Bodnár Zsigmond II.
h 20 – 59 2013. 02.10.
Tartalom
Bevezetés
Ballagi Aladár a munkatársáról,
Bodnárról, 1891, 4.
Bodnár publikációi az Atheneaum folyóiratban: Renan
1895.4; 1896. 1, 2., 4.
A jezsuiták, 1873. 4.
Classicizmus
és romanticizmus 1895.2.
*
-r-r.: Renan és a
Renanismus 1. Athenaeum, 1892. 4.
Renan a Nyugatban
: Bárdos Artur
Szabó Dezső
Laczkó
Géza
Bodnár munkái
Az eszmeerő magyarázata
A jog keletkezése /részlet/
Szellemi haladásunk /részlet/
A szabad akaratról
A realizmus bölcsészete
A
szerelem
A
bölcsészet
Emléklap,
1895
A
sociológiai változás alapjai / részletek/
A
tankönyv és elbeszélés író
Tanulmányok Bodnárról
Ballagi Aladár a munkatársáról,
Bodnárról /Kiemelve a Bevetésbe/
Földessy Gyula: Spengler alapvető eszméinek kritikája, Korunk, 1926.
Vende Ernő: Bodnár Zsigmond
Barabás Ábel / Bodnár tanítványa/ : új Petőfije, 1908.
Németh G. Béla: Létharc
Spenót, 1965
Neospenót, 2007
Kanyaró Ferenc hagyatékából
/elmarasztalja Bodnárt/
Rácz
Lajos: Az erkölcsi törvény. Eszményeink. Irta Bodnár Zsigmond
Rózsa Miklós: A nagybányaiak, 2012
Az erkölcsi törvény alkalmazása
GREZSA FERENC: JUHÁSZ GYULA
MÁRAMAROSSZIGETEN 1957.
Róna Judit: Babits Mihály életének
kronológiája 1883– 1908, 2012
MOHÁCSI JENŐ: UTAZÁSOM ADYHOZ? Nyugat, 1937
Bodnár az irodalomtörténetben
/Részletek a fejezet
tartalmából/
Bodnár, a piarista diák
Nemeskürty Irodalomtörténete, 1985
Bodnár és Németh László, 2008
Novák: A nyomdászat története, 2004.
Kardos Pál: Babits Mihály, 1972.
Függelék
Az örök békéig, 1873
A haladás eszméje a történelemben és a
társadalomban, 1873
Bevezetés
Ez a fejezet az előző /
h20 – 58/ folytatása. Bodnár az Athenaeum c. folyóiratban több tanulmányt
közölt Renanról, ezek többségét itt olvashatjuk. „Eszmeerő- hullám”- elméletét
Renanra is igyekszik kiterjeszteni. Hoszabb tanulmányaiból – az előző fejezet
folytatásaként – is találunk részleteket. „Bodnár az irodalomtörténetben” c.
fejezetben láthatjuk, hogy Bodnárt egyáltalán nem felejtették el. A szakmunkák
zöme említi, vagy fejezetet közöl róla. PhD dolgozatban forrásként jelölik, az
ELTE-n ajánlott irodalom, doktori értekezés tézisei között találjuk nevét.
Tanári munkája mellett megszámlálhatatlan könyvet, tanulmányt, publikációt írt.
Vegyes, szélsőséges
megítélését igazolják a rá, illetve munkásságára vonatkozó jellemzések,
melyeket Bodnár tanulmányozása során gyűjöttem össze:
Pozitív: monumentális;
bámulatos; a rend filozófusa; a tudományos élet egyik legérdekesebb alakja; neves
professzor; független szellem minden ízében; aki végigolvasta a magyar
irodalmat; gazdag és sokoldalú az életműve; munkája úttörő; figyelme mindenre
kiterjed; nagy műveltség, eredetiség jellemzi; kellemesen tud elbeszélni.
Negatív: hiú, önhitt, kevés
benne az eredeti; élete és munkássága elhibázott; a hullámelmélet lovagja;
ringlispil-filozófus /Ady/; elfeledett ember; elkeseredett neológus;
szaggatott; az eszményiség világában él; agyrémei vannak; megszámlálhatatlan
cikkeiben, tanulmányaiban sok az ismétlés; mézbe és egyúttal méregbe mártott tollal ír /Brassairól/;
félbolond; szöveg-szerkesztése esetenként nem következetes.
*
* *
Ballagi írását személyes
jellege és Bodnár elméletének összefoglalása okán emelem ki. G.
Ballagi Aladár a munkatársáról, Bodnárról
A magyar irodalom
története. Írta Bodnár Zsigmond. I. kötet. Ballagi Aladár. 414.old Irodalomtörténeti Közlemények - 1. évf. (1891.) 4. füzet
„Nem szükség előadnom, mennyit dolgoztunk
egymás mellett a főváros három nagy
közkönyvtárában.”
A magyar irodalom története. Irta
Bodnár Zsigmond, egyetemi magántanár. I. kötet. Budapest, Singer és Wolfner,
1891. 8-r. LIV- 510 lap. Ára 4 frt 50 kr.
Szerzőnk, ki az eszményiség világában
él, jelen nagy művében minket is elkalauzol abba a körbe, melyben a tünemények
nem elszigetelten, hanem átalános eszmék uralma alá rendelve, egy-egy magasabb
rendű törvény megnyilatkozása gyanánt tűnnek fel. Munkájában, elejétől
végéiglen, nagy eruditióval, sok eredetiséggel, több-kevesebb szerencsével
hüvelyezi és rendezi egybegyűjtött adatait a végett, hogy egész multunk,
nemzeti szellemünk egész fejlődésének hű és eleven képét adja.
… Szerzőnk magasra tör, eredeti szempontokkal
czéloz az irodalomtörténeti disciplina látkörének tágítására, mi;magában véve,
ritkaságánál fogva is, oly figyelemreméltó jelenség e szakban, hogy részünkről
egyenesen kötelességünknek tartjuk hódolni…
Bodnár irodalomtörténete
egymást kiegészítő két részből áll. Első az elmélet, melyet az előszóban közöl,
második a tulajdonképeni irodalomtörténet, mely ezen első kötetben 1600-ig
terjed. Miután a szerző végig ment a nagy gondolkodók idevágó elméletein, a
magáét adja elő, mely az eszme mozgató erején alapszik. Az eszme mozgatja az
erkölcsi világot és e mozgás rhythmusban történik, a mit egyébként Spencer is hirdet.
A First Principles, mire
szerzőnk hivatkozik, s ott látom (p. 338) a spenceri tant: «a gondolatnak
szintúgy vannak rángásai, mint a hogy vannak izomrángatódzások». E rhythmicus
mozgás egy nagyobb lépést tesz előre, egy kisebbet hátra. Az új eszmét ugyanis
visszaszorítja a régi, mely nem egyéb, mint a létező eszmei állapot, a nemzet
összes gondolkodás- és érzésmódja, nyelve, művészete, jogi, társadalmi állapotja
vagyis más szóval, a nemzeti eszme. Midőn ezt a tant Bodnár az emberiség
történetére alkalmazza, szerinte oly világosság ömlik el az események folyamán,
minőt nem is sejtettünk. Könnyen megtaláljuk az új eszmét, mely az európai
nemzeteknél majd mindenütt egyszerre jelentkezik. A magyar nemzet történetében
új eszme volt a X. században a katholicismus, a XIII-ban a renaissance, a
XVI-ban a Protestantismus, a XVIII-ban az illuminatismus, a XIX-ben a
libera-lismus. Ha már most az új eszmét mint acfoo-t, a nemzeti eszmét
mint reactió-t fogjuk fel, az actio és reactio tünetei, Bodnár előszava
szerint, a következők lesznek:
a lap bal oldalán
olvasható:
Actio.
Az új eszme, mely mindig a szabadság magasabb
fokával jár.
Idealismus. Nemzetek ölelkezése.
Az összetartozás érzete.
Philosemitismus.
Idegen szokások, erkölcsök
meg-honositása.
Önzetlen ideális gondolkodás. Az
actio szentjei szegényen halnak meg, feláldozzák vagyonukat. Némelyek börtönbe,
máglyára kerülnek.
Individualitás.
Nemes önérzet.
A múlt megvetése.
Az előkelő szellemek mind
reformátorok, apostolok, doctrinai-rek, rajongók, újítók.
Közvélemény, mely
roppant felháborodásra képes
Ünnepélyes ódái lyra. A két eszme összeütközésénél fenséges.
Berzsenyi. Petőfi.
Czélzatos dráma és epika. Voltaire,
Lessing, Eötvös, Vajda Péter, Rabelais,. Sz tárai Mihály.
Sentimentalismus. Göthe, Eötvös.
Rousseau,
Sarcasmus gyűlölettel és megvetéssel.
Éles gúnyköltészet.
A verselés új formái. Erdősi, Székely István, Ronsard,
classicus és európai formák.
Körmondatos, ünnepélyes, szónoki styl. Eötvös,
Kossuth.
Nyelvúj fds: Ronsard, Báif, Rabelais, Kaziczy.
Keresett, idegen nevek:
Malvin, Lóránt, Ervin.
Reform.
Ideális szerelem
A reactio hajnalán néha
kitör az új eszme forradalma, melyet elnyom a nemzeti eszme. Napoléon
Az előbbi felsorolással
szemben a lap jobb oldalán:
*
Reactio.
A nemzeti eszme, melybe betör az új; ezt félig
visszaszorítja, félig magába olvasztja.
Realismus.
Nemzetek versengése. Nemzetiségi törekvések. Nemzeti
gyűlölködés. Nagy nemzeti háborúk a XVII. században, a XIX. elején és
1855,1859,1866, 1870—1878.
Helyi Patriotismus. Osztálykülönbség.
Tájnyelv. Keverék nyelv. Nemzeti nyelv keletkezése.
Antisemitismus.
Idegen nyelvek, szokások gyűlölete.
Önzés, családi érdek, gyakorlati
felfogás. Nepotismus. Sikkasztás. A vezérférfiak jó módban élnek, gazdagodnak.
Testületi szellem.
Servilismus.
A múlt szeretete, tisztelete.
Nemzeti és conservativ
politika. Csekély újítás, az új eszme egy részének beolvasztása
Nyomott hangulat, tompa
elégedetlenség. Az alsóbb nép kitörése, pórlázadás.
Dalos, elegicus,
középfajú lyra. Hangulatos költemények.
Igazi dráma és epika. Ballada.
Románcz. Dante, Boccaccio, Ari-osto, Chaucer, Tasso, Milton, Zrínyi, Arany,
Shakespeare, Corneille, Racine, Katona József.
Humor: Cervantes, Lesage, Thackeray, Twain,
Mikszáth.
Jóízű tréfás komikum, csúfolódás:
Peleskei nótárius.
Nemzeti verselés. Alexandrin. Az új formák egy részének
simulása.
Rövid, tételes mondatok. Mindig háziasabb,
pongyolább, igénytelenebb styl. Bensőség, melegség.
Orthologia: Mondolat, Nyelvőr.
Népies, egyszerű nevek : Kata, Böske,
Mariska. Erzsi, Trézsi stb.
Örthodoxia. A tekintély elve. Aristocratia, clerus befolyása.
Mysticismus. Pietismus. Quietismus. Zárdák terjedése; reguláik megszorítása.
Port-Royal.
Érzéki szerelem.
Úgynevezett szépirodalmi
szalonok nagy befolyása.
*
…Bodnárnak ezen elmélet szerint kellett volna beosztani a magyar irodalom történetét. Ezt azonban nem tette. Ügy látszik, visszariadt a nehézségektől, mert alapjában hű maradt Toldy felosztásához.
Bodnár két czélt tűzött ki
munkájában. Kézi könyvet akart adni az irodalomtörténet művelőinek, olvasóinak,
különösen a tanároknak, be akarta mutatni a magyar irodalom ismert és
ismeretlen munkásait. Ez a szorgalom munkája, melyet a tudósok számára való
munkának nevez.
A másik czélja az volt, hogy az
emberiség haladásának törvényét a magyar irodalomban mutassa be…Vegyük fel
például az orthologia sokat vitatott kérdését. Szerzőnk szerint «a reactio
minden különös szót azzal gyanúsít, hogy új, ennek a töve, a másiknak a képzője
új, vagy idegen származású. A visszahatás azonban nem képes mindnyájukat
kiirtani. Egy részök már beleolvadt a nemzet eszmekörébe, magyar lett tetőtől
talpig. A reactio sokszor elég ostoba elméleteket állít fel, hogy keresztül
vigye szándékát ; de nem lehet! erősebb gyökeret vert az új, mint hogy ki
lehetne irtani». E sorokat az orthologok igen zokon vették, s keményen
megtámadták, mire Bodnár, kit «elkeseredett neologusnak» neveztek, így védte
magát: «A reactio korában, az orthologia napjaiban nincs igazi neológus,
hiányzanak az actio eszméjének rajongó vitézei. Ma mind orthologusok vagyunk,
azzal a különbséggel, hogy egyikünk tovább megy a neologia háttérbe
szorításával, mint a másik...»
E válasz, a mennyiben tényekről szól, kifogásolhatatlan s Bodnár theoriájának alkalmazhatóságára kedvező fényt vet. Szerzőnk a bevezető részben az irodalom bölcsészeti fogalmát adja, szól a magyar nép jelleméről, a magyar nemzet eredetéről, ősköltészetéről és vallásáról tudósaink kutatásai nyomán. Ez a bevezető igen vázlatos, sok helyt felületes, s legkevésbé sikerült része az egész műnek, mely átlag jóval alaposabb, s ellen mondásait leszámítva, többnyire helyes ösvényt követ... Óvatossága a sok talán-ban nyilat kőzik. Kevés írónál találni annyi talán-t, valószínűleg, hihetőleg, úgy látszik s hasonló kifejezéseket, melyeket akkor sem mellőz, midőn saját előadásának alapján bizvást mellőzhetné…Szerzőnk egészen ellentéte Toldynak s a vele egyívású, jóval hiszékenyebb íróknak, kiknél a valószínűség könnyen átcsapott a bizonyosságba.
Mivel 1300-ig csak mondáink vannak,
ezt az időszakot a mondák korának nevezi, és mivel a XIV. és XV.
században majdnem kivétel nélkül vallásos irodalmunk van, ezt a vallásos
irodalom korának hívja. Kevésbé tetszetős név, de megjárja. Ebben az időben
jellemzi a legendákat…
Alexandriai szent Katalin legendáját összehasonlítva a XII. század
legendáival, azt állítja, hogy nem egyszerű, hiszékeny és mesekedvelő emberek
szamára készült, hanem műveltebb olvasóknak. A szerző oly vallásvédő olvasmányt
akart a hivő és hitetlen népnek adni, mely előtt a tudós hitetlenek is
meghajoljanak.
Pannónia megvételét és Csáthi Demetert közel hozza egymáshoz. Ezt az
annyiszor vitatott éneket ez utóbbinak tulajdonítja. A mysteriumról szóltában
aránytalanul kinyújtja a myste-riumok eredetének elbeszélését, míg másutt
nagyon is tartózkodó, és például Pontianus históriájában elhallgatja a
világirodalom idevágó kutatásainak annyiszor ismételt eredményeit
Mint Brandes, Bodnár is szereti az idézeteket, hogy a kor eszméinek és vitázó modoruknak képét adja. Brandesnek azonban jobb dolga volt. Ő érdekes adomákkal, történeti adatokkal illustrálhatta alakjait, míg Bodnárnak nem állottak ily történeti adatok rendelkezésére….
De megjelenik előttünk az egész kor,
összes erényeivel és bűneivel, megjelenik feneketlen szenvedélyeivel. Ily
megrázó rajzát azon idők szörnyű küzdelmeinek, sehol, egyetlen magyar
egyháztörténelmi munkában sem leljük. Az a közvetlenség, az a tárgyismeret, az
a jártasság a szenvedélyek phy-siologiájában, a tárgy természetének megfelelő
szertelen hangon tolmácsolva, — szokatlan jelenség a reformatióról szóló árva
irodalmunkban. Eleven vér lüktet e fejezetekben, s részemről úgy vélem, effajta
actio és reactio körül szerzett tapasztalatok és nem könyvmoly-tanultság vitték
szerzőnket theoriájá-nak megalkotására.
Bodnár elméletébe vág az az észrevétele is,
hogy a XVI. század közepén csak kétféle elbeszélés volt: bibliai és történeti,
mindkettő czélzatos, melyben nem fordulnak elő regényes szerelmes históriák,
hanem a fődolog a hosszú erkölcsi tanítás. Csak a reactió hajnalán jelennek meg
a regék, mondák, balladafélék és más érdekes elbeszélések.
A bibliai és szenttörténeti
elbeszélések során ismerteti Nagyfalvi György deákot, ki Bánfi-Hunyadon «Galota
székben» 1557-ben írta „Chain és Abel históriáját.” Ez alkalmasint egy
személy azzal a Nagyfalvi Gergelylyel (Gregorius lehet sajtóhiba Kovachichnál,
Georgius helyett), kinek egy elveszett carm énét jelen füzetünkben hozza szóba
Hegedűs István.
Erdélyi Máté deákról, Az
szent János Baptistának feje-vételéről való szép ének szerzőjéről kimutatja
(411. L), hogy a versfejek nyomán hibásan csináltak belőle katholicus
énekszerzőt. Katholicus ember nem mondhatta, hogy «tömlöczö-zik most az
Krisztus híveit, mint régen az zsidó prédikátorit», míg a katholicus papoknak
jó dolguk van, «csélcsapoknak mostan kenyerek vagyon, miseüvöltőknek kenyerek
vagyon.»
Heltairól kideríti hogy Chrónicájáhan többnyire Bonfini
nyomán halad ugyan, de a szentek csodáit sohasem veszi át, s a hol teheti
szívesen sújt egyet a Curián. Könyve végén vigyázatlanúl fordít szórói-szóra,
pl. Mátyás királyról azt mondja, hogy «véle voltam mindenütt a táborban és
szömemmel megláttam, mint tanyította és oktatta őket». Ezt elmondhatta Bonfini,
a ki mindenüvé kisérte a királyt; de a száz esztendővel később élt Heltai ajkán
ugyanez, — csak gondatlan fordítás…
A Balassi Menyhárt áruitatásáról czímű
komédia szerzőségének kérdésére Bodnár azzal felel, hogy oly férfiú írhatta, a
ki megunta a vallási villongásokat, a ki nem szerette a protestáns
prédikátorokat, nem becsülte a katholikus papot, gyűlölte a szenteskedést, még
jobban a nagy urak és szolgáik gazságát, felháborodott az emberek aljasságán,
kegyetlen önzésén, sötét jellemtelenségén, melynek legmerészebb, leghatalmasabb
személyesítője Balassi Menyhárt és társai voltak. A reactió hajnalán szoktak az
ily Descartes-féle jellemek szórványosan mutatkozni, előfordulnak azonban
mindenkor. Úgy látszik, Bodnár nem látja oly sötétnek az actió korát, mint az
actió hősei szokták rajzolni. Például nem szabad a XVI. századot Balassi
Menyhártról, s.XlX-et a. Falu jegyzöjéről megítélni stb. Mindenesetre sok volt a
visszaélés, de még sem oly sötét a kép, mint a minőre festeni szeretik. Mert az
actió szentjeinek jutott osztályrészül az a szerep, hogy megtámadják, megrohanják
saját korukat és a közel multat….
Látnivaló, hogy Bodnár a
miről csak szól, mindent eddig el nem foglalt álláspontról, az eddigi
felfogástól eltérőleg tüntet föl. Mert a mellett, hogy tanult ember, független
szellem is minden ízében. Az idő szerinti körülményeket
számba nem vevő, feltétlenül szabad kutatás embere, ki ebből folyólag
magasztosítja a kételyt, mint «legnagyobb kincsét a gondolkodónak és legnagyobb
tényezőjét a tudománynak». Nagy erélylyel hirdeti meggyőződéseként, s e
könyvében megvalósítani törekszik a régi igazságot, mely szerint, «a hol
többféle a nézet és eltérő a magyarázat, ott mindenesetre közelebb állunk az
igazsághoz, mint a hol egyetlen uralkodó vélemény vasmarokkal fojt meg minden
más opiniót». Mely eszméhez kiegészítőként tapad előfizetési felhívásának ez a
passusa: «Csekély műveltségű népeknél minden kérdésről csak egy vélemény
uralkodik, míg a fejlődés, haladás országában egy sereg új nézet jelentkezik,
melyek újabb haladás tényezői lesznek». (Lásd e folyóirat 146. lapját.)
Bodnár önállósága annyival
jogosultabb, mert nem a tények árnyékát ölelgeti, hanem az önmaga által
megvizsgált tényeket veszi számba. Minden egyes müvet autopsia alapján
ismertet, miről nem szükség bizonyságot tennem; nem szükség előadnom, mennyit dolgoztunk egymás mellett a főváros
három nagy közkönyvtárában, mert a munkában feldolgozott, mind eddig
jobbadán ismeretlen anyag, minden szakértő előtt menten elárulja az eredeti
kutatást. Minden művet, abból vett bő kivonatokkal jellemez, mi különösen
hasznossá teszi e művet vidéki irodalomtörténet-tanárokra nézve, kik ennek
révén, a helyzetökben hozzáférhetetlen régi irodalmi anyag ismeretéhez
juthatnak. De a fővárosban élő
szakemberek is sok oly művet lelnek benne, a mihez nehezen férkőzhetnek,
mert itteni könyvtárakban nincsenek meg. Szerzőnk ugyanis vidéki könyvtárak
több unicumát hozatta meg, s dolgozta fel nagy könyvtáraink termeiben. Mindenre
kiterjedő figyelmét nem kerülte el Ráth György nyűg. kúriai tanácselnök unicumokban
gazdag könyvtára sem, melynek használhatásáért a tárgyát szerető, s azt
kimerítni igyekvő kutató őszinte, egyszerű szavaival mond köszönetet.
Bodnár stylusa styl
coupé, melya «reactió» irályának számos jó tulajdonságával dicsekszik.
Numerosus, hangzatos és természetes. Könnyen folyó és rövid, néha nagyon is
megnyirbált mondatokban kellemesen tud elbeszélni. Helyenkint, például mikor az
actió szentjeiről ír, igazán ódái magaslatra emelkedik.
Azt halljuk, hogy nem
sokára német, franczia és angol nyelven is megjelenik az előszó... Írói körökben
a legkülönbözőbb véleményeket hallottuk róla, melyek közt kiválóbbnak tartjuk
Dr. Kármán Mórét, ki Bodnár elmélete eszmei kapcsolatára Hegel systémáját
fontosabbnak tartja mint a Spencerét. Ebbeli nézeteit igen tanulságos lenne
apróra megismernünk.
B. A.
Ballagi Aladár (Kecskemét,
1853. október 24.
– Budapest,
1928. június 21.)
történész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. 1877-től
1879-ig a budapesti tudományegyetem magántanára. 1880-tól ugyanitt újkori
egyetemes történelmet tanított 1883-ig helyettes, 1889-ig nyilvános rendkívüli,
majd 1924-ig nyilvános rendes tanárként. 1891 és 1892 között az Irodalomtörténeti Közlemények című
lapot szerkesztette.
Szőllőskislaki Kármán Mór (1874-ig Kleimann) (Szeged, 1843.
december 25. – Budapest, 1915.
október 14.) pedagógus, kiemelkedő
neveléstudós, egyetemi tanár, közoktatás-politikai szakember.
* * *
Bodnár publikációi az Athenaeum folyóiratban
AZ ATHENAEUM REPERTÓRIUMA
1892-1915
Philosophiai és államtudományi folyóirat
A Magyar Tudományos Akadémia megbízásából szerkeszti:
Pauer Imre
Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt logója
Renan és Bodnár
Irodalomtörténeti
Közlemények 75. évf. 1. sz. (1971) - EPA
http://epa.oszk.hu/00000/00001/00270/pdf/itk00001_1971_01-02..
NÉMETH G. BÉLA
A MAGYAR KRITIKA TÖRTÉNETE A POZITIVIZMUS KORÁBAN
…A pozitivizmus
irodalmi vezérei, Taine és Renan még voltak eléggé ismertek hazájuk határain túl, bár a Jézus
élete (1863) hullámokat vert
Magyarországon is…
…az 1870 utáni szakasznak szinte valamennyi
képviselője alkotott még jelentőset és jellemzőt. Arany László verstani
tanulmánya, Beöthy tevékenysége, Péterfy, Riedl Frigyes, Bodnár Zsigmond, Heinrich Gusztáv vagy a Palágyi-testvérek
munkássága egyként példázhatja ezt…
A pozitivizmus meghatározására számtalan általános
definíciót alkottak. Sok a kitűnő közöttük…Az irányzat irodalomkritikai
behatolása az 50-es—60-as
évekre
tehető. Taine és Renan nevéhez
fűződött ez a behatolás…
A tudomány, a művelődés, az értelmiség feladata immár
a haladás
irányát megszabni és előmozdítani — vélték. Azt
remélték, az új helyzettel Magyarországon is bekövetkezik az értelmiség, a
tudomány világrendező új korszaka. (Pl. Keleti Károly, Thán Károly, Fodor
József, Bodnár Zsigmond, Hieronimi
Károly, Matelkovics Sándor, König Gyula.
…A pozitivizmus szkeptikusabb, relativáló, atomizáló
Taine-, Renan-féle második
hullámának hatása érte már őket. Amit
csak erősített Schopenhauernak hatékonnyá emelt filozófiája…
* * *
RENAN
Joseph Ernest Renan (28 February
1823 – 2 October 1892) was a French expert of Middle East ancient
languages and civilizations, philosopher and writer, devoted to his native province of Brittany.
He is best known for his influential historical works on early Christianity and
his political theories, especially concerning
nationalism and national identity.
http://www.kislexikon.hu/renan.html
(ejtsd: rönán) Ernő, francia orientalista és teologiai iró,szül.
Treguierban (Côtoes- du-Nord département) 1823. febr. 23., megh. Párisban1892
okt. 2. A párisi ...
Ernest Renan by Antoine Samuel Adam-Salomon,
circa 1870s
Bodnár Zsigmond: Renan Ernő I. 554-564. 1895. 4.
Részletek
I.
Séailles Gábor franczia bölcsészettanár
írt egy kitűnő életrajzot Renanról, mely arra bírt, hogy magam is elmondjam nézeteimet
a nagyhírű tudósról és gondolkodóról. Jegyzeteim nem alkotnak egy kerek
életrajzot. Ez sok
tanulmánynyal
járna; noha nagyon érdekes volna Renant egy korkép keretében mutatni be. Én a
könnyebb módját s végét fogom meg. Magam elé veszem Séailles művét s az ő
munkája fonalán vizsgálom Renan nézeteit s magyarázom
az
erkölcsi világ törvénye szerint. Remélem, úgy is elérem czélomat: a ki egy
kissé ismeri a törvényt, mindjárt látja,mily könnyű az alkalmazása a nehezebb erkölcsi,
metaphysikai, bölcsészeti, aesthetikai és gazdasági kérdésekre is.
Természetes,
hogy a legfőbb kérdéseket, mint Isten, halhatatlanság ma sem oldhatni meg; az erkölcsi törvény
ismeretével új kérdések is merülnek föl, melyek megoldása másoknak van fenntartva.
Dolgozatommal nem elégítem ki az alapos tudós komoly és részletező igényeit; de
talán elnyerem az összefoglaló elmék őszinte és lelkes elismerését, a kiket bizonyosan
meg fog lepni az erkölcsi törvény földerítésének bámulatosan sok következménye,
melyek minden erőltetés nélkül folynak a haladás hullámának egyszerű
igazságából. A sok franczia író és gondolkodó között kiválóan két férfiú
vonzott magához ; az egyik Lamennais, a másik Renan.
Gabriel Jean Edmond Séailles
(1852-1922) was a French
philosopher.
Séailles was born in Paris. He was professor of
philosophy at the Sorbonne.
Hugues-Félicité Robert de Lamennais (or de la
Mennais) (June
19, 1782 -
February 27, 1854), was a French priest, philosopher and
political theorist.
Az
első, Lamennais, az 1820 körüli
idealismusnak volt hirdetője, 1817-ben kezdte kiadni nagy művét, az Essai sur Vindifferencein matiére de la
religion-t, mely hangosan követelte és ékesszólóan sürgette, hogy vissza
kell térnünk a hithez és a pápai tekintélyhez, épen úgy, mint most a derék Brunetiére.
Az idealismus gyarapodásával azonban merészebben kezdett gondolkodni, össze
akarta egyeztetni a szabadságot az egyházzal, vagyis az idealrealismus hatalmas
központosító,
egységes és inquisitiós érzését, gondolkodását óhajtá kiirtani az egyház
magatartásából. A pápák gyöngéden elutasíták e törekvést, mindamellett
Montalembert, Lacordaire, Dupanloup és
más liberális katholikusok buzgó szolgálatait szívesen fogadták s az idealrealismust
tűrték. Az erős gondolkodó és hatalmas szavú Lamennais azonban már a harminczas
évek elején hűtelen lett az egyházhoz ….A csodált, ünnepelt gondolkodó socialis izgató lőn. Idealismusa
kérlelhetlenül ragadta magával. Lánglelke átélte az 1848-iki forradalmat.
hogy
az idealrealismus centralisatiója törje össze. A bámult ember mindenkitől
elhagyatva s magával meghasonolva dőlt sírjába. A húszas évek idealistája nem
bírta elviselni az ötvenes évek noha még csekély realismusát, épen úgy mint
Heine,
Vörösmarty, Bajza József, Tocqueville és mások számtalanon.
Mindig
mélyen meghatott e férfiú tragédiája. íme egy ember, a kit szervezete és az
ébredező idealismus erkölcsi érzése a valláshoz, mint az erkölcs támaszához vezet,
azonban eszének feszítő ereje lerombolja a szabadság korlátjait,
de
csakhamar sehol sem találja magát otthon, csak a sír fenekén. Törvényem
fölfedezése után Lamennais sorsa mindjárt eszembe jutott.
A
másik franczia gondolkodó, kivel annyira foglalkoztam, Renan volt.
Ö
már később lépett az élet színpadára. 1823-ban született, abban az évben,
melyben Petőfi Sándor, a nagy lantos. A vallásos Bretagne gyermeke volt. Áhítat
és jámborság környékezte ifjúságát. Majd pap lőn. De már 1845-ben megérte a
rajongó idealismus lassú hanyatlását, üres, tartalmatlan elméleteit, fényes
légvárait: realisabb lelke a tudományra áhít, s bár szereti a vallásos érzés
jótékony melegét, szívesen megfordul a templomokban, gyönyörködik az egyház fényes
szertartásaiban és az egyszerű hivő jámbor áhítatában: sok kínos lelki vajúdás
után kilép a papneveldéből, hogy szabadon rajonghasson a történeti és
nyelvészeti tudományokért, úgy a mint az idealrealismus alatt szoktak, mikor
tőlük
az emberiség nagy kérdéseinek megoldását várják. 1849-ben már elkészült egy munkájával….
Mily érdekes ellenmondások! — mondaná az idealista. A
mystikus azonban sejti és érzi, bár azt hiszem, nagyon kevesen olvassák e
rejtelmes magyarázatokat. Nekik elég, hogy van egy félhomályos ideáljok, egy
megfejthetetlen, a
végtelenségből rájok tekintő mennyei atyjok, a ki
szivükhöz tud szólani, boldogítja, az érzelem édes varázsával enyhíti, vigasztalja,
megigézi, elbájolja őket. Ha némi fogalmat óhajtunk szerezni az idealista, az idealrealista
és az igazi realista vallásos érzéseiről, vegyük kezünkbe egy szent Bernát, egy
szent Ágoston és egy Kempis Tamás müveit. Szent Bernát költői és szónoki
erővel, olykor sentimentalis hangon nyilatkozik az Istenről; hisz jobbára idealista.
Szent Ágoston Soliloquiái az idealrealismus delének termékei. Nemes,
férfias hangon, bár keresztyén alázatossággal és epedéssel szól Istenéhez.
Érzése még nem tud
elég
meleg, közvetlen és benső lenni. Dogmatikus elme…
Renan,
úgy a mint az idealrealismus alatt szoktak, mikor tőlük az emberiség nagy kérdéseinek
megoldását várják, 1849-ben már elkészült egy munkájával, megírta a L'Avenir de la science kötetét, de nem adta ki. Mesterei, közöttük
Thierry Ágoston, lebeszélték róla. Negyven évnél tovább őrizte szekrényében,
pedig e műben le volt téve az a bölcsészeti világnézet, melyet oly gyönyörűen
kifejtett más alkotásaiban. De a mi mégis hiányzott ezekben: az a
túlságos
bizalom, a legtúlzóbb hit a tudományos igazság erejében.
A
lázas idők mámora magával ragadja és buzgó democratává teszi a fiatal embert, örvend
a forradalom mozgalmas napjainak, azt hiszi: az emberiség czélja nem a jólét, a
boldogság, hanem az értelmi és erkölcsi tökély: a nagy
válságok
mély barázdákat vonnak az emberi szellemben s megtermékenyítik azokat; azt
gondolja, hogy a Parthenon és a Propvleumok, Pbidias alkotásai, Plató
párbeszédei, Aristophanes vígjátékai oly korszak művei, mely nagyon hasonlít 1793-hoz.
Pedig egyik sem az. Plató párbeszédei csak az idealismus napjaiban születhettek
a negyedik század elején, Phidias alkotásai, Aristophanes vígjátékai, a
Parthenon és a Propyleumok az erősen reális idők szüleményei. De csakhamar kijózanodik
a fiatal tudós. A nagy társadalmi forradalmak, minő az 1789-iki, az 1848-iki,
az idealisták földönfutásával végződnek, a fényes remények légvárai összedőlnek
s egyszerre nagy számmal tűnnek elő a pessimisták, minő maga Renan is lett, a
ki még húsz év múlva is azt hitte,
hogy
nem gyógyult ki belőle. Pedig azt mondhatnók, hogy csak kevéssé érezte.
Összefoglaló erejét mérsékelte a komoly munkás realismus, a mely nála mindig
hatalmas volt. Később is könnyen tudott simulni az idők árjához, annyira, hogy
még
a legsötétebb realismus napjaiban is, például a nyolczvanas években, sem lett
pessimista, hanem finom epicureista és galans optimista. Természetes, hogy nem
lehetett megelégedve önmagával. Bizony sokszor érezhette, milyen hitvány, gyarló
teremtés lőn, de mint én nem tudtam pessimista lenni,
ő
sem volt az. Önmagunkkal elégedetlen epicureisták, nyájas, kellemes udvarlók,
léha szórakozók levénk.
II.
Séailles
Renan bölcsészetéről szólva mondja, hogy a század közepén beléfáradtak az
ékesszólásba, a hivatalos bölcsészetbe, a szónoki bizonyítékokba, melyek
következményeikből czáfolják meg az egyes tanokat és elavult körmondatok zengésével
altatják el az ember szellemét. A mint Taine úgy Renan is világosan látta, hogy
itt az ideje a nagy hagyományhoz térni vissza, a tudománynyal kapcsolni össze a
bölcsészetet, mely nem valhatik el tőle, mint a gondolat a maga tárgyától,
számon tartva az új helyzeteket,
melyeket
a positiv tudomány haladása teremtett a gondolkodónak. A franczia tudós e
megjegyzése helyesen tolmácsolja az akkori viszonyokat. Az idealismus
bölcsészete a realismus végén tör ki s az eszmék legmagasb és legragyogóbb
delére melkedik. A positiv tudományok sikereit fölhasználva alkotja meg az
idealista a bölcsészetet s mivel igen magasan lebeg, az összeséget, az
egyetemest, az általánost tekinti, teljes erővel jelentkezik erkölcsi érzése.
Tele van morállal, szónoki és ékesszóló hangon és oratorikus bizonyítékokkal
lép föl….. Az idealista egyenes és rideg logikája nyers és száraz a realismus
édes
melegének. Hidegnek, üresnek, felfujtnak, tartalmatlannak látja. Neki friss,
meleg és solid tartalom kell. A régi positiv tudományt kiaknázta, kimerítette
az eszményi bölcsészet, hisz rajta épült, a gyakorlati ismeretek halmazán
emelkedett
oly magasra. Lassankint érvényesülni kezd a reális, a nemzeti eszme és
visszaszorítja az idealismus egy részét, míg a másikat magába olvasztani
törekszik. Ekkor fordul az emberiség egy része a tudományhoz, a természeti,
történeti, philologiai tudományokhoz s tőle várja megváltását. Emelkedik a
tudomány fénye, dicsősége…. Renan és vele Séailles s úgy mások is annak
tulajdonítják az egyetemi bölcsészet gyors
elfajulását, hogy nem vette számba a
tudomány
haladó és élő sajátságát, sivár és üres lőn, úgy hogy el kelle hallgatnia vagy
magát ismételnie….. De már nincs igaza Séaillesnek, mikor azért üdvözli Renant,
hogy általa örökös zátonyra jutott a metaphysika. Nagyon téved. Nekem
sikerült most az
idealismus hajnalán újra felépíteni az új metaphysikát; az erkölcsi világ
törvényének fölfedezése a legcsodálatosabb metaphysikai alkotás, melynek
azonban távolról sem lesz az a következménye, a mitől Renan fél, hogy
megdermeszti
a szellemi életet, mert tömérdek régi és új kérdés merül föl, melyekre nem
tudok felelni. "A tudományok tudománya, mely fölöslegessé tenné a
többieket, sírja lenne az emberi szellemnek és ugyanazon következményei volnának,
mint valamely kinyilatkoztatásnak, feltétlen dogmát
adván
nekünk, elmetszené az emberi szellem minden mozgását, minden kutatását. A
scholastikusok mennyországának unalmasságát alig hasonlíthatnók az árnyalat
nélküli igazság tunya szemlélőinek állapotához, melyet, mivel nem ők találtak meg,
nem szeretnének…
Renan
szerint Hegel, Hamilton, Cousin felállíták azt a végzetes sorompót, melyen túl
már nincs helye a metaphysikának. Séailles is úgy találja, hogy nincs többé
létjoga a metaphysikának; elavult tudományos forma, mely nem bírja
megoldani
a fölmerülő bölcsészeti kérdéseket. Az egész vonalon— mondja Renan — a
történeti és természeti tudományok látszanak arra hivatva, hogy átvegyék a
bölcsészet örökségét. Csakhogy Renan még idealrealista, mint Aristoteles, Bacon,
Descartes, Kant stb. Ő nem vetheti meg teljesen az
eszménvítést
és nem tud lenni eszmétlen részletező, korlátolt realista, s mikor tagadja a
metaphysika jogosultságát, mindjárt hozzáteszi: «Ha azt értik a metaphysika alatt,
hogy az .embernek joga és tehetsége van a tények fölé emelkedni s bennök látni
a törvényeket, az összhangot, a költészetet, a
szépséget,
mind lényegesen metaphysikai tulajdonságokat ha azt akarják vele mondani, hogy
nem lehet határt vonni az emberi szellemnek…: akkor, megvallom, van
metaphysika!»
Ez
azonban nem különálló tudomány, hanem csak ismereteink lelke, mely élteti
azokat. De minél tovább haladunk a realismusban, annál jobban fogy, enyészik ez
a metaphysika. úgy, hogy a realismus
delén csupa empirista,
szerény észlelő,
buta
adatgyűjtő lesz a művelt emberiség. A reális eszme nyomása alatt senki sem tud
általánosítani. Ha pedig valakinek annyira általánosító szervezete van, hogy
nem tud uralkodni fölötte az áram, rendesen pessimista lesz. Renan,
Taine
tudtak egy kissé simulni a realismushoz, módosították is nézeteiket, de
teljesen nem tudták megtagadni magukat, azért a halál martalékai lettek.
De
ha nem külön tudomány a bölcsészet, hanem csak
a
tények, a tünemények magyarázata, Renan szerint több úton juthatni el hozzá…
Végig tekintve az emberiség ismert történetén,
látjuk, hogy ugyanazon érzés,
gondolkodás
ismétlődik. Ez ismétlésekből megállapíthatni a törvényt, az erkölcsi világ
törvényét. Valóban nagy hálával tartozunk a mult idők halavány naplóinak,
mulattató vagy száraz krónikásainak; az ő följegyzéseik épen oly becsesek a
gondolkodók szemében, mint az irodalom legcsodáltabb
remekei.
Renannak, mint minden realistának, ezer kifogása volt az idealismus feltétlen
igazsága ellen. Tudjuk, hogy az eszményiség bölcsészeti világnézete élő hittel
vallja, hirdeti az örök igazságokat, melyek az ő magasabb erkölcsi igazságának
felelnek meg…Minél behatóbban tanulmányozzuk a történelmet igazi forrásaiban
annál inkább eljutunk odáig, hogy mellőzünk minden általános formulát s csak
tisztán ethnographikus tekintetekre szorítkozunk. Főleg
a
nyelvészet szolgált erre ezer meg ezer bizonyítékkal. E tudomány hallatlan
sikereket tudott felmutatni az idealrealismus alatt. Az egész művelt világon,
de kivált a német földön számos tudós foglalkozott a nyelvek elemzésével, a
történetelőtti ember életének számtalan részletét tárta fel számunkra, hozzájárultak
az archaeologiai ásatások, földrajzi kutatások, ethnographiai vizsgálódások,
melyeket a legnagyobb mohósággal olvastunk és tanultunk...
A
realista gyönyörködni fog Renan szép szavaiban, mikor az érdeknélküli, tiszta,
személytelen, objectiv tudományról beszél, mikor szüntelen a tényeket
hangoztatja, a tények változatosságáról az ő homályos, nem egyszer kétértelmű
zengzetes
nyelvén szólal meg; de nem hallja szívesen az örökös általánosításokat, nem
midőn azt erősíti neki, hogy a bölcsészet a tények lelke, értelme. Azért nem
csoda, ha Séailles is Renan ecclecticismusáról. természetének dualitásáról
beszél. A következetlenség e vádját azonban kisebbnagyobb mértékben egyetlen
bölcsész sem kerülheti ki, ha az idealrealismus napjaiban szívesen olvassák…Az
idealismus épen ellentéte az erkölcsi, szellemi és aesthetikai élet terén a
realismusnak. Az egyik összefoglaló, egységes eszmére törekszik, az utóbbi nem
ismeri el az eszmék
jogosultságát,
neki csak ismeretek, adatok kellenek s irtózik minden összefoglalástól.
Bodnár
Zsigmond
RENAN ERNŐ*
Első közlemény
1896. 1.
I.
A sémita lélektana.
Ha
be akarunk hatni a keresztyénségbe, a judaisinust kell tanulmányoznunk — mondá
Renan már a negyvenes években. Ezért az úgynevezett sémi nyelvek tanulásához fogott,
melyeket a héberek, phoeniciek, a púnok, a syrok, a babyloniak és az arabok
beszéltek. Alaposan belemélyedt e népek történetének, vallásának és nyelvének
ismeretébe. Számos kisebb-nagyobb művében finom bonczoló elmével állítja elénk őket, s úgy találja,
hogy a valláson kívül vajmi
keveset
köszönhet nekik az emberi művelődés. A sémi népek irodalmát szegénynek tartja,
nincs egyetlen hőskölteménvök, nincs egy tragédiájok. A politikában messze
mögöttünk maradtak, hisz e téren az árja népek bámulatos sikert arattak, csak
ők tudták úgy felfogni az egyén szabadságát, hogy vele együtt az állam eszméjét
is fentartsák. Náluk nem látni azt az egységes despotismust, mely megfojt
minden egyéniséget, elvont és szívtelen szerepre kárhoztatja az egyes embert, mint
az ázsiai, különösen a sémi népeknél találni. A nyugati államokban megvolt az
élénk erkölcsi elem, a közjó eszméje, s az egyetemes czélra való
áldozatkészség. És ha olykor roppant süllyedés mutatkozott, rövid idő alatt
bámulatos eredményt mutatott fel…
Ha
némi fogalmat akarunk szerezni az idealista vallásos érzelmeiről, vegyük
kezünkbe Szt. Bernát, Szt Ágoston, Kempis Tamás műveit…
* V. ö. Athenaeum IV. évf. 4. sz.
RENAN ERNŐ.
Második közlemény.
1896. 2.
III.
A keresztyénség és
az izlam eredete.
Már
1849-ben azt írta Renan, hogy a XIX. század legjelentékenyebb
munkája
A keresztyénség eredetének kritikai története
volna. Életének feladatává tette egy ily nagyszerű munka megírását. Jézus életén kezdette és a hetedik
kötettel, Marcus Aurelius császárral,
végezte. E művében gyakorlatilag
óhajtá
megmutatni, hogy képződik a vallás, hogy teremti meg az emberi szellem spontán
működése. Ez az önkénytelen és öntudatlan működése az emberi szellemnek úgy van
bemutatva, hogy bámulatra ragadja az olvasót, s habár itt-ott nem egy
kifogásunk, kételyünk támadhat: nem győzzük eléggé csodálni a szerző, a
prózaíró és gondolkodó fényes tehetségét a ki a hatvanas és hetvenes évek
műveltebb közönségének érzését, gondolkodását legtalálóbban tudta kifejezni.
Renannak
természetesen sok ellensége is volt. Az elsők közé a pusztuló idealistákat
számíthatni, a harminczas, negyvenes évek összefoglaló, eszményi embereit. Az ő
szabatos, határozott és egyenes logikájok nem gyönyörködhetett Renan kétértelmű,
homályos, kitérő, hajlékony eszejárásán. Bár Hegel épen az idealismus ragyogó
napjaiban mutatta be és terjesztette el a fejlődés tanát, melyben a tegnapi
igazság holnap már nem az, mely az örökös változást hirdeti az eszmék terén is.
De még az oly idealista is, a ki elfogadta, épen összefoglaló gondolkodásánál
fogva alig tudta elképzelni azt a sok finom árnyalatot, melylyel minden
fejlődés jár. E bölcselő elmék tehát nem tehették magukévá Renan nézeteit.
Noha
megengedték az erkölcsi világ törvényszerűségét, egész lényöket felháborította
az emberiség hőseinek, félisteneinek mythosi vagy legendái homályba burkolása.
Minden idealista hajlandó rá, hogy heroidershipper
hősimádó legyen. Nagyjait derült világításba szereti helyezni és leborulni
előttük. Renan is ezt teszi, mégpedig keserédes fájdalom hangján, sentimentalis
epedéssel
szól Krisztusról és szent vallásáról; de az ő imádásáról a legtöbben szigorúan
nyilatkoztak, kétségbevonták őszinteségét és mesterkélt, szenvelgő adoratiónak
nevezték.
Renan
ellenségeinek másik nagy osztálya a hatalmas egyházi orthodoxia híveiből került
ki. Tudjuk, hogy az idealrealismus második felében a nagy nemzeti egység és
központosítás jut érvényre az országban, a nagy egyházi centralisatio a
vallások életében. Ismeretes, mily hatalmas egység, hajthatlan orthodoxia jött
létre a katholikus egyházban is. Ez az orthodox irány szivéből gyűlölte Renan
habozó és határozatlan felfogását…. A katholikus és protestáns orthodoxia
egyaránt fellázadt ellene. Természetes, hogy a legjobban zúgolódtak a
katholikusok, s lelkes czáfolatokat bocsátottak világgá az Isten, az egyház, a
történelem, a morál nevében. A nagy közönség azonban más szemmel nézte Renan
előadását, kivált a hetvenes évek embereinek nagyon tetszhetett az a határozatlan
mystikus vallásos érzés, mely a bölcsész iratain elömlött. Jól esett nekik az a
meleg, édes érzés, melyet nem tettek rideggé a merev dogmák, hanem lágyan
elringatták benne a bölcsész gyönyörű sorai. Ezekből teljesen hiányzott minden
orthodox kifakadás, bántó kárhoztatás. Még a hol könnyű és kedvező alkalma lett
volna is reá, óvatosan kerülte a szerző…
Noha
megengedték az erkölcsi világ törvényszerűségét, egész lényöket felháborította
az emberiség hőseinek, félisteneinek mythosi vagy legendái homályba burkolása.
Minden idealista hajlandó rá, hogy heroidershipper
hősimádó legyen. Nagyjait derült világításba szereti helyezni és leborulni
előttük. Renan is ezt teszi, még pedig keserédes fájdalom hangján,
sentimentalis
epedéssel
szól Krisztusról és szent vallásáról; de az ő imádásáról a legtöbben szigorúan
nyilatkoztak, kétségbevonták őszinteségét és mesterkélt, szenvelgő adoratiónak
nevezték…
Az
orthodox irány szivéből gyűlölte Renan habozó és határozatlan felfogását. Az
idealrealismus minden felekezetnél, még a protestánsoknál is, nem szereti a
hitágazatok kétességét, határozatlanságát. Neki szabatosan körülírt dogmák
kellenek,
melyek nem tűrik a kétértelmű magyarázatot. Minő szívvel fogadhatta Renan
szellemes kétértelműségeit egy ily orthodox lélek, nagyon könnyű elképzelnünk.
A katholikus és protestáns orthodoxia egyaránt fellázadt ellene…
De
midőn Jézus életében és a keresztyénség megalakulásában szépen mutatja be Renan
az emberiség spontaneitásának szerepét, mindjárt fölmerül az izlam kérdése,
melyben alig van egy kis jelensége fajunk ez önkénytelen alkotásának.
«Le
kell mondani arról a kritikának, hogy biztosat tudhasson a vallásalapítók
jelleméről és életrajzáról. Reájok nézve a legenda szövevénye egészen eltakarja
a históriáét. Vajon szépek vagy rútak, köznapiak vagy fenségesek voltak-e?
Senki sem tudja. A nekik tulajdonított könyvek, az ajkaikra tett beszédek
rendesen újabb fogalmazványok és sokkal kevésbé
oktatnak arra bennünket, kik voltak ők, mint a módra, hogyan fogták fel
tanítványaik az eszményt… Mahomet körül a legenda munkája gyönge és eredetiség
nélküli. Mahomet valóban történeti személyiség:minden oldalról érinthetjük. A
neve alatt reánk maradt könyv csaknem szórói-szóra magában foglalja beszédeit.
Élete csak
olyan
biographia, mint más emberé, csodák és túlzások nélkül…. Az
arab
szellem szélső finomsága, nyilt és tiszta modora, az erkölcsök szabadsága nem
kedvezett a vallás mythikus fejlődésének. Arábiában teljesen hiányzik azon
elem, mely a mysticismust és mythologiát szüli…Arábia különösen vagy
elvesztette, vagy talán sohasem volt meg neki a természetfölötti inventio
ajándéka. E magyarázatban sok helyes, sok igaz van. A sémi szellem erősen
általánosító, összefoglaló; ezért volt lehetséges, hogy a zsidók oly korán
eljutottak az egyistenség fogalmára. A mivel például a görögöknél alig
félezreddel Krisztus előtt s akkor is csak egyes gondolkodóknál találkozunk:
azt a zsidók vallása gyönyörű mondákkal ékesítve másfél ezer év óta hirdette…
Hogy
a zsidó vallásban, az izlamban és később a protestantismusban kevés vagy nincs mythos, ennek magyarázatját főleg
az uralkodó eszmében kell keresnünk. E vallások mind az idealismus napjaiban keletkeztek s oly ridegen körül voltak
írva, az eszményiség bonczoló gondolkodása annyira lenyesett rólok minden
meséset, minden költőit, festőit és bájos vonást, hogy majdnem csupán a száraz
igazság maradt meg. Az ébredő s utóbb gyarapodó realismus iparkodott egyet-mást
visszahozni az érzékelhető elemekből, de mindez
kevés
volt. Némileg mutatja ezt a protestantismus története. A XVI. század második
tizedében támad a lutheranismus, pár évtizeddel később a rationalistikusabb
calvinismus. Ezek még megtartják a Szentháromságot, Krisztus még az Isten fia;
később keletkezik az unitáriusok tana s utoljára a zsidózók, a szombatosok felekezete.
Ez a legszélsőbb rationalismus….
IV.
Isten és a
természet.
Az
idealrealismus második felében mindig jobban elterjed a történeti világnézet.
Az idealista világos képet, átlátszó igazságot, feltétlen doctrinát keres; de
már az idealrealismus hajnalán szembetűnik e merev érzés, gondolkodás
egyoldalúsága.
Az
idealista sasszeme érzéketlen az élet apróságai, a lét ezer meg ezer árnyalata
iránt: a realista pedig épen ezekben leli gyönyörűségét. Gondolkodása az eszme
haladásával
mindinkább érvényre jut. A gyakorlati kérdésekben haladásával mindinkább
érvényre jut. A gyakorlati kérdésekben nem is nehéz ez a simulás az eszme
haladásához. A víz is mindig lefelé foly, a mélyebb helyeket keresi s rendesen megtalálja.
Nagyobb nehézség merül fel a legmagasabb kérdések eldöntésénél, minő az Isten
és a természet kérdése. Az idealista ezeket is ridegen, lehetőleg körülírva,
szabatosan meghatározva szereti átérezni, elgondolni. Az idealrealismus nagy
nemzeti, nyelvi, irodalmi, művészeti, erkölcsi és gazdasági egysége még jó
ideig szintén gyönyörködik a metaphysicai
kérdések
egységes felfogásában. A második fele azonban számos mystikust mutathat fel. A
vallásos érzelem nem oly rideg dogmatikus keretekben uralkodik a mystikus ember
szívén. Neki az homályos, rejtelmes, sejtelemszerű, lágy, kenetes érzés,
melynek Renan készítette el, Renan írta meg a theologiáját. Segítségére jött az
újabb bölcsészet ama roppant horderejű fölfedezése és tana, hogy a világ, igen
a természeti és erkölcsi világ örökös levésben van s így minden, a mi létezik,
a történelem tárgya….
Az
idealista egy sereg bizonyítékkal áll elő, hogy van Isten. De ezek gyarlósága
szembetűnő. Ha az ész vezetné az embert, előbb-utóbb mindnyájan atheisták
lennénk,
mert se a tapasztalás, se a speculativ nem tudja nekünk bebizonyítani, hogy van
Isten. «A tudomány nem tárja fel; a természet, távol attól, hogy kijelentené,
erkölcstelen, a jó és rossz közönyös neki. A történelem pedig állandó botrány
erkölcsi szempontból."
De hát mi
bizonyítja nekem, hogy van Isten? Az én realista szívem. A mysticus realistának szüksége
van Istenre, föl kell emelkednie az Istenhez: ez az érzelem a legjobb bizonyíték.
«Az Isten a lelkiismeret, nem pedig a tudomány
és
a metaphysica eredménye. Nem az ész, hanem az érzelem határozza meg az Istent.>>
És Renan a leggyöngédebb érzelem hangján szól az Istenről. Csupa kenet és
melegség! Imádkozik, alázatos szavakkal könyörög hozzá csak ügy mint bármely
jámbor hivő….Mi az Isten? Az idealista mindent körül szeret írni,
szigorúan
meghatározni, a fogalom jegyeit pontosan kijelölni, megállapítani. Az idealista
tudós és író bármiről szól, tisztába akar jönni tárgyával. Még tanítását is
meghatározással szereti kezdeni…Ha Istenről van szó, az idealista mindjárt kész
a meghatározással, az isteni sajátságok, attribútumok elszámolásával; lehet,
hogy a realista utána mondja, de nem érzi, nem látja oly tisztán a fogalmat,
nála az érzés, a szív az uralkodó; szivével gondolkodik. Mi tehát a
realistának, a mysticusnak az Isten ? Mivel az érzelemnek köszönhetjük az Istent,
csak az érzelem határozhatja meg. Az érzelem azonban nem ismeri az elvont
attribútumokat, tehát nem is ezekkel határozzuk meg az Istent, hanem csak
szeretjük. A ki szereti, az ismeri. Vele szemben csak egy jelző jogosult, mely
azt
állítja, hogy van. Ha teljes bizonyossággal, evidentiával magunk elé
állíthatnók őt, olybá vennők mint egy mértani theoremát, melyet megengedünk, de
nem szeretünk. E hasonlatban van egy kis igaz….
A
mysticusnak, a realistának mire való volna az Isten meghatározása? «Óh mennyei
Atyám! nem tudom, mit tartasz fenn számunkra. Vajjon e hit, melyet nem engedsz kitörleni
sziveinkből, vigasztalás-e, melyet gyarló végzetünk
elviselésére
nyújtottál? Jótékony csalódás-e, melyet irgalmad bölcsen kigondolt, vagy pedig
mély ösztön, kinyilatkoztatás, mely elég azoknak, a kik méltók reá ? Igaza
van-e a kétségbeesésnek és ily szomorú volna-e az igazság ? Nem akartad,
hogy
nyilt választ kapjunk kétségeinkre, hogy ne legyen érdemnélküli a jóban való
hit és számítás az erény. Világos isteni kijelentés egyenlővé tette volna a
nemes lelket a köznapival; az evidentia hasonló dologban szabadságunk elleni
merénylet
volna; azt akartad, hogy belső szervezetünktől függjön a mi hitünk. Áldott légy
mysteriumodért; áldott légy, hogy elrejtőztél; áldott légy, hogy fentartottad
szivünk teljes szabadságát. >> …A papok nem igen foglalkoznak a
hitágazatokkal, nem keresik a dogmák finom megkülönböztetéseit, hanem a jámbor
hivők belémerülnek a vallásos érzésbe. Ezért lehetségesek a realismus idején az
uniótörekvések, mint a XV. században a keleti és nyugati egyházak között, hasonlóképen
a XVII. század végén Leibnitz és mások iparkodásai, melyek megújulnak századunk
második tizedében és létrejön a protestáns alliance, napjainkban pedig XIII.
Leo a keleti és az angol egyházakat akarja egyesíteni a rómaival…
Van-e Isten? És Renan megfelel reá:
«Vájjon a természeten és emberen
kívül
van-e még valami ? — kérdezitek tőlem. — Van minden, felelem én. A természet
csak látszat, az ember csak tünemény. Ott van az örök alap, ott van a végtelen,
a substantia az eszmény; ott van a szép muzulmán kifejezés szerint az,
a ki tart; a zsidó kifejezés szerint,
a ki van. Ott van az atya, kinek
öléből származik minden, a kinek ölébe tér vissza minden». Belőle származunk,
belétérünk vissza. Tulajdonképp csak ő van, ő az örökké élő, az örökkévaló
Isten. De mivel minden örökös levésben van, az Isten is szüntelen változik,
azért
bár van, mégis csak lesz. «Az Isten akkor lesz teljes ha az Isten szót a teljes
lét synonymjává teszik. Ez értelemben Isten inkább lesz, mint van: in fieri van, önmaga megalkotásának útján
van. De itt megállva, nagyon tökéletlen
theologiát
adnánk. Az Isten több, mint teljes lét, ugyanakkor feltétlen is. Abba a sorba
való, melyben a mathematika, a metaphysika, a logika igazak, ő az eszmény
helye, a jónak, szépnek és igaznak élő kútfeje…
Mi az Isten? Az idealista mindent körül
szeret írni, szigorúan meghatározni, a fogalom jegyeit pontosan kijelölni, megállapítani.
Az idealista tudós és író bármiről szól, tisztába akar jönni tárgyával. Még
tanítását is meghatározással
szereti
kezdeni. Ismeretes, hogy a nyelvtant is fogalmának megállapításával kezdi. Quid est grammatica latina ? Mi a latin
nyelvtan ? A realista irtózik minden meghatározástól. Nem tudván összefoglalni,
nehéz neki a lényeges és esetleges jegyeket gondosan megkülönböztetni, ez
utóbbiakat mellőzni
s
így a tárgy fogalmát megállapítani. Ha mégis okvetlenül szüksége van
meghatározásra, inductive jár el, csak fejtegetéseinek végén mondja ki.
Ha
Istenről van szó, az idealista mindjárt kész a meghatározással, az isteni
sajátságok, attribútumok elszámolásával; lehet, hogy a realista utána mondja,
de nem érzi, nem látja oly tisztán a fogalmat, nála az érzés, a szív az
uralkodó;
szivével
gondolkodik….
Mahmud
szultán (997—1030) korának leghatalmasabb fejedelme
volt.
Uralkodása egyidejű a mi szent Istvánunkéval, a kinek királyságával kezdődik a
vallás, az erkölcs, a politika, szóval az egész nemzeti élet reformja.
Ez
az idealismus azonban nem kedvezett az eposz nyugodt tárgyias hangjának,
felfogásának. Ariosta, ki még jó részt a XV. század realismusának gyermeke, az Orlando furiozo szerzője (1516.) sem tud
igazi elbeszélő lenni, annál kevésbé
Voltaire
az ő Henriasában, (1728.) ki már
készakarva kikerüli az ajánlkozó mythosi elemeket is s allegorikus alakokkal, álmokkal,
jóslatokkal pótolja őket; még kevésbbé a mi Vörösmartynk Zalán futásában (1825). Az idealismus
eposzaiban
rendesen mély hazafi fájdalom szava nyilvánul égő honszeretet nyilatkozik,
nemes patriotismus foglalja el az életkedv helyét, dicső harczok, nagy nemzeti
küzdelmek foglalkoztatják szívünket és képzeletünket. Firduszi lelke sokszor a
fatalismus rabja. Művén a pusztulás, a halál elégiás hangja ömlik el. Olykor
megszakítja elbeszélését s figyelmezteti hallgatóját, hogy gondolja meg, milyen
vén ez a világ, mennyi romlás ment és megy ezután is végbe e hegyeken és
síkokon! Renan ezt részben az izlamnak tulajdonítja, részben
a perzsa bölcsészetnek…
Bodnár Zsigmond: RENAN
ERNŐ. III. Athenaeum, 1896. 4. 604
V.
A morál és a politika.
„A morál kiválóan komoly és
igaz dolog" mondja Renan. Iratai telvék az erkölcs magasztalásával. Ki
tudná bebizonyítani, hogy van Isten? Senki. De az öntudat megszólal és egy
szebb világról, az igazság, a jóság, az erény világáról beszél, feltárja az
eszmény világát. Hacsak a természet volna, méltán kérdezhetnék, hogy van-e
szükség Istenre. „De mióta volt egy becsületes ember, be van bizonyítva az
Isten léte." Az erkölcs jelenti ki nekünk, hogy van Isten, „az erkölcs
föltételezi, hogy az ember nem egy napi lény", az erkölcs nem függ
semmiféle bölcsészeti és vallási rendszertől, az élettapasztalás, az egyén és
az emberiség tapasztalása tanúsítja ezt. „A történet bebizonyítja azt az igazságot,
hogy érzékfölötti ösztön van az emberi természetben, mely fensőbb czél felé hajt
bennünket. Az emberiség haladását nem fejthetni meg azon föltevéssel, hogy az
ember csak véges lény, hogy az erény az egoismus számítása, a vallás csak
chimaera". Tudjuk, hogy Kant a morál kimagyarázása és megmentése végett az
a priori érveléshez, az erkölcsi öntudathoz folyamodott transcendens természetének élő bizonyítékai a szentek,
a fenkölt szellemek, ők teszik szükségessé a halhatatlanságot, ellenállhatatlanul
megczáfolják a skepticismust. Mint mystikus realista, Renan a kötelességben a
belső életet látja. Az egész
világ, s benne mi emberek az Istenhez közeledünk,
feléje törekszünk. E törekvésünk nemesít meg, ez magasztosít fel, teszi szebbé,
becsesebbé az életet. Mily megható, mily megragadó egy szent, egy hős, egy tudós, egy gondolkodó önzetlen tette,
lélekemelő cselekedete ! Míg minden nagyszerűsége mellett is csekély erkölcsi
jelentőségű egy iparkiállítás! Renan azt hiszi, hogy a hajdankor játékaiban is
volt valami erkölcsi. Ma eszményi czél nélkül rendeznek világra szóló
vásárokat, melyeken senki sem érzi, hogy hiányoznék valami. Világos jele annak,
hogy az emberiség veszített nemességéből.
A hasznos lépett a nemes helyébe. Pedig a pénz, a vagyon, a jólét nem emel
föl, a pénz sohasem teremt valami igazán nagyot, szaga van, megérzik rajta
eredetének alacsonysága. Az ipar ugyan mérhetlen szolgálatot tesz a társadalomnak,
de végre is csak olyat, a mit pénzen is meg lehet venni. Vannak dolgok,
melyeknek más a mértékök, minő a tudomány, a művészet, az erény, melyek
közelebb hoznak bennünket
az Istenhez. Különben mindenkinek meg lesz az ő
jutalma: a haszonhajhászó embereknek a gazdagság, a földi jólét, minden földi
áldás ; a lángésznek, az erénynek a dicsőség, a nemesség, a szegénység. Az
emberi nem czélja lévén a mindenség legfensőbb contemplatiója, vagy más
szavakkal az Isten imádásának
legtökéletesebb cselekedete, az egyedül szükséges
valami, az erkölcsi és értelmi nemesség. ..
Renan tudta, hogy az eszme vezérel bennünket,
hogy az ember spontaneitása, önkénytelen működése az eszme hatása
alatt történik és mégsem tudott tovább menni
vizsgálódásainak ösvényén. Látta, hogy a történelem ezer meg ezer, önfeláldozó
és erkölcsi tettről szól, magasztalja a morális lelkek igazi nagyságát, sejti, hogy
az egész morál fensőbb valami, de összezavar mindent. Még a tudományt és
lángészt is erkölcsi elemnek tartja, pedig semmi közük sincs hozzá. Különösen
szereti a jóságot, úgy látszik ez nála, mint realistánál a legfensőbb erény, a
legerkölcsibb valami, holott a realismus idején sokszor a legléhább, a
leghitványabb lelkek a legjobbak, leglágyabbak…
Már többször elmondottam, hogy a morál nem egyéb mint magunktartása
az egyetemes iránt. Mivel csak társaságban élhetünk, bizonyos magatartást kell
követnünk embertársainkkal szemben. E magatartás első forrása minden ember egyéni
szervezete. Erre pedig az uralkodó eszme hat, módosítja az ember lelki
tulajdonait.
Az idealismus idején összefoglaló érzésre, gondolkodásra
kényszeríti, melyben az egyetemest, a nemest, a
fenségest becsüli, az Isten, a világ és emberiség, a nemzet és haza, a közjó és
közérdek lelkesíti. Ha szervezete tud hajlani az eszme nyomása alatt, igazi
idealista lesz belőle, nemes és fenkölt lélek; ha pedig nem tud simulni,
félszeg, gyűlölt, rettegett vagy lenézett és megvetett ember válik belőle…
Az
idealista magyar rajongott a magyar hazáért, a magyar nemzetért, de nem a
magyaros szokásokért, nyelvért, irodalomért, vallásért, politikáért. Ezeket
nemesebbé, jobbá, szebbé akarta tenni ; az ébredező realismus kezdi szépnek
találni a magyarost. Ilyenkor már rosszul érzi magát a szélső idealista, a
nemzet nagyobb része elfordul ez iránytól, mely előbb tetszésével találkozott. Magunktartása
embertársaink iránt lassankint tetemesen
módosul. Ha az idealismus idején a nagy erkölcsi eszme
hatott módosítólag, most az idealreal alatt főleg a haza, a nemzet nagyságáért kell
lelkesednünk s ilyenkor kissé leszállunk az erkölcsi magaslatról, többet
engedünk a magán és családi érdeknek. A realismus alatt már léha
individualismus lesz az uralkodó, önző vagy hitvány egyedekre bomlik szét a
társadalom, a nagy eszmék
elenyésznek, az egyes ember elveszti minden fensőbb
törekvését, nyájas és lágy, gyöngéd és elnéző, részvevő és könyörülő teremtés
lesz….
Az erkölcs e felfogásával meg tudjuk fejteni a világtörténelem egy-egy hullámának nagy
morális tüneményeit épen úgy, mint az egyes ember egész életét. Ha a
gyöngédség, nyájasság, részvét összeesik az erkölcs fogalmával, akkor a
realismus idején legjobb, legerkölcsösebb az ember. Az idealrealismus alatt már
ridegebbek vagyunk, magasabb szempontból ítéljük meg felebarátaink
viseletét s legridegebbek leszünk az idealismus
napjaiban, mikor gyűlölettel kisérjük számos felebarátunk léhaságát, s képesek
volnánk őket összetiporni, megsemmisíteni, mint megvetésre méltó hitvány
tömeget. A realista felfogása szerint ekkor a legszívtelenebbek, legridegebbek
s talán legkegyetlenebbek vagyunk. Sőt a hullám
egyes részeiben uralkodó bűnöket és erényeket is kijelölhetjük. Például a
fösvénység ismeretlen a realismus napjaiban... Az idealismus idején nagyon sok
a takarékos ember, söt mivel nehéz kijelölni a józan takarékosság határait,
elmondhatni, hogy számos embertársunk a fösvényig bűnébe esik. Az idealismus
megjelenésével kezdjük csúfolni, gúnyolni a fösvénységet, míg csak ki nem vész
a fajtája, a mi a realismus idején történik. Az idealismus általánosító és
egyenes logikája Renan szerint sokkal gyarlóbb a realismus történeti
módszerénél, a mi nagyon kiviláglik a franczia politika csalódásaiból,
helytelenségeiből. „Két politikai rendszer osztozik öröktől fogva a világon, az
egyik az elvont, a másik az előbbi birtoklás jogán alapszik. Francziaország, a
logika és a nemes eszmék hazája, mindig jobban kedvelte az
elsőt". Renan azt, hiszi, hogy a franczia szellem
ellenkezik a germán szellemmel, mint az elvont jog a
történeti joggal.
A forradalom, az elvont módszer diadala a politikában
kiválóan
franczia tény. Panaszkodik, hogy a franczia
forradalmat a világtörténelem
általános tényének kiáltják ki; maga Hegel is
beléesett e hibába; pedig ez csak „gall (gaulois) tény, annak a hiúságnak
következménye, melylyel a gall mindent el tud viselni a társadalmi rang egyenlőségét
kivéve, majd meg azé a feltétlen
logikáé, mely elvont mintára törekszik megújítani a
társadalmat, a nélkül, hogy számot vetne a történelemmel, a szentesített
jogokkal". A franczia történelem titka a gall-római és a germán szellem
küzdelmében rejlik ; a gall irtózik a megoszlott suverainitástól, minő a
hűbériség és a császárság egyenlőségén alapuló közigazgatására törekszik. A
gall-római szellem győzött, győzelme
azonban nagyon pyrrhusi.
A francia forradalom
A forradalom, melytől néhány
bolond a franczia történetet keltezi, oly hiba, melyért bűnhődniük kell; nagy csalódás, mely a
nemzet pusztulását vonja maga után, ha nem tudja
férfiasan legyűrni. Annyit ér, a mennyit az elvont módszer, melynek nevében
teljesült s azt hiszi, hogy megalapított a a szabadságot, pedig romlását
okozza. Mikor tabula rasat
csinált a mult idők intézményeiből, mikor eltiporta a
részleges, különálló szervezeteket, melyek a nemzet egységét magukba foglalák, egyetemeit,
szerzetesrendeit, testületeit, tartományait, csak egy óriást, az államot és a
törpék ezreit hagyta fenn. Az egyén erkölcsi kötelék nélkül csak magát szereti
és magának szolgál. Az egyéni szabadság e romlásáért a törvény előtti egyenlőség
pompás szavaival akarnak vigasztalni bennünket.
Lehetünk-e büszkék oly törvénykönyvre, mely csak semleges, elvont egyéneket ismer,
személyi jogok, család, ősök nélkül; oly törvénykönyvre, mely eszményi polgár
számára készült, a kit az utczán találtak s nőtelenül halt meg; oly
törvénykönyvre, mely mindent
ideiglenessé tesz, hol a gyermek teher az anyának, hol
minden együttes és tartós mű el van tiltva; hol az erkölcsi egységek, melyek az
igaziak, minden halálozás után szétbomlanak, hol önző lesz az ember, a ki úgy
rendezi be dolgait, hogy a lehető legkevesebb teher nyomja vállait…./Kiemelés:
G./
A vallástalan és istentelen forradalom ignorálta a
társadalmi élet szent jellemét, rideg és sivár lelkű vezetők kormánya nem ismer
más erényt mint a fegyelmet. Ilyen a franczia demokratia. Az elvont jog
mámorában tagad minden hagyományos alárendeltséget, történeti factumot,
minden jelképet, tévedésbe ejtve az álegyenlőség szenvedélye által az állam mindenhatóságától várta a
szabadságot; erénynek tekintve az irigy féltékenységet, nem hozta arányba a
jogot, az érdemet s az általános szavazattal
lealacsonyította a nemzeti öntudatot. Pedig az ország nem az alkotó egyedek
egyszerű összeadása, hanem lélek, lelkiösmeret, személy, élő eredmény. A mai
alacsony materialismus, mely a socialis testületben csak az egymás mellé
helyezett elemek mesterséges gyülekezetét látja, nem veszi észre a lelket, mely
a szellem és élő egységet
alkotja ; ez nemcsak alkonya, vége minden nemességnek,
hanem a gyöngeség elve, mely képtelenné teszi a nemzetet, hogy ellenállhasson a
szomszéd hatalmaknak. A francziák szerencsétlensége, hogy a gall-római hibába
esvén minden germán elemet kiszorítottak a közéletből. Ha újra meg tudnák
hálálni az erkölcsi erőt és fegyelmet, lehetne segíteni a bajon. Kell, hogy
ismét a németekhez menjen tanulni. Úgy látszik, hogy a gall szellemnek, hogy ha
produkálni akarja a benne rejlő erőt, a germán szellem termékenyítő erejét kell
igénybe vennie. Renan szerint az emberi természet legszebb nyilvánulásai a két
faj kölcsönös egymásra hatásából származnak, ilyenek a mai polgárosultság elve,
fensőbbségének oka és tartósságának legjobb garantiája. A germánok
betörése adta meg Francziaországnak a kellő
komolyságot, az erkölcsi érzék mélységét, legtöbbel járultak hozzá az egyéni jog,
szabadság biztosításához.
Tovább folytathatnók; de a ki ismeri az ekölcsi világ
törvényét, mindjárt észreveszi, hogy a franczia gondolkodó a realismus szempontjából
beszél. Magyarázata nagyon elmés, indokolása igazán szellemes, melyben sok új
van; de mindezek csak arra szolgálnak, hogy a realista politikus felfogását
érthetővé tegyék. Tudjuk, hogy az idealista összefoglaló, mindenütt egységre
törekszik.
Ez az egység a politikai téren legjobban érvényesül az
idealrealismus delén…
Ahol erős a
központi kötelék, mint Franczia-, Orosz- és Magyarországban, ott lassabban
következik be a decentralisatio; a hol azonban lazább a kapocs s erősebb a
széthúzó elem, mint az óriási angol birodalomban, ott csakhamar beáll a gyarmatok
és más alkotó részek nagyobb önállósítása….. De mihelyt
beáll az idealismus, háttérbe szorul a nő, megfékezik mai erkölcstelenségét,
léhaságát. Már most is hallani számos kifogást a nők magaviselete ellen, pedig
csak távolban hajnalodik. Talán azt kívánja a tisztelt olvasó, hogy tárgyias
bírálatot
írjak Renan politikai nézeteiről, czáfoljam, vitassam
igazságukat vagy helytelenségüket. Ez azonban nagyrészt fölösleges munka, Renannak,
mint realistának, a realismus haladásával teljesen igaza van. Ilyenkor a
decentralisáló politika a legüdvősebb. Ez kibékíti, megnyugtatja az alkotó
elemeket, megszünteti vagy enyhíti a vidék, a faj, az osztály, a nemzetiség, a
felekezet elégületlenségét, De igaza van-e Renannak és minden realista
politikusnak, mikor tanaikat feltétlen és örök igazságnak tekintik ? Nincs,
mert az ébredező idealismus nemsokára megczáfolja őket. Természetes, hogy az
egyes érvek, a felállított axiómák jó része sem igaz. A bizonyítékok, Renan
szervezetének és az eszme hatásának következményei, némely részökben tévesek;
de a mit bizonyítani akarnak, a mi mellett érvelnek, az a realismus
napjaiban mindenesetre igaz. Honnét veszi az érvet
a realista, nem hamisítja-e
meg a történelmet, nem magyarázza-e balul a faj
sajátságait: ezekre és hasonlókra tehetünk számtalan megjegyzést, melyek azonban
legtöbbször alig egyebek haszontalan szószaporításnál, mert az olvasó mindjárt
látja, hogy az uralkodó iránynak csak egy oka van : az eszme, melynek befolyása
alatt járnak el az emberiség, a nemzet vezérszellemei.
Mindenesetre igen fontosak a népek faji sajátságai. A menynyire történetük,
vallásuk, művészeti alkotásaik, erkölcsük, gazdaságukból megítélhetjük,
legjózanabb a zsidó, utána jön a románfaj, ezt követi a szláv s csak végül
érkezik a germán, mely
mindnyájok között legtökéletesebb, legkevésbbé
központosító, összefoglaló.
Azért a legmystikusabb, legköltőibb, legbensőbb. A mi
a magyart illeti, közel látszik állani a francziához. Tudjuk, hogy talán mi
képezzük a legvegyesebb fajt, turáni józanságunkat tetemesen mérsékli a belénk
olvadt germán és szláv elem.
A most uralkodó parlamenti kormányzásnak legjobban
megfelelni látszik a germán fajok realisabb jelleme. Náluk nem megy annyira a
központosítás, lassan, fokozatosan közelednek az idealismus egységéhez; a
realismus idején pedig még abból a kevésből is sokat decentralisálnak…. Az
angol, a német, a hollandi, a dán, a svéd és norvég parlament és közigazgatás
aránylag tisztességesebb, mint az olasz, franczia, spanyol, román és magyar.
Nálunk talán legmélyebbre sülyedt; noha még nincs Panamánk, de mindenki látja,
hogy a képviselők jórészt egy közkereseti társaság önző tagjainak tűnnek föl, a
legtöbb kormánypárti és számos ellenzéki képviselő a konczokon osztozó férfiú,
a kinek semmi érzéke sincs a közjó és a morál iránt. Ez azonban még érthető,
hisz a realismus idején másutt is hiányzik; de mivel közkereseti társaságot
látszanak alkotni, ez az egység akadályozza, hogy a realismus enyhítő,
kiegyenlítő s békéltető decentralisatiója, szükséges szétmállása érvényre
juthasson.
Hazánkban erős támaszuk a zsidóság, mely mint
legjózanabb nép, a legromlottabb is. Mivel jórészt hiányzik belőle a reális idők
misyticismusa és pietismusa, a mi kedvesebb, vonzóbb oldala a hullám e szakának
s erőt, bátorságot s ösztönt adna a zsidóságnak a decentralisatio követelésére.
Most azonban, mivel a nagyipar, a kereskedés, a bankügy, a vállalkozás majdnem
kizárólag kezökben van, a hírlapirodalomból pedig kiszorítanak vagy
megvásárolnak másokat, így nálunk félre van vezetve a
közönség
s oly központosító nézetek vannak uralkodóknak
kikiáltva, melyeknek
igazságát úgyszólván alig érezzük, sőt ellenkezéssel
fogadjuk. Még fontosabb oka a hazai központosítás fenmaradásának az udvarhoz, a
koronához való viszonyunk. A korona minden lehető áron fenn akarja tartani a
kormánypártot, mely a központot támogatja és az osztrák-magyar egyezségen
mitsem óhajt
módosítani, nem kívánja megbolygatni a hadsereg és a
külügy kérdését. A kormánypárt azonban, hogy fentartsa magát, egész alapjánál
fogva a központosítás ösvényén halad előre, csupán a kisebb kérdésekben
decentralisál; míg a nagyobbakban a nemzeti egység idealisabb eszméjéből indul
ki, részben ezért követeli a polgári házasságot, az állami anyakönyvvezetést, a
zsidóreceptiót, a vallásszabadságot, a felekezetnélküliséget. Az ilynemű
törvényjavaslatok keresztülhajtása azonban csak hallatlan demoralisatio árán
lehetséges. Van azonban Renan ama nézetében, hogy a gall-római fajt
a betörő germán nemesítette meg, egy nagy történeti
igazság. A mennyire vizsgálódásaim tanúsítják, a legjózanabb, a hullám szélsőségeire
képtelen fajok jutottak el leghamarabb a civilisatio magaslatára. így látjuk
Egyptomot, Ninivét, Babylont, majd a zsidókat, punokat, phoenicieket hatalmas
műveltségre szert tenni. A valami kevéssel realisabb görögök és rómaiak jöttek
utánuk. A nagy római birodalmat pedig a germán törzsek bevándorlása tette
realisabbá s létrehozta a keresztyén civilisatiót, mely újra a legnagyobb
egységre és központosításra törekszik, s valószínű, hogy el fogja tiporni a
szláv és germán, melyekben gyöngébb a központosítás. Úgy látszik, hogy a nagy
centralisatio nagy veszélyekkel jár a birodalmakra nézve. Görögország mindjárt
tönkre
ment, a mint Macedoni Fülöp és Nagy Sándor
megteremtette a nemzeti egységet. Az óriási arab birodalom szintén összeomlott.
A középkor nagy országait: Angliát, Galliát, Germaniát, Hispániát, Italiát,
Hungáriát stb. látszólag a decentralisatio tartotta fenn. Azért nem hiú beszéd
az, mikor nálunk a magyar haza védbástyáinak a vármegyéket mondják. Ebből
azonban nem következik,
hogy a mai centralisatióból vissza tudnánk térni a
régi független vármegyékre. Bármilyen veszélyt rejt magában a központosítás, nem
lehet remélnünk, hogy fajunk valaha decentralizált államot alkosson.
VI.
Renan belső küzdelmei.
Renan hitte, hogy az eszme vezeti az emberiség életét.
E hite azonban nem a hegeli eszme volt, mely megelőzi a tényeket; ő nem barátja
az a priori felfogásnak, a mit nem szabad Séailles szerint megítélnünk,
a ki dilettantismusnak tartja, hogy Renan nem ereszkedik az eszmék
megvitatásába, hanem félhomályos, kétértelmű kitéréseket, szellemes
elhallgatásokat használ, finom tagadásokkal mérsékli állításait, míg a
kifejezés fel nem ölti a fátyolozott igazság kivánt árnyalatát, mely szerinte
az erkölcsi igazságok tulajdona. „Az erkölcsi és politikai tudományokban, hol
az elvek elégtelen és mindig részleges kifejezésök miatt félig igaz, félig
hamis alapon állanak, következtetéseink
csak azon föltét alatt jogosultak, ha minden lépten a
tapasztalás és a józan ész ellenőrzi őket." Az árnyalat, örökké az
árnyalat kisérti nézeteiben. „Ki tudja, nem a következtetéstől való
tartózkodásunkban rejlik-e a szellem finomsága?" hisz „a következetlenség minden
emberi dolognak eleme". Sőt tovább megy.
Realismusa annyira körültekintő s annyit lát meg
egyszerre, hogy
nem tud az igazsághoz fölemelkedni, mert, a mint
mondja „A finom és szenvedélytelen lélek önmagának bírálója, saját ügyének
gyönge oldalait is látja és néha kísértetbe jön, hogy ellenfeleinek nézetére
csapjon át".
A félhomály, az árnyalat e szeretete megvolt fiatalabb
éveiben is, de az idő haladtával mindig gyarapodott. Utóbb feltűnően kedveli az
iróniát is. A helyett, hogy szabatosan körülírná, meghatározná az igazságot,
mosolyog önmaga és mások nézetei fölött. Ez a mester fensőbbségének
bizonyítéka. „Nincs biztosabb jele az ember nemességének, mint bizonyos finom,
hallgatag mosoly,
mely alapjában a legfensőbb bölcsészet." Mi e
jelenség oka ? Nem egyéb, mint a realismus. Az idealista általánosítása mindenekelőtt
világosságot keres, gyűlöl minden félhomályt, habozást, megveti az árnyalatot,
a kitéréseket. Szembeáll a kérdéssel és tehetsége szerint megfelel reá,
minélfogva sokszor egyoldalú
lesz. Fensőbb szempontból tekintvén a jelenségeket,
csak a kimagasló
tüneményeket veszi észre s legjobb akarata mellett sem
veheti számba a lét apró tényeit. A realista ellenben sok mindent lát. a mi
megzavarja okoskodását, keresi az igazságot, és a tények oly halmaza áll
előtte, hogy nem tud eligazodni közöttük. Lehet-e a tények roppant tömegében
általánosítania?
Nem. De mégis ki kell mondania valamely igazságfélét,
ki is mondja sok fentartással, kitéréssel és árnyalattal, s végre finom iróniával
ereszti útnak, mert maga is alig hisz benne. Ez a magyarázata annak az
iróniának is, melyet a mult század végén megindult romanticismus hangoztatott.
Különben mindig előfordul
a haladás hullámának második felében. Az első fél
idealismusában
nem szoktunk kétkedni szavaink igazságában.
Pathosszal, önérzettel hirdetjük nézeteinket, mámoros odaadással és dogmatikus biztossággal
harsány hangon kiáltjuk a világnak, mit hiszünk és vallunk. Ez a declamatorok,
a lángeszű szónokok időszaka. De már az idealrealismus megjelentével gerjedezik
lelkünkben a kétely, fölserken a skepsis s kezdünk elfordulni az igazságoktól,
a szónoki virágoktól, az újítók sarktételeitől, híres
axiómái- és postulatumaitól. Az idealrealismus második felében már csak egyes elkésett
összefoglaló elmék képesek élvezni azokat, a nagy közönségnek nem kell semmi
eszmei, különösen nem, ha feltétlen bizonyossággal hozzák elénkbe. Mint sejtelem,
mint valószínűség, kissé fel tudja ébreszteni érdeklődésünket; míg ha feltétlen
igazságnak mutatják be, gúnyos lenézéssel tekintünk a bemutatóra.
Az iróniával rokonérzés a humor, mely a realismus
szemével való tekintése az idealisták zajos actiójának. Az eszményi ember bátor
és nyílt, egyenes és hangos újításai mosolyt keltenek bennünk a realismus
gyarapodásával, meglátjuk ünnepelt és lenézett embertársainkban a jó és rossz
sajátságokat; a nagyság nem
kerülheti ki bonczoló kritikánkat, de a társadalom
páriáiban is észre tudjuk venni a jóság egyes tulajdonait. A humor tehát mindjárt
jelentkezik az idealismus hajnalán, kivált a realisabb fajoknál, mint pl. a
germánok- és szlávoknál. A román-faj józanabb természete miatt csak az erős
realismus napjaiban lálkozunk a humorral. Nálunk az ötvenes-hatvanas években
voltak tele a humor csodálatával, kezdték próbálgatni íróink. A nyolczvanas években
a mi körünkben is teljes mértékben grassált a humorizálás. Mikor elvesztjük
meggyőződésünket, nincs hitünk az igazságban,
az emberi becsületben, felebarátjaink tisztességében, a nagy hazafiak
őszinteségében, mikor a közjó, a közérdek zajongó munkásai nem tudják elrejteni
lólábaikat: akkor csak a humof
szemüvegén keresztül jó a világot szemlélni, persze az
enyelgő humorén, mert a maró, keserédes humorban hiányzó ez a vigasztaló elem. Az
iróniának közvetlen oka magunk és mások ezer csalódása a realismus napjaiban.
Szegény Renan is sokat csalódott ? Még 1870 körül is azt tartja, hogy az ember
küldetése a tudomány útján szeretni az Isten országát, a kötelesség
teljesítése,
az igaz keresése, a szép szemléletével, mondjuk
mindazzal, már
a földön megvalósítani, a mi önmaga urává teszi az
egyént s függetlenné a szolgai érdekektől. E szép szavak sokszor előfordulnak irataiban,
többé-kevésbbé változtatva; de amolyan mélabú, szelídebb pessimismus
kiséretében. Mikor az eszme embere érzi, hogy mindjobban eltérnek tőle a
társadalom vezetői; mikor látja, hogy embertársai másképen kezdenek
gondolkozni: megvetőleg kezd szólani a tömegről. Ugyanezt észlelhetni minden
pályán s
legjobban a költők és művészek sorában, kiket sokszor
elpusztít
az eszme változása. „A kit fölkent az Isten, mindig
különálló lény, bármihez fogjon, nincs helye az emberek között; ráismerhetni egy
jelről: nincsenek pajtásai kortársai között, számára nincs mosolyuk a fiatal
leányoknak". Természetes, hogy a kit ifjúságában a tudás vágya a
könyvek és a gondolatok rabjává tesz, nem
szokta idejét pajtásokra és szerelmes leánykákra pazarolni; az idealismus
idején azonban ezek is tesznek szert odaadó, benső barátokra, kik egész
lelkükkel csüggnek egymáson. A realismus napjaiban, mikor senkinek sincs igaz
barátja, mikor csak kedélyes pajtásaink vannak, nem sokat törődünk a gondolat magán
álló emberével, kedélytelen töprengése, bomladozó szelleme
untat bennünket. Renan is megérezte az eszme
változását, s olykor
egy kis pessimismus fogta el. Ilyenkor szeretett a
komolyabb németekre tekinteni, őket magasztalni a francziák rovására. A hol csak
alkalma nyílott, ostorozza a franczia léhaságot. A Farce de Patelin-ről szólva, megrója „a gall szellemet,
ezt a lapos, positiv, emelkedettség nélküli szellemet, mely nagyon szemes a világ
dolgaiban, a maga módján moralizál, de úgy, hogy a morál
alatt a sikert érti". Akárhányszor gyűlölettel
szól a francziák felszínes nevetéséről, örök mosolyáról, melynek okát
talán a nemzet józanabb szervezetében kell keresnünk. A
franczia egyenes logikája, eszményibb gondolkodása nevetéssel, szórakozással fogadja
az eszme változását. Más nemzet is sokat nevet a realismus léha napjaiban; a
franczia azonban legerősebben átadja magát neki. Örökös élvezetre és
szórakozásra, vagy tartós munkára van szüksége. A realisabb nemzetek kőzött,
minők a germánok,
jóval több ilyenkor a mystikus, a mi komolyabbá teszi őket.
Míg a germán rokonszenves mystikus és így igazán meleg és benső, a francziák
között aránylag kevés az ily jellemvonás, csak udvarias, nyájas, mosolygó és
léha. A magyar szintén közel jár hozzá, egy kevéssé szilajabb, de másrészt
nagyon léha. Az idők léhaságán botránkozó lelke Renant bretagnei eredetére, a régi
celtákra figyelmezteti. A szomorú, bánatos breton szellem iránti tisztelet
ébred föl bensejében, e népet látja megifjodni emlékezetében, a mint magányában
ignorálva remeteéletet él. „Egyszerre büszke és félénk, hatalmas az érzelemben,
gyönge a cselekvésben, látszólag megfontoló, de vallásos ösztönében imádni
való gyöngédséget árul el; idealista faj, nem mint
Németország
a reflexió mélységével és merészségével, hanem
gyermeki képzeletének
megigéző őszinteségével, melynek j á t é k minden
valóság.
Költői tehetsége, álmaiban csodálatos leleménye
elbájolta a világot
s a középkorban költői motívumokkal látta el az egész
keresztyénséget.
Neki köszönhetjük Arthurt, Percevalt, a phantasia e halhatatlanait.
Költői életének lényeges eleme a kaland, vagyis az
ismeretlennek hajhászása, örökös futás a vágyak elröppenő tárgya után. Nem
ismeri a vidámságot, létünk bajainak könnyű felejtését. Víg énekei is
elégiákban végződnek. Művészete egészen
benső, az érzelem képzelete rejlik benne. Mind Renan,
mind Séailles és utánok, velők nagyon sokan tévednek, mikor például a
celta-fajt idealistábbnak tekintik. Nemcsak Renan jellemzése, hanem más
olvasmányaim benyomása és
az ir nép története is azt mutatja nekem, hogy a celta
meleg, benső természetű ; meséihez, mondáihoz híven ragaszkodó, mélyen mystikus,
erősen vallásos faj, szívesen látja a szertartásokat, csüng a külsőségen.
Lehet, hogy tévedtem, mikor romlásának, pusztulásának okát épen realismusában
kerestem. Csekély az öszszefoglaló tehetsége s nem képes versenyezni a józanabb
fajokkal,
minő a franczia, a normann és szász. Ez lehet oka,
hogy bár azelőtt egész Európát elözönlötték, ma csak a kis Bretagneban, a walesi és az ir földön laknak. Úgy sejtettem,
hogy az emberiség haladásában talán a nagyon idealista és nagyon realista fajok
pusztulnak el leghamarabb. Az erősen eszményieket,
mint a punokat, phoenicieket, arabokat, zsidókat a
középfajok üldözése vagy kiirtotta, vagy hazátlanokká tette. A keltákat és más
reális népeket pedig elnyomta és magába olvasztotta. Az eszményi fajokat épen
összefoglaló tehetségöknél fogva gyűlölik a középfajok, mert eszökkel,
erélyökkel elnyomják, kijátsszák őket s élet-halálharczot viselnek ellenök. A
reális fajokat pedig a hol lehet, beleolvasztják, másutt Ínségbe sülyesztik,
koldusbotra juttatják , kiszipolyozzák. Most helytelennek találom e
magyarázatot. Azért nem is merem vitatni e felfogás igazságát, bővebb,
alaposabb vizsgálódásra volna szükségem; de tetszett e nézet, mert nem áll
szemben az erkölcsi világ törvényével, és érthetővé lesz az eszményinek és a
realnak végleges összeolvadása.
VII.
Renan csalódásai.
A ki hosszabb életet él, az eszme változása miatt nem menekülhet
a csalódások árnyától. Ez bizonyosan utói éri őt, Renan
korán realista volt már a negyvenes években. A folyton erősödő realismus csak kedvezett neki. Gondolatai,
érzelmei
nagyon megfeleltek az ötvenes, hatvanas és hetvenes
évek érzésének, gondolkodásának. A 48-iki forradalom után közvetlenül még
kevesen érezték Renan reális tanainak igazságát, de mindennap
új meg új hívek állottak melléje, a kik kételkedtek az
idealisták feltétlen igazságában, egyenes logikájában, merev és világos
okoskodásában. 1870. körül majdnem általános lön e kétkedés az eszmék világában.
A kik az ötvenes években némi meglepetéssel hallgatták a mester szavait, most
csodálattal fordultak feléje. De nemcsak a tartalom volt tetszős, hanem Renan
irálya
is. Az idealrealismus második fele tulajdonkép a
legszebb irály
kora. Az idealista rendesen még nagyon ünnepélyesen,
ódai hangon,
szónoki nyelven szeret írni. Fenséges ecsettel, de
kevés
színnel dolgozik. Hasonlatait, szóképeit, metaphoráit
könnyen
összeszámlálhatni.
Az idealismus már szereti a színesebb előadást
de igazán csak a második felében lesz általánosabb a
valóban
színes irály. Ekkor minden téren érvényre jutnak a
meleg színek.
Fényesek, pompásak ünnepélyeink, szívesen látjuk a
szemkápráztatóan
szép jelenségeket. Az irály sem marad bátra, ez is szereti
a gyönyörű, a színes előadást. Prózánk szépen csengő, rhytbmusos sorokban halad
előre, versünk pedig páratlan tökélyre tesz szert. Való, hogy talán valamivel
nagyobb a szinezés, tökéletesebb a verselés a realismus napjaiban; de másrészt
eltűnt
belőlük az a csekély ideális elem, mely emelte,
megnemesítette
a tartalmat és formát: azért elveszti erejét,
nemességét, lejebb
száll igazi becse. Renan az idealreal nagy mesterei
közé tartozik.
Az ő fénykorának egy része összeesik Flaubert
nagyságának időszakával.
De minden fény és siker daczára csalódnia kelle. Első csalódását
a nagy német-franczia háború okozta. Renan ugyanis kiváló tisztelettel
emlegette mindig a németeket. Herder, Goethe és Kant hazáját állította fel
példányképül a francziáknak. A germán realismus jobban megfelelt érzésének, gondolkodásának, mint a francziák összefoglaló
gondolkodása. A franczia tanárok szónoki előadását kárhoztatva a német
egyetemek aprózó, elemző
és kedélyes tanítgatására figyelmeztette hazája fiait.
A német tudomány, a német mystikus és vallásos lélek, a német szorgalom és kitartás lebegett reális lelke előtt. És ims ez a
nemzet támadja meg hazáját! Gyönyörű két levelet ír tehát Straussnak, a Jézus életrajzírójának.
E levelekben érdekes gondolatok fordulnak elő. Ilyen mindjárt, hogy az eddig
széttagolt Németország hogyan emelkedett
a nemzeti egység színvonalára? Mint annyian, ő is
elmondja, hogy „Dante, Petrarca, a renaissence nagy művészei voltak ltalia egységének
megalapítói. Goethe, Schiller, Kant, Herder teremtették meg a német
hazát". Mi tudjuk, hogy az idealrealismus a nemzeti egység kora, erre
törekszik ekkor a haza minden fia s ha letudják
győzni az akadályokat, létre is hozzák az egyetemesen
óhajtott
egységet. Dante és Schiller csak azt fejezték ki, a mi
után
minden jóravaló polgár epedett. Egy másik helyen azt
állítja,
hogy „a nemzet rendesen idegen nyomás alatt jut teljes
öntudatára".
Ebben van egy kis igaz, de vigyázattal kell fogadnunk,
mert a realismus idején való támadások csak annyira
képesek,
hogy közös védelemre indítanak bennünket; de nem
mozdítják
elő
a nemzeti egységet, csak a veszély pillanatában tudnak
bennünket
egyesíteni, s nem teremtik meg az erős központi hatalmat,
például Antiochus támadásai (167-ben Kr. e.) a zsidó
népet,
a magyaroké a X. században a németeket, az angoloké a
XY.
században a francziákat, ugyanakkor a francziák az
olaszokat,
a törököké a magyarokat, az araboké a spanyolokat,
stb. összehozzák
ugyan a harcz idején; de amint vége van a háborúnak,
vége van az egységnek is. A XVII. század alkonyán és a
XVIII.
elején kiverik ugyan hazánkból a törököt, II. Rákóczi
Ferencz
összehozza a magyarokat, angolok, németek, osztrákok
megverik
XIV. Lajost, az oroszok megfékezik XII. Károlyt;
1688-ban az
angolok saját királyuk ellen lázadnak, de a mint
bevégződött a
forradalom, megjelentek a realismus politikai,
erkölcsi, aesthetikai
és szellemi jelenségei. 1812 után a németek egyesültek
Napoleon ellen, nem hiányoztak a nagy nemzeti szólamok
sem,
sőt Korner eszményi irányú drámát is írt, mint a
milyen az ő
Zrinyje, de a
mihelyt elenyészett a háború, vele elenyészett az
egység szelleme is. Lehetséges ugyan a realismus
idején, hogy valamely összefoglalóbb gondolkodású fejedelem borzasztó
eszközökkel egyesít
és központosít a politikai téren, mint XI. Lajos a XV.
században.
Ez azonban annyira ellenkezik a társadalom
gondolkozásával,
hogy rémséges utakat, módokat kell alkalmaznia s élete
fölött folyton ott lebeg az orgyilkos tőre. Nem csoda;
mert ha
egész
lényünk reális, ha a vallás, nyelv, irodalom, erkölcs, művészet
igazságszolgáltatás, közigazgatás, ipar és kereskedés
stb.
terén decentralizálunk, szétmállunk, nem élhetünk a
nagy nemzeti
egységnek, központosításnak sem. Azért nem
ismételhetjük Renannal,
hogy Francziaország tette Németországot nemzetté, mert
az
idealrealismus delén csak alkalmul szolgáltak a
francziák a német
egységnek, de nem voltak szülő okai. Renan különben
szivesen látja a német egységet, azt hiszi, hogy a francziákkal és angolokkal
egyesülten hatalmas védfalul szolgálhatnak majd az orosz, a nagy szláv támadás
ellen. Csakhogy
látnia kelle, hogy a francziák legbensőbb barátjai
lőnek az
orosznak. Azt gondolom, hogy a most hajnalodó
idealismus után
a rákövetkező idealrealismus napjai roppant bonyodalmakat,
idézhetnek elő az orosz földön. Mintegy 30—40 év múlva
rémes
forradalom rengetheti meg az északi colossust: de az
idealrealismus
második
felében, ha erős fejedelem kezében központosul az állam
hatalom, ha esetleg egy orosz Napoleon támad, könnyen
teljesedhetik
az I. Napoleon jóslata, hogy kozák iga alá jut egész Európa.
Renan második levelét a háború végeztével írta
Straussnak,
mikor Elszász-Lothringiát elszakították
Francziaországtól. Hogy
Németország magatartását ostorozhassa, le kellett
mondania alapelveiről,
német elméleteiről, a történeti módszerről, a
hagyományos,
dynastikus jogról s a franczia eszmékhez, a forradalom
elvont princípiumaihoz kellett folyamodnia, melyeket
oly szívesen
tett a gúny tárgyává — mondja Séailles. Miért
elszakítani Elszászt,
ha lakosai nem akarnak Németországhoz csatlakozni ?
Az, hogy
németek, nem elég ok. Melyik nemzet áll ma egy fajból?
Svájcz
három nyelv, három vagy négy faj, két vallás. A fajok
politikája
csak irtóháborúkra, zoologikus harczokra vezethet.
Hová jutnánk,
ha túlságig vinnők a történeti módszert? Elszász,
mielőtt német
lett volna, celta volt; a celták előtt finn, lapp; a
lappok előtt
a barlanglakók hazája volt. Ezzel a történelmi
bölcsészettel semmi
sem volna törvényes a világon, csak az orangutangok
joga, melyeket
a polgárosultak szorítottak ki tanyájokból. Ne legyünk
annyira feltétlenek; az elhunytak joga mellett
engedjünk egy
keveset az élők jogának is. Nem a nyelv, nem a faj,
nem a
philologia, nem az ethnographia dönti el a népek
sorsát, hanem
a maguk szabadakarata. „A nemzet egy lélek, egy lelki
princípium.
Igazábban kettő teszi ezt az egyet, alkotja ezt az
egyet,
alkotja ezt a lelket, lelki princípiumot. Az egyik a
múltban, a
másik a jelenben gyökerezik. Az egyik az emlékek
gazdag hagyományának
közös
birtoka; a másik a mostani közérzület, az együttélés
vágya, az akarat megtartani az örökséget, melyet
osztatlanul
kaptak."
De ha e leveleiben enged is Renan egy kissé a
forradalmi
elveknek, csakhamar teljesen visszaesik az ő reális
politikájába
s egész lelkéből gyűlöli a feltétlen logika forradalmi
politikáját.
Szerinte Francziaország rémséges hibát követett el,
mikor elszakadt
a dynastiától, mely egységet adott neki, s a
forradalomnak
engedte oda magát. Innét származik kormányainak
állhatatlansága,
a politikai materialismus, a rossz közigazgatás, a
katonai
szellem hanyatlása, a fegyelmetlenség, a komolyság
hiánya, a
nemzet tehetetlensége, szóval minden gyarlóság,
melyeket feltárt
a
hirtelen háború. E bajok forrása a
demokratia. „Egy demokrata
országot nem lehet
kormányozni; rossz a közigazgatása, nem
lehet neki parancsolni" — mondja Renan. Szakítson
Francziaország
a demokratiával, állítsa vissza a monarchiát, a
nemzeti
dynastiát, a nemességet, tegyük kötelezővé a katonai
szolgálatot,
emeljük a közoktatást, tanuljunk meg engedelmeskedni,
értsük
meg a főpapságot, legyünk komolyabbak, fogadjuk el
győzőink
erényeit, térjünk vissza a régi államrendszerhez.
Renan jól tudja,
hogy mindez nem egykönnyen valósítható, azért némi
módosítással
ajánl egyet-mást, melyek a demokratia mérgét és az
általános
szavazat veszélyét enyhíthetnék. Az elemi oktatásban
az egyház
és iskola szövetségét keresi, a középoktatást jónak
találja, csak
a szónoki frázisokról kell leszoktatni az ifjúságot,
mert így journalistákat
és ügyvédeket képeznek belőlük. A fensőbb oktatásban
sürgetős az újítás. A vidéki karok helyett öt vagy hat
egyetemet
kellene állítani, a komolyság, becsületesség,
hazafiúság intézeteit,
melyek ne legyenek a rhetorika színházai, hanem a
tudomány
műhelyei. Renan nézeteit elsorolva, föl kell
említenem, hogy a románfajok
Európában a zsidók után a legjózanabb gondolkodású
nemzetek.
Van ugyan közöttük is kisebb-nagyobb eltérés, de
alapjában
mind józanabbak, mint a szláv- és german-fajok. Ebből
következik, hogy politikájok is legidealistább,
egységre, összefoglalásra,
központosításra törekszik s a realismus tünetei náluk legkésőbb
jelentkeznek. Az angoloknál, a brit birodalomban már a hetvenes évek alatt
számosan követeltek oly reformokat, melyek a realismus szétmállásának
szolgáltak; a francziáknál Renanon kívül nagyon kevesen szólaltak fel
decentralizáló irányban. Renan
szavait sem vették komolyan. Csak a nyolczvanas évek
végén
találkozunk a decentralizáló politika egyes híveivel.
Igaz ugyan,
hogy az egyes osztályok, vidékek, felekezetek érdekeit
már 1880
után is méltányosan meghallgatták, a kormány
vezéreszméje egészben
mégis központosító vala. A francziák ez összefoglaló
tehetségűknek köszönhetik, hogy sok száz év óta a civilisatio élén állanak, ki
tudván aknázni
országuk kedvező fekvését, mindig elől haladtak.
Másrészt épen
ez az ideális érzés, gondolkodás okozta, hogy az
idealismus és
idealrealismus alatt országuk legtöbbször nagy
bajoknak, rázkódtatásoknak
volt
kitéve. Mint minden népet, a francziát is legkönnyebben
kormányozhatni a realismus napjaiban. Mint erősen
idealista, a franczia, nem igen lesz mystikus, nem
kapja meg
lelkét a reális időknek ez a kedves, gyöngéd, kenetes
és meleg
sajátsága, hanem többnyire léha és zsebelő, érzéki és
élvező
materialista lesz, a kivel könnyen meg lehet élni,
csak ne álljuk
útját féktelen individualismusának. Azért a realismus
idején legromlottabb
a román-fajok országgyűlése, a képviselők
lelkiismeretlenül
kizsákmányolják politikai állásuk minden előnyét; a mi
a germán országgyűléseken épen azért lehetetlen, mert
a decentralizálásnál
fogva osztályuk, vidékök és felekezetük hiányait kell
szemök előtt tartaniok. A franczia, az olasz, a román
képviselőház
tagjai legtöbbször a haza, a nemzet, a közjó, a
közérdek
czíme alatt saját zseböket sietnek megtölteni, hogy
élhessék
világukat s betömjék korteseik száját. Habár elég nagy
romlottság
uralkodik az angol, a hollandi, a dán, a svéd, a
norvég és
a német képviselőházakban, mégis jóval eiősebb az
önzetlenség,
kevésbbé általános a kapzsiság, több a látszatos
becsületesség,
mert az osztály, a vidék, a felekezet egy kissé
ellenőrzi őket.
Igaz, hogy ez sem tart valami szigorú fegyelmet ; de
annyiramennyire
mégis felvigyáz. A hol azonban, mint nálunk is, erős
a központosítás, ott folyton a nagy szavak járják s
fedezetük
alatt orgiákat ülhet a becstelenség. Az idealisabb
népeknél egyegy
befolyásos, ügyes, furfangos és vakmerő képviselő
rémítően
kizsákmányolja
állását, megjelenik minden közművelődési, jótékony
banketteken, hogy azután könnyen bejuthasson a
bankokba, a
gyárak s mindenféle részvénytársaságok
igazgató-tanácsába. Mentől
nagyobb a decentralisatio, ez annál nehezebb.
A miket Renan a demokratia szemére vet, oly vádak,
melyeken
senki sem enyhíthet; emberi erő nem változtathat. Yagy
a
franczia jellem politikai következményei, melyek e nép
idealisabb
érzéséből, gondolkodásából erednek s módosítólag
hatnak erkölcsi,
aesthetikai és szellemi közéletére, vagy pedig az
uralkodó eszmével
járnak nemcsak Galliában, hanem Germania és
Britanniában
is. Arról ábrándozni, hogy jobb volt az egykori rendi
alkotmány,
igazán hiú dolog; ember nem változtathatja meg a
dolgok menetét;
bár úgy látjuk, hogy magunk csináljuk, intézzük,
akarjuk
az eseményeket, mi csak eszközei, tényezői vagyunk az
eszmeerő
munkásságának. Renan politikai tanai szintén csak az
eszme
nyomása
alatt születtek, s ha tetszetőseknek találták egyesek,
egyedüli oka a realismus volt, mely Taine és mások
politikai
nézeteit is átalakította. Mikor 1889-ben a nagy
franczia forradalom
százados emlékünnepét ülték, szánalomra méltó
beszédeket
hallottunk, épen úgy mint 1817-ben, mikor a reformatio
háromszázados
ünnepe volt. 1889-ben ugyanis a legnagyobb realismus,
demoralisatio és decentralisatio, a legáltalánosabb
simaság, lágyság,
részvét és irgalom napjaiban ki tudta volna őszintén
magasztalni
a forradalmat összes iszonyataival? Vagy 1817-ben,
mikor Lamennais és mások épen úgy felszólaltak a
tekintélyi
vallás érdekében, mint most Brunetiére, Balfour és
mások nagyon
sokan, mikép dicsőíthették volna a protestantismust,
mely kiirtotta
az érzéki elem nagy részét a vallásból, hirdette a
szabadvizsgálódást,
lerontotta a különálló papi osztály gondolatát ? Hisz
a mi
Kölcseynk is azt kérdezte, hogy érdemes volt-e annyi
millió ember
vérét ontani, jólétét tönkretenni, mikor hisznek itt
is, hisznek
ott i s ? Renan jóslatai sem teljesedtek. Mikor
például a csalhatatlanság
dogmájának kimondása (1870) után azt hirdette, hogy
szakadás áll be a katholikus egyházban: nagyon
tévedett, elzüllöttek
vagy elnémultak a liberális katholikusok, mert
alaptanuk,
a vallásosság mindenütt elhanyatlott, az uralkodó
eszme kiirtotta
sziveinkből,
csak ajkainkon élt. Mikor azt jósolta, hogy a franczia
köztársaság csupán a schweizi decentralisatio
mintájára élhet meg:
szintén tévedett, mert az államférfiak nagyjában
tudnak simulni
a realismus követeléseihez, s noha nem tiszta kézzel
és szívvel,
de ügyesen haladtak a politikai élet ösvényein. Még
inkább
tévedett, mikor az egység létrejöttével azt jósolta,
hogy Németországban
felolvad, elenyészik Poroszország, mert a realismus
napjaiban szépen és elég önállóan fejlődött a
birodalom minden
alkotó része; de legjobban Poroszország és fővárosa,
Berlin.
A németektől várta a socialismus megfékezését,
elnyomatását;
pedig Séailles szerint Németország adta a francziáknak
az illusio,
az eszmény nélküli socialismust. Egy kis igaz van
Séailles e
nézetében, mert a realismus idején bizonyosan
legmesszebb kellett
menni a korlátlan individualismusnak a realisabb
jellemű
népeknél s ennyiben igaz lehet, hogy előljárt a germán
socialismus
; nagy volt azonban Renan tévedése, hogy épen a
germánfajoktól
remélte a socialismus elfojtását, hol a nép
természeténél
fogva erősen ki kellett fejlődnie. De bár
sokat tévedett Renan, tévedései is mutatják, hogy erős
gondolkodó volt, a ki az ő realista érzéséből, felfogásából
merítette gondolatait, melyek nem állították meg az
idő kerekét;
de megdöbbentettek számos gondolkodót, mert az idők
árjából
szűrte le nézeteit.
VIII.
Renan bölcsészetének végső alakulása.
Az idők árjának egy-egy hulláma oly gyors
egymásutánban
következett, hogy minden gondolkodónak érezni kellett
a változást.
Renan is érezte, átélte. Mondja is, hogy „mostanában
egymásután
áthaladunk minden rendszeren vagy, a mi még helyesebb,
egyszerre felfogjuk mindnyáját". Még 1871-ben
megírta
Biologiques philosophiques czímű munkáját, mely 1876-ban jelent
meg és három részre oszlik : Certitudes,
probabilités, reves. Az
első a bizonyos dolgokról szól: két ilyen van: az
egyik, hogy
nincs természetfölötti akarat, vagyis nincsenek
csodák, nincs
különös gondviselés; a másik, hogy a világnak czélja
van és
mystikus munkán dolgozik, benmaradó finalitásnak
enged. Renan
hosszasan bizonyítgatja az elsőt, bizonyításait
helyeseknek fogják
tartani még a realismus materialistái is, de ellene
szól a legtöbb
mystikus, kiknek száma ilyenkor igazán légió a
realisabb fajoknál.
Hisz
a mystikus minden lépten találkozik létünk csodáival,
melyeket nem tud kimagyarázni s szereti őket az isteni
beavatkozásnak
tulajdonítani. A gondviselést sem könnyű tagadni a
mystikus
előtt, mert száz meg száz esetet tud felmutatni,
melyek különös isteni gondviselés tüneteinek látszanak. Némileg kimagyarázhatok
e tünemények az uralkodó eszméből, mert a kinek szervezete
összhangban áll az eszmével, kivált ha különös szolgálatába szegődött, jól
folynak dolgai, boldognak érzi magát; míg ha szervezete nem simul az eszméhez,
testileg-lelkileg gyötrődik, végre meghasonlik önmagával és másokkal s
többnyire
korán elpusztul. A kinek szervezete ellenkezik az
eszmével, meghasonlásában
sok bajt okoz másoknak, a kik sokszor megláthatják rajta
az igaz Isten kezének súlyát; a kik pedig könnyen simulnak az eszméhez,
aránylag boldogok lesznek és nem hiába könyörögnek a gondviseléshez. Renan azt
véli, hogy az Isten
rászed bennünket, önfeláldozásra és az erényre csábít,
a kategorikus imperativussal ránk parancsolja az önmegtagadást, pedig
csak machiavellistikus játékot üz velünk. Séailles
szerint Schopenhauer
is látta a természet machiavellismusát és felforrt a vére.
Renan azonban kivánja, hogy az Isten bűntársai legyünk, esküdjünk össze a
természettel, mert jó a czélja; akarjuk, amit ő akar. Séailles azt hiszi, hogy
mind Renan, mind Schopenhauer idealista; pedig csak ez utóbbi volt igazi
összefoglaló tehetség,
a ki mindent egységre akart visszavinni és fensőbb
szempontból
ítélni; de mivel a realismus alatt csak hitványságot
és
meghasonlást látott, pessimista lön, mint minden
idealista a realismus
idején. Renan tulajdonkép sohasem volt idealista, hogy
lehetett
volna ilyen az árnyalatok, a finom megkülömböztetések
és gyöngéd
szempontok embere ? Renanban, mint az idealrealismus
fiában
nem hiányzott egy kis eszményi elem, mely a realismus
nyomása
alatt sentimentalis volt; de főjellemvonása a
realismus vala.
Egy igazi idealista sohasem mondhatja, hogy az Isten
bűntársai
legyünk machiavellistikus munkájában. Az idealistának
akarva,
nemakarva, föl kell háborodnia az emberiség sorsán a
realismus
alatt s lehetetlen, hogy mosolyogva bohóskodjék, mint
Renan
tevé. Azért mondhatta, hogy Schopenhauer lázadása az
igazi
erkölcstelenség: le crime par excellence! A ki
mint Renan, elég
jól érezte magát a realismus napjaiban, a kinek jól
esett a tömeg
ünneplése, a léha fráterek dicsőítése, a bankettek és
a jubilaeumok
füllentései, hazudozásai: az nem lehet idealista.
Renan
maradt realista, mint ilyen, sohasem hagyta el a
mysticismust,
de
elveszté csekély idealismusát, az igazságban való hitét ; a
nyolczvanas évek végén mindjobban hiszi, hogy keveset
tudunk
arról, a mit leginkább szeretnénk tudni, várjunk,
talán semmi sincs
az élet végén vagy ki tudja, nem lesz-e szomorú az
igazság.
Ne gyötörjük magunkat annyira, hogy megismerjük. Sőt
Renant
a legfinomabb realisták egyikének tekintem. A
világirodalomnak
kevés olyan finom alakja van, minő Renan volt. Lelke
páratlanul
megérezte az idők változatát és szervezetére való
hatását. E
rendkívüli finomságnak és a simulás adományának
köszönhetni,
hogy a sírig ünnepelt embere maradt az időknek.
Séailles e fokozatos népszerűséget egészen külső
oknak, a
clerus gyűlöletének hajlandó tulajdonítani. Ebben van
is egy kis
igaz. Hisz a pártküzdelmekben szívesen látnak egy-egy
jeles harczost.
Renan gyönyörű
beszédekkel, finoman kifejteit tanulmányokkal hálálta meg tisztelőinek bizalmát
és ünneplését. A
clerus és a .jámbor hívők gyűlölsége azonban nem magyarázza meg népszerűségét. Renan
maga a tömeg ragaszkodásának szeretné tulajdonítani léhább működését. „A
közönség nagy oka a romlottságnak.
Csábít a rosszra. Oly hibákba csalogatja az írót.
melyeket azután
szigorúan ítél meg. Főleg hibáinkkal aratunk sikert. Mikor
nagyon meg vagyok elégedve magammal, tíz ember
helyeslésével
találkozom. Mikor csapongva veszélyes ösvényekre
térek, hol írói
lelkiismeretem habozik, hol reszket a kezem, ezerek
kívánják,
hogy folytassam". Mindig csábító a tömeg
ujjongása, helyeslő
tapsa; de sohasem annyira, mint a realismus idején,
mikor eszmei
meggyőződésünk úgyis cseréplábon áll. Sohasem könnyebb
a
tömegnek hízelegni, mint ekkor, mert kisebb-nagyobb
változással,
némi eltéréssel az is reálisán érez és gondolkodik.
Renannak
tehát nem került nagy lelki küzdelmébe oly dolgokat
mondani,
oly tanokat hirdetni, melyekre szívesen tapsolt a
tömeg. „A hiúság
— mondja Séailles — könnyen megrészegít s én szívesen
mentegetem
a művészt, a ki nem tud ellentállani a siker hatalmas
és piaczi csábításának." Nem is szükséges. A
siker legbiztosabb
jele annak, hogy jó úton járunk. Ez a legpártatlanabb
kritika,
mely mindnyájunkra illik. De így fölösleges minden
bírálat,
mondhatná valaki. Épen nem. Csak oly szükséges a
kritika az
íróra, művészre, mint az oktatás és nevelés a
gyermeknek, az
igazságszolgáltatás a polgárnak. Mert vagy helyeseljük
a bírálatot
vagy nem. Ha tetszésünkkel találkozik, bizonyosan a
kor
érzését, gondolkodását fejezi ki s így segíti a
művészt, az írót
munkájában;
vagy pedig ellenkezik meggyőződésünkkel s akkor
senki sem hallgat rá, olvasásra, sem méltatjuk.
Századunk huszasharminczas
éveiben Villemain kritikái tetszettek, a
negyvenesötvenes
években Jules Janint, Saint-Marc-Girardint, Planche-t,
Pont-Martint, de kivált Saint-Beuve-öt szerették
olvasni; a hatvanas,
hetvenes, nyolczvanas években Sarcey, Taine,
Brunetiére,
Lemaitre, Tissot, Faguet és mások kőtik le a franczia
közönség
figyelmét. A német kritikusok között az ötvenes,
hatvanas és
hetvenes években Schmidt Julián és Gottschall Rudolf
tűnnek ki.
Az elsőt nagyobb tekintély és elismerés követi, mert
jobban meg
tudott felelni a gyarapodó realismusnak, ezért mélyebb
elmének,
alaposabb kritikusnak tartották. Schmidt Julián a
fiatal Zolában
is rögtön felismerte a kiváló naturalistát, Gottschall
pedig az
összeomló Yictor Hugó, Hegel stb. nagyságát is tudja
magasztalni.
Szervezete, úgy látszik, eszményibb, mint
versenytársáé. Szóval
minden siker attól függ: mennyire egyezik meg
szervezetünk az
uralkodó eszmével.
Séailles kiemeli, hogy az ötvenes években mily
magasztalással
említi Renan a híres Lamennais nemes büszkeségét, a
sírig megőrzött komoly önérzetét, egyúttal sajnálatát
fejezi ki,
hogy Renan épen nem érdemli meg ezt a dicsőséget s
nincs egy
tévedése, vagy hibája életének második felében, melyet
ékesszólóan
nem kárhoztatna az elsőben, és ez ellenmondásokat, a
helyett,
hogy lehangolták volna, módszere és jelleme logikai
következményeinek
tartá. Mindez csak azt mutatja, hogy Renan a
legsimulóbb
szervezetek egyike volt. Ennek köszönheti boldog
napjait.
Komoly és férfias tudott lenni akkor, midőn nagyra
becsültük
a söcikus morált, a nemes büszkeséget, volt érzékünk a
kötelesség
iránt, tudtunk akarni, tiszteltük a tudományos
meggyőződést,
átéreztük az emberiség és a nemzet magasztos
feladatát. Később
pedig, mikor beköszöntöttek a realismus léha napjai,
mikor a
jólét, a vagyon, a szépség, a kéj, a simaság, a
gyöngédség, a
nyájasság, a részvét, az irgalmasság töltötte be egész
valónkat,
mikor szabadelvűek voltunk, hogy annál szabadosabban
élhessünk,
élvezhessünk, sikkaszthassunk, lophassunk,
kizsákmányolhassuk a
közjót, a közérdeket: Renan tudott szabadelvű, sokszor
léha
érzéki és meggyőződés nélkül lenni. Ha majd egykor föl
lesz
fedezve az eszme és testi szervezetünk összefüggése,
ha erre lesz
alapítva az orvostudomány, meg fogják mondhatni az
okát is,
miért kellett Renannak 1892-ben meghalnia. Most csak
sejtjük,
hogy finom reális szervezete nem bírta ki az
idealismus halvány
megjelenését. A különben is vén, összeaszott realista
nem tudott
az idealismus magas erkölcsi színvonalára emelkedni, a
ködös,
félhomályos, finoman részletező elme nem bírt annyira
általánosító
magaslatra felszállani, minőn az idealisták állanak,
inkább
összetört, elpusztult, meghalt. Hogy is vallhatta
volna az idealismus
általános eszméit az, a ki egész irodalmi pályályán
kárhoztatta,
elítélte azokat ?
Az
uralkodó eszme változását nem csupán bölcsészeti müveiben
árulja el vagy jelezi, hanem élte vége felé költői
műveket
is alkotott, úgynevezett könyvdrámákat, melyek hősei
jelképes
alakjai
az uralkodó áramlatnak Caliban volt az első, melyet legjobbnak tart Séailles.
Természetesen mindegyik nagyon jó arra, hogy Renan lelkiállapotjának
tolmácsa legyen. Caliban az irigy, féltékeny, baromi
demokratia,
ellensége az aristokratiának, melynek erkölcsi,
értelmi,
nemzeti életét és a humánus bánásmódot is köszönheti.
Prospero,
Milano herczege, oly fensőbb lény, a ki a tudománynak
és magasabb
légkörben élve nem törődik a lábainál heverő vad üres
fenyegetésével s hű szolgájának a légies Arielnek
finom művészetében
gyönyörködik. A milanói nemesség ünnepélyén, melyen
Imperia maitresse, a finom társaság ez élő világa
ragyogott,
Caliban fellázítja a csőcseléket s urává lesz a
helyzetnek. S mióta
ura ágyában fekszik, megjavul, humánus lesz, érzi a
tudomány
becsét, csodálja Imperia szépségéi, a ki nem tagadja
meg neki
mosolyát. Az inquisitio Prospero kiadatását követeli,
de Caliban
nem egyezik belé, mert ő maga anticlericalis. Prospero
is felkiált : „Igaz. A száműzetésben mindenütt megtalálom a szerzetest.
Hitemre ! Éljen Caliban". A demokratia
szabadságot ad a tudománynak;
de meghal Ariel, a vallásos csalódás, a lélek e
harmonikus
rezgése, a ki saját tiszta zenéjével bájolta el magát,
vele eltűnt számos nemes ábránd, melyekkel nem találkozunk többé.
E könyvdráma gyönyörű képe az emberiség egy-egy
hullámának,
mikor
az eszményibb napokból a realisabb időkbe
megyünk át. Az idealismus előhaladtával még erős a
nemes,
magasztos, vallásos érzés, mint példának okáért 1100,
1560,
1730, 1840 körül. Még nem erős a dogmatismus, gyönge
az
orthodoxia, melj 1200, 1600, 1750, 1860 körül jut a
legmagasabbra.
A társadalom azután mindinkább az érzékire, az
anyagira
veti magát, s mivel szegény iparosok, élelmes
kereskedők,
vakmerő pénzemberek, rövid idő alatt roppant vagyonra
tehetnek
szert, az arisokratia finom választékos szórakozásait,
gyönyöreit
megteremti magának a népből kiemelkedő gazdag polgár,
milliói
kedvéért a legnagyobb művészek, a legbájosabb Imperiák
és
Aspasiák állanak szolgálatába. Gyönyörű palotákat,
nyaralókat
építenek, költséges múzeumokat, gyűjteményeket
szereznek be,
szóval a mi idáig csak az előkelő világ sajátja volt,
most a
Calibánoké is lesz. Míg a reform idealista magas
eszmei felfogásból
a demokratiát, az egyenlőséget, a testvériséget
hirdeti, de nem
tudja
létrehozni; addig a realismus a szegény polgárok gazdago
dása következtében majdnem eléri azt a reális czélt,
csak a
demokrata érzés szűnik meg ; mert mindenki följebb
törekszik
és felsőbb osztályba jutni iparkodik. A realismus
hatása alatt
azonban elenyészik a nemes vallásos érzés, bár
elterjed a mysticismus
és igen sok ember vonzódik a titokszerü, a sejtelmes
felé, a társadalom képe mégis elárulja, liogy csak az
anyagi és
az érzéki uralkodik, az eszmétlen történetírás, a
gyakorlati tudomány
és hasznos ismeret a becses és lenézünk minden
eszmeit.
A Caliban folytatása az Eau de Jouvence. Benne újra találkozunk
Prosperoval, a ki a positiv tudomány hőse s a kinek el
kell hagynia menhelyét, melyet Caliban jóakarata
szerzett neki.
Száműzetésében folytatja munkáját, a természet
meghódítását, a
tudomány segélyével való haladást. Híre terjed, hogy
egy életitalt
sikerült csinálnia. A Sorbonne tanárai azonban
följelentik, eretnekségről,
bűvészetről és minden egyház elleni bűnről vádolják.
A pápa, a haláltól remegő pápa, Avignonba idézi és
védnöke
lesz. E gyáva, kétkedő s a szenteskedőktől remegő pápa
rajzolásában,
úgy látszik, különös kedve telt Renannak: „Óh, a
szentek,
ezektől kell félnie leginkább a világon ; j a j
azoknak, a kik útjába
vetődnek!" Mikor Prospero maga akar végetvetni
életének, saját
szerével, az euthanasiával, mely fájdalom nélkül öl, a
bibomok
az
egyház vigasztalásait ajánlja fel neki. „Nekünk vannak bájos
ifjú leányaink, a kiket egy apácza-fejedelemnő nevel
számunkra.
Mielőtt lemondanál az életről, lásd, nincs-e még
valami ismeretlen
gyönyör?" És Celestine e szavakkal ajánlkozik a
vén Prosperonak:
„Pihentesd fejedet keblemen; nézd, e fiatal emlők
mennyire
epednek utánad!" Prospero szabadkozik, de a
szerelemben újra
születik a vallásos érzés, Celestine vigasztalására
feltámad Ariel.
Renan a gyönyör és mámor útján kiengeszteli a népet a
tudománynyal,
az egyházat pedig a papok vétkeivel és e dallal végzi:
Sur le pont d'Avignon, Cest lá que l'on danse ; Sur le
pont
d'Avignon, que Von danse en rond: Avignon hídján tánczolnak,
körben tánczolnak! — A dráma más személyei között
szerepelnek
Branissende pápai courtisane. Trossulus az iparos
materialismus,
a nyereség, a haszon szelleme, a tudós és művész
ellentéte ;
Siffori az új Németország e brutális realismus, Levlin
a celtafajok
költészete, a halottak cultusa, breton idealismusa.
E dráma szintén az idealrealismus végét és a realismus
napjait
állítja elénk. A gazdagság és a
kéj, a gyönyör korszaka
ez, mikor a szerzetes-fegyelem hanyatlik, az
eretnek-üldözés
alábbhagy, szabadabb életet folytatnak a papok és az
apáczák,
sőt volt idő, mikor egész nőzárdák a kéj edényei
voltak. Az
egyház nem üldözi többé, a nép pedig csodálja a
tudományt,
melyből kivesz minden eszmei, hanem csupán feltaláló
lesz, ezzel
kényelmet és anyagi jólétet szerez az emberiségnek
Feltűnő,
hogy a szerelmet és vallásos érzést oly közel hozza
egymáshoz
Renan; a ki azonban a realismus tüneményeit vizsgálta,
mindjárt
észreveszi, hogy az érzékiség és a mysticisinus édes
testvérek,
melyek nem gyűlölik egymást. Mily jól megfigyelte ezt
Renan, későbbi nyilatkozatai bizonyítják; a Figaróban
jelzi „a vallás
és a szerelem fundamentális azonosságát". „A
szerelem vallásos
tény, szent pillanat, melyben az ember szokásos
középszerűsége
fölé emelkedik, élvező és sympathikus tehetségeit
délpontjukra
látja felszállani és ugyanazon pillanatban átbocsátja
az életet:
ez igazi communio a végtelennel". Érdekes Séailles
megjegyzése,
hogy mily messze jutott Renan 18tiO-tól, mikor fél a
közönség
kezébe adni az Énekek énekének fordítását; hej
akkor még nem
tartja a szerelmet „az emberi erkölcsiség egyik
legfensőbb elvének",
lenézi azokat, a kik csak akkor tekintik nagynak az
embert,
„ha szenvedélyének engedelmeskedik". A kötelesség
és az ész
az
ember nemessége; valóban csak akkor nagy, mikor egy szándékos
és érdek nélküli czélnak áldozza fel hajlamait".
Szép és
igaz mondás az idealista szemében. 1860 körül is
nagyon sokan
mondották, még pedig egész bensejök átérezte szavaik
igazságát.
Később is találkozunk vele az erkölcsi, a hazafias és
az iskolai
beszédekben, a hivatalos egyházi szónoklatokban; de
már nincs
igaza a szónoknak, csak a régi elcsépelt morál
szólamaiból élősködik,
sem ő, sem hallgatói nem érzik a mondás igazságát.
Ilyen
szólamok a realismus napjaiban a hazaszeretet igéi, az
egyetemesnek,
az általánosnak dicsőítései, melyeket, senkisem
érezhet.
De habár nem emeli föl Renan 1860 körül a szerelmet
a legnagyobb erkölcsi színvonalra, különösen nem a
keletiek és
déliek szerelmét, azért mégis magasztalja és gyönyörű
szavakkal
dicsőíti. Az idealista szemében a szerelem
nagyrabecsült érzelem,
de nem erkölcsi tény. A költők azonban szeretik úgy
bemutatni,
mint az erkölcs tényezőjét, az imádott nő tiszta
erkölcse megnemesíti
a férfiét. Az idealrealismus napjaiban már gyakran
találkozunk
az
érzéki gyönyörök magasztalásával, sőt épen ekkor vad
orgiákat is csap a még erős ember, kivált a korszak
második
felében, őrjöngő tombolásban leli örömét; a realismus
alatt már
csak a finom érzékiség gyönyörködteti.
Érdekes volna tovább kisérni Séailles fejtegetéseit
Renan
életrajzában, beható magyarázatait hőse
meggyőződésének átalakulásában;
de bármily tetszetősek e magyarázatok, nem tudják
megtalálni a jelenségek igazi okait. Nem ismervén az
erkölcsi
haladás törvényét, kitűnő elmeéllel kutatja a változás
okait,
melyek azonban nem okok s legkevésbbé sem elégítenek
ki bennünket.
Néha találóan jelzi Renan ellenmondásait, bölcsészeti helytelenségeit,
de nem veszi észre, hogy hőse átalakulása, meggyőződésének változása az
uralkodó eszme nyomása alatt történt.
* * *
Bodnár Zsigmond:CLASSICISMUS ÉS ROMANTICISMUS.1895. 2.
Íme két név, mely száz év óta az irodalom és művészet
ezer meg ezer vizsgálójának a legnagyobb fejtörést
okozza.
Mi az a classicismus, mi a romanticismus ? kérdezték
egymástól
és heves csatákat vívtak egymás ellen, melyek
embervérbe
is kerültek. Ismeretes dolog, hogy Hugó Victor
szomorújátékainak
színrehozatalánál nem egy ember pusztult el. Pedig
e fogalmak napjainkig nem voltak tisztába hozva. Tíz
éve
lehet, hogy egy Párisba származott hazánkfia, dr.
Nordau
Miksa kiadta a Conventionelle Lügen czímű
munkáját,
melyben a többi közt a classicismus és romanticismus
hazugságait
is pellengére teszi. Magam is sokszor kíváncsi voltam
a nehéz kérdés megfejtésére és tömérdek értekezést,
magyarázatot
olvastam, hogy végre világosságra tegyek szert; de
nem juthattam idáig. Nálunk báró Kemény Zsigmond
tehetségét
is igénybe vette e kérdés; természetesen ő sem adhatta
magyarázatát.
Ha
a kérdés történeti fejlődését tekintjük, látjuk, hogy
a mult század vége felé némi visszahatás keletkezett a
Goethe
és Schiller s mások által classikusnak nevezett irány
ellen.
Hangoztatták, hogy a költészet nem egyes müveit lelkek
kizárólagos tulajdona, hanem az egész világ minden
népe
tele van költészettel, panaszkodtak az antik poesis
túlbecsülésére,
hogy a nemzeti elem háttérbe szorul, hogy még a
nagy
Goethe és Schiller műveiben sincs igazi élet, nincsenek meleg költői érzelmek,
hogy hidegek és unalmasak, hogy
elvont bennök az élet; hiányzik az igazi, az egész
ember.
Szerették a középkor tarka világát, a régi német
harczokat,
küzdelmeket, phantastico-mystikus és színes képeket
festettek
rólok, némelyek a feudális és hierarchikus élet nagy
harczait
csodálták, úgy hogy sokan áttértek a katholikus
vallásra.
Félreveték Kant elvont bölcsészetét s rajongtak Fichte
tanaiért,
a ki az ember egyéniségét tolta előre, a szabadon
teremtő
alkotó egyéniséget, mely igazolta a romantikusok
költői önkényének
teljes szabadságát, mely szabadon mozgott a művészet
és az élet terén s jogosnak tekintett minden
szélsőséget,
sőt szörnyűséget is. A fődolog volt, hogy eredeti legyen.
Eredetinek,
újnak, szokatlannak lenni volt az első követelés.
Schlegel Frigyes, egyik fővezérük mondotta, hogy a
romantikus
költészetet semmiféle elmélet sem mentheti ki s csak
divinatoricus bírálat merheti eszményének jellemzését.
Ö maga
végtelen, a mint egyedül szabad és első törvényéül azt
ismeri
el. hogy a költő önkénye, szabadsága nem tűrhet maga
fölött
semmi törvényt. Beszéltek bizonyos romantikus
iróniáról is,
melvlyel a költő szemébe néz saját alkotásának,
képzelete
alakjait újra feloldja és tagadja. Szerették a mesés,
rémes,
bűvös mystikus történeteket, a kedves meleg dalokat,
keleti
csudálatos históriákat, melyekben képzeletök szabadon
csaponghatott.
Mindenben mélységet, bensőséget kerestek, az érzés
erejét, sokszor fenköltségét, a képzelem festői
pompáját, a
nyelv méltóságát és hatalmát, a rhythmus varázsát stb.
látták.
Szerették a régi alliteratiókat, a mássalhangzós
betűrímeket,
a költészet czigányos rongyait, dicsőíték a
gondolkodás
szertelen dőreségét, magasztalták a régi várurak hősi
életét, elragadtatva nézték a romokat és így tovább.
Már most, hogy fogjuk a költői irányok e
tarka-barkaságában
megtalálni az Ariadne-fonalat, mely kivezessen a
tömkelegből, hogy azután szabad áttekintést nyerve, a
kivánt
egységre, az irodalmi élet törvényére eljuthassunk ?
Nem
lesz nehéz a kérdés megoldása, ha ismerjük az erkölcsi
világ
törvényét. Az irodalomnak is minden egyes hullámban az
idealismus, ideal-realismus és realismus három
korszakán
kell keresztülvergődni. Mindenekelőtt tudnunk kell,
hogy a
költők énekének tárgya csak néha elsőrendű fontosságú,
a
mód azonban határtalanul fontos, sokszor elmondhatni,
hogy
egyedül irányadó, mert az idealismus idején is
dicsőíthetik
a középkori várakat, a rajongó vallásos életet,
írhatnak meséket,
kalandos elbeszéléseket épen úgy, mint a realismus
napjaiban,
a két kor előadása azonban eltér egymástól.
Már láttuk, hogy az idealista csupa fenkölt érzés,
gondolkodás,
a ki megveti a léhát, a köznapit, a póriast, a lapost;
ha tehát egy középkori lovagvárat rajzol nekünk, a vár
urait
és asszonyait a fenkölt érzés, gondolkodás hőseinek
mutatja
be; ha leszállt a pór gunyhajába, az egyszerű paraszt
is
csupa előkelő gondolkodás, magasztos felfogás, nemes
magatartás,
dicső lemondás, nagylelkű önfeláldozás képviselője.
A
vallás és szerelem összeütközésében a vallásnak, a szülői
magatartás, dicső lemondás, nagylelkű önfeláldozás
képviselője.
A vallás és szerelem összeütközésében a vallásnak, a
szülői
tekintélynek, az erénynek és becsületnek kell győzni,
különben
nem tetszik. Ennek természetes következménye, hogy
az idealismus költészetében hiányzik az a bensőség,
melegség,
közvetlenség, mely annyira jól esik a realista
szűkkörű
érzésének, gondolkodásának. Az idealista meg akarja
nemesíteni
nemzetének szokásait, erkölcseit; de nemcsak ezeket,
hanem nyelvét, irodalmát, művészetét, vallását és
állami meg
gazdasági életét. Ha megveti a népiest, a magyarost, a
nemzetit
a verselés, a költészet terén, idegen formákkal,
eszmékkel
és érzelmekkel óhajtja felemelni, azért látjuk, hogy
minden
idealismus a műveltebb népek verselései és
költészetéért
rajong. Már 100 körül Krisztus előtt a rómaiak
rajongva
olvasták a görögök remekmüveit, utánozták szólásaikat,
meghonosították
verselésüket,
követték költészetök szebb alkotásait, melyek rendesen az ideal-realismus
termékei. A III. században Kr. u. újra jelentkezik ez a törekvés, sőt a
középkorban is ki tudjuk mutatni. A XI. század idealismusa megkezdi
a római classikusok utánzását. A XVI. század
idealismusa
az egész művelt nyugaton elragadtatva olvassa Sophoklest,
Demosthenest, Thukydidest, Cicerót, Sallustiust,
Virgilt, Horácot
és másokat. Mindenfelé próbálják meghonosítani a
classikus
verselést, még oly nyelvekben is, melyeknek szótagjaik
nem
simulnak az időmértékhez. Nálunk Erdősy Sylveszter
János
kezdi s az új-szövetség egy-egy könyvének tartalmát
magyar
distichonokban teszi közzé. Az 1730-tól kezdődő
idealismus
újra a classicus régiség mámorával telik el. Angolok,
francziák,
németek, olaszok, spanyolok, csehek, lengyelek,
hollandok,
svédek s más népek, közöttük mi magyarok rajongunk
a classikusokért. Nem győzik eléggé bámulni egy Homér,
egy
Sophokles, egy Demosthenes, egy Cicero, egy Virgil
stb. nagyságát.
mindenütt utánozzák őket, újra felkapják s követik
verselésöket,
írják az alcaeusi, sapphói, asclepiadesi ódákat,
betanulják
a
classikusok azon helyeit, melyekben magasztos, fenkölt érzés
nyilatkozik, müveikben ezeket variálják a költők: a
f'ranczia
idealisták legtovább mennek, a forradalom alatt
latinizálják
még a tartományok neveit is. Az egyik rajongó
fanatikus
beszédében ki akar vetkőzni francziaságából, il faut
debaptiser
et defranciser. Mindenütt nagy odaadással
tanulmányozzák
a régi classikusokat, számos könyvet írnak rólok,
lelkes
magyarázók szépségeiket halászszák ki, virágzik a
philologia,
nagy tiszteletben részesülnek a görög-római irodalom
tanulmányozói.
Nálunk Molnár János szepesi kanonok, még akkor
egyszerű jezsuita, gróf Ráday Gedeon, Baróli Szabó
Dávid,
Rajnis József, Révai Miklós, Virág Benedek. Kazinczy
Ferencz
és mások számtalanon rajongnak a classikusok
szépségeiért,
Virág Benedek legnagyobb dicsőségének tartja, hogy az
egész
Horatiust
lefordította, a németeknél Schiller, Goethe lettek e
classikus irány legnagyobb mestere, ők voltak a
classicismus
apostolai; de azért nagyon tévednénk, ha a görög-római
irodalom csodálóinak müveiben csupán a régi classicus
ízt.
hangot, szellemet keresnők, mert nagyon keveset
találnánk
bennök. Ezek ugyanis csak a nemesebb alakot, a fenkölt
érzést, gondolkodást honosították meg saját
irodalmukban,
igaz, hogy sokszor a régi mythologiát és más egyebet
is
becsempésztek, de nem lettek görögökké vagy rómaiakká,
sőt rajtok is meglátszik, hogy mikor írták müveiket.
Klopstock
például még nagyon fenséges, ünnepélyes, méltóságos és
hideg.
Schiller az ideal-realismus első felében már melegebb,
bensőbb.
Haramiái valamivel
idealisabb, a jellemek szertelenebbek,
mint Wallenstein-ja, melyben több, jóval több a
realismus. Goethe dalai már a hetvenes években tudnak
melegek lenni, noha akkor írja sentimentalis
elbeszélését, a
Werther keserveit,
későbbi művei a Faust első része idealisabb,
mint a század végén készült Herrmann és Dorothea.
Az 1820 körüli idealismus megint nagy tisztelője a
classicismusnak. Vörösmarty Juhász és bojtár czímü
kis
költeménye nem igen tetszik Kisfaludy Károlynak, azt
kivánja,
hogy kissé graecisáljon benne, mert különben nem
olvassák
a magyar kisasszonyok, Bajza a népdalokat is
időmértékes
görög-római versekben szeretné megíratni. Újra
előszedik az
antik görög formákat és alcaeusi, sapphói. asclepiadesi
ódákat
írnak, rajongva olvassák Cicerót, Virgilt stb.,
eposzaikban
a latin Virgil hangját utánozzák s hősi hatosokban,
hexameterekben
írják.
Most lássuk az érem hátulsó lapját is, forduljunk el
az
idealismustól, térjünk a realismusra. Mi a realismus?
Részletezés,
aprózás, szétmállás. Míg az idealista összefoglal,
magas erkölcsi színvonalra emelkedik, meg akarja
nemesíteni
az irályt, a verselést, a költészetet, a realista az ő
kicsinységében,
az
ő szűk világában meleget, bensőséget, háziasságot. nemzeti elemeket,
magyarosságot keres. Azért az idealrealismus
elején már látjuk, hogy melegszik fel a költészet.
Hasonlítsuk össze Vörösmarty bármelyik költeményét
Petőfi
dalaival, mindjárt szemünkbe tűnik, hogy noha Petőfi
még
nagyon idealista, sok benne a lendület, erős az
összefoglalás,
van érzéke az egység, az általánosítás iránt, mégis
tud meleg
és közvetlen, benső és kedves lenni. E melegségnek,
bensőségnek
követelése az, a mit a németek elneveztek
románticismusnak.
Persze a sok aesthetikus, bölcsész és kritikus
nekiállott és csináltak igazán tarka elméleteket ennek
az
iránynak igazolására. Pedig nagyon egyszerű volt a
dolog.
A realismus, tudjuk, szétmállás lévén, az egyedinek, a
helyinek
érvényesítésére törekszik; az ideal-realismus delén
még
szélesebb a látköre, ekkor még a nemzeti iránt
érdeklődik,
utóbb azonban lejebb száll s a léha individuum, a
helyi társadalom
s a saját egyéni mystikus, pietista, pessimista és
egyéb baja, hóbortja érdekli. Innét ered a realistikus
irodalomnak
roppant sokfélesége, tömérdek fajtája,
megszámlálbatlan
szeszélye. Hisz ha most csak az úgynevezett tárczákat
akarnók csoportosítani, osztályozni, igazán meg
volnánk
akadva s annyira szétmállottak a fajok, hogy a hány
író,
annyi a tárczafaj. Igazán teljes a bomlás. Mikszáth
Kálmán
Tisztelt Háza, Ambrus Zoltán aesthetikai
gigerliskedése.
Herczeg Ferencz léha Gvurkovicsiádái, Alexander Bernát
fontoskodó
érzelembonczolgatása, Benedek Elek pelenkahistóriái,
Pékár Imre paradicsomi problémái, Kóbor Tamás
asphalthölgyei,
Bródy Sándor eszelős asszonyai, Tóth Béla féleszű
mystikusai, Sajó Aladár boszniai hadjáratai, némelyek
irodalmi
visszaemlékezései. Mindezek és hasonlók külön
műfajokat alkothatnak. Nem utolsó anyaga e tárczáknak
a
tömérdek bankett és jubilaeum, a sok pártvezéri és
ministeri
dictio, melyeket szintén a tárczafajok közé sorolhatna
valamelyik
aesthetikus.
Mindezek jellemző sajátságai, hogy melegek, bensők, jóízűek, kedvesek, csupa
szív, csupa érzés szól bennök és belőlök; de hiányzik a vezető ész. Egy-egy
találó észrevétel, finom megjegyzés, subtilis
megkülönböztetés, a lelki állapotok figyelemreméltó
elemzése,
valamely erkölcsi helyzet érdekes részletezése,
bonczolása,
sokszor akad e különféle tárczákban, de magasabb
szempontot,
fenkölt érzést, gondolkodást, szélesebb látkört, vagy
más szóval helyes észjárást hiába keresnénk bennök. A
széthullott
társadalom erkölcsi bomlása, aesthetikai szétágazása,
az igazságra teljes képtelensége boszantja az olvasót.
Ez
azonban nemcsak nálunk van így, hanem az egész
világon.
A mennyire irodalmi töredékek vagy egész művek
maradtak
reánk a régibb időkből, a realismus végéről, mindig
ilyen
volt az irodalom. A Krisztus utáni II. és a XV.
század, az
1710, 1815 körüli irodalom, melyet nem az ébredező
idealismus
hősei írtak, mind ilyen. Nagyon helyesen mondja
róluk Gottschall, hogy der treffliche Unsinn und die
herrliche
Albernheit wurde auf den Thron gehoben; Hegel pedig
szemökre veti az innere Wahrheitslosigkeit des
Stoffes. Csakhogy
e megjegyzések méltányosságát nagyon leszállítja az a
tudat, hogy Hegel az idealismus lázas napjaiban
mondhatta e
szavakat, Gottschall pedig az ideal-realismus nagy
idején, 1853-
ban szólott így. Ma ha csúfoljuk is a mostani
romanticismus
léha íróit, ki kell mondanunk, hogy a költő, az író
sem lehet
más, mint kora. Ő csak azt adhatja, a mi eltölti
bensejét,
a mitől duzzad a keble.
Az ideal-realismus delén és utána is, mikor
követelőleg
lép föl az úgynevezett romanticismus, még nagy
alkotásokat
tud felmutatni az irodalom. Kiváló költők lépnek föl s
nagy erővel tudják megénekelni a multat és jelent. Egy
Dante és Boccaccio, egy Shakespeare, Corneille és
Racine,
egy Goethe és Schiller és a mi Petőfink és Arany
Jánosunk
is erővel és hatalommal, lendülettel és melegen
szólanak. De
mellettük és utánok számosan munkálnak a romanticismus
műhelyében, a kik teljesen igazolják a két Schlegel,
azután
Schleiermacher és Solger romantikus aesthetikáját.
De hát ezek után van-e értelme a classicismus és
romanticismus
szembeállításának? — kérdezi a t. olvasó. Nincs, mert
a
classicismus csak egy tüneménye az idealismusnak,
melynek
helye, jogosultsága van. Mikor az irályt, a verset, a
költészetet
meg akarják nemesíteni, sőt még jó ideig az
ideal-realismus
alatt is nagyobb szerepet játszhatik, míg lassankint
el nem
pusztítja a realismus.
A mi a romanticismust illeti, az egész helytelen
elnevezés,
s ha az irodalomtörténeteket vizsgáljuk, látjuk, hogy
romantikus nevet adnak az 1820-ig terjedő
realismusnak,
de új romantikának, majd francziának nevezik a későbbit.
Miért romanticismus a húszas évek költészete? Talán
mert
középkori históriákat, a dicső mult történeteit
szeretik költeményeik
tárgyává
tenni ? Talán azért, mert lovagvárak, tornajátékok
szerelmes várúrnők, hűbérurak, ezek csatái és párbajai
vannak előadva bennök? Nem lehet mást képzelni.
Az előadás azonban egészen új. Amott realista, ebben
idealista.
Amaz a bomlás terméke, ez az összefoglalásé. Abban
az írók tudnak úgynevezett jellemzetes alakokat
teremteni,
minden egyes hősükben be tudják mutatni az egyéni
jellemvonásokat,
irataikban nincsenek se nagyon jó, se nagyon
rossz emberek; minél messzebb halad a realismus, annál
gyarlóbb, tehetetlenebb, léhább jellemekkel dolgozik
az író,
végre csupa eszelősökkel tölti meg regényét,
színdarabját.
Akad ugyan egy-egy józanabb költő, a ki
annyira-mennvire
egészségesebb realismusnak hódol, mint pl. nálunk a
Bánkbán
szerzője, Katona József, de az írók, költők
nagy tömege
csupa félszeg, idegen, helytelen jellemeket tud
felmutatni.
Az idealisták nagyobb része a másik túlzásba esik.
Csak angyali és ördögi jellemeket ismernek, Hugó
Victor.
nálunk Kisfaludy Károly, Vörösmarty Mihály jellemeiben
alig
találunk jellemző vonásokat. E romantikusok nem
ismerik
a realistikus jellemzés módját. Alakjaik már az első
lapon
ki vannak nagyolva, csakhamar gypsbe vagy érczbe
öntve,
azért legfölebb eltörhetnek, de nem változhatnak,
módosulhatnak.
A mü elejétől fogva mindig ugyanazok. Az a belső
ellenmondás, belső összeütközés ekként nem is lehet
meg
náluk. Például Kisfaludy Károly Irenéje egy görög
leányt
mutat be, a ki lemond szerelméről, mindenről, csakhogy
a
szultán szerelmével nemzete gyermekeinek használjon;
de
nem éri el czélját, mert a háborgó basák előtt megöli
a
török császár. A realista biráló azt mondja, hogy ez
nem
igazi tragédia. Iréné nagyon szenvedőleges, passiv
jellem,
nekünk a szív küzdelmét kellene látnunk; tegyük azt,
hogy
a költő belészerettetné Irénét a szultánba, ezzel már
könynyebben
elő lehetne idézni a belső ellenmondást, mert ez a
szerelem egy neme volna a honárulásnak. Azonban
lehetséges
ez? Megnézett volna 1820-ban az idealista közönség
oly tragédiát, melyben rokonszenvesen adatik elő egy
hősnő,
a ki az ellenség fejedelmébe szerelmes? Ezt nem
lehetett
elkövetni. A realismus gyarapodásával azonban már
könnyen
megy. Gyöngyössy István megénekelte Széchy Máriát, a
ki
belészeret az ellenség vezérébe s elárulja, feladja
várát. Az
egész ország csodálta a költemény szépségét s nem
botrány -
kozott meg az áruláson. Igaz, hogy az ellenség vezére
is a
magyar ügyet szolgálta, csak királypárti volt; de jól
tudjuk,
hogy akkor a nemzet nagy része folyton lázongott és
elégedetlen
volt a bécsi udvarral, mégsem ütköztek meg rajta,
mikor a szerelem győzött a haza, vagy legalább a
nemzeti
párt fölött. Mindkét párt olvasói szívesen forgatták e
költeményt.
Hát hogy segít magán az idealista, hogy előidézze a
drámai küzdelmet? Mivel belsővé nem teheti az
ellenmondást
tehát külsővé teszi s így epikus jellemeket használ, a
kik
olykor szörnyű harczokat, véres tetteket követnek el.
A legborzasztóbb
helyzetekbe sodorja hősét. Például Vörösmarty
Marót bánjában a bán
öcscse lesz feleségének csábítója,
a nélkül, hogy tudná, mily szent kötelék fűzi a
bánhoz, a
ki szeretettel keresteti rég elveszett testvérét. Az
idealista
költők nagy szükségükben gyermek-kitevésekkel,
félreismerésekkel
és hasonló külső eszközökkel s rémes jelenetekkel
dolgoznak a drámai küzdelem és hatás elérésére. Az
idealrealismus
alatt, mivel még van eszményiség az emberben,
de már jelentkezik a realismus, könnyebb a drámai
belső
ellenmondás megteremtése; ilyenkor még jogosult
fogalom
a haza, a nemzet, az emberiség, a vallás, a fenkölt
erkölcs,
de mellettük van már értelme a szerelemnek, a magán-
és
családi érdeknek, az egyéni nagyravágyásnak és
hasonlóknak
; a realismus idején azonban eltűnnek a nagy erkölcsi,
nemzeti,
szóval az ideális igazságok; azért nehéz, csaknem
lehetetlen ilyenkor ideális tragédiát írni, a magán-
és a családi
érdekeket kell összeütközésbe hozni. Katona
Bánkbánjában
sem szerepel oly erősen a haza, a nagy nemzeti eszme
csak mint realistikus védelem, hanem a családi érdek,
a
szerető feleség meggyalázása, a családi fészek
feldúlatása,
a szegény gyermek elvesztése. A miről a jó Gyulai
ábrándozott,
hogy Bánkbán tragikuma a király helytartójának,
alteregójának, a rend őrének, a hűbérúrnak és a
nőtisztelő
lovagnak belső ellenmondásában rejlik, csak az egyes
kifakadásokban
van meg, de nem játszanak fontos szerepet, nem is
játszhattak a realismus idején, hanem annál többet a
családi
és magánérdek, vagyis a féktelen individualismus.
Szóval újra ismételjük s mondjuk Cato után: censeo
delendam esse Carthaginem; mi is azt tartjuk, hogy
száz
évi zavaros használat után jó lenne eltörölni a
romanticismus
nevét
is.
Igaz. hogy kár a sok tanulmány-, értekezés-, nagy
dolgozatok
és könyvekért, melyek a romanticismusról szólanak
s tisztába akarják hozni az aesthetika e sphinxi
talányát;
de ha sikerült nekünk kimutatni a kérdés helytelenségét,
föltárni a valót, az igazságot: akkor nem veszett
kárba
annyi ezer fő éjjel-nappali gondolkodása; hisz minden
ilyen
fáradozásnak rendesen egy kis igazság a gyümölcse,
melyre
ha ráakadtunk, csak azon csodálkozunk, hogy előbb nem
tudott rájönni az emberiség.
Bodnár Zsigmond: A jezsuiták*, 1873. 4. /Saját folyóirat példányból. G./
Athenaeum,
Társadalmi, politikai, művészeti és irodalmi hetilap. Szerkeszti: Beöthy Zsolt
*Bodnár, Huber /1873/, Kelle / 1873/ és Toldy István
/1873/ jezsuitákról szóló könyveivel foglalkozik.
Az
idén múlt száz esztendeje, hogy XIV. Kelemen pápa bullája következtében
feloszlott a Jézus-társaság s a római egyházi abszolutizmus legtevékenyebb
eszköze megsemmisült, az új szellem és az állami abszolutizmus nyomása alatt. Valóban
a jezsuitáknak két hatalmas ellenök volt, az új világ szelleme, a
felvilágosodás, a műveltség géniusza, másik az önálló állami abszolutizmus….Nem
egy jelenség mutatja napjainkban is, hogy az állam mindenre rá akarja tenni
kezét…mely a római császárok korára emlékeztet…
Nagy
szerencsétlenségnek tartjuk az álllamhatalom e folytonos terjedését, melynek
Németországban tanúi vagyunk és éppen nem újjongunk azokkal, kik elragadtatva
ünneplik az egyház megfékezését és a jezsuiták kiűzetését, mert előre látjuk,
hogy ezt a szabadság keserüli meg…
A
jezsuiták határozott egyházi abszolutizmusa, melyet kérlelhetetlen
következetességgel hírdetnek, ezer meg ezer baj szülőoka volt a múltban…örömmel
üdvözlünk minden oly munkát, mely a nemes és fennkölt liberalizmus becsületes
fegyverével mutatja meg a művelt közönségnek, hogy mily károsak és tévesek a
jezsuiták tanai és eljárása…
A
jezsuiták életét ismerem…ami rosszat tesznek nem gonoszságból, nem kéjvágyból,
nem kincsek utáni sóvárgásból, hanem szerencsétlen miszticizmusuk és vak idealizmusukból teszik…
Kelle
elénk tárja a jezsuita gimnáziumok hiányait. Tanáraik tudatlansága, tankönyveik
gyarlósága, nevetséges vizsgálataik, üres akadémiáik megmaradtak napjainkig, s
nem is lesz másképp, míg a rend tagjai szigorú állami tanképesítő vizsgálatot
nem tesznek…
-r-r.: Renan és a Renanismus 1. Athenaeum,
1892. 4.417
A tizenkilenczedik század legtypikusabb szelleme
röppent el, a tudományos kritika egyik legnagyobb nevű tudósa hunyta örök
álomra szemeit Renan Ernőben ez év október hó 2-án, reggel 6 órakor, 69 éves
korában. Alig ismerünk elmét, kiben a bonczoló, elemző erő, a szó, a gondolat
oly bátorságával
párosulva jegeczedett volna tudományos hvpothesissé,
mint a Jézus élete hírneves
szerzőjében. Kiemelni a dogmák és előítéletek ködéből egy mystikus kor alakjait
és eseményeit; megvilágítani a történelem múltját a gondolkodás és phantasia kettős
fényénél; apró vonásokból elevenné tenni a hagyományok holt anyagát: ehhez
nemcsak kritikai elme, hanem költői inspiratió is szükséges, s e kettő sohasem
egyesült szerencsésebben egy alkotó, teremtő organismussá, mint
ebben a nagy tudósban, ki kíméletlen bátorsággal tépte
szét a legendák fátylát, hogy az igazság szövétnekével világítson be a dogmák
rejtekeibe.
Tréguier, Francziaország Côtes du Nord
departementjában, volt a hely, hol a keresztény hagyományok nagy bonczolója a
napvilágot megpillantotta 1823. febr. 27-én. Lelke, benső hajlama a papi
pályára vonzotta, s még a st. sulpice-i
papnöveldében léte alatt
kezdett a zsidó, arab és chaldeai nyelvekben beható ismereteket szerezni. Mivel
azonban temperamentumának heve, független, féket nem tűrő egyénisége kevéssé
összhangzott a katholikus papi pálya kívánalmaival, tehát 23 éves korában
lemondott a papi hivatásról s kizárólag
tudományos
buvárlatainak adta át magát…
Renan főműve, Jézus élete csak első kötete volt egy
nagy munkának, melyet Renan A
kereszténység eredetéről szándékozott megírni. A többi kötetek következőket
tárgyazták: Az apostolok, Szent Pál és küldetése, az Antichristus, Az evangéliumok,
A keresztény egyház és végül Marc Aurél és az ó-világ enyészete. Mindezen
műveknek, valamint az 1887-ben megjelent «lzrael népe történeté»-nek
főtulajdonsága a ragyogó styl, a rendkívül világos és tetszetős előadás,
valamint a tudományos kutatások eredményeinek teljes ismerete….
Jézus életének volt még egy előfutárja, a melyre ma
már kevesen emlékeznek, bár döntő fordulatot képez Renan tudományos
felfogásában. Ez az 1848-iki februáriusi események hatása alatt írt
czikksorozata: La liberté de penser / A
gondolkodás szabadsága / az első támadó kritika hangja Renan tollából a
kereszténység ellen….
Renan az antisemitismus által újabban különösen
hangsúlyozott azon tétellel, száll szembe, mintha a mai zsidók tiszta és vegyületlen
sémita törzs lennének.
Kimutatja, hogy a századok folyamán lassankint nagyon
sok nyugati népelem szívódott fel a zsidóságba s annak ethnikai fejlődésére
döntő befolyást gyakoroltak. Megjegyzendő, hogy ezt az a Renan állítja, a ki
teljes életében a faji individualismus híve volt; a ki Párisban is mindig
megőrizte bretagne-i jellegét….
Renan a szó legnemesebb értelmében költői lélek….Reriannak elvitázhatlan
érdeme volt még a katholicismus előtt is, hogy a
katholikus theologiát fölrázta szenderéből….Nem
kisebb egyéniség, mint XIII. Leo maga állította ki Reuanról azt a
bizonyítványt, hogy: «Nem a leggonoszabb fajtájú eretnek az akinek könyvéből a
templom áhítatos látogatója ily igéket tanulhat: «Istennek igazi országát, a
lélek" országát, mely mindenkit királylyá és pappá tesz, azt az országot,
mely mint a mustármag, fává növekedett, mely a világot beárnyékolja s melynek
ágai között madarak fészkelnek — ezt értette Jézus, ezt akarta Jézus,
ezt
teremtette meg…
De a mi azért Jézust úgy a mohamedanismustól, mint a zsidóságtól
megkülönbözteti Renan szerint, az az ő istenhez való viszonyának gyöngéd és
szeretetteljes felfogása, mely viszony nála ugyanaz, a mi a fiúé atyjához….
«Nem a tudományok embere vagyok; a nép embere vagyok.
Pórok és tengerészek névtelen hosszú sorának vagyok végpontja. Élvezem
gondolkodásuk szerény eredményeit s hálás vagyok a szegény emberek iránt azért,
hogy intellectualis korlátoltságuk által annyi élvezetet szereztek nekem.
Egészben véve azonban Renanban sokkal elevenebb volt
az ítélet dialectikája, semhogy erős meggyőződései lehettek volna bármely
kérdésben, annál inkább, hogy irodalmi iskolákhoz szegődött volna.
Eszmélődésében a tagadás szelleme
volt az első lánczszem, a kételyé az első kapocs,
melylyel a dolgokat és tárgyakat értelme körébe belevonta….
„Senki sem ismeri a világrejtély megoldását s a
végtelenséget, mely magába zár; nem lehet megfognunk, nem lehet formulába szorítanunk;
de van egy, a mit ismerünk: s ez a szív becsületessége, az igazság iránt való
odaadás s az áldozat
öntudata, melyet érte hoztunk. Ez öntudatról szilárd
és emelt homlokkal fogok a végítélet napján tanúságot tenni. Ebben Bretagne fia
voltam.”
Renan
/Bodnár/ a Nyugatban
Nyugat ·1910. 3. szám
BÁRDOS
ARTUR: GOETHE, A
RENDEZŐ
….És, valóban a színpad
akkoriban is, mikor Goethe a weimári színház vezetését átvette, nyakig volt a
naturalizmusban. Mintha néhai való jó Bodnár Zsigmond ideális és reális hullámainak játékában volna némi
igazság... Goethe tudatosan kezdett harcot a naturalizmus ellen…
Nyugat 1911.
16.
Zsidó
faj, zsidó vallás, Henriett néném.
Ford. Laczkó Géza. - Nyugat
Könyvtár
Olvassa mindenki
ezt a könyvet, Laczkó Géza szép fordítását. Mennyire fejlődött a magyar próza a
sokat szidott új irodalomban!
Henriette néném
Renan nénjének a lelki rajza. Olvassák a nők és különösen azok, kiknek egy
nehéz élet mindennapi csendes heroizmusára van szükségük. Szíverősítő lesz ez a
nagy szeretettel megírt portré. Renannak ez a lányos gyöngédség egyik
alapvonása. Még szükséges ikonoklaszta munkáját is olyan szelíd szavakkal
végezte.
Az akropoliszi ima
a Parnasse nemzedékére vall. Leconte de Lisle is aláírhatta volna. (Vö.
Hypatieval.) Nem követem el azt a szerénytelenséget, hogy tartalmát elmondjam:
olvasni kell. Beteges konvulziók, hipokrita zsonglőrök közül visszavágyás a
tiszta ész művészetéhez: "Kitépem szívemből, ami nem értelem és tiszta művészet”.
A zsidó faj és
zsidó vallás-ban a "zsidó csodát”
magyarázza. Kimutatja, hogy a zsidó nem faji fogalom - hiszen több fajt
olvasztott magába -, hanem: vallási. És ez a vallás a fejlődés legmagasabb
fokán a legdogmátlanabb egyistenhitet s a legáltalánosabban emberi morált
jelentette.
Megteremti a kereszténységet és mikor saját gyermeke ellen támad: visszahatásul a dogmatikus, türelmetlen talmudizmusba hanyatlik. A tanulmányt így végzi: "Az izraelita faj óriási szolgálatokat tett a világnak. Különféle nemzetekbe beleolvadva, különböző nemzeti egységekkel összhangban, azt fogja tenni a jövőben, amit tett a múltban. Európa szabadelvű erőivel összefogva igen nagy mértékben fogja előmozdítani az emberiség társadalmi előhaladását….”
Nyugat
· 1923.
6.
….Renan úgy közeledett a
kereszténység kivirágzásához: a katolikus papi pályához, hogy a katolicizmusban
vélte az igazságot, az egyszer és mindenkorra elértet, a világnak és
jelenségeinek olyan egységbe látását, amelynek gyümölcse a lelki béke.
Filológiai és történelmi búvárkodásaiban igazsága eltért attól az elfogadott
igazságtól, amelynek minden részletben vallása épp a papi pálya alapja. No
igen, voltak XVIII. századi abbék s ma is vannak hit- és Isten-tagadó cinikus
reverenda-viselők. De Renan igazsága csak akkor az, ha lelki békét is ad. Kilép
tehát a kezdett pályából, de megőrzi szíve nyugalmát s módszerét, hogy a szent
szövegeket olyan filológiai kritikával vizsgálhassa, mint bármely egyiptológus
a Holtak Könyvét s hogy a világ történelmének más irányba fordulását előkészítő
jellemeket oknyomozó történettudós szemével nézhesse. Aminek eredménye az
Origines du. Christianisme hét kötete s a historire du. peuple d`Israël öt
kötete….
A filológia, ez a
száraz bogarászás, az oknyomozó történelem, ez az okvetetlenkedő vizsgálóbíró,
Renan szellemes, kedves, bájos, gazdag képzeletű és gondolattermő stílusán
szárnyat kapva ugyanoda emelkedik, ahova a Názáreti Jézus, Égi Atyja akaratát s
az emberi szívet vizsgálva, jutott: a megváltó szeretethez, megértéshez s a
világ mulandó javainak kígyó-fejét széttipró erkölcshöz.
S mi, akik az Úr
nagy kertjében a virágokkal bíbelődünk, e tanításon kívül még azt is kaptuk
tőle, hogy a tudomány épp oly költői anyag lehet a szeretettel és megértéssel
hozzá nyúló kezében, mint az emberi szív bármely rezdülése..
Nyugat 1933. 24. szám
…Akik a kilencvenes években már éltek és figyelhették az irodalmi életet, azok még nagyrészt személyükben ismerhették Arany ellenzékének főbb tagjait. Vajda János még sétált kemény lépésekkel a Dunaparton, szívében gyógyíthatatlan sértődöttséggel. Tolnai Lajos az egyik reáliskolában tanított és ponyvaregényeket írt. Bodnár Zsigmond akkor csinálta sokat vitatott hullámelméletét…
Bodnár
munkái
AZ ESZMEERŐ MAGYARÁZATA
ÍRTA: BODNÁR ZSIGMOND EGYETEMI MAGÁNTANÁR
BUDAPEST EGGENBERGER-FÉLE KÖNYVKERESKEDÉS
HOFFMANN ÉS MOLNÁR 1894
FEKETE JÓZSEF BARÁTOMNAK
Kedves
barátom!
Mikor
három év előtt az erkölcsi világ törvényét fölfedeztem
s
pár hónapra rá neked nagy vonásokban magyaráztam:
te
mindjárt felfogtad roppant horderejét és lelkesedéssel
üdvözölted….
I.
AZ ERKÖLCSI VILÁG TÖRVÉNYE.
Az ember az eszmeerő hatása alatt áll. Ez módosítja, irányítja erkölcsi,
szellemi, aesthetikai és gazdasági életét. S mivel ez az erő kétféle: ideális
és reális, az emberi haladás egy-egy hallámában meg lehet különböztetni az
eszményi
és real irányt és a kétféle eszme küzdelmét: az idealrealismust. A
szépet, a jót és igazat máskép fogjuk fel az ideális, az idealrealis és reális
idők napjaiban, például mást tartunk szépnek 1830-ban az eszményiség idején,
mást 1860-ban
az idealrealismus és mást 1890-ben a realismus korában. De nem csak
nézeteink függnek az uralkodó eszmétől, hanem egész jellemünk is. Az ember
szervezetének simulnia kell az uralkodó eszméhez. Ha képes, rendesen szerencsés,
aránylag boldog és saját körében tisztelt egyén lesz.
Testi-lelki egészsége virágzik. Ellenkező esetben meghasonlik önmagával
és körével, elbetegesedik és elhal, néha megörül vagy öngyilkos lesz…
AZ IDŐK ÁRJÁNAK KÉPE.
Az új eszme.
Kr. u. 1500-1560
1730-1770
1820-1840
idealismus
Összefoglalás
Expansio
Az eszmék harcza.
1550-1680
1770-1810
1840-1880
Idealrealismus.
Eszmény és való.
Az újjászülött nemzeti eszme.
1680-1730
1810-1820
1880-napjainkig
Realismus.
Részletezés, aprózás.
Intensio…
II.
AZ OLASZ IRODALOM.
(Fenini Caesar: Az olasz irodalom rövid története. A
negyedik olasz kiadásból
fordította
Zigány Árpád. Franklin-Társulat. 1894.)
III.
Az olasz irodalom kezdete II. Frigyes korába (1194-1250.) esik. Idáig
csak a nép emberei költöttek, ezután már neves írók léptek föl; idáig
megvetetették az olasz verselést, ezután tisztelettel emlegették a jobb költök
neveit. Korában
már letűnt az idealismus, 1200 körül erős volt a nemzeti irány,
nyomatékkal lépett föl az idealrealismus. II. Frigyes korát az 1570, 1770 és
1840 körüli időhöz lehetne hasonlítani. Erős újítás van a nyelv terén annál
inkább, mert
az olasznak még nem volt némileg megállapodott irodalmi nyelve; számos
latin kifejezés, franczia szólásmód, népies és tájszólás mutatkozik az írók műveiben,
a realista szemében mesterkélt, erőltetett és nem természetes az irályuk,
feszes, ünnepélyes az előadásuk…
IV.
Nekünk azonban Dantéra kell áttérnünk, az idealrealismus legnagyobb
költőjére (1265-1321). Dante korát a nagy triumvirátus korszakának szokás
nevezni, ami nem tetszik Fenininek, mert a római triumvirátust juttatja eszébe,
mikor az ősi tiszta jellem elfajult s az általános erkölcsi sülyedés a nagy
köztársaság romlását idézte elő. Eszébe jut a hatalmasok erőszakra,
kapzsiságra, megvesztegetésre alapítotturalma; szóval nyomorult polgárok
alávaló czimboraságára
emlékezteti, a kiknek egyedüli czélja a zsarolás, dőzsölés meg
zsarnokság. Míg Olaszországban akkor jelent meg a költői triumvirátus, mikor a
nemzeti szellemnek izmos szárnyai nőttek. Az ókori triumvirátus egy értelmű
volt a rabszolgasággal, Olaszországban pedig a szabadság,
különösen a gondolatszabadság apostola volt….
V.
Fenini azt véli, hogy Dante a középkor utolsó alakja: Petrarca és
Boccaccio a modern korszak első bajnokai. Ez is az elavult szplamok egyike…
VI.
Olaszországban, mondja Fenini, kígyót-békát szoktak kiáltani a XV.
századra, mint a melyben visszafejlődött a nemzeti eszme. Alfieri azt mondja
róla, hogy csak nyelvtani hibákban volt gazdag, mások meg azt tanították,
hogy szerencsétlenség volt a nemzeti szellem fejlődésében.
Fenini tagadja ezt és már 1375-től kezdi e korszakot s
1494-gyel végzi. Azután két részre osztja. 1450-ig terjed
az első, melyben a Nápolyi Alfonz, Sforza Ferencz és
Medici Cosimo voltak a tudományok és művészetek pártfogói.
Szerinte a történelem akarta, hogy e három nagy
férfiú álljon a szellemi mozgalom élén…
VII.
Az idealismus az actio kora, az ember visszanyeri tetterejét, nem
húzódik félre, nem kerüli ki az ellenségeskedést; hanem szembe száll
mindazokkal, a kik útjába állanak. A fejedelmi hatalomnak gyengesége azonban
századunk
húszas éveinek idealismusa alatt nem ereszkedett,
nem bocsátkozott háborúkba; de nem így volt a XVI. sz.
első felében, mely igazán harczias időszak Italiára nézve….
VIII.
Fenini munkája elhanyagolja a XVI. század eszményi
íróit, költőit. Egy-kettő kivételével nem is említi őket.
Különben természetes ez a tünemény. A mai realismus
idején igen sokan megvetik az idealisták nagy hangú
declamatióit, lármás kifakadásait. Ma kiállhatatlan az a
szónoki hang, ódái kitörés, erkölcsi prédikáczió, mit az
idealistáknál találunk. Fenini is mint a legtöbben nem
látják a XVI. század idealismusát csak ott, hol a Protestantismus
kitörésében,, Luther hitújításában nyilatkozott.
Azt hiszi, hogy a hitújító mozgalom Olaszországot készületlenül
találta, akár azért, mert szárnyai még nem voltak
elég izmosak arra, hogy e merész röpülést megtehesse;
akár azért, mert Olaszország túltette magát a vallási viták
meddőségén és skeptikus epicureismusba merülve gondtalan
mulatott a vallásfelekezetek ellenkező véleményein.
A jezsuiták nevelési rendszere sem hódított máskép,
mint hogy egyezett a kor szellemével. Tudjuk, hogy az
idealismus napjaiban reformálni kezdik a közoktatást, az
emberiség rajong a nagyobb erkölcsi és tudományos műveltségért.
Ilyenkor bizony szigorúan veszik a tanítást,
vas kézzel vezették az ifjúságot, keményen büntették a
hanyagokat. Az idealrealismus alatt hangoztatják a módszert,
az okosabb, gyöngédebb bánásmódot, sürgetik a
szemléltetést, behozzák a játékokat, színi előadásokat,
kárhoztatják a túlterhelést, emlegetik a szív nevelését, az
ifjúság egészségének ápolását. Később mindez uralkodóvá
lesz a realismus idején. A jezsuiták iskoláiban mindenütt
megtaláljuk ezt a változást s mint jó realisták siettek
elég korán érvényre juttatni. A szülök most is szívesen
adják gyermekeiket a jezsuiták iskoláiba, mert tudják,
hogy erkölcsi tekintetben meg vannak óva a világi élet
veszélyeitől, akkor pedig annak is örültek, hogy katholikus
szellemben neveltetnek…
IX.
A jó Fenini közelebbről is be akar mutatni egy jezsuita áldozatot, a
legszerencsétlenebbet: Torquato Tassót (1544-1595). Erről úgy a történelem,
mint az elmegyógyászat tanai kétségtelenül bizonyítják, hogy elméjének
zavarodottságát a vallási monomania okozta, melyet főleg
a jezsuiták iskolájának köszönhetett. Elméje ott tele szítta
magát babonával, lelke félelmekkel…
X.
1555-ben Nápoly és Milano spanyol uralom alá került és majdnem másfél
századig neki szolgált. Gyűlölettel szólanak ez időszakról az olasz írók,
szédületesnek mondják az irodalom sülyedését, a Tasso után következő nemzedék hanyatt-homlok
rohant az ízléstelenségbe. Okait ott
keresik, a hol szerintök minden irodalmi mozgalom okai rejlenek: a
félsziget politikai helyzetében. Spanyolország uralkodott a félszigeten nem
annyira a fegyverek hatalmával, mint inkább a corruptio, a cselszövény, a
mindennapi
új szentekkel bővített naptár, az üres pompa varázsánál fogva,
mindenekfölött pedig a trón és oltár között fennálló szövetséggel;….
XI.
1871-ig Olaszország darabokra tördelve kisebb fejedelemségekből
állott, a spanyol befolyás azonban 1714-től kezdve az
osztrák hatalomra szállott…És most kis tanulmányunk
végén azt várná az olvasó,
hogy mutassuk be az olasz irodalmat 1820-tól napjainkig. De minek? Az
irodalom jelenségei megegyeznek a többi művelt irodalmak tüneményeivel, az
idealrealismus kiváló lantosokat, elbeszélőket és drámaírókat szült; 1880 körül
pedig az olasz földön is uralkodóvá lett a realismus, egyetemes
lőn az érzékiség, féktelen a romlottság, osztályokra, törzsekre,
vidékekre, tartományokra akar szétmállani a nagy nemzeti egység, önző egyedekre
a társadalom, léha és jellemtelen a politikai és irodalmi világ, mindenütt
pimasz realistákkal, érzelmes pietistákkal, életunt pessimistákkal
találkozunk…
Az olasz lapok telvék az öngyilkosság, sikkasztás, rablás, nyomor,
zendülés meg anarchia híreivel, mindamellett épülnek a díszes paloták, a
hatalmas
középületek, virágzanak a színházak és orpheumok, örökösen jubilálnak és
banketteznek, mintha áldás és szerencse lebegne az új királyság felett. Él és
grassál a realismus csak
úgy mint nálunk!
AZ ESZMEERŐ
MAGYARÁZATA c. fejezetnek itt vége. A Bodnár füzete még az alábbi tanulmányokat tartalmazza. Ezek
közül Jókait már közöltük. G.
Az anarchia
Sante Caserio
Az erkölcsi fogalmak
A szabad akaratról
A realismus bölcsészete
Jókai
* * *
Bodnár: A jog keletkezése címlap
A jog keletkezése
és fejlődése S néhány apróság
Eggenberger Könyvkiadó
(1898)
A tartalomból
Lehetséges-e most katolikus
autonómia
A mezőgazdasági munkás
törvényjavaslatai
A parlament jövője
Az egyetem szocialista
hallgatói
Az őrültség terjedése
A magyar drámairodalom
története
A politikai élet csalódásai
A színek törvény
A tőzsde reformja
Bodnár Zsigmond: Szellemi haladásunk törvénye utolsó oldala ahol elmondja, hogy A
magyar irodalom története megjelenése ügyében mennyit kellett talpalnia.
Belépés:
PRO PHILOSOPHIA FÜZETEK 2007 50.
http://www.c3.hu/~prophil/profi072/profil50.pdf
PRO PHILOSOPHIA FÜZETEK
TÖRTÉNET- ÉS KULTÚRBÖLCSELETI ALMANAH, 2007.
FŐSZERKESZTŐ :Kalmár Zoltán
FELELŐS SZEKESZTŐ: Garaczi Imre**
Veszprémi Egyetem
Társadalomtudományi Tanszék
Válogatás Bodnár Zsigmond műveiből *
A szabad akaratról
* Bodnár Zsigmond írásait a
korabeli helyesírás alapján közöljük.
** Garaczi tanulmányát a
Bodnár I. fejezetben közöltük
Van-e szabad akaratunk?
Idáig azt tanították, hogy van szabad akaratunk,
ez az erkölcsiség első
feltétele, nélküle nincs is erkölcs, mert a szabadság az
erkölcs lehetőségének
legfontosabb kelléke. Mások már annyit engedtek e merész nézetből, hogy csak a
hitet hangoztatták, vagyis mi hisszük, hogy szabadok vagyunk. Azt mondták, hogy
kérdezzük meg lelkiismeretünket, s azt fogja kijelenteni, hogy szabad. A szabad
akarat elleni sem merik tagadni a szabadság ez öntudatát. Mikor én valamit
megfontolok, a mellette és ellene szóló okokat meghányom, s az egyik vagy másik
javára magamat elhatározom, öntudatom azt súgja, hogy én vagyok, aki
cselekszik. s módomban volt másképp is cselekedni.
A választás e szabadsága
nem tagadja, hogy indokok vezetnek bennünket,
csupán annyit mond, hogy ez
indokok nem kényszerítő okok, csak felébresztik
tevékenységemet. Az akarat
szabadságára látszik mutatni a
tanakodás, a meggondolás. Bármily nagy jó lebegjen előttem, bármily erős
indítóokok sürgessenek, azt mondják,
tőlem függ, engedni vagy
nem engedni. Ha követnem kellene az okokat,
már szükségképp el volna
határozva cselekvésem, nekem tennem kellene, s nem
hagyhatnám abba a dolgot.
Ez azonban tévedés.
Cselekvésem saját szervezetemtől és az eszme hatásától
függ. Tegyük föl, hogy
szervezetem túlnyomóan eszményi. Azon sajátosságok
vannak bennem erősen
kifejeződve, melyeket ideálisoknak nevezünk, s
ráhat az idealizmus. Most
előfordul valamely kérdés, melyben szólanom vagy
tennem kell. Talán anyagi
érdekem, családom és enyéim java azt kívánná, hogy
ellene dolgozzam, s én
hosszas tanakodás, meggondolás és töprengés után eszményi irányban határozom el
magamat, az eszményi oknak engedelmeskednem, lemondok a saját és családom
javáról, esetleg súlyos helyzetbe juttatom őket; de nem tehetek róla, mert
lelkem előtt az eszményi ok a döntő, szervezetem és az uralkodó eszme nem
engedik, hogy másképp tegyek.
De a szervezetemben egyenlő
színvonalon állanak az eszményi és reális
sajátságok, éppen annyira
tudok idealista, mint realista lenni, az egyik fél
sem túlnyomó: az uralkodó
eszme pedig az idealizmus. Mi történik most, ha oly
kérdés merül fel, melyben
magam és családom súlyos veszedelméről van szó,
ha ellene nyilatkozom? Az
idealizmus például azt követeli, hogy mellette cselekedjen.
Mit teszek ilyenkor?
Valószínű, hogy ideális irányban döntök, hacsak
szörnyű oly nem a veszély,
melyben lelkiismeretemet igazolva nem látom. Ha
azonban az ideálrealizmus
uralkodik, mikor minden lépten találkozom a két
irány képviselőivel, mikor
látom, hogy magasztalják némely esetben az idealistát; de azt is látom, miképp
boldogul a realista, mily bizalommal fordulnak elismert józanságához, higgadt
bölcsességéhez: akkor könnyen és aggodalom nélkül a reális irányhoz szegődöm. Szóval,
sem az öntudatból, sem a meggondolásból nem lehet fegyvert kovácsolni az akarat
szabadsága mellett. Előttem indító okok állnak, melyeket részint szervezetem,
részint az uralkodó eszme juttat felszínre, s nekem követnem kell a
legerősebbet.
De azt mondják, hogy az
akarat szabadságának legerősebb bizonyítéka a
bűnbánat, a lelkiismeret
furdalás, másrészről a megnyugvás. Ha nincs szabadságunk, nincs értelme a
lelkiismeret furdalásnak sem. Miért tennék magamnak szemrehányást, miért
pirulnék el magam előtt, s fájlalnám, hogy megfeledkeztem magamról, ha nincs
szabad akaratom? Vagy pedig hányszor jutunk oly helyzetbe, hogy cselekvésünk a
legnagyobb megnyugvással tölt el; örvendünk, hogy úgy, és nem másképp jártunk
el; pedig haboztunk és nehéz volt elhatározni magunkat. Erre is ugyanazt
mondhatni. A szervezet és az uralkodó eszme együtthatásától függ eljárásom. A
lelkiismeret furdalás rendesen akkor áll be, ha nem az eszme okának, hanem a
szervezetének fogadtam szót. Ilyenkor a legnagyobb diszharmónia állhat be
lelkemben, mely pusztulásommal jár. Az idealista szervezetű a realizmus idején
minden nyomon ellenkezésbe jut önmagával, s ez az örökös diszharmónia rendesen a legromlottabb
emberré teszi. Mert aki a realizmus idején összefoglalni, általánosítani tud,
csak erkölcstelenséget, hitványságot, léhaságot, színlelést lát embertársai közt, akik
bolondságnak, hazugságnak tekintik az ő eszményi gondolkodását, s lassanként
kiáltó aljasságokra képesítik.
Ilyen volt XI. Lajos
francia király és mások nagyon sokan.
Előfordulhat az is, hogy
megbánjuk tettünket, mely az eszme nyomása
alatt jött létre, például
valakinek, egyik oldalról sem jellemzetes egyéniségnek,
alkalma nyílt a hetvenes
évek idején bő vagyont szerezni. Gazdag ember lehetett
volna, ha megragadja a
kínálkozó alkalmat; de akkor még volt annyi idealizmus
a társadalomban, hogy nem
tartotta tisztességesnek a kényes helyzet kiaknázását, noha társai már két
kézzel markoltak bele a szerencse üstökébe. Tegyük föl, hogy neki hivatalosan
tudomására jutott, hogy ezt vagy azt a házat, telket nemsokára megveszi a
kormány vagy a város, tegyük, hogy mint főszolgabírónak száz meg száz alkalma
lett volna a gazdag fiúk katonaszabadítójának lenni, és így tovább; de nem
tette, mert a társadalom meglévő idealizmusa még visszatartotta.
Később elveszti hivatalát,
és mélyen fájlalja, hogy szegénységgel küzd
családja, nyomorban sínylenek
mindnyájan; míg társainak szervezete reálisabb
volt, és nem csak urasan
éltek, hanem vagyont is szereztek, úgyhogy a nyolcvanas években közbecsülésben
részesültek, neki pedig családja örökös szemrehányását kellett hallgatnia. Általában
elmondhatni, hogy megbánásunk, lelkiismeret furdalásunk az uralkodó eszme és
szervezetünk összeütközéséből származik. Természetes, hogy ennek ezer meg ezer
fajtája lehet, de szervezetünk és az uralkodó eszme ismerete mindegyiket
megmagyarázza.
Majd a szándék és a cél
fogalmával akarják istápolni az akarat szabadságát.
Ha nincs szabad akaratunk,
nem tűzhetünk ki valamely célt, nem lehet
valamely szándékunk, mely
előre meg volna határozva. Az a cél és szándék nincs az én hatalmamban, felőle
nem rendelkezhetem, ha nincs szabad akaratom. Termeszétes rendje követeli, hogy
életünk tele van szándékkal, célokkal, melyeket el akarunk érni. Ez az
útja-módja életünk pályájának. Nem segíthetünk, változtathatunk rajta. E célok
és szándékok azonban szervezetünktől és az eszme hatásától származnak, s nem
bizonyítanak akaratunk szabadsága mellett.
Sokan a közérzetre
hivatkoznak. Szerintük az akarat szabadsága mellett
tanúskodik az emberiség
közmegegyezése. A világ egyik végétől a másikig, Londontól Tokióig, innen New
York-ig nincs nemzet, mely ne hinne az akarat szabadságában. Csakhogy ez olyan
bizonyíték, mint a napkelte és nyugta. Akinek be nem bizonyította, nem hirdette
a tudomány, bátran megesküszik rá, hogy reggel felkel, és este lenyugszik a
nap.
De az akarat szabadságát hirdetik a
törvények és bíróságok, melyek keményen
sújtják azokat, akik
áthágják, megszegik a törvényt. Minő joggal büntetnék
a szegény törvényszegőt, ha
jó ember csak szervezetének és uralkodó eszmének
engedelmeskedik? Ha nem
szabhatom cselekvésemet a törvényhez, ha el kell
követnem a bűnt, mert
szervezetem és az eszme parancsolja, van-e joguk embertársaimnak engem sújtani?
Nincs. Pedig látjuk, hogy évezredek óta borzasztóbbnál borzasztóbb büntetéseket
gondolt ki az ember, hogy szerencsétlen társaink törvényt látva
kegyetlenkedjék! A bírák rémes hóhérai az emberiségnek, akik iszonyú
kötelességet teljesítenek.
Való, hogy szörnyű állat az
ember, még akkor is, midőn igazságos akar
lenni. Vérlázítók a népek,
nemcsak a vad népek, hanem a műveltek ítéletei is.
Mily rémes eljárást
követtek az inkvizítorok, noha vádlottjaik sokszor a legnemesebb és
legmagasztosabb egyének valának! Miképp hurcoltatja ma is Oroszország Szibériába
nihilista rajongóit, teszi földönfutókká ínséges zsidait csak azért, mert más
fajhoz tartoznak, s a realizmus decentralizációja nehezen tűri az eltérő elemeket!?
A törvény és bíróság tehát nem
bizonyíték az akarat szabadsága mellett. Ez a természet kétségbeejtő sora, a
társadalom életének és fejlődésének rendje, hogy aki törvényeit megszegi, lakoljon. Itt nagyon keveset számít az egyes
ember.
Ma már emberiesebb eljárást
követünk a szegény bűnösök iránt, hihető, hogy
még humánusabbak leszünk
velük; az erkölcsi világ törvényének ismerete után,
büntetésünk talán még
enyhébbé válik és sok esetben jobbára korlátozásnak
nevezhetni. A társadalom
rendje azonban megmarad még akkor is, ha általánosan elfogadják, hogy nincs
szabad akaratunk, s e rend követeli, hogy megszegői megfenyítessenek, mert
cselekvésünket szervezetünk is szabályozza, és ebben nem hiányzik a bűntől
visszariasztó félelem, melyre az enyhítés akar hatni.De ha nincs szabad akarat,
minek a nevelés? Minden nevelés a gyermekre
való hatás a szülők és
tanítók részéről. Márpedig semmi helye, jogossága sincs
e hatásnak, ha hiányzik a
gyermekek szabad akarata. Ez a felfogás azonban
nagyon téves, mert az
látjuk, hogy az uralkodó eszme hat ugyan szervezetünkre,
általában megtermékenyíti
bensőnket, de a társadalmi egyöntetűséget mégis
embertársaink kölcsönös
egymásra hatásával szerezzük meg. Az emberi szervezet ezerfélesége, roppant
változatossága kölcsönösen hat egymásra, ami nagy tényezője lesz a haladásnak.
Már a gyermek szervezetét nyomja az uralkodó eszme, rendesen e nyomást
támogatja a szülő, tanító, a testvér, a társ, a tapasztalás,az olvasmány
befolyása, s hogy szükséges ez a hatás, mutatja az emberiség egész múltja, mely
szükségét érzi a nevelésének; mutatja az a tünemény, hogy van hatásunk
egymásra, hogy hipnotizálhatjuk a gyöngébb idegűeket, és e hipnotikus álomban
sok mindent sugallhatunk nekik, előmozdíthatjuk testi-lelki javulásukat.
Valószínű, hogy a legtöbb gyermek idegrendszere is simulékony, mint a fiatal
fa, mely enged az egyenes és hajlíthatatlan karóknak, simul hozzá, követi
növésében. Rendesen a szülők szervezete rokon a gyermekével, amiért ezé könnyen
elfogadja a szülők hatását.
Megjegyzendő, hogy nekünk csak
fejtegetnünk és magyaráznunk kell a
tüneményeket, s nem lehet
azt mondanunk, hogy valami helyes vagy helytelen,
mert minden, ami létezik,
helyes és ésszerű addig, míg észre nem veszzük helytelenségét és
megváltoztatására vagy eltörlésére nem törekedünk. A nevelés, az igazságszolgáltatás
azonban örök tényezői a társadalmi rendnek és haladásnak, melyeknek csak
módosíthatunk, de teljesen el nem törölhetjük őket.
Legáltalánosabb
ellenvetések és bizonyítékok egyike az erkölcsi életre
való hivatkozás. Szabad
akarat nélkül lehetetlen az erkölcsiség. Éppen az teszi
erkölcsössé tetteinket,
hogy szabad akaratból folynak. Szabadság nélkül nincs
érdem, nincs kötelesség,
nincs erény, szóval nincs erkölcsi törvény. Mit tesz
érdemelni? Kerülni a
rosszat, tenni a jót; ha nincs szabad akaratom, rabszolga
vagyok, aki azt teszem,
amit az okok rám parancsolnak, én tehát nem szerezhetek semmiféle érdemet.
Való, hogy régi magyarázata megszűnik az érdemnek; de azért nem szűnik meg az
érdem; mert érdemelni annyit tesz, mint az uralkodó eszme hatását követve
cselekedni. Eljárásunk dicséretet fog aratni, elismerésre fogunk szert tenni.
Azután, az is benne van szervezetünkben, hogy ezért tegyük meg a jót, hogy érdemet szerezzünk vele. Ennélfogva
a nevelés, a társadalmi élet egyik eszköze marad a versenyzés, a jutalmazás, a
kitüntetés vagy más szóval az érdemszerzés. Az idealizmus napjaiban, ha közügyekkel foglalkozunk,
megelégszünk az erkölcsi érdemekkel, míg az ideál-realizmus és realizmus idején
a közérdek előmozdítása mellett nem feledkezünk meg saját zsebünkről sem, s mégis
mindenki azt mondja róluk, hogy nagyon érdemes emberek vagyunk. De szabad
akarat nélkül nincs erkölcsileg jó vagy rossz, ismétlik számtalanszor. A
szabadság és erkölcs feltételezik egymást, halljuk minden lépten. Pedig nem úgy
van. Csak az a jó, ami az emberiség ideáljának megfelel. Fejlődésünk törvénye
ugyanis, hogy műveltségünkhöz képest, mindig valamely erkölcsi eszményt tűzünk
ki magunknak, melyet rendesen a vallás formájában állítunk magunk elé. Amióta
él az emberiség, mindig volt valaminő hite, mely világosan vagy burkoltan
ideálját állította eléje.
Ez ideál felé törekedni
volt a jó, ellene tenni, a gonosz szellemnek, az
ördögnek szolgálni volt a
rossz. Minél tovább haladt fejlődésében az ember,
annál fensőbb erkölcsi
ideált tűzött maga elé. A paganismust felváltotta a
christianismus, keleten az
izlam és más religiók. E vallások formájában megkötött eszmény felé tör az
ember az idealizmus, ideálrealizmus és realizmus
nyomása alatt. Az
idealizmus napjaiban fennköltebbek, nemesebbek, önzetlenebbek vagyunk, a
realizmus idején ideálunk némileg háttérbe szorul az érzéki, az anyagi mellett.
De úgynevezett erkölcsileg jó vagy rossz, mely a szabadakarat szüleménye volna,
soha sincsen. Most bomladozóban van a christianismus, és mi fog utána
következni, nem tudom. Lehet, hogy ezután nem lesz szükségünk az ideált
valamely vallás formájában állítani elénk, s addig kiszolgál még a
kereszténység, amikor a haladás egy-egy hulláma olya rövid lesz, hogy
összeolvad az idealizmus és a realizmus, hogy örökös egyformaságban folynak le
napjaink, ami hihetőleg az emberi nem
pusztulását vonná maga után….
Forrás: Bodnár Zsigmond: Az
eszmeerő magyarázata. Eggenberger-féle Könyvkereskedés, Budapest, 1894.73-80.o.
A realismus bölcsészete
I.
Az emberiség a realismus
napjaiban éli legmutatósabb világát. Ha az idők
árjának egy hullámát
megfelezzük, az első félnek fő jellemvonása eszményi,
a második félé realis
irányú lesz. Például vegyük az 1000-töl 1500-ig terjedő
hullámot. 1250-töl már
szembetűnően jelentkezik a realismus. Már akkor, mutatkozik az anyagi jólét
lassú emelkedése, látszik az erkölcsi élet hanyatlása, az önzés szereplése,
számos embernek pessimista gondolkodása, a lágy pietismus és mysticismus
terjedése. Utóbb léha bensőség, fülledt, bágyasztó meleg mutatkozik az ember érzésén, gondolkodásán, mely igen sok
felebarátunk előtt kiállhatatlan lesz. A mi a külső életet illeti, nagyobb
figyelmet fordítanak az épületek díszítésére, a lakás és bútorok csinos¬ságára,
fényére. Kezdik az ünnepeket, mulatságokat szeretni, szaporodnak a jótékony
egyesületek, több gondot fordítanak a korházakra s az ember testi jólétére, az
egészségügyre.
Ez a realismus növekszik a
XIV. században; az összes realis tüneményekkel
azonban csak a XV. század
folytán találkozunk. Hogy följebb ne menjünk, és
ne botorkáljunk a sötétben,
csak a világos történeti időket tekintsük, és azonnal
látjuk, hogy a realismus
legmutatósabb korszakai a Krisztus előtti V. század,
különösen Pericles kora,
azután 200-150, majd a Krisztus utáni II. század, az
úgynevezett jó császárok
korszaka, a római birodalom aranykora; továbbá a VI.
század, Justinián napjai, a
X. és a XV. század, továbbá 1680-1730-ig, 1810-
1820, 1880-napjainkig. Ez
időszakok jellemvonásai többé-kevésbé ugyanazok.
Az ember elhanyagolja az
erkölcsi elemeket, mindenütt az érzékit, az anyagit
hajhássza, képtelen nagy
összefoglaló egységes ideákra, mindenfelé csak a részletet; az aprót, a
kicsinyt látja, ezek érdekeit és a magáét tartja szem előtt. Az egész csak
annyiban érdekli, amennyiben a saját fészke is veszélyben forog.
Ekkor azonban rendkívül
erős s bámulatos sikereket tud felmutatni. Sokszor
csekély sereggel roppant
ellenséges hatalmat képes kiverni. Másrészt szereti
a nyugalmat, melyben
féktelenül érzéki. Nincs határa a demoralisatiónak. A
férfi bolondul a szép
asszony után, ez meg a férfi után. Ez az érzékiség mutatkozik az ember cselekedetein,
beszédjén, társalgásán; ezt leheli költészete és más művészete. Míg az
idealismus az ész uralma és az emberiség ifjúkora, az
idealrealismus pedig
férfikora, addig a realismus a szív világa, nemünk öregkora. A megvénhedt ember
fészke azután meggyullad, mint a phoenix madáré s hamvaiból feltámad az
eszményi, az ifjú phoenix, az új ember.
Ezt a realismust akarom
bemutatni gondolkozásunkban, a bölcsészet történetében. Rajzom természetesen
nagyon általános, csak röviden jelezem az eszme irányait, s nem szállhatok le a
részletekig. Cikkem csupán áttekintés óhajt
lenni. A tisztelt olvasónak
kell pótolni a többit.
Mivel a realismus a
részletezés, az aprózás, a kutatás, a boncolás munkájában
nyilvánul, nem tud
összefoglalni, az egymástól messze eső tünemények
közös jegyeit
összeállítani, vagyis az eszmékig emelkedni. Bölcselkedik ugyan,
de bölcsészete túlnyomóan
az alakhoz ragaszkodik, csak azt ismeri el valónak,
ami érzékei alá esik, amit
észrevesz s mivel a fensőbb, az idealis erkölcsiség
alapját ezekben nem tudja
megtalálni, nem ad rá semmit. A realismus idején is
van erkölcsünk, csakhogy
önzőbbek, léhábbak leszünk. Nem magasabb eszme
vezeti erkölcsiségünket,
hanem környezetünk, kis világunk és saját szívünk;
ezért vagyunk lágyak,
simák, kegyesek, elnézők mások hibái iránt, de ugyanazt
kérjük másoktól a mi
gyarlóságunkra nézve. Csupán ideges állapotunkban
vagyunk türelmetlenek és
kegyetlenek; míg az idealista fensőbb álláspontjáról
nézvén: a világot, zsarnoka
önmagának, de embertársainak is.
Kitűnő képviselői a
realismus bölcsészetének az V. században Krisztus
előtt a sophisták, akik nem
mint az igazi bölcsészek, az otthon magányában
elmélkednek az élet nagy
igazságairól, hanem bejárták a görög világot, és bölcselkedtek a mindennapi
gyakorlati és physicai kérdésekröl, jó pénzért könnyedén és fölszínesen
szavalva. Aristophanes mondja róluk: „Ezeknél mind a két beszéd megvan,
tudniillik az igaz és a hamis, valóban Protagoras egyik főképviselőjük tanította,
hogy szép beszéddel a rossz ügyet is jóvá lehet változtatni, csakhogy
Aristophanes ezt az erkölcstelen doctrinát Socratesre fogja 423-ban, mikor
színre került a „Felhők” című darabja és megbukott. A vígjáték nagy mestere
átdolgozta ugyan, de többé nem adták elő. Pedig legismertebb műve a mesternek,
s a legtöbb vita tárgyát képezte. Nagyon sokan megütköztek rajta, hogy
Aristophanes a nagy Socratest csúfolja ki benne, torzít, toloz és ráfog. Akik a
comediairót nemcsak remek költőnek, hanem még inkább nagy hazafinak, a politikai,
okosság emberének, minden jó és szép védőjének, minden rosszaság és elfajultság
kérlelhetetlen ellenségének szeretik tekinteni (Arany János), többi közt azzal
akarják menteni, .hogy Socrates akkoriban még a sophistikában leledzett s tény,
hogy Socrates egy ideig maga is sophista volt, de vigyázzunk, ha a vígjátékírót
mentegetni akarjuk, mert ők habár kicsúfolják koruk hibáit, osztozni szoktak
bennük. Rendesen a realismus napjaiban virágzanak, mint Plautus, Terentius,
némileg Moliére, s nem igen állnak magasabb erkölcsi színvonalon, mint kortársaik. Aristophanesnél nehezebb az ítélet, mert működése a
realismus végére és az idealismus hajnalára esik, 427 és 387 között virágzott.
Benne már jelentkezhetett az idealismus. Hogy megbukott a darab, talán éppen
annak tulajdoníthatni, hogy ébredezni kezdett az idealismus, mely már becsülni
tudta Sokratest, az erkölcs philosophusát, kinek rajongó tanítványa lőn a nagy
idealista Plato. E magyarázat különben csak olyan odavetett sejtés, nem
bizonyíték. Megbukhatott, mint a szegedi Új szellem, mely 1824-ben, tehát már
az idealismus erős jelentkezésekor akarta kicsúfolni a nyelvújítókat. Egyébiránt
a sophisták a mai publicistákhoz hasonlítottak. A per
excellentiam hírlapírók
egészen e fajta emberek. Bármily politikai, jogi, erkölcsi, társadalmi és
közgazdasági kérdésről szellemesen tudnak írni, hogy mily irányban, az mindig a
fizető vállalattól vagy szerkesztőtől függ. Hiú, haszontalan, könnyűvérű és
erkölcstelen népség, mely valódi cigány-életet él. Igazi képviselői a kor
erkölcstelenségének. Alig akad közöttük olyan, aki bérbe nem adja tollát.
Hazudni, füllenteni bármikor tudnak. Kivált fiatal korukban csupa léhaság és
könnyelműség az életük. Vannak azonban számítók is közöttük, akik nem pazarolják
el könnyű vérrel pénzüket, hanem nagy vagyonra, fényes politikai állásra
tesznek szert. Amit Lilius, ferrarai tanár kortársairól a XV. század humanista tudósairól ír, nagyjából ugyanazt ismételhetjük, mi
a_ sophistákról s a mai hírlapokról: „Nincs ennél haragosabb emberi faj, hiúsággal elteltebb,
fennhéjázóbb, szemtelenebb, elbizakodottabb, tunyább gondolkozású,
következetlenebb, elfogultabb, állhatatlanabb, makacsabb; némelyek készek a
leghihetetlenebb ostobaságoknak hitelt adni, mások kételkednek a legelismertebb
igazságokban, némelyek gyanakvással, s kételyekkel telvék, mások szűkölködnek
észszerű óvatosság nélkül. Senki sem kevésbé szabadelvű és pedig éppen az
említettem okból: mivel annyival eszesebbeknek tartják magukat másoknál.
Mindannyian csakugyan mindentudást igényelnek; különbeknek képzelik magukat
minden másnál, isteneknek vélik magukat; míg mi szegény, tudatlan emberek
agyagból és sárból vagyunk gyúrva.”
II.
Az idealismus elsöpörte a sophistákat, és
megalapította a görög bölcsészet
ragyogó napjait. Socrates
(467-399) kezdette, s főleg az erkölcstant művelte.
Az ébredező idealismus nagy
hévvel karolja fel az erkölcsi kérdéseket, felháborodik a realismus
becstelenségén, s megvetéssel, undorral tekint az elenyésző hitványságra. A
görög idealismus legnagyobb bölcsésze, az isteni Plato (429-347) volt, utána Aristoteles
(sz. 385), Nagy Sándor tanítója az
idealreal irány legnagyobb
mestere következék. E három névhez, Socrates, Plato és Aristoteles nevéhez
kapcsolják a görög bölcsészet fénykorát. A hanyatlás, vagyis a realisabb irány
tanítói között első Epicuros (sz. 342), aki már az élet szépségére,
boldogságára törekszik. Az élvezet, a gyönyör kiváló helyet foglal
bölcsészetében. Ugyanakkor lépett fel Zenó (sz. 340), ki az ideal-real idők
férfias moralját akarta fentartani, de úgy látszik, nem birta el a realismus
nyomását, s maga vetett véget életének. Az idealismus napjaiban rajongunk a
nemesebb, tisztább erkölcsökért, a bölcsészek kiváló gondot fordítanak az
erkölcsi kérdések megoldására; de amint jelentkezik és gyarapszik a real irány, a moral megmentése, biztosítása
lesz
számos bölcsész feladata. Az emberiség ugyanis lejjebb száll eszményi magaslatáról,
bomladozni kezd a moral, elveszti alapját; ilyenkor lépnek föl a Zenók, akik a
férfias, büszke és nemes magatartást sürgetik, melynek önérzete sem engedi meg,
hogy a bűn, s különösen az érzékiség pocsolyájába sülyedjen.
…. Különben Zeno bölcsészete erősen
gyakorlati s még jobban azzá lön tanítványai körében. Az erkölcsi ingadozásának
kedvezett
az ideal-realismus pyrrhoni
skepticismusa is, s mindezen bölcsészeti irányok a
Krisztus előtti harmadik
század folytán jobban és jobban sülyedtek a realismus
nyomása alatt úgy, hogy
például Carneades (218 119), a harmadik Akadémia
alapítója, a sophistákéhoz
hasonló szerepet játszott. Egyforma valószínűséggel
szólott a dolog mellett és
ellene, nála az igazságos és igazságtalan egyértelmű
volt a hasznossal és
károssal. Lactantius így említi fel tanait : „Az emberek csupa haszonból
alkottak törvényeket, melyek szokások szerint különböznek, s idő folytán
változáson mentek át; természeti jog nem létezik, s az emberek hasonlóan a
többi állatokhoz, a természet által saját javuk keresésére ösztönöztetnek; nincs
tehát igazság: vagy pedig az oly őrültség, mikor valaki árt magának, hogy használjon
másoknak.” ….
III.
A Krisztus utáni második század szintoly
ragyogó kora a realismusnak,
mint a minő Pericles
időszaka volt. A római birodalom óriási területén mindenütt fény, pompa, jólét,
de annál terméketlenebb időszak a bölcsészetre nézve. Pedig az egész világ
bölcselkedett, különösen az Antoninusok alatt. Minden nagyobb városban tanították a bölcsészetet, szenvedéllyel
űzték a vitatkozást és szőrszálhasogatást
Talán leghíresebb közöttük
laodicaeai Polemon, kinek Smyrnában
tömérdek tanítványa volt, s
mikor Herodes Atticus nagy összeg pénzt küldött
neki, csak úgy fogadta el,
ha tetemesen megtoldják.
A genialis Lucián úgy ír
róluk, mint fentebb Lilius a XV. század humanistáiról.
Icarus Meníppusban Jupiter
az istenek tanácsülésén így szól a második
század bölcsészeiről:
„Nem régóta mutatkoznak
ezek az emberek a világon; tunya, veszekedő,
hivalkodó, bosszúálló,
féltékeny, irigy, ostoba, gőgös, rosszlelkű nép, szóval terhe a földnek.
Felekezetekre oszlanak, s az okoskodás különféle módját gondolták ki: egy része
stoicus, másik akademicus, a harmadik epicureus vagy peripateticus, s még
nevetségesebb nevet adnak maguknak. Az erénynek magasztos nevével takarózva,
szemöldeiket magasra húzva, s hosszú szakállt viselve, színlelt komolyság alatt
gonosz erkölcsöket rejtenek éppen úgy, mint a színészek, kik ha eltávolítjuk
álarcukat, megmarad a nyomorult emberke, ki két drachmáért késznek nyilatkozott
a tőrt játszani. Képtelen dolgokat beszélnek az istenekről, könnyen csábítható
ifjakat gyűjtenek maguk köré, mindent összefecsegnek nekik az erényről, s kételyekre tanítják őket.
Szüntelen az erőt, s mérsékletet ajánlják tanítványaiknak, kárhoztatják a
gazdagságot és gyönyöröket; de midőn egyedül, tanuk nélkül vannak, mire nem
vetemednek, mily módon nyújtják ki kezeiket egy pár obulus után! Ami
legrosszabb, hogy ők sem a magán, sem a nyilvános életben nem dolgoznak semmit.
Békében haszonvehetetlenek, harcra nem alkalmasak, s mégis másokat vádolnak, és
némi vakmerőséggel, goromba, aljas kifejezésekkel korholják, gyalázzák
felebarátjokat, s azt tartják köztük a legnagyobb bölcsnek, aki legnagyobb zajt
üt s a legvakmerőbb, a legszemtelenebb rágalmazó stb.” Luciánus, korának
Voltaireje, Swiftje és Byronja, csupa gúny és korbács, aki mindent ostoroz,
életének vége felé azonban már érinti az idealismus éppen úgy, mint Swiftet és
Byront. …
IV.
A hatodik század ismét a realismusé. Ugyanazon
bomlott erkölcsök,
a legnagyobb szétmállás.
Justinián császár egy szörnyű és fajtalan színésznőt,
Theodorát teszi feleségévé,
aki uralkodik rajta és birodalmán. A hazaszeretet és
bátorság csaknem egészen
eltűnt, pedig Belisar és Narses jó példát mutattak.
Léha érzékiség uralkodott
mindenfelé. Igaz, hogy eltörölték a Vénus tisztelete
címén grassáló
prostitutiót; a szemtelen érzéki képek, buja díszítések, minőket
Pompeji kapuin láthatni,
eltűntek, a gazdag patriciusok lakomáin sem szolgáltak
fel mezítelen leányok,
némely pogány császár természetellenes kéjelgésére sem
akadunk: de azért rendkívül
nagy volt az erkölcsi romlottság, dúlt a bujaság, a
ruházatban és a lakásokban
uralkodott a fény és pompa. A III., IV. és V. század
ideális, és ideal-real
szelleme azonban összetiporta a pogány érzést, gondolkodást, összeomlott Julián
császár visszaállító kísérlete, antireformatiója; már anynyira befészkelte
magát a szívekbe a keresztyénség, annyira erős volt külső politikai szervezete
is, hogy nem tudta visszaszorítani a nemzeti eszme, éppen úgy, mint Angliában,
Észak-Németországban, a skandináv félszigeten s Hollandiában, a
protestantismust nem tudta kiirtani a katholikus ellenreformátió.
Keresztyén lön a nyugati és
keleti római császárság és kevesen foglalkoztak a
bölcsészettel. Nem mintha
hiányzottak volna az emberi lélekből a realismus
bölcsészeti jellemvonásai:
a pietismus, mysticismus, pessimismus s kivált a
sensualismus, hanem mivel a
hivatalos keresztyénség nem engedte nyilvánosan
fejtegetni e kérdéseket, szóval nem
engedte meg a bölcsészetet. Justinián
császár két évvel trónra
lépte után 529-ben bezáratta a bölcsészek iskoláit, s
közülük többen Perzsiába
vándoroltak, hogy ott műveljék tudományukat.
V.
A X. század realismusa sem
igen mutathatta fel bölcsészetét. A keresztyén
Európa az összetört Italia
nem igen bölcselkedett, csupán az araboknál
virágzott a bölcsészet. Míg
a keresztyén Európa realis műveltsége kevés haladást mutat, bámulattal tölt el
bennünket az arab civilisatió. Amit a IX. és X. században akár keleten, akár a
spanyol nyugaton tudott teremteni az arabok szelleme, mély hódolatra készteti a
történetírót és a tudomány minden tisztelőjét. Nem a mi célunk ez alkotásokat
részletezni, csak figyelmeztetni reá az olvasót. Mennyi tudás, gyűjtés,
szervezés a tudományok terén! Különösen az orvosi, gazdasági, természettudományi
és mathematikai ismeretek hallatlanul növekedtek. Mily fény, mily bámulatos
pompa, mennyi kincs és vagyon, kényelem és jólét mutatkozott városaikban, a
kalifák udvaraiban! Majdnem azt mondhatnók, hogy elérték a második század
fényét és jólétét; a gyakorlati, a gazdasági, csillagászati stb. tudományokban
pedig messze túlhaladták. A realismus kábító mámoros műveltségéhez
képest ugyan bölcsészetük
sem lehetett más, mint realista. Ők sem
becsülték az erkölcsi, az
idealista, az összefoglaló bölcsészetet, a valóra szegzett
gondolkodásuk nem tudott az
eszményihez emelkedni. De amint hajnalodik,
amint feltűnik az
idealismus, lelkesedéssel művelik a philosophiát….
Bennünket most a XV. század realismusa
érdekel. Gazdag
élete a realis bölcsészet
számos tünetével jelentkezik. A tudósok érzése,
gondolkozása, magaviselete
csupa, sensualismus, vaskos realismus. Keresztény
világban élő pogányok
valának, magukviseletéröl, féktelen érzékiségük- s haszonlesésükről annyit
írtak, hogy nem tartom szükségesnek bővebben szólani
róluk. Ez a sensualismus
azonban mint bölcsészeti rendszer nem foglal helyet
irataikban, ezt nem engedte
az egyház és állam szervezete, hiányzott még a bölcselkedés szabadsága. Azt
azonban sokan kimondják, hogy csupán az érzékeink alá eső dolgokat tekintik
igaznak, mint például a híres Leonardo da Vinci (1452.sz.) is vallotta. E nagy
művész, tudós, mérnök, mathematicus, kinek tudományáról tisztelettel emlékszik
a történetírás, tanította, hogy tudományos gondolkodásuk alapja csak a
kísérlet, a vizsgálódás lehet. Csupán kísérlet útján juthatni el a természet
törvényeinek, a tünemények okainak magyarázatára. De amit ő tudományosan
vallott és hirdetett, azt akár tudatosan, akár öntudatlanul vallja a realismus
egész világa. A középkorban mindenütt uralkodóvá lett Aristoteles bölcsészete,
s eleinte azt tanították, hogy a keresztyénség és Aristoteles összhangzatbanvannak egymással. Pomponazzi (1462) kijelenti, hogy mint keresztény,
hisz a vallásban, de mint bölcsész nem hihet, így a bölcsészet nem
bizonyíthatja a lélek halhatatlanságát. Megengedi ugyan, de elvész a lélek
személyisége, s csupán lényege marad meg. A lélek halhatatlan, de csak mint
tiszta értelmiség, melyneknincs személyisége, öntudata, érzése, emlékező
tehetsége. Egyébiránt a vallás és bölcsészet igazságainak megkülönböztetése
mindig jelentkezik a realismus
gyarapodásával. Hihetőleg
így volt ez a VI. és X. században is, csakhogy nem
fejlődött tudományos
elméletté. Hisz még most is, a gondolkodás szabadságának
napjaiban, látni, hogy a
társaság nem tűri a vallás tanainak feszegetését, azokat
kímélni kell, míg bármely
velük ellenkező tudományos nézetet fejtegethetünk,
csak ne emlegessük az
egyházakat. Remusat K. ugyanezt mondja a tízes évekről.
Pomponazzi a végzetről, a
szabad akaratról, a gondviselésről, meg a bűvölésről
szóló művében talán még
merészebb. Szerinte nincsenek angyalok és
ördögök, kik minden
pillanatban az ember segítségére siessenek, s megbontsák
a természeti rendet. Az ész
meg az érzékek természetes őrei az embernek.
Feltűnő, hogy egyszerre
számos bámulója akad Platónak a XV. században.
Marsilius Ficinus hálát ad
az istennek, hogy őt választotta ki Pluto és Plotin fordítójának s a
peripateticusok ostorozójának, akik tagadják a lélek halhatatlanságát, és
kevésbe veszik a gondviselést. A XV. század platonicusai azonban jobbára
mysticusok valának, ami a realismusnak felel meg…
Ekkor lesz a keresztyénség
legdrágább, legolvasottabb könyve Kempis Tamás Krisztus követése. A realismus
szétmállása, alacsonysága, elszigetelő hatása megbénítja az erkölcsi embert,
nem szereti feszegetni a vallás igazságát, nem kérdi tanainak kétséges voltát,
hanem szívesen belemerül az édes, megnyugtató vallásos érzésbe, meleg szemlélődésbe.
A realistának érzés meg nyugalom kell, nem tűri az eszmék háborgatását, az ész
rideg boncolását, elfogadja a fensőbb dolgokat, amint vannak, és vallja,
ameddig útjába nem állanak. Ezért van a realismus idején annyi pietista
ésmysticus. Ezért lehet oly közel egymáshoz az érzékiség és az ájtatosság, az
örömleány és az imádságos nénike. A XV. században különösen össze tudták
egyeztetni e kettőt, s kivált az olasz nőknek szerették szemükre vetni, hogy
kedvesük karjaiból
mily könnyen röpülnek az
oltár lépcsőjéhez. Innét magyarázhatni meg, hogy a
, XV. században és 1700
körül egész női zárdák a kéj edényei voltak, noha eléggé teljesíték
imádságaikat, elvégezték ájtatosságaikat.
Mind nagyon érzéki, mind
mélyen mysticus lesz a reálismus idején az
ember. Mindkettőre nyomatékos
szüksége van ilyenkor. Sokféleképp szokták
magyarázni a mysticismus
megjelenésének okait, különösen a második századét.
Legjobban tetszett a keleti
vallások befolyására való hivatkozás. A sok
keleti rabszolga
honosította volna meg a vallásos hajlamot, a mysticus irányt.
Napkelet vallásos
symbolicája és Plato mystico-poeticus formája és eszményi
dagálya szülték volna ezt a
szellemi mozgalmat. Pedig nem ezek teremtették
meg, hanem az emberi természet
a realismus idején elemzi, boncolja a lelki
tüneményeket, s számos
mysticus jelenséget vesz észre, melyek kikerülik az
összefoglaló ideálista
figyelmét, s mivel lelke hangulatának megfeleltek a keleti
religiók, megfelelt Plató
eszményi rajongása, szívesen felkarolta őket. Érdekes
az is, amiről a Krisztus
követésének elterjedését akarták kimagyarázni. A megromlott hivatalos egyház
nem tudván kielégíteni a nép vallásos szükségét, egy olyan könyvre akart szert
tenni, mely nélkülözhetővé tegye a papot úgy, hogy ha e könyv napjainkban
jelennék meg, legtalálóbb címe volna: Mindenki a maga papja, mert e könyv a
magyarázók szerint a papok erkölcsisége és tudománya iránti bizalmatlanság
jele. Nekünk nincs szükségünk az ily keresett és erőltetett magyarázatokra. A
mysticismus mindig erős a realismus idején, tehát napjainkban is és a kor
boncoló, szétszedő, elemző vizsgálódásának szükségszerű következménye.
VI.
A XVII. század második felétől ismét erős,
ismét uralkodik a realismus
körülbelül 1730-ig. E kor
legtekintélyesebb bölcsésze Locke (1632-1704.), aki
egészen realista, s csak
egyes tények, az érzékek igazságát vallotta, az eszméket
pedig egyéni ábrándoknak
tartotta. Erkölcsi és politikai nézeteiben is a
realismus nyilatkozik. Még
Hobbes az idealrealismus vége felé úgy fogta fel a
természeti állapotot, mint bellum
omnium contra omnes, vagyis a küzdelem állapotát.
Locke szerint természeti
állapotában is békében é1 az ember társaival, míg
nem bántják. A
tulajdonjogot a munkára alapította, mit annyira hangoztatunk és
megbecsülünk a realismus
idején. Most is nem régiben Dumas, Zola a munkát
ajánlották vigasztalásul,
századunk tízes éveiről is említi Charles de Remusat,
hogy örökké a munkát
emlegették. Nagyon természetes, hogy mikor az ember az
érzékire és anyagira veti
magát, nagyra becsüljük a szerzés eszközét, a munkát;
de tudjuk, hogy sokan űzik
a szerencsejátékot is. Az élelmesek pedig a munka
azon fajtájára adják
magukat, mely jövedelmezőbb. Általában a szerzés bármily
tisztességtelen fajtáját
sem szoktuk megvetni. Őrülten játszanak felebarátaink a
börzén, a lóversenyeken és
másutt. Soha sincs elég pénzünk a realismus napjaiban.
Locke az atyai hatalomról
szólva, a realismus józanságával mondja, hogy az
csak azért adatott az
apának, hogy őrködjék gyermeke fölött, hogy nevelje, nem
pedig uralkodjék rajta. Az
atya és férj hatalma gyermekei és neje fölött mindig
gyöngül a realismus idején,
míg erősödik az idealismus és idealrealismus napjaiban.
Az atyai hatalomnak alig
van határa ilyenkor, a realismus idején gyakran
beavatkoznak az idegenek is
a szülök kegyetlen bánásmódjába. Újabban sokszor
találunk a lapokban jelentéseket
ily beavatkozásokról. Általában a realismus
idején megenyhül az iskolai
és házi nevelés szigora, eltörlik a büntetéseket,
szelídebben bánnak az
ifjúsággal. Látjuk, hogy a katonaságnál is lágyul, enyhül
a tisztek bánásmódja,
sürgetik a katonai büntetőtörvény revisióját, s ha köztudomásra jut valamely
kegyetlenség, felszólalnak a hírlapok, országgyűlési képviselők.
Szerinte a polgári
társadalom célja az élet, a szabadság, a javak fenntartása,
s nem látja, hogy az
ideal-realismus harcias napjaiban a polgári társadalom
hódításra, hatalomra
törekszik, tehát ekkor más célja is van. Általában politikai
tanaiban a realismus
democraticus irányára találunk. A hatalom forrása a nép,
mely a kormányra ruházza
ugyan a hatalmat, de ha rosszul kormányozzák, visszaveheti azt, és maga bírája
lehet. Egészen realistikus az a nézet is, hogy a nép készebb megfeledkezni
jogáról, mint azzal visszaélni. Tudjuk ugyanis, hogy a realismus idején sokat
tűrünk, s nem könnyen szállunk a harc útjára, de ismét az is igaz, hogy éppen a
realismus napjaiban lépünk fel erélyesen a vidék, az
osztály, a faj, a
nemzetiség érdekeiért a központ ellenében, mely ilyenkor engedékeny az alkotó
részek iránt, s ha mereven központosít, a lázadásig juttat bennünket.
Realis az a nyilatkozata
is, hogy a polgári kormányzat minden hatalma
csak a polgárok érdekeire,
csupán a földi dolgokra szorítkozik, és semmi köze a
túlvilági dolgokhoz. Bezzeg
nem így gondolkozik az idealrealismus központosítása, mely nemzeti, vagyis
vallási, erkölcsi, nyelvi s politikai egységre törekszik, s nyomja az idegen
nyelvet, vallást, erkölcsöket. Locke realistikus türelmének 1660 után hazánkban
is több hirdetője volt. Pósaházi és mások felsóhajtottak, hogy minek üldözi a
magyar a magyart csak azért, hogy másképp tiszteli az istent; külföldről pedig
egy sereg írót lehetne idézni, kik a realismus nyomása alatt a vallási türelem
apostolai valának. Az ily nyilatkozatok 1700 körül nem valami idealis felfogásból, a nagy emberi egység
ideájából származnak, hanem a realismus anyagiságából, a nyugalom és jólét szeretetéből, a
vallásinak, az erkölcsinek elhanyagolásából. De Locke-ot mégis a vallásos
türelem nagy apostolának tartották, s rája, mint első rangú tekintélyre
hivatkoztak a későbbi liberális tan apostolai. Locke nevelési tanai szintén a
realismus követelései, például a classicus nyelvek tanulásának kifogása.
Ugyanez időben virágzott a
pietismus és mysticismus. Sir Newton Izsák, a
nagy természettudós ily
mysticus volt. A pietismus, mely lenézte a dogmák rideg vitáját, mindenfelé
mutatkozott. Nemcsak a németeknél lépett föl, hol Francke és számos híve
szerepelt, hanem nálunk és másutt is. A franciáknál már rég megírta Philotheáját
Szalezi Sz. Ferenc, de igazán sok olvasója a század realismusa alatt volt. E
pietisták közé számíthatni a költői lelkű geniális Fenelon cambrayi érseket, akit
pietismusa kellemetlen összeütközésekbe sodort. Mint igazi realista nem szerette
a verset, nyűgnek tartotta a kötött beszéd bilincseit, prózában írta híres elbeszélését,
a Telemachot, mely utóbb nem egy fordítást ért meg nyelvünkön.
VII.
A realis bölcsészet számos
képviselőjéről szólhatnánk még ez időszakban;
de át kell térnünk a XIX. század
elejére, különösen második tizedébe.
Az előbbi század nagy
mozgalmai kiválóan eszményiek valának. Kant legnagyobb tehetségű képviselőjük,
bár ő iparkodik megmenteni a való jogát is. Ezt a feladatot Herbart tűzte ki
magának (1776-1841). Eleinte Kanthoz látszék ragaszkodni, mindig tisztelettel
szólott a nagy mesterről, de elvetette a térről, az
időről, a kategóriákról, az
ítélő tehetség bírálatáról szóló eszményi tanait. Amint
gyarapodott a nemzeti
eszme, és fellépett az úgynevezett német romantika, az
irodalomban legyőzte az
eszményi classicismust, Goethe és Schiller irányát: a
bölcsészetben, kivált az
esthetikában is meg kelle szűnni az idealis áramlatnak,
és a realismus foglalta el
a helyét. Bölcsészetének megalkotása a század elejére
esik. 1806-ban adta ki
Általános neveléstanát; 1808-ban Általános gyakorlati
bölcsészetét, lassan a több
részét. Az uralkodó eszme hatása alatt csakhamar
elterjedt az ő
philosophiája; de megzavarta az 1820 körül kitört idealismus,
melyben Hegel hódította meg
a gondolkodó világot. Csak e hatalmas iskola bukása tudott ismét tekintélyre
jutni az oktatás és az aesthetica művelői között.
Különben a húszas évek
idealísmusának nyomása alatt úgy látszik Herbart is
eszményibb lőn, mint a hogy
1802-ben contemplálta.
Az idők árjának változása
azonban egyetlen bölcsészen se mutatkozott
annyira mint Schellingen.
Igazán ritka példája az eszme befolyásának. 1775-
ben született, először Kant
és Fichte idealismusának bámulója volt, 1798-ban
Genuába ment, hol néhány év
alatt rendkívüli tevékenységet fejtett ki, s csakhamar elhagyta mestereit és
természetphilosophiai irányban indult, majd egy harmadik térre lépett, s
theosophiai bölcsészetét alkotta meg, negyedik átalakulása már az idealismus
korába esik, és hatástalanul enyészett el. Mind e változásokat idáig az
érettség, az eredetiség, az önállóság hiányának tulajdonították, szemére vetették, hogy meggondolatlanul, ifjú tűzzel
kapkodott minden újság után, hogy lelkesedéssel veté magát új gondolatára a helyett,
hogy fokonként és higgadtan felépítette volna bölcsészetét. Pedig nincs igazuk.
Schelling az eszme nyomása alatt változott, ezért akadt annyi híve és
csodálója, míg a tízes évek második felében már elnémul, s többé nem tud írni;
hiába ígéri rendszeres munkáit, az ébredő idealismus kivette kezéből a tollat.
1834-ben úgy látszik ismét magához kezdett térni, Cousinröl irt bírálatában
Hegelt ostorozza, s új irányt hirdet, 1841-ben meghívták Berlinbe, hogy
lerombolja Hegel idealis Babeltornyát, hozzá is fogott, nagy ígéretei azonban
hiúknak bizonyultak, s ő maga csalódva hamar félrevonult, hogy magányban töltse
napjait. 1854-ben hunyt el. Mint egykori idealista bármily változásokon ment át
a realismus idején, nem lett sensualista,hanem theosoph, mysticus.
Sokan olvasóim közül a
bölcsészet történetét lapozgatva, megütköznek
rajta, hogy például Hegel
épen a legnagyobb realismus idején 1812-ben adja
ki logikáját. Ez a
legszélsőbb idealista ilyenkor dolgozik hatalmas rendszerén.
Ne zavarjon bennünket.
Mindent megmagyaráz az illető bölcsész élete. Hegel
tudniillik már a kilencvenes
években, bár csak halványan, megalkotá úgyneve
zett dialectius módszerét,
bölcsészetének vezérgondolatait s tagozatát. A század
első éveiben még
Schellinggel tartott, de már 1806-ban megjelent rendszerének
alapvető munkája:
Phänomenologia. Az idők azonban nem kedveztek neki.
1807-ben hírlapíró,
1808-ban nürnbergi gymnasiumi igazgató lesz. Csak 1816-
ban térhet vissza az
egyetemi tanszékre. 1818-ban a berlini egyetem nagyhírű
tanára lesz. Főleg
Altenstein miniszternek köszönhette. De ha nem volna ezer
meg ezer bizonyítékunk a
tízes évek realismusáról, csak olvassuk Hegel Logikájának előszavát, melyben
többi közt elmondja, hogy a közvetlen szükségre irányozza tekintetét a kor,
hogy az ismeretre nézve a tapasztalás, s a nyilvános és magánéletben az
ügyesség a fő, az elméleti belátás pedig káros, hogy általában a gyakorlat és a
praktikus képzettség a lényeges és az egyedül hasznos.
Nagyon sokat kellene írnunk
a kor realismusáról, különösen
mysticismusáról, a mostani
spiritismus és hypnotismushoz hasonló Mesmerféle
állati delejességről; a
nagy tekintélyű theosophicus bölcsészről, Baaderről,
és másokról, de mindezeket
keresse fel az olvasó az illető szakmunkákban és
monographiákban; nagyon
megérdemelné a bővebb fejtegetést Schleiermacher,
aki korának
vallás-bölcsészeti mozgalmában első szerepet játszott, s mint erős
realista tisztán az
érzelemre alapította a religiót. Legyen szabad azonban egy
híres nőt röviden
bemutatni, aki az eszme gyors változása alatt lehető gyorsan
alakult át, s helyzetéhez képest
bámulatos szerepet játszott. E híres nő báró
Krüdenerné Vietinghoff
Juliánna 1764-ben született, s Dániában majd Franciaés
Németországban léha életet
élt; utóbb író lett és Werther-féle sentimentalis
regényt irt: Valernít,
melyet szívesen olvastak, mert nemcsak finoman elemezte
benne Stakien követségi
titkárnak iránta való szerelmét, hanem a realismus hatása alatt vallásos melegség is volt benne. 1805-ben
imádói egyikét saját szeme láttára szélhüdés érte. Ez volt az alkalom igazi megtéréséhez. Az eszme
nyomása alatt változunk ugyan meg, e változás azonban rendesen egyes alkalommal
szokott nyilatkozni vagy kitörni. Ez alkalmak néha egészen csekély jelenségek.
Olykor egy sor valamelyik
olvasmányunkban, melyet máskor észre sem vettünk
volna. Krüdenerné cipésze
bejön hozzá mértéket venni. Közben rápillant, s meglepi a mester arca, és azt
kérdezi, tőle, hogy boldog-e? A mester a rajongó morva testvérek községének
tagja, nagyon boldognak mondja magát. Krüdeverné lelkét szintén magával ragadja
a vallásos rajongás, s összeköttetései útján nagy szerepet kezd játszani a kor
mysticus irányának segélyével. Megismerkedik Lujza porosz, azután Hortense
királynéval, később a híres vallásos lélekkel Jung-Stillinggel, majd Kummrin
Mária extaticus parasztleányhoz csatlakozik, ez megjövendöli
isteni küldetését. Utóbb
hittérítői körútra indul, Bazelben véleménye szerint
megtérítette a helyőrség
felét. Rajongásában maga is jövendöl, megjósolja XVIII. Lajos futását Napóleon
elől, aminek híre megy mindenfelé, s csodálatra ragadja a mysticus Sándor cárt,
aki azután e nő szavára megalkotja a szent szövetséget, hogy örökre elnémítsák a forradalmat. Az okiratot
maga Sándor cár írta elejétől végig s Krüdenerné jegyzette belé a szent-szövetség nevét. Az
asszony neve betölté egész Európát, s nagy tisztelettel szólottak szentségéről.
De csakhamar jelentkezett az idealismus, s az eszme nyomása alatt a nő is
változik,
socialisticus nézetei miatt
eljátssza Sándor cár kegyét, mindenfelé kigúnyolják,
majd üldözik a hatóságok,
papok s kivált mikor a görögök szabadságharca mellett apostolkodik, visszavonulnak tőle pártfogói,
leginkább a cár, szegénység, nyomor, néha éhség gyötri, míg 1824-ben egyik
hittérítői útján Krimben meg nem hal. Az erkölcsi törvény ismeretével könnyen
megértjük a szegény asszony hullámos, kalandos történetét. A jó Brandes ez
asszonyról szólva mondja, hogy a reactió idején a nő definitiója papok
zsákmánya. Ez persze egyoldalú ítélet; hanem igazítsuk ki, és mondjuk, hogy
mindnyájan az eszme rabjai vagyunk, mely kiben így, kiben amúgy nyilatkozik az
illető szervezetének megfelelőleg. Vannak azonban hajthatatlan kemény
szervezetek, melyek nem akarnak engedni az eszme nyomásának. Ilyenek a
pessimisták. A realismus napjaiban igen sok a pessimista. A realismus önzése,
érzékisége, korlátoltsága, aprózása, részletezése nyomasztólag hat olyanokra,
akiknek van tehetségük az általánosra, az egyetemesre, az összefoglalásra. Az
ilyenek azután elégedetlenek, könnyen meghasonlanak s megőrülnek. Míg mások
simulnak s vagy érzékiek, vagy pietisták és mysticusok, vagy lapos gondolkozású
léha relisták lesznek: ezek lelkét a pessimismus tölti el. Századunk tizes
éveiben ily bölcsész volt Schopenhauer,kit a mai kétségbeejtő realismus égig
emel, magasztal, s a legnagyobb gondolkodók és jeles írók egyikének vall. Pedig
meghasonlott lelkű pessimista volt, aki mindenkivel összetűzve 1818-ban kiadta
pessimista bölcsészetét, csakhogy az idealismus hajnalán. nem kelt a munkája, s csomagoló papirnak használta fel
Schopenhauer,
a 28 esztendeig magántanárkodó philosophus hitvány szédelgőnek
nevezett. A forradalom után
azonban erősödött a realismus, s sok idealista
bensejét a pessimismus
kezdé betölteni, mint nálunk Madáchét, az Ember tragédiája szerzőjét, s
csodálni kezdék a tant, mely annyira lelkükből szólott.A
vén Schopenhauer élte
alkonyán még láthatta a Hegelismus bukását és saját
bölcsészetének emelkedését.
És a mai realismus napjaiban minő lábon áll a bölcsészet? Sehogy. Ilyenkor
tetemesen apad a bölcselkedők száma, most is úgy van. Kevesen foglalkoznak a
philosophiával. Akárhányan tagadják léte jogosultságát. Húsz év óta nem hallunk
mást, mint örökös panaszt a bölcsészek ajkairól a philosophia megvetése miatt.
„A tudományos szellem hanyatlásának jele, mondja Ulrici már 1873-ban, hogy
napjainkban nemcsak az úgynevezett műveltek, hanem a tudományok képviselői is
megelégszenek a tudományos kutatás egyes sikereivel, melyek pedig csak tények,
anélkül, hogy kérdeznék, vajon van-e valami becsök, vajon összhangzásba
hozhatók-e egymással. Azért megvetik a bölcsészetet.” Nagyon természetes, mert éppen a részletezésben, az
aprózásban, az intensiv munkában áll a realismus, míg a philosophiában mindig van egy kis expansio;
az egyes tények, adatok kellenek a realistának, nem pedig a tényeknek benső,
eszmei kapcsolatuk. Azért soha sem szoktak bölcsészeti műveket olvasni a
realismus idején. Az idealismus napjaiban ellenkezőleg, rajonganak a
bölcsészetért. Akkor szívesen olvasnak bölcselkedő munkákat. Az egyetemeken is
nagy buzgalommal hallgatják a bölcsészet tanárát. Most csupán a vizsgálandók
veszik maguknak ezt a fáradságot. A középiskolából is kitörölték. De azért
mégis vannak bölcsészek, akik realisták, deterministák, sensualisták,
positivisták. Ezeket se nagyon olvassák. Mikor 1870-ben a nagy Hegel százados
születésnapját akarták megünnepelni,
még akadt egy-két
Hegelianus, a nyolcvanas években már egyetemes
gúny tárgya volt a lángeszű
construáló, a legnagyobb rendszercsináló.
Mikor az ötvenes években
erősebben jelentkezett a realismus, mikor mindenfelé
Comte positiv tana jutott
uralomra, a megrémült philosophusok útonútfélen
hangoztatták, hogy Kanthoz
kell visszatérni; mikor ez se használt, azzal
állottak elő, hogy a
philosophia történetét kell tanulmányozni, s valóban sok
bölcsészettörténeti munka
jelent meg. A nyolcvanas években ezek sem kellettek,
mert a hivatalos
bölcsészeken kívül kevesen foglalkoztak philosophiával. Az
idealismus halvány
jelentkezésének vehetjük, hogy néhány év óta némi föllendülést vehetni észre a
bölcselkedés terén. Többen próbálkoznak belészólani a philosophia kérdéseibe.
Azonban egynek sincs termékeny eszméje, mely hódítani tudna. Mikor az erkölcsi
világ törvényét fölfedeztem, és az idők árjának képét összeállítottam, azt
hittem, hogy e kép rövid idő alatt magával ragadja a világot, s pár év alatt
megindul a roppant bölcsészeti mozgalom, mely e törvény alapján újra építi a
bölcsészeti, politikai, közgazdasági és történeti tudományokat. Azt hittem,
hogy bölcselőink el lesznek ragadtatva, s boldog lelkesedéssel fognak az építkezéshez;
pedig tudomást sem akarnak róla venni, s haladnak az ő realista bogaraik után.
Forrás: Bodnár Zsigmond: Az
eszmeerő magyarázata. Eggenberger-féle Könyvkereskedés, Budapest, 1894. 81-102.o.
A szerelem
A tanulmányból
néhány sor megjelent a Bodnár I. fejezetben, G.
Rendesen a férfikor
hajnalán egy érzelem szokta meglepni az emberiség
mindkét nemét: ez a
szerelem, erős, hatalmas szenvedély, mely boldog egyesülésre törekszik, s
kétségbeejtő eszközökhöz nyúlhat, mikor nem tudja célját elérni; mely nem ismer
gátat, s lerombol minden korlátot, ha fékevesztett rohanásában ellenkezésre
talál. Tulajdonképp a legszebb, legkedvesebb, legédesebb érzelem, a legnagyobb
boldogság, melyet csak úgy elérhet a szegény pór, a nép egyszerű gyermeke, mint
a leghatalmasabb király, mely nincs ranghoz, álláshoz, műveltséghez vagy tudományhoz kötve. Feladata az
emberiség fenntartása, s midőn célját éri, nemcsak boldogítani akarja a szülőket, hanem oly
ajándékokkal halmozza el őket, akik sok örömet és bánatot szerezhetnek, akik
támaszai lehetnek öreg napjaiknak, de csalódva bennük, a sírba is szállíthatják
őket. Ez a szép érzelem roppant hatalma mellett is nem egyenlő méltatásban
részesül. Egy szent Gergely kegyetlen láznak tartja, melynek van hidege és
forrósága, lankadása és izgatottsága, gyöngesége és mámora, van végre ábrándja,
lelkesedése, sőt dühöngése is. Diogenes, a cynicus bölcsész, munkátlan emberek
foglalkozásának tekinti; a nagy idealista Plato tunya lelkek kóros állapotának,
Votlaire néhány napi szeszélynek, bensőség nélküli viszonynak, becsülés nélküli
érzelemnek, üres megszokásnak, regényes képzelődésnek, oly goûtnak,
ízlésnek, melyet rögtön követ a dégoût, az undor, csúfolja egy
munkájában; természetesen csak rossz kedvében tehette.
A szerelem azonban csal:
úgy alá van vetve az erkölcsi világ törvényének,
mint az emberi élet más
tüneménye.
Itt is van hatásuk az
idealis és realis időknek, sőt mivel a szerelem legmélyebben belevág életünk
folyásába, természetes, hogy legjobban ki van téve az eszme nyomásának. Ha
nagyjából tekintjük, látni, hogy az idealismus idején felmagasztosul a
szerelem; ha áthatotta, eszményi nemeslélek lesz a nő, akihez csak félelemmel, óvakodva
s tisztelettel közeledik a férfi. A szerelem ilyenkor javítólag hat mindkét
félre, a könnyelmű férfi lemond kicsapongásairól, üres léhaságáról; a férj nem
csupán a szépséget, a külső bájakat tekinti nejében, hanem magasabb erkölcsi és
eszmei szempontok vezérlik. A házasság kevésbé a gyönyörök tanyája, mint inkább
nagy erkölcsi intézmény, melynek feladata nemes gondolkodású lényekkel
népesíteni be a földet. A nők maguk is kevesebbet adnak a piperére, a pompás és
drága ruhákra. Megjelenésükben kerülik mindazt, ami ingerlőleg hat a másik
nemre. Nem keresik a nyitott ruhákat, leszorítják keblüket. Az idealrealismus
hajnalán több szabadságot engednek meg maguknak. Lassankint érvényesül az
érzéki elem is, habár még mindig szerény és tartózkodó. A nő különösen mint
honleány kezd szerepelni a férfi oldala mellett. Bátrabban jelenik meg a
nyilvános helyeken, kezdenek fejlődni a nőegyletek, hazafias és emberbaráti
célokkal. Gyakrabban emlegetik a nők jogait, szerepelni kezd a női befolyás.
Az idealismus alatt ritkán
avatkozik a nő a férfi dolgába, csak egyes
kiváló kegyencek engedik
meg ezt maguknak, gyönge lelkü férjeknek van rájuk
szükségük; a realismus
gyarapodásával mindig nagyobb befolyásra, tekintélyre
jut a nő. Az idealista
regényíró műveiben csak angyal vagy ördög a nő, nem találja meg benne az emberi
vonásokat, nem látja a gyönge teremtést, hisz akkor
aránylag a nő is erős; a
sentimentalismus alatt, mely főleg az idealismus végén
és az idealrealismus elején
uralkodik, sokat szenved a nő, szenvedése azonban
méla bánat, édes-bús
hervadás, liliomhullás, bánatos elfonnyadás. Később az
idealrealismus alatt harcol
a nő is, mert érvényesülni akar. Kilép az egyetemesből, s midőn lelkesül a hazáért, kezd érzéki teremtés is
lenni. Ilyen a nemzeti honleány, nálunk a magyar nő, amilyeneket Jósika, Kemény, Eötvös, Jókai
legtöbbször rajzoltak. S mivel a nemzeti nagyság lelkesít bennünket, rajongó
tisztelettel viseltetünk a nemes magyar anyák iránt, s gúnnyal szólnak a
pártában maradt leányokról, akik nem működnek közre a nemzeti erő gyarapodásán.
Ez a szellem meg van a kor irodalmában, nálunk különösen Csokonai
Dorottyájában.
Az idealrealismus második
felében az erkölcsbírák kárhoztatják a nők
fényűzését, törvényeket
hoznak korlátozására; de csakhamar senki sem tartja
meg e szabályokat, mert
lassankint beköszönt a realismus, a nő világa. Mivel
az idealismus
összefoglalás, egységre törekvés, a fensőbb moral, magasztosabb
gondolkodás ideje, a férfi
lesz az úr, az vezeti a társadalmat, a családot, az ész
fáklyájánál halad előre; a
realismus pedig aprózás, részletezés, szétmállás levén,
a helyi, a közelfekvő, az
érzékeink alá eső, az érzéki csábítja és vezeti az embert,
azért csak az anyagi jólét,
az érzéki gyönyör és a béke malasztos öle vonz
bennünket. Ilyenkor az
ember finom és gyöngéd, nyájas és síma, udvarias és
lekötelező. Lelkünket
csupán egy kis kör foglalván le, e körben békét, gyönyört
és boldogságot keresünk. Az
idealrealismus alatt néha vad orgiákat csap a férfi,
a realismus alatt ritkulnak
az ily mulatságok, az ember inkább a finom élveket
és gyönyöröket szereti,
melyeknek a bájos és kedves nő a központja.
Az idealrealismus alatt
sokszor nem ismerjük a határt, nem tűrjük a féket,
a realismus idején inkább a
nyugalmas gyönyörökbe szeretünk elmerülni és
élvezni. Azért a szép és
kacér nő sokszor mindenható lesz. A költők, regény- és
drámaírók az érzéki
gyönyöröket rajzolják, a kéj mámorát regélik el, s mivel a
nőé a befolyás, a
tekintély, bomladozik a családi élet, szétmállik a családi kötelék, a finom,
előkelő világ úgynevezett cicisbeókat tart, a férj helyett ezek a
nő kísérői, mulattatói,
végre például annyira süllyed a társadalom, hogy együtt
neveltetnek a törvényes és
törvénytelen gyermekek, mert ki tudná megmondani,
hogy melyik nem az.
Ha az idealismus alatt
elbukik a nő, halállal bünteti a regény- vagy drámaíró.
Bűnhődése pusztulás, még az
idealrealismus idején is tragikus sors vár
reá; a realismus idején már
sokszor nincs büntetése, hisz az életben is, például
1812 körül a német költők
csereberélik s váltogatják feleségeiket és kedveseiket.
A költők műveiben ilyenkor
hiába keresnénk tiszta és nemes hölgyeket, az
ilyenek alig léteznek, s ha
vannak, nincs történetük. Mivel kis körre szorul az
ember cselekvése, s minél
jobban növekszik a realismus, annál összébb szorul
a korlát, a sorompó, hiába
vergődik az ember erkölcsi tettereje, tehetetlenül
háborog fészkében, s ideges
lesz. Ez az idegesség uralkodik a realismus végső
napjaiban, s legtöbbet
szenvednek benne a nők, mert bár ők vannak a hatalmon,
cselekvésük kis köre talán
éppen azért nem elégíti ki őket. Igen sokszor hangoztatják a nőemancipatiót, a
férfiéval egyenlő jogokat és szabadságot követelnek a nőknek, s míg nálunk
megelégednének az orvosi pályával s szívesen működnek a tanítói, pénztárnoki,
postai és távírói pályán, addig Amerikában az ügyvédi és hivatalnoki állást is
elnyerik. Mint más téren, itt is közeledünk az idealismus és realismus
összeolvadásához. Amerikában már egészen természetesnek találják, hogy ha a nő
vall szerelmet a férfinak, míg nálunk talán elégnek találják, ha alkalmat adnak
a férfinak a közeledésre.
Ez röviden és nagy
vonásokban az uralkodó eszme hatása a szerelemre.
Lássuk már most az egyes
korszakokat, hogyan jelentkezett a szerelem, minő
tüneményeket hozott létre
az idealismus és realismus napjaiban.
Nem tekintve a régibb
időket, a Kr. e. II. század második felének eszményisége
nagyra tartotta, fölemelte
a nőt, különösen az anyát. Például szokták ez
időből emlegetni a
Gracchusok anyját. Az idealrealismus alatt már szabadabban
mozgott a nővilág. Lazultak
az erkölcsök, szaporodtak az érdekházasságok,
Pompejus eltaszító nejét
Antistiát, hogy a hatalmas Sullával lépjen családi
összeköttetésbe, elvette
ennek mostoha leányát, kinek még el kellett válnia férjétől, és áldott
állapotban ment új férjéhez. E nő halála után elvette Muciát,
de azután elhagyta, hogy
Caesar leányát, Juliát vehesse el. Egy Julius Caesar,
egy Augustus alatt minő
léha volt a két nem érintkezése, tömérdek adat áll
rendelkezésünkre. A
családélet bomlása és a nagy nemzeti egység eszméje arra
bírta Augustust, hogy
törvényt hozzon a nők pazarlása, színpadra lépése ellen,
száműzetéssel sújtsa a
házasságtörést; de már elvonta a férfi jogát, hogy megölje
a házasságtörő asszonyt. Ez
utóbbit kivéve, nem igen tartották meg törvényeit, s
a realismus végén
legtalálóbb kifejezője volt a kor szellemének a jó császár és
bölcsész Marcus Aurelius,
ki türelemmel hallotta neje kicsapongásait, méltóságokra emelte kegyenceit,
irataiban egyszerű erkölcseiért bámulandó asszonynak nevezte, a senatus által
az istenek közé soroztatta, s oltárt emeltetett neki, melyen, az új házasok
áldozatot nyújtsanak a léha kicsapongó feleségnek.
…A VII. században újra
kitör az idealismus, újra magasztos alak lesz a nő,
eszményi a szerelem,
gyöngül az érzékiség szerepe, ritkábban tud csábítani a
testi báj, barbár népek
rohannak a keresztyénségbe; de már a VIII. században
gyarapszik a realismus, s
vele érzékibb lesz a szerelem, míg a X. században a
legőrültebb féktelenségre
jut az érzékiség. Csupa ünnep és élvezet a társadalmi
élet, megbomlott a családi
kapcsolat, féktelen a nő és férfi érintkezése, hogy a
XI. század idealismusa
alatt ismét a másik végletbe csapjon át s megteremtse
a lovagvilágot; a
lovagokat, akik rajongva járják be a művelt országokat, mindenütt a vallás, a
nő és a nyomorultak nemeslelkű védői….
De mindez később az
idealrealismus második felében még érzékibb színt kapott. Különösen a XIV. és
XV. század realismusa alatt csupa fény és pompa, kéj és gyönyör a lovagok
élete. A XV. századból az érzéki szerelem végtelen hatalmáról tömérdek adatunk
van. Szörnyű borulása volt az
erkölcsi életnek. Különösen
a zárdák a demoralisatió fészkei voltak, az apácák
kacér, testhez álló
ruhákban jártak ki és be, báloztak, nyilvános fürdőkbe tértek
be. Általában nem ismert
határt a fényűzés. Többször megkísértették fékezni e
szenvedélyt, hoztak
törvényeket ellene, ilyenek példáúl 1327-ből Mantua város
szabályai, melyekről maga a
jelentésttevő Villani írja: Hogyha kellemetlen érzés
fog el ennyi megszorítás
olvasására, szolgáljon megnyugtatásodra, hogy ez épen
úgy nem tartatott meg, mint
sok más haszontalan törvény. Elég világos képet nyerünk az érzékiségről, ha Boccaccio Decameron-ját olvassuk. A
realismus azonban nem szereti a durva kéjelgést; azért a költők a kicsapongások
durva fajtáit finom alakba öltöztetik….
A XVI. század idealismusa
lassankint megnemesítette az erkölcsöket,
megint eszményivé tette a
szerelmet, gyönyörrel olvassák a lovag- és pásztorregényeket, ujjongva
szavalták Tassó Megszabadított Jeruzsálemét, Shakespeare hatalmas tragédiáit,
utóbb Corneille fenséges alkotásait; de már Racine a XVII. század második
felében, a mi Gyöngyössy Istvánunk korában erősen érzéki. A magyar elbeszélőnek
Marssal társalkodó Venusa is szerelmének áldozza fel a nemzeti párt érdekeit;
de oly csekély a hazafias szellem, hogy élvezettel olvassa az egész ország
Széchy Mária árulását…
A XVIII. század idealismusa
1710 körül változást idéz elő a társadalomban.
Újra fölemeli, megnemesíti
az emberek lelkét. Költészet és zene, irodalom
és moral magasabb
színvonalra emelkednek. Az ember megint át kezd alakulni,
némelyek rohamosan, mások lassan
idealizálódnak…
Egy-egy Pompadour ugyan fenn
tudja magát tartani a gyönge XV. Lajos mellett; e nőt azonban nem csupán a
szépség, hanem az ész, a hatalom képviselőjének is tartották, úgy, hogy Mária Terézia
magyar királyné is írt neki levelet. Az idealismus és idealrealismus első felében
az egész világot elárasztotta a sentimentalis irodalom. A híres Pamela, Rousseau
Új Heloise-e, Goethe Werther keservei, a mi Kármánunk Fanni Hagyományai és más
számtalan hasonló regény, mind a sentimentalismus hirdetői…
A pessimismus sem hiányzik.
Chateaubriand Renéje, Senancour
Obermannja, Benjamin
Constant Adolpheja ennek az idealista
csalódásnak
és blazirtságnak kifejezői.
1820 körül újra föllép az idealismus és magasztos
lénnyé válik a nő. Eszményi
szerelemmel közelít hozzá a férfi, alig meri kijelenteni hölgyének szíve
rajongását, édes ábrándját, sentimentalis érzését. Lelke előtt ott áll a nő az
oltáron és a férfi elrebegi a költővel:
Nem mondom, mint szeretlek,
Hol lelnék arra szót?
Nem érez, a ki érez
Szavakkal mondhatót.
Itt eszembe jut Dante, aki
a szerelem magasztos exaltatiójában kijelenti,
hogy addig nem ír eszményi
szerelméről, örök szerelmének halhatatlan idealjáról, az isteni Beatricéről,
míg olyat nem tud róla mondani, aminőt még senki sem mondott. Igen, az eszményi
szerelemnek nincs szava, nem lehet azt kifejezni, s ha a két szerelmes eléri
célját, ha egymáséi lehetnek, bejutnak abba a hetedik mennyországba, melynek
boldogságáról mi realisták csak az ő exaltált leírásaik után alkothatunk némi
fogalmat. De ha csalódás kíséri, követi a szerelmet, ha különösen a szegény nőt
éri a csalódás fájdalma, akkor, mint a szépen nőtt virág, elhajol a belső baj miatt, úgy hajolt el, félvén a
világot, Szép Ilonka titkos bú alatt. Társasága lángzó
érzemények, kínos emlék és kihalt remények. A rövid, de gyötrő élet elfolyt,
Szép Ilonka hervadt sír felé; hervadása liliomhullás volt: Ártatlanság képe s
bánaté (Vörösmarty).
Az idealrealismus alatt
valamivel lejjebb száll a nő az eszményi oltár magaslatáról, nemzeti vonások,
realis sajátságok kezdenek mutatkozni cselekvésében, előtérbe lép a magyaros,
mit Petőfi tudott költeményeiben annyi szeretetreméltósággal megénekelni. Ezt
az ideát akarta kifejezni Garay, mikor a
nagy mondást ejtette ki,
hogy magyar hölgynek születni szép és nagy gondolat,
mintha gondolat volna
bárminő hölgynek születni. A szerelem e melege, édes
heve azután növekszik, míg
az eszményi hideg vonások fogynak, ritkulnak. A
hetvenes évek alatt már
erősen uralomra jut a realismus, a szerelem elveszti
magasztosabb vonásait, a nő
édes, meleg, kedves, bájos eleség lesz, a szerelem
hatalma feltétlenül
uralkodik a szerető férfiún, aki engedelmesebb, alázatosabb
lesz a; nő erejével
szemben. A társas életben, magunk viseletében, divatunkban
is érvényesül az érzéki
elem. Az idealrealismus vége felé sok a felfújt, a külső
hatás eszköze, a krinolin, az
óriási vendéghaj, utóbb a meghajlott járás melyek
mind eltűnnek, s az
egyszerűbb, a finom érzéki váltja fel őket. A hetvenes években még tetszett sok
embernek az a vad baromi érzékiség, melyet Zola rajzol regényeiben, sokan még
az undokságokat is szívesen olvasták;
a mai realismus nem látja
szívesen az ily rajzokat, csak a fnomabb és szellemes
érzékiségben gyönyörködik.
Forrás: Bodnár Zsigmond: Az
erkölcsi világ. Singer és Wolfner Könyvkereskedése, Budapest, 1896. 113-123
A bölcsészet
Ha az emberi érzés,
gondolkodás és cselekvés minden terén mutatkozik az
uralkodó eszme befolyása,
legjobban meg kell látnunk és tapasztalnunk e hatást
a bölcsészetben, mely az
érzés, gondolkodás legfensőbb kifejezése. Már eddig is
számtalanszor be kellett
mutatnom, hogy és miért változott meg egyes bölcsészek nézete, felfogása. Most
azonban repüljünk végig a történetileg jól ismert időkön, s a haladás minden egyes hullámában tüntessük
fel a bölcsészet fejlődését. Tudjuk, hogy mivel legszélesebb az idealisták
eszmeköre, rendesen egy fensőbb lényt, Istent, eszmét tesznek a mindenség
alkotójává vagy szabályozójává, nem képesek elhinni, hogy ne volna célja a
világnak, tehát a teleologia hívei, többnyire rajongnak a vallás- és
erkölcsért, az ,egyetemesnek e legfensőbb megnyilatkozásáért; a világ és
emberiség lelkesíti őket, s csak másodsorban a haza és nemzet, de ezeket is
főleg a vallás és erkölcs szemüvegén nézik. Többnyire megvetéssel szólanak az
anyagról és a tapasztalásról, immaterialismusra hajlandók, ismereteink fő
forrásává az észt és tekintélyt szeretik tenni. Amint szűkül az emberiség
eszmeköre, mindjárt jelentkezik a realismus kezdetleges árama. Még csak, mint
szelíd scepticismus és rationalismus, tiltakoznak a tekintély, a vallás és a
moral egyoldalú uralma ellen, ismereteink egyenjogú forrásának az értelmet, a
józan belátást, az emberi tapasztalást kezdik tekinteni. Keblük ugyan feldobog
a vallásos érzésre, felmagasztosulnak az isteni láttára; de néha erősebben ostorozzák
a tekintélyt, megingatják a vallás és moral támaszait, eltávolítják némely
sorompóját, szabadságot követelnek a kritizáló emberi észnek, hangoztatják a
lelkiismeret, a gondolkodás és a tanítás szabadságát Az idő haladtával gyengül
az erkölcsi és vallásos érzés; vannak olyanok, akik tagadják az érzékfelettiek
megismerhetését; tudásunk: egyedüli forrásává a külső és belső érzékeket
teszik. Az erkölcs alapja; forrása, célja már nem az isten, nem az erény, hanem
az ember jóléte, gyönyörűsége; kezdik igazolni az erősödő realismus
erkölcstanát. A szép, igaz és jó eszméje mindjobban elválik egymástól: Az
idealrealismus első felében rendkívül éles harcot vívnak az uralkodó egyházak
ellen, melyeknek fejlődő orthodoxiája sokszor módot talál a bölcsészek üldözésére.
Az idealrealismus delén és második felében, a nagy nemzeti egység napjaiban
erősen bomlik a moral, halványodik a vallás, külsőség, formaiság és szertartás
lesz, másrészről szaporodnak a mysticusok, akik az ismeret forrásának az isteni
szemléletet vallják.
Előkelő bölcsészek, gondolkodók a
sensualismus, empirismus, atomismus, panphysicismus, mechanismus apostolai. Nem
szeretnek, és nem tudnak összefoglalni, eszmékig emelkedni. S mivel mégis
minden bölcsészet többé-kevésbé összefoglaló, hanyatlik a tekintélye, népszerűtlenné
válik, kevesen művelik, hanem annál többen adják magukat a természeti és más
gyakorlati tudományokra. Ha azonban akadnak egyes összefoglaló elmék a
realismus idején, akik philosophálni szeretnek, az ilyenek rendesen pessimisták
lesznek.
Ez rövid vonásokban
rajzolva, a bölcsészet képe a haladás egy-egy hullámában….
Most lássuk az egyes
hullámok bölcsészetét…A realismus nevezetes bölcsészei a sophisták és: Democritus (460-370) aki dúsgazdag ifjú létére sok
utazásra költötte pénzét. Ő az atomismus alapítója. Nála már semmi sem lehet a
semmiből, s minden változás a részek kapcsolata vagy elválása. Semmi sem történik esetleg, hanem mindennek megvan a maga szükségképi oka, ami kizárja a teleologiát.
Szerinte csak az atomok, a parányok és az üres tér létezik. E parányok
végtelenül számosak és különfélék. Belőlük képződnek a világok, melyek
keletkeznek és elmúlnak…. Az ötödik század közepe táján nagyon elszaporodtak
Görögországban a sophisták. Protagoras, Hippias, Prodicus, Gorgias és mások az
individualismus hirdetői. Sensualismusuk főelve, hogy az ember, a dolgok
mértéke vagyis az individuum szempontjából fognak fel mindent; továbbá az
ellentétes vélemények egyformán igazak, ami természetesen következik az
előbbiből. Most ezt tartom igaznak, máskor azt; én ezt vallom igaznak, másik
azt. A realismus napjaiban, mikor széthullik, szertebomlik a társadalom és a
féktelen individualismus uralkodik az erkölcsi élet terén, sophisták lesznek az
emberek. E sophismus képviselői napjainkban a hírlapírók, általában a politikai
sajtó munkásai, akik minden meggyőződés nélkül jó fizetésért az egyik vagy
másik párt szolgálatába állanak, s ilyenek jórészt maguk a politikusok is, akik
lesik a hatalom koncait, ilyen végül maga az egész társadalom, melyet kevés kivétellel
az anyagi, érzéki javak vezetnek.
De mikor ennyire szétmállik
a társadalom, tör ki az idealismus, s az egyetemest
tűzi ki magas céljául az
emberiség. Ezzel legtöbbet nyer az isten, a vallás,
a tekintély, a hagyomány
ügye. Az emberben fölébred a vallásos buzgóság,
eréllyel nyomják el a
hitetlenséget, sujtják a vallásos közönyt, ostorozzák az
egyéni érdek hajhászait.
Ilyen változáson ment át az emberiség 420 körül. Bizonyos, hogy sokan sürgették
a vallás és az isteni morál visszahozását, az ébredő idealismus új lelket
öntött a görög vallásba, egyes papok nagy odaadással
teljesíték szent
hivatásukat.
A sophista Socratest is meghatotta az új szellem,
elfordult régi társaitól,
akik ellenségei lettek.
Eszményi bölcsésszé változott. Mint ilyen nagy tisztelettel
viseltetett az istenség
iránt; de nem valószínű, hogy a görög mythos tanaiba
kétkedés nélkül tudott
volna hinni. Bár teljesíti vallásos kötelességeit, főleg az
erkölcsre veté magát, a
lelkiismeretet, a magábaszállást sürgette, összefoglalta a
szép, igaz és jó eszméjét,
hirdette, hogy a jó lényege az igaz tudáson alapszik, hogy a legfelsőbb jó, nem
a szerencse, hanem az erény, mint a boldogság megalapítója. A legfelső intéző
hatalom az ész, mely az istenekkel célszerűen kormányozza a nagy kosmost. Mivel
nem írt, könyveket nem hagyott maga után.
…Nagynevű tanítványa volt a
mesternek Plato (427-347), akit magasztos
eszméiért és elragadó
előadásáért isteninek neveztek. Az egyetemes foglalta le
érzését, gondolkodását, a
dolgok lényegét a fajfogalmakban találja, melyeket,
mint ideákat önálló
gondolati lényeknek tart, az egyedek csak képei az ő eszméiknek. A legfensőbb
eszme a jó, mely azonos az istennel, az isteni szellemmel, az ég és föld
királyával. A legnagyobb jó az istenhez, a feltétlen jóhoz, hasonlóvá lenni. Tanítványai
nem hagytak mélyebb nyomokat, az ébredezö idealrealismus nem türhette tovább az
eszményi rajongást, melyet Aristoteles
(384-322) új bölcsészete váltott fel. Ha Plato az egyetemesből indult ki, ha az
universumokat, typusokat és példányokat önálló léttel képzelte, Aristoteles a
tapasztalást tette bölcsészete alapjává, míg Plato eszméit az ész
abstractioinak tekintette, melyek csak akkor helyesek, ha a tények igazolják.
Ezért munkássága főleg a tények összehordására, a természeti adatokra, ismeretekre
irányult….
Az idealreal delén azonban
már annyira szétmállik az érzés, gondolkodás,
hogy többféle bölcsészeti
irány mutatkozik. Ilyen a Stoa, melynek nagy mestere
Zeno volt (talán 350-258). E bölcsészet főjellemvonása a büszke, önérzetes,
aristocrata moral, mely
önmagáért teszi az erényt. Logicája lényegében nyelvtan
és tapasztalati ismerettan.
Természetphilosophiájában nagy organismusnak tekinti a mindenséget, két
principium, az anyag és erő rendszerét.
De már ekkor annyira
hatalmas a realismus, hogy igen sok ember szervezete
féktelenül hódol az
érzékiségnek és az anyagi jólétnek, ami magával hozza,
hogy bölcsészeti rendszerbe
kell önteni…Minél tovább haladunk a realismusban, annál jobban bomlik, mállik a
bölcsészeti gondolkodás. Helyette a tudományokra, a nyelvi, természeti, történeti
ismeretekre veti magát az ember. Görögországban, Egyiptomban, Pergamumban
rendkívül emelkedik a tudományosság, könyvtárak, múzeumok állanak a tudósok
rendelkezésére; a bölcsészek azonban csak adatokat merítenek belőlük; érzésük,
gondolkodásuk teljesen skeptikus minden iránt, világnézetük naturalisticus.
…A római társadalom
története gyönyörűen megvilágítja, hogyan megy át az emberiség a 160 táján
kitörő idealismusból a mindjobban gyarapodó realismusba. 70 körül Kr. e.
Lucretius Carus De rerum natura szóló
tankölteményében Epicurus
bölcsészetét kezdi hirdetni, de Cicero még (50
körül) tiszteli az
isteneket, ecclecticus és a moral terén buzgó híve a nemesebb
stoicismusnak. A Kr. utáni
I. és II. században a realismushoz simuló Stoa, melynek kedves és tiszteletre
méltó hirdetője Epictetus, továbbá az epicureismus és a mysticismus szerepel,
mely már Krisztus előtt kezdődik, de senki sem nagyobb és istenibb mestere,
mint maga Krisztus, apostolai pedig az ő tanítványai…
A hatodik század vége felé
újra ébred az idealismus, az emberek ismét
rajonganak a vallásért és
moralért, roppant bomlás áll be az anyagi téren, az
irodalom jóformán
megsemmisül, az ipar és kereskedés alig tengődik. Annyira
uralkodóvá lesz az
eszményi, hogy a hetedik századot a szentekének is nevezik.
A vallásbölcsészet egy
jelensége a mohammedanismus, mely már a rationalisabb tünemények közé tartozik
(622), azért kevés a dogmája, s a túlvilági jutalmakat is nagyon érzékien fogta
fel a vallásalapító. 700 körül lép föl az angolszász szerzetes, Beda
Venerabilis, 730 körül Damascusi szt. János, aki aristotelesi formákban
rendszerbe akarja önteni a keresztény theologiát, 800 körül Alcuin, Nagy Károly
udvari iskolájának tanítója, 830 körül Rhabanus Maurus fuldai apát és mainzi
püspök…A X. század utolsó negyede az idealismus kitörésével kezdődik,
mindenfelé emelkedik a vallásosság, a szentség; az ascesis ragadja magával az
embereket, a bölcsészet is idealista lesz…A XI. század közepétől már kezd
mutatkozni a rationalisabb elem. 1050
körül Psellos
Konstantinápolyban, 1075 körül Johannes Italus kezdenek
Aristoteles iránt
érdeklődni, ugyanazt teszi Avicenna (Ibn Sina †1036), bár még
annyira eszményi, hogy az
1495-iki velencei kiadó így nevezi: Opera philosophi
facile prirni. Már sokkal
rationalisticusabb Algazel (Al Ghazza-li †-1111), aki
nagyon skepticus, továbbá
Aristoteles feltétlen tisztelője az idealreal delén:
Avêrroes (Ibn Rosd
†1198). A szentháromságot rationalisabban magyarázta
Roscellin (1092), némi
függetlenséget követelt a bölcsészetnek Abaelard (1121),
ő mondotta: Dubitando… ad
inquisitionem venimus, inquirendo veritatem
percipimus. Nem említve a
sok kisebb-nagyobb bölcsészt, akik egyúttal vagy még inkább theologusok voltak,
az idealreal delén 1250 körül Aquinoi
sz. Tamás, a doctor angelicus betetőzi a scholastica philosophiát és
theologiát, mely külömbséget tesz a theologia naturalis és revelata között. A
Thomisták ellen küzd Duns Scotus, a doctor subtilis (†1308) platonisáló védője
a szeplőtelen fogantatásnak. A realismus gyarapodására mutat Roger Bacon a
doctor mirabilis (1214-1292), aki a természeti tudományokat is műveli és
kísérleteivel magára haragítja kortársainak egy részét….
Valamint az egész középkor,
úgy a XV. század sem kedvezett a bölcsészet
szabadságának. Noha a
realismus léhasága, érzékisége, erkölcstelensége töltötte
be az egész világot,
mindamellett ezt nem szedhették philosophiai rendszerbe;
mert az egyházi és világi
hatalom kegyetlenül büntette volna az illető bölcsészt.
az Talán a platonizáló mysticismus
írhatott legszabadabban, míg uralkodó
naturalismusnak hallgatnia
kellett. Annál inkább grassált a gyakorlati életben.
1490 körül kitört megint az
idealismus, a vallás és moral kezdi betölteni az
ember keblét. E széles látkörű
idealismusnak lángeszű képviselője Savonarola,
florenczi dömés szerzetes,
kit 1498-ban mint eretneket máglyán égettek meg.
Ezen idealismus jele a
számos pórlázadás, melyek jobbadán valláserkölcsi okokból származnak…
A XVII. század jelesebb
bölcsészei között kiváló helyet foglal el Spinoza
(1632-1677), aki csak egy
substantiát fogad el, mit istennek nevez, csakhogy
ez istenről nem lehet
mondani, hogy értelme és akarata van. Tagadja a szabad
akaratot, az erény alapja
az önfenntartás ösztöne…1720 körül a realismus halvány sugarával jelentkezik
már a scepticismus és rationalismus,
melyet az angol deisták, Brown püspök, Voltaire (1694-1778), Bolingbroke. Hume,
(1711-1776) mint skepticus kétségbe vonja a tapasztalati és az
észigazságot; szerinte az okviszony fogalma csak a szokástól származik…a
tudományok csupán a tapasztalati tárgyakkal foglalkozhatnak. Isten,
halhatatlanság, szabadság bebizonyítatlanok, de erkölcsi szükségből gyakorlati
tekintetben gondolhatók. Az erkölcsi törvény, mint categoricus imperativus
parancsol nekünk. Ha Kant a
fogalomnak a gondolkodó ész formáival való megegyezésében keresi az igazságot,
Fichte (1762-1814) már producálóvá teszi az emberi észt, csakhogy 1800 után a
realismus nyomása alatt mysticus történet-philosophiát hirdet és a nemzeti
politikával foglalkozik. Schelling (1775-1854) folyton változik az uralkodó
eszme hatása alatt, 1810 körül szintén el van telve mysticismussal. A realismus
tette glaubens philosophvá Jacobit (1743-1819),
aki mint a mysticusok intuitio útján jut el az igazsághoz E kitűnő bölcsészeken és
híveiken kívül az egész társadalom eszmei élete a sensualismus, naturalismus,
uralmát árulta el. Mindenfelé érzékiség, léhaság, féktelen individualismus,
erkölcstelenség uralkodott, melyet az 1815 után ébredező idealismusnak kelle
kiirtani.
Valóban mutatkozott az
eszményi gondolkodás, az emberiség kezdett kiemelkedni a realismus szennyéből,
a vallás, a tekintély, az erkölcs után sóhajtozott. A királyok szent
szövetséget alkottak, az egyes országok törvényeket hoztak az erkölcstelenség,
az individualismus megfékezésére, unió-törekvések mutatkoztak a felekezetek
között, hogy vállvetve irtsák ki a demoralisatiót. Az ember kezdte megszeretni
az elvont gondolkodást, kedvelte az eszmeit. Rajongott az egyetemesért,
mindenfelé szívesen olvasták a metaphysicai, erkölcsi,vallási műveket. A gazdag
bölcsészeti irodalomból a legnagyobb rendszerezőt, Hegelt (1770-1831) említjük, aki már a század elején megalkotta
bölcsészetének alapjait, de csak 1816-ban kezdi magát jól érezni az
összefoglaló gondolkodás felébredésével. Panlogisticus rendszere az eszme
speculativ tudománya, mely az ész (dialectica), a természet (physica) és a
szellem (ethica) philosophiája; az első az absolutnak logicai kifejlödése, a
második a realis világé, a harmadik az idealis világé vagyis a jog, az erkölcs,
az állam, a művészet, a vallás és tudományban nyilvánuló szellem bölcsészete. Hegel tana a világ fejlődésének nagyszerű
rendszerbe
öntése, mely magával ragadta a gondolkodókat, ameddig erős volt az idealismus;
de mihelyt gyengült, a mester philosophiája is elhomályosult. Mint szélső
idealista a tiszta, a feltétlen ész áll bölcsészete élén, mely nem vetett számot
a jelentkező realismussal, azért sok tanítványa vagy hűetlen lett hozzá, vagy
realisabb iránynak hódolt. Különben minden művelt országban akadt néhány lelkes
híve mint Rosenkranz, Gabler, Göschel, Hinrichs, Feuerbach Ruge, Pierre Leroux,
Proudhon, Jules Michelet, Vera stb. Nálunk Erdélyi János, Kerkápolyi Károly,
Greguss Ágost.
…Tiszteletre méltó nevet
vívtak ki ez időtájt Trendelenburg (1802-1872),
akinek realidealismusa
Aristoteleséhez hajlott; Beneke (1798-1854), aki több
tekintetben Herbart
realismusához közeledett, lélektanát a belső tapasztaláson
építi fel. Ueberweg szintén
erős realista. Századunk második
felében mindenfelé gyarapodott a realismus, rajongtak a természettudományokért s
bámulatos sikereket tudott felmutatni e téren a tudomány, de annál realisabb,
naturalistább lett a bölcsészet. A hatvanas években különösen felkarolták Comte
positivismusát, ki már 1830-ban elkészült bölcsészetének alapjaival; de még sok
idealis elem volt a társadalomban, ezért nem tudott érvényre jutni, ahelyett az
őrültek házába került; de már az ötvenes években hozzá szegődött a francia
Littré, Taine, az angol Stuart Mill,
Lewes és mások. A naturalismusnak tekintélyes bölcsésze lett Spencer Herbert.
Ugyancsak a hatvanas évek végével kezdettek rajongni Schopenhauer, majd
Hartmann pessimismusáért.
Mikor harminc-negyven év
előtt a természettudományokat általános lelkesedéssel üdvözölték, számtalan
materialista bölcsész lépett föl, a kik bejárták a művelt világot, többnyire
fényes közönség előtt szellemes felolvasásokat tartottak, melyeket nagy zajjal
ünnepelt a hírlapirodalom.
Elmondhatni, hogy 1870 óta
mindenfelé fokozatosan győzött a
naturalismus,
sensualismus, pessimismus
és mysticismus. E bölcsészeti irányok uralkodtak az
emberi szívekben, s csak
most észleljük az idealismus ragyogó hajnalának feltűntét, mely arra lesz
hivatva, hogy megnemesítsen bennünket. Ennek az ébredező idealismusnak tolmácsai
a néhány év óta fölmerülő metaphysicusok, különösen Angliában, a sok vallásos
író, az angol conservativ államférfi Balfour, a francia irodalomtörténet-író
Brunetiére és mások. Ez idealismusnak harsonája vagyok én is, aki az isteni
eszmét vallom az erkölcsi világ egységes és örök, mindenható és kérlelhetetlen
mozgatójának, in quo vivimus, movemur et sumus.
Forrás: Bodnár Zsigmond: Az
erkölcsi világ. Singer és Wolfner Könyvkereskedése, Budapest, 1896. 200-217.o.
Bodnár Zsigmond irodalmi
dolgozatai. (Grimm és Horovicz. 8-r. IV, 179 l. ára 1 frt 50 kr.)
Bodnár
Zsigmond. A
kozmopolita és a nemzeti irodalom. Egyetértés 323. sz.1895.
EMLÉKLAP
AZ EMKÉ-NEK
SZÉKELYFÖLD ANYAVÁROSÁBAN
SZÉKELY-UDVARHELYT
189 5. JUNIUS HÓ 4-ÉN
TARTOTT Jubiláris dísz-közgyűlése
ALKALMABÓL
Krisztus születése óta nemünk
haladásának hetedik hullámát végezzük
be korunk reálizmusával.
Néhány rövid év múlva csak emlékezetünkben
élnek a szép aranjuezi napok,
melyek husz-harmincz év óta megaranyozták,
boldogították az emberiség életét.
Mennyi élvezet, gyönyör és
milyen jólét emléke van e
harmincz év legördüléséhez kötve! Fiatalnak,
szépnek, gazdagnak lenni s a
nyilvános élet, a művészetek és a női bájak
édes mámorában végig élvezni
napjainkat, gyönyörködni mindenben, a mi
nemzeti, a mi érzéki, a mi
bájos, a mi jól esik a szemnek, a fülnek, az ízlésnek
és más érzéknek, volt az
emberiség legfőbb vágya. Ez a Periclesek
meg-megujuló kora. 1860 óta
csodát müvelünk a magyarosodás, a nemzeti
szellem elterjesztése körül.
Ujabban nem csekély az Emke érdeme a
magyaros érzés, a nemzeti
gondolkodás meghonosításában. Az emberiség
e gyönyörű éjszakáját azonban
nem sokára az erkölcsi érzés hajnala
váltja fel, ugy mint 1000.,
1500., 1730., 1820 körül. Fenkölt érzés, magasztos
gondolkodás, nemesebb erkölcs
hangja nyilatkozik a költők, szónokok
ajkain, a művészek ecsetével,
az államférfiak tetteiben, társas érintkezéseinkben.
Ma a nemzeti és egyéni jólét;
akkor a nemzeti és egyéni becsület
és tisztesség lesz az
emberiség jelszava s hallatára mindnyájan e dicsőbb
útra térünk, melyen
megnemesedve egy nemzeti actió hatalmas
munkájához fogunk.
1895.
május 21. Bodnár Zsigmond.
A sok-sok amatőr vers közé bekerült: Ábrányi Emil, Heltai Jenő
/csatolva/, Szabolcska Mihály, Radó antal.
Mikor az ember elfelejti,
Mit szenvedett sok év
alatt,
Van minden ember életében
Egy napsugáros pillanat.
Egy napsugáros, boldogító,
Egy tovailló röpke perez.
Csak addig tart, míg ezt
kimondjuk:
„Nagyon szeretlek. . . mondd szeretsz ?
A sociológiai változás alapja, Pécs. 1911. címlap
A
nyomda: A Mosonvármegye könyvnyomdája, Magyaróvarott.
A sociológiai változás alapja
A socialitás jelszavával megindult s pár évtized óta
folyton fokozódó erővel megnyilatkozó társadalmi törekvés oly intézmények,
törvények, szabályrendeletek és szokások megvalósulását tette lehetővé, melyek
az
egyén szabadságának korlátozásával, az összesség
érdekeit szolgálják. És nemcsak azok a társadalmi csoportok fejtettek ki
különösen erős és buzgó tevékenységet eme irány győzelmes előrehaladása
érdekében, melyek a közösség által való uralom programmjával vették fel a
harcot a régi liberális alapon létesült társadalmi rend ellen, hanem azok a
pártok és osztályok is, melyek az ostromolt intézmények fentartása, társadalmi
rend védelme
érdekében
egyesültek…A közegészségügyi, közbiztonsági, közgazdasági,