nagyságú, de gyáripar tekintetében sokkal magasabban álló városkába. Az egyszerűség nyugalmát soha nem birtam oly tökéletesen képzelni, mint itt; megvalósulva láttam magam előtt. A fejedelem, melynek népe ily városokat képez, nem hiába volt költó és iró a korona gondjai mellett!

Landskrona ugyancsak a Sund partján, Koppenhágával csaknem átellenben fekszik, melynek irányában, Landskronától negyed mérföldre van a hires Hoen sziget, hol egykor a világhirü csillagász Ticho de Brahe Uranienborg nevű vára s észleldéje állott, de amelyből ma már egy követ sem találhatni föl többé.

Alig képzelhetni érdekesebb ellentétet, mint amely egy ily sik földön fekvő svéd város, és egy első pillanatra szintén ilyennek látszó alföldi magyar város közt létezik. A városon kivül homokos lősztalajban búza-, rozs- és czukorrépa-földek terülnek, a közel tükrődző tengerrel annyira hasonló képet nyújtva valamelyik tiszaparti város délibábos környékéhez. Bent az utczák mind erős gránit koczkákkal kövezettek, az egyemeletes alacsony tetejű, palával fedett házak, szép egyenes utczák és négyszegű térek közé fölosztva, a legelső rendű modern nagy város színezetét kölcsönzik a csendes, nyugalmas lakhelynek. Ami mindenütt föltalálható: az élénk, tevékeny élet mellett, mely számos, környékén fekvő vas-, gép-, gyapot- és czukorgyárai, továbbá kiviteli kereskedésében nyilvánul, a kivánható legnagyobb rend, tisztaság és csendesség itt sem hiányzik, mint éppen a laktanya és kerületi fegyház látogatásánál tapasztaltam, a kívülről kihaltnak látszó falak mögött eleven sürgés és tevékeny élet van mindenütt.

Dapsy László: A svéd partokon. 1874. 35. 553.

II. Landskronától Göteborgig.

(A svéd boltrendsaer. Giteborg. - A svéd becsületesség. A fegyházak.)

Landskronából, elhagyva az általam már előbb érintett Malmö, Lund és a félsziget csúcsán levő Skánör és Falsterbo-t Eslöfön át a malmö-jöncsöpingi vonal mentén, a félsziget e részének éppen kellős közepén haladtam át. Ami a dél-és közép-európai utazókat valószínűleg leginkább meglepi, s ami épp a svéd kisebb és nagyobb városokat leginkább jellemzi: a csendes elvonult munkálkodásnak mintegy legjobban megfelelő svéd bolt-rendszer, mi legelőször itt tűnt föl előttem. Itt nem látjuk még azon fényes, szemkápráztató kirakatokat, mint aminőkkel a közép-európai városok kereskedései díszelegnek, de amelyeknél aztán bent semmit sem találunk, hanem valami más becsesebbet a raktárakban. A svéd kereskedések ellenben a stockholmiak kivételével rendesen nem is az utczára nyilnak, hanem mint akármely egyszerű lakóház utczai szobáihoz: az udvar felől vagy a kapu alól van a bejárás, s legfeljebb az ablakbakitett egy pár darab könyv, szövet vagy ruhadarab jelenti, hogy itt kereskedés van. Legkedvesebben lepett meg e jelenség Jöncsöpingben, hol a fehérre festett, deszkákkal boritott igen csinos egyemeletes házsorok elég gazdag kereskedései legfeljebb az ablakba kifüggesztett egy-két tárgyról ismerhetők föl. Ha ehhez vesszük még a majd minden városban található ťbüktrüperiekŤ (könyvnyomdák) emeleti ablakainál kedélyes nyugalommal dolgozgató apró népséget, a templomok előtt elterülő s fával beültetett nagy tereket, amint a sajátságosan bágyadt, alkonyodó nap, lassan úszva körül a láthatáron, halvány sugarait e csendes városokra veti, mindebben valami leirhatatlan jóleső van a kedélyes nyugalom után áhitozónak!

Majd a tavak környékét is elhagyva, újra a partvidékre, Göteborgba érkeztem. E város, mely a Kattegátnak a Gröta folyó által képezett egyik öblében, regényes vidéken fekszik, körülbelől 54 000 lakossal: nagyságra nézve második városa a kedves Sverigének amint Svédhont a benszülöttek nevezik. Mind fekvését, mind átalános kinézését illetőleg nagyban ha-sonlit az északi tenger másik átellenes oldalán, a skóthoni forthi öböl völgyében fekvő feledlietlen szép Edinburghoz; s a hasonlat annyival nagyobb, mivel a regényes skótok közül sokan telepedtek át e tengerentúli, eredeti hazájokhoz annyira hasonló éghajlatú partokra. Egyes pillanatokra majdnem feledtem, hogy nem ismét a Bkotok rég elhagyott kedves fővárosában vagyok; a ťGröta kallareŤ vendéglő, hová először szállottam, annyira telve volt akkor is angolokkal, hogy a kávéházban, ebédlőben mindenütt angol társalgást hallottam. Göteborg, a hozzátartozó Oregryte, Masthugget, Nya-Warfret nevű telepekkel egvütt díszes,, négyszög rendszerben épült város, a holland rendszerből csupán a széles csatornákat tartván meg. Általában a svéd városok jellegét hordja magán, de a skót kedélyességgel és angol praktikussággal együtt.

De egy dolog csakhamar figyelmeztetett, hogy itt mégis nem a nagyipar és túlnépesedés hazájában vagyok; itt olyat találtam, mit még a becsületes skót városokban sem leltem föl sehol. Midőn a vendéglőben szobám kulcsát kértem, a pinczér többszöri ide s tova futkosása után végre őszintén tudtomra adta, hogy nálok ilyféle luxus artikulus tulajdonképp nem létezik; s midőn csodálkozásomat fejeztem ki afölött, egy egy elsőrendű vendéglő szobáihoz nincsen kulcs: biztosítottak, hogy csak legyek nyugodt, nincs is arra szükség, mert kiki tudja, hogy melyik az ő szobája, más szobájába tehát senki sem szokott itt betévedni, ez utóbbi szót egész jámbor lélekkel betűszerinti értelemben használva. Természetesen eleinte gyanakodva vettem e paradicsomi egyszerűséget, s az első napokban mindig összepakoltam és elzártam holmimat, mikor kimentem szállásomról; azonban látván szomszédaim könnyelműségét, kik azon módon széjjel hagyva mindenöket, szobáikból oly teljes biztosság érzetével távoztak el a nyitva hagyott ajtón át, mint mikor nálunk még lakattal is bezárják az ajtót: én is bátorságot vettem ugyanezt megkisérleni, s csábítván e becsületességre épitett kényelem, melyben az európai kontinensen soha sem részesültem még eddig, azután kisebb gondom is nagyobb volt annál, mint hogy valamimet bezártam volna, és soha egy tűm sem hiányzott!

E páratlan becsületességet, melyre csak ez esetnél lettem legelőször figyelmes, aztán többször észleltem svéd- honi utazásom alatt; igy pl. csak azon esetet említem még, hogy midőn visszajöttömben a balti tengeren kiállott első kétnapi vihar után éjjeli pihenésre a karlskronai kikötőbe értünk, egy kiszálló uri ember az általa fizetett zöld richsdalereket (67 kr. értékű svéd bankjegyek) egyszerűen oda dobva a hajó-szalon asztalára, távozott; a pinczérnek pedig valaini dolga levén, nem tartotta szükségesnek a csomó bankjegynek utánanézni, hanem ott hevert az még jó darabig az asztalon, habár természetesen sok idegen sürgött s fordult meg a teremben.

Epp ily föltűnő jele volt az általános becsületességre alapult nagy bizalomnak az is, midőn a helmesbergi vasutállomáson elesteledvén, meg kellett hálnom, s nem levén elég svéd pénzem, osztrák arany fölváltására kértem a vasúti pénztárnokot. Ez még soha nem látván azelőtt ily pénznemet, az európai aranyok photographiái után igyekezett ráismerni a ritka vendégre. Az értékét azonban már semmiképp nem tudta megtalálni, s midőn mondtam, hogy körülbelől 9 richsdaler s 25 öre: eszébe sem jutott kételkedni szavaimon, hanem rögtön fizetéshez látott, ugy hogy magam aggódva, vajon nem vettem-e magasra az agiót, erővel toltam neki vissza a 25 őrét.

De térjünk vissza Göteborgba. Legelső gondjaim közé tartozott a fegyház megtekintése. Csillag-alakban épült csinos tégla alkotmány ez, melynek berendezésénél az épitő ugy látszik a berlini javitó fegyházat vette mintául. Az intézet, melynek látogatása idegeneknek csak nehezen engedtetik meg, az igazgatónak előadott indokaim után végre megnyilt előttem; sőt minthogy svédül az alsóbb tisztekkel nem voltam képes beszélni, egy részben vezetőm maga az igazgató volt, ki keveset törtetvén angolul, a kért fölvilágositásokat szives készséggel megadta.

Ami e svéd fegyházat legfeltünőbben jellemzi, azon rendkivül rideg, mondhatni kegyetlen rendszer, melyet még eddig sehol, sem a német, sem az angol, sem a franczia fegyházakban nem találtam. A fegyenczek czellái fölöttébb kis üregek, sötét barnára festve, s csak a legnélkülözhetetlenebb faszék, nyoszolya s asztallal ellátva, melyen többnyire az ismeretes svéd gyufaskatulyák készítésével foglalkoznak. Minden egymásfölött levő három czellának megfelelőleg magas kőfalakkal körülvett háromszögű kis tér van a fegyház udvarán az illető czellák ablakai alatt elrekesztve, melybe naponként az egyes emeletek lakói egyszerre bocsáttatnak ki és rekesztetnek külön sétára. Valami borzasztón hatott rám, a mint a központi őr helyéről áttekintve az udvarokat, egyszerre élőmbe tűntek e puszta kőfalakból álló kalitkák, mindenik a borongós hives reggelen szabályos körben ott tántorgott csuklyás darócz-kámzsába burkolt sáppadt alakokkal, kik pillanatra meg-megálltak, mintha lábaik nem birnák már tovább, s látható nehéz elhatározással aztán ismét neki indultak. Ehhez képest a kettesével összefogott fekete csíkos angol fegyenczek sétája, midőn 'az arcz egymísfelé forditását is a legközelebbi őr korbácsa fenyiti, humánus eljárásnak mondható; a franczia virágos kertü fegyházak, s a porosz fegyenczek photographiákkal s kanári madarakkal népesített czelláira gondolva pedig, s eszembe jutva a valóságos romantikus élet, melyet a lazán kezelt olasz börtönökről beszélnek: mintegy azt kérdeztem magamtól, vajon nincs-e a börtönök körül északon tapasztalható ezen rideg szigor némi összefüggésben az éghajlattal?

A svéd partokon. 1874. 36. 569.

III. Göteborgtól Malmöig.

(A svéd iskolák. Közlekedés Svéd- és Oroszország között.

Egy késő szeptemberi ut a Balti-tengeren. Svéd fogalmak a közlekedésről.)

Másnap az iskolákat látogattam meg. Ha Göteborgnak több iskolája nem volna is, mint a mennyit csak a Norra-Hamngatan nevű utcza környékén láttam egy rakáson : méltán tisztelettel hajolhatna meg az utazó e mostoha föld lakói előtt.

A szép összhangzat, mely egész Svédországban tapasztalható, a nyugalom és megelégedés a boldogulással együtt a svéd közép-iskoláknak köszönhető. Alig volt város, bármily kicsinyek is különben lakosságuk számára nézve ez ugy nevezett svéd telepek, melyben ne találtam volna egy-két tanépületet a többiek fölébe kiemelkedve, közepén terjedelmes udvarral, s az épület egyik végében gymnasztikai helyiséggel. Csak a svéd kormány által állított ily tanintézetek száma jelenleg éppen száz, és igy Svédország lakossága 4.200 000 levén, az ily iskolák aránya ugy áll a lakossághoz, mint 1 a 42,000-hez.

Az egész tanfolyam 9 év, az évenként tanitásra forditott idő 36 hét. Egyik jellemző vonása ez iskoláknak: a gymnasztikával összekötött katonai gyakorlatok, melyek az 5-ik osztálytól fölfelé hetenként 2 órán történnek, s melyek az iskolai év kezdetén és végén 10 hétig egy kapitányi rangon alól levő tiszt által vezettetnek, ha t. i. a gymnasztika tanára nem volt legalább 5 évig katona. E czélra az államtól 13 500 richsdaler van a költség fedezésre utalványozva.

Az egész középiskolai tanfolyam végével elbocsátási vagyis érettségi vizsgát kötelesek tenni a tanulók, amellett, hogy minden tanév végével nyilvános vizsgát tettek, melyről a kiállított bizonyítványok nyilvánosan olvastatnak föl.

A tanári kar a felsőbb iskolákban az igazgatón kivül 58 tanárból, s 717 segéd tanárból áll. A tanárok száma ugy áll a lakossághoz, mint 1 a 4023-hoz. Az igazgatók fizetése a felsőbb iskolákban 35004500 rdr. az alsóbbakban 25003500; a tanároké 20004000, a segédtanároké pedig 10003000. E mellett az igazgatónak mindenkor, de többnyire a többi tanároknak is szabad lakás vagy illő lakbér jár. Az államtól e czélra, t. i. a tanárok fizetésére 1.700 000 rdr. adatik ki évenként, vagyis mindenik középiskolára 17 580 rdr.

Az összes tanulók száma ez intézetekben a múlt évben 13 022 volt, tehát minden 332 lakosra egy; s ezek közül minden 12 tanítványra 1 tanitó esik.

Legjobban mutatja azonban a tanügy iránti érdeklődést a svéd országgyűlésnek azon intézkedése, mely szerint minden község kötelezve van iskola számára alkalmas, egészséges helyiséget kijelölni, hol testgyakorlatok is tartathassanak, s azon vagy maga, vagy az állam költségén alkalmas tanépületet emelni. Hogy minők, mily fölszerelésüek lehetnek ezen épületek: arra nézve csak egy pár adatot kivánok még fölsorolni. Az upsalai iskola-épület a telek vételárán kivül 300 000 richsdaler, melyből 208 000-be került az épület, 25 000-be, a melegítő és szellőztető készülék, 14 070-be a víz- és légszeszvezeték, 25 000-be a bútorzat; ezeken kivül 12 600 richsdalerbe az igazgatói lakás, tehát mindössze 320 000 rdr. A szintén a közelebbi időkben épült norrköpingi iskola 293 000; a linköpingi 245 000; a göteborgi 237 000; a jönköpingi pedig 222 000 richsdalerbe került.

Még egy rövidke képet kivánok adni a svéd partokról.

Október utolja volt, midőn Stockholmból Oroszországba akarván átmenni, hajót kerestem a skeppsbronni kikötőben; de azon egyetlen kivételével, mely a következő héten volt indulandó Helsingfors felé, s amelyre várakozni és e nagy kerülést tenni a beállott hideg idő miatt nem akartam,. Egyetlen hajót sem kaphattam, mely Oroszországba vitt volna. A térképről tekintve, nem hinné az ember, mily távol van még itt a svéd partoktól Oroszország, ha ugyan phisikailag nem is, de legalább minden más tekintetben. Midőn Hendschel vasúti kézikönyvében szintén csak az egyetlen Stockholm - helsingforsi vonalat láttam megjelölve, nem akartam hinni, hogy a svéd és orosz partok között több közlekedés is ne léteznék az óriás Balti-tenger hosszában. De Hendschel nem csalt; hiába van ott Baltisport, Reval, Pernau, Riga, Libau, Memel s meg annyi más orosz kikötők: én bár valamennyi szállítási irodát végig jártam, nem voltam képes csak egy halzsir-szállitó hajót is találni.

Nem volt mást mit tennem, mint az OrionŤ nevű hajón vissza Malmö felé indulni. Utunk nagyobb részt a svéd partok hosszában vezetett. Este felé volt, midőn a Saltsjön számtalan nyári lakokkal népesített szigetkéi között végre Dolero előtt a sík tengerre értünk. Az eső cseperegni kezdett, s a balti szél metsző hidegen fütyölt a vitorlák között. Azonnal gondoltuk, hogy mi következik. Éjféltájon erős vihar kapott bennünket oldalba Oroszország felől, s oly erővel hányta hajónkat, hogy e miatt csak szerdán délelőtt későn értünk Westerwick elé.

Utunk különben unalmas volt, aminő csak egy késő szeptemberi ut lehet a Balti-tengeren. Én azonban szerencsémre csakhamar egy svéd admirallal, Sunde-wall úrral ismerkedtem meg, ki mint jelenleg a karlskronai kerület kormányzója, szintén velünk utazott a hajón Stockholmból, és a ki mint az iránta tanúsított nagy figyelemből azonnal észre vettem, nagy tiszteletben áll honfiai előtt. S valóban csakhamar azután, amint megtudták, hogy idegen vagyok, a körülállók többször fordultak hozzám azon kérdéssel: hogy tudom-e ki az, akivel az előbb beszéltem? Az öregur különben anélkül is a legkedvesebb egyéniségek közé tartozik, amire elég jellemző bizonyíték lehet az, hogy midőn látta, miszerint minden éhségem daczára sem vagyok képes az általa kedvelt svéd kosztot megszokni, s az édes irámhus épp oly kevéssé ízlik nekem, mint a mézzel sült kenyér és czukrozott halak temérdek válfajai, a hajón pedig nem lehetett mint a szárazon gyümölcsfélékkel segiteni magamon: midőn Karlskronánál kiszálltunk, maga gondoskodott rólam, s számomra egy csomó szőlőt vásároltatott össze további utamra. Amint Gotland sziget rirányába értünk, mind erősebben kezdett támadni a vihar; a tenger már délelőtt 10 óra tájon elkezdett ťjátszani; szél még nem fú,- de a végtelen láthatáron apró hófehér báránykák jelennek meg, ide s tova futkosva a zöld mezőn.

Majd nemsokára elsötétedett; a vitorlák mind leszedettek, de hajónk mindig ferdén állt. A szél kelet felől fujt, s igy mi a nyugatnak tartó hullámokon délfelé haladva, folyvást oldalvást kaptuk a viztorlatokat. Hajónk elég terjedelmes jármű volt, de már két óra tájon mint könnyű labda tánczolt az elemek kezében. A fedélzeten a kormányoson kivül egyedül a kapitány és én maradtam, aki egy életmentő csolnakra ülve s egy sodronykötélbe kapaszkodva, régi tapasztalatom szerint meglovagolni igyekvém a tengert. T. i. még az északi tengeren tett utazásom alkalmával tapasztaltam, hogy a tengeri betegséget a lökések váratlansága idézi elő, ugy hogy ha a hajó minden következő mozdulata felől előre tájékozhatjuk magunkat: talán legbiztosabban megmenekülünk azon oly igen kellemetlen bajtól, mit tengeri betegségnek neveznek; amit az is látszik igazolni, hogy még a legnagyobb viharokban is, midőn a matrózok is elbódulnak, a kormányosnak és kapiánynak rendesen sikerül megmenekülni e bajtól.

Másfél nap óta hányt-vetett már a szél s labdázott a hullám bennünket, midőn pénteken délután két óra tájon szépen kisütött a nap; s mint a kapitány térképén észre vettem, még mindig csak a falsterbói fok irányában állottunk, amint Burnholm szigete felől kerülve, nyugat felé egyenes vonalba tartottunk: holott a ťSverige Communicatio czimü lapban közöltetni szokott hivatalos közlekedési hirdetések szerint az ťOrionŤ-nak néhány óra múlva már Malmöben kellett volna lenni; s én épp erre számitva indultam vele, hogy szombaton reggel az innen induló ťOszkár porosz postahajóval Stralsundba menjek vissza.. Midőn ez iránt kérdést tettem a kapitánynál, az egész nyugodt lélekkel felelte, hogy igen, a rend szerint nemsokára már Malmöbe kellene lennünk, azonban akkor nem lett volna szabad Karlskronában magpihenni ; s ha tudta volna, hogy valakinek ily sietős dolga van, nem is tette volna azt.. Most tehát nem levén más mit tenni: sebesebben próbálta hajtatni a hajót, hogy talán holnap reggel úton találhassuk Skanör körül az ťOszkárt, melyre azonnal átszállittatásomat kértem. De a hullámok még mindig nagyok voltak, ugy hogy a hajót nagyon rongálta a gyorsított menet; le kellett tehát mondani szándékomról, s magadva magamat sorsomnak, élveztem azon leirhatlan kedves jelenetet, melyet a vihar-menet délután nyújtott a még mindig háborgó tengeren.

A különben is csekély számú utazó közönség legnagyobb része még mindig aléltan feküdt a kabinokban, s igy én a bár csipős hideg szelü, de gyönyörű napfényes délutánt is csaknem egyedül töltöttem a födélzetén. Újra fölültem a viharban megszokott helyemre: az életmentő csónak szélére; belefogóztam az árboczot tartó sodrony-kötélbe, épp úgy mint tegnap, midőn annyiszor végig mosott itt a fölcsapó hullám, s fejembe húzva kalapomat, melyen kiviritni kezdett már a bevett sok tengeri só, megmagyarázhatatlan érzettel néztem, amint hajónk orra egyik perczben magasan fölnyulva, a hullámmélység fölött: a másik perczben a kéményekbe fútt szél bömbölése mellett már újra alá bukott a hullámhegy alá; s olykor-olykor egy-egy pillantást vetve délre a távol magyar alföld irányába: egykedvűen fütyörésztem néhány, magyar dalt a zöldes szinü parányi kis madárnak, mely nem csekély bámulatomra már óra-hossza óta kisérte hajónkat, közel mellettünk röpülve a hullámok fölött a sik tengeren, csak olykor-olykor pihenve le egy pillanatra a habok közé, midó'n hajónk az ellene tornyosodó hullámokon mintegy megállni látszott. Alkonyodni kezdett; a halvány-sápadtan hanyatló nap erőtlen sugarai bágyadtan terültek el a nyugotra eső svéd partok fölött, hosszú árnyakat vetve a hullámzó tengeren; a föltámadó szél el-elkapta a dal hangjait,... nem féltettem őket, mert tudtam senki sincs e sik tengeren, e kis madáron kívül, ki megértené.

Szivarom kiégett; naplenyugta után tehát én is lementem s rágyújtottam újra. Már teljesen sötét volt, s a föltámadt szél föl-fölmordulva zúgott a tüzes szíporkákat szóró kémények fölött, midőn ismét a födélzetre léptem. Helyzetünk körülbelül Trelleborggal egy vonalban lehetett a tengeren; mert a messze elmaradt Ystadt kettős világító tornyát igen közel láttuk már állani egymáshoz, ami a falsterbói fokhoz közeledést jelenti, balról pedig két rézvörös gömb látszott eviczkélni a tengeren, a vörös porosz határhajó (Linienschiíf) őrszeme, mely Rügen szigete körül szokott czirkálni. Az ég koromsötét volt körültünk mindenütt; s az olvadt fekete elem locsogása, a mint hajónk bele-bele mélyedt a hullám-ágyba, s az ilyenkor a kéményekbe akadt szél bömbölése némi pokolias borzalmat kölcsönzött akülönben halotti csendnek, mely néha egyes perczekre, midőn a hajó olykor fordulni kezdett, félbeszakitá e rémletes egyhangú morajlást. Ekkor egyszerre csak megrepedt a messze láthatáron a sürü nehéz fekete kárpit, és Oroszország felől vérvörösen kitekintett a hold a körültünk tajtékzó fekete habokra. Csak néhány perczig tartott e jelenet, mert a sürü sötét felhők újra elzárták az ég e csekély nyilasát is; de a jelenet, mely páratlan vadsága és borzalmasságával méltó lett volna a legelső művész ecsetjére, azóta soha sem birt kimenni fejemből.

Másnap reggel 8 óra tájon csakugyan beértünk Malmöbe, s nem csekély örömemre még messziről észre vette a kapitány az OszkárŤ zöld bordáit, amint nyugodtan ott állt az a ťNya warfel Ť(Uj kikötő) vaskarikái előtt. Szép reményem azonban csakhamar eltűnt, mert a ťOszkárŤ egyik kereke el volt törve, s most, mig ki nem igazítják, ami legalább szerdáig eltart, itt fog pihenni ez egyetlen postahajó is, mely Skandinávia és Poroszország közt közlekedik. Azt, hogy az európai közlekedési fogalmak szerint ily esetben más hajót kellene bérelni, csakhogy a postarend föl ne akadjon: itt még ugy látszik a jámbor svéd tisztek luxus artikulusnak tartják, s magam is kénytelen voltam ismét; Koppenhágába átmenni, s hétfőn egy heringes hajóval indulni Stettin felé.

Bátaszéki Ferencz: A GŐTA-CSATORNA SVÉDORSZÁGBAN. 1905. 46. 739.

Este felé érkeztünk meg Göteborgba. Kisvárost sejtettünk, nagy várost találtunk. A 140 000 lakossal bíró Göteborg nemcsak hogy Svédország egyik legnagyobb kikötője, de közvetlen kikötője lett nyugaton a fővárosnak, Stockholmnak is. Ezt pedig elérték a Gőta-csatorna által. Ez a 200 kilométer hosszú, és a Balti-tengert a Kattegattal összekötő csatorna, mely 14 millió svéd koronába került, átvágja középen az országot és szinte meg lehetne különböztetni ilyenformán a svéd félszigetet a svéd szigettől.

Másnap délelőtt kevés időnket e hatalmas kikötő megtekintésére fordítottuk, melynek óriás forgalma főképp annak köszönhető, hogy e város éppen középen van a skandináv fővárosok: Stockholm és Krisztiánia között. Ezek forgalma tehát erre megy keresztül; másrészt pedig Svédországnak nyugatról legközelebb eső nagy kikötője. A csatornán át útnak induló hajónkat megtekintvén és poggyászunkat rárakván, mi a vonatra szálltunk, hogy a csatorna kevésbé érdekes részén gyorsabban átjutva, hajónk odaérkezéséig megtekinthessük a híres Trollháttan vízeséseket A Góta-elfnek (Eli- folyó) itt 33 méter magas vízesése van, de nem a vízesés az, ami látványát hatalmassá teszi, hanem az a víztömeg, amely rajta lezuhog és a gyáraknak az a nagy száma, mely mint sáskaraj veszi körül és aknázza ki ezt a dús erőforrást.

Trollháttan legnevezetesebb része a Gőta-csatorna. Ez a zuhatagok mellett épült és a zuhatag tövétől tetejéig, annak megkerülésével visz fel a hegyre. A hajó a csatornán és ahol ez elég mély, ott a természetes folyón érkezik egészen a zuhatagok közelébe, ahol a zsilipek kezdődnek. Ezek lépcsőzetesen elhelyezett vízgátak, mondhatni szekrények, melyeknek végei kinyithatók és teljesen zárhatók. Miután az első kapu kinyílik, a hajó páratlan ügyesen, minden parthoz ütődés nélkül behajózik a nálánál csak fél méterrel szélesebb és pár méterrel hosszabb első rekeszbe. Beérvén, ellengőzt ad, megáll, parthoz erősítik és mögötte bezárják a kaput. Most megnyitják az előtte lévő kapu alsó vasreteszét, melyből a következő rekesznek négy-öt méterrel magasabb szintű víztömege a hajó és a partok megsértése nélkül betódul az első rekeszbe a hajó alá, addig, amíg a kettőnek vízszine kiegyenlítődik, miáltal a hajó két, esetleg két és fél méterrel emelkedik. Kinyitják előtte a második kaput és miután a második rekeszbe jutott, ismét becsukják mögötte. Itt megerősítik és csakhamar újabb lépcsőfokot emelkedik a harmadik rekeszből átömlő víz által.

Az egész nem más, mint felhajózás egy tetszés szerint alakított és részekre osztott zuhatagon, mely ugyanoly magasról jön, tehát oly magasra is visz, mint a zuhatag természetes része, minthogy a hajó, miután ezen útját megtette, ismét a folyóba jut és tovább halad rajta 33 méterrel magasabban.

Érdekes látvány volt hajónk érkezését lent a tóvá szélesedő folyón látni és lassú emelkedését zsilipről zsilipre megfigyelni. Az utasok természetesen a hajó emelkedésének bármely pillanatában kiléphettek a fedélzetről a partra és idejük volt a vízműveket, sőt a vízesést is megnézni, amíg a hajó felérkezett, mert egy-egy foknyi emelkedésre, míg 22 vízszin kiegyenlítődik, öt perez szükséges. Végre felérkezett a hajó és mi beszálltunk, hogy hajóutunkat megkezdjük.

Tiz óra tájt bealkonyodott és bámultuk hajónk ügyes járását, amint a szűk csatornában parthoz ütődés nélkül ide-oda kanyarodott, mikor három, szinte kiaszottan sovány német, nyilván nagyon elérzékenyedve, sakálszerűen kezdte énekelni a ŤWacht am Bheinť-t. E hangzavar által meggyötört fülünk nagy örömmel üdvözölte a kabinja előtt ülő matrózt, ki felharsantotta harmonikáját. Csakhamar köréje gyülekeztünk mindannyian és nógatásunkra elkezdték a nálunk oly divatos boston-tánezot párosával járni a vidám matrózok.

Másnap reggel, miután hét óra alatt a Balaton hosszával egyenlő szélességüWenern-tavon átmentünk, ismét a csatornában, zsilipek között ébredtünk fel. A hajó ismét javában mászta a hegyet és mi, szeretetreméltó másodkapitányunk tanácsára, ki éjjel intézte a hajó sorsát, leléptünk hajónkról a partra és egy csinos tó mentén félórai sétát megtéve, újabb zsilipsorozathoz jutottunk. Itt egy kis fogadóban reggeliztünk, ahol hajónk utolért és a zsilipeknél visszaszállottunk rá. Eleinte egyhangú volt az út szántóföldek között. Ha az ember a fedélzeten sütkérezve körülnézett, igen érdekes látvány tárult szemünk elé: látta a hajót és tőle jobbra, balra óriás búza, rozs és burgonyaföldeket. Egy hajó, mely vetések között halad! Még érdekesebb volt a távolban a búzatáblák között látni egy-egy vontatott vitorlás árboczait

Majd erdős, dombos vidékre jutottunk és a hajót seperték a fák lombjai. Itt, a százados faóriások és dús növényzet között, pompás parkokban elrejtett villák bukkantak szemünk elé: előkelő svéd urak nyári tartózkodási helyei. Ujabb zsilipsorozaton át feljutottunk a Wiken-tóba, mely utazásunk legmagasabb pontjával, a 88 méter magasan fekvő Wettern-tóval egyenlő magasságú, s annak egyik elágazása. E tó három-négyszer oly széles, mint Budapesten a Duna és ritkás nyárfaerdővel van körülvéve. Délután a Wettern-tóra értünk, melyen két óra alatt átjutva Motalához, a csatorna folytatásához jutottunk.

Hajónk itt kikötött és mi partra szállva, ismét gyalog indultunk hajónk után a Bosen-tóhoz levezető zsilipekhez. Innen kezdve hajónk lefelé indult a tenger színe felé, mert a legmagasabb pontról, a Wettern-tóról, annak két oldalán kezdődő csatornán, kétfelé: a Balti-tenger és a Kattegat felé ömlik a Gőta-csatorna vize. Vasárnap volt és a legtöbb nő nemzeti viseletben járt. Egyet az ország lányai közöl az útitársak nagy tetszése közt le is fényképeztem. Nincs ugyan több hat évesnél, de roppant bátran állott gépem elé és miután a tőlünk kapott málnát, szőlőt a zsebébe tömte, ennivaló barátságos arczot vágott.

Kellemes hűs volt innen kezdve az utazás. A kanyarodó csatornának sűrű erdeje között gyakran láthattunk tipikus, vörösre festett fából épült és palával vagy zsindellyel fedett parasztházakat, melyek oly festői módon illenek a környezetbe. Gyakran értünk tolóhidakhoz, melyeken vasút vagy országút vitt keresztül és hajónk bámulatos ügyesen siklott keresztül a hajszálra kimért nyilasokon.

Este 11 órakor értünk Berghez, egy 15 zsilipből álló és áttekinthetően fekvő zsilipsorozathoz, mely a Roxen-tóhoz vitte le hajónkat. Ez persze másfél óráig tartott, mialatt mi a tó partján a zsilip falában levezető lépcsőre ülve, megható magyar dalokat fütyültünk. Erre több utas kijelentette, hogy ily szépet még nem hallottak, mint ezek az orosz nóták. Nemzetiségünk felőli óriási tévedésükről csakhamar felvilágosítottuk őket, mire politizálni kezdtek és csakhamar meggyőződtünk irántunk való rokonszenvükről. Egy norvég útitárs mutatott egy élcz-lapot, melyben egy norvég az egyik hegycsúcsról átugrik a másikra, visszakiáltván az ott maradt díszruhás, görbe kardos magyarnak: ŤRajtad a sor, ugorj utánam!" A begycsúcs neve, melyre ugrott: "Függetlenség."

Másnap reggel hat órakor megérkeztünk Söderköpingbe, hol csak egyetlen zsilip választotta el hajónkat a Göteborgból egy órával előtte elindult másik hajótól, Primustól. A zsiliprendszerekben több ízben utolértük már e hajót és ráértünk a különböző helyeken süllyedő vagy emelkedő gőzhajókat meg vitorlásokat megnézni, míg a nagy tavakon vagy zsilipek nélküli csatorna részeken egy órajárásnyi távolban voltak egymástól. A vidék dombosabb lesz ős szép erdőkben, majd egy hegyet megkerülvén, jól mívelt völgyekben hajózunk. Csinos kis őrház mellől, mozgó hajónk előtt tolóbídon a völgy remek színvegyüléke közt vonat robog át Soderköping felé és mintha perezre ki volna számítva: mire hajónk a hídig ér, már az félre van tolva, és a hajó pillanatnyi megállás nélkül mehet tovább.

Slátbackenben érdekeset tapasztaltam, amit azután egész Skandináviában mindenfelé láttam. Hajónk postahajó lóvén, itt is, mint a többi állomásokon, bedobta a parton levő postaszekrénybe a leveleket, az alatta levő fedél alá helyezte a csomagokat és nyugodtan tovább ment. Jöttek a levelet várók, kivették a levélszekrény tartalmát, ki-ki megkereste a magáét, elvette a nevére érkezett csomagot, a többit visszatette helyére. Tűnődtem aztán rajta, vajon e legegyszerűbb postaszolgálatot mért nem honosíthatják meg mindenhol, s nálunk is?

Slátbackenben volt az 58-ik, az utolsó zsilip, ennél már a Balti-tenger öblébe jutottunk, mely igen lassan szélesedett csak. De még ekkor sem láthattuk a nyilt tengert, mert itt, Svédország keleti partjai az apró szigetek százezreivel vannak körülvéve. Öxelosundnál, a virágzó kikötővárosnál, mely számtalan kis tengeri fürdővel van körülvéve, végre megláttuk a nyilt tengert, melyből annak idején oly óriás önbizalommal indultak útnak a czár csatahajói a Sárga tenger felé.

Csakhamar ismét csatornába jutottunk, mely a Stockholmba vezető utat rövidíti meg. Itten, Söderbelge előtt, bajónk megállott, lobogódíszt öltött és csakhamar elsuhant előttünk Oszkár király unokája, Gusztáv Adolf trónörökös, ifjú nejével, az angol herczegnővel, kit most mutatott be Stockholmban nagyatyjának és most mézesheteikre mentek egyik vidéki kastélyukba. Pár órai út után elértük ez utazásunk czélját: Stockholmot.

HERMAN OTTÓ: (Chernél István): UTAZÁS NORVÉGIA VÉGVIDÉKÉRE. 1893. 50. 842.

57 eredeti képpel. Budapest 1891. Kiadja a szerző.

Rendkívül ékes kiállítású könyv jelent meg a magyar könyves piaczon. Czíme ugyanaz, a mi e czikké; írója Chernél István, ki a madártan terén itthon és a külföldön tisztességes helyet vívott ki magának. Atyja Chernél Kálmán, Kőszeg városának hisztoriografusa, éppen a komoly munkássággal jó nyomokat rovott fia számára, ki hűségesen követi azokat, mert a könyvet ő maga adja ki a ez a körülmény megkettőzteti a könyv jelentőségét. Első sorban intő példa a sokszorosan megszólt u. n. Ťgentryť számára, amelyhez a Cher-nelek is tartoznak, hogy a nemzeti művelődés terén hol és hogyan lehet és kell tért foglalnia, hogy súlyát a modern élet közepette is megtartsa; másodsorban biztató jel arra nézve, hogy yégre elszakadkozunk az idegen dajka emlőiről, nem szorulunk többé a külföldi járókára, hanem talpra állva, ha eleinte kissé botorkálva is, de járni kezdünk a magunk lábain. Ez utóbbival nem azt akarom mondani, hogy a külföld útirajzait teljesen nélkülözhetjük: a jók javát nem nélkülözheti a leghatalmasabb nemzet sem, noha nem az övéi; szavaimnak értelme csupán az, hogy kultúránk színét ezen a téren is a magunk működése kell, hogy megadja, ennek a fordítás csak kiegészítője lehet.

A mit? és hogyan? ezek fontos kérdések. Legújabb időben nem egy útirajz jelent meg, fényes méltatásban is részesült, noha minden valamirevaló műveltségű olvasó legott észrevette, hogy a jobbik esetben csupán u. n. hangulatokban keresi a hatást, amelyek mögött a pozitív ismereteknek még az a summája sincsen

meg, amely nélkül még érettségi vizsgát sem tehet. Chernél István megrója bekezdőjében azt a szerzőt, a ki Tromső és Hammerfest táján jegesmedve párt látott (magyrázkodás. G.)

Az útirajz a művelődésben legelőbbre haladott nemzeteknél igen hatalmas tényező, mert széles körben terjeszti a pozitív ismeretet, nem nyomva el az író individualitását sem, mert a jelenségek sokfélesége előmozdítja az individualitás kidomborodását, az által, hogy az utazó a lényének leginkább megfelelőt érvényesítheti. Az angol travelerek, újabb időben a németek is, mintha összebeszélve hódolnának a munkafelosztás nagy elvének, úgy szerzik útirajzaikat. Az egyiknél a földrajzi, a másiknál az ethno-grafiai, a harmadiknál a társadalmi, másoknál a művészeti, természethistóriai, stb. elem az uralkodó, és épen ez óvja a szerzőt a nagy hibáktól, az olvasót a hamis fogalmaktól; épen ez ösztönzője azoknak is, a kik ugyanazokat a tájakat járva, új meg új oldalról szemlélhetik azokat, tágíthatják azoknak ismeretét.

Az útirajz épen ezek miatt csak akkor állhatja meg helyét, teljesítheti jól művelődési feladatát, hogy ha csontját és gerinczét alapos tudás alkotja s e tudásnak summája adja meg az egésznek színét és zamatját. És itt áll elő azután a legnagyobb írók fő erénye, a hatásnak első rangú tényezője: az önmegtartóztatás. Nem a soknak elmondása még bizonytalan alapon is, hanem a szükségesnek biztos kifejtése a feladat.

Épen ezért szerettem volna, ha Chernél István megmarad az eleventollú vadász és ornithologus szférájában s elkerüli mindjárt műve elején, például Thorwaldsen méltatását, melynél hibák fordulnak elő. A Thorwaldsen múzeuma nem lehet az egyik lapon (24.) etruszk, a következő lapon egyiptomi és görög stylben építve, mert valójában a pompejáni és etruszk styl vegyüléke; a művész sem viszonyítható a modern művészethez, mert jelentősége másban gyökerezik, t. i. abban, hogy lelkületével fölfogta az antik művészet szellemét, ezt lehellte ! be önálló alkotásaiba s evvel vetett gátat az \ előtte uralkodó barokk-styl szertelenségeinek. Az antik művészet remekeiből kell tehát ki-i indulnunk, végig kell mennünk a hanyatlás korszakain s a szépnek és igaznak újból való föléledéséig, hogy a nagy dán művészt méltathassuk. A modern, realisztikus irány, az más lapra tartozik.

Ez a hely természetesen nem arra való, hogy a közel ötödfélszáz lapra terjedő könyvnek tüzetes bírálatát adjam; ez máshova tartozik. Az bizonyos, hogy azok, a kik a szabad természet jelenségeinek barátai s a madarak élete : iránt még külön is szeretettel viseltetnek, sok élvezetet meríthetnek a könyvből, mely a szak-ornithologust is kielégíti. Megtalálják a maguk részét azok is, a kik a skandináv élet sajátságai iránt érdeklődnek s ahhoz még barátai a jó és szép képeknek is.

A szerző, kinek fáradalmait felesége osztotta meg, Kopenhágából Svédországba szállott át, Göteborgba ment, meglátogatta a Troliháttan zuhatagot és a Göta-csatornát, melynek egymás fölé emelkedő zsiliprendszere lehetővé teszi a hegynek való hajózást, innen átcsapott Krisz-tianiába, onnan vasúton Throndhjembe, hol hajóra szállva ugyanazt az utat tette meg, amelyet én 1888-ban, t. i. Tromsőbe, innen Hammerfesten át Svaerholt madárhegyéhez és tovább Vardőig és Vadsőig, mely utóbbi helyre én nem jutottam el. Vissza Hamburgig a tengeren utazott, mint én magam is.

Igen szép kép a Svartisen jégár homlokzatának egy része, mely fogalmat nyújt a jég tömegességéről. Nem kevésbbé szép a Tromső fölötti ŤPrest-! vand* tó képe, s hátterében az éles gerinczű ' Tromstind hegygyei, mely sok hegynek typusa. Itt találta Chernél mint gondolja legelső j a kis víztaposó fészkét, a melyet azonban már | Heiiglin szakasztottan arról a helyről sorol föl.*

A Jeges-tenger felé tekintő kőpadok, köztük az éjszaki fok, jellegét és sivárságát igen jól ; adja vissza a Hornviken és Nordkap képe. Igazán becses kép pedig az egy angol touristától származó madárhegy ŤSvaerholtklubbenť,melynek fölvétele a legnehezebb feladatok közé tartozik, mert a rendesen nyugtalan tenger felől kell történnie.

2139 1893. 50. 840. alsó sor bal szélen KÉPEK NORVÉGIÁBÓL HORNVIKEN ÉS A NORDKAP.

S Európa i földségének már merőben élettelen, sivár kőhomlokáról kitűnő fogalmat ad Chernél egyik fölvétele az Omgang táján. Tüzetes képét adja Chernél a bálna-vadászat mai gyakorlatának is, mely robbanó lövedékekkel történik. Végre tüzetesebben foglalkozik még aŤSabmeť néppel vagyis a lappokkal, képét adva a Finn-markenből való tisztaságosabb halászlappnak és fiának, végre a tromsdáli tarándszarvas falkáét, hátúi a földkunyhóval és a rudassal.

Hazafelé tartva is fölszedeget Chernél sok szép részletet; a mikor pedig elvégre a kedves kis Fleckefjordból kiosonva, Christiansand kikötőjét is elhagyja, végső pillantást vet a norvég föld utolsó tornyára, ekkor ugyanazok az érzelmek szállják meg, a melyek ugyanazon a helyen egykoron bennem is föltámadtak: a tisztelet és hála érzelmei egy derék polgárnép iránt.

De az is igaz, hogy egyazon évben két vaskos magyar könyv Norvégiáról mégis csak gondolkodóba ejti az embert; ha másért nem, azért, hogy mennyi segítő eszközt nyújt az a gyér lakosságú, nagy részben terméketlen ország az utazónak, ki irni akar róla, nyújtja pedig műveltségének erejéből, erre a czélra és tudatosan; holott mi magyarok, kik ugyancsak reászorulnánk ismertetésünk alaposságára, sok lényeges segítő eszközzel adósok vagyunk olyannak, amelyet csak magunk teremhetünk ki.

Ráth István. KÉPEK NORVÉGIÁBÓL. 1905. 25 398.

I. Dél-Norvégia.

Krisztiániában kegyelettel őriznek egy dereglyét, melyet teljesen épen fedeztek fel a hajdani viking királyok temetkező helyén. Bámulva látta a világ, hogy minő törékeny járművön vágott neki a tengernek ez a csodálatos kalóznép, mely egykor rettegésben tartotta egész Európát. Keskeny csónakjaikon föleveztek a Szajnán és háromszor kirabolták Parist, végigpusztították Itáliát, Görögországot és Kis-Ázsiát, megtelepedtek Grönlandban és felfedezték Amerikát 500 évvel Kolumbus előtt. Harczok tüzében, tenger viharában edződött kemény nép a viking, s ha rablott kincsei veszendőbe mentek is, aczélos erejüket örökségül hagyták a norvég unokára.

Hallgatag, zárkózott természetű a norvég. azzá teszi a küzdelmes élet, melyet magányos tanyáin folytat, örökös harczban a természettel. A városi lakosság csak kis hányadát teszi Norvégia népének. Legnagyobb részük falvakban él a tengerparton vagy az ország belsejében. A norvég falu nem olyan, mint a miénk, mérföldek választják el egyik szomszédot a másiktól, s mikor vasárnaponként imádkozni indulnak a szép norvég leányok, gyakran 2030 kilométeres sétát kell tenniük, míg a falu templomába érnek. A Nordland kietlen vidékén még gyérebb a lakosság, néha megesik, hogy a papot vagy a körorvost olyan beteghez hivják, aki 100 kilométerre lakik a falu középpontjától.

Valami különös szomorúság ömlik el ez ország fölött. A turista, ki csak ideig-óráig időzik itt, szívesen engedi át lelkét az ibseni komor hangulatoknak, de milyen lehet az élete annak, akit sorsa örökre ide lánczolt?

Itt a természet ellensége az embernek, csak nehéz munka árán lehet kicsikarni kincseit, azért az emberek egymásban keresnek szövetséget a közös ellenség ellen. Kopár hegyoldalon, örökös ködben húzódnak meg a norvég paraszt magányos kunyhói; szántóföldjei, rétjei többnyire ott terülnek el a hegy sziklás oldalán ; nem elég, hogy csak keserves küszködés árán birják termésre kényszeríteni a köves sziklatalajt, de fáradságuk gyümölcsét állandóan pusztulással fenyegeti a hólavina és kőgörgeteg, vagy a fennsíkról, a fjordról hirtelen alázúduló árviz. Egész Norvégiának csak három százaléka szántóföld vagy rét, 76 százaléka pedig terméketlen kőszikla. Milyen boldog ország ehhez képest a miénk, ahol csak öt és fél százalék területet nem lehet müvelés alá vonni. Minálunk az utolsó tiz esztendőben az évi termés átlagát 1600 millió koronára becsülték. Norvégia pedig nem képes többet termelni évi 80 milliónál! Sem a szántóföld, sem az állattenyésztés nem fedezi Norvégia szükségletét. El sem hinné az ember, hogy a havasi legelők országába évenként nyolez millió korona értékű vajat importálnak.

Az anyaföld mostohaságáért némi kárpótlást ad a tenger, mely a halaknak kimeríthetetlen tömegét rejti mélységeiben. Száz és százezer ember él meg a tenger kincseiből, kiket az anyaföld nem tudott eltartani. De a tenger olyan, mint a kegyetlen pogány isten: emberáldozatot követel a segítségért cserébe. Mikor a nyilt tengeren hirtelen előnyargal az orkán, s már nincs idő a fjordba menekülni, olyankor tudják a hajósok, hogy elérkezett az áldozás ideje. Küzdenek, amíg lehet; ha felborul a csónak, akkor kését üti a ladik bordájába a hajós és azzal tartja fenn magát, míg erejét vesztve a tengerbe nem hanyatlik. A ladikot a tenger kiveti ahány késmarkolat, annyi jó norvég halásszal kevesebb.

Szomorú föld a norvég nép országa, a természet nekik nem édesanyjuk, hanem mostohájuk. Mégis van egy kincsük, melyet oda nem adnának bármilyen tejjel-mézzel folyó Kánaánért. Ez a kincs a szabadság! Norvégia a szabadság országa. Itt nincs kiváltságos osztály és latifundium a nemességet még 1821-ben eltörölték. Nincs állandó hadsereg, s minden jognak forrása maga a nemzet. A norvég alkotmány olyan kemény vára a nemzetnek, mint maguk a természet-alkotta hatalmas sziklabástyák. A mostani királyválság előtt sem volt ez az ország más, mint paraszt-respublika, melyben az elnököt királyi czím illette meg az elmúlt idők tradicziójaként. Várkastélynak még romjait sem láthatni a bérezek ormán, de a völgy ölén, fából összeróva ott áll az Isten háza. Ide járnak ők messze földről imádkozni vasárnaponként s ide, a kis templom melletti parányi temetőbe térnek nyugodni, mikor vége szakad az örökös munkának, s elkövetkezik a nagy pihenő nap.

Nyáron felvidul kissé e szomorú ország képe. Jókedvű turistacsapatok zaja ver visszhangot a fjordokat beszegő bérezek között; a világ minden részéből tódulnak ide az idegenek, hogy megcsodálják Norvégia komor szépségeit, s itt hagyják érte cserébe aranyaikat. Mint mindenütt, úgy a turisztikában is a divat uralkodik, s legújabban az Alpesek rovására Norvégia jött divatba. Úgyszólván felfedezték a turisták ez ország fenséges romantikáját s évről-évre nagyobb tömegben tódulnak a fjordok hazájába

Ami azelőtt hosszú és fáradságos, gyakran veszélyes vállalkozás volt, az ma nem egyéb, mint pár hétig tartó kellemes tengeri út. A turistahajó bekalandozza a déli fjordokat, megjárja nyolc nap alatt az egész Nordlandot, sőt a nagyobb gőzösök átvágnak a Jeges-tengeren a Spitzbergákig. Az ország déli részén, ahol a legnagyobb a turistajárás, minden képzelhető módon gondoskodnak az utasok kényelméről. Némely faluban több a vendégfogadó és villa, mint a lakóház s a természeti szépségeikről nevezetes helyeken, bármily lakatlanok legyenek is különben, sorra épülnek a modern berendezésű szállók.

Vasút kevés van, Norvégia belsejét teljesen elzárják a tengertől az összetorlódott hegytömegek, melyeken keresztül csak óriás költséggel lehetne vasutat vezetni. Az utak alig pótolják a vasutat, az ország déli részén 500 kilométer hosszú vonalon mindössze hat olyan járható ut van, mely a tenger felé visz. A hires thelemarkeni országúton teljes öt napig tart az utazás az ország keleti határától a nyugati partokig. Természetes, hogy e pár hegyi út nem alkalmas arra, hogy ütőere legyen az országos forgalomnak. Az igazi élet csak addig terjed, ameddig a tenger öltögeti be keskeny nyelvét a szárazföldbe. A lakosságnak csak egy tizede él az ország belsejében, a többi a tengerparton és a fjordokban lakik.

Mi is az a fjord?

A fjord a Skandináv-félsziget jellemző tengeröble. 150200 kilométerre nyúlik be a tenger a szárazföld testébe; az öböl mindenütt keskeny s néhol összeszűkül egy hajításnyira. Lomha nagy kőtömegek terpeszkednek a viz szélén, csenevész bokrokat táplálva rideg sziklakeblükön. Az Alpesek égbetörő csúcsait hiába keressük a fjordok között; egyik hegy olyan, mint a másik, mintha valamikor régen, mikor a fjord megszületett, titkos természeti erőkkel állottak volna harczban s hosszú küzdelmek csiszolták volna mind egyforma simára. A fjordok keletkezéséről semmi bizonyosat nem mondanak a tudósok. A komor sziklabástyák talán a jégkorszak fenséges kataklizmájáról tudnának regélni, midőn megindultak a gleccserek jégtömegei s ellenállhatatlan erővel szántották fel a hegyek hátát. A tenger pedig lesben állott, s csak arra várt, hogy megolvadjon a jég, azután könnyű szerrel nyargaltak be hullámparipái a felszabadult mederbe. Egyik fjord a másik után kanyarodik az ország belsejébe, és sehol a világon nincs párja annak a különös jelenetnek, mikor 200 kilométerre a tengerparttól óriási bérczektől körűlzárt szűk völgytorokban egyszerre csak megjelenik egy pompás tengeri hajó!

A turisták legnagyobb része a fjordvidéken szeret kalandozni. Vonzza őket a különös ellentét a tenger és hegyvidék között, a zuhatagok leomló víztömegének robaja, a zöldellő parányi szántóföldek a vízparton s a közvetlenül fölöttük, alig 1000 méter magasságban elterülő véghetetlen kősivatag, a fjeid. A fjeiden nincsen semmi élet, ez az éjszak Szaharája; épp olyan ellensége az embernek, mint az afrikai homokpuszta. S a turistát még e madár nem lakta kősivatagon is meglepetések várják. Mikor könnyű kariolján felér a hegytetőre, hol már nincs sem bokor, sem pázsit, sem havasi virág, hol az út két oldalán nem látni mást, mint száraz mohát és végtelen hómezőket. Mikor e szomorú táj halotti némaságától már-már elszorul az ember szive: akkor egy fordulónál egyszerre csak előbukkan a kis szálló, melyben a Baedecker szerint 12 vendégszoba van és két koronáért kapni kitűnő ebédet. Ez már igazán a kultúra netovábbja: előtte a nyár közepén is jéggel borított tengerszem, odabenn pedig a kandalló melegénél csinos norvég lányok hat fogásos menüt szolgálnak fel, s az ebódlőszekrény üvegajtaja mögött szép sorjába rakott pezsgős üvegek állnak.

A norvég városi életről nincs sok mondani valónk. Ibsen és Björnson drámái az egész világon ismertté tették ezt a puritán és erkölcsös, de nagyon józan és kicsinyes társadalmi életet. Maguk a városok is olyanok, hogy mihelyt a szem betelt az első általános benyomás különösségével, a részletek már nem érdeklik. Egyforma, széles utczán sok alacsony, legfeljebb kétemeletes faház, forgalmas kikötő, rettenetes halszag: ezek azok a benyomások, melyekkel a turista rendesen távozik. Trondhjem, a koronázó város, székesegyházáról nevezetes. Még a XL században rakták le ennek a hires templomnak alapját; eleinte ide temették a norvég királyokat, majd szokássá lett itt koronázni az uralkodót. Az 1814. évi norvég alkotmány pedig kötelezővé teszi, hogy a király a trondhjemi dómban koronáztassa meg magát. Maga a főváros, a festői szép fekvésű Krisztiánia abban különbözik a többi norvég várostól, hogy mint állami központ és királyi székhely fel van ékesítve parkokkal, kastélyokkal, középületekkel, sőt még egy kis erőd bástyái is kaczérkodnak a fjord sima víztükrével: az akershus-i vár falai, melyre oly diadalmas örömmel vonták fel minap a norvég nemzeti zászlót. Krisztiánia tökéletesen kulturváros, ha szerény formában is, de megvan itt minden, amivel a nagy világvárosok büszkélkednek: királyi kastély, egyetem, parlamenti palota, könyvtár, múzeum, nemzeti színház, néhány érdekes templom, stb.

Hogy kiegészítsük ezt a futó képet, melyet dél Norvégiáról adtunk, pár szóval meg kell emlékeznünk a norvég Alpesekről is, a jotunheimi hegyvidék szeszélyes csúcsairól, hol messze a felhők fölött emelkedik Norvégia legmagasabb pontja, a 2560 méter magas Gald-höpig. A hegyek képe itt megváltozik; elmaradnak az egyforma, lapos sziklatömbök, s vadregényes össze-visszasággal tornyosodnak egymás fölé a bérezek hólepte ormai. A turisták ma már fölkutatták Jotunheim minden pontját, de hajdan, a skandináv mithosz őskorában félelmes, ismeretlen vidék volt ez, hol a néphit szerint Odin isten ellenségei székeltek, a kegyetlen óriások Itt várták be a végitélet nagy csatáját, mialatt Odin isten a Walhallában készült az utolsó harezra, s védő seregül gyűjtötte maga köré az elesett hősök árnyait. Csodás fantáziával szinezte ki az északi hitrege az utolsó ítélet napját Hat szörnyű tél fog egymásra következni, első jeléül az istenek alkonyának. Jotunheim felhő-övezte csúcsain már gyülekeznek az óriások, midőn minden oldalról elkezd omlani a hó, a hideg megöl a földön minden életet, a nap elbuvik s a csillagok fénye kialszik. Ez lesz a jel a végső rohamra: az óriássereg feltör a szivárvány hídján az egekbe, megostromolja Walhalla várát s hasztalanul küzd Odin hőseinek ólén, elhullanak egytől-egyig, végül elesik maga a vezér is. Vége az istenek uralmának, de vége a diadalmas óriás hadnak is, mert előjön Penris, a nagy farkas és szörnyű torkába temeti a győzteseket és legyőzötteket egyránt.

KÉPEK NORVÉGIÁBÓL. II. 1915. 29. 463.

NORDLAND.

Trondhjem fölött kezdődik Norvégia sarkvidéki része: a fenséges, de rideg Nordland. Órák hosszat halad a hajó fölfelé, anélkül, hogy egy magános kunyhó, vagy csak egy halászbárka is vetődnék eléje. A parton lassanként elfogynak a csenevész bokrok, egyre ritkább, kevesebb lesz a hegyoldalon zöldelő gyepszőnyeg ; nem látni mást, mint kopár bérczeket és apróra zúzott sziklatörmeléket.

Kísérteties némasággal sorakozik egyik hegycsoport a másik után, mint annak a rejtelmes hatalomnak komor hadserege, mely ott trónol az északi sark titokzatos birodalmában. A hó nem bír teljesen megolvadni nyár közepén sem, fehér foltjai lenyúlnak egészen a tenger színéig s a hegynyeregben, mint valami évezredek előtt megvetett, kényelmes nyoszolyában, zöldes pislogással szunnyad az óriás glecser. Az Alpesekben csak körülbelül 2000 méter magasságig ereszkednek alá a glecserek, azon alul a nap hevétől s a langyos szelektől megolvad, eltűnik a jég. Itt azonban mélyen lenyúlik a glecser a völgybe, mintha ezzel is csalogatni akarná Norvégia a turistákat, kiknek csak egy rövid sétát kell tenniök a hajóállomástól, hogy elérjék a jégmező alsó szélének összehasadozott szikláit. Néhol egész a tengerig omlik alá óriás jégzuhatag gyanánt, mint a hatalmas Svartisen, Norvégia legnagyobb gleccsere. Fönn a fjeiden beláthatatlan tengerként fehérlik a jeges hótömeg, melyből e jégfolyam táplálkozik; területét többre becsülik 1000 négyszögkilométernél, tehát körülbelül akkora lehet, mint Esztergom vármegye.

Csodás formájú szirt-óriások merednek ki a vízből, félszemű óriásként bámul a tengerbe a különös Torghatten. Minő ismeretlen erő lehetett az, mely így átütötte derékon a hegyet! A néprege úgy magyarázza a dolgot, hogy Odin isten beleavatkozott az óriások csatájába, egyiket kővé változtatta, s a másikat belesujtotta a tengerbe, csupán nyillal átlőtt kalapja maradt fönn s lebeg azóta is a vízszinen.

Kevéssel a Torghatten fölött ágyulövéssel jelzi a hajó, hogy átléptük az északi sarkkört s belejutottunk a hivatalos jégvilágba. De a természet olyan, mint a jó édesanya: mikor büntet, sem tud kegyetlen lenni. Jóságos kezének intésére meleg áramlatok indultak meg a tenger mélységeiben Norvégia partjai felé s délnyugatról erre vette útját a szél, úgy, hogy az északi sark démona nem tudott teljesen erőt venni a vikingek országán. A hetvenedik szélességi fok alatt, tehát egy vonalban Grönland örökös jegével és Szibéria északi hómezőivel, fekszik Hammerfest, a világ legészakibb városa. Szibériában télen megfagy a higany a hőmérőben, ide azonban langyos esőt hajt a szél az egyenlítő vidékéről, úgy hogy a tenger állandóan jégmentes.

Azért az oczeán örökké háborog, az időjárás zord és viharos, de mégsem annyira kegyetlen, hogy az emberi szervezet el ne tudná viselni. Nehéz élet folyik a tromsöi és hammerfesti kicsiny faházakban, de már az is csodája a természetnek, hogy itt egyáltalán emberi élet lehetséges. Hammerfestben november 18-ikán lemegy a nap s csak január 23-ikán jelenik meg újra az égen; közben a sarki éjszaka sötétsége üli meg a várost s az utczákon szünetlenül égnek a villamos ívlámpák. A mi idegeink elpusztulnának itt a napfény utáni hasztalan sóvárgásban, de a kemény norvégen nem tud kifogni sem a tenger erőszakos dühöngése, sem a komor sötétség. A legkisebb halászkunyhóban is előkerül ilyenkor a könyv s a véget nem érő éjszaka homályában világosságot gyújt az emberi szellem ragyogása. Írástudatlan norvég nincs.

S ennek a zord vidéknek is megvannak a maga kincsei, melyeket az ember nem hagyhat kiaknázatlanul, a létért folyó nagy küzdelemben. Az állatok világa épp oly gazdag és változatos, mint az egyenlítő pálmái alatt, csak a káprázatos színpompa halványodik egyszerű szürkeséggé. Némely magános kősziklán milliónyi tömegben tanyázik a búvármadár temérdek faja, a dunna-lúd és a rablósirály; s a közelgő turistahajó ágyujának dörrenésére hófelhőként rebben föl a megzavart madártársadalom. Byen sziklából jól megél a tulajdonos; okos gazdálkodással szedi el a tojásokat s gyűjti össze az elhullott pihét. A dunna-lúd tollából készülnek azok a remek takarók, a melyeket drága pénzért vesz meg az angol turista. A tenger a halaknak mérhetetlen tömegét táplálja; csodás élet lüktet a vizek mélyén s tán sehol a világon nincs akkora változatosság a halak országában, mint ahol ezernyi fajtájuk nyüzsög.

Ami nálunk az aratás, az Norvégiában a nagy januári halászat, mikor az ivó tőkehal elhagyja az Atlanti óczeán mélységeit ós betér a Vest-fjord sekélyebb vizébe. Még sűrű hóréteg takarja a Lofoten bérczeit, mikor a norvég halászok elindulnak a nagy fogásra. Körülbelül 30 000 ember sereglik ilyenkor össze vagy 8000 nagy dereglyén s ez a rengeteg ember önmaga tartja fönn a legszigorúbb rendet. Minden hajó legénysége választ magának egy főnököt, aki felügyel arra, hogy megtartsák a szigorú rendet, melynek egyik alaptörvénye, hogy tilos a pálinkaivás. A hal oly tömegekben özönlik a fjordba, hogy minden dereglyére jut átlag 56000 darab. Volt rá eset, hogy csupán a Vestfjordban januártól áprilisig 40 millió tőkehalat fogtak ki! S a tenger egykedvűen tűri ezt a kizsákmányolást; gazdagsága oly kimeríthetetlen, hogy az évről-évre folyó pusztítás meg sem látszik rajta.

Fogás után a halat megtisztítják s kiakasztják száradni egész júniusig. Akkor elviszik Ber-genbe, a halkereskedés középpontjába, honnan szétküldik Olasz- és Spanyolországba, sőt újabban Braziliában ós Khinában is piaczot szereztek a szárított tőkehalnak. A tőkehal feje is értéket képvisel, a halászkunyhók mellett egész kis dombokat látni, csupa csomóba kötött halfejből fölhalmozva. Ebből készül a kitűnő hal-guano, olyan módon, hogy a halfejeket lassú tűzön megaszalják és aztán porrá zúzzák. Magános szigeteken, ahol nincsen legelő, összefőzik a tőkehal fejét sóspörjével s kész a sarkvidéki tehén mindennapos eledele.

Az oczeánnak is megvannak a maga vállalkozói, akik nagy nyereségre dolgoznak: ezek a czethalászok. Ide tőke kell, mert a gőzös felszerelése költséges és gyakran hetekig elkalandozik a hajó a Jeges-tengeren, míg az árbocz-kosárban ülő őrszem jelt nem ad a szigony kezelőnek, ki a hajó orrán áll készenlétben a szigonyágyú mellett. Gyorsan kell felhasználni azt a pillanatot, mikor a czethal széles háta felbukkan a vizből, azért most már nem csónakon közelitik meg, hanem ágyúval lövik a kötélre erősített szigonyt az óriás állat testébe, közvetlenül a hajóról. Ha a lövés talált, akkor megkezdődik a küzdelem a czet izmai s a gőz feszítő ereje között, míg végre az állat megadja magát, s élettelen tetemét diadallal vonszolják be a kikötőbe. A zsákmány megéri a költséget és fáradságot, mert minden elejtett czet 34000 norvég korona nyereséget jelent. Átlag 1500 kilogramm halcsontot fejtenek ki egy középnagyságú czet testéből s a kiolvasztott halzsir körűlbelől 20 000 kilogramm. Ez a nagy nyereség olyan csábító, hogy a czetvadászok valóságos rablógazdálkodást űztek a Jeges tengeren s ma már ritkaságszámba megy, ha öt-hat méteresnél nagyobb példányt sikerül elejteni, pedig a tökéletesen kifejlett czethal teste 20 méter hosszú és 200 000 kilogramm súlyú! A czetet talán nemsokára mesterségesen fogják óvni a vógpusztulástól, elrekesztett tengeröblökben, mint ahogy a litvániai erdőkben tartogatják az utolsó bölénycsordát.

Mondottuk, hogy télen ráborul a végetlennek tetsző éjszaka Norvégiára. Viszont azonban nyáron kárpótlást nyújtanak a világos éjszakák. A naplemente bíborpiros ragyogását nem követi az éjszaka sötétsége, lassan halványul a vörös fény szelid rózsaszínné, s mire ez is elenyészik, már a szomszédságban dereng a hajnal. A nap mind kisebb ívben kereng a láthatár fölött; a sarkkörön túl már nem merül le a tengerbe, hanem ismét emelkedik s folytatja útját az égen. A kontinens legéjszakibb pontján, a Nordkapon május 11-től egészen augusztus elsejéig nem megy le a nap.

Komor, magányos sziklafok a Nordkap, mely mint a kontinens jégtörő sarkantyúja szegül ellen a Jeges-tenger árja ostromának. Ez a turisták útjának végső czélja; az egész utazás koronája az a pillantás, melyet a Nordkapról vethetnek a Jeges-tenger végtelenségébe. Az éjféli nap világánál pezsgődurrogás mellett mulat a jókedvű társaság; a kis pavilonban cseng bong a zenélő óra, folyik a pezsgő s a pavilon őre, aki egy személyben postahivatalnok is, buzgón bélyegzi le a képes levelezőlapokat.

Fialla-Dőri Oltó. Norvégia 1912. 25. 502.

Műkereskedések kirakataiban gyakran láthatók Norman Adelsleen festőművész hírneves norvég tájképei, melyek szinte csalogatják a turistákat a fjordok és gleccserek bűbájos országába. Még vagy 1015 évvel ezelőtt Norvégia tényleg teljesen kivül esett a globetrot-terek útjain, de mostanában már évenként százezernyi turista is gyönyörködik Norvégia páratlan természeti szépségeiben. Mégis sajnos csak kevesen élvezik a csodás északi ország természeti zamatját igazán, mert Norvégiára valóban ráillik a Szentirás szava : ŤSokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak. Hogy küszöbön van most ismét a nyári nagy utazási idény, bizonyára sokan foglalkoznak egy norvég utazás tervével is. Ezeknek óhajtok kalauza lenni a csodás északi országon keresztül, hogy legalább a magyar turisták között sokan legyenek azok a kiválasztottak, akik igazán gyönyörködhessenek és élvezhessék Norvégia páratlan természeti szépségeit.

A Norvégiát felkereső kéjutazónak három utazási módszer áll rendelkezésére:

1. a hajóút, azaz a Lloyd vagy egyéb hajózási társulat által rendezett társas utazás;

2. az utazási irodák körutazási jegyei, amikor az illető iroda rendezi Norvégiában az egész túrát (u. n. Ťarranzsmán>>) és

3. a szabad utazás, a mikor teljesen saját tervünk és beosztásunk, kényünk-kedvünk szerint járjuk be az országot.

Csupán az utolsó módszert, a szabad utazást ajánlom. A hajóutazás igaz igen kényelmes, mert hisz a nagy pompával és kényelemmel ellátott hajón kitűnő kabinok és elsőrendű étkezés állnak az utasok rendelkezésére. Azután pompás dolog naphosszat heverni a fedélzeten valami Ťeasy chairť elnevezésű székalkotmányban és élvezni a friss tengeri szellőt. De különben egyhangú az ilyen utazás, mert ha néhány fjordot végigjártunk, azt találjuk, hogy sok a hasonlatosság bennük. Azután csak ritkán nyílik alkalom egy-egy rövid sétakirándulásra az ország belsejébe. A hajóutazás ezenkivül aránylag drága is, különösen a jó kabinok árai igen magasak.

Az utazási irodák által rendezett körutazási túrákat még kevésbé ajánlom, mert ezeknél a turista eleve lemond minden önállóságáról. Norvégiában több nagy utazási iroda rendez ilyen túrákat. Megállapodik a turistákkal pontosan a túrát illetőleg és azután egy meghatározott napon és órában útnak indítják pld. a turistajegy tulajdonosát. Az iroda pontosan előírja mindennap minden órájára hol lesz és mit fog csinálni az 15 W. számú turista. Előre rendel neki szobát az összes hotelekben, ebédet az ebédállomásokon, kocsit és hajójegyet, szóval gondoskodik utasáról minden tekintetben, sőt sajnos nagyon is alaposan, mert elveszi az utas minden mozgási szabadságát.. Egyetlen vonatról vagy kocsiútról lekésni nem szabad, mert akkor halomra dől minden előzetes további szoba-, ebéd-, kocsi-stb. megrendelés. Csak mellesleg említem meg, hogy ezen körutazási jegyek aránylag drágák is. A szabad utazásnál legalább 2530% takarítható meg.

Ismétlem tehát, csupán a szabad utazást ajánlom, mert ennek temérdek előnye van. Mindenekelőtt a teljes függetlenség. Ha jól érezzük magunkat valahol, akár egy-két napot is tölthetünk ott. Ha egyik fárasztóbb napon elfáradunk, másnap akár teljesen pihenhetünk. Nem hajszol senki és semmi, nyugodtan élŹ vezhetjük a norvég természet szépségeit.

A szabad utazás azonban kétségtelenül sok gonddal és fáradsággal jár. A legsúlyosabb feladat bizonyára a helyes turabeosztásban áll. Norvégiában ugyanis kevés a vasút és így csak ritkán utazunk vasúton, inkább csak hajón vagy kocsin. Már most a vegyes vasúti-hajó- és kocsiutazás helyes összekombinálása kissé nehéz. De ha előzetesen meghozatjuk a norvég menetrendkönyvet (l koronáért küldik az utazási irodák), ebben igen gyorsan elŹ igazodunk és a helyszínen azután mindig 28 nappal előre elkészíthejük utitervünket. Ez azért is szükséges, mert sok hajó, újabban automobiljárat is nem naponta, hanem csak bizonyos napokon közlekedik. A vegyes vasúti-hajó- és kocsiutazás rendkívül változatos valami. Sokszor egy napon 5-6 különböző alkalmatosságot használunk, ami igen szórakoztató és érdekes.

De kétségtelenül legélvezetesebb a kocsiutazás az apró norvég kocsikon, (stolkjare, skyds). Van egy- és kétüléses ilyen kocsi. Mindegyik kétkerekű alkotmány, melyet egy kicsiny, de erőteljes ló húz tova. A kocsis egy szál deszkán ül. Hátul az ülés mögött kap helyet poggyászunk, amely azonban egy kézi táskánál nem lehet nagyobb. E kicsiny talyigás kocsik közvetítik Norvégiában a vasutak hijján majd az egész ország forgalmát, azért állami intézmény jellegével is bírnak e kocsijáratok. Minden 1020 kilométer távolságban van egy ilyen postajárat-állomás (skyd-station), amely éjjel-nappal köteles az utazót minden időben kocsin tovaszállítani. Az állomások között telefon összeköttetés áll fenn, tehát előre is rendelhetünk kocsit. Az apró járműveket rendszerint fiuk hajtják, a kik télen szorgalmasan járják az iskolát, sokan a gimnáziumot, de nyáron így, vagy a szállodákban keresik meg a téli iskolapénzt. Majd minden fiú tud angolul és szívesen magyarázgatják a vidék szépségeit. A fuvardíj miatt soha sincs veszekedés, nézeteltérés. Minden kilométer utért ugyanis személyenkint megállapított pontos taksa jár, egyöntetűen az egész országban ugyanazon alapon. (17 őre). Minden skyd-állomás utaskönyvében pedig látjuk, hány kilométer a következő állomás. Soha tehát a kocsis túlkövetelést nem támaszthat.

A szállodai viszonyok Norvégiában valóban mintaszerűek. Aránylag kevés a hotelóriás svájczi mintára, de azért legyen a szálloda nagyobb vagy kisebb, egyformán kitűnő mindegyik. A nagyrészt fából épült szállodák külsőleg is csinosak. A szobák berendezése puritán egyszerüségű. Ellenben minden szállodában találhatók pompás közös termek ; ebédlő, olvasó, szalon, dohányzó, stb. Az élelmezés nemcsak kitűnő, de remek. A hotelárak mindenütt igen mérsékeltek, sőt egyformák. A turisták megzsarolása tehát teljesen ismeretlen fogalom. A norvégek rendkívül előzékenyek az idegenekkel szemben. A paraszt is rendkívül művelt és jómodoru és az idegennel szívesen foglalkozik. Angolul mindenütt, németül sok helyütt beszélnek. De inkább ajánlom az angol szót, mert az angol turistákat sokkal jobban megbecsülik, mint a németeket. Rendkívül érdekes a nép alapos megfigyelése. Szokásaik megfigyelésére a kocsiturák alatt bő alkalom nyílik. Különösen érdekesek a vasárnapok, amikor a déli órákban az istentiszteletre mérföldekről jönnek össze az emberek és prédikáczió után a templom előtti térségen az ŤAmtmannť (polgármester) végzi hivatalos teendőit. Adót szed, hatósági végzéseket kézbesít, árverez. Azután a postás átadja a heti postát, mert az emberek annyira szétszórva laknak hegytetőkön és tanyákon, hogy posta nem jár hozzájuk. Csak vasárnap érintkeznek egymással. Korcsmai élet úgyszólván nincs, mert sok falu nem is engedélyez korcsmát, avagy azokat szombat és vasárnapra bezáratja. Alkohollal alig él a nép, de nincs is rendőr seholsem. Becsületes és puritán a nép, nem verekszik és évtized számra nem büntetik a falú egyetlen emberét sem, mert nincs, a ki a törvény ellen vétene. Egy norvég konverzácziós szótárral felfegyverkezve könnyű az érintkezés a derék norvég lakossággal.

Egyik legnagyobb érdekessége egy norvég utazásnak bizonyára az arktikus éjjel. Norvégiában ugyanis nyáron ismeretlen valami az est és az éjjel. Mert estnek nevezhető-e, ha valamikor 10 óra táján lenyugszik a nap és a nyugati égboltozatot aranyos kékes-lilás bíborba varázsolja? Avagy éjjelnek mondható-e az, ha éjfélkor is nappali világosság van és sehol egy lámpa fénye nem látható? Csak éjfél után áll be 12 órára olyan szürkületŹ forma homály, amely Norvégiában nyáron éjnek számít. Ilyenkor este és éjjel utazni kocsin a legnagyobb élvezet, mert a tájkép varázshatása leírhatatlan. Halvány árnyak, ezüstszürke fényvonalak, szende rózsaszínű bárányfelhők környékezik a tájat. Én magam fél éjjeleket virrasztottam Norvégiában, csakhogy az arktikus éjjet élvezhessem.

Ami a túra beosztását illeti, ajánlom elsősorban a főváros, Kriszliánia felkeresését, mert az nemcsak igen látványos, de a túra-összeállítás miatt is a legajánlhatóbb kiindulási pont. Körülbelül három hét alatt bejárhatjuk Norvégia legszebb pontjait. Krisztiániából kiindulvq, a körtúránkat úgy rendezzük be, hogy vagy északnak megyünk vasutital és azután kocsin a Romsdal-fjord irányában Moldeba és kezdjük a túrát a legészakibb ponton (esetleg vasúton Trondjemig is mehetünk) és azután megjárva a fjordokat és szorgalmasan, ahol csak lehet, kocsin utazva, Bergen, illetőleg a Hardanger fjordig megyünk. Azután a Telemarken vidéken át kocsin és vasúton ismét visszatérünk Krisztiániába. A legtöbb turista azonban ezen túrát megfordítva teszi meg, a Telemarken-Bergen túrán kezdve vonul északra és végez Moldeban, ahol a golf-áram éri Európát és nagyszerű buja vegetácziót varázsol elő. Trondjemtól hajó vezet a Nordkaphoz, de ez az út igen hosszadalmas és költséges, azért rendszerint a legtöbb norvég utazó csak Trondjemig terjeszti ki túráját.

A norvégiai utazás egyik főkelléke a kicsiny poggyász. Nagy kofferekkel ott utazni szinte lehetetlenség, mert a kis kocsikra csak egy nagyobb formájú kézitáska fér el. Hét rend öltönynél tehát alig lehet többet elvinni. Persze legajánlatosabb ilyen körülmények között a turista ruha. Kalap és ernyő teljesen felesleges, mert sapkában jár ott mindenki és egy igen erős esőköpenyeggel felszerelve, fejre húzható borítással (kapucni).

Végére hagyom az utazási költség oly fontos kérdését. Norvégiában az utazás nem olcsó, de nem is drága. Egy négy heti utazás összes költsége 1000 koronából kitelik, tán takarékoskodva 800 koronából is, igen bőségesen 1500 koronából. De bármiként is, élvezetesebb utazást mint egy norvég túrát, elképzelni lehetetlen. Aki egyszer Norvégiában járt, egész életére feledhetetlen nagyszerű benyomásokkal és emlékekkel fog hazatérni.

* * *

OROSZORSZÁG

OROSZ FORRADALMI SZERVEZETEK. 1905, 29. 462.

A ŤWestminster Gazetteť szentpétervári tudósítója rendkívül érdekes képét adja egy angol folyóiratban azoknak a bekövetkezendő eseményeknek, melyekre feszült figyelemmel tekint most a világ. Czikkei, melyeket most közzétesz, Oroszországban léte alatt nem láthattak napvilágot, mert az orosz czenzura legtöbbjét visszatartotta sok más sürgönnyel együtt. A tudósítónak alkalma nyilt a forrongások vezetőivel személyesen érintkezni s az, amiket terveikről, készülődéseikről, összeköttetéseikről megtudott, a legnagyobb érdeklődésre és figyelemre tarthatnak számot.

Egy közönséges nógyzetalaku levélpapír, rajta a genfi kereszttel, mint amilyeneket a Vörös-kereszt sorsjegyeken látunk, ez hivatalos pecsétje az európai nagy forradalmi egyesületek központi bizottságának, mely ez idő szerint működési terét teljesen Oroszországba tette át. Azok között az egyesületek között, melyekből ez a központi szervezet áll, harminczöt év óta első a szocziáldemokrata párt, Genf székhellyel. Ennek tagjai nagyobbrészt gyári munkások s bár alosztályaik Oroszország minden városában vannak, meg kell jegyezni róluk, hogy ez alkalommal nem vettek részt a sztrájkmozgalmakban s vezéreik semmit sem tudtak január 8-ig Gapon czéljairól.

Második e szervezetben a forradalmi szo-cziálisták pártja, Paris székhellyel. Oroszországi újságjuk az ŤIskrať. Ez kitűnően van szervezve a harczra, nagy mennyiségű bombával rendelkezik különböző központjaiban és máris számos tisztviselő és miniszter halálát okozta. Ügynökei főképp a parasztság közt forgolódnak. A legutóbbi események alkalmával felkínálták segítségöket a sztrájkolóknak, de Gapon nem fogadta el.

Harmadik párt az Oszvobosdénie, mely szintén ad ki lapot, melynek orosz kiadását Parisban nyomják. E szervezet fenntartásához a zemsztvók tagjai 50,000 rubellel járulnak.

Vagyona különben mindhárom pártnak van, de szövetkezésük daczára, azt eddig nem egyesítették, a mi főleg a leggazdagabbakon múlt köztük, melynek tagjai túlnyomólag orosz zsidók.

Tudva, hogy sikeresen forradalmat támasztani ma már alig lehet a hadsereg és a haditengerészet nélkül, a forradalmi szocziálistáknak külön szervezetük van ezeknek megnyerésére. Kiválasztanak bizonyos ezredeket s röpiratokat osztanak szét köztük, melyeket a legények húgai és egyéb nőrokonai révén csempésznek be hozzájuk. Sok katonát lőttek már agyon ezek olvasásáért.

De még rohamosabb elterjedésnek örvend a forradalmi irodalom propagandája a tengerészetnél, ahol e czólból különböző eszközöket használnak, s hogy mily eredménnyel, megmutatta a ŤKnyaz Potemkinť legénysége. Az Oszvobosdénie lapot ad ki, mely pontosan beszámol a katonák és tengerészek minden büntetéséről, természetesen jól kiszínezve. Ez a nyomtatvány, bár szigorúan el van tiltva, mégis számos példányban forog a katonák közt.

Sikerült a forradalmároknak a rendőrség egy csekély, de hasznos töredékét is megnyerni a maguk ügyének s ez lehetővé teszi nekik, hogy daczára a szoros útlevél-kényszernek, ügynökeiket mindenfelé szerteszét küldhessék az országban. A rendőrség ebben a leghathatósabb módon áll segítségükre. A határ némely pontjain a titkos szervezetek oly jól végzik munkájokat, hogy embereiket a legkisebb nehézség nélkül juttatják keresztül a határon meg újra vissza.

Hihetetlen mértékben haladt előre a nép fölfegyverkezése is, különösen revolverekkel. Ezekből rengeteg mennyiséget vittek már is be Oroszországba, de sokat osztanak szét a forradalmi pártokhoz tartozó tisztek is. Ugyanily módon töltények is könnyen szerezhetők. Hanem a forradalmárok legfélelmesebb fegyvere mégis a Bresant-bomba, amilyen már is sok ezer van szétosztva európai Oroszország különböző pontjain. Ezek mindegyikének megvan már a maga kiszemelt áldozata. A Szergiusz nagyherczegnek szánt már végrehajtotta véres feladatát. De azonkívül legalább még háromnak biztos gazdája van; ezek Pobjedenoszczev, a szent zsinat elnöke, Trepov és a czár.

A czár ellen legutóbb elkövetett merénylet kísérlete azonban nem ezekből a forradalmi körökből ered. Ez a gyerekes csíny, melynek éretlensógén a tapasztalt forradalmárok csak nevettek, három fiatal gornyai tanulónak volt a műve, kik saját elhatározásukból cselekedtek s két bombát robbantottak fel, melyek közül egyiket később egy, a Nóvába belefagyott bárka oldalába találtak meg beleékelve. A Gapon által vezetett sztrájkmozgalom is a forradalmárok tudtán kívül törtónt, sőt el lehet bízvást mondani, terveikkel nem is vágott össze. Korai volt

Csak mikor már oly rendkívüli arányokat kezdett ölteni, akkor vettek tudomást róla a forradalmi pártok és siettek támogatására, de részük az egész mozgalomban igen jelentéktelen volt. Most azonban minden arra látszik mutatni, hogy a komoly forradalmi pártok is elszánták magukat, hogy kilépnek a cselekvés terére. A hadsereg ós haditengerészet egy része, a mint láttuk, meg van nyerve. Még a legmérsékelteb-bek is nyíltan hangoztatják, hogy most már csak a czár, vagy a forradalom vethet véget a háborúnak. Az egyetlen nehézség még a szükséges pénz előteremtése volna, mert egy forradalomnak oly nagyarányú szervezése sok millióba kerülne. Az orosz forradalmi mozgalmak egy vezető embere ismerte be a múltkoriban Szent-Pétervárott, hogy legalább is 15.000,000 rubelre volna szükség.

A most folyó háború kétségtelenül sok elé-gületlennel szaporítja a forradalmárok táborát. Igaz, hogy ezek nagy részét eltérítené a forradalom ügyétől az, ha a czár békét kötne. Másokat viszont az engesztelne ki, ha a czár alkotmányt adna, de mindkét esetben igen komoly aggodalomra ad okot, hogy a háború befejeztével elhagyott tűzhelyeikhez visszatérő hadseregre nézve a feldúlt otthon látása, párosulva a vereség keserű érzetével, s a rajok váró nyomorral elég erjesztő anyagot hagy hátra a szivekben arra, hogy komolyan tartani lehessen a szenvedélyek kitörésétől.

Nem kicsinylendő emellett az orosz intelligencziának mind erősebb szereplése sem a forradalmi eszmék terjesztésében. Nem egyes elvakult rajongók, hanem a birodalom leghig-gadtabban gondolkozó emberei lettek legutóbb testestől-lelkestől hívei a forradalom ügyének. Ezekben semmi sincs már az obligát össze-esküvő-typusból; derült, képzett tudósok, hideg, számító üzletemberek, ügyvédek, tanárok vannak soraik között. Egyik legszívesebben látogatott összejöveteli helyök egy pétervári egyetemi tanár díszesen berendezett lakása, a legdivatosabb negyedek egyikében, melynek tulajdonosa egy világfias modorú, öt nyelven beszélő és író, teljesen modern ember, kinek tudományos hivatását csak a termei falain végig húzódó könyvállványok, tele rakva a legjelesebb művekkel és folyóiratokkal, árulják el.

Ezer és ezer rubelt gyűjtöttek már össze aláírások útján a forradalmi központi bizottság vörös-keresztes felhívásaira a legutóbbi véres utczai jelenetek áldozatainak javára, a pétervári vérfürdő óta, azon a nevezetes vasárnapon, a melyen fegyvertelen munkásokat kaszaboltak le, a város elsötétedett s a telefon-szolgálat is három óra hosszat fennakadt egy jól öltözött ember tréfája következtében, a ki egyik központi telefonhivatalba lépve be kezében egy csomaggal, elhitette az alkalmazottakkal, hogy az bomba, s ha szét nem mennek, odacsapja a padlóhoz, mely fenyegetésre mind szétszaladtak.

De bizonyos, hogy az igazi Bresant-bombák sem soká váratnak magukra. Ezek jókora narancs nagyságúak s lyddittel vannak megtöltve. Üres hüvelyeiket már szétosztották sokfelé. Megtöltésük aztán könnyen megy. A pikrin-sav olcsó s bármely vegyészeti gyárból hamar beszerezhető és nagy mennyiségben. Vizet is mindenütt lehet kapni, a többi egyszerű dolog, mert az elkészítési utasításokat is ezrenként nyomatták ki és osztották szét.

Képzeljük el már most ezeknek a bombáknak rettentő pusztításait egy adott jelszóra. Egy-két ily Ťnarancsť óvatosan a világító müvekbe hullatva, a város egyszerre elsötétedik, s a pokol minden ördöge felszabadul. A villamfejlesztő-telepekbe csempészve be, minden közlekedés egyszerre fennakad. Ha a posta- és távirdahiva-talokban helyeznek el belőlük egyet-kettőt, a külvilággal való minden érintkezés megszakad. Elég egy-kettő a pályaudvarokon is, hogy a menekülés minden lehetősége meghiúsuljon. Néhányat a vízművekben rejtenek el s egy egész város a szomjúsággal küzd. A pékműhelyekben szórnak szét belőlük s mindenkit éhhalál fenyeget.

Mindezekből láttunk már némi kóstolót a pétervári, lodzi, odesszai zavargásokban, de ez még semmi, a komolyabbja alighanem ezután következik.

A ŤPOTEMKINť HAJÓ ÉS AZ ODESSZAI PUSZTÍTÁSOK. 1905. 29. 465.

Miután néhány napig az egész világ lázas érdeklődésének központjában állott, s vörös lobogójával rettegésben tartotta a Fekete-tenger egész partvidékét Konstanzában megadta magát a ŤKnyaz Potemkinť nevű csatahajó föllázadt legénysége a román hatóságoknak. A legénység a román törvény oltalma alatt bántatlanul széledt el az országban, a hajót magát pedig visszaadták az érte jött orosz tengerészeknek A ŤPotemkinť-nel együtt fellázadt torpedó-naszád legénysége nem Konstanzába, hanem Szebasztopolban adta meg magát kényrekegyre. Az orosz kormány örülhet, hogy így történt a dolog s nem kellett elpusztíttatnia a ŤPotemkinť-t, mely legszebb és legnagyobb fekete-tengeri hajóinak egyike volt. 1900-ban bocsátották vizre; 113 méter hosszú, 22 méter széles hajó, 8 a méternyire mélyed a vizbe, 10 600 lóerős gépeivel óránként 18 tengeri mérföldnyi utat bir megtenni. Van rajta négy 30-5 czentiméteres, tizenhat 15 centiméteres, tizennégy 7-5 centiméteres es húsz 3'7 centiméteres ágyú. IL Katalin czárnő hires kegyenczé-ről, Potemkin herczegről van elnevezve, a kit a fekete-tengeri orosz hajóhad megalapítójának tartanak.

Hogy a ŤPotemkinť bombái s a fölzendült nép dühe mily rombolást okozott az odesszai kikötőben s a városban, mutatja néhány képünk. A kikötőben veszteglő hajókat a zendülők a part felől felgyújtották égő petróleummal, melyet a vízbe töltöttek s ugyanakkor a parton levő raktárépületekbe s a város több más helyére is csóvát vetettek. A vasúti pályaudvart is meggyújtották; egyik képünk egy ily módon elpusztult vasúti raktárépületet mutat be. A ŤPo-temkinx ágyúgolyói egész sereg házat elpusztítottak vagy megsértettek, e golyók egyikének hatását láthatni másik képünkön: a kétemeletes bérház homlokzatának ormát érte a lövés s jókora darab falat ós tetőt tépett ki belőle

A ŤPOTEMKINť MEGADÁSA. 1905. 31. 499.

A föllázadt ŤPotemkinť nevű orosz pánczélos tudvalevőleg megadta magát Konstanzában a román hatóságnak. A legénység elszéledt s munkába állott Bománia területén, a hajót pedig elvontatták a szebasztopoli javító műhelybe. A megadás történetéből bemutatjuk most fényképfölvételben azt a jelenetet, a mint egy román hajó a ŤPotemkinť matrózait partra szállítja. A távolban ott látszik az óriási orosz pánczélos hatalmas teste, a melyről kisebb bárkákon hordták szárazra alegénységet. Ennek vezére s a lázadásnak is előidézője Malucsenko nevű matróz volt. Bendkívül merész, elhatározott ember, a ki a legtöbb tisztet lelőtte, aztán saját társai fölött is kemény fegyelmet tartott. Ámde a mint az élelmiszerek fogytak, a legénység egyre jobban vesztette önbizalmát, nem hallgattak többé Matu-csenkóra s bekövetkezett a megadás. Matucsenkót is bemutatjuk egyik képünkön, a mint összefont karokkal, mogorván, elgondolkozva áll egy csoport román rendőr és tisztviselő közt.

Csudáky Bertalan: SZEBASZTOPOL. 1905. 50. 802.

Amikor Eszki-Kerim a krími tatár-khánságnak még egyik leggazdagabb kereskedelmi városa volt, s falai alatt az ázsiai karavánok festői csoportjai nyüzsögtek, abban a boldog időben a kicsiny Achtiár tatár falucska is szebb napokat látott. A krími félsziget egyik igen kedvező fekvésű öble partján terült el, és egészséges, enyhe éghajlata miatt a khánok is sokszor felkeresték. Az eszki-kerimi karavánok ragyogó portékája néhanapján ide is eljutott. De azért Achtiárból mégse lett város s mint szerény, nyomorúságos falu pusztult el a krími háború idején.

E sorok írój, ki már több izben beutazta s áttanulmányozta a Fekete-tengernek ezt az érdekes partvidékét, úgy ethnográfiai, mint történelmi szempontból, elmondhatja, hogy Bakcsiszerájt, a krími khánok ősi székvárosát leszámítva, csak édes-kevés történelmi emlék maradt az utókorra a káprázatos keleti pompában élt khánok gazdag birodalmából. A puszta véletlen műve az is, hogy az apró Achtiár falu neve mégis belekerült a történelembe.

Mikor Potemkin herczeg katonái végigpusztították s fölperzselték a krími félsziget minden helységét, s a mikor a tatár faj kultúrája már romokban hevert, Potemkin herczeg egy czári ukázt kapott, melynek értelmében a Fekete tenger partjának valamely alkalmas pontján oly erősséget kell építenie, amely Oroszország számára megőrizze a tömérdek áldozattal szerzett területet. Potemkin sokáig kutatott, míg végre Achtiár romjai előtt megállva, így szólott: ŤEz az a hely, ahonnan figyelemmel lehet kisérni minden ellenséget s biztosítani a szép krími félszigetet Oroszország számára.ť Itt épült az ősi görög és tatár telepek romjain a történelmi nevezetességű Szebasztopol. A város neve (császár városát jelent.) ŤSebastosť ugyanis nem egyéb, az mint ŤAugustusť görög fordítása.

Potemkin éles szeme fölismerte a hatalmas öböl előnyös fekvését és jelentőségét. A háború lezajlása után azonnal hozzáfogott a kikötő építéséhez s Mekenziev admirális segítségével oly gyorsan haladt a munka, hogy 1784-ben már 17 hadihajó összesen 4080 tengerésszel állomásozott a pompás kikötőben. Mikor II. Katalin czárnő 1787-ben meglátogatta Szebasztopolt, az elragadtatás hangján így nyilatkozott felőle: ŤSohsem hittem volna, hogy ily festői szép öböl legyen itt, s hozzá még oly tervszerűen és ügyesen kiépítve !ť /. Sándor alatt már készen volt a kereskedelmi kikötő is, s a város öt-hat év alatt 45 ezer lakost számlált.

A krími felsziget elfoglalásával s a hatalmas kikötő építésével Potemkin örökre bevéste a nevét az orosz nemzet történelmébe. Sokat tett Szebasztopol megerősítése érdekében még La-zarev is, a ki több éven át a fekete-tengeri flotta főparancsnoka volt. A rohamosan fejlődő várost azonban végzetes csapás érte, mikor 1854-ben kiütött a krimi háború. Nachimov és Komilov tengernagyok megsemmisítették Szinopnál a török flottát, de a franczia, angol és olasz szövetségesek hatalmas hadserege is partra szállt Eupatoriában, s hosszas és véres harczok után bevette, elpusztította Szebasztopolt. Húsz esztendő kellett ahhoz, hogy a szétrombolt erősség újra felépüljön. A nagy csapást azonban azóta már kiheverte Potemkin városa, s II. Miklós czár, amikor 1898-ban meglátogatta Szebasztopolt, a legnagyobb megelégedését fejezhette ki azon, hogy a város, de különösen a hadikikötő aránylag rövid idő alatt a fejlődós oly magas fokát tudta elérni.

Szebasztopol úgy sztratégiai, mint kereskedelmi szempontból régebben megállta a helyét, de a modern erősségek kívánalmainak, több tudós tengerész véleménye szerint, ma már nem igen tudna megfelelni, mert az öbölnek nincs talán egyetlen egy olyan pontja sem, a hová a mai messzehordó ágyúk romboló lövegei el ne jutnának.

A nyilt tenger felőli oldalon, a déli és a tüzérségi öblök között terül el a város legszebb része. Itt van Szebasztopolnak üdülőhelye, a Primsszkij boulevard, két pompás tengeri fürdő, a díszes vendégfogadók, a személyszállító hajók állomása, színházak, szobrok s minden egyéb, ami Szebasztopol nevezetességeihez sorolható. A tenger felől érkező utast mindjárt a nagy déli öböl bejáratánál a Lazarev hatalmas tengerészeti kaszárnyái s a kiváló parancsnok impozáns emlékszobra, nemkülönben az admiralitás remek palotája figyelmeztetik, hogy Szebasztopol nem egyszerű kereskedelmi város, hanem erősség. Mindazáltal e tekintetben sokkal előnyösebb fekvése van Nikolajevnek, mely máris erős versenytársa Szebasztopolnak.

Szebasztopolt az újabb időben ritkán emlegették, alapítójának Potemkinnek neve pedig legfeljebb a ŤPotemkin-falvakť révén volt forgalomban, mígnem most a nevét viselő Knyáz Potemkin fellázadt hajó ismét sajátságos módon elevenítette fel II. Katalin ezárnő egykori híres kegyenczének emlékezetét. S még szomorúbb emlékezetű lett Szebasztopol városa a fekete-tengeri hadihajók legénységének s a szárazföldi helyőrségnek lázadása miatt, amelynek a külföldre jutott hézagos hirek szerint áldozatául esett a város és a kikötő építkezéseinek nagy része s a mely valóságos nagy ütközet színhelyévé tette Szebasztopolt. Az épületek is romokban hevernek s ki tudja, hány emberélet pusztult el velük együtt.

* * *

A teljes sorozat tartalma. Uti képek Oroszországból (54 képpel) Tistot-tói 1882- 266, 293, 313, 345, 361, 381,411, 429, 140, íöl, 478

ÚTI KÉPEK KIS OROSZORSZÁGBÓL 1882. 17. 265.(Első rész.)

Tissot, a nálunk is ismert franczia utazó, a párisi Illustration-ban érdekes uti képek közlését kezdi meg Oroszországból, melyekből egyetmást, kivonatosan, olvasóinknak is bemutatni szándékozunk.

Kis-Oroszország (or. Malorusszija): Oroszország délnyugati része, a cári közigazgatás idején Kijev, Harkov, Csernigov és Poltava kormányzóságok gyűjtőneve

I. A határszélen.

Léopoldban (Lemberg) az osztrák Lengyelország (Galiczia) fővárosában voltunk, kezdi Tissot, e vendégszerető és csinos városban, mely csak az imént fogadta nagy pompával a legboldogabb uralkodót, ki a föld legszebb iisszonyait, a bécsi, lengyel s a magyar nőket számítja alattvalói közé.

Mi hírlapírók, folytatja, kiket ugy tekintettek mint az újkor demokráthatalmasságának, a közvéleménynek követeit: magánosoknál voltunk elszállásolva; szolgák és fogatok voltak boc-átva rendelkezésünkre, családi ebédekre s ünnepélyes közlakomákra voltunk hivatalosak. Én Wolovszkival, a Bécsi Hírnök'-szerkesztőjével, Gubrenovich kiadó majdnem palotaszerü lakában voltam szállva.

Az ünnej)élyek véget értek. Kövid kűán-dulásból, Bukovinából, hová a császári menetet kísértem s hol a sadagorai híres Ťcsodarabbitť is láttam és a többi közt egy Miklós czár alatt Oroszországból ide menekült disszidens apáczák által lakott kolostort is meglátogattam, csak azért jöttem vissza Lembergbe, hogy podgyászo-raat összecsomagoljam s Kis-Orosz-ország felé útra keljek.

Szobám nyitott ablakából még egyszer kinéztem az előttem elterülő városra s merengve mélyedtem itteni élményeim emlékébe el. Ujon épült házsorok, lépcsőzetesen a domboldalon, a mai ízlésnek megfelelő stílben ékítve, oszlopos homlokzatokkal, mosolyogtak elém; szemben százados terebély-fák sűrűjében, melyen a napsugár nem bírt áthatolni, akadt meg tekintetem; távolabb a tekintélyes országház, zöld fasor keretében, azontúl egyhangú házfödelek sorain játszadozott a lemenő nap alkonyfénye s legtúl, középszerű dombmagaslaton a váracs, rózsaszínbe vonva a napsugaraktól, mosolygott, mintha most ébredne hő-álmából...

Utcza, kert, mező, domb minden oly csöndes; egy madárfütty se hangzott, hol ezelőtt tíz nappal minden csupa zaj, ujjongás, ünnep és fény és élet vala! Járókelő alig mutatkozott, hol imént még az ország és szomszédságai minden részéből fényes és gyülevész népek tömegei rajzottak tolongíak, föl s alá. A közelebbi napokban látottak változatos képei tódultak lelkem elé a bucsu tz órájában. Itt, csillogó napernyőik alatt a szép, ragyogó s kéjsóvár zsidónők tarka csoportja mellett a vidéki paraszt menyecskék kivarrt festői öltönyeikben; távolabb vén zsidók és zsidó asszonyok, keverve az .ország egyéb népfajaival, vonultak el lelki szemeim előtt, tarka vegyületben.

De nemcsak szemeim-, füleimnek is föltámadtak az elzajlott napok emlékei. Az utezák-ról a városház és a kaszinó fényesen világi ott s földíszített termeibe képzeltem át magamat, hol ragyogó báli társaság közepette őgyelegtem, hallgatva a polka, keringő és mazurka élénk és izgató dallamait; a főúri családok bájos és csábítóan szép fiatal hölgyei vígan lebbentek el mellettem, körülem, csinos lovagjaik karjain s keblén, pihegve, nevetve, pirulva, elveszve esipkefodraik s a fekete szalonruhák felhőiben. Az ifjúság és báj légkörében, a fényűzés és előkelőség illatában, szőke és barna fürtök dusgazdagságának tündéries látványában, ősi ékszerek s gyémántok és gyöngyök szemkápráztató csillámában, a selyem és csipkék álmatag suhogá-sában, a nyiló rózsa kelyheként kibomladozó keblek üde hullámzásában, a vidám hangok összefolyó morajában, melyet a legyezők szünetlen lebbenése növelt, mindez eleven emlékeiben az átélt báléjeknek még egyszer elmerült lelkem s újra véltem élvezni gyönyöreinket.

Még egészen el voltam merülve emlékeim éldeletében, mikor laktársam Wolovszki riasztott fel álmadozásaimból, sürgetve, hogy pakoljak s tapasztalt ember létére hasznos utasításokat adva: mikép tegyem azt, mit vigyek magammal s mit ne málnámban.

Csak minél kevesebb könyvet, monda, mert Oroszországban nem szeretik a felvilágosodást. Újságpapírba pedig, még régibe is, czipőimet se csomagoljam, mert a külföldi lapok mindig gyanúsak s meggyülhet miattok a bajom a vámsorompóknál. Revolvert se vigyek, mert ha észreveszik nálam, rám fogják, hogy összeesküvő, nihilista, czár-gyilkos vagyok; sőt esernyőmet is, melynek tőr volt rejtve nyelébe, cseréljem fel közönségessel, mert a rejtett fegyver kétszeresen gyanús.

Wolovszki nagyon sokat utazott s tapasztalt ember volt; nem először utaztam vele. A Tátra-vidéket is társaságában utaztam volt be. Minden állomást, minden vendéglőt, minden pinczért ismert, tudta hol mit lehet s mit nem lehet találni. Tanácsait most is egész készséggel követtem. Holmimat biztos kézzel hányta két részre: mit vigyek el s mit hagyjak itt.

Másnap reggel hét órakor a vasúton ültem, \ mely Lembergből Brodyba vitt. Kevés ut. vagy húsz zsidó, tömött iszákjaikkal, kopott vászon esernvőkkel, zsíros kaftánban, csiga hajfürtökkel piszkos kezekkel és fülekkel; ime utazótársaim túlnyomó többsége. De Galicziá-ban a zsidó a főszemély; zsidó nélkül a földbirtokos nem adhatná el gabonáját s a föld népe nem kaphatna egy ital pálinkát.

Csakhamar indulunk s Lemberg elmarad mögöttünk korcsa tornyaival, czitadellájával s zöld fáival. A vonat oly lassan haladt, mintha gyászmenet volna s még unalmasabbá tette a táj egyhangúságát, melyen átvitt. Nyomorék fák, lecsonkolt ágakkal, szegélyezték az utat, mintha kioltott halottas gyertyák lennének. Itt-ott egy roskadozó kunyhó vagy tanya kéménye füstölgött, vagy varjak fekete fellege szállt fel; ez volt a táj összes életjelensége....

Brodyba értünk. Jelentéktelen kis város, melynek sem múltja, sem jövője. Majdnem kizárólag zsidók lakják. A pályaudvarban piszko3 pénzváltók tolakodtak elő, kínálva szolgálatikat a másik birodalom határán. Brodynak egyetlen emléke, még csak egy kis romja sincs. Egyhangú, piszkos város.

Wolorszkitól itt megváltam; ő nem akart átjönni a határon. Alig indult el a vonat, elszedték útleveleinket s újra ránk zárták a vasúti kocsi ajtaját. Magam maradtam uti társammal, egy piszkos vén zsidóval. Nem levén kedvem társalogni vele, újságot vettem elő s olvasásába merültem. A bécsi ŤNeue Freie Presse ť-t olvastam.

Az első állomáson fölszólítottak hogy szálljunk ki s vizsgáltassuk meg bőröndjeinket. Az újság még mindig kezemben levén, a zsidó megszólított. Figyelmeztetem uram, ne vigye magával e hírlapot, meggyűlhetne miatta a baja. Csak jóakaratú figyelmeztetés.

Letettem a lapot s a mint kiszálltam, észrevettem, hogy útitársam zsebregyüri. Élelmes zsidó! Bezártak a podgyászterembe, hol a határszéli rendőrök sorban nyitogatták fel a podgyászokat s szólították egyenkint azok tulajdonosait. De hisz ez szokott eljárás minden határszélen s itt sem ment feltűnőbb szigorral, se boszantóbban mint bárhol másutt, s mondhatom, egyik felügyelő se kért, se nem kapott egy kopeket sem valamely kedvezés vagy elnézés fejében. Lassan ugyan, de véget ért a vizsgálat s ismét elfoglalhattuk helyünket a vasúti kocsikban.

Ismét összekerültem ujság-zseb-redugó zsidómmal. Azonkívül egy fiatal orosz nemes ült kocsinkba, a ^-___ kinek az én zsidóm szintén kedveskedett a dNeue Freie Pressén-vei. Az orosz, a nihilistákról szóló bécsi közleményeket olvasva, nagyon nevetett rajtok s állította, hogy merő hazugság a mit a külföldi lapok Oroszországról írnak, melynek ügyeiről s viszonyából fogalmuk sincs.

A társalgás németül folyt s oly szabadon, minden félelem, tartózkodás és suttogás nélkül, hogy engem igazán meglepett, a ki azt hittem, hogy Oroszországban az emberek a politikáról beszélni sem mernek. Talán az ördög sem olyan fekete, a milyennek festik !

Valamivel gyorsabban haladtunk, mint utazásunk kezdetén. A táj nem változott. Oroszország nyugoti határán, hol az osztrák és porosz határszélekkel érintkezik s csupa vám- és vesz-tegházak vannak, átalában véve nagy csöndesség és egyhangúság uralkodik. Csak ha állomásra érünk: élénkül meg kissé a vonal.

Jó napot állomásfőnökné asszony! Jó napot távíró kisasszony! Hogy' van szép pénz-tárnokné! ily üdvözletek hangzanak; mert ez állomások legnagyobb részint nőkkel vannak betöltve mindenütt. S maga e körülmény elég alkalmas arra, hogy élénkebbé tegye az ut különbeni egyhangúságát!

UTI KÉPEK KIS-OROSZORSZÁGBÓL. 1882.22 . 345.

TISSOTTÓL.

IV. Éjjeli utazás ( Folytatás)

Vonatunk esti szürkületkor megindult. Sivatag lapályon haladtunk egyre, folyvást, melyen határozatlan körvonalak árnyékai lebegtek, ha egy-egy madár álmából fölrebbent s egy perezre lekötötte figyelmünket egyéb semmi.

Nemsokára meggyújtották az eji lámpákat a kocsikban s mindenki alváshoz készült. Ván-kosokat s takaró kendőket szedtek elő, nem tudni honnan, s kiteregették mint a tábori sátrakat. Itt egy szakállas bozontos arcz, ott egy csinos női fej, szőke hajával, emelkedik föl s bocsátkozik vánkosára. A szunnyadás lassú pi-hegése, közbe-közbe horkolás is, hallatszik.

Almomból mert én is elszunnyadtam egyszerre egy zökkenés és zaj ébresztett föl. A vonat megállt.

Kinéztem a kocsiablakon. Szomorú színezetű állomás-háznál valánk, mintha csak egy alagút torkában lettünk volna, szűk helyre összeszorulva s zavart csoport által ostromolva, utasok csoportja által, mely a vonathoz tolongott, hogy azon helyet foglaljon. A várótermek nyitott ajtaiból egyre több-több tömeg özönlött ki s tompa morajjal tölte el a födött pályaudvart. Kivétel nélkül mind zsidó volt, zsákokkal vállán, podgyászokkal kezében vagy hóna alatt, hosszú kaftánjaik durván megkötve derekukon.

Szombat éjjel volt s a környék zsidósága ünnepelni tódult volt össze arra a pontra, hol kerületének zsinagógája volt. Mert Oroszországban a zsidóknak nincs megengedve mindenütt templomokat építeni s egy kerületben csak egy zsinagóga nyitása van megengedve.

Ezt a tömeget látva, kitaláltam, hogy Ber-dicsevben vagyunk, az orosz és lengyel Jeruzsálemben, hol az összetódult zsidóság az nap sabbatját tartotta s most mind haza siet. Gyorsan elhatároztam magamat, hogy pihenőt tartok ez érdekes helyen s összeszedve holmimat, kiszállottam a vasúti kocsiból.

Két óra volt éjfél után.

Egyetlen bérkocsi kocsi-e valóban ? bele egy ló fogva ló volt-e csakugyan ? kocsi és ló ütött-kopott váz inkább, állt ott az állomáson. Nem volt miből válogatni. Körűibe semmi ház, semmi világ, a mi emberi lakásra mutatna; a városnak semmi nyoma, semmi nesze...

Hol van Berdicsev ? kérdem a zsidó kocsistól, a ki felém közelitett a szolgálatát ajánlá.

Oda lent! monda s egy láthatatlan pont felé mutatott a szürke éji ködben.'

Mennyi idő alalt érünk oda? kérdem.

Ha nagyságod jó borravalót ad a rendes fuvardíj mellé, egy negyed óra alatt ott leszünk.

Induljunk.

Hova hajtsak ?

A vendéglőbe.

Zavarba jöttem volna, ha a vendéglő nevét kérdezi. Ki az ördög szállt meg valaha Berdi-csevben *? Én legalább soha!

Az iszvokcsik (kocsis) felült a bakra s lovára biztatólag csapott, azt kiáltva gyi-tc helyett: ŤEk! ma.'t

Utunk fényes nappal is rossz lett volna, az esők annyira kimosták a kátyúkat, hogy igy éjjel minden pülanatban a feldölés veszélyének voltunk kitéve. A sötétben azt sem láttam merre megyünk s mindig ugy képzeltem, nem egyenest haladunk, hanem ide-oda tévelyegve. Élőre nyújtott nyakkal, egyetlen fegyveremet esernyőmet szorítva térdeimmel, gyanús szemekkel kisértem kocsisom minden mozdulatát. Képzelődésem egy ízben sürü erdőt láttatott révedező szemeimmel; már erélyes védelemre készültem, mikor a hold, két felhő közt kibukkanva, Berdicsev * (' Berdicsev mintegy 50,000 lakossal bíró orosz város a kiewi kormányzóságban).szélső házait láttatá. Szomorú, düledező házak, mintha betegek volnának, az öregségtől roskadozva s egyátalában nem hívogató minőségűek. Balra fordultunk. Az útnak csuk egyik oldalán volt házsor, rozoga kőfalakkal körítve, ;i másik oldalon üres puszta tér tátongott még rémülten vettem észre, hogy egy akasztófa alatt haladunk el, mely a város e végén ijesztőleg meredt az éjbe. Majd egy sáros meredeken vánszorogtunk fel lassan s befordultunk a város egy utczájába, a hol két soron álltak már a házak, de tekintetök semmivel sem látszott barátságosabbnak, mint a város végén.

Kocsink egy rossz külsejű ház előtt állt meg, melynek alacsony kapuja fölött gyöngén pislákoló lámpa hintette kétes világát tört üvegei mögül.

Itt vagyunk, monda az iszvokcsik, leugorva s ostora nyelével kopogtatva a kapun.

Néhány perez múlva egy szolga jelent meg, kezében vas gyertyatartóval, álmosságtól duzzadt szemekkel, összekóczolt gabanezos hajjal, rongyos ingujjban s elvéve podgyászomat, fölindultunk egy piszkos lépcsőn, melynek fa-fokai csuszamósak voltak a reájok tapadt sártól s az első emeletre értünk, hol a cselédek a folyosón ugy hevertek s aludtak, mint a kutyák. Vezetőm belökött egy ajtót s intett, hogy lépjek be. A szoba börtönszerü volt. Négy puszta fal, egy nyoszolyával.

Hát ágynemű ? kérdem.

Hogyan ? uraságod nem ágyneművel utazik ? kérdé meglepetten a polové (pinczér).

Nem, én európai módra utazom.

Az más. Utána nézek: kaphat-e ágyneműt ? De azzal drágább lesz a szállás ; nézni s ezzel a falra függesztett árjegyzékre mutatott.

Nem sokára visszajött egy köteg szénával s egy lapos vánkossal, melyeket az üres ágyba tett s egy piszkos és rongyos lepedővel takart le.

Vigye vissza, kiáltám. Nem fekszem erre a rongyra; majd inkább elalszom a bundámon.

Oh, ne féljen uraságod! Ilyen hidegben a balhák és poloskák mind megdermedtek ! nem fognak alkalmatlankodni.

Mit volt mit tennem? Almos és fáradt voltam s elbocsátva a polové-t, készülődni kezdtem, hogy nyugalomnak eresztem magamat. Három óra volt éjfél után s épen kabátomat vetettem le, midőn szobám ajtaja vigyázatosan megnyílt s egy vén zsidó arcza, faj-jellegének félreismerhetetlen kinyomatával, tolakodott be a nyilasán. Kémlő, szúrós szemeivel vizsgálgatott, mig ajkain durva mosoly vigyorgott.

Vártam, hogy ő szólítson meg. Ó tőlem várta a szót s csak kétértelműén Végre is nekem kellé megtörnöm a kérdéssel: Mit akar ?

Nagysád, monda, csak azt akartam megtudni, nem parancsol-e valamit ? Smüle, a vén Smüle vagyok, kit a környékbeli uraságok mind jól ismernek. Nemesség, katonaság, hivatalnok urak, mind megrendelőim s jól szoktam kiszolgálni.

Átláttam, hogy azon szenzálok egyikével van dolgom, kik mindennel szolgálnak, a mit kívánsz, de az ismeretlen s tapasztalatlan utast behúzzák, a hol s a miben lehet. Nem feleltem neki s vártam, hogy világosabban szóljon.

Nincs szüksége nagysádnak semmire ? épen semmire ? kérdé, különös nyomatékot vetve utolsó szavaira.

Pihenésre van szükségem, s jól teszi, ha nyugodnom hagy.

Az öreg Smüle átlátta, hogy szolgálatát igénybe venni nem kívánom. De az ily emberek, ha nem kupeczkedhetnek, akkor kémekké válnak. Vettem észre, hogy Smülének is erre volna kedve. Én se' idegenkedtem volna a tréfától, öt félrevezethetni; de fáradtabb voltam, mintsem hosszasabb beszélgetésbe ereszkedjem. Szerencsémre az öreg Smülének azonban szerencsétlenségére félbeszakították társalgásunkat.

Egyszerre két erős kopogás hallszott a vendéglő kapuján. Smüle megijedt s az ajtóhoz sietett és óvatosan kitekintett. Nem látott senkit ; de az emeletbe vezető falépcsőn nehéz léptek kopogtak s durva hangok, melyek a ven-déglőbeli cselédhez voltak intézve. Smüle hallgatózott B saját nevét hallotta említtetni. Elhalványult, mint a ki bűnösnek érzi magát.

Nagysás uram, suttogá Smüle ijedtében remegő hangon, az istenre kérem, mentsen meg, rólam beszélnek, engem keresnek. Minden szolgálatára kész vagyok, csak szabadítson meg.

Nem mondhatott többet. Egy egyenruhás ember jelent meg az ajtóban, követve három csendőrtől, kik intésére kivül maradtak, inig ő belépett.

Smüle, monda a rendőrtiszt, téged keresünk. Bocsánat uram, tévé hozzá felém fordulva, röviden fogok végezni. Ezzel egy papirt tartotta megrémült Smüle szemei elé.

Ismered ezt, gazember ? Hamis útleveleket gyártasz ? nihilisták és szökevények számára !

A zsidó térdre esett.

Exczellencziád, hebege, esküszöm én nem, semmit sem tudok a dologról.

Hallgass, hazudsz ! Te adtad el ez útlevelet egy kievi diáknak, ki itt hált most harmadnapja. A határszélen elfogták s bevallotta, hogy tőled kapta.

Istenem, istenem, el vagyok v-eszve ! jajgatott Smüle, kezeit tördelve, még mindig térden.

Fogjátok nyakon ! szólt a rendőrfőnök a három csendőrnek, mire azok beléptek s nyakon csípték Smülét és felrántották a földről, En néma nézője voltam a jelenetnek, s egyátalán nem éreztem kedvet magamban a vén Smülének pártjára állani, kit a két rendőr minden további teketória nélkül kivezetett a szobából.

A rendőrfőnök bocsánatot kért az éjjeli háborgatásért s a következő perczben magam maradtam.

De meg volt irva, hogy ez éjjel ne lehessen pihenésem. Alig feküdtem le, s kezdem egyidei ide-odaforgolódás után érezni, hogy a szender végre meg akarja lopni pilláimat: midön szobám ajtaját, minden előleges kopogtatás ! nélkül mely udvarias szokást Oroszországban átalában fölöslegesnek tartják s egyszerűen csak betaszítják akárki ajtaját s a mint fölneszeltem, látám, hogy egy merev, katonás tartású egyéniség, II. Sándor-szakállal s fején a hivatalos sipka, közelit ágyamhoz.

Útlevelét! szólita meg nyersen.

Felugrottam s érezve, hogy Oroszországban vagyok, hol a hatóság rendeleteit némán és magyarázatkérés nélkül kell teljesíteni: előkerestem tárezámból útlevelemet s igazolványaimat s átadtam, gondolva, hogy átnézi s visszaadja.

A rendőr azonban csak egy futó pillantást vetett irataimba s vastag bőrtárczájába azonmód belecsusztatta, több hasonló közé; azzal katona-san üdvözölt s távozott. Oroszországban rendőri szabály :* az utastól, ha valamely városban vagy helységben megszáll, elszedni igazolványait s ; c=ak tovább utazása perczében adni vissza. Biztos mód, hogy senki a rendőrség tudta nélkül tovább ne mehessen. Az utasra nézve azonban nagyon alkalmatlan. Kivált ha hajnal felé za- j várják s nem hagyják elaludni.

Velem ez történt. Végre mégis sikerült egy pár órát, ugy a hogy, pihennem. Mikor felébredtem, a vendéglői szoba függöny- s redőny-telén, de annál piszkosabb ablakán már a nap besütött.

Rendbe hoztam öltözékemet s kitekintettem az ablakon. Utcza helyett ocsmány sártengert láttam elterülni magam előtt. De látni akarva a várost s nappali életét, elhatároztam, hogy kocsit veszek s lementem az udvarra. Kocsinak azonban sem itt, sem a kapu előtt nyoma sem volt. Berdicsevben nincsenek bérkocsik. Én pedig meggyőződtem, hogy az utczára ki sem léphetek. Mit tegyek ? hogy segítsek magamon ? e kérdésekkel fordultam a vendéglőshöz.

Nagyságod, feleié a jó ember, ugy látom nincs szokva a nálunk való utazáshoz. Hé, Iván folytatá egy mezítlábas inashoz fordulva szólj csak a kis Samunak, hozzon ka- j lucsnikat.

Az inas elszaladt s néhány perez múlva egy törpe zsidóval tért vissza, ki vagy tiz pár kaucsuk-czipöt hozott magával. Ezek azonban csak félezipők voltak, mint a kalucsnik rendesen s szó sem lehetett, hogy velők az utczára kiléphessek. Visszatértem tehát szobámba s bőröndömből rövid szárú bőrös uti csizmámat vettem elö s azt húztam lábamra. így neki mehettem a bokáig érő sárnak.

Rettenetes város ez a Berdicsev! Emlékeztet a szentírás elátkozott városaira! Mint az olvasztott szurok, szintén füstölögve a bűztől, foly és hömpölyög a sár a ronda utczákon, melyeket ízléstelen házak, egyenetlenül, mint egy állkapocs tördelt fogai, szegélyeztek. Itt-ott lehetett csak egy uj házat is látni a sok régi és romladozott hajlék között, mint betett fogat a rosszak között. Közel a fogadóhoz, a hol

a zsidóság, érdekes jelenetben olvashatjuk az orosz Gil Blas, Yuishigin Iván történetében.

A parasztok, köztük egy-egy módos, sőt gazdag paraszt is, vásárra megy, hajtva ökrét, tinóját, vagy hátán hozva terhét, az asszony egy pár libáját. A zsidó korcsmáros pálinkás boltja ablakából lesi a közeledőket, kik közül egyik-másik odamegy egy italkára. Mikor azt, akinek már bizonyos mennyiséget hitelezett, számítva reá, hogy majd kétszeresen is megveszi rajta, meglátja ablakából: kimegy elejébe, nyájasan köszön neki s hozzátartozóival behívja magához egy ital pálinkára nem fizetésért, mondja, csak szivességből, hisz a Ťgoszpodárť jó embere, régi jó embere, hadd vendégelje ő meg egyszer. A paraszt, társaival együtt, bemegy; s a zsidó legerösebb pálinkájából (jól keverve kénsavval ) kínálja meg; ezt éppen most kapta, ez igazi tiszta jó ital, ha erősecske is, nem árt meg, ihatnak bátran.

Mikor már egy fertály benne van, a paraszt ugy neki lelkesedik, hogy még két fertályt hozat, de most már magam űzetem - mondja. Hogy azt is elfogyasztják, hasonló adagot rendel a másik is, harmadik is; s mikor tökéletesen elkészültek, akkor áll elő a zsidó, hogy nem volna-e jó megszámolni a régivel. Hogy ezt a Ťgoszpodárť helybe hagyja, mit is tehetne mást, előveszi Iczig a maga számoló könyvét, melybe természetesen talmud zsidó írással minden fel van jegyezve.

Emlékszel, goszpodár, mikor a múlt nyáron sz. Miklós-napkor három napig nálam voltál ?

Tudom.

Első nap reggel egy félfertály pálinkát ittál.

Emlékszem.

Nézd, ezt följegyzem. S krétájával egy vonást huz a maga elébe tett palatáblájára. Aztán folytatja: Másnap ismét egy fél fertályt fogyasztottál magad (újra egy vonást huz krétájával), aztán megérkezett a vőd is Rikita lányoddal, azoknak is rendeltél egy fél fertályt.

Igaz. De egészen megzavarodott a fejem, adass még egy fél fertályt abból a jóból.

Megtörténik s igy folyik a számolás, minden fél fertályra egy krétavonással. Ha valamelyik tételt a paraszt kifogásolja, a zsidó szóval igazat ad neki, de azért a vonást fölhúzta a táblára.Közbe folyvást hozzák a fél fertályokat, s a goszpodár feje és szeme egyre zavarosabb lesz: a zsidó akkor két hegyű krétát vesz ki a zsebéből s minden egy huzással kettőt vet a táblára, míg az ittas paraszt mindenre helybenhagyólag bólint a fejével. Mikor a számolás be van fejezve, a zsidó tanuknak hivja a többi parasztokat, elüttük összeszámlálja a palatáblára jegyzett vonásokat, melyek mindenike egy fél meszely pálinka s a goszpodár azon veszi észre magát, hogy a vásárra hajtott tinója ráment a múlt szent Miklós nap óta elfogyasztott (és el nem fogyasztott) pálinka árára. Így bánnak el a zsidó bérlök (pan arender) a muszka paraszttal.

Az utóbbi években feltűnő jelenség a zsidók közt a nihilistákhoz való csatlakozás, különösen az uj nemzedék részéről. Egy pár műveltebb zsidótól kérdeztem e jelenség okát s a következő választ nyertem.

Hja, uram, ennek magunk vagyunk a fő okai; de okai önök is. Mi öregek, hivők maradtunk, de ütodaink hitetlenek lettek, mivel az állam megnyitotta elöttök az iskolákat és egyetemeket. Mi nem haladtunk a világgal egy cseppet sem, fiainkat pedig nagyon is elkapta a világ. Mikor fiam az egyetemről haza jött, itt minden idegen volt neki, a vallás, a szertartásos élet, az étel, a ruházat. Ő modern ember akart lenni. De az állam, mely megnyitotta fiainknak az egyetemet, nem nyitotta meg az életpályákat, az állami hivatalokat, a baladás útját. Tanulótársaik magasra mennek ők zsidók maradnak, így ellentétbe jöttek őseik vallásával, anélkül, hogy a keresztény társadalomba beléphetnének. Telünk nem akarnak tartani többé, a társadalom visszataszítja őket. Mi természetesebb, mint hogy azok közé állnak, akik semmit sem hisznek, éppen mint ők, s akik a társadalmat alá akarják ásni, melynek ők is ellenségei. A nihilistáknak mindegy, legyen valaki zsidó vagy orthodox, orosz vagy lengyel, bennszülött vagy külföldi, csak hozzájok csatlakozzék s pénzt adjon czéljaikra. így a mi fiaink a legszívesebben látott vendégek a nihilisták táborában.

* * *

A CZENZURA l916. 1. 7.

A hirlapoknak, könyveknek és mindenféle egyéb nyomtatványoknak hatósági ellenőrzése, vagyis a czenzura nagyon régi intézmény. A pápai hatalom már a 14. században állított fel olyan intézményt, amely egyházi szempontból felügyelt mindennemű közkézen forgó iratra. Az állami hatóságok a 16. század eleje óta alkalmazták mindenfelé a czenzurát, tehát körülbelül azóta, hogy a könyvnyomtatás mindenütt elterjedt és éreztetni kezdte a nyomtatott betű lelkekre való hatását. S amint nőtt a könyvnyomtatás hatása, annál szigorúbb és rendszeresebb lett a czenzura, tetőpontját a 18. és 19. század fordulója táján érte. A franczia forradalom Francziaországra nézve a gondolatszabadság folyományakép megszüntette, de Napóleon visszaállította s nagy szigorúsággal kezelte, ö úgy tekintette a sajtót, mint alkalmas eszközt czéljai szolgálatára, melyet ép azért keményen a kezében kell tartani. Ebben a tekintetben is ő adta a példát, a melyet a mai kormányok és hadvezetőségek is követnek háború idején.

A czenzura tipikusan abszolutisztikus intézmény: arra szolgál, hogy a fennálló állami és társadalmi rend ellen, amelyet az abszolút kormány képvisel, a legcsekélyebb felszólalás se lehessen, az embereknek még a gondolatai is hatósági ellenőrzés alatt álljanak, s eleje vétessék olyan kritikának és izgatásnak, a mely, ha egyelőre ártatlannak látszik is, valaha, a jövőben kicsirázva a meglévő állapotok felborulását eredményezhetné. Az abszolutizmus ideálja a mindenkori meglévő állapotok örök időkre való konzerválása s ennek volt mindig ej.yik legfontosabb eszköze a czenzura.

Érthető ebből, hogy nálunk legnagyobb szerepet a 19. század első felében játszott, a kormányzati gyámkodásnak és szoros hatósági felügyeletnek abban a korában, a melynek szelleme Ferencz császár és Metternich nevéhez fűződik köztudatunkban. A 18. században is megvolt már a czenzura, de nálunk alig érezték, egyrészt mert a szólásszabadság eszméje, mint közkivánság, akkor még alig derengett az elmaradt, szabad szellemi életre még alig vágyó ínngyarság körében, másrészt mert az irodalom még szegényes volt, a sajtó alig kezdett fej-ledezni, úgy hogy a czenzurának aligha volt sok dolga. Mikor azonban a franczia forradalom eszméinek terjedésével s a 18. század végén a magyar szellemi élet fellendülésével a lapok és könyvek száma egyre nőtt, az emberekben egyre nagyobb lett a gondolataik közlésére való vágy csakhamar a nemzeti fejlődés legnagyobb akadályainak egyikét kezdték látni a czenzurában s egyre gyakrabban emelkedtek fel ellene a politikusok, írók, ujságirók, a közönség panaszai. A régi irók háta mögött mindig ott volt a czenzor kék czeruzájával, az iró válla fölött belenézett kéziratába, feszélyezte nemcsak gondolatai szabad kifejtésében, hanem még szavai megválogatásában is. Olyan nyűg volt ez, olyan zaklatás, a mely megkeserítette a mesterséget.

A régi irodalomban kevés nyilvános felszólalást olvashatunk a czenzura ellen, a minek az az egyszerű oka, hogy a czenzura ugyancsak vigyázott, hogy őt nyilvános kritika ne érhesse s könyörtelenül elfojtott minden hangot, a mely az ő sérthetetlensége ellen emelkedni mert. Annál többet, olvashatunk róla az irók levelezéseiben és mindig a harag, a boszankodás és a lenézés hangján. A czenzor úgy állott az iró szemében, mint egy okvetetlenkedő, kicsinyes, ostoba, túlbuzgó ember, a ki gyönyörködve keresi az iró munkájában a törölni valót s rosszindulata akkor elégül ki, ha mennél több kellemetlenséget tud okozni. Ez persze a személyekre vonatkoztatva, egészen szubjektív felfogás, a bosszankodás levegőjében keletkezett. A czenzorok hivatalnokok voltak s mint minden hivatalos intézményben, voltak köztük okos és jóindulatú, ostoba és rosszmájú emberek vegyesen. Sok" kitűnő, kora műveltségének magas szinvonalán álló ember volt a czenzorok között. A hiba természetesen inkább rejtett az intézményben, mint az emberekben: az abszolutisztikus czenzura maga természeténél fogva zaklató, ellenszenves intézmény, minden ember természeténél fogva haragszik arra, a ki gondolatai szabad kifejezésében akadályozza. S a czenzura, a mig fennállott, mindig rendőri czélokat is szolgált, spiczli-szaga volt, annál jobban gyűlölték érte. A kicsinyes zaklatás oka leginkább onnan származott, hogy a czenzor hivatalnok volt, a ki bürokratikus észjárás szerint okoskodott Ť a főszempont az volt előtte, hogy őt valami baj ne érje felettes hatósága részéről. Ha valamit, a mit bízvást approbálhatott, kitörölt, abból nem származhatott baja, ha ellenben megengedte valaminek megjelenését, a mit felettes hatósága eltiltandónak talált, azért orrot kapott, s nem egyszer el is csapták. Ha tehát a legcsekélyebb mórtékben is kétséges volt az eset, mindig törölt. Ebből eredt a czenzura sok ki-csinyessége. Voltak ezenfelül czenzorok, a kik maguk is szerettek belekontárkodni az irodalomba, saját irodalmi nézeteik, pártjaik, rokon és ellenszenveik voltak s formálisan üldözték a nekik ellenszenves Írókat. Ezért gyakran megesett, hogy az iró, ha tudta, hogy a pesti czenzor animozitással van iránta, Pozsonyba vagy Bécsbe küldte munkáját czenzurára.

Nálunk a czenzura erőszakos megszüntetése jelenti tulajdonképen a szabadságharcz kezdetét. Az 1848 márczius 15-iki események legfőbb eredménye tudvalevőleg az első czenzura-mentes nyomtatványok kinyomatása volt. A szabadságharcz után a régi gyűlöletes formájában kelt életre a czenzura is az abszolutizmus sok más intézményével együtt, sőt sokkal szorosabb kapcsolatba került a rendőrséggel, mint azelőtt. Az alkotmány helyreállítása aztán megszüntette. Európa többi országaiban is 1848-ban, a forradalmi mozgalmak hatása alatt szűnt meg, csak Oroszországban maradt fenn. Ott abszolutizmus uralkodik s az abszolutizmus úgylátszik nem fór meg a sajtószabadsággal, gyökeres eszmei ellentét van köztük.

A háború visszaidézte a czenzura idejét s a hadviselő államokban a sajtó mindenütt készségesen alávetette magát az ellenőrzésnek, mert belátta, hogy a nemzeti érdek kivánja, hogy még jószándékból vagy tévedésből se kerülhessenek oly dolgok nyilvánosságra, melyek a háború czéljainak árthatnak. A czenzura intézményébe beletörődött mindenki, a kezelése ellen azonban mindenütt, merültek fel panaszok és pedig mindenütt csaknem tökéletesen ugyanazok, a mi annak a jele, hogy a tapasztalt bajok az intézmény lényegében gyökeredzenek..

KÜLFÖLDIEK BUDAPESTRŐL

EGY AMERIKAI IRÓ BUDAPESTRŐL. 1892. 30. 517

A külföldi irodalmakban feltűnően ritka az alapossággal és helyes ítélettel írt mű Magyarországról. Érdemesnek tartjuk ennélfogva megismertetni olvasóinkkal Shaiv Albert tanulmányát Budapestről, mely ezen kivételek közé tartozik s az elterjedt ncwyorki ŤThe Century Magazinéi) czímŰ képes havi folyóirat f. évi júniusi számában jelent meg, Pennel József nagyrészt szintén sikerült tollrajzaival, melyekből néhányat szintén bemutatunk.

Shmu tanulmányát ezekkel a szavakkal

kezdi: ŤA nagy világra nézve Európa minden jelentékeny városa között a legkevésbbé ismeretes Budapest, Magyarország fővárosa és székvárosa. Egyetlen egy sincs, melynek előnyeit oly kevéssé méltányolnák. Több okot sorolhatunk fel az aránylagos ismeretlenség megmagyarázására ; ezek között van a nagy távolság a főbb kereskedelmi és forgalmi utaktól, a magyar nyelv és irodalom elszigeteltsége és mindenféle magyar dolognak alárendelt volta az osztrák név és hirnév alá. A legfontosabb ok azonban a legegyszerűbb: a mai Budapest oly annyira új, hogy a világnak még nem volt ideje megismerkedni vele. Népéről jogosan elmondható, hogy Európa összes fővárosai közt az ujabb időkben leggyorsabban szaporodott s csodálatos gyarapodására nézve összehasonlítható San-Franciscóval, Chicagóval és más amerikai városokkal. Midőn Kossuth 40 évvel ezelőtt Amerikába menekült Magyarország tragikus végű függetlenségi harcza után, Buda és Pest testvérvárosoknak, melyek a Duna szemközt eső partjain feküdtek, alig volt több együtt százezer lakosánál. Ma az egyesített község népessége teljes egy félmillió. De bármely figyelemre méltó is a népesség szaporodása, nem kevésbbé nevezetes nézetem szerint az a physikai és építészeti átalakulás, mely párhuzamosan történt a város népességének gyarapodásával."

Hy bevezetés után természetesnek találjuk, hogy az amerikai író, ki dolgozatának ŤBudapest, egy uj székváros emelkedése czímet adott, a magyarok fővárosának múltját is ismeri, legalább nagyjából s egyúttal azokat a tényezőket, melyek annak fejlődésére kiváló hatással voltak. S csakugyan mindenütt látjuk szakavatottságát, összesen 56 kisebb tévedést ejt s ezeket is bizonynyal német forrásokból vette, mert köztök van a harmadfél évvel ezelőtt leégett német színház magasztalása s német forrásaira utal az a körülmény, hogy a neveket legtöbbnyire németül közli, még ott is, hol angol fordítást használhatott volna, pl. Volkstheater, Kaiser-bad, Andrássy-strasse, Servitenplatz, Badzahn-bahn, Margareteninsel, stb. Német forrásra mutat az a helytelen adata is, hogy Budapesten még ma is mindenki tud németül. Magyar nyelvben járatlanságának tulajdonítható, hogy még nagyon fejleszthető, sőt 15 év alatt kétszereződött is.

A magyar főváros fejlődését szerzőnk csak 1868 óta számítja, különösen mióta a dunai rakpartoknak, az Andrássy-utnak s a középületek egész sorának kiépítését megkezdették. Dicsérően szól a Dunapartról, a gellérthegyi kilátásról s ez alkalommal különösen kiemeli a sok kávéházat, megjegyezvén, hogy Ťa magyarok sokkal jobban szeretnek házon kivül enni és inni, még mint a bécsiek isť. Kiemeli az And-rássy-utat, nagy körutat és a városligetet, melynek meg tavát is megdicséri a Ťcbarmingť (kedves) jelzővel. Hibáztatja, hogy közterek csekély számmal vannak s ezek közül is csak az Erzsébet-tért tartja érdemesnek a felemlítésre. A Margit-szigetről nagy dicsérettel EZÓI, de a budai Rudasfürdőt két fürdőnek számítja Bruckbad és Budasbad név alatt.

A bevezetés után röviden, de alaposan ismertet a kiegyezés jótékony hatását Budapest fejlődésére, különösen kiemeli, hogy ez a város 17 millió lélek kereskedelmi központja lett s sokkal egységesebb központja, mint aminő Bécs az osztrák tartományoknak. Ez a központi jelleg fejlesztette ki különösen a malomipart, melyet nagyon dicsér s elmondja, hogy Budapest Minneapolis után a legelső helyet foglalja el e tekintetben s hogy ez az ipar, melyben Amerikának is Budapest volt oktató mestere,

EGY AMERIKAI FOLYÓIRAT BUDAPESTRŐL 1903. 49. 813.

A legdíszesebb kiállítású és legtekintélyesebb amerikai havi folyóiratok egyike, a ŤScribner' s Magaziné*, most megjelent deczemberi számában terjedelmes czikket olvasunk ŤBuda and PesU czímmel Frederick Palmer tollából. Az amerikai, iró, ki hosszabb időt tölthetett Budapesten, czikkóben nem annyira a város külső képét, mint inkább a benne folyó életet igyekszik rajzolni. Mint jó megfigyelésű ember, sokat látott s a mit látott, érdekesen is irja meg. A kép, melyet Budapestről alkotott magának s a melyet olvasóival közöl, igen rokonszenves ; örvendenünk kell, hogy egy teljesen tárgyilagos idegen ily kedvezően itól fővárosunkról. Egy-két tévedés van a czikkben, egy-egy apróságról nem egészen jól van értesülve, de a fődolgokat nyilván magyar emberekkel való érintkezés révén is helyesen adja elő. Természetesen amerikai álláspontról nézi a mi dolgainkat s ezért sok olyan is feltűnő neki, a mit mi mindennapiságánál, megszokott voltánál fogva észre sem veszünk, de czikkének ép ez ád ránk nézve is érdekességet. Az alábbiakban ismertetjük az amerikai iró leírásának főbb részeit s mutatványt közlünk a czikket illusztráló tizenhét csinos képből is, melyeket E. C. Peixotto, a folyóirat egyik legjelesebb rajzolója készített. A czikk ezzel kezdi:

ŤEgy oly folyam partján, mely több nyelvet hall hosszú útjában a tenger felé, mint bármely más folyam, egyaránt érezve a Kelet és a Nyugat hatását, fekszik Pest, a legfiatalabb városok egyike, öt hid által összekötve Budával, a legrégibb városok egyikével. Itt nem ütközhetik össze az az érzés, mely fenn akarja tartani a régi épületeket és a vállalkozás, mely valami alkalmasabbat, nyereségesebbet akar emelni helyökbe. A mint az ember fölakaszthatja ősei arczkópét gőzfűtésű háza falára, a nélkül, hogy a ház kényelmességét csorbítaná, olyanformán nézhet a magyar ember is kávéháza kényelmes székéből, mialatt a tőzsdei árfolyamokat vagy az operai előadást hallgatja a telefonon, a Dunán át a magyar múlt emlékeire.

Más oly európai városokban, melyekben régi hivatalos városrész kapcsolódik a modern város-réBzszel, bárhogy elhordják is a dombokat s bárhogy betömik a gödröket, a szűk sikátorok és zeg-zugos utczák nyomasztó hatása megmarad. Buda magaslatai a középkorban természetes erődűl szolgáltak. Ott koronázták az első magyar királyokat, itt táboroztak a török janicsárok évszázadon át, az újabb időkben itt küzdöttek vitézül a magyar szabadságharcz katonái. A régi hadfiak utódainak csak át kellett menni a folyamon, hogy egy síkságot találjanak, a mely alkalmas egy huszadik századbeli város helyéül s a hol bókében oly sikereket arattak, a milyeneket nem tudtak szerezni háborúban. Sajnos, hogy mikor a természet oly bőkezűen alkalmas talapzatot teremtett történeti helyek számára, ezek közül csak kevés maradt fenn. Mert az utas csalódást érez, ha Budát a budai oldalról nézi. A nemzet lelkesedése szent helyei iránt, a hazafias képzelet, mely érdekesnek talál egy helyet azért, a mi egykor ott volt, az idegent nem illeti meg, CBak ott, a hol az illető nemzet történetét egész részletességgel ismeri. A mint utazik, különösen ha ódonszerűbb városokból jön, mindinkább a festőiséget, az ódonságot, a sajátszerű rógies-sóget keresi. Az öreg és szabálytalan Mátyástemplom, ágyútűz okozta romjaiból restaurálva, nem vonzza jobban az idegent, mint valamelyik amerikai történeti hely azt, a kit az Egyesült-Államok történetéről csak annyit tud, a mennyit az átlagos amerikai az Ausztria ós Magyarország közti kiegyezésről.

De ha egyszer megértette az ember a magyar szellemet, természetesnek találja, hogy a magyar ember, ha még oly messze utazott is, a nápolyi kikötőtől a Hong-Kong kikötőjéig, nem talál semmit, a mi szépségben megközelítené azt a látványt, a mit Buda nyújt az országház erkélyéről. S ha az idegen nem osztozik is teljesen ebben a lelkesedésben, meg kell engednie, hogy ez a látvány valóban nagyszerű és páratlan s megérdemli, hogy az ember mesz-sziről jöjjön a megnézésére. A királyi palota uralkodik Budapest fölött, mint a Gapitolium Washington fölött s az építő-állványok egyik Bzárnya körűi ép úgy jellemzik történetét, mint az aranykorona, mely fő-kupoláján emelkedik. Magyarország nemzeti büszkeségből folytatja a hatalmas kőépítmény bővítését. Minden új terem benne, a nemzet gondolkodása szerint, egy okkal több arra, hogy a király több időt töltsön Budán. Budapest ép akkora részt kivan magának a királyból, mint a mennyi Bécsnek jut.ť

Pestről szólva, az amerikai iró fővárosunkat Ghicagóhoz hasonlítja. Legelső, a mi feltűnik neki, az, hogy mennyire felhasználják nálunk a természet adományait a város kellemessé tételére. ŤA börzétől egy lépés úgymond a korzó. Másutt ezt a mérföldnyi folyampartot a város szive előtt, odaadnák az üzleti forgalomnak ; a pestiek sétahelylyé tették. Egész nap csendes, de estefelé olyan élénk lesz, mint a színház nézőtere felvonások közben. A pesti ember munkája végeztével a helyett, hogy mint az amerikai, sietne a vasúthoz vagy a villamoshoz, a mely hazavigye, átmegy az utczán a kávéházba s valószínűleg itt találkozik a feleségével.*

A sok fa a város utczáin szintén feltűnik neki. Parisra emlékeztetik e fák s a kávéházak, csakhogy Pesten több a fa és több a kávéház s a pesti kávéházak nem oly zsúfoltak, hanem tágasabbak. Hasonlóan érdekes sajátsága a magyaroknak, hogy annyira szeretnek szép időben szabad ég alatt ülni, kávézni, vagy vacsorálni. Ezt teszik a párisiak is, csakhogy ott annyi a por, hogy az ember visszakívánkozik a zárt helyiségbe. Pesten azonban ezt cBak az amerikai iró mondja nincs por, mert az utczákat nagyon bőven öntözik, úgy, hogy a ki a kövezetre néz, mindig azt hiszi, hogy itt örökké esik az eső. A melegen ragyogó nap azonnal fölszárítja ezt a nedvességet. A magyaroknak szerinte szinte mániája az öntözés. A hatóság emberei mindenütt jelen vannak csöveikkel, mögöttük a söprők, a kik még a fákról lehullott száraz leveleket is felsöprik s oly lelkiismeretesen végzik munkájokat, hogy az ember, a kövezetet látva, azt hiszi, oly korban él, a mikor nincs már ló. Ezek az utczai öntözők, irónk tréfás megjegyzése szerint, a város uralkodói. Kettesével járnak egyik viz-nyilástól a másikhoz, mindegyiknek oly pontosan meg van szabva a teendője, mint a tüzéreknek az ágyú mellett s igen ügyesen tudják irányozni a vízsugarát a népes utczákban is a nélkül, hogy bajt okoznának. Ez a szenvedély, melylyel a Duna vizét felhasználják, a menynyire csak lehet, távol tartja a port az utczák-tól s a nyitott kávéházak asztalaitól, de a szobákat nyirkossá teszi. A fákat az utczán oly rendesen öntözik, mint a melegház növényeit. Alig van nagyobb utcza két sor fa nélkül, a szélesebb utczákon több is van. A hol két utcza kereszteződik, a hol egyáltalán mód van rá : egy kis park van mindenütt, melyet folytonosan öntöznek a csöves emberek. Ugyan-ily tisztaság van a nagy vásárcsarnokban, a hova az állami vasutak szállítják az élelmi szereket.

ŤA magyar ember, mondja az amerikai iró, mind született és megrögzött politikus; azzá teszi hazája története, ép úgy, mint az írt vagy a lengyelt. Kétfelől is nyomja a német s ezért Pest már csak a szomszédság erejénél fogva is inkább hasonlít Bécshez, mint bármely más nagyvároshoz. A ki azonban udvarias akar lenni, ne említse ezt a hasonlóságot a magyarok előtt A város, mint Magyarország szíve, örökös harczban áll a német hatás ellen. Oly következetességgel, mely példája lehet a hazafiságnak, küzd minden magyar nyelve fentartá-sáért és terjesztéseért. A nagyszámú németek vagy meg kell hogy tanuljanak magyarul, vagy teljesen elszigetelődnek s a magyarok büszkék rá, hogy a következő nemzedék amazok közül ÍB már szivesebben beszél magyarul.ť

ŤA magyarok folytatja irónk, minden féle időben esznek Mértékletesek, de szeretnek a rendes étkezési időkön kívül is enni valamit. Eeggelük kávézással és ujságolvasással kezdődik. Az ebéd délben van. Délután hatkor a kenyeres-kosarakat és paprikatartókat szép sorjában kirakják az asztalokra s akkor mintegy új nap kezdődik. Kenyeret tömérdek sokat esznek a magyarok, ez nekik olyan, mint az amerikaiaknak a jegesviz-ivás. Ha az asztalon nem volna elegendő kenyér, hogy csak úgy oda lehessen nyúlni érte, nem is éreznék magukat jól a vendéglőben.

ŤNémi csekély frissítő árán az ember ott ülhet a kávéházban, a meddig neki tetszik s nézheti, hogy hullámzik előtte egész Pest fel s alá. Semmi sem figyelemreméltóbb, mint az unottság hiánya fiatalok és öregek arczán egyaránt. Ez az esti szórakozás mindig az újdonság ingerével bir rájuk nézve. Az a törekvés, hogy az életet kellemessé tegye, ép oly erős ebben a fiatal s bizonyos értelemben nyughatatlan népben, mint a francziában. Abból a czélból élnek, hogy élvezzék, a mit szereztek, nem pedig hogy még többet szerezzenek. Más szóval, rájuk nézve a lét nem küzdelem azért, hogy mind több és több fényűzési dolgot tegyenek szükségletté, hanem művészet, mely arra való, hogy az egyszerű adományokból mennél több élvezetet merítsen. Ez a magyarázata annak az érdekes ténynek, hogy ez a nagy város oly rövid idő alatt épült fel s mégis oly tisztának s oly késznek tetszik. Az az erőlködés, a mely Amerikában egy ily hely jövedelmezőségét sokkal nagyobbá tenné a magas bérek és munka-megtakarító gépek által okvetetlenül több szemetet hagyna. Nagyon jellemző Pesten, hogy az ember az operai előadást a telefonon hallhatja, de félórába kerül, míg a hitellevelét kifizetik a bankban, a hol még mindig porzót használnak.

ŤAz esti séta hamar megmutatja, hogy az öltözék nem szent dolog Pesten. A hölgyek teljesen függetlenek a párisi divattól a színek keleties gazdagsága dolgában. A női formák gazdag arányait nem préseli be a vállfűző. A férfiak nagyon sokféle formájú kalapot viselnek, de még több színes mellényt, feltűnő ékszert, ezüstfejű botot. Ha a magyar ember megfordul s úgy nézi végig az idegent tetőtől talpig, az által nem követ el gorombaságot, mert ha az idegen mérné őt úgy végig, eszébe se jutna felháborodni miatta. A pesti ember mindenek felett leginkább társas lény. Egyedül ebédelni vagy üldögélni az ő szemében barbárság, a mi angolnak való.

ŤA vacsora-idő nyolcz órakor kezdődik s tart a szinház utáni időig. Természetesen sokan vacsorálnak otthon Pesten is, de oly sokkal kevesebben, mint az angol-szászoknál szokás, hogy az ember szinte azt hiszi, mindenki a vendéglőben eszik, még pedig, ha csak lehet, szabad ég alatt. A magyarországi falukban is ugyanúgy szeretnek szabadban borozgatni, mint a városban.ť

Az amerikai iró abban a hitben jött Pestre, hogy itt minden kávéházban, vendéglőben muzsikál a czigány. E tekintetben csalódott, mert úgy találta, hogy aránylag kevés kávéházban és vendéglőben van czigány-zene. Ezért azt hiszi, hogy a magyar czigányok nagyobb része kivándorolt külföldre muzsikálni.

ŤAz Andrássy-út folytatja tovább, a legszebb sugárutak egyike a világon. Ez az új nemesség lakóhelye, míg a régi nemesség a mágnás-negyedben lakik, czímeres kapujú árnyas kerttel körűivett házaiban, a régiség és zárkózottság hatását téve szemben az Andrássy-út mozgalmasságával. Ha a belső szépség arányban van a külső pompával, kevés fővárosban vannak az Andrássy-utiaknál nagyszerűbb paloták. Erkély van minden házon, a külső szobordísz ép oly elengedhetetlennek látszik, mint az. hogy kapu legyen a házon. A városligetben kocsikáznak fel s alá az arisztokraták, az előkelőségek, a gazdagok, mint a londoni Hyde-parkban, vagy a római Pinción. Sok a festői nemzeti viseletbe öltözött kocBis, keskeny karimájú tollas kalappal, kurta, rézgombos dolmányban, szűk nadrágban.

ŤNem messze a városliget ez előkelő helyétől, a park másik végén, van a népies mulatságok helye. A leányok ruhája nem mind gyárban készült, nem egy köztük maga szőtté-varrta kötényt, szoknyát visel még. Karjukon egy-egy zömök, alacsony termetű magyar katona.ť

A mi az építkezést illeti, irónk megütközik azon a túlságos sok aranyozáson és rikító kék színen, a mi a pesti házakon látható. ŤA budai oldal ellenben, így folytatja a pesti partról nézve, a legmagasabb dombon (Gellérthegy) a régi erőddel, a másikon a királyi palotával, a harmadikon a Mátyás-templommal; a fák közül kiemelkedő szürke falaival ez az idők és a kedvező szintér merész egyszerűségű műve, mely megbocsáthatóvá tenné azt is, ha Pesten egy szép épület sem volna. Ha tekintetbe veszszük, mily nagyon fiatal a művészet Magyarországban, csodálni kell, hogy mi mindent csináltak már s eszünkbejut a magyarok egyik vezéremberének mondása, hogy a jövő szebb lesz a múltnál. Nagyon ragaszkodnak ahhoz, hogy inkább semmijük se legyen, mint hogy idegen csinálja, a mijük van, s ezzel megtette ez a hazafias faj az első lépéstarra, hogy saját nemzeti művészete legyen, a mely méltó nemzeti életének nagy becsvágyához.*

Megemlékezvén még a budai fürdőkről s a Margitsziget szépségéről, czikkét így fejezi be irónk:

ŤMikor este a zakatoló hajó-kerekek hazahozzák az embert a Margitszigetről, az öt híd ragyogó lánczot alkot a pesti part lámpáinak hosszú sora s a budai magaslatok elszórt lámpafényei közt, melyek a csillagos ég felé emelkednek. Hogyha a királyi palota fél éven át ki volna világítva, annak jeléül, hogy a kettős monarkhia feje ép oly gyakran hajtja fejét nyugalomra a magyar, mint az osztrák korona alatt, a magyar sziv boldogsága teljes volna. En még hozzá adnám azt a kívánságot, hogy legyen itt örökös nyár, mert ez a nép szive szerint szereti a meleg időt.ť

A Palmer czikkét tarkító illusztrácziók között megvan a királyi palota teraszsza, az innen a Margitsziget felé nyiló kilátás, egy utczai jelenet a központi vásárcsarnok előtt, jellemzetesen rajzolt kofákkal, cselédleányoknak udvarló bakák a városligetben s egy pár sikerűit utczai alak: a sarkon várakozó hordárok, rendőr, bosnyák utczai árus, stb. Néhányat ezek közül mai számunkban közlünk..

FÜGGELÉK

A NÉMET HAZASZERETET. 1915. 31. 495.

Az a lobogó lánggal égő hazaszeretet, mely most átjárja és nagy tettekre készteti az egész német nemzetet, példátlanul áll az egész világtörténetben. Mert arra volt ugyan elég eset, hogy egyes ostromolt városok lakossága utolsó lehelletéig védelmezte magát, de hogy hetven millió ember egyenlő akarattal pártolta volna a háborút, hogy ekkora néptömegnek minden ereje teljében levő férfia vágyva sietett volna a csatatérre, s az otthonmaradottak egyforma elhatározással segítették volna polgári munkájukkal a harczolók ügyét, s nemcsak zúgolódás nélkül viselték volna egy egész esztendőn át a háború okozta nélkülözéseket, de önként áldozták volna föl javaikból a nélkülözhetőt: ez olyan tény, a melynek mását évezredek történetében hiába keressük.

És csodálatos, hogy a német nemzetnek ez a nagy hazaszeretete és a hazáért való áldozatkészsége olyan érzés, mely alig egy évszázad előtt kezdett először fejledezni és csak a legújabb korban lett hatalmassá. A múlt század elejének polgárai alig éreztek abból valamit, s nem igen értették volna meg azt, a mi ma végbemegy. Hiszen abban az időben ((világpolgároknak*, ((kozmopolitáknak)) vallották magokat a legelőkelőbb szellemek, a filozófusok és tudósok, az akkori újságírók és részben a költők is, a nemzet gondolkodásának majdnem minden irányítói. Már pedig a kozmopolita egyenes ellentéte a patriótának.

A német Ťfelvilágosodottakť, (die Aufklárer), a hogy magokat nevezték, Lessingben látták első mesteröket, ki maga is mindvégig hozzájuk tartozónak vallotta magát és azt kivánta, bár lennének minden államban férfiak, Ťa kik felül állva minden előítéleten, pontosan tudnák, hogy hol szűnik meg a hazafiság erény lenniť. De ennek a szellemi áramlatnak igazában mégis Kant tűzött ki határozott irányt. Arra a kérdésre, hogy mi a felvilágosodás? ő adta meg a tudományosan definiált választ ezekben a szavakban: Ťaz ember felszabadulása az önhibájából eredő kiskorúságból*. Neki volt meg az a bátorsága, hogy abban az időben, mikor az elnyomatás fenyegette Németországot s a külföldi hódító ellen kellett védekeznie, az örökbéke érdekében emelte fel szavát, s a militarizmus ellen agitált. Még 1795-ben is a Ťfölösleges állandó hadseregokozta csapásokrólť, és az ((áldatlan háborúskodásról)) mert szólani.

És a filozófusok, abban az időben is, mikor Napóleon már hatalmának tetőpontján állott, s végig gázolta egész Németországot, semmit sem éreztek abból, a mi ma hős tettekre lobbantja a legegyszerűbb katona szivét. Nem látták a veszedelmet, mely hazájukat fenyegeti, a hódítóban nem tekintették az idegen zsarnokot, a ki eltiporja szabadságukat. Hegel két nappal a jenai csata előtt így ír: ((Láttam a császárt, ezt a Világszellemet keresztül lovagolni a városon. Valójában csodálatos benyomás egy ilyen individuumot látni, a ki itt, egy pontban konczentrálva lovának hátán az egész világra kihat és azon uralkodik.))

Fichte, a ki későbbi éveiben oly sokat tett a porosz hazafias érzés fölébresztésére, 1805-ben még teljesen Lessing álláspontját foglalja el, s világpolgárnak vallja magát. ŤEgy igazán kiművelt keresztény európainak melyik a hazája ?ť kérdi ((Grundzügen des gegenwártigen Zeitalters* czimű munkájában. És így adja meg a feleletet: ((Általában véve Európa az, különösen pedig Európának az az állama, mely abban az időben a kultúra magaslatán áll. Az az állam, mely bűnös hibát követ el, idővel természetesen lehanyatlik és megszűnik a kultúra magaslatán állani.* De ép azért, mert tönkre megy és tönkre kell mennie, jönnek mások, és azok között egy, és az fog ezentúl azon a magaslaton állani, a melyen előbb amaz. A földnek azok a szülöttjei, a kik a talajt, a folyamot, a hegyet tekintik hazájuknak, polgárai maradnak azontúl is a lehanyatlott államnak ; megtartják azt, a mit kiván-tak és a mi őket boldogítja: a nappal rokon szellem ellenállhatatlanul oda fog húzódni és oda fordulni, a hol a Világosság van és a Jog. És a világpolgárság e szellemében megnyugodhatunk mind magunk, mind utódainkra nézve az államok sorsát illetőleg mind az időknek teljességéig*.

Még a költők között is csupán a klasszikái iskolához tartozók némelyike énekelt a hazaszeretetről. Goethéről, ez iskola fejéről köztudomású, hogy nincs egy hazafias sora, ellenben Schillernek ép ily tárgyú költeményeit értékelték ebben a korban legkevesebbre. Az úgynevezett romantikusok, a kik túlhelyezték magokat nem csak a hazaszereteten, de a polgári erények legtöbbjén, csöndes mosolylyal, sőt néha hangos kaczajjal olvasták Schillernek ily nemű versét és pedig nemcsak Schlegel, a ki a ((szemtelen tolakodást* és a lustaságot Ťaz istenhasonlóság eme megmaradt töredékét* is magasztalta, de olyan férfiak is, a kik adtak valamit a morálra, mint Schleiermacher.

Be kellett következnie a rettenetes drámának, a porosz államnak meg kellett rendülnie Napóleon csapásai alatt, óriási megaláztatást és elnyomást kellett a nemzetnek elszenvednie, hogy megérjen a hazaszeretet iskolája számára. De megérett. Ugyanazok a férfiak mint Fichte is - kik előbb kozmopolitáknak vallották magokat, lettek később a hazaszeretet legbuzgóbb apostolai. Ugyanaz a férfiú, kinek fentebb idéztük sorait, később prófétai magaslatról hirdeti nemzetének, hogy ((élnie kell, nem enyészhetik el soha, mert vele együtt elenyésznék a kultúra, a szabadság, a tudomány, az erkölcs és a vallásosság*. A költők (Kleist) a tudósok és az egyházi szónokok egymással vetekedve kezdik hirdetni a hazaszeretetet.

De hát melyik hazának szeretetét? A sok államra forgácsolódott németségnek egységes hazája ebben az időben még nem volt. És a szó valódi értelmében azelőtt sem volt soha. A bajor első sorban bajornak érezte magát és csak másodsorban németnek, s a szász is elsőbben szásznak. Csoda-e, ha ezek a különféle népek nehezen értették meg eleinte ezeket az új szavakat, minőkhöz hasonlókat sohasem hallottak előbb? Uj generáczióknak kellett a régiek nyomdokába lépnie, nagy világeseményeknek történnie, mire képesek lettek a szívek ezeknek az új érzéseknek a befogadására

Még az 1870-iki franczia háború dicsősége is csak tovább érlelte ezt a folyamatot, de nem egy csapásra valósította meg. E sorok irója öt évvel a háború után, azt találta mondani egy berlini társaságban, hogy büszke a magyarságára, s a társaság tagjai úgy néztek össze, mint akik előtt valami teljesen érthetetlen dolgot mondanak. Nem azt nem értették, hogy valaki ép magyar voltára büszke, de azt, hogy valaki a nemzetére büszke lehet. És ezek fiai ma mind büszkék a nemzetükre. Büszkék, hogy ők németek. Németvoltukat, német nemzetüket látják megtámadva, s a német hazát, mely egységessé és nagygyá lett. S készek ennek a hazának e Majnák, folyóknak és hegyeknek védelmében kiontani utolsó csöpp verüket.

A BALTI NÉMETEK. 1915. 35. 558.

Libau elfoglalásával és Kurland megszállásával a német hadsereg tulajdonképen ősnémet területre lépett, a mely egykor hosszú időn át a német birodalomhoz tartozott s most is teljesen német kultúrájú s jó részben német lakosságú is.

Német réven került Kurland egyáltalán a történelembe: akkor vált ismertté, mikor a XIII. században a német lovagrend megszállotta és tulajdonába vette. A német lovagrend uralkodott itt a XVI. század közepéig s itt is azt a gyarmatosító munkát végezte, a mit a Balti-tenger nyugatabbra eső tartományaiban: fenhatósága alá vetette a nagyobbára lett nemzetiségű őslakosságot, megtanította a helyes földmüvelésre, városokat alapított, melyeket német gyarmatos polgársággal népesített be, iskolákat létesített, a melyekben a német kultúrát honosította meg. S a helyzet bár a tartcmány politikai helyzete gyökeres változásokon ment át évszázadok során máig sem változott: Kurlandban ma is német a földesúr ősrégi német nemesi családok elszármazott unokái ülnek a nagy és közepes birtokokban német a városi polgárság és az intelligenczia legnagyobb része, a lettek pedig a parasztság zömét alkotják, de a kultúrájuk teljesen német s a ki közülük kiemelkedik a paraszt-sorból, a német iskolák révén emelkedik ki.

A XVI. század közepén Kurland lengyel fenhatóság alá került, mint Lengyelország hűbéres tartománya s az is maradt 1795-ig, a mikor Oroszország birtokába került s hajdani önállóságának utolsó maradványa is megszűnt. A német kultúrához való tartozandósága annyival is erősebb lett, mert lett lakossága is

csaknem kivétel nélkül elfogadta a protestantizmust s ez élesen elválasztotta úgy a katho-likus lengyelektől, mint az orthodox oroszok ból. Valójában a letteket C3ak a nyelvük különböztette meg a németektől, egyébként gazdasági életük, társadalmi és községi szervezetük, műveltségük egészen német színezetű maradt s ha az ember lett vidéken utazik, külsőleg alig veszi észre, hogy ott nem német a lakosság.

A városok pedig, Libau, Eiga, Mitau teljesen német jellegűek. Német az építkezésük, a berendezkedésük, németek az iskoláik, németül beszél a polgárság, legalább is a középosztály s német a közigazgatási nyelvük, legalább a közigazgatásnak abban a részében, a mely a városi autonómia hatáskörébe tartozik. Hírneves német egyetemet is alapítottak Dorpat-ban, a mely német nyelven és szellemben művelte a tudományt, sok kiváló tudóst adott a németségnek. A dorpati egyetemnek szervezete is teljesen német volt s a diákok ugyanazt a tipikusan német diák-életet élték ott, mint akár Jénában vagy Göttingában. Eendes dolog volt, hogy dorpati tanárt elhívtak német egyetemekre és viszont. Ez az állapot csak a ki-lenczvenes évek óta változott meg: az oroszok ekkor kezdték a dorpati egyetem eloroszosítását. Ez nem ment könnyen, tőle telhetőleg ellenállt a polgárság és a diákság, német tudós nem vállalkozott orosz nyelvű tanszékre s így a megüresedő tanszékeket bajosan tudták' betölteni. Keresték akkor az oroszok Oroszország határain túl is a protestáns vallású szláv nemzetiségű tudósokat. így került oda egy magyarországi tót származású tudós is még a kilenczve-nes évek elején: a szarvasi származású Kvacsala János, pozsonyi gimnáziumi tanár, a ki Co-meniusról írt német munkájával tűnt fel a tudományos körökben. Az orosz kormány meghívta Kvacsalát a dorpati egyetem theologiai fakultására s azóta is ott van. A német tudósok soha sem tudták neki megbocsátani, hogy eszközéül adta magát az oroszításnak, a folyóiratok, melyek addig szívesen közölték műveit, formális bojkott alá vették s eleinte a dorpati diákok is tüntettek ellene.

De végre is az orosz kormány bizonyult hatalmasabbnak s a dorpati egyetem ma már teljesen orosz nyelvű^ Német tradiczióit azonban nem sikerült ki-' irtani, ha nem a nyelvet, de a szellemet veszszük a hovatartozandóság mértékéül, akkor dorpati egyetem ma is németnek tekinthető. Az uralkodó osztály Kurlandban a földbirtokos nemesség. Csupa Ősrégi nemesi család, a mely családfáját felviszi a középkor elejének homályba vesző idejéig. Sehol a világon nem találni tisztább és régibb nemesi törzsfákat, mint a kurlandi német bárói és lovagi családokban. Féltve őrizték nemesi tekintélyüket, soha nem keveredtek össze a lettekkel, a kiket nehéz jobbágyság alatt tartottak; a városi német polgárságtól is távol tartotíák magukat. így fejlődött ki a kurlandi német nemes típusa: gőgös, arisztokratikus származására nagyon nagy súlyt fektető falusi urak, a végletekig konzervatív szelleműek, szokásaikban, erkölcsükben, egész szellemükben egy régi világban élők. Az orosz kormánynyal jó viszonyban voltak, a czári udvar feudális szelleme megfelelt nekik s uralmukat a kurlandi tartományban, melyben elenyésző kisebbség voltak a túlnyomó lett többséggel szemben, csakis a czár támogatásával tarthatták meg. Az orosz udvari nemesség nagy része belőlük került ki, magas katonai és politikai polezokra jutottak. Azok a német nevű arisztokraták, a kik mint orosz diplomaták és hadvezérek szerepelnek az orosz történelemben, nagyobbára kurlandi eredetűek. Érdekes például, hogy Hindenburg tábornagy családjának egy ága is Kurlandba került s ma is szerepelnek az orosz hadseregben és diplo-macziában Beneckendorf-ivadékok. Nem lehetetlen, hogy a német tábornagy, kinek eredetileg szintén Beneckendorf a családi neve, olyan crosz csapatot is vert meg, melynek egy eloroszosodott Beneckendorf volt a vezetője. A kurlandi nemességnél mindig fontosabb volt a kasztszellem, mint a nemzetiség, de azért bár sokan érzületben is oroszok lettek közüle, az otthon, ősi birtokaikon maradtak, megőrizték német nyelvüket és műveltségüket, folytonos érintkezésben voltak a német arisztokracziával, különösen pedig a keletporoszországi német nemességgel, a mely ép olyan konzervatív szellemű, mint ők.

Az újabb időben megromlott a viszony köztük ós a czári hatalom között. Az oroszokban az utóbbi időkben kifejlődött német-gyűlölet velük is éreztette a hatását s megkezdődött ellenük is az oroszosítás. Egy más veszedelem is fenyegette őket: az addig elnyomott lett parasztság mindinkább ellenük fordult, felébredt benne a lett nemzeti öntudat s kétségessé tették a német urak uralmát. A japán háborúkor és utána egész Oroszországszerte feltámadt forradalmi mozgalmak ide is eljutottak s a lett parasztok nyíltan fellázadtak uraik ellen. A gőgös nemes urak a czári hatalomhoz fordultak segítségért épen úgy, mint a lengyel főnemesség s ezzel még jobban ki voltak szolgáltatva az oroszoknak. A mostani háború kitörése ínég nehezebbé tette helyzetüket. Fiaik a saját ősi hazájuk ellen voltak kénytelenek hadba vonulni, az otthonmaradtakat pedig még jobban kezdte sújtani az oroszok gyűlölete és gyanúja minden ellen, a mi német. Most német hadak az urak ősi földjükön, s ki tudja, kiereszti-e valaha kezéből a német, a mit most oly energiával ragadott meg?