IRÁNYÍTOTT IRODALOM GYÖNGYSZEMEI 

 

                                     1956 után, lassan puhuló diktatúra         

 

 

Tartalom

 

Bevezető

Cenzúrázott szépirodalom

            Jókai

            Krúdy

            Kosztolányi

            Juhász Gyula

            Berda József

            Weöres Sándor

Irányított folyóiratok

            Kortárs

            Új Írás

 

                                

 

Bevezető

 

A diktatúra cenzúrázott /lásd Babits/; előírta az íróknak, hogy mit alkossanak; az olvasónak megmagyarázta, hogy amit olvas, az hogyan értendő; átíratta az irodalomtörténetet. Különösen az ötvenes években, az írók többsége igyekezett megfelelni az igényeknek. Mások ravaszul kibújtak a képtelen követelmények elől. 1956 után enyhült a szigor, elmaradnak a könyvek elő- vagy utószavában a szinte nevetséges utalások a szocialista realizmus és a szovjet irodalom felsőbbrendűségére. A pártirányítás megszűnéséről és sajtószabadságról azonban szó sincs.

Szörényi László: Delfinárium 1998. c. könyvében a korszakban kiadott klasszikusok műveinek csonkításával foglalkozik. Domokos Mátyás Leletmentés. Könyvek sorsa 1996. c. munkájában a veszélyesnek ítélt művek kiadásának gyötrelmeit mutatja be. Gyűjteményem kiegészíti a szakavatott szerzőket: további példákat mutatok be. A szépirodalmi szemlét folyóiratokkal folytatom.

 

 

 

Cenzúrázott szépirodalom

 

 

 

SZÖRÉNYI László: Delfinárium, Filológiai groteszkek, Felső-Magyarország Kiadó, Miskolc, 1998; 232; Javított utánnyomás u. o. 2000.

 

Szörényi gyűjteményét először a 2000 c. lap 1989-es máj., júl., szept., nov. számaiban, a könyvet 10 évvel megelőzve kezdte megjelentetni. Tudomást szereztem róla és a lapszámokat megvettem. Akkor már nekem is volt néhány kihagyott szövegem: Jókai, Krúdy, Kosztolányi és persze Babits.

Azt írja Szörényi, hogy a cenzúrázott művek listája végtelen. Közzé teszek olyan szövegeket, melyek Szörényi könyvében nem olvashatók. Ő egyébként 26 magyar írót vesz fel idézett könyvébe.

A véletlen műve, hogy amikor ennek a honlap-fejezetnek a szerkesztésébe kezdtem, Szörényinek a Magyar Nemzet 2010. 03. 06. számában interjúja jelent meg a teljes Jókai kiadásáról:

„…A Jókai-életmű kiadása 15-20 éve torpant meg…a regényeknél is adódtak problémák. Politikai okokból a Kádár-korszakban nagyon sokáig nem engedték megjelenni a kék színű kiadás sorozatban…A jövő század regényét, tekintettel arra, hogy abban Jókai Mór profetikus, de nagyon is valósághűnek bizonyult víziót fest a nagy Szovjetúnióval kapcsolatban…”

Még a 70-es évek elején sikerült antikváriumban megszerezni a regény 1896-os, a Révai testvéreknél megjelent példányát. Nemcsak az Orosz rém c fejezet érdekes benne. Mivel a MEK feltette a hálóra a teljes regényt, onnan veszem a jelzett fejezetet.

 

 

 

Nemcsak Szörényi foglalkozott a művek csonkításának kérdésével. Íme, egy példa.

 

Krúdy Gyula összegyűjtött műveiről
(Krúdy Gyula Összegyűjtött Művei. Sorozatszerkesztők: Bezeczky Gábor, Kelecsényi László, Pozsony, Kalligram Kiadó
)

ANTALI EDIT SZILVIA

…a piros kötésű, igényes papírborítóval ellátott, könyvekből eddig kilenc kötet jelent meg az ötvenre tervezett sorozatból. Az eddig megjelentek a következők: Regények és nagyobb elbeszélések I., II., III., IV., V., Drámai művek, Elbeszélések I., II., Publicisztikai írások I.:
Az első kötetek 2005-ben jelentek meg, a kiadó ígérete szerint, az utolsó kötet 2016-ra már a könyvesboltok polcaira kerülhet….

…Érdekes észrevételeket tesz korábbi kiadásokkal kapcsolatban, választ keres a művek csonkításának okaira.
A magyar nyelvű munkák mellett felhívja figyelmünket a fordításokra is, itt a cím után zárójelben feltünteti a fordítás nyelvét is. A művekkel kapcsolatban rövid összefoglalásként feltünteti más szerzők, irodalomtörténészek véleményeit is, ezeket a pontos hivatkozások révén könnyen visszakereshetőkké teszi. Említést tesz az átdolgozásokról is, filmadaptációkról, rádiójátékokról, esetükben arról is gondoskodik, hogy a színészek, rendezők, zeneszerzők neveit feltüntesse.

A Publicisztikai írások kötet négy részből áll; Heti krónika, Publicisztika időrendben, Színház, Jegyzetek. A Heti krónika Krúdy rovata volt az Orsovában, ezeket az írásokat gyűjti egy csokorba az első rész. A Jegyzetek lapjain a megjelenés helyén, idején, szerzői aláíráson túl Krúdy kisebb szerkesztői üzenetbeli megjegyzéseit is találjuk.
A Heti krónika után a Publicisztika időrendben fejezet következik, itt is időrendben követik egymást az írások. Ide gyűjtötték a legtöbb – közel száz – cikket. 

                                                                          www.nyf.hu/.../krudy_osszegyujtott.html

 

 

                                                        *  *  *

 

Jókai Mór

 

 

A jövő század regénye. Az Orosz rém 

 

…Világos a helyzet, Oroszország ellen készülünk.

Az örökké kísértő rém ellen, ki nagy, prémes süvegével, zúzmarás szakállával, csombókos kancsukájával, mindnyájunknak nehéz álmaiban ott van. És most még a prémes süveg közepéből a frígiai sipka is kivereslik.

Amiről a múlt században Hertzen, Bakunin még csak álmodoztak, amit a „Szta Djelat?” szerzője regényképpen írt le, már megvalósult, s a XX. századbeli Oroszország nem olyan félelmes többé Európára, mint a múlt században – hanem félelmesebb.

Még a XIX. század napóleoni vészalternatívája ez volt: Európa 50 év alatt vagy respublikává lesz, vagy kozákká; most a kérdés egyesítve van: „kozákká is, respublikává is”.

Egy óriási nép, mely maga számára nézve annyi, mint a francia és a német együtt, egy rettenetes ország. Egyszerre Japánt, Kínát, Turkesztánt, Törökországot, Ausztriát, Magyarországot, Németországot, Svédországot nyomja szüntelen előbbre tolt határaival. Egy nyelvű, egy vallású nép, edzett testalkatú, jég hátán alvó katona, lovához nőtt lovas, ellenség, akit megsemmisíteni semmi hatalomnak nem lehet. Bevehetetlen vára a puszta, a jégmező, a végtelenség! És ha egyszer ezt a népet talpra állítja, nem az a hatalom, mely eddig rendelkezett vele, a császár, a fanatizáló pap, a nemzeti gyűlölet, a katonai fegyelem; hanem ami mindezeknél nagyobb: a szabadság! Az egy megszámlálhatatlan tábor: nagyobb Dzsingisz kánénál, nagyobb Attiláénál, nagyobb Napóleonénál.

Oroszországban, ha egyszer a szabadságot megkóstolták, nem tréfálnak vele. (Az igaz, hogy ellenfelei sem ismerték e kérdésben a tréfát.) Pugacseff kísérlete megmutatta azt, hogy mi lett volna belőle, ha sikerül.

Az elnyomott nép a maga módja szerint értelmezi a tartozások kiegyenlítését, s a rangfokozatokat gonoszul békíti ki egymással. És már akkor jól van tartva az új kor fogalmaival.

A szabadságot átviszi egyszerre minden térre. Szabad a föld a dézsma alul, szabad a jobbágy a robot alul, szabad a nő a családi kötelékből, a társadalmi nyűgből; lehet ki-ki, ami akar. A leány lehet kereskedő, vagy kézműves, vagy békebíró, vagy szerető: senkitől sem kérdi. Papra, templomra semmi szükség többé, szabad nem hinni semmit. Nincs többé ördög! Nem vétek, amit az ember magának megbocsát.

Szabad a pénz is; a kormány elveszi az egyházaktól, a volt főnemesektől, a letétemények pénztáraiból, kinek nyugtát ad róla, kit meg felakasztat nyugta helyett…

…Itt következik azután a hatalmas anyagi érdek, mely Észak-Amerikát Oroszország barátságába kényszeríti. Az ekként nivellírozott Európa, amíg a dolgok új rendjébe beleszoknék (ha valaha beleszoknék, hogy egyetlen országot képezzen), addig megszűnnék minden világpiacon az Újvilág versenytársa lenni, sőt ellenkezőleg maga is sok ideig kész piacává lenne a termelő és gyáriparos Amerikának.

Hogy e titáni merész eszmékből azután mi a démoni valóság, s mi az emberi lehetőség? Hogy annak megindítói valóban csakugyan egész Európát akarják-e tabula rasává átalakítani, vagy pedig csak egy szerencsétlen „baleket” akarnak valahol elfogni, aki a nagyszerű doktrína apró embereinek magánmulatságaiért a költséget megfizesse, aki csupán frivol szenvedélyek, asszonyi és férfiúi szeszélyek, nérói és semiramisi bizarr ötletek áldozatául elessék? Erre nem tud senki felelni, mert Oroszország, a Nihil országa belsejébe – még most – belátni nem lehet….

 

                                                    *  *  *

 

 

Eladó Jókai Mór: A jövő század regénye I. kötet (98. köt.)

ÚJ (olvasatlan, felül kicsit poros, mert a legfelső könyvespolcon volt), díszkötéses, Unikornis kiadó 1997-es kiadása.
Meg van még Jókai: A jövő század regénye II. és III. is. Ára kötetenként 2999 Ft, mindhárom együttes ára csak 7999 Ft.

 

 

 

 

Krúdy Gyula

 

 

 

                                          4000.- Ft  bookself. Hu

 

 

 

                                       kikiáltási ár:

3 600 HUF

                                      aukció időpontja:

2009.12.08. kedd 22:00 CET

                                      axioart.com

 

 

Saját példányomat 1975-ben vettem 18.- Ft-ért. Még jóval Szörényi könyvének megjelenése előtt 1985-ben jelent meg a Magyar Tükör-t is beválogató Krúdy-kötet, Pesti album címen. Ebben a 18 fejezet közül csak 4 olvasható. Mivel válogatás, nem is szól a szerkesztő a kihagyásokról.

Szörényi: ”…Bizonyos írásait egyszerűen ki sem nyomtatták…Ilyen a Magyar Tükör /1921/ című cikkgyűjtemény igen sok, s köztük Debrecen c. darabja. Az író ebben a város románok általi kirablását emlegeti.” Lássuk hát a

                                                                 Debrecen-t.

 

A múltja oly sok legendával, mesemondással van telve, mintha századokig minden Debrecenben történt volna, amit a költőknek feljegyezni érdemes. A Királyhágón túl Kolozsvár, a Tisza mentén Szeged, a Hortobágyon Debrecen voltak azok a magyar városok, ahol a legendák, történetek összegyülekeztek a tornyokon, mint vándormadarak. Jókai egy láda könyvet írt Debrecenről, - mintha kétszáz esztendeig minden tréfás vagy regényes férfiú a debreceni kollégiumba járt volna. Mikszáth és mások is elfuttatják mesemondó kedvüket a Péterfiára. Csokonai óta a kollégium mögötti városrészből lépnek ki az olvasmányok hősei, akiknek regényességét már azért is elhiheti az olvasó, mert Csokonai Debrecenjéből származnak….

….Amíg a kollégiumi ifjúság tüzet nyelt és vért ivott a magyar történelem tanításaiból, amíg költők és politikusok ragadták meg farkát a bizonytalan állomású üstökös-csillagoknak, amelyek időről-időre átszáguldottak a magyar égboltozaton: Debrecenbe istenfélelemmel hangzik a zsoltár és győz a bölcs mérséklet a hóbortos elragadtatások hullámzásain. A tiszta erkölcs, a honszeretet védte Debrecen vagyonát századokon át. És most meglepték az oláh rablók és kirabolták a magyarság, a magyar vagyon kaptárát!

 

Amikor a Magyar Tükör c. könyvet megvettem, akkor az első írásra figyeltem fel, az pedig így szól:

 

 

                                                 Az égett emberhez

 

Ne hajtsd búbánatnak fejedet, jó magyarom; amit elvettek tőled a hegyszorosban, ahova bekergettek a viszontagságok, balsorsok: amit elvett a rossz szomszéd, nem veszett el, mert nem rejtheti el sehova, mint a lopott subát, nem áshatja a föld alá, mint az orgazda a kincset, el nem viheti helyéről, hogy túladjon rajta, mint az elkötött lovat a vásárban. Helyén marad minden. Ott állnak a tornyok, a városok, a hidak, ahol tegnap állottak. A temetőkből nem űzhetik ki ősi halottainkat, de még a házakból sem eleven testvéreinket…nem semmisíthetik meg Vörösmarty verseit; nem törölhetik a memóriákból ezer esztendő históriáját, sem a kálvinisták zsoltárait; nem tehetnek semmit, hogy Szűz Mária elvegye pártfogását a szegény magyaroktól…

…Ne hajtsd búbánatnak fejed, jó magyarom, hiszen amit elvettek tőlünk, miénk marad. Nagy a lopott süveg a szomszéd fején, nem viselheti még éjszaka sem…

…Most sírunk Karthágó romjain, a veszendő, elárvult Magyarország felett, amikor az ország négy tája felől temetésre szólnak a harangok. A latrok osztoznak a megfeszített köpenyegén…minden gazdagság, nagyhatalom, önérzet mulandó, csak a kultúra örök. A kultúrát nem bírhatja le még a háború sárkánya sem. A kultúra nem éghet el, mint a vetés…A nincstelen országnak azért nem kell koldusbotot venni a kezébe, mert maradt kultúrája, amely ezentúl pótolja bányáit és várait. A javaitól, kincseitől megfosztott nemzet új hódításait a szorgalmasan percegő írótollakra is bízhatja…a vándorlegények átúsznak a vízen a csillagtalan éjszakán, erdők, hágók, ormok medvejárt ösvényein viszik tarisznyáikban az új csittvári krónikákat, az új dalokat és tudományokat, amelyeket az anyaország küldözget rab gyermekeinek.

 

 

 

                     *  *  *

 

 

… 1910 -ben 19 391 lakosa volt Komáromnak. Ebből 88% a magyar (17 088) és 756 vagyis 4% volt azon személyek száma, akik szlováknak vallották magukat…

…a rendszerváltozás utáni Csehszlovákiában a felvidéki magyarság aránya 3,8% mely a 15 milliós kommunista országban 450 000 magyart jelentett… településekre lebontva ekkor sem volt rózsás a helyzet. …Léva varosában  89%-ról 12%-ra esett vissza a magyarok aránya… Léva menthetetlenül szlovák varossá vált, hol az 1991-es adatok szerint [83%] vagyis 28 126 személy vallotta magát szlovák nemzetiségűnek és csupán 10% magyarnak. Ehhez hozzájárult a magyar iskolák tömeges bezárása is…


…"Vedd el a nemzet nyelvét, s a nemzet megszűnt az lenni, ami volt: nyom nélkül elenyészik, beleolvad, belehal az őt környező népek tengerébe." Tolnai Vilmos nyelvész intő szavai emlékeztetnek minket arra, hogy nagy a baj. Ezek a számadatok csupán a felvidéki helyzetet mutatják be, de jellemző a Kárpát-medence bármely magyarok lakta területére.
                                           
www.felvidek.ma/index.php?option=com...  2009. 11. 07.

 

 

 

                                              Ábrándos városok

 

 

…Felvidék! Az egyetlen táj a földgömbön, hol a magyart úgy tisztelték, mintha minden magyar háta mögött Árpád állna vitéz népével. A magyar faj itt mutatta meg, hogy mennyi erő és báj lakik benne, a mily csodálatos vonzása van nyelve ezüstpatakjának. Aki egyszer ivott a magyar szó forrásából, nem felejtette el holta napjáig…a felvidék többnyire leghűségesebb szolgája volt a mindenkori magyar kormányzatnak. Csak magyar legyen.

Amint hűvösödött a hegyek levegője Miskolcon túl, a szívek annál melegebbek. Kassa, Sátoraljaújhely, Beregszász, Ungvár, a Szepesség, a honfoglaló folyók völgyei, a Hernád-mente, a Latorca völgye, a Felső Tisza…ha valaha lehetett valóban rajongani a magyar nemzetért: most van annak az ideje, amikor a magyar hősiesen, oroszlán erővel emeli fel a követ sírja felett. Most jön az idő, amikor minden nemzetnek ideája lehet a magyar.

 

 

 

Krúdy: A tegnapok ködlovagjai, 1925 Tevan  /saját példány/  1961. Szépirodalmi kiadványából, „minden külön értesítés nélkül hiányzik” /Szörényi/. Nem kell kiírni a Tevan- ból, mert a hálón is olvasható:

 

Krúdy Gyula

A bolsi

 

– Nem szívbajos embernek való! – mondták valaha a régi Magyarországon bizonyos gavalléros tréfákra, halálos kimenetelű párbajokra, mérgesebb szilvóriumokra, sőt harapósabb asszonyfélékre is.

– Nem szívbajos embernek való! – mondja most ugyancsak Hoch János, amint karonfogva sétálgat velem az Országháznak abban a táncterem nagyságú szobájában, ahová hosszas keresgélés, piros bársonyfüggönyös ajtók, régi vármegyei életre emlékeztető hajdúféléken át tudok eljutni. Az ajtókra valami vidéki nyomda készített kartonpapírosokat. A Nemzeti Tanács Elnöke – mondják a töredezett betűk. Beküldöm a névjegyemet: Itt van Krúdy Gyula és jóslatot kér Főtisztelendő úrtól.

Mielőtt tovább mesélgetnék, kedves késői maradékom, el kell mondanom, hogy ez a kor sem különbözik a többi kortól, amelyeket az emberiség részére megalkottak hitújítók, királyok, Savonarolák, Husz Jánosok és zsurnaliszták: – ez a kor is telve volt jelszavakkal, amelyeket a tömegek részére találtak ki, hogy legyen nekik ebédrevalójuk. Pedig ez a korszak állítólag a fölszabadult, okos emberek korszaka volt, – nem lehetett volna elhinni, hogy a korszak eszméit az ablakokból a szobalányok, az udvarokról a házmesterek porolják a járókelők közé. Jelszavak járták ekkor is: a kocsmákban, ahova a polgár feledkezni betért; a piacon, ahova az emberek mondanivalóik megtanulása végett eljárogattak; a családi otthonba, ahol mindenki úrnak érzi magát, akinek joga van keresztjelet tenni a kenyérre, mielőtt azt felszegné... A háborús jelszavak már elmúltak, de itt voltak az úgynevezett béke jelszavai: „Álljunk meg egy szóra!” – „Mi mégis entente-barátok vagyunk!” – emlegetik a polgárok kocsmáikban és fészkeikben Lovászy Márton szavait. Nagy volt ez az ország: hetek is beleteltek, míg egy új pesti kiadás eljutott Kassáig vagy Fogarasig.

Ilyenféle általánossá vált tudás lett, hogy Hoch János főtisztelendő úr, józsefvárosi plébános korában a próféták könyveinek igénybevételével pontosan megjósolta a háború végét: bizonyos Da-Niel nevű férfiút, aki oroszlán-damptőr is volt, kevert bele a dologba a nyolcadik kerületi pap, hogy arra rákenhesse az elmúlt Világháború végének megállapítását. Hogyne hitték volna el az emberek az éveken át várt kedvező, a Szent Bibliával megerősített jóslatot, amikor már annak is jelentőséget tulajdonítottak, hogy a ház melyik oldalán akad meg ökörnyál, amely Rákos mezeje felől Pest felett elúszik! Ott haláleset történt, vagy az öreg póttartalékos váratlanul hazatért.

Éppen ennek a Dániel prófétának ügyében kerestem a főtisztelendő elnök urat egy kora tavaszi napon abban a gyönyörű, germán mesemondásokból való nagy házban, amelyet a vidéki emberek talán manapság is megbámulnak, mint az ország házát. (Minden valamire való építőnk német származású volt; úgy látszik a magyarok tudománya megrekedt a sátorcsinálásnál.)

Először a böjti szentbeszédekről teszek említést, amelyeket a béke boldog éveiben annyiszor volt alkalmam hallgatni az „aranyszájú pap” ajkairól, az üvegházi jácintokhoz hasonlatos, finom belvárosi hölgyek társaságában úgy a szerviták terén, mint a Ferencrendiek templomában.

– Nem voltunk még szívbajosok, – felelte a Nemzeti Tanács elnöke.

Majd a nógrádverőcei csónakázásra terelte a szót, mikor a kőbányai főúr izmainak olyan teljességében volt, hogy versenyevezősökkel küzdött együtt a Dunán, – amely itt még valóban kék a nagymarosi svábok miatt.

– Azt hiszem –, felelte a diktátor, aki Magyar

– Azt hiszem, – felelte a diktátor, aki Magyarország zászlósurának valamint egyéb nemességének hűségesküjét kezében tartotta –, azt hiszem, hogy Buddhának, az antikrisztusnak abban az egyben igaza van, hogy mindannyiunknak hétrétű utat kell megtennie az életben. A szenvedések útjait.

Most elérkeztünk ama tavalyi tavaszi estéhez, amikor a Vas-uccától a józsefvárosi plébániáig fejtegette előttem a nevezetes magyar politikus, hogy nem lehet bízni sem Tiszában, sem Károlyiban, csupán Da-Niel Prófétában, aki ilyen meg amolyan körülmények között jósolta meg a háború végét. (Én ezt annak idején megírtam egy Pesti Levelemben, de az emberek akkor még jobban hittek a csésze fenekén lévő tealevél maradványának, mint az én levelemnek.)

– Hát most mi lesz, elnök úr? – szólok. – Nincsenek már hívők, akik Hoch János imakönyvét keresnék az Atheneumnál; nincs már Konti József népszínházi karmester, akivel hosszadalmasan lehetne biliárdozni az Otthoni Körben; Dániel próféta is elvégezte a magáét. Most mit csinálunk?

– Várjuk, hogy mikor kergetnek el bennünket.

– Mackensen? Lukachieh? Károlyi király? – kérdeztem. Ő felel:

– Nem. Kun Béla.

H. J. reverendában volt, amikor a kora tavaszi napokban ezt mondta. Neveltetésemnél fogva, gyermekkorom óta tiszteletben tartottam lelki atyám öltözetét, – ezért csak magamban nevettem.

– Ki az a Kun Béla?

– Már volt egy szerencsétlen Kun-név a magyar történelemben, de se ehhez a régi Kun Lászlóhoz, se a magyar történelemhez semmi köze Kun Bélának, mégis történelmet fog csinálni. És végeredményben mindegy az is, hogyan hívják azt az embert, aki utánunk megint egyet fog fordítani Magyarország kerekén. Balra megyünk, mindig bal felé megyünk még évekig. És mi már nem bírjuk balabb irányba vinni a hajót, a mi erőnk kimerült, új szélmolnároknak kell jönni, akik az Európa fölött végigszáguldó viharhoz tudjanak igazodni...

A pap sötét reverendájában áll a zöld tanácskozóasztalokkal teli terem közepén. De most már nincs olyan sötétség, mint egykor, háborús jóslata idején a Sándor-téren. Tavaszodik odakint az ablakok alatti Dunán, a sirályok is eltűntek a folyam felől. Nem tudok hinni neki...

– Csak arra vigyázzon, meddig hallja a hajnali harangszót. Amíg a harangozók is Kun Béla emberei lesznek.

A Berlin téren visz át az utam. A középen, az ágas gázlámpa körül húsz- huszonöt férfi, asszony. Lerongyolódott katonafélék, viceházmesterek, dologtalan trógerek, mihaszna szájtátók, foltos szoknyájú némberek, akiket már láttam valahol (Carlyle úr könyvében, A francia forradalom történetében.) Ha a hosszú lőfegyverrel felszerelt strázsa egyet vagy kettőt rájuk kiáltana, bizonyára szétszaladnának, gondolom magamban. De a posztnak egyéb dolga van, mint ilyen rücskös csavargókkal bajlódni... Különben is szabadság van az országban, mindenki gyűlésezik, ahol akar.

Hiszen nem is volt olyanforma a berlini-téri gyűlés, hogy az ebédjére igyekvő pesti polgár elveszítse tőle a munka önérzetével megszerzett étvágyát, avagy vagyoni biztonságából keletkezett délutáni szendergését. Talán egy katonai snájder vehette volna észre, hogy vannak itt a kis csoportban egyenruhás emberek, akiknek ruhája másféle szövetből készült, mint amilyen szövetet a hadseregszállítók az osztrák-magyar monarchia bakáinak liferáltak. Valamivel jobb szövetnek látszottak ezek a ruhák három-négy gyűléstagon. Bizonyosan a németektől lógatták el, – gondolná magában a szakértő, mielőtt tovább menne. – De én nem gondolok magamban semmit, mert megszoktam már odakint az ájtatos Nyulak szigetén is, hogy a „forrástól” vagy a „kertészettől” a munkásokat összehívták és valamely sohasem látott kolompos mindenféle beszédeket mondott ismeretlen, oroszosan hangzó nevű emberekről, akikre senki sem volt kíváncsi. A munkások egykedvűen mentek dolgukra, – bolondság volna még egyszer otthagyni azt a smaragd-színű, az örökélet nevével bugyborékoló forrást, valamint a tündöklő kis virágokat, amelyek már úgy dugdosták ki fejüket a kertekből, mint esténként a csillagok az égboltozat kárpitjából.

Gyűlés volt akkor Pesten minden csizmadia-színben és minden iskolának a tornatermében; az utca sarkokon, a külvárosban és a méltóságteljes Várban, a hadügyi minisztérium előtt; a keresztbefektetett dákókkal megjelölt kis kávémérésekben, valamint a márványoszlopos New York-kávéházban... „Összeszaladtak az emberek”, – mint köznyelvben mondani szokás. Nem éppen azért, hogy valaki felfordult az utcán, csak abból az okból, hogy együtt legyenek, beszélhessenek, okoskodjanak, – nagyon frissen csapolták meg a szabadságot a hosszú, komor háborús esztendők után, mindenki inni akart belőle egy kortyot.

„A fene jobban tudja, hogy ki szónokolt ott a berlini-téri lámpaoszlop alatt a viceházmestereknek. Miattam lehetett maga az öreg Oholhó is, amint tót-nemzetiségű bakáink az oroszokkal való érintkezés nyomán a bolsevista- jelszót a frontokról hazahozták”. (Szemere Miklós jegyzeteiből.)

...Hát aztán mégiscsak meg kell ismerkedni egyszer azzal a lenézett hírlapíróval, akit az Otthon-körben gúnyosan Kun Bélcsinek emlegettek a vicces zsurnaliszták, – aki ama jelentékeny zavart idézte elő Magyarországon.

Parancsot kaptunk...

(Nem olyasféle parancsot, mint azok a félkézkalmárok, akik akkoriban is ott lebzseltek a népbiztosságok körül és azóta is minden minisztérium táján föltalálhatók, – akik aztán későbben szegény, félrevezetett mártíroknak „igazolták” magukat. – A parancsot Kun Béla népbiztos-elvtárs küldte... Hallotta tán valahol, hogy Tisza István és Károlyi Mihály óta az állam vezetőinek illik megismerkedni az írókkal is, akik állítólag az ország kultúráját vezetik. Gyerünk, ha az elvtársnak ez a kívánsága. Vörösőrök mászkáltak akkor az én margitszigeti ablakaim alatt is. Igaz, hogy jámborak voltak az árvák. Legföljebb az óbudai szakácsnénak ígértek házasságot, mint a világ teremtése óta ez a szokásuk a hadfiaknak.)

 

Heltai Jenő akkoriban a Damianich-uccai báró Kohner-villában lakott két földszintes szobában meg egy kamrában. Arra kaptunk rendelkezést, hogy az egyébként lakatlan villában óhajt néhány kiválasztott íróval Magyarország akkori diktátora megismerkedni.

Kik voltak ezek az írók? Csekélységemről sokkal nagyobb honőrök között is megemlékezhetnék; – így például abból az alkalomból is, amikor Prohászka, székesfehérvári püspök úrral volt szerencsém együtt kezdeni a Pázmány Egyesület klerikális irányzatba való fordulása ellen –, de nem hagyhatom utolsónak csekélységemet, amikor följegyzéseimben fejeket, – mégpedig értékes fejeket –, akarok kiszolgáltatni annak a közvéleménynek, amely sanda gyanúval néz mindenkit, aki nem volt Fejérváry alatt darabont, Tisza alatt fogdmeg, Károlyi alatt kormánybiztos, Kun Bélcsinél még csak helyettes népbiztos sem... (Vajon mi lehetett ez a huncut? – kérdezik érthető gyanakvással azok a lesben álló szempárok, akik idejében tették le a fogadalmat Hoch plébános úrnak, szolgáltak a vörös-hadseregben és térden csúsztak Siófokra. Mi lehetett ez a huncut? – Amikor mindenki igyekezett elhelyezkedni itt vagy amott, a különböző kormányformák szárnya alatt?

Hát akikről szó lesz, – azok nem voltak se azelőtt, se azután mások: mint írók.

 

A báró kertjében sötét van, botorkálva nyitom ki a kaput, végigmegyek az ismeretlen, kavicsos úton, egyetlen lámpavilág sem jelzi, hogy ebbe a házba ma estére „államfőt” várnak. Csak az orgonafák, valahol a kert végében illatoznak álmukban. Fehérkesztyűs urasági inas nyit ajtót, amikor a csengő gombját megtalálom. Ezt a katonás képű fiút ismertem már régebbről, mikor Kohnerék Pesten, az Országház-téren laktak, – ki tudja, hol járnak manapság? Odabent Heltai Jenő.

Akik ismerik Heltai Jenőt, azok megfigyelhették, hogy ennek a gyerekes arculatú férfiúnak mindig olyan aggodalmas kifejezés látható az ábrázatán, mint a pajkos fiúkén valamely csínytevés elkövetése után. De ezen az estén volt igazán aggodalmas.

– Egyedül jöttél? Hol maradt Ambrus, Kóbor, a többiek...

A könyvtárt nézegetjük, amíg a többi ideparancsoltak megérkeznek. Tündöklő könyvek, regények, versek, tanulmányok, bennük a boldog XIX. századnak minden napvilágra került aranya és ellobbant rakétája. Flaubert első kiadásban, Dickens azokban a ponyvaregényes füzetekben, amelyekben valaha Londonban árulták. Megszólal a csengő: Kóbor Tamás jön. Egykedvű, szivarozik, divatos dialektussal beszél, (honnan vette?) valami esti lapot keres olvasnivalónak, – mintha éppen most jött volna Az Újság szerkesztőségéből. (Hol volt már akkor Az Újság!)

Ma aztán kihúzattam a lutrit az öreg redaktorral – mondja rendes délutáni kártyapartijára célozva, amelyet évtizedek óta szokott megvívni Bakonyi Miksával.

Osvát, a betiltott Nyugat szerkesztője jön, hóna alatt négyszögletes irattáskával, mintha lapja kefelevonatait menne innen korrigálni a New York karzatára.

És jönnek mások is, akiknek tán kényelmetlen volna, ha most itt név szerint felsorolnám őket, mert attól félnének, hogy egy olvasó majd félreérti nevüket. A legtöbb írónak ez idő tájt egyetlen krajcárnyi jókedve sem volt, hisz a lap- és könyvkiadás teljesen szünetelt. Csodálatosképpen egyetlen íróról sem tudok, aki belépett volna a vörös hadseregbe legnagyobb szegénysége közepette (a jólelkű Gara orvos úr egymásután nyilvánította untauglichnak az otthonkörbeli kényszerű sorozáson körülbelül félezernyi írót és hírlapírót). Az írók végül már nevettek azokon a csapnivaló csuzspeizokon, amelyeket a klubjuk vendéglőjében elébük terjesztettek. (Herczeg Ferenc is ezt tette), míg azok az urak, akik a vörös-kormány alatt is tisztviselők maradtak és későbben éppen leghangosabb üldözői lettek a „zsidó hírlapíróknak”: akkor sem mulasztották el igénybe venni a tisztviselői kedvezményeket, amint azóta sem mulasztják el.

Itt ülnek a kenyérkeresetre alkalmatlanná vált írók Heltai Jenő lakásán, szótlanul, csöndesen, körülbelül heten, mint az elátkozottak, akik nem tudják, vajon nem életükre szomjazott-e meg a féktelen biztos, aki iderendelte őket?

Nem az életük kellett, hanem a munkájuk.

Hirtelen fölpattant az ajtó, mintha valaki elkésett volna, aki Ferenc-józsefi pontossággal akart megérkezni. Egy jelentéktelen külsejű, drapp színű ruhás, kiült nadrágos, kifogásolható gallérú, kopott nyakkendős, felgörbült cipőjű, semmitmondó arcú fiatalember, – amilyenek a vidéki hírlapírók szoktak lenni, megáll előttem:

– Én Krúdy úrral már találkoztam valahol.

– Nem emlékszem, – felelek hirtelen, meggondolás nélkül, azzal a magamban sokszor megutált fölényességgel, amellyel annyi ellenséget tudtam szerezni, amennyi boldog-békeidőkben lehetséges volt.

Nyilván azt hittem, hogy valami vidéki írót is meghívtak a tanácskozásra. Vagy pedig valamely könnyen elfelejthető nevű és külsejű figurát, aki az akkor megjelenő könyveken és hírlapokon szerepelt.

Ám a jelenlévők között voltak olyanok is, akik már tudták, hogy ki ez a „vidéki hírlapíró”. Kun Béla volt – személyesen, mint pesti zsargonban mondani szokták. Bepattant, mint egy gumilabda, mint egy kolozsvári riporter, aki azért megbecsülhetetlen, mert még a főispánhoz is be tud menni éjszaka.

...Nem emlékszem már pontosan arra, hogy miről beszélt. Az akkori időben olyan érthetetlen nyelven, olyan idegen, sohasem hallott szavakkal, laboratóriumi kifejezésekkel, izzadt, könyvekből előverejtékezett, nedves kezű, feketeinges jelzőkkel beszéltek az ország vezérei, hogy manapság sem lehet rájönni, tulajdonképpen mit akartak. Csak annyi maradt hirtelen az emlékezetemben, hogy úrnak és nem elvtársnak szólított. Tehát amíg beszélt egy karosszék kellős közepén, (amely bizonyára valamely kövér, nyugalomba vonult úriember délutáni malmozásaihoz készült, nem pedig ennek a mitugrász fiatalembernek), annak a borzasztó verésnek a nyomait keresve rajta, amelyben uralomra jutása előtt állítólag a toloncházban részesítették a rendőrök... Nem, semmi nyomát nem lelem az arcán fegyvertusoknak, sem a kardlapoknak. Olyan normális a külseje, hogy vőlegénynek is elmehetne Berettyóújfaluba. Bizonyára meg is tetszene egy igénytelenebb nőnek, aki azt szereti, hogy a társaságában lévő férfi „agyonbeszéli”. – Figyelem a hangját:

– Lunacsarszkij... Szovjet... Az irodalom központosítása... A könyveket ezentúl a szovjet adja ki és ezért holtig való megélhetést biztosít az íróknak... Többé senkinek se legyen gondja... Krúdy úr (mintha békíteni akarna) és a többiek is legyenek szívesek akár holnap is fölfáradni a szovjet-házba, ahol legközelebbi munkájukra való előleget fölvehetik... Akkor dolgoznak, amikor kedvük van, de egy éven belül szállítani kell a könyvet... Elég egy könyvet írni egy évben... Nem kell éppen a szovjet- eszmék mellett, de ellenük sem... Végre elkövetkezett az a korszak, amikor az írók maguknak és magukban élhetnek, nincs kritizáló szerkesztő, sem kőszívű kiadó...

...Figyelem a hangját, hogy megtaláljam benne azt a varázs-sípot, amellyel állítólag a tömegekre tud hatni. Inkább fakónak, egykedvűnek, skálanélkülinek volt mondható ez a hang. Nem annyira száraz, mint egy professzoré, de annyira rábeszélő sem, mint egy ló ügynöké. Lírai zengés sokkal kevesebb benne, mint akármelyik fűzfa poétáéban, aki szerkesztő- koromban a verseit akarta rám erőszakolni, de tagadhatatlan határozott, leckéjét jól tudó, sőt vitatkozásra is alkalmatos, elszánt hang ez, ami ebből a fiatalemberből kiárad... Csak Kóbor ne szólna közbe a maga drótos hangján:

– Én gyerekkoromban bádogos-inas voltam, de mégsem értem, hogyan szocializáljuk azt a munkát, amelyet az író még meg sem írt, amelyről még maga sem tud... Majd csak később pattan ki belőle, mint egy mellény-gomb leszakad...

K. B. éjfélig szónokolt, amíg én derülten hallgattam (P. és G. jóvoltából) az anekdotákat, amelyeket az írók szocializálásáról, a közös munkáról, szovjetről, Lunacsarszkij irodalmi vonatjáról előadott. A tréfálkozást csak éppen Szamuely elvtárs megérkezése szakította meg, aki bőrkabátos emberekkel, kézigránátokkal, géppuskákkal megjelent hirtelenében, hogy népbiztos-társát ellenőrizze, vajon csakugyan írókkal van együtt, nem összeesküvést sző ellene (már moszkvai ellenlába ellen). Az írók ijedtükben abba a kis kamrába vonulnak, amely az udvarra nyílik, de az ablakon vasrács van, kiugrani nem lehet. Kun és Szamuely között izgatott szóváltás a belső szobában. Végre Szamuely elvonul zörgő, csörgő vastalpú legényeivel, szívdermesztő hangú autóival. Kun biztos ránk nyitja az ajtót, szegény összebújt, remegő burzsujokra...

– Folytathatjuk a tanácskozást.

És megint ő kezd el szónokolni.

Másnap. Kun Béla autója vitt hazáig, a Ferenc körútra, miután a Margitszigeten akkor már nem mertem lakni – mindenkit letartóztattak. Éjfél rég elmúlt, mikor a nagy hadi automobil gépfegyverrel, bakján két bőrkabátos, késes legénnyel megállott a Ferenc körúton. (Persze, egy idegen ház előtt, nehogy megtudják a lakásom címét.) Kóbor Tamás ül mellettem szorongva:

– Nekem még a Lágymányosig kell mennem, ott lakom. Mi lesz odáig?

Majd hirtelen fölvillan benne az ötlet:

– Te, most a leszállásnál próbáld meg: elfogadnak-e ezek az emberek borravalót? Ha elfogadják: nem lehetnek orgyilkosok.

Papír huszonöt koronást nyomok Kun Béla sofőrjének a kezébe. Megköszöni, mint egy Gizella-téri bérkocsis. Kóbor sunyi mosollyal int búcsút.

...No most már mehetünk a Bakonyba, – tudtommal senki se ment el a jelenlevők közül a szovjetházba, hogy az írói szocializálásra előleget fölvegyen. A Bakonyba, öreganyámhoz.

 

                                                                            www.szepi.hu/irodalom/kedvenc/kt_012.html

 

 

 

Kosztolányi Dezső

 

 

Újragondolt Kosztolányi Halász Csilla

Utolsó módosítás: 2010.02.01. - 18:27  Heti Válasz. hu


….Kosztolányi munkáit évtizedeken át csonkán, cenzúrázva adták ki. "Nemzedékek úgy olvasták az Édes Annát, hogy a szövege hamisan jelent meg, politikai okokból kimaradt belőle két részlet, egyikük a Horthy Miklós bevonulására vonatkozó utalás. Réz Pál sokat tett azért, hogy Kosztolányi műveit megismerje a nagyközönség, de a cenzúra miatt egyes művei hiányosan vagy egyáltalán nem kerülhettek be az általa szerkesztett kötetekbe. Következésképpen félre lehetett értelmezni a műveit" - mondta lapunknak Szegedy-Maszák Mihály. Tiltólistán volt Kosztolányi Forradalmár* című verse, az Égi jogász című novellája és számos cikk is, illetve írásaiból kihagytak részleteket. Egyik útinaplószerű írása például azért nem jelenhetett meg teljes egészében, mert abban egy Amerikából hazajött öreg székely szomorú utalást tesz Erdély elvesztésére…

 

* Három, a hálón található Kosztolányi-összest néztem meg, egyikben sem található a  Forradalmár.

1964-es Összegyűjtött versei Utószó: „Ebből a kiadásból is elhagytuk az 1962-es kiadás utószavában felsorolt néhány verset” A kíváncsiak szerezzék meg a korábbi kiadást. Én az 1943-as Révai-kiadást szereztem meg /valószínű könyvtárból/, onnan másoltam ki az elég hosszú verset. A verseskötetbe raktam be.  B.

 

 

Forradalmár

 

Itt jár közöttünk. Áldott, szende lélek.

Nagyon szelíd. Krisztus-szakálla rojtos

gubancba lóg. Véres, meleg szívét

künn a kabátján hordja, láthatólag,

mint futtatásos lóverseny-jegyet.

Fáj néki ez a „szörnyű Ázsia”,

e „drága ország”, melyet tönkre tesznek

s nem engedik, hogy ő tehesse tönkre.

Ifjúkorában elvett egy csúnya,

kicsiny leányt s egy szép nagy bankbetétet.

Azóta kitartja, s ő egészen

„eszméinek élhet”. De mégse boldog.

A termetét kissé rövidre szabták,

orrát piszére, szűkre homlokát.

Egyenlőséget kíván mindenütt,

egy nagy földosztást, abban a reményben,

hogy néki is jut ekkor egy derék,

délceg gerinc, egy főúri sasorr,

s az agy-tőkésektől egy kis velőcske.

A célja nem kisebb és nem nagyobb, mint:

az Emberiséget megváltani.

Csak ezt imádja. Mit neki család,

mit gyermek és mit árva asszonya,

olyan goromba véle, mint a pokróc

s az anyja is padlásszobában kuksol,

míg ő utazgat és habot zabál.

Az emberiség szent barátja ő.

Ha hallja, hogy egy konferencián

az Emberiség tyúkszemére hágtak,

vagy egy kicsit náthás, szívére gyászt köt

s nem bír aludni, olyan izgatott.

Úgy látszik, ők ketten megértik egymást.

Az emberiség végtelen szerény,

nem nyit be hozzá, nem kér tőle pénzt,

cipőt,meleg ruhát, mint Péter és Pál,

s így véle ő békésen éldegél.

Örök szerelme nem is fogy soha.

A koldusoknak, kik feléje nyújtják

sovány kezük, sosem ad alamizsnát,

de mindegyikkel szívesen kezet fog,

mint ember az emberrel. Ez az elve.

És közben készül a leszámolásra,

mikor vasárnap lengenek a burzsuj

erdők és virulnak a burzsuj virágok

és hektikás, kis díjnokok söröznek

és nénikék, nyugdíjas özvegyek,

akik egész héten padlót súroltak,

kávéjukat kevergetik a fiúcskák

és kisleányok ünnepi ruhában

sóskifliket rágcsálnak és az úton

léggömböket eregetnek kacagva,

ő zordon szemléli dőzsölésük

és a barátait meglökve, így szól:

„Itt vér fog folyni nemsokára, vér.”

Mert miképp ábrándozol te arról,

hogy egykor a saját szőlődben ülsz,

vagy olvasol egy csöndes este, ő úgy

játszik magában vérrel, lámpavassal,

paraszt kaszákkal, rémekkel, halálos

társasjátékot és feketelistát

vezet, amelybe mindenkit beír,

hullát szagol és csöndesen akasztat.

Nem gyűlöletből, ám „történeti

Szükségszerűségből.” Közveszélyes őrült.

Nem önveszélyes. Hisz magának ő

sohasem árt. Ez minden érdeme.

Másképp vele a fene se törődik

és ez dühíti egyre jobban. Egyszer

volt boldog. A korzón utána ment

szelíden egy angyali detektív,

mint ápoló a mániás után,

hogy egy kicsit vigyázzon életére,

hogy meg ne üsse oktalan fejét.

Ekkor kitört, tombolva hátra fordult,

botrányt csapott és Isten, emberek

előtt a művelt és szabad világhoz,

a csillagokhoz föllebbezve, vérben

forgó szemekkel és tág orrlikkal

ekképp kiáltott: „Ez reakció!”

 

 

 

Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 22. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM Regény és széppróza
Kárpáti Aurél
: Kosztolányi Dezső: ZSIVAJGÓ TERMÉSZET

A pipacs: A burzsoá gabonaszárak között moszkvai titkos küldöttként bujkálok s vörösen, őrülten ordítom a forradalmat

                                                             Ennyi az egész. Ezért nem jelent meg a ciklus.

 

 

 

Kosztolányi Dezső: Elbeszélései Magyar Helikon, 1965.

 

JEGYZET…Közli a Kosztolányi életében megjelent elbeszéléskötetek anyagát, két elbeszélés kivételével /Omnibusz-kocsis, Égi jogász/, melyeknek néhány mondata elhibázott, sértő.

 

Gépelt szöveg egy papírlapon. Leírtam 1977. 03. 20-án:

 

Kosztolányi Dezső: Égi jogász Novellái, Révai, 1943. 479-494.

 

Kaszás-Kis János napszámost egy augusztusi délután – a falu házaira vörös zászlót aggattak, rossz papírszövetből – a bevonuló román katonák egyike teljes erejéből arcul csapta…Nagyon a lelkére veszi, emészti magát, látomása van: „Te majd a magyarok dógát igazítod, mármint égi jogász.”…Verseket ír, Budapesten kóborol…/az utolsó bekezdés/

Amint esténként zúgó paraszt fejét egy gázlámpához nyomta és nézte a reménytelen kavargást. Ő volt ebben a hűtlen országban a hűség, ő volt ebben a rothadt városban a megalázott szenvedés, a pokolba hullajtott ártatlanság, a jogászfajta szent prókátora, a leggyilkosabb világtörténelmi pör égi fiskálisa, a vértanú, a kürtös és apostol, a dalolni és szólni nem tudó igric. Aki csikorgó-ízetlen rigmusokban jajgatja ki barbár fájdalmát, a századokig parlagon hagyott parasztság magára ocsudása, az eltékozolt napkeleti gazdagság, egy évezredre nyúló sajgó vissza emlékezés, Komárom, Kassa, Pozsony, Eperjes, Losonc, Szabadka, Temesvár, Arad, Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely keserve, egy nép ki nem szakadható halál ordítása. Ő volt a magyar költő.

                                                                 Kihagyta Máramarosszigetet, Ungvárt, Munkácsot…

 

 

 

  

Juhász Gyula

Összes versei, I., II. Szépirodalmi, 1964.

 Utószó…Gyűjteményünk nem tartalmazza a költő néhány olyan versét, amely sérthetné szomszéd népeink nemzeti érzését. E versek, melyeket a költő többnyire nem is belső ihletésből, hanem külső ösztönzésre írt, művészi tekintetben sem érnek föl Juhász Gyula költői alkotásainak színvonalára, így hiányuk nem szegényíti a nagy költő jellegzetes vonásait.

Nem elég ez a galád indoklás, a kihagyott verseket meg sem nevezi. Én írtam be valahonnan. Hármat levettem a hálóról, a negyedik: Ballada a honi tájakról.

 

Erdély özvegye

Szép öregasszony. Tiszta és szelíd.
Hajlottan hordja évek terheit.

Hajlottan és nem törten. A remény
Ott gubbaszt némán szeme szögletén.

Néha magasba lendül ősz feje,
Mint októberi ezüstjegenye.

Tesz, vesz. Kezében gyakran biblia:
Hogy kínzaték az Isten egy Fia.

És messze gondol és sóhajt nagyot
S elnézi a sok őszi csillagot.

A Hadak útját. Aztán lepihen
És hazaindul a nagy, bús íven.

Nincs rokona és nincs már könnye se,
Ő hallgat s vár. Ő Erdély özvegye!


Arad

Arad, örök magyar gyász szép arája,
Feléd suhan ma sóhajunk, feléd,
Ki élsz sötéten és némán az árva
Maros mentén, mely zúg ma gyászzenét.

A kincses Erdély öléről ered le,
És erre tart e bánatos folyó,
Mély morajában sír Erdély keserve,
Mint tárogatón zengő bujdosó.

Arad! Köszönt a csonka Magyarország,
S tört lobogóját lengeti neked,
Mely fátyolos, mint ez októberest.

De még lobog, és égi kezek óvják,
Selymére örök, győztes glóriát von
A Krisztus jobbján ama tizenhárom!

1920

 

 

 

Trianon
 
 
Nem kell beszélni róla sohasem, 
De mindig, mindig gondoljunk reá. 
 
Mert nem lehet feledni, nem, soha, 
Amíg magyar lesz és emlékezet, 
Jog és igazság, becsület, remény, 
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül, 
S magyar szív és ész tartott meg bizony. 
Egy ezer évnek vére, könnye és 
Verejtékes munkája adta meg 
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz. 
 
És nem lehet feledni, nem, soha, 
Hogy a mienk volt a kedves Pozsony, 
Hol királyokat koronáztak egykor, 
S a legnagyobb magyar hirdette hévvel, 
Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország!
És nem lehet feledni, nem, soha, 
 
Hogy a mienk volt legszebb koszorúja Európának, a Kárpátok éke, 
És mienk volt a legszebb kék szalag, 
Az Adriának gyöngyös pártadísze! 
És nem lehet feledni, nem, soha, 
Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol 
Ferenczy festett, mestereknek álma 
Napfényes műveken föltündökölt, 
S egész világra árasztott derűt. 
És nem lehet feledni, nem soha, 
Hogy Váradon egy Ady énekelt, 
És holnapot hirdettek magyarok. 
És nem lehet feledni, nem, soha 
A bölcsőket és sírokat nekünk, 
Magyar bölcsőket, magyar sírokat, 
Dicsőség és gyász örök fészkeit. 
Mert ki feledné, hogy Verecke útján 
Jött e hazába a honfoglaló nép, 
És ki feledné, hogy erdélyi síkon 
Tűnt a dicsőség nem múló egébe 
Az ifjú és szabad Petőfi Sándor! 
Ő egymaga a diadalmas élet, 
Út és igazság csillaga nekünk, 
Ha őt fogod követni gyászban, árnyban,
Balsorsban és kétségben, ó, magyar, 
A pokol kapuin is győzni fogsz, 
S a földön föltalálod már a mennyet! 
S tudnád feledni a szelíd Szalontát, hol 
Arany Jánost ringatá a dajka 
Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt, 
Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső, 
Bírnád feledni Kassa szent halottját 
S lehet feledni az aradi őskert 
Tizenhárom magasztos álmodóját, 
Kik mind, mind várnak egy föltámadásra
 
Trianon gyászos napján, magyarok, 
Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos, 
Rossz csillagok alatt virrasztva járók, 
Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan 
S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött 
Ma fogjatok kezet, s esküdjetek 
Némán, csupán a szív veréseivel 
S a jövendő hitével egy nagy esküt, 
Mely az örök életre kötelez, 
A munkát és a küzdést hirdeti, 
És elvisz a boldog föltámadásra. 
 
Nem kell beszélni róla sohasem 
De mindig, mindig gondoljunk reá! 

 

 

 

 

ISBN: 9633791502
Domokos Mátyás Leletmentés.

Könyvek sorsa Osiris Könyvtár 1996.

 
Szörényi professzor Delfinológiája azt mutatja be, miként csonkították meg az irodalmi műveket. Domokos, irodalmi szerkesztő, arról ír, hogy milyen küzdelmet kellett folytatni egy-egy mű megjelenésért.

A Leletmentés tizennyolc kortárs magyar író /lásd Legeza könyvismertetőjében/ egy-egy könyvének a sorsát - konfliktusát - ábrázolja az 1948 és 1989 közötti időszakban. Ezek a konfliktusok igen változatos formákban következtek be író és műve, illetőleg a kor /PÁRT/ művészetpolitikáját megjelenítő, ún. nem létező cenzúra* között. A hajdani Könyvhivatal megalakulásától a Kiadói Főigazgatóság megszűnéséig terjedő időszak tevékenységéről, s annak irodalmunkat máig sújtó következményeiről szól a könyv. Ez a kafkai bürokrácia és az ázsiai bizalmatlanság szálaiból szőtt háló stílusra, művészeti irányzatra, világnézeti meggyőződésre és politikai hovatartozásra való tekintet nélkül mindenkit fojtogatott, aki öntörvényű tehetségének a hajlamait követte írásaiban.

                                       * A nem létező cenzúra létezett, a létező szocializmus viszont nem, B

 

 

 

Berda József

 

Domokos könyvében, a Leletmentés-ben a következő, a hatalomnak gondot okozó művek szerepelnek /Legeza könyvismertetőjéből/:

Két verskötet: Jékely Zoltán: Álom; Lator László: Őserdő, Kodolányi János Boldog békeidők című regénye, Berda József Babér és olajág címmel összeállított versválogatása, Pilinszky János Harmadnapon című kötete, Weöres Sándor Tűzkútja,  Déry Tibor börtönben született negatív utópiája, a G. A. úr X.-ben, Hernádi Gyula és Szász Imre második regénye (Kiáltás és kiáltás - eredeti címén Az ég bútorai -, illetve Gyertek este kilencre), Fodor András Józan reggel című kötete, Tandori Dezső második verskötete, Galgóczi Erzsébet: Vidravas című regénye, Németh László életműsorozata,  benne a Sorskérdések.

Továbbá: Zelk: Tűzből mentett hegedű, Orbán Ottó: Fekete ünnep, Nagy László: Himnusz minden időben, Illyés: Dőlt vitorla és Szabó Pál: Szépülő szegénység.

 

 

Berda József [Brda] költő Budapest, 1902. február 1. - Budapest, 1966. július 5.

Baumgarten-jutalom (1944)  József Attila-díj (1965) Volt lakatos, kifutó, könyvügynök, néhány hónapig szervita rendi fráter. Első versét (Az én anyám) 1922-ben az Újpesti Napló közölte, első verseskötete: Könnyek útja és egyéb írások, 1923-ban jelent meg, Krúdy Gyula írt hozzá előszót. 1928-tól a Nyugat, 1929-től a Széphalom közölte verseit, egy ideig Az Est-lapok. Baráti szálak fűzték József Attilához. Az Álláspontban megjelent erotikus verse miatt eljárást indítottak ellene. 1938-ban aláírta a készülő zsidótörvény ellen tiltakozó memorandumot. 1940-ben egyik erotikus verse miatt Béke c. kötetét elkobozták. 1941-ben Ördögnyelv c. verseskötetéből a cenzúra 12 verset törölt. Költészetét hedonista életöröm hatja át, többnyire a lét hétköznapi örömeiről, az evés-ivás élvezetéről írt epigrammatikus tömörségű szabad

verseket. (Új magyar életrajzi lexikon, Magyar Könyvklub 2001.) ujember.hu

 

Megfelelt Berda származása, életformája, Domokos szerint versei is tetszést arattak. Nagyközönség elé engedni viszont nem lehet. Hasonló az eset a Révai lexikon hasonmás kiadásához. Akkor ijedtek meg, amikor 70 ezerre szökött az előfizetők száma. Berda itt olvasható versei a hálóról valók.

 

 

      Húsleves dicsérete


"Ragyogj szemem, csordulj ki nyálam az örömtől:
az ízletes húslevest tálalják, íme, eléd.
Nézd csak, mily aranysárgán csillog, mily
orrcsiklandó szaga van! S az íze! A mennyei íz!
Abban van aztán a lélek! Ez kell neked igazán! –
Érzed-e, mondd, a velős csont, az illatos-ízes
zöldség, s a még fűszeresebb gyömbér testet-lelket
gyógyító erejét? – Csak ezért érdemes élni még, hidd el,
csak így tudsz nemesebb dolgokra figyelni, különben
kedve-vesztett fogatlan kutya vagy, ki mindenkit
mérgesen megugat s a legszebb sonkafalatra sem kíváncsi."

1902

 

 A finom tinorú gomba dicsérete

Komoly erdők dísze, ki oly sokszor
nevettél reám a bújósdi füvek mögül:
tündéri tinorú gomba te, -
reád emlékezik most, illatos
szagodra szerelmes orrom
s képzeletem máris kigyúl, ha
visszagondolok reá: mily ízes
falatokat ettem hasasan tömött
húsodból a ritka ünnepnapokon,
mikor kerültél pompázó terítékre olykor.
Az év legszebb ajándéka vagy te,
erdőt-barangoló szegények kincses étke,
kit jókedvében alkotott a derűs Teremtő.
Festhetetlen vagy, önmagában szép, olyan,
kit csak a megilletődött étvágy
méltányolhat csupán, ha asztalára kerülsz.
Szemem és szám öröme vagy, legdúsabb
étkek, kit oly áhítattal rág meg a fogam,
hogy evés közben a legfenségesebb erdők
ízét és illatát érzem a számban, mely oly
sok nemes íznek volt kóstolója már!

 

 

Egy politikus arcképéhez

 

Istenem, még ilyet, hogy te
nem hallottad a nagy miniszter
hatalmas beszédét az államháztartás
rendbehozatala tárgyában!

Én ott voltam, lásd, s a hazafiúi
kötelességemnek eleget tevén, csupa
láz voltam a meghatottságtól; -
nemes indulat és honfibú!

Ily csodálatos elmét nem láttam
én még, mióta éltek! Jó ebédektől
s vacsoráktól kidagadt szája oly
mélységes komolysággal rezgett, mely már
megdöbbent okosságával.

Szinte látni lehetett, hogy ömlik
az ige örök malasztokkal fűszerezett
buzgalma, mint finom illatú moslék
a vályúba, minek a boldog disznók
már előre röfögnek.

De ez mind kevés ama történelmi
pillanathoz, mikor az asztalra csapott,
s mint a kard, csörrent az irgalmatlan
parancs: "Míg én vagyok itt, nem tűrök
izgatást hazátlan bitangok!"

1933

 

 

…lapozzunk bele a Berda József összegyűjtött versei (Helikon kiadó, 2003) című kötetbe:

„Ha annyira szeretsz, tündéri tütü, végezz
ki szereteteddel, de csak lassan; pillanatig
se légy fukar hozzám, hisz’ így
magasztalhatlak még sokáig!
[…] A butát még butábbá, de a bölcset még
bölcsebbé egyaránt te teszed, aszerint, ki
mire érdemes s én eszerint szeretnék
szeretkezni véled még kerek száz
esztendeig akár; mindenkit szeretvén, ki
az életre esküszik s boldogabb sorsot akar
az élet édességes kínálata szerint!               hálóról

 

Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 7. szám

BERDA JÓZSEF: DÍCSÉRŐ VERS

Mily gyönyörűséges vagy leány, te legízletesebb
gyümölcs, fiatal íze az illatos szerelemnek,
ki úgy vonzza hamvas húsa iránt a méltó
férfiéhséget, mint méhek és darazsak seregét
a mézüket kínáló részeg virágok.

Nincs, aki boldogabb teremtés e világon nálad. Nem
illatosabb a rózsa sem karcsú tested párolgó
szagánál, mely fiatal legények égő húsának
szerelmét zengi most vissza szédítőn, s te máris
visszaérzed; mily sok, érő kamaszöröm
fickándozhatott benned, hogy ennyire fiatal vagy még,
s Isten kedvire való!
Illatozz hát csak illatok fejedelme, illatozz

gyönyörű lánytest, minden virágnál illatosabb
hús-szag! Harmatozott és harmattal üdít még
téged az örök fiatalság vágya: izmos és virágzó
testű férfiaké, akiknek szerelme oly zamatként
gőzölög ki most belőled, mint zivatar után
a párolgó rétek tüdőt-vidító illata

 

Berda József: Száguldj szabadság Magvető, 1974  /Saját antikváriumi példány/

                                                       Válogatott versek

 

Férfi másodvirágzás idején

 

Bika vadító bordély-szoba szag: kimondhatatlan,

mennyire hiányzott!

Hej, de berúgnék, de megbikásodnék szent

szagodtól még jó néhány százszor!

Csak legyen oly dagadtra hízott mázsás szajha,

ki alám feküdni bátor!

 

 

 

 

Weöres Sándor

 

A költőt nemcsak Domokos említi. A hálóról: Hózsa Éva: Idevonzott irodalom

Weöres Sándor és a vajdasági magyar irodalom

…Az 1964-es esztendő választóvonal a weöresi opusban, pontosabban Weöres agyonhallgatásában, hiszen ekkor jelent meg Tűzkút című kötete, amelynek kiadása a kultúrpolitikai eseményekkel is összefügg, a határon túli kiadás esélyei távlatokat nyithattak. A budapesti Szépirodalmi Kiadó visszaadta Weöresnek a Tűzkút kéziratát, a párizsi Magyar Műhely ellenben megjelentette, Weöres Sándornak ezt követően hivatalosan tiltakoznia kellett az Élet és Irodalomban, hogy az ő tudta nélkül közölték a kötet anyagát…

 

Antik ekloga

 a Tűzkút része, eredetileg az Új Írás 1964. 2-es számában – amit megőriztem - jelent meg:


Mint akit ölnek, törzse hanyatt dűlt, lába kalimpált,
csontos mellem alá gömbölyű keble szorult.
Szép pajtásom, az égszín pillantású kisasszony,
fürge, fiús-alakú, lányos-aranyhajú szűz,
most szepegett:”Mit akarsz te bolond? Tréfáltam, eressz el!”
Tűzben a tűz-okozó még sikongatni se mert,
hátha benyitnak s így lepnék meg a hetyke kacért, hogy
hab remegése fölé már bika-súly nehezül,
inkább karmolt és harapott, s csókkal borítottam
széjjelnyílt ajakát és ragyogó fogait,
válla fehérét, mell kupoláit, lenge csípőjét,
táncos térde közé csúszva kerestem a rést,
s vágyam nedve szökellt combjára s a gyűrt rokolyába.
Szégyelltem magamat, s rá haragudtam ezért.
Õ fejemet megölelte anyásan: „Csúnya te! Jó volt?
Most könnyebb teneked. Hagyj csacsi, bajt ne csinálj.”
Simogatott szelíden s halk gúnnyal: „Uram, kielégült?”
Karba ragadtam a lányt: „Fölfalom ezt a rigót?”
Arca hevült, pihegett: „Szétszaggatsz! Várj kicsit édes:
gyűrött rongy a ruhám! Össze ne tépd levetem.”
Egy kapcsot kinyit és már röppen a székre a szoknya,
néhány könnyű rúgás, lenn a selyem bugyogó,
és mit tarka ruhába borít a szokás, a szemérem,
titkon a párja elé meztelenül kibomolt.
Lázban rája-fonódtam, szertevetette bokáit,
hátamon átkulcsolt, háttal az ágyra bukott,
így forrt össze a tüzes zivatarral telt levegőben
lány fiú egy testé, kétfejű ősi alak.
Szégyenkeztek a lányszoba tarka cserép-figurái,
nézni se merték szép szende kisasszonyukat:
mint cica nyaukolt, mint haldokló hattyú vonaglott,
s rengve nyögött a kiságy, tűrve vihart meg esőt.
Szép pajtásom, akit már sokszor öleltem a táncban,
vittem meztélláb, ölben a csermelyen át,
tudtam a kedvét és pici csókját s röpke pofonját:
itt velem egy, mégis távoli, új idegen,
fénylő fürge tekintete most ködfátylú tehénszem,
asszonyi lett, megadó, lángba-borult szerető.
Végül a hölgy pityeregve s a párna-gubancba gurulva
hátat fordított: „Jobb neked így, te betyár?”
Kértem súgva : „Bocsáss meg!” Hátra vetette fejét és
kék szeme rám ragyogott, cinkosan és kacagón.


 

Pomogáts Béla:  Az irodalom (látszólagos) veresége – a magyar forradalom után
HELIKON
XX. ÉVFOLYAM 2009. 10. (528.) SZÁM — MÁJUS 25.

A forradalom leverése és a hatvanas évek első fele közötti jó félévtizedben az alkotó munka egyáltalában nem szünetelt, semmiféle bénultság nem volt érzékelhető, igaz, az akkoriban született művek többnyire csak évekkel később juthattak el a szélesebb nyilvánosság elé. A magyar irodalom nagy alkotó egyéniségei a nehéz esztendőkben is dolgoztak:

 Illyés Gyula Ferenczy Béni, Dárdavivők, Kháron ladikján, A faj védői, Hasznos akarat, A gyulavári főutcán című versei (a többi között ezek kaptak helyet az Új versek című kötetben), Kassák Lajos Vagyonom és fegyvertáram, Vas István Rapszódia egy őszi kertben,

Weöres Sándor Tűzkút (először 1964-ben a párizsi Magyar Műhely kiadásában megjelent) című kötetének számos alkotása, olyan költemények is, például

                                Vas István Mikor a rózsák nyílni kezdtek

című verse, amely a levert forradalom hősi halottait siratta el: „Házunk körül virágzó sírkeresztek, / Szívünkben sok friss halott”. Őrizte a történelmi napok emlékét és a lesújtó vereség fájdalmát…


Emlékszel? amikor a rózsák nyílni kezdtek,
Már nem voltunk fiatalok -
Házunk körül virágzó sírkeresztek,
Szívünkben sok friss halott.

Tudtuk, hogy a boldogság lopott jószág,
Akkor is, ha férj - feleség
Nézi, hogy bomlanak bokron a babarózsák,
S fogják egymás kezét.

Sok hajszálad lett ősz éppen abban az évben -
Emlékszel? volt is oka.
De ami fekete maradt, még feketébben
Ragyogott, mint valaha.

Szemedbe, a töretlen csodájú, vad tükörbe
Tört fényeket rejtett a rémület,
És zavarosabb lett tiszta, haragos zöldje
S attól lett édesebb.

Ujjongó áhítattal ébredtünk reggelente,
Te a kertre, én terád -,
S ez az öreg nyarunk szelíden betemette
Velencét s Angliát.

Mint furcsa ráadást vagy veszélyes messzeséget
Kezdtük nézni a holnapot -
Ez volt az a nyár, mikor a tél szele szíved
Koszorújába kapott.


Volt vidámabb nyarunk s merészebb azelőtt,
De emlékszel? ez volt a legszebb.
Némán kertünkbe hajoltak a szomszéd temetők,
Mikor a rózsák nyílni kezdtek.

 

Az 1970-es Egybegyűjtött írások kötetben az Antik ecloga a Fayri spring ciklus VI. verseként szerepel. A cím nincs feltüntetve.

A Tűzkút ciklusban az Antik eclogát követi a Grancorn lovag.

 

 

 



Weöres Sándor: Grancorn lovag (középkori ballada)

Harcból megjött Grancorn lovag,
győzött kilenc csatán.
Ünneplik, harsog hírneve
falu és város piacán.

Őróla cseveg, dalol, álmodozik
a fehérszemély, valahány.
Hivatja Richárd király s Rosamund,
a szép királyleány.

Délcegen a várba föllovagol,
leszáll kapubolt alatt;
három udvarhölgy, ifjú, begyes
bókolva elébe halad:

Üdv neked, Grancorn, hős lovag!
Üzeni felséges urunk:
estig várj, addig parancsa szerint
szolgálatodra vagyunk.

Gondjukba veszik, föl a várba viszik
e tarka pihés madarak,
szélesen suhanók, nevetők, csipogók,
hogy kongnak a szürke falak.

Hódol Grancorn: Bűbájotok
harcos szívembe hatott:
holtat is föltámasztana,
s az élő lesz halott.

Hoznak pecsenyét, méhsört, csemegét,
sürögnek selymesen:
Diadalmas hős, bármit kívánj,
azonnal meglegyen.

Nagyot sóhajt Grancorn lovag:
Egy évi harc alatt
nem háltam nővel férfiként,
kioltani vágyamat.

A három dáma irul-pirul:
Sose tettünk még olyat,
miképp történik, azt minekünk
álmodni sem szabad.

De mert szeretünk, válassz közülünk,
s ígérd, titok marad:
aki legszebb hármunk közül,
az oltsa ki vágyadat.

Mindhármatok legszebb tünemény,
mindnek varázsa más,
nem is lehet választanom,
hát döntsön sorshúzás.

Sisakból húznak bojtokat,
mind remegő, izgatott:
a vörös hajú, zöldszemű Elisabeth
piros bojtot húzott.

Sikolt és arcát elfedi:
A sors akarta így,
nem én rablom el tőletek,
ti csúnya két irigy.

Barátnőim, ne lessetek
mert szégyellem nagyon,
hogy feltett szűz erkölcsömet
mingyárt elhullatom.

Elillan a másik két úri hölgy,
de figyel függöny mögül,
hogy rájuk is a nászéjszakán
majd mily végzet nehezül.


Lány-comb közt reng a lovag lövege,
tüzes vas, öt kiló,
fekete heréje duzzadoz,
akár két ágyú golyó.

Nehéz üteg lövöldözi
a törékeny erődfalat,
de feszes rugalmas alapzatú
s himbál a lökések alatt.

Elisabeth jajgatva tűr,
mégis kedvére van,
hogy lágyékát kemény legény
döfi hatalmasan.

Szól Chloris: Ocsmány borzalom!
Férjhez sosem megyek!
Szól Sheila: Ha majd velem megesik,
üdébb, virulóbb leszek.

Szól Chloris: Elég volt! megöli szegényt!
Odafutok, nem hagyom!
Szól Sheila: Ha majd te nyögöd e bajt,
mentőt nem akarsz, aranyom.

Szól Chloris: Ez a kis penészvirág
gerjeszti föl ennyire?
Szól Sheila: Ha majd téged kokasol,
hamarabb lelohad heve.

Se-vége se-hossza dúl a vihar
a hullámzó szűzön.
Női mélyében öt liter
a belövellt férfi-özön.

Sírva fakad: Irgalmas lovag,
kicsi párodat elbocsásd!
Titoktartó öreg dadám
rakhat rám borogatást.

Nyög Grancorn: Csak most kezdtem el,
be nem végezhetem?
Segítsetek szépségesek,
vagy lerogyok betegen!

Sheila libeg a függöny mogul,
ragyogó tüzes hajadon,
délről rabolt fejedelmi leány:
Ne búsulj, nagy erős lovagom!

A hőst, aki hanyatt löki,
keze-lába kulcsolja át,
jártas menyecske módjára teker,
hányja-veti tomporát.

Nyávog, piheg, forog, liheg,
elalél, sápad, kihevül,
hol kanca módra hágatja magát,
hol ő lovagol felül.

Aztán e cigányka se bírja tovább:
Köszönöm, nagy erős lovagom!
Jutalmul arany haj-pántomat
karodra átcsatolom.

Chloris, ábrándos kekszemu,
bőre tej, haja len,
tündéri cukorhab-látomás,
búvik szemérmesen.

Jaj, ne - nyafog, kényeskedik -
még kicsi vagyok, ne bánts!
De várja hogy lefektetik,
ahogy pólyást szokás.

Szemet huny, nem tud semmiről,
édes álomba dőlt,
s a vitéz, mint sütni-való madarat,
úgy tűzi nyársa őt.

A finom jatékbaba lábaköze
csiklandó szerkezet:
lüktetve szívja, gyűrűzve feji
mit a hős belészegezett.

Holtat is feltámasztaná,
s az elő lesz halott.
Szól Chloris: Grancorn, kedvesem,
mert vagy lottyadt, aszott?

Eközben csendes este lett,
ott kinn hazaballag a nyáj,
kong a harang, giling-galang,
leszáll a kék homály.

Vonat zakatol, de rá se fütyöl
a bajnok, mit se kíván.
S nem varja Richárd király: egyedül
Rosamund királyleány.

Rubin ajka, zafir szeme
szerelmesen mosolyog:
Üdv neked, Grancorn, hős lovag!
Győztél, s jutalmat adok.

Válassz: ajándékozzak-e
szekér aranyat neked?
Vagy férfiszem nem látta, dacos,
márvány-sima testemet?

Grancorn lovag elkékül, dadog:
Gyönyörű királyleány,
majd add nekem jutalmadat
holnap, vagy holnapután.

 


 

 

Irányított folyóiratok

 

 

 

 

Kortárs

 

A Kortárs első száma a hálón is olvasható. Saját példányom is van, megjelenésekor vettem. IV. évf. mérnökhallgató vagyok, a Várban lakom a kollégiumban. Címlapja a Csillagénál is jellegtelenebb.

 

 

                 

 

 

1957. szeptember I. évf. 1. szám

 

A KORTÁRS olvasóihoz

/Az olvasó hosszas üdvözlése után:/ …a lobogó, ami alatt elindulunk és haladni fogunk, a szocializmus lobogója. A Kortárs első, majd ezt követő számaiban a szocializmus, a párt, a proletár nemzetköziség zászlaja alatt, nagy irodalmi hagyományok örököse és folytatójaként fel fog vonulni a magyar irodalom…

…Íróink egy részét komoly felelősség terheli – a felelősségüknek tudatában is vannak – az októberi eseményekkel kapcsolatban. De sokan nem is sejtették, nem kívánták – jóllehet szándékuk ellenére elősegítették – azt, ami az elmúlt esztendő fájdalmas és tragikus eseményeiben reánk köszöntött…

…a konfliktusok nyomán kibontakoztak az írók előtt a szocializmus építésének valódi problémái, az ember a maga teljességében, ellentmondásaiban, összetett érzelemvilágában…a közönség…várja, kívánja, követeli az élet, a fejlődés teljes ábrázolását…   A szerkesztőség

 

Beillesztve előfizetési csekk. Rajta a csillagos, kalapácsos, búzakalászos „címer”. Hátlapján:

                           5 éves terv: többféle új gyár, új munkalehetőség!

                                    5 éves terv: Béke, jólét, függetlenség.

 

                             

          

Még él Sarkadi Imre / 1921 – 1961/. Móricz Zsigmondról ír, halálának 15 éves fordulóján. Semmi vonalas szöveg.

           

                 

Szüdi György: Élni, élni szeretnék végre

….

Fáztam, éheztem, kóboroltam,

jeges utakon kuvasz voltam,

űzött a csend, a nap, a szél,

Élni szeretnék, élni végre,

kuporgó gondok rágó férge

eméssze azt, ki múltban él.

 

Asszonyom van és nagyvilágom,

növő fiam, egy országom,

eleget gyötört már az éj!

Meddig kell értük még remegnem,

Embert gyűlölni és megvetnem

azt, aki néha-néha fél?

 

Van jelenem, mert arra vágyom –

holnap a vaksi tisztán lásson,

s legyen a gőgős már szerény!

Van jövendőm, de nincs más vágyam,

legyen egy tiszta, keskeny ágyam

az óriási földtekén.                    / A Kortárs 108. oldalán/

 

 

Ezt az alábbit, a hálón találtam: /Drazsé Drámajátszó Stúdió blogja/

 

Szüdi György:


Csillebércen, száz nyelven szól a Szovjet Himnusz
de eggyé forró üteme, békére hívó harsonája
Lenin elvtársnak szelleme.
Ó, ezernyelvű világ arca hallod, mint zúg a Csillebérc?
Harangkongásnál hívóbb hangja
megkérdi tőled – merre mész?
S mint kisgyermek, ki anyján csüngve
vidám kérdésre válaszol: “Sztálin a béke”
ismétlik meg a csillebérci dalosok “Sztálin a béke”
haljuk újra való életünk himnuszát s holnapra biztos
visszamondja az óceán is dallamát

 

 

Szüdi György (Újpest, 1909. júl. 23.Bp., 1964. szept. 1.): költő, József Attila-díjas (1951, 1964). Munkásként élt fiatal korában Franciaországban. Párizsban lett kommunista. Hazatérve tagja lett az illegális pártnak, s tevékenységéért többször letartóztatták. Első versei a 30-as évek végén jelentek meg. Kommunista pártosság, filozofikus igény jellemzik költeményeit.

 

 

143. oldalon: A Kortárs Szerkesztőségnek

 

Hét író – Benjámin László, Erdei Sándor, Kónya Lajos, Örkény István, Sipos Gyula és Tamási Áron – magyarázkodik…”írói feladatok vállalása eddig is kötelességünk volt, ezután is az lesz…”

A szerkesztőség helyre teszi őket: ”…azokkal a szavaikkal, amelyekben az elmúlt három-négy esztendőben, s közvetlenül az ellenforradalom előtti hónapokban kifejtett tevékenységüket magyarázni igyekeznek – nem érthetünk egyet…”

 

 

A 145. oldalon:

 

Szabó Pál: Levél Nyugatra

Az emberiség mai történelmének legtragikusabb vihara volt a magyar október. Az erkölcsi és anyagi javak pusztulásán túl közel százezer magyar fiatal, lány és fiú szóródott belé a nyugati világba…csaknem annyi, mint amennyi lélekszáma van egy vidéki városnak, Nyíregyházának, Pécsnek, Kecskemétnek. Mintha üresen maradt volna a magyar tájak valamelyikének egy darabja…

…Édesanyák, s ti államférfiak, s politikusok! Húszezer édesanya nevében szállnak e sorok Hozzátok…kérve kérlek titeket, segítsétek haza gyermekeinket!

 

 

                                                              *  *  *

 

 

Egy könyvre való Kortárs-részletet 1970-ben bekötöttem. Antológia lett belőle. Az 562 oldalas könyv címlapjára írtam:

                           A Kortárs 1963 – 1969. évi, hiányosan meglevő számaiból

Az antológiából szemezgetve, pontos dátumot nem tudok megjelölni, mivel a lapszámok tartalomjegyzéke nincs bekötve.

A szerkesztőség körkérdést tesz fel a fiatal íróknak. Az egyik kérdés: „hogyan töltheti be eredményesen az irodalom a reá váró tudatformáló szerepet.”

 

Baranyi Ferenc…A valláserkölcsöt mi már kinőttük, viszont a kommunista erkölcsöt csak nagy vonalakban kaptuk meg. A részleteket nekünk kell kísérletezni. Példáink, töprengéseink, félrefogásaink és ráhibázásaink teszik a kommunista erkölcs világában honos makro definíciókat a mikro kérdésekben is egyre pontosabbakká…/A valláserkölcsöt értem. A többit illetően hálás lennék, ha valaki megmagyarázná. B./

…Mi a sorsunkat vállaltuk, amikor a nép sorsát vállaltuk. Azért vagyunk kommunisták, mert mindig mindenkor minket is bánt, aki a munkásosztályt bántja…

 

Baráth Lajos:…addig jutottam, hogy a szocialista emberré válás szándékának a jegyeit már megtaláltam hőseimben, elsősorban a munkásokban, hiszen azok között élek és magam is                   

kétkezi munkás voltam…a szocialista brigádmozgalmat…novelláimban és regényeimben, riportjaimban és publicisztikai írásaimban megfesteni szeretném…

 

Végh Antal …Ma, amikor már ott tartunk, hogy művészeink legnagyobbjai évtizedek óta a szocialista kultúra terjesztésén fáradoznak, még mindig Agatha Christie produkálja magát a színházakban…

 

CM_RE: Variációk egy témára I.: Szocialista Brigád jelvények

és még a három komolyabb fokozat hiányzik:
- vállalat szoc brigádja,
- szakma szoc brigádja,
- Népköztársaság szocialista brigádja
                              
                                  medals.extra.hu/modules

 

 

Kellemes meglepetés az Antológia közepe-táján /1607. Kortárs-oldal/:

 

 

Illyés Gyula

 

Borsos Miklós: Sz. L. szobra

 

1.

Járom a nyakon-:
emberre mondva henye szólam.

 

Hiszen a barom

sem tűr lassanként testi kínt.

 

S egyszerre oda minden oltalom.

 

A kertvégi kis műteremben.

 

Ahogy a szem oda tekint,

akna robban

némán, de annál hirtelenebben

az idegekben,

 

Az a vén váll ott

- igaz a szólás - jármot

visel.

 

Járomból csavarulna az égre a fej

s abból a néma jaj.

 

A márvány dübörgő hangjaival.

 

A szemüveges, dúlt szemek

- lépj közelükbe - láthatatlan

és épp ezért lerázhatatlan

iga súlya alatt

düllednek és esengenek.

 

Ezt csináltuk, Lőrinc, veled.

 

Miért?

 

Villámütésű pillanat.

 

Társam lehet,

akiben bűntudatig ér.

 

 

2.

 

És most tiéd a szó,

mennydörgő kő-ajak,

megvallató.

 

Nincs hangosabb, mint mikor a csönd vádol.

 

Mint amikor a száj

már csak magának rángja: fáj.

 

Nem vár megváltást a világtól.

 

Ezt csináltuk, Lőrinc, veled.

 

Szapáry Péter

sarkában a pogány ekével,

fölötte isten-nélküli egével,

oly mélyen érti, másként nem mehet.

Nem esdekel: nem önmagáért esdekel. -

 

Ne így, ne így mégsem egymással, emberek -

 

A gyáva tagad csak,

a konok gonoszság,

abban bízva, hogy megmaradhat,

ha nem felel.

 

De itt mindnyájunkról hullt egy lepel.

 

Szívek és orcák

törlődnek tőle, mint az ablak.

Fényt fogadnak, fényt adnak.

 

Tekints szét, tisztán, ettől nő egy ország.

 

Tekintsd szét magadat szabadnak.

 

 

Kortárs 1977. november

 

A folyóirat furcsa hármas tagozódású:

Az októberi korszak lírai vallomásaiból

                           Magyar írók, költők, publicisták a nagy októberről

                           Mai szovjet költészet

Száz éve született Ady Endre

                           Illyés, Áprili Lajos, Németh László, Hubay Miklós és mások írásai

Illyés Gyula hetvenöt éves

                           Páskándi, Fodor András és Cseres Tibor köszönti Illyést

 

A borító belső oldala, elől: Marx, Engels, Lenin montázs; hátul: szovjet katonák, fenn: CCCP

A belső képek szólnak Adyról és Illyésről.  /Az októberről szóló első harmadot nem tettem el/

 

 

 

 

Új Írás

 

 

1961. március. I. évf. 1. szám.

 

Mérnöki diplomám alig két éves. Albérletben lakom. A Nagyvilág után erre a lapra is előfizetek. Az első szám kékesszürke, a grafika azonos azzal, ami a főszerkesztő – alább bemutatott – emlékezését díszíti.

 

Az olvasóhoz

 

Folyóiratunk első számával immár a harmadik – a Nagyvilág és a Kortárs után B. – központi szépirodalmi és kritikai lap kezdi meg munkáját. Az Új Írás megszületése az élő magyar irodalom egészséges fejlődésének, bíztató fellendülésének és az olvasó közönség növekvő érdeklődésének eredménye. Mindez annak a forradalmi harcnak köszönhető, amelyet az újjá alakult párt vívott a leninizmus helye gyakorlati megvalósításáért, a gazdasági, társadalmi és kulturális felemelkedésért, népünk szocialista hazájának megteremtéséért…

…Folyóiratunk szerepét és feladatát abban látjuk, hogy első sorban élő irodalmunk szocialista irodalmi irányzatainak, műveinek fórumává váljék, a marxizmus-leninizmus világnézetének, a szocialista humanizmusnak harcos képviselője legyen irodalmi életünkben…

 

Az 55. oldalon Csurka István: A csillár /elbeszélés/…befejező mondata:

…Évek óta nem fordult elő: most ott a csillár alatt állva szívvel, szerelemmel szájon csókolta a feleségét.

 

1963. január

 

Az első oldalon, 3 oldal terjedelem, aláírás nincs.

 

                                             A KONGRESSZUS UTÁN

 

…Kádár és Kállai elvtársak referátumai világosan rámutattak arra, hogy szocialista művészetünk csakis akkor fejlődhet tovább, ha művészeink szoros kapcsolatban élnek a valósággal,s elutasítják maguktól mind a polgári dekadencia, mind a revizionizmus, mind a különféle konzervatív és dogmatizáló nézetek csábításait…

…Kádár elvtárs zárszavából: „Az ideológiában nem lehet válogatni ellenséges vagy nem élesen ellenséges között. Ellenséges minden elmélet, amely nem marxista-leninista” …nincs harmadik út…

…A marxizmus olyan világnézet, amelyet mindenki ismerhet, mindenki alkalmazhat, s mindenkinek megvan a joga, hogy alkalmazva tovább fejlessze…A kongresszus szelleme…munkát kíván, értelmes, népért végzett marxista-leninista szellemű munkát. Nem lehet kétséges a válaszunk.

 

 

 

Kuczka Péter: A tékozló fiú

 

Meleg az éjszaka

Meleg kenyér

Itt már minden lépés ismerős,

ez a bokor és az a fa,

és a lapjára forduló

ezüst olajfalevél

 

S a lassú szél.

 

….

Ittam sós könnyemet,

és sós véremet éreztem ínyemen,

igazad volt, apám!

Ittam a tenger sós tajtékjáét is,

és kerestem a fekete égen

hazám csillagait,

mikor elfogyott a szomorúság.

Hontalan lélekkel szomjasan

kóboroltam

és nem nyugtatott meg semmi…

 

…Értsetek meg és higgyetek nekem.

Fogadjátok be a visszatért fiút.

 

Moslékkal etettek idegenben, apám,

Apám, ébredj fel, nyisd ki a kaput!

                                                 1958.

 

 

 

Kuczka Péter 1923. március 1-jén született Székesfehérváron, 1999. december 2-án hunyt el Budapesten. Költő, műfordító, szerkesztő…

…1956 után a forradalom „szellemi előkészítéséért” és a forradalomban való részvétele miatt 1964-ig eltiltották a publikálás lehetőségétől. 1958-ban állást kapott a Képcsarnok Vállalatnál, majd dolgozott az Országos Idegenforgalmi Tanácsnál, a Lapkiadó Vállalatnál és a Móra Könyvkiadónál. 1964-től versei folyóiratokban megjelenhettek ugyan, de önálló kötetet nem adhatott ki….PIM.hu

 

 

 

Egy irodalmi csemege is található a lapban. Szerzője még él, rendszere is, majdnem változatlanul. 1986-ban volt szerencsém személyesen meggyőződni arról, hogy a forradalmi hit miként virágoztatta fel az országot.

 

FIDEL CASTRO: A szektás dogmatizmus ellen

 

…A forradalomnak mindenek előtt hinnie kell saját eszméiben, alkalmazni kell ezeket az eszméket a történelmi valóságban és az élet valóságában. A forradalomnak el kell vezetnie az embert a tanulásig, a gondolkodásig és a dolgok elemzéséig…Hiszünk a marxizmus-leninizmusban, hiszünk abban, hogy a marxizmus-leninizmus meg nem dönthető igazság…

 

 

 

1963. november

 

Gerelyes Endre: Két ember /Lenin és Gorkij levelezéséről/

 

                       A nagyreményű író 1973-ban, 38 éves korában közlekedési balesetben meghalt.

…Lenin jobban értett az irodalomhoz, mint Gorkij a politikához. Ez azonban nem Gorkij „osztályárulását” vagy ostobaságát, hanem Lenin zsenialitását bizonyítja…

Lenin lép az olvasó elé. Nem fáradhatatlan, nem mannával, hanem emberi táplálékkal él, indulatos és olykor szinte hallom mérges vagy derűs nevetését. A hérosz rideg álarca lehull s mögüle egy ember felelősséget ébresztő arca néz reám. Legendából emberré válik…

…Haragszom azokra az emberekre, akik hosszú ideig nem engedték, hogy ezt a Lenint, ezt a Gorkijt, pontosabban Lenint és Gorkijt megismerjem…

 

Tóth János: Galambos Lajos első novelláskötetéről

 

…Ez az otthon hazája az írónak. S a haza, szocialista haza, egy most teremtődő új világ…nem tudja ő sem, milyen lesz a holnap embere. A kommunizmus munkása, parasztja, tanítója, színésze. Nem tudja, milyen ritka lesz a bánat és sűrű az öröm…a holnap embere a mi életünk közegén át érkezik. Itt kap kezdő formát, alakot, lendületet, tartalmat is. Ennek a mai, kommunista embernek tisztességéért és időálló igazságáért hadakozik.

 

                              

1965. július

 

Csak a 15. oldalt tettem el. Tudat alatt, ehhez a fejezethez. 45 éve. Az oldal fele LENIN, nem nyomdai betű, hanem grafika. Alatta:

 

Szavaidat gyűrt sapkaként itt forgatom a kezemben, Lenin,

oly esetlenül, mint öreg zsellér az esőtől cserzett kalapot,

mert annyiszor kioktattak nevedben, mikor beszélgetni szerettem

     volna csak veled,

pedig nem vagy te isten, hogy kövér papok dübörögjék szerteszét

     igéidet,

nem vagy te bonviván, hogy minden operettbe énekelj,

és nem vagy népszínművek díszparasztja sem.

 

….nem balzsamozva vágylak látni…

                                                          Ladányi Mihály   /1934 – 1986/

 

Ez is tőle, a hálóról:

Nyolc sor

Nem is tudom,
hogy mi van a gyönyör alján
hogy reggelre
mintha nem is lett volna
hogy reggelre
mindegyik szerelem
kitömött kék madár
pereg a tolla

 

 

Az Új Írás „ma már csak emlék…”

 

                                          

 

                   

Illés Lajos: Az Új Írás hőskora
Irodalmi történetek, emlékezések, Hét Krajcár Könyvkiadó 2002

                     

 

ÚJ ÍRÁS Repertórium 1961 - 1973

 

             Szemelvények:

Olvasók levelei. Zsebeházy György, Berszán Gábor, Nagy Lajos, Varga Mihály.
= 1962. 5. sz. 503-504. p.  /Ezt csak azért emelem ki, mert én is írtam levelet/

 

LENIN, VLADIMIR ILJICS 20 címszó, köztük:

Urbán Gyula: Egy forradalmár belső története. Oratórium. Hommage a V. I. Lenin.
= 1970. 2. sz. 16-22. p.

 

Címszavak továbbá:

MARX, KARL; ENGELS, FRIEDRICH; KÁDÁR JÁNOS; ACZÉL GYÖRGY

LUKÁCS GYÖRGY, utóbbi 13-szor