VÁROSOK;   JAPÁN RÉGEN ÉS MOST;    RÓKA KOMA

 

h14–97.  Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők.

 

2019. 01. 25. – 02. 06.

 

 

Tartalom

 

BEVEZETÉS

 

 

VÁROSOK

 

1.   Japán fővárosa. 1867. 13. 149

Sámi Lajos:A Nippon hidja Yedóban. 1868. 38. 454

I. Jokohama. 1894. 42. 694

Jokohama. (Folytatás.) 1894.43. 711.

AMSTERDAM. 1886. 31. 502.

 

 

UTAZÁS

 

A KAUKÁZUSI MAGYAR EXPEDICZIÓ.1883. 31. 503.

Egy székely tengerész uti-levelei. 1856. 309.

A JAPÁNOKRÓL. 1905. 574.

S. L. Japáni zarándokok. 1868. 177.

Györy Vilmos: Egy utazás a Missisippin. (Mayne Reid angol beszélye.)

1866. 310, 322, 334, 346, 358, 370 322. oldal.Folytatás ) II

 

 

ORSZÁGOK

 

Az orosz emigráczió. 1888. 33. 542.

OROSZORSZÁG ÉS JAPÁN. 1904. 04. 34.

Néhány szó Japánról. 1858. 592

Japán hajdan és most. I. 1875.35. 551.

I.              A japánok népi ünnepei.

 Japán hajdan és most. II.  1875. 56. 567.

III.Japán hajdan és most. 1875. 37. 583.

Tonelli Sándor: HOLLANDIÁBAN.1911. 29. 288.

 

 

FÜGGELÉK

 

S. L.:LEÁNY-VÁSÁR. 1893.599

A GAJNAI LEÁNYVÁSÁR.1911. 30. 504.

 

*  *  *

h14 91-ben már megjelent

Japán irodalma és könyvkereskedése. 1868. 587.

Japán lakói. 1867. 14. 159.

S.  L. A japánok társadalmi életéről. 1868. 40. 478.

 

 

BEVEZETÉS 

 

h14 91-ben adtam ízelítőt Japánról. Ennek a fejezetnek az írásai túlnyomóan Japánról szólnak. A VU szerkesztői minden oldalról igyekeztek bemutatni a szigetországot: Yeddom, Jokohama, lakói, társadaalmi élete, ünnepei. Oroszország és Japán viszonya. A japán legenda-lörben nagy szerepe van a rókának („rókakoma”), Erről terjedelmes írásban olvashatunk. A Függelék témája a leányvásár.

 

 

 

VÁROSOK

 

 

Japán fővárosa. 1867. 13. 149.

Yeddo, Japán fővárosa sokkal nagyobb területen fekszik, mint London. Egy széles folyó, az O-Gava (nagy folyó) két egyenlőtlen részre osztja a várost; az északi részt, s kelet felőli részt egy kis folyó határolja. A sokkal nagyobb déli rész csaknem egészen dombokból áll. Az egész város be van hálózva természetes és mesterséges vizvezetésekkel, melyek táplálékukat nagyobb részt az Ogavából nyerik. E folyó körülbelül olyan széles, mint a Tisza Szegednél, de több vize van, s a fővároson átmentében, négy hid szeli keresztül.

Körülbelől egy negyed mérföldre az Ogavától, azzal párhuzamosan, egy halomlánczolat húzódik, melynek legmagasabb emelkedésén a Taikun (világi uralkodó), és a trónörökös palotái diszlenek nagy terjedelmű mulató erdők és kertek között. Egy körfal veszi körül azokat széles, és mély vizi-árokkal ellátva; nyolcz hid és gát erősitett kapukkal képezi a bejárást.

A palota és a folyó közt fekvő városrész a kereskedelmi forgalom központja, és számtalan csatorna metszi át. Ezeknek egyikére van építve a hires nipponi hid (Nippon Basi); innen számítják a távolságokat az egész országban. E hid végpontja a Tokáidénak, a birodalom déli és nyugati részéből jövő nagy országútnak. E nagyon népes és mindenféle kereskedő által lakott városrésznek csakis a Tokaido az egyetlen széles utczája; a többiek mind keskenyek. Itt minden ház bolt; a házak többnyire kétemeletesek, de a felső emelet igen alacsony szokott lenni, s kereskedelmi és gyári czikkeket tartanak benne. Az Ogava és a beleömlő csatornák mellett egész sor áruraktár és boltház fekszik, melyek tűzmentesek. E városrész,  a hozzá tartozó fejedelmi lak és annak környezete képezi a főváros központját; itt minden talpalatnyi föld lakva van. A többi városrészben a kereskedők és mesteremberek túlnépes lakhelyeit néhol nagy terjedelmű templomok,  és az egyes főurak birtokai váltják fel.

 

 

Császári templom Yeddoban

 

A templomokat rendszerint dombokra épitik, örökké zöld lombozatú fák árnyai alá, s terjedelmes temetők veszik körül azokat. Yeddoban számtalan templom van, mind a jellemző japán modorban, t. i. nem igen magasra és tornyok nélkül épitve. A császári templom, amelyet képünk ábrázol, egyike a legszebbeknek. Hátterén dús lombozatú fák diszlenek, terjedelmes udvarát pedig sétányok hálózzák be. Az előkelők palotáit is erdők és kertek veszik körül. Mindenütt zöldet, folyóvizet és különbnél különb épületeket lát a szemlélő. A külvárosok messze kiterjednek a vidéken minden irányba és már sok falut magukhoz csattoltak.

Ha a fő közlekedési ereket követi az ember, mérföldekig bolyonghat összefüggő házak között, de a mellékutczák csakhamar deűs tájakra vezetnek; a kertek és szántóföldek a legnépesebb városrészekig benyúlnak, ugyannyira, hogy a város határait fölötte bajos lenne pontosan megállapitani.

A kikötő felől közeledve, semmi sem árulja el a nagy várost; a házsorok a parton jelentéktelenek. és igen sok helyen kertek váltják fel azokat.A halmok zöldek, s csak imitt-amott látható egy két épület rajtuk. A benyomás inkább falusias. Yeddo lakói maguk nem igen közlekednek a kikötővel; az ő hajóik az Ogavába futnak be. Az idegenek számára külön kikötő van épitve, ahonnan egy udvaron és egy nagy fekete kapun át a Tokaidora jut az ember, mely a város központja felé visz.

A Tokaido egyenes, széles és beláthatatlan hosszúságú juteza, mely a legnépesebb városrészen visz keresztül. E városzrészben igen sok ház, melyekben a vagyonos kereskedők laknak, tűzmentesen van épitve. A kereskedők városnegyedének utczái a nap minden szakában igen élénkek, de leginkább este, mikor a sok munkás a külvárosokba tér vissza; ilyenkor maga a széles Tokaido is oly népes, mintha vásár lenne.

Különösen élénkek az utczák ünnepnapokon, melyek a japániaknál fölötte számosak. Minden helységnek megvan a maga védőszentje, s a nekik szentelt ünnepek roppant zajosak és különféle szinielő-adásokra s álarczos menetekre nyújtanak alkalmat. Mindenfelé látni, hallani, nevetni és csodálni való dolgok csalogatják a járókelőket. A nép féktelenül zajong és mulat, s késő éjig lehet hallani az örömrivalgásokat és vidám zenét a theaházakból.

Az aristokrata városrész utczái nem oly élénkek és vonzók. A lakások roppant kiterjedésüek és rendesen csak egy emeletesek. Kertek és erdők közé vannak temetve. Ha e lakok egyszerű és komoly külsejét tekinti az ember, azt hinné, hogy középkori épületek között jár, bárha a japán épitésmodor az európaihoz nem hasonlit. Nemcsak más világrészben járunk, mely a miénktől térben esik távol, hanem minden más és idegenszerű: a természet, az emberek, a társadalom, a köz- és magánélet.

 

 

 Sámi Lajos: A Nippon hidja Yedóban. 1868. 38. 454.

 

Yedo the capital and largest city of Japan; the economic and cultural center of Japan.

 

 Egy japán példabeszéd meglehetősen dicsekvő hangon azt a tanácsot adja, hogy aki boldogan akar élni, menjen Yedóba lakni. E dicsekvés, bárha jó messziről jött is, nem egészen új, mert a mi földrészünkön sem ismerek nemzetet, amely fővárosára büszke ne volna. Ott vannak a Bécset, Parist, Londont, Nápolyt, Bukurestet — szóval majd minden ország fővárosát több kevesebb igazsággal magasztaló, czifránál czifrább közmondások, s mi is büszke önérzettel emlegetjük virágzásnak indult ifjú szép Pestünket, pedig eddigelé Pest csak hazánk s nem egyszersmind nemzetünk fővárosa is. Adja az ég, hogy minél előbb az legyen.

De hogy Yedóba visszatérjünk, ugyancsak mcgjárnók mi, szegény európaiak, ha számunkra a boldogság a japániak fővárosán kívül sehol sem léteznék, mert akkor felette kevesen élvezhetnők azt az oly nagyon dicsért boldogságot! Egyébiránt e boldogsággal a Japánba települt európaiak sem igen dicsekednek. Csakis a magas diplomatia ügynökei élvezhetik azt a jogot, hogy a taikun kormányának székhelyén szívhassák a drága levegőt. Holmi közönséges embernek pedig azt mondják, hogy künn tágasabb. Hanem azok aem állják ki sokáig a dicsőséget, akiknek szabad volna Yedóban lakni; két-három évi bennlakás arra a bölcs tapasztalatra juttatja mindeniket, hogy mégis csak jobb lesz a szomszéd Yokohamában letelepedni. Ott legalább mentve lesznek attól, hogy ugy bánjanak velük, mint valami magas állású államfoglyokkal. Hanem azért a japáni mégis nevezheti Yedót földi paradicsomának; ők inkább felfoghatják fővárosuk boldogító előnyeit.  Különben is: de gustibus non est disputantum! (Az izlés nem vitatéma.)

Japánt az ujabb időkben, mióta a világkereskedelem számára, ugy ahogy, megnyílt, sokan beutazták s fővárosát, sok tudós európai utazó látogatta meg. A többek között Lindau Rudolf Yedo városának igen jeles és tüzetes leirását bocsátá közre. Ismertetve van abban Yedo minden odalról; kiterjedése, népessége, negyedek szerinti felosztása, egyszóval minden részletesen le van írva.

Lindau szerint e minden tekintetben rendkívüli érdekeltségre méltó város 85 kilométer területen, körül-belül 1 millió 800 ezer lakost foglalt magában. A szerző hozzá teszi, hogy 1858 ban e roppant népesség elemei következőleg voltak megoszolva: polgárok, kereskedők és iparosok 572 848; a daímiók (hűbérurak, főurak) cselédeikkel s kiséretükkel együtt megközelítőleg 500 000-re tehetők ;

 

Taikun (大君) is an archaic Japanese term of respect derived from Chinese  Ching which once referred to an independent ruler.

 

taikun háza, oda számítva a papság 180 000 tagjait, körülbelül 200 000-re megy; utazók és idegenek 200 000-en, végre koldusok és  pá-riák 50 000-en vannak.

Igen hihető, hogy daczára azon folytonos hullámzásnak is, melynek Yedo népessége jobban ki van téve, mint bármely más városé, e fölvetés eredményeit mi is érvényes gyanánt fogadhat juk el, mivel az a lehető leginkább megközelíti a valóságot.

Igyekeztünk fogalmat nyújtani arról a nagyszerű sürgés-forgásról, tolongásról, zajról és a járókelők azon sajátságos tarka vegyületéről, melyet oly meglepő mértékben a föld kevés városa volna képes felmutatni.

 

 

Nippon hídja Yedóban.

 

Olvasóinkat egyenesen a belváros közepére, a főváros legszebb, legélénkebb s nemcsak Yedónak, hanem némi tekintetben az egész japán birodalomnak is legnevezetesebb pontjára, a Nippon-hidra vezetjük. Azért mondottuk, hogy e pont némileg az egész országnak is legnevezetesebb helye, mert a birodalom földrajzi távolságait e hídról számítják és a Tokaido, a főváros legfontosabb, legszebb és legélénkebb utczája s folytatásában az egész birodalom legelső országútja, innen indul ki.

A Nippon-híd (Nippon-Bassi), mely — amint képünkön is látható — igen meredek, magas ivezettel van építve, már csak azért is legkitűnőbb pontja a fővárosnak, mert Yedo innen látszik a maga leggyönyörűbb, legfestőibb panorámájában.

Ha délfelé tekint az ember, figyelmét a láthatár szélén a Fusi-Yama, a japániak Sinai hegye vonja magára, melynek hófedte csillogó pyramisa elragadó látványt nyújt még annak is, ki azt már megszokta. Jobbról a város felett lépcsőzetes halmok uralkodnak, melyeken a taikun gyönyörű kertjei és nagyszerű lakának négyszög tornyai diszlenek. Ugyanez irányban a Nippon-hid csatornája egészen addig, mig a fejedelmi palota árkaival egyesül; mind a két partján számtalan selyem-, gyapot-, rizs- és más különféle raktár szegélyezi.

Balfelől a halpiaczon túl, a szem csaknem eltéved azon sok utcza és csatorna között, melyek az O-Gava folyam partjaira rúgnak ki. Száz meg száz hosszú bárka, melyek fával, szénnel, bambusz-náddal, gyékényekkel, fedett kosarakkal, hordókkal és roppant nagy halakkal vannak tele rakva, szeldelik a szó szoros értelmében keresztül-kasul a járható csatornákat, míg az utczák kizárólag csakis a járás-kelésnek vannak átengedve. De néha rakott szekereket is lehet látni az utczákon, amint két gebe nagy nehezen tova vonszolja azokat. Másféle kocsizörgést soha sem lehet hallani, mert ott a kocsik nincsenek divatban, s az előkellők gyaloghintóban hordoztatják magukat.

A faczipők csoszogása a járdákon és a kongó-bongó fahídon, a lovak topogása és az alamizsna-gyűjtők csengettyűi, a szolgák és járókelők folytonos kiabálása és a csatornákból felszálló zaj, zsibongás együttesen oly sajátságos öszhangzatot képeznek, melyet egyetlen más városéval sem lehet összehasonlítani. Mert minden nagy városnak megvan a maga különös, panaszszerü zaja. Londonban mintha csak a tenger emelkedő dagályának tompa moraját hallanók, ellenben Yedo zaja inkább egy folydogáló, csörgedező patakéhoz hasonlit.

Mint hullám a hullámot, ugy követik a nemzedékek is egymást. Az a nemzedék, melyet mi látunk szemeink előtt elvonulni, s örökre eltűnni, magával ragadva mindazt, ami kedvest, ami becsest ősei rá hagytak: a vallásos tisztelet tárgyait, ősi szokásokat és viseletet, régi fegyvereket, százados törvényeket, maholnap csak régi emlék lesz az uj-japán társadalom szemeiben, mely nyugat iskolájában máris hatalmasan készül megalakulni. Ezentúl nemcsak ifjú Olaszország, ifjú Törökország és ifjú Németország fog szerepelni a világtörténelem színpadán, hanem az ifju Japán is.

.

 

KÉPEK A FELKELŐ NAP ORSZÁGÁBÓL. 1894. 42. 694.

Naplótöredékek. Irta Reményi Ferencz cs. és kir. sorhajó-zászlós.

 

I. Jokohama.

Ázsia legkeletibb részén vagyuk, ott, ahonnét az óvilág lakói a napot kelni látják, a felkelő nap országában, Niponban. Már leszállt a nap, mikor az Urága szoroson áthaladván, a mélyen benyúló tokiói öbölbe kanyarodtunk. Rózsás alkonyat borult a tágas öblöt körülfutó halom lánczolatokra; a zöld fenyvesek körűl itt-ott egy vörhenyes templom, vagy egy előtte felállított diadalkapu kacsingatott elé. A térkép szerint a nyugati parton fekvő több kis város mellett haladunk el, a mindinkább beálló sötétség azonban alig hogy sejteni engedi a sötétes faházaikkal a háttértől csak kevéssé elváló helységek hollétét.

Késő éj volt, mikor Jokohama előtt, a kikötőn kivül, horgonyt vetettünk. A parton világító pontok hosszú sora húzódott végig; bal szélről három hatalmas villamos ívlámpa ragyogott ott, ahol a Grand hotel van. Felvilágosított minket az első jokohamai ember, aki hajónkra jött: egy német hajós czég ügynöke. A hajó egészen angolosan van berendezve, konyhája kitűnő, mióta kezelője egy osztrák.

Villamos ívlámpa, angol ízlésű vendéglő, német ügynök, osztrák vendéglős, ezek voltak első tapasztalataink Niponban, a hónapok óta vágyaink czélját képező napkeleti szigetországban, amelyről bár tudtuk, olvastuk, hogy 25 év óta (1868) lerázván magáról feudális államszervezetét, az európai polgárosodás ösvényére lépett. Képzeletünkben mégis úgy tűnt fel, mint valami mesebeli ország, ahol minden más, regényesebb, költőibb, naivabb, mint a prózai villámvilágítású, angol vendéglőjű modern Európában.

Tehát itt is eltűnt volna már a fehér ember mindent egyöntetűvé tevő hatása alatt az ősi műveltség?! Ma korán reggel behajóztunk a külső horgonyzó helyről a belső, mesterséges kikötőbe, melyet két, a tengerbe messze benyúló görbe hullámtörő gát fog közre. Ezek védelme alatt a kerek föld minden országából származó hadihajóknak, óriási oczeánjároknak és kereskedelmi hajóknak egész serege horgonyoz. Gőz hajtotta és evezős csónakok egész rajai sürögnek-forognak körülöttük. Egy-egy gőzös egész sorát vontatja az árukkal megrakott teherhajóknak a kikötőbe, a közeli Tokióból.

Ez a megszokott, nemzetkozi jellegű kép, amilyen az ó és új világrészeknek minden nagy kikötője. Ha néhány hadihajónak és igen sok kereskedelmi gőzösnek hátsó póznáján nem Niponnak a vérvörös napgömbről fehér mezőben, messziről fölismerhető lobogója lengene, s ha a szampánok (csónakok) sárgásbarna bőrű, mongolos sajkásaikkal némi egzotikus színezetet nem adnának a kikötői életnek, bátran otthoni kikötőink valamelyikében képzelhetnők magunkat.

A parti tájék sem valami sajátos. A part balra egy kiszögellésben végződik, melyen egy, a tengerbe meredeken hanyatló halomhát nyújtózkodik végig. Zöld kertek fedik a halom lejtőit és gerinczét, s csinos európai stylü kéjlakok fedelei látszanak ki belőlük. Itt tehát európaiak laknak. A tengerparton a «Grand hotel» s még néhány más vendéglő, klub és elsőrendű európai kereskedő czégek áruházai szintoly tekintélyes házsort alkotnak, mint amilyeneken akár Fiúméban, New-Orleansban, vagy Sydneyben legeltethetjük szemeinket. Jobbra ugyan az európaias kőtenger niponiai fatengerbe megy át, de a fák félig elfödik azt szemeink elől, s ott is nem egy hatalmas kőépület tesz bizonyságot arról, hogy Niponban már nemcsak, a hivatalnokok bújtak európai köntösbe, hanem a hivatalok is.

Ily előzmények után kellemes csalódást éreztem, mikor ma délután először a partra szálltam. Már a partig való út is érdekes volt. Az újság kedveért ugyanis nem a gőzcsónakunkat, hanem egy szampánt használtam. A széles és hátul tompa farú, simára gyalult és fényesre sikált ladikot két sajkás hajtotta, akiket pompásan kifejlett izmaikért bármely athléta is megirigyelhetett volna. A barna ficzkók a nagy hőség miatt a paradicsomihoz igen közel álló öltözetben voltak; torzonborz, európai módra nyírott, sűrű, fekete üstökük köré kék kendőt csavartak, csípőik köré szintén egy kendőcskét kötöttek, sőt, hogy az itt nagyon erélyes és tapintatos rendőrséget, mely nagyon ügyel arra, hogy az itt igen szapora angol ladyknek ne legyen alapos okuk a megbotránkozásra, beavatkozásra ne indítsák, még egy rövidke kék kabátot is magukra rántottak, mely azonban inkább csak látszólag födte erőteljes vállaikat. Egykor, a régi, ladytelen jó időkben, a szegény ember itt beérhette munkaközben saját bőrével, amelyet, hogy a természet hiányait a művészet pótolja, díszesen tele tetováltatott. A niponi tetoválok valóságos művészek, akik vörös és kék festékkel mindenféle természeti alakot meg tudtak az emberi bőrön örökíteni. Mesterségük azonban hova-tovább kihal, minthogy a kormány elvben eltiltotta a tetoválást. Ez ősi népszokás mindazonáltal még meglehetősen el van terjedve, különösen a «betto»-k (lovászok, kocsisok) között.

Az én két evezősöm vállain is két művészileg kikanyarított sárkány és más mythologiai alakok voltak láthatók, amint a szél a könnyű kabátjukat föl-föllebbentette. Erőlködött a két fiú, hogy a szampán gyorsan haladjon. Szisszenéssel adtak egymásnak ütem-szerű jeleket, hogy egyidejűleg nyomják az evező fogantyúját ki- vagy befelé. A niponi szampánt t. i. úgy hajtják, hogy nem előre és hátra mozgatják az evezőit, hanem jobbra és balra, mert a ladik párkányából kiálló szögre vannak erősítve, melyen, mint tengelyen mozognak ide-oda.

A parton egy egész sereg dsinriksa (a kocsiját magahúzó gyalog bérkocsis) álldogált. Hozzá lévén szokva a khinai riksakulik tolakodásához, azt vártam, hogy a niponi kartársaik is, amint bennem az «indzsin-szán»-t (idegen urat) megpillantják, rám fognak rontani. Ismét kellemes csalódás! Néhányan közülök összeálltak és hamarosan kisorsoltak maguk közül egyet, aki aztán szép csendesen hozzám sompolygott, míg a többi meg se moccant. Később megtudtam, hogy az egy fajtájú «gurumajá»-k (riksakulik) szövetkezetet alkotnak, melynek tagjai nem versenyeznek egymással, hanem a sorsra bízzák, hogy kié legyen a kínálkozó kereset.

Dsisza, — ez volt a neve az én gurumajámnak, — tömzsi ficzkó volt, becsületes mongol pofával, erőre mutató izmokkal; fejét hatalmas gomba alakú, bambuszlevelekből font és fehér vászonnal bevont könnyű kalap védte a nap tüze ellen; rövid kék vászonkabát, hátul egy kör, belsejébe rajzolt ákombákom jelekkel, térdig érő kék vászon nadrág és egy pár szalma papucs, ennyiből állt csinos és praktikus egyenruhája (t. i. a többi gurumája is hasonlóan volt öltözve); izmos barna lábszárairól meglátszott, hogy jó futó lehet. Dsisza, amint könnyű kocsijára felültem, szélsebesen vágtatott neki a városnak, mintha ott nekem valami igen sürgősen elintézendő dolgom lett volna. Pedig egy szót se szóltam neki czéljaimról. Úgy látszott, hogy jobban tudja ő azokat mint én. Jokohamában, mint egyikében a nemzetközi forgalomnak és kereskedelemnek, valamint idegenek letelepedésére megnyitott öt «szerződéses kikötőknek" az európai utazó megszokott jelenség. Először is a part mentén elterülő «settlement»-en, az idegenek letelepedésére kijelölt városrészen hajtottunk át. Itt többnyire csinos kőházak vannak. Az európaiak boltjainak kirakatában együtt látjuk mindazon meseszerű szépségű niponi csecsebecséket, melyek Európában is annyira kedveltek. Hosszú czopfos khinaiak, akik itt tetemes részét teszik az «idegeneknek» mint pénzváltók és közbenjáró ügynökök üzérkednek. Az utczákon járó-kelők jobbára ez idegen elemekből állanak, bár nem ritka közöttük a niponi is.

Érdekesebbek a niponi városnegyedek, melyek a settlementet (európai telep) környezik. A nyilvános épületeken kívül itt ősi niponi szokás szerint még kizárólag fa és papir az épületek anyaga, mely a vulkáni természetű talaj gyakori rengéseinek jobban ellen áll, mint a nehézkes kő. Az apró, többnyire egyemeletes, épületek gerendázata és hátsó fala fából van, míg oldal- és utczai falakként, fehér papirossal bevont félre tolható fa-rácsozatok vannak, melyek nappal többnyire félre is vannak tolva, sőt egészen kiszedve, ugy, hogy az egész háznépnek tevése-vevése szemünk előtt folyik le.

A földszintnek az útczai részét jobbára valamely bolt foglalja el, melyben eltérően az itteni európai boltokban felhalmozott szemkápráztató tarka-barkaságoktól, mindig csak egynemű áru található. Amily keveset igérők a boltok külsőleg, oly becses műdarabokat tartalmaznak nem ritkán. Hanem egyben mégis utánozzák az európait, t. i. a modorban, melyet a vevő iránt tanúsítanak, sőt ebben európaiabbak az európainál.

Régente az volt Niponban a szokás, — s mint mondják, idegenektől kevéssé járt helyeken még most is az, — hogy a boltos, ha vevő lépett be hozzá, térdre esett, homlokával a földet érinté és majdnem elenyészve a nagy udvariasságtól, üdvözlő frázisokat rebegett. Most ugyan örülhet a vevő ha általában hederít rá a niponi boltos, s ha kívánsága felől kérdezősködik.

Örvendetes kivétellel ismerkedtem meg Tama-murában egy fényképésznél. Ez nem csak barátságos arczot kiván, hanem barátságos arczot mutat látogatóinak. Valóságos művész. Műtermében Nipon minden vidékének fényképeit, valamint a népéletet ábrázoló, ízléssel összeválogatott képeket oly kitűnő kivitelben és választékban találja az idegen, amely európai fényképésznek is becsületére válnék; különös bájt kölcsönöz képeinek színezéssel, mely élethűekké teszi azokat s tekintve á rájuk fordított munkát és művészetet, nevetségesen olcsók; 5 szenbe (körülbelül 7 kr) kerül egy fénykép színezése, anélkül pedig 15 szénbe egy-egy kép. (Folytatása következik)

 

 

Jokohama. (Folytatás.) 1894.43. 711.

A «Honcso-dori»-n és «Bentendori»-n (dori-utcza), Jokohama niponi negyedeinek e két fő-útezáján végigfutván, Dsisza habozás nélkül a «Blöff» felé fordítá a riksa rúdjait; bizonyára ez volt a szokás szerinti első megtekintési körmenet következő pontja. Blöffnek nevezik a már említett halomhátat, mely délről határolja a várost és elválasztja a következő Missisippi-öböltől. Míg a meredek lejtőn felkapaszkodó út mentén még niponi házak, — jobbára árúházak és nyitott műhelyek, melyekben a földön kiterített szalmagyékényeken ülve félmeztelen szorgalmas emberek fúrnak, faragnak, csiszolnak, — húzódnak tova: addig a halomgerinczen ismét a nyugati ember birodalmába érünk, virágzó kertektől félig elrejtve, tetszetős, könnyed bungaló-stílben épült kéjlakok emelkednek.

Ide menekül fárasztó napi munkája után a kereskedő vagy hivatalnok, aki a keleten élő európaiak között általánossá vált angol szokás szerint szereti magánházát mennél messzebbre építeni a hivatalos helyiségtől. Verandájáról egy kényelmes karszékben elhelyezkedve élvezi a tengerről jövő üdítő szellőt, és a bájos látványt, melyet a lábainál elterülő zöldellő öblök, a népes, változatos jellegű város és hajóktól hemzsegő rév nyújt.

Éppen a divatos korzó idő volt, mikor fölértem; apró lovaktól vont díszes hintók gördültek a halomgerinczen végigfutó kitűnő utakon; köztük hetyke lovasok és lovasnők ugrattak; a hölgyek az utolsó — azaz, minthogy ide a posta egy álló hónapig utazik Európából, esetleg már elavult — párisi divat szerint öltözve, a férfiak tropikus vászonöltözetben. A hintók hátsó lépcsőjén egy vagy két «betto» állott; ezek bennszülöttek, akiknek az a hivatásuk,hogy népes útezákon, vagy kanyarulatoknál leugorjanak és a lovak előtt szaladva széttereljék a járó-kelőket. A bettók már messziről fölismerhetők öltözetükről. Fejüket félgömb alakú, napernyő nagyságú kalap födi, mely kék vászonnal van bevonva; hasonló szövetből van az öltözetök is: bő, fityegő ujjakkal ellátott dolmány, mellén és hátán az uraság czímerével, illetőleg nevének kezdőbetűivel, meg a lábat is födő testhezálló nadrág, czipő helyett szalma-szandál van a lábukon.

A halmok lejtőjén leereszkedve, a bájos Mississippi-öböl tárult fel szemünk előtt. Zöldellő földek húzódtak tova egy széles, lankás völgy alján, a tengerparttól föl a környező dombok lejtőire, itt-ott egyes niponi ízlésű házak s kisebb házcsoportok, melyek azonban néhol egész falukká szaporodtak; ezek szakíták félbe barna falaikkal, szürke födeleikkel a viruló zöldet.

Válaszom a következő gondolatot helyettesíté: «Jól van, menjünk oda.» Dsisza hozzá lévén szokva az idegenek ilyetén csonka kifejezési módjához, ravaszul mosolyogva biccentett a fejével, hogy megértett és miután még végig gördített a tengerparton, ahol naiv niponi leányzók fáradoztak azon, hogy a pompás, hullámverésű tengerben megfürdött urakat szárazra dörzsöljék, neki fordult a «csájás» vidéknek.

Csakhamar oda értünk. Barátságos házikók kacsingattak ki gyümölcsfák, bambuszok s fenyők közül; a kapukból vagy az emeleti verendákról csinos nnészám-ok (teaházban felszolgáló leányok) integettek hivogatólag, ilyen szólásokkal támogatva integetéseiket: Please, Come in sir», «Komm her, mein Heer.» Szent czivilizáczió, hisz ezek már a nyugat minden nyelvén beszélnek!

Én már megelégeltem a riksázást, és szerettem volna valahol betérni, azonban minden parancsoló, kérő és fenyegető angol kifejezés sem volt képes Dsiszát megállítani. Rohant, mint a förgeteg, előre. Végre azonban mégis megállt egy csaja előtt.

Beléptem e csajába. A pitvarban le akartam vetni czipőimet; azt olvastam ugyanis minden utazási leírásban, hogy ez az első föltétele egy niponi hajlékba való beléphetésnek. A szobák padlója ugyanis vastag, tiszta szalmagyékényekkel vannak födve; azokon végez a háznép minden dolgot; mert bútor nincs; a szalmagyékény helyettesít mindent: szőnyeg is, asztal is, szék is, ágy is, abrosz is.

Erre való tekintetből a tisztaságot kedvelő niponi természetesen nem viszi be az utcza porát, sarát szobájába, hanem saruit a bejáratnál hagyva, tiszta fehér harisnyában lép a gyékényekre. Azonban itt felsültem ilyetén niponi tudományommal. «No take off boots», monda egy nészán s kezemnél fogva vonszolt fel egy emeleti szobába. Bár a padló ott is gyékényekkel volt fedve, de azok már egészen piszkosra voltak taposva; asztal és székek álltak rajtuk további bizonyságaiul annak, hogy e szoba Jokohama európai vendégeinek látogatására volt berendezve.

A nészánok pajtáskodó modora és pikáns tánczai is arra mutattak, hogy az európai ízléshez alkalmazott mulatóházban vagyok, melynek csak a neve csaja, de egyébként annyira különbözik egy valódi niponi csajától, mint a fekete a fehértől. Újból tapasztalam, hogy ahová európai jut, megrontja az ősi nemzeti erkölcsöket, szokásokat. Távol Európától fölmentve érzi magát az európai a helyi illemszabályok alól.

A «Grand hotelben» elköltött, valóban kitűnő és hihetetlen olcsó (1 dollár a table d'hóte-teriték) ebéd fejezé be a nap éleményeit, melyek az európai és niponi világ sajátságos vegyülése s egymásra hatása által bár kielégítik érdeklődésemet, de egyszersmind fölkeltik bennem a vágyat, hogy ott figyeljem meg a niponi életet, ahol még el van zárva az idegenek beáramlása elől, ahol még hamisítatlan. Maga az ebéd is a vegyesség példája az osztrák vendéglős utasításai szerint készült, de angolos ízlésű ételeket egy khinai felügyelete alatt niponi szolgák hordták fel.

Még sokáig kint ültem a vendéglőnek tengerre nyíló verendáján. Csillagsugáros, langyos éj volt. Nem hallatszott semmi, csak a tenger hullámainak halk moraja. Hullám hullám után csapott fel; mindenik tudott valamit regélni elmúlt időkről, mikor még nem jött át ide a tenger hátán a hatalmas európai, amikor itt még az ősi műveltség uralkodott. Vajon milyen lehetett az akkori élet? Vajon egészen eltűnt-e már és csak emléke maradt meg az új műveltség diadalmas bevonulása után !

Ma láttam először a Fudzsijámát, Nipon szent hegyét, mely 13 000 láb magas. Pompásan ellátszott a hajónkra. Valami a másvilágból alászálló tüneményeként rajzolódott az égre. Büszkén emelkedett ki a környező hegyek közül, maga alatt hagyva mindent, s széttekintve az egész napkeleti szigetország fölött, mely lábainál terül!

Kétezer kétszáz éve, — így szól a hagyomány — Kóréi, császár uralkodásának ötödik évében (286 kr. e.) a föld Omi tartományban, Kiotó közelében megnyílt és vízzel telt meg. így támadott a Bíva-tó. Ugyanakkor, mintegy az elsüllyedt föld pótlására emelkedett fel a Fudzsijáma, lángokat okádva.

Mióta a történetet olvastam s mióta a Fudzsijámát láttam, egészen értem, hogy miért szereti e hegyóriást a niponi nép egész nemzeti rajongással, büszkén örökítve meg alakját ezernyi és ezernyi tárgyon és festményen, s miért zarándokol évenkint szent kegyelettel sok ezer niponi e csodás hegyre, hogy onnét rebegje el imáját a fölkelő nap felé fordulva. Hiszen még az idegenben is csodálkozást kelt.

Mint e tűzokádó hegy, forrongó volt azóta Nipon népének története is, és valamint a föld sokszor megrendült e vulkántól, úgy a nép is, mely e földön él, gyakori rázkódtatáson ment át. De a Fudzsi már kétszáz év óta csöndes,, Nipon ellenben azóta is mily véres és messzeható eseményeknek volt a színhelye. A hegy részében lappangó tűz csak néha rázza meg a földet, mintha valamivel nem volna megelégedve. Talán meg is fog szólalni megint?

(Folyt, köv.)

 

 

 

 AMSTERDAM. 1886. 31. 502.

Az Amsterdamban legutóbb lefolyt véres zavargások szomorú alkalma újra érdeklődés tárgyává tette a politikai világ előtt Hollandiát, e különben kiválóan csendes országot, mely jelentékeny vagyona és hatalmas gyarmatai daczára oly csekély szerepet játszott az ujabbkor politikai mozgalmaiban.

Amsterdam nem főváiosa Hollandiának, mivel azonban a fővárosnál (Hága) körülbelül háromszor népesebb s minden tekintetben jelentékenyebb hely, a közvélemény méltán valóságos fővárosnak tekinti. Hatalmas csatornák és folyóvizek tömkelege s mindenekfelett egy nagy, félig-meddig belföldi tenger s más oldalról egy tengeröbölszerü nagy folyótorkolat eredettől fogva kiváló kereskedelmi várossá jelölték ki e helyet. S valóban Amsterdam a világkereskedelem egyik legnevezetesebb pontja. Ipara is igen jelentékeny, tisztán gyémántcsiszolással mintegy 700 üzlet foglalkozik. Pénzpiaczát milliomos városoké mellett emlegetik, kikötőjéből évenkint több mint 3000 hajó megy messze tengerre, s áruforgalmának értékét milliárdokra teszik. E nagy kereskedelmi jelentőségénél fogva már a régibb időkben «Éjszak Velenczéjé»-nek nevezték ele várost. De nem csak azért, hanem mert, hasonlóan az Adria középkori királynőjéhez, a város lagunákon és apró szigeteken épült. "Ismerek egy várost, — irta már századokkal ezelőtt róla a hires rotterdami Erasmus, — hol az emberek, miként a madarak, fákon laknak.» A lagunákra épített házak alját ugyanis faczölöpök képezik és némely nagyobb épületnél több mint 10,000 czölöpöt használtak fel. Az egész város, melynek lakossága ma a 320,000-et megközelítő, 90 szigeten fekszik, mely szigeteket 300-nál több hid kapcsolja össze. E hidak nagy része mozgatható, hogy a hajók közlekedését ne gátolja. S már e tekintetben is lényegesen különbözik Velenczétöl, melynek szilárd alkotású, bár közepén emelkedő hidjai alatt csak a gondolák tudnak áthatolni, hol tehát a mellékutczák egészen népteleneknek látszanak. Itt is kikötő ugyan majdnem minden utcza, és minden ház egy egy raktár, hova a hajó terhét elviheti, azonban a hajóteher Velenczében igen jelentéktelen. Még feltűnőbb a különbség abban, hogy míg Velenczében a lagúnák piszkos vize rendesen az épületek alját verdesi és a gondolából kiszállva egy lépéssel az épületek bensejében vagyunk, Amsterdam csatornáinak partjait mindkét oldalt csinos fasorok és sétányok segélyzik és a csolnakokkal a városi fogatok is versenyt futnak.

«Éjszak Velenczéje» egyik legtekintélyesebb épületét: a királyi palotát mutatja egyik képünk. Az amsterdami egyszerűen palotának (Het Paleis) mondja. Meg is érdemli e nevet, bár szüárd és monumentális alkotása folytán várkastélynak is volna nevezhető. 13,659 oszlop tartja a palotát, melynek magasan fekvő tornyáról az egész városra a legszebb kilátás nyilik. Az egész épület csinos diszítményekkel és szobrokkal van tele. Homlokzatán ott látszik Amsterdam geniusa megkoro-názottan, jobb kezében pénzt tartva. Oldalán négy najád tart feléje koszorúkat, jelképezve az ünnepet és vagyont, a világ kincseit. A város nagyságát s hatalmát jelezve ott látjuk még környezetében Neptunt is tritonjaival. A sarkokon egy-egy szobor áll. A tetőn egy emelkedő torony, felette kereszt helyett aranyozott hajó. Az épület hátsó részén, mely a posta-palota felé nyilik, szintén van egy homlokzati szoborcsoportozat, mely Amsterdam kereskedelmét jelképezi, többek közt az Amstel folyót s az Y-nak nevezett torkolatot. E homlokzat felett van Atlas a gömböt hordva vállain s két oldalt az Őrködés és Mértékletesség allegóriái alakjai. E két homlokzatot De Quellyn szobrász készítette, a palota építői Stalpert Dániel s Van Kampen Jakab. A palota benseje sok

j tekintetben igen nevezetes. Különösen szép a ká| polna, melyben többek közt igen csinos szoborcsoportozat van, mely Salamon ítéletét ábrázolja. A termek hires ujabbkori holland festők, Flinck, Bol, De Witt s mások munkáival telvék.  Különösen szépek De Witt basreliefipi.

 

 

AMSTERDAMBÓL: AZ AMSTEL FOLYÓ S A MELLETTE FEKVŐ UTCZARÉSZLETEK.

 

A másik kép az' Amstel folyót mutatja be mely Amsterdam nagy részén keresztül megy s egyik főcsatornáját képezi. E csatornák igen szabályozottak, hatalmas gátak veszik körül mindenütt, ugy hogy a város teljesen védve van. Mint mindenütt Hollandiában, itt is e csatornák helyettesítik az utczákat, Amsterdamban több hajó jár mint h esi. A kikötőben, mely a város egész éjszaki részét igénybe veszi, mintegy ezer hajó fér el. Nagyszerű, mesterségesen épített hely ez s annál nevezetesebb, mert egy meglehetősen ra-konczátlan belföldi tenger, jóformán sekélyes öböl végén épült, melyen a közlekedés sokszor lehetetlen. Épen ezért e benső tengerrel, a Zuyder-tóval meg nem elégedve, ujabban óriási költséggel a hollandok még^egy 84 kilométer hosszú csatornát építettek Éjszak-Hollandián át, hogv a nagy tengeri hajók annál könnyebben juthassanak be. Ha a Zuyder-tó alsó részét lecsapolják, a mint ez a harlemi tóval régebben történt, e csatorna lesz Amsterdam legfontosabb közlekedési eszköze.

A dúsgazdag városnak az említetteken kívül számos más nevezetessége is van. Ódon templomai, nagyszerű bőrze-épülete ép oly nézni valók mint a város szélein levő csinos kerti lakok, gyönyörű virágokkal, melyek tenyésztésében a hollandok nagy mesterek és különösen a szinek változatosságában nagy tökélyt fejtenek ki. A város zsibárus-boltjai és különösen a kiskereskedők bazárjai épen nem emlékeztetnek ugyan a hollandiak példás tisztaság-érzetére, de ezek csak kivételek és a város nagyobbrésze csinos, sőt itt-ott valóban kellemes. Humanisztikus intézeteinek száma igen nagy, utczai koldusok nincsenek, de a szegényeket gondosan ápolják. Nevezetes, hogy a nagy vagyonú hollandi is ritkán tér pihenni. Nyári lakjaik, melyeket költői névvel ruháznak fel, mindeniknek vannak, de dologtalan tökepénzesek, mint Angliában és másutt, itt a ritkaságok közé tartoznak. Nemcsak a vagyonosabb osztálynál, hanem a szegénynél is gyakran találnak Ízléses szőnyegeket és majoli-kákat. Minden lakás egy kis templom és az utazó, ki e csodálatos kis országban jár, valóban sajátságos életet talál itt. Amsterdam világváros ugyan, de hollandi jellegét egészen nem vetkőzte le és nem csillogó gazdagsága, hatalmas kereskedelme, hanem a nemzeti sajátság az, mely e fákon épült várost más nagy városokkal szemben is érdekessé teszi.

 

 

 

UTAZÁS

 

 

A KAUKÁZUSI MAGYAR EXPEDICZIÓ.1883. 31. 503.

Dcchy Mór, ki földrajzi tanulmányok czéljából már több hegyvidéket beutazott, s azokról leírást és fényképeket készített. F évi júniusban másodízben utazott a Kaukázus vidékére, ezúttal dr. Schafarzik Ferencz m. kir. állami geológus társaságában. A két magyar utazó jelenleg már a Kaukázus magas hegységének és környékének tanulmányozásával foglalkozik, s az előhegységek megtekintése után szándékuk a legmagasabb tájra, az Elboruz hegységre menni, ami vagy  40 napot vesz igénybe.

Érdekes utjukról dr. Schafarzik 1886. július 15-én Ksitovoskban föladott levelében tudósítást küldött Budapestre barátjának, dr. Szontagh Tamásnak, akinek szivességóből a levél közérdekű részleteit itt közöljük:

Utazásunk Budapesttől ide, — írja dr. Schaffarzik Ksitovskból — Odesszán, a Fekete és Asovi tengeren át, Taganrogot és Rostovot érintve egész Vladicavkasig éppen 8 napig tartott. Utóbbi helyen ládákba osztottuk el podgyászunkat, hogy ne kellessen mindig az egészet magunkkal czipelni. Ez a kellemetlen munka három izzadásteljes napot vett igénybe.

Június hó 28-án hagytuk el, Vladicavkast, Alagiron át a hegység belseje felé vevén utunkat. Első állomásunk a Czeja gletser volt. A hatalmas gletser nagyszerű oldalmorénáival, közép- és végmorénájával, Gletser-kapujával, melyből a szenyes vizű jéghideg, gletser-patak tajtékozva rohan ki, természetes nagyszerűségében mély benyomást tett reám. Néhány nappal ezután a Stardigori és Karagam gletsereket láttam, mely utóbbi a kaukázusi gleteerek királya. A felsorolt gletserek a hegység főlánczozatáról ereszkednek alá; firnregiójuk 10—12—16 ezer láb magasságban fekszik, mi már olyan magasság, ahová svájezi hegymászók segítsége nélkül felhatolni nem lehet.

Bennszülött kísérőinkkel megkisérlettük a Czeja gletseren amennyire lehetett fölfelé haladni. A bal oldalmorénán több órányira haladtunk felfelé; de azután a gletser völgye hirtelen összeszűkült, s a mi oldalmorénánk is elmosódott, ugy hogy ezentúl vagy a sziklákon, vagy pedig magán a gletser jegén kellett tovább botorkálni. Eleinte vagy két óráig a sziklákon és hómezőkön iparkodtunk előre; ott, ahol függélyes falak zárták el utunkat, kötelek segélyével; mig végre is abba hagytuk ezen kimerítő utat, s a gletser jegén próbáltuk meg az előnyomulást. Egy darabig csákányainkkal s hűséges nagy kalapácsommal vágott lépcsőzeten a gletser oldalán előre is haladtunk, azon tervünkről azonban, hogy a gletser tetejére feljussunk, sajnos, le kellett mondani; mert akkor a gletser közepe felé kellett volna tartani, hol a meleg déli idő folytán életet veszélyeztető kőhullás állott be. Az éjjelt sátorban töltöttük, melyet a gletser aljában ütöttünk.

Magát a kirándulást hajnali 5 órakor kezdtük, s délután 1 óra volt, mikor a gletser-eséshez értünk. A dimensiók térben és időben itten igen szokatlanok. Sokszor azt hiszi az ember, hogy valamely rövid utat gyorsan tehet meg, de biz az azután órákig tart, a felmerülő sziklák vagy a jég és hó miatt.

Legközelebb egy másodrendű hágón, a 8000 láb magas Hununta hegyen mentünk át, az egyik északi keresztvölgyből a másikba. A jövő héten már magasabb régiókban leszünk .Eddigi gyűjtéseim szépek. Kristályos kőzetek, továbbá a Jura és Kréta kövületei.

Mindketten jól érezzük magunkat s jelenleg előkészületeket teszünk egy kirándulásra, az Elboruz tájára és Svanétiába.

 

 

A JAPÁNOKRÓL. 1905. 574.

— Egy magyar utazó megfigyelései. —

Mielőtt az orosz-japán háború kitört, a nagyközönség jó része csak az itt-ott elvétve elébe került apró műipari tárgyakból ismerte Japánt. Most azonban, mióta úgy a tengeren, mint a szárazon meglepő eredménnyel küzdött meg a hatalmas orosszal, még azok is érdeklődnek iránta, akik eddig talán nem sokat törődtek vele. Én közvetlenül a háború kitörése előtt tartózkodtam Japánban, és így most mint szemtanú mondhatok el egyet-mást. .

Nagasakiban láttam meg először Japánt. Különös az az érzés, amikor az ember először közeledik Japánhoz. Annyi szépet, bájosát hallottam róla, hogy mikor a Nagasakihoz vezető szűk tengerszoroshoz értünk, kíváncsi lettem, milyen is lesz ez az ország? A tengertől Nagasakiig vezető ut hosszú. Valami másfél óráig tart, míg a hajó lassan beevez, jobbról-balról magas, kámforfákkal benőtt, zöld pázsittal borított hegyek közé. Itt-ott egy-egy elrejtett ház, idegenszerű tetővel, majd hófehér vitorlás hajók látszanak; a viz zöld és tiszta, mint a kristály.

Nagasaki hirtelen tűnik fel előttünk és önkéntelenül a csalódás érzése vesz erőt az emberen: füstölgő gyárkéményeket, műhelyeket látunk és európai házakat. S minden, az európai hajók által látogatott japán város ilyen. Aki a régi Japánt látni akarja, annak az ország belsejébe kell behatolnia, ahol még találhat eredeti, hamisítatlan népéletet.

Nagasakinak egy különlegessége van és ez az, hogy az érkező hajók itt szenet vesznek fel, a szenet pedig leányok rakják be. A nagy hajó mellé odaállítanak négy-öt szénnel megrakott uszályhajót, aztán a gőzös oldalán állványt építenek, és az uszályhajókból — egy létraforma szerkezetre állva — kis japán leányok adogatják kézről kézre a szénnel telt kosarat. Perczenként hatvan métermázsa szenet raknak így be, ugy hogy négy-öt óra alatt a legnagyobb gőzhajók is el tudják magukat látni a szükséges szénnel.

Az első benyomás, melyet az ember Japánban nyer, a lehető legkedvezőbb, a természet, hegyek, völgyek, viz, ég, mind olyan, mintha művészkezek rakták volna egymás mellé. A nők pedig, noha a mi ízlésünktől elütők, apró babaszerüek, mégis tetszenek; tarka ruhájukban, tipegő járásukkal, örökös jó kedvükkel, csacsogásukkal kellemesen hatnak.

A tisztaság, amit ott tapasztalunk, rendkívüli. A japán télen-nyáron folyton fürdik. A nagy városokban nyilvános fürdők vannak, így például Tokióban körülbelül nyolczszáz fürdő található. A vizet rendesen 40-45° C-ra melegítik, ami már oly magas hőmérséklet, hogy európai nem birná ki. A legnagyobb hőségben is ily meleg vizben fürdenek, mert azt állítják, hogy ha az ember magasabb hőmérsékletű vizben fürdik, mint a külső hőmérséklet, akkor a fürdőből kilépve, az elpárolgó viz a testet hűti, amiben igazuk van.

Az első héten az ember nem tud betelni a sok szép látnivalóval, a gyönyörű természeti szépségekkel. A második-harmadik héten azonban már mindent megun, mivelhogy olyan szép. Ez az érzés majd minden európai embert meglep.

A japán városok nagyon kiterjedtek, a házak földszintesek; vannak ugyan emeletes házak is, de ritkábban. A házak alacsonyak, fából épülnek, mivel a földrengés gyakori, sőt — amint a tokiói egyetem földrengést megfigyelő állomásán láttam — a gyenge rezgések állandóak. A tetők fantasztikus formákban kiképzettek, s nehéz cserepekkel vannak födve, de vannak vidékek, ahol rizs-szalmával fedett házakat építenek.

A szobákat elválasztó falak széttolható, papirossal beragasztott farámákból állanak, s ha ezeket eltolják, két-három szobából lehet egyet csinálni. Az utczára és udvarra néző részen papirossal beragasztott farácsok alkotják az ablakokat. Az üvegtáblák ismeretlenek. A szobákban alig van valami bútorzat, a padozat deszka, mely rizsszalma gyékénnyel van födve. A fekvőhely néhány paplanból áll, melyeket nappal összecsavarnak, és félre tesznek. Kis, arasz magasságú asztalkák, fából vagy bronzból készült kézmelegítő széntartók, néhány lámpa, teakészlet, egy kis polcz, a falon pedig egy festett papirkép: ime az egész berendezés. Rendesen a földön guggolva, vagy térdelve esznek, mulatnak.

Az utczák egész nap telve vannak a boltok előtt ácsorgó, bámészkodó, tereferélő asszonynéppel és gyermekekkel. A gyermekeket öt éves korukig a hátukra kötözve hordozzák a nők; gyakran látni ökölnyi nagyságú pesztonkát is nagy gyerekkel a hátán. Akárhányszor sajnáltam a felkötözött apróságokat, akik elfáradva, fejüket lógatva aludtak, míg pesztonkájuk társnőivel mulatozott. E szokás daczára a gyerekek igen csöndesek, síró japán gyereket nem láttam. Csak akkor lármáznak, ha a heveder, amellyel a hátra vannak erősítve, nyomja őket. A nagyobb gyermekek is igen csöndesek és korántsem olyan rakonczátlanok, mint európai kortársaik, aminek talán az az oka, hogy a japán gyereknek alig van valami játékszere, s ami van, az is főleg csak papirosból készül. A gyermekek általában gyengék.

Az apróságokat az anyák kiöltöztetik mindenféle czifra, színes ruhába; a kis és serdülő leányok között ruházatban nincsen különbség, rövid vagy hosszú ruhát ott nem ismernek és legföljebb a gondosan készített hajdíszből lehet következtetni, hogy ez vagy amaz már nagy leány. Minél idősebb lesz a nő, annál kevesebbet törődik ruházatával, sőt az öreg nők kényelmi szempontból még a hajukat is levágják.

A japánok öltözete, különösen a nőké, festői, a nyugati divat erősen hódít közöttük. A nagyvárosokban a férfiak európai ruhában járnak, de kalap nélkül s szalma- vagy fapapucsban. A nemzeti divatot eddig a nők tartották meg leginkább.

A japán utczákban bolt bolt mellett sorakozik, melyek az utcza felé állandóan nyitva állnak, s csak éjjelre zárják el berakott fatáblákkal. Az utczákon keresztbe a házak tetején kötelek vannak feszítve, melyekről tarkábbnál-tarkább zászlók, hirdetések lógnak. Este színes lampionok ezrei gyúlnak ki. Reggeltől késő estig az utczák telve vannak vásárló és kíváncsi néppel.

Az ország különböző vidékein más és más különlegességeket látni. Nagasakiban porczellánból és teknősbéka héjából készült igen szép és olcsó dísztárgyak kaphatók. Kiotóban gyönyörű bronz, porczellán, selyemhímzés, bambuszfaragás és úgynevezett cloisonnée (rekeszes) zománcz tárgyak, Tokióban bronz, elefántcsont faragások, Nikkóban lakktárgyak. Még a legigénytelenebb és legolcsóbb tárgyak is oly ízléssel vannak készítve, hogy az ember önkénytelenül vásároL Pedig a csábító alkalom sok pénzbe kerül; sehol annyi pénzt műipari dolgokra ki nem adnak az idegenek, mint Japánban, ami nem is csoda, mert a változatosság oly nagy, hogy mindig lát vagy talál az utazó ujabb és ujabb tárgyakat, amelyeket akarva, nem akarva megvesz.

Nincs a földön nép, mely a fát, virágot jobban kedvelné, mint a japán, öreg, fiatal, gazdag, szegény, mind szereti a virágot s akármerre járunk, ahol csak egy tenyérnyi föld van, mindenütt látni virágot. Vannak, akik azt állítják, hogy a japán virágoknak, noha szinpompájuk nagyszerű, nincsen illatjuk, ez azonban nem áll. Bizonyos időszakokban az egész népség tömegesen elvándorol olyan helyekre, ahol különösen kiváló fák virágoznak, vagy virágok nyílnak, ami valóságos népünnep számba megy. Január végétől márcziusig virágzik a szilvafa, azután a cseresznye, májusban az azaleák, júniusban az iris, július végén a lótuszok, novemberben a krizantenumok; a késő ősznek egyik igen szép látványa a juharfa, melynek levelei ilyenkor vérpirosak. A vadvirágok nem érdeklik a japán népet. A csokorba kötést ott nem gyakorolják a színek szerint, és ebben a tekintetben az európaiakat lenézik. Náluk a virágok csoportosításának bizonyos jelképi jelentősége van, szabályok szerint történik s egész tudományt csináltak belőle.

Bámulatos ügyességet fejtenek ki a japánok a fák elnyomorításában és törpe fák nevelésében. Mindenfelé láthatunk arasznyi nagyságú apró, elnyomorított fákat. A világkedvelés eredményezte, hogy minden japán háznak megvan a maga miniatűr kertje, sokszor alig néhány négyzetméter nagyságú, de van benne tó aranyhalakkal, kis hidak, vízesés, sziklák, apró fák és virágok.

A nép igen szorgalmas, de nem erőlteti tul magát, keveset eszik s rendes tápláléka a tea, rizs és hal. A japán konyha korántsem oly változatos és választékos, mint a khinai, inni alig isznak valamit s egyedüli szeszes italuk a saki, vagyis rizspálinka; nagy ebédeknél ezzel kezdik.

A kikötővárosokban, az ország belsejében is, az európai turisták kedvencz tartózkodási helyein, mint pl. Kiotóban, Tokióban, Nikkóban, Mianoshitaban kitűnő első rangú, európai módra vezetett és berendezett szállodákat találunk, melyek tulajdonosai rendszerint japánok. Az ellátás azonban nyugati, az árak pedig amerikaiasak, vagyis drágák. Ennek különben az amerikaiak az okai, mert nekik soha semmi sem elég drága. A szállodák nagy részében japán leányok szolgálnak ki. angol tudományuk azonban az étlapon, valamint az igen és nem szókon tul nem igen terjed. A tulajdonosok mind elég jól beszélnek angolul.

A természet csodás szépségein kívül a népélet és a régi templomok azok, melyek az utazó figyelmét legjobban megragadják. Az évszázados építmények még ma is teljesen jó karban vannak, és bizarr változatosságukkal, valamint elhelyezésükkel nagyszerűen hatnak. A templomok legnagyobb részét belépti dij mellett meg lehet tekinteni, a befolyó összegeket a fenntartásra fordítják.

A templomokba éppen ugy, mint egyáltalában a japán házakba csak lábbeli nélkül szabad belépni, miért is az európai jól teszi, ha könnyen lehúzható czipőt, vagy pedig a czipőre húzható szövetharisnyát visz magával, mert különben akár hűvös, akár meleg időben alapos náthát szerezhet e szokás következtében.

A japánok sokkal jobban értenek az idegenforgalom emeléséhez, mint mi. Mindenfelé kap az ember útbaigazítást, sőt van egy társulat is, mely megbízható, képzett vezetőket ad. A társaságnak minden nagyobb városban van fiókja, s a vezetők ugy vannak összeválogatva, hogy ott a történész, nyelvész, mérnök, jogász, természettudós, vagy az egyszerű turista egyaránt kaphat megfelelő vezetőt, aki minden tekintetben kimerítő felvilágosítással szolgál. Ilyen tökéletes szervezést, azt hiszem, sehol sem találunk. Sőt akárhányszor tapasztaltam, hogy a szállodákhoz tartozó egyszerű úgynevezett riksó-kulik, vagyis napszámosok, akik az utast kis kétkerekű kocsin a kivánt helyre szállítják, egészen értelmesen meg tudják a látnivalókat mutatni és magyarázni.

A vidéki japán szállodákban kényelem nincsen, ott a földön hál az ember és ha hideg van, fázik, melegben meg izzad; az utazás azonban mindenfelé kényelmes és biztos. A vidéken kis kétkerekű kocsikban utaznak, melyek elé ember van fogva. Hegyes vidéken az úgynevezett kago járja, egy rúdra függesztett hordszék. Az országot vasúti vonalak szelik át. A vonatok elég jók és az idegenek kényelmére különös figyelmet fordítanak. A kocsik japán termetre készültek, az ajtók alacsonyak és jól megtermett európainak ugyancsak vigyáznia kell a fejére.

(Folytatása következik.)

 

S. L. Japáni zarándokok. 1868. 177.

Mióta Japán a világkereskedelem számára megnyílt, nincs müvelt nemzet a föld kerekségén, melynek lapirodalma e titokszerü birodalom intézményeivel, sajátságos szokásaival s népének a nyugatiakétól egészen elütő miveltségével, s társadalmi fogalmaival ne foglalkoznék.  Az igaz, hogy mi magyarok nem igen számithatjuk magunkat a kereskedő nemzetek közé, mindazáltal a polgárosultságnak ama nagyszerű vívmánya, hogy egy eddig egészen elzártan, elszigetelten állott gazdag, önálló műveltségű országot a nyugati czivilizáczióval való érintkezésnek megmentett, megnyert vagy talán meghódított: mondjuk, e világtörténelmi nevezetességű tény lehetetlen, hogy némi tekintetben minket is ne érdekeljen. Már több izben közöltünk olvasóinknak egyet-mást e különös országról s annak lakóiról ; ez alkalommal pedig két japán zarándokot mutatunk be.

Az egyik zarándok éltes koru férfi, a másik fiatal nő, mindketten a japániak sajátságos öltözetében. Százanként, ezerenként zarándokolnak a vallásosabb, de rendesen a társadalom szegényebb, alsóbb osztályaihoz tartozó japánok minden évben Fusiyama hegyéhez, mely előttük a legnagyobb szentség hírében áll. A zarándokokról nem sokat mondhatunk, ők is olyan emberek, mint a többi, de talán nem lesz egészen érdektelen, ha az említett szent hegyet részletesebben megismertetjük.

Magasztos látványt nyújt, a yeddói kikötőből Fusiyama, a japániak szent hegye, főképp ha a lenyugvó nap búcsu-sugáraitól rózsaszínre festve, fehér felhőréteg közepéből emelkedik ki, mig az alantabb fekvő völgyek már sötétes homályba vannak burkolva. A Fusiyama valóban „olyan hegy, melyhez hasonló nincs", miként a japán szent lelkesültségében mondani szokta, s kétségkivül a világ legszebb tűzokádó hegye.

Távolsága a parttól valami ötven mérföldet tesz és fenséges magányban emelkedik a magasba. Csúcsa 14 177 angol lábra fekszik a tenger színe felett. Aimé Humbert ezt írja róla: „A benyomás, melyet ezen örök hóval fedett pyramis a nézőre tesz, leírhatatlan. E pompás hegyóriás az egész tájnak magasztosán ünnepélyes szint kölcsönöz."

Az angol követ, Alcock, egy kirándulást rendezett a szent hegyre, melyet aztán Japánról szerkesztett könyvében körülményesen leirt. Az utazókat mindenütt tisztelettel, s udvariasan fogadták; a hűbérurak (daimiók) területük határain tisztelgő őröket állítottak fel az idegenek üdvözletére és fogadására; a néptömeg barátságosan s tiszteletteljesen viselte magát. Ahol utasaink a fő utat elhagyták, az ösvények terhesekké, szinte járhatatlanokká váltak, s a vendégfogadók többé nem voltak alkalmasak oly előkelő vendégek ellátására, mert arrafelé már csak is zarándokok (azok is, többnyire csak az alsóbb osztályokból) szoktak járni a Fusiyama szent helyeihez. Felette rossz benyomást tett a népre, hogy az angolok a szent helyeket nem tartották eléggé tiszteletben.

A terjedelmes töltsér (töbör, kráter) 350 láb mély lehet. A japán hagyomány szerint a hegy Kr. előtt 286 évvel egyetlen egy éjszakán emelkedett ki a földből, mialatt ugyanazon időben Nippon sziget közepe táján terjedelmes darab föld süllyedt el, és az Oomi nevű nagy belföldi tavat képezte. Az évkönyvek 800 és 854 között Kr. után pusztitó kitöréseket einlítenek. Az utolsó 1707-ben történt, s azóta a vulkánt kialudottnak tartják.

Hogy a japániak e hegyet miért tartják szentnek s miért zarándokolnak még most is hozzá oly nagy áhítattal, az utazók nem említik, hihetőleg azért tisztelik oly nagyon a japániak a Fusiyamát, mivel előálltában az isteni hatalom, szépségében pedig az isteni tökéletesség meglepő jelét látják.

 

 

­­*   *   *

 

 

ORSZÁGOK

 

 

Az orosz emigráczió. 1888. 33. 542.

Solohub gróf után oroszból.

Majd minden nemzetnek megvan a maga emigrácziója, mi azt mutatja, hogy a mi társadalmi viszonyaink még nagyon is rendezetlenek. Azért, hogy elveim és nézeteim nem egyeznek meg a polczon lévő kormány akaratával, ki kell vándorolnom, mert különben . . . így vagyunk mi oroszok.

Ha nem akarsz a varsói, szt.-pétervári vagy moszkvai czitadellák föld alatti helyiségeivel megismerkedni, honnan legjobb esetben Sachalinba, vagy pedig Tobolszkba visz az ut, hagyd ott családodat, szüléidet, vagyonodat, egyszóval mindent, ami az élethez köt; még ezer szerencse, ha el nem fognak a határon.

Az orosz emigráczió túlyomó számmal Svájczban húzta meg magát. Miért éppen ott, azt nem tudjuk. Volt idő, midőn Brunnov báró, a czár londoni követe szemére vetette Palmerston lordnak, hogy Anglia az orosz emigránsoknak helyet adott, s midőn ugyanezen orosz diplomata, közvetlenül a krimiai hadjárat előtt, Londonból elutazott, csakis azt fájlalta, hogy a szegény bujdosók kiutasítását nem tudta keresztülvinni. Azonfelül nagyon meg volt akadva, mivel nem kapott diplomatát, ki helyette az orosz emigránsokat számon tartotta volna.

III. Napóleon a párisi békekötés után afeletti örömében, hogy most már, ha nem is maga Nikolaj czár, hanem emberei, ő hozzá kell, hogy forduljanak:különféle ürügyek alatt „kirendszabályozta” az orosz emigrácziót Francziországból.

Nem mondták az embernek a párisi rendőrségnél, hogy nem szabad itt maradni, hanem minden orosztól megkivánták vagyoni mérlegét; matassa ki, miből él? Szegényebb sorsú testvéreinket egyszerűen kiutasították, akinek pedig módjában állott, vagyont mutatni ki, maga fordított hátat a nagy nemzet fejedelmének. Így aztán lassanként az apostolok oszlásának példájára széjjel menve, végre Svájczban találkoztunk. Genf városának jutott ama kétes szerencse, hogy egy nagy, erős, de szerencsétlen nemzet számüzöttjeinek menedóket adjon. Mondom: kétes szerencse, mert amiként látjuk, és tapasztaljuk, miattunk ezerféle kellemetlenségnek tette ki magát a szövetségi tanács.

Mihelyt a száműzöttek Genfet választották rendes lakhelyűl, a szt-pétervári kabinet azonnal intézkedett, hogy bennünket ott számon tartva, szigorú felügyelet alá tegyen. Jelenleg a különféle rangú rendőrközegek, kémek és agent-provocateurök külön orosz gyarmatot képeznek Genfben. Megvesztegették, ahol csak lehetett, a különféle szállóbérlöket, háztulajdonosokat és kereskedőket, kikkel az orosz emigráczió tagjai érintkeznek.

Figyelemmel kisérik minden lépésedet, szavadat; bármerre fordulj is, mindenütt ott találod a csinovnyik undok pofáját. A genfi közönség nagyobb része utálattal fordul el a kémektől, és nem egyszer történt, hogy nyilvános helyeken valamely oda tolakodott kémet «le mouchard russe á la porté» (ki az orosz kémmel!) szavakkal csakugyan ki is rugdaltak.

II.Sándor czár meggyilkoltatása után százával jöttek Genfbe a híres fekete osztály ügynökei. Hiába tiltakoztunk a nihilistákkal való bárminemű szolidaritás ellen, az eszeveszett rendőrhad erőnek erejével Genfben kereste a merénylet eredetét, holott mindenki tudja, hogy a gyalázatos cselekmény tervezői és végrehajtói, az egy Perowskája Zsófián kivűl, soha Svájczban nem is voltak.

Végre megsokaltuk a dolgot és elhatároztuk, hogy segíteni kell a bajon. S. gróf, kinek bőkezűsége sok szegény száműzött honfitársa sorsát tette némileg tűrhetővé, a Leman partján lévő pompás nyaralójában fényes estélyt rendezett. Több mint 400 meghívó lőn szétküldve, de minden óvatosság mellett bizton tudtuk, hogy kémek nélkül nem fogunk maradni. A házi úr személyesen fogadta vendégeit, magától értetődvén, hogy a belépőktől senki sem kérte a meghívójegy előmutatását. Éjfél felé járt már az idő,  midőn egyik kártyaasztalnál ott ült kifogástalan öltözetben az ügyesen álczázott orosz rendőrkém. Szépen erősen vesztett, és megnyerő modorával partnerjeit végképpen lekenyerezte.

Mióta Szt-Pétervárt ott kellett hagynom, — kezdé a gazficzkó — még nem láttam száműzött testvéreimet oly szép számmal, mint itt. Kérlek benneteket barátim, engedjétek meg, hogy másutt is ott lehessek a ti társaságtokban. Egyelőre a «Hotel du Lac»-ban kell laknom, mig alkalmas helyet nem találok; de mihelyt berendeztem magamat, nagyon örülnék, ha minél gyakrabban lennénk együtt.

Általános helyeslés, kézszorítás, ölelkezés, czigarette-osztogatás és cognac-fogyasztás.

Most az udvarmester jelenti, hogy a vacsora készen van, mire az egész társaság asztalhoz ült.

Mi, oroszok, sehol sem tudunk ellenni a felköszöntések árja nélkül, s itt is, már a harmadik fogás után, egymást érték a toasztok.

Uraim, — kezdé a házigazda, — poharamat emelem imádott hazánk jóllétéért, és III. Sándor czár egészségéért!

Erre a kém nem volt elkészülve, mert míg mindenki élénk hurrah! kiáltással poharát kiűríté, addig ő maga büszke daczot színlelve, a felköszöntés második részénél ismét leült és poharát a falhoz vágta.

— Hogyan uram, — folytatá S. gróf — ön nem tart velünka? Pedig nagyon megilletné önt, ha felköszöntésemet még avval is megtoldaná, hogy: „éljen a fekete osztály”, mely önt ide juttatta.

-       Tableau! . . .

— És most végezzünk evvel az emberrel, barátaim, — tévé hozzá S. gróf, a remegő kémhez fordulva.

— Hogy ön hívatlanul ide tolakodott, azt értem, hiszen ezért fizetik; hogy szerepénél fogva ismeretséget akart kötni, az nagyon természetes, de hogy kihivó magaviseletével vendégeimet tévútra akarta vezetni, ezért meg fogjuk büntetni. Ön három óra alatt Genfből eltakarodik, s visszamegy Szent-Pétervárra, hol elmondhatja, miszerint az orosz emigráczió sokkal többre becsüli önmagát, semhogy rendőri, még pedig orosz rendőri felügyeletre szorulna. Ha nem engedelmeskedik, találunk rá módot, hogy itt Genfben még a legutolsó teherhordó is kitérjen ön előtt. Hé, inasok, vezessétek ki ezt a gazembert!

Egy darab ideig meghúzták magukat a különféle kémek, de utóbb újból folytatták mesterségüket, sőt egy Moszkvából Genfbe került orvostanulót, kinek otthon valamiért meggyült a baja, rávettek, hogy az itt megjelenő orosz röpiratokból néhány példányt küldjön haza, minek nyomán aztán Moszkvában többrendü elfogatások történtek. Valami Golubin nevű elcsapott gazdatiszt volt ebben a főmester s e réven akart magának érdemeket szerezni. S. tanár — a kazáni egyetem volt disze — magára vállalta a gonosztevő megfenyítését. Golubin ugyanis azon ürügy alatt, hogy francziául akar tanulni, felkereste  S. tanárt, aki ugy tett, mintha nem is ismerné, s mindenféle koholt hírekkel jól tartotta a kémet. Végre oda lyukadt ki a dolog, hogy Golubin formaszerü jelentéseket követelt a tanártól, melyekért fényes jutalmat igért. A bekövetkezett szóváltásnak sértegetés, kihívás és párbaj lőn a vége, melyben S. a kémet egyszerűen főbe lőtte.

A genfi kémkedés évenként legalább két millió rubelbe kerül az orosz kormánynak. Hasonló berendezéssel rendelkezik az orosz kormány Francziaországban, Angliában és Németországban is, sőt az ujabban Ausztria különféle nagyvárosaiba is juthattak orosz rendőri expoziturák.

A keleten uralkodó depraváczió folytán többnyire odavaló befolyásos emberek végzik jó fizetés mellett az efféle teendőket Szent-Pétervár szamára, habár gyakran megtörtént, hogy az előre felvett imperiálokkal együtt a bizalmi férfiak is eltűntek, vagy pedig egyszerűen felmondták a szolgálatot.

A nihilista mozgalom fonalait nem külföldön, hanem otthon szövik; ezt még a legutolsó orosz zsandár is tudja. Mérvadó körökben azzal is tisztában vannak, hogy az elébb-utóbb múlhatlanul bekövetkező iszonyú társadalmi forradalom ellenszerét nem a nihilisták akasztásában, annál kevésbé pedig az orosz emigráczió rendszabályozásában kell keresni, mindazonáltal az örökké éhes és prédára leső apró csin keresztül tudta vinni, hogy az iszonyú pénzbe kerülő rendőri apparátus az egész világban már most is fennáll. Maholnap alig lesz ember az orosz birodalomban, ki valamely titkos társulat tagja ne lenne. Már pedig a tapasztalás azt mutatta, hogy a rendőrség — értem az orosz rendőrséget — mindent post festa szokott megtudni. A czár ellen tervezett merénylet hirét Genfben már hónapokkal előbb hallottuk, s erre rögtön ki is jelentettük, hogy az orosz emigráczió a merénylőkkel semmiféle összeköttetésben nem áll. Jóhiszemű felszólalásunkat a szerencsétlen rendörminiszter egyszerű fogásnak hitte, s mig a határszéleken még a madár is csak nagy nehezen tudott bejutni, addig a czárt otthon fényes nappal az utczán megölték.

Azóta a helyzet nagyon keveset változott. — Háború vagy forradalom. — E két rossz közül szabad a választás. Mig minden háborúnak vége és eredménye az esélyek helyes vagy helytelen felhasználásától függ, az orosz forradalom múlhatlanul a trón, a dinasztia, valamint az egész rendszer bukását is maga után vonná. Ezen okból az érdekelt felek nagyon hamar kitalálták, hogy minél hosszabb, és minél véresebb háborúra kell készülniök. Nesselrode gróf külügyminiszter, kinél ügyesebb embert azóta sem igen láttunk Oroszországban, egy ízben szokatlanul komolynak találta Miklós czárt Czarskoje-Szelóban, miért is az uralkodó dolgozószobájába lépvén, eddigi szokása ellenére várt, mig a czár meg fogja őt szólítani. Darabig egymásra néztek.

— Nos Nesselrode, miben töröd azt a buta fejedet? — kezdé a czár.

— Sire — viszonzá a miniszter — én csak felséged gondolatainak végrehajtója vagyok, s ezért semmit sem gondolok.

Hát máskor miért tudtál annyit beszélni? Erre aztán Nesselrode

nem tudott, vagyis inkább nem akart felelni. Most is hasonló állapotban élünk, csakhogy más emberekkel.

Ez idő szerint az orosz emigráczió napról napra szaporodik, holott azt lehetett gondolni, hogy a mostani czár uralkodása alatt tán végképpen meg fog szűnni. Miután azonban a polczon lévő clique sehol sem tűri meg a becsületes, önzéstelen embereket, nem marad egyéb hátra, mint visszavonultan hallgatni, vagy pedig ha erre képesek nem vagyunk, kivándorolni.

Egy fél évvel Il. Sándor czár halála után, három fiatal orosz hölgy érkezett Genfbe, kik ajánló leveleiket B. herczegnek, mint az orosz emigráczió főnökének, bemutatván, már a legközelebbi társas estélyen megjelentek.

T. Mária, Xénia és Feodora nővérek szüleiket egy napon elvesztvén, csendesen éltek sz.-pétervári házukban. Nem törődtek politikai, vagy egyéb ehhez hasonló kérdésekkel; kedvező anyagi helyzetüknél fogva szívesen látták, ha őket rokonaik és ismerőseik minél gyakrabban fölkeresték.

Midőn a merénylet hatása alatt mindenki csak a szomorú eseményről tudott beszélni, nagyon természetes, hogy a három leány sem tett egyebet, habár őket nem annyira a dolog politikai oldala, mint inkább a gyilkosság elkövetésének részletei érdekelték.

Néhány nap múlva, a tárgy kimerítően meg lévén beszélve, a legfiatalabb nővér, Feodora, a zongorához ült és kedvencz darabjai közt véletlenül a Marseillaise-t is eljátszotta.

A balsors ugy akarta, hogy a különben nagyon csendes utczán, a melyben T-ék háza állott, éppen akkor G. tábornok léptessen végig. Még aznap egy magasabb rangú rendőrtiszt jelent meg a házban, ki hamarjában kisütötte, hogy a forradalmi dalt csakugyan a T. testvérek lakásán játszotta valaki.

A magában jelentéktelen dologból a mindenütt rémeket látó rendőrség erőnek erejével azt akarta kisütni, hogy ez tüntetés volt a sikerült merénylet dicsőítésére.

Két hónapi folytonos zaklatások után azzal bocsájtották el a három nővért a börtönből, hogy vagyonukat pénzzé téve, az orosz birodalmat egy hónap alatt mindenkorra elhagyni tartoznak. Hiába volt minden közbenjárás és könyörgés. Nagy nehezen csak annyit érhettek el, hogy ingatlan birtokaikat egyelőre tiz évre bérbe adhatták. Kéz alatt értésükre adatott, hogy azon esetre, ha néhány évre valamely zárdába visszavonulnának, tán mégis lehetséges lenne a czár kegyelmét elnyerni. Ki az orosz női zárdák benső viszonyait némileg ismeri, bizonyára helyeselni fogja a három nővérnek azt az elhatározását, amely szerint inkább a kivándorlásra szánták el magukat. így szaporodik az orosz emigráczió, s ha még sokáig tart, megéljük, hogy a csinovnyik-hadnál egyéb ember nem lesz található nagy Oroszországban.

 

 

 

OROSZORSZÁG ÉS JAPÁN. 1904. 04. 34.

Az oroszok előrenyomulását a múlt században, amikor az még Szibéria áldatlan vidékeire szorítkozott, mi sem akadályozta. Egész könnyűszerrel jutottak az Amur és az ÜSSZURI vidékéhez, s ennek a messze előre nyúlt keleti résznek lehető legdélibb pontján Vladivosztok lett a rengeteg birodalom legfontosabb kikötője a Csendes-oezeán partjain Ez a kikötő azonban télen befagy, nyáron pedig igen megnehezíti a forgalmat a kikötő előtt tespedő sűrű köd. A Vladivosztoktól északra fekvő vidék gyarmatosításra alig alkalmas, bár elég termékeny és szép vidék, mégsem lehet háttere olyan világforgalomnak, amilyent Vladivosztoknak kellene biztosítani, hogy a többi keletázsiai nagy kikötővel versenyezhessen.

Ez az oka annak, hogy az oroszok először Port-Arihurt foglalták el a Liau-tung félszigeten, s ezt pompás, modern kikötővé alakították át. Ennek a kikötőjét az egész évben nyitva lehet tartani, s mert sokkal jobban beleesik az ázsiai vizek forgalmi útvonalába, mint Vladivosztok. Ez azonban csak a kezdet volt A második lépés a nagy szibériai vasút megépítése, amivel Szibériának termelésre alkalmasabb, sűrűbben gyarmatosítható területei egyszerre közelebb kerültek az oczeánhoz. Ez azonban még mindig nem biztosította az újonnan szerzett kikötő forgalmát, amely csakis úgy lehet igazán eleven és fejlődésre képes, ha közvetlenül mögötte sűrűn lakott, jól művelt terület táplálja a legjobban jövedelmező közeli forgalmat. Ez az oka annak, hogy az oroszok, ügyesen felhasználva a khinai bonyodalmakat, elfoglalták Mandsuországot, s úgy befészkelődtek ott, hogy alig lehet többé őket onnan kiűzni.

 

 

JAPÁN ÉS KOREA TÉRKÉPE

 

Még egy baj van: Korea. Korea mint legalább névleg független császárság, belenyúlik félsziget alakjában a kelet-ázsiai vizekbe, s beárnyékolja az orosz-mandsuriai kikötőket. Árnyékot vet rájuk, mert a koreai nép, egyetértve a japánival, amelyhez régi történelmi kapcsolatok fűzik, a kereskedelmet és forgalmat el tudja venni az orosz kikötők elől. Ha ez a félsziget is az oroszok birtokába kerülhetne, úgy ők urai lennének a kelet-ázsiai vizeknek, s új korszak nyílnék az Orosz birodalomra nézve, amely olyan forma hatással lenne Oroszország fejlődésére, mint India meghódítása volt az angolokra nézve. Két gazdag, munkás és sürün lakott nép, a japáni és khinai közé beékelve, megáldva olyan kedvező éghajlattal, amilyent az Orosz birodalom területén csak elvétve találunk. Felszerelve pompás kikötőkkel: nyitva állna előtte az egész Csende-oezeán kereskedelme, forgalma, amely felett úrrá válhatnék, ismerve az orosz nép kitartását, ügyességét és vállalkozó hajlamát.

Éppen ezt akarja megakadályozni Japán. Japán volna hivatva arra, hogy a kelet-ázsiai vizeken az angol szerepét vigye, s ime, ha most az orosz kiszabadul az ő hóba temetkezett szárazföldi birodalmából a nyílt oczeán partjaira, vitássá fogja tenni Japán jövőjét. Óriási történelmi jelentősége van ennek a kérdésnek. A mai politikai állapotok mellett ez az egyetlen hely, ahol az orosz nyilt tengerhez juthat. Ha ezt is elzárják előle, úgy sokára vissza van vetve a birodalom fejlődése. Japánra nézve meg úgy látszik, egyenesen életkérdés ez, ami előbb vagy utóbb döntésre kerül.

Tekintsünk végig a versengés szinterén. A rengeteg Khinai birodalom 425 milliónyi népe, amely a legmélyebb rétegekig át meg át van hatva a miénktől különböző, de azért szintén igen magas kultúrával,  a jövő világtörténelem egyik leghatalmasabb tényezője. Hosszú tengerpartján a legkülönfélébb vidékek érintkeznek az oczeánnal. Peking és Tienczin vidékén a gabonatermelő éjszak-kímai viheti ki aczélos búzáját, ma még megbecsülhetetlen, de szinte kifogyhatatlan mennyiségű kőszenét. Délen, Sanghai vidékével az egész Jangczekiang völgy, ez az áldott paradicsom, kinyílik a tengerre. A rizs, a selyem, a tea, a gyapot özönével jut itt a világpiaezra.

Még délebbre, Kanton kikötőjével Dél-Khina lett veszedelmes versenytársa sok termény és sok iparczikk tekintetében úgy a hollandi, mint az angol gyarmatoknak.

Kanton világkereskedelmét óriási lépéssel vitte előre a szemben fekvő Hong-kong angol birtok, amely ma egyike a világ legnagyobb és legforgalmasabb kikötőinek. Sanghai kereskedelmét az európaiak szintén óriási mértékre emelték. A németek letelepedtek Kiao-csouban, s bizonyára óriási mértékben fog itt a kereskedelem fejlődni, mert Kiao-csou rendkívül kedvezően fekszik, amit már jóval ezelőtt hazája ügyeimébe ajánlott Líchthofen báró, a németek legnagyobb geográfusa. Az ő ajánlatára történt a foglalás is. San-tung félsziget éjszaki partján az angolok vetették meg lábukat Vei-hai-veiben, ahol szintén gondoskodni fognak a kereskedelem fellendítéséről.

A khinai partok előtt, három hosszú szigetfüzéren nyúlik el a Japán birodalom, Kamcsatkától egészen Formózáig. Igaz, hogy a temérdek sziget közül csak a négy nagy Japán szigeten és Formozán van ma magasra fejlődött forgalom, de ez olyan rohamos léptekkel halad, hogy már egyedül ezért is érdemes Kelet-Ázsiában minden lehető módon összeköttetésekre szert tenni.

Khina és Japán közé benyúlik északról Korea és Mandzsuország. Az előbbi népes, de az utóbbinak legnagyobb része lakatlan, pedig áldott földje, kitűnő éghajlata van, hiszen vadon terem az erdőkben a szőlő, óriási aranymezők terülnek el a hegyek között, s a gyéren települő földmívesek munkáját dús aratás jutalmazza.

Alig hihető, hogy Oroszország most, amikor már-már czélnál van, egyszerre abba hagyja ezt az életbevágó törekvését, Japán ellenkezése miatt. El van készülve rá, hogy erőszakkal is keresztülviszi tervét, mert máris nagy sereget vont össze ide, a kelet-ázsiai vizek partjaira. Pánczélos hadihajói is készen állnak mindenre. S ha a tengeren nem sikerülne is meggyőznie Japánt, azt valószínűleg meg tudja akadályozni, hogy a japánok Koreában állandóan úrrá legyenek.

Ha csakugyan háborúra kerül a dolog, az rettenetes lesz. Ehhez fogható nagy háború a franczia-német háború óta nem volt s akár igy, akár amúgy dől el, egész Európára óriási jelentősége lesz.

 

 

Néhány szó Japánról. 1858. 592

China és a közelében fekvő Japán-ország, megnyilt az európai kereskedés előtt. E tény nemcsak a kereskedés, de még az emberi művelődés történetében is nevezetes pont. Az európai művelődésnek s polgárisodásnak út tárult e két, eddig elzárkózott országba, s viszont az ott honos műveltség jótéteményei kiáradhatnak mireánk is. Bár e két ország  szellemi téren tetemesen hátrább áll az európaiaknál; de anyagilag, az ipar sok ágában túltesznek azokon.

E két ország közül Japán még Chinánál is ismeretlenebb előttünk; érdekes lesz azért onnét néha egy-egy töredék-képet felmutatni. Hokotade város Japánban egy 3000 láb magas hegy lábánál fekszik. Simoda hasolóan egy hegy tövénél terül el. Mindkettő kikötőváros,

látogatják az amerikai kereskedők. Mindkettő hasonlít egy európai terjedelmes faluhoz. Kikötőjétől nagy fakapun át juthatni a városba, hol legelőször is az ebek nagy száma tűnik fel az európai szemének. Van számos kereskedő bolt és templom. Ez utóbbiak nagy fényben pompáznak, gazdag faragványokkal, s aranyozással diszitve, bálványszobrokkal körülvéve.

Az utczák szabályosak, a házak mind fából épültek, s a legkülönczebb alakokat tüntetik föl. Az ablakokon olajjal beeresztett papirt láthatni; mert Japánban még nem ismerik az ablaküveget. Tűzeset vagy szélvihar alatt a város mindig ki van téve a megsemmisülés veszélyének. Feltűnő az is, hogy a piaczon sem baromfit, sem husárust nem látni; miután Japánban az állatok közül egyedül a halat eszik, ezt aztán nagy mennyiségben kaphatni is, hasonlóan a zöldséget és gyümölcsöt. Minden ház mögött van kert, melyben szép gyümölcs, többek közt akkora körte terem, mint nálunk a nagy kerekrépa.

Apró lovat s szintén apró szarvasmarhát is láthatni itt, ez utobbit azonban csak teherhordásra, s szántásra használják; juhot, kecskét nem láthatni. A piaczon a gyümölcs-, zöldség- és halon kivül nagy mennyiségű mázas és porczelánáru van kirakva. Ezekben itt nagy fényűzést láthatni, és csakugyan a japán porczelán, mázas edény és aczéláru legjobb és legolcsóbb az egész világon; nemcsak az európait, de a chinait is messze fölülmúlja. Kitűnő még az esőköpenyeg is, mely nem más, mint bambuszból készült és növényolajjal beeresztett papir. E papir erős, mint a legjobb karton. A fa-faragványok is kelendőek; de ezek már nem oly művésziek; közönségesen szent helyeket, vagy jeleneteket az életből ábrázolnak, meglehetős ügyetlen kivitelben.

Nevezetes, hogy az európai arany s ezüst pénzt itt csak értékének egy harmadában veszik át; mert a császár ezeket beszedeti, japán pénzzé vereti, s ebből fizetteti vissza annak egy harmadát, mit a kereskedő beadott.

A japániak testalkatra sokat hasonlitnak a chinaiakhoz, csakhogy alacsonyabbak, s többnyire fitos vagy lapos orral bírnak. Fejüket sem ugy nyirják, mint amazok. A japán csak fejebubját nyiratja le, s haját hátul összefonva, fölhajtja, hogy vele a kopasz részt befedje.

A hajadon nők szép fehérek, pirosak, magasak és termetük teljes, gyakran kövér. Az asszonyok feketére festik fogaikat, s kecseiket különféle mesterkéltség által eltorzitják. Öltözetük sokban hasonlít a chinai nőkéhez.

 

 

Japáni kép : Simodai nő és leánya

 

Rajzunk egy simodai nőt és leányát mutatja. A férjnek, mihelyt alapos okot talál, hatalmában áll nejét azonnal haza küldeni, vagy házából kitiltani. És éppen emiatt ott ritkábbak a válások, mint Európában; mert a nő előttünk ismeretlen és hihetetlen ragaszkodással, előzékenységgel és nálunk példátlan hűséggel viseltetik férje iránt. Különös szokás, hogy az államhivatalnok, alárendeltje nejét akármikor magához veheti.

 

 

 Japán hajdan és most. 1875.35. 551.

Japán, a „Napkelet szigetbirodalma", napjainkban ugy az átalános világkereskedelemre, mint az egyetemes műveltségre és ipartevékenységre nézve fontos és nevezetes országgá alakult át. Aki az 1873. évi bécsi köztárlaton Japán műveltségének bizonyítékaival és iparának ritka szép, ízléses és szolid termékeivel megismerkedett, csak elbámult, hogy egy általa pogánynak és műveletlennek tartott nemzet a polgárosultságnak oly magas fokára tudott eljutni.

Ezelőtt 20—25 évvel Japán még magányos távolban és a világ többi részétől csaknem teljesen elzárva, ősrégi hagyományainak békjóiba nyűgözve élte napjait, s legfeljebb Khinával, Koreával és a hollandokkal állt némi nagyon laza kereskedelmi összeköttetésben. Az ország és a nemzet elég volt maga magának, boldog és elégedett a maga módja szerint, a földművelés, ipar és belkereskedés virágzott, a tudományokat buzgón ápolták, s a nép átalános jólétnek örvendett.

Azonban ezt az elkülönítést, ezt a zárkózot életmódot a gőz és villany századában lehetetlen volt huzamosabb ideig fenntartani. Mikor a roppant terjedelmű, hullámaival három világrész partjait csapkodó Csöndes-tenger az európai tevékenységnek és nyugati vállalkozó szellemnek színhelyévé lett, Japán is csakhamar megérezte az uj idők áramlatát. Miután a mennyei birodalom a világforgalom számára megnyílt, Japán is nemsokára kénytelen volt lebocsátani sorompóit. Most már nem feküdt oly messzire a világ többi részétől; Yeddot és Nagasakit gőzhajók segélyével pár nap alatt könnyen el lehetett érni. Az uj-kort a szigetország partjain már több mint félszázaddal előbb megjelent néhány eltévedett vészmadár azt is megjósolta, hogy a korábbi elzárkozottságnak és rideg visszautasításnak nincs, nem lehet többé semmiféle jogosultsága.

1799—1803-ban Stewart és Torrey megjelentek a szigetek partjain észak-amerikai lobogók védelme alatt, s ugyszintén az oroszok is már a megelőző században többször felkeresték Japánt. Rövidebb vagy hosszabb időközökben más tengerész nemzetek is követték az emlitett előcsapatokat.

A japáni kormány belátta, hogy egészen új kor küszöbén áll. Mikor Putiatin orosz admirális a Taíkunnak Miklós czár egy iratát nyujtotta át, 1853-ban következő feleletet kapta:

 

„A japán kormány régóta szándékozik az ország kikötőit megnyitni, hanem előbb a szükséges előkészületeket kell megtennie. Jól tudjuk, hogy az idegen nemzeteknek komoly kívánságuk Japánnal közelebbi érintkezésbe jutni, s a japán nép is óhajt velük kereskedelmi összeköttetésbe lépni. Oly hajók számára, melyek utjukban sérülést szenvedtek, s azt kijavitani óhajtják, vagy vizet és fát kivannak bevásárolni, a kikötők már is nyitva állnak."

 

1853. jul. 8-án meg is jelent Perry északamerikai hajóparancsnok Yeddo kikötőjében, és 1854. márcz. 31-én a kanagavai szerződést csikarta ki a japán kormánytól. E szerződés értelmében öt kikötőváros nyilt meg az európai és amerikai kereskedő hajók számára,  s egyszersmind uj kor hajnala derült fól az egész szigetországra.

 

A kanagavai egyezmény, más néven amerikai–japán béke és barátsági szerződés 1854. március 31-én aláírt  szerződés volt az Amerikai Egyesült Államok és a Tokugava-sógunátus között, ami megnyitotta Japánt a külföldi kereskedelem előtt. google

 

És e vívmány nem kis jelentőségű volt Európa és Amerika iparüző és kereskedő nemzeteire nézve, ha elgondoljuk, hogy Japán az  európai népek által megalapított államokon kivül az egész föld kerekségén az egyik legműveltebb országnak tekinthető. Magasfoku ősrégi polgárosultsága oly szembeötlő mozzanatokat tüntet fól, hogy bámulatosan kifejlett iparának termékei már a középkorban meglepték az akkori müvelt világot.

A bécsi köztárlat óta, melyen Japánnak először nyilt alkalma ugy eredeti nemzeti műveltségét, mint különösen ritka ízlésről és finomságról tanuskodó ipari termékeit Nyugat nemzeteinek csaknem egész pompájában bemutatni, egymást érték az utleirások, rövidebb és hosszabb hirlapi közlemények az érdekes orszáoról. Lapunk is gyakran foglalkozott Japánnal és népével.

Most ismét egy közlemény-sorozatot indítunk meg a távolkelet „francziáiról", ahogy a japániakat nem éppen ok nélkül elnevezték. Czikkeink részben a régi Japán szokásaival és népéletével foglalkoznak, melyek az újkor hatalmas áramlata és az országban jelenleg lábra kapott ujitási szellem és európaisodás elől elébb-utóbb teljesen háttérbe szorulnak, s rövid idő alatt végképp el fognak enyészni.

 

A japánok népi ünnepei.

 

Japán lakói derüs kedélyű vidám emberek, s egész kedvteléssel űzik vigalmaikat. Még a legvallásosabb ünnepeik is, melyeket a bonczok (papok) a zárdákban rendeznek, mindenféle világias mulatságokkal és játékokkal vannak összekötve; de vannak másféle, teljesen világi, nemzeti ünnepélyeik is. Ezeknek a zárdákkal és papokkal semmi közük, s melyek nem tartoznak az úgynevezett macsűrik vagyis vallásos bucsuk közé.

Ezek közt első helyen állnak a goszekik,  vagyis az evenként tartatni szokott öt nagy ünnep. Ezeket hajdan Kiotóban a Mikadó székhelyén a Dain, vagyis a császár udvara rendezte, és kezdetben bizonyos vallásos szinezet ömlött el rajtuk. Ez a körülmény azonban legkevésbé se mérsékelte azt a fesztelen vidámságot, mely azokat jellemzi. A Kami-vallás azt az elvet állította föl, hogy a vidám sziv egyszersmind bűntelen is.

A nagy ünnepek közt első helyen áll az ujév ünnepe. Jó barátok és ismerősök meglátogatják és megajándékozzák egymást. Az ajándékok többnyire két-három legyezőből állnak, melyeket a látogató, ősi szokás szerint, selyemmel bevont fénymázas üvegszekrényben  nyújt át; azonkívül egy papírzacskót is ad, melyben egy darab szárított tengeri csiga-hús van, miáltal annak emlékét akarják felújítani, hogy a japániak egykor igen mértékletesen éltek.

A család, mely a látogatást fogadja, meleg rizsborral (szaki), rizskenyérrel és mandarin-naranccsal kedveskedik vendégeinek. A tengeri rák nagy szerepet játszik újévkor; minden háztartásban hizlalnak egy ilyet az egész éven át, s rendesen porrá törve szokták használni.

A második goszeki vagyis évi ünnep az úgynevezett bábu-ünnep, melyet a harmadik hónap harmadik napján, tehát a mi áprilisünkben, ülnek meg, s a leánygyermekeknek van szentelve. A családanya a legszebb szobát baraczkfa ágakkal és virágokkal díszíti fól, s ezek közé ama bábukat helyezi el, amelyeket a leánygyermekek mindjárt születésökkor kapnak. E bábuk többnyire csinos alakok, melyek a Mikadot és a császári udvar többi magasabb rangú egyéniségeit ábrázolják. Ilyenkor nagy vendégségeket is rendeznek, s azokhoz az ételeket a fiatal leányok sajatkezuleg készitik.

Az ötödik hónap ötödik napján, a fiúgyermekek és serdült ifjak a zászló-ünnepet rendezik. Ekkor Yeddóban és más nagyobb varosokban is magas bambusznád-rudakon mindenfele tarka-barka lobogók lengenek. Az utczák és közterek ilyenkor szerfölött élénk látványt mutatnak, vidám embertömeg hullámzik föl s alá; a gyermekek legszebb ruháikat öltik fel, s a zászló-ünnepet a legkedveltebb népmulatsagok közé sorozzák.

A negyedik ünnep a lámpa-ünnep, a hetedik hónap hetedik napján megy végbe, és ennél természetesen a különböző szinü ifmpák és lampionok viszik a főszerepet. Az ötödik nagy ünnep a chrysanthémek (aranyvirágok) ünnepe, s a kilenczedik hónap kilenczedik napján ülik meg. Minden csészébe, tányérba, tálra széttépett aranyvirágokat hintenek, s ugyanilyen virágot tesznek az italokba is, mert az szerintük az életet meghosszabbítja.

A következő hónapban az ifjú leányok nagy csoportokban látogatnak el a Remidaoava folyó partjaihoz, s fiatalabb fivéreiket is magukkal viszik. A leányok ilyenkor nem viselnek álarczot, mint más ünnepélyes alkalmaknál többnyire mindig, hanem jól kifestik és behajporozzák magukat, és hajukat, övüket is számtalan gombostűvel és mindenféle czif'rasággal diszitik föl. Virágot szednek s azzal is fölcziczomázzák magukat. 

A negyedik hónap nyolczadik napján megy végbe Buddha megkeresztelése. Buddha isten ugy van jelképezve, ahogy a japániak őt mindjárt megszületése után képzelik. Egyenesen áll, s egyik kezével az ég felé mutat, mig a másik a föld felé van irányozva. A buzgó hivők szentelt teával fecskendezik be a „szent gyermek" bronz szobrát, mely az úgynevezett keresztelő kövön áll. A különböző boncz-zárdák papjai és szerzetesei végig vonulnak a város főutczáin, s magukkal viszik Buddha kis szobrát is, mely egy dézsa közepében van fölállítva, így a hívőknek alkalmuk nyilik ájtatosságukat otthon végezni el, s a boncok, kik mint isten szolgái sem szoktak ingyen tenni semmit, szép kis összegeket szereznek e vallásos szertartás alatt.

A bábuk többnyire csinos alakok, melyek a Mikadot is a császári udvar többi magasabb egyéniségeit ábrázolják. Ilyenkor nagy vendégségeket is rendeznek, s azokhoz az ételeket a fiatal leányok sajatkezüleg készitik.

Ezután az ötödik hónap ötödik napján, a fiúgyermekek és serdült ifjak számára  a.zászló-ünnepet rendezik. Ekkor Yeddóban s más nagyobb varosokban is magas bambusznád-rudakon mindenféle tarka-barka lobogók lengenek. Az utczák és közterek ilyenkor élénk látványt mutatnak, vidám embertömeg hullámzik föl s alá; a gyermekek legszebb ruháikat öltik fel, s a zászló-ünnepet a legkedveltebb népmulatságok közé sorozzák.

 

 

Japán hajdan és most. 1875. 56. 567.

II. ”Róka koma" Japánban.

A mulatságkedvelő japániak szeretik a kirándulásokat, főleg ünnepnapokon. Ilyenkor  Yeddo lakói nagy sétákat tesznek a fővárost körülvevő szebbnél szebb tájakon. A város északi környékén egymást érő kirándulási helyek között egy sincs, mely a lakosság polgári osztálya előtt oly nagy becsben állana, mint Odzsi-i Juari külváros, melynek pompás kertjei és \ ligetei a legnagyobb mértékben egyesitik a kellemest a hasznossal, és a szent dolgokat a világi élvezetekkel.

A parkok és diszkertek egy sziklavölgy nyilasánál feküsznek, amelyen át egy kis folyócska vízesésről vízesésre csörtet alá a völgynyilás előtt elterülő lapályra, melyen át vidáman kígyózik tovább a város felé. E kis folyó tiszta hullámai fölött emelkednek és húzódnak végig hosszú sorban a teaház lugasai és kerti lakások, úgyhogy az ember ott együtt és egyszerre élvezheti a viz üdeségét s ama terjedelmes lombozatú fák kellemes árnyékát, melyek az egész mulatóhelyet körülveszik.

A vendégtermek, verandák, gyékények és teás-edények csillognak a tisztaságtól. A táj különböző helyeihez történeti emlékek is fűződnek. A szomszédságban emelkedő egyik domb tetejét egykor a Sziogunok vadászkastélya foglalta el, honnan a Szumida-gawa folyó által öntözött nagy terjedelmű térségre pompás kilátás nyilik. Távolabb egy szűk völgyben egy templomot mutatnak, mely Iyéyasnak, a templom alapitójának volt szentelve. Távolabb egy forrás látható, mely magas sziklaoldalról zuhan alá. A forrás egy kőbálvány védnöksége alá van helyezve. E kőbálványhoz imádkoznak Odzsi-Juari vendégei, mikor a rizspálinka gőzétől nekihevülve a vízesés alá helyezkednek, hogy e természetes zuhany jótékony hatását élvezhessék.

Mind é sok természeti és tájszépség csak másodrendű érdekkel bír a jó yeddóiak szemében. Másutt keresendő ama sürü látogatottság titka, melyet Odzsi-Juari kertjei élveznek. Ugyanis az egész tájék már a legsötétebb ősidők óta Juarinak, a rizsvetések védistenének, s igy közvetve ama szent állatnak védnöksége alá van helyezve, amely Juarinak eleitől fogva oly attribútuma volt, mint Jupiternek a sas és Junónak a páva.

Értjük e hatalmas állati egyéniség alatt Kiesne uramat, kit a mi népünk a maga nyelvén „Róka komának" szokott elég bizalmasan czimezgetni. Ö az, Róka koma, ki méltóztatott ezt az egész környéket különös védnöksége alá venni.

 

A kicune【きつね|狐】 japán szó, jelentése róka. Eredetileg a sintó vallás segítőkész, kedves, róka alakú istene. Sok japán népmesében megtalálható az alakja. google

 

Imádják is őt éjjel-nappal szorgalmasan Yeddó jámbor lakói a teaház fölött emelkedő dombon, melyet szintén Odzsi-Juarinak neveznek. Az első hónap tizenhetedik napján Kiesné úr temploma roppant számú tarka-barka néptömeget csődit föl a dombtetőre. A városiak és környékbeliek csak úgy vetélkednek egymással abbeli buzgalmukban, hogy melyikük hagyjon értékesebb áldozatokat Róka koma oltárán újévi ajándékul.

Azután szétoszolván a dombtetőt borító cserjék között, szent borzalommal nézdelik távolról a domb alján elterülő mocsár közepén azt a nagy fát, mely körül az előtt való este, a rókák évi ünnepének végbe kellett mennie. Kíváncsian kérdezősködnek azoktól, kik azt állítják, hogy látták a rókákat, mikor a fa felé futottak, s mindegyikök előtt egy-egy bolygó tüz tánczolt, melyeket a rizsföldek szellemei merő udvariasságból szoktak az ünneplő társaság rendelkezésére bocsátani.

Abból, amit a szemtanuk az ünnep folyamatáról, a vendégek számáról s mulatozásainak többé vagy kevésbbé vig voltáról elbeszéltek, nagy bölcsen jövendölgetni kezdenek a beállt új esztendő s a következő aratás minősége felöl. Azután a teaházak vendégszobáiban minden szénserpenyőt komoly, titkolózó lassú hangon beszélgető társaság üli körül, melynek tagjai ama titokszerü befolyásról susognak, melyet Kiesne ur a földi dolgokra, s különösen a emberek életére gyakorol. Beszélnek a véletlenről, jó szerencséről és balvégzetről, s utoljára is abban állapodnak meg, hogy mindennek, ami e világon történik, voltaképen Kiesne ur (a róka) az előidézője. „Engem az a szerencsétlenség ért" — igy szól az egyik vendég — „hogy egyetlen gyermekemet elvesztettem. Az orvos még azt sem tudta megmondani, hogy mi volt a betegsége. Szegény anyja kétségbeesve ült a ravatal mellett, s a lámpa, mely a holttest fejénél állott, a falra veté a szerencsétlen asszony árnyékát. Akik akkor a halottas szobában voltak, mindnyájan észrevették, hogy ez árnyék a falon egy róka tökéletes körrajzát tünteti föl."

Volt egy igen kitűnő ijász, kinek csakugyan sikerült is egyszer Kiesne úr bozontos bundájába egy nyílvesszőt szalasztani. De mit kellett látnia? Róka koma vidáman fölugrott, mintha semmi sem történt volna és azután usgye! — vesd el magad! — futni kezdett, csakhogy a nyílvessző most már nem a bundájában, hanem — a fogai között volt!

A japáni évkönyvekben már sok századdal ezelőtt megirták, hogy Kiesne ur tetszés szerint át tud alakulni.

A Mikado, ki 1150-ben uralkodott, kénytelen volt legkedveltebb feleségét udvarából száműzni, hogy birodalma pénzügyeit a teljes romlástól megóvja — és ime! a szép hölgy hat legyező-alaku farkkal ellátott fehér róka képében illant el szobáiból. Azután emlitették több nem kevésbé rendkívüli esetét fiatal leányok elraboltatásáról, kik közül az egyik sohasem került többé vissza. Azok akik hazakerültek, szülőik kérdező ajkait ez egyetlen szóval zárták le: Kiesne! Kiesne! (A róka!)

Róka koma főleg olyankor veszedelmes, mikor valamelyik vén bonc (pap) képét ölti magára. De ilyenkor is van egyetlen mód, melylyel őt rá lehet szedni. Ugyanis Róka koma bárminő álöltönyt vegyen is magára, finom szaglását soha sem tudja megtagadni. Tegyünk csak egy frisen sült patkányt az ál-pap útjára s ez azonnal kiesik komoly szerepéből s kezdi a jó zsákmányt falatozni, anélkül hogy pap létével valamit törődnék.

Éppen ezt a gyönge oldalát használják föl ellene a yamabók vagy hegyvidéki papok is, ha Kiesne urat tisztes távolban akarják tartani maguktól. Hanem azután a papoknak is ugyancsak résen kell állniok, hogy a róka csúffá ne tegye őket. Ha Róka koma véletlenül rájöhet, hogy szakival (rizspálinka) telt átalagjaikat hol tartják, jaj annak, aki azt a maradék zagyvalékot megizeliti, melyet a róka ott hagyott. Pár csésze szaki, melyet Kiesne ur megakczizolt, elég arra, hogy a legkomolyabb vén pap fejét megzavarja. Rögtön ledobja ruháit magáról, eszeveszett módjára hadonászik, és a legbolondabb tánezokat kezdi járni ájtatos nyája nem kevés mulatságára. Két róka messziről szintén ugy tánezol, mint a vén pap s kegyetlenül veri a taktust a furcsa mozdulatokhoz.

A különböző nép mondákban és hagyományokban Kiesne hol szent, hol tréfás, hol ravasz, hol meg ördögi lény gyanánt jelenik meg. Reggel hódolnak neki, este kinevetik. Kisértsék meg csak társaságban vagy családi ünnepeken az ő rovására mulatozni, csakhamar megadják az árát, mert mielőtt az éjfél elérkeznék, az egész társaság holtrészegen terül el a terem padozatán.

 

 

 III.Japán hajdan és most. 1875. 37. 583.

Szemfényvesztők, erőművészek és utczai komédiások.

Kétségtelen, hogy Japán fővárosának, „0-Yeddo"-nak, vagyis a „nagy Yeddó"-nak másfél milliónál is több lakosa van, és a város nagyobb területet foglal el, mint maga London, majdnem három millió lakójával. Yeddót észak-nyugatról délkelet felé az „O-Gawa" (nagy folyó) szeli keresztül, mely a várost két egyenlőtlen részre osztja. Északkeleti felét, Hondso városrészt, számos csatorna hálózza be, s a többi városrészek is gazdagon el vannak látva természetes és mesterséges csatornákkal.

Az európait, aki először lép Yeddóba, első tekintetre nagyon meglepheti az a szerfölött élénk tarka-barka népsokaság, s az a folytonos sürgés-forgás, mely ez érdekes város csatornáin és utczáin uralkodik; amit lát és hall, minden oly idegenszerűnek, sajátságosnak tűnik föl előtte. Látja, hogy egy magas fokú, polgárosultság közepette áll itt, egy oly nép között, mely ritka értelmi fejlettséggel és termékeny, élénk szellemmel dicsekhetik, s szorgalma és ügyessége által Ázsia többi népeit utolérhetetlenül megelőzte.

Japán lakói megérdemlik a „kultúrnép" elnevezést. Életük mozgalmas és munkás; nem az a sivár egyhangúság jellemzi azt, mely a Kelet többi nemzetét ugy szólva örökös tespedésre kárhoztatá; az ország története is, mely napjainkban teljesen uj korszakba kezd lépni, változatos s eseménydús, mondhatnók: viharos.

Yeddó utczái érdekes, élénk látványt nyújtanak, ugy hogy a város e tekintetben is versenyezhet bármely nyugati fővárossal. A japán bármily szorgalmas és tevékeny is, szereti a mulatságot és időtöltést; számtalan ünnepe van, melyek többnyire a vallásos élet mozzanataira vonatkoznak. Másféle mulatságokban sem látnak hiányt sem nappal, sem éjjel. A japán mulatságot és időtöltést talál a köztereken, a templomokban és azok körül, bódékban, színkörökben és szinházakban, s mindez nagyon kevésbe kerül, ami a nagy tömegre nézve lényeges körülmény.

Az ilyen piaczi és utczai mulatságok közt, melyek a népet olcsó díjért gyönyörködtetik, az első helyet mindenesetre a vándorbüvészek, szemfényvesztők és erőművészek mutatványai érdemlik. Pár év előtt Európának is volt alkalma megbámulni a japán szemfényvesztők és erőművészek valóban rendkívüli művészetét, pedig azok a társaságok, melyek néha hozzánk vetődnek, csakis harmad-, legfeljebb másodranguaknak mondhatók. E művészek olyanok azokhoz képest, kik a Szibajában (Yeddó legnagyobb színháza) bámultatják ügyességöket, mint milyenek a mi vidéki színtársulataink tagjai a nemzeti szinház tagjaihoz hasonlitva.

Mind e kötéltánczosok, bűvészek, vándor komédiások, szemfényvesztők — s ki tudja, hogy még mennyi mindenféle nevük van! — száz- meg százféle módon tudnak „művészkedni" ugy trapézen, mint abroncson, kis büvészpálcza vagy hosszú pózna segélyével, rövidebb vagy hosszabb létrán, kötélen, vagy golyókkal, karikákkal, teás csészékkel stb. Szemfényvesztő fogásaik eredeti japán fogások, melyeket ők nem külföldiektől sajátítottak el, s a gyorsaságnak és ügyességnek, amellyel azokat véghez viszik, az egész föld kerekségén hiába keresnők párját.

A legkitűnőbb művészek. többnyire csak Yeddoban lépnek föl. A közönség főleg azokat szereti, akik a legkülönbözőbb természetű mutatványokat ügyesen készített hamis orr segélyével viszik véghez, mely hamis orr alkalom-szerüleg bámulatosan meghosszabbodhatik. Hasonló müfogásokat csinálnak bambusz-botocskák segélyével is, melyeket igen ügyesen tudjak ábrázatuk közepén fölállítani.

Egy férfi hanyatt fekszik a földre; egy gyermek az egyik lábával orra hegyére áll, s egyensúlyban tartja magát, mig saját orrán egy napernyőt állit föl. Ugyanekkor a férfi egyik lábát fölfelé nyújtja, egy másik gyermek orra hegyével a talpára áll, s lassanként a magasba emelkedik, miközben mindkét lábát a levegőben lóbázza. E helyzetben több perczig képesek megmaradni. Az a bűvészet pedig, melynél a hamis orrt bambuszpózna helyettesíti, oly megfoghatatlan, mesés valami, hogy Humbert, svájczi nagykövet, az egészet hihetetlennek tartaná, ha saját szemeivel nem látta volna.

A szemfényvesztő társaságok Tengut tartják védszentjüknek; főismertető jelük: mesterséges hosszú orr, két szárny, kard és hirnök-(herold-) öltözet.

Nem kevésbé érdekesek azok a bűvészek, kiket a mi szemfényvesztőinkhez, úgynevezett „changeirozó művészeinkhez" hasonlíthatunk. A legkitűnőbb e fajta művészek főleg a Jamaszta-téren mutogatják magukat, melyről később mi is bővebben fogunk szólani. Néha-néha művészi kirándulásokat tesznek a nevezetesebb vidéki városokba is. Van Polsbroek, hollandi követ, egy ily társaságot egyszer magához rendelt ben-teni lakába, hogy nagyobbára újonnan érkezett európai vendégeit valami meglepő mulatságban részesíthesse. Humbert dolgozó szobája közvetlenül ama nagy terem mellett volt, melyet ideiglenes színpaddá alakítottak át. Mindkét helyiségből ajtó nyílt az erkélyre, mely utóbbi öltözőül szolgált a művészek számára, kik nem sokat törődtek azzal, hogy előkészületeiket idegenek is láthatják.

A társaság hat férfiből, négy zenészből s néhány szolgából állott. Egész művészi készletük maga három lábú székekből, csinos, igen alacsony és vörösre fénymázolt asztalkákból, nagy porczellán vázákból, több kisebb-nagyobb réz-szekrényből s feketére vagy fehérre festett faládákból állt, mely utóbbiak fiókokkal s titkos kihuzókkal voltak ellátva.

Ezeken kivül volt náluk néhány viaszgyertya, gyertyatartó, egy kis laterna magica (bűvös lámpa), több porczellán csésze, mindenféle bábu, szalag, turbán, kötél, papir, legyező, sip, kard s egy rakás keringő korong; ezek közül több levesestál nagyságú, néhány pedig csak akkora volt, mint egy dió.

A zenekar igen egyszerű volt s valami nagyobb művészetre, maga sem tartott igényt; föladata csupán abban állt, hogy adott jelre a néiők figyelmét elfoglalja, vagy a közönséget értesitse, hogy mikor lép ki a legkitűnőbb művész, hogy beszédet tartson és tudtul adja, miszerint most már a meglepő műdaraboknak egy ujabb szakasza kezdődik.

E müfogásokat Humbert a legmulatságosabb szemfényvesztések sorozatának nevezi, melyeket ő a legnagyobb élvezettel nézett végig. Az erőmutatványokat és szemfényvesztő átváltoztatásokat kivéve — írja Humbert, — melyekben a művészek valóban bámulatos ügyességet tanúsítottak, az egész előadás elejétől végig nem volt egyéb, mint annak kigunyolása és nevetségessé tétele szóban és tettben, ami a nézők előtt annyira csodálatosnak és meglepőnek tűnik föl. E művészek a maguk nemében utolérhetetlenül tökéletesek; mindent a legelmésebb módon tudnak előadni és minden mutatványuk a legtökéletesebb ízlésről tanúskodik; áll ez főleg a jelmezekről és diszitményekről, a bútorok és gépek elrendezéséről. Mig a művészek dolgaikat ünnepélyes komolysággal végzik, mozdulataikból a kellem s a meglepő komikum soha sem hiányzik. Különösen feltűnő és nevezetes az a mód, mellyel az egyes mutatványokat ugyszólva észrevétlenül vezetik át a másikba, s ezáltal mintegy összekötik egymással.

Az átmenetoly ügyesen van keresztülvive, hogy a nézők egészen természetesnek találják. Például egy férfi oda ül egy vasgyertyatartó elé; egyik kezével nélkülözhetetlen legyezőjét mozgatja, mig a másíkba égő gyertyát vesz; ez utóbbit földobja a magasba, és újból kifogja, anélkül, hogy a gyertya lángja elaludnék. Azután egy dal ütemeire ugráltatni kezdi kezében mint valami golyót, s a gyertya még mindig ég. Ekkor a gyertyát ismét helyére teszi s azalatt, mig azt elfújta, ismét megmozditja legyezőjét, s az eloltott gyertyából hatalmas vizsugár lövell ki, melyet' a bűvész egy porczellán csészében fog fel.

Egy másik férfi szőnyeggel beterített alacsony szék előtt térdel, amelyre két nagy papirlámpa világa vetődik. Két csinos kis bábut vesz elő, s ezek a székeken mindenféle komédiát játszanak, ugrálnak, tánczolnak stb. A két bábuból észrevétlenül négy lesz anélkül, hogy a bűvész csak meg is mozdult volna helyéről. Mikor e mutatványnak vége van, a bábukat egy más férfinak adja át, ki szokat egy szekrénybe rakja, ó maga pedig aközben igen ügyes átöltözködési jelenetet visz végbe.

Addig játszik öltönye  bő s hosszan lenyúló ujjaival, mig azok egészen szárnyakká alakulnak át, s ekkor egy perez alatt egyik papirlámpára ugrik; ezen aztán lábujjhegyen több perczig áll mozdulatlanul. Mig ez történik, segéde ismét kinyitja a szekrényt, melybe a bábukat helyezte, de azok helyett pompás ebédet szed ki abból! Kivesz mindenekelőtt egy teáskannát, mely tálezára van téve, s a közönséget theával kínálja. A csésze csordultig tele van, de ha valamelyik néző kezébe veszi, teljesen üres az. A bűvész úgs tesz, mintha szörnyen bámulna emiatt és ajkához érteti a csészét, de undorral fordul félre, mert a csészéből egész raj légy repül arczába.

A keringő korongokkal szintén bámulatos ügyességet tudnak kifejteni. Pálczák gömbölyű oldalán, kardélen, késhegyen, ujjhegyen, orrukon, fejük tetején, szóval mindenütt meg tudják tánczoltatni az egyszer forgásnak indított, s egész előadás alatt folytonosan keringő korongokat. Egy vizzel telt tálba lotuszlevelet tesznek, s a bűvész felragad egy korongot, mely bámulatos sebességgel forog, rá teszi a lotusz-levélre, s a korong azon is addig forog, mig egyszer pompás vizsugár lövell ki felső csúcsából.

A műsorozat egyes szakaszai közt fennmaradó szüneteket a művészek mulatságos intermezzókkal töltik be. Azután leülnek egy fehér papirszőnyeg-fal mellé s arra ökölnyi khinai betűket festenek. A legtöbb és meglepőbb műfogást legyezőjök segélyével mutatják be, mellyel oly ügyesen tudnak bánni, hogy az ember a szó valódi értelmében bámulattal telik el mutatványaik láttára.

A művész a közönségnek nagy, nyitott legyezőt mutat, mely jobb tenyerén egyenesen föl van állitva; ezt hirtelen a levegőbe dobja föl, s bal kezének mutatóujja hegyén fogja ki azt Ezután leül, meglegyinti magát legyezőjével maga felé s öltönye ujjaiból egész csapat kis bábut ráz ki, melyek a közönség előtt illő tisztelettel meghajtják magukat s gyorsan eltűnnek — senki sem tudja: miként és hova. Erre a művész lehajlik s legyezőjét, melyet kezében tart, összevonja. Eközben a feje teljesen eltűnik s a mikor ismét láthatóvá lesz, óriási alakot ölt magára; pár perez után a fő újra visszakapja eredeti alakját, de akkor három, négy példányban jelenik meg. Akkor nagy korsót tesznek elébe s a fő annak keskeny nyakából emelkedik föl s a szoba felső részén fólállitott felhők között csakhamar eltűnik.

Az is nagyon mulatságos, — írja tovább Humbert, — mikor a művész, látszólag egészen gondatlanul, egy ív papirt több négyszegletű darabra szétvagdal, melyeket aztán a levegőbe szór szét,  azokat legyezőjével szüntelenül kergeti, s lassanként egész sereg apró madárrá változtatja át, melyek ide s tova röpkédnek.

S mily meglepő az is, amikor egy papírdarab lepke alakjában repül ki tenyeréből s folytonosan feje körül repked s mikor ugy tesz, mintha meg akarná fogni, tova száll tőle. A lepkét sehogy sem tudja elfogni; pedig az néha legyezőjére is leszáll, de ismét tova röppen s egy virágbokrétán pihen meg. Onnan megint a levegőbe száll, de már nem egyedül, hanem egy másodikkal s a két pillangó együtt kedves játékot üz a légben, üldözik és ügyesen kikerülik egymást.

Hanem a művész utoljára mégis elfogja és egy szekrénybe zárja őket, amelynek fedelét rajuk csukja. Mikor aztán a szekrényt kinyitja, mindkettő újból kirepül s megint megkezdik játékukat, most még nagyobb élénkséggel. Nagy nehezen ismét elfogja őket a művész egy kézzel, s mindkettőt egyszerre, s nagy diadallal mutatja meg őket a közönségnek. De mikor kezét fölnyitja, mi jön ki abból? Egy kis aranysárga, könnyű porfelhő.

A japáni rendőrség igen türelmes, ugy hogy idegen művészeknek is engedélyt ad művészétük bemutatására, nemcsak vidéken, hanem a fővárosban is. E többnyire alsóbbrendű piaczi komédiások főleg Korea félszigetéről vetődnek Japánba. Alsórendüeknek mondottuk őket, noha nem közönséges művészet és türelem kívántatik ahoz is, hogy valaki vagy tiz-tizenkét kisebb-nagyobb tekenős békát kellően fegyelmezni és betanitni tudjon. A tekenősbéka-büvölő az egész mesterséghez csupán az érc tam-tam (dob) hangjával kisért ütemszerü éneklést használja; holmi kényszeritő eszközzel itt ugysem sokra mehetett volna.

Ügyes tanitványai kötelén mászkálnak és tánczolnak s különböző mozdulatokat tesznek és utoljára minden emberi segítség nélkül egy alacsony asztalra másznak föl, olyanformán, hogy e jámbor állatok közül a nagyobbak hidként szolgálnak, a kisebbeknek s utoljára mindnyájan három-négy halommá bújnak össze, mintha megannyi kavicsdomb képződött volna belőlök.

Hogy a japániak mindenféle testi ügyességben és szemfényvesztésben annyira otthonosak, nem csupán az úgynevezett művészek, hanem a közönséges emberek is, abból magyarázható ki, hogy már gyermekkorukban rendesen tanulják a testgyakorlást és tornászatot, s a gyermekek már korán megszokják az ügyes fogásokat igénylő komédiázást. Róka álarcot öltenek magukra, s mindenféle bűvészmutatványokat igyekeznek utánozni, ugy hogy utoljára maguk is félbüvészekké lesznek.

 

 

FÜGGELÉK

 

S. L.:LEÁNY-VÁSÁR. 1893.599.

Az erdélyi havasok népelemeiből.

Bérces Erdély népszokásai közt érdekes helyet foglal el a geinai leány-vásár, mely még manapság is sokban megtartotta eredeti, ősi jellegét. Igaz, hogy a havasi Serpolette-ek és Germaine-ek kora, mikor tényleg kínálgatták magukat feleségül, s ott nyomban lakodalmat is csaptak a férj szerepére vágyó legénnyel, idejét múlta már, de azért csak leány-vásár számba megy ma is a geinai sokadalom..

Minden évben, a görög keleti egyház szerinti Szent-Péter és Pál ünnepét követő második vasárnapon (július hó második felében) esik meg a Geina nevű hegytetőn a leány-vásár. Ez a hegy határvonalat képez Hunyad- és Torda-Aranyos megye közt s maga az 1400 méter magasságban fekvő széles, sík terület, mely a vásár színhelye.

Népmonda magyarázza meg, hogy a hegycsúcs honnan vette Geina (tyúk) elnevezését. «Itt tanyázott hajdan, — beszéli a vén mócz, — az

arany tyúk s bőven hullatta aranytojásait a föld gyomrába. Tele is volt a hegy gyomra arannyal.

A leány-vásár népe a közeli havasi faluk lakóiból kerül össze. Az úgynevezett móczok, akik a Bihar-hegységtől délkeletre fekvő egész Abrudbányáig húzódó hegykatlanban laknak, gyűlnek itt egybe. Kedvező időben 4—6000 ember is összeverődik.

Nem is olyan rég, egészen az ötvenes évek elejéig, a szó szoros értelmében leány-vásár volt itt. Az eladó mócz fáták (lányok) ünneplő ruhába öltözve egész hozományukkal jöttek el, s a legényeknek módjukban volt válogatni. Ott hevert a nagy faláda a leány előtt nyitva, tartalma mindenféle női öltözék: katrinczák, szoknyák, hímzett ingderekak, vásznak, sokféle árnyalatban. A ládafiában tallér, aranypénz és bankó, kitől amenynyi tellett. A szülők megadták a szemre való legénynek a választ arra a kérdésre is, hogy hány darab jószág jár leányukkal; egy-két puskalövésnyi távolságra legeltek a juhok, tehenek és borjúk.

Ha azután kész volt az alku, nem állott többé semmi útjában a fiatal pár boldogságának. Sátor alatt, ott a vásárban készen állt a pópa, aki nyomban össze is eskette őket annak rendje és módja szerint, s csaphattak rá nagy áldomást. Ritka eset volt, hogy leányfővel kerüljön innen haza, ki feleségül kinálkozni jött el.

Amióta a pópáknak is anyakönyvet kell vezetni s egyéb törvényes kellékeket megtartani, azóta a geinai leány-vásáron sem esik több esküvő. A menyasszony jelöltek azóta nem czipelik magukkal teljes hozományukat, ma már el kell fáradni a faluba a legénynek, aki háztüznézni jár. De azért a vásár nem ment ki a szokásból. Ma is csakúgy találkozó-helye a Geina hegycsúcs az öregeknek és fiataloknak egyaránt,

Nagy sor az, mikor a geinai leány-vásár napja közeledik. A havasi szépek és nem szépek már hetekkel előbb készülődnek, hogy tetszetősen jelenhessenek meg a várva-várt napon a vásárban. Hiszen ott a mód és alkalom ismeretségeket kötni, melyek majdan lakodalommal is végződhetnek. Varrják a fáták a rokolyákat, hímezik az ingvállakat, fényesítik a pénzdarabokat s fűzik a gyöngyöket.

Mikor beköszönt a leány-vásár napja, a derengő hajnal tükre elé szólítja a leányt. Sietni kell a cziczomával, mert jókora út van hátra a vásár színhelyéig, pedig minél korábban ott akar lenni mindenik, hogy elejétől végig kivegye részét a mulatságból. Reggeli 8 óra felé már együtt is van a Geina dandárja

Igen érdekes látványt nyújt a gyülekezés. Mindenfelől özönlenek a nők és férfiak. Tarka csoportokban jönnek felfelé a meredek hegyoldalokon a különböző falubeliek. A módosabbak lóháton járnak; a nők is férfimódra ülik a lovat. S mire a nap sugarai áttörik a hegycsúcsról felszálló gőzpárákat, előre elkészített sátrak alatt móczokból álló zenekar ráhúzza az «Argyelánát, «Batulát» s ott a sátor előtt csakhamar tánczoló párok tapossák le a még harmatos füvet. Sátor, hol italokat mérnek s zene játszik,

A kirándulás a geinai leány-vásárra ma már nem is valami merész vállalkozás. Aki az edző lovaglásnak barátja Nagy-Váradon keresztül Vaskoh vasúti állomásig megy s onnan kocsin tovább a Bihar hegység aljáig. Innen 4 órai lovaglás után a Geina hegytetőn van. Aki a lovaglásra nem vállalkozik, Nagy-Halmágy aradmegyei mezővároskától ökör-szekéren teheti meg az utat, fel, egészen a leány-vásár színhelyéig.

 

 

A GAJNAI LEÁNYVÁSÁR.1911. 30. 504.

E hó 16-ikán, (a keleti naptár szerinti Péter-Pál napját követő első vasárnapon) tartották meg a gajnai leányvásárt. Nagy esemény volt ez valamikor széles e vidéken, ma már kevéssé az. Valóságos leányvásár volt akkor, ahol feleségül «vehette» kiválasztottját a legény. Hét vármegyéből jöttek össze a házasulandó legények és eladó leányok a Gajna-hegy tetején, a Fehér-Körös és Aranyos folyók vízválasztóján, Arad, Hunyad és Torda-Aranyos megyék összeszögelésénél.

A legények közül leginkább azok jöttek, akik katonai kötelezettségüknek még nem tettek eleget, de már szerettek volna megházasodni. A leányok pedig hozományukkal együtt jöttek el, a festett ládával, a fehérneművel, a juhokkal és szarvasmarhával, melyeket apjuk, anyjuk velük ád. Pópák is jöttek, szép, nagyszakállú férfiak, akik nem igen kérdezték, volt-e már sorozáson a legény. Valamely szomszéd falu templomában összeadták a fiatalokat. Legföljebb a stólát számították dupla krétával. Aki legénysorban jött a vásárra, mint férj térhetett haza, magával vive a menyecske hozományát is.

 

 

A GAJNAI LEÁNYVÁSÁR. – Jelfy Gyula fevétetei

 

(4)  Ünnepi táncz (8) Egy paraszt amazon

 

A vásárnak ez a jellege persze már régen megszűnt. A hatóságok végét vetették az ily könnyűszerrel kötött házasságoknak már előbb is, de kivált azóta, mióta életbe lépett az állami anyakönyv-vezetés. Azóta csak közönséges áruvásárt tartanak a Gajnán. De azért most is sok nép gyűlik ott össze minden évben. Eladó leányok, házasulandó legények most is felkeresik, s elég jó alkalom, hogy messze vidékek fiatalsága összeismerkedjék.