Hat, erdélyi /romániai/ magyar író

2011. május-július

 

 

Tartalom

 

Bevezetés

 

Áprily Lajos

Dsida Jenő

Kányádi Sándor

Kemény János

Kós Károly

Reményik Zsigmond

 

Mottó   Áprily Lajos: Haza

Egy életben kétszer vesztettem el.
Nincs, nincs. Bús sorsot értem és kietlent.
Hová vezetsz utam? Egy hang felel:
Keress magadnak elveszíthetetlent.

 

 

 

 

Erdély nagyfejedelmi címere

 

 

 

Bevezetés

Erdély volt önálló fejedelemség, Kazinczy idejében a másik haza. Most másik ország része, másik magyar irodalommal. A kisebbségi erdélyi magyar irodalom első korszakából válogattam hat alkotót. Közülük négy költő, egy irodalomszervező-mecénás és egy építész-író-könyvkiadó. Figyelemre méltó –  a még élő -  Kányádi Sándor „Szubjektív gondolatok a romániai magyar költészetről” c. írása.

 

Erdély mindig vonzott. Apám szerint onnan származik a család. Mindenesetre több Berszán található Erdélyben. Gyűjtöttem Erdély-tárgyú könyveket, folyóiratokat / lásd: Személyes, d 04 könyvtár-katalógus/. Egy családi vonatkozás:

 

Az Erdélyi Helikon Aranykönyve 1937. Kolozsvár, Erdélyi Szépmíves Céh

„…Az Erdélyi Helikon Magyarországi Barátainak hatalmas névsorát… Aranykönyvben foglaltuk össze…” A névsorban található Marsay János / 1884 – 1944/, Ő nejem nagyapja.

 

 

Áprily Lajos  /1887 – 1967 /

 

 

 

 

 

 

Áprily Lajos - Wikipédia

Áprily Lajos, született Jékely Lajos (Brassó, 1887. november 14. – Budapest, 1967. augusztus 6.), József Attila-díjas (1954) költő, műfordító. ...

Életpályája - Munkássága - Lásd még - Kötetei

hu.wikipedia.org/wiki/Áprily_Lajos

 

Az OSIRIS, 2006 új kiadásának szövegét életművének legjobb ismerője, Győri János gondozta, néhány eleddig ismeretlen verssel is bővült.

Áprily Lajos hagyományőrző, dallamos költészete könnyen megnyílik az olvasók előtt. Természetlírájának, erdélyi tájverseinek látszólagos egyszerűsége mögött nagy mélységek, örök emberi kérdések súlyos tartalmai tárulnak fel. Impresszionista képeit hallatlan formai fegyelemmel alkotja meg, klasszikus műveltségével sosem hivalkodik, mégis átüt a versek szövegén. Művészetének megejtő derűje, látásmódjának kiegyensúlyozottsága mögött modern nyugtalanság feszül. Más hangot szólaltat meg, mint kortársai, a nagy Nyugat-nemzedék költői. Áprily Lajos összes versei utoljára több mint egy évtizede jelentek meg.

 

 

 

Versei a hálóról

 

 

Tavasz a házsongárdi temetőben

 

Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének

 

A tavasz jött a parttalan időben
s megállt a házsongárdi temetőben.

Én tört kövön és porladó kereszten
Aletta van der Maet nevét kerestem.

Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,
s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.

De a vasárnap délutáni csendben
nagyon dalolt a név zenéje bennem.

S amíg dalolt, a századokba néztem
s a holt professzor szellemét idéztem,

akinek egyszer meleg lett a vére
Aletta van der Maet meleg nevére.

Ha jött a harcok lázadó sötétje,
fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.

S a dallamot karral kisérve halkan,
napsugaras nyugat dalolt a dalban,

hol a sötétség tenger-árja ellen
ragyogó gátat épített a szellem.

Aletta van der Maet nevét susogta,
mikor a béke bús szemét lefogta.

S mikor a hálátlan világ temette,
Aletta búja jajgatott felette,

míg dörgő fenséggel búgott le rája
a kálvinista templom orgonája.

Aztán a dal visszhangját vesztve, félve
belenémult a hervadásba, télbe.

Gyámoltalan nő - szól a régi fáma -
urát keresve, sírba ment utána...

A fényben, fenn a házsongárdi csendben
tovább dalolt a név zenéje bennem.

S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,
egyetlen könny, hogy azt a dallamot
Aletta van der Maet-nak megköszönjem.

 

 

Nem lehet

Villámok jártak s erdőromboló,
sújtó szelek.
Viharfogó fekete szárnyaimmal,
egy-fészekaljon megbújt magzatok,
gyermekeim, hogy védelmeztelek,
hogy szélörvényben szét ne hulljatok.

Új fergetegben szétszóródtatok.

Rikoltva sírnék, mint a vadmadár,
amelynek fészkén átcsapott az ár,
sikoltva szállanék utánatok.
Sűríteném a szerteszórt delejt,
mit sejtjeim titkos homálya rejt,
hogy mágnessé bűvöljem testemet
s fészek-közelbe visszarántsalak:
gyermeket, árva asszonyt, unokát...

Jaj, nem lehet:
öreg testem már nem tesz több csodát.

 

 

„Ó, idő, futós idő"

Futottál, mint az őz, ha valahol
mögötte erdőn vad kopó csahol.

Aztán átvetted szarvas iramát,
kinek farkasok szaglásszák nyomát.

S most, hogy koromból annyi év lejárt,
száguldasz, mint a síkon a gepárd.

 

Fogyó idő  /Összes versek, 1993/

Valamikor így mértem: évek, évek,

egy idő óta így: napok, napok.

S tán nemsokára napokkal se mérek,

azt mondom: percek és pillanatok.

 

1966. március 7.

 

 

Napkelte Visegrádon

A hegy hajnalfátyolba öltözött.
Most minden olyan ódon, olyan ős.
De emeli fejét a Vár mögött
a Nap: daliás, régi, szőke hős.

 

Madarak zenéje

 

Kertünk ma hangos tengelic-tanya,

az erdőn pintyszó cseng és cinkeszó,

csetteg, de már nótát indítana

a barkás fűzön egy hevült rigó.

A mandulafán víg szajkó rikolt.

A zöld harkály ívelve látogatja

fáink törzsét, de még egyet se szólt.

Vajon milyen rémségre tartogatja

az őrült tavaszi sikolyt?

 

Cinkék

 

Az ablakomra jár a völgy fölött

eledelért a vígan surranó raj.

A repülésük százszor összeköt

túl minden tavaszt szomjazó bokorral.

 

 

Rigó

 

A zápor gyér esővé csendesül,

mélykék az égbolt, mint az indigó.

A barkás füzön ázott tollal ül

egy hallgatag rigó.

A fény a fellegen most rést talál,

páráll a csapzott völgy a sugarakban.

A rigó rebben s a facsúcsra száll,

vizes szárnytolla kőszén-feketén

ragyog a napban.

 

 

 

 

Áprily Lajos: Összes versei, Szépirodalmi, 1993. kötetből

 

Unoka

 

Kicsi virág – itt köd van és sötét,

és átok jár a földön szerteszét.

Te fénybe jutsz. Vajon mit érzel,

mikor leírod: Anno 2000?

 

 

Jékely Zoltán /Áprily fia/: Új évezred felé

 

Mi kétezerben nem élünk, szegénykém,

az új évezred nem lel itt bennünket;

fekszünk a mélyben…

 

1935

 

 

Kálnoky László:

 

Jékely Zoltán elsiratása

      

Keselyűszárnnyal csap meg a halálhír,

első hallásra el sem hisszük azt,

mégis gyötrelmes igazság, nem álhír,

gyors cáfolat nem hoz hiú vigaszt,

barátod éjt-napot lelkében átsír.

      …..        

„Mi kétezerben nem élünk, szegénykém,” –

írtad egy régi versedben, ködös

szemmel, nem a halál határvidékén,

s bevált a jóslat: már új, különös

gépek keringnek az ég tiszta kékjén.

         

Nemcsak én, költőtársad gondolok rád,

s tűzök képzeletben medáliát

behorpadt mellkasodra, míg konok szád

összeszorul: Kalotaszeg fiát

gyászolják azistennőkés a „donnák”…

         

Vajh meghúzzák-e a lélekharangot

Marosvásárhelyt vagy Nagyenyeden?

Most, hogy nem halljuk immár a te hangod,

én bánatomat borba temetem,

s kerülök minden komikus kalandot.

       

„Nem tiszteletre méltó kor manapság

hetven év,” – mondta nemrég valaki

a költőnek. „De ingyen azt sem adják,”

gondolta ő, de mégsem mondta ki.

Teher a hetven év, s egyben szabadság.

      

Neked még annyi sem jutott, barátom!

Hol jársz azóta? Túl a Göncölön.

Kikötsz a másvilági Araráton,

pihensz egy óriási köldökön,

túl mindenen, túl életen s halálon.

 

 

 

 

Áprily Lajos: Európa

 

Krisztus, Homeros, Dante, Goethe népe,

mely most pazarlod férfi-gyermeked,

ha lezuhansz a múlttalan sötétbe,

ki gyújt majd benne új tüzet neked?

 

 

Költő

 

„Költő vagy” – szól s komolyan néz reám

hatéves szemmel – leány unokám.

„láttam: vers volt a gépeden ma. Nem?”

Eltűnődöm minősítésemen.

 

Költő? Poéta? Költő Dante volt,

Petőfi és egy sor jövő-herold,

kik jártak fenn az embercsúcsokon,

s lelkük titánokéval volt rokon.

 

S eszembe jut egy régi ismerős,

borzolt hajú, ifjú vidéki hős,

ki, ha kimondta hangzatos nevét,

még hozzá tette németül: Poet.

 

Az öntudattal csengő szó hatott:

mosolyogtatott és mulattatott.

A titulusa nem nekem való.

Ember voltam, remegő, daloló.

 

 

Chopin-albumra

 

S amikor már lehullt a nyári rózsa

és őszi fényben áll a zongorád,

bágyadt kezekkel szólaltasd meg néha

a mély borongás méla dalnokát.

Ezekben a fájdalmas dallamokban

holt álmokon merengő siralom van.

S ahol leghalkabban sír a zene,

fölötte leng a George Sand szelleme.

Kolozsvár 1908

 

 

Áprily műfordításai

 

Rabindranath Tagore

Versek A kertész című kötetből
Áprily Lajos fordítása

Mondd meg nekem, igaz-e mindez, szerelemesem, mondd, mindez igaz-e?
Ha ezek a szemek kilobbantják villámukat, kebledben a sötét fellegek viharosan felelnek reá.
Igaz-e, hogy ajkaim édesek, mint az első tudatos szerelem fakadó bimbója?
Májusok eltűnt hónapjainak emlékei zsonganak-e tagjaimban?
A föld lábam érintésétől dalokat rezzent-e hárfa-módon?
Igaz-e, hogy harmatcseppek hullanak az éjszaka szeméből, ha megjelenek, és a reggel fénye örül, ha beburkolja testemet?
Igaz-e, igaz-e, hogy szerelmed korokon és világokon át vándorolt egyedül, hogy engem megkeressen?
S hogy mikor végül megtaláltál, ősrégi vágyad teljes nyugalmat talált szelíd szavamban és szememben és ajkamon és lebegő hajamban?
Igaz-e, hogy a Végtelen misztériuma van kis homlokomra írva?
Mondd meg nekem, szerelmesem, mindez igaz-e?

 Szerelmem, valamikor a te poétád nagy eposzt forgatott a fejében.
Jaj, nem vigyáztam: megütötte a te csengő boka-gyűrűdet s baj történt. Dal-darabkákra tört s szétszórtan hever lábaidnál.
Régi háborúk történetének egész halmazát hányták-vetették a nevető hullámok, eláztatták a könnyek és elmerült.
Jóvá kell tenned nekem ezt a veszteséget, szerelmem. Ha igényem arra, hogy halhatatlan hírem lesz a halál után, szétfoszolt, tégy halhatatlanná életemben.
És én nem fogok gyászolni veszteségemért s nem hibáztatlak téged.

 Nem, jó barátaim, bármit mondtok is, aszkéta nem leszek soha.
Nem leszek aszkéta soha, ha ő nem tesz fogadalmat együtt velem.
Erős az elhatározásom, hogy ha nem találok árnyékos menedéket s nőtársat a bűnbánathoz, aszkézisre nem adom magam soha.
Nem, jó barátaim, tűzhelyemet és otthonomat nem hagyom el soha s nem vonulok erdei magányosságba, ha visszhangos árnyékában nem cseng víg kacagás s ha sáfrányszínű köpeny vége nem lobog a szélben; s ha csendjét nem mélyíti el lágy suttogás.
Aszkéta nem leszek soha.

 Egy álom homályos ösvényén elindultam megkeresni szerelmesem, aki enyém volt egy ezelőtti életemben.
Elhagyott utca végén állt a háza.
Kedves pávája álmosan ült rúdján az esti szélben s a galambok elcsendesedtek szögletükben.
Letette lámpását a bejáratnál s megállt előttem.
Arcomra emelte nagy szemét s ezt kérdezte némán: "Jól vagy, barátom?"
Felelni akartam, de nyelvünket elvesztettük és elfeledtük.
Gondolkoztam és gondolkoztam, de nevünk nem jutott eszembe.
Könnyek csillogtak a szemében. Jobb kezét felemelte felém. Megfogtam s álltam szótlanul.
Lámpásunk fénye lobbant egyet az esti szélben és meghalt….

 Ki vagy, olvasó, aki verseimet száz esztendő múlva olvasod?
Nem küldhetek neked egyetlen virágot sem a tavasznak ebből a gazdagságából, egyetlen aranysávot sem az amott lebegő felhőkből.
Nyisd ki ajtóidat és tekints szét.
Virágoskertedből szakítsd le egy száz év előtti kor eltűnt virágainak illatos emlékeit.
Szíved örömében érezd meg egy tavaszi reggel dalának eleven örömét, mely vidám hangját száz esztendő távolából küldi feléd.

 Senki sem él örökké, testvér, és semmi sem tart sokáig. Tartsd ezt eszedben és örülj.
Életünk nem az egyetlen régi teher, ösvényünk nem az egyetlen hosszú utazás.
Egyetlenegy költőnek sem kell énekelnie egyetlen régi dalt.
A virág elhervad és meghal; de annak, aki hordja a virágot, nem kell érette örökre gyászolnia.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj…

Az élet üvöltő rohanásában, ó, Szépség, kőből kifaragva, csendesen és némán, távol és egyedül állsz.
A nagy Idő szerelmesen ül lábaidnál s ezt suttogja:
"Szólj, szólj hozzám, szerelmem; szólj, szólj, menyasszonyom!"
De a te szavad kőbe van zárva, ó, Mozdulatlan Szépség!

 

 

Mihail Lermontov: Imádság

Ha sorsom néha megtapos
s bú fogja szívem át,
elmondok egy csodálatos
igéjű mély imát.

Megnyugtató, áldott varázs
árad belőle rám,
s gyógyít a szent vigasztalás,
míg mondogatja szám.

S egyszerre nem fáj semmi sem,
gond és bú nem sebez,
sírok, hiszek s nehéz szívem
oly könnyű, könnyű lesz.


Молитва

В минуту жизни трудную
Теснится ль в сердце грусть:
Одну молитву чудную
Твержу я наизусть.

 

Есть сила благодатная
В созвучье слов живых,
И дышит непонятная,
Святая прелесть в них.

 

С души как бремя скатится,
Сомненье далеко —
И верится, и плачется,
И так легко, легко...

 

 

Tudor Arghezi:  ELTŰNT HALOTT

Szerelmünk itt halt meg valamikor.
Hullj, lomb, emeld meg ágadat, bokor.

Azóta láttam bús évet, sokat.
Glicínia, szórd, szórd a szirmokat.

Jött ő azóta, dús nyárfák, közétek,
Hallgatni, mit suttogtok, mit beszéltek?

Most is nyugatra hajlik ágatok,
S fölfelé nő mindig sudárotok.

Nem látjátok őt, csúcsról nézve fent?
Tudjátok, a "tegnap" szó mit jelent?

A kapunál tölgy, ismerem a fát,
Megkérem a kertészt és bebocsát.

Folyik a kút, mint akkor, szabadon.
Te kút-ér, ott folysz át a múltamon.

Ahogy ismertem, minden úgy maradt,
Nem változott meg annyi év alatt.

S szóltam: A kertnek itt egy sírja van,
Én ástam azt dalolva, rég, magam.

Kertemben nincsen sír - így válaszolt.
Igaz. Hiszen a senki sírja volt.

 

Tudor Arghezi: JÓ BARÁTOM

Így, Urszom, így.
Az orrod ide, térdemre tedd,
S jóságosan nézz a szemembe.
Testvéré, szép kutyám, mert testvér vagy velem te.
Látom, bízol bennem, ha nézlek,
És jó neked, ha hanggal s kézzel elbecézlek.
Szilaj csobán-kutyám, bennem érzed hazádat,
A sziklás Gorzst, az esztrengát s az esztenádat,
Orrodban bocskor s pásztorbunda szagja.
Kócos szőrödnek selymes-lágy a gyapja.
A lábad izmos, jó ebem,
Mint kalusárok botja, kik elküldtek nekem.
Szelíd marást érez kezem a szádban,
Vas szemfogad úgy fogja játszva, lágyan,
Azt, hogy szeretsz, így mutatod.
Ruhám, hogy elhúzz, vadként rángatod.
Elhalmozol dédelgetéssel.
Úton arcomig lendülsz egy szökéssel
S hideg orroddal bajuszomig érsz fel.
Enyém vagy s én tiéd, tudod s tudom.
"Harapós kutya", ez van kapumon.

 

További fordításai

Áprily Lajos: Ibsen: Ase halála. /Drámafordítás/. Erdélyi Helikon, 1941. 1.sz. 23-37l., Norvég szépirodalom. Színmű.

Áprily Lajos: Schiller: Prológus. Erdélyi Helikon, 1942. 2.sz. 103-105 l., Német szépirodalom. Színmű.

Áprily Lajos: Schiller: Wallenstein tábora. /Drámaford./. Erdélyi Helikon, 1942. 5.sz. 276-288 l., Német szépirodalom. Színmű.

Áprily Lajos: Shakespeare: Julius Caesar. (ford.). Erdélyi Helikon, 1943. 1.sz. 21-36 l., Angol szépirodalom. Színmű.

 

 

 

 

 

Dsida Jenő  /1907  – 1938 /

 

 

 

 

·  Dsida Jenő összes költeménye

Dsida Jenő összes költeménye. Tartalom. VERSEK. Leselkedő magány (1928) · Nagycsütörtök (1933) · Angyalok citeráján (1938) ...
mek.niif.hu/00600/00640/html/ - Tárolt változat

·  Dsida Jenő - Wikipédia

Dsida Jenő 1907-ben született Szatmárnémetiben Élete - Közéleti szerepe - Munkássága - Költészete

hu.wikipedia.org/wiki/Dsida_Jenő

Dsida Jeno Psalmus H

Dsida Jenő. PSALMUS HUNGARICUS (Magyar Zsoltár). A vers hanganyaga (3,86 MB) /részletek/. A vers előadója: Csurka László. franka-egom.ofm.hu/.../002dsidajeno.htm

 

 

Tükör előtt

 

 

 

Az érett férfi búgó, tiszta, moll
panaszát vágytam elzenélni, mintha
szeptember-este mély gordonka szól.
S mi lett belőle? Semmi. Szürke tinta.
Akad a toll, a ritmus zakatol
s a lendület is lanyha röptű hinta,
melyről leugrott már a fürge, víg
gyerek s most árván leng egy ideig.

Kicsit úgy jártam, mint a bőbeszédű
vendég, ki sok-sok órán át cseveg
s csak akkor csillapul le a beszéd-düh,
mikor látja, hogy a vendégsereg
el-elszunyókál, lágy szenderbe szédül.
Akkor feláll, bocsánatért hebeg
és röstelkedve, félszegen megyen ki
a híg esőbe. Nem marasztja senki….

A bús felejtés diadalt arat
az ember legszebb álmain s szerelmén
s mit emlékünkbe könny és vér marat,
fakul a Szín az évek sárga selymén,
de ez a kép örökre megmarad,
éles vonását, színét őrzi elmém
s így látom őt, a legendákba nőtt
férfit, apámat a tükör előtt…

Szegény! Szegény! Ki eltört életét
épnek álmodja, míg tükörbe pillant.
Szegény apáink! Mintha vak setét
szobába lépve kattintják a villanyt
s éles világosság fut szerteszét,
olyan metszően és vakítva villant
agyamban a megértés. - Ó, fanyar
keserű fény, mely szemgolyómba mar!...

Most fogtam fel, hogy mit vesztettek ők,
mikor igába tört a gőgös úr-nyak:
a szirti fák, a lombos vakmerők,
testőrei a haldokló Hadúrnak.…

Aztán lecsillapult a szenvedély.
Hűs áhítattal szólt valami halk szó,
mint harmatejtő esti csöndbe mély
morajjal rengő távoli harangszó:
Ezentúl immár célja van, hogy élj:
Hirdesd testvéreidnek messze hangzó
igével, hogy csak az marad alul,
ki önmagát elejti és lehull.

Mondják, apáink bűne, ami történt.
Mindegy. Mienk a végzet és a sors.
Ők még a múltba révednek tükörként,
mi már a sodró víz tükrén, a gyors
jelenben látjuk arcunkat s a törvényt:
Tűrni - a bölcsek ételén a bors,
okulni - szükség, megbocsátni - jóság,
dolgozni - ez a legnagyobb valóság….

Akárki adta, én a sós torok
vad szomjával köszönöm ezt a sorsot,
a csattogó, kegyetlen ostorok
kínját, a bort ígérő csorba korsót,
melyből epét és ürmöt kóstolok,
a nagy intést, a félig kész koporsót,
a csipkebokrot, mely a közönyön…

Gőzhengerektől lesz erős az út,
ha megkötözték, nem hull szét a kéve.  /össze/

Most búcsúzóul azt a kisfiút
nézzük megint, ki akkor - sok-sok éve -
otthagyja leshelyét és szinte fut
s az udvaron megáll kalaplevéve.
Nehéz szíve majdhogy meg nem szakad,
de tudja, hogy bemenni nem szabad.

A fáskamrába rejtezik el estig
s onnan bámulja, hogy az esti fák
az eget lassan feketére festik
s a csillagok, mint sárga kis gyufák
lobbannak fel és szemüket meresztik.
Egy tönkön ül a vézna kisdiák
s csöpögő ujja vére észrevétlen
tócsába gyűl a porban és szemétben.

 

 HALOTTAK NAPJÁN

Szellemek, őszi szelek, sóhajok,
elköltözött testvérek, boldog árnyak!
Üljetek ma ti halottak-napját,
gyászünnepet értünk.

Országotoknak nincsenek határai,
nincsenek dimeziói, fájdalmai se;
mi vagyunk egyetlen rossz érzésetek,
mi balga gyászolók.

Zúgjatok ma ti halotti zsoltárt,
kéményeinket szélvihar döntse le,
holtak, testvérek, sírjatok értünk
hideg esőt!

Gyújtsatok lidérclángot házaink fölé,
melyek a mi novemberi sírjaink.
Itt várjuk fekete, nyirkos életünkből
a feltámadást.

1930

 

SÍRKÖVEK KÖZT

Kézen fogva bandukoltak.
Nem jártak arra többen.
A sírokról virág sikoltott,
sütött a nap a temetőben.

Mentek a dombon sírkövek közt.
A fonnyadt asszonyszáj mosolygott.
Mentem utánuk sírkövek közt.
A ráncos férfiarc mosolygott.

Tán nem pihent itt senkijük,
csak vének voltak, vézna testek,
fejük fáradt és gyér-ezüst:
Helyet kerestek.

1932. július 31-én

                                               

Nagycsütörtök

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak...
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

 

 Jámbor beszéd magamról


Vándor voltam, koldus,
vándor, mint a gólya.
Kurjongattam olykor,
Isten csavargója.

Úti feszületnél
mindig csöndes lettem,
bozontos kutyámmal
álldogáltunk ketten.

Tiszta fa-sarúval
jártam síkot, dombot
s be-betartogattam,
amit Krisztus mondott.

Meg nem botránkoztam,
szemlélődtem békén
kocsis durvaságán,
papok kövérségén.

Nyüvet nem tiportam,
nem kínoztam pókot,
tréfát, bort szerettem,
szerettem a csókot.

Kértem Szűz Máriát:
Héttőr-sebű Bánat,
kíméld meg a kíntól
lelkem kis anyámat!

Harang zsonduláskor
imámat eresztém:
hadd haljak meg úgy, mint
kedves, víg keresztény.

Rezeda volt szívem,
citera, virág-dal.
Bálokon táncoltam
huncut leánykákkal.

Éjjel a szobámban
angyalok motoztak
és takaróm alatt
meg-megcsiklandoztak.

 

tollforgatoirodalmilap.blogspot.com

 

Gyűjtés a hálóról

 

Megint csupa kérdés

Hát nem volt boldogabb az ősi Semmi
az új semminél, mely valaminek
tudja magát?
Miért kellett bágyadt mosolygásainknak
önmagukra ébredniük az élet ágyán?
Miért döngetünk véres ököllel, eszeveszetten
olyan kaput, melynek csak egyik pántja
sok ezer fekete mérföld?
Téli estéken keservesen énekelve,
őseink és dédunokáink hajából
miért fonjuk az élet hosszú kötelét?
Miért faljuk fel egymást
akkor is, ha nem vagyunk éhesek
s miért pattan fel gőggel a gerincünk,
ha végigütnek rajta?
S miért nem akarunk lefeküdni ősszel
hullott levelek közé, mint aszott szemét
a seprű alá?
Nagy kerek szemmel is mért nézünk vakon
a forgószelek tátongó sodrába?
S miért lát kicsivel többet az ember,
ha csöndesen ül egy percig... így...
s behunyja a szemét?...

 

Megbocsátod-e,

Szél vagyok.
Megbocsátod-e,
hogy port hintettem égszínkék szemedbe?

Nap vagyok.
Megbocsátod-e,
hogy leperzseltem hófehér karod?

Ősz vagyok.
Megbocsátod-e,
hogy ingválladra tört levelet szórtam?

Fű vagyok.
Megbocsátod-e,
hogy megcsiklandtam rám tipró bokádat?

Víz vagyok.
Megbocsátod-e,
hogy áztattalak forró könnyesőben?

Árny vagyok.
Megbocsátod-e,
hogy véletlenül arcodra vetődtem?

 

A malom

Forog a malom,
Robog a malom,
Kereke jár;
Napos időből
Napokat őröl
Múlik a nyár.

Hónapok múlnak,
Levelek hullnak,
Jön a halál -
Pihen a malom,
(Szívem a malom -)
Kereke áll.

1924. július hó 8-án

 

 

Ki érti?

Szerettem volna adni,
de nem volt: mit. -
Szerettem volna kapni,
de nem volt: kitől.

Szerettem volna enni,
de üres volt a tányér. -
Szerettem volna menni,
de nem volt: hová.

Szerettem volna halni,
de a Halál kitért. -
Szerettem volna élni,
de nem volt: miért.

1924. szeptember 10-én

Ha...

 

 

 

Istenem!
Ha ez a hullott, tömérdek levél
lehervadt, meghalt gyűlöletünk volna...

Istenem!
Ha ez a csöndes permeteg eső
szemünkbe-futó örömkönnyünk volna...

Istenem!
Ha ez a sűrű tejüveges köd
békélt tűzhelyek füstgomolya volna...

Istenem, Istenem!
Ha ez a vad szél a vágyott Szabadság
könnyebbült, tiszta lélegzete volna...

Szatmár, 1925. november 7.

 

Mi lesz?

Uram, Te láttad:
Homlokom tele kőzúzással, vérrel,
kis lelkek köve milliószor ért el,
de sohse dobtam mással vissza őket,
mint édes, puha, krisztusi kenyérrel.

Uram, Te láttad:
Foszlós-belű volt, fehér és igaz,
haragviszonzás s békét lehelt mégis,
meleg illata csupa ős-poézis,
s az őrjöngőnek fékező vigasz.

Uram, most kérdem:
a világon torz gyűlölet arat.
Állok ostoros kőzápor alatt,
de hogy töltsem be akkor majd igédet,
ha - énnekem már kenyér sem marad?...

Szatmár, 1926. február

 

Dsida Jenő műfordításai - MEK

www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/dsida/

Dsida Jenő műfordításai - Dsida Jenő Baráti Kör

Dsida Jenő összes versei | Dsida Jenő műfordításai | Fotók | Könyvek ...
www.dsidakor.hu/Fordit.htm - Tárolt változat

 

 

Catullus: Éljünk és szeressünk

 

Éljünk, Lesbia, éljünk és szeressünk
és a mord öregek sok zsémbelődő
szitkát többre ne tartsuk egy garasnál.
Lám, a nap lemehet s fölkelhet ismét:
ránk, ha kurta napunk leáldoz egyszer,
mindörökre lehull az éj s az álom.
Adj hát csókot, ezert, utána százat,
aztán újra ezert és újra százat
és harmadszor ezert és újra százat.
És ha már sok ezerre gyűlt a csókunk
- úgysem fontos a szám -, zavarjuk össze:
ellenség nehogy elkívánja tőlünk,
hírét hallva, hogy ennyit csókolózunk.

 

 

Catullus: Lesbia csókjairól

Kérded, Lesbia: vajon mennyi csókod
volna nékem elég, hogy csillapodjam?
Mint ahány vöröses homokszem izzik
pálmás Libya szomjú sivatagján,
Hammon jóshelye és az ősi Battus
szentelt sírja között Cyrene táján;
mint ahány figyelő csillag hunyorgat
néma éjbe búvó szeretkezőkre:
annyi volna elég csak, annyi csókod
őrjöngőn epedő Catullusodnak -
hogy számlálni ne tudja kandi ember,
sem rontással igézni rút, gonosz nyelv

 

 

Goethe: Vándor éji dala

Csúcson, élen hallgat
az éj.
A lombfuvallat
is csekély
sóhajnyi nesz;
fészkén elült a madárka.
Várj - nemsokára
te is pihensz

 

Puskin: A három forrás

Az élet, ez a roppant sivatag,
három csodaforrás vizében ázik.
Az ifjúság forrása balgatag
fut és csobog és csillog és cicázik.
Kasztália a másik neve és
újjáteremtik habjai, ki bágyadt.
A harmadik, a hideg Feledés,
kiolt minden parázsló földi vágyat.

 

Puskin: Exegi monumentum

Emléket állítottam szürke üszkén
az életnek, mely lassan elkopott:
egekbe szökken s felülmúlja büszkén
          a híres Sándor-oszlopot.

Nem múlok el, ha testem porrá vedlik,
hárfaként zengő lélek leszek én,
dicsfény övezi arcom, valameddig
          egy költő él a földtekén.

Orosz földön majd legendák keringnek
nevem felől, amikor eltűnök,
megértenek a lengyelek s a finnek
          s a pusztán élő kalmükök.

Rólam beszélvén, milliók zokognak,
mert gyermekem a bús, férges paraszt,
mert szabadságról zúgtam zsarnokoknak
          s hallottam minden jajt, panaszt.

Ó, múzsa, tedd, mi istened parancsa.
Mindegy a bók s a gáncs, egyforma rút,
s dobd vissza, mit a senkik szolgamancsa
          kínál: a babérkoszorút!

 

Baudelaire: A szomorú Hold

Zsibbadtan álmos lett a Hold ez éjjel;
mint pompás nő, ki vánkosára hull,
s míg el nem alszik, átsuhan kezével
a keble halmán halkan, hanyagul.

Ágyán, mely súlyos ájulásba rázó,
pihézve ringó selyem-görgeteg,
a kék azúr ölében felvirágzó
fehér csodákra bámul réveteg.

Ha elmerengve, néha tompa búja
könnyet percent a földre lopva, bújva,
van egy költő, ki álmatlan maradt,

s ki e színjátszó csöppet, ezt a tiszta
opál-szilánkot tenyerébe issza,
s szívébe rejti, hogy ne lássa nap.

 

Baudelaire: A szeretők halála

Mély lesz az ágyunk, mint öblös koporsó
s illatfelhőben úszik hallgatag.
Egzotikus virágot tart a korsó:
számunkra nyílt ki egy szebb ég alatt.

Végső versenyre, mint két szörnyű máglya,
(a) szívünk hő napja a magasba tör
s fényét borzongó tűzzel visszavágja
eszünk, e társult két ikertükör.

Titokzatos kék, rózsás lesz az este
és egymást végső fényünkkel befestve
cserélünk sóhajt, búcsút, álmokat.

Aztán egy angyal lép be, áthalad
hogy víg mosollyal új életre keltse
a vak tükröket, s a hunyt lángokat.

 

 

Baudelaire: La Mort des Amants



Nous aurons des lits pleins d'odeurs légères,
Des divans profonds comme des tombeaux,
Et d'étranges fleurs sur des étagères,
Ecloses pour nous sous des cieux plus beaux.

Usant à l'envi leurs chaleurs dernières,
Nos deux coeurs seront deux vastes flambeaux,
Qui réfléchiront leurs doubles lumières
Dans nos deux esprits, ces miroirs jumeaux.

Un soir fait de rose et de bleu mystique,
Nous échangerons un éclair unique,
Comme un long sanglot, tout chargé d'adieux;

Et plus tard un Ange, entr'ouvrant les portes,
Viendra ranimer, fidèle et joyeux,
Les miroirs ternis et les flammes mortes.

 

Dsida: Shakespeare bölcsője

Sokan idegenkednek a múzeumoktól, de kevesen tudnák pontosan megmondani, miért. Én is idegenkedem, s eleinte azt hittem, azért, mert az ódon tárgyak, megsárgult szalagok és porlepett koszorúk valami régmúltból hozott illattal terhes, mélabús levegőt lehetnek, melytől egyszerre elszorul a szív. A visszahozhatatlan múlt mindig panaszkodik, mint távolban síró hegedű.

De honnan akkor ez a bosszús idegesség, kuszált és tétova nyugtalanság?

A válasz egyszerű. A múzeumokban gyűjtött relikviák nyugtalanítják az embert, mert arra figyelmeztetik, hogy a tárgyak tovább „élnek”, mint az emberek. A leghaszontalanabb holmik, legtörékenyebb csecsebecsék is túlélik gazdájukat.

Kit bosszant és lázít, ha meggondolja, hogy Shakespeare több mint három évszázadra tűnt el a földről, de bölcsőjét, amelyben anyja ringatta, ma is mutogatják? Petőfi porait rég a semmibe szórta a szél a segesvári síkságról, de írását, melyet lüktető kézzel vetett papírra, a múzeum üvegburája alatt ma is megnézheted. Napóleon agya, Jókai íróasztala, Mátyás király szülőháza csupa olyan dolgok, amelyekkel sohasem fogunk kibékülni. Szobánk tele van tárgyakkal, melyeket olyanoktól kaptunk, akik már régen nincsenek. Egy barátom, mielőtt meghalt, nekem ajándékozta zsebóráját. Most is itt van előttem, ketyeg, és mutatja az időt, melyből gazdája örökre kihullott. Fiókomban matatva, cédula akadt kezembe, rajta ceruzával írott néhány szó:

„Délután háromra gyere fel hozzám! Dadi.”

Kuncz Aladár írta, aki már negyedik éve szunnyad a kerepesi temetőben. Azóta kétezerszer volt délután három óra, s a kockás noteszlap, melyen egy gyűrődés sem esett, úgy hívogat, mint amikor kaptam: „gyere fel!” Hová menjek?

Annyi mindent kellene elvégezni, annyi rosszat kellene felejteni szépen, lassan, halálos erőszak nélkül! Miért nem élünk ezer évig, és miért kell mindennel sietni? Az elmúlás gondolatával még csak ki lehetne békülni, de az, hogy az élet azután is folyik tovább, mintha semmi sem történt volna, hogy a körülöttünk lévő tárgyak megmaradnak, hogy ruhánkat más veszi fel és sétabotunkra más támaszkodik – elviselhetetlen gondolat!

Amikor egy-egy éjszaka, magányos munka közben, végiggondolom ezt, felni kezdek az íróasztaltól, mely előtt ülök, a tolltól, melyet ujjaim között tartok. A szoba bútorai egytől egyig túlélnek engem, s a nagy éjszakai csöndességben úgy tetszik, mintha ezt ők is tudnák. Amikor elfordulok, összesúgnak a hátam mögött. Talán valami végtelen bölcs nyugalommal szánakoznak is rajtam. Türelmesen viselik el szeszélyeimet, a szék nyugodtan hordozza terhemet, az asztal eltűri, hogy rákönyököljek, a ceruza nem bánja, ha fogaimmal összeharapom. El tudják viselni zsarnokságomat, mert tudják, hogy nem tart sokáig, van idejük. Ők az állandóság, mely megmarad, s úgy tekintenek rám, mint illanó jelenségre, éjféki kísértetere, ki kakasszóra tovatűnik.

Shakespeare bölcsője: vérlázító igazságtalanság.

(Megjelent a Keleti Újság 1935. évi 123. számában.)

 

 

Nyugat 1935. 11. szám

Dsida Jenő: Babits Mihály erdélyi körútja

A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság meghívására Babits Mihály Erdélybe készült. A román kultuszminisztérium azonban az irodalmi körutat betiltotta. E betiltásról a kolozsvári Keleti Újság Dsida Jenő tollából vezércikket közölt «Hídverés, vagy hídrombolás» címen.

«Értelmetlen és fájdalmas csodálkozással állunk a kultuszminisztérium különös döntése előtt, mely eltiltja tőlünk, erdélyi magyaroktól Babits Mihályt. A Kemény Zsigmond Társaság hívta meg dobogójára a magyar irodalom e nagyságát. A buzgó irodalmi társaság hetek, hónapok óta készül boldog izgalommal a pillanatra, mikor vendégeként üdvözölheti őt, akit vendégül láthatni nemes öröm és kitüntetés.

…gyógyuljunk ki már végérvényesen a lelki megbékélés és kultúr-közeledés időszerűtlen vágyából. Akkor is nehéz volna szó nélkül haladni el a rosszul értelmezett szigor e balga ténye mellett, ha a miniszteri tilalom olyasvalakire vonatkoznék, aki a politika porondján is forgolódott, vagy valamilyen gesztusával valaha is nemzeti érzékenységet sértett volna. Mert még ilyen esetekben is el lehetne képzelni olyan udvarias gondolkodást, mely nagylelkű engedményeket tesz az erdélyi magyarság tisztán szellemi és irodalmi szomjúságának.

De Babits Mihályról van szó, akinek fogalommá vált neve nemcsak a magyar irodalom, hanem sokak szemében az európai irodalom fogalmával is azonos. A világháború tomboló zajában a békét hirdette ő és szelíd lelke nem egyszer a próféták haragjával támadt az uszító álapostolok ellen… A földkerek bármely országában meleg szeretettel s a szellem fejedelmeinek kijáró hódolattal fogadnák őt, csak nálunk utasítják vissza kincseit, mint nem kívánatos gazdagságot. Mintha csak azt mondaná a szűklátókörű elfogultság: Mire nekünk Európa? Mire nekünk kultúra?

A tilalom megbotránkoztató tényéből lehetetlen el nem jutni arra a kényelmetlen megállapításra, hogy a román-magyar kultúr-közeledés gondolatának hangoztatása nagyon egyoldalú, nagyon szánalmas és naiv kísérletezés volt a gyengébbek részéről…Keserű a csalódás, de hasznos és tanulságos... Babits Mihály minden tilalom ellenére is köztünk él. Senki sem tilthatja el őt tőlünk. Sem őt, sem társait. A magyar szellemi egység nagy épületének falain sem támadhat repedés soha.»

Ugyanebből az alkalomból Szentimrei Jenő a Brassói Lapok hasábjain nyílt levelet intéz Isac Emilhez.

 

Dsida: Olosz Lajos: Barlanghomály. Versek, Erdélyi Szépmíves Céh, 1931. /EH, 1931. 10./

…S a poéta eloldalog. Utána kiáltják, hogy önző. Pedig, amíg kinyújtott kézzel esdekelt, mindenki számára könyörgött. Megbélyegzik, mondván, hogy önmagáról beszél és túlértékeli egyéni fontosságát. Pedig ő a benne elrejtett emberről beszélt és mindenki képmása előtt hajtott fejet önmagában. Egyedül marad a társtalan éjszakában, mert nem tud többé falkában üvölteni a csontért, hanem megtanult emberül beszélni, és rájött egy szó csodálatos, mindenkit illető igézetére: Én!

Egyedül marad, menekül a hörgéstől és csatazajtól, nyelvét nem értik, elzüllik a nyájtól, nem kell senkinek. Mihasznává cégérezi a divat, gépemberek röheje zuhan utána…Magánya teljes a világ közepén, a horizont bármely pontjáról egyenlő messzeségben. Nincs út semerre: Barlanghomály…

Olosz Lajos barlanghomálya katakombák homályává szélesedik és szentelődik. Talán csakugyan igazuk van a hiób-hírek terjesztőinek: meghalt a Líra. De holtan is szép…A napfényben csak a rikkancsok maradnak  s a pártgyűlési meghívók plakátragasztói. Sokan vannak és zajosak: hisznek nekik. A humánum és a poézis igaz vallása eltöröltetett, talán, mert saját papjai között is voltak csalók és bűnösök. De mindig születnek új papok, új szentek és új mártírok…

 

 

Dsida: A kolozsvári Magyar Színház kapunyitása /EH, 1934. 8./

 

Szeptember 27-én a János vitéz díszelőadásával nyitotta meg kapuit a kolozsvári Magyar Színház…A szép muzsikájú, ma is frissen ható, poétikus mesejáték teljesen új elgondolás alapján megvalósított rendezésben került színre. Az előadás a magyar alföldi környezet helyett ezúttal a Kalotaszeg levegőjét vitte a színpadra, ami által sikerült igen meghitt, otthonos erdélyi magyar hangulatot adni a darabnak.

János vitéz bájos meséje úgy elevenedett meg a nézők előtt, ahogyan egy kalotaszegi gyermek képzelheti el magának színes fantáziával…kalotaszegi volt a szereplők jelmeze is. A statisztéria a kalotaszegi Vista község száz leányából, legényéből telt ki, akik gyönyörű népviseletükben, a hímzések, varrások Pazar színpompájában, a gyöngyök csillogásában, a hamisítatlan népművészet teljes pompájában fényes keretet adtak a különben is kifogástalan rendezésű előadásnak…A virtuóz rendezés Kádár Imrét, az ízléses, művészi díszletek Kós Károlyt dicsérik.

… Kádár Imre hírlapi cikkben felelt a rendezéssel kapcsolatos aggályokra. Kifejtette, hogy a daljáték nem azonos Petőfi költeményével…semmivel sem merészebb az újítás, mint például azok a kísérletek, melyek frakkba öltöztették Hamletet.

A díszelőadás nagy közönségsikert aratott…tervezik Bánffy Miklós, Makkai Sándor, Szántó György, Tamási Áron…darabjainak bemutatását..

 

 

Dsida Jenő levelesládája (1928-1938)

Csiszér Alajos  (Szerző) Horváth Lilla  (Szerkesztő)

Kiadó: Kisalföld Kiadó BT Gordiusz Könyvszerkesztőség Győr, 1991

 

 

Abafája, 1929. 03. 04.

Drága csepp Mamuskám…átmentünk a Kemény Zsigmond Társaság ülésére /Kemény János az elnök/… 400valót osztottam ki a lakájok között. Előre fizetett Molter 1000 Leit, azzal a kikötéssel, hogy úr legyek s ha nem elég, csak szóljak…

A gyűlésnek válogatott, pazarul elegáns vendégei voltak, csupa szmoking és selyem ruha, s ami fő, az egész közönség állandó törzsvendég, a Molter és Berde és Osvát és Anrtalffy neveltje. Legmodernebb verseimnek volt a legdühöngőbb hatása. Tíz perces tapsorkán. Berde Mária külön üdvözlő szavakat mondott hozzám, mint a gyűlés záró száma, köszöntött, mint a Kemény Zs. Társ. Legfiatalabb tagját…,

 

 

Abafája, 1929. 05. 11

Drága egyetlen Mamuskám…A báróné a következő hét közepén, kb. csütörtökön jön haza. 23-án pedig jön a püspök: lesz nagy gyóntatás.

Tanulásommal kétségbeejtően lassan haladok, mert minden pillanatomat igénybe veszik a fiuk. Különösen Charleyval kell különóráznom: szörnyű buta és – míg Jóska szépen halad, ő csaknem ott áll, ahol az év elején…Napjaimnak úgyszólván minden perce ki van zsákmányolva, egyetlen percnyi pihenésről sem lehet szó…   /Aláírás: Pityu/

 

Kacsó Sándornak, a Brassói Lapok főszerkesztőjének

Abafája, 1929. 01. 15.

Kedves Szerkesztő Úr!...Egy éven át szerkesztettem a Pásztortüzet. Az ott dúló bal-és jobboldali harcok azonban valósággal két malomkő közé szorítottak. Rettenetes sokat verekedtem, s mert sajnos, túlságosan szenzibilis vagyok, valósággal a hányásig undorodva, menekültem onnan. Egy évi szabadságot kértem és kaptam a laptól…Most báró Huszáréknál nevelősködöm. Pihenek, igyekszem minél kevesebbet hallani Kolozsvár felől, s üres óráimban jogi tanulmányaimat folytatom…Igen nehéz anyagi viszonyok között vagyok…

 

Szonett Kócsy Böskének


E délelőttön, mint a renyhe, holt só
olvad fel ringó tengerek vizében,
úgy oldódok fel én e versben éppen
és gonddal mondom: tán ez az utolsó.

Ki tudja, mért: mostanában csak olcsó
igéim vannak, árnak ellenében
nem úszom már, hajam utálva tépem...
S fülledt estéken rémít a koporsó.

Ó, csak bár egyszer lenne boldog estünk,
vagy hajnalunk, mely minden titkot elles
az istenektől, forró és szerelmes

vággyal keresnők: hol lehet elesnünk?
S hol a füvek zöld máglya-lángja repdes,
halk sercegéssel égne el a testünk.

1929. VII. 1.  / A levelezés 120. oldalán/

 

József Attila Dsida Jenőnek, 1930. 06. 06.

Kedves D. J.!

Itt küldök tizennégy verset, helyezd el őket kérlek tetszésed szerint. Midőn találkoztunk, a Helikonról s a Pásztortűzről szólottál volt, én mindkét lapotokba örömmel dolgoznék.

Két dologra kérnélek egyben, ha nem esnék nagyon nehezedre. 1. hogy a lap azonnal küldje a kijáró fizettséget, mert én bizony abból a havi száz pengőből élek, amit Hatvany Lajos jóvoltából kapok. 2. szeretném, ha a szerkesztők küldenék számomra a lapot, legalább is azt, amelyikben írásom napvilágot látott.

Ha sorsom fordulna immár egy kissé, igaz örömmel néznék szét nálatok. Régi vágyam ez, ám Istenem nem juttat hozzá. Azt hiszem, tifelétek nem is ösmernek, eléggé annyira, hogy egy pár hónapig, amíg körül nézhetnék egész Erdélyben, megélhetést is találjak. Igazán fáj a szívem, hogy Bécset és Párizst, bár újságot árulván, megjárhattam, de fajtám távolabbi rétjei felé út még nem adatik…Ölel rendelkezésedre álló barátod J.A.

 

Imbery Melindának, 1936. május

Szerelmes, drága Kicsikém!

tegnap betiltották, hogy azt írjuk, „Erdély, erdélyi, Bánság, Székelyföld, stb.” Azt kell írni, hogy Ardeal, stb. Most azon mesterkedünk, hogyan kerüljük ki. Azt írjuk: Trannsylvania, országrészünk, az ország magyarlakta megyéiben, nálunk, a székelyek között, a romániai magyarság és így tovább…Már azt sem írhatom, hogy erdélyi vagyok, mert bizony ardealiak lettünk. Holnapután küldöttségileg megyünk a prefektushoz, hogy enyhítsen ezen a buta rendeleten…

 

 

 

Kányádi Sándor  /1927 -  /

 

 

 

 

A költészet napján, 2009.  április 11-én 11 órakor a Budavári Önkormányzat és a Márai Sándor Kulturális Közalapítvány megkoszorúzta Márai Sándor szobrát a Mikó utcában. Az ünnepségen beszédet mondott Kányádi Sándor költő./Google/

B. G. feljegyzése: 2009. 04. 11. A Mikó utcában Márai szobrát és emléktábláját koszorúzták. A 80 éves Kányádi Sándor fiatalosan ragyogó beszédet mondott töméntelen vers-idézettel, papír nélkül

 

Kányádi Sándor - Wikipédia

Kányádi Sándor (Nagygalambfalva, Hargita megye, Románia, 1929. május 10. – ) Kossuth-díjas erdélyi magyar költő, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja ...

Életrajza - Jelenlegi szerepe - Családja - Verseskötetei

hu.wikipedia.org/wiki/Kányádi_Sándor

 

 

KÁNYÁDI SÁNDOR: VALAKI JÁR A FÁK HEGYÉN

VALAKI JÁR A FÁK HEGYÉN. Kányádi Sándor egyberostált versei. A vers az, amit mondani kell. Tartalom. Harmat a csillagon · Kikapcsolódás · Poéma három hangra ...

Vissza - Harmat a csillagon - A vers az, amit mondani kell.

mek.niif.hu/02600/02673/html/ - T

 

 

 

Vagyunk amíg

 

vagyunk amíg

lenni hagynak

se kint se bent

mint az ablak

 

ki-kinyitnak

be-becsuknak

berendeznek

kirakatnak

 

hol emennek

hol amannak

dicsekedve

mutogatnak

 

ilyen szörnyek

olyan szörnyek

be-bevernek

ki-kitörnek

 

kirámolnak

befalaznak

világtalan

vakablaknak

 

de ha mégis

lenni hagynak

szolgálgatunk

mint az ablak

 

se kint se bent

rajtunk részeg

tekintettel

átalnéznek

 

Kolozsvár, 1969.

 

 

 

Gyülekezési szabadság zárójelekkel

 

a színházaikba (amíg még vannak)

az engedélyezett darabokra

 

a templomaikba (amíg még állnak)

felekezetre való tekintet nélkül

 

a temetéseikre (amíg még lesznek)

életük végéig fegyelmezetten

 

MINDEN KÜLÖN ENGEDÉLY NÉLKÜL IS

Elmehetnek, elmehetnek

                     1988

 

 

 

 

Magyar históriai pillanatokra

1

vajon ha koppány úr a győztes
fölnégyeltette volna-e
vajkot ki ha magyari nőt vesz
asszonyául s nem hozza be

európát pannóniába
irtva már-már a nyelvet is
nem hittünk-e vajon hiába
ha bennünk az isten se hisz

ha folyton folyvást önerőből
kell újra s újra kezdenünk
ha minden áldozat kevés

vajon ha istván visszahőköl
akkor is fölfeszíttetünk
vagy mégis volna küldetés….

1983

 

Távirat

csákányosok lánctalpas földgyaluk
rohamoznak reszkető kis falut
dől a kémény menekül a kuvik
ÁLLÍTSÁTOK MEG ARTURO UIT!

1988

 

 

 

Nekem az ég

 

nekem az ég régen is kék volt

ha kék volt

borúsnak miért mondanám most

s nagyon szerettem ezt a

már nem-szeretem várost

 

nekem a jó régen is jó volt

ha jó volt

miért mondjam utólag rossznak

csapjak föl én is buzgó

megkésett panaszosnak?

 

nekem a rossz régen is rossz volt

s mert rossz volt

hát kiköptem unom a kókadt

a most-merész a hőssé

horgadt szókimondókat

 

nekem a hit régen is hit volt

s mert hit volt

az életet is hittel éltem

hagyjatok meg hát engem

ebben a balga hitben

                         Kolozsvár, 2000. december

 

 

 

Ige–idők

        

            – Az én időmben,

            – A mi időnkben:

            Múltban és mában,

            a jövendőben.

               

            – Tízezer éve.

            – Tízezer múlva.

            Mondották, mondjuk

            s mondják majd újra:

                

            volt,

            vala,

            lesz,

            van.

            Kifogyhatatlan.

            S elfér e három

            igealakban.

       

        1964

 

 

Relativitás

- Megállt az idő - mondják,
akik megálltak.

- Rohan az idő - mondják,
akik rohannak.

A várakozónak: végtelen;
a rabnak: mozdulatlan;
a bölcsnek: mély;
az alkotónak: kevés;
emennek: boldog;
amannak: boldogtalan;
kecsegtető és kilátástalan,
satöbbi, satöbbi ... csupa
érzelmi hozzáállás.

Einstein fölfedezése nem sokat
változtatott a közfelfogáson.

1964

 

 

Hipotézis

Az óceánok s a tengerek valószínűleg
azért keletkeztek, hogy szemléltető-
eszközökül szolgálván, a képletbe-
foglalhatón túl - vagy innen? - valami
fölemelőt is sejtessenek az időről,
ami, bizony, a rajtunk s a természetben
alkalmazott rutinos fogásaival hovatovább
mindjobban lejáratja magát előttünk.

1964

 

 

Arany János kalapja

       

            Valami nagy megilletődöttség

            szokott erőt venni rajtam,

            valahányszor ott járok a szalontai

            Arany János-múzeumban.

       

            Már maga a Csonkatorony

            iránt való tiszteletem

            akkora, hogy jó félnapi

            izgalomnak elég nekem.

               

            S ilyen tiszteletlenségre hogy adhattam

            mégis fejem, ma sem tudom…

            Megírom, de az az öreg múzeum-őr

            azért meg ne haragudjon.

               

            Böngészgettem a megsárgult

            emlékek közt áhítattal.

            De sokszor pirított reám

            már eddig is az a nehány

            üveggel borított asztal.

               

            De most…

            (talán mert csak magam voltam)

            minden elfogódottságtól

            egészen megszabadultam.

                

            Úgy járkáltam, mint valami,

            engedtessék e szó: rokon.

            S derültem a bécsiesen fogalmazott

            finom báli meghívókon.

               

            Vajon ment-e el a bálba,

            s ha elment, hát akadt-e, kit táncoltasson,

            ékkövekkel cicomázva ment-e véle

            a jó tekintetes asszony?

               

            S hogy érezhette ott magát

            a sok fényes udvaronc közt,

            ő, aki még valamikor

            cédulát írt Csegi Mihály

            hátulsó jobb lábra kesely,

            fekete mén-csikajáról?

               

            Ott az írás a többi közt,

            megfakult már – negyvenhétből datálódik.

            Olyan gonddal s szép magyarul

            írta azt is, mint a Toldit.

               

            Erről az jutott eszembe,

            be megtisztulna a líra:

            egyik-másik kollégám ha versek helyett

            marhacédulákat írna.

               

            Tudom, nem volt illedelmes

            e gondolat s helyhez méltó.

            De, amint már említettem, lehullt rólam

            akkor minden illem-béklyó.

               

            Szinte ugráltam a lépcsőn,

            önmagammal kötekedve.

            Nőttön-nőtt a kedvem s véle

            bátorságom emeletről emeletre.

       

            S hogy fölértem legfölülre,

            hol a bútorai élnek,

            alig tudtam ellenállni

            egy kísértő párnás széknek.

               

            S ott a fogas, s a fogason a kalapja!

            Molyrágta és por porosul karimáján.

            Ekkor biztatni kezdett az ördög:

            Mi lenne, ha fölpróbálnám?

               

            Föl kellene próbálni… föl!

            „Tárgyakhoz nyúlni!”, de hátha…

            Én istenem, de jó lenne,

            ha ez a kalap találna.

               

            Fölpróbáltam. Nyakamig ért.

            Nagy volt, szörnyen nagy és örök.

            Néztem, néztem, s még tán el is mosolyodtam:

            No de sebaj, belenövök.

                         1955

 

 

Elmaradt találkozás Pilinszky Jánossal

 

egyszer már majdnem sikerült

egyik verssorod csuhakötelén

mint az artistáknak a trapézig

följutnom de láttam hogy te a

megváltás lassacskán kétezer

év óta egyre húzódó zűrös

utómunkálataival vagy el-

foglalva szemérmesen és

megértő tisztelettel vissza-

ereszkedtem a porondra

     1984

 

 

 

Zelk Zoltán meghalt

 

felköltöztek a szavak

a mennybe

csönd van

csak az úr léptei

kongnak az űrben

 

korlátot kerítést áttörve

fekete pántlikásan

futnak a lovak

szatmárnémeti

szinérváralja

irányába

 

nincs aki

megjuházza

      1981

 

 

 


Krónikás ének Illyés Gyulának - odaátra

ég már a szekértábor is
remény sincs fölmentő seregre
a föld is ég
futja-e még
csonkán-bonkán elkeseredve
egy utolsó lesz-ami-leszre
csak hős ne légy
mert ebben
a hősietlen
korban hősnek lenni nem érdemes
és nem szabad
de meg se add magad

van aki már
kötélre vár
csüggedni is erőtlen
ég már a szekértábor is
istenem hová vetődtem
van aki sír
van aki szül
van aki hallgat
van aki jajgat

a zsoldosok az elmaradt
hópénzért kiabálnak
a tisztjeik
az átállás esélyeit
latolgatják suttyomban
szorosra húzzák a hevedert
s a tönkrevert
védők közt kilovagolnak
van aki sír
van aki hallgat
akik elmentek közülünk
nem voltak közülünk valók
mert ha közülünk valók lettek volna
nem mentek volna el
szétosztjuk az úr testét
utolsó kenyerünket
mindenki hallgat
ég már a szekértábor is
ég már a szekértábor is
a föld is ég
füstje a kék
egekben tova ködlik
potomság
a többit
megírja ha megírja más
zizegni kezd zizegni kezd
a hajdani
a majdani
kukoricás

1988

 

 

Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

1994

 

 

A vers az, amit mondani kell

Ezt válaszolta egyik találkozón egy falusi kisiskolás, amikor a tanítója sugallta kérdést, melynek veleje az lett volna, hogy mi a vers, ijedtemben – mint a háborús történetek katonája a még föl nem robbant gránátot –, ijedtemben visszadobtam:

– Hát te mondd meg, szerinted: mi a vers?

– A vers az – kapaszkodott tekintetembe bátorításért –, amit mondani kell.

Derültség tarajlott végig a termen. Csak mi ketten álltunk megilletődve.

Ő egy kicsit a bumerángtól szabadulás könnyebbségével, s hálásan is ugyanakkor, amiért nem nevettem ki.

Én meg annak a súlya alatt, hogy ez a kisfiú kimondta, amit én régóta sejdítek, hiszek s el-elmondok, ha nem is ilyen egyszerűen.

A vers az, amit mondani kell.

Mintha valami távoli, az idők kezdetétől hirtelen ideért fuvallat legyintett volna meg.

Mintha Homérosz riadt volna föl bóbiskolásából, s nyitotta volna rám fénnyel teli világtalan szemét.

Mintha a Gutenberg óta könyvbe száműzött versek, poémák egyszerre mind hazaszabadultak, pódiumra, képernyőre álltak volna, hangszalagon masírozva vagy hanglemezek körmeneteiben énekeltek volna.

Mintha Petőfi Sándor ült volna be közénk.

A vers az, amit mondani kell.

 

 

                                   *  *  *

 

Líránkról, Bécsben

Szubjektív gondolatok a romániai magyar költészetről

 

…Íme költészetünk személyleírása.

Neve: romániai magyar költészet.

Állampolgársága: román.

Nemzetisége – nyelve, hagyományai –: magyar.

Születési helye és ideje: az első világháború után új államiságba került Erdély. Tehát félévszázados, háborús gyermek, s eddigi, szinte még csak legénykornak mondható életét két külön korszakra osztotta a második háború.

Szülőanyja és dajkája: Erdély szellemi öröksége, az a szellem, melynek védőszárnyai alatt addig is több komoly magyar, román és szász kulturális kezdeményezés vált valóra, s hagyott századokra visszamenően emléket, értéket maga után. S így fentnevezett már az anyatejjel magába szívhatta azt, amit ma divatos politikai szóval békés egymás mellett élésnek neveznek.

Termete: sudár, a fenyőéhez hasonlatos.

Tekintete: tiszta, inkább szelídnek, békésnek mondható. De hegyi tóra emlékeztető szeme sarkában az öröm mellett a nyugtalanság, a konokság ráncai jelzik: szemmel tartja a világot, a pásztortüzek füstjét s az atombombáét egyaránt.

Kedélye: változó. Vidám, de nem duhaj. Szomorúsága nem mímelt, olyankor vagy halottja van, ha nem neki, hát a szomszédjának, vagy a világgal van baj, de az is lehet, hogy az épp akkor elmúló évszakot gyászolja, vagy csak éppen egy régen hallott ballada jutott eszébe, s azt dúdolja mentében a foga közt…

Iskolai végzettsége: kijárta mondhatni a század minden jelentősebb irodalmi iskoláját a szürrealizmustól a szocialista realizmusig, olykor még a rövidebb lélegzetű tanfolyamokon is jelen volt, kivált a két világháború között. A szélsőségekről néhány tiszavirág-életű lap és kiadvány tanúskodik, a komolyabb, felelősségteljesebb vállalkozásokról pedig maradandó művek s két jelentős folyóirat: a polgári humanista szemléletű Erdélyi Helikon s a vele egy időben, a húszas évek végén indult, közép-európai hatósugarú baloldali Korunk…Költészetünk kezdeti, két világháború közti szakaszára a formabontás divatja vagy kényszere – melyben, mint már említettem, volt mindig valami puritán mértéktartás: addig nyújtózkodjunk, amíg a takarónk ér – semmivel sem jellemzőbb, mint a hagyományos formáknak zsongító, bravúros kipengetése … Nevek is kívánkoznak ide: Áprily Lajos, Dsida Jenő, Reményik Sándor, Tompa László, de nemcsak ők, akiknek költészetét nálunk a menekülés lírájának szokták nevezni, jó ideig rosszalló hangsúllyal…

…a romániai magyar költészet egyik s talán legfontosabb sajátossága, amiben különbözik magyarországi fivérétől: a romániaisága. Ez a két világháború között azt jelentette, szemben az irredentizmussal, hogy a romániai magyarságnak Románia a hazája. Ki kell alakítania a maga kultúráját, kapcsolatot kell teremtenie a román és a hazai német kultúra haladó demokratikus erőivel, mintegy hidat verve a kultúrák közé. Ez a hídverés elsőnek a költészetben, az irodalomban indult el…

A romániai magyar költők java egyben elsőrangú fordító is, s a világliteratúra mellett elsősorban a román költészetet fordítjuk. Nem hinném, volna még nyelv a világon, melyre annyi román vers volna s olyan színvonalon fordítva, mint magyarra, ugyanígy próza is. A román irodalommal, költészettel szoros és bensőséges viszonyunkból adódóan líránk sajátos latin árnyalatokkal gazdagodott…

A romániai magyar költészet nem jövőtlen: olvasóban, költőben egyaránt kifogyhatatlan…noha kísérletező kedve semmit sem csappant e félévszázad alatt – a szürrealista szabad verstől a szabályos szonettig, a hosszú poémától a mikro versig minden műformát kipróbál (sikerrel vagy sikertelenül)… küzd a humánum tisztaságáért, az egyén s az emberiség szabadságáért. És nem titkolja, szimbólumai mélyén ott kísért a rettenet: a világ elpusztíthatósága.

Kányádi Sándor 1967. november 29-én Bécsben, az osztrák Pen Clubban elhangzott előadásának rövidített szövege.

 

 

 

 

 

 

Kemény János  /1903 – 1971 /

 

 

 

 

Marosvécs (Brâncoveneşti), a Kemény kastély falán

Alkotó: Hunyadi László, a felállítás éve: 1996

 

 

 

Kemény János (író) - Wikipédia

Magyargyerőmonostori báró Kemény János (Pittsburgh, USA, 1903. szeptember 5 ...
hu.wikipedia.org/wiki/Kemény_János_(író) - Tárolt változat - Hasonló

 

 Kemény János és a Helikon

Kemény János és a Helikon - Nagy-Magyarország, Erdély, Maros-Torda vármegye, Marosvécs és az Erdélyi Helikon, Galonya, Kelemen havasok, Istenszéke, ...
www.marosvolgy.hupont.hu/.../kemeny-janos-es-a-helikon

 

A Kemény család honlapja - Alapítványok - Helikon-Kemény János ...

2010. máj. 28. ... A Helikon - Kemény János Alapítvány hivatalosan 2000 májusában lett bejegyezve Marosvásárhelyen báró Kemény János fia, Kemény Miklós ...
www.kemenyinfo.hu/index.php?xid=170d40d3

 

 

A mecénás - 100 éve született báró Kemény János

"Hozzá fogható irodalompártoló embere nem volt ennek a tájnak. Kemény János az erdélyi magyar irodalom mindenkori legnagyobb mecénása." – írta róla Sütő András. Az ő nevéhez fűződik a Keszthelyi Helikon mintájára megteremtett Erdélyi Helikon szabad írói közösség megteremtése, és a marosvécsi kastélyában nyaranta megrendezett híres helikoni találkozók. Mecénási szerepköréhez föltétlenül hozzátartozik az erdélyi színjátszás támogatása, főleg a kolozsvári Magyar Színházé. Annak ellenére, hogy mindenki "a jóság emberének" tartotta, s Marosvécsen a románok éppúgy tisztelték mint a magyarok, a második világháború után rá is az üldöztetés és a nyomor várt.

est.hu/.../a_mecenas_-_100_eve_szuletett_baro_keme...

 

Kemény János megjelent könyvei:

A havas dicsérete. (novellák) Marosvásárhely, Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, 1957.

Apolló megtérése, / novellák/ Bukarest, Kriterion Könyvkiadó. 1972.

Farkas-völgy /regény/, Bukarest Irodalmi könyvkiadó, 1963

Fenyőmuzsika. (gyermekversek) Bukarest, Ifjúsági Könyvkiadó.196o

Halász, vadász, madarász, /elbeszélések/ Bukarest, Ifjúsági Könyvkiadó.1968

Ítéletidő, /elbeszélések/,  Budapest, 1938, Kolozsvár, 1939.

Kákoc Kis Mihály /regény/, Kolozsvár, 1929.

Kokó és Szokratész, Déltengeri történetek, Kolozsvár, Erdélyi Szépmíves Céh, 1940

Kutyakomédia (regény) Kolozsvár, Erdélyi Szépmíves Céh, 1936

Kakukkfiókák, /önéletírás/ Bukarest, Kriterion Könyvkiadó; 1972; Budapest, G Kisnyomda

Kicsiknek /gyermekversek/ Bukarest, Ifjúsági Könyvkiadó. 1961;Bukarest, Kriterion Könyvkiadó. 1989

Medvekaland a Kárpátokban, Lazi Kiadó, 2009 /kiegészítés/

Séta a bölcsőhelyem körül – A vécsi otthon,Kolozsvár, Erdélyi Szépmíves Céh, 1940; Ursuleţul Jucăuş, Ion Horea fordítása,1958.

Vadpáva /regény/ Bukarest, Kriterion Könyvkiadó; 1987

Vásárhelytől Lazac-országig. (útirajz), Kolozsvár, Dacia Könyvkiadó, 1972

Vízi boszorkány. (regény) Bukarest Irodalmi könyvkiadó, 1965;Bukarest, Kriterion Könyvkiadó. 1990
; Vrăjitoarea apelor. Paul Drumaru ford. 1970

 

Megjelent egyéb írásai:

„Erdélyi Fiatalok” és „Hitel” Erdélyi Helikon. 1936. Júl. IX. évf.7.    
A barátság húrjain. Kérdez: Beke György válaszol: Kemény János. Előre. 1971. május 23.    
A gyáva nyulacska. Bábjáték 3 felvonásban. zenéjét szerezte: Chilf Miklós. kézzel javított gépirat. román fordítással.  
A Marosvásárhelyi Színművészeti Intézet növendékeinek vizsgaelőadása. Művészet. 1959. február. 2.    
A vitézek és hősök sepsiszentgyörgyi bemutatójának sikeréről. Vörös Zászló.     
Áldozatos élet. Kós Károly jubileumára. Erdélyi Helikon 1933. Dec. VI. Évf. 10.    
Asztalos István: Elmondja János. Erdélyi Helikon. 1939. Dec. XII. Évf. 5.    
Az élő színház érdekében. Vörös Zászló. Marosvásárhely. 1969. március 22.     
Az író asztalánál Kemény Jánossal. Huszár Sándor. Utunk. 1968 október. 11.    
Az ország-építő. Erdélyi Helikon. 1934. Ápr.VII. évf. 4.    
Az Úri muri Sepsiszentgyörgyön. Művészet 1959/ május, 5. 7.o. 2 pl.    
Bevezető beszéd. A kolozsvári Magyar Színház  1941. jún. 29.-i búcsú-estjén. Erdélyi Helikon.1941.augusztus XIV. 8. 537 - 540.    
Búcsú Deési Jenőtől. Új Élet. 1967. 17.    
Chrismas Holiday. W. Somerset Maugham új könyve. Erdélyi Helikon. 1939. Május XII. Évf. 5.     
Csongor és Tünde az Állami Székely Színház színpadán. Vörös Zászló.    
Dadi. Igaz Szó. 1967. június. 872. o.     
Diákévek Bécsben. (közli: Marosi Ildikó) Utunk.    
Egy rádió műsor hatása alatt. Előre? 1969. III. 29. 3.o.    
Elnöki megnyitó a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság január 20 - iki estjén. Erdélyi Helikon. 1941. Február XIV. Évf. 2.    
Emlékezés a jóság - emberre. 1931. aug- szept. IV. 7.    
Emlékezés Áprily Lajosra. Új Élet. 1967. szeptember.    
Emlékezés Delly Ferencre. Új Élet. 1960/6 12.o.    
Emlékezés Tabéry Gézára. ?.1968? 133-4.o.    
Erdélyi Helikon Antológiája 1927 I. kötet (Gál Ferenc számára készült)    
Giccs. Megyei Tükör. 1970. április 25. III. évf. 123. szám. Készülő önéletrajzi regényéből.    
Göndör Sándortól. Petur bánig. Művészet 1958 május, 2.    
Gy. Szabó Béla. Erdélyi Helikon. 1934. Ápr.VII. évf.4.    
Három egyfelvonásos bemutatója az Állami Székely Színházban. Vörös Zászló 1959. május 10.    
Három évtized a színpadon. Új Élet 1963/ május. 9.    
Három marosvásárhelyi író nyilatkozik az elmúlt évről és az új munkalehetőségekről. Romániai Magyar Szó. 1948. január 8.    
Hetvenöt esztendő. (Victor Eftimiu) Új Élet 1964. március.    
Jubiláló bábszínház.  Új Élet 1969. 5.    
Kalotaszeg a színpadon. Erdélyi Helikon. 1936. március. IX. évf. 3. 143 - 144. fénymásolat    
Kemény János emlékezése 1969. június 20.-án Budapesten. A kérdező: Szekeres László. 45 perc hangfelvétel 307/I/Z a Petőfi Irodalmi Múzeumban, gépirat.13 lap.    
Kemény János emlékezéseiből. (Erdélyi Lajos) A hét 1971, október 29. 11.o.    
Kemény János terveiről Új Élet. 1966/ dec.    
Kemény János. (önéletrajz) Brassói Lapok? 34. szám.    
Kis halacska meséje. Napsugár. 1. évf. 4 szám. 1957. április.    
Kisebbségi és nemzeti színjátszás. A kolozsvári szabadegyetemen 1942. március 16-án tartott előadás. Erdélyi Helikon. 1942. május XV. 5. 297 -304.    
Kőszegi Margit köszöntése. Új Élet 1962. december 28.    
Köszöntő helyett. (Olosz Lajos nyolcvanéves és a Erdélyi Helikon negyvenötéves évfordulójára) 3 lap.    
Marosvásárhelytől - Londonig. (II.) Vörös Zászló. 1969. február. 22.    
Marosvásárhelytől - Londonig.(I.) Vörös Zászló. 1969.február 20.    
Marosvásárhelytől - Londonig.(IV.) Vörös Zászló. 1969. március 1?.    
Maugham búcsúja a színpadtól. Erdélyi Helikon. 1936. június. IX. 6.    
Medvekaland a Kárpátokban. Új Élet. 1961. 15.    
Medvekaland a Kárpátokban. Vörös Zászló 1971. október 17.    
Megbírságolt rózsabimbók. Vörös Zászló. 1968. május 18.    
Mester. Színjáték 3 felvonásban. Székely Színház Marosvásárhely pecsétjével. kézzel javított gépirat.    
Molter Károly 70 éves. Új Élet. 1961. 1.    
Nyírő József: Havasok Könyve. Erdélyi Helikon. 1937. Márc. IX. Évf. 3.    
Önéletrajz. Vörös Zászló 1971. november 14.    
Ötven év a színjátszás szolgálatában. (dr. Gróf László) Új Élet 1960. márc. 10.    
Őz-lesen. Új Élet. 1963/ 12. 9.    
Parajdon a Székely Színházzal. Művészet. 1958/ július, 4. 7.o.    
Plutasa. Steaua Rosie  1968. május 18.    
Poór Lili. Új Élet 1962. december 10.    
Rendekiek 176. o. Maroshévízen, Komán Jánosnál.    
Schubert Tódor. Erdélyi Helikon 1931. Okt. IV. évf. 8.    
Stúdió. Új Élet. 1962. december 28.    
Szánthó Mária. Új Élet. 1966. május.    
Szarvasbőgés előtt. Új Élet. 1963. 17.    
Színpártoló Vásárhely. 1946 március 10 - én. Előre. Bukarest. 1969. május 25. 4.o. sajátkezű megjegyzésével (Tompa Miklós betoldás)     
Találkozások Petru Grozaval. Új Élet.     
Találkozások Szentimrei Jenővel. Igaz Szó. 1963. 5.    
Tibor Elemér küldetése. Erdélyi Helikon 1941. Május XIV. Évf. 5.    
Új Erdélyi Antológia. Erdélyi Helikon. 1938. március XI. Évf. 3.    
Újesztendei számvetés a rivalda fényében. Kőszegi Margit. Új Élet 24. 1960. december 27.    
W. Somerset Maugham: The trembling of a leaf. Erdélyi Helikon. 1936. Ápr. IX. Évf. 4.     
Wege literarischer Freundschaft \\'Klingsor\\' und \\'Erdélyi Helikon\\' Karpatenrundschau, Kronstadt (Brassó) Nr. 14 von 9. 4. 1971. 
Winnie-the-pooh. Erdélyi Helikon. 1936. Febr. IX. 2.    
Zsejki gyümölcsillat. Új Élet. 1962.18. szeptember 25. 

www.kemenyinfo.hu/content.php?s...id...f...

 

 

Kemény János: Így léptünk át a szabadságba /T./. Erdélyi Helikon, 1940. 9-10.sz. 611-614 l

Kemény János Így léptünk át a szabadságba című írása a hazautazással indul,  keresztül az újrahúzott magyar határokon kívül szorult Mezőségen, majd a kivonuló román csapatok keltette zavargások s a zajos marosvécsi ünneplés rövid említése után az író bensőségesebb "magánjellegű" ünnepét eleveníti fel. A halott barát és munkatárs, Kuncz Aladár szellemét idézi, csak az általa képviselt értékek mentén továbbhaladva tudja elképzelni a fordulat után kialakuló szellemi életet

epa.oszk.hu/00400/00458/00052/vallasekjulia.htm

 

 

Kemény János : Apolló megtérése - Összegyűjtött novellák - Kriterion Könyvkiadó, 1972 , Oldalszám: 333. Előszó: Kántor Lajos

 

55. oldalon:

 

Legelő

A tél behavazta a legelőt. Most csendes és néma. Mint halott szűz fekszik elnyúlva, mozdulatlanul. Fehér lepel a testén, patyolat. Egy redő sincs a takaróján, csak deréktájon két hosszú sráf, szorosan egymás mellett: ott ereszkedtem le sítalpakon. Mint kés alatt a zsenge gyermek, sikoltott halkan a legelő, amint a sí keskeny sebet hasított a hóba. Utána hát-borzongtató lett a csend, a messzi sziklák hideg ragyogása s a nagy feketeség, melyfelém ásít a környező fenyőknek hóval terhelt karjai alól.

Temetetlenül fekszik a sápadt szűz, fehér lepel takarja csupán, s körül a fekete halálmadarak komor haraggal tátogatják felém csőrüket, amiért a halott álmát megzavartam.

…megérkezik a medve is. Ripp-ropp, szakadozik majd talpai alatt a hó, mely mint a kása, ragadós. Lábnyomában zsenge zöld füvek nyújtóznak egyenesre, s magukat megbillegtetik a langyosodó levegőben.

A medve cuppogva lépked a völgy irányába. Az áfonya duzzadó rügyeit szaglássza, s ahol foltosra olvadt már a hó, vigyorogva harap belé a zöld mezőbe…

 

A tél behavazta a legelőt. Most csendes és néma. Mint halott szűz fekszik elnyúlva, mozdulatlanul. Fehér lepel a testén, patyolat. Egy redő sincs a takaróján, csak deréktájon két hosszú sráf, szorosan egymás mellett: ott ereszkedtem le sítalpakon.

Alkonyodik. Jó lesz efelé ereszkedni. Messze van még a Maros völgye.

Ellököm magamat.

Suhanok már.

Mint kés alatt a zsenge gyermek, halkan felsikoltott a legelő, amint a sí keskeny sebet hasított a hóba.

1935.

 

Szerkesztői megjegyzés: nem én ismétlek – egyik mondatot nem szó szerint – hanem a szerző. Másoláskor Szabó Dezső jutott eszembe. G.

 

 

 

 

Kemény János: Pityi Palkó

 

Pityi Palkó

a héten

sáskát fogott

a réten.

 

Szekerébe

befogta,

Vásárhelyre

hajtotta.

 

Megbámulták

a népek:

- Hová mentek,

legények?

 

Nyárittyenbe,

pajtások,

ott várnak

a kislányok!

 

Virág van a

hajukba,

most készülnek

a táncba!

 

Táncba mi is

ott leszünk,

rámás csizmát

viselünk.

 

ovisvilag.blog.hu/2010/05/28/gyermeknap_2014

 

 

 

Kemény János: Winnie-the-pooh /Micimackó/

Erdélyi Helikon, 1936. 1.

 

 

Különös, hogy az egyébként gazdag és sokoldalú magyar irodalomból teljesen hiányzik a gyermek-mese. Első pillanatra talán megütközik az olvasó ezen az állításon, s Benedek Elek, Móra Ferenc vagy Ősz János meséire emlékezve, e sorok íróját tiszteletlenséggel vádolja. Pedig…gyermek-irodalmunk nagyon szegényes és nagyon primitív. Talán Sebők Zsigmond Mackó ura az egyedüli magyar mesefigura, aki élni fog., amíg él a magyar irodalom…Benedek Elek nagyszerű életművét, mese- és monda-gyűjteményét, ha formában és válogatásában kitűnő eredménnyel is alkalmazta a gyermekekhez, mégsem tekinthetjük gyermek-irodalomnak. Alapja a népmese, melyben felnőttek szólnak felnőttekhez a képzelet nyelvén…ami bennük öncélú mese, inkább a néplélek játékos kedvét fejezi ki…Történelmi és társadalmi problémák annyira lekötik íróink gondolatvilágát…hogy képtelenek a gyermekesség nagy tudományát elsajátítani…

Abból az alkalomból ötlöttek fel bennem ezek a gondolatok, hogy néhány felejthetetlen órát töltöttem, kezemben A. A. Milne kitűnő meséskönyvével…

                        A. A. Milne / 1882 -1956 /Micimackó alias Winnie The Pooh szerzője

 

 

 

Kemény János: Kalotaszeg a színpadon

Erdélyi Helikon, 1936. 2. Művészeti szemle

 

Van szerecsen Szűz Mária-kép, mandzsu-Jézus. Bizánci barátok püspöki föveggel ábrázoltak apostolokat. Hamlet frakkban semmit sem veszített valószerűségéből…a gondolat erősebb, mint annak hordozója, sőt, alkalmas pillanatban megváltozott keretek alkalmasak lehetnek a gondolatoknak erősebb hangsúlyozására.

Fordítva is igaz lehet a tétel, különösen ma, amikor gyakran találkozunk a gondolat proletárizálódásának jeleivel. Hány színpadi író van, aki a hatás erejét mérlegeli inkább, mint a minőséget…az itteni magyar színház János vitéz előadása volt példája, elhatárolt színpadi lehetőségein között a jó rendezésnek…a napokban…mintegy negyven falusi asszony, férfi és leány mutatták be Szentimrei Jenő színpadi feldolgozásában a régi balladát: Csáki bíró lányát. Gyönyörködtünk a szebbnél szebb táncokban…Kós Károly díszleteiben…a szerző előtt nem az új népszínmű megteremtésének gondolata lebeghetett, hanem bizonyára az volt a törekvése, hogy keretet adjon mindannak, amit be akart mutatni Kalotaszeg összegyűjtött kincseiből: népviseletnek, szokásoknak, rigmusoknak, régi énekeknek, táncnak, megszámlálhatatlan ősi szépségnek.

 

 

                                                   *  *  *

A Havas dicsérete, Lazi könyvkiadó, 2002.

Erdélyi magyar írók novellái. Szerkesztette: Hunyadi Csaba

A címadó novellát Kemény János írta. Részlet

Sokféle arcát láttam a Havasnak. Ismerem szelíd kora tavaszi hangulatát, ami kor az első virág fejek előbukkannak a foszladozó hótakaró alól. Kopogott fejemen, hátamon ne megy szer az áprilisi daraeső, ez a kegyetlen, sebeket ejtő havasi jégverés, melynek zajára a dürgő fajdkakasnak tor kán akad a szerelmes szó, és az imént még hetykén szét terpesz tett legyezője, sustorgó szárnyai is elkedvetlenedve csukódnak össze.

Találkoztam az anyává lett Ha vassal, aki mellének édes málna levét, húsos füveinek tápláló erejét, testének epilóbiumillatát, forrásainak üdítő italát pazarul osztogatja harmatos hajnalokon szarvas-borjaknak, őzgidáknak, visongó vad malacoknak, lompos medve bocsoknak míg bozótos ölének hűs rejtekében fekete rigó matarász, kicsinyei körül öklömnyi mókus kötődik császár madárral, s a nyest ma döglött vakondra kuporodva tanítja kölykeinek a rágcsálás-tudományt.

www.istenszeke.hu/hu/index.php?option.

 

A kötetben olvashatjuk : Bánffy Miklós, Berde Mária, Bözödy György, Dsida Jenő, Gagyi László, P. Gulácsy Irén, Kacsó Sándor, Karácsony Benő, Kemény János, Kós Károly, Kovács György, Molter Károly, Nagy Borbála, Nyírő József, Szántó György, Szentmihályiné Szabó Mária, Tabéry Géza, Tamási Áron, és Wass Albert novelláit.

 

 

99 - KEMÉNY János: Ítéletidő. Történetek és rajzok a Havas életéből.

(Cluj-Kolozsvár), 1938. Erdélyi Szépmíves Céh (Minerva ny.) 218 l. 1 sztl. lev. IV, 1 sztl. lev. Első kiad.
Készült kizárólag az Erdélyi Szépmives Céh tagjai számára; fenti az 1. számú példány.
(Az Erdélyi Szépmives Céh 122. kiadványa XI. sorozatának 1-2. számú könyve.)
Kiadói, aranyozott félpergamen-kötésben, gerincén címkével.

 

kikiáltási ár:

15 000 HUF

aukció időpontja:

2008.11.27. csütörtök 17:00 CET

aukció helyszíne:

Kossuth Klub Konferenciaterem, Budapest, VIII. Múzeum u. 7

 

 

Kemény János: Kákoc Kis Mihály, Pallas, 2010

 

A csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó legújabb vállalkozásaként elindította a méltatlanul elfeledett Kemény János (1903 - 1971) író életműkiadását, melynek jelen kötet az első darabja. Kemény János a magyar történelemnek és irodalomnak több kiemelkedő egyéniséget adó, híres erdélyi arisztokrata család sarjaként igyekezett hű maradni gyökereihez a 20. század embert próbáló körülményei között is. A trianoni döntés sokkja után újjászerveződő erdélyi irodalmi élet jeles egyéniségeÍrói pályáját költőként kezdte, s bár később prózaíróként vált ismertté, lírai hangnemét mindvégig megőrizteAz erdélyi magyar költők és írók többsége az irodalomtörténészek értékítéletei alapján már elfoglalhatta  az őt megillető helyét a Parnasszuson, az olvasók szívében. Mindehhez alapvető módon járult hozzá életműsorozatuk kiadása.
kemenyjanos.blogspot.com/

 

                                            *  *  *

 

Mártonfi Mikolt Katalin, déd-nagytatája, a marosvécsi báró Kemény János versét szavalja 2010 nov. 23-i budapesti ünnepségen...

Iskolánk névadója 

„Pozitív jelkép, az egymásrautaltság, összefogás szimbóluma” (idézet Kántor Lajostól)

 Ebben az évben (2010), a magyar nyelvű oktatás megalakulásának 20. évfordulóján Kemény János íróra, az erdélyi magyar irodalom mindenkori legnagyobb mecénására emlékezünk... Édesapja Kemény István, édesanyja pedig, a szépséges színésznő, Ida Mitchel volt. Édesapja halála után, az egyedül maradt édesanyja Kemény János atyai nagyapjához, Kemény Ödönhöz költözik, Alsójárára….Tízévesen Kemény János a Kolozsvári Református Kollégiumba került. Érettségi után, 1921 őszén beiratkozott a bécsi Hochschule für Bodenkultur egyetem erdőmérnöki fakultására. Aztán Kálmán bácsi a vécsi várúr, őt jelölte ki a vár és a vagyon örökösévé… Az ifjú várúr 1923-ban Marosvécsre kerül. Ezzel életének egy új fejezete kezdődik.

Kemény János elhatározta, hogy vagyonát a kultúra és a művelődés céljaira fordítja. 1926. július 16-18. között Marosvécsen kerül sor az erdélyi írókat tömörítő első Erdélyi Helikon találkozóra. Ezután közel két évtizeden át, 1944-ig minden nyáron megszervezésre került az egyre bővülő írói találkozó… A művészetek támogatása mellett iskolák építését, könyvtárak létrehozását is segítette. 1928-tól a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság elnöke.

Legnagyobb szenvedélye a színház volt. A bécsi diákévei során, amikor csak lehetett, operákat, színdarabokat, koncerteket nézett és hallgatott a kakasülőkről. Később az ő kezdeményezésére az Erdélyi Helikon első találkozóján a résztvevők elhatározták, hogy a kisebbségi élet összes erőit összefogják az erdélyi magyar színjátszás támogatására… 1931-ben a Kolozsvári Thália Magyar Színház Rt. elnök igazgatója lett….1941-1944 között főigazgatóként irányította a Kolozsvári Nemzeti Színház próza és operatársulatát. 1945-52 között a marosvásárhelyi Székely Színház egyik alapítója és dramaturgja… 1954-től 1958-ig a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet könyvtárosa, majd 1968-ig, nyugdíjazásáig az „Új Élet” című folyóirat színházi és művészeti rovatvezetője…

                                         *  *  *

Kemény Jánosnak igehirdető szerepe is volt. 1929-ben elvégezte a kolozsvári protestáns teológiát s ezzel a rábízott nyáj lelkipásztora is lett….Kemény János bőkezű, szerény, igazságos, nagy lelkű ember volt. Könyvei, írásai az emberek, a természet iránti szeretetét és elkötelezettségét sugallják. Ember és ember között nem tett különbséget, lehetett az szegény vagy gazdag, fiatal vagy öreg, román vagy magyar, vagy más gondolkodású. Mindenkin csak segíteni akart és segített is…

 Csibi Brigitta. Római katolikus hitoktató

 kemenyweb.marosheviz.info/.../iskolank-nev... - Románia

 

 

 

 

 

Kós Károly  /1883 – 1977 /

 

 

 

 

 

Kós Károly (építész) - Wikipédia

Kós Károly (eredetileg Kosch) (Temesvár, 1883. december 16. – Kolozsvár, 1977. augusztus 25. .... Kós Károly sírja Kolozsvárott, a Házsongárdi temetőben ...

Életútja - Munkássága - Lásd még - Emléke

hu.wikipedia.org/wiki/Kós_Károly_(építész)

 

 

….Kós Károly 1918 de­cem­be­ré­ben ha­za­si­e­tett csa­lád­já­hoz, hogy ve­lük tölt­hes­se a ka­rá­csonyt. A csucsai ál­lo­má­son már a ro­mán ki­rá­lyi had­se­reg ka­to­nái fo­gad­ták a meg­­ér­ke­zett vas­úti sze­rel­vényt. In­nen már csak a ma­si­nisz­tá­val ket­tes­ben foly­tat­ta út­ját ott­ho­na fe­lé. A ro­mán Er­dély­nek ez a kép­le­tes el­fo­ga­dá­sa később tu­da­tos el­ha­tá­ro­zás­sá vált. Hi­á­ba vár­ta Bu­da­pes­ten az Ipar­mű­vé­sze­ti Főiskola ké­nyel­mes és biz­tos ta­ná­ri ál­lá­sa, a vár­ha­tó bi­zony­ta­lan­sá­gok­kal és ne­héz­sé­gek­kel együtt szülőföldjét vá­lasz­tot­ta, ott­hon ma­radt. Az egész csa­lád – fe­le­sé­ge és négy gyer­me­ke – to­váb­bi sor­sát be­fo­lyá­so­ló döntéséről így val­lott 1957-ben írt ön­élet­raj­zá­ban: „Vá­lasz­ta­nom kel­lett te­hát: a biz­tos és szép pro­fesszo­ri eg­zisz­ten­ci­át, épí­té­szi te­vé­keny­sé­gem új­ra­fel­vé­tel­ét és a Bu­da­pest­re va­ló át­te­le­pe­dést, vagy a tel­jes élet­bi­zony­ta­lan­sá­got, a ma­gam és csa­lá­dom és né­pem is­me­ret­len sor­sá­ban va­ló osz­to­zást az itt­hon ma­ra­dás­sal. A dön­tés ne­héz volt. Vé­gül is ezt ír­tam az Ipar­mű­vé­sze­ti Főiskola né­hai igaz­ga­tó­já­nak, Gróh Ist­ván­nak: Er­dély­ben bi­zo­nyá­ra na­gyobb szük­ség lesz re­ám, mint Bu­da­pes­ten. És itt­hon ma­rad­tam.”…

www.muvelodes.ro/index.php/Cikk?id=453

 

 

Kós Károly művei

Itt megtalálod, hol kaphatóak Kos Karoly könyvei 68 könyvesbolt közül a legolcsóbban. Kidőlt a kereszt , Könyv a lovakrul , Az országépítő ...
muvei.hu/kos-karoly

 

 

Áprily Lajos: Kós Károlynak

Ősz nem sodort még annyi lombot,
annyi riadt szót: "Minden összeomlott."

Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem,
vasárnap reggel a hegyekre mentem.

Ott lent sötét lombot sodort a katlan.
Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan.

Időkbe látó meztelen tetején
tisztást vetett a bujdosó verőfény.

Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól.
Itt fenn fehér sajttal kínált a pásztor.

És békességes szót ejtett a szája,
és békességet várt az esztenája.

Távol, hol már a hó királya hódít,
az ég lengette örök lobogóit.

Tekintetem szárnyat repesve bontott,
átöleltem a hullám-horizontot.

s tetőit, többet száznál és ezernél-
s titokzatos szót mondtam akkor:
Erdély.
(1923)    

 

Kányádi Sándor: Kós Károly arcképe alá

 

 

 

Hajlékot Istennek,
hajlékot embernek
kőből, fából
házat,
raktál a léleknek
kőnél, cserefánál
erősebb igékből
várat.

Áldjon érte Isten,
áldjon érte ember;
Isten s ember
dolga.
Falak omolhatnak,
kövek is váshatnak,
magaslik, nem porlad
a megtartó példa.

Barázdált orcádról
az idő aláfoly,
mint az olvadó hó
a vén Maguráról.

1968

 

Tompa László - Őszi üdvözlet

 

 

Kós Károlynak


Itt rőt, s lila most körül minden erdő –
De tavasz-kékje nem kékebb az égnek.
Erdőaljban, kék ég alatt megállva,
Mostanság, testvér, sokszor megidézlek!


És látlak. Te is így lesed az erdőt,
Sztánán, hol annyi halom fut halomnak.
Látsz-e ott most kis piros lángokat, mondd,
Amint a földből itt-ott föllobognak?...


De rossz-emlékű évek megcsúfoltak,
Rám kínvihar jött, füst és szikra szállott –
S ma az újulás minden hite nélkül,
Száz üszkös sebbel, kifosztottan állok…

 

S közben, ha tévedsz – vagy ha nem is – és kapsz
Jutalmul itt-ott gáncsot és szidalmat:
Meg se állj, tudva, hogy szidottan is csak
Magyar vagy és meg is maradsz magyarnak.


Benned, ha szólalsz, Erdély lelke szólal –
Lelke a voltnak, az időtelennek –
Hangodat hallva: kürtöt hallok olykor,
Mely nekem is még életről üzenget.

 

(1933)

www.magyarvagyok.com/.

 

 

 

 Kiáltó szó

Erdély, Bánság, Kőrös-vidék és Máramaros magyarságához!

 Akkor megkérdék őtet: Te kicsoda vagy ?
Ilyés vagy-e te ? Es monda: nem vagyok.
Prótéta vagy-e te ? És felele : nem vagyok.
Mondának azért néki: Kicsoda vagy tehát, hogy 
megtudjunk azoknek felelni, akik minket elküldöttek; 
mit mondva magad felől.  Es monda: Én kiáltó szó vagyok a pusztában !
 (János evangéliuma I. 21-23

Két keserű esztendeje már, hogy szemünk nyugat felé néz. Láttuk, hogyan hanyatlott le ott a nap. Reménykedő, bízó, sóvárgó és fájó szemünk nézte, hogy a könnyünk csordult ki attól. Mert a nap csak haladt lefelé, hanyatlott egyre; eleinte lassan, aztán  gyorsabban, végül lebukott és az égen csak a vérveres fellegek maradtak. Most már megdörzsölhetjük szemünket : Egyelőre nincsen tovább. Ez a nap lebukott, ennek vége. És arcunkról letörölhetjük a könnyeket.
Még a nyomukat is.

Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol elosztottak valamit ; valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen, az zárva örökre.
Ahová a magunk erejével, ezer esztendő munkájával kapaszkodtunk és
minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével vágtunk a magunk
vérével öntözött irdatlan szikláb : onnan dobtak le minket. Tudjuk : miért.

Régi zászlónk összetépve, fegyverünk csorba, lelkünkön bilincs. De tudom : talpra kell állanunk mégis. De tudom: újra kell kezdenünk az izzadságos, nehéz munkát. Tudom: vágni fogjuk kemény, vad sziklába az utat, melyen egy kemény, régi nép lép majd velünk és utánunk újra csak felfelé. Halljuk, látjuk és tudjuk immár, mert valóság: a régi Magyarország nincsen többé. Nem akkor halt meg, amikor Párisban temetését rendezték, de akkor, amikor ő maga is bejelentette, hogy igenis : nem vagyok már a régi. Ez az igazság!

….Erdély, Bánság, Kőrös-vidék és Máramaros magyar népe: minket kiszakítottak, kidobtak abból a műhelyből, amely a mi izzadságos munkánk segedelmével épült fel egykoron. Nem kérdezték: akarjuk-e?...

Erdély, Bánság, Kőrös vidék és Máramaros kétmillió magyarja, nem én mondom neked, de a megcsonkított Magyarország mondta ki a szentenciát rólunk: nem tehetek mást, elfogadom az ítéletet, mely akaratom és hitem ellenére .fejemre olvastatott, kihirdettetett és végrehajtatott : Én rólatok, akiket erőszakkal leszakítottak rólam, lemondok. Ez az igazság ! …Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk. De csak magunkban ezentúl magunkért.

…A régi Magyarország nincs többé számunkra; de Erdély… most is van és akárhogyan is akarja akármilyen akarat, lesz örökön, örökké.
Egy félszázados, szépséges útra eresztették le a sorompót; hogy tilos.

Ezeresztendős, erdélyi szerszámainkkal, próbált, ősi erőnkkel új utakat kell
vágnunk, de magunknak csupán. Régi szerszámokkal új fegyvereket kell kovácsolnunk, a lerakottaknál, az összetörteknél, a kezünkből kicsavartaknál jobbakat. Senki sem fog segíteni minket; de akkor senki se is sajnáljon minket.
Építenünk kell! Fogunk hát építeni új, erős várakat a régi Istennek. Az Egynek, az Igazságosnak, az Erős Istennek. Aki ide küldött titkos Ázsiából egykoron minket és akit mi idehoztunk magunkkal…
Az imádkozás ideje eltelt. És el az átkozódás ideje is. Az álmodozásnak is vége és a sírásnak is…Fölébredtünk.  Látni akarunk tisztán. Szembe akarunk nézni az Élettel, tisztában akarunk lenni helyzetünkkel. Ösmerni akarjuk magunkat,
Számba kell vennünk erőinket, szerveznünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni.

….Kiáltó szó vagyok: ezt kiáltom! Az ítélet et végrehajtatott: Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros kétmillió magyarsága  bekebeleztetett Romániába…
Nem rekriminálunk. Nem keresünk árulókat, nem keressük a megalkuvókat, a bűnösöket, avagy a bűnbakokat. Nem vigasztaljuk magunkat gyáván azzal, hogy mást hibáztatunk. De viseljük sorsunkat, ahogyan az reánk méretett. Nem keresünk jogot, vagy jogtalanságot, nem igazságot, vagy igazságtalanságot, nem várunk méltányosságot, sem kegyelmet. Nem is kérünk. Nem kutatjuk, hogy az a nélkülünk rólunk készült és kötött trianoni szerződés miféle koldusalamizsnát rendelt számunkra. Nincsen sok értelme ennek.
A mi igazságunk: a mi erőnk. Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak…Velünk, Erdély magyarságával minden időben számolnia kell annak, szuverenitását reánk kiterjesztette. Számolnia kell Romániának is, ha azt akarja, hogy területi és népességben való gyarapodása erőgyarapodást is jelentsen nem pedig fölös terhet, súlyos kölöncöt. Nem szabad elfelejtenie, hogy mi nem az egységes magyarságból elszakított egyszerű lélekszám vagyunk, de külön históriai egység ezer esztendő óta, saját külön erdélyi öntudattal, önálló kultúrával, önérzettel. Tudtunk számolni mi minden helyzettel, tudtunk kormányozni és tudtunk nehéz vereségek után talpra állani… Nyíltan és őszintén valljuk azonban: inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek, inkább építők, mint rombolók, inkább nyílt barátok, mint titkos ellenségek. De azzal  a feltétellel, ha megadatik számunkra az új keretek között az a minimum, melyet mi nemzeti kultúránk, ősi szokásaink, faji öntudatunk, szociális érzésünk, gazdasági fejlődésünk szempontjából ezeresztendős múltunk tanulságaképpen nélkülözhetetlennek tudunk…

Mert mi, magyarok megsemmisülhetünk, - bár ez nem valószínű, - és eltűnhet Erdély földjéről a szász is, de élni fog akkor is Erdély… mi. magyar fajú, magyar hitű és magyar nyelvű polgárai Romániának nemzeti autonómiát akarunk, aminek birtokában bennünk Nagy Románia megbízható polgárságot fog nyerni. Alkudni nem fogunk. Elég erőseknek érezzük magunkat, hogy nyíltan és őszintén beszéljünk és a kijelentett alapon szilárdan megálljunk.

Kétmillió állampolgár biztos támogatása, avagy ellenséges indulata nem lehet közömbös egy sokkal erősebb, konszolidáltabb, gazdagabb államra nézve sem, mint Románia…De kiáltom még egyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudni akar, az nem közénk való; mert az a mi igazi ellenségünk: a mi árulónk.
Ezt kiáltom és hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztában kiáltó szó csupán…

www.huncor.com/sy/documents/kialtoszo

 

 

 

 

 

 

Az 1848. évi májusi és utolsó gubernális kolozsvári országgyűlés kimondotta Erdélynek Magyarországgal való unióját minden feltétel nélkül. A históriaírás megállapítja, hogy ezt a súlyos horderejű határozatot egyhangúlag szavazta meg az országgyűlés, de szükségesnek tartjuk az igazság szempontjából feljegyezni:

1. Az országgyűlésen résztvevő szász követek az egyhangúság érdekében kifejtett terror nyomása alatt megszavazták ugyan az uniót, de a gyűlés után nem vállalták azt sem ők, sem népük.

2. A román püspök csupán a maga nevében és felelősségére adta le hozzájáruló szavazatát, de azzal a román nép sem azelőtt, sem azután soha nem vállalta a közösséget, sőt nyíltan megtagadta azt.

3. De a magyar és székely nemzet sem volt egész tömegében híve az uniónak, még kevésbé a Magyarországgal minden feltétel nélkül való egyesülésnek.

A forradalom leverése után egy időre újra külön kormányoztatik Erdély közvetlenül Bécsből. De Magyarországnak Ausztriával való kiegyezése után 1868-ban a 48-as uniótörvény is visszanyeri érvényességét.

Erdély mint politikai fogalom tehát meghalt. És az 1868-tól 1918-ig eltelt félszázados magyarországi kormányzatnak gondja volt arra, hogy nemcsak régi politikai fogalmát, de még a nevét is kigyomlálja a magyarság tudatából. Erdély neve eltűnt az iskolakönyvekből és e föld hivatalos neve geográfiailag: Délkeleti felföld, politikailag: Királyhágón túli kerület lett. (...)

1918. évi december hó elején az erdélyi románok gyulafehérvári nemzetgyűlése, melyen a szász nemzet is képviseltette magát, kimondotta Erdély unióját Romániával
minden feltétel nélkül. Ez ugyancsak súlyos horderejű határozattal kapcsolatban a történelmi valóság kedvéért meg kell jegyeznünk:

1. Erdély magyarsága e minden erdélyi nép sorsáról döntően határozó gyűlésen részt nem vett, becsülettel részt sem vehetett, tehát ezt az uniót meg nem szavazta.

2. A szász nemzet csupán hosszas habozás után, s a román nemzeti vezetőkkel való sokszoros, reábeszélő tanácskozás és legalább bizonyos fokig való megnyugtató ígéretek után járult hozzá az unió megszavazásához.

3. De a románság sem volt egészében híve a feltételek nélkül való uniónak.

A történelem megismételte magát: az 1918-iki gyulafehérvári gyűlés szinte megdöbbentően hasonlatos az 1848-iki kolozsvári gyűléshez; csupán a szerepek voltak kicserélve. (...)

Kós Károly, Erdély, (1929) Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár.

2000.10.07.

 

provincia ro/cikk

 

Kós Károly  1929-ben írott könyvét 1934-ben adta ki (vászonkötésű díszkiadásban) az Erdélyi Szépmíves Céh. Erdély  i.e. V. századtól 1918-ig tartó történetének vázlatos leírása  (88 oldalon) után, 60 linóleum-metszeten mutatta be Kós az erdélyi népi kultúrák építészetének és viseletének példáit.

A könyvben arra a kérdésre kívánt válaszolni, amit az előszóban fogalmazott meg a maga számára: "Lehet-é, van-é ennek a zárt erdélyi földnek olyan spirituális ereje, mely az ideverődött különböző faju emberi társadalmak  egymástól különböző, sőt ellentétes élethangjait konszonáns melódiában tudja egyesíteni? Lehet-é, van-é egyáltalán erdélyi kultúra és ha van, mi okból kellett lennie?"

egykor.hu/erdely/erdelyi-nepi...kos-karoly

 

Összegezés / az 1934-es kiadás 87. oldaláról B. G./

…Ezer esztendő nagy idő, még népek és kultúrák életében is, de ezer esztendő alatt Erdély földjén egyik nép és egyik kultúra sem tudta és nem is akarta a másikat a maga képére átformálni. Külső erők néha megpróbálták ezt nagy áldozattal, de kicsi eredménnyel és végső siker nélkül. Ellenben a három együtt élő kultúra tudattalanul állandó és soha egészen meg nem szűnő törekvése volt, hogy faji természetének megtartásával olyan közösségeket vegyen magára, melyek külön-valóságaik ellenére is típusosan erdélyivé tegyék…

Hogy mi lesz Erdély népének és kultúrájáénak útja a jövőben, az jó részben Erdély népeitől függ. A história bizonyítása szerint Erdély azoké a népeké volt, akik ezt a földet, ezt a sorsot és ezt a pszichét vállalták, és azoké lesz a jövőben, akik ezt a jövőben is vállalni fogják. Erdély sorsa akkor volt a legboldogabb, kultúrája akkor virágzott ki leggazdagabban és legteljesebben, amikor népei egy akarással vállalták a külön erdélyi sorsot és építették azt külön erdélyi eszükkel.

De amely nép valaha is elejtette Erdélyt, az a nép és kultúrája elesett itt a múltban és el fog esni a jövőben is, menthetetlenül.

 

 

                                                                    *  *  *

 

….Kós Károly Ezerkilencszáztizenkilenc című írása /EH. 1828. 3./ fontos darab, az erdélyi kisember történetét írja le, aki tétlen kívülállóként nézi, hogy vonul át a feje felett át a történelem.

 „Anna! Hunyadra is bevonultak”: azt a pillanatot írja le nagy feszültségteremtéssel, amikor a román hadsereg bevonult Erdélybe és az ott lakóknak választaniuk kellett, vagy kivárják, milyen lesz az új világ, vagy menekülnek a megmaradt Magyarországra. „Az utolsó vonattal sokan mentek ki” – jelzi röviden az írás, hőseink azonban otthon maradnak: „A mi földünk ez Anna. Az egész világból csak ez az, ami még a miénk.”

www.iv.hu/modules.php?name=IVlapok&op...

 

Részletek az 1934-es EH-antológiából:

152. oldal.

Áll már az asszony.

- A falukat katonák járják. Mindenfelé szól a zene: táncolnak. Neem hallott harangszót máma?

- Csak a románoké szólott.

- Az, az. Azoké az ünnep, az övéké.

Furcsán rekedtes az asszony hangja, amikor nagy sokára megszólal:

-        És velünk mi lesz?

Gál Jankó a kezével a háta mögé mutat – napnyugat van arrafelé – és mintha nem is a kérdésre felelne, mondja:

-        Arrafelé lezárták a sorompót…

…szomorúan elhagyatott világ ez a Pojána…öt esztendő előtt…a vidám, ragyogó, nyüzsgő város. Ahol emberek voltak, élet volt; igaz, élő élet. Ahol ifjú volt az ő ura és neve dicsőséges reménység. Ahol gyönyörűség volt és teremtés a munka és ösmeretlen a gond…S lám, ide került. Ide került, amikor minden felborult, amit bohó lelkükkel eddig biztosnak tudtak..

 

Kós Károly, Sas Péter: ,,Kőből, fából házat... igékből várat" Magvető, 1983.

 Ár (Ft.):1.200 Ft

 / In memoriam Kós Károly 1883-1983./ Válogatta, szerkesztette, az utószót írta: Sas Péter.
"A centenáriumi tisztelgésnek szánt antológia Kós kevésbé ismert, főként publicisztikai és önéletrajzi írásaiból, valamit az emberi-írói egyéni8ségét, fáradhatatlan és sokoldalú tevékenységét megidéző kortársi emlékezésekből, interjúkból áll össze."

 

 

Kós Károly: Kőből, fából házat, igéből várat (Részlet)

Magába néző, kevés beszédű ember a vlegyásza-alji magyar, és ritkán mosolygó. De ilyen volt régen is mindig: magába néző. Kevés beszédű, nehéz járású. Ez a havasalji elmulandó magyar. Ilyen. Örökké elvágyó, messze vágyódó. Mint a vizek, mint éppen a mi vizeink itt.
Sok gyönyörű víz fakad hegyeinkben, friss, tiszta vizek, fiatalok, sietős, örökké beszélők: a Szamosok, a Körös, Kalota, Sebes, Aranyos, Jára, és elfutnak tőlünk mind, el, sebesen rohanva, zúgva. Napnyugatra, északra, keletre: ahányan annyi felé. Sötéten zúgó fenyvesek közül kifutnak a napos világba. Amilyennek ritka szép nyár végi napokon a Vlegyászáról látszik a föld, csupa csillogó ragyogás, meleg, élő virágos világ. De vissza nem jön egy is. A mi vizeink gyorsan élnek, és fiatalon halnak meg, mind meghalnak. A tengerig nem jut el egy sem. Elnyeli mindegyiket egy nálánál nagyobb idegen víz, akinek sárga és piszkos a színe, aki lomhán, fiatal, derűs és vidám vizekre éhesen hömpölyög az alföldeken.
A mi embereink olyanok, mint a vizeink: örökké elvágyódnak. Szeretnek leszállani a helyekről abba a ragyogó, csillogós világba, amilyennek ritka nyár végi napokon a Vlegyászáról látszik a föld. Hívja őket a csillogó élet, a vidám meleg világ, ami a hegyeken túlról idelátszik. És sokan mennek el a vizek mentén, sokan szállanak le a völgyekbe. Régen is így volt ez. A hegyi ember lefelé tartja a szemét, és örökké a völgyeket ügyeli.
De akik leszállottak a hegyekről, mind, mind visszajöttek egyszer. Sokan holtan csak, de visszajöttek. Itt nyugosznak mind a cintermekben virágos domb alatt, iratos fejfa a fejüknél. És megemlékezünk róluk, akik elmentek egykor, és visszajöttek, megemlegetjük őket, amíg csak el nem pusztul az utolsó magyar is a kalotaszegi hegyvilágból.

Forrás:
Kós Károly: Kőből, fából házat... Bp., 1983. Magvető Könyvkiadó. 79-80.

 

 

 

KÓS KÁROLY: AZ ORSZÁGÉPÍTŐ

KÓS KÁROLY. AZ ORSZÁGÉPÍTŐ. TARTALOM. ELSŐ KÖNYV. MÁSODIK KÖNYV. HARMADIK KÖNYV. NEGYEDIK KÖNYV. ELSŐ KÖNYV. ELSŐ FEJEZET. A vár alatti szérűn egy hete már ...
mek.niif.hu/00700/00740/00740.htm

 

 

Részletek Az ország-építőből:

 

…- Olvastad a püspök úr levelét?

- Olvastam, Uram.

- Megértetted, amit Vecelin mondott nekem?

- Nagyjából, Uram. És szent püspököm ugyanazt írja Nagyasszonyunknak. Íme a levél, latinul van írva, azt nem értitek ti, de értelme az, amit Vecelin úr mondott, mert a császár parancsol Henrik úrnak. És amit a császár most parancsolt, az az Isten akarata.

- És mi az Isten akarata? - Géza szeme közé ránc futott.

- Hogy István legyen minden magyarok ura, és keze keményen tartsa a kardot és a keresztet ezen a földön, amely a magyaroké a mindenható és mindentudó Úristen jóvoltából…

…- Ki tartománya ez? - kérdezte István.

- Ahol járunk, a senkié. Ott balkézt a dombok megett víz van. Arra a Káta nemzetség legeltet. De erre lefelé ez a puszta senkit nem ural. Tavasszal kóbor népek legeltetik, de hogy kisül a fű, elhúzódnak a vizekhez. Nem jártál soha errefelé?

- Nem.

- A Tiszánál se?

- Nem.

Csanád nem szólt, de fejét kicsit megcsóválta.

- Gyula urat ösmered-é?

- Nem láttam soha. Múlt őszön, amikor a görög építőmesterek jöttek hozzánk, kopják kísérték őket. Gondolom, Gyula úr emberei voltak.

- Azok voltak. Gyóka vezírt megismertem.

- Az embereknek nehezen értettem a szavát. De sokat kacagtak rajtuk a mi vitézeink. Hitvány legények, mint a kócos lovaik is. A süvegük fekete báránybőr. Elöl aranyos a forgó.

- Avarok voltak. A kopja hegyin fehér lófarok…

Ímhol, vezírem, a magyari Nagyúr, Gézafia István.

István a homlokához emeli kezét. Csanád keresztbe teszi mellén a karjait és meghajol. Radla apát úr a fejét hajtja meg.

- Köszöntelek, Ajtony vezér, Géza úr képében és parancsából, aki maga személyében nem jöhetett. Minden jót kíván neked, és barátságát küldi. Fogadd köszöntésemet jó szívvel.

Csanád intett, és a két szolga előlépett; letették Ajtony elé a bőrkast és levették róla a takaró ruhát.

- Kicsi ajándékok erősítik a barátságot. Ne vesd meg, ami szegénységünktől telt…

      / A regény vége/

…A külső házban mozgás támad, és egy ember jön, aki Csanádnak súg valamit, aki az ajtóban áll. Az ispán megsápad; aztán lábujjhegyen oda megyen Péter úrhoz, és súgva mondja neki:

- Uram, most kapom a hírt: erdőelvi Zoltán úr meghalt, és a tartományban a Gyulafiak parancsolnak most...

Súgva beszél Csanád úr, és egy perc múlva mindenki tudja mégis, hogy mit mondott, és a mozdulatlan emberek megélednek egyszerre.

És suttogás támad meg nyughatatlan mozdulás, mint amikor szellő suhan átal a lombos erdőn.

Vatha úr mellett Miskolc nembeli Márkus úr áll, s ennek dörmögi oda Vatha úr:

- Hallottad, Márkus? S mi itt állunk csak, és holnap talán koronát teszünk e talián fejére, és esküt adunk neki országostul. De én nem leszek ott.

S Viske úr súgja a szomszédjának:

- E királyt uraltam, mert vérünk volt; de meglásd, ez a korcsvérű elad minket olcsón a németnek.

Mire az visszasúgja:

- Akkor mehetünk, s hozhatjuk a Vazul-fiakat. Azokból három királyunk is telik, s mind magyar.

S a királyné akkor mondja Hermán úrnak:

- Nézd, atyámfia, e pogányokat; vajon mit főzhetnek?

- Péterre morognak s reánk bizonyosan. De a héten koronát teszünk az Úr fejére, és a király korbácsától majd szelídülnek, tudom. Kemény ember Péter, s kemény király lesz, tudom.

Akkor az érsek körülpillant összevont szemekkel:

- Csendben legyetek, Urak. S ne háborgassátok a királyt.

A sugdosás és mormolás megcsendesedik és elhal, s áll mindenki megint mozdulás nélkül s némán. S íme egyszerre döbbenve látják mind az emberek, hogy kinyílik a király szeme, s néz ide-oda, s akire reápillant, annak megsápad az orcája, mert idegen szem az, aki most a király orcájából néz, s a halál pillantása.

Aztán nyílik a király szája, és mindenki megsápadt most, mert idegen a hang, aki a király szájából szól most suttogva:

- Hallok s látok mindent, és nehéz megnyugodnom... Pedig megfáradtam, mert nehéz volt az építés, akit reám parancsoltál, Uram, s iszonyú...

A kereső szemek megállapodnak, és meredten néz a király most előre, s a hangja erősödik:

- Véres építést parancsoltál nekem, Úristen, s én nem irgalmazhattam, s Te se irgalmaztál nekem, Istenem... Koppánynak halni kellett... s Ajtonynak... Tonuzobának is... s az utolsó Vazul volt... s ez volt a legnehezebb, Uram...

Kiabált már a király, és ült ágyában, és irtózva hallgatta mindenki a nehéz szókat:

- De én a gyermekeket adtam... s Imre volt az utolsó... S az volt a legnehezebb terű, Uram, amit reám tettél... S mindent Te parancsoltál, és ezért nem lehet igazsága Csanádnak, s én hiszek Neked... S irgalmazzál nekem, Istenem...

Mintha most megpattant volna valami, egyszerre elhallgatott a szava, és hátraesett ültében a király. De a szeme nyitva maradt és a szája is nyitva. És aztán nem moccant többet, és semmi nem moccant, de minden mintha megmeredt volna.

S a dermedt csendet az orvos barát szava törte meg:

- István király meghalt.

                                                                      *  *  *

Kós Károly 1934-ben megjelent legjelentősebb szépprózai munkáját, az államalapító István királyról szóló Az ország-építő című történelmi regényét a Nyugat kiváló kritikusa, Schöpflin Aladár így méltatta: „István anyja által beleoltott hivatásérzetből, természetes ösztöneinek legyőzésével végzi el nagy művét. Hogy küldetését, a magyar állam megteremtését, a nemzet egységesítését végrehajthassa, azokat kell fegyverrel leigáznia, akikhez a szíve hűz, azoknak az idegen lovagoknak fegyvereivel, akikkel érzelmileg nincs közössége… Kós Károly elgondolásában csak mellékes szerepet játszik István művének vallási része. Ő nem a szent királyt látja, hanem az ország-építő államférfit, aki a különböző, nagyrészt fajilag és nyelvileg is különböző törzsek konglomerátumából megteremtette az egységes magyar nemzetet, és egyhatalmi szervezetbe összefoglalta Magyarországot. Ez a tagadhatatlanul érdekes és szuggesztív koncepció azonban inkább csak alappilléreit adja meg a regénynek, a történet menetét… szélesen, nagy kedvteléssel, kitűnő elbeszélő ízzel, szinte Jókaira emlékeztetve mondja el az író…”

moly.hu/konyvek/kos-karoly-az-orszagepito

 

 

 

 

 

 

 

Reményik Sándor /1890 – 1941/

 

 

 

 

Reményik Sándor - Wikipédia

Reményik Sándor (Kolozsvár, 1890. augusztus 30. – Kolozsvár, 1941. október 24.) költő, a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja. ...

Élete - Pályája - Verseskötetei - Lásd még

hu.wikipedia.org/wiki/Reményik_Sándor -

 

Reményik Sándor összes versei

Reményik Sándor összes versei. Tartalom. Fagyöngyök / 1918. Csak így... / 1920 ... Reményik Sándor (1890-1941). Betűrendes versjegyzék ...
mek.niif.hu/01000/01052/html

 

 

 

Reményik Sándor: Nem nyugszunk

 

Téli szél a tar ágakat fújja,

Mint az Isten égre tartott ujja,

Mint megcsúfolt, kikacagott álom

Állunk egyedül a nagyvilágon.

 

Elvették, s most véle nagyra vannak,

Törött, véres kardját a magyarnak;

De míg minden nép a sírját ássa,

Van szava, hogy világgá kiáltsa:

 

Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk,

Csak mi, csak mi emeljük fel fejünk,

Tiporhatják szűz tiszta igazunk,

Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk!

 

De hirdessük gúzsba kötött kézzel,

Sebes ajakkal, lázadó vérrel,

Idézve menny s pokol hatalmait:

Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt!

 

Kezünk bár nem pihen a kardvason,

A szíveinkben nem lesz nyugalom,

Jöhetnek jövő századok, s megint

Csak felszakadnak régi sebeink.

 

E sebek és e fájdalom örök,

Ettől vonaglik minden magyar rög,

Ettől vérez ki majd nyomunkba hág,

Ettől nem gyógyulnak az unokák.

 

Ősi erdők ettől súgnak-búgnak,

Ettől reszket lelke minden zugnak,

Puha szívek kővé ettől válnak,

Kemény kövek élő szívként fájnak.

 

Amíg élünk, ettől fájunk-égünk,

Sírban ettől nem lesz pihenésünk,

Ettől szorul a kezünk ökölbe,

Ettől sír a gyermek anyaölben,

 

Fenyőmadár behavazott fákon,

Száraz haraszt téli pusztaságon,

A folyók, fák, a füvek szelleme,

Minden süvít:

MI NEM NYUGSZUNK BELE!

.

Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet,

Trianonig lobogjon üzenet,

Hogy megroppant bár karunk ereje,

NEM NYUGSZUNK BELE!

NEM NYUGSZUNK BELE!

 

egymagyar.blogspot.com/2010/.../remenyik-sandor.ht

 

 

Levél Romanov Miklós polgártárshoz Tobolszkba

Távol a Téli Palotától,
A hosszú téli hónapok
Polgártárs, mondd, néked hogy telnek,
Mióta elfoszlott a mámor
S napod lejárt, időd betellett?
Meglátogatnak régi árnyak?
Fehérre sápadt bíborod
És megfeketült koronádat
Polgártárs, könnyű szívvel nézed?
Vagy múlhatatlan sebbel éget
A porba omlott hatalom?

Polgártárs, nékem megbocsáss,
Szeretlek elképzelni néha
Úgy, ahogy talán sose látott
A jégpáncélos, komor Néva,
Szeretlek elgondolni bölcsnek,
Aki már csak az eget nézi,
Kutatva Annak titkait,
Ki a világokat vezérli.
Polgártárs, én szeretlek látni
Remetének, szűz havon állva,
Kit lefegyverzett a magány:
Minden lélek Szent-Ilonája,

Hol nem les életedre tőr,
Se nyugalmadra etikett;
Hiszem, Polgártárs, áldod a
Kezet, mely ide segített,
Legyen immáron harc, vagy béke
A nagyvilágon: mit Neked!
A magadét már odaadtad,
Többet a sors el nem vehet.
S ha venne többet: Te vértezve vagy,
Ilyen zuhanást aki végigélt,
Nyugton hajt az már mindennek fejet
S nem játssza többé a kevélyt.
Aut Caesar, aut Nihil, de Te
Tudod: Caesarnál több a Semmi,
Felelősség, baj, gondok félre!
Legalább meg lehet pihenni.
Akinek tetszik, folytassa a játszmát,
Jöhet immáron hullámvölgy-hegy.
Neked már minden, minden mindegy,
Neked már minden, minden jól van.

Polgártárs, mondd, igazat szóltam?

1917 december

 

 

II. Miklós cár /1864 – 1918/ 1917-ben lemondott a trónról, és ezzel Oroszországban megszűnt a monarchia. 1918-ban a bolsevikok Jekatyerinburgban családjával együtt kivégezték.

A szibériai Tobolszkban tartották fogva II. Miklós cárt és családjának tagjait, mielőtt elindultak volna utolsó útjukra Jekatyerinburgba. Wiki

 

Mohács után

A király szőke fején a sisak,
Tomory vasmarkában a kereszt,
Maroknyi had halálra szánt szíve:
Irgalmat nem találtak.
Mohács felett olyan csillagok álltak.

Testvér, ne kérdezd, hogy ki volt hibás,
Főúr, főpap, jobbágy vagy köznemes?
Mindenki bűnös volt és senki sem,
Hidegen hirdették a csillagok:
E nemzedéknek nincsen kegyelem.

E nemzedék lelkében meghasonlott,
És azért érett meg a lehullásra:
Teste darabokra vágattassék,
Szegeztessék az idő kapujára.
Órája ütött, és napja leszállt.

Éjszaka jön, százötven éves éj.
S ki éjben születik majd, mit csináljon?
Dolgozzék, imádkozzék, tűrjön, várjon,
S a sírba is reménysugárral szálljon,
Ha könnyel sózott kenyerét megette.

Mert változnak a csillagok felette.

Kolozsvár, 1926 augusztus

 

 

Magyar miniatűr

Írok haza...
Ó, ezek az új magyar bélyegek!
Illesztgetem gondolattalanul
Egymás mellé, - s egyszer megdöbbenek:
Széchenyi és Kossuth
Néznek itt is merőn farkasszemet.
Örökkévalóság magyar egébe
Feltornyosult két óriási Hegy:
Ugye kibékültök e kis levélen?
Mert ez a levél...
Mert ez a levél haza - Cluj-ba - megy.

Budapest, 1933 február 27

 

 


A FORDÍTÓ

Károli Gáspár emlékezetének

Alkotni könnyebb: a szellem szabad,
A képzelet csaponghat szerteszét,
Belekaphat a felhők üstökébe,
Felszánthatja a tenger fenekét,
Virágmaggal eget-földet bevethet,
Törvénnyé teheti a játszi kedvet,
Zászlóvá a szeszélyt, mely lengve lázad,
S vakmerőn méri Istenhez magát...
Az alkotás jaj, kísértetbe is visz.
A fordítás, a fordítás - alázat.
Fordítni annyit tesz, mint meghajolni,
Fordítni annyit tesz, mint kötve lenni,
Valaki mást, nagyobbat átkarolva
Félig őt vinni, félig vele menni.

Az, kinek szellemét ma körülálljuk,
A Legnagyobbnak fordítója volt,
A Kijelentés ős-betűire
Alázatos nagy gonddal ráhajolt.
Látom: előtte türelem-szövétnek,
Körül a munka nehéz árnyai:
Az Igének keres magyar igéket.
Látom, hogy küzd: az érdes szittya nyelv
Megcsendíti-e Isten szép szavát?
És látom: győz, érdes beszédinek
Szálló századok adnak patinát.
Ó, be nagyon kötve van Jézusához,
Félig ő viszi, félig Jézus őt.
Mígnem Vizsolyban végül megpihennek,
Együtt érve el egy honi tetőt.
Amíg mennek, a kemény fordítónak
Tán verejtéke, tán vére is hull,
De türelmén és alázatán által
Az örök Isten beszél - magyarul.

gyongyhaju.multiply.com/journal/.../24 - Fülöp-szigetek

 

 

Idővel

Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,
Mi áldjuk balzsamosztó, lágy kezed,
Te tudod: az örök seb mese csak,
Egy seb ha nyílik, a másik heged,
Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,
A perced ír, az órád irgalom,
Az éveid csupa szent sebkötések,
Vezess, vezess, mi követünk vakon.
Ahogy közelgünk a nagy Csend felé,
Enyhébb a naptűz, áttetszőbb az ég,
Egyre halkulóbb, estelibb a táj
És révedezőbbek a jegenyék,
Ahogy közelgünk a nagy Csend felé,
Suhanó pici békeangyalok
Nyújtják ki felénk apró árny-kezök:

Úgy múlik lassan minden fájdalom.
Ahogy az élet elmúlik velök.

 

Malomkövek között

A búzaszem, az megőröltetik.
Aminthogy én is megőröltetem.
Tompán dübörgik a malomkövek:
Hogy nincsen, nincsen, nincsen kegyelem.

A búzaszem, az megőröltetik.
Vajon mit gondol? - Már semmit talán...
Vérzőn tapad meg összeroncsolt teste
Valamelyik malomkő oldalán.

Mindig, mindig malomkövek között...
Őrlődve, törve, mint a búzaszem.
Megújulón, meghalni-nem-tudón,
Elátkozottan, pihenéstelen.

Mindig, mindig malomkövek között...
Zordon hatalmak kis játékszere,
Lélek, kit százfelé tép száz erő,
És minden erő mást akar vele.

A búzaszemből finom por szivárog,
A lelkemből a lelkem lisztje hull,
Mit kiőröltek a malomkövek
Belőle lassan, irgalmatlanul.

Aranypor-e, vagy fekete hamu:
Ez a kérdés. De mindegy már nekem.
Ami bennem volt: kiőröltetett.
Vessétek el, ha kő a kenyerem.

 

Petőfihez

 

Az ország elvétetett tőlünk,
Elvétetett a hatalom,
És a dicsőség is elvétetett,
Felbontatott és eltöröltetett
Közöttünk minden földi kötelék.
Térdig porban és övig hamuban
Mi mégis a te nemzeted maradtunk:
Petőfi nemzete!
Mert megmaradtál Te!
És Benned megmaradt az ország,
És megmaradt a hatalom,
S a dicsőség is, a mi dicsőségünk,
Most és mindörökké…….

Nagyon nagyot zuhantunk.
De megmaradt a büszke öntudat,
A Te öntudatod,
A mi öntudatunk:
Ha balsorsverten, ha koldusszegényen:
Vagyunk, vagyunk!
És akarunk még lenni!...

1922. október

 

 

Üzenet a Marsról

Halló kíváncsiak!
Kis porszemek egy nagyobb porszemen.
Férfiemberek, asszonyemberek,
Rádiósok, repülőgépesek,
Betegek, bénák, balgák, nyomorultak.
Ide hallgassatok:
Bennünket szépen békén hagyjatok.
Zúzzátok szét a teleszkópokat.
A csillagdákat romboljátok le,
Vágjátok a falhoz a rádiót!
Ne fedezzétek fel soha, soha
Azt a gépet, mely idáig röpít!

Itt semmi sincs,
Amért érdemes volna idejönni,
Nyomorúság van, úgy, mint nálatok.
Sírás, nevetés, cirkusz, céltalanság,
Harc, hajsza és halál.
Mindez egy fénylő pontba tömörül,
E pont ragyog estéitek egén,
S ti néven nevezitek, mondva: csillag!
A teremtett világ könyörtelen,
Benne egyetlen enyhülés: a látszat.
Őrizzétek meg szegény-magatoknak
S unokátoknak ezt a látszatot.

Nos rajta hát:
Vágjátok a falhoz a rádiót,
A csillagdákat romboljátok le,
Zúzzátok szét a teleszkópokat.
Úgy csudáljátok - fegyvertelenül,
Tenger fájdalom hogyan tömörül
Csillaggá csalfa messzeségen át.

 

Tér és idő

A Tér az űr, a roppant, ködös csarnok,
A Tér a behavazott pusztaság,
Rajta pár sötét nyom, fekete fák
És körvonalak, végtelenbe veszve;
A Tér a behavazott pusztaság
És részei: egy talpalatnyi föld,
Vagy fű, vagy kő, vagy víz, vagy levegő,
Mit szennyez egy-egy percig ember-lábnyom,
Vagy meg-megjelöl kereszttel egy álom
S az Idő behavazni újrakezd,
Az Idő, ez az örök hóesés.

És hajnalra nincs se nyom, se kereszt.

 

New Yorki levéltöredék

 

Templomkép-gyüjtő albumába

"Itt küldök egynehány képeslapot.
De rájöttem már, hogy mért nem kutat
A fürge fényképész itt templomot.
A felhőkarcoló hétköznapok
Égbe fúrták ormótlan fejüket:
Eltűnnek ötven emelet tövén,
- Hiába tornyosak az ünnepek.

A vörös téboly vak falansztere
Lerontja másutt a templomokat -...
Itt - e titáni égberohanásban
Az Isten nem halt meg, - csak lemaradt.

Ide erdélyi hegyek kellenének,
Hegyek a felhőkarcolók mögé -
Hogy tündököljön az örök Arány,
És kitűnjön: a dicsőség kié."

 

Örök béke

Nem paktumok és nem kongresszusok,
Nem új törvények, nem a régi jog.

Nem egy bíróság nemzetek felett,
Nem új betűk, nem újabb kötetek.

Nem Genf, ó nem, és nem is Hága,
Jöhet-e üdv ilyen világra?

Négy deszkafal, egy hant, egy fakereszt:
Örök békének ezt hívják, csak ezt.

 

„Elefántcsont-torony” 1931-ben

Gúny és szitok süvöltöz körülöttem.
Mintha az önvád nem volna elég:
Hogy nem ölelhetem egy öleléssel
Az északi s a déli féltekét,
Hogy nem száríthatok fel minden könnyet,
És nem törölhetek le minden vért,
Hogy nem zenghetem végeszakadatlan
A véghetetlen nyomor énekét.
Azt kellene, azt kellene talán.
Csak azt, csak azt, csak azt a balladát.
De gúny és szitok süvöltöz köröttem,
Mert van még kék ég, hóvirágos ág,
S egy cinke, Isten örök proletárja
Máskép fújja magányos dallamát,
Mint a morajló, éhes tömegek.

…….

Költő vagyok.
Kié vagyok?
- Hiába nekem szegzett fegyverek -:
Először Istené,
Aztán önmagamé,
Aztán a tietek.

1931 december 14

 

Hangszerek

Van költő, kinek lelke hegedű
És játszik rajt' egy lány,
A hegedűt kis álla alá tartja,
És játszik rajta, ahogy kedve tartja,
Van költő, kinek lelke hegedű
És játszik rajt' egy lány.

Van költő, kinek lelke kürt
És riadót az Idő fúj bele,
És hangját szikla-lelkek verik vissza,
És hangjával egy ország lesz tele,
Van költő, kinek lelke kürt.

S van költő, kinek lelke aeolhárfa,
És nem nyúl hozzá kéz,
Csupán a szél, mely végtelenből jő,
És végtelenbe vész.
Van költő, kinek lelke aeol hárfa.

 

A legszebb szó

Testvér, testvérem: ez a legszebb szó a világon…

……..

Testvériség:
Nincs szebb szó a világon.
S én hinni, hinni vágyom.
Én minden széllel szemben hinni vágyom:
Ez az egy álom nem csalóka álom.
Rend-társ, polgártárs, elvtárs, honfitárs:
Eltűnnek egyszer mind e szólamok
És elvesznek a mélyben.
Parttalan semmiségben.
S egy szó zeng majd csak a világ fölött,
Örök Üdvözlégyképen:
Testvér, testvérem. -

1934 szeptember 26

 

Nyugat 1940. 12. szám


     Egységes magyarság  V. Reményik Sándor

Reményik Sándor Babits Mihályhoz intézett levélben felelt kérdésünkre, melyet a költő hozzájárulásával egész terjedelmében közlünk:

Budapest, Lorántffy-kórház, 1940. nov. 4.

Igen tisztelt Kedves Barátom!

Öt hónapja vagyok Budapesten, s történelmi sorsfordulókat éltem át ebben a kicsiny kórházi szobában, alig-alig véve tudomást eddig a körülöttem zúgó eseményekről. Ami nemzetemet, Erdélyt s mindezekben önmagam jobbik lényét érintette, alig jutott tudatom küszöbére. A beteg idegek börtöne minden román börtönnél, minden 22 évi babiloni fogságnál súlyosabb természetű, mert másfajta börtönökben úr lehet a lélek, akárhogy megalázzák, de kényelmes kórházi szobában is nyomorult rabszolga, mivel önmagát veszítette el. - Most jobban vagyok, s mindezeket csupán azért bocsátottam előre, hogy némileg megindokoljam, miért nem tehettem szívem szerint azt, amit tennem nem engedett a betegség. A Nyugat augusztusi számában olvastam «Az erdélyi költőről» szóló tanulmányodat. Most köszönöm csak meg. De egész lelkemből. Akkor is mélyen megindított és magasra emelt, most még inkább, hogy tisztább szemmel olvasom. Én önmagamban mindég elválasztottam a költőt az embertől. Csodálkozva érzem, hogy Te, aki az életemből alig ismersz valamit, milyen lényegesen látod az embert is bennem. Tehát a költészet mégis lényegadás. Én úgy éreztem mindég, hogy az ember semmi bennem, a költő pedig különös percek felvillanásaiból összeragyogó drága káprázat, ajándék-valami. Te azzal végzed, hogy az embert és a magyart egyformán látod bennem, az erdélyi magyart. Köszönöm, hogy látod, igen erős vigasztalás és biztatás ez nekem a jövendőre nézve is, ha ilyen számomra adatik még. Külön köszönöm azt, amit «a szerelmetlenség titkairól» oly finom megértéssel és gyöngéd tapintattal megírtál. Ezt így, velem kapcsolatban még senki el nem mondotta.

Általában vallom ma is azt, amit 1918-ban a magam és az erdélyi irodalom «történelemelőtti korszakában» Neked írtam, mikor első szárnypróbálgatásaimat színed elé küldtem: Magasabb, «szakszerűbb» és súlyosabb bírája az én költészetemnek magyar nyelvterületen nem lehet.

Most pedig még ennyit: Ma vettem a Nyugatnak levelét, mely a Te nagybecsű aláírásoddal ellátva is arra kér, hogy az egységes magyar szellemről rendezett vitában magam is részt vegyek írásommal.

Nagyon kérlek, engedjétek el nekem ezúttal a hozzászólást. Szívesen szóltam volna hozzá, de erőtlen még a hang annyi szenvedés után és fáradt az agy és zavart a szív. Ilyen felelősségteljes hozzászólást csak teljes erőből lehet kicsendíteni. Annál kevésbé tehetem, mert a transz-szilvánizmus kérdése óhatatlanul szőnyegre kerül, és én azt sem babonának, sem konjunktúrának, de egyszerűen egy puszta színnek vagy árnyalatnak sem tartom a magyar egység keretén belül, hanem mindezeknél sokkal többnek. «Titoknak, Északfoknak, idegenségnek» - de olyan idegenségnek, amelyből megtermékenyül az egyetemes magyar Lélek.

Isten Veled. Hálás tisztelettel és szeretettel köszönt régi és mindég igaz híved: Reményik Sándor