A KETTÉSZAKADT IRODALOM

A másik tábor

 

Tartalom

Bevezetés

Kettészakadt irodalom

Ellen-Nyugat antológia /Szemelvények és Vargha Gyula verse/

Írók

            Herczeg Ferenc

            Pekár Gyula

            Surányi Miklós

            Kosáryné Réz Lola

Irodalomtörténészek

            Zoltvány Irén

            Bartha József

 

 

Bevezetés

A Nyugat és nyugatos szerzők könyveinek antikváriumi gyűjtése során –  a 70-, 80-as években -  az ellentábor kiadványait is vásároltam. Nem volt gond, legfeljebb elhelyezésük. Egy folyóirat-példány 8 - 12 Ft. Surányi tanulmánykötete 24.- Ft, Zoltvány Irén: Erotika és Irodalom c. könyve 40.-

1980 tájékán 7 folyóirat példányt bekötöttem: a Pintér-szerkesztette Irodalomtörténetet és a Petőfi Társaság Koszorúját. Lett belőle egy 35 mm vastag könyv. A gerincre írtam: Ellen-Nyugat, 1930. Ebből, könyveimből és a hálóról levett szövegekből állítottam össze a fejezetet. Az írók válogatása meglehetősen önkényes. Surányi inkább a pártállamban volt mellőzött, mint a Nyugat táborában. Négy írása és 8 kritika /róla/ jelent meg a Nyugatban. Kosáryné Réz Lola tagja a Petőfi Társaságnak. Osvát haláláig a Nyugat munkatársának is mondható.

A szellemi élet szétválását A kettészakadt irodalom  néven ismert polémia dokumentálja.

 

 

                                                              * *  *

 

 

A KETTÉSZAKADT IRODALOM

 

Kenyeres Zoltán honlapja: „A kettészakadt irodalom” és „Az írástudók árulása”
Babits és a Nyugat irodalomszemlélete
  

                                                 

 Hegedűs Lóránt, aki 1920-ban pénzügyminiszter is volt, 1926 vége felé egy pénzügyi tárgyú egyetemi előadását Ady Endrét dicsérő, sőt magasztaló szavakkal fejezte be. Az esetnek híre ment és nagy visszatetszést keltett a Kisfaludy Társa­ságban, melynek Hegedűs is tagja volt. Különösen Vargha Gyu­la és Prohászka Ottokár háborodott föl. Mivel a napirend sze­rint a Társaság következő ülésén Hegedűs is szerepelt felolvasással, Berzeviczy Albert, az Akadémia elnöke megnyi­tó szavaiban megpróbált igazságot tenni a vitatott kér­dés­ben. Erre az ülésre 1927. február 6-án került sor. Berze­vi­czy - gesztust téve Hegedűsnek - elismerte Ady roppant tehetsé­gét, de - igazat adva a fölháborodóknak - e költészetből ára­dó szellemiséget cinikusnak nevezte, a cinizmusért pedig elsősorban azt a tábort tette felelőssé, mely körülvette Adyt s belőle, valódi lénye ellenére ezt a hangot hívta ki, hozzájárulva evvel az országvesztéshez. Berzeviczy meg­nyi­tó előadása nagy hullámokat vert a korabeli sajtóban. A Nyugatban Babits Mihály és Schöpflin Aladár válaszolt a támadásra.

 

 

 

 

Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 7.szám

BABITS MIHÁLY: A KETTÉSZAKADT IRODALOM
(VÁLASZ BERZEVICZY ALBERTNEK)

Elérkezettnek látjuk az órát, higgadtan foglalkozni a híressé lett beszéddel, mely a múlt hó közepe táján a Kisfaludy Társaság elnöki polcáról elhangzott.

Első pillanatra alig tűnt föl egyébnek kemény és indokolatlan támadásnál Ady szelleme s barátai ellen. Az első pillanat nem volt a higgadtság ideje. A kikapott mondatok, melyeket az újságok a beszédből közöltek, érthető szenvedélyeket izgattak föl, pro és kontra, Ady barátai közt, kik a mieink is, s gyűlölői közt, kik minket sem szeretnek.

A szenvedélyek elhallgattak, a személyi ügyek medrükbe tértek már. A beszéd hiteles szövege megjelent az Akadémia folyóiratában, s az Akadémia elnöke, aki a beszédet mondotta, néhány hírlapi nyilatkozattal is hozzájárult szavainak kommentálásához. Mindezen megnyilatkozások után jóhiszeműen el kell fogadnunk, hogy a beszéd igazi célja nem támadás volt, hanem ellenkezőleg, az Akadémia elnöke érzi az irodalmi "erők egyesítésének" szükségét és "szívesen fogja keresni az egyesülés módjait is".

Önmagunkhoz válnánk következetlenné, ha nem honorálnánk ily szándékot komoly és megfontolt válasszal e helyről, melyet ma talán még felelősebbnek érzünk ama tisztelt multú Társaság emelvényénél is. Komplikált meg nem értések esetén - mint amilyen a mai magyar irodalmat is oly vigasztalanul szakította ketté - legnagyobb szolgálat az őszinteség és elfogulatlan jóhiszeműség. "Remélhetjük és munkálhatjuk is a közeledést a harcolók között" - mondja az Akadémia elnöke - "mihelyt nem helyezkednek a felek egymással szemben a teljes tagadás álláspontjára, amit ma talán inkább lehet a velünk szembenállókról, mint rólunk elmondani". Nem hisszük, hogy valaha megérdemeltük volna a szemrehányást, mely e szavakban rejlik. Mikor és kivel szemben helyezkedtünk mi a "teljes tagadás álláspontjára"? Nemcsak arra - de még az elhallgatás álláspontjára sem! Elmondhatják-e ezt magukról a Hivatalos Irodalom képviselői? Az Akadémia elnöke maga megvallja, hogy a Társaság, melynek székéről beszél, még oly tagadhatatlan hatású jelenséggel szemben is mint Ady, "eddig többnyire a barátságtalan hallgatás szerepére szorítkozott". Ily váddal mi nem illethetjük magunkat. Az Akadémia legkonzervatívabb költői (pl. Vargha Gyula vagy Bárd Miklós, Schöpflin Aladár tollából) folyóiratunk hasábjain tanulmányszerű méltatást nyertek, talán előbb és érdemlegesebben, mint hivatalos orgánumaikban; s e sorok írója emlékszik, hogy legrégibb kritikáinak egyike, mely a Nyugatban megjelent, annak legforradalmibb első korszakában - gondolom, 1909-ben - ép az Akadémia elnökének egy könyvéről (a Beatrix Királynéról) szóló elismerő kritika volt.

Ez elvi pártatlanság más meggyőző példáit is lehetne kikeresni bizonnyal a Nyugat bármely évfolyamából. A "teljes tagadás" álláspontja tehát nem a miénk, éppoly kevéssé, mint a "barátságtalan elhallgatásé".

                    Irodalmunk kettészakadását mi már rég fájdalmas átoknak éreztük;

 s meg is írtuk ezt, ha nem csalódom, már 1916-ban, a Shakespeare-ünnepek idején; másfél éve pedig, az Akadémia centenáriuma alkalmából, újra fölvetettük a problémát, mint egy fájdalmas kérdést, fiatalabb testvérekét mostoha bátyákhoz. A tisztelet, mellyel az Akadémia és nagy múltja iránt viseltettünk, közös magyarságunknak érzése, a magyar Kultúra egységének szentsége bírtak erre... Most íme itt a válasz; s mivel az Akadémia elnöke egyik nyilatkozatában egyenesen engem, talán mint ama másféléves cikk íróját, aposztrofál, alig térhetek ki a kötelesség elől: felelősségem teljes tudatában megkísérelni a lehetetlent, aminek a meggyőzést és a megértést mondják, emberek közt…

*

Micsoda magyar átok állja útját e megértésnek? Hisz elvi ellentétek, a nemzeti kultúra e legsarkalatosabb pontjaiban, nem választhatnak el magyart a magyartól! S ahogy a Kisfaludy

Társaság szónoka kívánja a magyar kultúra munkálását: múltban gyökerezve, s mégis maradiság nélkül, hittel a "nemzeti lélekben, mint eleven valamiben, amely történetileg fejlődik, amelynek fejlődése megszakíthatatlan folytonosság, amelyben mindig benne van a múlt eredménye, a jelen hatása és a jövő csirája": annak mi mindannyian és minden hátsó gondolat nélkül csak tapsolni tudunk!

…nem hiszem, hogy akadna köztünk valaki, aki úgy érezné, hogy a múltat "le kell rázni" vagy hogy "mindennek a mából és tegnapból kell kiindulnia". Sőt épp mi, a Nyugat első generációja, voltunk azok, e század kezdő évtizede végén, kik az akkori tegnap - a kilencvenes évek - elfakult lanyhaságából régebbi magyar múltak frissebb forrásaihoz áhítoztunk vissza: Ady a kurucokhoz, Csokonaihoz; mások Vörösmarty vagy Berzsenyi felé. Itt hát nem választ el bennünket semmi.

…Mai íróink nagy részét egyáltalán nem kell a külföldi irodalmak tanulmányozásától visszariasztani; sőt talán nem ártana őket olykor inkább buzdítani arra. Ha Berzeviczy Albert úgy ismeri, mint én, sok különben kiváló tehetségű írónk sajnálatos műveletlenségét, bizonnyal igazat ad nekem ebben.

«Kis énekem, mely hozzád elhatott,
Külföldnek éneke...
Csak a butát rettenti az, mi még új;
Külföld termése volt a rózsa is:
A művelés belföldivé tevé...»

Kazinczy Episztoláiból.

Ha irodalmunk nagy szellemeinek igazi hagyományait követni akarjuk, magyarság és európai kultúra sohasem lehetnek szemünkben ellentétek.

Maradna még a negyedik pont: magyar-e mindaz szükségképpen, amit magyar ember produkál?

Az Akadémia elnöke sokkal inkább tudományos gondolkodású férfiú, hogysem ne érezné, mennyire függ e kérdés válasza a fogalmak tisztázásától: kit nevezünk hát "magyar embernek"? Ha "magyar embernek" csak olyant tekintünk, akinek szelleme teljességgel a magyar szellemben és kultúrában gyökerezik: nyilvánvaló, hogy az ilyennek minden munkája akaratlanul is szükségkép magyar munka lesz, még akkor is, ha elkeseredésében lobogó daccal lázad végzetes magyarsága ellen, mint Ady, vagy ép korcs vérként tagadja meg faját s nemzete pusztulását látszik kívánatosnak festeni, mint Kölcsey a Zrínyi két dalában. Jó vagy rossz, helyeselni vagy elítélni való: de mindenkép magyar.

Ha nem így van, ha az író kultúráját semmi kapocs sem fűzi a magyarság kultúrájához: magam is azt hiszem, hogy pusztán a nyelv véletlene művét még nem teheti igazán magyarrá; vagy inkább csak oly vitás mértékben, amennyiben a nyelv többé-kevésbé gyökeres tudása magában is a nemzeti kultúra valamelyes részességét jelenti. Azonban két dolgot nem szabad itt szem elől téveszteni. Először is, ha egy mű nem magyar szellemű, az még nem jelenti, hogy okvetlen rossz vagy káros; hisz akkor a külföld összes remekműveit hasonló jogon átok alá kéne vetnünk. Érték-e ily mű hatása a magyar kultúrára? Az természetesen magától a műtől függ; sőt elvi kérdésül is föl lehet tenni: alkothat-e valóban értékeset oly író, ki más közösségtől nyerte nyelvét; mint kulturális gyökereit? Ha azonban alkothat és alkotott ilyent: magyar vagy idegen, avval a tisztelettel kell fogadnunk, mely minden értéket megillet. Igazi hazafiság nem állhat az értékek elől való elzárkózásban: mert ez nemzetünket csak szegényítené.

…Mindezekben tehát nemcsak hogy áthidalhatatlan szakadékot nem érezhetünk irodalmi állásfoglalásunk és az Akadémia elnöke által hangoztatott elvek között: de sőt magunk is magunkhoz való minden következetlenség nélkül aláírhatnók oly irodalmi konzervativizmus programját, "mely nem üldözi az újat, nem is zárkózik el előle, de mindig megmarad a nemzeti múlt talaján s nem hódol be rögtön mindennek, ami új, ami külföldön termett vagy amit a múlékony napi vélemény pillanatnyilag fölmagasztal".

Mégis, amint a szónok ajkáról halljuk e programot - és halljuk tovább amivel folytatja -, kiáltó ellenmondást kell találnunk...

…Nem hagyhatjuk azonban szó nélkül, amit az Elnöki Beszéd Adyról mond. Ez már a mi ügyünk. Ez egyúttal legjobb példája igazunknak; mert íme, mikor a Társaság felelős polcáról "több év óta először" hangzik el mintegy hivatalos beszámoló irodalmunk helyzetéről: a lámpás fénykévéje elhalt barátunk friss szobrán pihen meg, mely távol áll ama tisztelt Társaság kertjétől, de díszhelyén egy másik nagyobb és elevenebb kertnek, a magyar Költészet kertjének!

Ady tehetségének és hatásának nagysága és rendkívülisége vita tárgya nem lehet, - állapítja meg a hivatalos szónok, s e mondat e helyről magában is alkalmas lenne hosszú évek elkeseredett vitáinak vetni véget, ha a következő mondat rögtön újra nem kezdené a vitát; oly kardot cserélve, melynek szúrása tán még fájdalmasabb, mint a legkeményebb, legvisszautasítóbb kritika lehetne.

Az elnöki beszéd kritikája a költő helyett az embert éri - az embert és hazafit - a szegény meghalt Adyt, aki immár nem felelhet erre, s talán még inkább minket, Ady élő barátait: mert hiszen szerinte a költő "végletes cinizmusa nem saját lényéből fakadt, hanem annak az irodalmi körnek a ráhatásából, amelynek ő - mindenesetre a saját hibájából is - egészen odaadta magát."

A minket illető személyi résszel hamar végezhetünk. Amennyiben a szavakban foglalt súlyos vádak csakugyan reánk vonatkoznak, legyen szabad azokat a leghatározottabban visszautasítanunk. Alig tudjuk elhinni, hogy ez így van. Mi bizonnyal nem tehettük Adyt "az aranyborjú-imádás költőjévé", annál kevésbé, mert mi magunk sem imádjuk az aranyborjút. Ha azt imádnók: nem volnánk ma is szegény költők. Aranyborjú-imádók, úgy vélem, visszariadnának a magyar írás nemes, de nem jövedelmes mesterségétől. Épp oly kevéssé tehettük mi nagy költőnket a "proletárság bárdjává". Minket tisztán irodalmi kapcsok fűznek össze, s a legkülönbözőbb politikai meggyőződésű emberek vannak és voltak mindig köztünk. Soha senkinek meggyőződését nem befolyásoltuk; legkevésbé Adyét, aki azt nem is tűrte volna. Ha pedig az a vád is reánk vonatkozna, hogy mi készítettünk elő bármily téren és bármily mértékben oly eseményt, "mely az országot vérbe és gyalázatba fullasztotta": bizonnyal szomorú, hogy ily vád magyar emberek közt komoly és vitathatatlanságig objektív bizonyítás nélkül fölvetődhetik.

Nyilvánvaló pedig, hogy ily bizonyítás nem is képzelhető.

A Nyugat a magyar törvények felügyelete alatt állt, - s ama végzetes években az előleges cenzúra ellenőrzése alatt, mint a többi lapok. A Nyugatot a forradalom hatalmasságai betiltották és megszüntették, épp úgy, mint a többi hazafias és polgári lapokat. A Nyugatba oly férfiak dolgoztak, akikről föl sem lehet tételezni, hogy közösséget vállaltak volna folyóirattal, mely véres és szennyes események előkészítéséről gyanúsítható… Vajon lehet-e még arra gondolni, amire az Akadémia elnöke egy zárójelben gondolni látszik: hogy írásaink hatása, esetleg félreértve, észrevétlenül, "talán öntudatlanul", lassanként készítette elő a türelmetlen idők végzetes hangulatát?

…Adynak nem voltak ily skrupulusai. Az ő lelkében oly erős volt az Isten szava, hogy minden kételyt elhallgattatott. Ez nem annyit jelent, hogy a felelősségérzet hiányzott belőle, hanem, hogy egy magasabb felelősségérzet vitte őt: a saját küldetésével, a saját csodálatos zsenijével szemben. Ha csakugyan igaz volna, amit az Akadémia elnöke feltételez: hogy Ady gyenge, befolyásoknak engedő ember lett volna, akit egy "irodalmi kör" könnyen nyert meg valami nemzetellenes irányzat eszközének, akkor a Kisfaludy Társaságot kellene vádolni súlyos mulasztással, hogy ezt a "rendkívüli tehetséget", akit maga is ilyennek ismer el, nem iparkodott inkább a saját nemzeti irányzatának megnyerni, semhogy ama nemzetellenes csoport prédájául hagyja. Minderről azonban szó sem lehet. Ady nagyon is jól tudta, mit akar, s ment egyenesen előre, nem hallgatva senkire, s nem nézve sem jobbra, sem balra. Ady politikája csakugyan végletes volt: mint minden lángészé, ki oly törvényeket érez magában, melyekhez képest a Kor konvenciói kicsinyekké válnak. Meg kell őt értenünk, ami természetesen nem annyit jelent, hogy mint a Kor kicsiny emberei, okvetlenül azonosítsuk magunkat politikájával. Gyulai Pál vajon azonosította volna magát Petőfi politikájával, amely nem kevésbé végletes volt, mint az Adyé? Nem ment-e ez a politika egészen ama hirhedt kiáltásig: "Akasszátok föl a királyokat!"? Érdemes visszaemlékezni, hogyan beszél Gyulai nagy költő-kortársának politikai állásfoglalásairól. "Képzelme" - mondja - "a közéletben megpendült eszmék legtávolabbi erőszakolt következményeivel foglalkodik... A magyar történetben nem talál más hőst, mint Dózsa Györgyöt... Mintha csak a Kisfaludy Társaság valamely ma élő kritikusát hallanók - Adyról beszélni! De avval a különbséggel, hogy Gyulai mindebből nem vonja le azt a konzekvenciát, amit a mai kritikus Adyra nézve levonna. Ellenkezőleg: mindez nem gátolja Gyulait abban, hagy Petőfit a legnagyobb magyar költők egyikének, s nemzetünk örök büszkeségének ne tartsa. S mi úgy véljük, ez a helyes álláspont. Nem látunk semmi nehézséget abban, hogy napjaink konzervatív kritikusa is el ne ismerhetne Ady tüneményes nagyságát, ha annak túlzó politikájával magát nem is azonosíthatja; s el ne ismerhesse anélkül, hogy e politikai nézetkülönbségből vádat merítsen, a költő nagyságát befeketíteni.

Bizonnyal kötelessége is ez az elismerés annak, aki érzi a felelősséget nemzete minden nagy értékével szemben.

Ami ez állásfoglalástól jobb hiszemű konzervatív kritikusainkat ma még visszatartja, az nem lehet egyéb, mint a hiányos értesültség. Ki mondhatna igazságos kritikát a költőről, ha nem ismeri alaposan annak munkáit? S aki jobban, aki alaposan ismerné Adyt, bizonnyal nem beszélne annak "minden hagyománytól való elszakadásáról", s nem állítaná, hogy "nemzetéről alig mondott valaha valami jót".

Igazán elszakadt volna Ady minden hagyománytól? …Ady még leglázadóbb forradalmában is ősöket keres, tradicióba kíván kapaszkodni. S ahol igazán elszakadtnak érzi magát, ahol nem tudja megtalálni az őshöz fűző kapcsot: ott magyar fájdalma a tragikus kétségbeesésig emelkedik:

Tőle jövök, és idegen
Az én ősöm, fajtám, királyom!
Ilyen bánat-folt nincs fölvarrva
A kerek földön senkire,
Csak fajából kinőtt magyarra.

(Ond vezér unokája.)

…S lehet-e az, hogy ily magyar költő, ilyen mélyen, gyökeresen magyar, ne szerette volna nemzetét s ne mondott volna arról semmi jót? Ezt is csak az állíthatja, aki nem ismeri eléggé. Ó igen, korholta, átkozta, ostorozta, nem kevésbé talán, mint ama Berzsenyi, ki "rút szibarita váznak" nevezte hajdan! De minden szidalom, minden átok a szeretet túlságából fakadt, s a fájdalom zokogásában tört meg. Mily megható szerelmi vallomásokat tesz e kiátkozott költő hazájának:

Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.
. . . . . . . .
Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomorúan magyar.
. . . . . . . .
És, jaj, hiába, mindenha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék
Százszor is, végül is.

…Ady tudott vallomást tenni nemzetéről, s "Egyszerűen magyarnak lenni, Pláne ilyen tagadott, tiltott, érzett Szerelemmel"! Mindvégig hűséges vallomást tett; s még utolsó verse is, melyet betegen, nyomorultan, már beszélni is alig tudva, írt még, egy ily tördelt, zokogó vallomás volt, egy végső, kétségbeesett, dadogó könyörgés, az ország megszállásának első rémnapjaiban:

Ne tapossatok rajta nagyon,
Ne tiporjatok rajta nagyon,
Vér-vesztes, szegény szép szívünkön:
Baljóslatú, bús nép a magyar...

Ez-e az a "végletes cinizmusú" költő, akinek amaz Elnöki Beszéd szerint egyetlen mentsége, hogy talán jobb, mint amilyennek tetteti magát? Berzeviczy Albert szerint "az Ady-probléma a költő cinizmusának őszinteségén, vagy tettetett voltán fordul meg". ..

*

Ady a világirodalom egyik legnagyobb költője; Ady egyszersmind a magyar nemzet egyik legméltóbb büszkesége is; s aki őt bármily politikai vagy irodalmi pártszempontok miatt nem tudja vagy nem akarja élvezni, a legmagasabb szellemi élmények egyikétől fosztja meg magát….

De sohasem tagadtuk a kritika jogát, s bizonnyal, ha valakinek más véleménye van Adyról s megírja: azt mi azért nem fogjuk ellenpártnak, vagy éppen ellenségnek nézni; ily esztétikai vélemény-különbség nem fog oly éket verni közénk, mely miatt a "magyar irodalom kettészakadásáról" lehessen panaszkodni. Az Akadémia elnöke egyik nyilatkozatában kijelentette, hogy ő szívesen nyújtja békejobbját, csak feltétlen kapitulációt ne kívánjunk tőle. Ilyesmit mi nem is kívánunk. Azt azonban mint emberek és magyar emberek bizonnyal jogosan kívánhatjuk mi is; és ez az, hogy legyen bár valaki munkáink esztétikai értéke felől bármely véleménnyel, emberi erkölcsünk komolyságát s hazafias szándékunk magától-értetődőségét ne vonja kétségbe. Lehetünk rossz írók, s erről mindenkinek joga van ítélni; de a hazaárulás rettenetes vád, s nem is irodalmi fórumra tartozik. Ha valakit hazaárulónak tartok, nem fogok vele kezet; s ha egy honfitársamnak jobbomat nyújtom, azt már evvel a ténnyel tisztességes magyar embernek ítélem.

Hisszük, hogy az Akadémia elnöke egyetért velünk ebben. Akárhogy is: egy célt szolgálunk mindannyian: ennek a csodálatos - régi és még mindig fiatal - magyar Kultúrának megmunkálását, - mindig új tavasz elé.

Jegyzet. Az Akadémia elnökének nyilatkozataival kapcsolatban egy napilap körkérdést intézett az írókhoz. A kérdésre való feleletemet, mely a mondottakat több tekintetben megvilágítja, az alábbiakban közlöm:

Ha komolyan és érdemileg akarnék válaszolni a kérdésekre, egész tanulmányt kéne írnom. Úgy érzem, ezek tudományos kérdések, s nem politikai megvitatásra valók. A tudomány pedig még a fogalmakat sem tisztázta kellőképpen, amikről itt szó van. Mi az a «nemzeti karakter?» El tudok képzelni oly értelmezést, amely szerint minden igaz költő, ha akarja, ha nem, kifejezője a nemzeti karakternek; s olyant is, mely legdédelgetettebb klasszikusainkat «nemzetietlenekké» bélyegzi. Nem kiáltották-e ki Kazinczyt vagy Széchenyit a maguk korában nemzetrombolóknak s idegenség importálóinak, épp oly szenvedéllyel, mint akár ma Adyt? Nem volt-e nemzetgyalázó Kölcsey, mikor azt írta elkeseredésében, hogy «szebb arcot fog ölteni» e föld, ha a korcs magyar kivész s más nyelvű és «más keblű» nép áll a négy folyó partjára? Ehhez képest az egyes kérdésekben így jelezhetném röviden álláspontomat:

l. A «nemzeti karakter» lehet a költői realizmus kérdése - mennyiben tükrözi a költő műveiben az emberi mellett a nemzetit is? Így értve e fogalom mindenesetre esztétikai szempontok alá esik. De ha politikai érzületet értünk rajta, nem szabad feledni, hogy a  nemzeti érzésű ember lehet ijesztően rossz költő, s ép a legnagyobb poéták - mert ők nemzetük oktatói, s az oktató nem lehet csupán visszhang - könnyen esnek az eretnekség és nemzettagadás látszatába.

2. Mindebből nyilvánvaló már, hogy egy költő nemzeti karakteréről épp úgy, mint esztétikai értékéről sok esetben csak a jövő mondhat igazi és elfogulatlan ítéletet.

3. A nemzeti karakter eleven valami, s mint minden élet, állandóság a változásban.

4. és 5. Az új magyar költészet, mely Adyt vallja reprezentánsának, sem idegenül nem áll szemben a nemzeti karakterrel, sem nem ért rajta teljesen mást, mint a hagyomány. Nem mást - csak többet, csak mélyebben, gazdagabban a régit, csak friss szorítással ragadva meg a régi zászló nyelét, mely langy kezekben megereszkedett.

6. Hogy az Ady magyarsága maga is hagyománnyá váljon, épp oly kívánatos, mint hogy legnagyobb kincsünket ne az ablakon dobjuk ki, hanem kincses ládánkba helyezzük. Akár kívánatos, akár nem, ez a folyamat máris megkezdődött; a legfiatalabb generáció számára Ady kincse máris hagyomány, s egyre mélyebben az lesz, ahogy ő maga mondja, «ifjú szívekben, s mindig tovább!»

 

                                                        *  *  *

 

 

Ellen-Nyugat antológia

 

A Magyar Irodalomtörténeti Társaság 1912-ben megindította a Társaság folyóiratát, az Irodalomtörténetet (mely 1948-ban, 1963-1968 között szüneteltette megjelenését). 2007-től az ELTE BTK Magyar Irodalom- és Kultúra Tudományi Intézettel, az MTA támogatásával, a Ráció Kiadó gondozásában jelenik meg.

 

Pintér, Irodalomtörténet, 1927. 3. – 4. szám.

Zoltvány Irén elnöki megnyitója az Irodalomtört. Társaság 1927 évi közgyűlésén:

…a konzervatív irány fogalmilag nem zárja ki a haladás eszméjét, de mindkét táborban vannak, akik…a két irányt szöges ellentétben levőnek fogják föl…a nyugatosok…erős támadást intéznek a más irányú költők ellen…

Társaságunk nagynevű, boldogult elnöke, Beöthy Zsolt megírja, hogy….az elrémítő megtévelyedései mellett is tagadhatatlanul nagyon tehetséges Baudealaire-nek egyelőre kiválóbb követője nem igen akadt…A mi nyugatos költőink föllépésük elején még szemlátomást küszködve a nyelvvel, a költői stílus tekintetében igen gyakran a napsütés világosságát…a homállyal cserélték fel, /írja a 6-soros mondatszörnyetegben/…további nyugatos jellemző: kerékbetört zagyvaság…sületlen frazeológia…sokszor teljesen érthetetlen…Ezt a vezérelvet – vagyis, hogy költőinket a nemzeti genius ihleti - , mint irodalmi hitigazságot hirdetve…az ülést megnyitom.

154. old. Berzeviczy Albert az Ady-kérdésről szóló beszédében:…A hazátlan internacionalisták pajzsukra emelték és megtették annak a proletárságnak költőjévé, amely a vörös uralomban mutatta meg igazi ábrázatát.

             Irodalomtörténet, 1941. 4. szám.

145. old. Brisits Frigyes: Babits Mihály halálba omlott, megfáradt alakja körül még ott reszket éveinek és korának el nem csitult történelme…Babits éppen úgy, mint Ady, elváltozott lelkiséggel, „kapzsi és hódító élményvággyal” jött. Babits azonban már indulásakor összetettebb hatásoktól és az irodalmi kultúra széles körű befolyásától telítettebben írt, mint Ady…/Érdemes lenne a mondatot elemezni./ Nagy költő élt köztünk! Talán az utolsó abból a mindinkább ritkuló nemzedék-fajtából…

Kárpáti Aurél: Babits Mihály életműve c könyv recenziója /175. old./ is azt mutatja, hogy Babits megfelelt Pintéréknek.

 

A másik szemlézett folyóirat a:

                                               

Koszorú. 1937 április (Petőfi Társaság Közlönye)

Aukció: 2800.- Ft  /1975-ben 8.- Ft/

 

Petőfi Társaság  / a hálóról/

1876-ban alakult az Akadémia szellemével elégedetlen írókból és kimondatlanul a Kisfaludy Társaság ellentársulata kívántak lenni. Elnökéül Jókai Mórt választották. Alapszabályában a Petőfi-kultusz ápolását tűzték ki feladatul. Létrehozták a Petőfi Múzeumot, összegyűjtötték a Petőfi-ereklyéket, kiadták a Petőfi Könyvtár sorozatot. Az első években sok-sok országjáró felolvasóestet, vándorgyűlést rendeztek "a közízlés emelésére", később kezdeti lelkesedésük alábbhagyott. Két saját lapjuk volt: 1877-1878-ban a Petőfi Társaság Lapja, 1879-1885 között pedig Koszorú címmel adták ki. 1904-től elnöke Herczeg Ferenc lett, 1920-tól Pekár Gyula, 1937-től Császár Elemér, 1940-től pedig Kornis Gyula. 1944-ben szüntette be működését.

                                               *  *  *

Koszorú, 1939. január, 65. old. Császár Elemér: A magyar Felvidék, elnöki megnyitó…/a befejező szakasz./ - Mindenható Úristen, aki fölhoztad ránk ezt az örömnapot, tetézd jóságodat: világítsd meg Európa urainak elméjét, hogy megértsék a magyar igazságot; erősítsd meg a hallásukat, hogy fölfogják az idők szavát; élesítsd meg pillantásukat, hogy meglássák a magyarok szemében még mindig csillogó könnyet. Urunk és Istenünk, tegye lehetővé a Te végtelen jóságod, hogy hatalmas barátaink segítségével visszakapjuk azt, ami jog, törvény és igazság szerint ezer éven át a mienk volt! / A könyörgés, a csillogó könny nem bizonyult külpolitikai tényezőnek. /

106. oldal. G. J.: Két irodalmi díj…a Baumgarten-díj kurátorsága nem tud elszakadni a Nyugat íróinak klikkrendszerétől és évről-évre többé-kevésbé ugyanazok a nevek röppennek a nyilvánosság elé…én dicsérlek téged, te dicsérsz engem, mi dicsérjük őt…a díj értéke devalválódik…nevezzék a díjat honorárium kiosztásnak…

118. oldal. Kosáryné Réz Lola székfoglalója a Petőfi Társaságban, 1938. 11. 13-án…a fogadóbeszédből:

Kedves Társunk most elhangzott Egy sor tégla c. elbeszélése / a lap 679. oldalán olvasható/

fölolvasásával eleget tett kötelességének…üdvözlöm az írót megillető elismeréssel is…az írói hajlam őseiről szállott önre…egyik őse udvari költő volt egy kis német fejedelem palotájában…dédanyja Boleman Evelin…verseket írogatott…ön művészi hajlamú asszonyok leszármazottja…19-ik regénye is megjelent…

Koszorú, 1935. április / a bekötésnél nem figyeltem az időrendre/ Pekár Gyula: Rákóczy és Petőfi, 132. oldal…mi a trianoni új Mohács mai gyermekei, elkáprázottan hullunk porba a Te hited és honszerelmed fensége előtt. Szinte a mostan rab észak késmárki szele érinti homlokunkat, vitézi roham színes látományában / Pekár látományt ír, ez nem tetszik a gépnek/ száguldanak el előttünk a kuruc eposzai, hősi hadai, dicső daliái…Te, kinek a rabbá lett Kassán annyi bujdosás után immár saját hazádban se lehet nyugtod, maradj örökké roham készen a magyar szabadság örök fővezére! /Ahogy Császár könyörgése, Rákóczy sem bizonyult hatásosnak, még ha Pekár kérte is/

169. oldal. A Baumgarten-díj sorsa…a díjazottak, egy-két kivétellel annak az iránynak a képviselő, melyet a díjkezelő kurátor szolgál, a Nyugatnak…jogos-e egy nemzeti intézményt…egyetlen irány istápolására felhasználni? Íme a statisztika:…Gellért, Illyés háromszor, Erdélyi J.  és…Tersánszky négyszer…Mely remekmű létrejötte dőlt volna dugába díj nélkül? Erről nem tudunk semmit…/l. b./

Koszorú, 1936. április, 129. old. Pekár Gyula Nemzeti értékeink megvédése…az a síron túli vonzalom, mely Jókait Petőfihez fűzi, már több a barátságnál, több tán a testvérségnél is: ők ketten a két testre hasadt, de lélekben ikernek maradt fensőbb szellemi egységnek oly összetartozó két felét alkotják, amilyet az antik világ csak Castrorban és Polluxban vagy a kettős Janus-arcban tudott megálmodni…/fokozódik:/ lángelmék elhivatottságának pontosságával együtt születnek bele korunkba…/milyen a pontatlan elhivatottság?/

…az anyagi Magyarország megszállt részeinek ádáz pusztításával párhuzamosan egyre vakmerőbben folyik a merénylet-hadjárat a szellemi haza kirablására, nemzeti értékeink aranyfajsúlyának az ellopására…/hogy lehet fajsúlyt lopni?/

164. old. Újra a Baumgarten.díj…az alig húszéves lírai zseni, Weöres Sándor, „leventeköteles ifjú”, aki 3000.- pengőt kapott, gazdag földbirtokos fia, Babits közeli rokona…

Koszorú, 1937. január. 99. oldal. A Nyugat jubileuma…az irodalmi forradalom minden létjogosultság nélkül született, mely tagadhatatlanul erős nyomokat hagyott maga után…nem volt szükség bomlasztó és robbantó erőire…kettészakította a magyar irodalmat …Babits Mihály kísérelte meg, hogy harminc esztendő elmúltával igazolja a Nyugat megalakításának szükségességét…az a klikk-szellem, amelyet a Nyugat honosított meg, hiába igyekezett akár a lírában, akár az elbeszélő irodalomban, drámában vagy kritikában mindenáron új nagyságokat előtérbe tolni…

A nemzeti közvélemény szeretetébe zárta – a Nyugat táborában nem dolgozó - …írókat: Gárdonyi, Mikszáth, Herczeg, Pekár, Móra, Zilahy, Csathó Kálmán, Gulácsy Irén, Szabolcska Mihály, Vargha Gyula, Császár Elemér, Pintér Jenő… /r. – ő./

 

VARGHA GYULA /1853 – 1929/

 

NAPSZÁLLTAKOR

 

Fáradt napom nyugat felé tért,
Uram, hálát adok a létért;
Bűnös, nagy bűnös volt a szám,
Hogy annyiszor megátkozám.

Okom dehogy volt lázadásra,
Csak hála-, hála-, hálaadásra.
Kegyelmed annyi jót adott:
Gyümölcsös ágként roskadok.

Adtál, Uram, áldott szülőket,
- Áldom haló porukban őket –
Porló kezük most is vezet,
Hogy megragadjam szent kezed.

Hű nőt is adtál, drága hitvest,
Minőt az ifjú képzelet fest,
Koszorút boldog fejemen
Rózsákból font a szerelem.

S víg gyermekajkak házunk csendjét
Ezüst harang gyanánt becsengték,
Idő haladt, s szemünk előtt
Olajvesszőnk mind nagyra nőtt.

Egyszer barnább, másszor fehérebb,
Sosem volt szűke a kenyérnek.
Ki többre vágyik, lelki vak,
Kincs, nagy vagyon hiú javak.

De mégis dússá tett a lelked,
Belém dalok lelkét lehelted,
Zengő, csodás harmóniát,
Kísérni hűn az élten át.

Egem borongott, vagy derengett,
Az eolhárfa egyre zengett;
Nem a világnak szólt dala,
Szívem lett könnyebb általa.

S ha néha tán az úti porban
Keresztemet görnyedve hordtam:
Az összeroskadás előtt
Adtál, Uram te, új erőt.

Az utat most már megfutottam,
Lerázhatom porát nyugodtan;
Új ég és új föld tűn elé ...
Megyek, örök fényed felé.

 

 Írók

 

Herczeg Ferenc

 

                                              Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 10-11. szám · / · FIGYELŐ

Babits Mihály: KÖNYVRŐL KÖNYVRE

Egy könyv, amit nem olvastam. - Nem olvastam John Masefiled legújabb könyvét, a Trójai Mesét. Sajnos, sem időm, sem pénzem, hogy minden könyvet ami érdekelne, megszerezhessek vagy elolvashassak. A Poëta Laureatus új eposzáról csak a hozzám jutott angol és amerikai folyóiratok kritikáiból értesülök….

*

Poëta laureatus Magyarországon. - Ebben a pillanatban nekünk magyaroknak is van poëta laureatusunk, az Akadémia hivatalos kijelentése szerint és pedig Herczeg Ferenc személyében. Elérkezett az akadémiai nagyjutalom kiadásának ideje, s azt Herczeg Ferencnek ítélték oda. A választás rendesen nagy gonddal és felelősséggel szokott járni; de - ahogy az ítélet indoklása mondja - ezt a felelősséget ezúttal nem érezte az Akadémia: fölmentette attól a közvélemény. Ha az angol költőknek királyi kegy nyújtja a poëta laureatus koszorúját - még mindig az Akadémia szavait idézem - a mienknek «értékesebb areopág" ítélte azt oda: az olvasók százezrei.

Be kell vallani hogy ennek az areopágnak ily tiszteletteljes elismerése az Akadémia részéről, reám valósággal megdöbbentően hat. Nemrég valami «ifjú-katolikus» lapban olvastam egy cikket mely egy papköltő rossz verseit avval a megokolással védelmezte, hogy azok a «tömegeket megnyerték», tehát «hallgasson el minden kritikai okvetetlenkedés». Ez is fölháborított, de avval nyugtattam meg magam, hogy zsurnalisztikus világnézettel van dolgom, mely a mai ochlokratikus /ochlokrácia = csőcselékuralom B/ világban természetszerűleg a tömegeknek ad igazat. De az Akadémia! Az Akadémia, melynek rendeltetésénél és hagyományainál fogva a tömegektől elzárkózó szellemi nemesség, az arisztokratikus, konzervatív ízlés mentsváraként kellene állnia! Az Arany és Gyulai akadémiája mely hajdan oly szigorú, nagy és hasznos harcokat vívott az irodalmi tömegízlés ellen! Micsoda korbáccsal vágna itt végig Gyulai Pál a saját akadémiáján, ha föltámadna! Mi lesz, ha már az Akadémia is, irodalmi kérdésekben, az olvasók ezreinek ítélete szerint igazodik? Hogyan fog elzárkózni X. vagy Y. érdemének elismerésétől, a legüresebb divatírókétól, akiknek nevét én nem is tartom méltónak leírni? De akiket az olvasók ezreinek talán még többje tüntet ki tetszésével, mint Herczeg Ferencet?

*

A Borostyán árnyékában. - Mindez persze semmit sem jelent Herczeg Ferenc ellen, aki ha jó író, nem azért jó író mert az olvasók «százezreinek» tetszik. Noha, meg kell mondani, nem egészen véletlen ez a tetszés; a magyar Laureatus nem egyszer, műfajaiban, témáiban és stílusának felületes könnyűségében is kissé olcsó módon alkalmazkodott a tömegízléshez. Nem véletlen az sem, hogy Akadémiánk a tömegízlés illetékességét elismeri: a magyar akadémizmus irodalmi ízlését valóságos paradox rokonság fűzi a zsurnalisztikus és tömegízléshez. Akadémikus szépíróink épen nem a nehéz és magas költészet hívei: ellenkezőleg, többnyire ilyen könnyű regények, lektűrök szolgáltatói ők, s aki fő-fő lírikus volt köztük, szegény Kozma Andor, politikai aktualitások napi krónikáját szőtte rímekbe, s ezek talán a legjobb művei. Nem akarom azt mondani, hogy Herczegnek meg a Gyurkovics-fiúk a legjobb műve. Ez kajánság lenne, mikor maga az író oly nemes ambícióval, s eredményes öngazdagítással iparkodott ezt a fiatalkori könnyű és «snájdig» sikerét túlnőni, és szinte: elfeledtetni...

*

…Külön eset az Arany Jánosé is, aki az első magyar laureatus volt, s már tudatos korszerűtlenséggel, az egész modern, reálista szellemmel szemben (melyet ő nagyon is jól megértett és átélt), akart mindenáron naiv eposzokat, mondai hőskölteményeket alkotni. Ő nem menekülni kívánt polca feszélyeitől, hanem ellenkezőleg, önkínzó módon alkalmazkodott azokhoz; érzékeny lelkiismerete mindent be akart váltani, amit vártak tőle, még ha természetével s a kor költészetének igazi szellemével nem is egyezett meg. Az önmagára szabott kényszer úgy hatott költői erejére mint ahogy a formai nyűg szokott hatni a művészre: s a szigorú külső feladatnak a saját egyéniségével, s a modern kor lelkével való összeegyeztetéséből születtek oly művek melyek az eposz minden naivságát és fenségét a modern regény minden naturalizmusával és életteljességével egyesítve, ahogy mondani szokták, «ki nem hunyó fénnyel ragyognak költészetünk egén».

*

A Borostyán árnyékában. Folytatás. - Herczeg Ferenc esete megint más. Ahogy ő a történelmi s hagyományos tárgyak és műformák felé nyúl, az részben alibi-mutatványnak hat ránk, részben valami németes kötelességtudás és okosság aktusának. Én sokkal magyarabbnak érzem Herczeget akár a Gyurkovics-fiúk csibész-vicceiben, mint például a Pogányok nagy Piloty-képén, melyben egy átlagos Herczeg-regény giccsei mellett szépen megfér a Scheffel-hatás és a prózába-modernizált Buda Halála-pastische. De épp a giccseknek, a lektűr szolgáltató, könnyűregényíró tehetségnek, kellett az alibi, ha már egyszer a Borostyán árnyéka ráesett. S Herczeg egyéniségének színei sohasem voltak oly erősek, hogy új meg új színeket tetszése szerint föl ne vehessen. És hadd ismételjem: végelemzésben ez a gazdagodás mégiscsak javára vált. A Bizánc s az Árva László csak jobb, mint az Arany Hegedű vagy a Kék Róka, amik ma már oly naivul hatnak, noha «életből vett» dolgok. A készen kapott történeti anyag, amivel Arany annyit küzdött és kínlódott, Herczeg alkalmazkodó, könnyebb tehetsége s szárazabb fantáziája számára jó mankónak bizonyult; noha históriai regényeiben sohasem tudott egészen megszabadulni a Piloty-színektől s a sablonos lektűr-íztől. A legtöbb könyvét olvastam bizony, részint diákkoromban, részint később, mikor egyszer egy vidéki barátomnál voltam szállva, akinek felesége polgári iskolai tanárnő; s az iskolában egy ügynök rájuk sózta az «összes Herczeget». Így lett ez a kedves asszony is egyike a «százezreknek», akik poëta laureatust adtak nekünk. Szóról-szóra a kezembe adta, mikor olvasnivalót kértem tőle esténként, mert anélkül nem tudok elaludni; s így lassankint abba a helyzetbe kerültem, hogy pontosan s nyomról-nyomra követhettem, hogyan változik át egy író a Borostyán árnyékában.

 

Új Idők

Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap

Szerkeszti: Herczeg Ferenc      XXVI. Évfolyam  1920. február 10 /saját példány/

89. oldal. Beöthy Zsolt: Herczeg Ferenc új regénye    A ránk szakadt istencsapása nemcsak a mi kis életünket zúzta össze, hanem egymás után szaggatta szét nemzeti életünknek történeti szálait: a magyar politikáét. Elborulva keresgéljük a tépett fonalakat: összeköthetjük-e még valaha? Ebben a nagy kétségben és sötét borulatban a megkönnyebbülésnek egy sóhajtásával nézünk Herczeg kis könyvére,  Az élet kapujára….legalább egyetlen ponton kegyetlen sorsunk mégis csak megkönyörült rajtunk. Éppen azon a ponton, ahol a nemzet szíve legerősebben ver s elméje legtisztábban ragyog: az irodalomén…a támadás itt sem volt kevésbé átalkodott, mint egyéb tereken…a félművelt tömegeket értetlen és értelmetlen jelszavak itt is megingatták, de szakadás nem történhetett. A ripőkség lármája nem hatott el oda, ahonnan a tehetségek ajándéka kerül, s íme Jókai és Mikszáth után, hozzájuk és elődeikhez és nemzetünkhöz méltón és dicsőségesen folytatja a nagy magyar elbeszélők sorát Herczeg Ferenc…  Az élet kapuja…a nemzeti jövő kapuja…

…Íme, az új regény Herczeg művészetének három vonását világítja meg: nemzeti érzésének erejét, tanulmányának gazdagságát, lelkiismeretének komolyságát…nemzeti életünk kapujának legalább egyik kulcsát ma ő tartja kezében.

 

 

Herczeg Ferenc / 1863 – 1954 /    Márai-naplókból /A naplószámozás az előző fejezetben/

 

 

1/147. Herczeg Ferenc nyolcvan éves. Államfő, állam, népség és katonaság egyfajta dísztemetést rendeznek tiszteletére ez alkalomból, amilyen magyar író – az egy Jókain kívül – nem kapott még soha.

Herczeg tehetséges ember, írónak is az, de embernek még sokkal inkább. Tehetségével nem harcolt, nem volt démona. Mindig ízléses maradt, akkor is, amikor az Angyallal kellett volna verekednie. Nyelve üres, hideg. Formaérzéke biztos. Ez és józan esze sikereinek titka.

De mennyi megalkuvás kell ahhoz, hogy a nyolcvanéves írót ilyen egyhangúan ünnepeljen állam, népség és katonaság! Az író nem kompromisszum, az író mindig ellenállás. Akit végül – még életében – mindenki ennyire magáénak érez, hőkölve érezheti, milyen olcsón adta élete igazi értelmét, az ellenállást!

 

3/50. Délelőtt Herczeg Ferencnél. Nyolcvannégy éves. Rokonokkal él régi sértetlen otthonában. A műtárgyak, amelyek között elém jön, különlegesen megöregedtek. Íróasztalán bőrtokok hevernek, díszpolgárságok, kitüntetések, dísztagságok oklevelei. Szobrok, közepes képek. Minden muzeális. A mennyezetről üvegbúra alatt lóg le egy vitorlás hajó apró modellje: e minta kivitelének a fedélzetén, a „szelek szárnyán” című vitorláson az író valamikor, napsütötte béke-nyarak boldog óráiban bekószálta az Adriát.

Megöregedett, de nem vénült meg. Mindent megért, mindenre józanon felel. Néha, nagyon kedvesen, csaknem gyermekesen nevet. Ez a nevetés a legokosabb rajta. A világra, amelyben élünk, kézlegyintéssel mondja: ”okádék”. A múltról sincs jó véleménye. Úri és bölcs. Elmondja, hogy dolgozik, befejezte emlékiratai harmadik, utolsó kötetét. „1914 júliusában kezdem és befejezem a napon, amikor 1944 decemberében az első orosz katona belépett ide, ebbe a szobába…” Érdekes írás lehet. A jelenről már nem akar írni.

Herczeggel is úgy vagyok – másképpen, magyar viszonylatban – mint Goethével: a jelenséghez több közöm van, mint a művéhez. Goethe rejtélyesen több volt, mint a műve. Herczeg is több, mint minden, amit írt.

 

3/217. Egy hazai kommunista újságban egysoros hír jelenti, hogy „Herczeg Ferenc író 91 éves korában meghalt.”

Elutazás előtt felkerestem, 85 éves volt. Teljesen öntudatánál volt. Azt mondotta: A te helyedben elmennék. De ne menj messze. Ő nem ment messze, otthon halt meg.

A magyar színpad számára írásaiból feltehetően megmarad a Bizánc és az Ocskay brigadéros. Megmarad néhány szép, turgenyevi hangulatú elbeszélése, a Jancsi édesanyja és a Lószőrhuszár. Talán megmarad a Pogányok című regénye és valószínű, hogy eleven marad a Gyurkovics lányok, amely kitűnő korabeli szatíra, felér Mikszáth keserű és gúnyos korrajzaival.

Herczeg megélte tulajdon utókorát. Sokkal több volt, mint amit írt. A németség ereje volt benne s elbűvölte az a különös igézet, ami a magyar életből sugárzik.

 

6/149. Egy újsütetű irodalmi hatalmasság – kiadó – szemforgató részvéttel beszél Herczeg Ferencről, akinek nyolcvanöt éves korában anyagi gondjai vannak, „Ha valaki olyan nagyot zuhant, mint ő…”- mondja. Ezek a szerencsétlenek azt hiszik, hogy Herczeg Ferenc „zuhant”, mert ők nem tekintik többé írónak, embernek és szerepnek Magyarországon. Nem tudják elképzelni, hogy akadhat ember, aki egyáltalán nem érzi „zuhanás”-nak, ha nem ült fel az ő vonatjukra…Nem akar útitárs lenni egy úton, amely a semmibe vezet…még mindig a „lezuhant” Herczeg Ferenc a valóság, s ők csak imbolygó árnyalakok, akik eltűnnek az első nyugati szél fuvallatára.

 

11/113. Herczeg Ferenc meghalt. A hír visszavetíti a délelőtt emléké, amikor utoljára láttam. Délben indult a vonat, amellyel külföldre utaztam; mindent elrendeztem, mert tudtam, hogy nem térek vissza külföldről többé az országba, amíg az oroszok és a kommunisták uralkodnak. Utolsó délelőtt úgy gondoltam, elmegyek Herczeghez és elbúcsúzom az egyetlen embertől, aki még eleven szemtanúja volt a régi Magyarországnak…Megkérdeztem, ír-e még? Elgondolkodott.  Nem – mondta – már nem írok. Tudnék még írni – és felemelte a kezét – vannak mondataim és azt hiszem, ki tudnám fejezni azokat. De a szerkesztéshez, a kompozícióhoz már nincs erőm – mondta okosan, tárgyilagosan…befejezte emlékiratai harmadik kötetét…”Bevégzem a történetet azon a napon, amikor az első orosz katona belép ide, ebbe a szobába” – mondotta…ki volt nagyobb…Jókai – mondta határozottan. – Mikszáth gondosabb író volt, nagyobb formaművész, tudatosabb stiliszta. De Jókai a bőség volt, a gazdagság. Olyan volt, mint a mesefa…- Én a te helyedben elmennék – mondta aztán...Maradj Európában. Ez volt az utolsó szó, amellyel búcsúzott…Herczeg az ember, sokkal több volt, mint amit írt. Okossága, emberi lénye, tisztessége, nagy emberismerete fölötte volt annak, amit alkotott…Ahogy a cipszer Gárdonyi Géza és a magyar-zsidó Bródy Sándor egy nyelven alkottak Egerben valamilyen csodálatos színes magyar szellemi tüneményt, úgy a „híg-magyar” Herczeg is tökéletesen felolvadt a magyarságban. Egy hosszú élet, egy hosszú írói és közéleti pálya során lehettek politikai tévedései. Amiben soha nem tévedett, az az emberiesség és a magyarság irántihűség volt.

 

11/266. Herczeg Ferenc mesélte egyszer, hogy még békében vásárolt Londonban egy hajót. Vitorlás volt…Nagy dolog lehetett, így gondoltam, olyan világban élni, amikor egy magyar író hajót vásárolhat Londonban.

 

 

Pekár Gyula /1867 – 1937/

 

Pekár Gyula (Debrecen, 1867. nov. 8. Bp., 1937. aug. 19.): író, politikus, miniszter, az MTA I. tagja (1911). ~ Imre fia. Bp.-en, Bécsben és Párizsban tanult, utána bírói pályára lépett, de azt hamarosan elhagyta az irodalom kedvéért, amelynek minta hivatalos kultúrpolitika reprezentánsa, termékeny, de jelentéktelen művelője volt. A Kisfaludy Társ. 1901-ben tagjai közé választotta. 1901-től 1918-ig és 1918-tól 1935-ig …parlamenti képviselő. A Tanácsköztársaság idején a Fehér Ház nevű szervezet elnöke; szerepet játszott az 1919. aug. 6-i Friedrich-féle puccsban. 1919. aug.-ban, majd nov.-től 1921. jan.-ig és febr.-tól jún -ig vallás- és közoktatásügyi államtitkár, 1919. aug. 27-től 1919. nov. 24-ig tárca nélküli miniszter. 1901-től a Petőfi Társ. tagja, 1920-tól elnöke – F. m. Dodó főhadnagy problémái (novellák, Bp., 1894); Dodó főhadnagy (vígjáték, bem. Vígszínház, 1899); A liliomos asszony (r., Bp., 1903); Danton (dráma, Bp., 1921); A talizmán (r., Bp., 1937). – Irod. Schöpflin Aladár: P. Gy. (Nyugat, 1937): Lázár Béla: P. Gy. (1939). – Szi. Sándor Kálmán: Díszes esküvő (novellák, Bp., 1961).

Pekár írásaiból az Ellen-Nyugat c. fejezetben olvashatunk részleteket.

 

Pekár Gyula volt a Múzeum-kertben álló Arany-szobor egyik mellékalakjának, Toldinak a modellje…őróla mintázták Toldi Miklós alakját az Arany János-szoborhoz.
alomlato2.nolblog.hu

 

Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 4. szám · / · Figyelő

Fenyő Miksa: A kölcsönkért kastély
Vígjáték 3 felvonásban. Írta: Pekár Gyula. Előadta a Nemzeti Színház

Pekár darabjának bírálata alkalmából engedtessék meg nekem a következő megállapítás: Nem tudom, hány esztendeje igazgatja Tóth Imre a Nemzeti Színházat, de bizonyos, hogy ezen idő alatt és csakis azóta, mióta rája bízták a dolgok intézését, a Nemzeti Színház művészeti jelentősége teljesen aláhanyatlott. Amin a magyar írók egy évtizedig dolgoztak: hogy a magyar dráma jogaiba lépjen, érvényesüljön - s ez legalább annyira kultúr-érdekünk, mint gazdasági érdekünk -, s amit jórészben sikerült is elérniük, azt a káplár-egyenes gondolkozású, művészi érzéstől és műveltségtől kissé idegen Tóth Imre egy esztendő leforgása alatt lerombolja. Nem is kell már nagyon erőlködnie: még egy Farkas Pál, még egy Garamszeghy, még egy Pekár Gyula (s Tóth tarisznyája bizonyára nem jön zavarba, ha mindjárt egy tucatot is kell előteremtenie), s a legelső magyar színház szerencsésen elérkezett igazgatója nívójához.

Bánffy grófnak, aki komoly művészember és szimpatikus tehetség, s aki elvégre felelős mindazokért, ami a Nemzeti Színházzal történik, ajánljuk figyelmébe a következő megoldást. Tóth Imre igazgatói kinevezésénél az volt a döntő szempont, hogy egy állítólag eladósodott előd után egy pontos, rendes, fizetését beosztani tudó hivatalnokot kerestek. Hát persze, attól, hogy Tóth Imre vagyoni viszonyai rendezettek, ettől Pekár Gyula nem lesz jobb író és az előadások - néhány komolyabb művészembernek gyakori rezignációval teljes iparkodásáról nem szólva - nívóban nem emelkednek. Isten mentsen, hogy Tóth Imrét, aki elvégre abban tökéletes, aminek folytán igazgató lett, megkárosítsák. Dupla fizetéssel kell megtenni pénztárnoknak, a színház büdzséje inkább megbírja azt, mint az irodalom az igazgató urat.

 

Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 9. szám · / · FIGYELŐ

Schöpflin Aladár: PEKÁR GYULA

Csaknem presente cadavere vagyunk még, szabad-e megrajzolni a halott képét őszintén, ahogy láttam egy élet során? Csekély számú hívei annyira túlmagasztalták, nagyszámú ellenségei annyira lebecsmérelték, úgy érzem, rehabilitálom, ha megírom róla az igazgat - illetőleg azt, amit igaznak gondolok.

Mikor 1891-ben Horváth Gyula lapja, a Magyar Hírlap megindult, legfőképpen Rákosi Jenő Budapesti Hírlapjával kezdett erős versenyt. Akkoriban tűnt fel Herczeg Ferenc, egyszerre hallatlanul népszerű lett, a Budapesti Hírlap nagy vonzó ereje. Horváth Gyuláéknak kellett valaki, akit Herczeggel szemben ki lehetett játszani. Rábukkantak Pekár Gyulára. Társaságbeli úriember volt, gazdag család fia, tartalékos huszártiszt, erejéről híres sportember. Huszárnovellákat irt Dodo főhadnagyról, az ellenállhatatlan nőszédítőről. Szóval minden pontosan megfelelt. Felkapták és a reklám minden eszközével megtették nagy írónak. A kürtösök élén Bródy Sándor haladt. A Dodo-történetek mind arról szóltak, hogy a rokonszenves főhadnagy miképp hódított meg egy-egy nőt a legkülönbözőbb társadalmi osztályokból; akkor még a magyar levegőben szokatlan pikantériájuk, a közös hadseregbeli huszár félig magyar, félig osztrák alakja mulattatta a közönséget. Herczeg huszár-novelláinak sikerével azonban nem vetekedhettek, nem volt meg bennük az a frissesség, fiatalos vidámság és elegáns bonhomia. Dodo főhadnagy bizony dekadens alak volt, erotikus francia regényhősök mintáját lehetett mögötte érezni, nem volt az a léhaságában is kedves, egészséges mulatós fiú, amilyennek a huszártisztet szerették látni. És valami hiányzott ezekből a novellákból, amit az emberek éreztek, bár nem tudták megmondani, hogy mi.

Pekár azonban komolyan vette nagy író voltát s becsvággyal tele igyekezett megszerezni a rangjához méltó apparátust. Éveket töltött Párisban, belekerült Munkácsy Mihály társaságába, belekóstolt a művészéletbe s közben Gaston Paris oldalán tanult a Sorbonne-on, főképp pedig tanulmányozta az akkor nagyra tartott francia írók, főképp Flaubert, Maupassant, Bourget módszereit, szemléletét, modorát, stílusát. Olyan francia műveltséggel jött haza, amilyennel nálunk akkor csak az egy Ambrus Zoltán dicsekedhetett volna, ha tudott volna dicsekedni. Abban a tudatban jött haza, hogy új, nyugati stílust hozott magával a poggyászában. Hozott is valamit, ami új is volt és megfelelt az akkor kezdődő divatnak: Páris-rajongást. De míg szintén Páris-rajongó kortársai, Ambrus és Heltai a Páris-élményekből kiszűrték a saját egyéni stílusukat, Pekár a francia írók stílusának utánzatát hozta magával. Francia szólásokkal, gallicizmusokkal teletűzdelt stílusában éppen az nem volt meg, ami a francia stílus-hagyomány legfőbb értéke, s amit Ambrus olyan tökéletességgel asszimilált bele a magyar stílusba: a könnyedség, világosság és numerus. Amit csinált, szándékolt és másodkézből való volt. A közönség, amely Mikszáthoz és Herczeghez volt szokva, idegenszerűnek találta, az írók Páris-sznobot gyanítottak benne. Tóth Béla könyörtelenül persziflálta. Most már erősen érezték, hogy valami hiányzik belőle, csak nem mondták ki, hogy mi.

Pekár is sejteni kezdte, hogy ezt érzik s elkezdett küzdeni ez ellen. Még jobban megfeszítette erejét, levetette a franciáskodást, igyekezett tiszta magyar stílust kiformálni, latba vetette kétségkívül igen széles műveltségét, művelt és intelligens könyveket irt utazásairól, novelláiban, regényeiben a magyar témákat, a magyar levegőt kereste, hol elmélyedő hangon szólt. Nagy koncepciókat gondolt ki és hajtott végre, például történeti regényt írt az emberi történelem legnagyobb fordulatáról - ő legalább így látta - a patriarchátus diadalmas harcáról a matriarchátus ellen, amely a férfiak kezébe adata a világ vezérszerepét. Ezt a regényét a Salammbo módszereivel, Flaubertéhez hasonló gondossággal, roppant történeti apparátussal írta. Csak éppen embereket nem tudott életre támasztani. Mikor a regény, Az amazonkirálynő, melyet élete főművének tervezett, megjelent, lehetetlen volt észre nem vennie a körülötte támadt hűvös csöndből, hogy célját nem érte el. Most már nemcsak érezték, hanem tudták is, sőt itt-ott ki is mondták, hogy valami hiányzik belőle.

Elért mindent, ami külső díszt író elérhetett. Akadémikus lett, Kisfaludysta, Petőfi-társasági elnök, képviselő Tiszta István közvetlen környezetében, ellenforradalmi vezérember, államtitkár, miniszter, akadémiai pályadíjak nyertese. Többet világi becsvágy nem is tűzhetett maga elé. És mégis elégedetlen volt. Egyet nem tudott elérni, pedig azt akármelyik kopott, élhetetlen, koplaló költőcske feltűnése pillanatában eléri. Azt, hogy az írók ne előkelő vendégnek érezzék a maguk körében, hanem közülük valónak. Ebben az írók valahogy passzív módon könyörtelenek.

Ezt ő mindig érezte, szenvedett miatta. Lehetetlen, hogy meg ne remegett volna önmagába vetett hite. Ezt palástolta föllépésének önérzetességével. Ez sugallta neki, akinél több idegenséget senki sem hozott bele irodalmába, a «nemzeti irányzat» utolsó védőjének szerepét a Petőfi-társaság elnöki székében. Ebből fakadtak beszédeinek haragos kifakadásai az irodalom túlnyomó része ellen. A kielégítetlen becsvágy hőse és áldozata volt.

 

 

Surányi Miklós

 

1882-ben született. Jogi tanulmányokat végzett; volt megyei fő levéltáros, szerkesztette a Budapesti Hírlapot. 1936-ban halt meg.

Zsúfolt, látványosságra törekvő regényei a romantika és naturalizmus keresztezéséből született felemás alkotások – konzervatív szemlélet lép bennük frigyre élveteg dekadenciával. Legtöbb hősét különleges szabásúnak mintázza, nagy szenvedélyek megszállottjának, akiknek sorsát akarat és cselekvés, hajlam és lehetőség egyensúlytalansága szétdúlja, és értékeiket  fölöslegesen elpazaroltatja. Szerették Mereskovszkijhoz hasonlítani: a történelem nagy látványaihoz vonzódott, festői és drámai tablók alkotására törekedett; meg is volt benne a nagyvonalú történelmi kompozíciók iránti érzék – jelentős művet mégsem alkotott.

Liberális színezetű konzervativizmusának egyik meghatározó vonása, hogy a forradalomban veszedelmes eltévelyedést látott, a Csodavárókban is a konzervatív oldal durva pamfletstílusában foglalkozott 1918–19-cel..                            LECSO

 

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából Az első könyvnap : együtt Babits és Surányi

1929. május 12-én az Otthon Írók és Hírlapírók körének ünnepével kezdődött a magyar könyvhét, majd a kör alelnöke, Balassa József bevezetőt mondott. Ezután ünnepi zenei program következett, végül pedig Kosztolányi Dezső felolvasása. A könyvhét hivatalos megnyitójára másnap, május 13-án került sor. Gróf Klebelsberg Kunó magyar királyi vallás- és közoktatásügyi miniszter az MTA dísztermében tartotta ünnepi beszédét. Felolvasott:  Babits Mihály, Surányi Miklós, Voinovich Géza A Rádió előadás sorozattal színesítette a Magyar Könyv Hetének programját. Többek között Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Surányi Miklós beszélt a könyv és a közönség kapcsolatáról.

 

Pécs az irodalomban, irodalom Pécsen – interjú Tüskés Tiborral

Tüskés Tiborral Tánczos András beszélgetett 2009. november 23. 07:00…A 19. század végén a ciszterci gimnázium két jeles diákot adott a magyar irodalomnak. Ők iskolatársak voltak, az egyikük egy pár évvel idősebb, a másik fiatalabb: Surányi Miklós és Babits Mihály…

 

 

 

 

                                   

Bp. 1936. Singer és Wolfner. 253 o. /Surányi Miklós műveinek emlékkiadása 13./ Aranyozott egészvászon kötésben

Saját példányomból /csak félvászon/ másolok részletet a könyv egyik tanulmányából:

Magyar irodalom   …Kazinczy Ferenc a feje búbjától a lába talpáig író és művészember volt és a szeme égen és földön minden dolgokat esztétikai szemléleten át nézett…

…a háború után elvesztettük Nagy-magyarországot, a forradalmak pedig megutáltatták velünk minden változásra és radikális reformra irányuló megmozdulást. A megcsonkítás után évekig nem tudtuk elképzelni, hogy a régi Magyarország területének teljes visszaszerzése nélkül egyáltalán lehet élni. Maga a területi integritás gondolata a legromantikusabb formulába öltözött. Úgy véltük,hogy sebeink mutogatásával és égre rimánkodó panaszainkkal meglágyíthatjuk a világ szívét s ezzel vissza perelhetjük a régi határokat…a forradalmak eszeveszett és ocsmány zűrzavara után…a magyar élet minden értelmét…a régi rend visszaállítása körül támadt romantikus elképzelésen keresztül láttuk. Ez a tétlen, terméketlen és rezignált nosztalgia teljesen elfelejtette velünk a belső revízió szükségességét. Eszébe sem jutott senkinek, hogy bizonyos tényekkel állunk szemben…az új magyar élet megszervezésére volna szükség…a magyar irodalom tíz esztendő óta zátonyon vesztegel. A magyar irodalmi élet tele van nagy írókkal és igen kicsi és lapos irodalmi alkotásokkal…

 

Surányi Miklós Egyedül vagyunk Magyar Elektronikus könyvtárban olvasható

 

Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 3. szám · / · Figyelő

Dóczy Jenő: Surányi Miklós: Kantate

(Regény. Singer és Wolfner kiadása)

Babits az Irodalmi Problémákban újabb íróink kultúrátlanságát panaszolja fel. “A legújabb magyar irodalom - írja - a nagy nyugati kultúra fájáról leszakadt ág benyomását teszi." Ha e megállapítás helytálló, úgy örülnünk kell minden jelenségnek, mely az íróknak magas műveltséggel telítődését mutatja. Surányi Miklós új regénye is olyan könyv, melynek olvasása írójának általános műveltségénél fogva nemcsak művészi, de intellektuális élvezet is.

Regen Richárd, a múlt század nyolcvanas éveiben Regensburgból Pécsre szakadt orgonista-karnagy élet-tragédiája a regény tárgya s e körül és ennek kapcsán annyi megkapó művelődéstörténeti anyagot szór szét az író könyve lapjain, hogy szinte sajnáljuk, miért nem bírják meg a regénynek, e különben eléggé tágítható műfajnak hajlékony keretei a nagyobb halmozást. De a kultur-histórikus művész is ébren vigyáz, hogy a történeti reminiszcenciák csak kort festő, a kort megelevenítő anyagul szolgáljanak, s ne tegyék művét zsúfolt adattárrá. A korrajzi adalékok csak valószerűbbé színezik a puha ecsettel megfestett környezetrajzot, melyből finom, stilizált plasztikával válik ki Regen Richard szimpatikus, szomorú alakja. A regény kompozíciójának ő a tengelye, körülette forog, érte történik - az ő javára, az ő vesztére - minden. Folyton az események sodrában látjuk e passzív embert, s regény hosszabb epizódjai is - a Barnabás házaspár életéről szóló henye és kieső részlet kivételével - ha közvetlenül nem viszik is előbbre a cselekményt, de hangulatilag előkészítik, vagy kísérik az energiátlan hős sorsa fordulását. Mivel a többi alaknak csak statiszta szerep jut, s akár színen van a hős, akár háttérbe vonul, minden percben érezzük közellétét, ép ez egyszerű oknál fogva a regény egyszerű, természetes, mintegy magától alakuló kompozíciója is tökéletesebb, biztosabb fundamentumúnak, egységesebb felépítésűnek hat, mint előbbi regényéé, a Trianoni Paváé. Látszik különben, hogy az írót is hőse alakja érdekli legjobban. Bár hajlik a romantikára, a jellemek leegyszerűsítésére, a szituációk könnyed elnagyolt megoldására, Regen Richárd jellemrajzába elmélyed, s itt nem egyszer komoly lélekelemzőnek mutatkozik. Az orgonista alakja mellett a többi jellemrajz bizonytalan kontúrú, se színű, de nem mindig művészi szándékosságból. A regény másik főalakja Wittmann Jenny kisasszony lenne, a karnagy fogadott lánya és végzete. E bájos, de jelentéktelen kis valakinek finom jellemzését adja az író regénye elején, s aztán - földobván a végzetes követ, s biztosan tudván, hol és hogyan áll meg a kit hogyan talál meg - nem sokat törődik tovább vele. Szüksége van a lányra, mert hőse tragédiájának kifejlésében, sorsa zátonyra jutásában döntő szerepet juttat neki, épp úgy, mint az ókori dráma a végzet hatalmának. És amint az istenség képe és szándéka változatlan, olyan Jenny kisasszony karaktere is. A cinikus selyem-abbé, Szilvássy kanonok és az öreg levéltáros, Szentgyörgyi tipikus A. France figurák: az egocentrikus világfelfogás populáris tanainak szellemes hirdetői; könyvalakok, egyenes leszármazottjai a kedves Coignard abbénak és Mr. Bergeretnek. Ez még nem lenne baj. Ignotus pompás kis főtisztelendője, aki nap mint nap ott üldögélt a Steinék szalonjában, szintén közeli atyafiságban van ez urakkal. De az már hiba, hogy az öreg levéltáros bácsi szájából idegenül hatnak a modern szellemességek. Fizikai és szellemi habitusa nem fedik egymást. Mikor megszólal, az az érzésünk, más beszél helyette, hangjában, szavaiban egy hasbeszélőt sejtünk, mintha az öreg úr csak a száját mozgatná. Ami a regény egészének stílusát illeti, az, amint már föntebb is céloztam rá, nem egységes. Az író vegyíti a realizmust a romantikával. De a stílusok ez összekeverése nem hat bántólag, az olvasó esetleg észre sem veszi. Míg Jókai a környezetrajzban realista volt, a jellemrajzban pedig stilizáló, romantikus, addig Surányi a lélek- és miliő-rajzban egyformán vegyíti a stíluselemeket, de nem távolodik el erősen se jobbra, se balra, ezért hoz ki végül kellemes összhatást. Ha még megdicsérjük az író színes, sokszor meleg lírájú, mindig éber, nem lankadó előadását, nyelvének nem gazdag, de nyugodt és biztos kifejező készségét, úgy körülbelül mindent megmondottunk Surányi új regényének nem közönséges értékéről.

 

 

Kosáryné Réz Lola (1892-1984)

 

 

 

WIPEDIA

„Magyar műfordítók" kategóriában található oldalak

Kosáryné együtt található Babits-csal, sőt Kovacsóczyval a műfordítók között. Az irodalomban a 2009-es bécsi diplomamunka található, linkben a teljes szöveg.

Kosáryné Réz Lola (Selmecbánya, 1892. december 7. - Budapest, 1984. december 27.) író, műfordító, Kosáry Domokos történész édesanyja.

Selmecbányán született, itt járt gimnáziumba is. Első megjelent versei háborúellenes hangvételűek voltak, különböző felvidéki lapokban jelentek meg. Filomena című regényével 1920-ban az Athenaeum pályadíját nyerte el. Füst Milán a Nyugatban méltatta Ulrik inas című regényét. 1921 és 1944 között 38 ifjúsági regénye jelent meg.

Dolgozott az Új idők munkatársaként, majd a Magyar Lányok című lapot szerkesztette. Németből, franciából, angolból fordított regényeket, többek között Agatha Christie, Pearl Buck regényeit, vagy Margaret Mitchell Elfújta a szél című regényét is.

Regényei, elbeszélései, jegyzék, klikkeléssel részletek…

Diplomamunka: Hipf Timea: Kosáryné Réz Lola első regényei http://othes.univie.ac.at/5528/1/2009-06-22_9750458.pdf

Kosáryné Réz Lola és a Nyugat. [Bp.], 1997. 59 p. Sipos Lajos. A Nyugatban 3 verse, 10 elbeszélése, regényrészlete, 5 tanulmánya jelent meg és 4 méltatást írtak róla.

 

 

 

 

Verfasserin Bakk.phil. Timea Hipf angestrebter akademischer Grad

Magistra der Philosophie Wien, im Juni 2009 Studienkennzahl lt.

 

 

MAGISTERARBEIT Kosáryné Réz Lola első regényei…

 

 

2.3 Kortárs írónők

Ritoók Emma (1868. július 15. – 1945. április )

Tormay Cecil (1875. október 8. – 1937. április 2.)

Lesznai Anna (1885. január 3. – 1966. október 3)

Erdős Renée (1879. május 7. – 1956. július)

Várnai Zseni (1890. május 25. –1981. október 16)

Kaffka Margit (1880. június 10. - 1918. december 1.)

 

…A két világháború között a legkedveltebb és legünnepeltebb írónők közé tartozott. Több mint hetven regényt írt, melyek közül jó néhány több kiadásban is megjelent és irodalmi pályázatot is nyert. Mai kifejezéssel élve a 30-as évek bestseller-írójaként emlegethetnénk. A regényírás mellett több irodalmi és képes lap szerkesztőjeként is dolgozott, valamint a Singer és Wolfner Irodalmi Kiadó állandó tagjaként számtalan könyvet fordított magyarra. Rendkívüli tehetsége a Nyugat kritikusát, Berkes Imrét egy lelkesült vezércikk megírására késztette. Méltatói között olyan irodalmi egyéniségeket találhatunk, mint Osvát Ernő, Füst

Milán, Schöpflin Aladár, vagy később Sőtér István és Szabó Magda…

…A rendszerváltozás után, 1989-től kezdve több regényét újra kiadták, például az 1920-ban irodalmi díjjal kitüntetett Filoména is megjelent…

Kosáryné Réz Lola 92 évesen, 1984. december 27-én hunyt el Budapesten. Életének utolsó harminc évében nem publikálhatott, az Írószövetségből is kizárták, ahová csak pár héttel halála előtt vették vissza…

 

2.3 A Nyugattól az Új Időkig a Képes Krónikán át

Az Athenaeum kiadó a pályadíj mellett három évre szerződést is kötött az írónővel. Ezzel egy időben a Nyugat főszerkesztője Osvát Ernő, aki előszeretettel támogatta az általa tehetségesnek tartott írónők pályáját, szintén lehetőséget adott Kosárynénak a Nyugat hasábjain való publikálásra. A Filoménáról egy ötoldalas vezércikket jelentetett meg. Kosáryné második, Álom (1920) című regényének első fejezeteit is, majd később verseit és novelláit is  hozta… Bár az írónő 1928-ig még rendszeresen publikált a Nyugatban, 1922-től kezdve a konzervatív hagyományokat őrző Új Idők munkatársa lett. Néhány kritikusa ezt a Nyugattól való elszakadást elítélte, úgy vélte, írói hanyatlása indult meg ezzel a lépéssel…

…Osvátot Kosáryné egyenesen Gül Babához hasonlítja, aki csak „rózsáit ojtogatja”, s nem törődik a külső világgal. Osvát nem tudott a pénzzel bánni, így a Nyugat folyamatosan anyagi gondokkal küzdött…

Osvát nemcsak Kosáryné irodalmi tehetsége előtt hajolt meg. Az írónők iránti érdeklődése nem állt meg a szerkesztői munkánál. Fráter Zoltán jegyezte fel, hogy Füst állítása szerint, „amikor Kosáryné Réz Lola megnyerte az Athenaeum pályázatát, Osvát lépten-nyomon hangoztatta, hogy Nobel-díjat érdemelne. Rajongott Kosárynéért. Álom című regényét tízszer olvasta el, annyira megbűvölte a könyv.” Az írónő unokája, Dr. Nagy Domokos Imre mondta el nekem, hogy Kosáryné megvallotta családjának, hogy a Nyugattól való eltávolodásának egyik fő oka Osvát molesztálása volt. Bár erre konkrét bizonyítékot nem találtam, de az Osvátról szóló szakirodalomban, feljegyzésekben és levelezésekben számtalan feljegyzés található a szerkesztő nőügyeiről. Szeretői közé sorolhatta Reichard Piroskát, Gyulai Mártát, de Kaffka Margitot is…

 

93 Füst egy ízben megjegyzi Osvátról: „S szerelmi élete! – no, csúnya volt!“ Füst napló

97 Szabó Magda: Száz éve született Kosáryné Réz Lola, In: Magyar Nemzet, 1992. Dec. 8.

 

 

Levélváltás 2010. 02. 22-án

 

Kedves Judit! A nagymamáról találtam egy disszertáció-szöveget. Hátha érdekli. Kézcsókkal: B. Gábor

Kedves Gábor!
Nagyon köszönöm, hogy elküldte nekem az anyagot. Hallottam már a dolgozatról, de még nem láttam. Üdvözli Kosáry Judit


 

 

Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 24. szám

Kosáryné Réz Lola: Búcsú

A régi háznak ablakából
Száz régholt asszony kitekintett
S hol az út völgybe tűnik távol
Könnyező szemmel búcsút intett.
Bucsuzó diákok seregét
Régi dalnál ma újra látom...
Ott messze megy sok tarka gruben...
Ott messze megy az ifjúságom...

A régi háznak ablakától
Oly messze forr a tarka élet...
Lelkem takarja bűvös fátyol
És mondok halk tündérmeséket
S járok egyre, halk lépteimmel,
Halk gond közt, át a halk szobákon
S az évek tűnnek észrevétlen
Az évek... és az ifjúságom...

Száz régholt asszony ablakából
Magam többé ki nem tekintek.
Ha hiú vággyal hív a távol,
Két kis gyermekkéz visszainthet.
De ma kihajlok utoljára,
Hogy senki sírni meg ne lásson...
Ott messze megy egy tarka gruben...
ott messze megy az ifjúságom...

 

 

 

 

Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 14. szám · / · Figyelő

Kosáryné Réz Lola: Lányi Sarolta versei

Sok könyv közül mikor előkerül s ideadják: olvasd - kinyílik magától engedelmesen. Kinyílik és kinyílt előttem is. És régi képek és régi álmok jöttek elém. Valaha, sírón áhítozva szép versek csengő zenéje után, úgy képzeltem, hogy egy leány áll házának nyitott ajtajában valahol és elénekli helyettem vergődő érzéseit a felkelő nap előtt. Két kézzel fogja a kapu két nagy nyugtalan szárnyát, hátraveti a fejét és nem törődik vele, hallgatja-e más is és tetszik-e az éneke másnak. Ő csak a felkelő napnak énekel - az pedig halad tovább gyönyörű útján és sohasem lehet megtudni, észrevette-e a bohó, rajongó dalokat és elfogadta-e és tetszettek-e neki vajon...

Így szépek egy leány szerelmes versei és csak így lehetnek szépek, amíg reménytelen, sírós-boldog vágyakozás termi őket. Amíg Phoebus lovag nem válik közönséges földön járó férfivé, hogy földi tűzzel és földi csókkal fojtsa el a tiszta rajongás énekeit. És aki ezeket az énekeket hallja, az lehajtja a fejét és magába merül és szédülten hull át megszürkült évek sok poros emlékén keresztül ifjúsága virágos-patakos, bárányfelhős mezejéig és szívében szép lesz megint minden régi, bohó gyermekszerelem. De ki is lép néha a küszöbön az a lány és messzire vezet. Tágra nyílt szemű, barnahajú, fiús-szilaj és lányosan szelíd leány ő - kézen fogva visz át az ő rétjein és az ő emlékein keresztül és mindnyájan érezzük halkan visszhangozni a mi emlékeinket és érezzük a szívünket a régi rajongással telítettnek megint.

Nem tudom szóval meghatározni, hol van a határ az érzés és a szentimentalizmus között, de mindig pontosan megmondja valami belső mérték: könnyű maga engedés, tétlen álmodozás szülte-e a verset, vagy tiszta büszke lélek nehéz, kénytelen-alázatos meghajlása a szerelem előtt. Lányi Sarolta verseit, ha olvasom, eszembe sem jut, hogy vannak szentimentális versek a világon, de az sem jut az eszembe, hogy forróleheletű és félelmes versek is vannak, amiket ha elolvas az ember, már bűntársnak érzi és szégyelli magát. Jó kis lány énekel az ajtónál és ilyenkor látni: nem bohóság és nem tréfa ez a százszor megmosolygott első nagy érzés. Áhítatos szívvel kell mindenkinek hallgatnia. Még a férfiaknak is, akik nem tudják soha meglátni és megérteni, milyenek ők egy leány első vágyakozásában…. Az igaz érzésnek szuggesztív erejével vezet el Lányi Sarolta minden kis verse oda, ahol az írója járt a hajnal tiszta fényében s ahová olyan nehéz visszajutni a déli nap porában járó embereknek. Ha leültet maga mellé a szőnyegre és kirakosgatva ájtatos, naiv arccal sok bohó kincsét, régi fényképekben és virágokban és csipkedarabokban átadja a kis húgának az ő tizennyolc esztendejét, úgy érezzük magunkat, mintha mélységesen szomorú-komoly szertartáson lettünk volna, ami csak annyira naiv, mint minden szép szertartás. A boldogsággal úgy beszél, mint valami idegen úrral, akit ma lát először s a szüleit és testvéreit is a figyelmébe ajánlja, csak azután említi a szerelmesét, akit pedig nagyon-nagyon szeret. Úgy várja a levelét, mintha a sorsát döntené el néhány szó - ódát tud írni erről a levélről, amit majd csak megír egyszer valaki, „a jókedvébe' lesz". - Ám néha egy-egy pillanatra szabadnak érzi magát. Rakoncátlan kedvvel a Gellért-hegyre indul, s mint valami bűvös varázslatot, mondja el az útját. Nagyon tetszik nekem, amint váltogatja a versszakokban a bohókás ritmust. Más estén vendéget vár, Lírát, bársonyhomlokos, szikrázó fürtű férfiangyalt, aki dallá szenteli a költő sírását. Vagy Dukai Takács Judittal beszél, vagy a holddal, aki néha leány, de néha egy ezüstös férfifej... és fel-felérző sóvárgó szerelmét néhol csodálatosan egyszerű és csodálatosan színes szóval szövi minden versébe.

Szőtte belé, régen. Mert ez mind régen volt már. Lányi Sarolta régen hallgat. Pedig, úgy képzelem, énekel ő most is nyitott ajtónál imás-könnyes éneket. Nemcsak a szerelemről. Nagyon szeretném hallani, mit énekel altató dalul a kisleányának - altató dalul, ami éppen olyan örök új mindig, mint az ébredő szerelem dala, ha igaz érzésből fakad igaz költő lelke mélyén.

 

 

 

Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 21. szám · / · Lányi Sarolta: Vers

Lányi Sarolta: Vers
I.

Nem ismerhetsz te engem. Nem tudod,
Hogy hajam hullámzó, barna erdő
- A sátorában megpihenni jó -
És néha zúg, mint szélbe lengő
Nagy aranybrokát lobogó.

És nem tudod,
Hogy a szemem örvénylő, mély titok,
Mely az arcod ünnepelve rejti,
Zöldfátyolos, aranyló tükörében
Nem ismersz önmagadra. Nem tudod,
Hogy lelkemben éled egyik éltedet.

 

 

Irodalomtörténészek

 

 

Zoltvány Irén

 

 

Zoltvány Irén (Érsekújvár, 1859. ápr. 24.Balatonfüred, 1938. febr. 12.): irodalomtörténész. 1875-ben belépett a Benedek-rendbe. Teológiai tanulmányainak befejezése után a bp.-i egyetemen tanult, ahol 1882-ben tanári, 1884-ben bölcsészdoktori oklevelet szerzett. 1882-ben pappá szentelték. 1882-től a pannonhalmi tanárképző főisk. tanára, 1910 – 21-ben ig.-ja. 1921-től bakonybéli apát. Számos irodalomtörténeti és nyelvészeti tanulmánya jelent meg. Sajtó alá rendezte, jegyzetekkel és életrajzi bevezetéssel látta el Czuczor Gergely összes költői műveit (I – II., Bp., 1899). – F. m. A Nádor-codex nyelvi sajátságairól (Bp., 1883); Guzmics Izidor életrajza (Bp., 1884); Katona József Bánk bánja, vonatkozással a tragikum elméletére (Bp., 1889); Arany János emlékezete (Bp., 1917); Erotika és irodalom (Bp., 1924). – Irod. Bánhegyi Jób: Z. I. emlékezete (Pannonhalmi Szle, 1938); Alszeghy Zsolt: Z. I. (Irod. tört. 1938); Gulyás Pál: Z. I. (Irod, tört: 1938.)

 

Cím

Költői munkái: sajtó alá rendezte és bevezetéssel ellátta Zoltvány Irén
21. kötet/Magyar remekírók

Szerző

Gergely Czuczor

Kiadó

Franklin-Társulat, 1903

Eredeti forrása

a New York-i Közkönyvtár

Digitalizálva:

2007. szept. 18.

Terjedelem

320 oldal

 

                                                                                           A nem keresztény Babits

Erotika és irodalom Budapest. Szent István Társulat 1924.

…A Nyugatosok…Erotikus költemények dolgában a Nyugat messze túltesz még Kis József hetilapján, a Héten is…émelyítően magasztaló reklámot csap minden dolgozó társának…a Nyugat költői abban megegyeznek, hogy letépve lantjukról a tiszta érzések húrjait, a húsnak, a vérnek, a testet-lelket romboló érzéki szeretkezésnek kobozát verik, némelyik halkabban, a másik durvább kezekkel.

A halkabb hangú lantosok közé tartozik, s természet-adta tehetségével kiemelkedik Babits Mihály. Ő a legkiválóbb egyéniség Ady után. A külső formának mestere, egyébként tudós költő, aki érzéstartalom tekintetében hideg s az olvasót is hidegen hagyja. Világnézete minden más, csak nem keresztényi. Ezért nem meglepő, hogy erotikus költő…

…hírhedt a Vérivó leányok c. verse. Nagy öröme telhetik e tisztátalan versében, hogy több ízben is közreadta…műfordításokat tartalmazó kötetébe szemenszedett erotikus költeményeket válogat:…Léthe Baudelaire-től…Charmides Oscar Wilde-től…ismerjük el, vannak egész verseskötetei /Herceg, hátha megjön a tél is, 1911; Recitativ, 1916/, melyek a  mi szempontunkból nem eshetnek kifogás alá /kivétel a Játszottam a kezével/…

 

Babits: Vérivó leányok

A sápadt, vérivó leányok
keringenek szívem körül;
zsineget fonnak zabolának -
hajrá! a Sátán úgy örül!

Zsineget fonnak zabolának
vacogó fogaim közé -
a legderekabb fiú lesz ma
az ördögé! az ördögé!

És megnyergelnek, megnyargalnak -
milyen gyönyörűség nekem! -
Puha combjuk hideg nyomását
borzongó háttal élvezem.

…..

 

                                           

                   Zoltvány Iréneus: Erotika és irodalom (Bp., 1924).

 

 

Bartha József

Született: Sáta, 1866. dec. 1. - Meghalt: Bp., 1950. márc. 10. : irodalomtörténész, tanár.
Az egyetemet Bp.-en végezte. 1893-96 között nagybecskereki gimn.-i tanár. 1896-98-ban az Magyar Nemzeti Múzeum tisztviselője. 1896-tól 1933-ig bp.-i gimn.-i tanár, ill. 1922-24-ben ig., 1924-től egyúttal m. nyelvi és irodalmi szakfelügyelő. Több középiskolai tankönyvet, és - főleg a konzervatív, kat. szellemű lapokban - számos cikket írt. Élesen támadta kora haladó mozgalmait és íróit. - Forrásmunkák: A magyar művelődés története (Pozsony, 1901); Két nemzedék irodalma 1875-1925 (Bp., 1926); Az új magyar irodalom kis tükre 1896-1936 (Bp., 1938).                   /Sáta honlapja/

 

 

A materialista Babits

Az új magyar irodalom kis tükre /1938/Ady Endre követői…Köztük olyan erősebb tehetségről, akik valami nagyobb eredeti alkotással mély és maradandó nyomokat vágtak volna, nem lehet beszámolnunk. Mégis meg kell itt említenünk néhány olyan írót, akik ismertebbek és divatosabbak, s akiket szorosan Ady irányához tartozónak kell tekintenünk. Az első Babits Mihály. Világnézeti felfogás dolgában teljesen Ady útjain jár, csakhogy hiányzik belőle amannak radikális vakmerősége, de egyúttal nyers őszintesége is. Viszont a nyelv és a verselés művészi kezelésében messze felülmúlja mesterét. Érzéseit mindig reflexióin keresztül önti formákba, amelyek nála finoman kicsiszoltak, sőt mesterkéltek. A nyelvnek és a külső formáknak e csiszolgatása közepette azután ihlete lelappad, ellanyhul, s innen van, hogy érzése általában véve hideg. Költeményei, mivel a gondolatok kerekded kifejezésére nagy gondot fordít, tartalmasak és tetszetősek, mégis a nyelv és a forma keresettsége s olykor játéka következtében Babits inkább a „doctus poeta”, mintsem az ihletett költő. Prózai munkái és műfordításai /Dante/, ahol a verselő művészetét a tartalom rovása nélkül csillogtathatja, eredeti költeményeit maradandóság dolgában valószínűleg túl fogják élni…

Babits és Schöpflin Nyugatban közölt kritikái és tanulmányai század eleji íróink megismeréséhez kétségtelenül sok értékes adatot szolgáltatnak; de mind a ketten kizárólag a történelmi materializmus szempontjai szerint ítélkeznek. Kritikájukban újabb irodalmunk dekadens irányát magasztalják