VÁROSOK UTAZÁS OROSZORSZÁG III.

h14–96. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők.

2019. 01. 02. – 01. 15.

Tartalom

BEVEZETÉS

A tartalom és a tematika az előző fejezetéhez hasonló. Kevesebb számú, de terjedelmesebb írásokat olvashatunk. A Függelékben olvasható, milyen tortúra volt az utazás 200 éve. Port Artrból aránytalanul több a szöveg. A macaoi beszámoló elég egyhangú. Érdekes: csata után, a tulajdonos váltás (japán- orosz)

VÁROSOK (KIKÖTŐK)

Barang: PORT-ARTÚR 1904. 22. 375..

Barang: PORT-ARTUR 1904. 35. 593..

Dr. Cholnoky Jenő: PORT-ARTUR.1905. 02. 17.

dr. Bozóky Dezső: LEVÉL PORT-ARTURBOL. 1908. 14. 263.

UTAZÁS

Faragó Ödön: EGY OSZTRÁK EMBER KALANDJAI KHINÁBAN. 1888. 47. 783.

A kelet-indiai, chinai és ausztráliai hajózás és tengeri- kereskedés. 1888. 46. 554.

S. L.: Képek a Volga vidékéről. 1868. 13. 148.

ORSZÁGOK

S. L.:A miriditák népe Albániában. 1877. 11. 169.

Szegh Dezső: AZ ALBÁNOK. 1910. 22. 466.

OROSZORSZÁG III.

II. és III. SÁNDOR 1881. 12. 178.

FÜGGELÉK

V. K.: KHINAI POSTÁSOK

POSTA-ÁLLOMÁS AZ OROSZORSZÁGI PUSZTASÁGON. 1890. 16. 256.

VÁROSOK

Barang: PORT-ARTÚR 1904. 22. 375..

1905. 02. 18. bal felső. P0RT-ARTUR ÉS ERŐDEI. Itt megtalálható a kikötő térképe.

Kelet-Ázsiában alig találunk jobb helyet kikötő számára, mint Port-Artur. Télen át — nem mindig — de rendesen befagy. Iiau-hnig félsziget, amelynek déli végén van a kikötő, belenyúlik a legfontosabb közlekedő útba, amely Észak-Khina gabona-termő vidékeinek legjelentősebb kiviteli kikötőitői vezetnek ki a nyílt oczeánhoz. Ma ugyan nem annyira a gabona-kivitel a fontos itt, hanem ellenkezőleg, a gabonatermő, sűrűn lakott országrészekre szolgáló bevitel találja meg itt útját. Ha valaki ezt a kikötőt nagy tengeri haderő középpontjává tudja tenni, uralkodhat vele ezen a nagyon fontos kereskedelmi úton a Pe-csi-li öböl és a Sárga-tenger között.

Vegyük figyelembe azt is, hogy Mandsuország és vele a Liau-tung félsziget most kezd benépesülni. A Liau folyó völgyébe most vándorolnak be a szorgalmas khinaiak, s lassankint pezsgő életet teremtenek ott, ahol azelőtt ember sem lakott. Benépesítik Mandsu-országot, amelyet még egy évtizeddel előbb valamelyik turista úgy nevezett, hogy «no mans land», vagyis «lakatlan ország. Most meg vasúthálózata is van ennek a gyönyörű országnak, ahol a szőlő vadon terem, a kender fává nő, az óriási erdőségek faállománya valóságos kincs; ahol mogyorónyi aranyat mosnak a kavicsból; a legkezdetlegesebb üzem mellett is van jövedelmező ezüst-bányászat, sőt még szén is van, ami nagy kincs itt.

Port-Artur valóságos Gibraltár, valóságos kulcsa ennek a szép országnak, amely még annyiban is felette áll a többi kelet-ázsiai vidéknek, hogy éghajlata igen kedvező az európaiakra nézve. Nem olyan forró és nedves, mint Hong-kong, vagy Sang-hai, nincs már olyan kegyetlen hideg tele, mint Szibériának, vagy Észak-Khina belső részeinek, nem szegélyzik a partot lázt-lehelő maremmák s folyói mentén nem fertőzi meg a talajt, meg a levegőt a rizstermelés poshadó vize.

Igaz, hogy Korea talán még szebb, még jobb, mint Mandsuország déli része. Csakhogy ezt a félszigetet, úgy látszik, nem fogja európai nemzet hatalmába keríthetni. A Khinával való kereskedelemre nézve azonban Port-Artur kikötője mondhatatlan nagy jelentőségű.

A magas hegyekkel borított Liau-tung félsziget csipkésen, szaggatottan végződik, szemben a San-tungi félsziget öblökben gazdag partjaival. Az a hegyrendszer, amely a Liau-tungi félszigetet borítja, ősrégi, lekopott hegység, amely mindenütt szigetekké, félszigetekké bomolva süllyed le a tenger alá.

Port-Artur képét tollrajzban mutatjuk be olvasóinknak, hogy az öböl védett s kedvező alakját annál könnyebben szemléltessük. Az öböl bejárata elé a szakadékos, meredek Aranyhegy (Uvang-csin-san) nyúlik be keletről, míg nyugatról valóságos ölelő kar gyanánt védelmezi a Tigris-félsziget. Ez a félsziget délnyugaton csak alacsony földnyelvvel csatlakozik a szárazföldhöz, amit szükség esetén igen könnyű volna átvágni, s ezzel a kikötőbe egy második bejáratot is teremteni. Az öbölnek leginkább használható része az u. n. keleti kikötő, míg az öböl sokkal nagyobb nyugati felének legnagyobb része olyan sekély, hogy apály idején szárazra jut. Különösen pedig nagyon sekély az a mélyen észak felé benyúló öböl, a Táblahegy és a Paju-szun közé benyúlik.

A Tigris-félszigetet és az Aranyhegyet a modern hadi technika minden fortélyával készült erődítmények koszorúzzák, de erős védelem veszi körül az öblöt a szárazföld felől is. Az erődítmények lánczolata a kép hátterében látszó begyeken vonul végig, de még a Táblahegyen is kívül. Nagy helyet fogad tehát védelmébe, ahol úgy a kereskedelemnek, mint a halászatnak van elég tere a fejlődésre.

A vasút északról jőn be az erdőkkel körülvett területre, s a régi pagodával díszített hegy lábát kerüli meg az öböl felől, hogy a keleti kikötőhöz jusson. A keleti kikötő felett kis halmon látszik a khinai jamen (városház) két kosaras árbocza, ami mutatja, hogy a helységnek sok khinai lakója van.

A Tigris-hegy mögött, a nyugati kikötőben nem igen közlekedhet mély járatú hajó, legfeljebb abban a szűk csatornában, amely közvetlen a Tigris-félsziget mögött nyúlik délnyugat felé. Ezt a mélyvizü csatornát Torpedó-csatornának nevezik, mert ez vezet a Tigris-hegy mögött rejtőző torpedó-arzenálhoz.

A kikötő bejáratát két világító torony jelzi éjjel, az egyik a Tigris-félsziget környékén. az Arany-hegy meredek partjain áll.

Az kikötő elhelyezésén látszik, hogy védelemre rendkívül alkalmas hely, hajókról úgyszólván bevehetetlen. Nem is valószínű, hogy a japánok ostrommal be tudják venni. Sokkal könnyebben czélt érhetnek, ha elzárják a szárazföld felől s kiéheztetik, ami azonban valószínűleg hosszú időbe kerülne. Az oroszok kénytelenek körömszakadtáig ragaszkodni hozzá, mert Port-Artur elvesztésével elvesztették az uralmat a kelet-ázsiai vizek felett is.

Hatalomváltások Port Arturban (Larousse)

orosz 1898

japán 1905

szovjet-kinai 1946

kinai 1954

Barang: PORT-ARTUR 1904. 35. 593..

Ki hitte volna ezelőtt egy esztendővel, amikor még Port-Artur nagyszerű berendezésén fáradoztak az oroszok, hogy egy év múlva magára hagyatva, a világtól elzárva, a japánok szakadatlan bombázása fogja romba dönteni mindazt, amit annyi költséggel és fáradsággal létrehoztak.

Panoráma-méretű képben mutatjuk be az ostromlott várost és ennek környékét, úgy a hogy az a folyó év elején, a háború kitörésekor volt. Azóta a város legnagyobb része elpusztult, a japánok szüntelen ágyúzása bizonyára halomra lőtte már az épületek java részét.

A kép jobb oldalán látszik még a Tigris-félsziget vége. Az Arany-hegy és a Tigris-félsziget közt van a főbejáró a kikötőbe, amelyről tudjuk, hogy két nagy medenczéből áll. A «Vasárnapi Ujság» ez idei 22. számában a 376. oldalon alul láttuk már a kikötő képét a bejárat felől tekintve. Ezen a képen meg lehet magyarázni, hogy hol állt az a fényképész, aki ezt a panorámát fotografálta. Ott ahol a most említett vázlaton a 11. szám van, a fölött a domb oldalán állította fel a gépét és pedig először a kikötő bejáratára irányítva, aztán lassan forgatva balra, úgy, hogy utoljára körülbelül a 12-es szám felé nézett a fényképező gép lencséje.

A panoráma jobboldali vége felé van a bejárat a nyugati kikötőbe, amely a nagyobbik, de kevésbé használható, mert javarészben nagyon sekély. Hasonlóképen nagyon sekély az a keskeny tenger nyúlvány, amely panorámánk előterében, a kaszárnyák előtt nyúlik be, s a volt japán teaházaknál végződik. Ezt sem lebet úgyszólván semmire sem használni, mert apály idején sáros posványnyá válik. Az egész kikötő legjobban használható része az, a mely az Arany-hegy és a város közé nyúlik be. Ez a keleti kikötő, Port-Artur középpontja. Túlsó partján vannak a dokkok és raktárak, ott volt az orosz bank is, míg össze nem lövöldözték. Keleti sarkában, ott, ahol képünkön egy nagy fehér gőzös áll, ott vannak a torpedó-dokkok, ezen túl a kikötő ós a Ping-csui-cze édesvizű tó között a hajóépítő ós javító műhelyek.

PORT-ARTUR LÁTKÉPE

alul balról jobbra

új városrész.

Khinai városrész

Iszapos, vizenyős lapály

kaszárnyák.

Külső kikötő.

A város közepén, a legszebb helyen áll a kormányzó palotája, amelyet Alexejev építtetett. A hajógyár és a kormányzó palotája közt több alacsonyabb épület között van a hadtest-parancsnokság és a tengerészeli hatóság épülete. A keleti kikötő és az előtérben levő. használhatatlan tengerág közt van a város legforgalmasabb része. Közel a külső kikötőhöz keresztben nyúlik el itt a port-arturiak legszebb séta-útja, mellette a legelső kávéház és a legfényesebb üzletek. Ebben a városrészben van a színház is, oda rúg ki a posványos tengerágra, nagy szellőző tetejét ki lehet venni.

A város legszebb, legtisztább és legrendezettebb része ott van a Ping-csui-cze tó észak-keleti partjain, tehát képünkön Alexejev palotája mögött. Közvetlenül a palota dombja körül azonban a khinai városrész apró házacskái sötétlenek (mind sötét cseréptetős). Bizonyára ez a legsűrűbben lakott része a városnak. Ha a khinaiak is itt benn szorultak a városban, bizonyára nagyon sokat szenvednek, mert nem hiszem, hogy bármelyik hatóság is törődnék velük.

Képünk baloldali szélén a város végére épített kórházakat, barakkokat és kaszárnyákat lehet látni, míg a magas háttérben magas halmok emelkednek, amelyek között azonban szépen kiláthatunk a tengerre. Itt látszik csak meg, hogy milyen könnyű a várost a nyilt tenger felől ágyúzni, valószínű is, hogy a városban már nem sok az ép ház s ha még soká tart az ostrom, úgy romba dől ott minden, az utolsó félszerig. A háttérben emelkedő magas halmok azonban mind tele vannak erősségekkel, egymással összekötött sáncz-rendszer'ekkel, kívülről pedig bizonyára a robbanó aknák s egyéb védőrnűvék. Hogy ezek közül mennyit foglaltak már el a japánok, azt az ellentmondó hírek alapján ma még alig lehet biztosan megmondani.

Ha a város nyugodtan fejlődhetett volna, kétségtelen, hogy néhány évtized alatt Kelet-Ázsia egyik legfontosabb kikötője lett volna, bár kikötője szűk. Éppen e miatt kezdték építeni az oroszok a Talien-van öbölben Dalnit, mert ennek a világforgalom befogadására is elég nagy a jól védett kikötője. Dalni azonban ma már jóformán romokban hever és a japánok kezében van. A pazar fényyel épült paloták egy részét maguk az oroszok pusztították el. Mikor lesz belőle megint békés kereskedő hely, ki tudná megmondani? A mandsu partok harmadik fontos kikötője In-kou, a mely Niu-csuang nagy város tengeri kikötője, volt a Liau-ho torkolatánál, már szintén régebben japán kézen van.

Dr. Cholnoky Jenő: PORT-ARTUR.1905. 02. 17.

PORT-ARTUR ELESETT. A világtörténelem egyik legvéresebb várostroma befejeződött. Szomorú fejezet az emberi művelődés történetében. A természettudományok és technika óriási haladásának, annyi sok lángelme megfeszített munkájának eredménye arra is szolgál, hogy százezrével gyilkolják egymást az emberek, a dolgok legmélyén anyagi érdekből.

Amikor Arthur angol kapitány hajójával az 50-es években mint első európai kikötött Lu-sun-kau falu révében, ugyan ki gondolta volna, hogy ez az elhagyatott fészek, mely aztán Port-Artur név alatt lett ismeretes, valaha még Eris almája legyen a hatalmak közt, amelyért immár a második rettentő véres ostrom zajlott le?

Fontos hely, annyi bizonyos, mert a kellős közepén van annak a dúsan tagozott, változatos partvidéknek, amely a Csendes-oezeán nyugati szélén, három nagy és egy kisebb nép találkozó helye, s az egész világnak egyik legfontosabb kereskedelmi piacza lett. Ezen a tájon szögellnek össze a japán szigetek, Szibéria, Korea, a khinai alföld, a halmos San-tung félsziget s Mandsuország annyi vérrel áztatott földje. Mennyi szertehúzó érdek, mennyi különféle törekvés az, amely összeütközésbe kerül itt, a legnagyobb szárazföld és a legnagyobb oezeán érintkező helyein!

Ha a khinaiak úgy meg tudnák védelmezni országuk területét, mint ahogy az ilyen óriási hatalomhoz illenék, úgy a történelemnek ez a vérben fürdő, áloműző rémlátványa nem játszódott volna le. Minden hagyomány, több ezeréves történelem a khinai birodalom jogos birtokává avatják ezt a pontot. Alig lehet addig nyugalom, aligha állapodliat meg addig a versengés és villongás Port-Artúr birtokáért, míg az vissza nem kerül a kelet ázsiai partok igazi birtokosainak,a khinaiaknak a kezébe, illetőleg amíg ők meg nem tudják védelmezni minden más hatalom törekvései ellen.

Most japán kézre került. Milyen áldozatokkal! Szörnyűség még csak rá gondolni is, hogy mennyi vonagló sebesült és foszlásnak indult hulla garmadáján keresztül jutottak ehhez a diadalhoz. Egy hónap híján egy éve tart már az ostrom. S mennyi kimondhatatlant szenvedett ez idő alatt a hős védelmezők serege, különösen az utolsó időkben, amikor már sem enni, sem inni való nem volt, a betegeket nem tudták gyógyítani, a halottakat nem tudták eltemetni.

P0RT-ARTUR ÉS ERŐDEI. A japánok ostromzárát pontozott vonalak jelzik.

Napról-napra látniok kellett, hogy mint szorul mind szűkebbre és szűkebbre az a kegyetlen gyilkos gyűrű, amit ostromzárnak neveznek; mint kerül az ellenség kezére egyik halom a másik után..

A mellékelt térképen fel vannak tüntetve az ostromzár vonalai, körülbelől havonként. Látni, hogy miként szorul ez a gyűrű mind szűkebbre és szorosabbra. Először elvágta az ostromzár a kikötő vidékét a többi szárazföldtől, majd a Lujza-öböl vidékétől, aztán augusztus végén ott volt az ostromzár a legkülső erődök lábánál. Ekkor kezdődött az igazi várvivás. Az északnyugati erődök egymás után kerültek japán kézre, mindegyik több ezer ember halálával.

Keleten csak lassan haladhatott előre az ostrom, mert itt igen kedvező helyzetben, rendkívül sűrűn vannak egymás mellett az erődök, amelyeknek lánczolatán nem birtak a japánok rést ütni. Nyugaton, a jobban elszórt erődök között úgy látszik könnyebb volt az előrehaladás, de szinte eldőlt az ostrom sorsa, amikor a hatalmasan megerősített 203 méteres dombot sikerűlt elfoglalni, mert innen az ágyúgolyók minden akadály nélkül juthattak be a kikötőbe, s teljesen tönkretették a hajókat és a kikötő építményeit.

S amikor Port-Artur védelmezőinek így látniuk kellett, hogy milyen vaskövetkezetességgel szorul mindjobban össze az ostromzár, ugyanakkor fájó tudat lehetett az, hogy alig egy-két napi vasúti utazás választja el őket a félmillió orosz seregtől, amely mindent megkísérelt, hogy felmentse a szorongatottakat. Tudjuk, hogy minden felszabadító kísérlet dugába dőlt, s a vár magára maradt. A balti flotta indulása, utazása mind annyi fennakadással, olyan lassan bontakozott ki, mint valami nyomasztó álom.

A hatalmas, a rettegett orosz nem birta felmenteni várának hősi védelmezőit s az oroszok évszázados törekvéseinek első, igazi megvalósulása, az első nyilt óczeáni kikötő, amely télen,nyáron használható: ismét elveszett az oroszokra nézve. Mennyi diplomácziai fondorlat, mennyi vér és milyen hihetetlen költségek árán jutott hozzá, s íme, alig hogy megmelegedett benne, alig hogy a legszükségesebb berendezések elkészülnek, ismét kihull a kezéből, ki tudja mennyi időre, talán örökre. Az egész Szibéria, Mandsuország, az a sok nagy föld Észak-Ázsiá-ban mind hiábavaló, ha nincs kapuja ki a nyilt tengerre, a művelt kelet-ázsiai népek felé. Port-Artur elesett s ezzel a kaput megint becsapták, s a rengeteg orosz birodalom ismét be van zárva a kontinens börtönébe.

Most a japánok helyre fogják állítani Port-Artur erődjeit, ők ülnek bele, s az ostrom alatt szerzett tapasztalatok alapján még jobban meg fogják erősíteni a várat, s ha hozzáfér is valamikor az orosz, rengeteg áldozatok árán fogja csak ismét visszavehetni.

A vár elestével szabad kezet nyert a japán hadsereg; minden erejét a szárazföldi orosz haderő ellen fordíthatja, s az eddigieknél talán még rémítőbb vérengzés fog kezdődni.

A Vasárnapi Ujság megmondotta a háború kitörése alkalmával, hogy a tengeren könnyűszerrel fognak győzni a japánok, de a szárazföldön körülbelül egyenlő erősek lesznek, s ha hamarjában békekötésre nem kerül a dolog, szörnyű vérengzések fognak még történni.

Az újsághírek ugyan rendesen túlozzák az oroszországi forradalmi és elégedetlenkedő mozgalmakat, de hogy nincs minden rendben a czár birodalmában, az bizonyosnak látszik. Port-Artur eleste még jobban el fogja keseríteni a népet az iszonyú áldozatok miatt, s alighanem meg fog ingani az orosz kormány mindenható uralma. Az orosz kormány pedig előrelátó számításból indította meg a háborút és folytatja elkeseredetten. Oroszország nagy arányú fejlődésének szüksége van a kelet-ázsiai vizekre, egyetlen és utolsó reményét, hogy oczeánhoz juthat, nem adhatja fel. De a nép talán nem fogja ezt megérteni, s valódi tragédiai hős gyanánt áll előttünk az orosz kormány, amely éppen akkor bukik el, amikor nemzetének a legnagyobbat, a legjobbat akarja. Ha az orosz nép elégedetlensége csakugyan békekötésre kényszeríti az uralkodót, akkor évszázados törekvések, az orosz politikának egész építménye dől halomra.

.

Az ostrom és védelem világhírre jutott fővezéreiről a következő életrajzi adatokat közölhetjük::

Az ostromló japánok fővezére, Mareszuke Nogi 1849-ben született Osakában, hol atyja mint előkelő hivatalnok élt. Nogi már igen fiatalon a seregbe lépett s nemsokára alkalma nyilt a Sacsuma-felkelés elfojtása alkalmával annyira kitünni, hogy a harczok végével ezredessé nevezték ki s mint ilyen, helyőrségi parancsnok lett Tokióban. Midőn a 80-as években a nagy államférfi, ösztönzésére számos tiszt a külföldi katonai intézmények tanulmányozására ment, ezek közt volt Nogi is, aki aztán szorgalmasan tanulva s tapasztalatokat gyűjtve, hosszabb ideig tartózkodott Angliában, Francziaországban s Amerikában. Útjából hazatérve, a vezérkarnál alkalmazták, s mikor a japán-khinai háború kitört, egy hadtest parancsnokságát bízták rá. S a belevetett bizalomnak fényesen megfelelt, mert Haicsöngnél a kliinai sereget teljesen megsemmisítette s igen sok ágyút zsákmányul ejtett. Ezután Formóza szigetére küldték Nogit, hol a lázadást leverte, s azután a sziget kormányzója lett.

A mikádó rendkívül kegyelte vitéz tábornokát s a mostani háborúban őt bízta meg Port-Artur ostromával, annyival is inkább, mivel Nogi a khinniak elleni hadjáratban már részt vett a vár bevételében, de egyébként is mint rendkívül képzett és nagytehetségű hadimérnök ismeretes.

Nogi — ami a japánoknál ritkaság — magas termetű ember, katonáival szívesen eltréfálkozik, akik ezért, valamint igazságszeretetéért valósággal rajonganak érte. Két fia volt s ezek mindegyikét elvesztette az ostrom alatt: az idősebbik Kincsu bevételénél, a fiatalabbik pedig a hires 203 méteres domb megvívásánál esett el.

Port-Artur védője Anatoly Michajlovics Stösszel 1848-ban született. Származásáról különféle adatok vannak. Sokan, kivált a franczia lapok erősen állítják, hogy Stösszel atyja egy magyarországi zsidó családból származik; a németek azt állítják, hogy német eredetű s neve «Stössel von der Heyde» volna, míg az oroszok régi orosz származásúnak állítják s azt mondják, hogy atyja testőr volt. De legyen a dolog bármint, annyi bizonyos, hogy a fiatal Stösszel kitűnő sikerrel elvégezvén a katonai iskolákat, különböző csapatoknál sokáig mint tiszt szolgált. Legelőbb az orosz-török háborúban tűnt fel vakmerő kémszemléivel s egy ily alkalommal súlyos sebet is kapott. A háború után ezredes lett és Szibériába helyezték át. Itt tartózkodott, míg az u. n. boxer-lázadás kitört. Ekkor már mint tábornokra nagyobb feladatokat biztak rá. Többek közt felszabadította a Tiencsinben körül zárt orosz csapatot s a boxerek egy részét is legyőzte. Port-Arfcur főparancsnokságát 1903. május 20-án bizták rá.

Stösszel roppant sokat tett a különben is hatalmas vár megerősítésére, de különösen katonáira tudott hatni s azok önbizalmát egész az utolsó napokig ébren tartotta. Különben jó ideig ő maga is hitte, hogy a kezére bizott várat bevenni nem lehet, a felmentő sereg pedig előbb-utóbb megérkezik. Innen magyarázható, hogy oly kiméletlenűl utasította el a japán hadi követet, midőn ez augusztus hóban levelet vitt neki, melyben Nogi a vár feladását kérte. A hadikövetnek Stösszel fenyegető hangon ezeket mondta: «Mondja meg ön vezérének, hogy tanulja meg az orosz nemzet történetét, mielőtt ilyen együgyű ajánlatot tesz. Az oroszok csak győzni, vagy meghalni szoktak, nem pedig magukat megadni. Megbocsátom önnek ezt az ostobaságot, de adja tudtára vezérének, hogy ha még ilyen ajánlattal hozzám küld valakit, azt tüstént felakasztatom.!

Nogi nem is küldött aztán több békekövetet; végre magának Stösszelnek kellett ezt megtenni.

* * *

Reggel már nyolezkor útra készen álltunk a fogadó előtt. Valami 30 kocsi várakozott ránk, de csak hetet foglaltunk el. Az erődökhöz mentünk. A város nagy részén áthajtatva elmentünk a volt czirkusz-épület előtt, melyben a végzetes éjjelen, mikor a japánok torpedói lyukat ütöttek az orosz hadihajókon, mulatozott az egész tisztikar.

A czirkusz most japán bazár, közepén japán színházzal, közvetlen mellette két nagy vásárcsarnok, melyekbe öröm belenézni; oly művészettel rendezi el a japáni a főzelékeket, mintha virágos kertben járnánk. A káposztafej virágágyakból szépen kandikál ki a szép piros paradicsom, meg az aranysárga narancs nagyságú japán naspolya. Utunk kapaszkodni kezd, mind szebb kilátást nyújtva ezen az Isten által is erődnek teremtett vad, teljesen fátlan, szétszakgatott, hegyes-völgyes vidékre.

Egy óra múlva a japánok által levegőbe röpített első északi erődnél állunk. Egy nagy romhalmaz az egész, csak itt-ott kandikál ki egy-egy részlete a vastag betonfalnak kis ablakaival. Hason bemásztam egy ilyen folyosóba, de a törmelék a boltozatig kitölti az egészet, nem lehet előre jutni. Néhány shrapnel-szilánkot találtam a kövek közt s igen sok emberi csontot. A körül fekvő hegyeket ezer meg ezer nagy gödör borítja, akár csak az olyan hegyek, melyeken fásítás czéljából a gödröket már megásták. A nehéz lövegek lyukai ezek.

Igen meredek úton mentünk tovább a második erődhöz, az Erlungsan vagy Két sárkány erődhöz, melyet a japánok aláaknázva a levegőbe röpítettek. Ott ahol állok, ezer japán fekszik a mázsás kövek alatt. A robbanást várták, hogy rögtön felrohanjanak azután az erődbe, csakhogy az erőd nem előre, hanem hátra felé omlott be s egy pillanat alatt eltemette az 1000 katonát. Sok patron-magazin, úgy japáni, mint orosz, valamint fegyver-szijak, táskák, ruha-czafatok hevernek itt még mindig, daczára annak, hogy a khinaiak ma is még egész nap gyűjtenek itt mindenütt, hogy a talált dolgokat eladják a japán kereskedőknek. Tovább hajtva láttuk a völgyben alant egy nagy kőtörmelék halmos alakjában a helyet, hol orosz aknákon egész japán ezredek repültek föl egy pillanat alatt a levegőbe.

A kocsiról leszállva leereszkedtünk egy mély völgybe s rémesen meredek úton, melyen szédülve tekintettem hátra, másztunk fel kemény munka árán a legfontosabb erődhöz, melyben Kondratenkó tábornok, a védelem lelke, lelte balálát. A méter vastag betonfalat játszva ütötte át egy 35 czentiméteres löveg, megölve az alatta álló tábornokot. A kisérő japánok is a legnagyobb tisztelet hangján emlékeztek meg a „nagy orosz tábornokról”. Letörtem egy darab betont emlékül ezen helyről s ugyanitt találtam egy orosz bélyegzővel jelzett kenyeres zsákot is, melyet szintén eltettem emlékbe.

Ha itt fent áll az ember, látja, minő hihetetlen s emberfeletti munkát végeztek itt a japánok, 60 000 halottat hagyva a csatatéren, mig ezen modern, a szakértők által bevehetetlennek mondott erődöket elfoglalták. Semmiféle más nemzet a földtekén nem lett volna erre képes. Szemben egy kopár magas hegyen áll még két hatalmas, a hajókról felczipelt nagy ágyú, ott is maradnak emlékül.

Sietnünk kellett lefelé ebből az erődből, mert 12 órára az admirálishoz voltunk ebédre híva. Pont 12 órakor, mikor a Tigris-fark erődön eldördült a déli ágyúlövés, fordultak be kocsiink a mereven tisztelgő japáni őrség előtt, a volt Alexejev-féle palotába, ahol Stösszelné születésnapját ünnepelték az orosz tisztek, mielőtt a japánok a hadihajókat megtámadták.

Fönt az emeleten fogadott bennünket a nagy szalonban az admirális még tíz japán tiszttel. A szolga jelentette, hogy kész az ebéd, mire a földszinti hatalmas ebédlőbe mentünk, a volt nagy bálterem melleit. Remekül volt terítve. Csupa hatalmas sárga chrysanthemum állt a teremben, s az asztalon disz gyanánt; a hófehér abroszon remek arabeszkek voltak kirakva fenyőtűkből, közben apró sárga virágokkal. Húszan voltunk, mindegyikünk jobbján, balján egy-egy japán tiszt ült. Zajtalanul s kitűnően szolgálta fel a 15 főből álló japán fehér rövid kabátos inassereg a remek ebédet, mely 10 fogásból állott. Kitűnő szakácsa van az öregnek, ki öt évig lakott Berlinben, s ismeri Bécset, Budapestet s kinek Budapest ezerszer jobban tetszik, mint Bécs. Ha haragusznak is talán az urak, mégis kimondom, ami igaz, — mondta az admirális, ki igen kedves öreg úr s elég jól beszél németül. Az egyszerű uniformisban ültek, mert mi is utczai ruhában voltunk.

Mellettem egy ezredesi rangban levő fő-gépészmérnök ült, ki érdekesen mesélte el nekem angolul, hogy a esuzimai ütközetben lent volt egész idő alatt a gépnél s csak mikor fölment valamit jelenteni, tudta meg, hogy ők győztek s az egész orosz flotta a tenger fenekén fekszik.

Szívélyes búcsút vettünk az admirálistól s a tisztektől s újra a várakozó kocsikba ültünk, hogy még a 203 méteres dombot meglátogassuk, melynek háta mögül indirekt lövésekkel lőtték a japánok tönkre a kikötőben fekvő összes orosz hadihajókat.

Kanyargós emelkedő úton a 203 méteres domb tövébe körülbelül egy óra alatt értünk. Itt rettentő meredeken kapaszkodtunk fel, végre fönt állottunk. Remek kilátás az egész környékre. Alant látjuk Port-Artúrt, a kikötőt, a hajókat, házakat stb. Ezen meredek hegyre lehetetlen volt a nagy ostromágyúkat felczipelni, miután hallatlan áldozatok árán elfoglalták a japánok ezen hegy csúcsát, melyen körülbelül 30.000 orosz és japán esett el s így a hegy mögötti völgyből lőttek, míg az összes hajók elsüllyedtek..

A hegy a szó szoros értelmében pozdorjává van lőve a tetején talán tíz méter magasságban. Óriási kőtömbök halmaza fölött járunk rettentő sok embercsont között. Emlékül föl is szedtem egy koponyát, melynek tetején látható a lyuk, hol a halált hozó golyó behatolt. Ez se hitte volna, hogy még egyszer Európába fog utazni, akár orosz vagy japán volt az istenadta.

Másnap reggel fölszedtük a horgonyt a korai órákban s egy napi s éjjeli út után reggel kilenczkor befutottunk német területre Kiaotschao-ba még pedig Csingtao-ba, mely teljesen modern szép német város, hol 14 napig maradtunk.

dr. Bozóky Dezső: LEVÉL PORT-ARTURBOL. 1908. 14. 263.

Az alábbiakban egy érdekes levelet van alkalmunk közölni dr. Bozóky Dezső cs. és kir. korvett-orvosnak, dr. Bozóky Alajos nagyváradi jogakadémiai igazgató fiának tollából, aki az I. Ferincz József osztrák-magyar hadihajóval jár most a kelet-ázsiai vizeken. A levél 26 napig jött Szibérián át Kiaocsaóból Nagyváradig. Dalny és Port-Artur egykori orosz hadi kikötők ma, csaknem három évvel a kelet-ázsiai nagy háború után, japán kézben vannak. A Csing-taoban postára adott levél így szól:

Az elmúlt héten láttam. a volt orosz Dalny-t (a mai japán Dairen-t) és Port-Artur-t. Egy napi utazással, Dairen-be. Ez egy az oroszok által 8—10 év alatt épített hatalmas arányú modern európai város, melyet a japánok közeledtére teljesen elhagyott a lakossága, s egyetlen lövés nélkül jutott a japánok kezébe. Kikötője hatalmas, szépen kiépült. Mindjárt a parton van a hatalmas villamfejlesztő telep a város világítására.

Utczái rendkívül szélesek, habár nincsenek még kövezve. Sugár irányban futnak, mint egy kerék küllői össze a város közepén egy hatalmas köralakú téren végződnek. Egyes utczák csupa villaszerű épületből állnak, gyönyörű kis kertek közepette, melyekben most mindenütt remek chrysanthemumok virítanák.

Különös benyomást tesz az emberre a sok teljesen üresen álló úri lakás, melyek ablakai sok helyen deszkával vannak beszegezve azon módon, ahogy a tulajdonosuk elhagyta, s a mai napig sem jelentkezett, hogy újra birtokába vegye, vagy eladja házát. A sok riksa mellett feltűnő nagy számú lovaskocsi, melyek bakján czopfos khinai kocsis ül, mutatja, hogy oroszok voltak itt az urak, kik menekülés közben kocsit, lovat itt hagytak. Itt aztán lehet öt krajczárért két lovas kocsin kocsikázni akár két óra hosszat is.

Gyönyörű szép nagy vasráccsal körülvett park közepén, emelkedett helyen szép kilátással a tengerre, áll a díszes orosz templom, tornyán az orosz kettős kereszttel. A templom mellett nagy tennisz - pálya van, melyen japán urak, még pedig kifogástalan finom úri európai öltözetben teniszeztek. Az egyik azonnal felém jött, bemutatkozott mint tanító s végig vezetett az orosz templomban, mely ma japán népiskola, 200 fiú s 200 lány jár bele. Ott, ahol az ikonosztáz állott, van most a kathedra ,s a falakon körös-körül üvegszekrényekben fizikai műszerek, villamos gépek, az emberi szem, fül stb. hatalmas gipsz modelljei, kitömött állatok, csontvázak állanak.

Az oroszok közel 80 millió rubelt költöttek el Dalny-ra, mely mint a gomba eső után, nőtt ki a sivár khinai földből. Aztán egyszerre elvesztették az egészet. Akár Jokohama utczáin járnék, az utcza egész szélességében kifeszített fonalakon kis zászlók és lampionok ezrei lógnak. Japán bazárok csupa japán holmival vannak tele, az európai modern emeletes házakban. Csak khinait és japánt látni az utczákon, európainak nyoma sincs. Japán bazárokat, japán rendőröket látni mindenfelé.

Innen indul ki a dél-mandzsuriai vasút egyik vonala föl Mukden felé, s egy szárnyvonal Port-Artúrba. A mély bevágásban vezető vonal felett a japánok fehér kőhidat építettek, mely három nyílású, gyönyörű faragott kőkarfával, rajta hatalmas villamos kandeláberekkel. Bármely európai nagy városnak díszére válnék ez a remek híd, melyen egész nap nagy a forgalom. Szemben vele van a hatalmas japán postaépület. A hid túlsó oldalán orosz zászlót lenget a szél, ott van az orosz konzulátus; persze, hiszen idegen ország ez most már az orosznak.

Port-Artúrban vagyunk; történelmi nevezetességű helyen. Egy japán tengerész tiszt, ki a csuzimai ütközetben egy levegőbe repült hajóról menekült meg, s két czivil úr a kormányzóságtól fogadott bennünket az állomáson. Egész sereg orosz trojka, persze khinai kocsisokkal a bakon, áll az állomáson. Egy nagy kocsiban kettenként elhelyezkedve hajtottunk be a város egyetlen fogadójához. Előttünk a kikötő, velünk szemben a hatalmas «Golden Hell» erőd, a kikötő keskeny bejáratánál, vele szemben a festői Tigris-York félsziget, megrakva erődökkel. Mellettünk az orosz-khinai banknak teljesen kiégett, tető nélküli palotája, mellette egy szintén teljesen leégett színház falai merednek az égnek. A vízből elsüllyedt hajók árbóczai állanak ki ferdén. Sok ház falában hatalmas lyukak, úgyszintén a tetőkön.

Húsz perez múlva igen jó hat fogásos ebédet tálalt föl a japán vendéglős, azután kocsikra ültünk, s hajtottunk a volt orosz tengerészeti kaszinóba, mely most hadi múzeum. Elhajtattunk a szépen fekvő kert közepén álló verandás ház előtt, melyben Stössel generális és neje laktak.

A múzeum egy magaslaton fekszik. Egy hídon kell átmennünk, melynek karfája ketté fürészelt ágyúkerekekből van készítve. A nagy kapu melletti sövény a háborúban használt akadályokból készült.. Az oroszok által készített japán zászlók is érdekesek, ezeket a japánok megtévesztésére tűzték ki néha egy-egy ponton. Egy egész szoba telve orvosi műszerekkel s gyógyszerekkel. Legérdekesebbek azonban az élethű modellek az egyes erődítményekről, melyeken látni, hogyan vájtak a japánok több kilométer hosszú aknákat a föld alatt, föl az erőd közepéig.

Előbb a vár beton falai alatt mélyen mint egy kutat kellett leásniok, s ott 1200 kiló lőgyapotot a levegőbe röpítették.. Hányan estek el, míg megkezdhették aknamunkájukat! A következő szobában még áll a színpad, melynek falát győztes japán generálisok olaj festésű arczképei díszítik. A következő, vagyis dohányzó-szobában lógnak a híres oroszok, Stösszel, Kuropatkin, Alexejev stb. képei. Innét kocsin az arzenálba hajtottunk.

A bejárattal szemben áll egy szép khinai tavas kert, közepén a mindenható Alexejev palotája, homlokzatán hatalmas japán hadi zászlóval Itt lakik a japán admirális, Port-Artúr parancsnoka. A palotával szemben a domb oldalán szép park sok kerti paddal, a közepén egy zene-pavillonnal, remek kilátást nyújtva a kikötőre. Itt egész a vár átadásáig hetenként néhányszor térzene volt. Az arzenál kapuján belépve, hatalmas műhelyeken haladtunk át, lázas munka mindenfelé, zakatolnak a gépek, a nehéz gőzkalapács, a fúrók. Hej! szép kis ajándék egy arzenál is. Hát még a sok szénnel telt raktár, melyek közt elsétáltunk ! Szinig telve a legfinomabb angol szénnel, csekély 100 000 tonna van itt felhalmozva, értéke felül van a négy millió koronán. Amott egész sereg gőzhajó kikötve, ezeket a japánok sülyesztették el a kikötő bejárata előtt hatalmas két méter magas betonkoczkákkal megterhelve, s most emelik ki egymásután. Több mint 200 nagyobb, kisebb gőzhajót sülyesztették itt el a fapánok, vagyis nem kímélték a költséget.

Itt japán torpedó-naszádra szálltunk s először életemben utaztam a japán hadi lobogó s a piros sugaras piros nap alatt. Kimentünk a kikötőből a nyilt tengerre, hol még 40—50 úszó bója mutatja, hol feküsznek még elsüllyesztett gőzösök. Egész búvár századok dolgoznak a kiemelésükön. Mint egy hangyaboly, úgy sürög-forog ez a dolgos had! Különben csak egy kisebb hadihajó s négy japán torpedó-naszád van a kikötőben.

Vacsorázni a fogadóba tértünk. Az utczákban több üzlet van, melyekben csak a harcztérről felszedett lövegeket, holmikat árulják mint emlékeket a háborúra. Néhány kisebb darabot vettem is. Vacsora után elsétálgattunk a városban s betértünk egy volt európai házban berendezett tea-házba, hol akárcsak Japánban, leheveredtünk a gyékényre s csakhamar víg ének és zene, hanezurozás zaja töltötte be a levegőt.

Reggel már nyolezkor útra készen állottunk a fogadó előtt. Valami 30 kocsi várakozott ránk, de csak hetet foglaltunk el. Az erődökhöz mentünk. A város nagy részén áthajtatva elmentünk a volt czirkusz-épület előtt, melyben a végzetes éjjelen, mikor a japánok torpedói lyukat ütöttek az orosz hadihajókon, mulatozott az egész tisztikar. A czirkusz most japán bazár, közepén japán színházzal, közvetlen mellette két nagy vásárcsarnok, melyekbe öröm belenézni; oly művészettel rendezi el a japán a főzelékeket, mintha virágos kertben járnánk. A káposztafej virágágyakból szépen kandikál ki a piros paradicsom, meg az aranysárga narancs nagyságú japán naspolya. Utunk kapaszkodni kezd, mind szebb kilátást nyújtva ezen az Isten által is erődnek teremtett vad, teljesen fátlan, szétszakgatott, hegyes-völgyes vidékre. Egy óra múlva a japánok által levegőbe röpített első északi erődnél állunk. Egy nagy romhalmaz az egész, csak itt-ott kandikál ki egy-egy részlete a vastag betonfalnak kis ablakaival. Hason bemásztam egy ilyen folyosóba, de a törmelék a boltozatig kitölti az egészet, nem lehet előre jutni. Néhány shrapnel-szilánkot találtam a kövek közt s igen sok embercsontot. A körül fekvő hegyeket ezer meg ezer nagy gödör borítja, akár csak az olyan hegyek, melyeken fásítás czéljából a gödröket már megásták. A nehéz lövegek lyukai ezek.

Igen meredek úton mentünk tovább a második erődhöz, az Erlungsan vagy Két sárkány erődhöz, melyet a japánok aláaknázva a levegőbe röpítettek. Ott ahol állok, ezer japán fekszik a mázsás kövek alatt. A robbanást várták, hogy rögtön felrohanjanak azután az erődbe, csakhogy az erőd nem előre, hanem hátra felé omlott be, s egy pillanat alatt eltemette az 1000 katonát. Sok patron-magazin, úgy japán, mint orosz, valamint fegyver-szijjak, táskák, ruha-czafatok hevernek itt még mindig, daczára annak, hogy a khinaiak ma is még egész nap gyűjtenek itt mindenütt, hogy a talált dolgokat eladják a japáni kereskedőknek. Tovább hajtva láttuk a völgyben alant egy nagy kőtörmelék halmos alakjában a helyet, hol orosz aknákon egész japáni ezredek repültek föl egy pillanat alatt a levegőbe. A kocsiról leszállva leereszkedtünk egy mély völgybe s rémesen meredek úton, melyen szédülve tekintettem hátra, másztunk fel kemény munka árán a legfontosabb erődhöz, melyben Kondratenkó tábornok, a védelemlelke, lelte balálát. A méter vastag betonfalat játszva ütötte át egy 35 czentiméteres löveg, megölve az alatta álló tábornokot. A kisérő japánok is a legnagyobb tisztelet hangján emlékeztek meg a „nagy orosz tábornok”-ról. Letörtem egy darab betont emlékül ezen helyről s ugyanitt találtam egy orosz bélyegzővel jelzett kenyeres zsákot is, melyet szintén eltettem emlékbe.

Ha itt fent áll az ember, látja, minő hihetetlen s ember feletti munkát végeztek itt a japánok, 60 000 halottat hagyva a csatatéren, mig ezen modern, a szakértők által bevehetetlennek mondott erődöket elfoglalták. Szemben egy kopár magas hegyen áll még két hatalmas, a hajókról felczipelt nagy ágyú, ott is maradnak emlékül. Sietnünk kellett lefelé ebből az erődből, mert 12 órára az admirálishoz voltunk ebédre híva. Pont 12 órakor, mikor a Tigris-fark erődön eldördült a déli ágyúlövés, fordultak be kocsiink a mereven tisztelgő japáni őrség előtt, a volt Alexejev-féle palotába, ahol Stösszelné születésnapját ünnepelték az orosz tisztek, mielőtt a japánok a hadihajókat megtámadták.

Fönt az emeleten fogadott bennünket a nagy szalonban az admirális még tíz japán tiszttel. A szolga jelentette, hogy kész az ebéd, mire a földszinti hatalmas ebédlőbe mentünk. A hófehér abroszon remek arabeszkek voltak kirakva fenyőtűkből, közben apró sárga virágokkal. Húszan voltunk, mindegyikünk jobbján, balján egy-egy japán tiszt ült. Zajtalanul s kitűnően szolgálta fel a 15 főből álló japán fehér rövid kabátos inassereg a remek ebédet, mely 10 fogásból állott. Az egyszerű uniformisban ültek, mert mi is utczai ruhában voltunk. Ezen a ruhán semmi arany, minden fekete rajta, a disztinkcziók is fekete pertliből vannak.

Az emeletre mentünk ezután a szép széles verandán egy jó havanna szivarra s fekete kávéra. Mellettem egy ezredesi rangban levő fő-gépészmérnök ült, ki érdekesen mesélte el nekem angolul, hogy a esuzimai ütközetben lent volt egész idő alatt a gépnél s csak mikor fölment valamit jelenteni, tudta meg, hogy ők győztek s az egész orosz flotta a tenger fenekén fekszik.

Szívélyes búcsút vettünk az admirálistól s a tisztektől s újra a várakozó kocsikba ültünk. Érdekes városrészen haladtunk át, csupa épülőfélben levő, részben már tető alatt álló nagy emeletes paloták. Gyönyörű városrész lett volna ez már egy év múlva is az oroszok kezeiben. A vár eleste beszüntette az építkezéseket is s az épületek sokat szenvedtek a nagy lövegektől. Egy emeletes palota egész sarkát .elhordta egy golyó.

Másnap reggel fölszedtük a horgonyt a korai órákban s egy napi s éjjeli út után reggel kilenczkor befutottunk német területre még pedig Csingtao-ba, mely teljesen modern szép német város, hol 14 napig maradtunk.

UTAZÁS

Faragó Ödön: EGY OSZTRÁK EMBER KALANDJAI KHINÁBAN. 1888. 47. 783.

— Eredeti levél Makaóból. —

Faragó Ödön Khinában. Jelenleg Macao városában élő honfitársunk lapunk szerkesztőjéhez szept. 12-ről keltezve a következőket irja:

Shangai utczáin a napokban egy Höfler János nevű osztrák-magyar alattvaló, mint dologtalan csavargó, a rendőrség kezei közé került, s konzulunk Haas, kormányköltségen Hongkongba tolonczolta. Itt egy angol lap tudósítója meginterjuvolta, s mivel utazási élményei — ugy ahogy azokat hiányos angol nyelvismerettel a riporternek előadta — nemcsak érdekesek, de tanulságosak is, közlöm t. szerkesztő úrral esetleg felhasználás végett. Höfler előadása így hangzik:

Négy évvel ezelőtt hagytam el Ausztriát, nem volt otthon senkim, s igy Magyarországba mentem, onnan Jeruzsálembe a szent sirhoz. Egész Konstantinápolyig gyalog mentem, mert kevés pénzem volt. Mezopotámiában munkát kaptam, s egy lisztmalomban egy évig dolgoztam. innen csonakon mentem Bagdadba, majd Bassorába. Innen gőzösön utaztam Kurrachiba, ami három török lírámba került. Itt hat hónapig rizsmalomban dolgoztam, s azután Bombayba, majd Kalkuttába jutottam el, mely ut tizenkilenez rúpiába került. Innen Penangba mentem, munkát nem kaptam.

Egy német gőzhajón Hongkongba utaztam. Azóta egy év telt el. Pénzem alig volt, munkát nem kaptam, sokszor a szabad ég alatt háltam. Azután Shanghaiba mentem, s egy gépésznél dolgoztam, de itt már mindenütt khinaiak voltak, s kevés pénzt kaptam. Ezért elmentem a mi konzulunkhoz, ki, mivel nem volt pénzem, Hongkongba küldött. Itt is elmentem a konzulhoz, de ez azt mondta, hogy nem ismer s kidobott az utczára. Kantonban is jártam munkát keresni, de mivel öt napig hasztalan kóboroltam, visszatértem Kantonba. Nem volt pénzem, s nem kaptam enni. Ekkor egy várba mentem európai embereket keresni. Itt megláttam a grófot, ön tudja, a mandarint, s azt mondtam neki, hogy ha nem ad pénzt nekem, felakasztom itt magam. Ő azt mondta: ne tegyem, mert ez a házra szerencsétlenséget hoz, s tiz taelt (khinai pénz) adott hogy menjek tovább.

Igy jutottam ismét Hongkongba, s azután ismét Shanghaiba. Mikor visszajöttem Shanghaiból s konzulunk megtagadott engem, Haifongba mentem. Nem tudok francziául, tehát olaszul beszéltem. Sehol sem kaptam munkát, tehát három európaival és 16 annamitával Lokhaiba mentem, közel Siamhoz. Sok nap vándoroltunk, szabad ég alatt háltunk, és nagyon féltünk a tigrisektől és a medvéktől. Egyik éjjel megöltünk egy medvét, mely meg akart minket enni. De én beteg lettem, ugy hogy majd meghaltam, s Hanoiba mentem, hol egy orvos meggyógyított. Dolgoztam egy limonádé-gyárban, s midőn volt már egy kis pénzem, visszajöttem Hongkongba. Szerettem volna Ausztráliába menni, de pénzem igen kevés volt az útra.

Egyszer az utczán egy olasszal találkoztam, ki pénzt adott s kivel elhatároztuk, hogy együtt megyünk Oroszországba. Vettem térképet, elhatároztuk, hogy elmegyünk Svatovba, azután Ningpoba és Pekingbe, majd Szibériába s azután nem tudom hova. Vettem revolvert 4 taelért és 50 töltényt. Igy mentünk át vizen és hegyeken, majd ismét más helyeken és egy folyón. Mindennap gyalogoltunk, nem tudom hány mérföldet és szabad ég alatt háltunk. Nem tudtunk beszélni khinai nyelven, én csak azt tudtam : «cshi-fan-á» (enni) és «sui» (viz), többet semmit.

Ha enni akartunk, letettük az aprópénzt, naponkint 10—15 centbe került. Két-három izben lőttem madarakat, de mindennap ettünk rizst és halat. Időközben már czipőm sem volt többé, vettem khinai papucsot három centért. Beteg lettem, de az olasz egészséges maradt, s elértünk Svatovba. Ekkor azt mondtuk: «itt megpihenünk egy napig s azután megyünk tovább»; de én fáradt voltam. Se baj, elmegyünk Oroszországba. De az én konzulom azt mondta, hogy nem; elküldött engem Shanghaiba és igy nem mehettünk. Útközben nem raboltak ki, nem is vertek meg, s szerettünk utazni. De a khinai utak nagyon rosszak; kis és lapos kövek s rajtuk viz. Ha visszajutok Ausztriába, ott maradok; többé nem megyek sehová.

Igy végződik — irja Faragó — Höfler uti kalandjainak elbeszélése. Igen jól mutatja azt, hogy a pénztelenül, bizonytalanra, kivándorló európaiakat mi sors várja a távol Keleten.

A kelet-indiai, chinai és ausztráliai hajózás és tengeri- kereskedés.

1888. 46. 554.

Visin János, osztrák kereskedelmi tengerészkapitány Perzagnoból a cattarói öböl egyik kis helységéből, teljes nyolez évet töltött saját kétárbcezos hajójával ,,Splendido"-val a kelet-indiai-chinai és ausztráliai vizeken. Néhány évvel ezelőtt, amint visszaérkezett hosszú útjából, egész esemény volt látni és hallani e férfiút, ki oly messze határokon annyi ideig lobogtatta Ausztria vörös-fehér zászlóját. A trieszti tőzsde egy több tagú bizottságot nevezett ki, hogy a derék tengerészt a hajózásra és kereskedelemre nézve érdekes ottani viszonyok iránt kikérdezze. Visin, rövid kivonatban, a következő fölvilágositásokkal szolgált, melyek, reméljük olvasóinkat is fogják érdekelni.

A Kelet-India, China és Ausztrália közé eső utakra könnyű ottani hajós legénységet szerezni, de Európába egy sem jön közűlök szívesen. Erre azonban könnyű angol, holland vagy spanyol és portugál hajóst találni. Kevert hajós népet legszokásosabb angol vagy spanyol nyelven vezényelni, mert e két nyelv legjobban el van az itteni hajós népnél terjedve.

Mig a hajó Indiák s Ausztrália közt jár, elég a hajós legénységnek a hajóra léptekor egy havi fizetését előlegezni; de ha Európába indul a hajó, akkor két havi fizetés-előleget kívánnak. Az európai s amerikai hajós legény havi fizetése mintegy 30 ftra, a chinaiaké, ausztráliaiaké mintegy 20 ftra megy.

Ez utóbbiak leginkább rizzsel, hallal, szárított hússal s vizzel élnek; a többi ugy mint az európai tengerészek szoktak. A Filippinák és Jáva szigetén fölvett matrózokat tartozik a kapitány a szolgálati idő leteltével, saját költségén haza küldeni. Hong-Kongban, Manillában, Singaporeban és Bataviaban rendes üzérek vannak, kik a hajót a kellő legénységgel mindenkor ellátják. Mindamellett, hogy Hong-Kongon és Batavián kívül az összes kelet-indiai szigeteken s Chinában sehol nincs osztrák ügyvivő (consul), mindenütt bizton számithatni a helybeli hatóságok oltalmára és segélyére.

A singaporei s manillai kikötőkben a hajók minden szükségletéről könnyen és elég előnyösen gondoskodhatni. Ausztráliában is olcsó az élelem, de a kézimunka rendkívül költséges. A bajójavítás legjutányosabb a Filippinákon és az ausztráliai kikötőkben végezhető..

A hajózásnak legnagyobb ellensége, különösen a chinai tengerpartokon s az indochinai szigetségekben, az orkán, mely a déli 10 és északi 30 szélességi fok között, júniustól novemberig borzasztó rombolást tesz. Az orkán közeledtét rendesen három napos szélcsend, vagy sűrű felhők mellett apró esőzés előzi meg, s a légsúly mérő ez alatt 28-50 fokra hág fel. Ezenkívül Chinában s a Filippinákon májustól októberig északkeleti, az év többi részében délnyugati szél uralkodik. A délnyugati szelek általában rohamosabbak, gyakran erős esőzéstől kisérve; mig a délkeletiek szárazak, csendesek.

A chinai tengerről, a Borneo-, Jáva-szigetek s Singapore partjairól a legjobb, legmegbízhatóbb térképek vannak, melyek utasításai nyomán könnyen kikerülhetni a sziklákat, zátonyokat.

A chinai partok mentén járó tengeri rablókat nehéz előre eléggé kerülni, mert hajóik épp olyanok, mint a rendes kereskedő hajók; de ha a kereskedelmi hajónak megbizható — különösen európai — legénysége, egy-két ágyuja s kellő számban kézi fegyvere is van, könnyen megfutamíthatni e rablókat, mert nem birnak valami nagy bátorsággal.

Mi a hajózás jövedelmezőségét illeti: Chinából vagy Keletindiából legelőnyösebb az Európába, Ausztráliába, vagy a Manilla, Pai, Batavia és Surabaia (Java szigete) közti rövidebb utazás. Java és China közt kevés nyereség kínálkozik.

Chinában s az Indiákon általában igen szabatosan s rendesen kezelik és az áru átvételénél azonnal fizetik a vitelbért, Ausztráliában e részt kissé óvatos legyen a kapitány.

A ki- és berakodás, átvételi szabályok s a várakozási napokra, a biztosítási eljárásra stb. nézve épp azon föltételek vannak ott is szokásban, melyek Európában.

Chinában, a Filippinákon minden hajó tonnánként 3 tallér bért fizet. Egészségügyi kiadása sem Chinában, sem Indiákon, sem Ausztráliában nincs a hajónak.

Egészségi szempontból legtöbbet szenvedni a forróláztól; különben mind Chinában, mind az Indiákon és Ausztráliában nem hiányzanak a betegellátók, s ezek közt a jávaiakat átalában legjobbaknak tartják. Egy-egy hajóslegény gyógyításáért és ellátásaért naponként fél tallér fizetendő, s a kapitány tartozik a nem belföldi betegekért előre az egész gyógyitási s ellátási költséget lefizetni. Ha odavaló matróza betegedett meg, annak gyógyítási költségeiért nem felelős.

Az Európával való összeköttetésben legmegbízhatóbb a singaporei vonal, melyen az ausztriai levelek 35 nap alatt érkeznek el; a Chinából s a Filippinákról Európába vagy viszont érkező levelek 45 napig vannak úton.

A közönséges kölcsönök, melyekre nézve legelőnyösbek az angol és hollandus pénzváltók, évi 8 százalékkal; a szerencsekölcsönök, tengerészeti váltókra, 10—25 százalékkal járnak.

Legkelendőbb pénz a sterling, mely 4 mexikói tallér értékében van forgásban.

Előnyös lenne Ausztriából Chinába, az indochinai szigetekre s Ausztráliába, lisztet, kétszersültet, aczélt, papirt, kötelet, üveget, s len- és pamut-szövetet vinni. A gyapjúszövetet ott nem kedvelik: ennélfogva ezzel nem is volna tanácsos kísérletet tenni. Onnan pedig Ausztriába igen előnyösen hozhatni különböző fűszert, nyers és feldolgozott selymet, teát, rizst, chinai tintát s figyelmet érdemelnek az ottani faragványok fából s elefántcsontból. Az Indiákról hozhatnánk borsót, gyapjút, ólmot, szegfűszeget, gumit és festékfát. Ausztráliában jó kelete van a kőszénnek, bornak, szesznek: és ott olcsón vehetni gyapjút, szarvasmarha- s juhbőrt, faggyút és viaszt.

Olvasónk mégis kérdhetné, hogy miért közlők e távoli vidékek hajózási és kereskedelmi viszonyait éppen most igy körülményesebben, holott Visin, emiitett tapasztalatait már évekkel ezelőtt kijelenté a trieszti tőzsde bizottsága előtt. Azt hisszük, hogy indokolva van, ha a hazai kereskedő világnak ezen chinai s kelet-indiai körülményeket ujolag emlékezetébe hozzuk; mert a suezi csatorna ügye, mely egész Európát már mintegy 11 (tizenegy) év óta foglalkoztatja, mindinkább közeledik azon ponthoz, melyen azt befejezettnek mondhatni. Ez által az adriai s középtengeri kikötők néhány ezer tengeri mértfölddel közelednek az emlitett vidékekhez s bizonyosan az Atlanti Oceán és ezek közt fönnálló s mindig emelkedő kereskedésnek, mely ma is mintegy 120 millió mázsa áru forgalomra tétetik, jó nagy része szintén a Földközi-tenger forgalmára száll át. Tehát jó azokat ismernünk addig is, mig keleti expeditóink chinai viselt dolgait tudtunkra adja.

— y—

ORSZÁGOK

S. L.:A miriditák népe Albániában. 1877. 11. 169.

Törökországnak ugyancsak meggyült a baja mindenféle apró-cseprő nemzetiséggel. Alig rázta le nyakáról a szerbeket és bosznyákokat, mig a montenegróiak még most is a nyakán ülnek, s máris a miriditák kis törzse támadt föl ellene. Hogy miért ? — azt hihetőleg maguk sem tudják. Valószínűleg náluk is a muszka kéz működik..A miriditák fegyverben állnak s roppant tevékenység uralkodik közöttök. Egyik részük az 5—6000 épületből álló Puka nevű várost támadta meg, melynek a Szkutariból Priszrendibe vivő úton fekvő várát török nizamok és basibozukok őrzik; a többi részük meg az „ország" belsejének védelmi állapotban helyezésében sürgölődik. A határokon mindenfelé őrszemeket állítottak ki. Az egész hegyvidék fenyegető szint öltött magára és a főnökök éjjel-nappal járnak-kelnek az ország határain, gondosan megtekinteni, hogy minden jó rendben van-e az ellenség illő fogadtatására.

De kik hát voltaképpen azok a miriditák, hogy nem akarnak megférni bőrükben a senki által sem fenyegetett zord hegyeik közt? A miriditák az albániai Szkutari városától délkelet felé fekvő hegység sziklavölgyeiben tanyáznak. Öt bajrákra (nemzetségre) vannak feloszolva, számuk mintegy 20 000-re tehető és mindnyájan katholikusok. A nagyon is felületesen vallott katholiczizmus eredeti lelkületökön és szokásaikon édeskeveset tudott csiszolni. Ez a lelkület és ezek a szokások éppen olyanok, mint a többi albán törzsekéi, melyek szintén oly barbárok és vadak, hogy tetteiket csupán ösztöneik sugallják, melyek mint Dumont irja, sok tekintetben a Homér korabeli görögökéire emlékeztetnek, kiktől valamennyi albán törzs, tehát a miriditák népe is származott

„Ezek a népek (t. i. az albán törzsek) korántsem földmivelők" — mondja Dumont. „Nyájaikat kihajtják a legelőre s éppen ugy élnek, mint a régi korszak hellén hősei. A legelőkelőbb albánok is, azok, kiket pliakoknak neveznek és a törzs szinejavát képezik, a legközönségesebb munkával foglalatoskodnak. Mig a fiuk barmokat legeltetnek, mint a hajdani Menelaus király, atyjuk maga épiti föl házát, mint Ulysszes. Az ebédhez pedig, ha meg akar vendégelni, éppen ugy maga öli le birkáját tiszteletedre, mint egykor a gyors lábú Achilleüsz."

Törvényük nincsen, csak szokásaik vannak. Nejeiket éppen ugy vásárolják, mint egyéb jószágaikat s cserében barmot adnak érettök. Némely albán törzsnél s többek közt a miriditáknál is, csak oly nőt szabad feleségül venni, akit valamelyik ellenséges törzstől raboltak el. A miridita leányok meg más albán törzsbeliekhez szoktak nőül menni. Társadalmi életük, azaz kormányformájuk a lehető legegyszerűbb. Mindenütt apró köztársaságokban élnek, melyeket az öregebbek kormányoznak, természetesen minden szabály avagy korlát nélkül, bölcs belátásuk szerint.

Elisée Eeclus most megjelenő terjedelmes földrajzában érdekesen ismerteti a miriditákat. Szerinte a miriditák néptörzsét az Albánia északi részében lakó független törzsek mintaképének lehet tekinteni, Azokban a magas völgyekben lakván, melyek fellegvárként emelkednek a Drina sziklamedrétől délre. Számuk nem nagy , Reclus szerint legfeljebb 12 000, de mint szabad emberek és bátor harczosok számot tesznek Törökország egész nyugati részében. Minthogy magas hegységek által körülfalazott felvidéken élnek, hová csak három, de alig járható sziklauton lehet bejutni, a miriditák bármikor elzárhatják ama szűk hegyi átjárókat, melyeken át a török hadsereg Montenegróba nyomulhatna.

Ezért a Fényes kapu, átlátva, hogy mily nehéz volna e fékezhetetlen hegyi lakókkal szép szerével boldogulni, jobbnak látta őket kitüntetésekkel és kormányzati teljes önállóságuk elismerése által, ugy ahogy lehetett, magához édesgetni. És a miriditák valóban, mindamellett is, hogy keresztyének, mindenkor a legnagyobb hűséggel és odaadással küzdöttek a törökök sorai közt ugy Moreában, mint a Krímben, sőt otthon a török birodalomban is, montenegrói hitfeleik ellen.

Miriditia, vagyis a miriditák országa Eeclus szerint is oligarcha köztársaságot képez, mely magát ősi szokások szerint kormányozza. Minden vitás kérdést az egyes falvak vénei (vecchiardi), a különböző zászlóaljak küldöttei, a közös tanácskozásra összegyűlt törzsfőnökök intéznek el. Az utóbbiaknak csupán annyi tekintélyük van, amennyit személyes tulajdonságaik vagy nyájaik sokasága által önmaguk szerezni tudnak. Különben a régi szokások és hagyományok még mindig oly nagy tekintéllyel birnak, hogy fölöslegessé tesznek minden más törvényt.

A nőt az ellenségtől szokás elrabolni, s a síkság igen sok falvában minden félelem nélkül engedik magukat elragadtatni a muzulmán leányok a rabló kalandozásokból hazatérő miridita harczosok által. A vendettát kérlelhetetlen módon gyakorolják ma is; e barbár emberek fogalma szerint a vért csakis vér moshatja le. A vendégszeretet megsértését halállal büntetik. A házasságtörő asszonyt legközelebbi rokonai kőhalom alá temetik, de mielőtt azt tennék, fejét a sértett férjnek küldik el; igy parancsolja ezt a miriditáknál szokásban levő sommás igazságszolgáltatás.

Magától érthető, hogy nevelésről, műveltségről ily népnél szó sem lehet; iskoláknak nyoma sincsen ott. 1866-ban Miriditiában és az egész lechi kerületben alig tudott ötven keresztyén egy keveset olvasni.

Reclus s az általa idézett Wiet jóval kedvezőbb véleményt táplál a miriditák iránt, mint Dumont. Szerintök a miriditák a zord hegyek közé szorult völgyekben hangyaszorgalommal muvehk a földet és sokkal szebb és jobb terméseket aratnak, mint a síkságok tétlenebb lakói

A nunditák fővárosa, Oros, ahol a névleges fejdelem székel, nem sokkal különb a montenegróiak fővárosánál Cettinjénél. A népségben szétszórtan fekvő negyven házból áll az egész helység, s abban a fejdedelem „szeráj"-ja (palotája), mint a miriditák büszkén mondani szokták. Ez a fejdelmi lakhely nagy köfallal körülvett több apró épületből áll; a lőrésekkel átlyukgatott falat meg kívülről mély és széles árok veszi körül. Három felvonóhídon lehet a fejdelmi tanyába jutni, melyeket éjjel-nappal meglehetősen gyarló fegyverzetű miridita katonák őriznek, kik sokkal inkább hasonlitnak holmi vademberekhez, mint katonákhoz. Innen kormányozta népét meghódított nép gyanánt büntetlenül negyven éven át Rib-Doda, az utolsó miridita fejdelem, kit ezelőtt nyolcz évvel gyilkoltak meg.

*

György neje Dukagin Lukácsnak, Miriditia és Albánia urának leánya, Voiszava volt; gyermekeik: István, ki 1497 körűi jutott a trónra ; Angelia és Katalin, google

Szegh Dezső: AZ ALBÁNOK. 1910. 22. 466.

A Balkán-félszigeten megint felhők szállnak át: Bosznia-Herczegovina annexiója és Bulgária függetlenítése után támadt konfliktusokat nyomon követi az albán lázadás, amely azonban már tisztán Törökország belső ügye, mert az új rendszer következtében az európai diplomáczia visszavonult a Balkán-kérdések keverésétől. Ám az albán forrongás forrását és indokait még mindig abban a korszakos változásban kell keresni, amely 1908-ban zúgott végig az ottomán birodalmon. A félsziget viszonyainak ismerői előtt tisztán állott, hogy az új török rendszernek, amely első teendőjéül vallotta a Balkán paczifikálását, a nemzetiségi szeparatisztikus törekvések elnyomását és az állam tekintélyének biztosítását, elsősorban az albánokkal kell elérni. Az albán nép ugyanis, ha hozzáférhetetlen hegyei között meghúzódva, kevesebbet is beszéltetett magáról, mint a maczedónok, az ötszáz éves török uralom alatt bizonyos virtuális függetlenséget élvezett, és olyan helyzet elé került a török kormányzat, hogy Albániát újból meg kell hódítania, ha a birodalomnak teljesen szerves részévé akarja tenni.

Ezenfelül számolni kellett egy évtizedek óta tartó mozgalommal, szervezkedéssel, amely ezt a virtuális függetlenséget fokozatosan nemzeti autonómiává akarja fejleszteni. Új vilajeti beosztást kiván, amely egyesítené az albán-lakta területet, külön albán csapatokat óhajt, albán tisztviselőket, albán iskolákat és a nemzeti nyelv jogainak elismerését követeli.

Abban a nagy fellángolásban, amely két év előtt elfogta a török birodalom népeit, a szabadságmozgalmat így magyarázták a maguk javára az albánok s azért voltak kezdetben a leglelkesebb hívei Niazzi és Enver bej őrnagyoknak, de egyúttal legelkeseredettebb ellenfelei az új-törököknek azután, amikor tapasztalták, hogy törekvéseiket nemcsak nem honorálja az új rendszer, de hallgatag beleegyezéssel eddig élvezett külön jogaikat is meg akarja semmisíteni. Visszakivánták természetesen a régi korszakot és Abdul Hamidot, aki a névleges függetlenség felett behunyta a szemét, sőt kedvezéseivel élesztette is mozgalmaikat. Múlt év tavaszán tisztában voltak már az albánok, hogy csalódtak az új-törökökben, s ekkor fel is lobbant köztük az elégedetlenség tüze. Dzsavül pasát küldötték ki megfékezésükre 1909 április havában; egy évig folytak a guerilla harczok, amelyek azonban csak jobban élesztették a békétlenkedést, amely most már nyilt forradalomban tört ki.

Az albán kérdés nagyon komoly feladatokat ró az ottomán kormányra s ezek a feladatok nem lesznek megoldva a megfékezésükkel és forradalmuk leverésével. A munkának nehezebbik része csak most következik. Akkor tudniillik, amikor a kulturális megerősödésre törekvő ottomán birodalom hasznos polgárokká akarja majd tenni az albánokat, s ez okból a kultúra előrehaladása számára akar országutakat vágni a vad, jóformán ismeretlen albán területen. Mert ha mai szervezettségükben, mai viszonyaik között hagyja meg őket, akkor állandóan robbantó erőt fog tartogatni a maga számára a nyugat Balkánon, míg ellenben ha magához tudja őket kapcsolni, megtalálta azt az archimedesi sarkot, amelyen megoldást nyerhet az egész Balkán kérdés. Egy külön fajú, originális és életerős nép, amelynek ugyanolyan külső törekvések ellenében kell harczolnia, mint az állami szuverenitás épségéért harczoló ottomán birodalomnak, igen jelentékeny erőt alkothat az állam kezében. Albánia és az albánok ék gyanánt vannak ugyanis beverve a délszlávok közé, s ez utóbbiaknak törekvései a legveszedelmesebbek a török államhatalom európai pozicziójára.

Ám az út az albánok felé szakadékos, örvényes és veszedelmeket rejtő lesz a török államhatalomra nézve. Az albánság, amely a baszkok mellett Európa legrégibb népe, ha egységes birodalmat nem alkotott is és mindig alá volt vetve a görögöknek, bulgároknak, olaszoknak, szerbeknek és törököknek; ez az alárendelés mindig csak névleges volt s ebben a keretben élnek kétezer esztendő óta. Az államhatalom befolyása ma is csak a hegyekig terjed, azon túl már az önálló törzsek földje következik, amelyre lábát nem tette be sem török állami tisztviselő, sem katona. Nincs itt garnizon, nincs hatóság, nincsenek utak, nincs törvényes rend, egyedül az ököljog és a vendégjog szabályozzák az ember életét. Vannak széles sávok Észak-Albániában, amelyeknek területe fel sincs fedezve, akár csak Tibet sivatag pusztáié, ismeretlen hegyek, folyók, törzsek népesítik be, de senki közelebbi adatokat róluk még nem hozott. Különös, de igaz, hogy Európa szine előtt, nagy kultúrák közelségében ilyen viszonyok uralkodhatnak, s van Európában is terület, amely csak ezután várja a felfedezőt. Ha ezt a népet és ezt a földet akarják a törökök politikai eszközzé finomítani, akkor valóban nem csekély feladatot tűztek ki maguk elé.

Részben az a nagy ismeretlenség is, amely körülveszi Albániát és az albánokat, hozzájárult azokhoz a fantasztikus hírekhez, amelyeket róluk hallottunk. Lélekszámukról, törzsszervezetükről, életükről és földjükről lehetetlen adatok vannak forgalomban. Bizonyos, hogy lélekszámuk eléri a két milliót, mert hisz ma már kezükben van nemcsak a janinai (Dél-Albánia) és a skutari vilajetek, amelyek albán területeknek vannak megjelölve, de igen jelentékeny számban élnek a kocszovói és monasztiri vilajetekben is. A Rigómező például már jórészben albánokkal van begnépesítve, s a szerb határokat Ó-Szerbiában mindinkább kifelé tolják.

Törzsekre vannak felosztva, de törzseik számát nem lehet megállapítani, miután például a Mirditák öt bajrákra oszlanak, de ebből csak három rokon, míg a másik két bajrak csak később csatlakozott ehhez a leghatalmasabb katholikus törzshöz. Ez utóbbi két bajrak (zászlóalj) tehát külön törzs lenne. Ugyanígy vannak a Drimtől északra lakó törzsek, amelyek a monda szerint egy törzsből, a Dukadzsiniből erednek, s éppen azért «fisedzsast bajrakut»-nak, a hat bajrak törzsének nevezik magukat. A gyakorlatban mégsem tartják a rokonságot, különálló törzseknek tekintik magukat az egyes bajrakok, és éppen azért házasodnak is egymás között.

Külön területet alkot még a Merdita tartományon kívül az ú. n. Duragjini tartomány, amely négy törzset egyesít magában. Nemcsak a Merdita tartomány élvez külön jogokat. Valamennyi észak-albániai törzs független. Adót egyik sem fizet, s valamennyi saját bajraktárjának vezetése alatt áll. Valamennyi bajraktári állás öröklődik. A malzor gyűjtőneve az összes hegyvidéki albánságnak.

Vérboszújokról és az albán vendégjogról sokat irtak össze. A vérboszú nem korlátlanul uralkodik. Van az albánoknak kétféle törzstörvényük is. Az ismertebb és elterjedtebb a Lek Kanuni Dukadzsinit, amelynek megalkotója Dukagjin tartomány egykori uralkodója: Dukagjin Sándor. Ez a Drimtől északra lakó törzsek között honos, míg a Kanuni Skanderbegat a mirditáknál és a tőlük délre élő törzseknél ismeretes. Szájhagyomány útján fenntartott törvénykönyvek ezek, amelyek főleg pénzbirsággal igyekeznek a vérboszú érvényre emelkedését megakadályozni. Némely törzsnél, ahol az anarchia nagy arányokban dúl, keresztülvihetetlen a megfékezése.

Ahol a gyenge bajraktarokkal szembe helyezkedett az ifjúság, szervezkedett, ott már szelídebbek a viszonyok, mert ez utóbbi ifjúsági vezér már szigorúan őrködik a rend felett. Az albánok teljesen úgy élnek, mint a középkor elején. A kultúrának halvány sugara sem tudott behatolni az albániai alpok közé; a legtöbb vidéken a cserekereskedés él, kezdetlegesek az eszközeik és életmódjuk; többnyire pásztorkodásból kerül ki fentartásuk, egyedül a fegyvereik tökéletesek; ez az egyetlen díszük és kincsük. Szivós, erős, edzett, harczkedvelő hegyi nép, a mely képességeinél fogva, ha majd a kultúra megszelídíti erkölcseiket, a legjelentékenyebb tényezők egyike lehet a Balkán félszigeten.. Katonai képességük beesés azok előtt, akik igénybe vették az albán fegyvereket. Az ottomán birodalom a kultúra patinájával bevonva akarja most hasznosítani magának ezt a népet s Európa feszülten figyeli: miként fog ez sike rülni neki.

OROSZORSZÁG III.

II. és III. SÁNDOR 1881. 12. 178.

A szentpétervári véres dráma különböző irányban tett hatást, de megrázó hatást tett mindenütt a föld kerekén. Vannak, kik az orosz világbirodalom s azzal a világ politikájának ,olyan forduló pontját látják benne, melytől egészen uj korszakot kezd számlálni az emberiség. Vannak, kik azt hiszik, hogy a megdöbbentő jelenet fölött is összecsap áradata a történelem folyamának s marad minden a régiben. Vannak, kik világháborút jósolnak belőle, vagy legalább Oroszország átalakulását s az utolsó kényuralmi kormányforma átváltozását alkotmányossá. Ismét mások a pánszláv ábrándok

megvalósulásának hajnalpirkadását látják a czár kiontott vérében. Száz és ezerféle a kombiná-czió, melyet ez eseményhez mindenki fűz saját fölfogása és véralkata szerint. De abban egyetért minden ember, hogy a két czárral, a meggyilkolttal és a trónralépővel foglalkozzék mindenek fölött.

Mi is bemutatjuk arczkópét ez alkalommal mind a kettőnek. Az elhunyt czár élete históriáját mindenki ismeri. A Vasárnapi Újságnak többször volt alkalma megismertetni azt olvasóival, hiszen az ujabbkori politikai események legnagyobb része is az ő életének teszi kiegészítő részét, s azokkal gyakran volt alkalmunk foglalkozni. Az uj czár tulajdonképi életrajza még csak ez után következik.

Mindazonáltal nem mellőzhetjük, hogy rövidvonásokban, legalább a főbb adatokat össze ne állítsuk ez alkalommal, midőn minden újságolvasó érdeklődésének fő tárgya mindenütt bizonynyal a két czár személye.

II. Sándor czár, Miklós fia, 1818. ápril 29-én született, Sukovszki költő vezetése alatt kitűnő nevelésben részesült, de a közügyekben, kivéve a katonaiakat, atyja életében nem volt befolyása. Ugy ismerték, mint békés, jóindulatú embert, a kiben azonban hiányzik az erély, a tetterő. A czári trónt atyja halála után, 1855 márczius í2-án foglalta el, a nyugati hatalmak ellen folytatott háború közepette. Ennek kellett először is véget vetnie, a mit a párisi békével (1856) meg is teve. Mint legyőzött félnek, a keleti népek előtt nagyon alá szállt a tekintélye, ő azonban beletalálta magát az elkerülhetetlenbe s birodalma belállapotának javításában keresett kárpótlást, s az Ázsia bensejében folytatott hóditások által igyekezett sokszorosan megnyerni azt, a mit azáltal vesztett, hogy az európai eseményeknek hosszú ideig látszólag tétlen szemlélője volt. Belső reformjai között sok nevezetes van: első mindenek

fölött a jobbágyság fölszabadítása, melyet környezetedaczára hajtott végre. Azonfelül építtetett vasutakat, enyhébbé tette a sajtóczenzurát, behozta az esküdtszékeket s megállapitá azt a hadseregszervezetet, mely által az orosz czá-roknak bizonyos évek eltelte után milliókra menő fegyveres ereje lesz. Az 1863-iki fölkelés elnyomásában borzasztó kegyetlenséggel járt el s hozzá kezdett^ más nemzetek tűzzel-vassal oroszitásához. Általában a lengyel fölkeléstől kezdve előbb szabadelvűnek látszó s nagy reményekre jogosító iránya egyszerre megváltozott s a legridegebb deszpotizmussá fajult.

186G. áprilisban történt ellene az első merénylet, a Karakaszoffé Pétervárott s egy évre rá a második, a Berezowszkie Parisban, melyek nem csak kiírtának belőle minden szabadelvü-ségi érzetet, de kedélyét is elhomályositák. Népe a nyomatás alatt mind elégületlenebbé vált, s fölmerültek a titkos társulatok üzelmei. Ekkor inditá a czár háborúját Törökország ellen. De otthon az elnyomott vulkán a háború tartama alatt is forrongott alatta s csak kitörését fojtotta még vissza egy ideig.

1879. ápril 14-én épen húsvét hétfőjén sütötte rá revolverét Szolowieff. Ez már nihilistamerénylet volt, melyet nem sokára több is követett. Még ugyanazon év decz. 1-én fölrobbantották Moszkva mellett a vasúti töltést épen abban a pillanatban, mikor az udvari vonat arra robogott. A czár véletlenül csak néhány perczczel előbb haladt el arra külön vonaton s ez mentette meg. 1880. február 17-én tulajdon házában, a téli palotában vettették a levegőbe a nihilisták a császári étkező termet s ha a czár — ismét véletlenül — meg nem késik az ebédnél, lehet, hogy már akkor lesz halál fia. Igy még megmaradt élete egy arasznyi ideig.

II. Sándor 1841-ben vette nőül Mária Alexandrovna hesszen-darmstadti herczegnőt, ki tüdőbajban múlt év június 3-án hunyt el. E házasságból származott hét gyermek: Miklós, a legidősebb, ki 1865-ben elhunyt; Sándor, Vladimír , Elek, Szergius, Pál és Mária, az angol királynő második fiának, az edinburgi berezegnek neje.

E hó 13-ika végzetessé vált a czárra nézve. A mint a katonai szemléről kocsiján hazafelé hajtatott, egy kocsija alá vetett robbanó bomba, mely kíséretéből többeket megölt, kiszállatá a hintóból s ekkor egy közvetlen elébe dobott másik bomba összeroncsolta lábait és altestet s megölte. Ez volt a hatodik merénylet, mely ellene intéztetett.

Trónját fia, Sándor foglalá el, e néven harmadik. III. Sándor czár 1845. márcz. 10-én született s igy most 36 éves. Idősb testvérbátyja, Miklós életében csak katonailag nevelték; de ennek halálával ő levén a trónörökös, igyekeztek pótolni nála az egyoldalú nevelés hiányait s megismertették vele a mechanizmust, mely az óriási birodalmat mozgatja. A «csin» (az orosz bureaukraczia) korrupeziója s az alattvalók nyomora sem maradt ismeretlen előtte, s az orosz nép már czárevics korában ugy tekintett rá, mint a kitől megváltását várja. Megválik, nem várt e hiába. Dicsérik őszinteségét, és különösen határozottságát, mely atyjában teljesen hiányzott. Atyjával gyakran voltak feszült viszonyban, nemcsak ennek még a czárné életében Dolgorukij herczegnővel folytatott viszonya miatt, hanem ama véleménykülönbözetek miatt is, melyek őket a politikában elválasztották. Az elhunyt czár német volt tes-testől-lelkestől, szerette maga körül a németekből lett oroszokat, s szoros barátságban élt a berlini udvarral. Fia azonban inkább szítt a francziákhoz, s hogy a németeket gyűlöli, azt több izben tüntetőleg mutatta ki. Igy pl. azt is beszélik róla, hogy a német-franczia háború alkalmával a német sebesültek javára rendezett gyűjtéskor más orosz nagy urak ezresei mellett ő egy rubelt adott, — estélyein bírságot szabott a német szóra, stb.

De nem azért gyűlöli a németeket, mintha a francziákat szeretné. Nem, hanem mert minden izében orosz s a németeket nagyon elhatalmasodva látja birodalmában. Ez az ő igazi orosz volta teszi őt népszerűvé az orosz nép előtt, annyira, hogy őt tekinti a pánszláv párt fejének s a nagy szláv egység majdani megalkotójának. De hát pánszláv is sokféle árnyalatú van, s még nem tudni, az uj czár az árnyalatok melyikéhez tartozik.

Beszélik, hogy szabadelvüségben is előtte áll atyjának s nem fog vonakodni a reformoktól, melyekkel népeit megnyugtatni véli. E miatt is sokszor volt vitája atyjával, kit engedmények, sőt alkotmány adására biztatott.

Vájjon abban a véleményben marad-e mint czár is, a melyben volt, mint czárevics? ez oly kérdés, melyre csak a jövő adhat feleletet. Hiszen atyja is alkotmányos irányban kezdte uralkodását, s mégis mi lett belőle utóbb ?

III. Sándor 1866. nov. 9-én nősült, nőül vévén Keresztély dán király leányát, Dagmart, ki idősb fivérének, Miklósnak volt eljegyezve s ki e férjhezmenetele alkalmával a Mária Feo-dorowna nevet vette föl.

S. L.: Képek a Volga vidékéről. 1868. 13. 148.

1. Halászat a Volgán.

A Volga, földrészünk e leghatalmasabb folyója, még nem érte el a nem is tudjuk mikor fogja elérni azt a rendeltetést, melyre korunkban a közlekedés és forgalom tekintetében minden hajózható folyam hivatva volna. Utjának legnagyobb és leghasználhatóbb része, ha nem is épen puszta, terméketlen, de mindenesetre néptelen vidékeken vezet keresztül, melyek ipar és kereskedelem hiányában kevés táplálékot nyújthatnának egy nagyobb forgalomnak. Majd később talán, ha az orosz kormány a helyett, hogy birodalmát szüntelenül nagyobbítsa egy-egy néptelen, műveletlen tartomány elfoglalásával, inkább arra fog törekedni, hogy a már birtokában levő lakatlan vidékeket népesitse be és országát inkább a műipar, kereskedelem- és műveltségszülte közjóllét áldásai által tegye boldoggá és hatalmassá, — akkor talán a Volga is az le?z, a mivé lennie kell, t. i. az Európa és Ázsia közt nagyban, élénken folyó kereskedés fő-ere, addig pedig meg kell elégednie ama kisszerű forgalommal és nagyszerű halászattal, mely rajta évenkint végbe szokott menni.

Valóban e halászat nagyszerű és megérdemli a fáradságot, hogy egy ilyen halász telepet a Volga torkolata közelében a szives olvasó velünk együtt meglátogasson.

E halásztelep terjedelmes épületeket foglal magában; a halászok s egyébféle munkások lakai egy egész kis falut alkotnak. A part mellett tágas épületek állanak, melyeknek nagyobb része czövekekre van épitve; széles lépcsők vezetnek le onnan a viz széléig, hogy a kifogott halakat azonnal könnyen elszállíthassák. A volgai halászok csak ugy fitymálva beszélnek a kisebb fajú halakról, melyeket besóznak és a birodalom belsejébe széthordanak : becsülésöket a nagyobbak pl. a közönséges kecsege és a belonga (egy volgai halnem) számára tartják fönn. Minden halásztelep különböző terjedelmű hajókkal van ellátva, melyekkel sok evező nélkül is könnyen hajózhatnak. Mihelyt a halat megfogták, rögtön a hajóra viszik: ott felhasítják és kit sztitják. Hatok mögött a szárazon épületek emelkednek, melyeknek raktárszerü téres belsejében egyik nagy teknyő a másikat éri. Ott erős, sós vizet csinálnak, kiterítik a halakat s jól megsózva rétegenként egymásra rakják és jégdarabokkal körülveszik, hogy frisen megmaradjanak.

A halászatok ta-vaszszal, őszszel és télen történnek; az ősziek legjobb hírben állanak, mert legtöbb halikrát szolgáltatnak a kaviár-ké-szitésre.

A hálón kívül még egy másféle roppant nagy készületet is használnak, mely több száz lábnyi hosszú, vastag kötelekből van összeállítva, mely utóbbiakhoz ismét apróbb horgokkal ellátott kötelek vannak erősitve. E kötélmű horgonyokkal a folyam fenekéhez van kötve, a másik végét pedig nagy gerendák a folyam felszínén tartják: tehát az egész műszerkezetet ugy tekinthetjük, mint óriási horgas halászhálót, melynek minden egyes horga 15—18 lábnyi hosszú halat is képes megragadni s erősen tartani. E halfogó szerkezetet a halászok gyakran megtekintik s többnyire néhány száz darab hallal térnek vissza, melyek közül némelyek oly koloszszális termetűek, hogy elszállításukra két-három csónak is szükségeltetik.

Lássuk már most, hogy mit mivelnek e folyami szörnyeteggel. Nagy erőlködéssel bevonszolják egy téres terembe, mely húsvágó székekkel és

eszközökkel van ellátva Ott miután egy fejszecsapással fejét ketté hasitották, hasát fölvágják egészen a farkáig; azután kiszedik belőle egymásután a halikrát, beleket, a halhólyagot, s végre a hátgerincz velőjét, melyet vesigá-nak neveznek: ezzel az oroszok pástétomot készitnek,mely nálok igen kedvelt nyalánkság.

Mind e mészárlás egy negyedóráig tart; mielőtt az állat, mely telve van galvanikus élettel, rángatózva mozogni me^nzüiit volna, már a halikra el van készítve. A hal húsát azon nagy raktárak egyikébe szállítják, melyeket bátran nevezhetnénk jégvermeknek. Itt aztán sós vizben tartják tizenkét óráig s akkor besózzák, és hajón Oroszország belsejébe szállítják.

E halászatok évenkint borzasztó mennyiségű haltól fosztják meg a Volgát; a mint a halászok beszélik: 43,000 darab kecsegét, 650,000 drb sev-riongát és 23,000 belongát hordanak szét minden évben. Nem csoda tehát, ha ez a jövedelmező halászatés Volgán és Urálon mesés összegeket hoz be némely életrevaló vállalkozónak. Tiflisben egy pompás palota van, mely könnyen kiállaná a versenyt az „Ezer egy éj" bármelyik csodaépitmé-nyével; tulajdonosa egy volgai halásztelep bérlője, ki néhány év alatt milliókat halmozott össze jól fizető üzletéből.

I. A kalmükök.

A Volga mellékén számos nomád néptörzs él, melyek mind az úgynevezett mongol vagy töröktatár népcsaládhoz tartoznak. Ezek közt leghatalmasabbak, legvitézebbek és legfüggetlenebbek a kalmükök. Mi, Európa czivi-lizáltabb gyermekei, rendszerint sajnálkozni szoktunk a szegény nomád népeken, kik a polgárosultság áldásait nélkülözni kénytelenek; — pedig kérdés: van-e a világon boldogabb nemzet a kalmukoknál? Jóllehet orosz területen laknak, függetlenségöket mégis megtudták őrizni. Az a köny-nyüség, melylyel egyik helyről a másikra költözhetnek és az a kevés szükség, melylyel naponkint beérik, képesekké teszi őket arra, hogy oly kis darab földdel is meg vannak elégedve, mely minden más nemzet számára elégtelen volna, ők szeretik, bírják és gyakorolják is a szabadságot.

Oroszország tudja számos tapasztalatból,hogy ha leigázná őket, azonnal Középázsia sivatagjaiba száguldanának vissza; tehát megelégszik tőlök egy csekély adóval s gondja van rá, hogy a kalmük fejdelmeket minden módon magához édesgesse. Diszjelekkel, vállrojtokkal és paszomán-tokkal halmozza el őket, de bárha közülök már többnek van állandó lakhelye, egészen még sem sikerült leszoktatni őket arról, hogy kibitkájok (sátraik) alatt éljenek, mintha mindig utrakészen állanának a legkisebb kényszerítés miatt is.

A kalmükök, mint minden nomád nép, kitűnő lovasok; a bölcsőből egyenesen a ló hátára ülnek. Mikor a fejedelem egy-egy előkelő vendége tiszteletére lovagjátékot rendez, bámulatosabb mutatványoknak lehet a néző szemtanuja, mint bármilyen hires lovartársulat produk-czióin. De hisz az nem is csoda! A kalmük gyermek, mikor már a földön mászkálni tud, mihelyt szerét ejtheti, egy juhra vagy kutyára ül; mikor három éves, idősebb testvéreivel vagy barátaival nyeregben gyakran kilovagol; nyolcz éves korában kész lovag s tizenkét éves korában már a vad lovakat is megfékezi. Legmeglepőbb látványt nyújtanak a szeliditett, félvad és tökéletesen vad lovak, mikor a kalmükök a Volgán keresztül úsztatják azokat. Néhányan hosszú kötelekkel vannak fölfegyverkezve, melyeknek tárgy: ón, vas vagy az eszköz épen olyan, dél-amerikai gauchók íasso-ja és arra hogy a fékezhetetlen vad lovak után dobva, a tovarepülni akaró súly a kötelet a lovak nyaka vagy lábai körül tekeri, és azokat megállani vagy elbukni kényszeríti. Ekkor aztán egy bátor kalmük a ló hátára kapaszkodik és a végtelen homoksivatagon a folyam felé száguld. A megfékezett, nekidühült ló mindenképp szabadulni igyekszik szokatlan terhétől, földre veti magát, a végére erősebbek, mint a szolgál, Ez ágaskodik, neki vágtat a pusztaságnak — mind hiába! a kalmük erősen tartja magát rajta. Néhány negyedórai nyargalás után félénken hagyja magát a folyam felé vezettetni, s nyolcz-kilencz ilyen vezető után az egész nagy ménes a Volgába rohan.

A Volgán átúszó lovak

Egy darabig hosszú sorban gázolnak egymás után s csak akkor válnak szét, mikor lábaik többé nem érik a folyó fenekét. Tiz perez múlva a másik partra jutnak: elől vezetők, hátul üldözők, — s igy kénytelen az egész csorda a ráerőszakolt vizi utat megtenni. Az úszó, félénk lófejek jókora területen ellepik a Volga felületét. — E tarka vegyületü látvány érdekes lehet még olyanok előtt is, a kik nem kedvelik annyira a lovakat, mint a lóháton született centaur kalmükök.

FÜGGELÉK

V. K.: KHINAI POSTÁSOK. 1898. 40. 692

Miután a khinaiak rendkívüli ellenszenvvel viseltetnek a vasutak iránt, s csak újabb időkben sikerült őket azokkal némileg kibékíteni, természetes, hogy a levelek kézbesítése is nagyon bajos, bár a bennszülöttek a postát, ha ugyan szabad annak neveznünk, nagyon sűrűn veszik igénybe. Különösen áll ez az értékküldeményekre nézve, melynek hiánytalan és rendes kézbesítése iránt az állam biztosítékot nyújt, s felelősséget vállal. A nagy birodalmon belül vannak postahivatalok mindenfelé s bizonyos tartományok s kerületek közt azok tartják fenn a közlekedést s a hírvivést. A továbbítást postások végzik, erős és bátor férfiak, kik két helység között mindig úton vannak, s 40 kilóig terjedhető súlyú postacsomagokat hátukon hordanak. Miután e postások jó és gyors gyaloglók, elég gyorsan jutnak el a rendeltetésük helyére.

Mihelyt az ily postás végállomását eléri, átadja csomagját, melyet ott várakozó valamelyik társa átrovatolás után továbbvisz, míg ő maga az ellenkező oldalról érkezett szállítmányokkal kiinduló állomására visszatér. Ily módon aztán egész rendszeres postaszolgálat fejlődik ki, egészen függetlenül attól, nappal van-e, vagy éjjel, jó idő-e avagy kedvezőtlen. Az útirányok tervszerűen meg vannak állapítva, úgy, hogy a levelek és csomagok szállítása a legközelebbi utakon s fennakadás nélkül az egész birodalmon végig lehetővé válik. A mi levélhordóinktól sem csekély szolgálatot követelnek ugyan, de ezek szolgálata semmi a khinai postáshoz képest. Első alapfeltétel nála, hogy erőteljes legyen, mert nem csekély feladat egy és ugyanazt az utat napjában többször is megtenni 40 kiló teherrel a hátán. Rendesen futó lépésben kell megtennie az egész utat, mert az idő ott is drága és szűkre van kimérve. Hogy szolgálatképesek legyenek, folytonos gyakorlatban kell maradniok s az a hiedelem kapott náluk lábra, hogy csak üres gyomorral siethetnek, amiért aztán éppen csak annyit esznek, amennyi elkerülhetetlenül szükséges.

A khinaiak különben roppant félnek az éjszakától, azt hívén, hogy a szellemek s gonosz lelkek akkor kísértenek. Pedig a postásnak félénknek se szabad lennie; szakadatlanul kell vándorolnia hegyen-völgyön, rengetegeken végig, készen arra, hogy az útonállókkal is megbirkózhassék. Mielőtt alkalmaztatnának, e tekintetben nagyon különös vizsgálatnak vetik őket alá. Meglehetős magasan alkalmazott vízszintes rúdra számtalan homokzsákot akasztanak s a vizsgázandó postás alájuk s közibük áll. E zsákokat azután erős lökések által mozgásba kell hoznia, míg azok folytonos gyors keringőzésnek indultak. Majd gyors futamban a lóbálózó zsákok közt el kell sietnie, anélkül, hogy testét egy is érintené, mert a nehéz zsák nemcsak leterítené, de a vizsgálaton így meg is bukott volna. Pályázókban különben soha sincs hiány, sőt annyian jelentkeznek, hogy a vizsgálatot megállott legények között még külön is lehet válogatni.

POSTA-ÁLLOMÁS AZ OROSZORSZÁGI PUSZTASÁGON. 1890. 16. 256.

Midőn Miklós czár trónra lépett, Bariatinski herczeg Moszkvából álló három hétig utazott Szent-Pétervárra, és a főnemesség hódolatánál jelen nem lehetett.

A gyanús elmaradást Bariatinski ellenségei besúgták a czárnak, ki a megkésett főurat nA tróem a legszivélyesebben fogadta.

— Ugy tudom — monda a czár avval a bizonyos gúnyos mosolyával, mely nála a benső felindulás legmagasb fokát jelezni szokta, — hogy három hét alatt még a Kreml kapujánál ácsorgó vak koldusok egyike is ide talált volna, te pedig Mihály Konstantinovics, remélem, nem jöttél gyalog s koldustarisznyával a nyakadon.

P0STAÁLL0MÁS AZ OROSZORSZÁGI PUSZTASÁGON

— Felséges uram, — hebegé a herczeg, — huszonkét lovam és kilencz emberem veszett el az utón, magam pedig csak annak köszönhetem életemet, hogy Blinsk-nál, ahol a legnagyobb hózivatar utolért, melyet valaha életemben láttam, egy muzsik kunyhójában maradhattam négy napig.

Harmadnapra megjelent egy császári ukáz, mely szerint hat hónap alatt az egész birodalomban hatvan-hatvan verstnyire, úgynevezett koronaházakkal egybekötött postaállomások szervezendők, hol télen-nyáron, éjjel-nappal pihent előfogatok legyenek. Azonkívül télnek idején fűtött szobát és élelmiszereket lehessen találni mérsékelt áron.